Az ezredfordulón jelentkező gazdasági válság Kínát sem kerülte el: a kínai export mind volumenében, mind értékében jelentősen csökkent. A kínai vezetés a kedvezőtlen folyamatokkal a belső piac élénkítését szegezte szembe: ez viszont megkívánta a fogyasztói mentalitás kialakítását a kínai népességben. „Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát." A kínaiak pedig egyre inkább rádöbbennek, hogy névleg még „szocialista" társadalmukban is egyre mélyebbé válik a szakadék a mindennapos túlélésért küzdő szegények és a luxustermékeket fogyasztó gazdagok között .

A XX. század utolsó éveiben a legerősebb ázsiai országokat egymás után érték utol a súlyos gazdasági válságok, amelyek eredete a pénzügyi szférában található. Innen való e válságok elnevezése: "pénzügyi viharok". Ilyen "pénzügyi viharok" rázkódtatták meg néhány évvel később Oroszországot, Brazíliát és még jó pár országot, ami már az egész világgazdaságot megingatta. Kínát is elérte az ázsiai pénzügyi válság, és tapasztalnia kellett, hogy exportjának növekedési rátája éppúgy csökken, mint abszolút értéke. Az ország azonban képes volt rá, hogy azonnali választ adjon a válságra, amikor is egy sor olyan költségvetési és monetáris intézkedést hozott, amelyek a háztartások fogyasztását ösztönözték. A célja pedig az volt, hogy a külkereskedelmi megtorpanással a nemzetgazdaság növekedését állítsa szembe.

 

A pénzügyi válságtól a fogyasztói ideológiáig – a társadalmi egyenlőtlenségek növelésével

 

A kormány közel két éven át több százmilliárd jüant ruházott be az infrastrukturális munkákba, és nem takarékoskodott semmilyen erőfeszítéssel, hogy ösztönözze a háztartások fogyasztását, s ekképp mindenáron fenntartsa a gazdasági növekedés évi 8%-os rátáját. Akkor úgy tetszett, hogy a csaknem 1,3 milliárd lakosú, de szűkös erőforrásokkal rendelkező országra nézve a legfőbb fenyegetés a háztartások gyenge kereslete és a piac pangása. Ezért hozott a kormány számos olyan intézkedést, és jelölt ki olyan politikai irányvonalat, amely a fogyasztás és a belső kereslet növelését és új fogyasztói piac kialakulását célozta. Konkrétabban: ezek az intézkedések tervbe vették a közhivatalnokok fizetésének emelését, a banki kamatok csökkenését, különadók kivetését, országszerte számos infrastrukturális projekt megvalósulását, hatalmas "végkiárusításokat", a vásárlási hitelek aktív fejlődését és a fogyasztói környezet jelentős javítását.

Az alacsony fogyasztási szint Kína első számú ellenségévé vált. A kínai gazdasági körök minden erejükkel azon voltak, s éjt nappallá téve tanácskoztak, hogy lökést adjanak a háztartások fogyasztásának. Ennek volt köszönhető, hogy 1998 és 2000 között Kína meg tudta tartani 7%-os gazdasági növekedését. Mára az ország visszavonhatatlanul belépett a tömegfogyasztás korszakába (az egy főre eső igen alacsony átlagjövedelem, a 900 millió szegény paraszt és a nagyszámú, gyenge anyagi helyzetben élő városlakó ellenére). A kínai gazdaság éppúgy, mint a társadalom egésze átvette a világméretű termelés és újratermelés logikáját.

Az említett időszak alatt a kínai vezetés égető szükségét érezte, hogy a gazdasági növekedés érdekében ne csak stabilizálja, hanem fokozza is a fogyasztás mértékét. E stratégiának azonban az lett az eredménye, hogy Kína makroszinten valósította meg gazdaságában a túltermelést, és immár magán viseli egy fogyasztói társadalom minden fontosabb vonását. Annak érdekében, hogy az ország mihamarabb kilábaljon a pénzügyi válságból, a kormány mindvégig arra biztatta a kínai családok millióit, hogy háztartásukat találékonyan és takarékosan vezessék, ne feledjék a kemény munka kínai hagyományát, miközben a vezetés mindent megtett azért, hogy lényegesen növelje fogyasztásuk szintjét. Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát.

Mindez rávilágít arra, hogy a fogyasztás a gazdasági növekedés "fő mozgatóerejévé" vált, a termelői szféra és a nemzetgazdaság egésze pedig csak akkor marad életképes, ha közben bátorítja és ösztönzi a fogyasztást. Le kell azonban szögezni, hogy Kínában e logika premisszája az ellentététébe fordult: nem a termelés hat a fogyasztásra, hanem ellenkezőleg, a fogyasztás befolyásolja a termelést! Vagyis minden mesterségesen generált kereslet racionálisnak és ésszerűnek számít, mert azt feltételezik, hogy kedvező hatással van a gazdasági növekedésre. És ez a körülmény vezetett ahhoz az ellentmondásos helyzethez, hogy a fogyasztói életmód alapja ahelyett, hogy megszilárdult volna, valójában meggyengült.

Tulajdonképpen ez ideig sem a piac ideológiája, sem valóságos megléte nem oldott meg egy alapvető problémát: nevezetesen, hogy legyen valamilyen logika a társadalom közös érdeke, az egyes fogyasztók partikuláris igényei és a termelők érdekei között. Gyakori az a vélekedés, hogy egy piacgazdaságban az egyének, miközben saját jól felfogott érdekeik szerint ésszerűen választanak, végső soron ahhoz járulnak hozzá, hogy a társadalom egészének érdekei jussanak érvényre a lehető legteljesebben. A valóság azonban nem olyan egyszerű és ragyogó, mint amilyennek a gazdaságpolitika igyekszik beállítani. Kínának ma csak csekély hányada alkot fogyasztói társadalmat, túlnyomó része továbbra is megrekedt a régi szinten. Ez a kettősség, amely egyszerre érinti a jövedelmek és a termelés struktúráját, abba hajszolta bele a gazdaságot, hogy a fogyasztást erőltesse a súlyos ellentmondások ellenére is.

Mindamellett, hogy Kínában erős nyomás nehezedik a környezetre és a természeti erőforrásokra, az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegeinek még mindig nincs semmilyen lehetőségük, hogy megszerezzék az országban fölöslegben megtermelt fogyasztási javakat. A többség mindenekelőtt és komoly szorongások között azon emészti magát, hogy miképp fizesse meg a társadalombiztosítási díját, a gyermekei taníttatását, az orvosi költségeket, a lakbért, vagy hogy nyugdíjas korára tartaléka legyen. Arról nem is szólva, hogy szüntelenül ott lebeg szemük előtt az elbocsátás és a munkanélküliség rémképe. Ezzel éles ellentétben a gazdagabb társadalmi csoportokat csak gépkocsik, luxuslakások, mobiltelefonok és ehhez hasonló javak, illetve szolgáltatások vásárlása érdekli mind nagyobb mértékben. Miután merőben egyéni érdekeik a luxusjavak, különösen pedig az importcikkek iránt nyilvánulnak meg, csak igen kis mértékben erősítik a háztartási keresletet.

Ennélfogva azután a gazdasági növekedés és a nyitás érdekében a fogyasztást erőltető utolsó húsz év legszembeszökőbb eredménye nem más, mint az a mély szakadék, amely a jövedelmi kategóriákat elválasztja egymástól, továbbá a gazdasági válság miatt bekövetkezett nagy társadalmi törés. Társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlen lehetőségek jellemzik ma már a pénzügyi manővereket és a kockázatmegosztást, valamint azt is, ahogyan a tőketulajdonosok felvásárolják és kisajátítják a köztulajdont. A pénzügyi válság kezdete óta a kínai dolgozók hatalmas tömegei – elsősorban azok, akik nagy létszámú munkaerőt alkalmazó vállalatoknál találtak munkát – mind nehezebb és nehezebb helyzetbe kerülnek. Nem beszélve a parasztok szüntelenül romló helyzetéről.

Ha nemzetközi összefüggések fényében vizsgálódunk, azt mondhatjuk, hogy a pillanatnyi gazdasági válságot az Egyesült Államok befolyása alatt álló pénztőke idézte elő. Az ázsiai pénzügyi vihar idején néhány délkelet-ázsiai ország, amelyet nem sokkal előtte még a teljes körűen megvalósult piacgazdaság legújabb iskolapéldáinak tekintettek, sorozatban szenvedte el valutája leértékelődését, vállalatai bezárását, a bankcsődöket, a személyi elbocsátásokat, a szociális forrongásokat vagy egyes estekben kormánya bukását. Ugyanakkor nem kevesebb, mint 600 milliárd dollár lett átutalva az Egyesült Államokba!

Mivel akkoriban a fogyasztói piac és a háztartások kereslete kevés összefüggést mutatott egymással, a kínai közgazdászok figyelmen kívül hagyták a körülményt, hogy a kínai gazdaság többlettermelése tulajdonképpen egyenetlen és alacsony színvonalú. A gyenge gazdasági többletet és a fogyasztói piac eltorzult struktúráját Kínában mindenekelőtt a kereslet szintjén megnyilvánuló súlyos zavarok illusztrálják. Miközben az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegei továbbra sem képesek arra, hogy alapvető létszükségleteiket kielégítsék (nevezetesen megfelelő orvosi ellátásban és oktatásban részesüljenek), lesz, ami lesz alapon követni kezdték a média által színre állított tehetős fogyasztók példáját, s mindinkább hagyják magukat elcsábítani a megcsillogtatott új életmódtól.

A népesség magas jövedelmű, elenyésző kisebbsége jelenleg számlálatlanul költi a pénzét, bőséggel vásárolva meg magának a luxusfogyasztási javakat, azzal az egyetlen céllal, hogy fitogtassa hovatartozását, státuszát és társadalmi tőkéjét. Jól példázza ezt, hogy a sanghaji ingatlanpiacon teljes egészében elkelt egy olyan lakóház, amelyben egy lakás 130 millió jüanba került. Pedig minden logika szerint ésszerűbb lenne a figyelmet az alacsony, nem pedig a magas szintű többlettermelésre fordítani – ha már mindkettő lényege végső soron egy és ugyanaz, vagyis az elérhető legmagasabb profit kisajtolása a termelésből. A profitot hajszoló termelés vált minden gazdasági tevékenység legfőbb elvévé, és ez már így is marad. A kultúra/ideológia pedig azzal, hogy tömjénezi a kérkedő életmódot és fogyasztást, legitimálja a felállított fejlődési modellt, amely a gazdasági növekedésre koncentrál.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a fogyasztói kultúra önmagában véve ésszerű. Csakis akkor lehetne az, ha olyan szerepet játszana, amely lehetővé teszi saját alapjainak a megőrzését. A nagyarányú fogyasztás csak akkor lényeges elem, ha mint a tőke újratermelésének elengedhetetlen feltétele jelenik meg. Csakhogy a fogyasztói kultúra térhódítása és a fejlődés harácsoló eszménye elfed vagy letagad egy alapvető dolgot. Mégpedig azt, hogy a növekedésnek e típusa valójában nem ismer természetes fejlődést, amely az ember választásától függ. Márpedig a társadalmi célok és a fejlődési módok megválasztását többnyire a nagy hatalommal rendelkező érdekcsoportok preferenciái befolyásolják.

Persze az is lehet, hogy a tőke érdekei egybeesnek az egész társadalom érdekeivel. Jelen írás nem általános szembeszegülés a tőke érdekeivel, és különösen nem a piacgazdasággal, csak nem hajlandó figyelmen kívül hagyni a dolgozók érdekeit. Mindössze azt állítja egyszerűen, hogy az uralkodó politikai és a jelenlegi világgazdasági rendszerben a tőke érdekei leggyakrabban nyílt konfliktusban állnak a társadalom, az átlagdolgozók és a leghátrányosabb helyzetű rétegek érdekeivel, és működésükben legerősebben a piacgazdaság elidegenítő hatásai és aránytalanságai ütköznek ki. És ez a fejlődés nem természetes és nem szükségszerű.

 

A fogyasztói modell társadalmi és környezeti korlátai

 

A fogyasztói kultúra és ideológia mint a világtőke érdekeinek kulturális megnyilvánulása a gazdasági növekedés érdekében arra csábítja – mi több, abba lovallja bele – a lakosságot, hogy keressék és szakadatlanul vásárolják a felesleges fogyasztási javakat, még akkor is, ha ezek a fogyasztási javak semmivel sem járulnak hozzá életkörülményeik javulásához. Ez a fajta tömegméretű fogyasztás csak olyan többlettermelésre épülhetett, amelynek feltétele a munkaerő és az erőforrások nagyarányú kizsákmányolása, nem beszélve az irtózatos környezeti károkról. Ezzel párhuzamosan megteremtette azt a jelentés- és értékrendszert, amelynek célja, hogy újratermelje az egyenlőtlen érdekek modelljét. Azzal pedig, hogy rátelepedett a kultúrára/ideológiára, maga alá gyűrte a társadalom egészét, s bűvkörébe vonta az egyéneket, a vállalatokat, sőt a nemzet egészét is.

Az ázsiai gazdasági válság kirobbanása óta a különböző országok kormányai magukévá tették azt a politikát, amely a növekvő fogyasztást bátorítja. Ez arra utal, hogy a fogyasztói kultúra jelensége mögött álló gazdasági és politikai erők az adminisztratív funkciók kérdésében objektíve egyezségre jutottak az állammal és a kormánnyal. Nem nehéz belátni, hogy a fogyasztói kultúra ipara olyan eszközzé vált, amelyet az állam politikai és gazdasági céljai megvalósítására használ. A második világháború után az állam és a fogyasztói kultúra házassága nyilvánvaló tény volt a fejlett nemzeteknél. Az átmenet állapotában lévő országokban ez csak az 1990-es évek közepe után következett be, elsősorban az ázsiai pénzügyi válság kitörése után, amikor ezen országok elindultak a fogyasztás útján. Mindeközben a fogyasztói kultúra és ideológia, szemlélet és életmód új legitimitást kapott.

Amellett persze, hogy távol tartjuk magunkat a domináns politikai, gazdasági és kulturális erők örömujjongásától, azt is látjuk, hogy Kína mint a fejlődés útjára lépett ország valójában nem maga választott. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kellett újítania a fejlődésről alkotott felfogását és fejlődési modelljét. Annál is inkább, mert az elkövetkező 50 évben lakóinak száma várhatóan eléri az 1,6 milliárdot. Miután Kína korlátozott pénzügyi alapokkal, gyenge színvonalú, elmaradott technológiával és viszonylag szegényes erőforrásokkal rendelkezik, s mindinkább számolnia kell a környezet növekvő károsításával, előbb-utóbb kénytelen lesz elébe állni és megbirkózni a hatalmas kihívással, amelyet a fogyasztói szemlélet és életmód bevezetésének következményei követelnek meg tőle.

Van-e esélye a kínai népnek, hogy résztvevője legyen a fogyasztás fényes ünnepségének? A Kínai Társadalomtudományi Akadémia Gazdaságkutató Intézetének vezető kutatói 1988 és 1995 között tanulmányozták a jövedelemeloszlást a vidéki és a városi népesség körében, és kimutatták, hogy ez alatt az időszak alatt a Gini-együttható – az a mutató, amely a nemzeti jövedelem megoszlását jelzi – Kínában 0,382-ről 0,445-re emelkedett. És ez a tendencia folytatódott az 1990-es évek vége után is. A Világbank egyik jelentése, amely a "Jövedelem eloszlása állandó növekedés mellett" (Sharing the Continuously Rising Income) címet viseli, és 1997-ben jelent meg, kimutatta, hogy Kína Gini-koefficiense az 1980-as évek elején 0,28 volt, 1990-re 0,38-ra nőtt, hogy azután az 1990-es évek végére átlépje a 0,43-as határt. A gazdagok és szegények közötti szakadék, amelyet ezek a számok mutatnak, mélyebb lett, mint a fejlett nemzeteknél, mint Kelet-Ázsia más országaiban, a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában.

Ezek az adatok komoly ellentmondásban állnak a jelentés valódi tárgyával. Igaz, hogy a "torta" mind nagyobb és nagyobb lett, de a növekvő termelés igazságos és racionális elosztási eszközeinek a kérdése egyre égetőbbé válik. Az 1990-es évek óta a gazdagok és szegények közti szakadék folyamatosan nő. Az 1990-es évek végére hatalmas vagyonok halmozódtak fel, csakhogy eloszlásuk nem arányos és nem hatékony. Ráadásul az új fogyasztói kultúra erőteljesen rombolja a társadalmi etikát és morált, s táptalaja a kormányzati korrupciónak. A fogyasztást taglaló legújabb kutatások azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási javak (televízió, hűtőgép, mosógép, hifi stb.) piaca Kínában az 1980-as évek első felében lendült mozgásba, és az 1990-es évek végére vált telítetté. Jelenleg a városi lakosok kereslete az efféle termékek iránt abban nyilvánul meg, hogy a legújabb modelleket keresik és vásárolják. A családi fogyasztás a nagy értékű fogyasztási javak területén erősödött. A drága lakások, berendezések és gépkocsik vásárlása állandó növekedésben van. A városi lakosság igényei az ilyen és ehhez hasonló fogyasztási javakban fogalmazódnak meg, és ezek az igények irányítják fogyasztási gyakorlatukat.¹

A magas jövedelmű csoportok olyan helyzetbe kerültek, hogy gondolkodás nélkül adnak ki több százezer jüant, miközben a hatalmas tömegeket kitevő falusi családok nem engedhetnek meg maguknak egy 1000 jüan értékű színes televíziót sem. A háztartási gépek, televíziók, hűtőgépek, mosógépek és videomagnók birtoklásának kérdése a vidéki családoknál háromszor vagy négyszer kevésbé fontos, mint a városi családoknál. A közepes és nagyobb vásárlóerőt megjelenítő rétegek habzsolják a Coca-Colát, a tejet, a gyümölcsleveket, a márkás cigarettákat, szemben azzal az 50-60 millió vidéki emberrel, aki szüntelenül az ivóvíz problémájával küzd. A közepes és nagy vásárlóerejű rétegek több száz, sőt több ezer jüant költenek kozmetikai és higiéniai cikkekre, miközben az ország közel 900 millió vidéki lakosa és az alacsony fizetésű városi népesség az alapvető orvosi ellátásban sem részesül. A vidéki övezetekben a gyér jövedelmű csoportoknak arra sincs lehetőségük, hogy orvost lássanak és kezeltessék magukat, legfeljebb, ha súlyos a betegség, de akkor is csak ritkán.

Ezeknek az alacsony jövedelmű tömegeknek, amelyek a legalapvetőbb fogyasztási javakkal is csak ritkán találkoznak, a fogyasztói életforma új divatja semmire sem kínál megoldást. Ellenkezőleg, azzal, hogy a közepes és az alacsony jövedelmű csoportokat is befolyása alá vonja, nemcsak gazdasági, hanem pszichológiai teherként is rájuk nehezedik. Nem elég, hogy a hétköznapok megélhetési gondjaival küszködnek, a kísértésnek is ellent kell állniuk a mai modern sztenderdekkel és fogyasztási szokásokkal szemben.

 

Társadalmi feszültségek és a követendő út járhatósága

 

Az igen rossz gazdasági feltételek, amelyeket tetéznek az egymástól jelentősen eltérő jövedelemkülönbségek, már most erősen borzolják a kedélyeket, és számos frusztráció, elégedetlenség, indulat és ellentét okai, ezt pedig veszélyes lenne alulbecsülni. A jövedelemelosztás súlyos egyenlőtlensége és a fogyasztói életforma elharapózása számottevő politikai, gazdasági, kulturális és pszichológiai feszültség eredője. A kínai társadalom egyre nagyobb mértékben differenciálódik. A társadalmi csoportok között új antagonizmusok fejlődnek ki. A párt és a nép, a vezetők és a tömegek, a munkáltatók és munkavállalók közötti feszültségek közvetlenül utalnak ezekre a különbségekre és ellentétekre. Növekvő számukat mérni lehet a szaporodó illegális tevékenységeken, letartóztatásokon, a legfelsőbb vezetéshez intézett mind gyakoribb felhívásokon, a tiltakozásokon, az egyre tömegesebb és súlyosabb tüntetéseken és zavargásokon.

Néhány közgazdász azt állítja, hogy ezek az események nem többek, mint a jelenleg Kínában zajló társadalmi és intézményi "átmenet" fázisának szükségszerű és természetes velejárói. Mindenekelőtt azt a tényt tükrözik, hogy a "torta" még nem elég nagy, és hogy még nem született egyetlen olyan szabály sem, amely elosztását és újraelosztást ésszerű keretek közt tartaná. Az a szemlélet, amely "átmenet"-ről beszél, minden bizonnyal azt feltételezi, hogy Kína fejlődése egy meghatározott és pontosan kijelölt útvonalon halad előre. Na most, ha tényleg így van, akkor egyszeriben számos alapvető kérdés is felmerül. Vajon milyen modell felé tart ez a kínai "társadalmi és intézményi átmenet"? Az amerikai modell felé? Vagy a nyugat-európai modell felé? Esetleg a japán modell felé, a kelet-európai, az észak-európai, netán az orosz vagy a dél-amerikai modell felé?

Ha az európai fejlett országok és az Egyesült Államok történetét vizsgáljuk tüzetesebben, akkor könnyűszerrel listát készíthetünk azokról a körülményekről, amelyek szükségesek voltak fejlődésükhöz, és máris újabb kérdések tolakodnak előtérbe: hozzámérhető-e Kína helyzete – akár csak egyetlen vonásában – eme népek helyzetéhez, nevezetesen az egy főre jutó természeti erőforrások (termőföld, édesvíz, erdők stb.) és a történelmi lehetőségek tekintetében (beleértve a tengerentúli gyarmatosítást, a kivándorlást és a nemzetközi méretű hódító háborúkat)? Mennyi időre volt szükségük ezeknek a népeknek, hogy ilyen feltételek mellett megvalósítsák céljaikat, és akkor mennyi időre lesz szüksége Kínának a saját céljai elérésére?

Már húsz éve annak, hogy a reform és a gazdasági nyitás korszaka elkezdődött. Az utolsó ötven, sőt inkább száz esztendőnket arra vesztegettük, hogy vaktában keresgéltük a modernizáció útját. Kína "intézményes átmenete" immár húsz éve tart. Mennyi időre lesz még szükség? 20, 50 vagy 100 esztendőre? És nem mellesleg, Kína meddig viseli még el ezt a "rendhagyó" állapotot, a már jelenleg is széles körben terjedő korrupciót, a mértéktelen környezetszennyezést és az egész nemzet morális züllését csak azért, hogy elérje "intézményi átmenetének" céljait? És még ha ez alatt az elkövetkező ötven vagy akár száz év alatt valóban megvalósítjuk is eme "intézményi átmenetet", s ha Kína esetleg egy második Egyesült Államokká növi is ki magát, ez vajon azt jelenti, hogy ettől a kínai nép történelme révbe ér?

Emellett a "torta" nagyságának kérdése is felvetődik. Az Egyesült Államok és más fejlett nemzetek gazdagsága az egész világ "támogatására" épül. Azután beérik egy ekkora gazdagsággal? Kérdezzük csak meg a fejlett országokat, hogy tökéletesen elégedettek-e, vagy sem. Végül marad még egy megkerülhetetlen kérdés: ki alkotja meg azokat a szabályokat, amelyek a torta felszeletelését és elosztását irányítják? Vajon a fejlett országok szabályai, amelyek a világtorta felszeletelésére és elosztására készültek, alkalmazhatók a mi belső és külső szükségleteink kielégítésére? Az az igazság, hogy Kína sohasem szűkölködött szabályozásokban és normákban, még az "átmenet időszakában" sem. Kínában mindig bőségesen voltak kéznél "normák", hogy praktikusan irányítsa velük saját tevékenységét. Balszerencse azonban, hogy ezek a normák az igazságos és tartós fejlődés minden szükséges kritériumát nélkülözik!

A fogyasztói kultúra és ideológia jelenleg egy olyan politikai és gazdasági rendszert legitimál, amely az Egyesült Államokat utánozza, és a tömegfogyasztásra épül. Azzal nyerte meg ügyének a lakosságot, hogy egy "boldog élet" ábrándképét szállította neki. Az Egyesült Államoknak és a többi fejlett nyugati országnak bizonyos fokig még sikerült is kézzelfoghatóvá tenni ezt a képet. Erre azonban csak a világ erőforrásainak összeharácsolásával és a környezet nagymértékű feldúlásával volt képes. Miközben az Egyesül Államokat – az egyenlőtlen cserekereskedelem mellett – továbbra is olyan erőforrások táplálják, amilyenekre éppen szemet vet, Kína jelenleg ott tart, hogy igyekszik rátenyerelni az alacsony jövedelmű csoportok és az alulfejlett régiók erőforrásaira, miközben gondosan ügyel rá, s ennek érdekében az egyenlőtlen csere ugyanazon eljárásaihoz folyamodik…

Ezen az áron azonban csak arra van esélye, hogy népességének egy elenyésző része megengedhesse magának a magas jövedelmű nemzetek fogyasztói életmódját. Ahhoz, hogy több mint egymilliárdos lakossága ugyanígy átvehesse ezen életmódot, Kínának jóval több és minden rangú-nemű erőforrásra volna szüksége. Azokhoz pedig más áron nem juthat hozzá, mint a környezet lerombolásával. Ha a dolgok ebben az irányban mennek tovább, akkor a politikai, gazdasági, társadalmi és környezeti problémák csak fokozódni fognak. És idővel akad-e rájuk megoldás? Ha azt feltételezzük, hogy igen, akkor is megfogalmazódik a komor gyanú: az alacsony jövedelmű csoportok és a vidéki népesség túlnyomó része örökre el fog tűnni a süllyesztőben.

Ezen a ponton újabb paradoxon bukkan fel. Ha egyszer Kína történelmi, politikai, gazdasági korlátok, a szűkös erőforrások és a környezeti feltételek hiánya miatt nem tudja megvalósítani népei számára azt a "boldog életet", amelyet a fogyasztói szemlélet lefest, akkor a fogyasztói kultúra előbb-utóbb a feje tetejére állítja a valóságot. Hadd utaljunk itt Nyikita Hruscsov és Richard Nixon híres történelmi vitájára. A vita tárgya szándékosan a fogyasztásra épülő társadalmi igazságosságra és haladásra terelődött, amely a Nyugat legfőbb szólama volt. A vitának ezen a pontján Hruscsov kénytelen volt bedobni a törülközőt.

A valóságos tények láttán szabad-e szorgalmazni a piacgazdaságot és a fogyasztói kultúrát, mint a kínai gazdasági fejlődés megoldását? A vásárlóerő tekintetében mutatkozó jelentős eltérések akadályokként magasodnak az elé a stratégia elé, amely a gazdasági növekedést a fogyasztás révén gondolja megvalósítani. A fogyasztási javak termelése mindinkább a jelentős vásárlóerővel bíró csoportok által támasztott keresletre – a magas profitráták fő forrására – válaszol, miközben a közepes és alacsony vásárlóerőt képviselő csoportok igényeit teljességgel figyelmen kívül hagyja. Kínában az olcsó, praktikus és tartós fogyasztási cikkek termelésében meglévő hatalmas kapacitás sokáig nem fogja tartani magát, vissza fog esni, sőt, alighanem meg is szűnik.

Ezért aztán a kínai kormány új termelési kapacitásokat teremtett úgy, hogy magas áron számos berendezést vásárolt, kielégítendő a fogyasztásban számottevő módon részt vevő csoportok igényeit. Ez is óhatatlan torzulásokat fog okozni a gazdasági növekedésben. Ma már érzékelhető az a tendencia, hogy a magas vásárlóerőt képviselő rétegek fogyasztásában lassú telítődés áll be. Márpedig újabb ösztönzés csak úgy adható a fogyasztónak, ha újfajta javak és új elárusítóhelyek jelennek meg. Az új fogyasztási termékek előállításának nálunk ismert módja, amely a népesség csak egy jelentéktelen részét célozza meg, csakis strukturális egyensúlytalanságba és a piac eltorzulásába torkollhat. Idővel Kína képtelen lesz fokozni gazdasági növekedését. Másfelől előbb-utóbb a máris korlátozott erőforrások elherdálásába kezd, mert racionális felhasználásukhoz nem lesz eszköz a kezében.

Az alapvető cikkek kínálata kétségkívül a városi fogyasztásra apellál. Az állam képes rá, hogy hatalmas vagyonokat mozgósítson az olimpiai játékok szponzorálására, hogy szerte az országban autópályákat építtessen, állandóan frissítse a köztisztviselőket kiszolgáló gépkocsiparkot, hatalmas irodaépületeket emeljen, és javítsa adminisztratív tevékenységét, annál inkább fukarkodik viszont a pénzügyi alapokkal, amelyek a hatalmas vidéki, de különösen a legszegényebb övezetek elemi oktatására és az elemi egészségügyi ellátására kellenének. Ez talán normálisnak tekinthető?

 

A növekedés logikája és buktatói Kínában és a világ többi részén

 

Az első probléma itt az erőltetett gazdasági növekedéssel és a belőle adódó intézményi modellel kapcsolatos, ahol is csupán egyetlen szempont a mértékadó. A fejlődés nálunk úgy értendő, mint válasz a termelők igényeire és a kormánytisztviselők preferenciáira a gazdasági növekedésben. Objektíven nézve, a fejlődésnek ez a modellje a jövőben kétségtelenül keserves választás elé állítja majd az országot. Kína rohamosan fejlődik ugyan, de igen kevés tőkét és technológiai előnyt mondhat magáénak. Jelenleg az egy főre eső megművelt földterület mennyisége a világátlag egyharmadát éri el; édesvízforrásokban a világátlag egynegyedét, a kőolajforrások terén pedig az egynyolcadát. A mi úgynevezett előnyünk, nevezetesen az olcsó munkaerő egy igazságtalan és embertelen cserére épül, amit valóságos fosztogatásnak is lehet nevezni. Egy ilyen "előny" széles körű kihasználása, tetézve annak minden következményével, csak súlyos problémákat eredményezhet az országban, mindamellett, hogy Kína akkor is a partvonalra kerül a munkamegosztás nemzetközi piacán.

Tételezzük fel mégis, hogy Kína képes lesz utat törni magának a különféle politikai és gazdasági megszorítások között, amiket a világrendszer diktál, hogy átvészeli a jelenlegi fejlődési modell által rá kényszerített negatív társadalmi és gazdasági hatásokat, és elviseli az árat, amelyet a fejlett országok modelljéért kérnek. Kína ez esetben 50-100 év alatt négyszer-nyolcszor erősebb lesz, mint jelenleg Japán. Tárgyilagosan nézve, a világ vajon vállalna egy ilyen eshetőséget? Nyugodtan tudomásul venné egy akkora gazdasági volumen és fogyasztási kínálat megjelenését, ami kétszer nagyobb, mint Nyugat-Európáé, Japáné és az Egyesült Államoké együtt? A világon már nagyon sok helyütt elemzik behatóan az úgynevezett "kínai (gazdasági) veszély"-t, bár ennek a félelemnek a nagy részét voltaképpen a mi felelőtlen kérkedésünk gerjeszti.

A fejlett nemzetek és a világ más régióiban kialakult országok Kínához hasonló módon mindent elkövetnek fennmaradásukért és fejlődésükért. Minden növekedés óhatatlanul politikai, gazdasági és környezeti problémákat szül. Így az a kérdés vetődik fel, hogy miként lehet megoldani ezeket a problémákat a fejlődés jelenlegi körülményei között és a fennálló intézményi modellben. Ahhoz, hogy a fent említett problémákat konkrétabban vizsgáljuk, és közelebbi képet adjunk a tömegfogyasztást szorgalmazó gazdasági növekedésről és következményeiről, néhány példa elegendő is lesz.

Az Egyesült Államokban csak a légkondicionáló berendezések működtetésére fordított villamos áram mennyisége meghaladja Kína teljes egyévi áramfogyasztását. Ahhoz, hogy egy ember átlagos életszínvonalat tartson, az Egyesült Államokban nem kevesebb, mint 10,3 hektár termőföldet használnak, egy hongkongi lakosra 6 hektárt, egy pekingi lakosra pedig 3,8 hektárt. A McDonald's marhahúsigényének kielégítésére minden évben hatalmas területeken irtják ki az őserdőt, hogy állattenyésztésre alkalmas legelőket nyerjenek. Minden egyes hamburger akkora erdőterületet emészt fel, mint egy konyha alapterülete. A magas jövedelmű országok népessége a föld össznépességének 16%-át teszi ki, viszont a világ összes erőforrásának majdnem 60%-át fogyasztja el, hogy megtartsa pillanatnyi életszínvonalát. Százalékos hozzájárulásuk az üvegházhatáshoz – és az ózonréteg megsemmisüléséhez – a világ egészéhez mérten eléri az 50%-ot.

Az amerikai életmód egy széles skálán mozgó erőforrás-kiaknázásra és mérhetetlen környezetrombolásra épül fel. Az a fehérjemennyiség, amennyit egy amerikai naponta fogyaszt, megközelíti egy afrikai ember heti fogyasztását. Egy egyesült államokbeli csecsemő háromszor annyi hulladékot termel, mint egy brazil, 35-ször többet, mint egy indiai és 28-szor többet, mint egy haiti. Egy amerikai állampolgár 20-szor annyi széndioxidot bocsát a levegőbe, mint egy indiai (jelenleg az Egyesült Állomok széndioxid-kibocsátása a világ egészének a 24,8%-a); az iparosodott országok energiafogyasztása 54,9%, miközben a fejlődő országoké csupán 30,9% világviszonylatban. A Földön minden évben 10 milliárd tonna hulladék termelődik (ebből 500 millió tonna toxikus). És ennek a hulladékmennyiségnek a 90%-a származik a fejlett országokból. 1990-ben az Egyesült Államok egymaga nem kevesebb, mint 571 000 tonna toxikus hulladékot produkált.

Kínában az egy főre jutó bruttó hazai termék több mint 25-ször kevesebb, mint az Egyesült Államokban, és népessége a következő 50 évben el fogja érni az 1,6 milliárd főt. Ebből következően, ha a jövőben a kínai gazdaság és az egy főre eső fogyasztás eléri az egyesült államokbeli hetedét vagy nyolcadát, akkor lesz azonos az utóbb említett ország jelenlegi gazdasági és fogyasztási volumenével. Ha az úgynevezett totális gazdasági hányados Kínában elérné az egyesült államokbeli felét, akkor a világnak egy másik Egyesült Államokkal kellene számolnia, amely a gazdasági termelékenység, az összfogyasztás és a szennyezés tekintetében hatszor múl felül bennünket. Mi történne akkor, ha az egész világ a fogyasztói életmódnak megfelelően kezdene termelni és fogyasztani?

A piac romantikus vagy fundamentalista hívei azt sugallják, hogy a fent említett problémákra maga a piac kínál megoldásokat sajátos mechanizmusa jóvoltából. Másfelől gyakran azt halljuk, hogy az új világfalu megépítése, amely amerikai értékeken és kultúrán fog alapulni, irányítását pedig a WTO végzi majd, feltétlenül az egész világ felvirágoztatásához vezet. Ez a beszéd a kínaiakban általában, de sok tudósban és kormányhivatalnokban is leginkább egyetértést, illúziót és fetisizmust vált ki, mintsem józan kritikai gondolkodást az WTO-val és a nyugati piacrendszerrel szemben. A fogyasztói kultúra és ideológia befolyása nagyban hozzájárul Kínában az amerikai kultúra fetisizálásához és a piacról alkotott liberális eszmény kialakuláshoz.

Kína jelenleg engedelmeskedik a fejlett világ által befolyásolt WTO-nak, ahelyett hogy ténylegesen részt venne annak munkájában. Az egyenlő részvételre hivatkozva az WTO vezet egy titkos naptárt, kihasználva az éppen létező viszonylagos előnyöket arra, hogy megszilárdítsa a munkamegosztás jelenlegi világpiacát és az érdekérvényesítést. Természetesen az is lehet, hogy Kína a WTO kebelében zajló verseny győztese lesz. Ám ha így lesz is, akkor sem biztos, hogy az a sokféle gazdasági és társadalmi baj, amit a fogyasztói életmód elfogadása hozott magával, el is tűnik. A Kínában eluralkodott fogyasztói szemlélet csakis negatív hatásokat eredményezhet a világ közös és tartós fejlődésében.

 

Irányváltás a fejlődésben

 

Összegezve tehát, a jelenlegi gazdasági rendszer és a javasolt politikai modell, a magas jövedelmű országokét utánzó fogyasztói életmód mindenki számára nem teremthet "boldog életet". Eddig a pillanatig azok a nemzetek, társadalmi rétegek és egyének, akik "élvezték" ennek az életmódnak az áldásait, úgy jelennek meg, mint a fejlődés fő kedvezményezettjei, amely elsősorban a közös erőforrásoknak és mások javainak a kisajátításán alapul. És a fogyasztói stílus és életforma nem ismeri a termelést kisajátítás és a privatizáció nélkül. A társadalmon belüli igazságos elosztásra épülő tömegfogyasztás korszakának beköszönte mindig is álomkép volt. Az 1990-es évek óta világ a tanúja volt a gazdasági globalizáció és a fogyasztói kultúra/ideológia gyors terjedésének, ami magával hozta a gazdagok és szegények közötti különbség növekedését és a mind egyenlőtelenebb fejlődést a világ különböző térségeiben. Bizonyos értelemben a fogyasztói kultúra és ideológia a felelős az emberi egyenlőtlenség legitimálásért, sőt megszilárdulásáért. Egyszóval a fejlett nyugati országok fogyasztói életstílusa szerint modellált "boldog élet" képe előttünk úgy jelenik meg, mint egy illúzió vagy mint egy keveseknek osztályrészül jutó kiváltság.

A fogyasztói kultúra és ideológia egyeduralma tette azt az emberekkel, hogy ne vegyék figyelembe, sőt felejtsék el azokat az utolsó két évszázadban született gazdaságpolitikai elméleteket, amelyek közelről vizsgálták a fogyasztói társadalmat. S ezért az emberiség rettenetes nagy árat fizetett, politikai és gazdasági szempontból éppúgy, mint a környezet terén. A politikai egyenlőtlenség, az óriási jövedelmi és erőforrásbeli különbségek és a környezet rombolása együtt alakította át az emberiség történelmét az egyenlőtlen fejlődés történelmévé. Ebben az időszakban élte meg az ember a gyarmatok kirablását, a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli vitákat, a két világháborút, az 1930-as évek nagy depresszióját, a kőolajválságot és a kapitalista világ általános gazdasági recesszióját az 1970-es évek óta, a latin-amerikai adósságválságot az 1980-as években, az ázsiai pénzügyi vihart az 1990-es évek végén és számtalan ökológiai katasztrófát (a levegő, az óceánok, a partvidékek és a talaj szennyezését, a biológiai fajok gazdagságának veszélyeztetését, az üvegházhatást és a lyukat az ózonrétegben). A közeljövőben azonban nem lesz rá lehetőség, hogy változatlan formában elégítsük ki a fogyasztás ellenőrizetlen emberi igényeit. Elsősorban azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés perspektíváját tekintve nem marad anyagi bázis, amelyre ez a széles skálájú és szabadjára eresztett fogyasztói életmód támaszkodhatna. A fejlett országok életvitele tehát nem irányíthatja a fejlődést a világon, és nem határozhatja meg a közös életmódot. Másfelől nem létezik valóságos pozitív belső összefüggés a fogyasztói életmód és az emberi élet minőségének javítása között. A világ népességének ötödét-negyedét kitevő lakosságát nézve Kína "szuperhatalom", következésképpen gazdasági és társadalmi fejlődése globális megközelítést igényel. A jövőben, e globalizált világban Kína bármit kezdeményez a maga fejlődési folyamatában, annak visszhangja lesz mindenütt a világon, és vice versa. Mielőtt Kína a piacgazdaságot választotta volna elsődleges opcióként a fejlődésére, elsősorban saját céljait lett volna köteles tisztán meghatározni.

Kritikai elemzésünk a fogyasztói kultúráról, ideológiájáról és fejlődéséről azt igyekszik megmutatni, hogy a fogyasztói termelési és életmód nem az egyetlen útja a modern idők társadalmi fejlődésének, csak egy sajátos változat, amely szűk érdekek erőszakos érvényesítésére épül, és a tőke újratermelését célozza. Kína kötelessége az – és kötelessége is marad -, hogy miután kritikus módon végigelemezte a nyugati országok fejlődésének módját és megtett útját az utolsó 300 évben, jelentős erőfeszítéseket tegyen, hogy előrevigye, megújítsa és gazdagítsa az emberi fejlődés jövőbeli modelljének elméletét és gyakorlatát. Kínának – és az egész emberiségnek – jelenleg erre van a legnagyobb szüksége.

 

Jegyzetek

 

¹ A fogyasztási cikkek terén a háztartások kereslete a lakások és a gépkocsik helyett a háztartási gépek iránt nyilvánult meg először a legerősebben. A városi családok kereslete a gépkocsik iránt 2001 óta élénkült meg. Szakértők kimutatták, hogy a városi lakosok jövedelmének és vásárlóerejének állandó növekedésével átlagos fogyasztásuk 1000 jüanról 10 000 jüanra nőtt. Lassanként minden "hétköznapi" család tervezi egy gépkocsi megvásárlását. A statisztikák szerint 2001 első tizenegy hónapjában Kínában 2,14 millió autót gyártottak, ami 13%-kal több, mint 2000-ben. A gépjárműgyártás és -eladás terén két szembeszökő változás volt megfigyelhető 2001-ben. Az egyik az, hogy a kínai piac alapvetően a kis kategóriájú gépkocsikra épül, ezek teszik ki az össztermelés 57,5%-át. Az év első tizenegy hónapjában megnövekedett termelésével az autóipar a kínai növekedés motorjává vált: a 100 000 tétellel több eladás az összes eladások 37%-át jelenti; és miután az eladások száma ugyanebben az évben 120 000 autóval nőtt, az összes eladások tiszta növekedése elérte a 42%-ot. Másfelől az is érdekes, hogy a közepes és kis kategóriájú autók vásárlói többségükben magánszemélyek voltak. Vegyük példának a pekingi Yayuncun [Jajüncun] autópiacot. Pekingben márkás autókat korábban kizárólag a kormány magas tisztségviselői vásároltak, most viszont a gépkocsik több mint 50%-a magánemberek birtokába került, ami példa nélkül álló jelenség a kínai piac történetében. A "magánmegrendelések" lassan kiszorítják az "állami megrendelések"-et, és a magánszemélyek válnak az első számú autóvásárlókká Kínában. Az ingatlanpiacnak is meglehetősen nagy boomja van az országban. 2001 első tizenegy hónapjában az ingatlanbefektetések összege 485,7 millió jüannal 2,9%-osra nőtt. A lakáspiacon 30%-kal lett magasabb az eladások száma. A bankok nem termelői hiteleinek nagy részét a lakáshitelek teszik ki. A közgazdászok azt hangoztatják, hogy ez a gazdasági növekedés természetes velejárója. Mára a 10 000 jüan értéket meghaladó fogyasztási javak váltak a legkeresettebbekké. Az 1970-es években az átlagcsaládoknál "három fontos fogyasztási cikk" (a kerékpár, a karóra és a varrógép) vitte a pálmát 100 jüan értékben. Az 1980-as és 1990-es években a háztartások 90%-ában a legkeresettebb "három irányadó cikk", a televízió, a hűtőszekrény és a mosógép értéke 1000 jüan körül mozgott. Az új generáció számára nemsokára már a 10 000 jüanos autó és lakás lesz a "slágercikk".

Vásárhelyi Mária: Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben, Bp., MTA Társadalomkutató Központ, 2005. című könyvéről.

Sánta Ferenc

 

 

"Mindössze az emberek 14 százaléka érzékeli, hogy számára könnyebb lett a megélhetés" – tudjuk meg Vásárhelyi Mária Csalódások kora. Rendszerváltás alulnézetben című könyvéből (MTA Társadalomkutató Központ, 2005), amely a magyarországi rendszerváltást követő másfél évtized néhány tapasztalatát vázolja szociológiai felmérések alapján. Vagyis országosan reprezentatív mintavételek szerint az emberek 86 százalékának nem hozott jót a gazdasági rendszerváltás. A többség megalapozottan érzi magát a rendszerváltás vesztesének, "hiszen a lakosság jelentős részének gazdasági, egzisztenciális és szociális viszonyai valóban jelentősen romlottak".

 

Össznépi mazochizmus?

 

Ha hihetünk a fenti számoknak, az első, majd az azt követő szabad választásokon a választópolgárok döntő többsége saját anyagi helyzetének romlását, megélhetésének nehezebbé válását választotta. Másként fogalmazva: a választópolgárok döntő többsége – a végre elnyert szabadság birtokában – veszíteni akart, vesztes akart lenni. Vesztésre játszott, és mivel módja és képessége volt ezt a törekvését sikerre vinni: győzött. Nyertesként, győztesként ünnepelheti magát a képviseleti demokráciának számára adott körülményei között és feltételei mellett. Annyiban és azért győzhetett, mert veszíteni akart. Lehet, hogy a kiharcolt demokrácia jellemzője a vesztesként győztes, ezért győztesként vesztes választópolgár?

Ha hihetünk a szabad választások szabadságának, a magyarországi választópolgárok döntő többsége rosszat akar magának, saját rosszakarója. A rendszerváltás érdeme, hogy megteremti az önmagunk ellen irányuló rosszakarat gyakorlati megvalósításának szabadságát. Megteremti és (ha nem is folyamatosan, de periodikusan, azaz négyévenként egyszer) biztosítja a választópolgárok önmaguk elleni rosszakaratának szabad érvényesítését.

Persze az sincs kizárva, hogy valójában nem erről van szó. Nem elképzelhetetlen, hogy a magyarországi demokráciában nem mindenben történik az, amit a többség szeretne. Lehetséges, hogy nem teljesen szabadon választott önpusztításnak vagyunk a tanúi. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a könyv számos megállapítása.

A felmérések szerint a többség nem kedveli sem a létbizonytalanságot, sem a munkanélküliséget, sem életszínvonalának romlását, sem a szociális jogok leépítését. Nem kedveli sem a szegénységet, sem a kiszolgáltatottságot, sem a mindezeket előidéző tőkés piacgazdaságot. (Íme, a felmérés néhány tanulsága. Csekély "a piacgazdaság társadalmi elfogadottsága, az emberek többsége ma is elsősorban ennek negatívumait érzékeli." A "társadalom egyre szélesebb rétegei számára úgy tűnt, hogy a piacgazdaság választása egyet jelent a társadalmi szolidaritás csökkenésével, a leszakadó rétegek problémájától való elfordulással". A "rendszerváltás egyre nyilvánvalóbban érzékelhető nehézségeinek realizálásával, és a vesztesek táborának növekedésével párhuzamosan […] a közgondolkodásban növekedett a piacellenes, antikapitalista attitűdök, nézetek népszerűsége".)

Ha a többség mindezeket nem különösebben kedveli, lehet, hogy nem is teljesen önként vállalta őket?

A tőkés piacgazdaság elutasításával egyidejűleg, annak szerves részeként, keveredik gyanúba a magántulajdon és a privatizáció.

Az állami tulajdon privatizálása során a termelő- és szolgáltatóegységek több mint 80 százaléka magántulajdonba került, de a lakosság túlnyomó többsége ennek a változásnak inkább csak a hátrányaival találkozik. Csak kevesen váltak közülük ténylegesen tőkéssé. (Miközben "a tőketulajdonnal rendelkezők aránya a lakosságon belül 35 százalék körül stabilizálódik" – és ide kell számítani a kényszervállalkozókat is -, "a tőketulajdonon belül jelentősen növekedett a spekulációs tőke – a részvény- és befektetésijegy-tulajdonosok – aránya".) Ez is magyarázza, hogy "a magánosítással szembeni ellenérzések nemhogy csökkentek, hanem növekedtek, […] és ma is a lakosság csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy a nagyobb gyárakat nem lett volna szabad magántulajdonba adni".

A felmérés szerint a magyarországi lakosság többsége elutasítja a piacgazdaságot, a privatizációt, a magántulajdont. A szerző kommentárja: "A magántulajdon térhódításával kapcsolatos ellenérzések kialakulásában fontos szerepet játszott a gazdasági rendszerváltással és a piacgazdaságra való áttéréssel összefüggő általános csalódottság, illetve az, hogy az emberek jelentős része saját gazdasági helyzetének és perspektíváinak rosszabbodását részben a magántulajdon térhódításával kapcsolta össze […] A magántulajdon, illetve a privatizáció elutasításának erősödésében fontos szerepet játszott az is, hogy az idő múlásával az emberek gondolkodásában a magánosítás fogalma egyre inkább összekapcsolódott a terebélyesedő korrupcióval." Csaknem általános vélemény, hogy sikeres vállalkozók az ügyeskedőkből és a megfelelő összeköttetéssel rendelkezőkből lesznek.

A magyarországi privatizáció gazdasági kérdése egy ponton túllép a gazdasági konfliktusokon, és politikai problémába csap át. Az állami tulajdon lebontásában a lakosságnak csak egy igen szűk rétege vehetett részt. A magyarországi privatizáció jellegzetessége, hogy abban a külföldi tőke sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a környező országokéban. A többség (kétharmad) úgy gondolja, hogy "az ország ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja ki". Csupán 38 százalék utasítja el azt az állítást, hogy "a rendszerváltás egyet jelentett az ország kiárusításával".

Erre a meggyőződésre rímel az EU-csatlakozás megítélése is. Csak 26 százalék vitatja, hogy az Európai Unió részéről a bővítés fő oka a piacszerzés ("Az EU-t azért bővítik, hogy az európai nagyhatalmak politikai és gazdasági befolyáshoz jussanak Közép-Kelet-Európában"). Csupán 44 százalék vitatja, hogy az Európai Unió gyarmatosítja Magyarországot ("Az EU nem más, mint a kis európai országok gyarmatosítása"). A megkérdezettek kétharmadának meggyőződése volt, hogy a csatlakozás nyomán nőni fog a szegények, a menekültek és a drogfogyasztók száma.

Lényegében azonnal – az első szabad választásokat követően – megtörtént az új politikai rendszerből való kiábrándulás is: "Már néhány évvel a rendszerváltás kezdete után látványosan növekedni kezdett a változásokkal összefüggő társadalmi elégedetlenség, a szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel." A választópolgárok hamar megtapasztalták, hogy a politikai demokrácia a népakarat érvényesülése helyett "a politikai pártok sokszor nemtelen versengését, vitáit és veszekedését jelenti". "Négy ember közül három nem tapasztalja a pluralizmus jótékony hatását." Széles körű elégedetlenség kíséri a politikai és a gazdasági elit tevékenységét és a képviseleti demokrácia politikai intézményeinek működését.

A felmérések szerint a többség elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A felmérések szerint a többség elutasítja a rendszerváltást követő politikai rendszert. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége 1990-ben elfogadta azt?

A kérdések annál inkább magyarázatra szorulnak, mert a nyolcvanas évek szociológiai felmérései nagyon hasonló képet mutatnak, mint a rendszerváltás utániak. Az a lakosság, amelyre rázúdult a rendszerváltó átalakulás, a nyolcvanas években a létbiztonságot tartotta a legnagyobb értéknek. A politikai szabadság kérdése kevéssé foglalkoztatta – tudjuk meg Vásárhelyi könyvéből.

Ez is magyarázza, hogy az értékrangsorban az utolsó helyen a véleménynyilvánítás szabadsága állt, a vélemény- és sajtószabadságnál fontosabbnak tartották a kényelmes otthont és a divatos ruhát. A kapitalizmus alapértékeit (vállalkozás, versenyszellem) a megkérdezettek több mint háromnegyede lenézte.

Vásárhelyi meglátása szerint Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években a hatalom gyakorlói működőképesnek látszó alkut kötöttek a többséggel. "A korabeli szociológiai kutatások egyértelműen jelzik, hogy az emberek többsége elfogadta a szabadságjogok rovására kötött politikai alkut, amelynek eredményeképpen az életszínvonal, az anyagi előrejutás és a létbiztonság vált a legfontosabb értékké, a demokrácia és a szabadságjogok pedig az értékrangsorban egyre hátrébb kerültek." Ebben jelentősen közrejátszott az is, hogy a kádárista liberalizálás következtében "a többség már nem gondolt arra, hogy ha a hivatalostól eltérő álláspontot foglal el, akkor ennek számára kedvezőtlen következményei lehetnek".

Az államszocializmus iránti lojalitás fő oka: "A nyugati országokkal szemben az egzisztenciális biztonság, a nyugalom, a jól működő közbiztonság, a mérsékelt vagyoni különbségek, és a – bár alacsony színvonalú, de – mindenkit megillető társadalmi gondoskodás."

A Vásárhelyi által végzett felmérésekből az derül ki, hogy régen jobb volt. A véleményt nyilvánítók döntő többsége szerint a rendszerváltó átalakulás előtti Magyarországon mind a gazdaság, mind a politika kevesebb ellenszenves vonást mutatott, mint a mai. ("A felnőtt lakosságon belül mindössze egy szűk kisebbség tartozik ahhoz a körhöz, amely egyértelműen negatív véleményt formál az államszocializmus éveiről, a többség – a megkérdezettek közel kétharmada – véleményalkotását a pozitív véleményelemek túlsúlya jellemzi." A többség szerint "a Kádár-rendszer igazságosabb és emberségesebb volt a mostaninál, a munkának nagyobb becsülete, a szegényeknek több esélye volt, és a társadalmi szolidaritás erősebb volt a jelenleg tapasztalhatónál".)

 

Félrevezetve és megcsalatva (Tévedések szomorújátéka)

 

A lakosság nagyobbik részénél tehát gyorsan bekövetkezett a "szembefordulás az új társadalmi-gazdasági berendezkedéssel". A többség nem rokonszenvez azzal, ami létrejött. Nem akarta ezt. Nem ezt akarta. Azt vallja, hogy régen jobb volt. Ha ez így van (és a felmérések azt mutatják, hogy ez így van), akkor miért támogatta a változtatást? Miért támogatta egy olyan rendszer kialakulását, amelyet nem akart? Vásárhelyi magyarázata: nem lehetett tudni, hogy ez lesz belőle, nem lehetett előre látni, hogy az átalakulás ilyen következményekkel jár. ("A rendszerváltás senki által előre nem látott, a lakosságot teljesen váratlanul érő, mély gazdasági válsággal járt együtt." Az "átalakulást kísérő mély gazdasági válság és az ennek nyomába szegődő társadalmi sokk nemcsak a lakosság széles rétegeit, hanem a társadalmi, politikai és gazdasági elemzőket is váratlanul érte". "Nem voltak tisztában még a gazdasági folyamatok legavatottabb ismerői sem, hogy a rendszerváltással együtt járó válság ilyen mély és elhúzódó lesz.")

A könyvben adott mentegetőzés biztosan nem igaz. Mind az ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, mind a rendszerváltást közvetlenül megelőző vitákban nagy hangsúlyt kaptak a veszélyek, a kockázatok, az előre látható negatív következmények. Számos szakértő, illetve társadalmi szervezet gazdagon tudja dokumentálni, hogy időben figyelmeztetett a várható gazdasági-társadalmi összeomlásra, óvott az egyoldalú, gyanútlan optimizmustól, a szemellenzős naivitástól.

Megfogalmazták, hogy a tőkés piacgazdaság bevezetésétől mintegy kétmillió munkahely megszűnése várható. Prognosztizálták a magyar mezőgazdaság szétesését. Szóltak a bekövetkező nagyarányú elszegényedésről. Rámutattak, hogy a többpártrendszer jóval többe kerül az egypártrendszernél, és a társadalom kénytelen lesz még több utált politikust eltartani. Figyelmeztettek a kapitalizmus mechanikus importálásának kockázataira, és egy vele szemben alternatív, humánusabb rendszerváltás lehetőségére (illetve indokoltságára) hívták fel a figyelmet. A részleges demokrácia (a demokrácia korlátozott, pusztán politikai formája) helyett a teljes körű társadalmi és gazdasági demokrácia szükségessége mellett érveltek.

De az a közgondolkodás, amelyet a rendszerváltó politikusok (a tömegkommunikációt egyre inkább meghatározó szócsöveik révén) a nyolcvanas évek végén kialakítottak, nem kedvezett a mértéktartóbb, megfontoltabb elemzéseknek. A mesterségesen gerjesztett közhangulatban egyre többen vélekedtek úgy, hogy a beígért rendszerváltásban több a nyerni-, mint a veszítenivalójuk.

 

Illúziók demokráciája?

 

A rendszerváltás folyamatának küzdelmeiben fontos harci eszköz volt az illúziókeltés. A rendszerváltó politikusok illúziókat akartak kelteni, és a többségben sikerült is naiv illúziókat ébreszteni. Egy ismert közgazdász jellegzetes visszaemlékezéséből idéz Vásárhelyi: "Akkor még tele voltunk illúziókkal. Azt hittük, hogy ha zömében magántulajdonba kerül a gazdaság, és működését az állam politikavezérelt beavatkozásai helyett piacgazdasági szabályok bástyázzák körül, akkor hamar jobbra fordulhat az életünk. Azt hittük, hogy ha a gazdaságpolitikát a demokratikusan megválasztott parlamentnek felelős kormányok formálják majd, akkor megszabadulhatunk a felelőtlen döntések következményeitől. Azt hittük, hogy ha mindezek a nagy horderejű változások végbemennek, akkor előbb-utóbb a mi gazdaságunk éppoly hatékonnyá válhat, mint az irigyelt nyugat-európaiak. Hittünk abban, hogy a társadalom többsége belátható időn belül élvezni fogja a gazdasági rendszerváltás gyümölcsét."

Miért asszisztált a többség az általa nem akart irányú és hatású átalakuláshoz? Miért asszisztált a többség a rendszerváltáshoz? Mert nem tudta, hogy mihez asszisztál. Mert nem tudta, hogy a munkanélküliséghez, az elszegényedéshez, a létbizonytalansághoz stb. asszisztál. Azért asszisztált, mert sikerült a többséget félrevezetni. Mert a többség hagyta magát félrevezetni.

A rendszerváltás időszakát egyfajta csodavárás jellemezte. A politikusok nyugati jólétet ígértek a népnek, és a nép hitt a politikusoknak. A rendszerváltás motorja az illúziókeltés volt. A rendszerváltást támogatók többségét nem mazochizmus, hanem illúzió vezette.

 

Képviselők zsarnoksága?

 

Vásárhelyi idézi a lengyel Adam Michniket, aki a magyarországival analóg lengyelországi helyzetről a következőket írta: "A társadalom többsége egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy egy ilyen reformra szavazott 1989-ben, […] valójában kommunisták nélküli szocializmust kívánt."

Rendben van, semmi gond. A demokrácia megadja a tévedés jogát és a tévedés kijavításának jogát. Gondolhatnánk: ha a többség tévesnek ítéli korábbi döntését – mivel a tévedés árát neki kell megfizetnie -, nyomban korrigálja a téves döntést, és felszámolja következményeit.

A felmérések szerint Magyarországon a többség úgy ítéli meg, hogy a piacgazdaság nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt piacgazdaságot. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt leigázó tőkés piacgazdaságot? Miért nem utasítja parlamenti képviselőit a tőkés piacgazdaság megszüntetésére?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a pártrendszer jelenlegi formája nem vált be, ezért elutasítja a számára hátrányosnak ítélt politikai berendezkedést. Miként lehetséges, hogy a választópolgárok többsége – többségi demokráciában élve – mégsem számolja fel az őt kihasználó és rajta élősködő pártrendszert? Miért nem utasítja képviselőit a parlamenti demokrácia átalakítására?

A felmérések szerint a többség úgy ítéli meg, hogy a rendszerváltás nem vált be. Miként lehetséges, hogy annyi év elteltével még mindig a többség által elutasított rendszer létezik?

A kérdések megválaszolásához árulkodó adalék a már idézett Michnik kijelentése: "A parlamentbe került emberek nem választóik pillanatnyi követeléseit képviselik."

Előfordulhat, hogy a parlamentbe került emberek a demokráciában is felülbírálják a választók döntési képességeit, és figyelmen kívül hagyják követeléseit? Előfordulhat, hogy a képviselők a parlamentben nem kenyéradó gazdáikat, a választóikat, hanem saját magukat, saját érdekeiket képviselik?

A könyv adatai szerint az állampolgárok többsége felismerte tévedését. Felismerte és megbánta tévedését. Lehetséges, hogy hiába bánta meg tévedését, a polgári demokrácia rendszere nem bocsátja meg tévedését, és utolsó ivadékáig bünteti érte?

Mondják: az Európa keleti felén végbement rendszerváltások felszámolták a politikai diktatúrát, és bevezették a demokráciát. Az eltörölt diktatúrában (amely magát demokráciának nevezte) a politikusok arra hivatkoztak, hogy a többség, a dolgozó nép érdekeit valósítják meg. A nép helyett, a nép nevében, a nép érdekében, a nép képviselőiként cselekszenek. (Úgymond: nem saját magukat, hanem a népet képviselik a parlamentben.) Az eredmény: teljes foglalkoztatottság. Mindenkinek joga van dolgozni (és hogy el tudja tartani magát, ez egyben számon kért kötelessége is). Az emberek nem éheznek: lényegében biztosítva van a megélhetésük. Valamennyi állampolgár ingyenes orvosi ellátásban részesül. Idős korára garantálva van a nyugdíja, hiszen egész életében dolgozott (dolgozhatott, illetve dolgozni kényszerült). Nincs saját tulajdona (többnyire csak személyi tulajdonnal – pl. lakás, autó, nyaraló – rendelkezhet), de privát tulajdon nélkül is megvan a létbiztonsága. A garantált létbiztonságot az egyéni szabadság korlátozásával valósítják meg. Azt hirdetik, hogy az egyéni szabadság korlátozása az egyének összessége érdekében, végső soron minden egyén érdekében történik.

Miért nem maga a "nép" cselekszik? Miért kell távol tartani a "népet" a politikai cselekvéstől? Miért kell távol tartani a "népet" a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? A "népet" miért kell képviselni? Miért nem képviselheti saját magát? Miért nem valósíthatja meg saját maga az érdekeit? A politikusok válasza: az embereket meg kell óvni a tévedéstől, meg kell őket óvni attól, hogy helyesen felfogott érdekeik ellen cselekedjenek. Ezért határok közé kell szorítani, korlátok között kell tartani az egyének szabadságát.

Az eltörölt politikai diktatúra az állampolgárokat kiskorúaknak tekinti, akik képtelenek felelősen gondolkodni és saját sorsukról döntéseket hozni. Ezért az állampolgárokat – úgymond saját érdekükben – politikai gondnokság alá vonja, politikai gyámság alá helyezi.

A politikai diktatúrát felváltó demokrácia (a magát demokráciának nevező rendszer, amelyet elődje kapitalista diktatúrának hívott) arra hivatkozik, hogy megteremti az egyéni szabadságot. Az egyéni érdekek emancipálására hivatkozik, ezért – úgymond – politikai eszközökkel nem korlátozza az egyének akaratának érvényesítését. Sőt: a többségi akarat megvalósításának intézménye. Megadja az egyénnek a jogot a tévedéshez.

Miben juttathatja érvényre az egyén a tévedéshez való jogát? Képviselőinek megválasztásában.

A diktatúrában a politikusok megkímélik az egyéneket a tévedéstől, amennyiben megfosztják a tévedés előfeltételét képező szabad döntés lehetőségétől. Leveszik a felelősséget (a hibás döntés lehetőségéből fakadó felelősséget) az egyszerű állampolgárok válláról. Ahol nincs döntés, nincs felelősség. Ha mégis büntetik, nem azért bűnhődik, mert valamit elkövetett, hanem a döntéseket hozó politikusok tévedéseinek, felelőtlen döntéseinek terhét viseli. Nem felelős a politikusok tévedéseiért, de elszenvedi a politikusok tévedéseinek következményeit.

A polgári demokrácia rendszerében megszűnik ez az állampolgárokkal szembeni igazságtalanság. A polgári demokrácia rendszere nem az ártatlant, hanem magát a bűnöst bünteti. (A választópolgárokat vonja felelősségre, teszi vétkessé, felelőssé az általuk megválasztott politikusok bűneiért.)

A polgári demokrácia rendszerében a választópolgár szabadon választja meg a képviselőit. Csak őt terheli felelősség a választásáért. Felelős azért, amit a politikusok tesznek. A politikusok hibáiért, vétkeiért ő bűnhődik. A politikusok tévedéseinek és gyarlóságainak következményeit az állampolgárok viselik. Joggal az állampolgároké a felelősség, hiszen ők juttatták a politikust olyan helyzetbe, hogy szabadon tévedhet. Az állampolgárok zsebével és zsebéről rendelkezve az állampolgárok zsebére téved. A választópolgároké a felelősség a következményekért, hiszen a felelősség szabadságával élve hoztak felelőtlennek bizonyuló döntést. A megválasztott politikusok csak megbüntetik őket felelőtlen választásukért: azért, hogy őket megválasztották.

A diktatúránál leírt kérdések megismételhetők. Miért nem maguk az állampolgárok cselekszenek a politikában? Miért kell távol tartani az egyéneket a közügyek intézésétől, a közhatalom gyakorlásától? Az egyéneket miért kell képviselni? (Kiváltképp, ha a képviselő nem a választóinak az akaratát képviseli!) Miért nem képviselhetik az egyének saját magukat? Miért nem cselekedhet maga az egyén a saját felelősségére?

Miként lehetséges, hogy az állampolgárok – a kiharcolt szabadság birtokában – eltűrik ezt a helyzetet? A néhány tucat politikussal szemben ők vannak többen. Egy többségi demokráciában miért nem változtatnak rajta? Mi a magyarázata annak, hogy az általános jogként garantált egyéni szabadság sokak számára a létbizonytalanságot garantálja. Lehet, hogy a kiharcolt szabadság nem adja meg a szabadsággal való élés jogát? Lehet, hogy a kiharcolt szabadság érvényesítése egyes területekre nem vonatkozik? Vagy fordítva: csak egyes területekre vonatkozik?

Lehetséges, hogy a politikai diktatúrát felváltó demokrácia – a képviselők megválasztásán túl – szintén csak olyan kiskorúaknak tekinti az állampolgárokat, akik a közügyekben, a politika, a közhatalom érdemi, tartalmi kérdéseiben képtelenek felelősen gondolkodni és dönteni? Lehetséges, hogy a polgári demokrácia rendszere is politikai gyámság alá vonja, politikusi gondnokság alá helyezi az állampolgárokat?

 

A polgári demokrácia zsarnoksága?

 

Hagyományos észjárással azt gondolhatnánk: Akit nem képviselnek, az nincs képviselve. Aki nincs képviselve, annak nincs képviselője. Legfeljebb nyelvi szinten, elnevezésében. És fordítva: Képviselő nincs képviselt nélkül. Persze ilyenkor is lehet valakit ironikusan képviselőnek nevezni. Hiszen az is nevezheti magát vezérnek, akit senki sem követ. A nyelv türelmes, nem tiltakozik a valótlan tartalmak ellen.

Mire kap jogot az állampolgár a polgári demokrácia rendszerében? Arra, hogy négyévenként részt vegyen képviselőjének megválasztásában. Ha az ő választottja győz, akkor ő lesz négy évig a képviselője. Ha nem az ő választottja győz, akkor egy általa nem választott személy lesz négy évig az ő képviselője. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint ebben az esetben az a képviselőm, akit a szabad választásokon nem választottam. Ha egy általam mindenképpen elutasított személy győz, hivatalosan akkor is ezt az elutasított személyt tekintik az én képviselőmnek. Nincs kiút. Ha ellene szavaztam, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. Ha el se megyek szavazni, és egyáltalán nem veszek részt a szabad választásokon, a polgári demokrácia bürokratikus rendszerében akkor is a képviselőmmé nyilvánítják. De mint a Michnik-idézetből kiderül, ennek a különbségnek nincs is jelentősége. "Képviselőm" – akár őt választottam, akár nem – úgysem a képviselt választópolgár szándékai szerint politizál. A politikai demokrácia rendszerében a képviselőnek nem az a feladata, hogy a választópolgárok szándékait képviselje.

A polgári demokrácia rendszerében a nem demokratikusan szabályozott gazdaság megengedi, hogy az egyén egy árut csak akkor fizessen ki, ha szüksége van rá, kiválasztotta és megvásárolta. Megengedi, hogy egy személyes szolgáltatást csak akkor fizessen meg, ha azt igényli, kiválasztotta és megvásárolta. A polgári demokrácia rendszere az állampolgárnak nem engedi meg, hogy ne tartson el politikai pártokat és képviselőket, akár választotta őket, akár nem, akár igényli szolgáltatásaikat, akár nem. A polgári demokrácia rendszere ráerőszakolja, rákényszeríti a politikai pártokat és a képviselőket az állampolgárokra. Az állampolgárokra kényszerített kényszerképviselők nem függnek eltartóiktól. A polgári demokrácia bürokratikus uralmi eszközökkel védi a rendszert és alkalmazottait. A rendszerváltás idején az ismert demokrata (későbbi parlamenti képviselő) Szabó Miklós nyilatkozta: "Várható, hogy sztrájkok, tüntetések, polgári engedetlenségi megmozdulások lesznek, ettől azonban nem szabad félnünk, mert a magyar erőszakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy elfojtsák őket."

Tehát mire kap jogot a választópolgár a polgári demokráciában? Részvételre a képviselőnek nevezett személy megválasztásában.

Mire nem kap jogot a választópolgár a politikai demokráciában? Miben nincs módja az egyénnek, hogy tévedését (ezáltal tévedésének társadalmi következményeit) korrigálja? Miről nem nyilváníthatja ki politikai véleményét? Miben nem szerezhet érvényt akaratának?

– A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy megakadályozza, ha képviselője a választópolgárok akarata ellen cselekszik. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai szerint az állampolgár nem kap jogot arra, hogy ilyen esetben képviselőjét elmozdítsa a pozíciójából (visszahívja, beszüntesse az eltartását stb.).

– A polgári demokrácia bürokratikus rendszere az állampolgárnak nem ad jogot arra, hogy ne képviseltesse magát. Nem ad jogot arra, hogy ne képviselőt válasszon, hanem önmagát válassza. A polgári demokrácia rendszerének bürokratikus szabályai az állampolgárt nem kötelezik arra, hogy képviselő által dolgozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által táplálkozzon. Nem kötelezik arra, hogy képviselő által szaporodjon. Csupán arra kötelezik, hogy a közügyekről képviselő által gondolkodjon és a közügyekben képviselő által cselekedjen.

A polgári demokrácia rendszere a demokrácia részleges, korlátozott formájaként működik: bürokratikusan cenzúrázza, határok közé kényszeríti az állampolgári szabadságot. Cenzorok döntik el, hogy meddig terjednek a demokrácia határai, hogy mit tehet és mit nem tehet a cenzúrázott döntési joggal bíró egyén. Demokrácián politikai demokráciát ért, a politikai demokráciát pedig bürokratikusan szabályozott képviselőválasztási technikának tekinti. A demokrácia korlátozott, politikai demokráciára korlátozott rendszere csak kényszerdemokráciaként működhet. A régi megfogalmazás szerint: "Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad."

 

Törvénytelen demokrácia?

 

Már Sólyom László rámutatott, hogy a rendszerváltást törvényesíteni hivatott "Nemzeti Kerekasztalnál senki sem volt legitim".

Vásárhelyi könyvéből az derül ki, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszerét nem legitimálja a többség akarata.

Sólyom László megfogalmazása arra utal, hogy Magyarországon a demokrácia jelenlegi rendszere történelmileg sem legitim.

Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszerét csak erőszak legitimálja? Lehetséges, hogy Magyarországon a polgári demokrácia jelenlegi rendszere éppen annyira legitim, mint az elődje?

Vásárhelyi felméréseiben megmutatkozik, hogy a polgári demokrácia jelenlegi rendszerében a többség érdeke nem érvényesül. Nem is érvényesülhet, mivel a politikai demokrácia, mint korlátozott, részleges demokrácia, eleve nem alkalmas a többségi akarat kifejezésére. Ebből az következik logikailag, hogy a demokratikus érdekérvényesítés csak a polgári demokrácia jelenlegi rendszerén kívül valósítható meg.

Mit tehetnek azok az egyének (illetve csoportok), akik (illetve amelyek) nem tudnak azonosulni a fennálló rendszerrel: nem tekintik sajátjukénak, sőt velük szemben ellenségesnek érzik?

A tapasztalatok szerint azt teszik, hogy ellenségnek tekintik, és mint náluk erősebb ellenségnek az útjából igyekeznek kitérni. Megpróbálják tőle megvédeni magukat. Megpróbálnak elrejtőzni előle. E rejtőzködő, illetve védekező beállítódás és magatartás során csak annyira vesznek róla tudomást, amennyire ez a megkerüléséhez, a rendszer elvárásai, követelései alól történő meneküléshez kell. Illetve akkor vesznek róla tudomást, amikor saját céljaik eszközeként használják fel.

A védekező, önvédelemre orientálódó társadalom tagjai igyekeznek ingyen, ellenszolgáltatás nélkül jutni javakhoz, illetve megpróbálnak hivatalos állampolgári kötelezettségeik alól mentesülni, megpróbálják elkerülni az adófizetést stb. Mivel a törvényeket nem tisztelik, jelentős részük jogilag illegitim, sőt erőszakos eszközökkel szerez magának jövedelmet.

Ez a jelenség arra utal, hogy az államhatalom és az államilag irányított civil társadalom mellett, vele szemben, spontán módon egy másik "civil társadalom" formálódik: egyének, csoportok ösztönös szabadságharca a rájuk erőszakolt külső követelményekkel, intézményi uralommal szemben. Kialakulását elsősorban jelentős számú egyén megélhetési problémái, túlélési gondjai kényszerítik ki.

Ez egy nagyon heterogén, súlyos belső egyenetlenségekkel és konfliktusokkal terhelt képződmény – éppoly "plurális" és konfliktusokkal terhelt, mint az államilag irányított civil társadalom. Ugyanakkor a polgári demokrácia rendszerébe illeszkedő, a rendszert szolgáló állampolgárhoz képest a rejtőzködő és rejtőzködve cselekvő ember szabadságának képzetét is megadhatja: itt nem kényszerítik képviseletre, hanem tetteivel saját magát képviseli.

A szereplők egyik része – bizonyos keretek között – önmagát igazgató, önmagát szervező egyénként is tevékenykedik. A szereplők másik része viszont – miként a polgári demokrácia rendszerében – itt is a nála erősebbek (illetve gazdaságilag erősebbek) uralma alatt, nekik alávetve, kiszolgáltatva kénytelen cselekedni. Üldözött, védekező formájában – a polgári demokráciához hasonlóan – ez a "civil társadalom" sem hozhatja létre az egyének demokratikus magatartását: hosszabb távra felelős viselkedését.

 

Korlátozott vagy teljes körű demokráciát?

 

Egy pragmatikus álláspont szerint minden rendszert az legitimál, hogy működik. Az legitimál, hogy működőképes, hogy el tudja látni a társadalom tagjait integráló feladatot.

A magyarországi polgári demokrácia rendszerével nem is az a fő gond, hogy nem legitim, hanem hogy alig-alig működik. Az a fő gond, hogy az állampolgárok igen jelentős részét a rendszeren kívüli tevékenységre készteti.

Churchill egyik sokat idézett gondolatának alapmegállapítása: "a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma".

Lehet, hogy nem a rosszon (sőt, a "legrosszabbon") belül, hanem azon túl kell keresni a jót?

Nem mindegy, hogy az egyének az úgynevezett képviselőik döntéseinek engedelmeskednek (ha egyáltalán engedelmeskednek), vagy – személyes felelősségre kényszerülve – saját maguk döntéseinek engedelmeskednek.

Lehet, hogy olyan kormányzás lenne a megoldás (ha egyáltalán van megoldás történelmi távlatokban), amely mellőzi a társadalmon, a társadalom tagjain uralkodó kormányzatot? A kormányzat nélküli kormányzás? A demokráciának politikai kormányzati formából társadalmi önkormányzássá való átalakítása? Olyan társadalmi önkormányzássá, amelyet a közvetlen demokrácia, az érdekeltek személyes aktivitásán alapuló részvételi demokrácia működtet? Olyan közvetlen demokrácia, társadalmi önszerveződés, amelyben a résztvevők maguk látják el a közhatalmi feladatokat, és maguk intézik a közös ügyeiket?

Az Egyesült Államok elitje szemében a viharos gyorsasággal fejlődő Kína egyre inkább potenciális gazdasági és politikai vetélytársként jelenik meg. Ezért az USA részéről erősödnek a kínai exportnövekedés adminisztratív eszközökkel történő korlátozására, illetőleg a Kína nemzetközi elszigetelésére irányuló törekvések. Ám a jelek szerint mindkét törekvés kudarcra van ítélve. Kína diplomáciai offenzívája a világ egyre több régiójában emel gátat az amerikai imperializmus hegemóniatörekvései elé.

Nemrégiben Francesco Sisci, a népszerű olasz La Stampa című napilap Ázsia-rovatának szerkesztője cikket írt "Miért kell a Nyugatnak újraorientálódnia" címmel.¹ A cikk komoly visszhangot keltett Európa-szerte. Sisci amellett érvel, hogy az EU-nak és az Egyesült Államoknak váltania kell, "mivel a kínai gazdasági növekedés rendszerszintű változásokat idéz elő a világ egészében". Kína táplálja az ázsiai növekedést, és ez Sisci állítása szerint "egy új világot vetít előre, amelyben – legalább két évszázada először – a Nyugat gazdasági értelemben kisebbséggé válik".

A történelemhez visszanyúlva, Sisci emlékeztet rá, hogy William Shakespeare az Othellóban, A velencei kalmárban és a Rómeo és Júliában – sokakhoz hasonlóan – Velencét ábrázolta "a világ legfejlettebb országaként", holott "a valóságban Anglia járt élen az európai fejlődésben, míg Velence hanyatló korszakába lépett". A tanulság Sisci szerint az, hogy "gyakran kizárjuk a számunkra kellemetlen lehetőségeket; ha a valóság túl fájdalmas, gyakran hajlamosak vagyunk félremagyarázni".

Valami hasonló történik most, amikor az EU és az USA, amelyek lakóinak száma kevesebb, mint Kínáé, szembetalálja magát a nemzetek legnagyobbikának felemelkedésével, amely ráadásul egy kommunista párt vezénylete alatt zajlik. Ironikus módon az USA billiókat költött a Szovjetunió legyűrésére, szövetségben a maoista Kínával, hogy az "iszlám fundamentalistákkal" kötött szövetségről ne is beszéljünk. Most pontosan ez a végzetes döntés, amely magában foglalta Kína megnyitását a masszív külföldi tőkebeáramlás előtt, eredményezte, hogy Kína az előzősávba került, és ennek az imperializmusra, a fehér szupremáciára és általában a globális fejlődésre gyakorolt roppant hatását még nem mértük fel teljes terjedelmében.

Persze ostobaság lenne azt feltételezni, hogy a világimperializmus passzívan elfogadja sorsát, habár az Egyesült Államok elitjén belül jól látható a szakadás a tekintetben, hogy miként viszonyuljanak Kínához: akiknek nagy értékű befektetéseik vannak Kínában, azok önmérsékletre intenek, míg a kívül maradók az ország destabilizációját sürgetik.

Eközben a washingtoni héják igyekeznek felkorbácsolni a Peking-ellenes érzelmeket Tajvanon, Kína lázadó szigettartományán, amelynek jelenlegi rezsimje időnként függetlenségét hangoztatja. De óvatosabb hangok arra figyelmeztetnek, hogy a Tajvanra irányuló hatalmas fegyverszállítások végül lehet, hogy Kína arzenálját fogják gyarapítani, mivel mostanra a Tajpej és Peking közti gazdasági kapcsolatok annyira átfogóakká váltak, hogy az események jelenleg inkább a tajvani antikommunista rezsim trónfosztása és egy Kína-barát kormányzat hatalomra jutása felé mutatnak. Ez a dilemma jól példázza azt a fogós problémát, amellyel Washington Kína-politikáját illetően küszködik. Ahogy a jól informált elemző, a befolyásos Asia Times állandó publicistája, Henry C. K. Liu megállapítja egyik cikkében, "az USA haditengerészete mostanra Ázsiától, végső soron Kínától függ új hajói építésekor, és a méretgazdaságosság szempontja idővel az amerikai légierőt is rákényszeríti majd, hogy repülőgépeit Ázsiában gyártassa, és Kínában szereltesse össze".

Ám azok, akik szeretnének véget vetni Kína békés felemelkedésének, nem zavartatják magukat e kellemetlen igazságtól. A demokrata Charles Schumer New York-i szenátor és a konzervatív republikánus Lindsey Graham dél-karolinai szenátor kétpárti duója benyújtotta a "kínai valutatörvény-tervezetet", amelynek értelmében 27,5%-os vámot vetnének ki minden Kínából érkező termékre, amennyiben Kína nem hajlandó 27,5%-kal felértékelni valutáját a dollárhoz képest 180 napon belül. A törvénytervezet meghökkentően széles körű támogatást kapott mindkét párt körében, és egy hasonló törvénytervezetet egy hasonló kétpárti duó a képviselőházban is benyújtott.

Ám Liu erőteljesen érvel amellett, hogy "eljön a nap, amikor" a kínai valuta árfolyamának "technikai problémája" "másképpen fog felvetődni, mivel a kínai jüan természetes módon tartalékvalutává lép elő, tükrözve a változó világkereskedelmi erőviszonyokat", és kérdésessé teszi majd a dollár jelenlegi hegemóniáját. Amikor ez bekövetkezik, az megrázza majd az amerikai imperializmus egész monetáris és pénzügyi építményét. Az Egyesült Államok nem lesz képes olyan könnyedén a bankóprésre hagyatkozni sürgető gazdasági problémáinak kezelésekor, hanem a többi nemzethez hasonlóan kénytelen lesz a régi vágású módon, azaz munka és termelés révén külföldi devizához jutni. Ráadásul a kínai export megadóztatása pusztán az inflációt fogja felhajtani – különösen a fogyasztói javak esetében -, és súlyos csapást mér a Wal-Martra, a KMartra, a Sears Roebuckra és sok más hasonló vállalatra.

Valójában a Schumer-Graham-törvénytervezet közelebb hozza a napot, amikor a kínai jüan "árfolyamát egy valutakosárhoz kötik majd, amelynek a dollár csak az egyik eleme lesz a sok közül", írja Liu. Ekképpen "Kínának kevesebb dollárt kell tartania", aminek következtében mérséklődni fognak Peking jelenleg óriási volumenű amerikai kincstárjegy-vásárlásai. Márpedig ez utóbbiak tartják felszínen az amerikai költségvetést, figyelembe véve a kormányzó republikánus pártot eluraló adócsökkentési mániát. Ha Kínának vissza kell vonulnia az amerikai kincstárjegyek piacáról, akkor az Egyesült Államokban vagy az adókat kell majd emelni, vagy pedig a védelmi, egészségügyi, oktatási stb. programokat kell lefaragni.

Liu figyelmeztet rá, hogy két évtizeddel ezelőtt a Japánra irányuló hasonló nyomás az "1985-ös Plaza-egyezményhez" vezetett, amely "lerombolta a japán exportorientált gazdaságot, és stagflációt idézett elő az Egyesült Államokban, amelynek eredménye az 1987-es tőzsdekrach lett". "Jó esély van arra", hogy a Schumer-Graham-törvénytervezet "legyen a szikra, amely az elkövetkező években pusztító tűzvészt idéz elő az eladósodott amerikai gazdaságban".

Mindezek ellenére a Kína félreállítására irányuló kísérletek folytatódnak. Nemrégiben a Chicago Tribune hívta fel harsányan a figyelmet a kínai tulajdonban lévő autóalkatrész-gyártó Wanxiang Társaságra, amely üzletet nyitott az Illinois állambeli Elginben. "Csillogó-villogó, 42 000 négyzetméteres amerikai vállalati központja van az Interstate Highway 90 mentén", és igyekszik utánozni a Cnooc nevű kínai olajóriást, amely megpróbálta kivásárolni az amerikai Unocal olajcéget, illetve a Haier kínai elektromoskészülék-gyártó vállalatot, amely megpróbálta megvásárolni amerikai vetélytársát, a Maytagot. A Wanxiang a Delphivel verseng a General Motors alkatrészvásárlásaiban való nagyobb részesedésért. A Delphi ideje jelentős részét inkább munkásai kisemmizésével, illetőleg a csődtörvény manipulációjával, semmint a félelmetes kínai ellenféllel való versenyzéssel töltötte. Mindenesetre a chicagói központi bank figyelmeztetett, hogy az amerikai Közép-nyugatot jelentős állásleépítés fenyegeti az autóiparban, nem utolsósorban amiatt, hogy a Toyotához vagy a Nissanhoz hasonló "ázsiai autógyártók a déli államokban létesítettek összeszerelő üzemeket az utóbbi években". Ez "jelenti a legvalószínűbb strukturális fenyegetést a régió gazdaságára", mondja a pénztőkének ez eszköze, figyelmen kívül hagyva saját közreműködését e folyamatban. A Kia, a Hyundai és a Samsung – mind dél-koreai és mind hatalmas transznacionális vállalatok – szintén erős versenyt támasztottak az amerikai vállalatokkal szemben, és ez kivívta Washington rosszallását.

E gazdasági fejleményeket az Egyesült Államok és Dél-Korea viszonyában beállt óriási változás kísérte. Habár az amerikai héják szeretnék felvenni Észak-Koreát a rendszerváltó akciók célpontjainak listájára, a dél-koreai elnök figyelmeztetett, hogy nemzete és az USA közti viszony megszenvedné, ha az Egyesült Államok megkísérelné megdönteni az észak-koreai rendszert. Ebben részben Kína is szerepet játszik, hiszen a Szöul és Peking között drámai mértékben megjavult viszony Dél-Koreát az Egyesült Államokkal szembeni bizonyos fokú távolságtartásra ösztönzi. Nemrégiben az USA dél-koreai nagykövete felzúdulást idézett elő, mikor Észak-Koreát "bűnöző rezsimnek" nevezte. Le kellett mondania egy találkozót Szöul központjában, miután a Szakszervezetek Koreai Konföderációja (amelynek szintén vannak irodái az épületben) blokádot képeztek az épület körül, és nem voltak hajlandóak szavatolni a nagykövet biztonságát.

Ennek nyomán a Pentagon visszavonta a Dél-Koreában állomásozó, durván 37 000 fős amerikai kontingens közel egynegyedét. Egy 2004. januári felmérés azt mutatta, hogy a dél-koreaiak jelenleg az Egyesült Államokat nagyobb fenyegetésnek tartják, mint Észak-Koreát. A közhangulatnak ez a változása rábírta a Fehér Házat, hogy visszavegyen azokból a kirohanásokból, amelyek Phenjant a "gonosz tengelyének" központi szereplőjeként bélyegezték meg.

Kína kétségkívül örömmel veszi, hogy északi határánál csökken a feszültség, mivel Peking a békés fejlődést szorgalmazza. Az enyhülő feszültség kétségkívül növeli Peking mozgásterét Kubával kapcsolatban. A mélyülő kapcsolatok jeleként kínai buszok, vonatok és fogyasztási cikkek áramlanak Kubába, nem is beszélve a kínai néphadseregből érkező magas szintű látogatókról.

Az Egyesült Államok Indiát is szeretné felsorakoztatni a Kína-ellenes blokk mögé, és ennek érdekében márciusban Bush ellátogatott Új-Delhibe. India azonban korábban is az amerikai hegemóniával szembeszálló nemzetek élvonalába tartozott. Új-Delhi az egykori Szovjetunió egyik legfőbb szövetségese volt a hidegháború alatt, és sokat is szenvedett emiatt, mivel Pakisztán és az Egyesült Államok "iszlám fundamentalistákat" uszított az észak-indiai Kasmír tartományra. Mindenesetre nehéz lenne Indiát Kína ellen fordítani, mivel Indiában két militáns kommunista párt is van, amely ellenségesen viszonyul az USA-val való szövetséghez. Így hát India és Kína fő olajvállalatai épp nemrég egyesítették erőiket, hogy impozáns összegért, 573 millió dollárért megvásárolják a Petro-Canada 37%-os részesedését a szíriai olajmezőkben. Erre az akcióra úgy tekintenek, mint amely csak az első a világ két legnépesebb nemzetének összefogásával végrehajtott jövőbeli közös akciók sorában.

Egy olyan nemzetnek, amelyet a fehér felsőbbrendűség-tudat mérge úgy átjár, mint az Egyesült Államokat, igencsak nehezére fog esni a szorosabb együttműködés kialakítása azzal az Indiával, amelynek lakosai túlnyomórészt sötétebb bőrűek. Vegyük csak példának az indiai származású, amerikai állampolgárságú Neelima Tirumalasetti esetét, aki nemrégiben nyújtott be keresetet Texasban egy amerikai cég ellen, amelynek alkalmazottjaként állítólag ismétlődő rasszista zaklatásokban és diszkriminációban volt része, miután a vállalat bizonyos tevékenységek Indiába való kihelyezése mellett döntött. Indiában immár komoly problémát jelentenek azoknak az amerikai vásárlóknak a gyalázkodó és rasszista kirohanásai, akik számítógépükkel vagy valami mással kapcsolatos segítségért hívnak fel indiai telefonos ügyfélszolgálatokat. Tirumalasettit kollégái "barna bőrű szukának" és "mocskos indiainak" nevezték Texasban. Ezt megelőzően Indra Nooyit, a Pepsico indiai születésű elnökét, az Egyesült Államok egyik legnagyobb hatalmú üzletasszonyát még durvább rasszista inzultusok érték, miután egy manhattani beszédében bírálta az amerikai globális politikát. Léteznek olyan honlapok, amelyek az amerikaiakat megtanítják a legdurvább becsmérlő szavakra hindi nyelven, hogy legyen mivel szitkozódniuk, ha az ügyfélszolgálatnál indiai alkalmazott veszi fel a telefont.

Ha India felsorakoztatása a Kína-ellenes blokk mögé nem is tűnik egykönnyen kivihetőnek, még mindig ott van Japán, amelynek viszonya Pekinggel felettébb ellentmondásos, nem utolsósorban Tokiónak a XIX. századig visszanyúló erőfeszítései miatt, amelyek a legnagyobb ázsiai nemzet kizsákmányolására irányultak, Afrika és a két Amerika brit kizsákmányolásának mintájára. Ám, mint azt Tim Shorrock megállapítja, "a kínai-japán kereskedelem gyors bővülése, illetőleg a Japán és az ázsiai kontinens között szövődő kulturális kapcsolatok meglepő ütemű fejlődése enyhítik Kínában a japánellenes érzelmeket, és sok japánt meggyőznek arról, hogy a Kínával való kapcsolatok szorosabbra fűzése számukra is komoly előnyöket tartogat".² Példaképpen Shorrock megjegyzi: "Mérföldkőnek bizonyul, hogy tavaly a japán-kínai kereskedelem értéke elérte a 168 milliárd dollárt, amivel Kína – a második világháború óta először – Japán legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, maga mögé utasítva az Egyesült Államokat. Az amerikai imperializmus hegemóniájának fennmaradása jelentős mértékben a Kína és Japán közti feszültség kiéleződésétől függ, ám ez pillanatnyilag valószínűtlennek látszik.

Ráadásul, hasonlóan ahhoz, mint amikor a kenőcs kiemeli a bőrhibákat, amelyeket el kellene tüntetnie, a körmönfont amerikai stratagémák csak még inkább aláássák az amerikai imperializmus globális pozícióit. Ez kétségkívül elmondható az illegális iraki invázióról. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdásznak egy nemrégiben született becslése szerint (lásd: http://www.josephstiglitz.com/ ) a háború tényleges költsége valahol 1 és 2 billió dollár közé tehető, vagyis durván tízszerese annak, mint amennyit eredetileg terveztek. A többletkiadások időben egybeestek a folytatódó adócsökkentésekkel; rohamléptekkel folyik az amerikai hitelfelvétel, mindenekelőtt Japántól, Kínától és Dél-Koreától, és az amerikai hadsereg leragadt az iraki kátyúban, aminek következtében az USA képtelen erőszakos választ adni a világ egyéb pontjain felmerült kihívásokra.

A csapatok visszahívására vagy átcsoportosítására vonatkozó tervek süket fülekre találnak. Ezért a hadsereg ismétlődően képtelen teljesíteni a toborzási előirányzatokat, noha egyre inkább a gazdaságilag leromlott agrárterületekre és a munkáskerületekre koncentrálja erőfeszítéseit. Ám az iraki mocsár léte immár köztudott, és a megnyomorodott vagy hullazsákban hazaérkező katonák látványa nem kimondottan ideális reklám a toborzáshoz. A Zogby International által készített márciusi felmérés kimutatta, hogy az Irakban szolgálatot teljesítő katonák 72%-a az Irakból való egy éven belül történő kivonulás mellett foglal állást. E véleményhez csatlakozott két nyugalmazott, magas rangú katonatiszt; egyikük úgy jellemezte az iraki háborút, mint "az Egyesült Államok történetének legnagyobb stratégiai külpolitikai katasztrófáját". Még olyan jobboldali ideológusok is, mint Brent Scowcroft, Georg W. Bush elnök egykori tanácsadója, vagy William F. Buckley Jr. és Pat Buchanan is bírálta a háborút.

Ráadásul az amerikai hadsereghez köthető különféle botrányok sokat ártottak az USA nemzetközi megítélésének. Egy friss ENSZ-jelentés kimondta, hogy a Guantanamo-öbölbeli fogolytábort be kellene zárni, mivel az ottani fogva tartási körülmények kimerítik a "kínzás" fogalmát. Az Amnesty International hasonló atrocitásokkal vádolta meg az Egyesült Államokat és szövetségeseit Irakban. Ezzel összhangban a Human Rights Watch kijelentette, hogy Washington a foglyokkal való kegyetlen bánásmódot tudatos stratégiaként használja, vagyis az nem "a rossz kiképzés, a fegyelmezetlenség vagy a hanyagság, hanem tudatos döntés eredménye".

Az egyre kellemetlenebb helyzetbe kerülő amerikai imperializmus elkezdte szítani a feszültséget Iránnal, hogy az iraki kudarcról elterelje a figyelmet. Ráadásul Irán maga is jelentős olaj- és földgázkincset birtokol, amelyre a texasi olajbárók már jó ideje fenik a fogukat.

Ám Irán vonatkozásában ismét csak Kína az egyik lehetséges fő akadály, mivel a kínai, állami tulajdonú energetikai vállalat nemrég kötött meg egy 100 milliárd dolláros szerződést, amelynek értelmében vezető szerephez jut az egyik óriási iráni olajmező feltárásában. Kína egyezséget kötött a brit energetikai céggel, a BP-vel is, amely ezáltal Peking legnagyobb tengerentúli partnerévé vált; ez némileg bonyolítja az Egyesült Államok és tradicionális szövetségese, Nagy-Britannia viszonyát is. Ezek után Abdullah király, Szaud-Arábia 82 éves uralkodója határkőnek számító látogatást tett Pekingben, hogy aláírjon egy átfogó energetikai együttműködésről szóló egyezményt. Ez egyben szaúdi figyelmeztetés is volt a washingtoni héják felé, hogy Rijádnak más opciói is léteznek az amerikai imperializmus előtti hajbókoláson kívül.

Mindeközben Li Csao-hszing kínai külügyminiszter meglátogatta a Zöldfoki-szigeteket, Szenegált, Malit, Libériát és Nigériát, szorosabbra fűzve a kapcsolatokat a bolygó legszegényebb földrészével – e kapcsolatok Kína afrikai kereskedelmének megnégyszereződéséhez vezettek az elmúlt öt évben. Talán a legjelentősebb állomása e látogatásoknak a nigériai út volt: Nigéria Afrika legnagyobb olajtermelője és egyben legnépesebb országa. A látogatás során megegyezés született arról, hogy Kína 2,5 milliárd dollárért megkapja egy tengerparti olajmező 45%-os részesedését. Li ezenkívül meghívta az afrikai vezetőket az abban az évben megrendezett pekingi Kína-Afrika találkozóra. 2000-ben negyvenöt afrikai nemzet vett részt a találkozón, és ezt követően ugrott meg Kína kereskedelme a kontinenssel. Ezek a kapcsolatok emblematikus példái a Kína által kezdeményezett "dél-dél" együttműködésnek.

Összességében, az amerikai imperializmus minden oldalról kihívásokkal szembesül, és ez a tény érthetőbbé teszi azokat a vitákat, amelyek az Egyesült Arab Emirátusból való Dubai Ports Worldnek egyes amerikai kikötők felvásárlására irányuló kísérletével kapcsolatban robbantak ki. E viták során kevés szó esett a közjavak privatizációjával kapcsolatos általános elvi problémákról; ehelyett az arabgyalázás valóságos orgiája szabadult el.

Ám ahogy a Financial Times egyik publicistája megjegyezte: "A globalizáció következő fázisának, az amerikai National Intelligence Council szavaival, ázsiai arca lesz. Az amerikaiak és az európaiak ezt felettébb kellemetlennek fogják találni."³ Ez így valószínűleg túlságosan általános megfogalmazás, habár tartalmaz egy alapvető igazságot. A fehér felsőbbrendűség elvének alapján kikovácsolódott nemzeteknek, mint például az Egyesült Államoknak, nehezére fog esni a XXI. század realitásához való alkalmazkodás, amelyben olyan nemzetek veszik át a globális vezető pozíciót, mint Kína és India.

Továbbá, a 2001. szeptember 11-i Manhattan elleni tragikus támadás nyomán kirobbant "iszlamofóbia" megnehezíti az USA számára, hogy megbéküljön azzal a helyzettel, amelyben a tartósan 70-80 dolláros olajár következtében mintegy félbillió dollár fog Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán és más olajországok koffereiben landolni. Ezek a nemzetek gyakran az Egyesült Államokban fektetik be újra ezeket a dollárokat – lásd például az említett dubaii kikötőüzletet – és ha az ilyen beruházásokat az amerikaiak blokkolják, az csak tovább nehezíti majd az amerikai imperializmus helyzetét.

Ennek egyik példája lehet Irán, amely azért áll most Washington támadásainak középpontjában, mert úgy döntött, hogy áttér az euró alapú olajkereskedésre. Irán azt tervezi, hogy a nemzetközi olajkereskedelem területén versenybe száll a New York-i Nymexszel és a londoni IPE-vel,⁴ euró alapú mechanizmust használva. Ez nyilvánvaló csapás lenne az amerikai dollár hegemóniájára, és talán a vég kezdetét jelenti a dollár mint a világ egyetlen tartalékvalutája számára. Ez a terv csak fokozza Washington vérszomját, amely a Teheránnal való feszült viszony mögött meghúzódik.

Kína Oroszországgal való kapcsolatait is erősíteni igyekszik, amelynek az Egyesült Államokkal való viszonya amúgy is megromlott. Jack Kemp és John Edwards, két egykori alelnökjelölt együttesen elnökölt egy kékszalag-bizottságban, amelynek jelentése élesen bírálta a Putyin-rezsimet, különösen annak energiapolitikáját. Mások Washingtonban Oroszországnak a G8-ból való kigolyózását szorgalmazzák, miközben a G8-ak idén nyáron Szentpétervárott tartják összejövetelüket.⁵ Moszkva a maga részéről az USA vezette katonai szövetségnek, a NATO-nak az Oroszország határai felé való terjeszkedése, illetve az Oroszország szomszédainál, például Ukrajnában és Grúziában végbement rezsimváltások NATO-támogatása miatt aggódik. Ennek közvetlen következménye a Peking és Moszkva között kötött szövetség lett.

Összegezve, lett légyen Európa, Afrika, Latin-Amerika vagy Ázsia, mindenütt Kína áll a megkérdőjelezhetetlen amerikai hegemónia útjába. Vajon tényleg túl korai lenne felvetni, hogy Nixon úttörő jellegű, jó 35 évvel ezelőtti pekingi látogatása talán mégsem a zsenialitás megnyilvánulásaként fog majd bevonulni a történelembe,, hanem úgy, mint ami a vég kezdetét jelentette az amerikai imperializmus számára?

 

(A cikk eredeti megjelenési helye: Political Affairs, 2006. május 25.)

 

Jegyzetek

 

¹ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

² Shorrock, Tim: Slowly but surely, China-Japan ties deepening, http://www.ipsnewsasia.net/bridgesfromasia/node/69

³ Stephens, Philip: A perilous collision of ideas, Financial Times, March 2 2006. Lásd: http://economistsview.typepad.com/economistsview/2006/03/will_economics_.html

⁴ Why the West must reOrient, La Stampa, January 28, 2006, http://www.wwm.cn/Resources_E/f_06-01-28_sisci.htm

⁵ A találkozóra július 15-17-én került sor. (A ford.)

Az utóbbi időben gombamód szaporodó civil szervezetek működése számtalan problémát vet fel, amelyek között szerepel az ún. „demokratikus paradoxon", vagyis az a lényegi ellentmondás, hogy míg e szervezetek végső célja az adott országok demokratikus struktúrájának fejlesztése, addig saját szervezeti felépítésük gyakorlatilag áttekinthetetlen és demokratikusnak nehezen nevezhető. További problémát jelent a civil szervezetek és a demokratikusan megválasztott testületek működésének összehangolása. A tanulmány választ keres arra, hogyan lehetne e legitimációs válságot feloldani.

A demokratikus paradoxon

 

A civil mozgalmak, melyek világszerte működnek és gyakorlatilag a föld lakóinak érdekeit képviselik, többségükben előszeretettel tekintenek magukra úgy, mint valóban demokratikus közszereplőkre – szemben a kormányzatokat képviselő szervezetekkel. Kétségtelen tény, hogy demokratikus funkciójuk valóban megmutatkozott már abban, ahogyan globális kérdéseket vettek napirendre, és kritikus, ellenzéki fórumot jelentettek rendkívül fontos problémák kapcsán. Rendszerint olyan kérdéseket fogalmaznak meg, melyek világszerte milliókat érintenek, és amelyet csakis globálisan, az egyes nemzetek határain átlépve lehet megoldani. A civil szervezetek nélkül a politikai rendszerek e kérdésekre aligha figyeltek volna, és a tömegkommunikáció sem szentelt volna teret nekik. A társadalmi mozgalmak szerepe mindig is az volt, hogy felhívják a figyelmet a közbeszéd deficitjeire, és hogy felszámolják a köldöknéző politikai elitek elszigeteltségét. Egy kölni székhelyű antirasszista csoport jelmondata tömören megfogalmazta a civil szervezetek e kettős – problémafelvetés és mobilizálás – funkcióját: "Arsch huh, Zäng usenander!": Ha magatoktól nem mozdultok, majd mi megmozgatunk titeket, és csak a mi nyomásunkra mozdultok.

Általánosabban fogalmazva elmondhatjuk, hogy a társadalmi mozgalmak új politikai célkitűzésekkel állnak elő (például fenntarthatóság), új intézményeket (például Agenda 21) szerveznek, és új eljárásmódokat (például kerekasztalt) vezetnek be. E lépéseikkel a privát szféra és a kormányzati hivatalok között elhelyezkedő intézmények struktúrájának részévé válnak, azaz a politikai pártokkal, az érdekképviseleti és nyomásgyakorló csoportokkal és szervezetekkel, valamint a tömegkommunikációval kerülnek közös struktúrába, ugyanakkor vészhelyzetekben kívülállókként, amolyan közéleti éceszgéberekként viselkednek; szerepüket úgy is jellemezhetnénk, hogy ők alkotják az első figyelmeztető zónát a politikai rendszerben, s ők a társadalmi változások motorjai. Az ilyen állampolgári kezdeményezéseknek nem kell annak bizonyításával foglalkozniuk, hogy ők "az általános emberi érdekek" képviselői, hiszen különben a radikális kisebbségi csoportoknak kezdetektől nem lenne semmilyen legitimitása. Amikor annak idején néhány száz feldühödött ember megrohamozta a Bastille-t, előtte nem végeztek közvélemény-kutatást, hogy megtudják, vajon a párizsiak többsége helyesli-e a lépésüket; és a Seattle-ben és Genovában tüntetők sem sokat törődtek azzal, hogy a jelszavaik ("Ez a demokrácia!, Voi G-8, noi 6 000 000 000!") egybeesnek-e a közvélemény-kutatások eredményeivel. A társadalmi mozgalmak tőkéjét "nem a szavazatok vagy a díjfizető tagság és a szakértelem adja, hanem támogatóik irántuk érzett bizalma" (Rucht, 2000: 55.).

A társadalmi mozgalmak korán elkezdtek egyetemes és globális összefüggésekben gondolkodni – a tőke és munka viszonyának vizsgálata megmaradt az országhatárokon belül, akárcsak a nemek viszonyának vagy a környezetszennyezés problémakörének elemzése. Mára azonban már a társadalmi mozgalmak fellépései is határozottan nemzetközi és nemzetek feletti színezetet öltöttek. A "globalizáció ellenzői" egészen szűk kis közösségekből világméretű közös fórummá fejlődtek, ahol a meghatározó fontosságú demokratikus intézmények képviselői által másodrangúnak minősített problémákat és kérdéseket lehet felvetni, s amelyet az intézményi szereplők egyre kevésbé hagyhatnak figyelmen kívül. Az új társadalmi mozgalmak az 1970-es évek elejétől vitákat és konfliktusokat gerjesztettek, melyek teljes mértékben különböztek a posztmodern ipari társadalmak szokásos konfliktusaitól, és ilyenformán kívülről befolyásolták és változtatták meg az adott intézményi rendszereket. Az eltelt idő alatt a társadalmi mozgalmak legfőbb szerepe az lett, hogy közvetítsenek a politikai érdekkörök között. Ma már nagyobb hozzáértéssel és érzékenységgel működnek, miközben a tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek közötti határok még cseppfolyósabbak lettek (gyakori eset, hogy munkamegosztás van a két szervezeti forma között). Ebből aztán az következik, hogy minden különbözőségük ellenére is egységesen közelíthetjük meg őket, mint nemzetek feletti és reformokra törekvő csoportosulásokat, s az angol rövidítésük alapján összefoglalóan NGO-knak (non-governmental organizations, azaz nem-kormányzati szervezeteknek) tekinthetjük őket.

Mint már fentebb szó esett róla, e mozgalmak vitathatatlanul a demokratizálódás folyamatát segítik elő. A megszerveződés és a tiltakozási mozgósítás elemi szintjén e szervezetek még nem kényszerülnek szembesülni azzal a kérdéssel, vajon "demokratikusak-e", mivel modern korunkban egyre növekszik az igény, hogy a közösség egészére érvényes döntések legitimálása választással és népszavazással történjen (beleértve az ezeket előkészítő véleményformálást is). A döntéshozatal szokásos és alapvető kritériuma a többség "guillotine-ja"; az Egyesült Államokban és Németországban tapasztalt elképesztően szoros választási eredmények jól mutatják, milyen finoman szabályozható ennek a guillotine-többségnek a beállítása. Mára azonban a civil szervezetek tevékenysége már nem merül ki az információszolgáltatásban, a konzultációban, az ellenőrzésben és hasonlókban, mint ahogy rég túlléptek a felvilágosító és a tiltakozó kampányok szervezésén is. Szerepük jóval meghaladja a kezdeti kereteket, vagyis a közvélemény érdeklődésének felkeltését és mozgósítását bizonyos kérdéskörökben; és mihelyt beavatkoznak a döntéshozó folyamatokba – különösen, ha azok a helyi és a nemzeti határokat átlépik, melyekhez e szervezetek eddig alapjában igazodtak -, akkor türelmesen meg kell válaszolniuk, mi több, maguknak kell feltenniük a demokratikus legitimációjukra vonatkozó kérdéseket. Eddig e kérdést nem sikerült kielégítően tisztázni sem az újságíróknak, sem a társadalomtudósoknak, ami kicsit azért meglepő a kérdés fontosságának és a szervezetek által megfogalmazott követelések súlyának fényében. Az NGO-k demokratikus jellegével kapcsolatban három különböző szempontból is kételyek merülnek fel:

– Először is, e szervezetek formálisan vagy informálisan maguk is részt vesznek a döntéshozatali folyamatokban, anélkül hogy az általuk képviseltek állandó és szabályozott ellenőrzése kísérné tevékenységüket.

– Másodszor, a mozgalmak és szervezetek tagjait és támogatóit szinte soha nem kérdezik belső közvélemény-kutatások. Ebből következően szóvivőiknek nincs felhatalmazásuk a közösség képviseletére.

– Harmadszor, az NGO-k rendszeresen úgy működnek, hogy nem hivatkoznak olyan intézményekre, melyek mint széles tömegek által megválasztott testületek vagy mint érdekcsoportok legitimálhatnák azt a – kimondott vagy ki nem mondott – kiindulópontot, hogy ők a lakosság egészének vagy egy meghatározott csoportjának akaratát képviselik.

Amilyen hangsúlyosan mutattak rá az NGO-k a nemzetközi rendszerek (például a World Trade Organisation, azaz Világkereskedelmi Szervezet) "demokratikus deficitjének" tényére, olyan erősen szembetűnő saját legitimációs és képviseleti deficitjük, és ezt a tényt a kormányzati képviselők természetesen kellő hangsúllyal nekik is szegezik (lásd Beisheim, 1997; Schmidt-Take, 1997; Klein, 2002). A képviseleti szerkezet szükségessége és a szervezeti valóság közötti ellentmondás leírható demokratikus paradoxonként, amennyiben az NGO-k a demokratizálódás kovászai, ám maguk cseppet sem demokratikusak. Amivel a WTO-t és a hozzá hasonló egyéb nemzetek feletti irányító szervezeteket joggal vádolják, az sajnos az NGO-kra éppen annyira igaz. A "nemzetállam kereteit meghaladó" politikai küzdőtereken mindkét fél a hitelesség hiányától szenved.

Ám ezen a ponton is felmerül némi történelmi kétely. A Bastille spontán ostromát követően a közrendek "a francia nép képviselőivé" nemesedtek, illetve a harmadik rend éppen abba a társadalmi helyzetbe emelkedett, amelyben a felső "százezer" (azaz az arisztokrácia és a papság kisebbik hányada) a törvényeket kiszabta, más szavakkal, a 19. század folyamán a demokratikus-forradalmi felkelést a demokratikus választások erősítették meg. A globalizáció nemzetek feletti bírálói még mindig nem bizonyították az előbbi történelmi példához hasonló módon, hogy nem a G-8-as csúcs, hanem ők adnak hangot "hatmilliárd" ember követeléseinek; vagy más szavakkal, a liberális demokrácia nyelvén fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy még mindig meglehetősen tisztázatlan az "irányításra szóló felhatalmazásuk". És ugyanakkor az ember józanul csak egyet tud érteni azzal, hogy "az államon kívül [nem léteznek] a demokratikus és sikeres kormányzás intézményeinek és procedúráinak kipróbált és bejáratott formái" (Wolf, 2002: 5.). A legitimációs mechanizmusoknak a nemzeti szinteken bejáratott, szokásos formáit a nemzetek feletti kontextusba pedig lehetetlen változatlan formában átvinni.

 

A demokratikus intézményeknek rövid a karja

 

A következő két fogalom: "demokratikus" és "sikeres" a legitimáció két, lényegi aspektusát világítja meg: az eredményesség felőli legitimációt a kormányzati döntések hatékonysága felől közelíti, a "bemeneti" legitimációt pedig a szuverén állampolgároknak a döntéshozatalban való részvétele biztosítja. Maga az a tény, hogy mind a kormányzati, mind a civil szervezetek ugyanazzal a strukturális problémával küszködnek, vagyis a demokratikus képviselet globális szinten mutatkozó hiányával, a nemzetállam legitimációjának megrendüléséből következik kétfelől is: a döntéshozatal privatizálása és internacionalizálása által. A helyi és a nemzeti döntéseknek gyakorta van a nemzetállam határain túl ható érvényessége, a nemzetek feletti testületek pedig még inkább határoktól független döntéseket hoznak. Ugyanakkor soha nem volt ilyen kicsi (és egyre csökkenő mértékű) az érintettek csoportjainak részvétele a döntéshozatal folyamatában, és egyáltalán nem is léteznek azok a "kompetens helyek", melyek a nemzetek feletti cselekvők tetteit mérlegre teszik. Ez a helyzet viszont két demokratikus szabály sérelmét okozza:

a) az összhang szabályát, mely kimondja, hogy a hatalom döntései által érintetteknek egybe kell esniük azon embercsoportokkal, akik e hatalmat gyakorolják,

b) a döntések azon alanyoknak tulajdoníthatók, akik képesek választ adni, és válaszaikért viselik a felelősséget is.

Jelenleg az értékelés ezen instanciái, azaz a parlament és a közszféra, csak és kizárólag a nemzetállam keretei között léteznek; az Európai Unió részben kivétel ez alól. Mégis, mint közismert, az európai polgárok által közvetlenül megválasztott parlamentnek rendkívül korlátozott a jogköre, vagyis még ezzel a kivételes képviselői testülettel kapcsolatban is joggal merül fel a demokratikus deficit problémája. Az európai szinten, de még inkább világméretekben a kormányzati vagy parlamentáris felelősségnek nincs parlamenti szerve, nincs a végrehajtó hatalomnak formális ellenőrzése, nem létezik a jogi irányelvek egysége, és nincs felelősség a törvények beiktatását illetően. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek feletti kontextusban a legalapvetőbb parlamentáris előjogok is hiányoznak, miközben a kormányok aktivitása ezen a szinten lényegileg napról napra nő. A nemzetek feletti szinten sokkal inkább, mint a nemzetállamban, ahol a parlamentáris jogok állandó erodálódásának vagyunk tanúi, állandó, napi tapasztalatunk, hogy most "a végrehajtó hatalom órái" jöttek el.

Még égbekiáltóbbnak tetszik a nemzetközi és nemzetek feletti rendszerek kétségtelen demokratikus deficitje, ha a demokrácia 1945-ös, illetve még inkább az 1989-es globális térnyerésének szemszögéből vizsgáljuk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, melyet néhány évtizede döntően autoriter berendezkedésű államok alapítottak, ma a tagállamok több mint felében demokratikus rendszer működik, rendszeres, tiszta választásokkal, ahol az alapvető emberi és polgárjogokat folyamatosan biztosítják az állampolgárok számára. Amilyen ingatag a demokrácia még jó néhány helyen, világméretekben már annyira nem tekinthető kisebbségi programnak. Ugyanakkor a totalitariánus rendszerekkel megvert 20. század végén a pozitív mérleg az államoknak csak a belső viszonyaira érvényes (melyeknek a szuverenitása és a világtörténelmi folyamatokra gyakorolt hatása egyre kisebb), ha és amennyiben nem sikerül olyan, a nemzetállamokban érvényes mechanizmusokkal analóg nemzetközi kereteket találni, melyek között a néphatalom (Abraham Lincoln klasszikus érvényű meghatározását idézve) a nép által és a nép érdekében érvényesül.

A valóban létező, "velünk élő" globalizáció kritikusai a globális demokrácia potenciális képviselőiként léptek színre. Az NGO-k mint nem állami szereplők igényt tartanak a szuverenitásra, ami pedig a politikaelmélet és az alkotmányjog fő vonulata értelmezése szerint az államhoz rendelt jog. A legtöbb elméleti iskola a nép és a nemzet fogalmát csak az állam keretei között tudja értelmezni, s számukra a demokratikus önmeghatározásnak elengedhetetlen előfeltétele az állam megléte. Az államon túl a többi állam hatalma kezdődik, melyet más nemzetek legitimáltak (vagy nem). Ebből következik, hogy a nemzetek feletti közösségek nem államok, és – nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a gondolatot végigvigyük – nincs hatalmuk. Ez a következtetés persze helytelen: az Európai Unió vagy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) nyilvánvalóan hatalmat gyakorol, és még az Egyesült Nemzetek Szervezetéről is elmondható, hogy helyenként és esetenként nemzetek feletti kormányzati szerepet tölt be. A hagyományos kormányok között támadt űrben mindenhol "nyilvános politikai hálózatok" szerveződtek, és új típusú irányítási forma, a "társadalmi világ" (Czempiel) vert gyökeret az államok alkotta világrend államközi kapcsolataiban.

Következésképpen akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk, hogy a nemzetállam a politikai közösségeknek csak az egyik lehetséges formája. Mint ahogyan a helyi hatóságoknak vagy a régióknak (lásd a német Ländert) van politikai identitásuk, és céljuk a helyi lakosság bevonása a működésükbe, hasonló a helyzet természetesen a nemzetek feletti vagy nemzeteket átfogó rendszerekkel is. Ha a szuverén hatalom a kormányzat különféle szintjein képes érvényesíteni jogait (például a helyi irányításban, a föderális államokban), akkor semmiképpen sem elképzelhetetlen, hogy ez érvényesüljön a nemzetállam határain túl is – azaz bárhol, ahol a hatalmat gyakorolják. A demokratikus elv érvényes a politikai hatalom területi aspektusaitól függetlenül, ám intézményesítése a nemzeti határokon túl a legjobb esetben is alapvető feltétel. És ezen a ponton evidensen elkerülhetetlen, hogy túllépjünk a demokrácia többségi szemléletű megközelítésén, melynek értelmében egy adott politikai közösség (démosz) akkor jut politikailag érvényes döntésekhez, ha egyértelmű, a politikai pártokban és politikusokban megtestesülő alternatívákat állít, melyeket a választásokon és népszavazásokon a többség elfogad, és amelyek aztán egy bizonyos, rögzített időtartamra meghatározzák a politika irányvonalát.

A fentebb vázolt versengő demokráciában a legitimációt az emberek többségének és/vagy a nép választott képviselőinek többségi akarata biztosítja. Mégis, azt kell mondanunk, hogy "a demokráciának ez a modellje képtelen az állam határain túl mutatkozó politikai űr bármiféle betöltésére" (Wolf, 2001). Egy európai képviseleti testület lehetőségei tehát hasonló módon korlátozottak. Egyes, döntő fontosságú döntések meghozatala során természetesen együttműködik az Európai Tanáccsal, ám csak korlátozott belegyezési joga van, hiszen az EU költségvetésének csak periferikus része fölött rendelkezik, és az EU végrehajtó szervei fölött is csak korlátozott ellenőrzési jogokat gyakorolhat. "Annak, hogy egyáltalán létezik az Európai Közösség szintjén parlamenti szerv, az volt a minimálisan megfizetendő ára, hogy e szerv viszonylag szerény hatalommal bír" (Wolf, 2001). Ez viszont felveti azt a kérdést, vajon az Európai Parlament újabb legitimációs forrássá fejlődött-e, vagy pedig fordított arányban történt változás, és inkább a nemzeti képviseleti testületek és a nemzetek feletti parlament gyöngülése ment végbe. Miközben az európai politikai szint jelentősége és szabályozó befolyása egyre erősödik, addig a nemzeti parlamentáris rendszerek egyre kisebb befolyással vannak rá, ráadásul újabb versenytársuk akadt egy európai parlament erősödő erejének képében; közben ez az európai parlament maga képtelen az adott európai erőegyensúly feltételei között bármilyen komolyan vehető súlyt latba vetni.

Az európai integráció pártolói szeretnék a folyamatot felgyorsítani és "teljes európai parlamentet" teremteni (és egy alsóházzal kiegészíteni, hogy a kisebb nemzeteket ne szavazhassák le automatikusan). Mások vitatják, hogy a demokratikus deficit az európai parlament tényleges hatalmi hiányának következménye volna: mivel nincs európai démosz (és nincs európai közszféra sem), nincs szükség az Európai Bizottság és a Miniszterek Tanácsának legitimálására sem; ezen utóbb említett testületek képviseleti hatalmukat csak kölcsönkapták – a nemzeti választásokon legitimált, az adott állam érdekeit képviselő delegátusok révén az EU egyes végrehajtó és irányító bizottságaiban. A demokrácia elve, mondják egyesek, nem szükségképpen követeli meg, hogy minden egyes állami szerv közvetlenül, szavazás útján kapjon irányítókat, és ezt a közvetett legitimációt az európai szintre is át lehet vinni. Hasonlóképpen, az EU Miniszterek Tanácsában a tagállamok kormányzati képviselői elegendő legitimitással rendelkeznek, hiszen hazájukban a parlamenti választások során többséget kaptak a szavazóktól. Másképpen szólva: ha Berlinben, Párizsban a mezőgazdasági vagy szociális ügyi miniszter kellő legitimitással rendelkezik, akkor Brüsszelben is elegendő a legitimációjuk. Ez viszont kétségtelenül olyan állapotot eredményez, amelyben minden képviseleti testület ellenőrzése alól kivonhatják magukat, és amelyeket oligarchiák és lobbicsoportok szállnak meg. Az ilyen kiterjedt és szerteágazó legitimációs láncok ily módon fiktívvé válnak, és megközelíthetetlenek lesznek azok számára, akiket a szakértői ismeretek nélküli döntés közvetlenül érint. És ha ez a helyzet a viszonylag egységes európai színtéren, akkor a nemzetek feletti rendszereket olyan színtereknek kell tekintenünk, ahol a demokrácia még elvontabb, és gyakorlatilag hiányzik.

 

A legitimációs válság megoldásának lehetősége

 

A megoldásoknak a politikai gyakorlatból kell kialakulniuk, a "forma követi a funkciót" mottója alapján, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a territoriális állam többségi, a pártok versenyén alapuló demokráciamodellje által biztosított körülményekhez nem túl okos dogmatikusan ragaszkodni. Nem valószínű, hogy sikerül az ideális módszert felvázolni, mindössze azt tehetjük, hogy felhívjuk a figyelmet azokra az akadályokra, amelyek az eddig bejárt ösvényeken keresztezték utunkat. Az elmúlt évek elméleti vitáit végiggondolva, három lehetséges megoldás körvonalazható:

– a nemzetek feletti intézmények következetes és alapos parlamentarizálása;

– a határokon átnyúló, egyeztetésen alapuló demokrácia kiterjesztése (kiegészítve az asszociatív, tanácskozó és közvetlen demokrácia elemeivel);

– a polgárok nemzetek feletti föderációja.

Az utolsó megoldási javaslat éppen csak felbukkant a horizonton, a másik kettőt pedig jellemezhetjük úgy is, mint téves ösvényt vagy vészkijáratot. Ám a legfontosabb az, nehogy vakvágányra fussunk (legyen bár az tiszteletre méltó is).

 

A vakvágány: a demokratikus elszigetelődés

 

Azt a következtetést vonhatjuk le a demokrácia angol-amerikai modelljéből, amit a kontinentális európai gondolatkör által megfogalmazott állami szuverenitás interpretációjának tekinthetünk, hogy nem szükséges nagy figyelmet szentelnünk a demokratikus részvétel kérdésének a nemzetállam határain túl, mert a nemzeti szuverenitás csorbulása elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha az uralkodó hatalom aláveti magát más nemzetek többségi döntéseinek. Ebből a szempontból minden, az európai démosz elvén alapuló nemzetek feletti közösségi formáció bukásra van ítélve: világkormány nélkül nem lehetséges versengő demokrácia – ezenkívül pedig egy világkormány megalakítását meg kell akadályozni. A mélyebb ok, melyet rendszerint figyelmen kívül hagynak, amiért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elutasítja a nemzetek feletti és a sok-nemzeti kalandokban való részvételt, abból az óhajból fakad, hogy megőrizzék az amerikai kongresszus, illetve a Westminster parlament autonómiáját. Az USA és Nagy-Britannia természetesen nem marad ki a határok gazdasági és kulturális felszámolásának folyamatából, ám bizalmatlanok a nemzetek feletti és a sok-nemzeti demokráciakísérletek iránt, ami viszont lassítja a határok politikai lebontását.

Ez az álláspont a nemzetközi politikai integráció visszafordítását vagy a szabályozó minimalizmust sugallja, ami a kölcsönös piaci függések vagy a korlátok felállítását egy hegemón hatalom irányítása alá helyezné. A "magasztos" parlamentáris jogok védelmének kísérletét nehéz volna alábecsülni – végtére is a parlamentek a demokratikus képviselet és a demokratikus közszféra alapintézményei, és ebben a minőségükben nélkülözhetetlenek és megkerülhetetlenek mint a demokratikus törvényhozás, valamint a kormányalakítás és kormányzati munka ellenőrzésének letéteményesei. Minden javaslatot, mely a nemzetek feletti döntések demokratikus legitimációját a területileg kiterjesztett parlamentáris ellenőrzés révén óhajtja biztosítani, ennek fényében kell értékelnünk. Ehhez viszont éppen arra a sokoldalú megközelítésre volna szükség, amit a legnagyobb hagyományokkal rendelkező demokráciák elleneznek, azaz a szuverenitás adta jogokat a nemzetek feletti döntéshozó centrumok alá kellene rendelni, legyen az az EU, az ENSZ, vagy a WTO. Elsősorban a parlamentarizmus hazája az a helyszín, mely gondosan kerüli ezt a lépést, miközben az olyan "posztnemzeti" politikai entitás, mint a Német Szövetségi Köztársaság, már az 1949-es alkotmányában körvonalazta ennek lehetőségét; igaz, a szövetségi Alkotmánybíróság mint "az alkotmány oltalmazója" szintén hangsúlyozta, hogy az effajta delegálásnak nem szabad sértenie a német alkotmányos szervek működését.

 

A hibás módszer: a nemzetek feletti parlament

 

Nem elképzelhetetlen, hogy olyan nemzetközi politikai közösségek formálódnak majd, melyek autonóm démoszként határozzák meg magukat, és nemzetek feletti parlamentként alakulnak meg. Ebben reménykedik az az elméleti iskola, amely a demokratizálódást a parlamentarizálódás révén gondolja el, és amely ezért egyre jobban be kívánja vonni a parlamenti testületeket a politikai döntéshozás folyamataiba. A késő középkori hagyományokban gyökerező parlamentek az idők során egyre több politikai terület fölött szereztek befolyást, beleértve a nemzetközi egyezményeket, valamint a háború és béke kérdéseit, amelyeket pedig hosszú ideig az uralkodók, az arisztokraták és az uralkodó elit tartott kézben. Míg a demokratikus elv hosszú ideig többé-kevésbé érvényesült a parlamenti kiváltságok kibővítése révén, manapság ennek ellenkezője figyelhető meg, azaz jelentős erőfeszítések történnek a deparlamentarizálás érdekében, ami szerves része annak az általános leértékelődésnek, ami a demokratikus befolyásgyakorlás lehetőségeit jellemzi. Az oligarchiák kialakulásának és a bürokratizálódásnak túlságosan is jól ismert tendenciáihoz újabbak járultak: a "láthatatlan erők", a szakértők hatalma, meg "a közjón bosszút álló lobbicsoportok" (lásd Bobbio, 1988) befolyása. Anélkül, hogy szerepüket túlzottan dramatizálnánk, a képviseleti demokráciát fenyegető veszélyek között feltétlenül meg kell említenünk azt a tendenciát, hogy a parlamentektől az elektronikus médiához tevődik át a közvetítő funkció; ez még inkább felgyorsítja a parlamenti testületek szerepének egyre szimbolikusabbá válását, különösen azzal, hogy sok jelentős döntéshozatali folyamat már így is átkerült "a Ház" hatásköréből holmi rejtett és homályos egyezkedési szférákba, és a parlamentek gyakorta csak a máshol született döntések nyilvántartásának és ratifikálásának helyszínei.

A parlamenti jogok eróziójával kapcsolatos (régi) panaszok esetében nem szabad elfelejteni, hogy a befolyás elvesztése magába a "többségi parlamentarizmusba" van belekódolva, mihelyt a kormányzati frakciók elsődleges szerepüket abban látják, hogy a saját soraikból kinőtt kormányt támogassák, és ezt aztán a nemzetek feletti politikai szintre vigyék át. Egy olyan parlament, amelyik – legalább részben – magát a kormány ellenzékeként határozza meg, sokkal kevésbé cselekvőképes, különösen amikor arra kerül sor, hogy lemondjon egyes jogairól egy másik parlament javára, amely még akkor is belegázol a nemzeti képviseleti testület jogaiba, ha a parlamentarizálódás bizonyos fokig már beépült az európai külpolitikába (lásd Krauss, 2000). A német szövetségi Alkotmánybíróság például, ellenszerként, azt javasolta, hogy a nemzeti parlamentek az Európai Tanácsban nagyobb mértékben vegyenek részt a tárgyalási pozíciók és a nemzeti kormányok végső megállapodási tervezetének kidolgozásában. A Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének a globalizáció problémájával foglalkozó különbizottsága megvitatta és javasolta is azt a lehetőséget, hogy a kormányok közötti terepeken a nemzeti tárgyalódelegációk legyenek állandóan jelen, és az egész politikai folyamatot kísérje végig a nemzeti parlamenti bizottságok általi felügyelet és megfigyelés. Számos nemzetközi és nemzetek feletti rendszer, köztük olyan katonai szövetségek is, mint a NATO és a WEU, parlamentközi testületeket állított fel, de ezek általában testre szabottak, mint együttműködési rendszerek, és nem adnak teret a nemzeti határokon túli ellenvetésnek az adminisztratív döntésekkel szemben.

A nemzeti parlamentek többé-kevésbé nyíltan megfogalmazott vétófunkciójának esetleges alternatívája lehet a már említetteknek megfelelően, ha az EU parlamentje szabályos, rendes parlamentként működne. Az európai alkotmány ilyen értelmű reformja (lásd Weiler, 1999) az európai kormánynak biztosítaná az európai démosz hiteles képviseletét, és minden joggal ellátná – hogy úgy mondjuk, a végrehajtó hatalom életre hívná a maga nemzetét. Ezt az Európai Unió állampolgárainak alapvető beleegyezésére kellene alapozni, melynek révén az európaiak elsődlegesen európaiaknak éreznék magukat, továbbá az uniós polgárok kimunkálnák a maguk számára a közös értékeket, harmadsorban pedig az európai szintű politikát tekintenék a valóban meghatározónak (lásd Fuchs, 2002a). A nemzetállam "öröktől fogva való" természetére fixáló retorika persze könnyedén az utópia birodalmába utalhatja ezeket a perspektívákat, ám e célokat valószínűleg – ha egyáltalán – egyfajta, a külvilágtól való politikai-kulturális elhatárolódással lehetne megvalósítani, például a "társadalmi szolidaritási államiság" megerősítésével, szemben az amerikai, versenyelvű individualizmussal, vagy pedig az individualizmus önérvényesítésével és a jogállammal a keleti országok posztkommunista autokratikus rendszereivel szemben.

Középtávon és realisztikusan szemlélve a jövőben mind a nemzeti, mind a nemzetek feletti parlamentek elsősorban a tárgyalások helyszínei lehetnek, miáltal a köz figyelmét jobban elnyerik majd a határokon átívelő döntések. E parlamentek elsődleges szerepe az lesz, hogy "fórumot adjanak a nyilvánosság nemzetközi politikával kapcsolatos észrevételeinek, értékrendjének és kritikájának" (Benz, 2001: 227.). A társadalmi mozgalmak és az NGO-k jelentős szerepet tudnának ebben játszani azáltal, hogy a nemzetállamokban befolyásolják a parlamenti folyamatokat. Az is elképzelhető, hogy a parlamentek az NGO-kat mintegy megbízhatják, akkreditálhatják, mihelyt ezek nemzetek feletti döntési folyamatokba avatkoznak bele. Az "üzlet" ez lenne: a civil társadalmi szervezetekre a közösségi képviseleti testületek nagyobb formális képviseleti jogkört ruháznának át, miközben a parlamenti ellenzék is jelentősebb szerephez jutna a közvélemény képviseletében. Eddig, bevallottan, kölcsönös távolságtartás és a kommunikáció hiánya jellemezte e két politikai szint viszonyát, és a fokozódó elidegenedés mondhatni evidens a tiltakozó mozgalmak és a választott képviseleti szervek között, aminek az a magyarázata, többek között, hogy súlyos problémák terhelték a 20. század végén "a kormányzati baloldal" és "a mozgalmi baloldal" viszonyát (lásd Leggewie, 2002). És a parlamenten kívüli tiltakozó mozgalmak a politikai követeléseiket eddig még alig-alig címezték az európai parlamentnek; e mozgalmak számára az EU-csúcs szinte semmiben sem különbözik a G7-ek vagy G8-ak csúcsától, illetve a WTO-találkozóktól.

 

A vészkijárat: a tárgyalásos demokrácia

 

Az Európai Uniót technikailag gyakran ábrázolják "sokszintű rendszernek", mellyel e szervezet félig állami vagy kváziállami jellegét próbálják kifejezni; az Unió ugyanis több, mint konföderációs államszövetség, de kevesebb, mint egy föderatív állam. A többségi elvet itt csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni, tehát új, alternatív – a szokásos megnevezés szerint "posztparlamentáris" – legitimációs források kimunkálása szükséges. A tárgyalásos demokráciát éppen ez a "posztparlamentáris" sajátosság jellemzi. A nemzeti szinten kipróbált és ellenőrzött politikai igazgatási modellt az európai körülményekhez kell igazítani, ahol különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk. A kollektív akarat a továbbiakban már nem (visszafordítható) többségi döntéssel formálódik, amelynek a kisebbségben maradt álláspont képviselői kénytelenek alávetni magukat, hanem az érintett társadalmi érdekek horizontális önszabályozása munkálja majd ki, azaz a kommunikáció folyamata forrja ki. Ebben az összefüggésben különösen kétféle kommunikáció kerül előtérbe: a tárgyalás és a vita. A tárgyalásra akkor van szükség, amikor elosztási kérdések vannak napirenden (ki mit kap), a vita pedig akkor nyer teret, amikor kognitív problémák várnak megoldásra (miért és hogyan). Az effajta tárgyalásos megoldási formáknak az a céljuk, hogy konszenzusos megoldást hozzanak felszínre az érdekcsoportok delegálta szószólók segítségével és a kisebbségi csoportok integrálásával. Más szavakkal: ha nincs többségi álláspont, akkor egyezségre kell jutni – következésképpen szavazatok helyett minden érintett, de legalábbis sokak beleegyezését meg kell szerezni.

E forgatókönyv alapján kevéssé valószínű, hogy az állam képes lesz a társadalmi szereplőket egy bizonyos politikai irány elfogadására kényszeríteni, sokkal inkább az lehetséges, hogy az állam mint primus inter pares és közvetítő vagy felügyelő majd kompromisszumokat kezdeményez. A kényszer állami monopóliuma tartalékban marad, hogy úgy mondjam, és a társadalmi szereplők "a hierarchia árnyékában" működnek majd, ami a tárgyalóasztalnál csak mint végső eszköz van jelen. Kooperatív állam akkor bukkan majd fel, amikor az állami szervek már nem azon dolgoznak, hogy minél jobban kiszélesítsék felelősségi szféráikat és a konfliktushelyzeteket a szuverenitás virtuális gyakorlása (törvények) révén, hanem azon, hogy a társadalmi szereplőkkel tárgyalásos döntésekre jussanak. A miniszterek és az érdekszövetségek együtt lépnek fel vagy azért, hogy hatékony és tartós törvénykezést, vagy azért, hogy a törvényhozás szintje alatt gyakorlati szabályokat alakítsanak ki.

Az állami tevékenység hatékonyságának előnyei még csak esetlegesen láthatók, ám a legitimációs problémák máris nyilvánvalóak. Így aztán nem folynak nyilvános viták a lehetséges alternatív cselekvési irányokról; a gyengén szervezett érdekeket és a közjó kérdéseit szisztematikusan elhanyagolják. És miközben a parlamentek többé már nem rendelkeznek a megfelelően információkkal, és gyakorlatilag csak a néző szerepe maradt nekik, az ajtó tágra nyílt "a láthatatlan erők" előtt (bürokrácia, érdekérvényesítő csoportok, szakértők): a politika e titkos szférájában a politikai elit kartelljei csöndben megszerzik a kompenzációjukat és a kapcsolódó megállapodásokat, vagy pedig kölcsönösen akadályozzák egymás működését. A status quo fennmaradása előnyösebb, mint a kockázatos változások és újítások.

Az effajta tárgyalásos megállapodások nemcsak hogy normaként vannak jelen a bevallottan megegyezéses demokráciákban, például Hollandiában és Ausztriában, az összehangolható politikai vonalak mentén intézményesített konfliktusmegoldás (Maurizio Bach) mára már különösen is jellemzővé vált a nemzetek feletti és a sok nemzetet érintő döntéshozó folyamatokban, ahol a parlamenti többségi döntés kivételesnek számít, vagy szóba sem jöhet. Ebben az értelemben jellemezték az Európai Uniót "társult állam"-ként (Schmidt, 1999: 435.), amelyben a szektorok politikai hálózatai sokkal kevésbé kizárólagosan működnek. Az ilyesfajta hálózatok széles körben elterjedtek a sok nemzetet átfogó rendszerekben, ahol időközben a nem területi vagy funkcionális politikai terepek egész palettája jött létre – nevezetesen az éghajlati és a feminista kérdés politikájában. Ezek a témák természetüknél fogva átnyúlnak az országhatárokon, és megfelelően közelíteni sem lehet hozzájuk nemzeti vagy regionális szinten.

A nem állami szereplők, mindenekelőtt az NGO-k, nemcsak hogy rendszeresen részt vállalnak ezekben a szektorpolitikai hálózatokban (számuk az 1970-es évek óta megsokszorozódott), hanem jelentősen kiegészítették és kibővítették az elitek létszámát, melyek korábban a kormányzati politikai és érdekcsoportok tagjaiból verbuválódtak; amennyiben újfajta értékeket és ellensúlyt jelentő hatalmat vittek és visznek a tárgyalásokba, annyiban – mint már fentebb említettük – kritikus nyilvánosságként működnek, különösen amikor velük szimpatizáló utcai tüntetésekkel is bizonyíthatják támogatottságukat. A nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó tárgyalási rendszerek mindezek eredményeként sokkal érzékenyebbek lettek, ám ezzel egyidejűleg az NGO-kat mint szakértőket a szektorbizottsági struktúra magába olvasztotta. A legjobb eset az, hogy jelenlétükkel és a szektorok képviseleti testületeiben való részvételükkel újraformálhatják a globális egyeztetési rendszereket, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a rájuk nehezedő jelentős nyomás miatt, mely azt várja tőlük, hogy sikeresek és hatékonyak legyenek, a "végrehajtó" politikai stílust az alternatív szakértők is gyakorta átveszik, amitől maguk is hasonlóan technokratákká vál(hat)nak.

A több nemzetet átfogó megállapodásos demokrácia, melyet rendszerint "globális irányításnak" neveznek, tehát két út előtt áll. Egyfelől sokkal gyorsabban integrálhat újfajta érdekeket és csoportokat, és átveheti ezek specifikus, gyakorta egymást kioltó kompetenciáit. Lényegileg poliarchikus szerkezete pedig megakadályozza az autoriter centralizmus kiformálódását. Ám az érem másik oldala nem ilyen csillogó: ki illeszti össze, ahogyan a klasszikus parlamenti feladatkörök tették, az egyes szektorpolitikák eredményeit, mondjuk például a szállításpolitikát és az agrárpiaci politikát. Hogyan lehet a "laikus személyek", a politikai érdeklődést tanúsítók tényleges részvételét és felügyeleti szerepét biztosítani? Ha a demokrácia szabályait (az uralmon lévők és az irányítottak kongruenciája, a döntések egyes személyekhez vagy csoportokhoz rendelhetősége) – melyeket fentebb létükben veszélyeztetettekként írtunk le – alapvetőnek tekintjük, vajon az irányítók és az irányítottak egyszer újra jobban összeillenek-e, például az "érintett felek" valamiféle koncepciójának felmelegítésével. Talán lehetőség volna arra is, hogy ebben a modern "tanácsi demokráciában" a privát cselekvők részvételi igényeit is kielégítsék. Ezzel szemben, mint azt az Európai Unió példája mutatja, azok a valóságos preferenciák állnak, melyekkel a jól szervezett magánérdekek rendelkeznek, valamint egy rejtett szféra kialakulása, melyben a szakértők konzorciuma formálja át az NGO-kat, nem pedig – ahogy látni szeretnénk – fordítva. Ha a több nemzetet magában foglaló testületeket megnyitnánk a civil társadalom szereplői előtt, annak valószínűleg nem a demokratizálódás, hanem a fokozatos elbürokratizálódás lenne a cseppet sem kívánatos következménye.

Ha ezt e fejleményt meg szeretnénk akadályozni, de legalábbis tompítani kívánjuk hatásait, akkor gyakorlati javaslatokkal kell előállnunk arra vonatkozóan, hogyan lehetne a társadalmi aktorokat "alulról" megerősíteni – a "harmadik szektor" hangsúlyozásával, az egyenlőségre törekvő viták kimunkálásával és népszavazásokkal. Ennek a fontos vitának a legfontosabb elemét vázoljuk fel itt röviden, és igyekszünk az NGO-k működésére és demokratikus nyitására vonatkozó következményeket is felfedni.

– Asszociatív (társult) demokrácia: A "harmadik szektor" belépésével aktivizálódik a meglehetősen homályos civilek vagy polgárok alkotta társadalom jobbik fele, vagyis jótékonysági szervezetek formájában működik. Ezeket a sokféle, a közjó elősegítésén munkálkodó szereplőket általában alkalmasnak tekintik arra, hogy irányító szerepet töltsenek be az állammal és a piaccal együttműködve, ám nyitott kérdés marad, vajon hogyan várhatunk el demokratikus és a demokráciát fejlesztő lendületet a díjazás nélküli, ám jórészt szintén szakértelemmel rendelkező állampolgárok elkötelezettségéből. A "társult demokrácia" (lásd Cohen-Rogers, 1994; Hirst, 1994) koncepciója szerint a csoportok egyenlőtlen társadalmi összetétele és szervezeti kapacitása, ami természetesen felszínre kerül a megegyezések során, azzal egyenlíthető ki, ha "másodlagos szerveződéseket" hozunk létre az anyagi háttérrel nem rendelkező csoportok állami támogatása révén, és ha például a kerekasztaloknál és a regionális tanácskozásokon nekik is helyet szorítunk. Ezzel a tárgyalásos rendszert egyenlőbbé és a közösség érdekeire fogékonyabbá tehetjük.

A rendszer vonzerejét megtámogathatjuk bónokkal is (lásd Schmitter, 1994), melyeket az állampolgárok tetszésük szerint adhatnak társulásoknak vagy más szervezeteknek; ezt az eszközt felválthatja az állam anyagi támogatása, ami szintén ösztönzőleg hat a közjó érdekeit megjelenítő kezdeményezésekre. Hátulütője viszont ennek, hogy az állampolgárok ilyen módon minden bizonnyal kezükbe kapják annak lehetőségét, hogy a társulások tisztviselőinek lépéseit szankcionálják, ám a tárgyalási szisztéma belső folyamatai továbbra is homályban maradnak, akárcsak az állami szereplők magatartása, akiknek az ellenőrzése a demokratikus elv szerint pedig a legeslegfontosabb cél. Ez a megközelítés az NGO-k számára elsődlegesen azt jelentené, hogy nekik maguknak kell "társulási" dimenzióikat megerősíteniük, vagyis a helyi szervezeteik tevékenységét ki kell bővíteniük, szervezeteiket pedig sokkal átláthatóbbá és nyitottabbá kell tenniük. Ezek a követelmények a legtöbb esetben teljesíthetők, ám valószínűleg problémát okoznak az elitista struktúrájú szervezeteknek (amilyen például a Greenpeace).

– Tanácskozó demokrácia: A tárgyalásos rendszereknek, különösen a demokráciákra érvényesen, az a hátránya, hogy az egyes kontextusokban felvonultatott tárgyalóerő és a választott tárgyalási stratégia dönt a végeredményről, és a jobb álláspontnak nem feltétlenül nagyobb a súlya. E helyzet orvoslására számtalan javaslat született, melyek a "tanácskozó demokrácia" elvét propagálják (lásd Dryzek, 1990, 2000; Schmalz-Bruns 1999). A demokratikus teret viszonylag hatalommentes vitatérnek tekintik, ahol a tekintélyt lényegében az érvelés hitelessége, megbízhatósága és meggyőző ereje biztosítja, továbbá kötelező elvárás a vélemények nyilvános vitán való bemutatása, melyek elsődlegesen a közjó szolgálatában állnak, ennek következtében pedig széles körű helyesléssel találkoznak. Az NGO-k szempontjából a tárgyalási rendszerben betöltött szerepükből adódóan ezen vitáknak az lenne az előnye, hogy a professzionális szakértelem (következésképp a szükséges speciális tudás) összekapcsolódhatna az erkölcsi tisztasággal (a közjó képviselete), és pontosan a széles társadalmi befolyás és hiteles képviselet tőkéjét biztosítja nekik. Ezeken a vitatereken a nemzeti határokat is könnyedén át lehet lépni, hiszen a nemzeti döntések költségeinek szokásos externalizálását nehéz igazolni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy milyen bonyolult a gyakorlatban megteremteni a tanácskozó fórumokat. Ahol már a gyakorlatban kipróbálták (beleértve az internetes fórumokat is), a közügyekről folyó viták a szakterület kellő ismeretének hiányában hamar kommunikációs akadályokba ütköznek, és azon személyek szándékosan vagy akaratlanul kirekesztődnek a párbeszédből, akik e kommunikációs akadályokat nem hajlandók vagy nem tudják átlépni. A vitákat a különösen jól informált állampolgárok irányítják, ám ők érthetően nem rendelkeznek azzal az átfogó felelősséggel, amire a választások vagy a népszavazások jogosítják fel a választottakat. Ebben a tekintetben a "tanácskozó demokrácia" inkább csak kiegészítő elem, ami javíthatja a döntéshozási folyamatok minőségét, ám a parlamentáris legitimációnak nem lehet az alternatívája.

– Közvetlen demokrácia: a tanácskozó, tárgyalásos procedúráknak sosincs vonzerejük akkor, amikor az érvek megvitatása elszakad a tényleges döntéshozatali folyamattól, és amikor "az emberek csak egymás között vitatkoztak", de végső soron "majdnem a semmiről". A közvetlen demokrácia apparátusa is szóba került tehát akkor, amikor a nemzetek feletti és a sok nemzetet egyesítő egyezményes demokráciák legitimációs csapdájának felszámolásáról esik szó (lásd Abromeit, 1998); bizonyos értelemben olyan összefüggésben, mint a népszavazások, melyek nemzeti szinten lassíthatják a parlamentarizmus gyengülésének folyamatát. Referendumok kiírására elvileg akkor kerül sor, amikor egy regionális egység autonómiáját súlyos sérelem éri, például az Európai Unió egyezményi struktúrájában bekövetkezett lényegi változások ilyen alkalmat jelentettek. A sok nemzetet összefogó politikai rendszerek legitimációjának szempontjából még érdekesebb az a javaslat, hogy legyen lehetőség szektorális népszavazásokra és e népszavazásoknak legyen ezzel analóg vétófunkciójuk.

Fogalmilag legalábbis ez az elképzelés a területi elven szerveződött nemzetállami politikától a gyakorlati vagy funkcionális alapon legitimált nem állami politika felé való elmozdulást jelzi. A politikai hálózatban aktív szerepet játszó menedzserek és a szakértők, lobbisták és politikai vállalkozók, akik a határokon átívelő politikát "termelik", most majd olyan "fogyasztókkal" találják magukat szemben, akiknek hatékony vétóhatalmuk van. Ez azt jelenti, hogy a képviseleti elv, az állampolgárok bevonása és az átláthatóság követelményét figyelembe vesszük, és hogy a "szektorális démosznak" köszönhetően lehetővé válik a visszatérés a hatalmon lévők és a hatalom által irányítottak közötti kongruenciához. Nyilvánvaló, hogy az efféle koncepciók gyökerei a társadalmi rendek képviseleti gyűléseinek és a neokorporatív tárgyalási rendszereknek a gyakorlatához nyúlnak vissza; lehetséges példák ilyen referendumok megtartására a nemzetek feletti politikai hálózatok szakértőinek irányításával hozott európai uniós döntések közül az élelmiszerek genetikai manipulációjának engedélyezése és a fogyasztók védelmével kapcsolatos számos hasonló súlyú kérdés. Mint mindig, természetesen, az ördög a részletekben rejlik: például, hogyan kell meghatározni a szektorális "választókerületet", kik az érintettek egyáltalában és a szektorális döntések többé-kevésbé kikre vonatkoznak, milyen képviselőket kell a politikai hálózatokba delegálni, ők úgy működnek-e, mint egyfajta "elnökválasztó testület", és vajon hogyan szabályozhatják a szektorális és a területi döntéshozatali szintek az együttműködést és a válságokat.

 

A megoldás a világ polgárainak szövetsége?

 

Következtetések: A demokratikus paradoxon új típusú, súlyos kérdéseket vet fel a nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó kontextusban. A nemzetállam közvetlen és képviseleti demokráciájának mechanizmusai és procedúrái nem vihetők át a sok nemzetet átfogó döntéshozatal szintjére; és abban reménykedni, hogy a sok-nemzeti rendszerek hatékonysága önmagában elég biztosíték a legitimáció megteremtésére, a demokratikus politikai fogalmak szerint közel áll a kapitulációhoz. Ahhoz, hogy fogalmilag és gyakorlatilag is előbbre lépjünk, egyértelműen az szükséges, hogy meghaladjuk a (saját területén) minden tekintetben kompetens, a választott delegáltak által képviselt állampolgár modelljét, és alkalmazkodjunk a specializálódott és a politikai egyes területeiért felelős uniós és világpolgár új modelljének követelményeihez. Más szavakkal, a politikai legitimáció olyan formáit kell kifejleszteni, melyek már nem (pusztán) területi, hanem funkcionális és szektorális alapokon nyugszanak (lásd még erről Frey, 2001).

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemzetállami alapú állampolgárság intézményét valami mással helyettesítenénk vagy netán megszüntetnénk, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy kiegészítsük a világpolgári részvétel elemeivel és a politikai tagság újfajta, intézményesített formáival. Ezt a modellt "szövetséginek" is nevezhetnénk, amennyiben a politikai kapcsolatok számos rétege és kötelezettsége egymást támogatóan fonódnak egybe, ám nem a területi szövetségi államok mintájára, hanem a részvétel és együttes döntéshozatal nemzeti, regionális és szektorális szintjein.

Még e modellt tekintve is nyilvánvaló a komplexitás jelentős növekedése és a képviseleti szervek átláthatatlan átfedései. A versenyelvű demokráciához és a nemzeti alapon meghatározott állampolgársághoz ragaszkodni ugyanakkor a komplexitás hamis leegyszerűsítését jelentené.

 

Nem vezet könnyű út a sok nemzetet átfogó demokráciához

 

Az NGO-k lehetséges szerepe és jelentősége ezen észrevételek fényében vizsgálandó. Bizonyos kritikai észrevételekre utalva elismertük: először, hogy formálisan vagy informálisan az NGO-k gyakorta részt vállalnak a döntéshozás folyamataiban, anélkül hogy a döntés által érintettek bármiféle ellenőrzésének alávetnék magukat; másodszor, hogy az NGO-k csak nagyon ritkán végeznek reprezentatív belső felméréseket a tagok és a szervezetek vagy mozgalmak támogatói körében, és hogy szóvivőiknek a legtöbb esetben nincs meg a mandátuma; és harmadrészt, hogy e szervezetek gyakran úgy folytatják tevékenységüket, hogy nem is hivatkoznak arra, hogy olyan jogcímmel rendelkező intézmények – országos képviseleti testületek vagy érdekcsoportok – lennének, amelyek az állampolgárok egy csoportjának vagy egészének akaratát fogalmazzák meg. Ezek a megítélési feltételek maradnak az értékelés alapelvei még akkor is, ha nem lehetséges a klasszikus képviseleti szervek esetében tapasztalható, következetes alkalmazásuk, ám mégis bizonyos kritériumokat biztosítanak az NGO-k önértékeléséhez; de amelyek fellépéseik közösségi és jó szándékon alapuló jogcímét mégsem köthetik erkölcsi hivatkozásokhoz és a kulturális önfenntartáshoz. Ha fenn akarják tartani jogcímüket, akkor segítségükkel lehetséges lesz a világtársadalomban egészében is "megkockáztatni egy kicsivel több demokráciát". A nem állami szereplők legitimálását a "jól értesültségen" és szakértelmen, konzultációkon és vitákon túl is biztosítani kell. Egy valóban becsvágyó terv megvalósításához nem elég annak deklarálása, hogy e szervezetek a közjó érdekében és az egyetemes normáknak megfelelően működnek, ami lehetővé teszi az elvi célok és a gyakorlati magatartás egybeesésének konkrét megítélését. A világ közvéleményének mozgósítása nem maradhat az NGO-k egyetlen és végső funkciója, hanem az eddig megszokottól eltérő értelemben vett képviseleti szerepet is be kell tölteniük. Összegzésként, az, hogyan fog mindez a gyakorlatban működni, a tanulmányunk elején felvetett három kérdés kapcsán válaszolható meg:

– Ahol az NGO-k mint a politikai hálózat tagjai részt vesznek a regionális vagy globális döntéshozatali folyamatokban, ott szektorális "választókerületüknek" tartoznak elszámolni, amelyeknek összetételéhez ők maguk is hozzájárulnak hálózati tevékenységük révén. Ennek a demokratikus infrastruktúrának a kialakításához a politikai és választói oktatás intézményei, valamint szakértői fórumok is hozzájárulhatnak.

– A tanácskozó demokrácia fentebb felvázolt változatainak támogatásával az NGO-knak nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük céljaik és akcióterveik nyilvános vitára bocsátása érdekében, s túl kell lépniük a szokásos szakértői plénumokon és szimbolikus cselekvéseken. Mivel kizárólag határokon átívelő problémák vannak napirendjükön, szükséges a virtuális kommunikáció lehetőségeinek igénybevétele, amikkel eddig meglepően kevéssé éltek az NGO-k, illetve legfeljebb mozgósításra használták.

Végül, az NGO-knak fel kell adniuk a parlamentáris döntéshozatali testületekkel szemben érzett tartózkodásukat (ami rendszerint szervezeti történetükben gyökerezik), és el kell felejteniük azt az illúziót, hogy a "globális irányítás" (a WTO és a többi) szerveit lehetséges közvetlenül megszólítani és támadni – leszámítva a tisztán szimbolikusan megszervezett eseményeket. Másfelől ez a nyitottság a parlamenti bizottságok ajtóit is megnyitja az NGO-k tevékenysége előtt, és erősítheti a parlamentáris képviseleti funkciókat.

E kezdeményezések hatására a "világpolgár" kiforratlan, utópikus koncepciója, melyre a globalizáció számos bírálója szimbolikusan – ingerlékenyen – igényt formált, intézményes keretet kapna, és lehetővé válna, hogy az eddig beváltatlan követelést: "Mi vagyunk a demokrácia", vehemensebben lehessen beteljesíteni. Segítségükkel a világközvélemény túlnőhetne pusztán fellebbező szerepén, azaz valódi démoszként, igazi világpolitikai közösségként léphetne fel.

 

Irodalom

 

Abromeit, Heidrun (1998): Democracy in Europe. Legitimising Politics in a Non-State Polity. New York – Oxford.

Bach, Maurizio (2000): "Die europäische Integration und die unerfüllten Versprechen der Demokratie". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 182-213.

Beisheim, Marianne (1997): "Nichtregierungsorganisationen und ihre Legitimität". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, 21-29.

Benz, Arthur (2001): "Postparlamentarische Demokratie und kooperativer Staat". In: Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M., 263-280.

Bobbio, Noberto (1988): Die Zukunft der Demokratie. Berlin.

Cohen, Joshua – Rogers, Joel (1994): "Solidarity, Democracy, Association" In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 136-159.

Dryzek, John S. (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy and Political Science. New York.

Dryzek, John S. (2000): Deliberative Democracy and Beyond. Liberals, Critics, Contestations. Oxford.

Frey, Bruno S. (2001): Flexible Citizenship for a Global Society. Working Paper 94, Institute for Empirical Research in Economics, Zürich.

Fuchs, Dieter (2000a): "Die demokratische Gemeinschaft in den USA und in Deutschland" In: Gerhards, Jürgen (Hrsg.): Die Vermessung kultureller Unterschiede. Deutschland und USA im Vergleich. Opladen, 33-72.

Fuchs, Dieter (2000b): "Demos und Nation in der Europäischen Union". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 215-236.

Gusy, Christoph (2000): "Demokratiedefizite postnationaler Gemeinschaften unter Berücksichtigung der Europäischen Union". In: Brunkhorst, Hauke – Kettner, Matthias (Hrsg.): Globalisierung und Demokratie. Wirtschaft, Recht, Medien. Frankfurt a. M., 131-150.

Klein, Ansgar (2002): "Überschätzte Akteure? Die NGOs als Hoffnungsträger transnationaler Demokratisierung". In: Aus politik und zeitgeschichte B/6-7, 3-5.

Hirst, Paul (1994): Associative Democracy. Cambridge-Oxford.

Krauß, Stefan (2000): Parlamentarisierung der europäischen Außenpolitik. Opladen.

Leggewie, Claus (2002): "Bewegungslinke schlägt Regierungslinke? Das politische Dilemma der Globalisierungskritik". In: Blätter für deutsche und internationale Politik, H. 9, 1055-1064.

Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.) (2001): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M.

Rucht, Dieter (2000): "Soziale Bewegungen und ihre Rolle im System politischerInteressenvermittlung". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 51-69.

Schmalz-Bruns, Rainer (1999): "Deliberativer Supranationalismus. Demokratisches Regieren jenseits des Nationalstaates". In: Zeitschrift für internationale Beziehungen, 6, H. 2, 185-244.

Schmidt, Hilmar – Take, Ingo (1997): "Demokratischer und besser? Der Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung internationaler Politik und zur Lösung globaler Probleme". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, S. 12-20.

Schmidt, Manfred G. (1999): Der konsoziative Staat. Hypothesen zur politischen Struktur und zum politischen Leistungsprofil der Europäischen Union. Bremen.

Schmitter, Philip C. (1994): "Interests, Associations and Intermediation in Reformed Post-Liberal Democracy". In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 160-171.

Weiler, Joseph H. H. (1999): The Constitution of Europe: "Do the new clothes have an emperor? and other essays on European integration". Cambridge.

Wolf, Klaus Dieter (2000): Die Neue Staatsräson. Zwischenstaatliche Kooperation als Demokratiemodell in der Weltgesellschaft. Baden-Baden.

Wolf, Klaus Dieter (2001): "Globalisierung: Global Governance und Demokratie". Gutachten für die Enquete-Kommission "Globalisierung der Weltwirtschaft – Herausforderungen und Antworten", Darmstadt-Berlin; http://www.bundestag.de/gremien/welt/gutachten/vg10.pdf

A szerző az Eszméletben lefolytatott államszocializmus-vitával kapcsolatban érdekes felvetéssel áll elő: a szocializmus nem a múlt, hanem a jövő reális kérdésfelvetése Európában. Az európai szocialista-szociáldemokrata baloldalt képesnek tekinti a szocializmus kibontakoztatására. Kiindulópontja vitaként is felfogható azokkal a szerzőkkel, akik nem látnak esélyt az európai szociáldemokrácia megújulására.

A szocializmus elméletéről sok bonyolult fejtegetés leírható, és könyvtárakat lehet megtölteni az ilyen dolgozatokkal. De végső gyökere mégis az a megejtően egyszerű kérdés, hogy miért ne lehetnének egyenlők az emberek, miért kell természetesnek elfogadnunk az embereket elválasztó anyagi és hatalmi korlátokat? Ez a kérdés a nyugati világban kétezer esztendőn át alapvetően erkölcsi gondolatként merült fel, s jórészt az antik hagyomány és a jézusi tanítás szuverén értelmezésére épült. Az emberi egyenlőség gondolata összefonódott a vallási megtisztulók, az eretnekek, a lázadó parasztok, a lelkes diákok és a kiugrott papok mozgalmaival, és sokáig egyszerre tekintette céljának az emberi társadalom és a hit megújítását. Csak a francia felvilágosodással és aztán Marx megjelenésével vesztette el vallásos ihletettségét. De a "tudományos szocializmus" államilag ránk erőltetett dogmáinak kimúlásával ismét világossá vált, hogy a baloldali gondolkodás alapélménye az erkölcsi felháborodás a világ igazságtalansága miatt.

Az egyenlőség természetesen olyan erkölcsi kategória, amely a maga éteri tökéletességében sohasem érvényesülhet. Az emberek fizikai és szellemi képességeiket, szépségüket és egészségüket, sőt, erkölcsi szilárdságukat tekintve sem egyenlők egymással. Még vér szerinti testvérek között is akad Káin és Ábel, vagy egyszerűen jó matematikus és számtan-analfabéta. Az osztálytársadalmakban a rang és a vagyon vérségi ágon öröklődik apáról fiúra, lányra, esetleg oldalági leszármazókra. Ezt tagadva sok utópista valójában nem teljes egyenlőséget akart, hanem olyan társadalmat, amelyben minden gyermek hasonló nevelésben részesül, s utóbb nem származása, hanem tehetsége alapján részesül pénzből, dicsőségből és hatalomból. Minden utópiák őse, Platón Az állam című műve ezért tűnik egyszerre az ideális kommunizmus és egy merev kasztrendszer modelljének. Nem számít, ki milyen apától és anyától született, tehetsége alapján jut feljebb vagy lejjebb a származás szerint nyitott, egyébként annál zártabb társadalmi hierarchiában. Ezt a rendszert "meritokráciának", az érdemekre épülő rendszernek is szokták nevezni.

Bár nem sokat gondolunk rá, a huszadik század második fele sok tekintetben megvalósította a meritokráciát. Kétségtelenül vannak elit iskolák, és a gazdagabb családok gyermekeinek nagyobb esélyük van az előmenetelre, de a karakteres tehetség szerencsés esetben származásától függetlenül érvényesülhet a rendszerben. Hazánk két vezető politikusa, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor nagyon mélyről emelkedett tehetsége révén a magasba, s ugyanez mondható el a jelenlegi harmincas-negyvenes politikai és gazdasági elit számos más képviselőjéről. De ez nem csak a volt szocialista országokat jellemzi, az egész nyugati világ tele van mélyről felemelkedett politikusokkal, üzletemberekkel, csúcsértelmiségiekkel. Az új kapitalizmus egyik jellegzetessége, hogy az ásványi nyersanyagnál is éhesebb az emberi tehetségre, s ha azt megtalálja, akkor meg is csiszolja a maga (s persze az illető) hasznára. Az iskolarendszer, a tudományos intézmények és az üzleti körök közötti anyagi kapcsolatrendszer sok helyen intézményessé teszi a tehetségek tudatos felfedezését. Mindez nemzetközi méretekben is működik, a kiemelkedő tehetségű fiatalok a szegényebb országokból is áttelepülhetnek a leggazdagabb államokba, a vezető egyetemekre és a vállalatbirodalmak menedzsmentjébe. Másfelől az egész gazdasági és társadalmi rendszer folyamatos mozgásban, átalakulásban van, s ezért az örökölt vagyonok és kiváltságok nagyon gyorsan leértékelődnek a tehetségtelenek és ügyetlenek kezén. Ha egyénileg talán akad is rá példa, társadalmi jelenségként elképzelhetetlen, hogy egy gazdag apa "magánzónak", szelvényvagdosónak, tőkejáradékokból munka nélkül élőnek szánja a fiát vagy akár a lányát. Minél feljebb jut valaki a társadalmi és gazdasági hierarchiában, annál inkább folyamatos és intenzív munkával kell napról napra megvédenie a státuszát a versenytársak elől. S ehhez alapvetően tehetségre van szükség.

Mindez természetesen messze áll az esélyegyenlőségtől, hiszen az indulási esélyek továbbra sem egyenlők, a szegények gyermekei közül sokan nem jutnak el a startkőhöz sem, s a szerencsés családból származók a verseny számos pontján számíthatnak még segítő hátszélre. Ám ez sem változtat azon, hogy a modern kapitalista társadalom vezető posztjain olyanok állnak, akik állandó és kegyetlen versenyben, döntően tehetségük alapján választódtak ki. Amíg a hatalom és a gazdagság csúcsai öröklődtek, amíg az emberek sorsa már azzal eldőlt, hogy milyen családba születtek, mindez utópiának tetszett. Megvalósulását erkölcsi előrehaladásnak is értékelhetjük, de fő oka mégsem az igazságosság igénye, hanem a hatékonyság parancsa. A fokozódó versenyben, a globális kapitalizmus egyre gyorsabban pörgő mókuskerekében csak a legtehetségesebbek tudnak helytállni, s ehhez minden eddiginél mélyebb merítésre van szükség a vezetők és szakértők kiválasztásában. Csak ennek ismeretében érthetjük meg azt az ellentmondást, hogy a meritokrácia megjelenésével párhuzamosan a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek. Vagyis egyesek kiemelkedése egyáltalán nem jelenti társadalmi osztályuk felemelkedését.

Az elmúlt évtizedekben hasonlóképp megváltozott a munka szerepe is a modern kapitalista társadalmakban. A "dologtalan", "léhűtő gazdagok" kora elmúlt. Egyéni kivételt nyilván fel lehet hozni. De fő szabályként mégis elmondható, hogy a társadalmi és gazdasági elithez való tartozás egyik alapfeltétele az intenzív (vagy legalábbis annak látszó) munka lett. Aki ad magára, aki "valaki", az fontos helyen dolgozik, több funkciót is betölt, és napi nyolc óránál többnyire jóval több időt tölt el munkával. Ennek megfelelően a nyugdíjba vonulás kora is összefügg a társadalmi státusszal. Minél magasabban áll valaki a társadalmi hierarchiában, annál később kezdi öregnek érezni magát az aktív élethez. A munkás ötvenöt évesen már a nyugdíjra készül, a szociológus és az orvosprofesszor hatvanöt évesen még vidáman dolgozik, a tőzsdei guru és a nagyiparos pedig nyolcvanöt évesen is tanácsokat ad, és több évre előre teleírja az előjegyzési naptárát. Az elit munkakörülményei persze kényelmesek, tiszta és elegáns irodák, luxusautók, gyakori fogadások, munkaebédek és egzotikus utazások színesítik az elfoglaltságát. Hozzájutnak olyan egészségügyi ellátáshoz, amely elképzelhetetlen a szegények számára. A diplomások (s nem csak a gazdagok) Magyarországon átlagosan tíz-tizenöt évvel tovább élnek, mint az alacsony képzettségűek. De akárhogy is van, a gazdag ember tekintélyét bizonyos anyagi szint fölött már nem a puszta vagyona, netán származása, hanem a funkciója vagy a hivatala adja. Míg régen a dologtalanság a gazdagokhoz kötődött, és a szegényekre maradt a munka, addig mai világunkban a tartós és öröklődő munkanélküliség a szegényeket sújtja.

A munka felértékelődése nemcsak az elit köreiben érzékelhető. Marx korában az emberek többsége még piszkos, kényelmetlen és megalázó munka végzésére kényszerült a pőre megélhetési kényszer miatt. Az európai és észak-amerikai országokban a mai állások nem jelentéktelen része fizikailag kényelmes, és nem feltétlenül elidegenítő jellegű. Olyannyira, hogy sok ember jobban érzi magát a munkahelyén, mint az otthonában. Igaz ez számos egyedülálló emberre éppúgy, mint azokra, akik rossz házasságban, szűkös lakáskörülmények között, állandó otthoni konfliktusok között élnek. A legrosszabb főnök sem tud olyan kegyetlen lenni a beosztottjához, mint egy alkoholista férj, házsártos feleség, idegbeteg családtag. A munkahelyeken – különösen az állami szférában és a családias kisvállalkozásokban, ahol nem érvényesül az állandó verseny kényszere – mindmáig léteznek olyan közösségek, amelyek olykor több emberséget adnak, mint a kényszeres rokoni kapcsolatok. Sok ember van, akik a munkahelyén "valaki", akinek munka közben adnak a szavára, és tisztelik a tudását, otthon viszont szűkösen vagy szorongva él családi körülményei miatt.

A klasszikus elidegenedésnek mond ellent a munkahelyi tevékenység és az otthoni szabadidő eltöltése közti kiáltó ellentét is. Az értelmiségi és hivatali munkák, a szolgáltatások, vagy az igényes szakmunka szellemi színvonala és bonyolultsági foka messze felette áll a tömegszórakoztatásnak, a kereskedelmi televíziók népbutító műsorainak. Néha szentségtörő módon úgy érzem, hogy korunk embere nem a munkahelyén, hanem a szabadidejében idegenedik el igazán. A számítógépet installáló fiú, a szerkesztőségi titkárnő, a villamoskalauz, az autószerelő, az angoltanár és az önkormányzati képviselő a maga módján egyaránt összetett, komoly tudást és figyelmet igénylő munkát végez. Amikor hazamegy, és napi több órára bekapcsolja a televíziót, akkor a munkájánál messze igénytelenebb és primitívebb módon "szórakozik". Ráadásul a szórakozási szokások már nem feltétlenül függnek össze a végzett munka szellemi szintjével. A bevásárlóközpont polcait éjszakánként feltöltő lány nappal olvashat filozófiát, a rasztafrizurás kerékpáros futár szabad idejében foglalkozhat kísérleti zenével, míg könnyen lehet, hogy a fogorvos és a minisztériumi előadó otthon már csak a legostobább tévésorozatokat nézi.

Az igazi elidegenedés azokat sújtja, akik tartósan kívül rekednek a munka világán. A modern társadalom egész menete a munka ritmusára épül. Munkanapokon az emberek reggeltől estig dolgoznak, hétvégén pedig szabad idejük van, s ehhez igazodnak a szolgáltatások, a közlekedési menetrendek és a kulturális programok. A városok légszennyezési ábráin ugyanúgy kimutatható a munkába járás üteme, mint a baleseti statisztikákban, a víz- és áramfogyasztásban, vagy az internethasználatban. A kisgyereket ugyanolyan óraműpontossággal adják be hétfőtől péntekig az óvodába és aztán az általános iskolába, ahogy a kamasz jár a gimnáziumba, a felnőtt fiatal az egyetemre, s a városi alkalmazott vagy a bankigazgató a "dolgozóba". Természetesen vannak, akik éjszaka vagy hétvégén dolgoznak, de az ő munkarendjük is szigorú beosztást követ. A piszkos, nehéz és embertelen munkakörülmények között élőket sajnáljuk, egyebekben azonban széles körű konszenzus uralkodik szocialisták, liberálisok és konzervatívok, ateisták és hívők, szegények és gazdagok között abban a tekintetben, hogy (legalábbis a nyugdíjkorhatárig) mindenkinek dolgoznia kell. A munkahely nemcsak a megélhetés, hanem a függetlenség garanciája is. A dolgozó nő nyolc órára kiszabadul családi kötelezettségeiből, más jellegű ismeretségekre tesz szert, s ha elviselhetetlen a házassága, akkor saját keresetére alapozva bármikor kezdeményezheti a válást. A többgyermekes anyák egész életre szóló mentesítése a munkába járástól (ami egy marslakó szemében akár rokonszenves szociális vívmánynak is tűnhetne) a mi világunkban ezért őskonzervatív és szélsőséges ötletnek, a női egyenjogúság sárba tiprásának számít.

A tartósan munka nélküliek mindebből családjukkal együtt kirekesztődnek. Néhány évi próbálkozás után mindennapi életritmusokat tekintve is kikopnak a munka menetrendjéből, s valóban alkalmatlanok lesznek arra, hogy időre dolgozni menjenek és "végiggályázzák" a heti negyven vagy akárhány óra munkaidőt. Ettől kezdve pedig semmilyen társadalmi szolidaritásra sem számíthatnak. Aki dolgozhatna, de úgymond "nem akar dolgozni", az a társadalom peremére szoruló, gyanús, antiszociális személy lesz. A tartósan munka nélküli szülők gyermekei úgy nőnek fel, hogy nem is érzékelik otthon a munka mindent meghatározó ritmusát. Munkanap és ünnepnap, munkahét és nyári szabadság, munkába indulás és hazatérés számukra semmit sem jelent. Az iskola ugyan megpróbálja rájuk kényszeríteni a dolgozó társadalom menetrendjét, de nagyon nehéz úgy reggel fél nyolckor iskolába indulni, hogy a felnőttek és az idősebb testvérek még fel sem keltek az ágyból, s egész napra semmit sem terveznek. Aki pedig idő előtt kihullik az iskolából, annak esélye sincs arra, hogy valaha normális, rendszeresen fizető és jogi védelemmel körülbástyázott munkahelyet szerezzen magának. Marad a segély, az alkalmi munka és a bűnözés-közeli életforma. A szövetkezetek széthullásával a magyar falun gyorsan újratermelődött az egyszer már meghaladottnak remélt cselédrendszer. A nagygazdák és a fekete "vállalkozások" félállati sorban dolgoztatnak olyan embereket, akiknek a fentiek miatt esélyük sincs normális munkahely elnyerésére. Sokak az uzsorakamatra felvett kölcsönök, a "kamatos pénz" miatt adósrabszolgaságba is kerülnek gyermekeikkel együtt. A fekete cselédmunka, a "adósrabszolgaság" és a gyermekszegénység mind a munka szabályozott világából történő kirekesztődés következménye. Ennyiben elmondható, hogy a mai magyar (és nyugat-európai) társadalomban az igazi elidegenedés a tartós és öröklött munkanélküliségből ered. S megjelenési formája a szociális kirekesztés, a többségi társadalom szokásrendjéből való kihullás, az emberhez méltó életforma hiánya, az a fajta archaikus szegénység és kiszolgáltatottság, amely az állam által elérhető és szabályozható élettérben egyszerűen nem következhet be.

Ha a szocializmus huszonegyedik századi esélyeit latolgatjuk, akkor az egyenlőség és a munka új értelmezése mellett át kell gondolnunk az állam szerepét is. A huszadik század nagy tragédiái és nagy sikerei egyaránt az államhoz kötődnek. A totális állam terrorisztikus kalandja arra figyelmeztetett minket, hogy az államnak semmi köze sem lehet hitünkhöz, kulturális és politikai meggyőződésünkhöz, szokásainkhoz és életformánkhoz. Egyéni szabadságjogainkat a legmosolygósabb államtól is meg kell védenünk. Még a "jó erkölcsöket" propagáló állam is gyanús, s az egyház és az állam bármilyen összefonódása ellentétes az európai civilizáció fejlődési irányával. A jóléti állam sikertörténete ugyanakkor azért születhetett meg, mert demokratikus körülmények között az államnak igenis pozitív szerepe van nemcsak a gazdaság élénkítésében, hanem a társadalmi különbségek mérséklésében, a munkahelyi jogviszonyok rendezésében és a szociális biztonság megteremtésében. A nyugat-európai jóléti államot alapvetően a szociáldemokrácia teremtette meg szívós politikai munkával, kemény bérharcokkal és sztrájkokkal, több évtizedes kitartó küzdelemben. Az Egyesült Államokban pedig a Demokrata Párt liberális szárnya vitte diadalra többé-kevésbé ugyanazt a modellt. (Tanulságos, hogy a neoliberális ellenforradalom idején ott sikerül jobban megvédeni a jóléti államot, ahol nem fentről "osztották le", hanem maguk a dolgozók vívták ki sokszor igen kemény harcban.) De nem lebecsülhető a Szovjetunió, a kelet-európai kommunista kísérlet közvetett hatása sem. A nyugati polgárság elég hamar megértette, hogy ha nem akar az orosz burzsoázia sorsára jutni, s elejét kívánja venni a szovjet példa másolásának, akkor társadalmi megegyezésre kell jutnia a munkavállalókkal, pártjaikkal és szakszervezeteikkel. Ahogy Márai Sándor írta, Buda romjait szemlélve, a magyar uralkodó osztály önzéséről: "Nem fizették meg teljes értékükben az adókat, amelyeket a nyugati társadalmak gazdagjai – mindig nyögve, néha békés evolució törvényeinek engedelmeskedve, néha forradalmi kényszer következtében – nagyjából mindenütt máshol már megfizettek. Nem akartak belenyugodni, hogy fizetni kell, mert nincs harmadik út – vagy reáladózás, vagy anarchia és bolsevizmus." A nyugati burzsoázia kelet-európai társaival szemben megértette ezt a leckét, de mostanában a neoliberális próféták mintha megpróbálnák kitörölni a köztudatból ezt a fájdalmasan megtanult igazságot.

A második világháború óta eltelt hatvan év bebizonyította, hogy a polgári demokratikus állam alkalmas a jövedelmi különbségek mérséklésére, a dolgozók munkajogi védelmének biztosítására és a nagy szociális rendszerek működtetésére. Ehhez természetesen állandó nyomásra van szükség a szakszervezetek és a baloldali pártok részéről. De szerintem e nyomásgyakorlásnak – szemben bizonyos szélsőbaloldali kritikákkal – van értelme. A dolgozók élet- és munkakörülményeinek mégoly szerény léptékű emelése is többet ér az elvont értelmiségi vitáknál. Nem véletlen, hogy a jóléti társadalom szétverésére és a nagytőke gátlástalan profitérvényesítésére törekvő neoliberális erők össztüze nem a szakszervezetekre, s nem is a baloldali pártokra, hanem az erős államra irányul. Demokratikus körülmények között az állam a saját munkájukból élők és a szociális transzferre szorulók jogainak legfőbb védelmezője. Az Európai Szociális Charta szellemében úgy is fogalmazhatunk, hogy a szociális jogok biztosítása végső soron az állam feladata. Az államnak kell garantálni, hogy minden polgára emberhez méltó körülmények között él és megfelelő szociális jogokkal rendelkezik. Aki igent mond a szocializmusra, az nem retten vissza a "gondoskodó állam" kifejezéstől. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy az állam természetes feladata megvédeni a dolgozó embert a munkaadók túlkapásaitól, az államnak kell gondoskodnia a szegényekről, a betegekről és a védtelenekről, az állam hivatása a társadalmi különbségek folyamatos mérséklése. Ehhez pedig az államnak eszközökre is szüksége van. Ilyen eszköz a progresszív adózás, az össztársadalmi érdekeket szolgáló gazdaságpolitika és a nagy szociális ellátórendszer. Mivel ma ezeket éri a leghevesebb támadás a vadkapitalizmus, az "ember embernek a farkasa" szellemét képviselők részéről, a szocializmus híveinek itt és most az államnak ezeket az eszközeit kell megvédeniük. A polgári demokrácia akkor tekinthető társadalmilag progresszívnak (s egyáltalán demokráciának), ha a nép által választott testületek érdemben beleszólhatnak a társadalmi újraelosztásba. Ahol ezt kicsavarják az állam kezéből, ott kiüresedik a demokrácia intézménye.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a huszadik század átértékelte a baloldali gondolkodás néhány alappillérét. Az egyenlőségen ma már nem a teljesen azonos életkörülményeket, hanem az esélyek és a lehetőségek méltányos kiegyenlítését értjük. S elfogadjuk, hogy a tehetséges embereknek maguk és a közösség hasznára előbbre kell jutniuk a társadalomban. A verseny nem nulla összegű játék, és megfelelő újraelosztás esetén nem csak a nyertes vállalkozót, hanem az egész társadalom javát szolgálhatja. A munka csak akkor elidegenítő hatású, ha piszkos, megalázó, embertelenül nehéz, vagy igazságtalanul alulfizetett. Egyebekben azonban társadalmi létezésünk legfontosabb dimenziója és szociális jogaink forrása. Az államot pedig nem megszüntetni, hanem erősíteni és demokratizálni kell, hogy minél több jogot és újraosztott jövedelmet biztosítson a társadalom saját munkájából élő többségének és a rászorulóknak. Ez a három peremfeltétele annak, hogy az úgynevezett "kommunista rendszerek" bukása után is értelme legyen a szocializmusról mint a jövő társadalmáról beszélni.

 

Az államszocializmus mérlege

 

Könnyű lenne "államkapitalizmusnak", a szocializmus felszabadító eszményétől tökéletesen idegen rendszernek minősíteni a Lenin által kialakított, Sztálin alatt rémuralommá torzított, s utóbb "puha diktatúrává" enyhült bolsevik kísérletet. Önfelmentő módon látszólag ügyes ötletnek látszik a huszadik századi államszocialista rendszerek bűnét áttolni a kapitalizmusra. Ennek a bűvészkedésnek azonban kevesen dőlnek be. S a szocializmus megvalósíthatóságába vetett hitünket kérdőjelezi meg, ha nem dolgozzuk fel a huszadik század szocialista kalandjának tapasztalatait. A kelet-európai és ázsiai államszocializmusok alapvetően modernizációs diktatúrák voltak, amelyben minden a gyorsított ütemű iparosítást, a fejlett nyugati országok erőltetett ütemű beérését szolgálta. Ezt részben kétségkívül indokolta az állandó külső fenyegetés, amely szükségessé tette a katonai-ipari potenciál gyors fejlesztését. Az államszocialista rendszerek jellegzetes bűnei – vagyonelkobzások, bizonyos társadalmi rétegek üldözése, a parasztok ipari munkára kényszerítése – sok tekintetben hasonlítottak azokra, amelyek a kapitalizmus kialakítását kísérték Angliában, az indiánoktól meghódított Észak-Amerikában, vagy éppen a gyarmatokon. II. Lipót belga király hajcsárai több mint tízmillió kongóit gyilkoltak meg a gumi- és az ásványkincsek kinyerése közben Belga-Kongóban. A napi normát nem teljesítő bennszülöttek kezét levágták, s a belga tisztviselők esténként lelkiismeretesen összeszámolták a kosárban eléjük rakott, több száz emberi kezet. Nem a sötét középkorban, hanem száz esztendeje, amikor Belgium a liberális demokrácia modelljének számított a korabeli Európában. A profit utáni hajsza jegyében, kapitalista viszonyok között a történelem során sokkal több embert gyilkoltak meg, mint ahányat a kommunista rendszerek öltek meg.

De ez nem bizonyít semmit, a bolsevizmus bűneit nem menti semmilyen történelmi párhuzam. Modernizációs diktatúraként az államszocialista rendszerek a fejlődés első, extenzív szakaszában mindenesetre látványos eredményeket produkáltak. De a határozott állami döntéseket igénylő reformok és ipari nagyberuházások megvalósulása után az intenzív fejlődésre már nem tudtak átállni. Ehhez a kutatás és a verseny szabadságára, demokratikus viszonyokra és az államhatalom korlátozására van szükség – ami ellentétes a diktatúra lényegével. Modernizációs, ipari diktatúraként az államszocialista rendszerek imponáló fejlődése egy bizonyos szint elérése után szükségszerűen lelassult és megtorpant, s a hidegháborús fegyverkezési versenybe a szovjet blokk végső soron egyszerűen belerokkant.

Az európai államszocialista rendszerek ugyanakkor – talán Csehországot és Németország keleti részét leszámítva – olyan országokban jutottak hatalomra, amelyekben még a polgári átalakulás sem történt meg teljesen a szovjet csapatok megjelenéséig, illetve a kommunista hatalomátvételig. A kommunista és a baloldali mozgalmak a félfeudális viszonyok között a haladó polgári értelmiségre is nagy hatást gyakoroltak, s az 1945-ös felszabadulás széles körben az újrakezdés, a nagy illúziók "nulla órája" volt. Magyarországon fél évszázadon át nemcsak a baloldali és népi mozgalmak, de a jobboldal jelentős része is szorgalmazta a földreformot, de ezt hosszú évtizedek alatt sem sikerült megoldani. Az agrárkérdés 1848 és 1945 között lényegében egy évszázadon át "befagyott". A szovjet csapatok megérkezése után alig néhány hét alatt sikerült törleszteni ezt a régi adósságot. A magyar történelem első valóban szabad és titkos választását is 1945-ben rendezték meg. A nyolcosztályos általános iskola, a feudális címek eltörlése, a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás, a nők és a férfiak teljes jogi egyenlősége szintén az új rendszer vívmányai közé tartozott. Ezek polgári demokratikus reformok voltak, de a felszabadulásig egyetlen kormány sem szánta el magát a meghozatalukra. A régi úri Magyarország több évszázados tabui és beidegződései néhány év alatt megdőltek, széles néptömegek emelkedtek ki az öröklött szolgaságból. Az 1956-os forradalom önigazgató, ideális szocialista követelései jól mutatták, hogy a magyar társadalom alig egy évtized alatt végérvényesen leszámolt 1945 előtti múltjával, amiben a magyar kommunista mozgalomnak jelentős része volt.

Bár sokan szeretnék letagadni, tény, hogy a magyar történelem első igazán szabad választásán a szocializmust igenlő erők – a szociáldemokraták, a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt – megszerezték a szavazatok 42 százalékát. Ha nem is teljes, de jelentős legitimációt kaptak a szocialista fordulatra. Ezzel együtt a szocialista kísérletet alapvetően a geopolitikai átrendeződés, a világháborús vereség és a szovjet bevonulás tette lehetővé. Ugyanúgy, ahogy négy évtizeddel később egy újabb geopolitikai átrendeződés, a Szovjetunió meggyengülése és összeomlása buktatta meg az államszocialista rendszert, utat nyitva a kapitalista restaurációnak. Ebben nincs semmi újdonság. Az 1848-as és az 1918-19-es magyarországi forradalmakat is a geopolitikai változások indukálták. Bár a "mi lett volna?" kérdése történelmileg felettébb ostoba, a Kádár-rendszer reformjainak története azt valószínűsíti, hogy ha nem omlott volna össze a Szovjetunió, akkor a magyar államszocialista rendszer tovább araszol a szemérmes piaci átalakulás irányába. Ma már nehéz elhinni, de a Kádár-rendszerben a piaci reformok ügye széles társadalmi konszenzust élvezett, a társadalom zöme el sem tudta képzelni, hogy a piacgazdaságnak nem csak nyertesei, hanem vesztesei is lehetnek. 1985 táján a magyar társadalom nagy többsége (beleértve a "munkáspárt" zömében hivatalnok tagjait) fenntartás nélkül elhitte és hirdette a ma megvetően neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikai tanokat. ("A magántulajdon hatékonyabb, mint az állami, a piac jól elszabályozza önmagát és a társadalmat, az államot le kell építeni, némi munkanélküliség serkenti a gazdaságot.") A reformkommunisták eszményképe nem Nagy Imre, hanem Thatcher asszony volt, aki a világon talán sehol nem volt olyan népszerű, mint a magyar "kommunisták" között.

A magyar baloldalnak nem kell különösebben szégyellnie az államszocialista kísérletet, hiszen azt geopolitikai kényszer erőltette az országra, s az 1956-os forradalom után a nemzetközi lehetőségek között a "legkevésbé rossz" modelljévé fejlődött. De visszatérni hozzá semmilyen módon sem lehetséges, s aki ezt nem veszi tudomásul, azon könyörtelenül átlép a történelem. A legfontosabb szó, ami a magyar államszocializmusról és a Kádár-rendszerről elmondható, így hangzik: elmúlt. E szó visszavonhatatlan igazságához képest minden más csak magyarázat, széljegyzet, elvont okoskodás.

 

A jövő szocializmusa

 

A jövő szocializmusának esélyeiről szólva három rövid állítással kell kezdenem.

(1) A jelenlegi világrend súlyos válsága esetén a szocialista fordulat történelmileg belátható időn belül megvalósítható.

(2) Szocialista kísérletbe egy országban elszigetelve lehetetlen belekezdeni. Magyarországon csak Nyugat-Európával együtt lehet bármilyen értelme a szocialista átalakulásnak.

(3) Európában szocialista fordulatra akkor van esély, ha újabb geopolitikai átrendeződés történik a világban. Magyarán, ha az Egyesült Államok megrendítő vereséget szenved, s megszűnik a világ csendőre lenni.

E három állítás csakis együtt érvényes. A baloldali, progresszív erőknek azért is erkölcsi kötelességük felkészülni erre, mert "az Egyesült Államok veresége" negatív forgatókönyv a nacionalista, rasszista, fasiszta mozgalmak győzelmét is hozhatja Európa-szerte. A magyar baloldalnak tudnia kell, hogy egy újabb geopolitikai fordulat esetén félelmetes erők szabadulnak el, s jó eséllyel az győz majd, aki gyorsabban tud reagálni a viharos változásokra. Ne legyenek illúziónk: szélsőjobboldali fordulatra is van esély a nyugati kapitalizmus megrendülése esetén. Az Egyesült Államok a maga sajátos érdekeit követve Európában nemcsak a valóban baloldali, hanem a nacionalista és fajgyűlölő erők hatalomra jutását is megakadályozza. (Függetlenül attól, hogy a világ többi részén általában a legsötétebb jobboldalt támogatja.) Az Egyesült Államok veresége természetesen nem feltétlenül következik be a huszonegyedik században. "Nem jósolok nagy jövőt Amerikának", mondta egy bizonyos Adolf Hitler nevű ember 1941-ben, és jóslata szerencsére éppúgy csődöt mondott, mint a rendszere. De a geopolitikai átalakulás úgy is elképzelhető, hogy az Egyesült Államok saját belső változásai miatt önként mérsékli világcsendőri aktivitását.

Számos jel mutatja, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége. Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a "struggle for life"-ot, a túlélésért folytatott harcot szítja majd. A genetikai kísérletek, a betegség terjedését korlátozó, utazási korlátok leomlása és más okok miatt újabb, világméretű járványokat valószínűsítenek. A rémült és tehetetlen lakosság vagy bűnbakkereséssel, vagy teljes apátiával reagál a járványokra, amire az AIDS afrikai terjedése máris plasztikus példákat mutat.

2030-ra a nyugati társadalmak a demográfiai trendek miatt vészesen elöregednek, a jelenlegi nyugdíjrendszer összeomlással fenyeget, s jelentős bevándorlás nélkül a mindennapi civilizáció működtetése is gondokat jelenthet. Az iszlám országokban ugyanakkor minden korábbinál több fiatal él majd, akik a nyugati iszlámfóbia és a rá reagáló iszlám fundamentalizmus szellemében, Amerika és a Nyugat szélsőséges gyűlöletében nőnek fel. Félő, hogy egyre többen így gondolkodnak majd a Nyugat-Európában élő, sok millió muzulmán fiatal soraiban is. A nyugat-európai "intifáda" a kontinens legnagyobb városait változtatná élő pokollá. A dzsihád nem történelmi szükségszerűség, de ha a szellemét mindkét oldalon folyamatosan szítják, akkor a sokféle válságtól megroggyant és elöregedett Nyugattal szemben valóban kirobbantható lesz.

Mai világunkban a környezetvédelem ügye az egyik legdöntőbb bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes. Ez a külső erő lehet az erőforrások végső kimerülése és a vele járó környezeti katasztrófa, s lehet egy olyan közösségi akarat, amely az emberi élet természeti és környezeti feltételeinek megóvása érdekében már előbb megállítja az ökológiai pusztulást. A környezetszennyezés egy része – elsősorban a szegény országokban – a túlnépesedés következménye, s a helybeli népesség fizikai fennmaradását szolgálja. Ez nemzetközi együttműködéssel megszüntethető, ha a gazdag országok megértik, hogy a globális környezeti egyensúly érdekében tiszta levegőért és háborítatlan természetért cserébe érdemes ingyen élelmiszert és iparcikket adni a legszegényebb nemzeteknek. Ez némi kormányzati ráhatással kapitalista körülmények között is működhet, hiszen többlettermelést igényel. A szennyezés nagyobbik része azonban a felesleges túltermelésből, a kapitalista rendszer által keltett hamis igény kényszerű kielégítéséből származik. Az árucikkekbe beépített gyors elavulási idő, a szemétre termelő civilizáció, a természetes emberi kapcsolatokat fogyasztói javakkal helyettesítő konzumidiotizmus a modern kapitalizmus lényegéből fakad. A globális környezeti egyensúly felborításáért döntően a mesterséges igény és annak perverz kielégítése a felelős. Ezt a halálos körforgást csak egy másféle, közösségi elven működő, szelídebb és békésebb erkölcsű társadalmi rendszer tudja leállítani.

Marx és Engels A Kommunista párt kiáltványa (közkeletűen a Kommunista Kiáltvány) lapjain zseniális képet adott a tőkés globalizációról, amely akkor még csak az angol kapitalizmus méhében készülődött életre kelni. "Az ősrégi nemzeti iparok elpusztultak és napról-napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket helyükből, melyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik: olyan iparok, amelyek már nem a hazai nyersanyagot dolgozzák fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelynek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem valamennyi világrészben egyképp fogyasztják." E globalizáció a huszonegyedik századra közhelyes valósággá vált. A globalizáció helyi vagy nemzeti tagadása ezért szükségszerűen bukásra van ítélve. Bezárkózást, elmaradást, diktatúrát és végül csődöt jelent azoknak, akik egy ilyen kalandot elszenvedni kényszerülnek. A helyes válasz csakis a globalizáció szocializálása lehet. A világgazdaság intézményei fölé olyan demokratikus kontrollt kell rendelni, amely a globalizáció motorját az emberek és a természet érdekében működteti. A szükséges reform szociális részét a profit elvonása és újraelosztása jelentené egy globális, az egész világgazdaságra kiterjedő adórendszer segítségével, környezetvédelmi részét pedig a fenntartható fejlődés megvalósítása, a természeti környezetet károsító tevékenység megszüntetése alkotná. A szociális és a környezeti értékek között némi érdekellentét mindig lesz, s a megfelelő arányok kialakítása a demokratikus szocializmus egyik izgalmas feladata.

Az Európai Unió intézményrendszere minden csökevényességével és bürokráciájával együtt potenciálisan csírája lehet a szociális globalizációnak. Ez annyira kézenfekvő gondolat, hogy sokaknak el is siklik a tekintete felette. Az EU viszonylag jól működő intézményrendszert állított fel a regionális különbségek kiegyenlítésére és részben a szociális igazságtalanságok mérséklésére is. Határain kívül egyáltalán nem számít természetesnek, hogy a gazdag országok és régiók jövedelméből fejlesztési forrásokat biztosítsanak a szegényeknek, s jusson pénz a munkanélküliek, a hátrányos helyzetűek átképzésére. Rendeletekkel és irányelvekkel szabályozza a környezet védelmét, biztosítja az Unión belüli élelmiszertermelést, a tiszta ivóvizet, a nők és férfiak egyenjogúságát, a munkaidő maximumát, a nemzetközi diákcserét és megannyi más üdvös dolgot. Thatcher asszonynak valamiképp igaza volt abban – bár ő ezt elrettentésül, mi pedig dicséretként mondjuk -, hogy az Európai Unió maga a "megvalósult szocializmus". Jelen pillanatban persze csak jelképesen, embrió-állapotban, hiszen az egész rendszer működtetésére a tagállamok csak nemzeti jövedelmük egy százalékát fordítják. Ha a már említett nemzetközi konstelláció esetén az európai nemzetek a szocializmust választják, akkor az Európai Unió intézményeinek jelenlegi vázára ráépíthető lesz az európai szocializmus első, átmeneti változata. Ebben az esetben természetesen nem a nemzeti jövedelmek egy, hanem akár tíz-húsz százalékát is a regionális és szociális különbségek kiegyenlítésére lehet majd fordítani, egyetlen jóléti állammá (államszövetséggé) formálva Európát. A magyar baloldalnak ezért, és más okokból is, a föderatív, államszövetséggé alakuló Európai Unió mellett kell elköteleznie magát. Nyugat-Európa az esetek nagy többségében progresszívabb utat jelent, mint amit a magyar belpolitika lehetővé tesz, s ha Magyarország kivételesen mégis előbbre lép a Nyugatnál, akkor ez a kísérlet a történelmi tapasztalatok szerint elbukik a belső reakció és a nemzetközi közöny miatt.

Az Európai Unió két nagy szellemi vezérelve a francia államrezon és a német-Benelux jóléti állam modellje. Az egyik a francia forradalom, a másik pedig a huszadik századi szociáldemokrácia öröksége. Mindkettő alkalmas arra, hogy – radikális politikai változások révén – egy szocialista fordulat kiindulópontja legyen. Ezzel tehát elutasítom az "állam megszűnéséről" szóló teóriákat. Az állammal mint a társadalom biztonságát, a javak újraelosztását és a környezet védelmét garantáló intézménnyel szemben a nemzetállam jelentősége ugyanakkor valóban elhalványul. Funkcióinak egy része alacsonyabb szintre, a régiókhoz települ, más részük pedig uniós szintre kerül. A régió, a nemzetállam és az uniós államszövetség együttesen alkotja azt az állami mechanizmust, amelynek birtoklása révén a szocializmus demokratikus eszközükkel is létrehozható és fenntartható.

A jövő társadalmi modelljének felvázolása szükségszerűen utópia, s mint ilyen, messze áll a tényektől és a realitásoktól. Ha a feltételek megérnek a szocializmus európai bevezetésére, akkor a szocialista mozgalom képviselői és a tömegek a maguk igényei szerint alakítják majd ki az új társadalmat. Néhány jóslat azonban megkockáztatható. A marxi szocializmus és a huszadik századi szociáldemokrácia tapasztalatai egyaránt tanulságosak lesznek a jövő szocialistái számára. A nagy nemzetközi vállalatbirodalmak társadalmi tulajdonba vétele, illetve irányításuk demokratikus kontrollja és profitjuk újraelosztása a szocialista rendszer elengedhetetlen feltétele. E nélkül sem a szociális igazságosság, sem a környezet hatásos védelme nem biztosítható. A jövő hordja ki magában azt a tulajdonformát, mely a társadalmi kontrollt és a versenyképességet egyaránt biztosítja. A legnagyobb vállalatbirodalmak esetében ez azonban valószínűleg nem a magántulajdon lesz. A kelet-európai államszocializmus gyakorlatával szemben a kis- és középvállalkozások esetében azonban súlyos hiba lenne mindenféle államosítás. Versenyre a jövő szocializmusában is szükség lesz, s ennek motorja az emberi találékonyság, a vállalkozó kedv, a profitérdekeltség. E szektorban a profit újraelosztása alapvetően a skandináv jóléti állam modellje szerint történhet majd, melyben a progresszív adózás bizonyos határ fölött a jövedelem- vagy profithányad nagyobbik részét elvonja. Ilyen értelemben – amennyire múltbeli kategóriák egyáltalán felhasználhatók a jövő modellezésére – az európai szocializmus az államszocializmus és a szociális piacgazdaság ötvözetét jelenti majd. Új elemként jelenik viszont meg a környezet védelme és a világméretű szolidaritás. Nem csak humánus jókívánságként, hanem a fenntartható európai jólét biztonsági feltételeként is. Akármilyen társadalmi rendszerek is legyenek Európán kívül, kontinensünk elemi érdeke a globális környezeti egyensúly és az elviselhető szociális, egészségügyi, közbiztonsági állapotok biztosítása világszerte. Már csak az "Európa-erőd" elleni rohamok és menekülthullámok visszafogása céljából is.

Az új társadalom feltehetően az egyenlőséget is az élet természetes törvényeihez illeszkedve, s nem falanszter-rendszerként teremti meg. Mind a skandináv szociáldemokrácia, mind a kádári rendszer olyan társadalmat hozott létre, amelyben a lakosság leggazdagabb és legszegényebb tíz-tíz százaléka közti jövedelemkülönbség nagyjából háromszoros-négyszeres volt. Az egyéni tehetséget, munkabírást és a vállalkozó kedvet figyelembe ez az a normális és egészséges arány, amelyet a társadalom még elviselhetőnek érez. Csak arra kell vigyázni, hogy a nagy ellátórendszerekben – oktatás, művelődés, egészségügy – mindenki legalább nagyjából egyenlő színvonalú ellátáshoz juthasson. S természetesen generációkként újrateremtődő esélyegyenlőség érvényesüljön a szakképzésben és a pályaválasztásban. A hetvenes-nyolcvanas években az Európát kettészelő vasfüggöny mindkét oldalán láttuk csíráit egy ilyen társadalomnak, a közösségi és a piaci elvet kiegyenlítő, demokratikus szocializmusnak. A diktatórikus államszocializmustól a piaci reformok és a demokratizálás, a svéd jóléti államtól pedig a nagytőke fokozatos társadalmasítása felé tapogatódzott a baloldali gondolkodás. A reformkommunista és a Blair előtti szociáldemokrata modell számára a hetvenes, kora nyolcvanas évek nemcsak az "aranykort", hanem az egymáshoz közelítés, a "konvergencia" reményét is jelentették. Végső soron a neoliberális ellenforradalom törte meg ezt a folyamatot, s kényszerítette ki az államszocialista országok radikálisabb és a jóléti államok visszafogottabb mértékű visszatérését a vadkapitalizmus irányába. Ez a neoliberális ellenforradalom áll a világméretű környezetszennyezés, az agresszív amerikai hegemónia, a tömeges szegénység és a világ többi nyomorúsága mögött is. Bukása egyszer történelmi szükségszerűség lesz. Ha az európai baloldal elég bátor, elszánt és felkészült, ha humanizmusa ellenáll a szélsőséges kalandoknak, akkor a felszabaduló térben lehetségessé válik a szocializmus. Ehhez azonban fel kell készülnünk elmélettel, gyakorlati programokkal és nem utolsósorban a baloldali ethosz ébrentartásával. Egyebekben cudar és barbár világ köszönt néhány évtized múlva ránk és utódainkra.

Igen, Rosa Luxemburg mondása ma igazabb, mint valaha. Európa a jelenlegi világrend megrendülése esetén csak a barbárság és a szocializmus között választhat.