Az 1917-es Októberi Forradalom 90. évfordulója alkalmából, 2007. júniusában moszkvai értelmiségiek nyilatkozatot tettek közzé.

Az októberi forradalom közelgő, 90. évfordulója nem véletlenül vált Oroszországban az általános figyelem tárgyává. 1917 októbere valóban megrengette a világot, mert a gazdasági, a társadalmi és a kulturális alapjait változtatta meg.

Ezt a világtörténelmi jelenséget jó néhány tömegmédium szokványos politikai fordulatnak állítja be, amit összeesküvők és kalandorok maroknyi csoportja hajtott végre nyugati titkosszolgálatok segítségével. Ezek azután mindent latba vetnek: a közönséges hazugságot, a tények meghamisítását, szennyes pletykákat a nagy forradalom résztvevőiről és vezetőiről. Egyre-másra ismételgetik azt a legtöbb ország valamirevaló tudósai által megcáfolt agyszüleményt, miszerint kiderült, hogy az „októberi fordulat"-ot a „német ügynök", Lenin és az „angol-amerikai" kém, Trockij provokálta ki. Ennek fényében az orosz nép akarattalan játékszernek tetszik a „forradalmi szélsőségesek" kezében, holott valójában az ő meghatározó szerepe nélkül a forradalom el sem indulhatott, nemhogy győzni tudott volna.

Nem összeesküvés, hanem társadalmi forradalom

Az októberi forradalom nem azért robbant ki, mert idegen hatalmak összeesküvői vagy ügynökei így tervezték volna. Olyan hatalmas társadalmi földrengés, hurrikán, cunami volt az, amilyet senki semmilyen utasításra nem volna képes életre hívni. Október az események alakulásának belső logikája szerint született meg, amikor a népi elégedetlenség forrásainak sokasága egyetlen, mindent elsöprő árrá egyesült. Úgy beszélni róla, mint valami összesküvés gyümölcséről, az legalábbis furcsa. Ha pedig mégis az lett volna, akkor miért történt úgy ebben a gigantikus méretű országban, hogy a régi helyett egy új hatalom jött létre, és hogy ezt a hatalmat Oroszország népe nemcsak támogatta, hanem fegyverrel a kézben meg is védte a polgárháborúban?

Az „októberi fordulat" kritikusai valahogy elfelejtkeznek arról a mélységes válságról, amelybe a cári monarchia, majd az azt váltó Ideiglenes kormány taszította Oroszországot. A „háború a végső győzelemig!" jelszótól eszelős megszállottá vált hatalom nem akarta meglátni a nép valóságos szükségleteit. A kritikusok elfelejtik azt is, hogy a monarchia magától omlott össze a forradalom előestéjén, hogy világos tények tanúskodnak a cári udvaron belül elharapózott, vég nélküli belső intrikákról és konfliktusokról, a katonai vereségekről a fronton, végül pedig arról, hogy II. Miklós önként mondott le az egyeduralkodói hatalomról és az orosz hadsereg fővezéri címéről. Terméketlennek bizonyult a monarchia helyébe lépő burzsoá kormány is, amely képtelen volt dönteni az akkori idők legfontosabb kérdésében, hogy véget vessen a háborúnak, és földet adjon a parasztoknak.

Október a XX. századi nagy orosz társadalmi forradalom betetőzése volt. Irányítóivá a forradalmi szociáldemokraták váltak, akik mindenki másnál előbb ismerték fel az egyszerű emberek szükségleteit és reményeit, azokat a problémákat, amelyeknek a megoldására az egész orosz társadalomnak szüksége volt a két század fordulója körül. A vezető szerep természetesen Vlagyimir Uljanov-Leninnek és harcostársainak jutott.

Október vezéralakjai közül senki sem volt hibátlan. Ám ahogy isteníteni, úgy démonizálni is helytelen volna őket. A manapság fejükre zúdított vádaknak nincsenek valóságos alapjaik. Ők a saját forradalmi eszményeiken kívül soha semmi mást nem szolgáltak. Semmilyen földi kísértés, legyen az pénz vagy a kispolgári jólét egyéb kelléke, nem érdekelte őket. Saját maguk elé a legmagasabb mércét állították, életüket a szabadság védelmének, az elnyomottak és kisemmizettek boldogságának rendelték alá.

A forradalom nem csupán erőszak

Az októberi forradalmat nemritkán „véres fordulat"-ként emlegetik. Pedig hát maga „a fordulat" jóformán emberáldozat nélkül zajlott le Péterváron. Nem vagyunk az erőszak hívei, ugyanakkor elismerjük elkerülhetetlenségét a történelmi fejlődés meghatározott szakaszaiban, amelyekre osztályok közötti és nemzeteken belüli antagonizmusok kiéleződése a jellemző. Igen, a forradalmak gyakori velejárója az erőszak, mint ahogy azt Németalföld, Anglia, Franciaország és más országok polgári forradalmai szemléletesen megmutatták. Az is közismert, hogy Amerikában a rabszolgaság felszámolása a XIX. század legvéresebb polgárháborúját hozta magával. A feudalizmus hanyatlását Oroszországban is háborúk és forradalmak kísérték.

Az ilyen jelenségeket azonban nem politikai cselszövők ármánykodása, hanem az előző rendszer válsága hívta életre, amikor nem volt megoldás az idült problémák megoldására evolúciós úton. Erőszakos forradalomra különleges körülmények között kerül sor, amikor a saját meggazdagodásukért és kiváltságaik megtartásáért lihegő uralkodó osztályok semmibe veszik a nép jólétét. Ilyenkor a nincstelen osztályoknak nem marad más lehetőségük, mint hogy a saját kezükbe vegyék tulajdon sorsukat. Ez a XX. századi nagy orosz forradalom legfőbb tanulsága.

Ezzel együtt a társadalmi forradalom nem törekszik az erőszakra, a fegyveresre meg különösen nem: végső célja egy új világ megalkotása, a jobb életfeltételek megteremtése minden egyes ember, nem csupán a társadalom vezető rétegei számára. Ebből következően az ilyen forradalmak a történelem mozgatóerői, amelyek meggyorsítják az előrehaladást.

Mit adott az októberi forradalom?

A legkülönbözőbb országok történelme számos esetet ismer, amikor a munkások felléptek a kapitalizmus ellen. Olyan messzire mutató jelleget azonban sehol sem nyert a harc, mint nálunk. Ez tette a XX. századi Oroszországot a világ fejlődésének epicentrumává, ahol a kor minden problémája keresztezte egymást, ahol megoldást találtak a kapitalizmus alapvető bajára, a munka és a tőke ellentétére. Egyedül az orosz munkásoknak volt elég erejük és elszántságuk, hogy kiutat találjanak ebből az ellentmondásból – hogy ne csak lerázzák magukról a kapitalizmust, hanem az átmenet útjára is lépjenek egy jóval haladóbb társadalmi rend, a szocializmus felé.

A Párizsi kommünt követően az orosz forradalom hatalomba emelte a társadalom alsó rétegeit: a munkásokat, a parasztokat és az ő érdekeiket képviselő értelmiségieket. Létrehozta a szovjeteket mint a politikai hatalom legdemokratikusabb formáit, a háború által elkínzott népnek elhozta a várva várt békét, földet adott neki, és a nemzeti önrendelkezés lehetőségét. Azáltal, hogy a dolgozók millióit vonta be a társadalmi tevékenységbe, egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán az „elit" lehet a történelem tárgya és demiurgosza.

Az októberi forradalom nyomán a világon két, egymással társadalmilag szemben álló rendszer jött létre, ami sok tekintetben meghatározta az emberiség későbbi fejlődését. Október hatásának köszönhetően indultak el a nemzeti-felszabadító mozgalmak, és fogott a kapitalista rendszer önmaga megreformálásába. Az orosz forradalom hatására következett be a gyarmati birodalmak széthullása, az önmagukat jóval túlélt monarchikus rendszerek zátonyra futása.

Az októberi forradalom vezetett el a nemzetek és vallások fölötti eszméhez – a társadalmi felszabadulás és igazságosság eszméjéhez. Ezen az eszmei alapon jött létre, a történelemben először, az egyenjogú nemzetek önkéntes szövetsége – a Szovjetunió. Október eszméi és kezdeményezései a tudomány és művészet olyan kiemelkedő alakjainak a céljait és vágyait testesítette meg, mint Tyimirjazev és Vernadszkij, Platonov és Majakovszkij, Solohov és Eizenstein. Az októberi mozgalom törekvéseit a szocialista jövő felé a XX. század legnagyobb alkotói támogatták, köztük Bernard Shaw és Picasso, Einstein és Ciolkovszkij.

A szovjet történelem másmilyen volt

A szovjet történelem Októberrel kezdődött el, és nem volt könnyű menet a Nyevszkij proszpekt sima kövezetén. Volt benne minden: hatalmas vívmányok és szörnyű tragédiák. Jól emlékszünk rá, hogy miután Oroszország legtöbb kormányzóságában a hatalom békés úton átment a dolgozók kezébe, véres polgárháború kezdődött, amit a külső intervenciótól támogatott „fehér", illetve a „vörös" terror kísért végig.

A szovjet hatalom, híján minden megfelelő történelmi tapasztalatnak, természetesen sok hibát elkövetett. Különösen nagy hiba volt a „hadikommunizmus" politikája, amely össznemzeti válsághoz vezetett. A bolsevikok határozott érdeme volt, hogy elszántan hátat fordítottak neki, és tudatosan tértek át az Új gazdasági politikára – az első olyan történelmi modellre, amely sikeresen egyesítette magában a szocializmus és a kapitalizmus alaptörvényeit, és amelynek számos elemét alkalmazták néhány európai országban és a mai Kína fejlődési keretei között is. A NEP tette lehetővé, hogy a háborús sebek mielőbb behegedjenek, és Oroszország gazdasága a háború előtti szintre emelkedjék.

A NEP tapasztalatára és jelentőségére támaszkodva dolgozta ki Lenin a szovjet állam további fejlődésének a tervét, amely az országra nézve radikális gazdasági és politikai átalakulásokat tűzött maga elé. Ezek az átalakulások mindenekelőtt az energetikában, a kultúrában és az oktatásban hoztak volna jelentős áttörést, ezekben a nemcsak a XX., hanem a XXI. században is meghatározó szférákban. Az átalakulások a politikai rendszer demokratizálását is előfeltételezték a munkásoknak az állam irányításába való bevonásával és a párt megújulásával, ami magában foglalta volna J. Sztálin elmozdítását is a főtitkári posztról, aki akkor már tanújelét adta illojalitásának, durvaságának és azon hajlamának, hogy visszaéljen a hatalommal.

A sors azonban nem engedte, hogy ezek a szándékok valóra váljanak. A Lenin halála után előállt zavarosan bonyolult hatalmi rendszer hiába hirdette magát céljaiban szocialistának, sok olyasmit művelt, ami ellentmondott ennek. Például sárba tiporta az állampolgárok Október által meghirdetett szabadságjogait. Mérhetetlenül nagy árat kellett fizetni az iparosítás és az erőszakos kollektivizálás megvalósításáért. Mindent egybevetve, a forradalom első éveinek néphatalmát a bürokráciának és vezérének, J. Sztálinnak az uralma váltotta fel. Bűncselekménynek tartjuk a tömeges sztálini megtorlásokat, az emberi jogok és a Szovjetunió népeinek megsértését. Mindez aláásta a forradalom és a szocializmus eszméinek hitelét.

A felsorolt tények ismeretében sem fogadjuk el azonban a szovjet történelemre vonatkozó áltudományos hazugságokat és a bárgyúságig egyoldalú propagandát. Ez a történelem másmilyen volt: demokratikus és bürokratikus tendenciák küzdöttek benne egymással. Így a NEP szabadságát a sztálini totalitarizmus követte, amely a maga részéről a hruscsovi „olvadásnak" adta át a helyét. Később a brezsnyevi autoritarizmust a peresztrojka váltotta fel, amely céljaként a humánus, demokratikus szocializmust jelölte meg.

Nem létezik olyan ország, amelynek a történelme makulátlan volna. A brit és francia gyarmati háborúk kegyetlensége vagy az Egyesült Államok rabszolgatartása aligha mondható jobbnak a Gulagnál. Mégsem teszi sem egyik, sem másik eltagadhatóvá a jelentős szociális és kulturális vívmányokat az említett országokban. Akkor miért kell megtagadni a hasonló vívmányokat a szovjet néptől, amely hatalmas győzelmet aratott a fasizmus fölött, megteremtett egy egyedülálló kultúrát és irodalmat, elfogadható életfeltételeket biztosított a teljes lakosságnak, és elsőként tört utat a világűrbe? Nem szabad elfelejteni, hogy Október a tömegek korábban sohasem látott mértékű alkotói energiáját mozgósította az újtársadalom megteremtésére, az élet részévé tette az internacionalizmus számos eszméjét, az orosz társadalom egykor legelmaradottabb rétegeihez vitte el a nemzeti és a világkultúra értékeit. Nem lehet kitörölni a szovjet történelemből a tömegek lelkes igyekezetét, amellyel elsajátították a tudomány és a technika legfrissebb vívmányait, és ebben nyilvánvalóan megmutatkozott a szovjet emberek millióinak forradalmi romantikája és heroizmusa is.

Miért bukott meg a szovjet modell?

Előre kell bocsátani, hogy a Szovjetuniót alkotó társadalmi rendszer természetéről többféle nézet él nálunk, abban azonban mindegyikkel megegyezünk, hogy az Október által életre hívott néphatalomhoz, az internacionalizmushoz, az igazságossághoz és a humanizmushoz kapcsolódó elvek semmibevétele vagy megtagadása előbb vagy utóbb katasztrófába sodorja a szocializmust építő társadalmat. Márpedig a Szovjetunióban pontosan ez történt.

Az emberek alkotó kezdeményezésének megbéklyózása a totalitárius rendszer feltételei között korlátozta a szovjet gazdasági növekedés lehetőségét. Az áruhiány jellegzetes vonása volt a gazdaságnak. Ebből eredően nem sikerült felemelnünk a dolgozók jólétét a világ fejlett országainak színvonalára, ami egyik oka volt a szovjetrendszer kudarcának. A másik, nem kevésbé meghatározó ok az, hogy hiányzott az országban az igazi gazdasági és politikai demokrácia, ami különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor világszerte kibontakozóban volt a technikai és információs forradalom. Ez hozta magával, hogy a bürokratikus hatalom teljességgel elidegenedett a dolgozóktól. Az elidegenedés megszüntetésére irányuló kísérletek a peresztrojka idején nem hozták meg a szükséges eredményt. Végül bekövetkezett az SZKP és a szovjethatalom bukása, amit különféle politikai erők nyomban kihasználtak: feloszlatták a Szovjetuniót, és rászabadították Oroszországra a legvadabb oligarchikus kapitalizmust a tömeges munkanélküliséggel, a nép életszínvonalának zuhanásával, a társadalmi különbségek égbeszökésével, a nacionalizmus felvirágzásával és a bűnözés növekedésével.

A társadalom szovjet modelljének a kudarca mégsem azonos az októberi eszmék cáfolatával. Mint ahogy a keresztény eszmények sem felelnek meg az inkvizíció gyakorlatának, ugyanúgy a sztálini totalitarizmus sem törölheti el a forradalom eszméit. A szocializmus történelmi ügye nem válik valóra egyik napról a másikra. Már megjelent azonban a fiatalság új nemzedéke, amely nem kér a kapitalizmusból mint rendszerből. Az ifjúságban van a remény, hogy képes lesz új életet lehelni az októberi forradalom eszményeibe.

Mitől függ a mai Oroszország nagysága?

Az októberi forradalom eszméi nemcsak a proletár internacionalistákat egyesítették, hanem az orosz nagyhatalom megőrzésének és fejlődésének a híveit is. Ők egyengették azok útját, akik el akarták vinni Oroszország kultúráját a határon túl, más országokba, és hazafias érzéseikben másokkal osztozva készen álltak, hogy megoltalmazzák a szovjetek országát minden lehetséges agresszorral szemben. Ennek az érzésnek az erejét fényesen bizonyította a nagy honvédő háború, amely megvédte a Szovjetunió szuverenitását és Október vívmányait.

Az októberi forradalom megmutatta az orosz nép lelki nagyságát, amely a kapitalizmussal szemben alternatív utat választott az ország fejlődésére. Úgy beszélni róla, mint szélsőséges erők összeesküvéséről, már csak azért is veszélyes volna, mert az a történelem oroszellenes értelmezőinek a malmára hajtaná a vizet, akik azt a képtelen véleményt hangoztatják, hogy Oroszország változatlanul veszélyt jelent a világra. Jól ismert körök váltig azt szajkózzák, hogy Oroszországból csak kellemetlen dolgok várhatók, ezért kell rövid pórázra fogni, ellenőrzés alatt tartani, felhasználva természeti tartalékait, energia- és szellemi forrásait.

A mai Oroszország a legjobban teszi, ha higgadtan értékeli az ilyen provokatív kijelentéseket, és elszántan halad a maga útján. Oroszország nagysága nem abban rejlik, hogy vakon másolja a külföldi mintákat, és még kevésbé abban, hogy nacionalista gőggel közeledik más népekhez, hanem abban, hogy képes lesz-e népe tehetségére és alkotóerejére támaszkodni, és magáévá tenni azt a hatalmas tudást és tapasztalatot, amelyet a világ civilizációja és kultúrája halmozott fel.

Oroszország újra erős hatalom lehet, amelyikkel ellenfelei is kénytelenek számolni, de csak akkor, ha leküzdi a szegénységet és az orosz emberek között fennálló óriási szociális különbségeket, minőségileg javít állampolgárai életén, ha a gyakorlatban is szélesíti társadalmi és demokratikus jogait, ha saját történelme legjobb hagyományaira épít.

* * *

Október történelmi jelentőségét nem könnyű felbecsülni. Kedvező hatásai szemmel láthatók. Az emberiség egyharmada követte egy ideig az általa kijelölt utat. Sok országban mai is él ez a mozgalom, ahol a múlt kudarcaiból és tragédiáiból levonták a tanulságokat. Október bebizonyította, hogy lehetséges egy másik, igazságosabb világ. Erre törekszenek ma különféle társadalmi és politikai erők, országok és népek. Ez a célja annak a forradalmi hullámnak, amely elsősorban Latin-Amerika és Ázsia országaiban csap fel mind sűrűbben.

Az októberi forradalom a mi sorsunk volt és az is maradt; nem tagadhatjuk meg mint Oroszország történelmének legfontosabb korszakát. Hiba volt bőven mindig és mindenütt, és nem kisebbítik őket a múlt nagy forradalmai sem. Az ünnepi dátumokon azonban minden országban megemlékeznek ezekről a forradalmakról, akár állami szinten is. Csak éppen Oroszországban nem. Itt rendületlenül folyik tovább saját forradalmi múltunk befeketítése.

 

Az októberi forradalom előestéjén mi felemeljük szavunkat ez ellen a gyakorlat ellen. A népnek vissza kell adni a forradalmi ünnepét és Október igazságát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi ahhoz az országhoz tartozunk, amelynek történelmében a legnagyobb forradalom ment végbe. Erre pedig lehet és legyen is büszke az ember.

 

Arszlanov, V. G., a művészettörténet doktora, egyetemi tanár

Bagaturija, G. A., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Buzgalin, A. V., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vojejkov, M. I., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Vorobjev, A. I., az Orosz Tudományos Akadémia tagja

Galkin, A. A., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Dzaraszov, Sz. Sz., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Isztyagin, L. G., a történelemtudományok doktora

Kelle, V. Zs., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Kolganov, A. I., a közgazdaság-tudományok doktora

Loginov, V. T., a történelemtudományok doktora, egyetemi tanár

Medvegyev, R. A., a történelemtudományok doktora

Rudik, E. N., a közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár

Szerebrjakova, Z. L., a történelemtudományok doktora

Szlavin, B. F., a filozófiai tudományok doktora, egyetemi tanár

Szmolin, O. N., a filozófiai tudományok doktora, az Állami Duma képviselője

Satrov, M. F., dramaturg

(Fordította: Székely Ervin)

Forrás: http://www.ikd.ru/node/3013

A 2006 októberében – „1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok” címmel – rendezett konferencia előadásait tartalmazó kiadvány előszava arra mutat rá, hogy az '56-os munkástanácsok szellemisége veszélyt jelent mindenfajta párturalomra. Ezért a kádári egypártrendszer és a rendszerváltás utáni többpártrendszer – közös, jól felfogott érdekében – egyaránt felszámolta a tulajdonosi jogokért küzdő munkástanácsokat.

1956. október 23-ára egyetemisták felvonulást szerveztek. Október 24-én az Egyesült Izzóban – majd sorra más üzemekben is – munkástanács alakult. Folyamatosan jöttek létre különböző forradalmi bizottságok. Folyamatosan szerveződtek, illetve újraszerveződtek a pártok. Az MDP leginkább kompromittálódott vezetői a Szovjetunióba menekültek.

Kialakulóban volt a népi szervek és a politikai pártok kettőssége: a társadalom kettős szerveződésének, egyfajta kettős hatalomnak a csírája. Nagy Imre a pártok mellett döntött, és a pártok javára foglalt állást. Október 30-án bejelentette a többpártrendszert, és koalíciós kormányt alakított.

A többpártrendszer 1956-os kísérletét a november 4-i szovjet katonai fellépés verte le.

A munkástanácsok 1956-os kísérletét hivatalosan egy 1957. novemberi rendelet számolta fel.

Október 23-a megünnepléséről az alábbi állásfoglalást tette közzé egy 1988 tavaszán keletkezett alternatív szervezet, a „Baloldali Alternatíva" Egyesülés Munkásbizottsága 1989. szeptember 13-án: „Miközben a magyarországi 1956 értékelése körül ellentétes nézetek csapnak össze, minden demokratikus gondolkodású ember pozitívan vélekedik a munkástanácsokról, amelyek megalakítása már 1956. október 24-én elkezdődött. Miközben október 23-ának nemzeti ünneppé nyilvánítása azzal a kockázattal jár, hogy szélsőséges indulatokat szabadít el, addig október 23-ának a munkástanácsok napjaként való megünneplése széles körű nemzeti egyetértéssel találkozna. Ez a megoldás 1956 történelmileg legprogresszívebb jelenségére tenné a fő hangsúlyt. A munkástanácsok, mint valóban népi kezdeményezésre létrejött, a közvetlen részvételi demokráciát a gazdálkodás területén megvalósító szervezetek, a mai Magyarország számára is irányt mutatnak. Ezért javasoljuk, hogy október 23-a mint a munkástanácsok napja váljon nemzeti ünneppé, ami természetesen nem zárja ki ezen évforduló szélesebb tartalmú ünneplését sem."

Október 23-a nem a munkástanácsok napjaként lett nemzeti ünnep. Korábban is sejteni lehetett, de a rendszerváltáskor sikerült közvetlenül is megtapasztalni, hogy a politikai pártok ellenségüknek tekintik, és mindenáron megakadályozzák bármiféle gazdasági demokrácia és társadalmi demokrácia kialakulását.

1989-ben az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain a „Baloldali Alternatíva" hosszú viták során, nehéz küzdelemben el tudta érni, hogy az új Alkotmányba – a magántulajdon és az állami tulajdon mellett – a dolgozói közösségek tulajdonhoz való joga is bekerüljön. Az Alkotmány 12/2. paragrafusa szerint: „Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzás tulajdonának létrejöttét és működését." Ezzel a jogi háttérrel bontakozott ki 1989-ben és 1990-ben Magyarországon a tulajdonosi munkástanácsok mozgalma. Ezen a jogi alapzaton jött létre 1990. február 24-én Munkástanácsok Országos Szövetsége elnevezéssel a tulajdonosi munkástanácsok tömörülése.

1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ megállapodott arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzzák az alkotmányos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkástanácsok alól. Hiába voltak a társadalmi tiltakozások, hiába voltak az aláírásgyűjtések, a pártok keresztülvitték az alkotmánymódosítást. Ezzel a jogi eljárással párhuzamosan egy másik folyamat is elindult. Az MDF – megtapasztalva a terebélyesedő munkástanács-mozgalom jelentőségét – elkezdett olyan munkástanácsokat szervezni, amelyek nem tulajdonosi, hanem pusztán szakszervezeti céllal alakulnak. Bem rakparti, valamint lakihegyi feladóval folyt a levelezés. Végül sikerült kikényszeríteni egy újabb, most már nem tulajdonosi célokkal rendelkező, hanem szakszervezetként működő „Munkástanácsok Országos Szövetsége" megalakítását és a tulajdonosi munkástanácsok beolvasztását. (Ebben a folyamatban a pártfüggetlen munkástanácsoktól való félelem mellett az is szerepet játszott, hogy a munkástanácsok szakszervezetté való átöltöztetésével lehetett egy jelentős részt kihasítani a felosztásra kerülő szakszervezeti vagyonból, a SZOT-vagyonból.)

A magyarországi '56 egyik kétségtelenül pozitív öröksége a munkástanács-mozgalom. 1990-ben a többpártrendszer, a többpárti parlament ellehetetlenítette a munkástanácsokat. Ezzel másodszor is leverte az '56-os gyökerű szabadságtörekvéseket, a gazdasági demokráciára való törekvés hagyományát. A pártok – saját érdekeik szempontjából helyesen – felismerték, hogy meg kell szabadulniuk 1956 örököseitől, pozitív örökségétől. Ezért 1990-ben a magyarországi parlament leverte'56-ot – immár másodszor.

Az '56-os munkástanácsok első leverése 1957-ben ment végbe. Az egypártrendszer vezetői 1956. november 22-én törvényesítették a munkástanácsokban megtestesült termelői önigazgatást. (Lehet persze azt mondani, hogy ezt csupán politikai kényszerből, pusztán taktikai megfontolásból tették.) Azután 1957. november 17-én rendeletileg feloszlatták a munkástanácsokat. (Erre is lehet azt mondani, hogy „politikai kényszerűségből" tették.) Ténykérdés azonban, hogy amikor a politikai helyzet konszolidálódott, tehát amikor a közvetlen „politikai kényszerűség" megszűnt, akkor sem a termelői önigazgatásban megjelenő gazdasági demokratizálás, hanem helyette a gazdasági liberalizálás jutott az eszükbe.

„A Kádár-rendszer a társadalom demokratizálódásának alternatívája ellen liberalizálással védekezett.

A hatvanas években – a politikai konszolidációt követően – a Kádárvezetésnek lehetősége lett volna olyan demokratizálódási folyamat kezdeményezésére és elindítására, amely – egy hosszabb átmenet során – az államhatalom rovására fokozatosan növeli a lakosság és a munkavállalók hatáskörét a helyi, lakóhelyi és munkahelyi ügyek intézésében. Az egyes állami feladatok átadása nemcsak döntési jogok, hanem a felelősség átadását is jelenti. Az átfogó társadalmi demokratizálódás azért nem felelt meg a Kádár-vezetésnek, mert egy ilyen demokratizálódás a hagyományosan állami-politikai feladatok társadalmasításával, lakossági feladatokká történő átminősítésével megkérdőjelezi az önálló politikai elit, az autonóm politikai bürokrácia szükségességét. A hagyományos (sztálini eredetű) hatalmi monopólium megőrzése csak mérsékelt gazdasági, ideológiai és kulturális liberalizálással volt biztosítható." (Nyolc tézis a magyarországi rendszerváltás kérdéséről. = A kelet-közép-európai országokban zajló átmenet és a szociáldemokrácia. Budapest, 1992. 62-63.)

Tehát nem véletlen, sőt teljesen logikus, hogy az egypártrendszer vezetői a politikai konszolidáció után nem rehabilitálták a munkástanácsokat, és nem kezdeményezték a tanácsdemokrácia rendszerének kiépítését. Ez magával a pártrendszerrel szemben jelentett volna kihívást és társadalmi alternatívát. A hagyományos hatalmi struktúra megőrzésére, létének meghosszabbítására csak a liberális megoldás kínálkozott. A Kádár-rendszer pedig lassú liberalizálásba kezdett, amivel megalapozta a későbbi ún. rendszerváltást. Ennek a liberalizálási folyamatnak néhány fontos tendenciája:

A nyolcvanas évek végére beérett a rendszer liberalizálásának gyümölcse: 1989-90-ben a magyar állampolgárok többsége nem törekedett tényleges szabadságra: saját szabadsága helyett a pártokat, a pártok szabadságát választotta.

A rendszerváltás folyamatának egyik első lépése a munkástanácsmozgalom történelmi kiiktatása volt.

A munkástanácsok (vagy hogy mások is értsék: munkásszovjetek, termelői szovjetek) a munkáshatalom szervezetei, amelyek hosszabb távon fölöslegessé, sőt terhessé teszik bármiféle párt létezését, fennmaradását. Ezért a pártok vezetői – legyen szó akár egypártrendszerről, akár többpártrendszerről – következetesen a „SEMMI HATALMAT A SZOVJETEKNEK", „MINDEN HATALMAT A PÁRTOKNAK" programját valósítják meg. 1945-46-ban a Kommunista Párt és a Kisgazda Párt együttes erővel számolta fel a népi kezdeményezésre keletkezett – és lényegében a lakossági önkormányzást megvalósító helyi szovjetek mintájára működő – népi bizottságokat, nemzeti bizottságokat. 1956-ban Nagy Imre sem a munkástanácsokra és a forradalmi bizottságokra, hanem a politikai pártokra próbált támaszkodni. 1957-ben és 1990-ben a végső soron „munkásszovjetekként" működő munkástanácsok áldozatul estek a – különböző elnevezésű, de lényegében azonos törekvésű, az állampolgárokat az érdemi döntésekből kizáró politikát folytató – pártok akaratának.

A pártok (a pártpolitikusok) mindig jobban félnek a gondolkodó állampolgároktól, az emberi önállóságtól, a közösségi önszervezéstől (civil társadalomtól), mint egymástól. Az emberi autonómiatörekvésekkel és az ezekre épülő civil társadalmi önszerveződésekkel (önigazgatás, önkormányzás stb.) szemben az adminisztratív, bürokratikus eljárásokban érdekeltek. Érthető, hogy ami számukra nem irányítható, nem ellenőrizhető, az gyanúsnak számít.

A politikai kirakatban veszekednek egymással a politikusok – részkérdéseken. (Azért is veszekednek egymással, hogy ezzel a politikai látványossággal lekössék az emberek fantáziáját, a fontos kérdésekről eltereljék a „mással foglalkozás", „másról beszélés" felé az emberek figyelmét.) De – a történelmi tapasztalatok szerint – amikor társadalmi önszerveződés, népi önszerveződés veszélye dereng a láthatáron, akkor pánikba esnek és (felismerve közös osztályérdeküket) egymásra találnak: együtt tapossák el az emberek függetlenedési próbálkozását.

* * *

Eredetileg Az 1956 pozitív öröksége: a munkástanácsok című kiadvány előszava (Baloldali

Alternatíva Egyesülés, Budapest, 2007).

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

A spanyol polgárháború társadalomtörténetében számtalan „fehér folt" van még. Ennek oka a források és a szakirodalom ellentmondásossága, különösen olyan fontos területeken, mint a földkérdés, a tulajdonviszonyok vagy a nemzetiségi kérdés. Hasonlóképpen olykor előítéletek övezik az anarchisták, a POUM s más szervezetek működését.

Mint hispanista kutatót, aki meglehetősen sokat publikált a XX. századi spanyol történelemről, nem utolsósorban a második Spanyol Köztársaság időszakáról, a folyóirat 70. számának olvastán a bőség zavara fogott el az, úgy tűnik, még tisztázandó kérdések tekintetében. Méltatlan lenne, ha nem azzal kezdeném: régóta nem látott napvilágot hazai folyóiratban ennyi érdekes és hasznos tudnivaló a kérdéskörről. Másrészt kevés olyan sajtótermék van Magyarországon, amely ennyire különböző nézőpontokból született írásoknak helyt adna egymás mellett. (Természetesen nem hiányolom az 1936. júliusi katonai lázadást és Franco tábornok háborúját igazolni szándékozó próbálkozásokat. Ezekkel a mai Spanyolországban is találkozhatunk, bár távolról sem ez a fő áram.) Különösen sok információhoz juthatott az olvasó a libertárius mozgalom (anarchisták és anarcho-szindikalisták) társadalomátalakító kísérleteiről, az általuk elért sikerekről és a körülöttük kialakult, egy ponton véres összecsapásig is eljutott konfliktusról. Így hát csak a szerkesztőknek és valamennyi szerzőnek szóló őszinte elismerés után van helye némely bíráló megjegyzéseknek, a további közös munka és a tisztázás reményében.

A téma időszerűségét formálisan a népfront tavalyi és a spanyol háború idei 70. évfordulója adta. Az előző folyóiratszámban napvilágot látott közlemények viszont mutatják, mennyire elengedhetetlenek erről a kérdéskörről a tisztázó jellegű viták. A baloldali gondolkodás szempontjából fontos volna a harcoló Spanyol Köztársaság alapjában vállalható hagyományát megszabadítani a történelmi folyamatoknak a historiográfiai tudományon kívüli szempontok által befolyásolt ábrázolásától.

A 70. szám említett rovatának minden cikke tisztességes elmélyülést, örvendetesen széles olvasottságot tükröz. Ám – különösen a spanyol polgárháború társadalompolitikai megítélése kapcsán – elég jelentős gondokat is látok. Ebben az értelemben a cikkeknek ez a csokra egy jól kezdődő vita fölvezetésének tekinthető.

Széles körben elterjedt ítéletek és előítéletek keringenek a spanyol háború körül, amelyek forrása elsősorban a vonatkozó történeti és egyéb irodalom egy-egy markáns szelete. Leginkább a polgárháború éveiben lezajlott társadalmi átalakítások értelmezése és értékelése körül folyik vita, szinte az első pillanattól. Az egyik felfogás szerint a spanyol munkásosztály veresége tulajdonképpen nem a katonai összeomlással (azaz 1939. február-márciusában) következett be; hogy ez valójában már 1937 tavaszán-nyarán, az emlékezetes 1937. májusi, a köztársasági táboron belüli barcelonai fegyveres összecsapás nyomán eldőlt. Mégpedig azért, mert ezt kihasználva – úgymond – a spanyol kommunisták, a polgári köztársaságiakkal, az autonomista katalán polgársággal és a mérsékelt szocialistákkal összefogva véget vetettek a Köztársaságban 1936 nyarán megindult helyi, önigazgató jellegű kollektivista-autogesztionárius forradalmi folyamatnak. Ezzel az lett volna a szovjet vezetők és a Komintern célja, hogy ne jöhessen létre egy, a sztálini gyakorlattal szembeszegezhető, annak bűneitől és tökéletlenségeitől mentes új szocialista forradalmi modell. Ezt az álláspontot nagyon leegyszerűsítve a korabeli és későbbi, a kommunistáktól balra elhelyezkedő forradalmi szervezetek és a hozzájuk kötődő történészek vallották és vallják.

Egy másik álláspont szerint a háború időszakában a munkásságnak ahhoz, hogy a rá támadó belső és külső erők offenzíváját elhárítsa, a lehető legszélesebb társadalmi szövetséget kellett teremtenie maga körül. Ennek pedig olyan szövetség ("népfront") felelt meg, amely figyelembe veszi széles rétegek magántulajdonosi ösztöneit, köztársasági érzületével összeférő vallásosságát, eltérő politikai kultúráit stb. Ebben a szemléletben politikailag egymással egyébként szemben álló személyiségek és áramlatok osztoztak és osztoznak: kommunisták, mérsékelt szocialisták, polgári republikánusok, nemzetiségi autonomisták. A háború tényei kétségkívül ezt az álláspontot támasztották alá, de győzelem esetén, ha a társadalmi átalakítást folytatni kívánták, a kommunisták javasolta centralisztikus intézményi megoldásoknak a korban egyetlen modellje lehetett – a szovjet gyakorlat… Ennek a logikai láncnak a hatástalanítását szolgálta José Díaz SKP-főtitkár híres levele a párt lapja, a Mundo Obrero szerkesztőségéhez 1938 márciusában. A lap az előző napokban nehezményezte egy republikánus folyóirat megállapítását, amely szerint a spanyol háború egyetlen megoldása, ha az ország nem lesz fasiszta, se kommunista. Lehet, írja Díaz, hogy ez a folyóirat nem szeret bennünket. De az a megállapítása, hogy »"háborúnk egyetlen megoldása, ha Spanyolország nem lesz fasiszta, se kommunista«" teljesen helyes és pontosan megfelel pártunk álláspontjának."¹

A kérdés nem dönthető el politikai síkon, de az ellentét történettudományi feloldása sem történhet másod-harmadlagos források egymásnak szegezésével. Ebből a szempontból a 70. számban publikált cikkeknek, minden érdemük dacára, két fogyatékosságuk is van. Az egyik, hogy Farkas Miklóson (és e cikk íróján) kívül a szerzők nem használtak spanyol és orosz nyelvű forrásokat (talán mert nincsenek birtokában e két nyelvnek).² Külön probléma, hogy az idézett munkák között számottevő a hidegháború első évtizedeiben született írások súlya (Bolloten, Borkenau stb.). A másik, ezzel szorosan összefüggő fogyatékosságuk, hogy azokhoz az elsődleges forrásokhoz sem nyúltak, amelyek a maguk teljességében csak spanyolul férhetők hozzá. Ezek a legutóbbi évtizedekben nemcsak levéltári értelemben váltak publikussá. Kiemelkedő történészek gyűjtötték össze és tették közzé az 1936-1939-es háborús korszak szinte minden szereplőjének (kormányának, pártjának szervezetének, személyiségének, fegyveres testületének) a dokumentumait, amelyekre nagy monográfiák is épültek. Életrajzok, visszaemlékezések sorozatai jelentek meg. Ezekből kiderül, hogy a köztársasági táboron belül csak az álláspontok roppant egyszerűsítése árán redukálható a szembenállás egész szervezetek (anarchisták és kommunisták, trockisták és kommunisták, republikánusok és baloldali szocialisták stb. stb.) nézeteltéréseire, konfliktusaira. A szorongatott Köztársaságot körülfonó bonyolult problémaháló az egyes irányzatokon belül legalább akkora nézeteltéréseket gerjesztett, amekkorák az irányzatok között voltak.

Nézzük, miből állt az a forradalom, amelynek 1937-ben – úgymond – vége szakadt volna. A spanyol ipari burzsoázia tulajdonát az 1936. júliusi lázadás után nagyobbrészt állami ellenőrzés alá vonták, legtöbbször azért, mert a tulajdonosok külföldre távoztak, vagy a lázadók ellenőrizte területre menekültek. A nyugati demokratikus országok állampolgárai által birtokolt üzemeket országosan nem vették állami kézbe, de munkásaik ellenőrzése alá helyezték. Ez az ún. "inkautációs" folyamat eleinte magán viselte az önigazgatás jegyeit. Ez néhány hétig, legfeljebb egy-két hónapig tartott, amíg a jelentősebb vállalatok nem élték föl forgótőkéjüket, és nem kellett valahonnan eszközöket szerezniük a további működéshez. Akkor a pénzügyminisztériumhoz fordultak hitelért. Az akkori miniszter, Juan Negrín (későbbi miniszterelnök) szervezte meg pénzügyi ellátásukat. Ám az üzemek a háború további menetében sem kerültek vissza előző tulajdonosaik kezébe, kártérítést sem fizettek nekik. Addig sosemvolt jellegű szektor volt ez, azzal a korláttal, hogy amit a határon kívülről kellett beszerezniük, az a tőkés világpiac törvényei szerint cserélt gazdát. A hazai termelésben pedig (a kibontakozott belső háború és a német-olasz intervenció nyomán) elsőbbséget a hadiipar élvezett, az az ágazat, amely a legkevésbé alkalmas a gyűlésező típusú önigazgatásra. A lényeg azonban az, hogy egyetlen nagyvállalkozó sem kapta vissza a tulajdonát, se 1937 derekán, se később.

A másik nagy strukturális változás az agrárreform volt. A kommunisták nem titkolták, hogy a kollektív művelés hívei, mégis – a Komintern VII. kongresszusa szellemében – úgy foglaltak állást, hogy a földet térítés nélkül a parasztok magántulajdonába kell adni, mivel a Spanyolországban kialakult forradalmi helyzet nem olyan jellegű, hogy a nacionalizálás megfelelne a szövetségi politika igényeinek. Ám a kormányban lezajlott viták során a szocialisták a kollektivizálás mellett, a polgári republikánusok pedig az 1932-es mérsékelt reform fokozatos továbbvitele mellett foglaltak állást (ez merő ködevés volt, hiszen a spontán földfoglalásokkal a valóság részben már a lázadás előtt túlment rajta). Hogy a vita mit jelentett, azt jól szemlélteti, hogy 1932-től 1935-ig az említett törvény alapján összesen 119 000 ha földet osztottak ki. Az 1936. februári baloldali választási győzelem után átszakadt a gát: júliusig már 750 000 ha került a földnélküliek és a kisparasztok kezébe, különösen az ország azon területein, ahol a radikális baloldal hagyományosan erős volt (főleg Katalóniában, egyes andalúziai és aragóniai körzetekben). A kérdés az volt, hogy ennyiben marad-e a reform, vagy további lépésekre kerülhet sor. Az SKP ilyen körülmények között a szocialisták mellé állt. Az október 7-én elfogadott dekrétum területhatár nélkül megfosztotta földjeiktől azokat a birtokosokat, akik a lázadók oldalára álltak. Ezek személyéről provinciánkénti bizottságok döntöttek. A latifundisták és a jómódú középbirtokosok földje került elkobzásra. A kommunisták javaslatára azonban a rendelet végül úgy szólt, hogy a helyi földmunkások és parasztok maguk dönthetnek arról: közös vagy egyéni művelés alá akarják-e vonni a kapott birtokokat. A törvény alapján 46 896 birtokot sajátítottak ki, 4 086 386 ha területtel. Ez az 1936 tavaszán művelés alatt álló területek kereken 50%-a volt. Ezek mintegy 55%-át művelték közösen. Minthogy a törvény hatálya nem terjedt ki Katalóniára (ahol az anarchisták már hónapokkal előbb minden földet kisajátítottak és kollektivizáltak), a kisajátított földek aránya a köztársaság egész területén jóval meghaladta az 5 millió ha-t, és elérte a 60%-ot.³ A kormány által 1936 ősze és 1937 tavasza között eszközölt korrekciók nem érintették a föld tulajdonát és használatát, csak a kollektivizálás során alkalmazott kényszer következményeit igyekeztek orvosolni. Largo Caballero szocialista kormányfő az alábbiakat mondta erről a köztársasági Cortes 1937. február 1-i plénumán: "Nem fogadható el, még a mi szemünkben sem, akik radikálisabban gondolkodunk, hogy sporadikus és individualista módon rendszereket hozzanak létre, sőt rendszerkísérleteket folytassanak. Eleget kísérleteztek! Azt hiszem, már mindenki tudatáig eljutott az az eszme, hogy ezek a kísérletek nem hoznak eredményt."⁴ Mindenesetre Franco győzelméig sehol, semmikor nem került sor földek reprivatizálására. Igaz: a háború követelte központosítás miatt a parasztoknak kevés lehetősége volt termékeik szabad árusítására.

Ugyancsak forradalmi változások álltak be a fegyveres erők helyzetében. A felkelés alkalmával a szárazföldi erők egységeinek mintegy 70%-át a tisztikar egy szektora a lázadók oldalán sorakoztatta föl. A hadiflotta és a légierő egységei a köztársaság oldalán maradtak. Rajtuk kívül a megmaradt szárazföldi erőkből, a baloldali pártok fegyveres félkatonai szervezeteiből és a rendőri erők nem csekély részéből állt össze Spanyolország merőben új típusú hadereje, a Köztársasági Néphadsereg. Felső tisztikarában a Köztársasághoz hű hivatásos főtisztek mellett⁵ a polgárháború első harcaiban igen rátermettnek bizonyult népi katonai vezetők is helyet kaptak: a sajátos jellegű háború szükségleteinek sajátos hadsereg és tisztikar felelt meg. Ennek létrehozása hónapokat vett igénybe, mivel a radikális baloldal a felfegyverzett népet tartotta a győzelem zálogának. Abban Farkas Miklósnak nincs egészen igaza, hogy az anarchisták és a POUM végképp nem voltak hajlandók egységeiket betagolni a néphadseregbe, különösen azután, hogy a Spanyol Kommunista Párt elsőként föloszlatta 70-80 000 főnyi milíciáját, az "Ötödik Ezredet", ami által nagyszámú parancsnoki pozícióra tett szert. Az anarchista Cipriano Mera, mint Farkas írja, valóban megértette a reguláris hadviselés jelentőségét. Ám elsősorban azért volt a hadseregbe való betagolódás mellett, hogy a CNT-FAI a kommunistákéhoz hasonló pozícióikhoz jusson.⁶ Félkatonai szervezeteik nagy létszáma nélkülözhetetlenné is tette őket. Eközben elérték, hogy milíciáikat eredeti legénységi és parancsnoki összetételükben olvasszák be; ez pedig az egész polgárháború alatt több-kevesebb, a felsőbb parancsnokságoktól független játékteret biztosított nekik. Különösen Katalóniában volt hegemón pozícióban az anarcho-szindikalista vezetésű Antifasiszta Munkás-Paraszt Milícia (MAOC). Aki tisztában van azzal, hogy milyen szerepet játszott és milyen vezetés alatt állt a XX. század korábbi évtizedeiben a spanyol fegyveres erő, aligha vonhatja kétségbe, hogy arculatában, szellemiségében, parancsnoki karának összetételében 1936-37 során valóban forradalmi változáson ment át.

Hasonló forradalmi erejű átalakulás ment végbe a nemzetiségi nyelvek szabad használatában, a kisebbségi területek önkormányzatában mindaddig, amíg a lázadók csapatai nem vették birtokba őket. A súrlódások, amelyek például a központi kormány és a katalán helyi kormányzat viszonyában előfordultak, a centrális és a regionális hatalom között a világon mindenütt szokásos viták és érdekütközések körébe sorolhatók, néha a tomboló háború szükségletei által hevített formában.

Bár a Köztársaságban már 1931 és 1936 között is fejlett szociális rendszer és a szakszervezetek (főleg a szocialista Általános Munkásszövetség – UGT) erős befolyása alatt álló munkaügyi döntőbírósági rendszer állt fenn, a minden üzemben létrejött munkás ellenőrző bizottságok még ehhez képest is forradalmian új szociális kapcsolatokat hoztak létre. Többek közt azért is így volt ez, mert számos tulajdonos (korántsem annyi, mint sokan gondolják) odahagyta üzemét, és átment a front túlsó oldalára. A munkás ellenőrzés sok esetben az üzem működtetésének szervévé is lett, részben a köztársasági kormányzat által utóbb kinevezett, hatáskörüket kétségtelenül korlátozó igazgatók mellett.

Ami a kormány összetételét illeti, 1936 augusztusáig valóban polgári republikánus kormányok irányították az államot. Augusztus 4-étől azonban már a munkáspártok hegemóniájával alakult meg Francisco Largo Caballero kormánya, amelybe 1936 novemberében négy miniszterrel az anarchisták is beléptek.

Az állam és az egyház viszonya ugyancsak – még az 1931 és 1933 közötti évek laikus törvényhozása által teremtett európai szintű jogrendszerhez képest is – tovább módosult, bár itt az ország egyes részein súlyos, ellenkező irányú kilengésekre került sor. A lázadás utáni hetekben a katolikus hatóságok magatartása, a lázadóknak gyakorta nyújtott segítsége miatt kiterjedt népi terror bontakozott ki, amelyek során számos egyházi személyt (papokat, szerzeteseket, apácákat) gyilkoltak meg. Az ország több részén nem került sor ilyen cselekményekre; a legerősebben az anarchista túlsúlyú Katalónián söpörtek végig. Hiba volna ezeket a bűntetteket egészükben az anarchisták, különösen pedig a népfrontpolitika jegyében meghökkentően mérsékeltekké lett kommunisták nyakába varrni. A spanyol történelemben többször előfordult spontán antiklerikális népi terror volt ez, bár ha valamely áramlat mégis erősebben részt vett bennük, ez az anarchista volt. Baszkföldön a helyi autonóm köztársasági koalíciós kormány a katolikus Baszk Nacionalista Párt vezetése alatt állt, egyház elleni fellépések nem voltak.⁷ Később az anarchisták elítélték Juan Negrín második köztársasági kormányának 1938. december 9-i rendeletét, amellyel utasította helyi hatóságait, hogy állítsák helyre az ország jelentős részén az előző években szünetelő egyházi szertartásokat.⁸ (A gyakorlat a legtöbb helyen már megelőzte ezt a rendeletet.) Itt azonban nem "forradalmi" intézkedések elmulasztásáról, hanem a legalitáson kívül alkalmazott káros erőszak megkésett elhárításáról van szó.

Folytathatnánk az élet különböző területein (pl. az oktatásban, a kulturális életben) végbement átalakításokat, ám rendre azonos következtetésre jutnánk: a Köztársaság területén mély forradalmi változások álltak be, amelyeket 1937 tavaszán-nyarán senki sem vont vissza. Ha tehát ez így van, miről szól "a forradalom elveszejtésének" tétele?

Valószínűleg arról, hogy a forradalmárok egy része által vallott célkitűzések (a gazdálkodás és a társadalom hézagmentes, az élet apró részleteire is kiterjedő teljes kollektivizálása, a polgári republikánusok eltávolítása, a demokratikus nagyhatalmakkal való – eléggé korlátozott – együttműködés figyelmen kívül hagyása, a gyűlésező önigazgató döntéshozatal stb.) nem valósultak meg, vagy a háború és a kormányzat közös nyomása alatt visszaszorultak. Farkas Miklós említi, hogy az anarchisták nem vették észre: Spanyolországban "nem hagyományos forradalmi helyzet" alakult ki. Csakhogy maga a "forradalmi helyzet" fogalma ma ismeretes formájában Lenin által pontosított marxista fogalom. Ha az anarchistákon számon kéri az alkalmazását, ez olyan, mintha azért vonnánk őket felelősségre, hogy anarchisták. Ez célszerűtlen. Lehet bírálni őket, ha a történelmi szituációknak nem megfelelő célokat tűztek ki, ha a Köztársaságot külső elszigeteltségbe sodró harci módszereket alkalmaztak; rá lehet mutatni, ha eltértek a maguk hirdette libertárius eszméktől. Ám magában véve ez utóbbi sem értékítélet; lehet, hogy éppen ez az eltérés vitte őket helyesebb vágányra. Ezt a gordiuszi csomót csak igen széles dokumentumbázison és nagy irodalom alapján lehet föloldani. Konok Péter, a sokat tudó, vasszorgalmú kutató is kénytelen részben a hidegháború vaskorszakában született, nem mindig a tárgyilagosság talaján álló angolszász és német irodalomra támaszkodni, ami nem könnyíti a helyzetét. (Ilyen nem csak a vasfüggöny innenső oldalán létezett.) Nem dolgozhat a hihetetlenül kiterjedt és érdekes spanyol és más anarchista és trockista irodalommal sem. Ez az irodalom apró részletekig tárja föl például az anarchisták tevékenységét, többek közt éppen az általa tárgyalt kérdésekben folytatott doktrinális és belső politikai vitáit.⁹ Hasonló úttörő munkát végzett Victor Alba a trockizmus holdudvarában született, de Trockij által a baloldal 1936. januári választási szövetségéhez való csatlakozása miatt megtagadott Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM) története, sőt előtörténete vonatkozásában.¹⁰

Mi lehetne a hozadéka egy ilyen, az alapvető dokumentumok és feldolgozások tanulmányozásán alapuló megközelítésnek? Elsősorban az, hogy az anarchisták és a trockisták élő valójukban, nem pedig valamely interpretáció szükségletei által meghatározott pozitív-negatív fantomképekként jelenhetnének meg az olvasó előtt. Ez azt is megkönnyítené, hogy letisztogassuk róluk a Komintern sajtójában rájuk szórt piszkot. Antonio Elorza 1977 utáni vizsgálódásai bebizonyították, hogy Franco titkosszolgálata a POUM egyetlen tagját sem tudta beszervezni. (Az anarchistákról ezt nem mondhatjuk el.) A szovjet titkosszolgálat baljós tevékenysége és a Kominternnek a kommunisták számára adott hegemonista ösztönzése évtizedes szembenállásokra rakódott rá, azokat katalizálta, mélyítette el.

Idekívánkozik néhány kérdőjeles mondat is, amelyekre nem biztos, hogy akár nagyobb terjedelem esetén is maradéktalanul válaszolni tudnék. Ha az anarchisták úgy vélték, hogy 1937 derekától az általuk értelmezett spanyol forradalomnak végképp bealkonyult, mi okból tértek vissza 1938 tavaszán Negrín második kormányába? Miért léptek be ugyanakkor a Népfrontba, amelynek addig sohasem (első kormányrészvételük idején sem) voltak tagjai? Miért vállalták el, hogy 1938-ban éppen ők dolgozzák ki a gazdaságirányítás új modelljét, amely a vállalati-helyi önigazgatást a központi irányítással kívánta elegyíteni? Mivel magyarázható, hogy míg az 1945 utáni évtizedekben a szocialista és kommunista csoportok a mély illegalitás dacára úgy-ahogy meg tudtak kapaszkodni, majd a rendszer válsága idején jelentősen hozzájárulni a francoizmus bukásához, az anarcho-szindikalizmus befolyása a munkások körében minimális maradt? Hogy szakszervezeti súlyuk 1977 után, a teljes legalitásban sem érte el az 1%-ot? Hogy az anarchista jellegzetes figurája már nem a sabadelli textilgyári munkás, hanem a diáksapkás egyetemista?

Elgondolkodhatnánk egy másik tényen is: 1917 után jelentős harcosok szegődtek a spanyol anarchizmustól a szocialista párthoz és szakszervezeteihez, majd nem kevesen a kommunista párthoz. Maga José Díaz, a polgárháború éveiben az SKP főtitkára, a Komintern VB tagja is a CNT soraiból jött – 1925-ben még a XIII. Alfonz ellen tervezett (meghiúsult) anarchista merénylet egyik kiszemelt végrehajtója volt. A POUM legfontosabb vezetői, Maurín és Nin ugyanezt az utat járták be. De még azok pályája sem vezetett vissza az anarchizmushoz, akik, mint az utóbbiak és mások, magas beosztású Komintern-vezetőkként, a sztálini módszerekből végképp kiábrándulva, az 1920-as évek végén vagy később odahagyták a kommunista pártot. Az anarchizmustól a szocialista párton át a kommunista pártig (pontosabban az egyik elsőként általa alapított Katalónia Szocialista Egységpártjáig – PSUC) ívelt Rafael Vidiella pályája is, aki élete jelentős évtizedeit (az ötvenes-hetvenes években) magyarországi politikai emigrációban töltötte.¹¹ A CNT-ből érkezett a kommunista Serafín Aliaga, az 1970-es évek híres munkásbizottságainak egyik legaktívabb vezetője is.

Csak hogy a dolog még bonyolultabb legyen.

 

Jegyzetek

 

¹ José Díaz: Con toda la claridad posible. Carta a la redacción de "Mundo Obrero". Frente Rojo, 1938. március 30. Közli José Díaz: Tres años de lucha. Collección Ebro, Paris, 1970. 557-560. o.

² E vonatkozásban kivétel Mezei Balint írása, akinek speciális, katonai vonatkozású témájában nagy mennyiségű, magyarra fordított orosz nyelvű irodalom állt rendelkezésre.

³ Ramón Tamames: La República. La Era de Franco. Historia de España Alfaguara VIII., Alianza Universidad, Madrid, 1973. 331-332. o.

⁴ Boletín del Congreso de los Diputados. 1937. Nº 63. (Sesión del 1 de febrero de 1937.)

⁵ A hiedelmekkel ellentétben a spanyol tábornokok, katonai körzetparancsnokok és vezérkari tisztek kétharmada nem állt a lázadók mellé. Hét tábornok és számos magas parancsnok (elsőnek Melilla főparancsnoka, Romerales tábornok) ezért életével fizetett. Kivégezték vagy egyszerűen lepuffantották őket, mint Gonzalo Queipo de Llano tábornok, Sevilla főparancsnokát, Miguel Campins Aura brigádtábornokot.) Ezekről a kérdésekről a mostani évfordulón is heves polémia folyt spanyol lapokban. (Lásd pl. Santos Juliá: Todo empezó un 17 de julio. El País, 2006. július 18.)

⁶ Erről – például a fegyelem hiányáról az anarchisták soraiban, a kommunistákkal való súrlódásokról rendkívül érdekesen ír maga Mera is a visszaemlékezéseiben. Cipriano Mera: Guerra, exilio y cárcel de un anarcosindicalista. Ruedo ibérico, Paris, 1976. (Többek közt 28-35. o.)

⁷ II. János Pál pápa regnálásának utolsó éveiben több száz 1936 nyarán-őszén meggyilkolt spanyol egyházi személyt avatott szentté. Ezek között egy sem szerepelt a baszk tartományokba bevonuló lázadó, Emilio Mola tábornok által, a baszk autonómiához való ragaszkodásuk miatt agyonlövetett papok közül. (A kivégzéseket később Franco leállította, mert szerepet játszottak abban, hogy a Vatikán sokáig hivatalosan nem ismerte el a lázadók juntáját.) Erről lásd a baszk kormány állásfoglalásait, többek közt José Antonio Aguirre baszk elnök 1936. december 22-i beszédét a "Radio Euzkadi" hullámhosszán. Ebben kérte a Szentatyát, hogy törje meg hallgatását a tartományban a jobboldali katonai erők által végrehajtott erőszakcselekmények ügyében (XII. Pius nem válaszolt). Dr. de Azpilikoeta: Le problème basque. Éditions Bernard Grassé, Paris, 1938. 40-48. o.

⁸ Libertad de conciencia y libre ejercicio de las prácticas religosas para todos los españoles. (María Carmen García-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. köt. La Guerra de España 1936-1939. Guadiana de Publicaciones, Madrid, 1974. 22-123. o.)

⁹ Terjedelem híján elegendő itt utalni az anarchista José Peirats La CNT y la revolución española című háromkötetes, több mint ezeroldalnyi munkájára, amely az anarcho-szindikalista Nemzeti Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) szinte minden ülésének határozataiból és vitájából közli a legfontosabb részleteket (Ruedo ibérico, Madrid, 1978). Juan Peiro, a CNT elnöke Trayectoria de la CNT. Sindicalismo y anarquismo címmel ad áttekintést a szervezet egész történetéről, 1911-től (Ediciones Júcar, Madrid, 1979).

¹⁰ Victor Alba: La Revolución Española en la práctica. Documentos del POUM. Ediciones Júcar, Madrid, 1977; uő: Histoire du P.O.U..M. Le marxisme en Espagne. Champ Libre, Paris, 1975. Újabban ennél is szélesebb képet ajánl a spanyol-katalán Pelai Pagès: El movimiento trotskista en España (1930-1935) című könyve (Ediciones Península, Barcelona 1977), illetve a POUM főtitkáráról készített életrajza: Andreu Nin: su evolución política (1911-1937). Zero S. A., Madrid, 1975; napvilágot láttak a pártalapítók, Maurín és Nin írásainak gyűjteményes kötetei is (Joaquín Maurín: La revolución española de la monarquía absoluta a la revolución socialista. Editorial Anagrama, Barcelona, 1977, ill. Andrés Nin: Los problemas de la revolución española. Ruedo ibérico, Madrid, 1978; igen alapos német nyelvű munka Reiner Tosstorf: Die POUM in der spanischen Bürgerkrieg. Isp-Verlag, Frankfurt am Main, 1987.

¹¹ Lásd erről Montserrat Roig: Rafael Vidiella, l'aventura de la revolució. Editorial Laia, Barcelona, 1976.

„Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a »kulturális forradalom negatív« hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsont-tornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz." A szerző tanulmányában a kínai értelmiség helyzetéről, stratégiáiról és lehetőségeiről ad rövid körképet.

[…] A kínai értelmiség körében igen vegyesek a politikai irányzatok, a vitában álló felek azonban alapvetően két táborra oszlanak. Az elsőnek a tagjai önmagukat "neoliberálisoknak" nevezik. Ők a szabad piac, a liberalizáció elvét támogatják, azt a fejlődési paradigmát, amelyet Kína választott azért, hogy egy Egyesült Államok mintáját követő modern állammá váljon. Ők képviselik az uralkodó áramlatot. Másfelől ott vannak azok az értelmiségiek, akiket időnként mint "új baloldalt" határozzák meg, s akik kritikával közelítenek a társadalmi valósághoz. Ők az egyenlőség és igazságosság szocialista elvét vallják, miközben nem helyezkednek arra a leegyszerűsítő álláspontra, hogy az új Kína teljes történelmét elutasítsák. Inkább arra törekednek, hogy megértsék a társadalmi fejlődés komplexitását és az egyéni emancipációt. Miután közülük sokan azt az utat választották, illetve arra kényszerültek, hogy a mezőgazdaságban vagy gyárakban dolgozzanak, ismeretséget és bizonyos családias kapcsolatokat ápolnak az átlagemberek – parasztok, nők, munkások, nemzeti kisebbségek – mindennapi valóságával. Baloldali álláspontjuk nem teszi őket az államhatalmi politika híveivé, és nem hunynak szemet az üldöztetések és szenvedések előtt, amiknek a lakosság nagy része ki volt téve a "kulturális forradalom" idején. Azért vették magukra az "új baloldal" címkéjét, mert anélkül, hogy a párt régi demagógiáját vallanák, nem hajlandók szentesíteni a kapitalizmust Kína fejlődésének receptjeként.

Külföldön és még Kínában is gyakorta merül fel az a túlzottan egyszerű különbségtétel, hogy egyfelől vannak Teng Hsziao-ping, másfelől pedig Mao Ce-tung hívei. Csakhogy azok az emberek, akik nem osztják Teng Hsziao-ping neoliberális választását, meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, és egy részük Maóval szemben ugyanolyan kritikus, különösen amiatt, hogy elmélete és gyakorlata között felettébb sok volt az ellentmondás. Például Mao a bürokrácia elleni harc legfőbb védnökévé nyilvánította magát, miközben személy szerint ő állt a párt és az állami bürokrácia élén. Mao a városokat ostorozva beszélt a vidékről, de nem bírálta a modernizációt, mint tette azt Gandhi; az ő víziója Kína fejlődéséről az urbanizáció és az iparosítás volt. Azokban a módozatokban, ahogy ma a maoizmust taglalják vagy bírálják, roppant nagy a változatosság. Ezért is meggondolatlanság "maoistának" tekinteni minden olyan csoportot, amely ellenzi a neoliberális piacgazdaságot.

Ugyanez vonatkozik azokra a csoportokra is, amelyek látszólag a neoliberalizmust választották; ők többszörös ellentmondásokkal viaskodnak, ami Kína kaotikus állapotát tükrözi, hol az előnyöket, hol a kudarc lehetőségét, hogy az ország jelenlegi fejlődése keveseknek válik javára és sokaknak kárára. Például, közvetlenül az 1989-es demokratikus mozgalmat megelőzően, valamikor január táján a "neoliberális" értelmiség körében divatos gondolat volt, hogy Kínának egy újszerű, tekintélyelvű berendezkedésre volna szüksége – a szingapúrihoz hasonlóra -, mert úgy vélték, hogy a gazdasági fejlődéshez politikai ellenőrzésre van szükség. Az áprilistól júniusig végbement események azonban, amelyek a Tienanmen téri válsághoz vezettek, arra késztették ugyanezeket az értelmiségieket, hogy a demokrácia és a polgári jogok védelmére keljenek. A politikai vita alakulása is befolyással volt a gazdasági irányultságra. Ma már nehéz úgy érvelni a neoliberális piacgazdaság mellett, hogy ugyanakkor az illető elítéli az Egyesült Államok iraki háborúját és azokat a kísérleteit, hogy ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett. Kína geopolitikai helyzete a kőolajat tekintve megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy milyen legyen a kívánt modernizáció típusa, és melyek a hozzá szükséges energiaforrások.

 

Nyugati benyomások az országról és a belső társadalmi ellentmondások

 

Ellentétben azzal az általános képpel, amelyet a nyugati média rajzol Kínáról a maga szempontjai szerint, az országban heves viták zajlanak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nyugaton a figyelem rendszerint hol Kína belső gazdasági reformjaira és a globalizált piachoz való kapcsolódására, hol pedig a pártállam autoritására irányul. Holott ennél jóval több kérdés érdemel figyelmet; ilyen például a kiemelten fontos vidéki fejlődés problémája […] Kínában rengeteg érdekes tudósítás forog, és számos kiélezett vita kap helyet a sajtóban, amely több mint 2000 napilapot és mintegy 8000 folyóiratot ölel fel. Előfordul ugyan, hogy az olvasók esetenként egyik vagy másik újság betiltásáról értesülnek, az országban azonban tényleges és jelentős piaca van a sajtótermékeknek és a könyveknek. Sok vita zajlik a weben is, amelyek köré lényegében a fiatal és a valamivel idősebb értelmiségiek csoportosulnak. Időről időre előfordulnak esetek, amikor egyes internethasználók vagy bizonyos weboldalak szemet szúrnak a hatóságnak, és börtönbüntetéseket szabnak ki miattuk, amely esetek azonmód mobilizálják a nemzetközi közösséget a cenzúra ellen, de mindezzel együtt a weboldalakon folytatott viták körülbelül 90%-a kicsúszik a kormány ellenőrzése alól.

Az a sarkalatos problémakör, amely manapság mindinkább előtérbe kerül Kínában, nevezetesen a vidék kérdése, sokáig kívül maradt a közvélemény érdeklődésén. A falusi származású vándormunkások – a Nagy-Britannia népességét háromszorosan felülmúló, mintegy 200 millió ember – megjelenése a városokban, már önmagában is elgondolkodtató. Némelyek egyértelműen úgy tartják, hogy a vidéki munkaerő fele felesleges. Sok megfigyelő nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy az ország gigantikus méretei ellenére az egy lakosra eső megművelhető földterület igen csekély. Az anyagi források erősen korlátozottak, amellett több körülmény járul hozzá a városokba vándorláshoz: a központi vagy a helyi kormányzati politika, a készpénz hiánya, a városi munkaerőpiac… E tényezők miatt növekszik állandóan a vándormunkások száma. Ennek ellenére az egész vidéki problémakör nem hat akkora kényszerítő erővel, hogy a városi értelmiségiek érdeklődésének homlokterébe kerüljön. Többségük továbbra is úgy gondolja, hogy a falusiak problémája az elégtelen modernizáció következménye. Az államot azonban egyértelműen érinti a vidéki övezetek és az ott élő népesség helyzetének romlása, és végre kezdi úgy felfogni a problémát, mint a Kína által erőltetett modernizáció specifikus következményét, amivel magamagát is beláthatatlan helyzetbe hozza. A volt miniszterelnök, Csu Zsung-csi kormányzati beszámolójában elismerte a nehézségeket: minden sikeresen halad, kivéve a vidék problémáját.

Jóllehet az agrár- és az ipari fejlődés között feszülő társadalmi ellentmondás minden fejlődő vagy fejlett országban alapvető kérdés, e dichotómia a Kínában fennálló helyzet leírására nem elegendő. Egyfelől ott van a vidéki parasztság kizsákmányolása, másfelől a vidéki és a városokban élő nőké, amely jóval súlyosabb, mint bármikor korábban. Mindezek a fejlődő országokban klasszikus ellentmondások. Akár kulturális, társadalmi vagy politikai téren nyilvánulnak is meg, semmi esetre sem a mai Kína jellegzetességei; számos más országban is tapasztalhatók voltak már. Ezzel szemben, ami talán kínai sajátosságnak mondható, az annak az elitnek az összetétele, amely a forrásfelhalmozás jelenlegi folyamatának haszonélvezője. Az Egyesült Államokban közismert a multinacionális cégek és a nagy családok összefonódása. Az amerikai elnökválasztások legutóbbi két jelöltje azóta a Skull and Bones Club tagja, amióta egyik is, másik is a Yale Universityre járt… Kínában mindig is az államot képviselő párt hatalma érvényesült, de hierarchiájának krémje, amely az átalakulás előnyeit élvezi, azokból a személyekből alakult ki fokozatosan, akik a legfőbb erőforrásokat, a nagyvállalatokat, a tőkét ellenőrizték. Kína messzire jutott az átalakulásban, még ha szemre úgy fest is, hogy politikai rendszere nem változott. Esetében olyan "békés átalakulásról" lehet beszélni, amelynek a hatásai igen mélyek.

Akárhogyan is van, a helyzet az, hogy létezik egy kisebbség, amely kezében tartja a forrásokat, s azok egyenlőtlen elosztása ebből egyenesen következik. Ennélfogva felettébb fontos foglalkozni a többség sorsával, még akkor is, ha az utóbbi két évtizedben a társadalmi mobilitás felhajtóereje jóvoltából sikeresen kialakult egy jelentősebb középosztály. Ez az osztály jelenleg a lakosság 10-20%-át képviseli, mintegy 150 millió embert. 2004-ben Kínában 250 millió mobiltelefont regisztráltak, amiből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a középosztály számszerű nagyságában elegendő a piachoz. A helyzet azonban annál aggasztóbb a lakosság 70%-ára nézve, amely igen szűkös forrásokból kénytelen megélni. Mind többször hallani olyan vándorló munkásokról, akik nem kapják meg a bérüket. Kínában mindenki elismeri, hogy egyre nagyobb mértékben nő a különbség a gazdagok és a szegények között. A 0,45-0,46-os Gini-együttható (szemben az európai 0,29-essel, az egyesült államokbeli 0,34-essel és a latin-amerikai 0,57-essel) jól tükrözi ezt a tarthatatlan társadalmi polarizációt. A kínai lakosságon belül kialakult feszültséghez járul még az ember és a természet közötti feszültség. Az utóbbi harminc évben Kína valóban messzire ment ezen a téren. A környezetrombolás, a felelőtlen projektek, mint a Három Szoros vízi erőműé, éppúgy komoly aggodalomra adnak okot, mint a hátrányos helyzetű néprétegek életkörülményei.

 

Emberi jogok, igazságtalanságok és kapitalista korszerűsítés

 

Nyugaton hiába képzelik, hogy a legtöbb nyugtalanságra az erős tekintélyelvre épülő állam adja az okot, a kínaiak többségének nem ez a legfőbb gondja. Természetesen léteznek az országban tabuk, van, amit az emberek nem mondhatnak vagy csinálhatnak a Tienanmen téren. Ha politikai okokból letartóztatnak valakit, ennek híre azonnal megjelenik a nyugati sajtóban, de ettől még a kínai lakosság nem aggódik jobban. Annál általánosabb nyugtalanságot vált ki a korrupció, a munkanélküliség, a részmunkaidős foglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés, és még sorolhatnánk. A viták lényegét a mindennapi életkörülmények határozzák meg, mint például a földművesek ivóvízhez való hozzájutásának joga, akiknek a környezetét a háttéripar szennyezi. Ezek a kérdések már kevésbé érdeklik a nyugati médiát, amely, úgy tűnik, igencsak leragadt a hidegháborúnál, a vasfüggönynél, s ennélfogva szinte kizárólag a kommunista állam autoritarizmusára és a polgári, politikai jogok megsértésére fókuszál. Nyugaton egy politikai fogoly továbbra is nagyobb felzúdulást vált ki, mint az a 30 000 ember, aki a világon naponta hal meg éhen vagy gyógyítható betegségben.

Magától értetődik persze, hogy magunk sem vagyunk érzéketlenek a polgári és politikai jogok iránt. Az adott keretek között való alkalmazásuk azonban, amely illett talán a hidegháború szelleméhez egy vasfüggönnyel kettéosztott, kétpólusú világban, megkérdőjelezi az eljárást. Mivel nem vagyunk az államok közötti politikára szakosodott politikusok, nem a mi dolgunk, hogy instrumentalizáljuk az emberi jogokat. Különben is, hiába hirdetik egyetemességüket, olyan eurocentrista felfogásról van itt szó, amely a modern nyugati keresztény kultúrában felnőtt férfi modelljére épül. Alkalmazásuk más kultúrákban ennélfogva problematikusnak mutatkozik, ha nincs tekintettel az emberi jogok kialakulásának eredetére és az érintett országok kultúrájának sajátosságaira. Mindazonáltal számunkra e jogok kérdése alapvető abban az értelemben, amely az emberek megbecsülésére, méltóságára és jólétére vonatkozik mindennapi életükben. Mi mindenki számára követeljük azokat a jogokat, amelyek minőségileg elfogadható életet és létbiztonságot garantálnak, védenek a lopás, a bűnözés, a betegség, a munkanélküliség vagy a polgári jogok megsértése ellen.

A politikai jogokért – mint amilyen egy szakszervezet létrehozásának lehetősége, vagy a létszükségletekhez kapcsolódó jogok, mint a társadalmi egyenlőség és a javakhoz való hozzáférhetőség – nem lehet fellépni egymástól függetlenül. Fenntartásaim vannak azokkal az NGO-kkal és emberi jogokat védő szervezetekkel szemben, amelyek Kína határain kívül harcolnak a mi politikai jogainkért, anélkül hogy be tudnának avatkozni a konkrét valóságba, és előidézhetnének változásokat. Szemük előtt nagyobbrészt az államok politikája lebeg, és ha cselekvésre szánják magukat, akkor például felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy ítélje el Kínát, vagy hívja fel rá a nyugati médiumok figyelmét. Ám a jelszavak hirdetése nem megoldás semmire.

Kína határain belül a valóság nagyon heterogén, és ott, ahol igazságtalanság történik, az emberek szerveződnek, petíciókat fogalmaznak meg, védik földjeiket, kártalanítást követelnek, változásokat sürgetnek. Ellenfeleik pedig számosak. Nem csupán a kínai kormány intézkedései vagy a bürokrácia a legkülönfélébb alakváltozataiban, hanem ott vannak például a multinacionális cégek is, amelyek önmagukban is kemény ellenfelek. Ebben a játszmában bizonyos, úgynevezett hivatalos vagy államtól független szervezetek meghatározó szerepet játszanak, ilyen például a Nőszövetség, vagy a nők és a dolgozók jogait védő szakszervezetek. Arra kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a különböző szektorok tulajdon helyzetükből kiindulva minként harcolnak annak a fejlődésnek a következményei ellen, amely manapság a szabad piac és a tőke logikáját követi.

Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a "kulturális forradalom" negatív hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsonttornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz. A válság kevésbé írható egy elnyomó állam számlájára, inkább a több szinten létező küzdőterek rossz kihasználtságának az eredménye. A cselekvésre ösztönző számtalan mozgáslehetőség beszűkül az értelmiség körében. Amíg egy állami tisztviselő vagy egy akadémiai kutató átlagfizetése 1500 jüan, addig bármelyik, külföldről finanszírozott NGO-nak dolgozó értelmiségi jövedelme eléri a 6000-10 000 jüant is (100 dollár = 830 jüan). A tanácsadói munka tarifája napi 200-300 dollár…

E kötet (ti. a China Reflected című válogatás tanulmányai – a szerk.) azon értelmiségiek kritikai és értő elemzése Kína jelenlegi problémáiról, akikben munkálkodik az akarat a dolgok megváltoztatására. Ennek a munkának kézzelfogható következményei kellenének, hogy legyenek e hatalmas ország előtt álló alternatívák megoldására. Néhány következmény persze lehet igen szerény is – egy falusi könyvtár, egy földműves szövetkezet, egy újra életre keltett kulturális hagyomány… -, de attól még meglesz a maga jelentősége. A tények feltárásánál nem lehet megállni. A kiadványban szereplő szerzők hatása az állam vagy az ellenzék irányultságára és tevékenységére egyértelműen viszonylagos. De ott, ahol megfordulunk, változásokat idézhetünk elő magatartásunkkal, kezdeményező lépéseinkkel, az új lehetőségeket megcsillogtató tapasztalataink ismertetésével. És ez a fajta voluntarista attitűd is előrébb visz, mint a cinizmus és a tehetetlenségre kárhoztató pesszimizmus.