A tavaly decemberben elhunyt Rudolf Meidnert a „svéd modell" egyik atyjaként tartották számon. Közgazdásztársával együtt egy olyan, a központi bértárgyalásokra és a szolidarisztikus bérrendszerre alapozott modellt fejlesztettek ki, amellyel egyszerre tudták elérni a magas foglalkoztatottsági szintet és az alacsony inflációt. Meidner leginkább jövőbe mutató gondolata a nagyvállalati részvényvagyon munkavállalók javára történő fokozatos átcsoportosításának programja volt, ennek megvalósítását azonban a szociáldemokrata kormány sem vállalta fel.

Rudolf Meidner, Svédország legnagyobb szakszervezeti szövetségének, az LO-nak vezető közgazdásza, az ihletett látomásokkal eltöltött gyakorlati szocialista, decemberben eltávozott közülünk. Ha Meidner nem svéd állampolgár lett volna, aki ráadásul még 91 évesen is vitatott személyiség, valószínűleg elnyerhette volna a közgazdasági Nobel-díjat. Meidner – Gosta Rehnnel az oldalán – a svéd jóléti állam tervezőmérnöke volt, ami már önmagában megérdemelt volna egy ilyen elismerést. Bár a díj odaítélői inkább az elméleti munkásságot favorizálják a gyakorlati politikával szemben, mindenki láthatja, hogy Rehn és Meidner modellje sajátos elméleti felismerésekre alapozódott, és a politikaorientált közgazdaság mindenképpen megérdemli a figyelmet.

Keynesre és James Meadre építkezve, a két szakember megértette, hogy együttesen kell a magántőke és a szociális kiadások kérdését átgondolni ahhoz, hogy fenntarthatók legyenek a magas foglalkoztatottsági ráták, de ugyanakkor elkerülhessék az inflációt. Igencsak figyelemre méltó, hogy modelljük mindkét területen hosszú időn keresztül életképesnek bizonyult – amit sajnos nem mondhatunk el más európai jóléti államokról, ahol a monetáris stabilitás ára a magas munkanélküliség hosszú távú elfogadása lett, különösen a fiatal munkások, az idősek vagy az etnikai kisebbségek körében.

A kiegészítő nyugdíjrendszer (ATP) 1959-es bevezetése óta a svéd államháztartás olyan tartalékot halmozhatott fel, amelybe később az állami bevételeket és az adókat bevonva biztosíthatták a nyugdíjkiadások finanszírozását. Az európai kontinens más nyugdíjrendszerei sokkal inkább az azonnali, óvatos kifizetésekre alapoztak. Rehn és Meidner a híres háromoldalú bérmegállapodásokat is modelljükbe integrálták, és ezek segítségével elkerülhették a hiperinfláció és a tartósan magas munkanélküliség kettős kínjait. Az LO vezető közgazdászaként Meidner véleménye igen fontos volt a szolidarisztikus béralkukban, amelyek lehetővé tették, hogy a termelékenység gyümölcseit a társadalom széles körei élvezhessék. Az elmúlt néhány év során hasonló felfogással Hollandia is meglehetősen jó eredményeket ért el.

A makrogazdasági egyensúly fenntartásának másik fontos eleme a Rehn/Meidner-modellben a beruházási tartalék. Míg az angolszász cégeket arra bátorítják, hogy kedvező üzletmenet idején se növeljék nyugdíj- és egészségügyi alapjaikat, addig a svéd cégeket arra ösztönzik, hogy működő tőkéjüket is speciális adómentes alapokban halmozzák fel.

Általánosan kimondhatjuk, hogy a svéd jóléti állam inkább kiegészítő nyugdíjakat és egészségügyi ellátást garantált minden egyes állampolgárának ahelyett, hogy a magánkézben lévő cégeket adókedvezményekkel ösztönözte volna arra, hogy gondoskodjanak saját dolgozóik szociális biztosításáról. Az utóbbi módszer – az angolszász korporációs jóléti modell – végül kelepcének bizonyult a munkavállalók számára, megfosztva őket a beígért jutalékoktól, sőt munkahelyüket is veszélybe sodorta, mikor az egykor nagynevű cégek a csőd felé lavíroztak, és teljes iparágak – az acélipar, a légi közlekedés, a gépkocsiipar vagy a telekommunikációs cégek – dőltek romba a nyugdíjfizetések és a társadalombiztosítás súlya alatt. A korporációs nyugdíjak tönkretették a jó, megbízható állásokat, amelyeket gyér kompenzációként alulfizetett, bizonytalan álláshelyekkel – a “Macmunkahelyek”-kel – helyettesítettek.

Tisztában vagyok vele, hogy a svéd jóléti állam és a szociális piacgazdaság az 1990-es évek elején a teljes összeomlás küszöbére jutott, és ebből a válságból a Rehn/Meidner-modell sem került ki érintetlenül. A válság rossz fényt vetett Rehn és Meidner elképzeléseire, holott ők már jóval korábban visszavonultak, és tanácsaikra senki sem figyelt oda. Három vagy négy évtizedre visszatekintve mégiscsak találhatunk valami különlegeset a svéd eredményekben, ami nem kis részben az eredeti modell érdeme. A svéd jóléti intézmények relatíve még mindig meglehetősen bőkezűek, és a svéd munkanélküliség aránya még napjainkban is csupán a fele az EU központi államaiban tapasztalhatónál. A svéd szülők jobb gyermekellátási intézményeknek örvendhetnek, a svéd nők jobban fizetett és rugalmasabb állásokat találhatnak, mint más fejlett országokban élő társaik.

Mindazonáltal Meidner jelentősége túlnő azon, hogy fontos szerepet játszott a “svéd otthon” felépítésében. Úgy látta, hogy egy idősödő és önmagát folyamatosan továbbképző társadalom olyan szociális kiadásokat követel meg, amelyek addig, legalábbis békeidőben, példátlanok voltak (ehhez még hozzáadhatunk olyan kihívásokat is, mint az ökológiai problémák vagy a klímaváltozás). Ezek kezelésére Meidner úgy vélte, hogy stratégiai szociális alapokat kell létesíteni, amelyet a részvények megadóztatásával kívánt finanszírozni. Ám a javaslata körül kialakult heves vitáknak több volt a füstje, mint a lángja.

A szociáldemokrata párt vezetősége nemigen osztotta Meidner elképzeléseit, és nem is erőltette meg magát, hogy azokat közvetítse az emberek felé. Meidner tervével ellentétben ők nem voltak radikálisak. Visszatekintve világos, hogy a terv bizonyos aspektusain módosítani kellett, ám a Szociáldemokrata Párt éppen a rossz irányba tett ilyen lépéseket. Mikor a szociáldemokrata vezetők úgy látták, hogy megégették a kezüket az üggyel, Meidnert egyre inkább kínosnak, de legalábbis egy immár letűnt korszak képviselőjének kezdték tekinteni. Félreállították hát, és gondolatai közül mindenekelőtt a “bérmunkás alapokat” igyekeztek elfelejteni.

A nyugdíjak és járulékok, a kutatás vagy éppen az oktatás finanszírozása egyre nagyobb gondokat okozott az OECD országaiban. Vajon igazán van értelme annak, hogy a közkiadásokat csupán a befolyó adókból és nem valamiféle előre felhalmozott alapból fizessük, vagy célszerű bevezetni valamiféle – akár igen csekély mértékű – részvényadót?

Megdöbbentő, hogy míg a legtöbb kormány nyugodt lélekkel megadóztatja az emberek otthonát, azt elutasítják, hogy bármiféle közvetlen adóterhet rójanak ki a részvényvagyonokra, vagy éppen – amint azt Meidner merészen elképzelte – társadalmi alapokat felállítva gyakoroljanak ellenőrzést a nagy cégek felett.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy egy olyan társadalomban élünk, mint az ancien régime Franciaországa 1789-et megelőzően. Akkoriban a feudális arisztokrácia vagyona volt szinte teljes mértékben adómentes; ma a cégek részvényeseinek milliói és milliárdjai esnek ki az adózás köréből. Korunkban is érezhetjük XVI. Lajos korának “utánunk az özönvíz”-érzését, láthatjuk a szerencsejátékok és az “adóbérletek” modern változatát – így például az olyan törvényekben, amelyek arra kényszerítik az embereket, hogy adóikat (nyugdíjjárulékukat) piaci alapokba fizessék az elszámoltatható állami szervek helyett. Ám a privilégiumok uralmát legtisztábban mégis a cégvagyonok hatásos megadóztatásának tabuszerű tiltásában érhetjük tetten.

A Meidner-féle adót, sok más társával ellentétben, igencsak nehéz volt kijátszani. Ugyanakkor egyáltalán nem volt büntető jellegű. A hagyományos vállalati adókkal szemben nem azokat a forrásokat vonta el, amelyek szükségesek voltak a beruházásokhoz. Úgy osztotta meg a részvényvagyonokat, hogy az nem gyengítette meg a cégek termelékenységét. Az eredeti terv szerint minden, ötven főnél több alkalmazottat foglalkoztató cég minden évben köteles volt az évi profitjának 20 százalékát részvény formájában kibocsátani. Ezeket nem adhatta el, hanem a “bérmunkás alapoknak” kellett átadnia, amelyek a munkahelyek és a helyi hatóságok kezelésében voltak. Ez utóbbiak pedig az osztalékokat úgy fektették be, hogy azokból finanszírozhassák a jövőbeni szociális kiadásokat. Az alapok növekedésével ugyanakkor egyre nagyobb szerephez jutottak az általuk is birtokolt cégek irányításában.

Az elképzelést, hogy a munkások és az állampolgárok a financiális eszközök feletti kontroll révén megszelídíthetik a cégeket, Meidner még fiatal korában, olyan német és osztrák marxista közgazdászoktól kölcsönözte, mint Rudolf Hilferding és Polányi Károly. Maga Meidner sem Svédországban született, 1938-ban menekültként érkezett.

Meidner nagy ívű látomásait melegen üdvözölte sok szakszervezet és a szociáldemokrata párt számos tagja, de a sajtó, valamint az ország nagy cégeit akkoriban kezében tartó “húsz család” hevesen támadta őket. 1976-ban az LO, majd néhány évre rá, sokkal óvatosabban, a Szociáldemokrata Párt is elfogadta a tervezetet. A terve ellenzői attól tartottak, hogy a túlzottan megerősödő szakszervezetek teszik majd rá a kezüket a “bérmunkásalapokra”. Azt is felhánytorgatták, hogy a tervezet igazságtalan előnyhöz juttatja a magánszektorban dolgozó alkalmazottakat, hiszen ők jutnak hozzá elsősorban az adórészvényekhez. A heves ellenkampány nem csupán arról győzte meg a kormányzó szociáldemokratákat, hogy csökkentsék az adó mértékét – a profit tíz százaléka is remek kiindulópont lett volna –, hanem végül arról is, hogy az egészet úgy, ahogy van, elfelejtsék. Az alapok elszámoltathatósága helyett inkább azon igyekeztek, hogy azok kezelőinek ne lehessen beleszólása a cégek üzletpolitikájába. De 1992-re még ezek a megtépázott szociális alapok is a svédországi részvénytőke 7 százalékát birtokolták, ám tovább nem növekedhettek. Az 1992-ben hatalomra kerülő konzervatívok a felgyűlt összegeket egy sor tudományos kutatóintézetbe áramoltatták át. Vagyis Meidner eredeti terve még kipróbálásra vár, ám még ebben a felvizezett formájában is képes volt arra, hogy Svédországot a tudásalapú gazdaságok élvonalába repítse.

Rudolph Meidner, a radikális szociáldemokrata, az egalitárius és organikusan gondolkodó munkásmozgalmi gondolkodó is egy “harmadik utat” követett, ám az éppenséggel az antitézise volt Tony Blair utóbb meghirdetett útjának. Míg Blair bizonytalan és szónoki, addig Meidner elképzelése precíz volt és kidolgozott. Míg Blair mindent privatizálna és piacivá tenne, addig Meidner a jóléti szolgáltatásokat, az oktatást és a kutatást igyekezett kivonni a piaci szabályok alól. A regionális alapok hálózatáról kialakított tervei szakítottak a központi állam hatalmának növelésén alapuló hagyományos szocialista elképzelésekkel.

Hosszú idő telt el azóta, hogy a baloldali kormányzatok vették a bátorságot a cégek megszelídítésére, és tulajdonosaikat arra próbálták rávenni, hogy jobban osztozzanak annak a társadalomnak a terheiben, amely nélkül profitjuk lehetetlenné válna. Ennek az új típusú gazdasági gondolkodásnak legmesszebbre tekintő példáját Rudolph Meidner adta: ez az ő öröksége, amit a huszonegyedik századra hagyott.

(Fordította: Konok Péter)

A progresszió híveinek a mai modernitás acentrikus, központot nélkülöző világának körülményei közepette kell új startégiát találniuk. A szerző értelmezésében Derrida posztmodernsége filozófiai támpont lehet egy nem-statikus, nem-metafizikus felfogáson alapuló útkeresésben. Abban, amivel a zapatisták is próbálkoznak „caracoles"-startégiájukkal.

"Igazságot akarunk ott, ahol jelenleg a létfenntartás minimuma sincs meg. Nem akarjuk kisajátítani az élcsapat fogalmát vagy azt mondani, hogy mi vagyunk a fény és az egyetlen alternatíva, vagy egyik vagy másik áramlat számára fösvény módon lefoglalni a forradalom fogalmát."Marcos alparancsnok

Az a fajta kortudat, amit jobb híján posztmodernnek lehet nevezni, és amit az egészelvű, rendszerező gondolkodás válságával lehet jellemezni, nem álmodik már forradalmakról. Ugyanakkor a fennálló renddel szembeni elégedetlenség, a változás követelése és a gyakran erőszakos ellenállás továbbra is jelen van. Ez az írás azt a kérdést kívánja feltenni, hogy milyennek látjuk az ellenállásból kiinduló aktivitás formáit, ha a dekonstrukció felől vesszük szemügyre őket. Milyen módokon lehet nemet mondani egy rendszernek, attól függően, hogy milyen alaptulajdonságokat feltételezünk egy rendszerben?

Derrida struktúrafelfogása, ami a dekonstrukció egyik kiindulópontjaként szolgált, azt veti egyrészt a strukturalizmus, másrészt az egész nyugati filozófiai hagyomány szemére, hogy a struktúrát egy központi elv vagy középpont köré szerveződött egységként képzeli el: "Könnyű volna kimutatni, hogy a struktúra fogalma, sőt a szó maga is egyidejű az ismeretelmélettel, azaz a nyugati tudománnyal és filozófiával, s mindkettő a közönséges nyelv talajában gyökeredzik, ahonnan az ismeretelmélet elővette, és képes értelemben magához emelte. Mindazonáltal egészen a fenti eseményig, amelyet meg szeretnék ragadni, a struktúrát vagy inkább a struktúra strukturáltságát, noha mindig jelen volt és hatott, semlegesítette vagy semmivé tette az a gesztus, amely mintegy kijelölte a középpontját, s jól meghatározott eredetre, egy adott pontra vezette vissza. E középpont funkciója nem csupán az volt, hogy a struktúrának irányt szabjon, egyensúlyát biztosítsa, azaz megszervezze – hiszen csakugyan elgondolni sem lehet egy szervezetlen struktúrát -, hanem még inkább az, hogy a struktúra szervező elve segítségével korlátozza azt, amit talán a struktúra játékának mondhatnánk. (…) A centrált struktúra fogalma valójában azonos a megalapozott játék fogalmával, mely egyfajta, a játék rendszeréből kivont fundamentális mozdulatlanságra és megnyugtató bizonyosságra épül. Ez a bizonyosság úrrá lehet a szorongáson, mely abból fakad, hogy úgy érezzük: magával ragad a játék, részesei lettünk, mintegy játékból beléptünk a játékba. Tehát abból kiindulva, amit középpontnak nevezünk, s amire, minthogy egyaránt lehet belül vagy kívül, tetszés szerint alkalmazhatjuk a kezdet vagy a vég, az arkhé vagy a telosz elnevezést. Az ismétlődések, váltakozások, átalakulások és permutációk mindig egy iránnyal bíró történetnek – egyszóval: a történelemnek a részei, melynek jelen formájában mindig felidézhetjük a kezdetét, vagy előre láthatjuk a végét."¹

Derrida szerint a nyugati filozófiai hagyomány valamennyi filozófiai rendszerét egy bizonyos középpont köré szerveződött, egyetlen rendezőelvre visszavezethető struktúraként lehet jellemezni, mely rendszerek elfojtották magukban a struktúra strukturálódását, a struktúra folyamatszerűségét, és nem vállalták a biztonság nélküli játékot: "A struktúra fogalmának egész történetét, a szakadásig, amelyről szóltunk, úgy kell elképzelnünk, mint a középpontok át- meg áthelyeződésének sorozatát, a középpont különböző meghatározásainak láncolatát. A középpont fokozatosan és szabályosan más-más formát ölt, és más nevet kap. S a metafizika története, akárcsak a Nyugaté, ezeknek a metaforáknak és metonümiáknak a története."²

Az a fajta ellenállás vagy lázadás, amely egyetlen vezérelvre visszavezethető struktúrákban gondolkodik, szükségét érezné annak, hogy teljes egészében leírja és körülhatárolja azt a területet, ami ellen fellázadt. Feltárná ennek a területnek a működési mechanizmusait, és megkeresné azt a rendező elvet, ami ezt a területet megszervezi. Ez a rendezőelv lesz aztán a lázadás célpontja, az a középpont, aminél fogva az egész rendszer kibillenthető a helyéből. A középpont jellege már szinte automatikusan jelöli ki az elérendő végcélt, a végcél pedig megszervezi az ellenállás és a harc taktikáját.

Erre az eljárásra jó példa a Kommunista kiáltvány:

1. Meghatározza a megdöntendő rendszer rendezőelvét (középpontját): "Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. (…) Minden eddigi osztály, amely az uralmat meghódította, a már megszerzett életpozíciót úgy igyekezett biztosítani, hogy az egész társadalmat alávetette az ő szerzési feltételeinek."
2. Megmutatja a rendszer középpontjánál való kibillentésének logikáját: "A proletárok csak úgy hódíthatják meg a társadalmi termelőerőket, hogy megszüntetik a maguk eddigi elsajátítási módját, és ezzel az egész eddigi elsajátítási módot. A proletároknak nincs semmi sajátjuk, amit biztosítaniuk kellene. Nekik le kell rombolniuk minden eddigi magánbiztonságot és magánbiztosítékot."
3. A középpont jellegéből és kibillentésének módjából következik az elérendő végcél: "A kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon eltörlése. (…) A régi tőkés társadalom, annak osztályai és osztályellentétei helyébe olyan társulás lép, amelynek szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését tételezi."
4. Az elérendő végcél pedig megszervezi a felé vezető utat: "A munkásforradalom első célja a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása. A proletariátus arra használja majd fel politikai hatalmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét. Ez természetesen csak a tulajdonjogba és a tőkés termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhet, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégtelennek és tarthatatlannak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei, elkerülhetetlenek."

A középpontról azonban Derrida szerint kiderült, hogy soha nem volt valós pont a struktúrában, csupán egy vágy tárgya lehetett, és távolléte vagy hiánya megnyitja az utat a struktúra egyetlen rendezőelvre vissza nem vezethető strukturálódásának.

A nem középpontszerű gondolkodást követő ellenállás nem törne a vele szemben álló rendszer egységesítésére. Ahhoz, hogy tevékenységét értelmesnek és hasznosnak érezze, nem lenne szüksége arra, hogy egy, a maga totalitásában látott terület középpontja ellen indítson támadást. Ellenállása a súrlódási pontok mentén haladna, és nem próbálna több értelmet adni annak, ami szemben áll vele, mint amit az kijelentett magáról, és mint amit annak az őfelé tett megnyilvánulásaiból megtapasztal. Mivel nincs olyan víziója, amivel helyettesíteni tudná a megtámadott terület meg sem határozott középpontját, mozgásának nincs megragadható végcélja sem. A végcél helyébe több, egymáshoz talán csak lazán kapcsolódó cél kerül, amiket mindig a pillanatnyi helyzet vet fel. Sosem válhat keresztes hadjárattá, mivel mozgását maguk az ütközési pontok tartják életben. Az önmagát nem egy központosított struktúrában elhelyező ellenállás és lázadás önmaga számára is szüntelen meglepetés. Az egymásnak feszülések erőterein keresztülhaladva egyre újabb és újabb formát vesz fel, melyeket ő maga sem tud előre kiszámítani.

Erre a fajta hozzáállásra a mexikói zapatistákat lehet felhozni példának, az EZLN³ mozgásának folyamatos transzformációját: földalatti fegyveres szervezetként maja földműveseket fegyverzett fel és segített az önvédelemben a nagybirtokosok visszaéléseivel szemben, feminista átrendeződést indított el tradicionális indián közösségekben, aztán előbb szabályos hadüzenettel járó nyílt háborút, utóbb hosszas tárgyalásokat folytatott a mexikói kormánnyal. Az általa ellenőrzött területeken egyoldalúan életbe léptette a kormány által aláírt, de semmibe vett, az indiánok jogairól szóló San Andrés-i egyezményt, autonóm zapatista önkormányzatokat hozott létre, mexikóvárosi menetével alkotmánymódosítást ért el, jelenleg pedig egy nemzeti méretű, alulról szerveződő baloldali mozgalom kialakításán dolgozik, melynek legfőbb célja egy új alkotmány életbe léptetése.

1. Az ellenállást nem egy végcél messianisztikus ígérete, hanem az aktuális helyzet feszültsége indította el: "Mi, az EZLN zapatistái, fegyverrel keltünk fel 1994 januárjában, mivel láttuk, mennyire általánossá vált a gonosz, amit a hatalmasok munkáltak ki, akik megaláztak, kiraboltak, bebörtönöztek és legyilkoltak minket, és senki sem mondott és tett semmit. Ezért mondtuk, hogy "Ya basta!", többé nem hagyjuk, hogy alacsonyabb rendűként kezeljenek minket, vagy hogy rosszabbul bánjanak velünk, mint az állatokkal."⁴
2. A zapatisták a problémát pont az egyetlen vezérelvre visszavezethető rendszerekben látják: "A kapitalizmus mindent áruvá változtat, áruvá teszi az embereket, a természetet, a kultúrát, a történelmet, a lelkiismeretet. A kapitalizmus szerint mindennek képesnek kell lennie arra, hogy meg lehessen vásárolni és el lehessen adni.
3. Az aktuális helyzetnek megfelelően készek újra és újra átalakítani a módszereiket ("Egyszer csak, miközben a gazdagok szilveszteri partijaikat tartották, megtámadtuk a városaikat és elfoglaltuk őket. […] És a gazdagok felkeltek és elküldték hatalmas seregeiket, hogy intézzenek el minket, ahogy mindig is teszik, amikor a kizsákmányoltak fellázadnak – azt parancsolták nekik, hogy mindenkit intézzenek el. De egyáltalán nem tudtak mindenkit elintézni, mivel nagyon jól felkészültünk a háború előtt, és megerősítettük magunkat a hegyekben. […] És ekkor a városokban az emberek kimentek az utcákra, és kiabáltak, hogy legyen vége a háborúnak. Ekkor abbahagytuk a háborúnkat, és meghallgattuk városi testvéreinket, akik azt mondták nekünk, próbáljunk meg elérni egy megállapodást vagy egyezséget a rossz kormánnyal, hogy a probléma mészárlás nélkül is megoldódjon…"), erőfeszítéseik irányát ("Az EZLN ellenállt 12 évnyi háborúnak, katonai, politikai és gazdasági támadásoknak, ostromnak, zaklatásnak, üldöztetésnek, és nem győztek le minket. Sem el, sem meg nem adtuk magunkat, és haladást értünk el. Különböző területekről egyre több barát lépett be a küzdelembe, úgyhogy ahelyett, hogy ennyi év után legyengítettek volna minket, erősebbek lettünk. […] Úgy gondoljuk, és azt látjuk a szívünkben, hogy egy olyan pontra érkeztünk, ahonnan már nem tudunk továbbmenni, ráadásul mindent elveszíthetünk, ha úgy maradunk, ahogy vagyunk, és nem teszünk semmit a továbblépésért. Eljött az ideje, hogy ismét kockázatot vállaljunk, és megtegyünk egy lépést, ami bár veszélyes, de gyümölcsöző…") és önmagukat ("Azt is láttuk, hogy az EZLN a maga politikai-katonai összetevőivel olyan döntésekbe vonja bele magát, ami a demokratikus hatóságokhoz tartozik, a »civilekhez«, ahogy ők mondják. És ezzel az a probléma, hogy az EZLN politikai-katonai összetevője nem demokratikus, mivelhogy egy hadsereg. […] Így végül elkezdtük elkülöníteni azt, ami politikai-katonai, a zapatista közösségek autonóm és demokratikus szervezeteitől. Olyan tettek és döntések, melyek korábban az EZLN-hez tartoztak, lépésről lépésre átkerültek a falvak demokratikusan megválasztott hatóságaihoz. Ezt persze könnyű mondani, de a gyakorlatban nagyon bonyolult volt kivitelezni, mivel sok év telt el – először a háborúra való felkészüléssel, aztán magával a háborúval – és a politikai-katonai oldal megszokottá vált…").
4. Nincs olyan stratégia vagy taktika, amit a zapatisták képviselnének vagy általában javasolnának: "Azt tervezzük, hogy elmegyünk Mexikó minden részére, ahol alacsony származású és egyszerű emberek élnek, mint mi. És nem fogjuk megmondani nekik, mit tegyenek, nem fogunk parancsokat osztogatni. […] Azt sem fogjuk mondani nekik, hogy legyenek olyanok, mint mi, vagy hogy robbantsanak ki fegyveres felkelést. Amit tenni fogunk, az az, hogy megkérdezzük őket, milyen az életük, a küzdelmük, mit gondolnak az országunkról, és mit tegyünk, hogy ne győzzenek le minket."
5. Végcél hiányában a megtett út maga válik céllá: "És a helyzet valóban fejlődött valamennyit. Senki sem mondhatja, hogy a zapatista szervezet és küzdelem értelmetlen volt, sőt, még ha teljesen el is söpörnek bennünket, erőfeszítéseinknek akkor is volt haszna."

A struktúra derridai megközelítése kritikus kérdés a globalizációkritika szempontjából is. A fennállóval szembeni elégedetlenségből újabb és újabb központosított struktúrák születnek. Az utóbbi években itthon Vass Csaba és Bogár László részéről lehettünk tanúi egy ilyen globalizáció­kritikus Nagy Elbeszélés felállításának.⁵ Elméletük középpontja a fordulat utáni Heidegger füzisz fogalma, illetve az ebből kibontható "lét ura" vs "lét pásztora" oppozíció. Erre a szembeállításra fűzik fel aztán egyetlen hatalmas lendülettel és földbe dorongoló pátosszal az egész hivatalos egyirányú Történelem minden eseményét.

De minden ilyen kísérletnél ott lappang a gyanakvás, hogy a rendszer valójában sosem olyan totális, mint amilyennek a szembenállói ábrázolják, és álmában sem gondolná, hogy tetteit egy olyan középpont határozza meg, amire az imént mutattak rá diadalmasan az ellenfelei. Mindig ott van a gyanakvás, hogy a középpontkereső gondolkodással végül épp mi teremtjük meg a démonainkat, amik ellen csatába indulunk. Hogy a terület egységesítésével, körülhatárolásával és teljességre törő leírásával egy olyan csapdába kerülünk, amit Orbán Jolán Derrida-könyvében így jellemez: "A módszertani rövidzárlat, »csapdahelyzet« a struktúrát csontvázasítja, azaz kiszív belőle mindent, amit módszertanilag nem tud megközelíteni, és csak azt az élettelen vázat tekinti, amelyről még az sem dönthető el, hogy mennyiben a valós struktúra valódi váza és mennyiben a módszernek önmagának egy »struktúrába« való projekció­ja. Kívülről, mint a struktúrához nem tartozó elem, egy adott koncepció alapján strukturálja a struktúrát. Ez a koncepció működik központosító funkcióként, azaz a módszer a középpont pozícióját építi ki."⁶

Annak a meghatározhatatlan mozgásnak, ami hol seattle-i zavargásokban, hol Pôrto Alegre-i Szociális Világfórumban ölt testet, épp ezt vetik a szemére kritikusai, hogy nemcsak képtelen bármiféle koherens narratívát szembeállítani azzal, amit ellenez, de még csak azt sem képes eldönteni, mi is az, amit ellenez – a multikat, a kizsákmányolást úgy általában, a környezeti szempontok másodlagosságát a gazdasági növekedéssel szemben, konkrétan a pénzpiacok deregulációját vagy éppen a kapitalizmus bármilyen formáját?

A középpont nélküli struktúrákat feltételező gondolkodás azonban az ellenállást éltető hajtóerőt nem fordítja le utópiákra. A kizsákmányolás, az elidegenedés, az elnyomás és a jelentésvesztés tapasztalatából nem konstruál magának egy totális ellenségképet, amire ráronthat. Nincs szüksége egy végcélt feltételező stratégiára, hogy befolyásolja és átalakítsa a fennálló hatalmi viszonyokat.

A középpontosított struktúrákat feltételező gondolkodás, ami egy teljes rendszert ki akar billenteni a helyéből, csak egy meghatározott pontból tudja elképzelni az ellenállást. Szüksége van egy új középpontra, ahonnan egyszerre dönthető meg a régi, és hozható létre az új struktúra.

A Kommunista kiáltványban ez a pont a proletariátus, ami alávetett osztályként egyszerre része a fennálló rendszernek, ugyanakkor mivel semmiféle tulajdonnal nem rendelkezik, egészen más minőséget képvisel, és magában hordja egy új struktúra lehetőségét. A proletariátus együttlétező kívüliségére és belüliségére támaszkodik a forradalom.

A zapatisták ezzel szemben nem kívánják pontosan meghatározni a lázadás lehetséges aktorait, az ellenállás a struktúra bármelyik pontján létrejöhet: Ahogy létezik neoliberális globalizáció, úgy a lázadásnak is van globalizációja. És nemcsak a városi és vidéki munkások tűnnek fel a lázadásnak ebben a globalizációjában, hanem olyanok is, akiket ugyanúgy gyötörnek és semmibe vesznek, és akik nem akarják hagyni, hogy uralkodjanak felettük, nők, fiatalok, bennszülöttek, homoszexuálisok, leszbikusok, transszexuálisok, bevándorlók és sok más csoport, akik ott vannak mindenhol a világon, de akiket nem látunk, míg ya bastát nem kiáltanak a semmibevételükre, amíg fel nem kelnek, és akkor látjuk őket, halljuk őket, és tanulunk tőlük.

A középpontot nem feltételező lázadásnak, mivel nem törekszik a rendszer átfogó leírására, sőt abban sem biztos, hogy egy mindenre kiterjedő rendszerrel áll szemben, olyan pont feltételezésére sincs szüksége, ami (legalább részben) kívül lenne a rendszeren.

Így az ellenállás sem a maga, sem az ellenfél totalizált démonait nem hajszolva, nem tekintve magát egy teleologikus történet egyik szereplőjének vagy fejezetének, a hatalmi viszonyok szükségszerűen felbukkanó olyan elemévé válik, ami részt vesz a struktúra strukturálódása folyamatában.

Jegyzetek

¹ Jacques Derrida: A struktúra, a jel és a játék a humán tudományok diskurzusában. In Pethő László (szerk.): A posztmodern. Gondolat, Budapest, 1992. 265-267.

² I. m. 267.

³   Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg.

⁴ Az idézetek a lacandonai őserdő hatodik kiáltványából (2005. június) valók.

⁵ Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Ökotáj, Budapest, 2000. Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003.

⁶ Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor, Pécs, 1994, 88.

71. számukban örömmel olvastam Vámos Péter írását, amely bizonyára segít majd eloszlatni azokat a hazai tévhiteket, hogy a kínai politikai rendszer gyökeres átalakulása csupán rövid idő kérdése. Mélyen igaza van ugyanis a szerzőnek, amikor azt írja: "Miközben […] úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor." (107. o.)

A falusi lakossággal és az "ázsiai termelési móddal" kapcsolatos megállapítások már inkább vitára késztetnek.

A mezőgazdaságról mondottakkal nehéz egyetérteni, már csak azért is, mert a szerző csupán kinyilatkoztat, érvelése nem kapcsolódik szervesen az irodalomként megadott forrásokhoz. "A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból […]. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja." (104. o.) Amit viszont a városba áramlásról ír, azzal maga cáfolja állítását: "Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba." (97. o.) Ami pedig a falun maradottak és városba költözöttek számarányát illeti, azt úgyis csak a jövő mutatja majd meg; ne jelentsük ki előre, hogy kik lesznek többségben.

Nem szerencsés a Tőkeire való hivatkozás módja sem ("Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló öntözéses földművelésre épülő, hagyományos – »ázsiai« – kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat." – 105. o.), mert olyan látszatot kelt, mintha ő egy két és fél ezer éven át változatlan rendszerrel számolt volna, holott már a Csou-korról világosan leszögezte: "A valódi törzsi közösség tulajdonképpen nem létezik már: az évszázadok során régen felbomlott és sajátos, mesterséges patriarchális közösséggé alakult át, amelynek csak az adózás és a parasztoknak közmunkára való megszervezése a közvetlen gazdasági célja. A régi nemzetségi-törzsi arisztokrácia a közösség ügyeinek valódi intézőjéből ilyenformán egy másodlagosan szervezett adórendszer hivatalnokgárdájává és haszonélvezőjévé vált, s uralkodó osztályként viselkedik." (A kínai irodalom rövid története, 16. o.) S Tőkei Konfuciusz koráról beszél – hol vagyunk még a közelmúlttól!

Kínáról való tájékozódásunk fontos forrását képezhetik a terepmunkát végző vagy elméleti összegezéseket készítő kínai szakemberek írásai, az adott esetben azonban ezek nem kapcsolódnak szervesen Vámos írásához, a szerkesztés gyakran bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy a magyar szerző szövegének vagy Vámos forrásainak jegyzeteit olvassa-e.

Pethő Bertalan: Japán út/viszony I., II. Platon Kiadó, Budapest 2003, 2006.

Pethő Bertalan kétkötetes munkája azoknak ajánlható, akik a japán világról filozófiai elemzést akarnak olvasni.

A kapitalista társadalom egyik változatáról van szó, mert sokféle kapitalizmus van. Az első a "neoamerikai" (USA) modell, amely az individuális értékekre, a rövid idő alatti legnagyobb nyereség megszerzésére és a pénz-piac túlerejére épül. A második a "rajnai" modell, amely a szociális piacgazdálkodásra, a konszenzusra és a hosszú távú tervezésre épül, ahogy az Németországban és Észak-Európa más országaiban gyakorlat. Ennek változata a japán gazdaság is.¹

Pethő első felfedező útja az USA-ba vezetett. Erről az útról számolt be A posztmodern Amerikában (1991), jó egy évtized múlva pedig Japánról írt. Mindkét műnek az volt a célja, hogy felvillantsa a mai világkapitalizmus két sikeres és különböző kapitalista társadalmának, kultúrájának főbb jellemzőit, mélyebb történelmi-társadalmi, kulturális meghatározottságukat nem kutatva, de leírva azokat a benyomásokat, érzéseket, amelyeket az első eleven találkozás kiváltott benne. Törekedett arra, hogy ítéletei mentesek legyenek mind a Japán iránti nyugati előítéletektől, mind a Nyugattal szembeni, Japánban kialakult előítéletektől.

Ezt a szellemi-lelki állapotot és álláspontot azért sem könnyű megvalósítani, mert hosszú ideig az volt a közös előítélete a nyugati és a japán kutatóknak, hogy nem tudjuk egymás világát megérteni a létező különbözőségek miatt.

Most azonban pillantsunk a szerző szellemi-értelmi-érzelmi képernyőjére, miként is jelenik meg azon a két társadalom élete. Az USA-ban a szerzőt lenyűgözte "a civilizátummal betöltött lét", a már-már korlátlan technikai elérhetőség, "a boldogulás történelmileg töretlen vonulata, […] amit magam körül érzékelek, abban van valami töretlenség, egy tiszta és hiteles kép". Észreveszi azonban azt is, hogy e semleges nemű civilizátumnak árnyoldalai is vannak, például a "lakásgép" képében, s abban, hogy "aki benne lakik, nem számít". Feljegyzi a látványosságtól való elbűvöltséget is, s fontos megjegyzést tesz: "a posztmodern […] nincsen másképp, mint nyugtalanítóan".²

"Aki bele tud feledkezni ebbe a világba, az nem lát különbséget kultúra és civilizáció között."³ A posztmodern világnak Amerikában az a természete, hogy a kultúrától "különvált civilizáció – amit civilizátumnak nevezünk – szippantja magához a kultúrát, nem pedig a kultúra hozza magával, saját részeként, a civilizációt".⁴

A Japánban tett utazás másfajta élménnyel járt. Japán is civilizátummal betöltött világ, mégis a japán emberek közötti finom, árnyalt kapcsolatok, érintkezési formák, viselkedés, a "fiatal nők finomsága" s az odalátogatók iránti magatartásuk stb. ragadták meg szerzőnket, és "útitársát, Zs"-t is. Az "útitárs" – egy másik érzékeny ember -, aki nem a tudós szemével nézte ezt az eddig ismeretlen világot, azt fedezte fel, hogy "az emberektől olyan szép a vallásuk" is.⁵

Pethő kiindulópontnak tekinthető sorai szerint: "Szabadbattyán és Lepsény között alig tudok felismerhető betűket írni a naplófüzetembe, annyira zötyköl az IC gyorsvonat. Sokszor eszembe jutott ez a vonalszakasz, amikor […] az óránként 260 kilométeres sebességgel száguldó japán gyorson utaztunk – azon lehetett írni. […] Az előtér és a termes kocsi telve hányaveti fiatalemberekkel. Kisebb csoportokba verődve álldogálnak vagy támaszkodnak neki ennek-annak, mások tespedten, szétfolyó testtel üldögélnek vagy alszanak. […] Szedett-vedett, tunya, esetlen és kelletlen népség […] Zs. talál ülőhelyet. Megrettenve szorítja magához a nála lévő csomagjainkat. – Összenézünk. Becehegyig csak tizenöt perc, ki lehet bírni. Már ilyen tömény vegyítetlen »magyar közeg«-be még nem keveredtem. Nagyobb kontrasztot a »japán közeggel« aligha lehetne elképzelni […] A metafizikalitás kikopott belőle, a szennyesség pedig eluralkodott […] Japánban gyakran eszembe jutott. Keserűen, sajnálkozva, sőt szégyenkezve, amikor az ottani közeget tapasztaltam. »Tisztesség, tisztességes közeg« – ez volt (és maradt) az ottani kontrasztképzetem."

Ezek a sorok (és még tovább is idézhetném) vázolják fel a szerző kiindulópontját, amelyből ugyanilyen sötét, "mocskos közeg"-ként jelenik meg az emberi magatartás (politikai alakoskodás, hazudozás, durva türelmetlenség, sunyiság stb.). Azután "történelmi léptékre váltva, nincs mit csodálkozni a már előre láthatóan majd hibásnak bizonyuló döntések meghozatalán, a cinkelt választásokon és az eredmények elfogadásán a behódolásokon, az idestova öt évszázados vereséghalmazon."⁶ (Kiemelés – K. E.)

Egyoldalú, szubjektív képet fest a szerző, ám ez nem adna alapot arra, hogy az ország szellemi helyzetének szimbólumává váljék. A "cinkelt választások" kifejezés pedig ismert jobboldali emberek túlfűtött, előítéletes hangulatkeltése volt. Sehogy sem illik bele ilyen kiváló intellektussal megírt munkába.

Mégis, mind az előítéletes hangulatkeltés, mind a szerző áldozatul esése a hatalmat mindenáron akaróknak, mind a nagyon is valóságos, vonaton szerzett hazai tapasztalat leírása olyan elmaradottságot mutat a technika és a gondolkodás, az erkölcs, az ízlés világában, amely nehezen viselhető terhe a magyar társadalomnak. Mit is tapasztalt Pethő Japánban?

Az utca. "Megfigyeltem, hogy itt mindenki teszi a dolgát. Mégpedig nem azért teszi, hogy közben másnak tegyen keresztbe. Járja a maga útját. Csak visszatartaná és késleltetné, ha összeakadna másokkal. De arra sem ügyel külön, hogy a koccanásokat kerülje. Mivel mindenki a legrövidebb, legsimább és legjárhatóbb saját pályát igyekszik magának kimérni, ez a kölcsönös igyekezet mindegyre kinek-kinek előrerajzolja az éppen szabad közlekedési szakaszokat." Ezt az "ütközésmentes nyüzsgést" Pethő "a japánok lelki gazdaságosságában" vél felfedezni. Azután így folytatja: "Nem ökonomikus dolog ok nélkül nekimenni a másiknak, indokolatlanul feltartani egymást, öncélúan kötekedni, felesleges ügyekkel egymást terhelni, a visszacsapást kockáztatva elébe vágni valakinek, indulattal indulatot gerjeszteni, ügymeneten kívül kontaktusba lépni, közös célok híján a többieket célba venni." Később: "Az egyes emberek lelki ökonómiája szabályozza ily módon az egymásnak adott jelzéseket az elérhető legnagyobb – optimális – haszon irányába, ennek az optimális eredménynek az előlegezéséből történő folyamatosan egyéni visszacsatolásai által."⁷ E sorok egy társadalom erkölcsi arcképét nyújtják, amely egyben természetes, hétköznapi élet.

Pethő "transzparens"-nek tapasztalja a japán társadalmat, amelynek "nyüzsgése" vezérelt perdület, a spin hatványa.

"Fontosabbnak tartom azonban […] a tisztesség észrevételezését. Valószínűnek tartom, hogy a japán körülbelül annyira gyarló, mint a többi ember. Tudok az üzleti és egyéb érdekek kíméletlen érvényesítéséről […] a korrupcióról, ismerem a végletes önzés formáiról írott beszámolókat, mégis fenntartom a véleményemet, hogy közegük tisztességes."⁸

A gazdasági sikerekben a bizalom van olyan fontos – ha nem fontosabb -, mint a technológiai szakértelem, az iparkodás, idézi Francis Fukuyama gondolatát. "Az itt tapasztalható nyüzsgés tisztességes; ami tisztességtelenség előfordul, az azokba a mélyebb rétegekbe szorul, amelyek a közeg minőségében nem ütköznek ki."

Mindkét kötet olyan gazdag a japán jelenségekben és filozófiai kategóriákban, hogy kénytelen vagyok abbahagyni az első kötet ismertetését, és a következő, peratológiai nézőpontból megfogalmazott gondolattal és Hirosimával fejezem be: "Döntő különbség a keleti mentalitásban a nyugatihoz képest a készülőfélben levés kezdetének és az önmeghatározás végének a minősítése, közbül pedig a tevékenység eredendő eszközössége, ami a civilizáció fejlődésével egyre inkább kivehető. A végső Vég ugyanis az Enyészet, amibe torkollva az egyén törekvése kialszik, de mielőtt a Nirvána bekövetkezne, a tevékenységével egyre szilárdabb Vég-Művet emel az ember, ami az Enyészet ellenében Véd-Mű. Ez, a törekvésével együtt, beleomlik ugyan az Enyészetbe, de megelőzőleg benne és általa határozza meg magát az egyén egyre határozottabbá […] Egyéb motívuma nincs a döntéseinek…"⁹

Hirosima. "Az atombomba Emlékmúzeum csarnokában terepasztalon tanulmányozható a pusztulás." A robbanás utáni "huszonnégy óra alatt száznegyven-ezren haltak meg […] sikerült megalkotni a Modernnek önmaga halálára a folytatódás erejével reflektáló emlékművét". "Nem annyira az idő hegeszti be a sebeket, mint inkább a mennél jelentősebb új események kezdik ki, majd kebelezik be és emésztik meg a romlástudatot. Kiváltképpen akkor, ha ilyen fényes környezet foglalja magába a pusztulás mementóját […] Hangulatos találkozó- és pihenőhely ez itt. Reminiszcencia helyett rekreáció, elmebeli felökrendezés, regurgitáció helyett renováció, reklamáció helyett restitució, elfojtás, represszió helyett újjáteremtés, regeneráció […] Az enyészet bekövetkezte után az enyészet ellenében élés."¹⁰

A japán kozmogóniában "nem vetődik fel a kezdetbeni teremtés kérdése: az ember és természet alapvetően szétválaszthatatlan vegyülésben találkozik…" – idézi Pethő Tanigawát. "[…] a japán és a nyugati világ egyaránt hosszú évszázadokon állt fenn a maga sajátos mivoltában, és bizonyította életképességét. Kölcsönös méricskélés, ütközés, leminősítés, feldicsérés, koegzisztencia csak a Modern korában történő találkozásaik alkalmával következett be. A Nyugat fölényével, de a Nyugat önnön meghasonlottsága korában. Ezért a fölénnyel együtt a válságát is exportálva Japánba, még mielőtt ott az újdonságával és fölényével egyáltalán helyi válságot kelthetett volna.

"A "japán mentalitásban a képzelet közelebb van az Átélés¹¹ törzsökéhez, ugyanakkor – illetve ezzel összefüggésben – kevésbé kötik diszkurzív koordináták, és így hajlékonyabb az ügyességre, mint a nyugati mentalitásban." Ennek a magatartásnak a "helyt-állás" a legmegfelelőbb kifejezése. "Helyt-Állás" az élet értelme, Japánban, amely értelmet az élet élésén kívül egyéb nem igazol ugyan […], de az élet éppen ezáltal élésre érdemes."¹²

Tanigawa úgy véli, hogy "száz év óta adoptáltuk és asszimiláltuk valamennyi nyugati tudományt. És manapság a mi egységünk furcsa módon két kultúrán alapul. Külsőleg minden esetre okcidentalizálva vagyunk, bensőleg megőriztük a sajátosan japán hagyományt."

A japán világ-élet-kultúra sem elszigetelten alakult, formálódott a történelem során, hanem erőteljes indiai-kínai-koreai hatások érték, és más népekkel való érintkezések is befolyásolták. Indológusaink, sinológusaink, jamatológusaink munkáiból feltárul a japán világ sok összefüggése. Tudunk a japán tárgykészítésről, a mindennapi munkáról, foglalkozásokról, zenéről, irodalomról, képzőművészetről, építészetről, szokásokról, hitvilágról, színházról, természetszemléletről, filozófiákról, erkölcsről, technikáról stb. Egy-egy hozzánk is eljutott jellegzetesen japán film érzékelhetővé s talán érthetővé is tett, több, a japán világban kialakult emberi, magatartásbéli értéket, amely az egyetemes emberi értékek része.¹³ Ezért nem lehet a japánról szóló beszédet, kutatásokat, filozófiai elemzéseket, a Nyugat és a Kelet egybevetését jól véghezvinni e nagyobb történelmi-társadalmi összefüggések figyelembevétele nélkül, vagy éppen a mindennapi élet vizsgálatát mellőzve.

Pethőnek igaza van, amikor több helyen azt fejtegeti, hogy az európai filozófiai kategóriákat nem lehet ráhúzni a japán gazdasági-szellemi klímában kialakult emberi élet- és gondolkodásmódra, de ebből nem következik, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni, már csak azért sem, mert a japán gondolkodók is felfigyeltek rájuk. (Pethő teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a közös vonásokat, amelyek Japánt összekötik a világ sok más kultúrájával, s nem mutat rá a természetről, istenekről-emberekről, bűnről-megtisztulásról, lélekről, életről-halálról, erkölcsről-etikáról, szépről-rútról stb. kialakított sajátos japán felfogás és elképzelés ősi sintó és sintó-buddhista alapjaira. Hiányzik nála például a japán élet- és természetszemlélet alapkategóriája, a kami, amely elevenen él a mindennapi és a filozófiai gondolkodásban is, és sokáig a politikában, a hatalomról való gondolkodásban és annak gyakorlatában is meghatározó fogalom volt. Eszerint a világban, a természetben – a természet a legtágasabb, egyetemességet kifejező kategória a japánok gondolkodásában, s leginkább Spinoza causa suijára emlékeztet – és minden dologban jelen van a kami, s az istenek sem mások, mint ennek megnyilvánulásai, s ezért mindent, embert és természeti környezetét, kultúrákat, vallásokat – költőien szólva – összefog a kami-testvériség. A szerző Japánt kiemeli a nagy kultúrák összefüggéseiből, a történelmi-társadalmi folyamatokból, amelyek nélkül nem létezne ez az ország. Némely történelmi esemény pedig a szerző egy-egy állításának, kategóriájának illusztrációja csupán. Emiatt aztán teljesen árnyékban marad a – pozitív és negatív előjelű – változás és átalakulás vizsgálata, s maradnak a mozdulatlan metafizikai kategóriák, amelynek a szerző egyébként kiváló bírálója más munkáiban.)

India, Kína és Korea hatása nem csupán a hatalmas területi, földrajzi összefüggések miatt izgalmas, hanem több ezer éves történelmi fejlődésen keresztül alakuló kultúrák értékeinek sajátos megnyilvánulásainak (írás, építészet, filozófia stb.) és kölcsönhatásaikból született következményeinek számbavételét is elősegíti.

Pethő nem száll le a mindennapok világába sem, pedig a japán mindennapok igen közel vannak az elvont gondolkodással megragadható törvények világához is, s még azt is mondhatnók, hogy ezek a törvények úgy élnek a mindennapokban, hogy azokat "megemelik", "felemelik", mert "bennük vannak", s tartalmat sugárzó formákat adnak nekik – például a teázásnak (amely egyben és elsősorban szertartás), a zen kertek megszerkesztettségének, az ünnepek szimbólumainak, a különböző munkáknak, a testkultúrának, az életszakaszok kifejezésének stb. Az élet- és gondolkodásmód nem válik oly mértékben külön Japánban, mint a modern és posztmodern Nyugaton, s ezért nem alakultak ki (vagy csak kevéssé) sem az üres formák, sem a képmutató érvényesülési technikák.

A gondolkodás-, érzés- és életmód erőteljes összefonódásának titka is a japán történelemben, a gazdasági, közösségi formákban, hagyományokban van, ideértve például a szamuráj- és busidó-jelenséget is, amelyről annyi misztikus, romantikus elképzelés járta be a világot. A hűség, a helytállás "parancsáról" van szó, amelyet a hierarchizált japán rendszer összekapcsolt a kamival, beleértve a császári hatalom kötelező isteni kultuszát is, miután a sintó az 1870-es években az állam hivatalos vallása lett, sőt 1889 után – noha az "új alkotmány" a buddhizmussal egyenlőnek nyilvánította – "nemzeti funkciója miatt" különleges bánásmódban részesült. Csak 1946. január 1-jén törli el császári leirat a mikádó kötelező isteni kultuszát. E szellemi-érzelmi-hitbéli jelenség kialakulása, megszilárdulása mögött hosszú történelmi folyamat áll. Ebben a folyamatban válik érthetővé a családi, nemzetségi, közigazgatási egységek és szerkezetek-szervezetek élete, működése, a kialakuló függőségi rendszer, a felkelések, a hűbéri Japán, a szamurájok világa, a nemesi világ, a busidók világa, a sógunátus, a szigorú vazallusi rendszer, amelyben "a vazallusok életét a legapróbb részletekig szabályozták, kezdve a házasságkötéstől az örökösödésig. A parasztoknak megtiltották, hogy a falujukat elhagyják, s aki nem szolgáltatta be az évi adót, azt kegyetlenül megbüntették, családját, sőt az egész falut felelősségre vonták."¹⁴ Ez a szigorúság – természetesen sok változással – az ókori császárság (a VI. század) óta egészen a XX. század közepéig tartott.

Tudom, hogy igazságtalan vagyok, amikor mindezeket számon kérem a szerzőtől, hiszen Pethő – nagyon körültekintően, óvatosan – "eljárásügyi emlékeztető"-nek nevezi "meghatározás"-ait. Köztük kiemelkedő szerepet kap a "Mentalitás" kategóriája. A "mentalitás kutatása nem korlátozódik sem egyetlen tudományág, sem valamely interdiszciplináris vállalkozás területére, hanem filozófiai perspektívában történik".¹⁵

De talán mégsem vagyok teljesen igazságtalan. Még néhány évtizeddel ezelőtt is sokan komolyan gondolták, hogy Japán (sőt a Kelet) és a Nyugat között oly nagy a különbség, a gondolkodásmód területén is, hogy lehetetlen a kölcsönös megértés, egymás világának a felfogása.¹⁶

Pethő filozófiai perspektívában vizsgálja Japánt, s ez a megközelítés – sok kitűnő munka ellenére – új jelenség a magyar filozófiai irodalomban, ám nélkülözhetetlen a kritikai újragondolás.

A történeti szemlélet érvényesítésének szakadozottsága vezet oda, hogy a filozófiai kategóriák formális axiológiai maszkok a filozófia álarcosbálján, mert senki sem tudhatja meg, hogy mi a tartalmuk, s hogy van-e egyáltalán pozitív vagy negatív megítélhetőségük, mert úgy jelennek meg, hogy – az emberi cselekvés konkrét történelmi-társadalmi szituációitól függetlenül – csak pozitívak lehetnek. Mint a "jó katona", aki "szak- és nagyszerűen" harcol bárhol, bármiért, s a "szakszerűségen" túl semmi más nem merül fel benne, mert a parancs az parancs, esetleg isteni, esetleg jutalom is jár érte, sőt zsold, de az is lehet, mindezt benső késztetésre teszi. A katona, az ember ily módon eszközzé, jól kiképzett "célszerszámmá" válik, s (maradék) értelme-érzelme-fantáziája-akarata csupán a feladat minél jobb elvégzésére szolgál. S ez a megoldás racionális, szakszerű, gondos, pontos, interiorizált, határozott, a döntés erejét nyugalmával is felmutató magatartássá, szertartássá, magatartássá válik, miként ezt Pethő a "Misima-aktus"-ban kitűnően megmutatja.

Misima, a kiváló író és magas rangú katona tiltakozott a japán hadsereg – szerinte – defetista szellemű újjászervezése ellen, amelyben a nemzeti szellem, az erkölcs hanyatlását látta. 1970-ben magánhadseregének négy katonájával túszul ejtette a japán hadseregtábornokot, majd az összehívott katonákat felkelésre, a császári hatalom visszaállítására buzdította. Kísérlete kudarcot vallott. Ezután "visszavonult a parancsnoki szobába. Késlekedés nélkül kigombolta a köpenyét – meztelen testén nem hagyta még nyomát az emésztő kor, és térdre ereszkedve szép sorjában rendbe rakta a ruhadarabjait, ahogy szokta […] Szertartásosan a sarkára ült. Felemelt egy tőrt […] Misima háromszor ismételte a rituális szólamot: Tennó Heika Banzai! (Éljen a Császár!) Majd mélyen teleszívta tüdejét levegővel, s miközben szilaj kiáltással lélegezte ki, magába mélyítette a tőrt." Pethő úgy véli, hogy "a Semmisülés tulajdonképpen az Élet értelmének kérdését hús-vér valóságban és minden kérdés(essége)t a testies megkerülhetetlenségbe kényszerítve aktualizálja".¹⁷

Amikor a gondolat-érzés-akarat teljesen egybeesik a halál akarásában, akkor az erősebb lesz az életnél. A halál előkészítését azonban életéhez méltón, racionális gondossággal, szakszerűen, szertartással végzi, s már a "túlsó partról", de még élve tekint vissza a már innenső partra. Halála olyan lesz, mint az élete, de nem külső kényszerből, hanem saját elhatározása által, mert sajátjának érzi döntését, teljesen azonossá lesz azzal, ezért eszébe sem juthat, hogy önmaga élete fölé emelt eszme végrehajtója, amely eredendően nem is volt benne, külső környezetéből származott. Ebben a döntésben – a döntést hozó nézőpontjából – ezért nincs semmi képmutató. – Misima fanatikus volt, de ártatlan?!

A termelésben, az állami, állampolgári fegyelemben, a vállalati fegyelemben-hűségben, a mindennapi "közlekedésben", az emberi kapcsolatokban ennek a vonásnak nagy pozitív ereje is lehet. A demokratikus utat választó Japánban az említett örökségnek mind a pozitív, mind a negatív hatásai kiszabadultak a kollektív hatalmi szervezetek uralma alól, s egyre inkább a szabadon választott közösségekben jelennek meg, egyre inkább különbséget téve az elavult, káros, illetve a hasznos, az új módon elgondolt emberi életet segítő hagyományok között. A monolit egyhangúságot, egyneműséget sokféleség, változatosság váltotta fel. 1984-ben már 300-nál is több "vallás"-t tartottak nyilván. Ezek voltak az elismert vallások. Mellettük az "új vallások" megnevezés alá soroltak még 125-öt.¹⁸

A szakszerűség, helytállás, megbízhatóság olyan semleges energia, amelynek értéke attól függ, hogy a "parancsnok", a politika, az előítélet, a neveltetés milyen cselekvés szolgálatába állítja. A szabad társadalom világában ez az egyén döntése és felelőssége inkább, a vazallusi, tekintélyelvű, teokratikus, diktatórikus berendezkedésben pedig az uralkodó pszichózis és fenntartóinak a felelőssége. – Ennek erkölcsi tartalma pedig csak konkrét történelmi-társadalmi helyzetben és a művészileg feldolgozott tapasztalatban derülhet ki.

E mentalitás legalább is kettős: az egyes emberben potenciálisan benne lévő, történelmileg kialakult energia, erő. Működésének megítélése pedig attól függ, hogy mi a célja és következménye valóságos működésének. A hatalom isteni eredetének vak hite nagyon sok japánt egészen a kamikadze-magatartásig vitt el. – Ez a felfogás-érzés is a nemzeti hős tiszteletéhez tartozott.

A társadalom mélyebb összefüggéseiben működő, sokáig, talán évszázadokig észre nem vett változások, majd a második világháborúban elszenvedett vereség okozta társadalmi méretű sokk és a császárság isteni eredetének "hivatalos" megszün(tet)ése hatalmas szemléleti átalakulást is okozott. A "japán mentalitás" – ebben az összefüggésben – megváltozott, de megőrizte az adott szó, a "szakszerűség" stb. erényeit, hiszen ezek "semleges" energiák, erők, s most már a szabadság szélesebb értelmezésének alakítóivá váltak, tennó mítosz nélkül. – A japán mentalitás is változik.

A szerző tudta-érezte vállalkozása nehézségeit. Emiatt nevezte "eljárásügyi emlékeztetők"-nek a meghatározásait. Ezzel azonban fel is adta a leckét önmaga és a filozófiai kutatás számára.

Jegyzetek

¹ Michel Albert: Capitalisme contre capitalisme. Paris, Édition du Seuil, 1991.

² Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991. 300.

³ "A posztmodern állapotban ugyancsak egységesülésben találja magát az ember, de a Moderntől teljesen elütő módon. Nem kitűzött célok vezérlik az egésszé válást, hanem adottságok hatására rendeződik – egy imaginárius valóságponton – egésszé, ami van. Nem eszmények előzetese kölcsönzi a kultúrának az Egész auráját, hanem a betöltött Lét aktuális ereje tömöríti kvázi-egységessé." (Uo. 338.) Ezért nem lát a "belefeledkező" különbséget kultúra és civilizáció között.

⁴ Uo. 338.

⁵ Pethő Bertalan: Japán út/viszony I. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2003. 68.

6 Uo. 10-11.

7 Uo. 36-37.

⁸ Uo. 39.

9 Uo.

¹⁰ Uo. 88, 89, 90, 92.

¹¹ Pethő sajátos nyelvezetének egyik igen fontos és a rendelkezésünkre álló filozófiai ismeretekkel nem könnyen érthető fogalma az "Átélés", amelyet a "tárgymutató" 30 változatban külön is felsorol.

¹² Pethő Bertalan: Japán út/viszony II. Előzetes a XXI. századból. Platon Könyvkiadó, Budapest, 2006. 163.

¹³ Az olvasó számára leírok néhány adatot és nevet, a könnyebb eligazodás céljából. Ennek a bonyolult, összetett történelmi-társadalmi folyamatnak a megértését segíti a MTA Orientalisztikai Munkaközösségének sok évtizedes tevékenysége: Ecsedy Ildikó, Ferenczy Mária, Csongor Barnabás, Kardos Tatjána, Simon Róbert, Bodrogi Tibor, Ecsedy Csaba, Sebestyén Éva, Aügero Irma, Paulinyi Zoltán, Benkő Judit, Lamel Annamária, Borsányi László, Boglár Lajos stb. kutatásai, Tőkei Ferenc munkái, s most már életműve, amely folyamatosan jelenik meg. – Fontos olvasmánya volt az egyetemi hallgatóknak és a szélesebb olvasóközönségnek Baktay Ervin, Miklós Pál, Puskás Ildikó, Várnai András, Józsa Sándor, Martoni Tamás, Mártonfi Ferenc, Mészáros Klára, Uray Géza, Kárpáti János, Kazár Lajos, Vekerdy József, Vekerdy Tamás, Téchy Olivér, Varsányi György, Tábori László, Takács László, Beőthy Mihály, Hetényi Ernő, Ligeti Lajos, Popper Péter munkái. Stb. Ezek a munkák bepillantást adnak a Kelet s benne a japán történelem, gazdaság, nyelvészet, filozófia, művészettörténet, etnológia, csillagászat stb. területeire. – A Kelet nagy mítoszai, filozófiái magyarul olvashatók. Külföldi és keleti szerzők, ókoriak és maiak sem ismeretlenek itthon. Például: Lao-Ce, Kokubu Tamocu, Bhikkhu Satori Bhante, Bikkhu Bodhi, Ivaki Tosiko, Jutaka Tazara, Jamadzsi Maszonari, A. K. Coomaraswamy stb., stb. – A magyar kutatásnak sajátos vonása az is, hogy nyelvünk és őshazánk ázsiai eredetű. Ez magyarázza a már igen korán kezdődött s nagyvilágban is elismert magyar Kelet-kutatást. – Természetesen sok jó nyugati szerző munkája is megjelent Japánról, Kínáról, Indiáról, Tibetről stb. – A vizuális és akusztikai hírvivők világhálózata ma már lehetővé teszi, hogy a még nem is olyan régen uralkodó előítéletek csökkenjenek, hogy természetessé váljék a különböző kultúrák találkozása, hogy a bartóki módszer a tudományos gondolkodás elfogadott eszköze legyen, s talán egyszer a hétköznapi gondolkodásban is elterjedjen.

¹⁴ Jamadzsi Maszanori: Történelem és hagyományok. Gondolat, Budapest, 1989. 158.

¹⁵ Pethő: i. m. II. 11.

¹⁶ Uo.

¹⁷ Uo. 173.

¹⁸ Bhikkhu Satori Bhante japán sintoista tudós, szerzetes és Fernando-Vittorino Joannes milánói minorita szerzetes, teológus, valláskutató közösen írt, A sintoizmus című könyve 1984-ben látott napvilágot (magyarul 1990-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál). Az előszóban – a közös munka és a megértés nehézségeire és legyőzésükre utalva – Bhante a következőt szavakat idézi európai munkatársától: "Hogyan is adhatnék Neked szemet? Nem cserélhetjük el szemeinket." Mégis hozzáfogtak a közös munkához, amelyet az is nehezített, hogy az 1946 előtt (az új, november 3-án életbe léptetett alkotmány adta meg a japán népnek a teljes vallásszabadságot) a sajátos japán hitvilág kutatását, különösen az uralkodó, a császár kultuszával összefüggő kérdéseket, megnehezítette, hogy a sintó államvallás volt. A szabad kutatás csak a második világháború után kezdődhetett meg. Mindaddig a sintó képzelet és gondolat eléggé el volt zárva a Nyugat kutatói elől, s az enciklopédiák is igen szűkszavúan tárgyalták. Ma már oldódóban van a kölcsönös előítéletesség. Jamadzsi Maszanori Történelem és hagyományok című könyve 1989-ben jelent meg magyarul. A szerző célja az volt, hogy a túlzásokkal, illetve az előítéletekkel szemben (japán csoda v. teljesen idegen, felfoghatatlan világ) az olvasó a valóságos Japánt ismerhesse meg, s akkor a szerző szerint látható lesz, hogy egy "küzdelmes munkával épített világ"-ról van szó.

Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2006

"A Vesztett illúziók éles fénnyel világítja meg a magyarországi forradalom történelmi drámájának három legfontosabb vonatkozását: a tragikus vezéralak, Nagy Imre csúf múltját és hősi átlényegülését; a magyar kommunisták kézben tartására irányuló zavaros, bomlasztó és hihetetlenül körmönfont szovjet erőfeszítéseket; s az Egyesült Államok »felszabadítási politikának« álcázott, gyermeteg tehetetlenségét. Felvillanyozó olvasmány, történelmi forrásmunkaként megkerülhetetlen." Zbignew Brzezinski elismerő szavai a kötet borítóján – együtt a közelmúltban elhunyt Litván György, illetve Mark Kramer hírneves harvardi kremlinológus méltatásával¹ – egybecsengenek az 1956 ötvenedik évfordulóján egyszerre öt nyelven: angolul, magyarul, oroszul, lengyelül és szlovákul megjelentetett mű primer (magyar nyelvű) recepciójával. John Lukacstól és Szigethy Andrástól² Varga Lászlón át³ Jeszenszky Gézáig⁴ és Bartus Lászlóig⁵ egyöntetű a vélemény: Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem politológus professzora – alias Gáti Károly, a Nagy Imre értelmiségi holdudvarához sorolt (noha 1956. novemberi emigrációja idején alig 22 esztendős) újságíró-gyakornok – az évforduló gazdag könyvtermésének legmértékadóbb s várható hatásában legfontosabb művét publikálta.

Gati "olvasóbarát": terjedelmileg önkorlátozó, letisztult stílusú könyvében több évtizedes kutatómunka és érlelés – mérlegelés, töprengés, sőt tépelődés – eredménye összegeződik. Következtetéseit a szerző, megkönnyítve recenzenseinek feladatát, a kötet előszavában tézisszerűen ismerteti. E tézisek egyáltalán nem újak, az 56-os szakirodalomban egytől egyig megfogalmazódtak már. Ami új, az egyrészt a bizonyító anyag mennyisége és minősége, vagyis a hozzáférhető amerikai, szovjet és magyar archív források egyedülállóan széles körének és a szakirodalom szinte teljességének ismeretén, illetve az események egykori részvevőivel és a korszak kutatóival folytatott beszélgetéseken, vitákon alapuló szelekció, majd szintézis; másrészt az üzenet logikus rendbe illesztése és ennek megfelelő kifejtése.

A szerző fő következtetései – amelyek várhatóan az 56-ról szóló alapismeretek részévé válnak (s remélhető, hogy például a középiskolai tankönyvek anyagába is beépülnek) – a következők:

1. A felkelés folyamán ténylegesen (fegyveresen) harcolók – létszámukat Gati legfeljebb 15 ezer főre teszi⁶ – nagy többségükben nemzeti célokért: a függetlenség kivívásáért (a szovjet uralom ellen) harcoltak, anélkül hogy a rendszert magát elvetették volna. A felkelők, fogalmaz Gati, "mélységesen nacionalisták, szovjetellenesek és oroszellenesek voltak – ám nem a szocializmus ellenségei".⁷
   
2. "Másodszor: a forradalom híján volt a hatékony vezetésnek."⁸ A szerző különös gondot fordít rá, hogy e tézist – s konkrétan Nagy Imrének mint a felkelés (forradalom) kulcsfigurájának politikai vezetői alkalmatlanságát – részletesen alátámassza. Nagynak, mutat rá Gati, W. Gomulkához hasonlóan valós esélye volt arra, hogy hazáját elkormányozza "a szabadságharcosok nagyralátó elképzeléseinek és Moszkva minimális követeléseinek Szküllája és Kharübdisze között".⁹ Nagy Imre október 23-án (másodszor is) miniszterelnöki pozícióba kerülve, a desztalinizációs társadalmi mozgalom élére állhatott volna (kellett volna álljon) – akkor, amikor a felkelők követelései még egyértelműen reformkommunista célok és a hidegháború nemzetközi realitásainak keretein belül maradtak, s amikor "a forradalmat olyan mederbe terelhette volna, amelyik mértéktartó és a Szovjetuniónak elfogadható"¹⁰ lett volna. Ennek érdekében "kezdettől fogva tárgyalnia kellett volna nem csak a Szovjetunió Budapestre küldött két fő vezetőjével, Mikojánnal és Szuszlovval, de alighanem be kellett volna ülni egy repülőgépbe és el kellett volna menni Moszkvába, ott leülni és megtárgyalni az eseményeket."¹¹ Ehelyett Nagy csupán öt nappal később állt a felkelés élére, amelyet azonban akkor sem irányított; sodródott az eseményekkel, s behódolt a vezetetlenség miatt időközben radikalizálódott felkelőknek, elhallgatva előlük, hogy az egyoldalúan – a szovjetekkel való egyeztetés nélkül – megtett lépések nagy valószínűséggel katonai beavatkozáshoz vezetnek.12

   Magyarán, a forradalom miniszterelnöke híján volt a két, talán legfontosabb politikusi erénynek: az intuíciónak (a helyzetfelismerő és kezdeményezőképességnek), illetve – Gati kifejezésével – a "Deák Ferenc-i" kompromisszumkészségnek.¹³

   És – hozzátehetjük – egy harmadiknak is: a mulasztások és hibák belátásának, a konzekvenciák levonására való hajlandóságnak is… Mert bár Charles Gati Nagy politikusi fiaskójáról szóló tézisét nem terjeszti ki az exminiszterelnök 1956 utáni magatartásának s a Kádár-kormány vele szembeni – Nagy halálos ítéletébe és kivégzésébe torkollott – retorziójának megítélésére, a "rettenthetetlen és meg nem alkuvó" Nagy Imréről kialakult, lényegében konszenzusos kép (is) – éppen Gati tézise alapján – korrekcióra szorul. E már-már kanonizált szemléletben ugyanis Nagy Imre politikusi és magánemberi viselkedése megengedhetetlenül keveredik, s ez téves következtetések alapjául szolgál. Hiszen bár lehet Nagy hősi pózba merevedését "megtisztulásnak", NKVD-s előélete s egyéb tévelygései miatti magánemberi vezeklésnek tekinteni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy mint politikus, Nagy Imre nem volt képes/hajlandó arra (sem), hogy elkerülhetetlen bukása utáni álláspontja kialakításakor tekintettel legyen az új konstellációra: a részben saját helyt nem állása miatt bekövetkezett tragikus végkifejletet követő kül- és belpolitikai realitásokra. Nagy "nem gyakorolt politikai önkritikát […] Úgy halt meg, mint igazi mártír és a valaha élt egyetlen tisztességes [sic!] bolsevik […] úgy lett hazafi, hogy közben mindvégig kommunista maradt."¹⁴ Csakhogy november 4-e után Nagy maga értelmezte "hazafiságának" s még kevésbé "kommunista" identitásának a magyar társadalom számára nem volt politikai értéke (haszna), míg "törvényes" miniszterelnöki tisztségéhez való ragaszkodása arra felettébb alkalmas volt, lehetett volna – akár bebörtönözve, akár emigrációba kényszerítve -, hogy a Kádár-kormányzat delegitimálásával tartósan nehezítse az államszocialista rendszer konszolidációját. Azét a rezsimét, amely – s a szakirodalomban ebben ma már nincs szignifikáns véleménykülönbség – a Nagy Imre nevével összekapcsolt 1953-56-os reformszocialista célkitűzések javát 1961-től politikai és gazdasági-társadalmi gyakorlattá konvertálta.

   Ha persze valaki a november 4-e utáni Nagy Imrének felmentést ad politikából, s magatartását kizárólag erkölcsi kritériumok szerint minősíti, nem járhat el másként Kádár János november 1-jei pálfordulásának megítélésében sem. Gati így is tesz, ám mondatai kellően ambivalensek ahhoz, hogy az olvasó, ha akarja, a megfogalmazásból kiolvashatja a szerzőnek azt a reális politikatörténeti értékelését, amely megfelel a mű egészére jellemző magas szakmai mércének. A szerző leszögezi, hogy miután Kádár (és Münnich) – valószínűleg Andropovtól – tudomást szerzett az október 30-i szovjet nyilatkozat visszavonásáról és a fegyveres beavatkozásról hozott prezidiumi döntésről, "választhattak: vagy árulóvá válnak, vagy hagyják, hogy az ország a sztálinista keményvonalasok kezére jusson".¹⁵ Ezután – bár "óvatosságból" feltételes módot és egyes szám harmadik személyt használ – ekként összegzi véleményét: "Hivatásos politikusok elképzelhetetlenül nehéz körülmények között meghozott, értelmes döntésnek neveznék elhatározásukat – hozzátéve talán, hogy egy hazafias érzésű politikusnak pontosan így kellett választania."¹⁶ Az értékelés enyhítéséhez fűzött morális "slafrok" az ezt követő mondatban szintén tartalmaz elismerést: "A valóságban azonban, ahol számít a tisztesség és becsület is, Kádár olyan embernek mutatkozott, aki minden határon túl képes hasznossági alapon dönteni, s akinek hiányzik az erkölcsi iránytűje."¹⁷ S hogy a message teljesen világos legyen, a gondolatmenet záró mondatában a szerző visszatér az "árulás" valós motivációjához: "A későbbi évek során [Kádár] több alkalommal is kijelentette: döntésének az volt az oka, hogy feltétlenül el akarta kerülni, hogy a Kreml a Rákosi vezette régi sztálinista gárdát helyezze vissza a hatalomba."¹⁸ Mivel Gatinak, tiszteletben tartva a történeti tényeket, nincs ellenvetése ezen érvvel szemben, Kádár szerepválasztását – kimondatlanul – hazafias, noha "morális" szempontból elfogadhatatlan cselekedetnek minősíti, szándékosan (?) nyitva hagyva, miféle erkölcsi megfontolás írhatta volna fölül a hidegháborús államközi rendszer által behatárolt, végső elemzésben Kádár, nem pedig Nagy által képviselt nemzeti érdeket.

3. Charles Gati elsősorban az előbbi – a felkelés fejetlenségét kimondó – tézisből vezeti le azt, hogy az SZKP KB Elnökségében kimunkált "cselekvésvázlatok" közül végül miért a katonai beavatkozás opciója kerekedett fölül.¹⁹ "Nem igaz – írja a szerző -, hogy a szovjetek csak az alkalmat lesték, hogy lőhessenek."²⁰ Ha a magyar követelések nem radikalizálódtak volna tűrhetetlen mértékben, Moszkvának minden oka meglett volna arra, hogy Magyarországnak "félfüggetlen", tehát a lengyel vagy akár a jugoszláv modellre hajazó státuszt engedélyezzen. A XX. kongresszuson körvonalazott, majd súlyos belső hatalmi küzdelmekben kiérlelt új szovjet politika egyik pillére ugyanis a "külső birodalom" országaival fenntartott kapcsolatok demokratizálása, azaz a szocializmushoz vezető nemzeti utak egyenjogúságának elismerése volt. Ez összefüggött és összhangban állt az 1955-ös bandungi konferencián – az afro-ázsiai országok (végső soron az el nem kötelezett mozgalom) "zászlóbontó" tanácskozásán – elfogadott Dasza Silával, a nemzetközi kapcsolatok tíz alapelvével,²¹ amit Moszkva a gyarmati sorból fölszabadult (vagy fölszabadulásukért harcoló) országok felé történő külpolitikai nyitás (a hruscsovi politikai innováció másik pillére) normájaként fogadott el.

   Tekintetbe kell venni ugyanakkor, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetés, s mindenekelőtt Nyikita Hruscsov felfogásában az államközi kapcsolatok desztalinizációjának – amely, mint ismeretes, a két világrendszer tartós, békés egymás mellett élésének elvén nyugodott²² – két, egymást feltételező oldala volt. Egyfelől, elsősorban Jugoszlávia és Kína igényeinek eleget téve, a "szocialista pluralizmus" jegyében a Szovjetunió a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret engedett vagy ismert el a rendszerbiztonság területén, illetve, mintegy a lenini politikához való visszatérés részeként, pártfogásába vette Ázsia és Afrika népeinek "ébredését", a gyarmati függés lerázását célzó küzdelmét. Másfelől egyidejűleg arra törekedett, hogy két- és többoldalú megállapodásokon, szerződéseken keresztül intézményes garanciát teremtsen a szovjet állam külső biztonsága számára. E célt szolgálta a szovjet diplomácia aktív fellépése az ENSZ intézményrendszerében éppúgy, mint Moszkva korábban ismeretlen igyekezete "barátsági és együttműködési szerződések" megkötésére a fel nem osztott, Európán kívüli térségek minél több fontos államával (Egyiptomtól Szírián át Indiáig), illetve legfőként: a Varsói Szerződés Szervezetének (VSZ) tető alá hozása. A VSZ-t aláíró államok kötelezettségvállalása a "kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra" sub rosa a Szovjetunió biztonságpolitikai érdekkörébe tartozó országok korlátozott szuverenitásának elvét tartalmazta.²³ "Ez, ha nemzetközi jogi alapot nem is, mérlegelendő és – miként a Gati negyedik tézisében részletezett amerikai magatartás egyértelműen megmutatta – az USA és szövetségesei részéről ténylegesen akceptált hivatkozást nyújtott Moszkvának ahhoz, hogy a desztalinizáció kelet-közép-európai hatásaiban rejlő külső biztonsági kockázatokat – az általa megfelelőnek ítélt módszerrel – elhárítsa."²⁴

   Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés, az 1953-as keletnémet munkásfelkelés(ek)től az 1980-81-es lengyel válságig bezárólag, a katonai fellépést általában akkor mérlegelte (illetve szánta rá magát fegyveres beavatkozásra), ha valamely VSZ-tagállam rendszerbiztonsága és szövetségi hűsége – ezen keresztül a Szovjetunió külső biztonsága – egyszerre forgott kockán. Moszkva láthatóan jobban tűrte a szovjet felügyelet enyhítésére irányuló erőfeszítéseket, ha ezeket olyan nacionalista kommunista elitek vagy személyek kezdeményezték (Tito, Jugoszlávia, 1948; Gomulka, Lengyelország, 1956; Hodzsa, Albánia, 1961; Ceausescu, Románia, 1964), amelyek/akik egyébként a sztálini modellhez hasonló, keményvonalas belpolitikát folytattak.²⁵ Ugyanakkor, ha valamely szocialista ország kül- és biztonságpolitikai kérdésekben feltétlen hűséget, megbízhatóságot mutatott, a szovjet vezetés az államszocialista berendezkedés új (al)típusainak kísérleteivel kapcsolatban – például a részleges (a köztulajdon dominanciáját meghagyó) piaci átalakítással szemben az 1968 utáni Magyarországon, vagy a gazdaságszervezés "kibernetikus-technokrata" reformja iránt az NDK-ban és Csehszlovákiában az 1970-es években²⁶ – szintén türelmet mutatott. Az átléphetetlen határt, úgy tűnik, az egypártrendszerű politikai struktúra megtartása jelentette, amely a köztulajdon dominanciájának politikai biztosítéka, s ezen keresztül az államszocializmus "szubsztanciájának", a politika gazdasági-társadalmi integráló szerepe fenntartásának feltétele volt.²⁷ Bár a szovjet vezetők aligha voltak tisztában e problémakör elméleti összefüggéseivel, tény, hogy "az SZKP határozatai […] mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben".²⁸

   Ismeretes, hogy az 56-os magyar felkelésről kialakított szovjet megítélés s az ehhez szabott magatartás – több hónapos tétovázás után²⁹ – véglegessé-végzetessé az SZKP KB Elnökségében október 30-ról 31-re bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat nyomán vált.³⁰ Hogy erre sor került, ennek súlyponti mozzanata Gáti szerint egyértelműen a Köztársaság téri pártház októberi 30-i ostroma volt. "Hruscsov számára – és Mikojan kivételével az egész szovjet vezetés számára – ez, a kommunisták kaotikus körülmények között történt lemészárlása volt elfogadhatatlan és tűrhetetlen. […] a mindennél erősebb, zsigeri reakciót a zűrzavartól való félelem […] váltotta ki. Ha Nagy Imre képes lett volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket, s […] elszánt, független gondolkodású, de az erőviszonyokkal azért tisztában lévő kommunistaként tudott volna feltűnni, jó esélye lett volna arra, hogy maga teremtsen rendet háza táján."³¹

   A második számú ok, ami Hruscsovot, majd hatására az egész Prezidiumot előző napi, "félszívvel"³² meghozott döntésük megváltoztatására késztette, Nagy Imrének az egypártrendszer felszámolásáról szóló, október 30-án tett bejelentése volt. (Ezt – Gáti szerint – megelőzte Mikojan Tildy Zoltánnak, Nagy Imre helyettesének adott aznapi önhatalmú tájékoztatása arról, hogy "a Kreml elfogadta a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát".³³ )

   E két, döntő jelentőségű megfontolás mögött az a szovjet felismerés állt, hogy a 30-i nyilatkozatban megfogalmazott "maximális politikai engedmény",³⁴ azaz a helyzet konszolidálása "a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett"³⁵ a Nagy Imre-kormány vezetésével mégsem teljesülhet.

   A fegyveres beavatkozást megalapozó többi külpolitikai mozzanat e kardinális szempontot inkább csak alátámasztotta, kiegészítette – részben post factum. Ilyen volt a Moszkvában tartózkodó kínai pártdelegációnak a magyar helyzetről formált sajátos véleménye,³⁶ illetve a fegyveres beavatkozás indokainak lengyel és jugoszláv elfogadása. Tito "nemcsak helyeselte a Kreml elhatározását – írja Gati -, de azt is felajánlotta, hogy Nagy Imrét a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe csalja – aztán engedi, hogy a KGB elrabolja és Romániába hurcolja".³⁷

   A szovjet csapatok Budapestről való kivonása megkezdésével egy időben, október 29-én új, háborús fázisába lépett szuezi válság nyilvánvalóan szintén befolyással volt a Magyarországgal kapcsolatos moszkvai döntésekre. Előbb, 29-én és 30-án a békés megoldáshoz szolgáltatott érveket,³⁸ 31-én viszont az új szuezi konstelláció már az intervenció egyik – ha nem is a legfőbb – érve volt: "Ha mi elhagyjuk Magyarországot, ez felélénkíti az amerikaiakat, az angolokat és a franciákat – az imperialistákat. Úgy fogják majd fel a dolgot, mint gyengeségünket, és támadni fognak… Egyiptomhoz akkor hozzátesszük Magyarországot. Nincs más út. Ha ez az álláspont támogatásra talál, ha osztják ezt, akkor elgondolkodunk, miképpen cselekedjünk."³⁹

   Végül a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról szóló október 31-i szovjet döntés meghozatalában nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Moszkva az előző néhány nap során egyértelmű biztosítékot kapott Washingtontól: "az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében".⁴⁰

4. Ehhez kapcsolódik Charles Gati negyedik tézise, mely Washington 1956-os magyarországi, tágabban 1947-56 közötti kelet-európai politikáját minősíti, ekképpen: "az Egyesült Államok – ha mégoly határozott és kihívó politikát folytatott is – tájékozatlan és félretájékoztatott volt a változás kilátásai tekintetében".⁴¹ Véleményét a korábban (az 1980-90-es években) hozzáférhetővé vált amerikai külügyminisztériumi források s ezek gazdag szakirodalmi feldolgozásai ismeretén túl az először általa kutatott CIA-levéltári dokumentumok alapján fejti ki. "Jelenünkből visszatekintve – írja – nem az a kérdés tűnik a legfontosabbnak, hogy miért nem volt hajlandó az Egyesült Államok küzdeni Magyarországért egy olyan helyzetben, amely könnyen a harmadik világháború előjátékává válhatott volna; ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem volt hajlandó a propaganda és a diplomáciai csatornák lehetőségeit felhasználva józanabb és szerényebb célokat támogatni? Miért nem érezték többnek a keveset a semminél?"42

   Az USA kelet-európai politikáját Gati "három különböző prizmán" keresztül, a "mit mondott, mit tervezett, […] mit tett Amerika"⁴³ kérdésfelvetése alapján veszi szemügyre. Washington magyarpolitikájáról azonban a Vesztett illúziók nem sokat tesz hozzá ahhoz a képhez, amit Békés Csaba⁴⁴ , Borhi László⁴⁵ , Kovrig Bence (Bennett Kovrig)⁴⁶ vagy John C. Campbell⁴⁷ írásai alapján eddig is tudhattunk.⁴⁸

   Minthogy munkáját Gati amerikai olvasóknak is – vagy tán elsősorban éppen nekik – szánta, a könyvben túlságosan is bő teret kap a dullesi felszabadítási doktrína jegyében folytatott propaganda⁴⁹ és az 1956-os kelet-európai válság során tanúsított tényleges amerikai politika különbözősége. Következtetéseit nemegyszer meglehetősen indulatos vagy szarkasztikus formában fogalmazza meg: "Az Egyesült Államok Hollywood és a Madison Avenue legjobb technikáinak ötvözésével felajánlott egy terméket – a felszabadítást -, amelyet azonban soha nem kézbesített. A reklám megtévesztő volt, de meggyőzte Kelet-Európa elnyomott népeit arról, hogy ügyüket Amerikai is magáénak tekinti, s a szovjet elnyomókkal is elhitette, hogy Amerika kérlelhetetlen ellenség, akivel számolni kell."⁵⁰ Gati "képmutatónak" nevezi az amerikai magatartást, s "a közönséges politikai elemzések segítségével […] megmagyarázhatatlan igazság"-nak tartja, "hogy az Egyesült Államok kormányzata nemcsak a külvilágot, de saját magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékai tekintetében".⁵¹ Az amerikai közszereplők, írja, "szinte vallásos bizonyossággal hittek a szavak erejében. Ebben a tekintetben vérbeli idealisták voltak – saját illúzióik áldozatai."⁵² Gáti náluk is elmarasztalóbb ítéletet mond az olyan "cinikus" politikusokról, mint Richard Nixon, akinek egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen elhangzott megjegyzését a könyv egyik fejezetének mottójaként idézi: "[…] az Egyesült Államok szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevetve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat."⁵³ "Arcátlansága mögött – jegyzi meg a szerző – feltehetőleg politikai megfontolások húzódtak; nem feltétlenül a szovjet tábor csatlós államait szerette volna megszabadítani a Kreml uralmától, hanem a Kongresszust a demokratáktól."⁵⁴

Minthogy Gati érvelése e kérdésben (is) a politika felszínén marad, amihez ráadásul ismét morális szempontokat társít, nem veheti észre, mi a reális szerepe a hidegháborús retorikának, illetve tágabban az amerikai (és hasonlóképpen a szovjet) diskurzus és praxis közötti – a könyvben oly ékesszólóan ábrázolt – szakadéknak az ekkor in statu nascendi hidegháborús államközi rendszerben.

A második világháború után az Egyesült Államok előtt, hogy hegemón helyzetét a világrendszerben megőrizze-megszilárdítsa, két fő feladat állt:⁵⁵ (1) mielőbb stabil világrendet kellett teremtenie; (2) a fejlett centrumrégiók gazdasági szanálásával megfelelő keresletet kellett létrehoznia virágzó s szinte versenytárs nélkül maradt gazdasági vállalkozásai számára. Ami az első feladatot illeti, ezt Amerika "két részletben oldotta meg":⁵⁶ megalkotta a világrend formális keretéül szolgáló (eredetileg a roosevelti "egységes világ" elképzelésen nyugvó) ENSZ-intézményrendszert, illetve "a Jaltai Egyezmény néven ismertté vált megállapodásban" "megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval".⁵⁷ A jaltai rendszernek, Wallerstein szerint, három alapvető eleme volt: (1) a tényleges – európai s részben távol-keleti – érdekszféra-felosztás (ott, ahol a két vezető hatalom haderői érintkeztek egymással); (2) a világrendszerről való részleges szovjet leválás (delinking – déconnexion⁵⁸ ) elfogadása;⁵⁹ valamint (3) a saját hatalmi övezetében való politikai ellenőrzés megszilárdítása érdekében mindkét fél "joga" arra, hogy "erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon" a másikkal szemben.⁶⁰

A "jaltai" megállapodás, azaz a szuperhatalmi, bipoláris kompromisszum – vagy ahogyan később, a szovjet-kínai viszony megromlása után Peking és a nyugat-európai maoista szélsőbaloldal értelmezte: társuralom (kondominium) – azonban nem egyik percről a másikra, aktusszerűen jött létre, hanem az 1945-56 (vagy inkább az 1945-63) közötti nagyszámú nemzetközi konfliktus megpróbáltatásai eredményeként formálódott ki.

E próbatételek sorában 1956 ikerválsága: a kelet-európai és a szuezi válság különlegesen fontos szerepet töltött be.⁶¹ Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hidegháborús államközi rendszer nagyrészt 1956 fejleményeinek hatására lépett az első (nyers, alapvetően konfrontatív) szakaszból érett (jellemzően kompetitív és kooperatív) periódusába, vagyis az enyhülésbe.⁶² Ebben négy különálló, ám egymáshoz illeszkedő és egymást erősítő momentum játszott szerepet:

1. 1956 megszilárdította a második világháború utáni status quót; kiszámíthatóbbá vált a két politikai-katonai tömb egymáshoz való viszonya.
2. Európa "előszobája", a Közel-Kelet visszavonhatatlanul kikerült egy letűnt korszak főszereplői: Nagy-Britannia és Franciaország befolyása alól. Ezzel egy időben a Földközi-tenger keleti medencéje és Nyugat-Ázsia is beemelődött a közvetlen amerikai-szovjet szembenállás erőterébe.
3. Párizs szuezi fiaskója nyomán döntő fordulat állt be az algériai háborúban, ami felgyorsította az afrikai dekolonizáció folyamatát.
4. Gamal Abdel Nasszer politikai megdicsőülése "fazont" adott a felemelkedő harmadik világ⁶³ önálló nemzetközi politikai érdekképviseletének: 1956 után kialakult az államközi rendszer harmadik érdekcsoportja, az el nem kötelezett államok mozgalma, amely számára a kelet-nyugati szembenállás fokozatosan szélesíthető mozgásteret jelentett. "Esélyt a felzárkózásra, amit az Észak, a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható."⁶⁴

Jegyzetek

¹ M. Kramer az elmúlt tíz év során az 1956-os lengyel és magyar válsággal kapcsolatos szovjet politikáról maga is fontos tanulmányokat közölt; lásd Gati könyvének válogatott irodalomjegyzékét: 246. o.

2 John Lukacs: "Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez "; Szigethy András: "A világbutaság történelme ". Népszabadság, 2006. szeptember 2.

3 Varga László: "Új kérdések és válaszok 56-ról ". Élet és Irodalom, 2006. szeptember 22. 50. évf. 38. szám

⁴ Jeszenszky Géza: "Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? " Magyar Szemle, 2006. 9-10. sz., október.

5 Bartus László: "Charles Gati forradalma ". Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. október 25.

6 Elfogadva elsősorban Eörsi László (Mítoszok helyett, 1956. Noran Kiadó, Budapest, 2003) és Gyurkó László (A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001) becslését.

7 Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 13.

8 Gati: i. m. 13. (Kiemelés a szövegben.)

9 Uo.

¹⁰ Uo.

¹¹ Interjú Charles Gatival . Kossuth Rádió, Szülőföldünk – Magyarok a nagyvilágban, 2006. szeptember 15.

¹² Manapság divatba jött nálunk a politikusok "hazugságainak" az "erkölcsösség" piedesztáljáról való megbélyegzése. Föltéve – bár nem megengedve -, hogy az ilyen "magas lóról" (lásd a Legfőbb Közjogi Méltóság nyilatkozatait ez év szeptember-októberében) elkövetett moralizálásnak van bárminemű politikatörténeti relevanciája, említésre méltó Gati két – meglehetősen kemény – megjegyzése. A szerző szerint a november 1-je és 4-e közötti nyugalom az "önbecsapás luxusa", a "tudatlanság áldása" volt, aminek hátterében az állt, hogy a magyar miniszterelnök elhallgatta a közvélemény előtt, hogy "a semlegesség kinyilvánításának közvetlen oka a már meg is kezdődött szovjet invázió" volt (195. o.). Másrészt, mutat rá Gati, Nagy utolsó nyilvános megnyilvánulásának (a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédnek) három állítása közül kettő "nem volt igaz": a magyar csapatok – minthogy a miniszterelnök (helyesen) "nem utasította a magyar hadsereget a sokszoros túlerő elleni értelmetlen és reménytelen küzdelemre" – nem "álltak harcban", s mint ismeretes, a kormány sem volt "a helyén". "A Nagy Imre-beszéd jelentése és különösen célja zavarba ejtően homályos – azóta is" – jegyzi meg Charles Gati (196. o.).

¹³ Megjegyzendő, hogy ez a vélemény az eseményekkel szinte egy időben is megfogalmazódott. Isaac Deutscher például már 1956. november 15-i cikkében kifejtette: a szovjetek annak reményében vonultak ki október 23-a után, hogy "ez lehetővé teszi Nagynak, hogy nemzeti kommunista rendszert alakítson ki, amely, akárcsak Gomulkáé, a szovjet blokkban marad. Ez a remény két vagy három nap múlva meghiúsult, amikor nyilvánvalóvá vált a magyar kommunizmus felbomlása, és Nagy kilépett a Varsói Szerződésből." Melvin J. Lasky (ed.): The Hungarian Revolution. A White Book (Secker and Warburg, London, 1957) alapján idézi: Rainer M. János: "Nagy Imre. Egy XX. századi magyar életút a világban ". Élet és Irodalom, 2006. június 16.

¹⁴ Gati: i. m. 222.

¹⁵ Uo. 192.

¹⁶ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁷ Uo. (Kiemelés: L. Gy.)

¹⁸ Uo.

¹⁹ Ennek részleteiről lásd Dobos Gábor e számunkban közölt dolgozatát.

²⁰ Gati: i. m. 14. o. (Kiemelés a szövegben.)

²¹ Ez az 1954-es kínai-indiai közös nyilatkozatba foglalt Pancsa Sila, az öt vezérelv kibővítése volt, amely a szintén 1954-es, jugoszláv-indiai kezdeményezésű pozitív semlegességgel együtt az el nem kötelezett mozgalom politika fundamentumává vált.

²² Szemben az osztályharc kiküszöbölhetetlen éleződésének, s emiatt az újabb világháború elkerülhetetlenségének sztálini-zsdanovi koncepciójával.

²³ Még ha nem is abban az explicit formában, ahogyan azt 1968 után a "Brezsnyev-doktrína" tartalmazta. A szerződés szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 283–288.

²⁴ Vö. Lugosi Győző: "Az ikerválság. 1956". In: Poór János (szerk.): Ötven nagyon fontos évszám. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1995, 338. Egyébként alighanem ennek jugoszláv részről való felismerése miatt hiúsult meg Hruscsov várakozása, hogy 1955. júniusi belgrádi "Canossa-járása", majd a Belgráddal való külkapcsolatok szorosra fűzése (benne első helyen éppen a magyar válsággal kapcsolatos magatartás szovjet-jugoszláv egyeztetése) előbb-utóbb elvezethet Jugoszláviának a szocialista táborba történő teljes körű integrálásához, beleértve akár a Varsói Szerződésbe való belépést is. Lásd ehhez Békés Csaba tanulmányát: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?". In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 339–360.

²⁵ Azaz a hatalomgyakorlás monopolisztikus, nem pedig gramscii értelemben vett hegemonisztikus formáját valósították meg. Lásd Szigeti Péter vitaindító tanulmányát az államszocializmus történelmi helyéről: "Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok". Eszmélet, 58. sz., 2003. nyár, 40.

²⁶ Szigeti: i. m. 41.

²⁷ Lásd uo. 39, 53.

²⁸ Wiener György: "Hozzászólás az államszocializmus-vitához". Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 56.

²⁹ A témakör gazdag – javarészt már a megnyitott szovjet levéltári források alapján íródott – irodalmához lásd Dobos Gábor bibliográfiáját.

³⁰ "Mire a Pravda eljutott olvasóihoz – írja igazi újságírói fordulattal Gati -, a nyilatkozat érvénytelen és érdektelen volt." (Gati: i. m. 186.)

³¹ Uo. 209-210. o.

³² A kifejezés Krausz Tamástól származik: Az 1956-os magyarországi felkelés nemzetközi összefüggéseiről. Az SZKP KB Elnökség üléseinek döntései a világpolitika tükrében. Kézirat.

³³ Gati szerint Mikojan erről nem egyeztetett Szuszlovval, a másik moszkvai küldöttel, s nem kérte ki előzetesen az SZKP KB Elnökségének véleményét sem.

³⁴ Békés: i. m. 359.

³⁵ Uo.

³⁶ A kínaiak november 1-jén a kivonulásról szóló október 30-i szovjet döntést hivatalosan üdvözölték, miközben a Prezidium 30-i ülésén a kínai delegációt vezető Liu Sao-csi a magyar helyzetről úgy foglalt állást, hogy "a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk". Krausz: i. m.

³⁷ Gati: i. m. 191. o.

³⁸ Hruscsov a terjeszkedő politika látszatának elkerülését hangsúlyozta, mondván, különbözni kell az angoloktól és a franciáktól, akik "Egyiptomban főzik a kását". "Ne kerüljünk velük egy társaságba." Idézi: Krausz: i. m.

³⁹ Idézi Krausz: i. m. A Gati-könyvben található szöveg a Mark Kramer-féle angol fordítás (Cold War International History Project 8-9. sz. 1996/1997. tél) továbbfordítás magyarra, s ezért eléggé távol áll az eredeti orosz szövegtől.

⁴⁰ Békés Csaba: "Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban". Évkönyv III. – 1994. 1956-os Intézet, Budapest, 1994. 176.

⁴¹ Gati: i. m. 14.

⁴² Uo. 15–16. (Kiemelés a szövegben.)

⁴³ Uo. 74.

⁴⁴ Az idézett műveken kívül például "Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban". Holmi, 1993/10. sz.; "The 1956 Revolution and World Politics". The New Hungarian Quarterly, 36. évf. 1995.

⁴⁵ "Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának néhány kérdése, 1948-1956". Történelmi Szemle, 37. évf. 1995. 3. sz.; "Az USA és Kelet-Európa, 1948-1958". História, 18. évf. 1996. 1. sz.; "Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U. S. Policy and Eastern Europe in the 1950s". Journal of Coldwar Studies, 1. 1999. Borhi ez irányú kutatásait összegezte "Az USA és a magyar forradalom" című előadásában az MTA és a Budapesti Európa Intézet Az 1956-os forradalom a világpolitikában címmel, 2006. szeptember 7-én megrendezett nemzetközi tudományos konferenciáján.

⁴⁶ The Myth of Liberation: East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. John Hopkins University Press, Baltimore, 1973; s főleg: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. New York University Press, New York, 1991; "Felszabadítók. A nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban". In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.

⁴⁷ "Az Egyesült Államok kormánya és a magyar forradalom". Világosság, XXXII. évf. 1991. 10. sz.

⁴⁸ Azonkívül, hogy immár eredeti források is bizonyítják: a CIA értékelésében Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta. Lásd Gati: i. m. 76-77.

⁴⁹ Amelyben a főszerep a müncheni Szabad Európa Rádiónak jutott. A könyv hosszú oldalakat szentel a SZER – s különösen annak magyar részlege – dicstelen 56-os szerepének.

⁵⁰ Gati: i. m. 76.

⁵¹ Uo. 215.

⁵² Uo.

⁵³ Uo. 73. A kijelentés 1956. július 12-én hangzott el.

⁵⁴ Uo. 215. o.

⁵⁵ A gondolatmenet Immanuel Wallersteiné: "Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete". Eszmélet, 43. sz., 1999. ősz, 18-20.

⁵⁶ Wallerstein: i. m. 19.

⁵⁷ Uo.

⁵⁸ Lásd ehhez főként Samir Amin számos munkáját, például: La Déconnexion. Pour sortir du systčme mondial. La Découverte, Paris, 1986.

⁵⁹ Aminek inverzén annak szovjet részről való akceptálása állt, hogy a Szovjetunió és "külső birodalmának" államai kimaradnak az amerikai finanszírozású újjáépítésből (Marshall-terv).

⁶⁰ Wallerstein: i. m.

⁶¹ Mindkét válság két komponensű volt, azaz nem csak a lengyel és a magyar események interferáltak, hanem az egyiptomi és az algériai válság is összefüggött. Sőt, az egyidejűség miatt vitathatatlan a két válságrégió eseményeinek egymásra hatásai is. Ezt a szakirodalomban a legadatoltabban Salgó László munkája mutatta be (A szuezi háromszög – 1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986), amely – mivel a magyarországi felkelést a Kádár-rendszer szempontjai szerint értelmezi (magyarán: ellenforradalomról beszél) – méltánytalanul merült feledésbe.

⁶² Lásd ezzel kapcsolatban Gati fejtegetését az amerikai külpolitika három, "egymástól teljesen független" (sic!) vonulatáról (konfrontáció, versengés, együttműködés). Eszerint az eisenhoweri-dullesi külpolitika kettőssége, ellentmondásai a konfrontációról (felszabadítás) a versengésre és együttműködésre (fellazítás és détente) való átmenetből eredtek (101–103.).

⁶³ A "Third World", "Tiers-Monde" fogalma – Alfred de Sauvy francia demográfus 1954-es "találmánya" – a nemzetközi viszonyok leírásánál ezután kerül használatba.

⁶⁴ Lugosi: i. m. 341.