Mint ismeretes, a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldal komolyabb állami szintű támogatást csak a Szovjetuniótól kapott. A cikk a spanyol frontra érkező szovjet katonai tanácsadók némelyikének pályafutásáról ad rövid áttekintést.

A Szovjetunió szinte kezdettől fogva két szinten, fegyverekkel és katonai tanácsadók kiküldésével támogatta a köztársaságiak harcát a Franco-féle lázadókkal szemben. E két támogatási forma közül a polgárháború első szakaszában talán utóbbit, azaz a szovjet parancsnokok hadseregszervező munkáját és hadászati tanácsait tekinthetjük relevánsnak. Ők voltak azok, akik az addig jobbára szervezetlen, sokszor egymástól elszigetelten harcoló népi milíciákból, nemzetközi brigádokból és a királyi hadsereg azon kevés egységeiből, amelyek nem álltak át a falangisták oldalára, hadosztályokat, majd hadtesteket hoztak létre, és ha tehették, harcba is vezették őket.

A szovjet katonai tanácsadók első nagyobb csoportja 1936 őszén, illetve decemberében érkezett Madridba, többségük a Moszkva-Berlin-Párizs vasútvonalon keresztül. Párizst¹ elhagyva, továbbra is vasúton jutottak el Toulouse-t érintve a Garonne medencéjén keresztül a Pireneusokig. Az út itt többnyire érdekes fordulatot vett. Ha tehették, vonaton utaztak tovább egyenesen a köztársaságiak által ellenőrzött Barcelonába, esetleg Valenciába s innen tovább Madridba; vagy bár kétségkívül kockázatosabb volt, mégis akadt rá példa, hogy a határról először Baszkföld központjába, Bilbaóba, majd ettől kissé délnyugat felé fordulva a fővárosba mentek. A Barcelona, Bilbao és Madrid közti utat, ha lehetőségük adódott rá, vonaton, köztársasági, a főváros védelmére siető csapatok társaságában tették meg, de ha a helyzet úgy kívánta, repülőn, gépkocsin, akár lovas szekéren, sőt a legveszélyeztetettebb szakaszokon nemritkán gyalog haladva közelítették meg célállomásukat.

Elsőként Rogyion Jakovlevics Malinovszkij² (Malino elvtárs),³ Nyikolaj Nyikolajevics Voronov (Walter önkéntes)⁴ , J. K. Berzin,⁵ G. I. Kulik (Cooper tábornok),⁶ J. V. Szmuskevics (Douglas önkéntes)⁷ , P. A. Ivanov és Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov (Kolia kapitány) érkeztek meg Spanyolországba.⁸ Őket követte Kirill Afanevics Mereckov (Petrovics önkéntes), B. M. Szimonov (Valois),⁹ Pavel Ivanovics Batov (Fritze elvtárs),¹⁰ Alekszandr Ivanovics Rogyimcev (Pavlito elvtárs)¹¹ , V. J. Kolpacski, D. G. Pavlov,¹² N. P. Gurjev,¹³ A. D. Cjurupa, Sz. M. Krivosein, Pol Matiszovics Arman (Greise őrnagy),¹⁴ G. M. Stern (Grigorovics elvtárs), N. G. Ljascsenko, M. I. Nyegyelin¹⁵ parancsnokok, illetve Sz. Sz. Ramisvili (Juan García), V. P. Drozd (Don Ramón)¹⁶ és N. P. Jegipko (Matisse)¹⁷ fregattkapitányok.

Egyes feltételezésekkel ellentétben¹⁸ a Vörös Hadsereg kiemelkedő, a második világháború során hírnevet szerzett vezető tábornokai – 1936-ban többnyire ezredparancsnokok -, így Konyev, Rokosszovszkij vagy Zsukov nem vettek részt a spanyol polgárháborúban. Maga Sztálin sem kockáztathatta meg, hogy a zűrzavaros ibériai helyzetben fiatal katonai vezetőinek legkiválóbbjait veszítse el. De a kockázat így is magas volt. Bár jól látható, hogy területi alapon válogattak, hiszen főleg a belorusz katonai körzet törzséből választottak ki "önkénteseket" a spanyolországi kiküldetésre, így is egy sor tehetséges fiatal parancsnok esetleges elvesztésével kellett számolni. Malinovszkij és Mereckov, illetve az őket támogató tüzérparancsnok, Voronov, akik 1936-37-ben komoly érdemeket szereztek Madrid védelme idején, a 30-as évek közepén a határ menti belorusz körzet¹⁹ reményteljes aspiránsai közé tartoztak. Már 1935-ben – miután újra bevezették a katonai rendfokozatokat – közvetlenül I. P. Uborevics, a körzet katonai parancsnoka alá rendelték őket.²⁰

A Spanyolországba érkező szovjet katonai tanácsadók először a határon, illetve később Barcelonában vagy Bilbaóban értesülhettek a legújabb fejleményekről, és képet kaphattak a polgárháború katonai helyzetéről is. Ebben segítségükre volt V. A. Antonov-Ovszejenko, a barcelonai szovjet konzul, az októberi forradalom hőse, a Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság egyik egykori vezetője,²¹ V. J. Gorjev katonai attasé²² és Mihail Kolcov, a Pravda tudósítója, valamint Roman Karmen, a neves filmoperatőr.²³ A tényleges harcászati helyzet Mereckov visszaemlékezése szerint jobb volt, mint ahogy a polgári újságírók feltüntették, de rosszabb, mint ahogy Párizsban hallották. Franco csapatai ekkor Madrid alatt álltak, és Délnyugat-Spanyolországot csaknem teljes egészében elvesztették a köztársasági haderők. A politikai helyzet sem kecsegtetett túl sok reménnyel. Largo Caballero miniszterelnök minden igyekezete ellenére sem volt képes betemetni a kommunisták, a szociáldemokraták és az anarchisták közti árkokat. A brigádok és a hadosztályok szervezése során a legtöbb gond szinte mindig utóbbiakkal, az anarchistákkal volt. Maga Mereckov is így írt róluk: "Míg élek, el nem felejtem a spanyol anarchistákat: hol gátlástalan martalócok, hol ábrándozók és álmodozók, de mindig olyan emberek, akik nem tűrnek semmilyen fegyelmet, semmilyen utasítást, semmiféle elemi rendet."²⁴

Ugyanakkor kezdettől fogva számíthattak olyan híres köztársaságpártiak, mint Luigi Longo (Gallo elvtárs), Manfred Stern (Kleber tábornok), Vittorio Vidali (Carlos Contreros) Giuseppe di Vittorio, az Olasz Kommunista Párt központi bizottsága tagjának (Mario Nicoletti komisszár) támogatására és hathatós segítségére mind az elengedhetetlen hadügyi reformok, átszervezések során, mind a hadműveletek idején. Jó munkakapcsolatot ápoltak Zalka Mátéval (Lukács Pál), a 12. nemzetközi, Hans Kaale,²⁵ a 11. nemzetközi és Enrique Listerrel az első brigád parancsnokával, illetve egy rövid ideig szoros kapcsolatban álltak Bounaventura Durrutival (egészen annak haláláig), aki egyszerre több anarchista katonai osztag parancsnoka is volt.²⁶

A kezdeti nehézségek ellenére, elfogadva a szükség szülte kényszermegoldásokat is, a szovjet katonai tanácsadók komoly tiszteletet vívtak ki maguknak meglehetősen rövid idő alatt. Ivanov a köztársaság vezérkarának tagja lett, míg a szovjet tanácsadókat Berzin koordinálta, aki egyben a vezérkar katonai tanácsadója is volt. Kulik, Miaja tábornok, a Madrid védelmét vezető junta elnöke mellett működött konzulensként, majd helyét, miután visszarendelték Moszkvába, Mereckov vette át. Szmuskevics a légierő fejlesztésében, Voronov a (hatékony) tüzérség megszervezésében, míg Kuznyecov²⁷ a flotta megmentésében és az elsősorban Odesszából érkező (fegyver)szállítmányok célhoz juttatásában szerzett érdemeket. Ez utóbbi szállítmányok mind mennyiségileg, mind minőség tekintetében felülmúlták a nyugati (elsősorban francia) és csehszlovák segélyeket. Egy 1937. augusztusi, a falangisták által készített lista, mely az általuk a köztársaságiaktól megszerzett és még használható fegyverek számát rögzítette, 948 szovjet és 565+318 francia gyártmányú géppuskáról, 12 575 szovjet, 2800 francia, 886 csehszlovák és 3852 mexikói puskáról, valamint 4 875 000 szovjet, illetve 2 600 000 francia töltényről, továbbá 110 szovjet tankról szól. Ellenben a francia lövegek száma – ezen a listán – meghaladta a szovjet gyártmányúakét.²⁸

Az Odesszából induló és a Boszporuszon 1936. október elseje és 24. között áthajózó Georgi Dimitrov, a Néva, a Bolsevik és a Komszomol²⁹ több mint 500 teherautót, 30 repülőgépet, 50 tankot rakodott ki Valencia, Alicante, Cartagena és Barcelona kikötőiben.³⁰

A szovjet gyártmányú fegyverek közül hamar nagy népszerűségre tettek szert a köztársaság katonáinak körében a legendás "Makszim" géppuskák, valamint a Polikarpov-gyártmányú, I-15-ös jelzésű, dupla szárnyas harci repülőgépek, a "chatók", és a sokkal modernebb, feszített, szimpla szárnyú I-16-osak, a "moscák",³¹ azaz a "legyek", amelyek akkor a világ leggyorsabb vadászgépeinek számítottak.

A Vörös Hadsereg parancsnokai legnagyobb sikereiket a jaramai és a guadalajarai hadműveletek során érték el. A jaramai események lényegében a főváros védelméhez kapcsolódtak. Miután Franco és tisztikara belátta, hogy Madridot nem tudja sem déli-délnyugati, sem északi irányból megközelíteni, délkelet felől szerveztek támadást a város ellen. Ha tervük bevált volna, Madridot sikerül elvágni a létfontosságú földközi-tengeri kikötőktől és a nemzetközi – főleg szovjet – szállítmányoktól. A támadás kudarcot vallott, Franco csapatait, melyek gerincét a marokkói – gyarmati – hadtest adta, a nemzetközi brigádok és a sebtében kiképzett köztársasági csapatok a népi milíciákkal együttműködve visszaverték. De a köztársasági haderő gyengeségei egyértelműen megmutatkoztak. Mivel a volt királyi hadsereg szinte összes hivatásos katonája átállt a lázadók oldalára, nem volt, aki vezesse a csapatokat. A guadalajarai események előtt a fiatal köztársaság hadseregében 350 000 fő szolgált, közülük 120 000 a madridi arcvonalon. A spanyol demokráciát védő "armada" technikailag is elmaradott volt, 1937 első hónapjaiban még csak száz repülőgéppel és hetven harckocsival rendelkezett.³² A tisztek és a brigádok parancsnokai tudták, hogy a francia-csehszlovák és a szovjet segítségen kívül más támogatásra nem számíthatnak. Tovább nehezítette a védelmi hadműveleteket, hogy Valenciában anarchista felkelés történt, illetve súlyos taktikai hibák miatt elesett Malaga városa is. A Caballero vezette kabinet láthatóan nem tudott úrrá lenni az egyre válságosabb helyzeten, nem tudott mit kezdeni a katalán és baszk autonómiára való törekvésekkel. A hadsereg átfogó reformja, pontosabban a hadra fogható reguláris hadsereg megszervezése pedig egyre csak halasztódott. A hadügyminiszteri teendőket is ellátó miniszterelnök mellett sem helyettese, Asencio – aki ténylegesen irányította a köztársaság fegyveres erőit -, sem Cabrera vezérkari főnök³³ nem tudta az egymástól függetlenül harcoló csapatokat egy zászló alatt legalább hadtestekbe szervezni és így hadba vezetni őket. Ez pedig kizárta bárminemű támadó hadművelet lehetőségét. Ennek ellenére a guadalajarai csata (még) köztársasági sikerrel zárult. Miután Franco a jaramai ütközetben elvesztette marokkói hadtestének java részét, a Madridtól északkeletre felvonuló olasz expedíciós hadtest ragadta magához a harcászati kezdeményezést. A köztársasági felderítés hibájából a kormány és a vezérkar későn szerzett tudomást az olaszok csapatösszevonásáról. Az olasz expedíciós hadtest körülbelül 60 000 főt számlált, és összesen hatvan repülőgéppel rendelkezett. Parancsnoka Roatti hadosztálytábornok (Mancini tábornok) volt, aki Etiópiában szerzett harci tapasztalatokat. A fasiszta hadtest gerincét, a mintegy 10 000 főt kitevő, teljesen gépesített Littorio hadosztály alkotta.³⁴ A nyomasztó fölény ellenére a köztársaságiaknak 1937. március 11-én sikerült megállítaniuk az olasz csapatokat. Ezen a napon határozták el, hogy a fővárost nem ürítik ki, és a vezérkar elfogadta a Mereckov, Szimonov és Pavlov által jegyzett ellentámadás tervét, ami március 19-én indult meg. Másnap a köztársaságiak megfutamították az expedíciós hadtestet, így 21-ére lényegében befejeződött az egész támadó hadművelet.³⁵

A kezdeti sikerek ellenére a köztársaság mindinkább magára maradt. A fejlett nyugati demokráciák nem adták meg a kellő támogatást, ugyanakkor a kommunisták fokozott térnyerését a népfrontkormányban maguk a köztársaságiak is félve figyelték. A kommunista, anarchista és szociáldemokrata szembenállás végső soron a szovjet katonai tanácsadók helyzetét gyengítette, akiket egy-másfél év után – legtöbbjüket 1937-ben – vissza is hívtak a Szovjetunióba. A Spanyol Köztársaság tragédiája pont ez a politikai ellentét volt, amely megmérgezte a hadsereget, és a közelgő bukást is előrevetítette. A szovjet katonai tanácsadók kivonásával és a szállítmányok leépítésével párhuzamosan nőtt a náci német jelenlét az Ibériai-félszigeten, katonai értelemben a Condor-légió formájában, amely lényegében a Guadalajaránál legyőzött olasz expedíciós hadtest szerepét vette át. Ezt hálálta meg később Franco a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra kiküldött "Kék Hadosztállyal".³⁶

A polgárháborús szovjet jelenlét tárgyalásán túl érdemes egy pillantást vetnünk a Spanyolországban harcolt parancsnokok – 1943-tól tisztek – későbbi pályafutására. Mereckov Madrid védelméért és a jaramai csatáért a Vörös Zászló Érdemrendet,³⁷ az olasz expedíciós hadtest legyőzésében játszott szerepéért a Lenin-rendet kapta meg. A szovjet-finn háború során az általa vezetett hetedik hadsereg törte át a Mannerheim-vonalat. 1940-ben rövid ideig vezérkari főnök volt, majd 1941-től népbiztoshelyettes. 1941-től 1944-ig a volhovi front parancsnokaként Leningrádot védte, majd 1944-től a Karéliai Frontot vezette, és az ő csapatai győzték le a németeket Finnországban. 1945-ben megkapta az első távol-keleti front parancsnokságát, így elfoglalta Mandzsúriát és Korea északi részét.

Malinovszkij a sztálingrádi csatában szerzett hírnevet magának, majd a Második Ukrán Frontot vezette. A háború végén, 1945 júliusa és szeptembere között Mandzsúriában harcolt a Kvantung-hadsereg ellen. Voronov később Halhin-Golnál és a finn háborúban bizonyított. Zsukov és Vasziljevszkij mellett a sztálingrádi ellentámadás és a kurszki csata egyik tervezője volt. Batov 1942-től a 65. hadsereget vezette egészen a háború végéig, és Rokosszovszkij jobb kezeként tevékenykedett. Harcolt Sztálingrád alatt és a kurszki csatában is. Kuznyecov a honvédő háború idején a flotta főparancsnoka volt, és mint ilyen részt vett a jaltai és a potsdami konferenciákon. Később összetűzésbe keveredett Sztálinnal, perbe is fogták, de végül felmentették. Pavlov tábornokot a váratlan német támadás és a kezdeti katasztrofális vereségek után, 1941-ben mint az egyik fő bűnbakot Sztálin parancsára kivégezték. Pol Matiszovics Arman 1943-ban esett el a volhovi fronton.

A spanyol polgárháború során a köztársaságnak adott szovjet segítség tehát fegyverszállítmányokat és katonai tanácsadók³⁸ kiküldését jelentette. A német és olasz hadseregtől eltérően vöröskatonák nem jelentek meg nagy számban, expedíciós hadtestként az Ibériai-félszigeten. Bár kétségtelen, hogy az itt megszerzett tapasztalatokat a második világháború során sikerrel használták fel, és Sztálin is igyekezett politikai befolyását növelni az övezetben, de a fentebb tárgyalt parancsnokok, vöröskatonák nem csak ezért mentek Spanyolországba. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők a köztársaságot védték a náci-fasiszta csapatokkal szemben, akkor is, amikor a nyugati demokráciák lemondtak róla, szabad kezet adva ezzel Hitlernek és Mussolininek.

Jegyzetek

¹ A párizsi szovjet nagykövet ekkor V. P. Patyomkin volt, aki hasznos informá­ciókkal látta el a Spanyolországba továbbinduló tiszteket. Kuznyecov, p. 127.

² Mereckov, p. 119.; Golubovics, p. 21.; Tuñon de Lara, p. 529. és Thomas, p. 305.

³ Mereckov, p. 132.; de Hugh Thomas The Spanish civil war című művében (p. 305.) hivatkozik El Campesino (eredeti nevén Valentín González, 1909-1983, spanyol kommunista) Comunista en España (p. 73-85.) részben visszaemlékezésekre épülő munkájára, aki szerint Malinovszkij (ekkor már ezredes!) fedőneve "Mañolito" volt. Ugyanő (Campesino) ugyanitt állítja, hogy a fentieken kívül további neves szovjet parancsnokok is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig a forradalmi Spanyolországban. Így Ivan Sztyepanovics Konyev (Paulito), aki Sztálin megbízásából mindenre elszánt milicistákat (Thomas a "terrorist" szót használja) képzett volna ki. Míg Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij ugyancsak Sztálin közvetlen parancsának engedelmeskedve lényegében kémként épült volna be a falangista csapatokba, hogy egyes német fegyverekről információkat szerezzen meg.

⁴ Kuznyecov, p. 166. Itt Voronov Voltaire ezredes néven szerepel. Kuznyecov és Voronov először 1936-ban Valenciában, az Alboralla utca 8. szám alatt találkoztak. Ez volt a szovjet "önkéntesek" találkozóhelye. Voronov itt mondta el Kuznyecovnak, hogy eredeti fedőneve a Voltaire ezredes lett volna, de ez később mégis Walterre változott. (Kuznyecov, p. 170.) Ezzel együtt Mereckov visszaemlékezésében következetesen a Walter nevet használja Voronov esetében.

⁵ Mereckov, pp. 113. és 123. A lett származású Berzin eredeti neve Peter Küzis volt. 1911-ben, miután megszökött az irkutszki száműzetésből, felvette a Jan Karlovics Berzin nevet. A CSEKA embere és Feliksz Dzerzsinszkij közvetlen munkatársa volt.

⁶ Mereckov, p. 124.

⁷ Tuñón de Lara, p. 529.; Thomas, p. 305.; Mereckov, pp. 119. és 123., illetve Kuznyecov, p. 166.

⁸ Tuñón de Lara, p. 529. és Kuznyecov, pp. 121-193.

⁹ Mereckov, p. 132.

¹⁰ Mereckov, p. 132., illetve Kuznyecov, p. 166. (Kuznyecov szerint Batov fedőneve Pablo Fritz volt.)

¹¹ Mereckov, p. 132.

¹² Kuznyecov, p. 166.

¹³ Mereckov, p. 119.

¹⁴ Mereckov, p. 117.

¹⁵ Mereckov, p. 120. Nem azonos Manfred Sternnel. Illetve Kuznyecov, p. 164.

¹⁶ Kuznyecov, pp. 162-163.

¹⁷ Kuznyecov, pp. 185-186.

¹⁸ Lásd: 2. lábjegyzet.

¹⁹ A Belorusz Katonai Körzetben összpontosult a későbbi (második világháborús) szűken vett szovjet vezérkar szinte valamennyi tagja, így Sz. K. Tyimosenko (a körzet parancsnokának helyettese, későbbi marsall), Zsukov (a körzet egyik hadosztályparancsnoka), Konyev (ekkor éppen hadtestkomisszár a körzetben), V. D. Szokolovszkij (a körzet vezérkarának tagja, később marsall), V. J. Kolpacski (az egyik hadtest törzsfőnöke, később hadseregtábornok), A. A. Novikov (ekkor az egyik hadtest törzsfőnöke, később a légierő főmarsallja), I. H. Bagramjan (ekkor az egyik hadtest törzsében szolgált, később marsall) és P. M. Arman (az egyik gépesített dandárban volt parancsnok). Rajtuk kívül a törzs hadműveleti osztályán szolgált M. V. Zaharov (a hadműveleti osztály vezetője, későbbi marsall) és Malinovszkij. – Mereckov, p. 97.

²⁰ 1935 januárjában Malinovszkijt a 3. lovashadtest törzsfőnökévé nevezték ki. 1936 júniusában pedig Minszkbe rendelték az ekkor már ezredest, ahol megkapta a körzet lovassági felügyelőjének helyettesi tisztét. – Golubovics, p. 19.

²¹ Antonov-Ovszejenko tartóztatta le a Téli Palotában az Ideiglenes Kormányt. Mereckov, p. 111.

²² Kuznyecov, p. 127.

²³ Mereckov, p. 112. és Golubovics, pp. 21-22, illetve Kuznyecov, pp. 133. és 135.

²⁴ Mereckov, p. 131.

²⁵ Mereckov és a többi szovjet parancsnok is kiemeli a német és osztrák köztársaságpárti önkéntesek bátorságát és a belőlük szervezett brigádok kimagasló harci értékét.

²⁶ Mereckov, pp. 120-121. és 131. Mereckov megemlíti, hogy Durruti egyik osztaga Mahno nevét viselte. Mivel Mahno banditának tartott anarchista csapatai ellen maga Mereckov is harcolt Bugyonnij lovashadseregében, így érthetően megütközéssel fogadta az elnevezést.

²⁷ Kuznyecov Indalecio Prieto tengerészeti miniszter közvetlen tanácsadójaként működött.

²⁸ Cattell, p. 78. Megjegyzendő, hogy a lista 318 egyféle és 565 különböző típusú francia géppuskát említ meg, illetve a 12 575 szovjet puskát típus alapján két csoportra osztja.

²⁹ A Komszomolt nem sokkal később Algéria partjainál elsüllyesztették, és a hajó egész személyzete G. A. Mezencov kapitánnyal együtt a falangisták fogságába került. – Kuznyecov, p. 179.

³⁰ Thomas, p. 305. Ezek a szállítmányok élelmiszert és kötszereket is tartalmaztak.

³¹ Érdekes egyezés, hogy a "mosca" szó egyszerre jelenti a legyet, nagybetűvel írva pedig, "Mosca"-ként, Moszkva városát.

³² Mereckov, p. 133.

³³ Mereckov, p. 118.

³⁴ Mereckov, p. 136.

³⁵ Mereckov, p. 146. és Kuznyecov, pp. 175-176.

³⁶ División Azul.

³⁷ Mereckov, p. 144. A Vörös Zászló Érdemrendet pályafutása során ekkor másodszor, először még 1918-ban a kazanyi harcokért kapta meg.

³⁸ Vaszilij Ivanovics Csujkov és Andrej Andrejevics Vlaszov nagyjából ebben az időben Kínában tevékenykedtek Csang Kaj-sek katonai tanácsadójaként.

Bibliográfia

1. Mereckov, Kirill Afanevics: A nép szolgálatában. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1985.

2. Golubovics, Vaszilij Szeliversztovics: Malinovszkij marsall. Ford.: Horváth Zoltán. Budapest, Zrínyi, 1985.

3. Kuznyecov, Nyikolaj Geraszimovics: A háború előestéjén. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1975.

4. Thomas, Hugh: The Spanish civil war. New York. Harper&Row, 1961.

5. Cattell, David Tredwell: Communism and the Spanish Civil War. Los Angeles&Berkeley, University of California Press, 1956.

6. Tuñón de Lara, Manuel: Storia della repubblica e della guerra civile in Spa­gna. Ford.: Agostino Bertoni. Roma, Editori Riuniti, 1966.

7. Seidman, Michael: Republic of Egos. A Social History of the Spanish Civil War. The University of Wisconsin Press, 2002.

1937 májusában Barcelonában harcok törtek ki a népfront-kormány egységei és a radikális forradalmi erők között. A cikk a felkelés és az azt követő megtorlás eseményeinek ürügyén a népfrontpolitika esélyeit latolgatja egy sajátos történelmi szituációban – a forradalmi fellendülés idején.

Számos történelmi példa igazolja, hogy egy forradalmi mozgalom többnyire komoly bajba jut, ha valamilyen módon hatalomra kerül. Persze rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy forradalmi mozgalomnak csupán azt tekintem, amely az osztálytársadalom (a jelen történelmi korszakban praktikusan a kapitalizmus, általában véve azonban minden árutermelő osztálystruktúra) teljes meghaladására törekszik. Ez a törekvés ugyanis antagonisztikusan viszonyul az osztálytársadalom, az állam, a bérmunka rendszere, a politika stb. adott és bevett formáihoz, amelyek konkrétan az adott társadalmi berendezkedés termékei és működtetői. Marxnak a párizsi kommünről szóló elemzései óta máig számos teoretikus és mozgalmár igyekezett valamiféle feloldást találni erre a problémára: mi a járható út akkor, amikor az osztályok közötti erőviszonyok egy adott történelmi pillanatban és egy adott helyen a proletariátus javára billennek? Miként építkezhet egy forradalmi hatalom a hozott-öröklött anyagból, illetve milyen forradalmi struktúrákat kell és lehet kiépítenie, hogy hatalmát megtarthassa éppen saját hatalmának – és azzal együtt minden hatalmi viszonyulásnak – megszüntetése érdekében?

Ez az általános probléma számos részkérdést is felvet. Mi a teendő az állammal? Hogyan viszonyuljon egy forradalmi mozgalom saját addigi struktúráihoz (pártok, szakszervezetek stb.)? És – talán az egyik legfontosabb probléma – miként határozható meg egy adott szituációban a forradalom társadalmi bázisa, melyek azok a rétegek és osztályok, amelyeknek történelmi programja immanens módon az osztálytársadalom lerombolása és a kommunizmus (anarchia, akrácia stb.) megvalósulása felé mutat? Lehetséges-e bármiféle "szövetség" a forradalom és a fennálló rendszer "kijavítására", "demokratizálására" stb. törekvő, úgymond "progresszív" társadalmi érdekcsoportok között? Lehet-e – valamiféle nagyobbik rossz elkerülése érdekében – barátom az ellenségem ellensége?

A kérdés persze a gyakorlatban többnyire nem ilyen absztrakt formában fogalmazódik meg. Szinte mindig van egy olyan burzsoá frakció, amely sok szempontból ellenségesebb a proletármozgalommal, illetve általában véve a proletárokkal szemben, amely "nyílt, terrorista diktatúrára" (Dimitrov) törekszik céljai megvalósítása érdekében. Ezzel a nagyobbik rosszal pedig a különféle burzsoá frakciók vetélkedésében mindig szemben áll egy (vagy inkább több) olyan irányzat, amely valóban kevesebb terrort, több jogot, nagyobb létbiztonságot ígér. Több beleszólást a munkásnak abba, hogy az adott kereteken belül miként szervezheti meg saját életét. "Nyílt, terrorisztikus diktatúra" helyett az értéktörvény mindennapi, demokratikus diktatúráját – ahogyan ezt a 20. század első harmadában a baloldali radikálisok megfogalmazták.

Leegyszerűsítve a kérdést, a proletárok "választhattak" egy "fasiszta" és egy "demokratikus" diktatúra között – és a választás látszólag egyszerű: a munkásmozgalom ebben a kérdésben szinte kivétel nélkül a demokrácia és az antifasizmus mellett tette le a voksát. A "kisebbik rosszat" választotta. Az egyes konkrét történelmi helyzeteket tekintve többnyire rábólinthatunk: nem volt más lehetősége, tehát végső soron jó döntést hozott.

Mindez rendben is van akkor, ha éppen nincs forradalmi helyzet. Voltak azonban a 20. század folyamán olyan történelmi periódusok, amikor a proletariátus offenzívában volt. Vajon akkor is le kell-e mondani a kommunizmus történelmi programjának megvalósításáról, ha a történelem erre – látszólag, vagy valóságosan, ezt most ne firtassuk – lehetőséget biztosít? Ez volt a kérdés 1917 és 1921 között, és talán még élesebben (bár földrajzilag behatároltabban) 1936-1937-ben Spanyolországban. És ekkor a válasz már nem is annyira egyszerű.

Mikor 1936 júliusában kirobbant a Franco-féle puccs, mindenki azt hitte, hogy csupán az ibér világban oly megszokott pronunciamientók egy újabb felvonására került sor. Ezeknek a hatalomváltásoknak Spanyolországban hagyományai, sőt kialakult koreográfiái voltak. Szinte a politikai váltógazdálkodás spanyol formájának tekintették őket. Az 1936 februárjában hatalomra jutott "népfrontos" baloldali-liberális republikánusok megengedő politikája, a tervezett szociális és politikai reformok elrémítették a burzsoázia számos frakcióját, amelyeknek nem igazán állt érdekében az ország modernizálódása. Döntő faktor volt – mint Spanyolországban korábban is mindig – a hadsereg és az egyház reagálása. Mind a tisztek, mind pedig a papok "kemény kéz" után sóvárogtak. A republikánus vezetőkön kívül tulajdonképpen mindenki látta, hogy a konfrontáció elkerülhetetlen. Ezúttal azonban a dolgok váratlan fordulatot vettek.

A puccsok és palotaforradalmak közvetlenül csak az elitet érintik. 1936 júliusában azonban a munkások mindenki nagy meglepetésre azonnal fegyvert követeltek "a köztársaság védelmében". Erre sem a puccsisták, sem pedig a kormány nem számított; az utóbbi két nap alatt három miniszterelnököt elfogyasztva mutatkozott csak hajlandónak a munkások felfegyverzésére. A társadalom széles rétegeinek váratlan és hangsúlyos reagálásával a puccs "polgárháborúvá" szélesedett. Ezt részben éppen az okozta, hogy az osztályok közötti harc Spanyolországban már hosszabb ideje meglehetősen heves volt, és a jobboldali republikánusok csupán két évvel korábban verték le véresen a meglehetősen kiterjedt és radikális asztúriai bányászfelkelést, üldözték a munkásmozgalmat, csendőreik rendszeresen zaklatták a szegényparasztokat. Az 1936 februárjában hatalomra került baloldali-liberális kormány az igen feszült osztályviszonyokat enyhítendő afféle szelepként működhetett volna, ám ezt a szelepet hirtelen elzárták. A kazán pedig azonnal felrobbant. Lehetett volna rá számítani, a robbanás ereje mégis meglepetést okozott.

A felfegyverzett munkások gyorsan létrehozták saját milíciáikat, és a lázadás az ország fontosabb részein gyorsan elbukott. Kezdetben a kormánynak szinte nem is maradt hadserege, a fegyveres hatalom a két nagy szakszervezeti szövetség által irányított munkások kezébe került. A munkások maguk úgy gondolták, győztek. A puskák az ő kezükben voltak. De mi most a teendő? Kire irányítsák azokat a puskákat? Ki vezényel tüzet? Annyi év készülődése, forradalmi programja és forradalmi frázisa után a munkásmozgalom hirtelen tényleg Rodoszon találta magát, és ugrania kellett. Erre azonban a mozgalom vezetői nem voltak felkészülve: maguk a proletárok sok helyen valóban "ugrottak", felgyújtották a templomokat, elfoglalták a kaszárnyákat, a gyárakat és a földeket, miközben vezetőik jórészt inkább csak őrült ugrándozásba kezdtek. 1936 második felében Spanyolországban két frontvonal alakult ki: az egyiket, a katonait kiválóan lehetett követni a térképeken, míg a másik hol nyíltan, hol rejtve a társadalmon keresztül húzódott. És a két frontvonal nem feltétlenül esett egybe.

Katalónia és mindenekelőtt Barcelona, a katalán "főváros" hagyományosan a munkásmozgalom erős bástyájának számított. Franco lázadása után igen gyorsan létrejött az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága, amelyben az anarchoszindikalista szakszervezeti szövetség (CNT), az Ibériai Anarchista Federáció (FAI), a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT), a katalóniai szocialisták és kommunisták fúziójából született Egyesült Katalán Szocialista Párt (PSUC), a szakadár kommunista Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), valamint a katalán regionális kormányzat, a Generalitat képviselői kaptak helyet. A puccsot a munkások és a tisztjeik ellen forduló katonák gyorsan leverték. Július 19-én hajnali fél ötkor a lázadó katonai egységek "Éljen a köztársaság!" és "Éljen Spanyolország!" kiáltással kivonultak a laktanyákból; Barcelonában is megkezdődött a puccs. A laktanyákat megfigyelés alatt tartó fegyveres proletárcsoportok nyomban tüzet nyitottak, a gyárakban megszólaltak a szirénák. A katonaság gyorsan megszállta a város stratégiai pontjait. Goded tábornok, aki Mallorcáról repülőgépen érkezett meg, hogy a lázadás élére álljon, a városi főkapitányságon rendezkedett be.

A faipari egységszakszervezet székháza közelében, a Paralelo úton a faipari munkások hatalmas barikádot emeltek, és négy órán át sakkban tartották a katonai egységeket, amelyek végül csak úgy tudtak keresztültörni ezen a ponton, hogy a városrészben összefogdosott nőket és gyerekeket maguk előtt terelve nyomultak előre.

19-én délutánra azonban megváltozott a helyzet. Egy tényleges antifasiszta osztályközi egységfront kezdett kialakulni, a polgárháborús köztársasági tábor egyfajta embrionális előképe Barcelonában: a harcoló proletárcsoportokhoz csatlakoztak a köztársasági "rohamgárda" egységei, sőt a csendőrség (Guardia Civil) egyes csoportjai is, Escobar ezredes vezetésével. A lázadó katonai vezetők ekkor kirendelték a San Andrés és a Docks laktanya katonáit is. Ez volt az a pillanat, amikor a helyzet második fordulata átmenetileg eldöntötte a köztársasági kormány és a lázadók közti csatát Barcelonában: az Ikária sugárúton, a Docks laktanya közelében, a fegyveres proletárokkal szembekerülve a kivezényelt katonák haboztak, egyesek a levegőbe lőttek, más csoportok az Internacionálét kezdték énekelni, és megfordulva a saját tisztjeiket vették tűz alá. A munkások erre elhagyták a barikádot, tömegesen megindultak a katonai egység felé, elkeveredtek a katonákkal, több ágyút is zsákmányoltak.

Ezzel a katonai puccs Barcelonában összeomlott. Huszadikán foglyul ejtették a főkapitányságon Goded tábornokot, és a CNT aktivistái átvitték a Generalitat palotájába. A környékbeli laktanyákban a katonák fellázadtak, agyonlőtték tisztjeiket, fegyvereket osztottak ki a munkásoknak. Csak Atarazanas erődje tartotta még magát; Diaz Sandino köztársasági légiereje előbb bombázta az erődöt, majd a barcelonai proletáregységek rohamra indultak. A fegyveres proletárcsoportok ezt követően teherautókon, buszokon, elkobzott gépkocsikon, taxikon (melyekre szervezeteik nevét mázolták fel) megindultak a többi katalóniai város és a falvak felé, hogy Tarragonában, Geronában és Léridában is leverjék a puccsistákat.

A fegyverek a munkások kezében maradtak ugyan, de a tényleges hatalom, a fegyverek irányításának hatalma a kormány kezében volt. Miközben a milíciák és a kialakuló reguláris köztársaság egységei a frontokon igyekeztek megállítani a fasiszták előrenyomulását, a kormány és a csendőrség egységei a belső fronton is igyekeztek felvenni a harcot a "köztársaságot fenyegető másik veszély", nevezetesen a "felelőtlen fegyveres elemek" ellen. A kormány célja a milíciák beolvasztása és regularizálása, valamint a munkások kezében lévő fegyverek és hadianyag begyűjtése volt. Mindez teljes mértékben igazolható a polgárháború szükségletének logikájából. A fegyveres munkások számos csoportja számára a cél a társadalmi forradalom továbbvitele volt: a gyárak irányításának átvétele, az egyház eltörlése, a tényleges hatalom megszerzése. Mindez teljes mértékben igazolható a forradalom szükségleteinek logikájából. Ám a két logika nem passzolt össze. A munkásszervezetek meglehetősen skizofrén helyzetbe kerültek: meg akartak felelni mindkét elvárásnak. A szocialisták inkább az antifasiszta harcra, míg az anarchisták és a POUM inkább az osztályharcra helyezte a nagyobb hangsúlyt, de alapvetően az összes "népfrontszervezet" két irányba is igyekezett mosolygós arcot mutatni. 1937 áprilisában a barcelonai Generalitat a fegyverek beszolgáltatását követelte a proletároktól. A pártok és szakszervezetek már korábban megpróbálták ezeket a fegyvereket begyűjteni, de nem nagy sikerrel. Jelentős mennyiségű fegyverrel a szervezetek közül magában Barcelonában csak a PSUC rendelkezett, míg a CNT-be tartozó munkások inkább maguknál tartották fegyvereiket. A POUM nem rendelkezett komolyabb erővel: milicistái a fronton harcoltak a fasiszták ellen, a párt központjában csak minimális fegyvert tartottak.

A kormány és a megerősödő PSUC célja a megbízhatatlan anarchisták és POUM-isták befolyásának visszaszorítása volt. A Spanyol Kommunista Párt (PCE) és katalán szervezete 1936 folyamán egyaránt alaposan megerősödött. A kommunisták emberei kerültek az államapparátus számos kulcspozíciójába, főként a hadseregben és a rendfenntartó erőknél. A népfrontkormány számára – és a közvélemény számára is – egyértelmű volt, hogy a kommunista párt jelenti az egyre jelentősebb szovjet hadisegélyek garanciáját. Ezt a befolyást igyekeztek azután a kommunista pártok politikai téren is kamatoztatni: a liberális republikánusok támogatásával céljuk mindinkább fő politikai riválisuk, az anarchista mozgalom, valamint Katalóniában a "trockista" POUM meggyengítése volt. Mindezt az antifasiszta egységfront megerősítésével igazolták, ami nem is volt teljes mértékben mellébeszélés: a kommunista pártok logikája egyre inkább az állami logika volt, míg az anarchisták továbbra is ingadoztak az antifasiszta harc és az osztályharc között. "Mielőtt megszerezzük a fasisztáktól Zaragozát, előbb Barcelonát kell megszereznünk!" – jelentette ki állítólag az egyik katalán kommunista vezető.

Barcelona volt a front kulcsa, és Barcelona volt a politikai-hatalmi játszma kulcsterülete is. Várható volt, hogy történik valami. A központi kormány rendeletének végrehajtására törekvő erők és az "ellenőrizetlen" proletárcsoportok között állandósultak a súrlódások, kisebb összecsapások. Április 17-én a CNT-hez tartozó anarchista munkások és a lefegyverzésükre kirendelt csendőrség között robbant ki összetűzés Puigcerdá határállomásnál. A CNT regionális vezetősége gyorsan tárgyalásokat kezdeményezett, és megállapodott a "kompromisszumról", azaz a proletárcsoportok visszavonulásáról. A CNT ilyen jellegű visszafogó tevékenysége természetesen folyamatosan csökkentette a szervezet befolyását; a formailag hozzá tartozó proletárok közül egyre több csoport a valóságban önállósította magát, hogy folytatni tudja forradalmi törekvéseit. Május elsején a POUM vezetője, Andrés Nin így írt a párt lapjában: "…a munkásosztálynak maradéktalanul vissza kell nyernie önmagába vetett hitét, letépnie a kötelékeket, amelyek a burzsoá demokráciához fűzik, és határozottan a hatalom megragadásnak útjára kell lépnie. Ma még van erre idő. Holnap már késő lesz." Ám végül nem a "munkásosztály", hanem a hatalom tette meg a döntő lépést, bár nem "holnap", hanem "holnapután": május harmadikán a rendőrség és a PSUC fegyveresei megtámadták a CNT-FAI ellenőrzése alatt álló barcelonai telefonközpontot. Az indok az volt, hogy az anarchista telefonkezelők önhatalmúlag akadályozták a katalán kormány és személyesen Companys elnök telefonbeszélgetéseit. A központ munkásai elbarikádozták magukat az épület felsőbb emeletein, és riasztották elvtársaikat. Másnap már városszerte folytak az utcai harcok. Az UGT és a PSUC egységei a rendőrség oldalára álltak (bár számos szocialista és kommunista munkás tűnt fel a barikádokon is), míg a CNT-FAI – amelynek főhadiszállását körülvette a rendőrség – megbékélésre és tűzszünetre szólította fel híveit, akiknek az ellenállását az 1936 júliusában létrejött területi védelmi bizottságok szervezték. A CNT rádiójában maga García Oliver, a CNT egyik vezetője, a kormány tagja szólította fel az anarchista munkásokat a harc abbahagyására és az antifasiszta egységre. A munkások között azonban az a hír terjedt el, hogy Olivert "a kommunisták" fogságba ejtették, és beszédét nem kell komolyan venni. Az viszont már mindenképpen komoly volt, hogy a harcok hírére a frontról hazaindultak a milíciák, hogy csatlakozzanak bajtársaikhoz. "Csodák csodája": Franco nem használta ki a helyzetet. Vélhetőleg ő is úgy látta, tegyen csak rendet a köztársaság a saját háza táján, és számoljon le a barcelonai lázadókkal, ezért a minimálisra csökkentette a hadmozdulatokat a leginkább érintett aragóniai fronton.

Május 4-én a CNT és a kormány közötti tárgyalások végképp kudarcba fulladtak: Companys elnök elutasított minden kompromisszumot, azonnali fegyverletételt követelt a lázadóktól. A harcok tovább durvultak. Május 5-én egy szakadár anarchista csoport, a CNT-ből Jaime Balius vezetésével kiszakadt, tagságát az anarchista ifjúsági mozgalomból toborzó "Durruti Barátai" röpiratában az azonnali forradalomra, a proletárdiktatúra bevezetésére szólított fel: "Barcelonában forradalmi juntát kell alakítani. A kormány embereivel végezni kell!" – követelték. "Dolgozók, követeljetek velünk együtt forradalmi vezetést. A bűnösök megbüntetését. Minden olyan fegyveres testület lefegyverzését, amely részt vett az elnyomásban. A gazdaság társadalmasítását. Azoknak a politikai pártoknak a feloszlatását, amelyek a munkásosztály ellen támadtak! Ne adjuk át az utcát! A forradalom mindenekelőtt."

A nagy forradalmi szervezetek közül egyedül a POUM-mal tartották elképzelhetőnek az együttműködést, és a POUM lapja másnap – Nin tudta nélkül – le is közölte felhívásukat. Hasonló álláspontot foglalt el lapjában Camillo Berneri is. Időközben a CNT regionális bizottsága azt javasolta, hogy mindkét fél tartsa meg a kezében lévő területeket (a kormányerők és a PSUC a belvárost és a kikötőt, míg a lázadók a külvárosokat tartották ellenőrzésük alatt), és kössenek ideiglenes tűzszünetet: ezt a kormány is elfogadta, ám csapatai tovább harcoltak, sőt megtámadták a CNT-bizottság székházát is. E körülmények között a CNT vezetése felszólította a munkásokat, hogy tegyék le a fegyvert, és "térjenek vissza a munkához". Bár ez is meglehetős zavart okozott a felkelők között, a lázadás sorsát végül a külső erők döntötték el: a központi kormány Barcelonát – az autonómiaszerződést megsértve – saját irányítása alá vonta. Franco passzív támogatását kihasználva 6000 katonát irányítottak át a jaramai frontról Barcelonába, míg a kikötőt angol és francia hadihajók zárták le, hogy megakadályozzák a lázadók szökését. A proletárlázadással szemben nem létezett "benemavatkozási egyezmény", fasizmus és antifasizmus, autonómia… 1937. május elején egyértelművé, brutálisan látványossá vált, hogy a valódi frontvonalak nem elsősorban a különféle burzsoá politikai rendszerek között húzódnak, hanem sokkal inkább a társadalmi osztályok között. A lázadás elfojtásában minden ellentétük dacára együtt tudott működni Franco és Sztálin, a katalán kormány republikánusai és anarchista miniszterei, a németek és az angolok, az olaszok és a franciák… A felkelés során a harcokban mintegy ötszázan vesztették életüket. Ennél fontosabb volt azonban, hogy megroppant a Népfront, a köztársaság gerince: a májusi események és az azokat követő megtorlások egyértelművé tették, hogy az antifasiszta kompromisszum nem működőképes, és az ihletett egységfelhívások mögött áthidalhatatlan társadalmi ellentétek feszülnek. Pár nappal azelőtt, hogy a GPU (számos forrás szerint egyenesen Palmiro Togliatti utasítására) kivégezte, lapjában Camillo Berneri így összegezte a történteket: "Noske árnyéka rajzolódik ki. A monarchista-katolikus-tradicionalista fasizmus csak az egyike az ellenforradalom szektorainak. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezt ki kell mondani."

A megtorlások során elfogott munkások százait végezték ki, és megindult a hajtóvadászat az "anarchista, trockista" vezetők és militánsok ellen. A POUM-milíciában harcoló George Orwell is alig tudta puszta életét megmenteni. Május 12-én a POUM Központi Bizottsága nyilatkozatban magyarázta részvételét az eseményekben: "A pillanat alkalmatlan volt a döntő akcióra. A forradalmi munkások azonban harcba indultak, és mi nem hagyhattuk magukra őket." A PCE azt követelte a központi kormánytól, hogy helyezze törvényen kívül a POUM-ot, lapját tiltsa be, milíciáit oszlassa fel. Miután a baloldali szocialista Largo Caballero erre nem volt hajlandó, a PCE kilépett a kormányból, és megbuktatta a miniszterelnököt. Május 29-én a baloldali liberális Negrín vezette új kormány betiltotta a POUM központi lapját, a La Batallát. A Komintern lapja, az Imprekorr "leleplező cikket" közölt a "fasisztákkal együttműködő" POUM-ról. Június 15-én letartóztatták és megölték Andrés Nint, és a rendőrség megrohamozta a POUM barcelonai központját. A pártot betiltották.

Néhány nappal később a kormány rendeletet hozott arról, hogy a nyersanyagot az önigazgatás alatt álló üzemekből el kell szállítani és átadni a magánkézben levő gyáraknak. Ezzel a CNT-re is súlyos csapást mértek. Teljessé vált a spanyol Thermidor. A Népfront immár csak virtuálisan létezett, és csupán idő kérdése volt, hogy végső vereséget szenvedjen. Miután saját népi-proletár bázisát elveszítette, már csupán azok a szempontok döntötték el a polgárháború kimenetelét, amelyek mindegyike a fasiszta oldalnak kedvezett: a nemzetközi helyzet, a fegyverek és a hadianyagkészletek, a csapatok képzettsége és hadrafoghatósága. A társadalmi forradalom alternatívája nélkül az "antifasiszta összefogás" képtelennek bizonyult még a háború megnyerésére is. A polgárháborúban részt vevő szürrealista költő, Benjamin Péret így foglalta össze a tanulságokat 1939 februárjában:"A munkásosztály szem elől tévesztette saját céljait, semmiféle különös sürgetést nem érzett immár arra, hogy a burzsoá demokratikus klánt a fasiszta klántól védelmezve felkoncoltassa magát, vagyis az angol-francia tőke védelmében az olasz-német imperializmus áldozatául dobja magát. A polgárháború egyre inkább imperialista háborúba fordult." Saint-Just annak idején még tömörebben fogalmazott saját titkosrendőrei elől is rejtegetett feljegyzéseiben: "A forradalom megfagyott."

A szerző a hagyományos spanyol regionalizmus összefüggéseiben tekinti át a spanyol anarchizmus egyes mozgalmait, a politikai-eszmei palettán elfoglalt helyüket, történetüket. A tanulmány hangsúlyos részei foglalkoznak az anarchisták termelési elképzeléseivel, a földkérdéshez és az ipar irányításához való viszonyukkal.

A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt, az egész államot tekintve, a tartományi szeparatizmus jelensége. Ez utóbbi elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira "katalánosodott", hogy 1935-ben az anarchisták is részt vettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek.¹

Az erős lokális közösségek hagyománya azonban sokkal lényegesebb volt. Minden egyes falu úgynevezett "patria chica" (kis haza) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúlik vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány, illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol "pueblo" szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket.² A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega tizenhetedik századi drámaíró Fuente­ovejuna című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a "Ki tette?" kérdésre az összes paraszt így válaszolt: "Fuenteovejuna". Több mint négy és fél évszázaddal később, 1932. január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A "Ki tette?" kérdésre adott válasz a "Castilblanco" volt…³

Az agrárkérdés és a paraszti anarchizmus

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A paraszti világ azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutat (pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok "éljen Krisztus Király!" csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%–a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt).

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a "társadalmi bandita" típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: "Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól" – mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának.⁴

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben, illetve sztrájkokban nyilvánult meg. A megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott sztrájk egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült, hogy tulajdonképpen semmiért; úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül – jobb híján – rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a "Mano Negra" ("Fekete Kéz") szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket.⁵

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett "comunismo libertario", vagyis a "szabad kommunizmus" volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el) és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a kemény vonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

Az anarchoszindikalista szervezet: a CNT és a FAI

Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederación Nacional del Trabajo, továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfél millió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre. A szervezetet 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett "sindicató"-k voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, amit segélyre, illetve a szervezet újságjának, a Solidaridad Obrerának a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor "követutasítással" is ellátva. A helyi közösségi élet a "centro obreró"-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestanát és Salvador Seguít kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. Az 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását "egy természetes ideig", darabbér eltörlését, szakszervezetek vétójogát a törvényeket illetően, állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, ami néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel stb.)

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő "sindicató"-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a "sindicato único" lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt.⁶

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak). Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsinai és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek (Joaquín Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből, és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett). Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, aminek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, Salvador Seguí is.

A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a "moderáltak" és a "tiszták" között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, amit a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét, illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta a forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE – Partido Socialista Obrero de España) szövetkezni, melyek Primo de Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal, képviselői szakszervezet) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A "tiszták" élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették. (Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.) Úgyszintén elítélték a "moderáltak" alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a végrehajtó bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból kerültek ki. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanilyen volt, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről lévén szó ("bolsevik anarchisták"), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a "comunismo libertario" ("szabad kommunizmus") megteremtése. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre García Oliver volt a legnagyobb befolyással.⁷

Mindez nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a "comunismo libertario" volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon.

A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta a győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak.⁸

Az új állam a hangzatos "Minden osztály dolgozóinak köztársasága" nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek, és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki bracerók helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség) és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma (portugál vendégmunkások), és stabilizálta a földbérlők helyzetét. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, amit nem a tulajdonos művel. A megváltás összegét a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, pedig a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12 260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. "Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint" – jegyezte meg Caballero.⁹

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a "moderáltak" és a "tiszták" között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak – vagy legalábbis a "kisebbik rossznak" – tekintve a "comunismo libertario" felé vezető úton. A szélsőségesek ("faistas") ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a "tiszták" fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését.¹⁰

A "tiszták" erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. "Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink" – mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT székházát tüzérség bevetésével lőtték szét (ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de azt is tudták, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne). Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett "csavargótörvény", mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert, és riválisait így egyszerű sztrájktörőnek tartotta.¹¹

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a "tiszták" fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A "moderáltak" kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-án írták alá ("treintistas"). "Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére" – nyilatkozták.¹² 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancóban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat – sokszor a papírpénzt is – elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egy időben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán, illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. "Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém" – üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban hiú remény maradt.¹³

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában – a FAI "infantilis" módszereit bírálva – távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket ("los sindicatos de oposición"), és Pestana megalapította a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.¹⁴

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933. decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: "No votad!". Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal – melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal – így vereséget szenvedett.¹⁵

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében "El Bienio Negro", vagyis "a két fekete év" néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azaña-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentin élelmiszer-behozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentinok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, ami komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.¹⁶

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és -laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azon belül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva.

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azaña-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okulva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben részt vett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni – zömmel bányászokat tömörítő – CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is (habár fegyvert itt sem adtak). A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a "comunismo libertarió"-t. A felkelés bukását követő megtorlás – 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe – az anarchistákat is súlyosan érintette.¹⁷

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azaña-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt ("Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz"), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfél millió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet elsősorban a CNT döntésének köszönhette. "Először a Népfront azt hitte, hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek" – írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. "Nem támogatjuk a köztársaságot, és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen" – nyilatkozta februárban a CNT.¹⁸

1936

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot.¹⁹ Földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt, mint általában (azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon).²⁰ A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: "Nélkülünk nem győztetek volna" – figyelmeztette a kormányt Durruti. Komoly eltérést jelentett az Azaña-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balra tolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a "spanyol Lenin" becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesült szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kiugrott, egyedül hagyva a CNT munkásait. A falangistákkal is összecsaptak, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját, és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.²¹ A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek a történelem során a legközelebb kerültek az anarchisták által meghirdetett osztály és állam nélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai konferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. "Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják. Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A "comuna libré"-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat…" A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelmet. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá lett.²²

Az állam feladatainak átvétele

Ez alatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig – ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták – a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is eltűnt a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerrája szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT-vezetőket (Durruti, García Oliver, Abad de Santillán), és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: "Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben… Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen." Az ajánlatot elutasították; egyrészt elvi okokból, másrészt mert a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább ténylegesen a pozícióikon.²³

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt. Katalóniában ez a legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, FAI, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, 1-1 POUM ["trockista"], Rabassaires [parasztság]); cserébe a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában. Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: börtönök megnyitása, papok, gazdagok és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban rendőrség híján sem omlott össze. "A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat" – írta egy külföldi újságíró Barcelonáról.²⁴ Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek, a munkásjárőrök vették át a rendőrség helyét. A bűnözőket inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószer-kereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon.

Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a "comunismo libertario" paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor. Az anarchistáknak novemberben az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciába, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta).²⁵ A milícia egyébként választott parancsnokai, egyenlő ellátmány stb. révén a majdani osztály nélküli társadalom mintájának számított – a hivatásos tisztek szerepe leginkább csak a tanácsadásra korlátozódott -, többek közt ezért is volt ellenszenves a kormánypártok számára. A forradalmi Barcelonáról és a milíciáról George Orwell műve (Hódolat Katalóniának) adja a legérdekesebb leírást.

Az ipar és a mezőgazdaság kollektivizálása

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját.

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-i rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan 5 és fél millió hektár föld kisajátítására került sor, amiből 2,98 millió került kollektív tulajdonba.²⁶ Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább, csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT-, illetve UGT-szervezet, sok településen mindkettő vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-át tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosóban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor agyonlövéssel való fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően – mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket – újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.²⁷

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Az elosztás a jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Máshol – főleg UGT-irányítás alatt – az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Egy faluban a bizottság, mivel egy család átlagosan 4,5 főből áll, minden családnak 4,5 főre járó élelmiszert utalt ki.²⁸

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A – döntően kollektivizált – Aragóniában a termés 20%-kal nőtt, míg – a döntően kisbirtokos – Katalóniában csökkent. Nőtt a megművelt földterület és a mezőgazdasági gépek használatának aránya is.

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé; Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá. Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltató szektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt).²⁹

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg, és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak, és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt megszabva (az átlag 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT- és UGT-egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti és 4 munkástanácsküldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt – a munkásokhoz hasonlóan – akár leváltani is a munkástanácsot. A "tiszták" a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, ami megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján a szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált.³⁰

Az ipari kollektivizálás során is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT-munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-ot dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás, kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, amik azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. A zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzá nem értése, harmadrészt a háború volt (infláció, nyersanyaghiány, kisebb felvevőpiac). Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak mondhatóak: például a textilipari termelés 40%-kal csökkent, a gépgyártásé 60%-kal nőtt.³¹

A meghátrálás

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentő folyamat, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság poten­ciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták.

A másik ok az "antifasiszta egység" volt, ami szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: "Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van, és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk." Az "antifasizmus" fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a "tiszta" anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI-tagok részvételével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt. ³²

A kettős hatalom megszűnésére már 1936-ben sor került. A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-jén az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. "Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják" – mondta később Federica Montseny anarchista miniszter asszony.³³ November 3-án négy miniszterrel a madridi kormányhoz is csatlakoztak. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, visszatért a karhatalom. Az 1937. májusi barcelonai felkelés, melyet a CNT vezetősége egyébként nem is támogatott, nem tudta ezt a folyamatot megfordítani.³⁴

A munkás-önigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a még létező kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ez viszont már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. ³⁵ Franco győzelmével az 1936-os év hatalmas eredményeinek ezek az utolsó nyomai is megsemmisültek.

Hivatkozások

¹ Jackson: The Spanish Republic… 23. o.

² Bookchin: The Spanish Anarchists. 32-34. o.

³ Thomas: The Spanish Civil War. 75. o.

⁴ Borkenau: The Spanish Cockpit. 3. o.

⁵ Hobsbawm: Primitív lázadók. 123-135. o.

⁶ Bookchin: The Spanish Anarchists. 144-147. o.

⁷ Bookchin: The Spanish Anarchists. 196-198. o.

⁸ Jellinek: The Civil War in Spain. 211. o.

⁹ Borkenau: The Spanish Labirynth. 242-245. o.

¹⁰ Múltunk, 2000. 4. 92-93. o.

¹¹ Revolution and War in Spain. 144-145. o.

¹² Bookchin: The Spanish Anarchists. 322-323. o.

¹³ Carr: Spain… 623. o.

¹⁴ Múltunk, 2000. 4. 93. o.

¹⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 265. o.

¹⁶ Borkenau: The Spanish Cockpit. 52. o.

¹⁷ Brenan: The Spanish labirynth. 283-287. o. Jellinek: The Civil War in Spain. 174-175. o.

¹⁸ Communism and the Spanish Civil War. 36. o.

¹⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 254. o. Borkenau: The Spanish Cockpit. 74. o.

²⁰ Beevor: The Spanish Civil War. 83. o.

²¹ Beevor: The Spanish Civil War. 87-90. o.

²² Bookchin: The Spanish Anarchists. 268. o. Thomas: The Spanish Civil War. 151. o.

²³ Communism and The Spanish Civil War. 47. o.

²⁴ Beevor: The Spanish Civil War. 179-180. o.

²⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 505. o.

²⁶ Harsányi: A spanyol nép… 14-15. o.

²⁷ Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 468-472. o.

²⁸ Ehrenburg: Emberek… 358. o.

²⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 456. o.

³⁰ Jellinek: The Civil War in Spain. 586-605. o.

³¹ Beevor: A spanyol polgárháború. 186-196. o.

³² Carr: Spain… 665. o.

³³ Revolution and War in Spain. 240. o.

³⁴ Thomas: The Spanish Civil War. 543-557. o.

³⁵ Thomas: The Spanish Civil War. 601-602. o.

Irodalom

Antony BEEVOR: A spanyol polgárháború. Európa, Budapest, 2002.

Murray BOOKCHIN: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, 1999.

Franz BORKENAU: The Spanish Cockpit. Faber and Faber, London, 1937.

Gerald BRENAN: The Spanish Labyrinth. Cambridge, University Press, 1950.

Raymond CARR: Spain 1808-1939. Clarendon Press, Oxford, 1960.

Communism and the Spanish Civil War. University of California Press, 1965.

Ilja EHRENBURG: Emberek, évek, életem. Athenaeum, Budapest, 1963.

HARSÁNYI Iván: A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évforduló­jára. Történelmi füzetek, 1976. 2.

Eric J. HOBSBAWM: Primitív lázadók. Kossuth, Budapest, 1974.

Gabriel JACKSON: The Spanish Republic and the Civil War. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

Frank JELLINEK: The Civil War in Spain. Victor Gollanoz LTD, London, 1938.Múltunk, 2000. 4.

George ORWELL: Hódolat Katalóniának. Cartafilus, Budapest, 1999.

Revolution and War in Spain. Methuen, London, 1978.

A spanyol kommunista párt története. Kossuth, Budapest, 1964.

Antonio TELLEZ: Sabate, Guerilla Extraordinary. Cienfuegos Press Book Club, Catania, 1974.

Hugh THOMAS: The Spanish Civil War. Penguin Books, London, 1965.

A tanulmány a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban áttekintve elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezi a hangsúlyt, majd a szerző a népfront-elképzelés és -taktika érvényességének problémáját járja körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. Tanulmányának célja olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat megfogalmazni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.

Az első részben, miközben áttekintjük a népfrontok történetét a két világháború közötti időszakban, elsősorban a jelenség értelmezésének kritériumaira helyezzük a hangsúlyt. A cél, az érintett társadalmi és politikai erők, a népfrontok alternatívái és eredményei igen fontosak, amennyiben le kívánjuk vonni a tanulságokat ebből a fontos történelmi tapasztalatból.

Az írás második részében a népfrontelképzelés és -taktika érvényességének problémáját járjuk körül a második világháborút követő időszaktól egészen napjainkig. E tanulmány célja tulajdonképpen olyan kérdések felvetése, amelyek képesek a legmegfelelőbb politikai válaszokat gerjeszteni a mai világméretű szélsőjobboldali és autoriter tendenciákkal szemben.

I. Mint köztudott, a népfront alapelveit a kommunisták fektették le Georgi Dimitrov 1935. augusztus másodikai beszámolójában, a Kommunista Internacionálé hetedik kongresszusán. Túl későn, amennyiben a népfront célját – a fasizmus elleni harcot – tekintjük, különösen mivel már korábban is voltak olyan helyi, alulról jövő kezdeményezések, amelyek ebbe az irányba hatottak (így például Görögországban a Kommunista Párt Központi Bizottsága már 1934 januárjában úgy döntött, hogy együttműködik egyes, korábban támadott politikai erőkkel¹ ). Mindenesetre jobb későn, mint soha – gondolhatta némelyik Komintern-küldött meglehetősen szűk látókörű optimizmussal.

A dolog valójában korántsem így állt; a népfrontpolitikát éppúgy kritikai módon kell vizsgálnunk, mint a társadalom történetének összes jelenségét.

A népfrontgondolatnak komolyabb hagyományai voltak, mint hinnénk. Nem csupán a mensevikek álltak ki a demokratikus burzsoá pártokkal való együttműködés mellett. Marx és Engels életében a kommunisták programja az evolucionizmus elvén alapult: a proletárforradalom győzelmét csak azt követően látták lehetségesnek, hogy a progresszív erők közös harca számos politikai szabadságjogot vív ki a társadalom számára. Ugyanakkor Marx és Engels mindenkor hangsúlyozta az önálló proletár osztályálláspont fenntartásának szükségességét, a maximális és minimális perspektívák világos megkülönböztetésének fontosságát, melyek közül az utóbbiak többé-kevésbé megegyeznek a nem kommunista demokratikus erők céljaival. A Második Internacionálé idejében nyilvánvalóvá vált egy szakadás a munkásmozgalom soraiban: egyik oldalon a szociáldemokraták álltak, akiket a társadalmi jogok tekintetében csupán a mindennapi apró győzelmek érdekelték, és akik úgy vélték, hogy a munkásosztály a parlamenti harc eszközeivel a kapitalizmus keretein belül is elérheti a vágyott életszínvonalat² , míg velük szemben az "ortodox" marxisták helyesen úgy vélekedtek, hogy az öntudatos munkásosztály soha nem feledkezhet meg a társadalmi forradalomról, viszont tévesen azt feltételezték, hogy a forradalom akkor és ott is lehetséges.

Az oroszországi bolsevik forradalom még egyértelműbbé tette és elmélyítette ezt a szakadást, és a munkáspártok (a baloldal) eltérő utakra tértek és eltérő sémákat alakítottak ki. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a munkásosztály erőpozíciója mindkét szempontból, a forradalmi és a reformista célokat tekintve egyaránt megrendült. A munkásosztály gyengesége és ezzel párhuzamosan lázadó szelleme – amelyet a háborút követő helyzet és az 1929-1933-as nagy válság tovább szított – a fasizmusba, vagyis a nagytőkéseknek a munkásosztállyal szembeni nyílt társadalmi agressziójába torkollott.

Dimitrov beszámolója korának fasiszta előretörésével foglalkozott. De vajon miért csak ilyen későn merült fel a népfront koncepciója? Mint igyekszem bemutatni, ennek számos oka volt.

A késés néhány okára maga Dimitrov is rámutat; csak finoman persze, hiszen a beszámoló célja éppen az volt, hogy kihangsúlyozza a Kommunista Internacionálé által követett út helyességébe vetett hitet, és hatott rá a kritika és az önkritika mibenlétének sztálinista felfogása is.

A sztálinizmus trockiji kritikája további okokra is rávilágított.

Mindkét nézőpont szubjektív magyarázatokat adott. Tanulmányom legelején hangsúlyoznom kell, hogy sem Dimitrov, sem pedig a trockisták nem elemezték az objektív feltételeket, nevezetesen a termelőerők meghatározó szerepét a kommunista típusú politikára (ahogy azt Marx tette). A kritikai elmélet igényének hiánya miatt? Annak a felismerésnek lehetséges következményei miatt, hogy az objektív feltételek még nem voltak érettek egy szocialista forradalomhoz, vagyis amiatt, hogy erőltetetten e feltételek megteremtésére koncentráltak (tulajdonképpen fetisizálták azokat)? Mindez konkrétan megjelent a baloldal történelmi válságában.³

Abban az időben a kapitalizmus objektív feltételei még nem tették lehetővé egy valódi szocialista (világ)forradalom kitörését. Az első ipari forradalomban létrejött munkásosztály nem lehetett és nem lehet az az osztály, amely megszabadítja az emberiséget a kizsákmányolástól. Marx a technicizáltság igen magas fokán megjelenő kollektív munkásra⁴ hívta fel a figyelmet, mikor a termelőerők viharos fejlődését figyelte saját korában.

Akkor azonban még szükségszerű volt a munka társadalmi felosztása (fizikai munka és szellemi munka), így a munka technikai, következésképpen politikai irányítása is.

Csak napjainkban, a jelenlegi ipari forradalom korában (információipar stb.) válik mind elavultabbá a munka korábbi felosztása, amelyet a valóság egyre inkább meghalad.⁵

Sem Dimitrov, sem pedig Trockij nem figyelt fel Engelsnek arra a megjegyzésére, amely egy Kautskyhoz írt levelében olvasható: "…az egészet áttekinteni és újra rendezni csak akkor lehet, ha már kimerítettük".⁶

Az a modern történelmi tendencia, hogy a munkaerő fel kell szabadítsa önmagát a kizsákmányolás alól, az egész emberiséget megszabadítva ezáltal az osztályuralomtól – ahogyan ez a baloldal politikai álláspontjában manifesztálódott -, egyértelműen akkor jelent meg, amikor a kapitalizmus objektív körülményei még nem voltak érettek a kommunizmusra. Persze az első ipari forradalom korszakában élő munkások heroikus küzdelmei nem voltak hiábavalóak, bár az adott társadalmi osztályviszonyokat tükrözték vissza. Az első ipari forradalom munkásosztályának harcai hozták létre a fejlett országokból a jóléti államokat a huszadik század folyamán, és ezek tették lehetővé a leninista forradalmakat néhány periferiális országban.

A szocialista/kommunista átalakulás megfelelő történelmi pillanatát illetően egy alapkérdéssel kell szembesülnünk: amennyiben a kapitalizmus már kitermelte az átalakulás objektív feltételeit, ám a szubjektív feltételek még nem formálódtak ki, akkor a kapitalizmus egyre inkább barbarizálódik, és természetesen minden erővel igyekszik gátat vetni e szubjektív feltételek (a proletár osztálytudat, szerveződés és akció) kialakulásának; viszont ha a proletariátus akkor ragadja magához a hatalmat, amikor az objektív (és ebből fakadóan természetesen a szubjektív) feltételek még nem érettek meg erre, akkor új sztálinista formák kialakulhatnak ugyan, de szó sem lehet szocializmusról vagy kommunizmusról.

Az objektív feltételeknek ez a szemlélete különleges fontosságot kap a két világháború közötti időszakban.

A népfront célja a fasizmus elleni harc volt. De mi volt a fasizmus? Dimitrov szerint "a finánctőke hatalma", a nemzetközi ellenforradalom megjelenési formája, "a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája". A fasizmus nem csupán egy hatalomra jutó újabb kormányzatot jelentett, hanem egy új államformát, egy diktatúrát, és nem burzsoá demokráciát. (Egy politikai rezsim, ahogy ma nevezzük, az uralkodó osztályok és az elnyomottak közötti viszonyrendszer egy adott típusa.)

Dimitrov a finánctőke fejlődéséhez, valamint a különféle imperialista hatalmak közötti ellentétekhez kötötte a fasizmus kialakulását és hatalomra jutását, de mindenekelőtt a következőket tekintette érte felelősnek:

– a szociáldemokrata vezetők együttműködését a burzsoáziával,⁷

– vagyis a munkásosztály megosztottságát, és

– "a kommunista pártok viszonylagos gyengeségét".

Trockij⁸ ugyanígy elemezte a fasizmust, csak ő mind a sztálinisták, mind pedig a szociáldemokrata vezetők árulását kárhoztatta.⁹ Amennyiben – folytathatnánk – a szociáldemokraták nem árulják el, és a forradalom kitörhetett volna Európa fejlett országaiban, talán a sztálinizmus is enyhébb politikai mezbe öltözött volna, mint a Szovjetunióban. Ám ez az "amennyiben" tisztán utópisztikus feltételezés. A trockisták soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy mindez miért nem volt lehetséges, hiszen a trockisták maguk is integráns részei a baloldal történelmi válságának. Trockij és Dimitrov egyaránt a baloldal prominensei voltak, még ha nem is ugyanazon a szinten. Dimitrov a sztálinista kommunizmus hőse volt, amely úgy tartotta, hogy a Szovjetunió és a béke megvédéséhez a Kommunista Internacionálé által követett sztálinista stratégia jelenti a garanciát. Vele szemben Trockij a marxista (internacionalista) kritika legelszántabb védelmezőjének számított a korszakban. De mind a trockisták, mind pedig az "ortodox" marxista Dimitrov úgy gondolták, hogy a munkásmozgalom mindenkori kudarcainak fő oka a szubjektív körülményekben, különösen pedig a vezetők magatartásában keresendők.

Mindazonáltal az alapvető ok mindig objektív.¹⁰

Dimitrov meghatározása kihangsúlyozta a fasizmus mögött húzódó osztályérdekeket és az azt támogató osztályokat is: a kispolgárságot és a parasztokat (mivel a parasztságot nem lehetett kispolgári osztálynak tekinteni), valamint a munkásság elmaradott rétegeit. Ugyanakkor nem tett különbséget a katonai (bonapartista jellegű) diktatúrák – mint például Primo de Rivera uralma Spanyolországban 1923 és 1930 között – és a fasiszta diktatúrák között.

Trockij egy 1932 novemberében írott levelében megfogalmazta a kétfajta politikai rezsim közti különbséget: a katonai diktatúra egy arisztokratikus coup d'état eredménye volt, amely a felsőbb osztályok részvételével, a bürokrácia és a hadsereg támogatásával ment végbe, míg a fasiszta diktatúra főként a lumpenproletárok, deklasszált kispolgárok, parasztok és munkások spontán plebejus tömegmozgalmából eredt, jóllehet finanszírozását a nagytőke vállalta magára. Míg a katonai diktatúra egyfajta sérülékeny (és ideiglenes) osztályok közötti erőegyensúlyt tükrözött, a fasizmus az alulról fenyegető proletárerővel szembeni páratlan fegyvernek bizonyult. Végül a bonapartista diktatúra képes volt a hadsereg "semlegességének" maszkja mögé rejteni a burzsoázia ellenforradalmi jellegét, miközben a fasizmus ezt populista és rasszista demagógiával igyekezett elkendőzni. A fasizmusban a munkásosztályt (átmenetileg) legyőzték, a katonai diktatúrákban csupán bizonytalanná vált a helyzete.

A régi vágású népfrontos szemszögből nézve ezek a különbségek nemigen tűnnek fontosnak. Ugyanakkor a kongresszust összegző beszédében még Dimitrov is kihangsúlyozta, hogy "nincs egy általános sémánk a fasizmusra".

De a népfront csupán 1935-ben vált a kommunisták taktikai alapelvévé, mikor a népfrontok már a munkás egységfrontokhoz kapcsolódtak. Korábban, 1928 előtt, valamint 1928 és 1930¹¹ között a kommunisták úgy vélték, hogy a kapitalizmus egy új, instabil korszakába lépett, következésképpen a forradalom a küszöbön áll. A forradalom legveszélyesebb ellenségének pedig a szociáldemokráciát tartották, amelyet "szociálfasizmusnak" tituláltak¹² , amit 1927-től a Komintern is hivatalossá tett. Ez a nézet a baloldal történelmi válságának szintjén egyáltalán nem meglepő módon az objektív determinizmus mellőzését eredményezte: a monopolkapitalizmus válságát összekeverte a kapitalista rendszer válságával, és úgy képzelte, hogy a gazdasági válság óhatatlanul baloldali lázadásokat és forradalmat fog produkálni. Ugyanakkor ez az álláspont nagyban hozzájárult a munkások zavarodottságához és bénultságához is.¹³

1929-ben Trockij rámutatott, hogy a szociáldemokrácia felelősségéről és opportunizmusáról szóló vádak ugyan igazak, ám a szociáldemokrácia és a fasizmus, illetve a nyílt és a burkolt fasizmus, vagyis a burzsoá parlamentáris demokrácia azonosítása óriási baklövés. A munkástömegek számára egyáltalán nem volt és nem is lehetett mindegy, hogy egy nyíltan fasiszta rendszerben élnek, vagy harcukban felhasználhatják a politikai demokrácia egyes eszközeit, és különféle jogokat vívhatnak ki maguknak.

Bár a fasizmus és a burzsoá demokrácia csupán különböző rendszerek voltak ugyanazon osztály uralmának szolgálatában,

– tömegbázisuk különbözött: a szociáldemokrácia mögött a szervezett munkások álltak, míg a fasizmus bázisát a (deklasszált, elnyomorodott, lumpen, megvadult) kispolgárok alkották,

– eltért a szakszervezetekhez és a parlamentáris módszerekhez való viszonyuk: a fasizmus a szakszervezetek és a parlamentek lerombolásán keresztül erősödött meg.

Trockij kifejtette, hogy a két politikai rezsim csupán a nagyburzsoázia számára jelentett két, azonos funkciót betöltő alternatívát, bár a fasizmust nem tekintették gazdasági jellegű rezsimnek¹⁴ , és csupán akkor került érdeklődésük homlokterébe, mikor a parlamenti módszerek és a szociáldemokrácia már nem volt elegendő a tömegek hatékony ellenőrzéséhez.

Miként törhet ki a forradalom egy olyan helyzetben, amely – a termelőerők szintjén, a burzsoá hatalom szempontjából, a forradalmi helyzet hiánya miatt – különbözik az oroszországi helyzettől? És miként fejlődhet ki, ha a kommunisták a szociáldemokratákat tekintik az első számú ellenségnek? Dióhéjban, ám a szubjektív feltételeket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták közötti egység azért nem jöhetett létre, mert a szociáldemokraták burzsoá reformista politikát követtek, míg a kommunisták sztálinista szemüvegükön keresztül szociálfasisztáknak tekintették őket. De nem feledkezhetünk meg az objektív feltételekről: a nyugati országok gazdasági fellendüléséről 1923-1924-ben és – ami még fontosabb – az első ipari forradalom adott szakaszáról.

Dimitrov rámutatott a kommunista pártok "hibáira"¹⁵ : a fasizmus veszélyének alábecsülése, az a meggyőződés, hogy a fasizmus Olaszországgal ellentétben Németországban a magasabb ipari fejlettség és a német munkásosztály hagyományai miatt nem kerülhet hatalomra.

Hozzá kell tennünk, hogy a kommunisták csupán akkor voltak képesek 12%-nál több szavazatot szerezni Franciaországban¹⁶ , amikor 1936 után politikai taktikájukat megváltoztatva felvállalták a népfrontot, és forradalmi jelszavaikat a szociáldemokraták és a jobboldal hazafias szlogenjeivel váltották fel. (Mint láthattuk, a népfrontelképzelés természetéből fakadóan "egy országra" koncentrál, és elkerülhetetlenül vagy a sztálinizmushoz, vagy egy explicit burzsoá demokratikus államformához vezet.)

Így a népfront mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták szempontjából rosszkor alakult: az utóbbiak továbbra is lehetségesnek tartották a forradalmat, és annak elmaradásáért a szociáldemokratákat vádolták, míg a szociáldemokraták továbbra is hittek abban, hogy a rendszer keretein belül maradva is lehetséges "egy jobb világot" kivívni a munkások számára, és komoly ellenszenvvel figyelték az idealista zászlót lobogtató kommunistákat.

De mi volt a népfront lényege? A kor baloldalának – a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak – a szövetsége volt a "centrummal", vagyis a "demokratikus" burzsoáziával a fasizmus veszélyével szemben. Egy ilyen szövetség programja szükségszerűen csakis burzsoá-demokratikus alapon állhatott. És mivel a baloldali pártok megosztottak voltak, a burzsoázia pedig adta a szendét, a népfront egyre inkább a burzsoá irányba tartott, bár megalakulása után még rengetegen bíztak lelkesen a népfront proletárjellegében.

De mi volt a népfront burzsoá jellegének oka? Az objektív körülmények miatt a proletárok még nem formálódhattak önmagáért való osztállyá, vagyis a munkásegység hiánya miatt a népfront alapja a monopolkapitalizmus válságára adott burzsoá alternatíva lett – akárcsak némely háború utáni jóléti államban, bár a "népfront" elnevezés kikopott a divatból. Dimitrov hiába sürgette, hogy a népfrontoknak a munkások egységfrontján (a kommunisták és szociáldemokraták akcióegységén) kell alapulnia. 1935-ben a fő cél a népfrontok összekovácsolása lett, mivel a közelmúlt története azt igazolta, hogy a két legfontosabb baloldali párt között nem csökkent a feszültség, és a proletárforradalom nincs napirenden. A munkásegység csupán afféle kiegészítőnek tűnt: a népfrontok a kommunisták és a szociáldemokráciák egysége híján csupán a szociáldemokraták és a burzsoá pártok szövetségeként is létrejöhetett. Dimitrov is inkább azt hangsúlyozta, hogy a munkásfrontok a kommunisták kormányzati szerepvállalásán kell, hogy a népfrontokhoz kötődjenek, mivel ez reményei szerint a kommunista befolyás növekedését eredményezte volna ezekben a kormányokban.

Ám a munkásfrontok hiányát az adott objektív feltételek okozták, és mindez a baloldal történelmi válságának jele volt.

Így a népfront (meglehetősen elkésett) mentőakcióként nem volt képes a munkásegység megteremtésére. A népfront természetéből adódóan reformista útra váltott a forradalmi út helyett: csak várakozott és halogatott. Ám a vizsgált korszakban hiába voltak adottak bizonyos szubjektív feltételek, ha a forradalom objektív feltételei hiányoztak. Igen, a népfront "osztály-együttműködést" jelentett, "a független proletárharc alárendelését", a munkás egységfront elképzelésének felhígítását, hiszen a népfrontprogramnak "semmi köze sem volt a munkásegység programjához": a forradalmi út helyett az imperialista háborúra készített fel, amint arra a trockisták rámutattak.¹⁷ Igen, a népfrontkormányok rendőri erővel verték le a munkások sztrájkjait, betiltották a munkáslapokat, a tőkéseket támogató gazdaságpolitikát folytattak, elnyomták a gyarmatokon kitörő zavargásokat. Tegyük hozzá, hogy a népfront kudarcát és a fasizmus megerősödését látva a független osztályerő feladása (például Franciaországban vagy Spanyolországban) semmivel sem volt történelmileg jobb út, mint a sztálinizmus lehetett volna, ha netán képes Nyugat-Európában is gyökeret verni. De, szögezzük le ismét, ennek nem voltak meg az objektív feltételei.

Ezért a népfront jelentette az (igencsak reménytelen) alternatívát a forradalom szubjektív feltételeinek gyengeségére csakúgy, mint a munkás egységfront – a proletár osztálytudat – szinte teljes hiányára. Bár Dimitrov a népfrontot a munkás egységfronthoz kötötte, mintha ez utóbbi lenne a népfront alapja, a valóságban a népfront sérülékennyé és ideiglenessé tette a munkásegységet. Mivel pedig a munkásegység nemigen létezett, a burzsoázia pedig láthatóan erőre kapott (demokratikus úton, mint az Egyesült Államokban, vagy militarista eszközökkel, mint a náci Németországban), a kommunista pártok pedig gyengének bizonyultak, a fasizmus feltartóztatására és a Szovjetunió elleni háború késleltetésére csupán a népfront látszott alkalmas eszköznek.

A népfront a korszak reformista szociáldemokráciájának normális taktikája volt. A népfront, akárcsak a nyílt kapitalizmus és a sztálinizmus, "egy-egy országra" koncentrált. A népfront nem internacionalista taktika volt, hanem a nemzeti burzsoáziák és az európai országok képzett munkásainak önsegélyeként működött: a kemény munka por la Patrie, a nacionalista jelszavak, az imperialista gyarmati háborúk helyeslése (gondoljunk például az etiópiai olasz agresszióra) igencsak messze estek az eredeti szocialista alapelvektől.

Mint már hangsúlyoztam, a népfrontnak geopolitikai gyökerei is voltak.

A Szovjetunió szövetségeseket keresett a náci Németország részéről fenyegető támadás ellen, és erre a népfrontkormányok alkalmasabbnak tűntek, mint a nyíltan burzsoá, vagyis antikommunista államok.

Ha a népfrontok a fasizmus születésekor létrejöttek volna (már a Komintern 6. kongresszusa rámutatott, hogy "a fasiszta tendenciák és a fasiszta mozgalmak csírái többé-kevésbé kialakult formában mindenütt megjelentek"¹⁸ ), másként alakulhatott volna a következő három-négy évtized története. De erre a korszakot jellemző objektív (és szubjektív) körülmények miatt természetesen nem kerülhetett sor.

1935-ben, az új események fényében a dolgok már egyértelműbbé váltak. Az objektív és szubjektív körülmények miatt megkésve fellépő népfront már nem jelenthetett valódi ellenfelet a fasizmusnak. Azokban az országokban, ahol népfrontok alakultak, a fasizmus győzelme legfeljebb elnapolódott.

A népfrontoknak nyilvánvalóan nem volt lehetősége olyan következetes demokratikus kormányokat létrehozni, amelyek megváltoztathatták volna a történelem menetét. A második világháború idején kialakuló antifasiszta népi reakció (a Résistance, a jugoszláviai, görögországi, francia stb. partizánmozgalmak, az antifasizmus tömegtámogatottsága Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban) sokkal inkább defenzív, mint preventív mozgalom volt. Más nem is lehetett volna.

Dimitrov hangsúlyozta, hogy a népfront elve szerint a népi és demokratikus erők, köztük a kommunisták, felvállalják egy egységes proletárkormány, de legalábbis egy népi antifasiszta front létrehozását. Sőt, nem csupán "lehetőségről", de egy ilyen kormány "szükségességéről" beszélt. Arra is figyelmeztetett, hogy egy ilyen kormány nem egyszerűen választási ügyeskedést jelent – ahogy a jobboldali opportunisták gondolták -, és nem is egy szociáldemokratáktól mentes, tisztán kommunista kormányt, amilyet a radikális baloldal követelt.

Dimitrov élesen támadta a népfront ellenzőinek érveit: a szociáldemokraták arra hivatkoznak, hogy programjuk eltér a kommunistákétól; rendben – folytatta Dimitrov -, de azt is állítják, hogy a burzsoá pártokétól is eltér, és azokkal mégis készek együttműködni.

Dimitrov rámutatott, hogy a népfront nem a proletár egységfront alternatívája, hanem annak normális fejlődése kell, hogy legyen. (Véleményem szerint ez vakságának bizonyítéka: amennyiben a proletárfront létezett volna, mi értelme lett volna céljait holmi általános demokratikus célokká változtatnia? Vagy Dimitrov talán úgy vélte, hogy az új népfrontok afféle kibővített proletárfrontokként fognak majd működni?) Dimitrov érvelése felszínes volt: a proletár egységfront volt a proletárok nemzetközi egységének garanciája; a kommunistáknak és általában az embereknek nem azt kellett kérdezniük, hogy "melyik fajta front legyen a kiindulópont", hiszen a kettő egybeolvad a politikai folyamatban.

Dimitrov egy alulról szerveződő proletár egységfrontról álmodozott, amely rákényszerítené a szociáldemokrata vezetőket a részvételre egy olyan népfrontban, ahol a kommunisták is jelen vannak. Összekötötte a proletár egységfronton alapuló antifasiszta népfrontot a szakszervezeti egységért folytatott harccal és (a gyarmati országokban) az antiimperialista egységfrontokkal is.

De mindez már megkésett, csupán időleges és korlátozott hatással lehetett, hiszen – szögezzük le még egyszer – hiányoztak az objektív feltételek.

A romániai népfront példája igen tanulságos. Románia elmaradott, periferiális, így függőségben lévő ország volt. A népesség többsége paraszti sorban élt, a termőföld jó része apró birtokokra oszlott, amelyek csupán a nyomorúságos túlélésre voltak elegendőek. Ennek ellenére a föld birtoklása igen erős kispolgári mentalitást gerjesztett a tulajdonosokban, amelyet a felülről sulykolt konzervatív gondolkodás is erősített. A parasztság a földbirtok nagysága szerint igen megosztott volt, és komoly problémát jelentett a kapitalista konkurencia. A bürokratikus állam csupán a városi értelmiség egy szűk rétegét volt képes kielégítően eltartani, míg a városi és vidéki bürokraták többsége számára a korrupció jelentette a megélhetésük forrását. Nem csoda, hogy az országban meglehetősen korán, már az 1920-as években felütötte fejét a nacionalista és vallásos szélsőjobboldali politizálás.

1933 áprilisában a gazdasági válság hatására a Nemzeti Parasztpárttal (egy olyan burzsoá párttal, amely programja szerint is a nemzetközi nagytőkét támogatta) és más burzsoá pártokkal, így a Nemzeti Liberálisokkal szemben megalakult a Parasztfront (amely tulajdonképpen a parlamenti politizálás és az emberek valós problémái közötti szakadékot kívánta megszüntetni). A szervezet tipikus kispolgári programmal¹⁹ lépett fel:

– csak a nemzetközi tőkét támadta, mintha csupán az lett volna felelős "az ország megosztottságáért" kizsákmányolók és kizsákmányoltak között, mintha a nemzetközi tőke megjelenése előtt Románia "a nép megoszthatatlan egységes testeként"²⁰ létezett volna;

– hangsúlyozta, hogy "a monopóliumok lerombolták a szabad versenyt, amely korábban a fejlődés motorja volt"²¹ , és nem értette meg, hogy a monopóliumok a tőke szabad koncentrációjának és centralizá­ciójának termékei voltak, következésképpen (mint a tőke összes formája) ellentmondásos, de mindenképpen progresszív történelmi szerepet játszottak;

– nem szólt az ipari munkásosztályról, mintha az Romániában egyáltalán nem is létezett volna, és a legfontosabb társadalmi kapcsolat a parasztság és a városi kispolgárság viszonya lett volna az országon belül, az egyetlen társadalmi ellentét pedig a nép és a nemzetközi tőke ellentéte;

– hangsúlyozta, hogy a front "a politikusokkal szemben", "a nemzetközi tőke képviselői ellen"²² , vagy ködösen "a rendszer ellen" alakult;

– aláhúzta a korrupció elleni harc szükségességét²³ , mintha csupán a túlkapások jelentenék az ellenséget, és nem azok a strukturális kapcsolatok, amelyek elkerülhetetlenül e túlkapásokhoz vezetnek;

– célja, a "kistőke támogatása"²⁴ egyértelműen mutatja a Parasztfront osztálytermészetét.

A front a parasztság önvédelmének eszköze volt. Románia erdélyi területén alakult meg, Hunyad megyében, a helyi kommunista szervezetre alapozva. 1935. szeptember 24-én a programhoz csatlakozott a Romániai Magyar Munkás- és Parasztunió, majd december 6-án a két szervezet paktumot hozott létre az apró Szocialista Párttal és a szintén nem túl jelentős Értelmiségi Blokk a Demokratikus Szabadságjogok Védelmére nevű szervezettel. Ez utóbbi kettő legális, de minden valódi tömeghatás nélküli szerveződés volt. Ez a paktum azért lényeges, mert csupán minimális célokat határozott meg, mindazonáltal sejtette, hogy alapelveiben maximális követelések is benne foglaltatnak.

Akkoriban a baloldal még éppen csak tanulta az új és összetett helyzet komplex kezelését. A fenti paktum nem nevezhető "klasszikus" népfrontnak, hiszen minden résztvevő ugyanarról a kispolgári oldalról érkezett. 1936. január 14-én azonban a helyi választási siker érdekében a Parasztfront a többi tagszervezet nevében is politikai szövetségre lépett a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel (amelyeket a választáson a liberálisokkal és a szélsőjobboldallal szemben a szociáldemokraták is támogattak). Ez lett a népfront, amely 1936 februárjában Hunyad mellett még egy másik megyében is győzelmet aratott.

A romániai népfront²⁵ jelszavai természetesen ellentmondásosak voltak: "Legyőztük a jobboldalt", büszkélkedtek mind a kommunisták, mind a szociáldemokraták, és egy általánosabb nézőpontból akkor a jobboldal a diktatúrát, míg a baloldal a demokráciát jelentette. Ám a választások főszereplői mégis a Nemzeti Parasztpárt és a liberálisok voltak a konzervatívokkal szemben, még ha az emberek nem is programjaik alapján szavaztak ezekre a pártokra, míg ahol a népfront győzött, ott az emberek kifejezetten a népfrontprogramra adták voksukat (Hunyad megyében főleg a Parasztfrontra).

A kommunista párt központi bizottsága úgy vélte, hogy a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezeteivel kötött egyezség csak a népfront kezdetét jelenti, és a népfront jelszavaiba lehetséges lesz egyfajta szociális töltetet is becsempészni, például a béreket terhelő adók eltörlésével kapcsolatban.²⁶ A valóság azonban rácáfolt ezekre a várakozásokra. 1937-ben a Nemzeti Parasztpárt a fasisztákkal lépett szövetségre, lehetővé téve nekik, hogy bekerüljenek a parlamentbe.

A romániai példa a népfront politikai korlátait hangsúlyozza.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kommunisták mindazon országban, ahol részt vettek a népfrontokban, a burzsoá irányvonalat támogatták:

– Görögországban a monarchia visszaállítását a Restaurációellenes Egyesült Munkás- és Parasztfrontba tömörült királyságellenes tömegekkel szemben²⁷ ;

– Romániában, mint fentebb láthattuk;

– Franciaországban, ahol lényegében a szociáldemokratákhoz hasonló módon támogatták a burzsoá politikát, bár természetesen nem ellentmondásoktól mentesen.

Érdekes, hogy a szocialista Léon Blum már 1926-ban megkülönböztette egymástól a hatalom megragadását és a hatalom gyakorlását. Ez a különbségtétel a népfront-ideológia egyik fő teoretikai alkotórészévé vált. Blum szerint a hatalom meghódítása akkor válik lehetségessé, amikor a népesség többsége támogatni fogja a szocialista párt által sürgetett jelentős változásokat. Csakis ebben az esetben válna lehetővé a társadalmi forradalom, a tulajdonviszonyok átalakítása. Ezzel szemben a hatalom gyakorlására az teremt lehetőséget, ha a baloldali többségen belül a szocialisták válnak a domináns erővé, és így a kapitalista legalitás keretei között kormányozhatnak.

Gazdasági szempontból a népfront a (főként) centrumországokra jellemző normális reformista taktika az első ipari forradalom korszakában.

A szociáldemokraták a fejlett országok munkásságának megfelelő választ adták, és bebizonyították kötődésüket a burzsoá rendszerhez, amely a társadalmi reformok fejlődésének keretét jelentette. 1934-ben véget ért a gazdasági válság, és megindult a fellendülés. Paradox módon ez korántsem jelentette a fasizmus végét, amely mindjobban megerősödött.²⁸

Ám az első ipari forradalom lezárultának kihívásaira a kommunisták is a szociáldemokratákéhoz hasonló válaszokat adtak: az elmélet²⁹ és a gyakorlat szétválasztása náluk is egyre inkább a szociáldemokrata módon alakult: a kapitalista szociális reformokat mindkét párt a forradalom elé helyezte, és ez utóbbit mind jobban és jobban a távoli jövőbe tolták ki. Ez volt a baloldal normális álláspontja az első ipari forradalom korszakában.

Ebből kiindulva úgy látom, hogy – amennyiben nem törődünk a szavakkal ("kommunista" stb.) – a jelenlegi és az előttünk álló ipari forradalomban az új baloldal normális megjelenési formája az internacionalizmus és a forradalmiság kell, hogy legyen; ez nem lehet dogmatikus, nem béníthatják a történeti széthúzás hagyományai, és tisztában kell lennie korunk kihívásaival.

A népfront a régi, reformista nyugati munkásosztály taktikája volt, akik már nem hittek a szocialista forradalmi út járhatóságában, és néhány társadalmi reformért cserébe burzsoá pártokat és kormányzatokat támogattak. Ilyen értelemben, mint már említettem, a népfront hosszú távú politikai jelenséggé vált a nyugati politikában³⁰ , és több volt a fasizmussal szembeni időleges szövetségnél. Az objektív feltételek nemigen nyújtottak más lehetőséget a nyugati baloldal számára. Ez akkor is így volt, ha ez a taktika nem csupán a centrumországokban kialakuló jóléti államok kialakulásához, hanem újabb háborúk kirobbanásához is hozzájárult. A népfrontokban a baloldali pártok bebizonyították, hogy sokkal inkább a nyugati országokban fennálló objektív feltételek határozzák meg cselekedeteiket, mint a forradalomban való hit. Nemigen léteztek egy világméretű (vagy legalábbis a nyugati világra kiterjedő) sztálinista rendszer kialakulásának feltételei.

Nem csupán a két világháború közötti időszakra jellemző, hogy a forradalmi ideológiának annál nagyobb hatása volt a munkásokra, minél rosszabb volt társadalmi helyzetük. Ez volt például annak az oka, hogy Spanyolországban, Katalóniában a forradalmi ideológia az anarchoszindikalizmus, és nem a marxizmus formájában jelentkezett, mivel ez utóbbit a munkások a reformizmussal, vagyis a parlamenti részvétellel és a burzsoáziával való együttműködéssel azonosították.³¹ Az elmaradott Spanyolországban nem alakultak ki a jóléti állam építőkövei: így a forradalmi, jóllehet utópisztikus és ellentmondásos módon – akár az anarchizmus formájában, egy kifinomult jobboldali ideológiaként³² – jóval erőteljesebben jelentkezett, mint a fejlettebb Franciaországban. Ám a republikánus kormányzat által életre hívott népfront idején a baloldali szervezetek még Spanyolországban is a termelőerők fejlesztésének modern (kapitalista) útján jártak, hogy így biztosíthassák a jólét legmegfelelőbb elosztását. Ebből a szempontból még az anarchisták is ellentmondásosan viselkedtek: pártolták ugyan a kapitalista modernizációt, de úgy vélték, hogy azt a munkások ellenőrzése alá kell helyezni.

De amíg a kapitalizmus vagy bármilyen más társadalmi rendszer "egyetlen országra" korlátozódik, a fejlődés elképzelhetetlen kizsákmányolás nélkül. A tulajdonviszonyok világméretű megváltoztatása nélkül a munkásellenőrzés – a munkások "önigazgatása" – nem vezethet a kizsákmányolás meghaladásához, legfeljebb ideiglenes enyhítéséhez. A spanyol anarchoszindikalisták a szovjeteket tekintették példaképüknek, amelyeknek tagjai bármikor visszahívhatóak. Ám ha a szovjeteket visszahívták volna, akkor miként lett volna realizálható az a kemény kizsákmányolás, amelyet a Szovjetunió gyors fejlesztésének szüksége indukált? Mint Seidman rámutatott: "az anarchoszindikalisták soha nem voltak képesek átlátni teljes mélységében azt a potenciális konfliktust, amely a munkástanácsok demokratikus formája és a gazdasági modernizáció programjának valós tartalma között feszült".

Ebben rejlett a népfrontok belső ellentmondása: egyrészt a jóléti állam politikai támogatóiként a lehető legtöbb társadalmi taktikát igyekeztek kidolgozni, másrészt – éppen ezt a jóléti államot korlátozva – a burzsoá verseny támogatóivá szegődtek.

A népfrontok gazdaságpolitikájának tartalmát a francia népfront példáján igyekszem bemutatni (összevetésként a spanyol példát használva).

A spanyol népfrontban a kommunisták az első pillanattól fogva lelkesen támogatták a "modernizációt", az "iparosítást" és a "racionalizálást". Franciaországban pedig kiálltak a termelékenység növelése, a munkafegyelem erősítése, az ország versenyhelyzetének javítása³³ mellett, hogy ezáltal egyenlőbben oszoljon meg a jólét a népesség körében. Mindez természetesen kizsákmányolást jelentett, hiszen e nélkül sem egy országban, sem általában a rendszerben nem lehetett volna fenntartani a profitot, a munkahelyeket, a járadékokat – más országok kárára. Ugyanakkor a baloldal és a népfrontok a jóléti állam, a társadalmi reformok hívei voltak. A kommunisták és a szociáldemokraták azon igyekeztek, hogy minél előbb kialakulhasson a demokratikus politikai rezsimmel ötvözött jóléti állam. Ez volt a válságot követő időszak normális politikája. Minél erősebb lett a verseny és a felkészülés az új háborúra³⁴ , annál jobban kifakult a különbség jobb- és baloldal között.

A népfrontok a kapitalista viszonyokban gyökereztek. A kizsákmányolás az elidegenedés magas szintjéhez vezetett. Ez munkahelyi szinten már a profitra, vagyis a gazdaság általános teljesítményére is zavarólag hatott.

A népfront kezdetén a francia baloldalhoz néhány jobboldali erő is odacsapódott, akik szintén a munkások civilizálására és konszolidálására törekedtek, felléptek a lógás, az iszákosság, a szerencsejáték és a dohányzás ellen. Ezek helyébe mind a jobb-, mind pedig a baloldal új vágyakat és fogyasztói szükségleteket kívánt állítani, és igyekezett mérsékelni a munkások közömbösségét a termeléssel szemben. Így például 1936. július elsején a francia népfrontkormány rendeletekkel igyekezett rávenni a munkanélkülieket a további tanulásra. A válságból kilábalt gazdaságnak több képzett munkásra volt szüksége, jóllehet a már foglalkoztatott munkaerő is rádöbbent saját fontosságára, és a profitot csökkentve magasabb béreket követelt. A kormányzat egy urbanizációs programot is elindított, hogy javítson az egészségtelen lakáskörülményeken és közegészségügyi viszonyokon. Ekkoriban kezdték el megvalósítani Le Corbusier elképzeléseit. A program ugyanakkor elősegítette a mobilitást, növelte a forgalmat. A kommunisták azt javasolták, hogy a munkába járás költségeit alaposan csökkenteni kellene, és a metróhálózatot terjesszék ki Párizs külvárosaira is.

A népfrontkormányok idején leginkább a szabadidőipar indult fejlődésnek. "A francia népfront által bevezetett tömegszórakoztatás egy olyan gazdaság egyértelmű jele volt, amely immár képessé vált új igényeket gerjeszteni és részben ki is elégíteni azokat. Az új terminológiák: a szórakozás (loisier), a szabadidős tevékenység önmagukban is jelentősek, hiszen a társadalmi attitűdök alapvető változását mutatták."³⁵ Mint a szocialisták rámutattak, a szórakozás, kikapcsolódás "nem lustaság, hanem a munka utáni pihenés". A baloldal rövidebb munkahetet propagált, amely egyrészt jelentett több munkahelyet és új szabadidős lehetőségeket, amelyeket erőteljesen támogattak. A népfront által reklámozott sport és turizmus már a víkend és a vakáció korszakát harangozta be.

Az embereket arra bátorították, hogy vásároljanak a gépkocsiknál elérhetőbb új fogyasztási cikkeket. A bérek emelkedése realizálta a népfront elképzeléseit a fogyasztás hatalmának domesztikáló hatásáról. Számos korábbi munkanélkülit foglalkoztattak az útépítéseken, a lakótelepek építésénél és az autóiparban. Az állam egyre inkább beavatkozott a gazdasági életbe, és egyes nagy magánvállalkozások kezdeményezései – például a Renault kampánya a munkahelyi balesetek csökkentése érdekében – is az állami politika szintjére emelkedtek. A népfronttaktika a fő baloldali pártokat még inkább a kapitalista társadalomba integrálta. A polgárháborútól sújtott Spanyolországban viszont nem nyílt lehetőség a jóléti politikák kialakítására.

Ám ezek a "keynesiánus" taktikák nem szüntették meg az osztályok közötti ellentéteket, és nem mérsékelték a francia burzsoázia és kispolgárság érdekében folyó nemzetközi versengést. A burzsoázia a népfrontpolitika számos elemét elutasította, különösen a negyvenórás munkahét bevezetését. Ugyanakkor a fenti taktikák nem oldhatták meg a társadalmi problémákat sem. Továbbra is voltak munkanélküliek, sztrájkok: Franciaországot éppen a népfront győzelme után, de még az új Blum-kormány megalakulását megelőzően rázta meg addigi történetének legnagyobb gyárfoglaló mozgalma. Fontos, hogy a munkások nagy része hitt e mozgalom győzelmében. Az 1936. június 4-én hivatalba lépő Blum-kormány fő feladatának tekintette az elégedetlenség lecsillapítását. (1937 márciusában, majd 1938 tavaszán még mindig kitörtek sztrájkok a különböző párizsi vállalatoknál. És bár a müncheni egyezmény aláírása, 1938. szeptember 30. előtt a szakszervezetek még igyekeztek rávenni a munkásokat a túlmunkára, azt követően már hajthatatlanok voltak.)

Akadtak olyan egyezségek és kormányzati próbálkozások is, amelyek megpróbálták mind a munkaadók, mind a munkások érdekeit érvényesíteni. Ezekben azonban a munkások húzták a rövidebbet, akik ezért egyre növekvő fegyelmezetlenséggel opponálták a kapitalista termelési viszonyokat, amit a népfront addigi enyhe társadalmi légköre tett lehetővé számukra. Mindez az elidegenedés jele volt. A munkaadók azt állították, hogy a termelés csökkenésének oka kizárólag a munkások fegyelmezetlenségében keresendő. Nem vették figyelembe a világméretű kapitalista viszonyokat, a gazdasági ciklus helyzetét – egyszóval általában a rendszert magát.

Így az árak is emelkedtek, nőtt az infláció, és számos iparágban csökkent a termelékenység. Sokan, elsősorban a fix fizetésből élők (az alsóbb bürokrácia) és a kis üzletek tulajdonosai egyre inkább a népfront ellen fordultak. A munkások engedetlenségét és fegyelmezetlenségét látva számos üzemi vezető is egyre inkább odafigyelt a szélsőjobboldali pártok érveire. Ők mindnyájan egy "republikánus autoritarianizmus" felé közeledtek.³⁶ A népfront ellentmondásos helyzetbe került baloldali pártjai meglehetősen gyenge pozícióba kerültek, miközben egyaránt igyekeztek kielégíteni a nagytőke szervezeteinek és a "munkásoknak" az igényeit. A francia burzsoázia erősebb és dinamikusabb volt a baloldalnál, arról nem beszélve, hogy céljai is sokkal világosabbak voltak. A népfront kezdeti időszakában a baloldali pártok nem forradalmat, hanem jóléti államot követeltek. (Éppen ezért ignorálták a francia anarchoszindikalistákat és a trockistákat is.) A népfront bukásakor lényegében nem létezett értékelhető baloldal. Ez megkönnyítette az átmenetet egy autoriter, fasiszta kormányzatba, amely azután persze alaposan megnyirbálta a jóléti intézkedéseket.

A népfrontok nem kispolgári vagy szociáldemokrata politikusaik miatt buktak el³⁷ , de nem is az anarchisták vagy a trockisták aknamunkája miatt (Foster a spanyol köztársasági kormány bukását hozta fel példaként), még ha a bukás fő szubjektív oka a baloldal megosztottsága volt is.

A (centrumországokban élő) nyugati munkások számára a jóléti intézkedésekért folytatott harc volt az egyetlen megoldás, egy olyan küzdelem, amely az egyre fokozódó nemzetközi verseny keretei között óhatatlanul "egyes országokra" korlátozódott. Ez volt a népfrontok támogatásának, de a munkásosztály zavarodottságának és gyengeségének az oka is. A baloldali pártok csupán morgolódtak a fasiszta országok agresszivitása láttán, miközben a haza és a profit nevében maguk is a háborúra készülődtek. Ez tipikus "egy ország" politika volt. Csak a náci megszállás volt képes arra, hogy újra mozgásba hozza a munkásokat és a népi szellemet. Ám még ez is csupán individualista, nacionalista alapon történt meg. A két háború közötti időszak, a népfrontepizód tanulságai azt mutatják, hogy túl kell lépnünk ezeken a korlátokon. És napjainkban ez igenis lehetséges.

A trockisták kritizálták a népfrontot, megkérdőjelezték, hogy a népfrontoknak a kommunisták által inspirált antifasiszta taktikája járható utat kínál. Természetesen, mint arról már szó esett, a népfront alapelvei csupán elnapolták a fasizmust, elpusztítani nem voltak képesek. Így az objektív körülmények elemzése hatékonyabb lehet, ha a körülmények ideológiai képződményeit vesszük górcső alá.

A kommunista népfrontok trockista kritikája csupán részleges. A trockisták ellentmondásos marxisták voltak: egyrészt internacionalisták, vagyis a marxi proletárgondolat követői; ebből a szempontból a trockista kritika alapjául szolgálhatott egy önkritikai folyamatnak a baloldalon belül; másrészt viszont a trockisták úgy vélték, hogy a forradalom mindig a történelem napirendjén szerepel. Mi viszont úgy látjuk, hogy a forradalomhoz szükség van a megfelelő objektív (és szubjektív) feltételekre.

A trockisták azzal támadták a népfrontban részt vállaló kommunista pártokat, hogy eltorzultak. Tulajdonképpen maga ez a trockista kritika is igen fontos a baloldal történelmi krízisének megértéséhez, hiszen a kommunisták, miután lekésték a fasizmus elleni védekezés lehetőségét, egyszerűen nem tehettek mást, mint hogy beléptek a népfrontokba. Nem ez volt a kommunista pártok hanyatlásának első jele, ám mindenképpen bizonyítja a régi kommunista pártok hatásának történeti (nem örökkévaló) jellegét. Ugyanezt mutatja tevékenységük számos aspektusa a világháborút követően is.

II. A második világháború után a népfronttaktika tovább élt, hiszen a kor alapviszonyai sem változtak még meg: megmaradt a nemzeti termelőtőke, a nemzeti burzsoázia és a nemzeti munkásosztály közötti kapcsolatrendszer, a nemzeti jóléti államok, az első ipari forradalom (amely utolsó fázisát élte), a megosztott, következésképpen gyenge baloldal.

Adottak voltak a háború utáni szociáldemokrata kormányok, a szociáldemokrácia és a jobbközép pártok együttműködése, a hosszú távú konszenzus vagy éppen az elhúzódó választási rivalizálás a szociáldemokraták és a jobboldal között – egyszóval a szociáldemokrata politizálás pontosan olyan volt, mintha nem is baloldali kormányok lettek volna hatalmon. Mindenféle jobboldali, populista, de akár demokrata kormányzat is alapelvként tekinthetett a népfrontelképzelésekre. A kommunisták mindenütt gyengébbek voltak a szociáldemokratáknál, de még ha erősebbek is lettek volna, belátták (egyébként helyesen), hogy a társadalom átalakításához nincs elég erejük. Az 1968-as mozgalmakban sem sikerült tömegtámogatást szerezniük. Az ideológiai válasz (ismét) a "történelmi kompromisszum" lett, az "eurokommunizmus" – vagyis a szociáldemokrata álláspontok nyílt átvétele.

Ám a kapitalizmus objektív körülményei saját logikájuknak megfelelően változtak. Kialakult a transznacionális tőke és kapitalizmus. Ennek következménye pedig a kapitalista demokrácia "kifáradása", a nem demokratikus politikai rezsimek elterjedése lett.

Napjainkban néhány periferikus országban figyelhetjük meg a népfronttendenciák megjelenését. A legjobb példa nem Kuba (amelynek neosztálinista rendszerét csak akkor tekinthetjük egyfajta, burzsoázia nélküli népfrontpolitikának, ha nem látjuk, hogy míg a sztálinizmus felszámolta a burzsoáziát, addig a népfrontok a nemzeti burzsoázia és a munkásosztály ideiglenes egyesítésében jeleskedtek³⁸ ), hanem sokkal inkább Chávez Venezuelája.

A 2001-es földreform, az olajipar feletti nagyobb állami ellenőrzés, a piacok kiterjesztése – pl. Kínára 2003-ban -, a "társadalmi missziók" (ételosztás, egészségügy, oktatás) megindítása 2003-tól, a média társadalmi felelősségéről hozott 2004-es törvény, az olajiparon kívül eső szektorok fokozott növekedése 2004-ben, a "belső fejlődés" átfogó programja – megannyi jele a nemzeti tőke támogatásának a transznacionális tőkével szemben. Bár Chávez 2005. január 14-én arról beszélt, hogy Venezuela nem kapitalista modellt követ, hanem "az állam, a magánszektor és a munkások együttműködésén alapuló társadalmi gazdaságot" fejleszt ki, mivel "a klasszikus kapitalizmus megbukott", Venezuela politikai vezérfonala nem lehet más, mint egy "új" próbálkozás a "jóléti állam" kiépítésére a tömegek támogatásával egy periferikus országban.

De míg a klasszikus népfrontpolitika a (nemzeti) tőkét támogatta a (nemzeti) munkásosztállyal szemben, miközben némi jóléti intézkedéseket is keresztülvitt, addig a chávezi "társadalmi missziók" mindenekelőtt a transznacionális tőkével szemben igyekeznek támogatni a nemzeti burzsoáziát, miközben a tömegtámogatás érdekében a lehető legtöbb szociális intézkedés bevezetésére törekednek. Ez kétségtelenül fontos a szegény rétegek számára. De egy kapitalista világ kapitalista logikájában ezek csakis kapitalista intézkedések lehetnek: kétségtelenül fenyegetnek bizonyos imperialista érdekeket, mindenekelőtt az USA érdekeit, de csupán egy másik alternatívát dolgoz ki az USA által uralt amerikai blokkra – egy, az észak-amerikaiaktól megtisztított, velük szemben álló latin-amerikai blokkot. Az – időlegesen – "antiimperialista" nemzeti tőke előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül kifejleszti saját imperializmusát, és a nemzetközi verseny következtében kurtítani fogja saját jóléti kiadásait is.

Még ha az USA botrányos magatartást tanúsít is az érdekeit fenyegető nemzeti tőkékkel szemben³⁹ , ami azt sugallhatja, hogy az amerikai imperializmussal szembeni harc fontossága minden mást háttérbe szorít; még ha helyeseljük is a nyomor és az embertelen szociális körülmények elleni küzdelmet a Venezuelához hasonló periferikus országokban, akkor is látnunk kell, hogy a tömegek társadalmi problémáinak megoldásához sem a periferiális, sem a fejlett országokban nem a népfrontjellegű politika vezet, hanem az internacionalizmus abban a globalizált világban, amelyet a kapitalizmus termel.

Miért is olyan fontos Trockij különbségtétele az autoritárius (katonai) és a fasiszta diktatúrák között? Mert napjainkban nem fenyeget a nyílt fasizmus veszélye, ám számos autoriter tendencia látható a szélsőjobb és a konzervatív (és restaurációs) politikai palettán. Akárcsak a két világháború között, nem mindegyikük fasizmus az első pillanattól kezdve. Ám ez nem jelenti azt, hogy közömbösek maradhatunk ezekkel a tendenciákkal szemben. Éppen ellenkezőleg.

Mi lenne hát a legjobb taktika a mai baloldal számára?

A szociáldemokrácia csupán arra képes, hogy megfelelő körülmények között jóléti intézkedéseket sürgessen – a rendszeren belül, és nem a rendszerrel szemben. Ám ezek a feltételek ma is hiányoznak, ezért az emberek bizalma napról napra csökken a szociáldemokráciában. A szociáldemokrácia többé nem képes a jóléti állam fenntartására egy olyan korban, amikor az állam alárendelődik a transznacionális tőkének. Korunkban, a transznacionális tőke korában, a jelenlegi ipari forradalom viszonyai között az egykori, háború utáni jóléti állam nem csupán nem fejleszthető, de általában véve fenntarthatatlan.

Hitelük a kommunistáknak sincs. Néhányan mindmáig megmaradtak sztálinistának. A többiek "pluralista" kormányokat támogattak – olykor részt is vettek azokban -, és nemigen aggasztotta őket e kormányok agresszív imperializmusa.

A szociáldemokraták nyíltan elvetették és elvetik a kommunista elképzeléseket, vagyis egy felszabadító társadalmi forradalom lehetőségét. Ebből a szempontból igaz, hogy a szociáldemokrácia jobbra állt és áll a kommunistáktól. Ám a kommunisták történelmileg betokozódott dogmatizmusa szintén szerepet kapott a kommunista gondolat eltorzításában. Sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták nem voltak képesek önkritikát gyakorolni, így továbbra is a történelem szemétdombján maradnak, és még csak reakciósnak sem tekinthetőek.

Mind a szociáldemokraták, mind pedig a "kommunisták" nemzeti keretek között politizálnak, "saját" népük jólétéért, az örökké tartó stabilitásért küzdenek. Egyik irányzat sem képes megérteni, hogy különösen napjainkban:

– A jólét a nemzetközi kapitalista gazdasági kapcsolatoktól függ, és ahogy egyes helyeken emelkedett a jólét az elmúlt egy-két évtized során, úgy "prosperált" másutt (vagy ugyanott) a nyomor és a nélkülözés; ebből a szempontból példaértékűek az olyan ex-sztálinista országok, mint Bulgária vagy Románia – ám az ottani szegénység és társadalmi polarizáció egyre inkább megszokottá válik az egykori kiváltságos országokban is;

– A társadalmi különbségek a fejlett nyugati országokban is olyan ütemben növekednek, ahogy ezek az országok egyre inkább a nemzetközi gazdasági rendszerbe integrálódnak;

– A kölcsönös nemzetközi függőség és az uralkodó osztályok nemzetközi karaktere internacionalista választ követel az alávetett osztályoktól is. Ám ez nem lehet az egykori kommunista (és szociáldemokrata) válasz, vagyis a nemzeti érdekeket képviselő nemzeti pártok "nemzetközi együttműködése", hanem a különféle szervezetek kapcsolatait a világméretű proletár osztály internacionalista perspektívái kell, hogy meghatározzák.

Ez természetesen nem jelenti a specifikus nemzeti kulturális vonások feladását. Sőt, ezek inkább megerősödnének a népek regionális és világméretű federációjában, ahol felszámolták a magántulajdont és az uralkodó osztályokat.

Objektíve a jelenlegi ipari forradalom a magántulajdon és a kizsákmányolás technikai és gazdasági oka. Ám látnunk kell, hogy:

– az új ipari forradalom még nem generalizálódott, és a fejletlen országok a változás gátjai lehetnek, vagy a konzervatív erők által generált fékező erők mellé sorakozva ellenforradalmi centrummá válhatnak;

– az uralkodó osztályok létezése mindinkább az elnyomó politikai (és nem technikai) metódusokon nyugszik. A tőke egyre kollektívabbá válik, mindinkább névtelen, és az alkalmazottak irányítása alá kerül. Ez nem a kizsákmányolása megszűnését jelenti, csak a tőke klasszikus tulajdonlásának megváltozását: mikor a nyugdíjalapok a legnagyobb tőketulajdonosok közé emelkednek, és úgy látszik, hogy beruházásaikon keresztül az idősebb munkások részt vesznek a fiatalabbak kizsákmányolásából (vagyis a munkások önmagukat zsákmányolják ki), akkor a tőke és a tőkével szembeni harc megértése sokkal bonyolultabbá válik. Ugyanakkor teljes nyíltságukban látszik a kapitalista viszonyok szörnyűsége, és mondjon akármit az ideológia, névtelenségében a tőke sérülékenyebb, mint korábban bármikor. Ha feltennénk a kérdést, hogy szükség van-e a munkához politikai vezetőkre, meglepő válaszokat kapnánk. (Egy főorvos vagy üzemvezető nem politikai, hanem technikai vezető. Persze a munka technikai megoszlása is történelmi jelenség, amely a termelőerők fejlődésén és a társadalmi viszonyokon alapul.)

A tőke ma a tömegek immobilitására törekszik, amit világméretekben erre specializálódott szervek segítenek elő. Ha odafigyelünk a tömegmédia üzeneteire, a manipulációs technikákra, akkor a tömeges elidegenedés paroxizmusát láthatjuk, patologikus állapotba dermedt embereket. Még ha vannak is jelei a humanista értékek erejének⁴⁰ , a világméretű proletártudat kikristályosodásának, az önmagáért való proletariátusnak iszonyú nyomással kell megküzdenie a domináns erők részéről.

Az autoritárius és a nyíltan fasiszta politikai rezsimek közötti különbség ellenére látnunk kell, hogy olyan hatalmas különbség azért nincsen a két forma osztálystruktúrájában. A csökkenő életszínvonal talaján bármelyik szárba szökkenhet. Még akkor is, ha – szögezzük le még egyszer – a nyíltan antidemokratikus politikai rezsimek nem túl biztonságosak a világ elnyomó osztályai számára, amelyek ha tehetik, inkább nem feszítik túl a társadalmi feszültségek húrjait, és a nyílt diktatórikus elnyomásnál jobban szeretik elbódítani az elégedetlen tömegeket.

Végül, a baloldal megosztottsága, a régi dogmákkal szembeni tehetetlenség, a régi formákhoz való ragaszkodás és egy antidogmatikus, kritikai, internacionalista baloldal kialakításának nehézségei – íme a szubjektív körülmények. Ezeket is a kapitalizmus erősíti, de ugyanakkor fő feltételei lehetnek egy, a kapitalizmus barbarizmusát megszüntető, minden emberi lény érdekeit szem előtt tartó humanista fejlődésnek.

A jelenlegi, fejlett kapitalizmus új osztálystruktúrája új típusú népfrontokat tesz lehetővé: a proletárok világméretű, kritikai, internacionalista csomópontokkal egybekapcsolt hálózatát. Ezekben a csomópontokban eltűnik majd a baloldal régi megosztottsága, hiszen maga a régi baloldal is egyre fakóbb és idegenebb lesz az új ipari forradalom emberei számára.

Ha nem a szociáldemokraták és nem a kommunisták jelentik a jövő ígéretét, akkor talán a trockisták lennének a baloldal jövője? Semmi esetre sem: ők sem képesek önkritikára, és nem tudnak túllépni saját öröklött történelmi ellentmondásaikon. Ők csupán a baloldal fejlődésének fontos epizódjai.

A népfrontok története csupán kis darab egy zavaros kirakójátékban, amelyet valahogy rendbe kellene tennünk.

Jegyzetek

¹ Pandelis Pouliopoulos: The Popular Front and Proletarian Policy. Athén, 1937. június. http://www.marxists.org/archive/pouliop/works/1934pop.htm

² A szociáldemokrácia mint jelenség a nyugati munkásosztályoknak a világméretű centrum-periféria keretben elfoglalt privilegizált helyzetét tükrözte. Alapjában véve antimarxista koncepciónak tekinthető, hiszen lehetségesnek tartotta a munkások társadalmi problémáinak kezelését "egyetlen országban" – más országok munkásosztályának kárán. Az "egyetlen országban" kifejezés Trockijtól származik, aki a sztálinizmust úgy jellemezte: "szocializmus egy országban". A romániai Marx Nucleus marxista csoport 1997-től egyre inkább arra a véleményre jutott, hogy a sztálinizmus (állam)kapitalizmus (a kapitalizmus egy izotopikus formája) volt "egy országban". Ettől függetlenül a trockiji kifejezés igen fontos az internacionalista perspektíva szempontjából, amint arra még kitérünk. A szociáldemokrácia és a munkásmozgalom fejlődésének némely problémájához román nyelven lásd könyvemet: The Socialist Reformism. Consens Kiadó, Bukarest, 1996.

³ Lásd Ana Bazac: The Historical Crisis of the Left. Revue of Balkan Socialist Center "Christian Rakovsky", 2. szám, 2001.

⁴ A kollektív munkás elképzelése szorosan kötődik a marxista internacionalizmushoz. Tulajdonképpen a kollektív munkás lokális vagy nemzetgazdasági munkahelyéről nem lokális vagy nemzeti perspektívák, hanem közös, nemzetközileg kollektív érdekek alapján lép kapcsolatba más munkásokkal.

⁵ Anti Kosvio: "Information society" as a theoretical research programme. Methodological starting points for concrete analysis, http://www.info.uta.fi/winsoc./engl/lect/THEORY.htm

Rob Steigerwald: Le Manifeste Communiste et quelques problèmes nouveaux de la classe ouvrière, http://www.internatif.org/EspMarx/Marx_98/Contributions/Antris%20contributions/Steigerwald.html

Ulrich Jürgens: Convergence or Divergence? Production Systems and Industrial Relations in Europe (News Letter, vol. 42 December 22, 2000), http://www.yokohama-cu.ac.jp/tokusyuforum21/2000/forum/news-42.htm

How Supply Chain Management Works – www.dti.gov.uk/ogsc/docs/study.pdf

W. P. Cockshott: Six theses on the communist movement, http://www.gr.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm

Nick Witheford: Autonomist Marxism and the Information Society, http://www.redthreat.f2s.com/Texts/Witheford/AutonomistMarxismandtheInformationSociety.html

Hubert Hondoy: L'origine complèxe des organisations virtuelles, Communication au Festival de Télétravail, 1998, http://rad2000.free.commft97.htm

Grant Kestner, A. Sivanandan: The post-industrial working class, http://digitalars.ucsd.edu/~gkester/Essays/VR.html

Schaechter-01-Sociology, chapter 8 and 9 (Economic Stratification), http://www.umsl.edu/~rkeel/010/econstra.html

Samir Amin: The new capitalist globalization. Problemes and perspectives, in Alternatives Sud, vol. 1, no. 1, 1994;

Philip Kraft: To control and inspire US management in the age of computer information systems and global production, www.quality.org/TQM/-MSI/pkraft.txt total Quality management;

Tempo di lavoro, tempo di vita, http://www.ica-net.it/quinterna/2000-todayrivista/02/tempodilavoro.htm

Edward Lorenz: Promoting workplace. Participation: lesons from Germany and France (1995), http://www.lights.com/epi/virlib/Technical/1995/promoting.PDF

Nadja Castro, Antonio Guimarães: Les ouvriers de la décennie perdue. Réflexions sur le travail industriel et les identités de classe à Bahia, Brésil, http://www.bondy.ird.fr/pleins_textes/pleins_textes4/sci_hum35869.pdf

Nicolas Negroponte, Spewrling & Kempfer: Essere…, http://www.ica-net.it/quinterna/2000todayrivista/02/esseredigitali.htm

Anson Rabinbach: The end of the utopias of labor, http://www.ati.ufg.ac.at/~workcult/e711.htm

Remy Herrera et Carlo Vercellone: Transformation de la division du travail et theories de la croissance endogène: une revue critique, http://panoramix.univ-paris1.fr/MSE/publications/R00033.PDF

Douglas Kellner: Marxism and the new media and computer technology, www.gseis.ucla.edu/courses/ed253a/dk/MARINFO.htm

Werner Bonfeld, John Holloway: Post-Fordism and Social Form: A Marxist Debate on the Post-Fordist State, London, Macmillan 1991;

Antonio Negri: Twenty theses on Marx, in Marxism beyond Marxism, Routledge, 1996; Labour and Socialism, http://www.netspace.net.au/~labsoc/

Cyberspace and the evolution of Fordism, http://www.2cbdc.vt.edu/digitalfordism/4glopro.html

Angello Segrillo (Brazil): The causes of Perestroika: a revolution, http://www.georgetown.edu/sfs/ceres/events/segrillo.html

Gianfranco La Grossa: Cent cinquante ans après le Manifeste, http://www.internatif.org/EspMarx?Marx_98/contributions/La_Grossa.html

Michel Rizzi: Mutations. Révolution technologique, révolution sociale, http://www.regards.fr/archives/1998/199805/199805cit02.html

Maurizio Lazzarato: General intellect. Towards an inquiry into immaterial labour, http://www.emery.archive.mcmail.com/public_html/immaterial/Lazzaroto.html

Will. Dixon: An examination of the changes within capitalism as a response to the development of the antagonistic classes, http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radical/

Harry Cleaver: Marxian categories, the crisis of capital and the constitution of social subjectivity today, www.galmuri.co.kr/archive/archive1/marxian.txt

Post-Capitalism?, http://www.comms.dcu.ie/flynnr/globalisation/tsld040.htm

Towards defining the socialist mode of production, http://www.gn.apc.org/Reality/polemic/socmod.htm

Binary Proletariat: www.firstmonday.dk/issues/issue5_5/bolt/#note23

⁶ Engels levele Kautskyhoz, 1883. szeptember 18. MEM 36. köt. 57-58. old.

⁷ Egy későbbi, mai értelmezésben a fasizmus csak abban az értelemben volt a finánctőke terméke, hogy minél fejlettebb a tőke, annál erősebb a hatalma a munkaerő felett. De a fasizmus oka volt az imperialista hatalmak – Németország és a többiek – között kiélesedő verseny és ugyanakkor a válságba sodródó monopolkapitalizmusnak az erőteljes munkáselégedetlenségre adott válasza is. Minél kevésbé volt alkalmas egy nemzeti burzsoázia társadalmi reformok finanszírozására, annál nagyobb volt a fasiszta veszély.

8 Lásd a www.Trotsky.net -en, a www.marxist.com címen.

⁹ 1931 novemberében Trockij rámutatott, hogy a fasizmus a mély társadalmi válság, valamint a proletariátus gyengeségének közös eredménye – ez utóbbi oka pedig a szociáldemokrácia befolyása és a vezetők tehetetlensége. Lásd: Trockij: Textes et débats (szerk. Jean-Jacques Marie). Párizs, 1984.

¹⁰ Részemről nem hiszek az elvont objektivizmusban: úgy látom, hogy a fasizmus elkerülhetetlen volt a monopolkapitalizmus válsága miatt, valamint a német burzsoázián belüli verseny és a külső verseny miatt. Az amerikai burzsoáziánál gyengébb német tőkések csak akkor léphettek a siker reményében szorítóba, ha fokozták a "belső" kizsákmányolást, és a lehető legnagyobb területeket hódították meg. Ennek alapján – legalábbis első pillantásra – a fasizmus elemzéséhez bőségesen elegendő az objektív körülmények számba vétele. De ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a túlzott kizsákmányolás és általában véve a munkásosztállyal szembeni fellépés a munkásság ellenreakcióit eredményezte és eredményezi, akkor rá kell döbbennünk, hogy a fasizmust (egyébként nem csupán a fasizmust) csupán az objektív körülményeket "lefordító" szubjektív szint (a társadalmi lét) szűrőjén keresztül értelmezhetjük.

Nem értek egyet azokkal a "szubjektivistákkal", akik a fasizmust és a hasonló jelenségeket csupán a pártok elképzeléseiből vagy a politikai vezetők viselkedéséből óhajtják levezetni. Úgy vélem, hogy még ezeket az elképzeléseket és viselkedéseket is a dolgok objektív helyzete határozza meg.

Így, bár az abszolút objektivizmus abszurd eredményekre, szkepticizmusba vezet, amely megbéníthatja a munkásmozgalmat, az objektív feltételek elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy a baloldal egy, a korábbinál önkritikusabb álláspontra jusson. Mint láthattuk, pusztán az objektív feltételek vezettek a baloldal történelmi válságához, a mai ipari forradalomig, és ennek a válságnak volt egy komoly szubjektivista vetülete is, ami nem volt túl szerencsés. Ennek máig is ható következménye volt a szubjektív tényezők történetiségének (vagyis átmenetiségének) figyelmen kívül hagyása, illetve elkendőzése.

¹¹ 1929-ben, a válság évében a Francia Kommunista Párt, amelynek számos militánsát és vezetőjét letartóztatták, forradalmi polgárháborúra szólított fel, és a szocialistákat a proletariátus és a forradalom ellenségének nevezte. Az "osztály osztály ellen" jelszó 1928-1933 előtt még a választásokon is a Komintern vezérfonalának számított.

¹² Ernst Thälmann még 1931 novemberében is amellett érvelt, hogy a kommunisták opponálják a "munkás egységfrontot", mivel a szociáldemokraták kisebbik rosszként nem a forradalom, hanem a demokratikus kapitalizmus mellett álltak ki, és erre próbálták meg rávenni a kommunistákat is (lásd: Textes et débats, 280-281. old.). Mintha mind a szociáldemokraták, mind pedig a kommunisták nem lettek volna egyaránt tehetetlenek (a baloldal válságának történelmi formái), és mintha a kommunista párt képes lett volna a forradalomra; tulajdonképpen a szociáldemokraták realistábbnak bizonyultak, hiszen bizonyos jogokat és engedményeket ki tudtak csikarni a rendszeren belül, még ha ily módon "burzsoává" is redukálták a baloldalt, egy kizárólag a jóléti intézkedéseket szem előtt tartó, antiinternacionalista, szűk látókörű baloldallá. Mindazonáltal ne feledkezzünk meg arról, hogy a szociáldemokráciát megfertőzte az a nacionalista kispolgári szellem, amely a fasizmusnak is táptalaja volt, és mindmáig az: annak elfogadása, hogy a biztonság nevében a tömegeket irányítani és ellenőrizni kell.

¹³ Emlékezzünk csak a német fasizmus felemelkedésének stációira:1930 márciusában Hindenburg kancellár beiktatta a Brüning-vezette kormányt, amely katonai-rendőri "erős államot" vezetett be, hogy a német burzsoáziát kisegítse a válságból;

– 1931 áprilisában a nácik népszavazást követeltek Poroszország szociáldemokrata kormányzata ellen, és a követeléshez a Német Kommunista Párt is csatlakozott;

– 1931 októberében a nácik, a nagyiparosok és a hadsereg egyes vezetőinek részvételével megalakult a Harzburgi Front;

– a fentivel szemben 1931 decemberében a szociáldemokraták, az általuk irányított szakszervezetek és a katolikus republikánusok megalakították a Vasfrontot;

– 1932 májusában lemondott Brüning és "pártok feletti technokratái", megalakult Von Papen kormánya: ez utóbbi nemcsak a munkanélküli-segélyeket csökkentette és a fizetések utáni adókat emelte, de feloszlatta a porosz szociáldemokrata kormányt, korlátozta a Reichstag befolyását, és engedélyezte Hitler SA-jának működését, amelyet korábban Brüning betiltott;

– 1932 szeptemberében a nácik és a kommunisták közös villamosvezető-sztrájkot szerveztek a szociáldemokrata vezetés ellen;

– Schleicher tábornok vezetésével új katonai kormányzat alakult;

– és 1933. január végén Hindenburg Hitlert nevezte ki kancellárrá.

A választási mutatók:

– 1930 szeptemberében a szociáldemokraták 1928-as eredményükhöz képest 600 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 1 300 000-et nyertek, míg a nácikra szavazók száma 800 000-ről 6 400 000-re emelkedett;

– 1932 júliusában nőtt a kommunista, és csökkent a szociáldemokrata szavazók száma, míg a nácik 13 800 000-re duplázták szavazataikat;

– 1932 októberében a nácik 2 000 000, a szociáldemokraták 700 000 szavazatot veszítettek, a kommunisták 600 000-et nyertek;

– 1933 márciusában a nácik szerezték meg a szavazatok 43,9%-át, Hitler feloszlatta a kommunista pártot, és elkobozta vagyonát – néhány kommunista vezető, így a párt parlamenti frakciójának elnöke, belépett a náci pártba.

¹⁴ Textes et débats, 289. old.

¹⁵ A sztálinista jellegű – vagyis nem demokratikus, dogmatikus és kritikátlan – "önkritika" felszínes volt és marad, és nem csupán a problémák okainak feltérképezésére képtelen, de olyan megoldásokat sem tud felmutatni, amelyek, mint Marx szükségesnek látta, "önmaguk permanens kritikáját jelentik".

¹⁶ Ám Léon Blum első népfrontkormánya idején a kommunisták, szocialisták és radikálisok csupán egy százalékkal több szavazatot szereztek, mint 1932-ben. Lásd: Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. 1914-1991. Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 145. old.

¹⁷ Lásd: Puliopoulos, idézett mű.

¹⁸ Dimitrov, uo.

¹⁹ A Parasztfront. In A Hunyad megyei forradalmi mozgalom dokumentumai. 1920-1944. Déva, 1971 (román nyelven).

²⁰ Fenti mű, 247. old.

²¹ Uo., 249. old.

²² Uo., 248. old.

²³ Uo., 255-257. old.

²⁴ Uo., 258. old., valamint 248. old. a "nemzeti" tőkéről.

²⁵ Uo., 299. old.

²⁶ Uo., 331. old.

²⁷ Lásd Pouliopoulos, id. mű. Figyelemre méltó, hogy Franco 1975-ben bekövetkezett halálakor a spanyol kommunisták is a monarchiát támogatták, és nem követeltek "új polgárháborút". Ám akkoriban, ha a kommunisták nem léptek volna egyezségre a burzsoá pártokkal, és azt a republikánus gondolatot propagálták volna, amelyért a demokrácia oly sok védelmezője áldozta életét, a következő évek másként alakultak volna. Az elmaradott egykori sztálinista országokban is mutatkoztak restaurációs tendenciák.

²⁸ Spanyolországban a katonai diktatúra bukásával a munkásosztály olyan potenciális forradalmi veszélyt jelentett a rendszerre nézve, hogy a bürokrácia által támogatott nagyburzsoázia csupán a fasizmusban látott kiutat. A két háború közötti időszak jól példázza a katonai diktatúrából a fasiszta diktatúrába való átlépés lehetőségét.

²⁹ Az adott korban maga az elmélet is válságban volt: ellentmondásos, dogmatikus, sztálinista teóriává torzult.

³⁰ Lásd Michael Seidman kiváló könyvét: Workers against work. Labor in Paris and Barcelona during the Popular Fronts, www.ucpress.berkeley.edu:3030/dynaweb/public/books/history/seidman a könyv bibliográfiája is kiváló.

³¹ Lásd Seidmannál, id. mű.

³² Ahogy ezt korábbi könyvemben kimutattam: Anarchism and the modern political movement, Universitara Kiadó, Bukarest, 2002 (román nyelven).

³³ Seidman, id. mű.

³⁴ Seidman idéz egy dokumentumot, amelyben 1938 szeptemberének végén a francia munkaadók kijelentik, hogy a gyárak hétvégi leállása a feszült nemzetközi körülmények között "elfogadhatatlan".

³⁵ Seidman, id. mű.

³⁶ Seidman, id. mű.

³⁷ Lásd William Z. Foster: History of the Three Internationals. Bukarest, 1955 (román nyelven). Foster egyenlően osztja meg a felelősséget a vezetők és a trockisták között. Persze a szerző maga sztálinista volt.

³⁸ Bár a kubai castróista rendszer sokat tanult az európai sztálinizmus történetéből, és ideológiájában, legitimizációs bázisában a szocializmusra hivatkozik, mégsem tekinthető szocializmusnak, ami nem létezhet "egy országban" stb.

³⁹ Az amerikai politika és média Chávez politikáját "a demokráciával szembeni fenyegetésként", a "terrorizmus támogatásaként" állítja be. Lásd: Bill Van Auken: Washington backs kidnapping of Colombian guerilla exile in Caracas, 2005. január 26. http://www.wsws.org

⁴⁰ Ugyanakkor azt látjuk, hogy egyes kivételes események – terrorizmus, természeti csapások – idején felülről kezdeményezett szolidaritási akciók az alárendelődés fontosságát hangsúlyozzák, így a tömegek feletti ellenőrzés új formáit jelentik.

(Fordította: Konok Péter)

A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

– energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

– fémek – 81%,

– vegyipari alapanyagok – 89%,

– élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

– könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett anti­globalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineá­ban, Nicaraguában) valósult meg.

És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

1. Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;
2. Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.