A szerzőt egy globális szocialista forradalom perspektívája és szubjektív tényezőinek keresése foglalkoztatja. A világkapitalizmus strukturális válságát ténynek elfogadva, megoldásként a klasszikus válaszokat, így a filozófiai szinten legkidolgozottabb Történelem és osztálytudat (1923) marxizmusát hívja segítségül – koncentráltan kifejezve azt a dilemmát, hogy alkalmazható-e napjaink viszo­nyaira a messianisztikus marxizmus?

Apám emlékének

 

 

Minden bizonnyal igen. Most még nem tudható, hogy konkrétan milyen formákban fog megvalósulni, de az nagy valószínűséggel állítható, hogy gyerekeink meg fogják érni. Történelmi mércével a globális forradalomig tartó néhány évtized csak egy pillanat, vagyis ha nézőpontunk történelmi, jószerivel már benne is vagyunk. Elöljáróban leszögezem, hogy nem vagyok sem apokalipszis-, sem messiásváró, nézeteimet a szocializmus tudományos, forradalmi elméletére kívánom alapozni. Mindazonáltal, ha a politikai forradalom szubjektív feltételei – a forradalmi osztály tudatossága és szervezettsége formájában – nem teljesülnek megfelelően, az emberiség sorsa apokaliptikus véget érhet. Mészáros István, Marx és Rosa Luxemburg nyomán, úgy fejezte ki ezt a történelmi választást, hogy “szocializmus, vagy barbárság”. Teljesen osztom Mészáros aggodalmait, de úgy vélem, hogy Mészárosnál valamelyest szigorúbb determinizmussal szemlélem a világot, s ennélfogva erőteljesebb dialektikával fejezném ki magam: az emberiség fennmaradása, vagy teljes kipusztulása.¹ A forradalmi szocializmus mára nemcsak egy választható jobb létezést jelent, hanem a társadalmi létezést magát, miáltal a létezés csak mint szocialista létrejövés, csak mint egy új minőségű társadalmi lét lehetséges. Egyre világosabban látható, hogy rohamosan szűkülnek az emberiség előtti választási lehetőségek, s a szocializmus mára nem pusztán egy a számtalan lehetőség közül, hanem kényszerítő történelmi szükségszerűség. Időben felismeri-e planétánk (s benne hazánk) munkásosztálya ezt az objektív történelmi determinációt, vagy jön az emberiség s vele együtt valószínűleg a teljes bioszféra kipusztulása? Az alábbi írásban a globális szocialista forradalom – egyelőre hiányzó – szubjektív előfeltételeinek vázlatos vizsgálatára teszek kísérletet.

 

A világkapitalizmus strukturális válsága

 

A világkapitalizmus rendszere súlyos strukturális válságban van.² Mészáros e szerkezeti válság négy alapvető vonását különíti el.³

 

1. Egyetemes jellegű, vagyis nem korlátozódik bizonyos szférák válságára.

2. Térbeli kiterjedését tekintve globális méretű, nem korlátozódik országokra vagy országcsoportokra.

3. Időbeli kiterjedését tekintve folytonos, hosszan tartó, nem pedig korlátozott időtartamú és ciklikus, mint az előző válságok mindegyike.

4. A kibontakozás módja pedig lassú, lopakodó, fondorlatos, álcázott. A világtőke rendszere elérte növekedésének, fejlődésének történelmi határait, az ellentmondások új ellentmondásokká való transzferálása egyre erősebb és áthatolhatatlanabb anyagi korlátokba ütközik. A rendszert egyre inkább átható irracionalitás egy általános káosz felé sodorja a világot. A használati érték és a csereérték egyre élesebb ellentétbe kerül egymással, a termékek általános hasznosulási rátája erőteljesen csökken, egyre rövidebb élettartamú produktumok generációi születnek, szaporodnak az egyszer használatos áruk, melyek mind az általános pazarlás fokmérői. Ez a társadalmi reprodukcióban jelen lévő általános tékozlás, a természet kizsákmányolását, erőforrásainak kimerítését s végső soron az emberiség létének külső természeti feltételeit veszélyezteti egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófák formájában. Ennek legsúlyosabb jövőbeli formája a világméretűvé váló klímakatasztrófa, mely közvetlenül háborúkat generálhat, és végső soron az általános gazdasági-politikai összeomlás láncreakciójának elindítója is lehet.⁴

Az általános hasznosulási ráta csökkenése a fejlett centrumországokban a tőke hasznosulását is elérte a profitráták általános szintjének csökkenése formájában. Ennek következménye, hogy a nagytőke a nemzetközi bankszférába áramol, és a monetáris terjeszkedés válik legfőbb expanziós területévé, pénzügyi függésbe vonva a kevésbé tőkeerős országokat, jelentősen kikezdve azok szuverenitását. Ezáltal a kizsákmányolás súlypontja az utóbbi évtizedekben a centrumon kívülre exportálódott. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi tranzakciók képében álcázott formát vesz fel, másfelől a tőke és a munka kibékíthetetlen ellentmondása – az osztályharccal egyetemben – közvetlenül nemzetközivé válik, s a nemzetállamok közötti érdekellentét megtévesztő mezét ölti magára. Ez természetesen azzal a veszéllyel jár, hogy a különféle tőkés érdekkörök felhasználják ezen alapvető ellentmondást saját partikuláris céljaiknak megfelelően, s ideológiailag – egy velejéig hamis – civilizációs antagonizmust tulajdonítanak neki. Huntington⁵ és a Hardt–Negri szerzőpáros⁶ szándékuktól függetlenül az amerikai civilizatorikus felsőbbrendűség mítoszának megteremtéséhez járulnak hozzá, s ezzel a protofasizmus logikáját öltöztetik az “amerikai világpolitikai küldetés” szalonképes ruhájába, ahonnan a géntechnológia ma még tiltott emberi alkalmazása – természetesen a “fizetőképes kiválasztottak” számára – megnyithatja az utat a szociáldarwinizmus újjászülető ideológiája felé. A tőke logikájából eredő fenti tendencia növekvő veszélye korántsem elhanyagolható.

A világtőke mint önmagát túlélt gazdasági alap teljes mértékben aláásta a jelenkori nemzetállamok egységeiből álló világméretű politikai felépítményt. “Az imperializmus jelenlegi s a történelemnek kétségkívül legveszélyesebb szakasza mindhiába kísérletezik ennek az ellentmondásnak a feloldásával olyképpen, hogy katonailag erőszakolja rá az egész világra az Egyesült Államokat mint a globális hegemón imperializmus vezető államát” – írja Mészáros.⁷ A világtőke, miután képtelen transzferálni általános válságát, utolsó nagy válságszublimációja a világméretű katonai uralom egyre közvetlenebb és egyre szélsőségesebb formája felé való haladás. Mészáros kis könyve utolsó fejezetének legfontosabb mondanivalója az emberiség jövőjéért való fokozott aggodalom: “Egy mindennél hatalmasabb nemzetállam terve, amely a tőke logikájából fakadó kényszereknek engedelmeskedve, ellenőrzése alatt tartja az összes többit, csakis az emberiség öngyilkosságához vezethet.”⁸ Mivel a tőke logikájában nincs immanens visszacsatolás, hogy fékezze az önnön rendszerét is elpusztító profithajszát, megoldást csak a tőkés rendszeren kívül kereshetünk. A végzetes pusztító erők termelőerőkké változtatását csak a világrendszer szocialistává való forradalmi átalakítása oldhatja meg.

 

Tőkés osztály, munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc

 

A világkapitalizmus válságának többé vagy kevésbé alapos elemzésével könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik⁹ , a szocialista forradalom szubjektív feltételeivel, vagyis a munkásosztály megszerveződésével, forradalmi osztálytudata fejlődésével, a szocialista forradalom vezetésének kérdéseivel jóval kevesebb. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a marxizmus elmélete és gyakorlata korunkban súlyos válságon s egyúttal megújuláson megy át. Az európai despotikus, eltorzult államszocialista kísérletek szükségszerű összeomlása nyomán a marxizmus elmélete is visszaszorult, s az ideológiai vákuumot a tőke eszmei képviselői töltötték be. Magyarországon is elbizonytalanodott a marxista baloldal, sőt magukat korábban marxistának vallók (“hívők”) tömegesen tagadták meg e forradalmi elméletet, amivel objektíve cserbenhagyták a munkásosztályt. Wirth Ádám nagyszerű tanulmányban vizsgálta, hogyan próbálja meg hazugságokkal, bűvészmutatványokkal palástolni tőkés jelenkorunk nyilvánvaló osztályellentéteit az uralkodó ideológia, a társadalomelméleti irodalom.¹⁰

A polgári ideológia már évtizedek óta előszeretettel alkalmazza az osztályszemlélet nem létezővé nyilvánítását, így képviselői kitörlik szókészletükből a munkásosztály, kizsákmányolás, osztályharc kifejezéseket. A tőke logikája szerint: ha verbálisan eltüntetik a forradalom alanyát, ha elhitetik a társadalommal, hogy nincs kizsákmányolás, az ún. munkavállalókat, bérből és fizetésből élőket megfosztják osztálytudatuktól, akkor a “fenyegető” forradalom problémája részükről megoldottnak tekinthető. Sajnálatos, hogy ezt a felháborító hazugságot baloldali társadalomtudósok is átveszik.¹¹ Szalai Erzsébet elméleti modellje egy elit- és rétegelmélet kombinációja, melyben az eliten kívüliek középrétegekre és alsó rétegekre oszlanak. Szalai relativizálja Marx kizsákmányoláselméletét, elveti osztályelméletét, a munkásosztály szerinte felbomlott, minek következtében osztályharc sincs. A következőket írja: “A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. Számomra ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadalmi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő. – A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkástanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a »legvidámabb barakk« lehettünk. Eme konszolidációs folyamatban azonban megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben eme folyamat szocializációs örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászerveződni.” Az idézett részből kitűnik, hogy Szalai téved, amikor nem tesz különbséget a magában való osztály (Klasse an sich) és a magáért való osztály (Klasse für sich) fogalma között, vagyis osztálynak csak az utóbbit tekinti. Ez olyan természetű ontológiai és dialektikus logikai hiba, mintha egy dolgot csak akkor tekintenénk magának a dolognak, ha már elérte teljes kifejlettségét. Az egymást feltételező tőke és munka antagonisztikus ellentétére, vagyis a kizsákmányolásra épülő tőkés társadalom az egyes osztályok tudatától független, objektív létező. Az osztályok önmagában való léte a termelőeszközök tőkés magántulajdonából ered, annak a következménye. Bármelyik alapvető osztály létének megkérdőjelezése csak akkor lehetséges, ha az egész tőkés rendszert megkérdőjelezzük. Kétségtelen, hogy a jelenlegi magyar munkásosztály osztálytudatossága szinte majdnem felbomlott, morális állapotát leginkább a csalódottság és az elkeseredettség jellemezheti, szervezettsége nagyon alacsony, esetleges, de létének megkérdőjelezése – még ha az fejlett osztálytudat nélküli lét is jelen történelmi periódusunkban – a valóság súlyos meghamisítására tett kísérlet. Szalai a magyar munkásosztály letagadásával tudományos téren kapitulál a világtőke előtt, s mint magát baloldalinak valló szociológus vélhető szándéka ellenére objektíve a kapitalizmus egyik legjobb ideológusává válik azzal, hogy a fenti kijelentések az ő szájából hangzanak el.¹² Égető szüksége lenne pedig az éppen csak embrionális állapotban lévő, újjászületés előtt álló, magyar (és nemzetközi) forradalmi munkásmozgalomnak osztályharcos, bátor szociológusokra is.

A nemzetközi munkásosztály demoralizálódása történelmi léptékű. Kialakulása a revizionizmus jelentkezéséhez köthető, majd a bolsevik forradalom eltorzulásával egyre széleskörűbbé vált, a fasizmus elleni küzdelem ellentmondásaival, majd az államszocialista világrendszer gazdasági lemaradásával folytatódott, s e rendszer peresztrojkás kimúlásával érte el csúcspontját. A szocializmus megvalósításában kudarcot vallott forradalmi vezető rétegek elárulták a nemzetközi munkásosztályt, s ez az árulás napjainkban is tart.¹³ Ennek hazai politikai megfelelője a Magyar Szocialista Párt vezetése – mely magát nyíltan szociáldemokratának vallja, s teljes mértékben alkalmazkodott a kapitalista rendszerhez. Nem tud és nem akar ellenállni a globális világtőke nyomásának, privatizációs buzgalma az egyik legfőbb forrása a magyar munkásosztály demoralizá­lódásának. A másik oldalon a balos, szektás, sztálinista történelmi terhet cipelő, a kádári államszocializmust nosztalgikusan, idealizálón megszépítő Munkáspárt vezetése, mely elmulasztja az államszocializmus alapos kritikáját, miáltal határozottan eltér a marxizmustól, s anakronizmussá, történelmi kövületté válik. A szocializmus elméletének és gyakorlatának a fejlődése természetesen nem egyenes vonalú, hanem az uralkodó tendencia mindig ellentmondásokon keresztül érvényesül, a haladás örökös visszaesésekkel, elhajlásokkal terhes, de a világtörténelem menetének szükségszerűen szocialista iránya tagadhatatlan.

A burzsoázia általában vett ideológiai, morális szétesése sokkal előrehaladottabb, mint a munkásosztályé. Ha visszatekintünk a történelemben, kiderül, hogy a burzsoázia erkölcsi leépülése már a thermidor idején megkezdődött, vagyis több száz éves előtörténete van, s azóta osztálycinizmusa csak fokozódott. Lukács György Marx nyomán a következőképpen vázolja a tőkésosztály történelmi kutyaszorítóját: “A burzsoáziának e tragikus helyzete történelmileg abban tükröződik, hogy még nem végzett elődjével, a feudalizmussal, mikor már megjelent az új ellenség, a proletariátus; politikailag ez úgy jelentkezett, hogy a társadalom rendi szervezetei elleni harcot olyan »szabadság« nevében folytatta, amely a győzelem pillanatában szükségképpen új elnyomássá változott; szociológiailag abban mutatkozik meg az ellentmondás, hogy bár a burzsoázia társadalmi formája jelenteti meg először a maga tiszta formájában az osztályharcot, bár csak e társadalomban rögződik meg ez történelmi tényként, a burzsoáziának mégis minden erejével arra kell törekednie, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag eltüntesse az osztályharc tényét a társadalmi tudatból…” (kiemelés: B. Gy.)¹⁴ A burzsoázia osztálytudata tehát hatalomra jutásától fogva ezen ellentmondás foglya, morális leépülése tehát történelmi léptékű, ennek ismeretében könnyebb megértenünk osztályfélelmét a proletariátus – most már valóban világméretű – forradalmától. Két jellemző példa napjainkból, melyek világos fényt vetnek arra, hogy a világtőke egyes prominens képviselői már maguk sem hiszik, hogy osztályuralmuk hosszú ideig fenntartható. “Anélkül, hogy túlbecsülnénk az ilyen ideológiai mozzanatok valóságos hatékonyságát, meg kell állapítanunk, hogy egy osztály harci ereje annál nagyobb, minél jobb lelkiismerettel hisz saját elhivatottságában, minél töretlenebb ösztönnel képes minden jelenséget érdekeinek megfelelően áthatni” (kiemelés: B. Gy.).”¹⁵ Ted Turner (a CNN fő tulajdonosa) és Soros György (pénzügyi nagybefektető), mindketten jóval világosabban látják osztályos társaiknál, hogy a világkapitalizmusnak, a magántőkések világuralmának meg vannak számlálva az évtizedei. Milliárdostársai osztályönzésén dohogva a következőket mondja Turner: “Az egész pénz ennek a néhány gazdag embernek a kezében van, és egyikük sem juttatna belőle legalább valamennyit másoknak. Ez veszélyes őrájuk nézve, és veszélyes az országra nézve is. Megérhetünk még egy újabb francia forradalmat, amikor majd egy újabb Madame Defarge nézi kötögetve, ahogyan az ilyen embereket kis ökrösszekereken kiviszik a város főterére, és zsupsz, már le is van vágva a fejük.”¹⁶ Ha eltekintünk a médiás-bombasztikus-hatásvadász megfogalmazástól, láthatjuk, hogy a felvilágosult Turner erkölcsileg, ideológiailag elvesztette szubjektív meggyőződését a jelenlegi amerikai nagytőke uralmának fenntarthatóságára vonatkozóan. Soros György jóval tovább megy ennél, s a jelenlegi tőkés gazdasági és politikai világrendszert átfogó kritika tárgyává teszi.¹⁷ Gondolatmenetének lényege a következő: a globális pénztőke mind nagyobb része válik spekulatív tőkévé ahelyett, hogy a termelésbe áramolna és ott hasznosulna. Ez a spekulatív tőke teljesen amorális, nem létezik számára erkölcs, csak és kizárólag a profit, ezért kis tőkeerejű országokat, régiókat tesz tönkre, emberek millióinak okozva jóvátehetetlen károkat. A kapitalizmus mai formája a jelenlegi pályán vesztébe rohan, káosz felé tart, összeomlása elkerülhetetlen lesz. A világ vezető tőkés és politikai köreihez fordulva sürgeti egy mélyreható világgazdasági és világpolitikai reform megvalósítását. E gazdasági reformok lényege a tőkemozgásnak a jelenleginél sokkal szigorúbb világméretű szabályozása lenne, a politikai reformoké pedig a pénztőke aknamunkája következtében egyre gyengülő liberális társadalmi intézményrendszernek, a liberális államoknak és azok nemzetközi szövetségének, többek között az ENSZ-nek a megerősítése átfogó reformok útján. Soros természetesen nem forradalmár, de gyónásízű könyvében sürgős reformokat szeretne, megerősített demokratikus kapitalizmust, mert látja, hogy egyre ingatagabb és veszélyesebb a totális szabad piac elvére épülő rendszer. Soros szeretne morális tőkés lenni, de ő sem tud önként lemondani óriási pénztőkéjéről, legfeljebb háborgó lelkiismeretét nyugtatja meg adományaival: “a tőkés igazi korlátja maga a tőke” – idézi Marxot Lukács, s hozzáfűzi: “E felismerés tudatossá válása a tőkésosztály önmegszüntetését jelentené.”¹⁸ A tőkés (pozitív) önmegszüntetés gondolata honi újburzsoáziánk körében jószerivel ismeretlen. Mai szemmel “alig hihető”, hogy Owen minden vagyonát utópista társadalmi kísérleteire költötte, hogy Engels önzetlenül támogatta pénzküldeményeivel Marxot, hogy Károlyi Mihály felosztotta birtokait, Lukács György pedig a forradalmi filozófia miatt lemondott a nagypolgári életmódról, és folytathatnánk a sort. Ezek az emberek osztálydeterminációjukkal szöges ellentétben gondolkodtak és cselekedtek, osztályuk nézőpontjából irracionálisan, abnormálisan. A tőke szabályát megszegő kivételek. Erkölcsi nagyságuk azért különösen tiszteletre méltó, mert az ár ellen úszva, osztálydeterminációjukat legyőzve tudtak cselekedni.

Mindazonáltal az uralkodó burzsoázia – az egyre növekvő és egyre kevésbé elleplezhető strukturális válság nyomán – ideológiailag a felbomlás tüneteit mutatja, mivel egyre több, a maga módján tisztességre törekvő tagja mond búcsút a szakadékba rohanó osztálycinizmusnak, s próbál tétova lépéseket tenni a tőkés rendszerből való kilépés felé valamilyen reform útján.¹⁹ Az átalakulás módja szempontjából kardinális kérdés, hogy a jó szándékú reformprogramok körül ki fog-e alakulni egy felvilágosult burzsoá réteg, mellyel megköthető a történelmi kompromisszum a világkapitalizmus tervszerű felszámolására? Kérdés, hogy ez a ma még éppen csak körvonalazódó felvilágosult réteg meg fog-e erősödni, s ki fogja-e termelni politikai téren a maga “Gorbocsovát”. Ha ez a kialakulóban lévő reformkor elég sikeres lesz, akkor utat nyithat a szocializmus békés, egyedül emberi átmenetének programjához. Ez természetesen nem a tőkésosztály fent említett önmegszüntetése, hanem a nemzetközi proletariátus osztályharcának következménye lenne. Az osztályharc rendkívül változatos – a teljesség igénye nélkül: tüntetés; üzemi, ágazati, általános sztrájk; politikai párt felépítése; gazdasági és kulturális szervezetek létrehozása, fejlesztése; választásokon való részvétel vagy bojkott; ideológiai osztályharc a maga sokrétűségében stb. –, tehát nem szűkíthető le a nyílt fegyveres felkelésre és munkástanácsok alakítására, mint ahogy azt Szalai Erzsébet teszi. Szalai ne tudná, hogy tudományos tevékenysége objektíve maga is az ideológiai osztályharc része?

A kapitalizmusnak egyre alapvetőbb legitimációs területe az ideológiai osztályharc. Jelentőségére Lukács idézett munkájában már 1920-ban felhívta a figyelmet, de Ontológiájában még kiemeltebben hangsúlyozta a tőkés manipulációval szembeni ideológia fontosságának különösen gyors növekedését.²⁰ Tanítványa, Mészáros István évtizedekkel később Az ideológia hatalma című könyvével²¹ meggyőzően bizonyítja az eszmei mozzanat felértékelődését. Ha végigtekintünk e történelmi folyamaton s e tendencia egyre gyorsuló ütemén, be kell látnunk, hogy a helyes elmélet (a forradalmi eszme mint információ termelése), a munkásság osztálytudatáért folytatott harc, mára a kapitalizmus megdöntésének egyik legfontosabb harci terepévé vált.

 

Elmélet, osztálytudat, forradalom

 

Miért fontos számunkra az, hogy tudatosítsuk a tőkés uralkodó osztály ideológiai harcának végletesen kifinomult manipulatív jellegét, életünk lassú elrablását? Azért, mert minden ideológiai ármánykodás leleplezése a proletariátus létbeli forradalmának – melynek az ideológiai, tudati forradalom elválaszthatatlan része – fontos előrevitele. “Ebben a tudatért folyó harcban döntő szerep jut a történelmi materializmusnak”²² – írja Lukács. Ezzel a burzsoázia is tisztában van, s ezért igyekszik teljesen kitörölni az iskolák tananyagából, illetve tudományosságát kétségbe vonni. A marxizmus történelmi mértékű vulgarizálása, hamis leegyszerűsítése valójában a munkásosztály lefegyverzését jelentette és jelenti ma is. Csak emlékeztetőül az elmélet fegyveréről. A történelmi materializmus tudományos világnézet, a dialektikus fejlődés egyetemes, a természettörténetet is tartalmazó elmélete. “Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát”²³ – állítja mély értelmű bölcsességgel Marx a Német ideológiában. Eszerint a tudományosság legfőbb kritériuma az anyagi valóság helyes megragadása, s ez nem nélkülözheti az időbeliség²⁴ , a kauzalitás, a mozgás, a fejlődés és az ezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódó kategóriák helyes megragadását. Az igazi tudomány a valóság tudása, az igazi ismeret a valóság ismerete, az igazi logika a valóság dialektikus logikája. Egy dolog teljessége, konkrét totalitása a dolog története, a világegyetemről való reális tudás a világegyetem történetének az ismerete. A történelmi materializmus a világ forradalmi megváltoztatásának céltudatos eszköze. Egyúttal annak bizonyítéka is, hogy hiteles egyéni lét csak forradalmár lét lehet²⁵ , hiteles tudás csak forradalmi tudás lehet. A történelmi materializmus sosem veszti szem elől, hogy egyik legfőbb lényege a konkrét totalitás megragadására való törekvés és a forradalmi gyakorlat összhangjának megteremtése, lüktető, dialektikus egymásra reflektálása, amiben elmélet és gyakorlat egymást hajtja előre, de a társadalmi lét elsődlegességét mint végső anyagi feltételt a tudattal szemben sosem tagadhatja meg. Általában véve a burzsoá lét a partikularitás léte, tudománya a partikularitás tudománya, erkölcse a kisszerűség erkölcse, míg a forradalmi proletariátus léte egyetemes lét, tudása a totalitás tudása, erkölcse a nagyszerűség erkölcse. A tőkés ideológia, tudomány, filozófia nem akar a társadalom lényegébe belelátni, de ha akarna sem lenne képes arra, mert nincs birtokában a forradalmi módszernek. Általában véve a burzsoázia esztétikája az etikamentes, üres forma, a valódi rút, míg a forradalmi proletariátus esztétikája a morálisan telített tartalom, a valódi szépség. A burzsoázia és a proletariátus szembenállása ideológiai téren is totális és kibékíthetetlen, aminek a forradalmi proletariátus tudatában van, ezért küzd a burzsoázia ideológiailag oly elkeseredetten a proletárok tudatának hatalmába kerítéséért. Lukács zseniális éleslátása – az emberiség hamleti kérdésében – napjainkban élő kontextusába kerül: “…ha bekövetkezett a kapitalizmus végső gazdasági válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ.”²⁶ A proletariátus osztálytudatának kérdése – mely feltétele a helyes cselekvésnek – mára az emberiség létezésének vagy kipusztulásának kérdésévé vált.

 

Történelem, osztálytudat, szervezet

 

A proletariátus minden történelmi veresége természetszerűleg demoralizálja, felbomlasztja osztálytudatát, s a forradalmi cselekvést a hiábavalóság, az utópia hamis látszatával ruházza fel. Minden történelmi vereség a proletariátus számára magában hordozza azt a tendenciát, hogy magáért való osztályból magában való osztállyá esik vissza, de ez a visszaesés csak relatív visszaesés, csak mindig az éppen adott történelmi helyzethez képest visszaesés, s a történelmi tanulságok Marx által olyannyira hangsúlyozott – társadalmi méretű – levonása után viszonylag könnyen elérheti, sőt meghaladhatja a vereség előtti szintet. Ezért fontos a történelem, a munkásmozgalom, a munkáshagyományok forradalmi szellemű ismerete, hogy a múlt kritikai feldolgozása eltávolítsa az akadályokat a jelenbeli helyes forradalmi cselekvés elől. Ennek hiánya miatt alkalmatlan például a jelenleg mély válságot átélő Munkáspárt – az elkövetett súlyos politikai hibák mellett – arra, hogy a magyar proletariátus vezető ereje legyen, mert képtelen kritikailag viszonyulni a történelemhez, eszmeileg rövidlátó, képtelen a tanulságokat elméleti fegyverré kovácsolni. A kádári rendszerbe való nosztalgikus visszavágyódás csaknem ugyanolyan retrográd és hamis, mint a Fidesz anakronisztikus nemzeti romantikája. Az MSZP szintén alkalmatlan a magyar munkásosztály vezetésére, mivel az eszmeileg teljesen kiüresedett nemzetközi szociáldemokrácia²⁷ hazai megfelelője, melynek megalkuvó, helytelen politikája nagyban hozzájárul a magyar munkásosztály további demoralizálódásához, forradalmi szelleme hanyatlásához, amivel utat nyit a jobboldali populista demagógiák előtt, mire talán legjobb példa a Fidesz új “munkáspolitikája”.

A magyar munkásosztálynak jelenleg még nincs magas eszmei szinten álló, korszerű forradalmi pártja, tehát még nincs lehetősége a hatékony, szervezett osztályharcra. Az egyre szaporodó spontán törekvések²⁸ bizonyítják, hogy eljött az ideje egy forradalmi szocialista párt mielőbbi létrehozásának. A forradalmi párt hiánya esetén az elméletnek egyfelől nincs közege a munkástömegek megragadására, másfelől nincs inspiráló, előrevivő, motiváló ereje az elmélet fejlesztése számára. A (létező) magyar proletariátus osztályharcos tapasztalatai – természetesen a mai globalizált világ nemzetközi kontextusába ágyazva – különösen értékesek lehetnének a nemzetközi mozgalom számára, mivel hazánk a nemzetközi reakció egyik centrumában van, s a proletariátus legkisebb sikere is átlagon felüli súllyal bír.

Axiomatikus, hogy a proletariátus osztálytudatának fejlődése osztályharcának következménye. Súlyos és durva leegyszerűsítés azonban az osztályharc fegyveres felkelésre való redukálása, a fegyveres harc az osztályharc csak egyetlen, bár legélesebb formája, melynek kényszerítő szükségszerűsége történelmi léptékben csökkenőben van, bár mint végső eszköz a szocializmus világméretű megvalósulásáig nem tűnik el. A Kommunista kiáltvány megjelenése óta tudható, hogy a proletariátus egyik legerősebb fegyvere szervezettsége, melynek legkifejlettebb formája a forradalmi programmal rendelkező politikai párt. A folytonosan fejlődő forradalmi program az, amiben koncentrálódik a forradalmi teória, mely a forradalmi párt közvetítésével és vezetésével terjed el a munkásosztályban és válik anyagi erővé. A forradalmi párt különleges szerepet tölt be az osztályharcban, s ezzel az osztálytudat fejlődésében, fejlesztésében, mert a párt maga az élő forradalom, a jövő szocialista társadalmának kristályosodási pontja a jelenben. Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányát a következőképpen indítja: “A kommunista párt koncepcióját – amelyet a legtöbb opportunista támad és rágalmaz, a legjobb forradalmi munkások viszont ösztönösen elfogadnak és magukévá tesznek – még mindig pusztán technikai kérdésként, nem pedig a forradalom egyik legfontosabb szellemi kérdéseként kezelik.”²⁹ Lukács a szervezet lényegét a következő filozófiai igényű állítással írja le: “A szervezet ugyanis a közvetítés formája elmélet és gyakorlat között. Minden más dialektikus viszonyhoz hasonlóan, a kapcsolat egyes tagjai itt is csak a közvetítésen keresztül nyerik el teljes konkrétságukat és valóságukat. A szervezetnek ez az elméletet és gyakorlatot közvetítő jellege legvilágosabban abban mutatkozik meg, hogy sokkal erősebben, kifinomultabban és biztosabban reagál az egymástól eltérő irányzatok meglétére, mint a politikai gondolkodás és cselekvés bármely területe. A puszta elméleten belül békésen élhetnek egymás mellett a legkülönbözőbb nézetek és irányzatok; ellentétük csak viták formáját ölti, s ezek nyugodtan folyhatnak egy és ugyanazon szervezet keretei között is – anélkül, hogy e kereteket szétfeszítenék. Ha azonban ugyanezek a kérdések szervezeti formában is megjelennek, akkor egymást mereven kizáró irányzatokként lépnek fel. Minden »elméleti« irányzatnak vagy véleménykülönbségnek azonnal szervezeti kérdésekbe kell átcsapnia, amennyiben nem kíván a puszta elmélet, az absztrakt vélemény szintjén megmaradni, hanem meg is akarja valósítani önmagát.”³⁰ Mint az előzőekben utaltam rá, a gyakorlat, esetünkben a forradalmi párt hiánya hozzájárulhat az elmélet ellaposodásához, kipróbálatlan téves nézetek tovább éléséhez, az ellentmondások meg nem haladhatóságához.

A forradalmi proletárpárt történelmi jelentősége – melynek hazai sürgős időszerűsége elvitathatatlan – Lukács szerint a következő: “Történelmi mértékkel mérve ugyanis a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával. A kommunista pártnak az osztály széles tömegeitől való szervezeti különválása maga is az osztály tudatának rétegződésén alapul, feladata azonban egyben e rétegződést az elérhető legmagasabb szinten kiegyenlíteni. A kommunista párt szervezeti önállósága azért szükséges, hogy ezzel a proletariátus saját osztálytudatát történelmi alakzatként közvetlenül megpillanthassa, hogy a mindennapi élet minden egyes eseményében világosan és minden egyes munkás számára érthetően jelenjék meg az az állásfoglalás, amelyet az egész osztály érdekei megkövetelnek; így az egész osztály számára tudatossá válhat osztályként való létezése.”³¹ A fenti idézetből kitűnik, hogy Lukács a forradalmat osztálytudatosulási folyamatnak fogja fel, s nem egyszerűsíti le az államhatalom megragadásának erőszakos aktusára. Ez azt jelenti, hogy Lukács világosan érzékeli, hogy a társadalmi forradalom nem a politikai hatalom meghódításával kezdődik, hanem a tőkés rendszer keretein belüli fejlődik ki, elsősorban a forradalmi szervezet formájában, mely megteremti a politikai forradalom szubjektív előfeltételeit. Ezt a napjainkra nem jelentőségének megfelelően alkalmazott szemléletet már a fiatal Marx és Engels is magáévá tette a Német ideológiában: “A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”³²

 

Egy általános forradalomelmélet felé

 

Lenin forradalomelméletének lényege a politikai forradalom kivívása az államhatalom erőszakos megragadása által.³³ A politikai forradalom – a proletariátus diktatúrájának segítségével – a termelőeszközök állami tulajdonba vétele révén elindítja a társadalmi forradalmat, amely egy hosszabb, történelmi időszakon át teljesen átformálja az emberek mindennapi viszonyait, a társadalmi lét és tudat teljes spektrumát felölelve, a társadalmi reprodukció (termelés és fogyasztás) totalitásának átalakításával a társadalmi makrostruktúráktól a mikrostruktúrákig bezárólag. Lenin elméletében a politikai forradalom győzelme nélkülözhetetlen feltétele a társadalmi forradalom elindulásának, a forradalmi proletárállam teremt lehetőséget a munkásosztály politikai szférán kívüli, fokozatos, ontológiai felszabadítására a mindennapi lét síkján is. Ez a forradalommodell egy átfogó és rendkívül éles történelmi válsághelyzetet tükröz, melyben az idő sürgetése, a választható alternatívák teljes beszűkülése a domináns, s a társadalmi szükségszerűség egyúttal kényszerpálya.

Marx és Engels forradalomelméletét Lenin az adott történelmi viszonyokra sikerrel alkalmazta, de nem számolt időben azzal az eshetőséggel, hogy az adott objektív történelmi kontextus miatt – melyhez az “ostromlott erőd szindróma” is hozzájárult – a forradalom megreked, eltorzul, eredeti tartalmát elveszíti, s a forradalom szubjektív feltételeinek egyáltalán nem elhanyagolható hiánya miatt a szovjet kísérlet történelmi léptékben kudarccal végződik. Kétségtelen, hogy az objektív feltételek hatása döntő a történelem menetében, az a forradalmárok által nem befolyásolható, csak többé-kevésbé megismerhető. A forradalmi elmélet színvonala, a forradalmárok képzettsége, morális szintje, a forradalmi osztály szervezettsége, osztálytudatossága, vagyis a szubjektív feltételek összessége viszont a forradalmi osztály által fejleszthető. A munkásosztály forradalomra való felkészülése nem következik be a kizsákmányolás körülményeinek kényszerítő hatására közvetlenül és spontán módon, az osztályhelyzet nem teremt automatikusan forradalmárokat, s az objektív válság nem hoz létre automatikusan politikai forradalmat. Mindkét tényező csak determináló tendenciaként érvényesül. Ebben a folyamatban aktív, döntő szerepe a forradalmi elméletnek és gyakorlatnak van, mely a forradalmi pártban találkozik és válik a politikai forradalom szubjektív hajtóerejévé. E szubjektív feltételek tényleges fontosságuknak megfelelő kezelésével – például azzal, hogy a forradalmi szervezetnek önmagán messze túlmutató, paradigmatikus jelentősége van – a marxizmus eddig jórészt adós maradt.

Milyen legyen az általános forradalomelmélet? Meg lehet-e újítani a marxizmust úgy, hogy az eljövendő világméretű politikai forradalom felé való haladás a jelenkori társadalmak döntő többségét alkotó modern munkásosztály többsége számára is nyilvánvaló legyen? Helyre tudja-e állítani a szocializmus világmozgalma a fejlett termelőerők és az elmaradott termelési viszonyok közti gigantikus, mostanra ontológiai totalitássá váló ellentmondást? Racionálisan, ép ésszel persze senki nem akarhatja a jelenlegi emberi civilizáció elpusztítását, de a kis egyéni partikularitások, önös érdekek, hétköznapi erkölcsi lealacsonyodások atomjaiból épül fel az emberiségtől elidegenedett általános pusztító erő, s a tőkerendszer önfelszámoló mozgása, tehetetlensége olyan végeredményt szülhet, melyet egyénenként, külön-külön mindenki elutasítana.

Vázlatos forradalomelméleti hipotézisem – melyet ezennel vitára bocsátok – a következő: a politikai rendszer forradalmát, vagyis a proletariátus államhatalmának megvalósulását társadalmi forradalomnak kell előkészítenie, megalapoznia. E viszonyban a politikai forradalom a filozófiai lényeg, míg a társadalmi forradalom a konkrét totalitás. A társadalmi forradalom nem helyettesíti a politikai forradalmat, tehát nem lehet politikamentessé tenni, hanem magában foglalja, dialektikus egységben és kölcsönhatásban van vele. A politikai forradalom csúcspontja az államhatalom, a politikai rendszer új minőségbe való viszonylag igen rövid időtartam alatti átalakulása, a proletariátus forradalmi államhatalmának létrejötte, mely a társadalmi forradalmat meggyorsítja, magasabb fejlettségi szintre emeli. A társadalmi forradalom átfogja a társadalmi lét teljes spektrumát (benne a mindennapi lét teljes szférájával), a társadalmi reprodukció konkrét totalitását, vagyis a legegyszerűbb anyagi szükségletektől kiindulva a legösszetettebb szellemi szükségletekig, azok kielégítésének módjaiig, az elemi mezőgazdasági termeléstől a legbonyolultabb tudástermelésig, a legegyszerűbb interperszonális társadalmi viszonyok átalakításától a legkomplexebb globális emberi viszonyok átalakításáig bezárólag.³⁴ Ez az általános forradalomelmélet az általános emberi kultúra, a mindennapokban gyökerező társadalmi lét forradalmának elmélete egyben. Ez különösen megnöveli a szükségességét a társadalmi lét helyes konkrét totalitásának mind teljesebb feltárása iránt, hiszen legfőbb veszélyként a partikularitásban, a lényegtelen részletekben való terméketlen elsüllyedés tűnik fel. Itt egymás mellé kerülhetnek a mindennapiságban gyökerező osztálydeterminált kultúra – például az egészségmegőrzés bizonyos sajátos formái – és az irracionalitást dominánsan magukban hordozó szubjektív, önmagukba zárt, társadalmi szempontból lényegtelen cselekvésformák. Társadalmilag lényeges és lényegtelen határozott szétválasztani tudása, értékhierarchiák, preferencia-sorrendek felállításának rutinszerű készsége ebből a szempontból elengedhetetlen, mert a tévutak, zsákutcák kockázata igen nagy.

A társadalmi forradalom egyik legfőbb szerepe, hogy összeköti a társadalom mikrostrukturális és makrostrukturális (politikai, gazdasági) létviszonyait, a mikrostruktúrákban láttatja a makrostruktúrák jövőbeli megváltoztatásának szükségszerűségeit. A mindennapi lét a biológiai szükségletek önmagukban véve partikuláris kielégítésének szférája, mely mindennapi tudatot generál, domináns tulajdonsága a rendezetlenség, kaotikusság, irracionalitás, szubjektív esetlegesség, az ellentmondások tartós együttlétezése. A mindennapi lét és tudat ellentéte az egyetemes lét és tudat, amely az eddigi történelem során csak a kivételes, kiemelkedő egyéniségeknek jutott “osztályrészéül”. Sokan hajlamosak megfeledkezni azonban arról, hogy ezen egyetemességet, nembeliséget képviselő emberek léte is a mindennapiságukban gyökerezik, ezek az emberek is naponta visszazuhannak partikularitásukba, melyből a nembeliségbe való fölemelkedésért naponta újra és újra meg kell küzdeniük saját biológiai létük és abban gyökerező tudatuk korlátaival. A kivételes emberek is végső soron “csak” emberek. A társadalmi forradalom a mindennapi lét partikularitásának forradalmi leküzdése, a mindennapi lét szférájának nembeli szintre emelése, ugyanannak a mechanizmusnak tömegessé tétele, mely eddig csak a kivételes emberek mindennapjainak volt a kiváltsága.

A társadalmi forradalom a polgári demokratikus szabadságjogok nyújtotta lehetőségek kihasználása által bontakozhat ki, s bár két legfontosabb pillére az egyesülés szabadságához való jog (beleértve a politikai párt létrehozásának szabadságát) és az információs szabadság joga (beleértve a közérdekű információkhoz való hozzáférés s annak bármilyen médiában és formában történő nyilvánosságra hozatali jogát), ezeken túl alapvető területe a közösségi gazdasági tevékenységhez, illetve a termelőeszközök közösségi tulajdonához való jog. A társadalmi forradalom legkülönfélébb szegmensei végtelen pluralitásuk ellenére a politikai szférában koncentrálódnak, elősegítik a proletariátus haladását a politikai hatalom megszerzésének irányába. Ennek oka, hogy a politikai szférától elkülönülő társadalmi szférák forradalmasodási folyamatai – a tőkés politikai felépítmény és az azt tükröző tudatformák osztályuralmának következtében – sokszor elháríthatatlan, objektív akadályokba ütköznek, aminek természetes következménye, hogy a különböző, politikai szférán kívüli forradalmi törekvések közvetlenül politikai törekvésekké transzformálódnak. Egy példa ennek szemléltetésére: a fogyasztói piac tőkés manipulációja elleni ösztönös tiltakozási formákként a vásárlók különböző fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket hoznak létre. Ezek fokozatosan felismerik, hogy mint civil szervezetek képtelenek hatékonyan fellépni a nemzetközi nagytőke ellen, vagyis a tőke elleni egyetlen hatékony, szuverén erő az államhatalom, így a fogyasztók követelései egy bizonyos ponton túl átcsapnak konkrét (még nem általános) politikai követelésekbe. (Más lapra tartozik, hogy a globális tőke a nemzetállami szuverenitást egyre agresszívebben csorbítja, melyet csak nemzetközi osztályharc és végső fázisában a proletariátus nemzetközi osztályállamának formájában lehet meghaladni.) Ez az összefüggés is rávilágít arra, hogy a társadalmi forradalom ösztönös és spontán vektorai a politikai jellegű osztályharc felé mutatnak, azzal szerves egységet képeznek, s ezáltal a proletariátus osztálytudatosodásának fontos lépcsőfokait is jelentik. Mivel a társadalmi forradalom centrumát a politikai osztályharc képezi, ezért a legfontosabb forradalmi osztályszervezet a munkásosztály forradalmi politikai pártja. Ennek hiánya jelenleg az osztályharc legfőbb kerékkötője hazánkban s nemzetközileg egyaránt. Milyen legyen hát ez a párt?

 

Egy általános forradalmi szervezet felé

 

Lukács “Módszertani megjegyzések a szervezeti kérdéshez” című tanulmányának egyik kulcsmondatára újra visszatérek, mert igen fontos következtetések adódnak belőle. “…a forradalom folyamata egyet jelent a proletár osztálytudat fejlődésének folyamatával…” ami elsősorban a forradalmi szervezetben realizálódik. Ha tehát a forradalmi szervezetre úgy kell tekintenünk, mint a forradalom kezdetleges, embrionális formájának fejlődésére, abból az a hangsúlyozottan jelentős következtetés adódik, hogy a forradalmi szervezet nem pusztán eszköz, hanem öncél is egyben. Itt röviden ki kell térnem a cél–eszköz viszonyrendszer dialektikus szemléletére és az egyensúly megtartására, mert bármelyik irányba való hangsúlyeltolódás a helyes iránytól való eltérést jelenthet. Ha a szervezet főleg csak eszközként funkcionál, kiüresített propaganda-hadsereggé degradálódik, a szervezet tagjai egy elvont cél érdekében tevékenykedő arctalan, határozat-végrehajtó gépezet alkatrészeivé silányulnak, miáltal maga a cél válik egyre elvontabbá és megvalósíthatatlanabbá. (Ilyen lett Sztálin alatt a bolsevik párt.) A másik szélsőség, amikor a szervezet puszta öncéllá válik, vagyis fejlődése megáll, megreked egy partikuláris szinten, utópista álmodozók szektájává válik, s szubjektív álelméletek és álcselekvések forrásaként stagnál az elkerülhetetlen széthullásig. Ha tehát a szervezet önmagáértvaló és másértvaló léte dialektikusan kiegészíti egymást, akkor egy dinamikus, hatékony szervezeti struktúra jön létre, mely entrópialeküzdő képességével ellenáll a külső és belső romboló hatásoknak, és létrejön a forradalmi szervezet tartós extenzív és intenzív fejlődése, egyre magasabb szintű makroközösséggé való átalakulása.

Ha tehát a forradalmi szervezetre önmagáértvalóságában is tekintünk, benne – mint gyermekben a leendő felnőttet – mint mikroforradalomban a leendő makroforradalmat láthatjuk. Ezzel a szervezetben mint egyediségben megjelenhet a történelmi egyetemesség, s e szemlélet következtében a szervezet tagjai mind egymásra, mind önmagukra mint a történelmi egyetemesség megtestesítőire tekinthetnek. Ez ugyanolyan felemelkedés lehet a mindennapi lét partikularitásából, mint a művészeti alkotás, s ugyanolyan katartikus és erkölcsi nemesítő hatással is bírhat. Ezzel a forradalmi szervezet nem egyike lehet a polgári politikai pártoknak, hanem “a” forradalmi közösség lesz, mely az utókor (ha lesz a jelenlegi emberiségnek utókora) figyelmét magára vonja. Az egyetemességnek ez a tudata – a “történelem szemének” motiváló ereje következtében – rendkívüli tettekre és áldozatvállalásra sarkallhatja a szervezet tagjait, s fejlesztheti ki azok képességeit. Ennek ontológiai oka, hogy mára a szocializmusért vívott harc azonossá vált az emberiség létéért vívott harccal, s az egyébként partikuláris hétköznapi cselekvést az egyetemesség szintjére emeli föl. Természetesen a döntő tényező nem az, hogy a leendő forradalmi szervezet tagjai mit hisznek vagy gondolnak magukról – bár mint szubjektív elem, az sem elhanyagolható –, hanem az, hogy a gyakorlatban helyesen fognak-e cselekedni mint szervezet, előreviszik-e a forradalmi osztályt a társadalmi forradalomban a politikai forradalom felé, vagy netán ezzel éppen ellentétes történelmi funkciót töltenek be. Itt a végső szót természetesen az utókor (ha lesz) mondhatja ki, az egyetlen kapaszkodó a cselekvők, a folyamatot belülről szemlélők számára az elmélet és gyakorlat szakadatlan, dialektikus egymásra reflektálása lehet.

 

A forradalmi szocialista párt és a forradalmi egyenlőség

 

Az egyik legfőbb cselekvési, szervezeti elvnek kell lennie, hogy: mindazoknak a céloknak és elveknek a szervezeten belül maradéktalanul meg kell valósulniuk – az adott konkrét lehetőségek és szervezeti méretek szintjén –, melyeknek a társadalom egészében történő megvalósításért a forradalmi párt küzd. A forradalmi szocialista, közösségi társadalomnak elsősorban a szervezeten belül kell létrejönnie, mivel nem lehet inkongruencia a forradalom egyes lépcsőfokai között. Ez a forradalom legfőbb identitási kérdése, ennek az elvnek a feladása előbb-utóbb machiavellizmushoz s magának a forradalomnak a feladásához vezet.

Magától értetődő, hogy a szervezet kezdetben tisztán csak politikai organizációként (pártként) működik, mivel ez a forradalmi gyakorlat lényege a makroforradalom totalitásához vezető úton. Hogyan konstituálódhat az osztályok nélküli társadalom eszméje a szervezet interperszonális viszonyaiban? A társadalmi egyenlőség eszméjének következetes érvényesítésével. Ez egy törekvést jelent a társadalmivá szilárdult – sokszor természet adta különbözőségekből származó – egyenlőtlenségek politikai módon történő kiegyenlítése irányában. A társadalmi egyenlőség egyetemes forradalmi elvének ontológiai megalapozása messze túlfeszítené e munka kereteit, egyelőre megelégedhetünk annak az előfeltevésnek az elfogadásával, hogy minden embert egyenlően megillet a létezéshez való jog, beleértve az egyenlő létesélyeket és létlehetőségeket. Mivel az emberiség jelenlegi léte egy igen komplex zéró összegű játszmaként értelmezhető, minden tőkefelhalmozás, minden hatalmi többlet mások létesélyének és létlehetőségének csökkenését, hiányát okozza. A társadalmi egyenlőség egyetemes etikai elvének a forradalmi szervezetre való konkretizálása azt jelenti, hogy általában véve senkit sem illethet több hatalom másoknál. A társadalmi egyenlőség követelménye a pártban elsősorban mint politikai egyenlőség követelménye jelentkezik, melynek meg kell akadályoznia bármiféle hatalomkoncentráció kialakulását személyek vagy csoportok kezében. A hatalomkoncentráció kezdetben általában információk koncentrációjaként és kisajátításaként jelentkezik, később anyagi erők fölötti kizárólagos rendelkezésként, még később személyek feletti rendelkezésként nyilvánul meg. Mindezen nemkívánatos folyamatok megakadályozására olyan szervezeti modellt kell megvalósítani, mely megfelel a hatalmi hierarchiamentesség követelményének, vagyis a demokrácia közvetlen módjának megvalósítását kell célul kitűzni. A közvetlen demokrácia nem univerzális gyógyír, nem a “tökéletes politikai forma” megvalósulása, hanem csak egyfajta általános politikai, jogi garancia az összesség politikai érdekének érvényesülésére. Jelenleg makroméretű gyakorlatban még sehol sem működik, elméletileg teljesen kidolgozatlan, de nézetem szerint a jövő általános s igen nagy fejlődési lehetőségek előtt álló átmeneti politikai formája az állam nélküli, tisztán erkölcsi önszabályozásra épülő társadalom felé. A közvetlen demokrácia gyakorlatának igen sok akadálya, megoldásra váró kérdése van, melyek lényege a rendkívüli erőforrásigény. Nélkülözhetetlen feltétele – a politikai, jogi feltételeken túl – az adott társadalmi entitás tagjainak a közügyek irányába történő több-kevesebb aktivitása, a résztvevők elegendő szabadideje, fejlett telekommunikációs eszközökkel, hálózattal való teljes ellátottsága. A makroszintű közvetlen demokrácia ma még csak absztrakt, alig körvonalazott elmélet, s társadalmi méretű realizálása egy hosszabb történelmi időszakot kíván, ám a megoldandó problémák sokasága nem tántoríthat el bennünket attól, hogy mindenkori adott szervezeti lehetőségeinknek megfelelően törekedjünk megvalósítására s folyamatos fejlesztésére, mivel a párt ebben a tekintetben is az össztársadalom forradalmi jövőjének előképe.

Milyen következtetések vonhatók le a fenti ideális modell gyakorlati alkalmazásának problémáiból? Hogyan oldhatjuk fel a térbeli, időbeli korlátokból adódó ellentmondásokat, megfejelve a munkásság anyagi erőforrásainak korlátaival? A munkásosztály történelmi osztályharcának egyik legfőbb, máig ható tanulsága, hogy a forradalom megvalósítására a lehető legnagyobb tudatossággal kell törekedniük a forradalmároknak, ebből következik, hogy a lehető legjobban szervezett párttal kell rendelkeznie, minek elválaszthatatlan része, hogy a forradalmi párt gerincét a mindenkori munkásosztály iránt erkölcsileg szilárdan elkötelezett, sokoldalúan képzett, hivatásos forradalmároknak kell alkotniuk. A hivatásos forradalmár életét a forradalom ügyének szenteli, átlagon felüli áldozatokat hoz a forradalom érdekében, céltudatosságból, bátorságból és kitartásból példát mutat, vagyis osztálya iránti erkölcsi elkötelezettsége a legfőbb feltétele annak, hogy annak elismert vezetőjévé váljon. Minél több morális tekintéllyel bíró, elméletileg képzett hivatásos forradalmár tagja van a pártnak, annál nagyobb esélye nyílik a hatékony működésre és létszáma, társadalmi befolyása növelésére. A professzionalitás általános követelménye időtálló üzenete a munkásmozgalom történetének. Hatalmának megőrzése érdekében a burzsoázia is egyre fokozottabban támaszkodik a képzett értelmiségre, s a korunkban tapasztalható menedzser- és technokratafizetések rendkívüli mértékű emelésével véli azt realizálhatónak. Talán nem szorul magyarázatra, hogy az amatőr, műkedvelő, spontaneista “forradalmiságnak” e totális harcban a dilettáns szerep jut, s esélye sincs, hogy valóban ringbe szálljon az osztályhatalomért folytatott küzdelemben.

Mindazonáltal melyek a legfőbb feltételei, hogy a párt által fizetett hivatásos forradalmárok közössége ne válhasson pártbürokráciává, pártoligarchiává? Ha a bernsteinizmusban és a sztálinizmusban megpróbáljuk megtalálni a lényeges közös jegyet, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy mindkét esetben az adott párt vezetése eltért a forradalom helyes céljaitól, vagyis az adott elmélet megbukott az adott gyakorlat próbakövén. Tehát elsősorban a célokban, programokban és azok gyakorlati következményeiben keresendők a párttorzulások okai, s ezek az objektív körülmények maguk alá gyűrték a morálisan gyenge személyiségeket. Ez újra felhívja a figyelmet a tudatosság, a helyes forradalmi elmélet, a dialektikus és történelmi materializmus kiemelt fontosságára. Bizonyos – egyébként többé-kevésbé minden emberben létező – negatív személyiségvonások nem kaphatnak teret, ha az objektív körülmények nem nyújtanak lehetőséget kibontakozásukra. Tehát sem Bernstein, sem Sztálin morálisan torz személyiségével döntő módon nem magyarázhatók azok az objektív torzulások, melyek a munkásmozgalom két egymás utáni hullámában végbementek.

Láttuk, hogy a közvetlen demokrácia intézményrendszere csak részlegesen és fokozatosan épülhet ki. Van-e hát objektív kritérium- és garanciarendszer, mely bizonyságot ad a pártnak mint cselekvő szubjektumnak a cselekvés helyességét illetően? Ez a munkásosztály ontológiai viszonya a világhoz, objektív osztályhelyzete, mely ontológiai kényszerítő erővel determinálja a munkásosztályt a forradalom végrehajtására. Ez a legfőbb oka annak is, hogy a történelemben egyedülálló módon ez az osztály saját, tudományos, forradalmi világnézetet fejlesztett ki harcának biztos keresztülvitelére. S újra itt vagyunk az elmélet és gyakorlat dialektikájánál. Mint látjuk, az egyik nélkülözhetetlen oszlop a tudományosság, a világról való reális ismeret, míg a másik abban rejlik, hogy az osztályharc küzdelemjellegénél fogva minden másnál világosabban kiemeli az egyén áldozatvállalásának szerepét. A forradalmárok a mindennapi küzdelmek által mérettetnek meg, hiteles pártvezetőik az osztályharc hosszú éveinek kemény erkölcsi próbatételei során választódnak ki. A történelmi példák sora bizonyítja, hogy az erkölcsi áldozatvállalás, példamutatás sokszor az egyéni élet feláldozásával járt. Az osztályharc során kialakuló kölcsönös bizalom a mindennél szilárdabb erkölcsi kötőanyag a forradalmi párt szervezetében. Ebből következőleg a munkásosztály forradalmi pártjának képviseleti demokráciája valódi bizalmon alapul, szemben a polgári pártok partikuláris hatalmi érdekektől motivált képviseleti hierarchiájával. Mindeközben a közvetlen demokrácia adott lehetőségekhez mérten történő érvényesítése a formális garancia arra, hogy a párt tagjai kölcsönösen “ellenőrzik” is egymást, ez azonban már a demokrácia egy új minősége, mely már túlmutat azon.

 

Versenyt futunk az idővel

 

A világkapitalizmus strukturális válsága – bár tempója még viszonylag lassú – egyre jobban elmélyül. Minden eddiginél robbanásveszélyesebb korban élünk, s az elkerülhetetlen összeomlás közelgő réme egyre irracionálisabb, egyre képtelenebb ideológiákat teremt, vagy támaszt fel új formákban. A manipuláció totálissá vált, látszólag bármit és bárminek az ellenkezőjét be lehet bizonyítani, mindennek egyetlen kritériuma, hogy elegendő pénz és hatalom álljon rendelkezésre. A “nagy varázserő” – a különféle válságelemek “eltüntetésének”, transzformálásának képessége – azonban kimerülőben van, s a világméretű ösztönös kapitalizmusellenesség futótűzként terjed. Egyre több elméleti szakember számára nyilvánvaló, hogy a marxizmuson kívül a horizonton egyetlen olyan elmélet sincs, mely rendszerszerű összefüggéseiben képes lenne valódi alternatívát nyújtani a súlyos válságban lévő kapitalizmussal szemben. Az utósztálinista despotikus szocialista kísérlet összeomlása megteremtette a feltételeit a marxista, forradalmi szocialista elmélet soron lévő megújítása előtt. A világ szocialistáira kikerülhetetlen történelmi felelősségként hárul ezen óriási, végtelenül komplex elméleti feladat helyes megoldása.³⁵ Versenyt futunk az idővel. Az elavult tőkés társadalmi lét növekvő gyorsasággal száguld a káosz, a szétesés felé, s ha a forradalmi osztály társadalmi tudata nem képes olyan fejletté és általánossá válni, hogy a világ munkásosztálya még az összeomlás előtt határozottan és helyesen cselekedjen, már késő lesz, mert visszafordíthatatlan, öngerjesztő negatív folyamatok indulhatnak be, amely az emberiség apokaliptikus pusztulását okozhatja. A tudományos törvényszerűségekkel és mindazzal, ami belőlük következik, nem lehet vakon, büntetlenül szemben haladni. Nem bízhatjuk sorsunkat, gyerekeink sorsát a szerencsés véletlenre.

“Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.”

József Attila

 

 

Jegyzetek

 

¹ Mészáros István: “Socialism or Barbarism”. Monthly Review Press, New York, 2002. Magyarul: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005, ford.: Csala Károly. “Ha módosítanom kellene Rosa Luxemburg drámai szavait azon veszélyek láttán, amelyekkel mostanában nézünk szembe, annyi megszorítást kellene hozzátennem a »szocializmus, vagy barbárság«-hoz, hogy »barbárság, amennyiben szerencsénk van«, mivel a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetőségnek a világa, ott, túl a »szocializmus, vagy barbárság« alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelő, amelyekről az hírlik, hogy a halálosan magas szintű nukleáris sugárzást is képesek elviselni. Ez az egyetlen racionális jelentése a tőke harmadik útjának” (p. 92–93.).

Az Eszmélet szerkesztői felhívták a figyelmemet arra, hogy a félreérthetőség elkerülése végett pontosabban határozzam meg az általam vélt hangsúlybeli különbséget Mészáros alternatívái és az enyéim között. Mészáros két fő alternatívája az emberiség létezésének szférájában van, s csak harmadik lehetőségként jelenik meg a végső kipusztulás, ám a barbárság második alternatíváját mindjárt zárójelbe is teszi a “ha szerencsénk van” feltétellel, melynél a véletlen kategóriája csak egy igen speciális, nagyon sajátos szűk utat enged meg. Ez relatíve felértékeli a harmadik alternatíva erősségét, de nem annyira, hogy egyenrangú legyen az elsővel, a szocializmus kényszerítő szükségszerűségével. Tehát az én olvasatomban a szocializmus erős alternatívájával a barbárság véletlennel teljesen legyengített és a végső kipusztulás látensen tagadott, vagyis nem egyenrangú alternatívái állnak szemben. A második alternatíva – számomra logikailag zavaró – tételezése megakadályozza Mészárost, hogy a kérdést a maga ontológiai tisztaságában tegye fel. Mindezekből következik, hogy bár nézeteim valószínűleg szinte minden releváns kérdésben azonosak Mészároséival, úgy vélem, hogy az emberiség végső kipusztulásának gyakorlati veszélye közelibb és valószínűbb eshetőség, mint ahogy a kérdéses alternatíva fogalmi kifejezéséből Mészárosnál kiolvasható. Nézetem szerint a végső kipusztulás veszélyének ontológiai ténye minden eddiginél szélesebb körben és gyorsabban forradalmasítja majd a tömegeket, s a globális szocialista forradalom elindítója és egyúttal legfőbb hajtóereje lesz. Számos olvasónak jelentéktelennek tűnhet ez a fent említett hangsúlybeli különbség, ám e leheletfinom distinkció – a véletlen–szükségszerűség dialektikája és a determinizmus problémakomplexuma közvetítésével – a társadalmi cselekvéshez vezető következtetésekben, a forradalmi programban konkretizálódva akár jelentős különbségeket is eredményezhet. A leglényegesebb tételmondatban azonban teljesen egyetértek Mészárossal: “…a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kipusztítása” (p. 92.).

² Mészáros István: Beyond Capital. Merlin Press, London, 1995. Part Three: Structural Crisis of the Capital System (p. 521–870.). (Tizenegy év telt el Mészáros “magnum opus”-ának első megjelenése óta, melyet sokan a Tőke jelenkori update-jének tartanak. Számos nyelvre lefordították, spanyolul már több kiadást is megért, úgy tűnik Dél-Amerikában igazi társadalomtudományi bestsellerré vált. Óriási szégyen a magyar tudományos és kulturális közéletre nézve, különös tekintettel a könyvkiadókra, hogy – bár ott lenne a helye a hazai köz- és iskolai könyvtárak polcain – még mindig várat magára a magyar megjelenés.)

³ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november.

⁴ David Stipp: The Pentagon’s Weather Nightmare The Climate could change radically, and fast. That would be the mother of all national security issues. Fortune, 2004. február 9. – A fenti cikket ismerteti Bihari László: A Pentagon tanulmánya a klímakatasztrófáról, Rapid változás akár 20 éven belül – permanens háborúk. Népszabadság, 2004. február 10., továbbá: A Pentagon a hidegre készül, A globális éghajlatváltozás fegyveres konfliktusok kiváltó oka lehet (nem szignált szerző), Népszabadság, 2004. február 11. Ez utóbbi cikkből: “Az amerikai katonai vezetőket aggasztja a klímaváltozás – derül ki abból a jelentésből, amelyet a védelmi tárca a főként gazdasági témákkal foglalkozó Fortune magazinnak adott ki. A hangsúlyozottan hipotetikus forgatókönyvet a Csillagok háborúja agg és különösen előrelátó szereplője nyomán csak a Pentagon Yodájaként emlegetett Andrew Marshall felügyelete alatt állították össze. A 83 esztendős, titokzatos szakértő több mint harminc éve vezeti a távlatilag stratégiai veszélyeket szemmel tartó, szigorúan a háttérbe húzódó csoportot. Állítólag ő áll a ballisztikus rakétákat elhárító fegyverrendszer terve mögött is.”

⁵ Huntington, Samuel Phillips: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

⁶ Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, Boston, 2000.

⁷ Mészáros István: Kortársunk, Marx – és globalizációs koncepciója. Ezredvég, 2005. november. – A német fasizmus politikai létrejöttének eszmetörténeti előzményeihez: Lukács György: Az ész trónfosztása. Magvető Kiadó, Budapest, 1978. “Ennek a könyvnek egyik alaptétele: nincs »ártatlan« világnézet. Semmiféle vonatkozásban nincs ilyen világnézet, de különösen nincs problémánkra vonatkozóan, mégpedig épp filozófiai értelemben: az ész mellett vagy az ész ellen való állásfoglalás eldönti egyúttal egy filozófiának mint filozófiának lényegét, a társadalmi fejlődésben betöltött szerepét” (kiemelés: B. Gy.) (p. 11.). Lukács e művének az ad különös aktualitást, hogy minél közelebb kerülünk a kapitalizmus általános összeomlásához, a tőke egyre következetesebb logikával hozza létre az álcázott, egyre megtévesztőbb fasizmusmegalapozó ideológiákat.

⁸ Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság – mint történelmi alternatíva. Napvilág Kiadó, 2005. (p. 104.)

⁹ A burzsoázia elmélyülő ideológiai válságát mutatja, hogy általános kortünetté, szinte divattá vált a kapitalizmuskritika, hangzatos címek röpködnek, de a forradalmi lényeg megragadását, a szaktudományos részeredmények közötti alapvető összefüggések koherens, filozófiai mélységű s nem utolsósorban gyakorlati jelentőségű elméletté olvasztását tükröző művet alig-alig találhatunk. Ennek egyik legfőbb oka, hogy hiányzik belőlük a valódi forradalmi szellem, a materialista dialektika helyes alkalmazása, mely nélkül lehetetlen egyetemes érvényű elméletalkotás. E tekintetben Mészáros munkái minden bizonnyal korszakos jelentőségűek.

¹⁰ Wirth Ádám: Hová lettek az osztályok?. Ezredvég, 2001. május.

¹¹ Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Népszabadság, 2004. április 30., lásd még: Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Budapest, 2001. (p. 248–259.) – A félreértések elkerülése végett sietek leszögezni, hogy nagyra értékelem Szalai Erzsébet empirikus szociológiai kutatásait, illetve baloldali, szocialista politikai megnyilvánulásait, de mindezeket sajnos zárójelbe teszi elméleti következetlensége. Ígérem elsők között fogom méltatni, ha a szóbanforgó kérdésben valóban forradalmi álláspontra helyezkedik.

¹² Krausz Tamás bár nem az osztálytudatosság, hanem a munkamegosztásbeli átstrukturálódás tekintetében, a következőképpen értékeli Szalai állításait: “Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk (kiemelés B. GY.), hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastrukturálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.” Beszélgetés Szalai Erzsébet könyvéről az Eszmélet Baráti Körben 2001. március 4-én. Eszmélet, 54. (p. 94.) – Egy helyes (forradalmi) szociológiai szemléletű és módszertanú munka: John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban. Gondolat, Budapest, 1985.

¹³ A történelem során igen sokszor előfordult, hogy az elnyomott osztályok forradalmi felkeléseit a megmozdulások egyes vezetői vagy vezető rétegei a legkülönfélébb módokon elárulták. Engels szinte történészi részletességgel foglalkozik az osztályharcok történetével A német parasztháború című munkájában, mely igen alkalmas e probléma szemléltetésére. Ezzel csak azt szándékozom jelezni, hogy a forradalmi mozgalom demoralizálódása nem a munkásmozgalom kizárólagos sajátossága, hanem általánosabb történelmi mozgástörvények fejeződnek ki benne, s megismerésük alkalmas lehet fontos vezetéselméleti következtetések levonására. Mindazonáltal az objektív folyamatok túlzott mértékű etikai megokolása súlyos történelmi tévedések forrása lehet.

¹⁴ Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971 (p. 292.). (Lukács az idézett tanulmányt 1920-ban írta, és 1923-ban jelent meg először önálló kötetben Berlinben.)

¹⁵ Lukács György: i. m. (p. 299.)

¹⁶ Hans-Peter Martin–Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998 (p. 266.).

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapest, 1999, illetve: Soros György: A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása. Scolar Kiadó, Budapest, 2001.

¹⁸ Lukács György: i. m. (p. 295.)

¹⁹ The Corporation (2004) (Dokumentumfilm. 140 perc). Rendezte: Jennifer Abbott és Mark Achbar, Független Média Kiadó, 2005.

²⁰ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. Történeti fejezetek (p. 40.). Lukács figyelmeztetése mit sem vesztett időszerűségéből: “A modern nyugati szociológia mind energikusabban fejlődik a tömegek társadalmilag tudatos manipulálásának általános elmélete felé. Karl Mannheim már harminc évvel ezelőtt (kb. 1930-as évek második felében – B. Gy.) tudományos módszert próbált kidolgozni ebből a célból; (…) – …a mai tudomány nemcsak egyszerűen tárgya az általános manipuláció felé tartó ellenállhatatlan társadalmi fejlődésnek, hanem aktívan részt vesz ennek kiformálásában és általános megvalósításában. Nem volna helyes, ha ezt az aktív szerepet a szociológiára és a gazdaságtanra korlátoznánk, hiszen a fordulat talán a politikai elméletben és gyakorlatban a legvilágosabb. – (…) az utóbbi évtizedekben bizalom ébredt az iránt, hogy a tömegeket korlátlanul lehet manipulálni.”

²¹ Mészáros István: The Power of Ideology. New York, University Press, 1990.

²² Lukács György: i. m. (p. 301.)

²³ MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1960. (p. 20.)

²⁴ “Az idő a rend keretét adja a térnek, strukturálja azt. A valós idő egységes ritmusa folytonosan ismétlődő viszonyítási pontokat ad számunkra, a mikro és makro létesemények kaotikus halmazát összefüggő történéssé, történelemmé integrálja. A dolgok története jelentheti a realitást, a valóságot, a lét teljességét, szintézisét a keletkezéstől (a létfeltételek megteremtődésétől) az elmúlásig (a létfeltételek megszűnéséig), míg a dolgok pillanatnyisága a létfolyamat egy kiragadott »szeletét«, a maga partikuláris, analitikus elvontságában, mely a létezésnek eme pillanatnyi darabja az irrealitás hordozója, a bizonytalanság megtestesítője.” – Bartók Gyula: Mi az anyag? (Természetontológiai bevezetés egy forradalmi társadalomontológiához), kézirat.

²⁵ Csíkszentmihályi Mihály: Flow, az áramlat. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. A kapitalizmus megfosztja az egyént élete valódi átélésének élményétől is, s helyébe egy hamis, valódi identitásától megfosztott, minden léteseményt pótlékokkal helyettesítő, boldogtalan létet ad. Csíkszentmihályi munkája a személyiség szubjektív forradalmasításának kézikönyve, az egyéni tudat önfelszabadításának fontos gyakorlati-módszertani összefoglalása.

²⁶ Lukács György: i. m. (p. 303.)

²⁷ Norbert Seitz–Hermann Glaser: Víziók és utópiák az Agenda-korszakban. Ezredvég, 2005. november. Az interjú világos bizonysága a német szociáldemokrácia mély intellektuális válságának.

²⁸ A MARKSZ (Magyar Reformkommunisták Szövetségének) létrejötte győri központtal, a Munkáspártból (új nevén: Magyar Kommunista Munkáspárt) kivált “lázadók” önálló párttá alakulása Magyarországi Munkáspárt 2006 néven, a Comrade-csoport feltűnése az interneten, a Hétköznapi Csalódások nevű pécsi anarchokommunista együttes növekvő sikerei jelzésértékűek. Ezeken túl joggal feltételezhető, hogy számos kisebb-nagyobb csoport is létrejött az utóbbi időben, melyek még nem léptek a szélesebb nyilvánosság elé.

²⁹ Lukács György: i. m. (p. 602.)

³⁰ Lukács György: i. m. (p. 608.)

³¹ Lukács György: i. m. (p. 643.)

³² MEM 3. Kossuth Könyvkiadó, 1960. (p. 35.)

³³ Lenin: Állam és forradalom. Kossuth Könyvkiadó, 1973. – Marx és Engels dialektikus módszerükből következően nem abszolutizálják a politikai forradalom erőszakos útját és elméleti, speciális esetként számolnak a szocializmusba, a forradalomba való békés átmenet lehetőségével. Azonban a 19. század történelmének tanulságai alapján határozott gyakorlati célként a proletariátus diktatúrájának fegyveres úton történő kivívását tűzik ki. Lenin is elsősorban a gyakorlatra koncentrált – 1917 augusztus–szeptemberében írta fenti művét –, így érthető, hogy nem sok teret szentelt az akkoriban semmilyen aktualitással nem bíró békés forradalom elméleti lehetősége elemzésének. Mindazonáltal egyetlen helyen utal Engelsnek Az 1891-es szociáldemokrata programtervezet kritikájához című munkájára: “Engels eléggé elővigyázatos ahhoz, hogy ne kösse meg a kezét. Elismeri, hogy köztársaságokban vagy nagy szabadsággal rendelkező országokban »elképzelhető« (de csak »elképzelhető!«) a szocializmusba való békés belenövés…” (p. 98.) – ez egyben bizonysága Lenin dialektikus módszerének, vagyis nem állítható forradalomelméletéről, hogy abszolutizálná az erőszakot.

³⁴ Heller Ágnes: A mindennapi élet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

³⁵ Leo Panitch: Renewing Socialism; Democracy, Strategy and Imagination. Westview Press, Oxford, 2001.

Az „átmenet" fogalma ideológiai kategóriává változott, amivel felül lehet írni, el lehet fedni a „posztszocialistának" nevezett korszak minden olyan jelenségét, ami e folyamat emberellenességét mutatja fel mind a Balkánon, mind másutt. Az „átmenetiség" felmentést ad az átmeneti társadalmak antidemokratizmusára, a kizsákmányolás mértéktelen növelésére.

Hogyan is jellemezhetnénk a Balkánt? Talán mint olyan régiót, melyet az Európa-erőd védelmi vonalai osztanak fel? Erre már korábban is volt példa, s azt is láthattuk, hogy a Balkán sikerrel túlélt minden, érte versengő birodalmat: talán manapság az a lényegi különbség figyelhető meg, mintha a népeket megosztó falak a birodalmon belül húzódnának, mintha a birodalom globális konstrukciójának részeit és alkotóelemeit adnák. – Olyan régió ez, ahol az elmúlt száz évben minden modern politikai formációt kipróbáltak a királyságtól a forradalmi köztársaságig, a soknemzetiségű föderációtól a nemzetállamokig és a protektorátusig, s ahol felgyorsítva, de nem sokkal több sikerrel a fenti formaváltozatok sorozata újra lepergett az előző évszázad utolsó évtizedében, a sorozatból kifelejtve a forradalmi köztársaságot, mivel helyette az érintettek saját jószántukból a bantusztáni formációt próbálgatták. Mindezek a folyamatok persze sokkal inkább a modern politikai találmányok válságát és hanyatlását mutatják, mintsem a Balkán bármely specifikus vonását. – A Balkánt jellemezzük talán úgy, mint olyan régiót, ahol a belső konfliktusok és a külső nyomás együttes erővel a földre kényszerítették a nemzeti gazdaságokat, és megteremtették az informális szektort, kitüntető szerepet juttattak a fegyverkereskedelemnek, a drog- és embercsempészetnek? Ám ez jelen világunkban aligha mondható specifikus vonásnak.

E jellemzők azonban valóban részei a mai Balkánnak: és mégsem mondhatjuk, hogy új fejezetet jelentenek a Balkán egész történetében, vagy hogy a világ más részein zajló folyamatoktól gyökeresen eltérő képet mutatnának a Balkánról. Ezek a vonások nem kizárólag a Balkánra jellemzők sem időbeli, sem térbeli értelemben. Sokkal inkább hosszú távú folyamatokra utalnak, melyek tágabb területi dimenziókat ölelnek fel: arra inspirálnak minket, hogy a jelenkori Balkánt szélesebb időbeli-térbeli perspektívába állítsuk be.

Van azonban két paraméter, mely változatlan a balkáni országok egészét illetően: a szegénység egyre kiterjedtebb, és növekszik az egyenlőtlenség. A jelenlegi politikai irányvonal apologétái azt állítják, hogy az egyenlőtlenség serkentőleg hat a gazdasági növekedésre, de legalábbis annak úgymond szükséges velejárója. A közgazdászok elmagyarázzák, hogy a tényleges egyenlőtlenség az adott társadalomnak az egyenlőtlenség iránt tanúsított toleranciáján múlik; és persze, hozzáteszik, hogy az egyenlőtlenség mindig alacsony a gazdaságilag sikeres és gazdag országokban, és magas a gazdasági bajoktól szenvedő és szegény országokban. Miközben az egyenlőtlenség növekszik a Balkán országaiban, fejlődési esélyeik egyre romlanak. Egyébként is, az egyenlőtlenség nemcsak a Balkánon növekszik: minden posztszocialista országra jellemző ez a sajátosság – akárcsak a szegénység térnyerése.

Kivétel nélkül minden posztszocialista országra jellemző, hogy 1991 után a nemzeti össztermék (GDP) visszaesett; Közép- és Kelet-Európában egészen 1994-ig csökkenő tendenciát mutatott, mígnem a 65%-ra esett vissza (1991-et véve 100-nak); aztán a trend stabilizálódott, és 1997-re kicsit meghaladta a 75-ös értéket; a balti országokban a visszaesés még meredekebb volt (1994-ben 43-as indexszel), és az 1994 utáni stabilizáció is sokkal alacsonyabb szinten maradt (1997-ben kicsivel 50 fölött állt); a volt Szovjetunióban (Független Államok Közössége) a hanyatlás még 1997-ben is tartott, amikor az index 50 körül mozgott. 1997-ben csak két olyan posztszocialista ország létezett, melynek GDP-je az 1990-es GDP-jéhez képest pozitív mutatókat produkált: Lengyelország (125,2) és Szlovénia (104,1).

Ám ennek a viszonylagos sikernek nagy ára volt; tény azonban, hogy a többi posztkommunista ország még nagyobb árat fizetett a gazdasági sikertelenségért. Az “alacsony jövedelmű szegények” aránya a népességen belül egyötödtől a szélsőséges háromötödig (Azerbajdzsánban) terjed, s csak a balti országok jelentenek kivételt (ott kisebb mint egytized). A feketegazdaság részaránya mindenhol magas, bár az erre vonatkozó adatok szórványosak és megbízhatatlanok.

A társadalmi egyenlőtlenség növekedése minden posztszocialista országra jellemző tünet – beleértve a Balkánt is. A Gini-együttható mozgása magáért beszél. Szlovénia meg tudta fékezni az egyenlőtlenség felfutását, ami a GDP szempontjából marginális eset – és ennek ellenére is lehagyta Dániát 1994-ben, és az egyenlőtlenség társadalmi ollója tovább nyílik.

A gazdasági növekedés, legalábbis Szlovéniában, egyértelműen a dolgozók rovására érhető el – valamint azokéra, akiknek esélyük sincs a munkavégzésre, azaz a munkanélküliek kárára. Igaz ugyan, hogy a posztszocialista országok egyszerűen csak felzárkóznak ahhoz a folyamathoz, amely a “fejlett” centrumországokat néhány évtizede már elérte.

Ezeket a folyamatokat rendszerint úgy könyvelik el, mint az “átalakulás árát”. Ez azonban nagyon helytelen, hiszen ha egy ország társadalmi struktúrája megváltozott, akkor az új társadalmi struktúra az, ahová az “átalakulás” eljuttatta. A kisebb arányú egyenlőtlenségből és kisebb szegénységből a súlyosabbak felé vezető átalakulás “ára” az a sok áldozat, akik egyébként nem pusztultak volna el, azok az oktatási formák, melyek egyébként továbbra is elérhetők lettek volna a lakosság széles körei számára, és azoknak a gyerekeknek a szerencsétlen gyermekkora, melyet éhezés és nyomor jellemez… Helyesebb lenne tehát következményekről beszélni.

A változások “áráról” beszélni leegyszerűsítés, hiszen félrevezetően azt sugallja, hogy az “átalakulás” szerencsétlen következményei egyfajta “befektetésként” értendők, melyek kvázi automatikusan “visszafizetődnek” valamikor a jövőben. A legfontosabb probléma a munkanélküliség: ez legalább három, különböző természetű folyamat eredménye. Az egyik folyamat a társadalmi dominancia tekintetében bekövetkezett változás: az uralkodó osztályokat már nem kényszeríti a teljes foglalkoztatottság kötelezettsége. A másik folyamat a neoliberális globalizáció politikájából fakad: a “nemzetgazdaságok” arra kényszerülnek – a legváltozatosabb nemzetközi nyomásgyakorlás és eszközrendszer révén –, hogy a világpiacon “versengjenek”. A harmadik folyamat az ún. harmadik “ipari forradalom”, ami társadalmi osztályok egészét teszi “fölöslegessé”. Mindezek együttes következménye a jelenlegi munkanélküliség, ami minden posztszocialista országban jelen van, némelyikben pedig – és a balkáni országok ide tartoznak – egyenesen olyannyira drasztikus, hogy a jelenleg munka nélkül tengődők jelentős hányada nem is fog visszakerülni a foglalkoztatottak világába.

Az egyenlőtlenség nem maradhat elszigetelt társadalmi jelenség. Közvetlen kapcsolatban van olyan komplex társadalmi dimenziókkal, mint amilyen a társadalom-egészségügy és a születéskor várható élettartam. Azokban az országokban, ahol az egyenlőtlenség mértéke kisebb, magasabb a várható élettartam is. De ami még ennél is fontosabb, az az, hogy a viszonylagos szegénység trendjei korrelálnak a várható élettartam változásaival.

Egy adott társadalom jólétének megbízható mutatója a népesedési ütem. A balkáni államokban ez negatív: ugyanakkor jellemző, hogy a Balkánon nem a halálozási ráta növekedése, hanem a születési ráta csökkenése eredményezi a negatív trendet. Kivételt képez viszont Románia és Bulgária, ahol együtt hat a növekvő halálozási arány és a csökkenő születési ráta.

A fentiek következményeképp a populációs trendek negatív képet mutatnak a Balkánon – a többi posztszocialista országhoz hasonlóan. Az összehasonlító adatokat tekintve azt mondhatjuk, a balkáni államok még elég jól is állnak ebben a tekintetben.

Úgy tűnik, hogy általában a balkáni országoknak nehézséget okoz a “szociális háló” vagy szociális kohézió biztosítása. Kevésbé tudományosan szólva, a társadalmi szolidaritás meglehetősen gyenge lábakon áll – és ez nemcsak a jóléti állam intézményeire vonatkozik, hanem más, hosszú távú szociális mechanizmusokra is, mint például a nagycsalád, a szomszédok, a különféle közösségek, a helyi, a szakszervezeti és az életkor szerint szerveződött csoportok… Az optimista megközelítés itt a hagyományos struktúrák széteséséről és “modernizációról” beszél.

Az ún. “premodern” hálózatok gondját viselték azoknak, akik ideiglenesen vagy véglegesen kívül rekedtek a “produktív munka” szféráján, tehát eltartották a betegeket, a munkanélkülieket stb. Ma már nemcsak a hagyományos formák vannak kiveszőben a Balkánon, hanem erőteljesen újradefiniálták a produktív munka fogalmát is: csak az számít ide, ami a tőkefelhalmozást segíti elő. Persze azonnal hangsúlyoznunk kell, hogy a jelenlegi intézményi felállásban a háztartásban végzett munka nem felel meg ennek a kritériumnak.

A “premodern”, ma már eltűnőben lévő összefüggések között a társadalmi szolidaritásnak ezeket a dimenzióit a klasszikus viszonos csere biztosította. De minden társadalomban van két olyan csoport, melynek társadalmi hozzájárulása csekély vagy éppen nagyon speciális, és semmiképp sem fér bele a “produktív munka” modern definíciójába: ebbe a két csoportba a nagyon fiatalok és a (nagyon) öregek tartoznak. Hagyományosan ezt a két társadalmi csoportot a generációk fölötti vagy késleltetett csere révén integrálták a közösségek: amit gyermekkoromban én a szüleimtől kaptam, azt majd gyermekeimnek adom tovább; segítem idős szüleimet, és remélem, gyermekeim majd támogatnak engem, ha én megöregszem… A “premodern” társadalmi formák eltűnésével összeomlott ez a mechanizmus: a gyerekek problémáját könnyen meg lehet oldani azzal, hogy egyszerűen nem is hozzuk őket világra; ám az öregek már súlyosabb problémát jelentenek, és szükségessé teszik a “nyugdíjreform” bevezetését.

És hát még a fiatalokkal sem olyan egyszerű a dolog: nem csak a születési ráta hanyatlik, oda kell figyelnünk a fiatal korcsoportoknak a felnőtt társadalomba való fokozott integrációjára is: az oktatási rendszerek egyre jobban a versenyre és a kiválasztásra épülnek, és egyre kizárólagosabban a társadalmi osztályok újratermelésének célját szolgálják.

A társadalmi szolidaritás mindkét formája – a “viszonossági csere” horizontális és a nemzedékek közötti, “késleltetett” vertikális dimenziója – komolyan megrendült a Balkánon, akárcsak a többi posztszocialista országban. Az ún. “átmeneti országok” közös fejlődési trendjeit a következőkben összegezhetjük:

– a gazdasági tevékenység visszaesése,

– a munkanélküliség növekedése,

– a munkanélküliség növekedése a fiatalok körében (az iskolai lemorzsolódás következtében is),

– az életszínvonal csökkenése,

– a szegénység felerősödése,

– az értékrend változása (az individualizmus elterjedése),

– a bizonytalan sorsú társadalmi csoportok kialakulása (fiatalok, munkanélküliek, szegények).

Fentebb már említést tettünk a munkanélküliségről és a szegénységről, és érintettük a fiatalságnak mint újonnan felbukkant “kockázati csoportnak” a megjelenését.

Ha nem következik be radikális változás, akkor a fiataloknak a jövőben még a mainál is jelentősebb kockázatokkal kell megküzdeniük. Nem ad okot optimizmusra, hogy a középiskolás korú népesség nagy arányban marad ki a középfokú oktatásból (lásd például a Bulgáriában mért 40%-os vagy a horvátországi 34%-os arányt).

Tény, hogy még a posztszocialista országok között is a Balkánon a legalacsonyabbak a beiskolázási adatok a 6/7–14/15 évesek korcsoportjaiban. A GDP-nek a közoktatásra fordított százalékos aránya alacsony és stagnál – legalábbis egyes országok esetében (Albánia, Bulgária).

Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy a balkáni társadalmak a viszonossági csere (a közösségi szolidaritás kapcsolatai) és a késleltetett csere (a nemzedékek közötti szolidaritás) tekintetében egyaránt visszaesnek. Ez viszont súlyos társadalmi anomáliákat okoz, melyeknek legpregnánsabb következményei a növekvő társadalmi egyenlőtlenség és súlyosbodó szegénység egyfelől, másfelől pedig a nemzedéki alapon formálódó új “kockázati csoportok” megjelenése – vagyis a fiatalok és az öregek, illetve a munkanélküliek (a tartósan, illetve az ideiglenesen munka nélkül maradtak) hadai.

A társadalmi kohézió mely mechanizmusai maradnak fenn? Mára a csere legjellemzőbb modern formája a generalizált árucsere lett. Már öt évszázad telt el azóta, hogy a kapitalista termelési mód a történelem színpadára lépett, úgyhogy nem lehetünk igazán meglepve. Vagy mégis?

Vagy inkább egyet kell értenünk azokkal, akik szerint ez csak ideiglenes és lényegileg jótékony hatású sokk, a Balkánt végre megérintő “modernitásnak” amolyan mellékhatása? Ám akkor azt is mondhatjuk, hogy a “modernitás” oda érkezik, ahonnan történetileg elindult – Nyugat-Európába. Hiszen Nyugat-Európa gazdag és fejlett országait ugyancsak sújtja a “társadalmi kötelékek” lazulása, azaz a szolidaritás mechanizmusainak eltűnése, az emberi élet esszenciális aspektusainak áruvá válása. Ez a veszély olyan fenyegető, hogy Pierre Bourdieu felszólított arra, harcoljunk “a civilizáció megsemmisítése ellen”.

Az a benyomásunk keletkezhet tehát, hogy a Balkán – akárcsak az egész világ – a jelenlegi globális folyamatok foglya: ezek a folyamatok beszippantják a világrendszer periferiális és félperifériás régióit, melyeknek a Balkán csak egyike. Ami viszont mégis csak a Balkánra jellemző sajátosság, az abban a sajátos ideológiai formában keresendő, melyben ezek a folyamatok végbemennek, s mely elsődlegesen meghatározza, hogyan reagál e folyamatokra az adott régió: a Balkánnal kapcsolatban e sajátos formát legjobban az “átmenet” fogalma fejezi ki.

Igaz, az “átmenet” népszerű jelszó minden posztszocialista országban. Lényegi hatása mindenhol azonos: elfogadtatja, normálisnak mutatja az általam fentebb vázolt folyamatokat. Amit Nyugat-Európában a “civilizációt” fenyegető fejleménynek tekintenek, azt az “átmenet” fogalmától elkábult országokban a civilizációhoz való felemelkedésként ünneplik. A Balkánon különösképpen is orientális fogalmak szerint formálódik az átmenet, s ebben meghatározó fogalom a “csatlakozás Európához” imperatívusza. Miközben “Európában és a világ más tájain egyre többen utasítják el a liberalizmus vagy barbarizmus hamis alternatíváját” , addig a balkáni népek tovább nyögik a neoliberális politika következményeit, mondván, ez a balkáni barbarizmus levetkőzésének módja. A máshol is bevett “átmenet” ideológiája és ennek balkáni – orientális színezetű változata lelkes támogatókra talált a helyi politikai osztályok bizonyos csoportjai körében, ám a jelenlegi hegemón helyzetbe e politikai osztályok csak akkor tudták magukat felküzdeni, amikor a “nemzetközi közösség” hihetetlenül ostoba képviselői, azaz a nyugat-európai és amerikai nagypolitika és nemzetközi üzlet megtestesítői, úgymond, “hitelesítették” őket.

Ebből a szempontból vizsgálva a helyzetet, azok, akik Európában nem értenek egyet Bourdieu-vel, de helyeselnek a balkáni, orientális ideológiának, valójában csak a modern Európa egyik specifikus hagyományát ünneplik. Persze, nem az orientalizmus már diszkreditálódott hagyományát, hanem a társadalmi szerződésből eredő modern demokratikus alkotmány tiszteletre méltó hagyományát.

Az “átmenet” ideológiája által felvetett probléma abban áll, hogyan lehet demokratikus politikai és társadalmi intézményeket kiépíteni olyan népek körében, melyeknek semmiféle politikai kultúrájuk nincs. Mivel a demokratikus kultúrát csak a demokratikus intézmények évszázadokig tartó használata során lehet elsajátítani, a vállalkozás ördögi körbe szorul. Ez a probléma korántsem új Európában, és éppenséggel civilizációs és kulturális kérdésként merült fel:

 

“Pour qu’un peuple naissant put gouter les saines maximes de la politique et suivre les règles fondamentales de la raison d’Etat, il faudrait que l’effet put devenir la cause, que l’esprit social qui doit être l’ouvrage de l’institution présidant à l’institution même, et que les hommes fussent avant les lois ce qu’ils doivent devenir par elles. (Jean-Jacques Rousseau, Le contrat social, 1762, livre II, ch. 7.) “Hogy a születőben lévő nép megízlelhesse a politika egészséges elveit, és követni tudja az államérdek alapvető kívánalmait, ahhoz arra volna szükség, hogy az ok okozattá legyen, hogy a társadalom szelleme, jóllehet csak az alkotmányból fakad, eleve felügyeljen az alkotmány bevezetése fölött, s az emberek már a törvények előtt olyanok legyenek, amilyenné a törvények által kellene válniok.” (J.-J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, Budapest, 1978. p. 506.)

 

Az ördögi kört csak kívülről lehet megtörni. Rousseau bevezetett egy kiegészítő funkciót, mely a politikai intézmények kifejlesztésének masinériáját külső beavatkozással indítja el. Nála ezt a szerepet a Legislateur, a törvényhozó tölti be. A Törvényhozó, Rousseau eredetmítosza szerint, megírja a törvényeket, és a nép, le peuple, elé terjeszti őket. A nép megvizsgálja ezeket a törvényeket, és jónak találván őket, valamint azért, mert ő, a nép van felruházva a szuverenitás képességével, szabad akaratából elfogadja ezeket a törvényeket. A törvény ezen vizsgálatának, értékelésének és elfogadásának folyamatában műveli magát a nép, mely által politikai nemzetté válik. Történelmi példaként Rousseau Lükurgoszt, a “modern olasz köztársaságokat” és Genfet idézi, ellenpéldaként pedig Rómára hivatkozik. Még csak sejtelme sem volt róla, hogy valójában az acquis communautaires történetét írja.

Az “átmenet” ideológiája, mely immár a helyi intézményekben és a nemzetközi megállapodásokban materializálódott, látszólag problémátlanná teszi a jelen történelmi fejleményeit, és megbénítja a társadalmi képzelőerőt, gátolja az aktív intervenciót, viszont előnyben részesíti a “spontán” fejleményeket úgy, ahogy azok a világ hegemón erőinek kedveznek. Ha az “átmenet”-ideológia összefonódik – mint azt a Balkánon látjuk – az orientalizmus helyi alakváltozataival, akkor pótlólagos illúziót és naivitást plántál a társadalmi tudatba.

Hogy ezek a folyamatok hová vezetnek majd, ha engedjük őket szabadon, “spontánul” érvényesülni? Míg az elemzők abban egyetértenek, hogy a világrendszer válságban van, magyarázataik eltérnek egymástól. Immanuel Wallerstein szerint ez a kapitalizmus végső válsága. Andre Gunder Frank úgy véli, csak az ázsiai gazdaság kétszáz éves válsága ér véget, s ezzel együtt, következésképpen vége szakad a Nyugat végletekig misztifikált “felemelkedésének” is. Pierre-Noel Giraud úgy tartja, hogy ami eltűnik, az csak a 20. század egyik kivételes furcsasága: miközben a 20. század folyamán a világ régiói közötti különbségek drasztikusan megnőttek, a gazdag országok egymás közötti konfliktusai feltűnően csökkentek. Giraud arra számít, hogy a jövőben az alacsony jövedelmű és nagy technikai kapacitású országok (Kína, India, Délkelet-Ázsia, Kelet-Európa) egyre inkább fel fognak zárkózni a jelenlegi gazdagokhoz, s közben a gazdag országok belső feszültségei kényszerűen újra erősödni kezdenek.

Giovanni Arrighi elmélete szerint a kapitalista rendszer ciklusokban oszcillál, melyben az anyagi expanzió és a pénzügyi expanzió váltja egymást. Minden ciklust a világhatalom azon hegemóniája határozza meg, amely képes kibékíteni az államot és a tőkét. A mai ciklust, mely lassan végéhez közeledik, az USA hegemóniája jellemezi. Az Egyesült Államok még mindig politikai és katonai szupremáciát élvez, viszont a szabad tőke Kelet-Ázsiába helyeződött át. Ha a tőke és az állam újra szövetséget köt, legyenek bár különböző helyszíneken, akkor valószínűleg újra elindulhat egy tőkeciklus. Ha azonban ez nem történik meg, akkor a kapitalizmusnak befellegzett. Az új rendszer pedig vagy birodalom lesz piac nélkül, vagy piac lesz birodalom nélkül.

Ez csak néhány a lehetséges forgatókönyvek közül, ha és amennyiben a jelen meghatározó logikája a jövőre nézve is érvényes marad. Momentán ez a logika lényegileg körkörös és a fennálló uralmi viszonyokat újratermelő jellegű. A Világbank a közelmúltban kitűnő példáját adta ennek a logikának: egyértelműen kinyilvánította, hogy “a dohány a globális gazdaságra nézve veszélyt jelent”. Az érvelés mögött minden bizonnyal a következő logika húzódik meg: a “globális gazdaság” olyan kontextust teremt, mely az élvezeti cikkek fogyasztását serkenti, viszont másfelől az élvezeti cikkek “veszélyeztetik a globális gazdaságot”. A napjainkban domináns logika válasza erre a jelenségre hamar megszületett: “Választanotok kell: dohányzás, vagy egészség. Mindkettőt nem kaphatjátok meg egyszerre.”

Az “élvezeti cikkek” birodalma már régóta ilyenfajta alternatívák felségterületének számít, s ezen alternatívák a célszemélyeket a civilizációs falhoz szögezik, és megfosztják a választás lehetőségétől. Most, hogy az egész világgal szembeszegezik ezt a valószínűleg “civilizációs” alternatívát: vagy biztonság, vagy szabadság és jogok”, tisztábban láthatjuk, ez az ideológiai csapda hogyan szolgálja korunk domináns “logikáját” – beleértve a mai “globális gazdaságot” is. Az ilyen alternatíva legitimálja az elnyomást, és arra készteti az alternatíva elé állítottakat, hogy a “tudás” technikájának vessék alá magukat. Ez a helyzet ideális szintézisét adja a savoir-pouvoir, azaz a hatalom és a tudás kettősének. Mint “természetest, szükségest, elkerülhetetlent” csatarendbe állítja a nagy politikai intézményekre – kezdve az állami intézményeken a nemzetközi szervezeteken át a nemzetközi para-intézményekig – jellemző, két legfontosabb – vagy inkább kizárólagos – működési módszer alkalmazását. Törvényesíti, igaz, csak “féllegális” jelleggel, az erő alkalmazását, mely egyébként jogtalan volna, és lehetővé teszi a tudás olyan, zsarnoki felhasználását, melyet másként csak emancipatorikus projektek keretei között lehetne megtenni. Mint olyan ideológiai diskurzus, melyet az egyéneknek szegeznek, a “biztonság, vagy szabadság” típusú alternatívák mindkét elemének felszámolódását vonja magával. Mint ideológia azonban, mely a jelenkori intézményekben ölt testet, mindkét fronton nyereséget hajt a nagy intézményeknek: a “szuverenitás” frontján és a represszió terén is, illetve a “kormányzatiság” és a társadalmi menedzsment terepén is.

Ezért tehát olyan stratégiákat kellene kidolgoznunk, melyek megtörik az elidegenítő alternatívák horizontját, és hatástalanítják a velük együtt járó elidegenítő folyamatokat. Ilyen kísérletekre és stratégiákra már láthattunk példákat – nem szabad elfelednünk, hogy a nyolcvanas években a Balkánon is ezek érvényesültek. Az 1980-as évek alternatív gyakorlata és diskurzusai új perspektívát nyitottak, emancipatorikus befolyást eredményeztek azon óriási jelentőségű területekre, melyek fölött korábban az ellenőrzés és a fegyelmezés technikái uralkodtak. Az alternatíva bizonyos mértékig megváltoztatta a “totális intézményeket”, és az “intézménytelenítés” számos felvilágosult, önkritikus gyakorlatára mutatott példát. Jelenleg a balkáni népeknek csak hasznára válna, ha tágabb kontextusban helyeznék el azt a tanulságot, melyet a múlt kísérleteiből, sejtéseiből és attitűdjeiből levonhatunk.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A neoliberális közgazdászok szerint a globalizáció a növekedés serkentéséveé hosszú távon a környezet minőségét is javítja. A környezetvédelemmel foglalkozók általános véleménye viszont az, hogy a negatív ökológiai hatások messze felülmúlják a pozitívakat. A globalizáció miatt kiéleződött versenyben országok sora kényszerül a környezetvédelmi szabályozás gyengítésére. A nemzetközi specializáció gyakran környezetkárosító, monokultúrás mezőgazdaság kialakulásához vezet. A gazdasági globalizáció és a jelenlegi pazarló termelési mód kölcsönösen erősíti egymást

A gazdasági globalizációt elsősorban társadalmi, kulturális és gazdasági szempontból szokás kritizálni. Az érvek szerint a globalizáció kiszolgáltatottá teszi az alkalmazottakat, lehetővé teszi a szegény országok munkásainak kizsákmányolását, a gyerekmunkát; az amerikai fogyasztói mintázatokat és a popkultúrát terjeszti; gazdasági (pénzügyi) válságokat generál; és így tovább. A globalizáció környezeti hatásairól viszonylag ritkán esik szó. ¹

A neoliberális globalizáció hívei szerint a gazdaság nemzetköziesedése környezeti szempontból is üdvözlendő, hiszen így az erőforrások felhasználása a lehető leghatékonyabb lehet. Azaz elvben csökken a pazarló energia- és anyagfelhasználás, és ezzel a környezetszennyezés is. A gazdasági jólét ráadásul mintha jótékony hatással lenne a környezet állapotára: a gazdag országok példája legalábbis ezt sugallja. A környezetvédők és az ökológiai közgazdászok egyöntetű véleménye azonban, hogy a globalizáció, a távolsági kereskedelem általában, de különösen a jelenleg formálódó szabadkereskedelmi rendszer akadályozza a (valódi) fenntartható fejlődés megvalósítását, és környezeti szempontból erőteljes kritikával illetendő. Lássuk tehát az érveket! Először azokat, amelyek szerint a globalizáció végső soron jó a környezetnek, majd azokat (az előbbinél részletesebben, mivel – mi tagadás – magam is ezekkel azonosulok), amelyek szerint a hatás éppen fordított.

 

A jövedelem növekedése és a környezet állapota

 

A jövedelem növekedése és a javuló környezeti állapot összefüggése a szegénység és a környezetrombolás állítólagos kapcsolatán, illetve más megközelítésben az ún. környezeti Kuznets-görbe létén nyugszik. Mindkét feltevésnek ugyanaz a veleje: a környezeti problémákat a gazdasági alulfejlettség okozza, és mivel a neoliberális receptek alkalmazása a gazdasági fejlődés kulcsa, a globalizáció áldásos hatásokkal jár a környezet állapotára.

Ami az első feltevést illeti, sokak szerint – miként a Világbank által publikált 1992-es nagy hatású World Development Report is állítja – “a szegény családok, amelyeknek pillanatnyi szükségleteket kell kielégíteniük, aknázzák ki a természeti tőkét azáltal, hogy túlzott ütemben irtják a fákat tűzifáért, miközben képtelenek a talaj elveszett tápanyagait pótolni” (10. o.). A fejlődő országok szegényeire ezen (egyébként a Közös jövőnkben is megtalálható) érv szerint tehát az alapvető szükségletek kielégítésének kényszere miatt rövidlátó szemlélet a jellemző. Rá vannak utalva a természeti kincsek kizsákmányolására, és nem fogják föl tevékenységük hosszú távú következményeit; vagy ha föl is fogják, képtelenek tenni ellene. Ezt az érvet egyébként sokszor éppen maguk a fejlődő országok képviselői hangoztatják, hogy ezzel próbáljanak transzfereket, támogatásokat, kereskedelmi engedményeket, hitelkönnyítéseket (amelyre a néhány esetben előforduló Debt for Nature Swap révén volt is példa) kieszközölni a fejlettebb világtól.

Duraiappah (1996) áttekintette azt a szépszámú empirikus tanulmányt, amely a szegénység és a környezetrombolás közötti összefüggést vizsgálta. Fő következtetése az, hogy a tanulmányok nem oszthatók határozottan két csoportba aszerint, hogy látnak-e vagy sem oksági kapcsolatot a szegénység és környezetszennyezés között. Tény, hogy vannak olyan szerzők, akik inkább hajlanak e kauzalitás elfogadására, hiszen találhatók erre vonatkozó adatok: számos afrikai országban a populációs nyomás és a túllegeltetés az elsivatagosodás egyik fő oka. Mások viszont határozottabban amellett érvelnek, hogy inkább a kereskedelmi, gazdasági célú környezetrombolás járul hozzá a szegénység fokozódásához. A szegényeknek ugyanis egyszerűen nincsenek meg az eszközei (szemben mondjuk egy multinacionális faipari céggel), hogy komoly károkat okozzanak a természeti környezetben, ráadásul saját jól felfogott érdekükben ezt igyekeznek is elkerülni, hiszen életük közvetlenül függhet a környezet minőségétől. Az ipari célú környezetrombolás viszont fokozhatja a szegénységet, illetve ronthatja a kiszolgáltatott emberek életkörülményeit: a folyók elszennyezése a környékbeliek ivóvizét teheti tönkre, az erdő irtása nemcsak az erdőhöz kapcsolódó “ökoszisztéma-szolgáltatások” (tűzifa, gyümölcsök, vadászható állatok² ) elérhetőségét szünteti meg, de az erózió- vagy az áradásveszély fokozódása révén a mezőgazdaságot is károsíthatja.

Mindazonáltal a tanulmányok többsége inkább bonyolult kapcsolatrendszereket tár fel, illetve intézményi, piaci kudarcok, politikai-hatalmi konfliktusok, kulturális tényezők vagy más közvetítők tükrében elemzi a szegénység–környezetrombolás összefüggéseit. Ilyen közvetítő például a túlnépesedés nyomása, ami ugyan szintén kapcsolatba hozható a szegénységgel, ám kritikátlanul mégsem azonosítható azzal. Vagy: tény, hogy Brazíliában a szegény földművesek az őserdőből igyekeznek művelésre alkalmas területeket szerezni maguknak.³ Azonban a jelenség megértéséhez szükséges tudni, hogy erre szervezett módon az állam is biztatja őket; és az országban rendkívül egyenlőtlen a földtulajdon megoszlása, hiszen húszmillió földművesnek egyáltalán nincs földtulajdona, míg a földek kétharmada a földbirtokosok kb. egy százalékáé (Gillespie, 2001, 59. o.). A szegénység okozta erdőpusztítás (ami egyébként is csak egy az erdőirtás okai közt) talán megszüntethető lenne akkor, ha a brazil kormányzat földreformot hajtana végre ahelyett, hogy Amazóniába irányítaná a nincsteleneket.

Mindent összevetve, a szegénység okozta környezeti károk hipotézise érvek és ellenérvek kereszttüzében áll, azonban nem sikerült meggyőzően bizonyítani, hogy

1. a szegénység lenne a környezetpusztítás fő oka,

2. a gazdasági globalizáció csökkentené a környezetpusztító szegénységet⁴ ,

3. még ha ez mind így is lenne, a globalizáció révén térben kiterjeszkedő és növekvő gazdasági tevékenységek okozta környezeti károk kisebbek lennének a szegénység kiküszöbölése révén megszüntetetteknél.

Legalább ennyi vitát kavart a “környezeti Kuznets-görbe” feltevése is. Kuznets 1955-ös klasszikus tanulmányában igen óvatos megfogalmazásban azt a hipotézist vetette fel, hogy a gazdasági növekedéssel a társadalomban tapasztalható jövedelmi egyenlőtlenségek egy ideig ugyan nőnek, ám egy pont után csökkenni kezdenek. Grossman és Krueger az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) előkészítő kutatásai során jutottak arra a következtetésre, hogy a környezetszennyezéssel összefüggésben empirikusan szintén tapasztalható ilyen összefüggés: a szennyezőanyag- (pontosabban a kén-dioxid-) kibocsátás az egy főre jutó GDP növekedésével együtt nő, majd (1985-ös) 5000 USD körül eléri maximumát, és onnan kezdve az egy főre jutó GDP további növekedésével csökken (lásd Grossman–Krueger, 1993 és 1995). Miután Mexikó egy főre jutó GDP-je nem volt messze az 5000 USD-től, Grossman és Krueger arra a következtetésre jutottak, hogy a NAFTA által előidézett kereskedelem- (és ezáltal jövedelem-) növekedés “környezeti osztalékot” juttatna a közép-amerikai országnak, amely így megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezne ahhoz, hogy csökkentse légszennyezőanyag-kibocsátását.⁵

A környezeti Kuznets-görbe feltevése nagy visszhangot váltott ki. A szabad kereskedelem hívei üdvözölték mint tudományos bizonyítékát annak, hogy a szabad kereskedelem, illetve általában a gazdasági növekedés kedvező környezeti hatásokkal bír. Hiszen lehetővé teszi a környezetkárosítást csökkentő nagy összegű beruházásokat (pl. kénleválasztók építését az erőművekre) egyfelől, és általában hozzájárul a gazdaság modernizálódásához, a hatékonyabb technikák, technológiák beszerzéséhez. Többen azonban kritikával illették a koncepciót, méghozzá elsősorban az alábbi két szempontból:

– bár az elsősorban ipari eredetű kén-dioxid-emisszióra valóban felírható egy ilyen görbe, ez korántsem mondható el más szennyező anyagokról. Különösen az egyéni fogyasztás növekedésével szoros összefüggést mutató szennyezőkről (mint például a kommunális hulladékokról vagy a globális felmelegedéshez jelentősen hozzájáruló szén-dioxidról) éppen ellenkezőleg, azt lehet kimutatni, hogy emissziójuk a GDP növekedésével együtt és adott esetben azt meghaladó ütemben nő. (Függvénye a fordított U helyett J alakot ír le.)

– Grossman és Krueger a fejlett országok tapasztalataiból indult ki, és ezekben mindenhol egyre szigorodó környezetpolitikát vezettek be a hatvanas–hetvenes évektől. A kén-dioxid-kibocsátás csökkenése nem vezethető le automatikusan a jövedelem növekedéséből, hanem szigorú intézkedésekkel érhető csak el. Kérdéses, hogy a fejlődő országokban a társadalmi, politikai preferenciák éppen úgy alakulnak-e a jövedelem növekedésével, mint a fejlett világban, és elősegítik-e határozott környezetpolitikák végrehajtását.

A szegénység okozta környezetrombolás, valamint a jövedelem növekedésével javuló környezeti minőség tézisei álláspontom szerint a fenntartható fejlődés neoliberális értelmezésének sarokköveit képezik. Ennél kisebb jelentőségű, de talán említést érdemel az a nézet is, amely szintén a szabad kereskedelem áldásos környezeti hatásai mellett érvel. Azonban nem a jövedelmek növekedése, hanem az egyes államok közpolitikai szabályzóinak a kereskedelemmel együtt járó közeledése felől vizsgálja a kérdést. Vogel (1995) például amellett érvel, hogy a környezetvédők általánosan hangoztatott álláspontjával ellentétben a kereskedelem nem eredményezte a fogyasztóvédelmi vagy környezetvédelmi szabályozás lazulását a fejlett országokban.⁶ Éppen ellenkezőleg: szerinte a szabadkereskedelmi rendszer kiterjedése globálisan hozzájárult a fogyasztóvédelmi és környezetvédelmi előírások szigorodásához azáltal, hogy a fejlett országok bizonyos mértékig képesek voltak elfogadtatni saját standardjaikat a fejlődő országokkal. Más szóval a globalizáció egyfajta “civilizatorikus” hatást fejtene ki a fejlődő országokban, amelyek így fejlettségi szintjükhöz képest viszonylag magas szociális és környezeti normákat alkalmaznak. A gazdag országok képviselői többek között az efféle érvekre alapozzák azon álláspontjukat, miszerint a gazdasági globalizáció, a piaci folyamatok és a vállalatok önszabályozási törekvései önmagukban elegendőek bizonyos alapvető környezeti elvárásokat érvényre juttatni. A 2002-es johannesburgi Föld Csúcson is ez az álláspontjuk érvényesült: az Európai Unió az Egyesült Államokkal együtt utasította el a vállalatok globális szabályozására vonatkozó felvetéseket.

A gazdasági globalizáció mindezek szerint még a jelenlegi, kevéssé szabályozott folyamatai révén is képes javítani a környezet minőségén. Óvatosabban fogalmazva: ha okoz is környezeti károkat, vannak pozitív hozadékai. Ráadásul a keletkező környezeti károknak sem a nemzetközi kereskedelem vagy a multinacionális vállalatok tevékenysége az oka, hanem a hiányzó nemzeti környezetpolitika. Ne a gazdasági globalizációt hibáztassuk tehát olyasmiért, amiért nem felelős.

 

A gazdaság méretével kapcsolatos problémák

 

A környezetvédelemmel foglalkozók mindezt egészen másként látják. Kezdjük a legfontosabbal, a gazdasági növekedés ökológiai hatásaival!

A neoliberális paradigma szerint tehát a globalizáció a gazdaság növekedésének a motorja. Most nem szólunk arról, hogy vajon ez valóban így van-e; és hogy a gazdaság növekedése valóban az átlagos jövedelem (és különösen a legszegényebbek jövedelmének) növekedésében is tükröződik-e. Fogadjuk el, hogy a világgazdaság növekedéséhez a globalizáció, azaz a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése is hozzájárul.

A gazdaság GDP-ben (a bruttó hazai össztermékben) mért növekedése elméletileg még nem lenne probléma. A GDP egy szimbólum, egy szám: nőhet akkor is, ha a gazdaság anyag- és energiafelhasználása, illetve szennyezőanyag- és hulladékkibocsátása csökken. Például az ideális “zöld piac” feltételei között, amikor a vállalatok a technológiai és szerkezeti újításoknak köszönhetően radikálisan csökkentik a környezet terhelését és felhasználását. “Anyagtalanított”, organikus, környezetbarát stb. stb. termékekkel és szolgáltatásokkal versenyeznek, amelyet “tiszta termeléssel” állítanak elő. A gazdaság egésze elmozdul a “szolgáltatásökonómia” felé; és így tovább. Analógiaként hadd hivatkozzunk a munkaerő-felhasználás és a gazdasági növekedés kapcsolatára: valaha elképzelhetetlennek tűnt, hogy további munkaerő felhasználása nélkül nőjön a gazdaság, míg a munkaerőt megtakarító technológiai fejlesztések pontosan ezt teszik lehetővé. Ugyanez elvben végbemehet a környezet vonatkozásában is, azaz nőhet a gazdaság úgy, hogy az erőforrás felhasználása és a környezet szennyezése nem változik, vagy csökken.A probléma az, hogy – mint volt róla szó – ez a “zöld piac” egyelőre teória, vagy legjobb esetben is szép remény csupán. A gazdaság növekedése továbbra is az anyag- és energiafelhasználás, valamint a szennyezés és hulladékkibocsátás növekedésével jár. Ezt az anyagátalakító képességet szokás throughputnak nevezni. El kell ismerni: a hatékonyabb technológiáknak köszönhetően egységnyi GDP-növekedés kevesebb throughputot igényel, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. De azért igényel: a hatékonyságnövekedés ellenére a világgazdaság anyag- és energiaigénye folyamatosan nőtt. Azaz a hatékonyságot az összfogyasztás növekedése ellensúlyozta: hiába fogyasztanak kevesebb üzemanyagot az autók, ha egyre több van belőlük, és egyre többet használják őket. Ráadásul a globalizáció révén a modern gazdaság az eddig még érintetlen és ökológiailag igen értékes területekről (pl. esőerdők) szerzi be anyag- és energiaszükségletét.

Ha pedig ez így van, akkor az ökológiai közgazdászok szerint a globalizáció környezeti szempontból káros, hiszen a gazdaságnak a természeti rendszerhez viszonyított mérete már így is túl nagy – ebből fakadnak környezeti problémáink.⁷ Herman Daly és az ökológiai közgazdászok arra hívják fel a figyelmet, hogy a bioszféra egy véges, nem növekvő és majdnem teljesen zárt rendszer – lényegében csak a Napból jövő energia jelenti a nyitottságát, de ez az energiaáram is véges, nem növekvő. A gazdaság viszont erre láthatólag nincs tekintettel: nyitott rendszerként működik, és folyamatosan növeli az anyag- és energiafelvételt a körülötte lévő zárt világból, és növekvő mértékben bocsátja vissza a szennyezéseket és a hulladékot. Mindeközben növekvő terheket ró az ökoszisztémákra: túlhasználja, elszennyezi, fizikailag szétdarabolja őket. A természeti rendszerek eltartó képessége, ellenálló képessége így folyamatosan csökken, miközben egyre nagyobb terheléssel kellene megbirkózniuk.

Naivitás vagy cinizmus azt állítani, hogy a gazdasági növekedés fogja megoldani a környezeti gondokat, hiszen éppen ellenkezőleg: az okozza őket. Különösen, ha a gazdasági növekedés – mint sajnos a fejlődő országokra ez jellemző – a nem éppen élvonalbeli technológiák alkalmazására, valamint a környezetintenzív gazdasági szektorok felfutására épül (intenzív, monokultúrás mezőgazdaság, bányászat, nehézipar, vegyipar, nem fenntartható erdőgazdálkodásra alapuló bútoripar stb.).

 

 

Az allokációval kapcsolatos problémák

 

 

De igaz-e ez? Fentebb láttuk, hogy Vogel (1995) – másokkal együtt – amellett érvel, hogy a fejlődő országokban a saját fejlettségi szintjükhöz képest viszonylag magasak a szociális és környezetvédelmi előírások. Hogyan egyeztethető ez össze a környezetvédők (lásd pl. Daly, 1993) nézetével, amely szerint a globalizáció nehézzé teszi a szigorú előírások érvényesítését?

Az ellentmondás csak látszólagos. Könnyen lehet, hogy a mai fejlődő országok valóban magasabb szintű munkabiztonsági, szociális, környezetvédelmi stb. standardokat intézményesítenek⁸ , mint azt hasonló jövedelmi színvonalukon az európai országok tették. Száz évvel ezelőtt vajmi keveset törődtek Európában a környezetszennyezéssel, és létezett még a gyerekmunka is. Ezt az érvet a fejlődő országok képviselői is gyakran hangoztatják: szerintük nem méltányos, hogy a fejlett világ olyan elvárásokat állít fel velük szemben, amelyeknek annak idején ők maguk nem feleltek meg, és ezzel létrehozták a globális ökológiai problémákat.

Más tekintetben ez az érv igen fontos, hiszen a jelen ökológiai válságért viselt felelősség eltérő mértékére figyelmeztet. Most azonban csak az érdekel bennünket, hogy igaz-e az, hogy globalizáció nehézzé teszi a magas szintű szabályozás érvényesítését, illetve ki tudják-e használni a vállalatok a szabályozásban rejlő különbségeket. Ebből a szempontból pedig Vogel érve szinte irreleváns: egy mai amerikai (német, japán stb.) vállalat nem a száz évvel ezelőtti, hanem a mai otthoni előírásokkal hasonlítja össze az indonéziait (romániait, brazilt stb.). Nem kétséges, hogy a kép mit mutat. A kérdés pedig nem az, hogy önmagában a környezeti normák alacsonyabb szintje elegendő vonzerőt jelent-e a vállalatok számára ahhoz, hogy termelésüket áttelepítsék a fejlődő országokba. Azok a tanulmányok, amelyek precíz statisztikai eszközökkel igyekeztek ezt a hatást kimutatni, általában arra jutottak, hogy e hatás gyenge – azonban e tanulmányok éppen arra törekedtek, hogy elkülönítsék más, adott esetben fontosabb tényezőktől (mint a piacszerzés indoka, olcsóbb munkaerő, kedvezőbb adózási feltételek stb.).⁹ Nos, ezek valóban fontosabbak lehetnek, de ettől még az áttelepülő termelés környezeti szempontból is alacsonyabb színvonalon lesz. Ökológiai szempontból az igazi kérdés tehát az, hogy a fejlődő országokba kitelepülő termelés teljesíti-e azt a környezeti színvonalat, amelyet a fejlett országokban kellene.¹⁰

A válasz e kérdésre egyértelmű nem. Néhány kivételtől eltekintve bizton állítható, hogy a fejlett országokból kitelepült vagy exportra irányuló termelés a fejlődő országokban általában alacsonyabb környezeti és szociális normáknak felel meg. Az amerikai határ mellé települt mexikói ipari körzetekben, a maquiladorákban uralkodó borzalmas szociális, emberjogi és környezeti körülményekről számos beszámoló látott napvilágot; hasonlókat lehet tudni a Fülöp-szigeteki, indonéziai és dél-kínai exportra termelő zónákról (vö. Klein, 1999, 9. fej.). Ismeretes, hogy Brazília – a környezetvédők nemzetközi tiltakozó kampányai ellenére – a kilencvenes évek folyamán többször lazított környezeti előírásain. Malajziában az exportra termelő iparágakban nem érvényesek az ország egyébként sem túl magas szintű munkajogi előírásai (Cable, 1995). Indonézia jelentős növekedést produkáló és exportra termelő bútoripara (lásd a hazánkban is népszerű bambuszbútorokat) az esőerdő fenntarthatatlan irtására épül. Az elmúlt évtizedben 100, elsősorban fejlődő ország írta át a törvényeit, sőt néha még az alkotmányát is annak érdekében, hogy külföldi befektetőket vonzzon a bányászatba (Sampat, 2003, 166. o.). Gyorsított engedélyezési eljárásokat, adókedvezményeket és hasonlókat ígérnek – a környezeti kritériumok érvényesítéséről nem lehetnek illúzióink, jóllehet a bányászat iszonyatos környezeti károkat produkál úgy helyi (pl. erdőirtás, nehézfém-szennyezés), mint regionális vagy globális szinten (kén-dioxid-, szén-dioxid-kibocsátás). Még a globalizációs sikerországnak számító és a magyarországinál magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező Chiléről is kiderül, hogy gazdasága máig nagymértékben a természeti erőforrások felélésén alapul: élelmiszeripara a túlhalászáson, faipara a fenntarthatatlan erdőgazdálkodáson; a rézbányászat pedig a GDP 2-3 százalékára rúgó környezeti kárt “termel” (lásd Castells, 1997, és Sampat, 2003, 164. o.). A nigériai olajbányászat körülményeiről még a sajtó is beszámolt Ken Saro-Wiwa polgárjogi aktivista kivégzése kapcsán. És valószínűleg az sem véletlen, hogy Csernobil után a világ második legnagyobb ipari katasztrófája ugyan az amerikai Union Carbide vegyi gyárában következett be, ám nem az Egyesült Államokban, hanem az indiai Bhopalban, 1984-ben.

A gazdasági szektorok szerinti vizsgálódások szintén azt támasztják alá, hogy számos környezetintenzív iparág települt át a fejlődő országokba. Nyugat-Európában például már tíz éve megszűnt a műtrágya-előállítás – az importja azonban értelemszerűen felfutott. A cementipar Európa pereme felé terjeszkedik. “A termelési folyamat fogyasztói végénél Japán kukorica-, búza- és árpaszükségletének 70 százalékát, szójababigényének 95 százalékát, faigényének több mint 50 százalékát importálja, ennek nagy részét Borneó gyorsan eltűnő esőerdőiből (…) Hollandiában sertések és szarvasmarhák millióit hizlalják Malajzia erdőirtásos földterületeiről származó pálmamagpogácsával, Thaiföld erdőirtásos régióiból importált maniókalepénnyel és Brazília déli részeiről származó, rovarölőkkel permetezett szójababbal, hogy az európai fogyasztókat magas zsírtartalmú hússal és tejjel lássák el” (Korten, 1996, 32. o.). Japán hazai alumíniumkohászati kapacitását rövid idő alatt 1,2 millió tonnáról 140 ezer tonnára csökkentette, és most alumíniumszükségleteinek 90 százalékát importálja, mégpedig többnyire Délkelet-Ázsia országaiból (uo.). Hasonló trendek figyelhetők meg más ipari alapanyagok tekintetében is.

Mindez persze logikus. Sőt, közgazdasági logikával mondhatjuk, hogy hála viszonylag kevéssé elszennyezett természeti környezetüknek, illetve a lakosság alacsony szintű környezeti érzékenységének, a szegény országok komparatív előnnyel rendelkeznek a hulladékok vagy a szennyező iparágak befogadásában.¹¹ Igen ám, csakhogy tudható, hogy számos fejlődő ország társadalmi-politikai viszonyai lehetetlenné teszik, hogy a társadalom környezettel kapcsolatos preferenciái artikulálódhassanak, illetve kétséges, hogy a környezeti problémákkal kapcsolatos tájékozatlanság miatt a preferenciáknak – és így az állítólagos komparatív előnyöknek – milyen normatív értéket lehet tulajdonítani. Nemcsak etikai, hanem szorosan vett jóléti közgazdasági szempontból is problematikusnak tekinthető tehát e közgazdasági érv; arról nem beszélve, hogy előfordulhat, a keletkezett környezeti károk nem csupán helyi jellegűek, hanem határokon átmenő, sőt, esetleg globális ökológiai problémákhoz járulnak hozzá, vagy hosszú távú, visszafordíthatatlan károsodást okoznak. Ökológiai szempontból így az állítólagos komparatív előnyökre való hivatkozás nem elfogadható.

Összefoglalva: a globalizációval szemben felhozható talán legfontosabb – nem is annyira “ökológiai”, mint “környezetgazdálkodási” – kritika Daly (1993) megfogalmazásában “nagyrészt allokációs jellegű”: a deregulált gazdasági viszonyok a versenyképesség folyamatos és kétségbeesett javítására ösztönzi a nemzetgazdaságokat, és ez nemcsak a biztonsági, egészségügyi, de a környezetvédelmi előírások lazításához (vagy szigorításának elmaradásához) vezet.¹² Azaz a kiélezett nemzetközi versenyben nehézzé vagy lehetetlenné válik a külső költségek (externáliák) megfizettetése. A globalizáció révén a modern gazdaság szabad hozzáférésű, kvázi ingyenes ökológiai térhez jutott; ez a környezeti erőforrások pazarló felhasználására ösztönöz. Annál is inkább, mert nem csupán az exportpiacokért és a külföldi beruházók becsalogatásáért folyó kiélezett verseny gátolja a hatékony környezetpolitikai intézkedéseket: a nemzetközi gazdaság intézményi rendje (elsősorban a Kereskedelmi Világszervezet szabályai¹³ ) ugyancsak a kereskedelmi és beruházói érdekeknek biztosít elsőbbséget, és adott esetben meg is tiltja a szigorú környezeti intézkedések bevezetését.

 

A kereskedelemmel összefüggő specializáció ökológiai problémái

 

Tényellenes feltevésként bár, de tegyük fel, hogy az allokációs problémák meg vannak oldva: mindenhol hatékony környezetpolitika van érvényben, ami kikényszeríti a külső költségek megfizetését! A termelés nemzetközi kereskedelem gerjesztette specializációja így is felvetne olyan ökológiai problémákat, amelyek allokációs kérdésként nem kezelhetők. Ezek bizonyos természeti, környezeti javak megőrzésével, illetve a specializáció okozta homogenizációval függnek össze.

Bizonyos természeti javak megőrzése olyan problémát jelent, ami a közgazdaságtan nyújtotta fogalomrendszerben allokációs kérdésként értelmezhetetlen és megoldhatatlan. Erre jó példát nyújt a veszélyeztetett állat- és növényfajok védelme. A leopárdpopuláció megőrzésének fontossága nem értelmezhető allokációs, azaz erőforrás-felhasználási kérdésként: leginkább ökológiai (mint a biodiverzitás megőrzésének módja) és etikai (minden praktikus megfontolástól függetlenül az emberek többsége önmagában fontosnak és értékesnek tartja a leopárd létét) érvek támasztják alá. De a cél, a faj megőrzése nem is oldható meg allokációs problémaként: a leopárd bundája iránt olyan világkereslet nyilvánul meg, hogy beárazása sem oltalmazhatja meg az állat életét. Ha ugyanis olyan magasra emeljük az árát, hogy évente csak néhány milliárdosnak érje meg leopárdbundát venni, akkor meg ösztönzést adunk a feketepiacnak és a bűnözésnek. A leopárd – és több ezer, olyan veszélyeztetett faj, amelyeknek virágzik, virágzana a nemzetközi kereskedelme – csak úgy óvható meg, ha kategorikusan tiltjuk nemcsak a vadászatot, hanem a kereskedelmet is.¹⁴

A leopárd esete azt példázza, hogy nincs igaza azoknak, akik szerint nem a kereskedelem felelős azért, ha a környezeti javak nincsenek megfelelően beárazva, és emiatt a nemzetközi cserekapcsolatok nem a környezetileg leghatékonyabb módon alakulnak. Szerintük a probléma a környezetpolitika hiánya, nem pedig az ebben a helyzetben kialakuló kereskedelem.¹⁵ Azonban több olyan eset ismeretes, amikor a környezeti javakkal való gazdálkodás azáltal vált fenntarthatatlanná, hogy az adott jószágok a nemzetközi piacokon jól eladható exportcikknek bizonyultak. Az eladdig korlátos belső keresletet a világgazdaság úgyszólván kielégíthetetlen kereslete váltotta fel, és megindult a környezeti javak kizsákmányolása. Lényegében ez történik a trópusi esőerdők fáival; a délkelet-ázsiai és dél-amerikai mangroveerdők egy része pedig az exportorientált part menti ráktenyésztés helyigényének válnak áldozatául. A környezeti problémát tehát az ilyen esetekben igenis a kereskedelem, illetve az általa okozott termelésnövekedés okozza. Ezt nevezhetjük a kereskedelem növekedési hatásának. Ez a probléma a környezeti javak beárazásával nem, csupán a kereskedelem korlátozásával orvosolható.

A kereskedelmi érdekek mentén kialakuló termelési specializáció nem csak azáltal okoz ökológiai problémákat, hogy túlhasznál egy helyi erőforrást. Elsősorban a mezőgazdaságban jelent gondot a homogenizáció. A nemzetközi munkamegosztás hagyományosan (értsd ezalatt: az elmúlt száz évben) kialakult struktúrája, valamint a világgazdaságba való bekapcsolódást segítendő, nemzetközi kölcsönökkel finanszírozott fejlesztések ugyanis arra ösztönzik a fejlődő országok mezőgazdasági termelőit, hogy csupán néhány (mostanában már génmódosított) haszonnövény termesztésére szakosodjanak. Ezzel pedig nem pusztán a fenntarthatóság kritériuma kerül ki figyelmük köréből, hanem tradicionális gazdálkodási és életformájuk is elveszik. E gazdálkodók, akik valaha sokféle növényt termesztettek és gondoztak létfenntartásuk érdekében, most a globális versenygazdaság nyomása alatt élnek és termelnek, többnyire mint a monokultúrás latifundiumok bérmunkásai. Ám a termesztett növények számának drámai csökkenése az egész ökoszisztéma átalakulásával jár, a többi állat- és növényfaj visszaszorulásához, eltűnéséhez vezet.

Ráadásul nemcsak a fajok sokfélesége csökken, hanem az egyazon fajon belüli fajtáké is. Egyes becslések szerint az elmúlt húsz évben több ezer ősi növényváltozat tűnt el, szoríttatott ki néhány “tudományosan nemesített” alfaj által (Gowdy, 1995, 505. o.). Egy példa: 1959 és 1991 között 2000-ről 5-re (!) csökkent a Srí Lankán termesztett rizsfajták száma; a fajták 75%-a ugyanattól az anyanövénytől származik (Johnstone, 1995, 151. o.). A fajták számának drasztikus csökkenése, a homogenizáció komoly veszélyekkel jár, hiszen egy esetleges fertőzés fél országnyi területeken pusztíthatja ki az adott növényfajt, arról nem beszélve, hogy az importált, nem helyben nemesített fajták ugyan bőségesebben teremnek, azonban általában kevésbé ellenállók, különösen a helyi élősködőkkel szemben. Ez a tény pedig kiszolgáltatottá és a fejlett országoktól függővé teheti a fejlődő országok mezőgazdasági termelőit, hiszen rászorulnak a drága permetezőszerek importjára. A haszonnövények genetikai manipulációja mindezen folyamatokat felgyorsíthatja: félő, hogy az előnyös tulajdonságokkal rendelkező, genetikailag manipulált fajták kiszorítják a többit. És tekintettel arra, hogy az eddigi manipulációk szinte kizárólag arra irányultak, hogy egy fajtát rezisztenssé tegyenek valamely növényvédő szerre, és a vetőmagot csomagban adják a permetezőszerrel, a fejlődő országok kiszolgáltatottságának kérdése sem tekinthető csupán elméleti problémának.¹⁶

 

A szállítás okozta környezeti problémák

 

A fajok kihalásához vagy a biodiverzitás homogenizáció okozta csökkenéséhez képest első látásra relatív csekély problémának tűnnek a kereskedelem szállítási szükségleteihez kapcsolódó környezeti károk. A problémát azonban kár volna alábecsülni, és mindenképp említést érdemel, hiszen a kereskedelem növekedése a szállítási szükségletek növekedését is jelenti: az Európai Unióban például 1970 és 2000 között az áruszállítás volumene megháromszorozódott (Kiss–Lukács, 2003, 11. o.). És miközben a szállítás időnként komoly helyi és regionális ökológiai katasztrófákat okoz, hozzájárul bizonyos globális környezeti problémákhoz is.

A légkör felmelegedését és a globális klímaváltozást előidéző gázok jelentős és növekvő részben származnak a közlekedésből: a fejlett országok energiafelhasználásából (és szén-dioxid-kibocsátásából) mintegy 25%-ban részesedik. Ennek persze csak egy kis része hozható összefüggésbe a kereskedelem, különösen a nemzetközi kereskedelem szállítási igényével, ám az arány kétséget kizáróan növekvő.

Komoly problémát jelent viszont a tengerek és óceánok elszennyeződése a nemzetközi hajóforgalom útvonalain, amelyet esetenként a tankerek okozta olyan szörnyű ökológiai katasztrófák súlyosbítanak, mint az alaszkai partokat olajjal elárasztó Exxon Valdez olajszállító szerencsétlensége.

A szárazföldi áruszállításban a közúti szállítás jelentőségének növekedése, a vasúti szállítások visszaszorulása jellemezte az elmúlt húsz évet a fejlett országokban. Ez a trend a kilencvenes évek eleje óta hazánkban is megfigyelhető: a vasút kilométertonnában mért szállítási teljesítménye néhány év alatt a felére esett vissza, míg a közúté ezzel párhuzamosan folyamatos növekedést mutatott. Márpedig a közúti közlekedés a “legkevésbé fenntartható” a közlekedési módok közül (ebből a szempontból legfeljebb a légi közlekedés tesz túl rajta, ám ennek az áruszállításban betöltött szerepe elhanyagolható). A közúti infrastruktúra helyigénye többszöröse a vasúténak; az infrastruktúra kiépítése, fenntartása csakúgy, mint maga a szállítás, többször annyi energiafelhasználással, szennyezőanyag-kibocsátással, valamint zaj- és rezgéskárral jár a közút, mint a vasút esetében; a közút ökoszisztémákat, populációkat vág ketté, jóval több balesettel jár stb. Az általános kifogások mögött természetesen konkrét problémák sora húzódik meg: a nemzetközi közúti tranzitforgalom hazánkban például 1985 és 1993 között majdnem a háromszorosára nőtt, és e növekedés úgyszólván kizárólag egyetlen, az E5 útvonalra koncentrálódott, jelentős anyagi és életminőségbeli károkat okozva az útvonal által érintett települések lakóinak. De a tranzitkamionok koncentrált forgalma komoly problémákat okoz Svájcnak és Ausztriának is. Az egységes európai piac generálta áruforgalom-növekedés és az ezzel járó környezeti problémák már régóta foglalkoztatják az európai környezetvédőket.

A közlekedés és azon belül az áruszállítás felfutása egyébként több szempontból is figyelemre méltó. Először is, nem árt emlékeztetni magunkat, hogy bizony a globális gazdaság működésének, a nemzetközi kereskedelemnek vannak ilyen mellékhatásai, mint a szállítási igények és az ezzel járó környezetkárosodás növekedése. E mellékhatásokról – vagy a közgazdaság nyelvén: tranzakciós költségekről – a globalizáció hívei hajlamosak elfelejtkezni. (Például akkor, amikor a nemzetközi kereskedelem áldásos hatását emlegetik a hatékonyabb erőforrás-felhasználás előmozdításában.) Másrészt a szállítás felfutása maga is tükrözi a globalizáció erőforrás-felélő működési módját, illetve bizonyítja, hogy a környezeti erőforrások nincsenek megfelelően beárazva. Máskülönben nem lenne lehetséges az, hogy Dél-Koreából megközelítőleg ugyanannyiba kerül hajón elszállítani egy gépkocsit Spanyolországig, mint kamionon elvinni ugyanoda Dániából; hogy akár jobban megérje Nagy-Britanniából Indiába elszállítani egy műfogsort javításra, mint helyben megcsinálni. A Wupperthal Institut munkatársai az eperjoghurt útját kísérték végig Németországban az alapanyagoktól a boltig: megdöbbentő mennyiségű szállítás testesül meg egy dobozban (vö. Weizsäcker és szerzőtársai, 1997). Ide kapcsolódik, hogy ugyancsak Németországban az elmúlt húsz évben megkétszereződött az élelmiszerek szállítása, miközben a fogyasztás mennyisége lényegében nem változott (Lukács–Pavics, 2002, 23. o.). Mindezen példák azt bizonyítják, hogy a termelés “hálózatszerű” megszervezése és a szállítás integrálása a termelési folyamatba olcsóbb, mint a helyben előállítás – legalábbis a vállalat számára. Félő, hogy a rugalmas termelés költségeit itt a társadalom fizeti meg az útépítés támogatásán és a közlekedés okozta környezeti károk elviselésén keresztül.

 

 

A távolság okozta bonyodalmak és a diszkontálás problémája

 

 

Végezetül, talán a legfontosabb és legáltalánosabb kifogás: a globális gazdaság működése egymástól térben és időben elszakadó tevékenységekre épül. Márpedig a térbeli és időbeli diszkontálás pszichológiai jelensége miatt nagyon nehéz megfelelő súlyt rendelni a tőlünk és a jelentől távol eső eseményekhez. Bizonyítható ugyanis, hogy a döntéshozók nem képesek egyformán értékelni az itt és most történő, illetve az időben vagy térben távoli bekövetkezésű eseményeket.

Princen (2004, 487. o.) nyomán a következőképpen foglalhatjuk össze azokat a problémákat, amelyek a gazdálkodási rendszereken belüli távolság növekedéséből fakadnak:

– megszakadnak a negatív visszacsatolások. A távolság egyrészt nehezíti is az információáramlást a környezeti erőforrások kimerüléséről, másrészt a diszkontálás jelensége miatt a döntéshozó a messziről érkező információkat egyszerűen képtelen megfelelő módon értékelni. Egyszerűen fogalmazva: ha az erőforrások kimerülését és a környezeti károkat a döntéshozók nem érzékelik a “saját bőrükön”, akkor kevésbé hajlamosak tenni ezek ellen;

– nő az érintettek száma, míg a döntéshozók köre változatlan marad, vagy leszűkül. A szövevényes termelési folyamatok, beleértve a szétszórt földrajzi elhelyezkedést és a többszörös közvetítést, lehetővé teszik, hogy kevés szereplő hozzon nagy jelentőségű döntéseket, amelyek egyre több embert és ökológiai rendszert érintenek. Ezt a növekvő komplexitást még akkor is nehéz volna kezelni, ha a döntéshozók erre törekednének;

– mindezekből az következik, hogy a környezeti problémák máshol jelentkeznek, ami a megoldás látszatát keltheti. Paradox módon miközben a problémák súlyosbodnak, és egyre több mindenkit érintenek, a döntéshozók nem érzékelnek megoldandó problémát. Európában javul a helyi környezet minősége, és ez elfedi előlünk azt a tényt, hogy a globális környezet drámai sebességgel pusztul – nagyrészt éppen az európai fogyasztók és termelők miatt;

– összességében tehát nő a valószínűsége annak, hogy a vállalatok elhomályosítsák, illetve másokra terheljék a működésükből eredő társadalmi és környezeti költségeket. Nem pusztán az a probléma tehát, amiről fentebb, a környezetileg nem hatékony allokáció kapcsán beszéltünk, hogy ti. a nemzetközi verseny feltételei közepette nehéz a külső költségek megfizettetése. A távolság és a gazdálkodási rendszerek komplexitása miatt valójában már a külső költségek számba vétele is nehéz. A globalizáció körülményei közepette egyszerűen nem is tudhatjuk pontosan, hogy ennek vagy annak a terméknek az előállítása hol és milyen környezeti költségekkel járt.

 

Továbbmenve: mivel nem tudjuk, hogy pontosan melyek is a hosszú távú fenntarthatóság ökológiai kritériumai, az elővigyázatossági elv értelmében úgy kell eljárnunk, hogy tartózkodunk minden olyan cselekvéstől, ami esetlegesen károsítaná az ökoszisztémákat. A fenntarthatóság elérése ebből következően elméletileg sem lehetséges csupán bizonyos mennyiségi ökológiai korlátok felállításával és elérésével; azokat az intézményi feltételeket kell megteremteni, amelyek biztosíthatják a fenntartható fejlődést. A diszkontálás jelenségére és az elővigyázatossági elvre tekintettel ez nem jelenthet mást, mint a kisléptékű és lokális tevékenységek előtérbe helyezését. A gazdaság lokalizálása talán nem elégséges, de úgy tűnik, szükséges feltétele a fenntartható fejlődésnek (Zsolnai, 2002, Gowdy, 1995).

Kedvező fejleményekről beszámoló esetek tehát előfordulnak, ugyanakkor a pozitív hatásokat összességében bőven ellensúlyozzák a negatívok. Az emberiség egy főre jutó “ökológiai lábnyoma” az utóbbi években is nőtt – ráadásul úgy, hogy a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti szakadék sem csökkent.¹⁷ A gazdasági globalizáció és a jelenlegi környezetintenzív gazdálkodási mód között körkörös kapcsolat áll fönn: a globalizáció a pazarló gazdálkodási mód további terjedéséhez járult hozzá, és ezzel lehetővé is tette a fennmaradását, hiszen ökológiai és társadalmi teret nyitott neki. A fejlődő országok többségében hiányzik a hajlandóság és a (pl. az intézmények hatékony működésében megtestesülő) képesség arra, hogy megfelelő környezetpolitikát juttasson érvényre, és ezt a multinacionális vállalatok ugyan különböző mértékben, de kihasználják. A nemzetközi gazdasági versengés, a küzdelem a beruházásokért pedig a fejlett országokat is visszatartotta attól, hogy gyökeresen átalakítva a gazdaságukat elmozduljanak a “zöld”, a valóban fenntartható gazdaság felé.

 

Hivatkozott irodalmak jegyzéke

 

Boda Zsolt (2004): Globális ökopolitika (Helikon, Budapest)

Boda Zsolt−Pataki György (1995): “A nemzetközi versenyképesség és a környezetügy”, Közgazdasági Szemle, 1. sz., 66−94. o.

Boda Zsolt−Pataki György (1998): “Szabadkereskedelem és természeti környezet”, műhelytanulmány, BKE Vállalat-gazdaságtan tanszék

Charnovitz, Steve (1995): “Improving Environmental and Trade Governance”, International Environmental Affairs, vol. 7, no. 1, 59–91. o.

Daly, H. E. (1977): Steady–State Economics: The Economics of Biophysical Equilibrium and Moral Growth (Freeman and Company)

Daly, H. E. (1992): “U. N. Conferences on Environment and Development: Retrospect on Stockholm and Prospects for Rio”, Ecological Economics, 5.

Daly, H. E. (1993): Problems with Free Trade: Neoclassical and Steady-State Perspectives”, in: Zaelke et al. (1993), 147–157. o.

Daly, H. E. (1994): “Fostering Environmentally Sustainable Development: Four Parting Suggestions for the World Bank”, Ecological Economics, 10, 183–187. o.

Duraiappah, A. (1996): Poverty and Environmental Degradation: A Literature Review and Analysis, Amsterdam: CREED Working Paper Series, No 8.

Gowdy, J. (1995): “Trade and Environmental Sustainability: An Evolutionary Perspective”, Review of Social Economy, Winter, 493–509. o.

Grossman, G. M.−Krueger, A. B. (1993): “Environmental Impacts of a North American Free Trade Agreement”, in P. Garber (ed.): The U. S.-Mexico Free Trade Agreement (Cambridge, MA: MIT Press)

Grossman, G. M.−Krueger, A. B. (1995): “Economic Growth and the Environment”, Quarterly Journal of Economics (110) May.

Johnstone, Nick (1995): “Trade Liberalization, Economic Specialization and the Environment”, Ecological Economics, September

Kiss Károly–Lukács András, szerk. (2003): Uniós csatlakozás – közlekedés – környezet (Levegő Munkacsoport, Budapest)

Klein, Naomi (1999): No Logo (New York, Picador). Magyarul: No logo (Tudatos Vásárlók Egyesülete és AMF Kft., Budapest, 2004).

Korten, D. C. (1996): Tőkés társaságok világuralma (Magyar Kapu Alapítvány EKF Hálózat, Budapest).

Lukács András–Pavics Lázár (2002): Gazdaságtalan-e a vasút? (Levegő Munkacsoport, Budapest)

Noorgard, R. (1988): “The Rise of the Global Exchange Economy and the Loss of Biological Diversity”, in: E. O. Wilson (ed.): Biodiversity (Washington, D. C.: National Academy Press)

Palmer, John (2003): “Leapfrogging the Law”, The Ecologist, June, 20–21. o.

Pataki György–Takács-Sánta András (2004): Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény (Typotex, Budapest)

Princen, Thomas (2004): “Az üzleti tevékenység homályba burkolása és elnyújtása – amikor a költségek internalizálása nem elegendő.” In: Pataki–Takács-Sánta (2004), 456–491. o.

Sampat, Payal (2003): “Szabaduljunk meg a bányászat rabságából!”, in Worldwatch Institute: A világ helyzete 2003 (Föld Napja Alapítvány, Budapest), 150–173. o.

Sawin, Janet (2003): “Az energiaellátás jövőképe”, in Worldwatch Institute: A világ helyzete 2003 (Föld Napja Alapítvány, Budapest), 117–149. o.

Schücking, H.–P. Anderson (1991): “Voices Unheard and Unheeded”, in: Shiva és szerzőtársai: Biodiversity: Social and Ecological Perspectives (Zed Books, London), 13–42. o.

Sorsa, P. (1992): “GATT and Environment”, The World Economy, 1, 115−133. o.

Stiglitz, Joseph E. (2003): A globalizáció és visszásságai (Napvilág, Budapest)

Vogel, D. (1997): Trading Up. Consumer and Environmental Regulation in a Global Economy (Harvard University Press, Cambridge, London)

Wackernagel, Mathis–William E. Rees (2001): Ökológiai lábnyomunk. Hogyan mérsékeljük az ember hatását a földön? (Föld Napja Alapítvány, Budapest)

Weizsäcker, E. von, Lovins A. B. and Lovins L. H. (1998): Factor Four: Doubling Wealth, halving Resource Use (London, Earthscan Publications Limited)

Zsolnai László (2000): A döntéshozatal etikája (Budapest, Kossuth Kiadó)

Zsolnai, Laszlo (2002): “Green Business or Community Economy?”, International Journal of Social Economics, No. 8, 652–662. o.

 

 

Jegyzetek

 

 

¹ Jelen cikk a Globális ökopolitika című könyvem 2. fejezetére épül.

² Figyelemre méltó, hogy számos fejlődő országban még mindig milyen jelentős szerepet játszanak a vadon élő állatok a lakosság fehérjeszükségleteinek biztosításában. 19 fejlődő országban a lakosság fehérjebevitelének felét vadon élő állatok húsa adja. Lásd Schücking–Anderson (1991), 26. o. A természetes élőhelyek pusztulása így közvetlenül hatással van az emberek jólétére. A természetpusztítás fő oka a földhasználat megváltozása, azaz az útépítések, lakó- és üdülőövezetek létesítése mellett elsősorban a mezőgazdasági hasznosítás terjedése.

³ A vállalkozás eleve kudarcra van ítélve, hiszen az esőerdők földje különös módon igen gyenge, mezőgazdálkodásra alkalmatlan talaj, ami hamar kimerül vagy más módon tönkremegy. Ekkor persze további erdőirtással kell újabb területeket szerezni.

⁴ A statisztikák szerint a legszegényebbek (napi egy amerikai dollár vásárlóerő értékével vagy kevesebbel rendelkezők) száma lényegében stagnált az elmúlt években, így a világ össznépességén belüli részarányuk kevesebb, mint korábban. Ugyanakkor nem tudjuk, hogy éppen ők vagy inkább a – számában és részarányában is növekvő – következő jövedelmi kategória tagjai, vagyis a maximum napi két dollárból élő szegények pusztítják inkább a környezetet.

⁵ A NAFTA elfogadását hosszú és éles vita előzte meg annak környezeti hatásairól. Ez az egyezmény volt az első (és mindeddig egyetlen) olyan szabadkereskedelmi megállapodás, amelyről az ökológiai szempontok kapcsán is komoly politikai konfliktusok alakultak ki.

⁶ A “race to the bottom”, vagyis a környezetvédelmi szabályozás versenyképességi okokból való gyengítése a környezetvédők szerint az éles nemzetközi verseny szükségszerű következménye.

⁷ A gazdaság és környezet egymáshoz viszonyított méretének problémájára Herman Daly hívta fel a figyelmet. Lásd erről munkáit, pl. Daly (1977, 1991). A gazdasági növekedés és az ökológia viszonya rengeteg problémát vet fel, amellyel itt nincs mód foglalkozni, ilyen például a természeti tőkének az ember alkotta tőkével való korlátozott helyettesíthetősége.

⁸ Tegyük félre azt a kérdést, hogy a jogszabályokat megfelelően betartatják-e. Számos példa ugyanis azt tanúsítja, hogy a fejlődő országok gyakran valóban szép elveket deklarálnak törvényeikben, ám a végrehajtás akadozik. Sajnos hazai esetek is vannak szép számmal. Egy példa Argentínából, amely egy papíron védett területen folyó gátlástalan fakitermelési és bányászati tevékenységekről számol be: Palmer (2003).

⁹ Lásd erről Boda–Pataki (1995).

¹⁰ Szándékosan írtam termelést és nem vállalatot: a mai trend ugyanis az, hogy nem a vállalatok települnek át, hanem csak a termelés: azaz a multik az otthon bezárt gyárak termelését fejlődő országbeli beszállítóktól szerzik be, és nem nyitnak saját leányvállalatot idegenben. Ezzel nemcsak a beszállítókra helyeznek nagyobb piaci nyomást – hiszen azok bármikor elveszthetik megrendelőjüket –, de a környezeti felelősség elvét is nehezebb érvényesíteni velük szemben, hiszen mindig érvelhetnek azzal, hogy nem vagy csak korlátozottan lehetnek felelősek beszállítóikért.

¹¹ Óriási botrányt kavart, amikor 1992-ben napvilágra került, hogy Lawrence Summers, a Világbank – egy fejlesztési intézmény! – vezető közgazdásza is hasonló nézeteket képvisel. Summers szerint a Világbanknak támogatnia kellene a szennyező iparágak fejlődő országokba való telepedését. Többek között azért, mert ezen országokban alacsony a várható élettartam, vagyis mire a szennyezés következtében káros egészségi hatások (pl. rák) alakulnának ki, addigra az illető már úgyis meghal. Lásd The Economist, 1992, February 8, magyarul erről Zsolnai (2000), 72. o.

¹² A közelmúlt egy híre szerint az Egyesült Államokban a szennyező üzemek környezetvédelmi engedményeket kaptak: a régi, 1970 előtt üzembe helyezett szén- és olajtüzelésű erőművek, olajfinomítók, papírgyárak, vegyi üzemek és egyéb szennyező létesítmények új szűrőberendezés felszerelése nélkül bővíthetik tevékenységüket. Ez komoly költségmegtakarítást jelent a vállalatoknak, amelyek így javíthatják versenyképességüket (HVG, 2003. szept. 13.).

¹³ Lásd erről Boda (2004), 9. fejezet.

¹⁴ Ökológiai szempontból örvendetesnek nevezhető, hogy a hetvenes évek elején megszületett az (1975. július 1. óta érvényben lévő) Egyezmény a Veszélyeztetett Növényi és Állatfajok Kereskedelméről (CITES), mely 125 tagországa által szolgáltatott adatok alapján kíséri figyelemmel a veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelmének alakulását. Az aláíró országok kategorikusan tiltják az I. Függelékben fölsorolt, mintegy 800 veszélyeztetett faj gazdasági célú nemzetközi kereskedelmét. A II. Függelékben fölsorolt, mintegy 35 ezer, veszélyeztetetté tehető faj kereskedelmét tiltják abban az esetben, ha az “veszélyezteti a faj túlélését”. Erről lásd Boda−Pataki (1998), 17−20. o.

¹⁵ Ezt az érvet hangoztatja pl. Sorsa (1992).

¹⁶ A haszonnövények genetikai manipulációjának az olyan nagy vegyipari cégek a fő szponzorai, mint például a Monsanto. E vállalatnak a terméke az a permetezőszer is, amellyel szemben az Európa-szerte nagy vitákat kiváltó génkezelt amerikai szója ellenálló. (A “poén” elvileg az a dologban, hogy a nagy mennyiségben kiszórható permet a szóját nem károsítja, de biztosan elpusztítja a kártevőket, és így nagyobb termés várható. Mondani sem kell, hogy a bőséges permetezés révén a génkezelt növények termesztése a genetikai környezetszennyezésen túl hagyományos talajszennyezéssel is fenyeget.)

¹⁷ Az “ökológiai lábnyom” földterület-egyenértékre számolja át az emberiség környezetterhelését és erőforrás-felhasználását. Az ökológiai lábnyomszámításokból kiderül például, hogy a fejlett országok lakosainak környezethasználata nagyságrendekkel nagyobb a szegény országokéinál. Nagyobb továbbá a számukra rendelkezésre álló területnél is: azaz a fejlett országok “környezetet importálnak” a szegény országokból. Az igazi baj azonban az, hogy az emberiség összesített ökológiai lábnyoma már jóval nagyobb, mint a Földön számunkra rendelkezésre álló, biológiailag hasznos terület. Az ökológiai lábnyom koncepcióról lásd Wackernagel–Rees (2001).

Folyóiratunk e száma is két nagy problémakörrel foglalkozik, amelyek nem egy szálon összekapcsolódnak egymással. Több írás és egy kerekasztal-beszélgetés veszi számba a globális tőkés rendszer szerkezetét, jellemzőit és az antikapitalista baloldal stratégiai perspektíváit, amelyeket a múlt és a jelen tapasztalatai alapján vázolnak fel. Az alterglobalista mozgalmak működési-szervezeti problémái ráirányítják a figyelmet arra, vajon miféle (párt)szervezetiség bizonyulhat hatékonynak a tőkével szembeni modern antikapitalista szervezkedés jelenkori fázisában. Ezen a ponton a következő számainkba is átnyúló vita körvonalai bontakoznak ki. A hagyományos szociáldemokrata opportunizmustól a messianisztikus forradalmi megváltásig különböző elképzelések ütköznek a világban s szűkebb régiónkban is, amelyek komoly történeti és elméleti számba vételére igencsak elérkezett az idő.
Másik témánk is visszaköszön: miért és milyen formákban erősödött fel az antiszemitizmus a múltban és a jelenben. Az antiszemitizmus sajátos fokmerője annak, hogy az elmúlt korok milyen formá(k)ban kötődnek jelenkori viszonyainkhoz. A múlttal való együttélésbe a holokauszt „jelenvalósága" mély beletekintést enged.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Lugosi Győző, Wiener György : Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma
2. Mészáros István : Búcsú Harray Magdofftól
3. Marsovszky Magdolna : Az antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része”
4. Gyenyisz Leonyidovics Babicsenko : A Szovjetunió rezidense. Jurij Andropov hivatalos életrajza egy hivatásos hírszerző fedőtörténetére hasonlít
5. Sziklai László : A vég után – Az Auschwitz Album. Egy transzport története című könyvről
6. Robin Blackburn : Egy látomásos pragmatista: Rudolf Meidner, 1914 – 2005
7. Istvánffy András : Az ellenállás és a struktúra középpontja
8. Paul Blackledge : Az „antileninista” kapitalizmusellenesség bírálata
9. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével
10. Bartók Gyula : Lesz-e globális szocialista forradalom?
11. Rastko Močnik : Társadalmi változások a Balkánon
12. Boda Zsolt : A gazdasági globalizáció környezeti hatásai

Beszélgetés Szigeti Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2005)
Az Eszmélet Baráti Körben 2006. január 9-én elhangzott beszélgetés résztvevői: Szigeti Péter, Wiener György, Szalai Erzsébet, és Lugosi Győző.

Szigeti Péter: Kedves barátaim! Pár gondolatot hadd mondjak el szándékaimról a könyvvel, illetve azzal kapcsolatban, hogy én valamikor a tudományos pályafutásomat kapitalizmuskutatóként kezdtem az ELTE ÁJK-n, ahol 1978-tól 1985-ig voltam főállásban, és kandidátusi munkám (1989) a Szervezett kapitalizmusról volt az első nagyobb művem. A mostani monográfiát bizonyos fokig annak folytatásának tekintem, de azzal a megszorítással, hogy azon kívül, hogy az időben elsősorban a két világháború közötti centrum állapotaira vonatkozott, de már akkor is foglalkoztatott, hogy kiterjesszem kutatásaimat a világrendszer egészére.

Bizonyos, hogy a világrendszer egészének a megértése lehetetlen a centrum mozgástörvényeinek a megértése nélkül, amit most is érvényesíteni igyekeztem, de azért a félperifériákra és a perifériákra történő kiterjesztés – a globális kapitalizmus elemzése – komoly módszertani konzekvenciákkal járt. Megváltozik az ismerettárgy. Ezért kapcsolódtam a világrendszer-kutató iskolához, amit Magyarországon egypáran időszakosan ugyan sok szempontból követtek (például a gazdaságtörténészek közül a kitűnő Pach Zsigmond Pál vagy Berend T. Iván). Az egykori Ágh Attila politikaelméletként két igen jó könyvet is írt (melyek közül A politika világa, 1984, időtálló; Globális kihívás, 1987), de azóta átfogó összefoglalások nemigen születtek. Mások, akik írtak erről az irányzatról, azok, ha később is írták, se nagyon korai állapotokat jellemeztek, ti. a 70-es, 80-as évek irodalmára támaszkodtak (Kiss Balázs, Galló Béla). Ehhez képest ez az iskola már nemcsak a Fernand Braudel Centerben, hanem más országokban is komoly híveket tud magának, és komoly teljesítményeket mutat fel napjainkban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez könyvtárakat tölt meg. Ezért azt sem gondolnám, hogy az iskola szellemi termésének terjedelme az én munkámban át lenne fogva, azt viszont igen, hogy igyekeztem olyan fogalmakat és összefüggéseket kimunkálni, módszertani elveket tisztázni, amiket biztos, hogy Arrighi és Wallerstein is vállalna. Ugyanakkor nem gondolnám azt, hogy ezen ne lenne rajta az én gondolkodásmódom, de még azt is mondhatnám, hogy a magyarországi – általam fejlettnek tartott – neomarxista filozófiai, polit-ökonómiai, történeti gondolkodás, amin harminc éven keresztül nevelkedtem – másokkal együtt. Más kérdés, hogy vannak, akik túlságosan könnyen felejtenek. Pedig intellektuálisan sokkal nagyobb és vonzóbb kihívás a szakadatlanul változó történelmi-társadalmi valóság gondolati birtokba vétele a materialista felfogás alapján, mint az uralkodó társadalomtudomány unos-untalan ismételt megoldásaihoz kapcsolódás. Végeredményben azt gondolom, hogy a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet sok mai változata, variánsa közül a világrendszer-kutatás az egyik legtermékenyebb irányzat, mert az aktuális problémával, a jelenkori globális kapitalizmussal bátran szembe tud nézni.

A világrendszer-kutatókat egyáltalán nem lepte meg a globális kapitalizmus, hiszen a kapitalizmus keletkezésekor alakult ki a tőkés világgazdaság, amit folyamatosan elemeznek, másfelől viszont én ahhoz az elgondoláshoz is tartottam magam – ezt az iskolában nem mindenki követné, Andre Gunder Frank például bizonyosan nem -, hogy a globalizáció új szakaszt hozott a kapitalizmus belső történetében. Így azt a politikatörténetileg is szituálható fordulatot is meghozta, hogy a szervezett kapitalizmus jóléti államait visszaszorította. A transznacionális tőke a globális terjeszkedéssel ezt meg is teheti. Mindig annyit tehet meg, amennyit engednek neki. Ahogy az Eszmélet nemzetközi konferenciáján (2005. október) ezt fogalmilag bizonyos fokig még jobban kifejtettem, s bár a könyvemben is benne van, de talán kevésszer alkalmaztam, hogy végső soron a világrendszert úgy kell felfogni, hogy ez a homogenizálódó világgazdaság és a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalomnak a szintézise. Tehát a világrendszer a homogenizálódó világgazdaság tézisnek a heterogenizálódó világtársadalom antitézisével alkot egy szintézist, s valóban rendszerszerű képződmény: az elemek kölcsönös függési viszonyaival és funkcionális összefüggései révén termeli újra önmagát. Ezt módszertani oldaláról ilyen világosan felfogva nem is írtam bele a könyvbe, ti. megmaradtam döntően a wallersteini világgazdaság-világrendszer – nála időnként ambivalens – kettősségnél, közbe be nem iktatva (középtagként) a világtársadalom fogalmát. Az új fogalomhasználat egyébként csak a dolog kifejtési formáját jelenti, hiszen a világrendszer fogalom mindenképpen és mindkettőnknél egy konkrét totalitás: egy saját alapjain újratermelődő és fejlődő egész, mozgásforma. A társadalomtudományban a társadalomelmélet az én felfogásomban így működik, és itt messze nem a kor uralkodó ilyen-olyan szellemtudományos, meg hermeneutikai, meg strukturalista-funkcionalista iskoláit követem, noha utóbbival pl. a marxi elméletnek nem egy ponton közös megállapításai is vannak, mondjuk az, hogy objektíve lejátszódó folyamatok, struktúrák és funkciók alkotják a szociális szférát. Nálam a társadalomelmélet tárgya az a valóság, ami a lényeg és a jelenség egysége, és azért van szükség tudományra, mert a jelenség-látszat-lényeg dialektikája érvényes és érvényesül. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az elméleti általánosításnak a jelenségek sokaságára, az empíriára, a tapasztalati tényekre és a történetileg változó tényállapotokra is vonatkozni kell, hogy meg tudja érteni a dolgokat, de nem egyszerűen az eseményeknek egy halmazát szedi sorba, nem eseménytörténet, hanem az eseményeknek egy halmazával igyekszik alátámasztani és azokból igyekszik általánosítani kategóriáit és téziseit. Voltaképpen nem eseménytörténet, hanem az emberi közösségek története (Fustel de Coulanges szép kifejezésével!), a társadalomtörténet vagy legalábbis egy szakaszának a megragadása.

Az elméletalkotás a valóság feldolgozásának gondolati módozata tehát, amelynek történeti és tapasztalati tényanyagra kell támaszkodnia. Sokat számítanak a részletek, a bizonyító anyag is, a mű célja mégis, hogy reprezentatív összképbe foglalja a világkapitalizmus jelenlegi fázisát. Legalábbis a fő folyamatokat illetően, amelyek megértése nélkül sem az események, körülmények mindig egyedileg kibomló láncolata, sem pedig az egyes részrendszerek, mint gazdaság, jog, kultúra stb. – mindig az összfolyamatnak alávetett – funkcionális kapcsolata nem tárható fel. Így jártam el a jogrendszer vizsgálata során, de a kulturális hegemónia és a világgazdasági régiók leírását és versenyét összehasonlító módon tárgyaló részekben is. A történeti-tapasztalati anyag és a rendszertani összefüggések dialektikus azonosságának módszertani elve ezúttal is vezérlő eszmém volt, akárcsak 14 évvel ezelőtt, a "Szervezett kapitalizmus"-ban. Az azóta eltelt fejlemények – a neoliberalizmus dominanciája és az államszocialista kísérletek legjelentősebb eseteinek, a közép- és kelet-európai térség országainak veresége – nem ásták alá kapitalizmuskutatói módszereimet, ám mára új történelmi helyzettel szembesítettek. A tőkés világgazdaság elvileg szabadkereskedelmi rendszere állapotrajzát, mérlegét és "ha… akkor" típusú alternatív lehetőségeit igyekeztem viszonylag röviden – s ami ennél fontosabb -, reményeim szerint közérthetően tárgyalni.

Elgondolásaim kifejtésében – s ez lenne az utolsó gondolatom – azt a számomra már kutatási eredményként előállt sémát alkalmaztam, hogy előbb extenzitásában, majd intenzitásában kell megnézni a dolgot. Tehát a kapitalizmus kiterjedése a glóbuszon s ebben az utolsó 25-30 év, amikor a fordulat bekövetkezik, aminek közgazdasági, gazdaságtörténeti bizonyítékai is vannak, így a hosszúhullámok Ernst Mandell-Robert Went-féle jelentős elemzése is ilyen. Az intenzitás pedig éppen azt jelenti, hogy a centrumban hogy szabadul meg a tőke a jóléti állami kötöttségektől, és noha ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, de globális szinten mégis szabad versenyként jellemezhető állapotokat ér el, idézőjelbe téve a "szabad verseny"-t, mert hiszen e téren számos megszorítás érvényes. Például a szuperstruktúra szabályozó hatalma vagy a szabad verseny legédesebb gyermeke, a transznacionális korporáció, hogy egy ilyen paradoxonra is utaljak. Végül a harmadik tematikai szál a globális problémáknak nevezett jelenségegyüttes. Itt elég jól tudtam támaszkodni a Le Monde diplomatique és szellemi környezete elméleti munkáira. Főleg Ignacio Ramonet-nak az elemzéseire gondolok, aki az új világrend fenyegetéseit és a globális problémákat a kapitalizmus struktúráihoz kapcsolódóan tárgyalja. Tehát nem úgy "jön be", mint ahogy ez napjainkban a tematikus kérdéseket előtérbe állító globális mozgalmaknál szokás, amelyek elszigetelik ezen jelenségeket egyfelől egymástól, másfelől ezen jelenségeket a tőkés újratermelés összfolyamatával való kapcsolatától. Mintha nem lennének egy társadalomnak alapviszonyai.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom sorsára munkám, kíváncsian várva annak fogadtatását.

 

Wiener György: Szigeti Péter könyve Magyarországon az első komoly társadalomelméleti munka a globalizált liberálkapitalizmusról, éppen ezért kitüntetett figyelmet érdemel. Alapvető tudományos állításaival egyetértek, ezeket nem részletezem; többnyire csupán azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben vitám van a szerzővel, illetőleg fejtegetéseit más szempontok figyelembevételével kiegészíteném.

Szigeti Péter művének alapvető érdeme, hogy a kapitalista világrendszer egészének történeti folyamatába ágyazza be a globalizáció vizsgálatát, tehát a globalizációt mint a kapitalizmus egy új történelmi korszakát elemzi, értelmezi. Ebből következik, hogy át kell tekintenie az 1500 óta, más szerzők szerint az 1450-es évek óta létező kapitalista világrendszert, és be kell mutatnia azokat a sajátosságokat, amelyek kizárólag az új szakaszt jellemzik. Annak érdekében, hogy megfelelően tudja értékelni a mostani korszakot, egy viszonylag átfogó időbeli tagolást alkalmaz, s ez az első pont, ahol vitatkozom a szerző állításaival. Szigeti Péter négy alapvető szakaszt állapít meg a tőkés világrendszer fejlődéstörténetében; az ún. monetáris, illetőleg merkantil, majd manufaktúra-kapitalizmus, ez az ipari forradalom előtti korszaka a modern világgazdaságnak, második szakasznak a szabad versenyes periódust tekinti, amelyet azonban összecsúsztat a szervezett kapitalizmus korai fázisával, a harmadik szakaszt az állam-monopolkapitalizmusban, más néven a keynesiánus jóléti államban találja meg, a jelenlegi időszakot pedig a tőkés világrendszer fejlődésének negyedik korszakaként ábrázolja.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a szerző elkülöníti egymástól az ipari forradalom előtti és utáni kapitalista társadalmat, s úgy vélem, hogy e könyvben nem szükséges az 1500 vagy 1450 és 1780 közötti időszak tagolása. Egy olyan munka, amely a kapitalizmus korai történetét tárgyalja, természetesen nem tekinthet el az ún. hosszú XVI. század problémájától vagy a XVII. század 20-as, 40-es éveiben bekövetkezett hanyatlástól, Hobsbawm megfogalmazása szerint a refeudalizációtól, e műnek azonban e kérdéskörökkel nem kell foglalkoznia, lévén hogy alapvető témája a globalizáció. Az azonban már vitatható, hogy az ipari forradalom kezdetétől az I. világháborúig tartó időszakot egy szakaszként értelmezi; megítélésem szerint itt célszerű lenne elhatárolni egymástól a klasszikus szabad versenyes, illetőleg a monopolkapitalizmust – ez utóbbi periódus az, amit a lenini elmélet imperializmusnak nevez. Noha a szerző lábjegyzetben is hivatkozik Leninnek az imperializmust tárgyaló munkájára, mégsem teszi meg ezt a distinkciót, bár a periodizációt összefoglaló ábrájában – szervezett kapitalizmus elnevezéssel – éppen a monopol- és az állam-monopolkapitalizmust vonja össze egy szakaszba. Megoldása azért tűnik problematikusnak, mert emiatt nem mutatja be az állami beavatkozás azon formáit, amelyek még nem a keynesiánus elméletre támaszkodnak, hanem hagyományos jogi-adminisztratív hatósági eszköztárral próbálják a kapitalista gazdaság működését befolyásolni. Ezt a témakört Magyarországon Somlai Péter egy 1977-ben megjelent kis könyvében nagyon alaposan feldolgozta, és pontokba szedve sorolta fel azokat a beavatkozási formákat, melyeket a bismarcki állam és kortársai alkalmaztak. Az állam-monopolkapitalizmusra vonatkozó fejtegetésekkel, illetőleg azzal a korszakolással, amely ezen új szakaszt érinti, már egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy a globalizációt egy teljesen új periódusként értékelhetjük a kapitalizmus világtörténelmében. Tehát úgy ítélem meg, hogy célszerű lenne egy olyan felosztást alkalmazni, amelyben az ipari forradalom előtti tőkés társadalmat a szabad versenyes időszak, a monopolkapitalizmus, az állam-monopolkapitalizmus, majd a globalizált liberálkapitalizmus követi; ez a felosztás egyébként megfelel a Kondratyev-ciklusoknak is, hogy miként, erre később még kitérek.

Világosan láthatjuk tehát, hogy a szakaszolás s ezzel összefüggésben a globalizáció sajátosságainak feltárása alapvető jelentőségű kérdés a könyv tematikája szempontjából. A szerző határozottan elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a globalizáció nem jelent új korszakot a tőkés világrendszer történetében. Két irányzat is képviseli ezt az álláspontot. Az egyik maga a világrendszer-elmélet, amely hajlamos arra, hogy a világgazdaság történelmi tagoltságát elnagyoltan ábrázolja, hiszen kiindulópontja az, hogy az elemzés egysége nem az egyes nemzetállam, hanem a világrendszer egésze. Ez annak ellenére jellemzi ezt a tudományos iskolát, hogy legkiemelkedőbb képviselője, Immanuel Wallerstein műveiben a globalizáció valóban egy új korszakként jelenik meg, de azért ő is nemegyszer hangoztatja, hogy nem kell eltúloznunk e szakasz újdonságát, sajátszerűségét. A másik irányzat nem ilyen széles körű elméleti megalapozásból indul ki, hanem abból, hogy az I. világháború előtt már kialakult egy viszonylagosan nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer, s ezért a mai globalizációt az e korszakhoz való visszatérésnek tekinti. Robert Went könyve nyomán Szigeti Péter egyértelműen bizonyítja, hogy az I. világháború előtti kereskedelem jellegében és volumenében is alapvetően eltért a globalizált liberálkapitalizmus világkereskedelmétől és világméretekben megszerveződött pénzügyi piacaitól. Kimutatja azt is, hogy noha a világkereskedelem volumene valóban csökkent az I. világháború után – ez egyébként szorosan összefüggött azzal, hogy e periódus a harmadik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával esett egybe – a napjainkban végbemenő változások nem egyszerűen mennyiségi ugrást jelentenek, hanem azt is, hogy jelenleg elsősorban transznacionális vállalatok kereskednek. A kereskedés a lebonyolított üzleti tranzakciók egyharmadában a transznacionális vállalatokon belül zajlik, s további egyharmadában pedig e vállalatbirodalmak kereskednek egymással. A korábbi időszakhoz képest döntő változás az is, hogy a tranzakciók elsődlegesen nem nyersanyagok, hanem félkész termékek, részegységek és késztermékek értékesítésére irányulnak.

E ponton Szigeti Péter gondolatmenetét egy további mozzanattal egészíthetjük ki. Amíg az I. világháború előtt a világkereskedelem fejlődésében döntő szerepet játszott az, hogy az egyes európai országok milyen gyarmatokkal rendelkeznek, hiszen a centrum és a periféria közötti kereskedelem elsődlegesen a gyarmatok és az anyaország kapcsolatrendszerében bonyolódott le, addig a globalizációt éppen az jellemzi, hogy ilyen korlátokkal nem találkozhatunk. E változás egyben azt is bizonyítja, hogy a globalizáció kifejlődésének egyik előfeltételét a hagyományos kolonialista rendszer felbomlása alkotta. E gondolat Szigeti Péter könyvében néhol felbukkan, ám expressis verbis ezt nem mondja ki. A globalizáció egyik előfeltétele tehát az volt, hogy az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig felbomlott a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejött gyarmati rendszer. E folyamatban egyébként nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a globalizált liberálkapitalizmus jelenlegi egyetlen szuper- vagy hiperhatalmának, az Egyesült Államoknak is meghatározó szerep jutott, emlékezzünk csak az USA magatartására az 1956. októberi-novemberi szuezi válság idején.

Kondratyev hosszúhullám-elméletének felhasználása a könyv egyik legnagyobb érdeme, azonban úgy vélem, hogy Szigeti Péter, Wenthez hasonlóan, akinek 2002-ben Magyarországon is megjelent könyvére nagymértékben támaszkodik, szkeptikusan ítéli meg e ciklusok objektív törvényszerűségeken nyugvó szabályszerű ismétlődését. Went álláspontját egyébként jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a globalizációról szóló munkájában Ernest Mandel koncepciójából indult ki, aki a hagyományos trockista, tehát világforradalmi megközelítéssel elemezte a hosszúhullámok szerepét. Ha megnézzük, hogy Robert Went, illetőleg Went nyomán Szigeti Péter miként ábrázolja e ciklusokat, és milyen okokat, mozgatóerőket lát a háttérben, azt kell mondanunk, hogy az ereszkedő vagy hanyatló ágból a fellendülő szakaszba való átmenetnél a véletlenszerű tényezőknek mindketten túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy alapvetően nemcsak endogén, hanem exogén, tehát külsődleges tényezők is szerepet játszanak az új hosszúhullám megjelenésében.

Robert Went a hosszúhullámok kiváltó okairól öt elméleti álláspontot mutat be. Az első felfogás, amely még Kondratyevtől származik, a túlfelhalmozásban látja a hosszúhullámok egymásutániságának döntő okát. Trockij, illetőleg Mandel nyomán Went második magyarázó elvnek a profitráta süllyedő tendenciáját tekinti, az általa bemutatott harmadik elmélet pedig Schumpetertől származik, aki az egyes szektorokban történő innovációsűrűsödésre vezeti vissza a fellendülést. E koncepció szerint a hanyatló szakaszban, éppen a profitok csökkenése miatt, számos új találmány jelenik meg, s ezek aztán kilendítik a tőkés gazdaságot a régóta tartó depresszió állapotából. A negyedik megközelítést Dupriez képviseli, aki a háborúkban s az azokkal járó inflációs sokkokban találta meg a hosszú távú ciklusok döntő okát. Ötödik elméletként Went a monetáris felfogást mutatja be, mely az aranytermelés ingadozásaival kötötte össze a hosszúhullámok kialakulását, jelezve, hogy e magyarázat mára kiszorult a közgazdasági irodalomból; erre a teóriára egyébként Kondratyev is hivatkozik.

Szigeti Péter, mint előbb már jeleztem, lényegében a Mandel-Went-féle magyarázatot fogadja el. Egyetértek azzal a nézetével, hogy a profitráta süllyedő tendenciája valóban meghatározó szerephez jut e ciklusok létrejöttében, s nyilvánvalóan nekem is az a véleményem, hogy sem a háborúkból, sem az aranytermelés változásaiból nem vezethetjük le a fél évszázados ciklusváltásokat. Nem látok azonban ellentmondást a túlfelhalmozás elmélete, a profitráta süllyedő tendenciáján nyugvó magyarázat, illetőleg az innovációk koncentrációjának teóriája között. Miért vélem úgy, hogy e három magyarázó elv valójában nem áll szemben egymással? Döntően azért, mert a profitráta süllyedő tendenciájának marxi elmélete egyértelműen jelzi, hogy milyen ellenerők hatnak ezen eséssel szemben, s ezek között említi az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását, amire egyébként Went és Szigeti Péter is hivatkozik. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodásában viszont a találmányok, innovációk döntő szerepet játszanak, növelve a munka termelőerejét, ami viszont hosszabb távon – miként ezt Marx a Tőke III. könyvében kifejti – éppen a profitráta süllyedő tendenciájában nyilvánul meg. Ebből pedig az következik, hogy a hanyatló szakaszban szükségszerűen növekszik az új találmányok száma; ezeket egyébként Kondratyev megpróbálta számba venni, és elég hosszasan sorolja fel az egyes időszakok technikai és technológiai innovációit. A fellendülő szakaszban, amikor a profitráta esését ellensúlyozó tényezők jelentősebb szerepet játszanak, nyilvánvaló, hogy a találmányok iránti érdeklődés valamelyest alárendeltebb szerephez jut, ugyanakkor, mint erre előbb utaltam, a hanyatló szakaszban, melyben helyre akarják állítani a tőke korábbi jövedelmezőségét, érthető, hogy erőteljesebben összpontosítanak a műszaki fejlesztésre. A túlfelhalmozás pedig ebben az elméleti modellben úgy jelenik meg, mint a tőke azon hajlama, hogy túllép saját korlátain, ami szükségképpen a lekötött tőke mennyiségének és értékének növekedéséhez s ezáltal a profitráta süllyedéséhez vezet. Ugyanakkor e kérdéskörben nem Kondratyev magyarázatát fogadom el. Kondratyev azt állítja, hogy a túltőkésítés mindenekelőtt az infrastrukturális létesítmények, illetőleg a nagy gyárak létesítésében nyilvánul meg, s a felhalmozás azáltal idézi elő a süllyedést, hogy hiány keletkezik kölcsöntőkében, hiszen csökkennek a betétállományok, és ennek nyomán a tőke drágulni kezd. Ezen a ponton Kondratyev nemcsak Marxhoz, hanem Marshallhoz és más neoklasszikus közgazdászokhoz is fordul magyarázatért. Amikor azt állítom, hogy a túlfelhalmozás jelentős szerephez jut a hosszúhullámok kialakulásában, elsősorban Kalecki magyarázatát tartom relevánsnak, noha ő a középtávú ciklusok keretében vizsgálta ezt a kérdést. A Kalecki-féle "ciklusgépezetből" egyértelműen kiderül, hogy középtávon a fellendülés végét a tőkefelszerelés felhalmozása okozza, ami szükségszerűen a profitráta csökkenését s ezáltal a beruházások visszaesését váltja ki. Mivel empirikusan is igazolható elméletében a tőkésosztály makroprofitja bruttó felhalmozásának és fogyasztásának összegével azonos, a lekötött tőke azért növekedhet gyorsabban a keletkezett profittömegnél, mert annak újra beruházása csak részben valósulhat meg. Kaleckinél is a találmányok játszanak döntő szerepet abban, hogy a rendszer kilendül statikus állapotából, s magasabb szinten egy új konjunkturális időszak kezdődik, mégpedig nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. Egyébként a Kondratyev-ciklusok sem jelentik azt, hogy az újabb hullám kezdetén a fejlődés visszatér korábbi állapotához. Kondratyev ugyanis különbséget tesz a szekuláris trendek és a hullámmozgások között, hangsúlyozva, hogy a ciklusváltások során a kapitalizmus teljesen új körülmények között és a korábbinál jóval magasabb szinten kezdi meg új, fellendülő szakaszát.

E gondolatmenetnél térnék vissza a kapitalizmus korszakolásának problémájára. Megítélésem szerint, miként ezt egy tanulmányomban korábban már jeleztem, az ipari kapitalizmus fejlődésének történelmi szakaszai a Kondratyev-ciklusokhoz kapcsolódnak, mégpedig oly módon, hogy az új periódusok mindig a hanyatló ág kezdetén jelennek meg. Az első Kondratyev-ciklus 1780/1789 és 1848 között zajlott le, s hanyatló ágának kezdetén, 1815/1825-ben jelent meg a klasszikus liberálkapitalizmus, mely 1873-ig, a második hosszúhullám fordulópontjáig tartott. Az 1848/1849-től induló ciklus ekkor lépett át ereszkedő fázisába, a Nagy Depresszió időszakába, mely a bécsi tőzsdekrachhal köszöntött be. E váltással veszi kezdetét a monopolkapitalizmus, mely először a német agrár- (junker-) burzsoázia védővámos politikájában, később pedig a kartellek, illetőleg a szindikátusok és a trösztök létrehozásában fejeződött ki. Ebben az időszakban, mint erre korábban már utaltam, jelent meg először a modern állami intervencionizmus, amely még nem gazdaságelméleti alapokon, hanem hagyományos adminisztratív eszközökkel próbálta a tőkés gazdaság működését befolyásolni. A következő Kondratyev-ciklus 1896-ban kezdődött, s a II. világháború utáni évekig, 1947/1948-ig tartott. E harmadik hosszúhullám Kondratyev számítása szerint 1920-ban lépett át a hanyatló fázisba, melynek terméke az 1930-as évek elején megjelent állam-monopolkapitalizmus volt, először a New Deal, illetőleg a svéd jóléti állam formájában. Bár meglepőnek tűnik, mégis e körbe sorolhatjuk a különféle fasiszta gazdaságszabályozási törekvéseket is, hiszen mindegyik korabeli intervencionista modell a monopolkapitalizmus akkori általános válságára reagált. Azt, hogy a keynesiánus szabályozás megszilárdulásáig valóban beszélhetünk a tőkés világgazdaság általános válságáról, szemben a II. világháború utáni időszakkal, egyetlen ténnyel bizonyítanám. Az amerikai gazdaság csak 1940-ben érte el 1929-es fejlettségi szintjét, tehát akkor nem volt vulgármarxizmus arról beszélni, hogy a kapitalizmus általános válságba került, ám paradox módon e helyzet nem a baloldal megerősödéséhez, nem szocialista forradalmakhoz vezetett, hanem jobboldali autoritáriánus, illetőleg nyíltan fasiszta rendszerek létrejöttéhez. Az 1948-cal kezdődő, negyedik hosszúhullám fellendülő ága, amelyet Went nyomán Szigeti Péter nagyon plasztikusan ábrázol, viszont a kapitalizmus igazi aranykora volt. E periódust az anticiklikus keynesiánus gazdaságszabályozás, valamint a jóléti állam széles körű elterjedése jellemzi, s e korszak 1973-ig az első olajárrobbanásig tartott, amely egyébként csak a hullámon belüli fordulópont leglátványosabb tünetének bizonyult. A negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával, 1973-mal kezdődik a globalizált liberálkapitalizmus története. A szerző magas színvonalon hasonlítja össze az 1948-1973, illetőleg az 1973-1996 közötti időszakot, pontosan ábrázolva a két történelmi kor alapvető különbségeit. Amit hiányolok, az az ötödik Kondratyev-ciklus bemutatása. Nem véletlen, hogy az új hosszúhullám kimaradt a könyvből, ugyanis azok a szerzők, akikre Szigeti Péter munkája során támaszkodik, műveiket korábban fejezték be, mint hogy ez a szakasz megjelent volna. Went könyvét 1996-ban publikálta, Mandelé pedig egy évvel korábban került könyvárusi forgalomba, ők tehát még nem írhattak az ötödik hullám fellendülő ágáról. Egyébként ez az az időszak, amelyben a globalizált liberálkapitalizmus igazán kibontakozik, napjainkban tehát ennek virágkorát éljük.

A következő témakör, amelyet érintenék, az a kérdés, hogy a globalizált liberálkapitalizmus időszakában milyen sikereket ért el a neoliberális gazdaságpolitika a jóléti állam felszámolásában. Teljes mértékben egyetértek a szerző azon fejtegetéseivel, amelyek szerint e politika, saját célrendszerét tekintve, meghatározó eredményeket ért el a privatizáció, a dereguláció és a munkaerőpiac átalakítása terén, bár a részmunkaidős foglalkoztatás nem minden országban haladt annyira előre, mint ahogy ezt a könyv bemutatja. Egyes államokban jelentős mértékben, így például Went hazájában, Hollandiában, ám voltak olyan országok is, ahol a részmunkaidős alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotthoz képest mérséklődött. E kritikai megjegyzésem ellenére a részmunkaidőről szóló fejtegetésekkel teljes mértékben egyetértek, azt azonban vitatom, hogy alapvetően az új munkavállalási formák – a részmunkaidő és a távmunka -, illetőleg a dezindusztrializáció vezettek a klasszikus munkásmozgalom s ezen belül a szakszervezetek meggyengüléséhez. A szakszervezetek ott is meggyengültek, ahol megmaradtak a tőkés nagyvállalatok; jellemző, hogy tevékenységük súlypontja napjainkban a közszolgáltató szférára tevődött át. Magyarországon is csak az állami szektor szakszervezetei tudnak igazán hatékonyan fellépni, a nagyvállalatiak már jóval kevésbé, amit részben a dezindusztrializációtól, tehát attól való félelem magyaráz, hogy a tőke távozik az országból, és Romániába, Ukrajnába, Kínába, Indiába vagy Bangladesbe települ át.

A szerző elemzését igazán a redisztribúció kérdéskörében vitatom. Szigeti Péter világosan látja, hogy megkezdődött a jóléti állam leépülése, ám úgy vélem, hogy ezt a folyamatot kissé gyorsabbnak mutatja be a ténylegesnél, hiszen e téren az utóvédharcok, melyekre a szerző is utal, nem jelentéktelenek. Magyarázatot igényel, hogy miközben megindult a harc a jóléti állam ellen, miért emelkedik mégis a redisztribúció foka, és nemcsak 1998-ig, hanem még a XXI. század elején is. Külön vizsgálatot igényel az a kérdés is, hogy miközben az állami kiadásokon belül különösen a jóléti költségek visszaszorítására törekednek, e területen mégis csak a 90-es évek közepétől kezdődött csökkenés, s az is átmenetileg érvényesült. E folyamat ellentmondásos jellegét jól mutatja, hogy 2002-ben az Egyesült Államokban a jóléti kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az 1998 évi 15%-ról 16,4%-ra emelkedett, az Európai Unióban pedig a négy évvel korábbi szinten, 24%-on maradt. Mi az oka annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai törekvések eddig jórészt sikertelennek bizonyultak? Véleményem szerint az egyik ok a népesség rohamos elöregedése, amely automatizmusként növeli a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát. E tendencia ellen számos európai uniós tagállamban nyugdíjreformokkal kísérleteznek, ezek azonban eddig csak részben léptek életbe; hogy milyen lesz a tényleges hatásuk, ma még nehezen ítélhetjük meg. A másik tényező, amely korlátozza a jóléti kiadások csökkentésére irányuló törekvéseket, az egészségügyi szolgáltatások költségrobbanása. Nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban a társadalombiztosítás terén tesz kísérletet a neoliberális politika és ideológia a korábbi jóléti intézmények felszámolására, mely eddig elsősorban a köz- és a magánkiadások arányának átalakításában nyilvánult meg. E téren Magyarország élen jár, hiszen az OECD adatai szerint 1993-2003 között az összráfordításokhoz képest az állami egészségügyi kiadások 88%-ról 70%-ra estek vissza.

Kritikám természetesen nem jelenti azt, hogy nem értek egyet Szigeti Péter végkövetkeztetésével. Saját álláspontom is az, hogy a jóléti állam sorsa a felszámolódás, azonban ameddig nemzetállami keretek között működnek a polgári demokrácia intézményei, e folyamat erőteljes korlátokba ütközik. Éppen ezért megfogalmaznám azt a talán túlzottan merésznek tűnő hipotézist, hogy hosszabb távon a globalizáció és a polgári demokrácia intézményei összeegyeztethetetlenek. A liberális felfogással szemben tehát a kapitalizmus állami normálformáját nem a polgári demokráciában, hanem az oligarchikus berendezkedésben találhatjuk meg, miként ezt a XIX. század első felének konzervatív liberális teoretikusai, Tocqueville és eszmetársai egyértelműen ki is mondták. E problematikával összefüggésben röviden érintem a szerzőnek a nemzetállam jövőjére vonatkozó fejtegetéseit is. Teljes mértékben egyetértek Szigeti Péterrel abban, hogy az ún. nagy regionalizmus, azaz a regionális államközösségek váltják fel a következő periódusban a nemzetállamok szabályozó szerepét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az alakulatok eltűnnek, ám szabályozó funkciókörük folyamatosan szűkül. Ily módon a nemzetállamok ugyanolyan pozícióba kerülnek a nagy regionális szerveződésekkel, például az Európai Unióval szemben, mint egykor a Kommunista kiáltvány szerint a tartományok és kisállamok a nagy nemzetállamokkal szemben. E téren tehát az analógiát a klasszikus liberalizmus és a globalizált liberálkapitalizmus között egyértelműen kimutathatjuk.

Végezetül a szerző "futurológiai" fejtegetéseit értékelném. Ezeket rendkívül jelentős gondolatoknak tartom; a tudomány ugyanis, ha az alapvető működési mechanizmusokat felismeri, meghatározó szerephez juthat az előrejelzésben, illetőleg a jövőre irányuló gazdasági és politikai cselekvés befolyásolásában. A hosszúhullámok és a kapitalizmus szakaszai közötti összefüggések alapján megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, hogy a tőkés világrendszer következő szakaszát az ötödik Kondratyev-ciklus hanyatló ágában megjelenő szervezett globalizált kapitalizmus alkotja, mely úgy viszonyul majd a globalizált liberálkapitalizmushoz, mint a középkor az ókorhoz. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy ma még a globalizáció ókorát éljük. Ez a megjegyzés azonban azt is jelenti, hogy nem fordulhatunk szembe a globalizációval; a szocialista perspektívákat világméretekben kell érvényesítenünk, nem pedig a nemzetállamhoz való visszatérést hirdető, bár szintén nemzetek feletti szinten szerveződő antiglobalista mozgalmakban.

Konkretizálva Szigeti Péter fejtegetéseit, úgy ítélem meg, hogy a szerző által felvázolt alternatívák egymás után mind bekövetkezhetnek. Tehát először megerősödik napjaink új kapitalizmusa, ennek most éljük csúcspontját, hiszen a Kondratyev-ciklus ötödik, fellendülő ágának már csaknem a félidejénél tartunk. 2020/2022 táján alakulhat ki az a globalizált szervezett kapitalizmus, amelyre előbb már utaltam, s a szerző gondolatmenetében is egy önálló alfejezet tárgyát képezi. Ezt az időszakot követheti, legalábbis a wallersteini forgatókönyv szerint, egy olyan világméretű átalakulás, amelyben a kapitalizmus eljut terjeszkedésének végső határáig. E ponton térnék át röviden Rosa Luxemburg elméletére, noha ezt a szerző könyvének elején tárgyalja, nem pedig a jövő anticipálásakor. Világosan láthatjuk, hogy a kapitalizmus egyfelől extenzíven terjeszkedik, és valóban a föld minden egyes pontján megjelenik, másfelől pedig, ami ennél is fontosabb, egy-egy országon belül valamennyi létszféra fokozatosan alárendelődik a tőkeviszonynak. Ezzel összefüggésben felmerülhet még egy kérdés, amelyet a szerző nem érint, Tamás Gáspár Miklós és mások azonban gyakran tárgyalnak, mégpedig az, hogy a világkapitalizmus utolsó szakaszában egyáltalán fennmaradhat-e az állam, avagy a tőke állami közvetítés nélkül gyakorolja-e uralmát? Úgy tűnik, hogy a kapitalizmus az államiságot világkormány vagy regionális kormányzatok formájában e szakaszban is megőrzi, ám az ezzel ellentétes felfogás is komoly elemzést igényel.

Összegezve értékelésemet úgy vélem, hogy ezt a meghatározó jelentőségű munkát meg kell próbálnunk minél szélesebb körben terjeszteni, s ez különösen az oktatás számára volna hasznos. Kétlem azonban, hogy a mai újkapitalista korszakban a hosszú távú folyamatokra irányuló történelemelméleti fejtegetések komoly hatást válthatnak ki; ezzel csak akkor számolhatunk, ha az ötödik Kondratyev-ciklus is átlép hanyatló ágába, s a tőkés világrendszer újabb válságát a szervezett globális kapitalizmus formájában küzdi le.

 

Szalai Erzsébet: Szigeti Péter könyvének a megjelenése a magyar elméleti baloldal ünnepe. Gratulálok a szerzőnek, a könyvet alig tudtam letenni, nagyon élvezetesnek találtam. Fő vonalával, fő gondolatmenetével egyetértek, különösen tetszett, amit a jóléti állam leépüléséről írt. Az nagyon fontos.

A jóléti állam felbomlásának tendenciája valószínűleg megállíthatatlan folyamat. Éspedig azért, mert például mindenféle nyugdíjreform azt jelentené, hogy meghosszabbodik a munkában töltött idő, de nem véletlen az, hogy erre nem kerül sor, és úgymond elöregedik a társadalom… A liberális szerzők elhallgatják azt, hogy többek között azért nem nyújtják meg a munkában töltött éveket, azért nem emelik meg a nyugdíjkorhatárt, mert túltermelési válság van, ezért a tőke egyre kevésbé képes felszívni a potenciális munkaerőt. Hasonló okai vannak az egyetemi képzés, az egyetemen töltött évek – a felnőtté válás – elhúzódásának is. Az egyetemek sajátos parkolópályaként működnek: addig sem keres a fiatal stabil munkahelyet, addig sincs gond vele, amíg az iskola padjait koptatja… A túltermelési válság oka pedig – mint azt Marx kimutatta és előre is vetítette – a profitráta süllyedő tendenciája, melynek háttere a tőke szerves összetételének rohamos növekedése, pontosabban az ezzel járó növekvő kereslethiány.

A következőkben kritikai észrevételeimet fejtem ki. Nem hiányokat jelölök meg, a mű így komplex egész, megállja a helyét – javasolnám egyébként nemzetközi színtéren való megjelentetését is -, inkább azért mondanám el a bennem felmerült dilemmákat, hogy további alkotásokra serkentsem a szerzőt, bár tudom, hogy a megkezdett munkát ő belső indíttatásból is folytatná és folytatja is.

Az egyik ilyen homályos pont a szabad verseny és az önszabályozó piac kategóriáinak összemosása, pontosabban szinonimaként való használata. Pedig elsősorban Polányi Károlynak A nagy átalakulás c. könyvéből tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Polányi történetileg és logikailag egyaránt bizonyítja, hogy az önszabályozó piac nem jelent szabad versenyt, mert csakis azáltal létezhet önszabályozó piac, hogy az állam keményen beavatkozik a gazdasági életbe, ezen belül keményen korlátozza a monopóliumok gazdasági hatalmát. Itt tehát egy elméleti zavart érzek. Emellett Polányi fő megállapítása, hogy akár a szabad verseny, akár az önszabályozó piac mindig is csupán ideológiaként léteztek, mert a társadalom védekező mechanizmusai már a kapitalista társadalom kezdetétől korlátozták a tőkelogika korlátlan érvényesülését. Mert ha ez nem így lett volna – hangzik a funkcionalista érvelés -, már igen hamar tökéletesen szétesett volna a társadalom. Egyébként mára már közeledünk ehhez az állapothoz…

Itt térek ki arra a pontra, amelyben leginkább van vitám a Péterrel – ez pedig a válság kérdése. Magam úgy gondolom, hogy a kapitalizmus azáltal, hogy a szovjet birodalom összeomlásával egyeduralkodóvá vált a világon, egyben végső válságához is elérkezett. A kapitalizmus válságának történetét úgy tagolnám, hogy annak első komoly jele az I. világháború volt, ezt követően megszületett a Szovjetunió, majd létrejött a fasiszta birodalom, majd a minderre való ellenhatásként a tőke "megijedt", és létrehozta a nyugat-európai jóléti államot.

A profitráta süllyedő tendenciájával összefüggésben azonban a globális tőke hamar ellenérdelkeltté vált a nyugat-európai jóléti kapitalizmus fenntartásában, majd erősen érdekeltté abban, hogy lerombolja azt. Ma már úgy ítélem meg, hogy a szovjet birodalom felbomlasztása elsősorban a nyugat-európai jóléti modell ellen irányult: amíg a kollektivista kísérlet önálló társadalmi rendszerként létezett, addig az ellensúlyozására létrejött, riválisaként funkcionáló jóléti kapitalizmushoz nem lehetett "hozzányúlni".

A kollektivista kísérlet bukásával azonban a kapitalizmus önnön válságtörténetének új szakaszához érkezik. Habermas azt írja A nyilvánosság szerkezetváltása c. könyvében, hogy a munkásmozgalom hosszú időn keresztül a tőke létfeltételeit stabilizáló tényezőként működött, mert korlátozta azt, hogy a munkabéreket a tőkések olyan mélyen leszorítsák, hogy az a kóros kereslethiányon keresztül túltermelési válságot robbantson ki. Más megközelítésben: az eredeti tőkefelhalmozás korától Bismarckon át egészen az 1980-as évekig mindig működtek olyan korlátozó tényezők, melyek megakadályozták a tőke öngyilkosságát, vagyis azt, hogy a kapitalizmus felfalja önnön létfeltételeit.

Mára ezek a korlátozó tényezők felszámolódtak – és ez az újkapitalizmus lényege. Mélyén pedig egy immár kontrollálhatatlan szenvedély húzódik meg, ez pedig a profit iránti vágy soha ki nem elégíthető szenvedélye. Azért nem elégíthető ki soha, mert a profit iránti hajsza – szemben más szenvedélyekkel (éhség, szerelmi vágy stb.) – a "mennyiség szenvedélye": mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon, a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja. Miközben a világ részleteiben egyre racionálisabb lesz, fő folyamatait egy tökéletesen irracionális vágy irányítja. Ennek pedig egyenes következménye az emberiség – és az egész élő Föld – létfeltételeit felélő folyamatok térnyerése.

Milyen létfeltételekre gondolok? Az egyik ilyet a humán erőforrások alkotják. Manapság mindenki tudás alapú társadalomról, társadalmakról beszél, ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy mivel igen gyengévé váltak a munkabérek leszorításának korlátai – a magasan kvalifikált, csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevésbé kerül sor a humán erőforrások akár egyszerű újratermelésére is. A korlátok nélkül maradó globális tőke felzabálja ezt az alapvető létfeltételét. Marxi terminológiával – de Marx alapfeltevésén is túl – a munkásság széles köreiben a tőke nem biztosítja a munkaerő újratermelési költségeit, súlyosan veszélyeztetve ezzel "saját" profittermelő képességét. Mint már említettem, az ennek nyomán előálló vészes kereslethiány – a túltermelési válság – következtében is.

A humán tőke mellett a globális tőke a természeti erőforrásokat is egyre inkább feléli. Problematikusnak látom, hogy a marxi alapú társadalomkritika egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a nem növekedéspárti, a fejlődést nem az anyagi javak kiterjesztésében látó, (de) egyre megkerülhetetlenebb ökológiai megközelítéssel.

A következő dilemmám Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletének nem kellően kritikus átvételéhez kapcsolódik. Magam úgy látom, hogy még mielőtt Luxemburg nyomán a tőke kiterjesztené hatókörét az egész világra, a humán és ökológiai források kimerítésének korlátja keményen jelentkezni fog – és/de ez az ütközés a tőke mellett az egész világtársadalmat végveszélybe sodorhatja. Emellett számos jel szerint a tőkének "esze ágában" sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák felé. Az elmúlt tíz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába. Egyre nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé – és ezért-előbb utóbb kérdésessé is fog válni.

Péter azt írja, hogy mindaddig nem beszélhetünk a kapitalizmus általános válságáról, amíg a centrum technikai innovációk révén képes technológiai megújulásra. Ezzel nem értek egyet, mégpedig azért, mert a technikai innovációk hatásukat tekintve destabilizálóak: a tőke szerves összetételének emelése következtében folyamatosan a profitráta süllyedő tendenciáját erősítik, emellett a munkaerő kiváltásával – a bérek oldaláról kiáramló vásárlóerő csökkentésével – rohamosan mélyítik a kereslethiányt, vagyis az általános túltermelési válságot.

A következő pont, ahol problémát érzek, a szuperstruktúra fogalmának tartalma. Magam – mint arra egy lábjegyzetben Péter utal is – a szuperstruktúra részének tartom az általa felsorolt intézmények mellett a nagy multinacionális vállalatok tulajdonosait és menedzsmentjét is. Hiszen ezek a szereplők például ugyanúgy jelen vannak a globális gazdasági hatalmat felosztó nemzetközi fórumokon – így többek között Davosban -, mint a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői és az államfők.

A következő, amit tovább kutatnék, a társadalomszerkezet. Hogyan strukturálódnak a társadalmak? Beszélhetünk-e már világtársadalomról? Mi van a munkásosztállyal – Péter használja a munkásosztály fogalmát, de ugyanúgy, mint Marx, ő sem definiálja. Lehetséges-e, hogy egyes országokban, országcsoportokban van munkásosztály, másokban nincs? Mi a helyzet a sokak által leírt középosztályosodással? Hogyan érinti a centrumban a középrétegek helyzetét a tőke kivonulással való fenyegetőzése vagy tényleges kivonulása?

Hasonlóképpen, nem érthetjük meg a mai kapitalizmust a médiumok szerepének bemutatása nélkül. Különösen a társadalom-lélektani folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a médiumok mint az alapvetően a globális tőke szolgálatában álló agymosó gépezetek funkciójának láttatása. Megítélésem szerint ma elsődlegesen a médiumok állítják elő azt az egyént, akivel a tőke – akár mint termelővel, akár mint fogyasztóval – a kénye-kedve szerint bánhat. Ma már rég túl vagyunk azon, hogy e folyamatról mint induvidualizációról beszélhessünk. Az induviduum szabad ember, akinek önálló identitása van. És azért lehet identitása, mert léteznek körülötte közösségek, amelyekhez képest meghatározhatja magát. A médiumok szupersztárjaival azonosuló magányos tévénézőt azonban legfeljebb társadalmi atomnak nevezhetjük, aki reális közösségek híján mind a valódi önazonosságtól, mind az előtte álló alternatívák felismerésének és a köztük való választásnak képességétől megfosztatik.

A következő problematikus pont a spekulatív pénz kérdése. A spekulatív pénzfolyamatok elszabadulása az újkapitalizmus egyik legérdekesebb jelensége, melynek lényegét kevesen értik. Péter azt írja, hogy a spekulatív pénz "részt vesz" a megtermelt összterméken és az értéktöbbleten való osztozkodásban, ami egyet jelent azzal, hogy ez a pénz is – előbb vagy utóbb – effektív keresletként jelenik meg, és ki is cserélődik árura a piacon. Szerintem ez nem így van: a gigantikus mennyiségű spekulatív pénz mögött nem áll áru, ezt a pénzt nem tudják, és nagy részét nem is akarják elkölteni. Itt folyik csak igazán "pénztermelés a pénztermelésért" – és ezzel visszajutottunk az újkapitalizmus logikájának már tárgyalt irracionális természetéhez. Mindazonáltal a spekulatív pénz rendelkezik egy sajátos – a tőke számára rendkívül hasznos – racionális funkcióval is. Ezt úgy hívom, hogy a kereslet lebegtetése. A túltermelési válság, a súlyos kereslethiány közepette annak bármily kicsi lehetősége, hogy a spekulatív pénzt egyszer mégiscsak árura akarják "beváltani", pótlólagos keresletként hat, és ezáltal kínálatösztönző funkciót tölt be. A keynesiánus állam keresletösztönző szerepét az újkapitalizmusban egyre inkább a spekulatív pénz teremtette lebegtetett kereslet váltja fel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a keynesiánus állam a keresletösztönzés (ezen belül elsősorban a munkahelyteremtés ösztönzése és a segélyezés) során a szociálisan lecsúszottakat is többnyire "helyzetbe hozta", addig a spekulatív pénz kizárólag a globális tőke pozícióit erősíti, hiszen ez a pénz az "ő" kezében halmozódik fel, kizárólag "ő" lebegtetheti, és elköltésre kerülő részét kizárólag "ő" realizálhatja.

Nagyon tetszett a könyvben, amit Péter az állam szerepének metamorfózisáról ír: amíg az ún. jóléti állam a redisztribúció során komolyan támogatta a kapitalizmuson belüli középrétegesedés folyamatát, addig a mai állami redisztribúciót tekintve a korábbihoz képest erős eltolódás figyelhető meg a tőkét kedvezményező erőforrás-átcsoportosítás irányába. Vagyis az újkapitalizmus állama már egyértelműen a tőke állama. Ezt a tételt a mai magyar gazdaságpolitikát és redisztribúciót elemző kutatásaim egyértelműen bizonyítják.

Nagyon közel áll hozzám az újszocialista alternatíva gondolatának felvetése is. A konkrétumokat tekintve azonban vannak problémáim. Pontosabban, éppen a konkrétumokat hiányolom. Mi az újszocialista alternatíva differencia specifikája? Mely társadalmi csoportok és folyamatok mutatnak ezen alternatíva irányába? Különbözik-e és miben az újszocialista alternatíva és a felé vezető út a korábbi szocialista ideáktól?

A magam válaszát már több helyen, több ízben kifejtettem, úgyhogy most csak röviden érinteném e kérdéseket: az újszocialista alternatíva lényegét számomra a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek dinamikus egyensúlya jelenti – mely rövid intermezzókat kivéve a kapitalista keretek között soha nem valósult, valósulhatott meg. Társadalmi bázisát pedig azok a fiatal értelmiségiek és munkások alkotják, akik a mai kapitalizmus korábban jellemzett állapotában már egyre nagyobb tömegben sem nem képesek, sem nem akarnak integrálódni a "piaci társadalomba". Ezek a fiatalok egészen új életmódok, új életmodellek megvalósításával kísérleteznek, melyek középpontjában a piaci kötelékektől megszabadított szabad alkotás és a közösségiség, a szolidaritás áll. Vagyis a korábban már említett egyetemi parkolópályákon megszerzett tudásukat e fiatalok a saját szájuk íze szerint kívánják kamatoztatni. Alkupozíciót az teremt számukra, hogy a gazdaság "tudásigényessége" – az elsősorban mérvadó centrumországokban – folyamatosan növekszik. A "tudás-áru" előtérbe kerülése pedig hosszabb távon megváltoztatja a piaci mechanizmus működési mechanizmusát, illetve jelentősen korlátozza a korábbi piaci mechanizmus hatókörét. Péter elutasítja azt az ezt alátámasztó (és nem csak általam képviselt) tézist, hogy a "tudás-áru" speciális áru abból a szempontból, hogy korlátlanul nem magántulajdonolható és piacosítható. (Melynek az az alapja, hogy az erre irányuló motivációk is gyengébbek: a tudás esetében – szemben más árukkal – olyan áruról van szó, mely átadás közben nem kopik, hanem éppen hogy gyarapszik.) Szerintem viszont utóbbiról szól mind a múlt, mind (különösen) a jelen és főként a jövő. Vajon a H₂O képlete magántulajdonolható? És az internet egyre terjedő világa – melyben például a mai napon is soha nem látott vita folyik a szabadalmi jogokról – nem teremt-e vadonatúj helyzetet? Vagy: a mai fiatalok már azon spekulálnak, hogy hogyan lehetne létrehozniuk központ nélküli mobiltelefon-hálózatot.

Ami számomra az újszocialista alternatívához vezető út nóvumát illeti, azt legfrappánsabban Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, a globalizációkritikai mozgalmak egyik ideológusa fogalmazta meg: az újbaloldal, szemben a bolsevikokkal és a szociáldemokratákkal – nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Hozzáteszem: sok kicsi, de folyamatosan egymást követő és globálisan egymáshoz kapcsolódó lépés útján.

Összefoglalva: Szigeti Péter könyve azért is jelentős mű, mert a legalapvetőbb kérdések reflektálására és újragondolására készteti a közönséget. A belefektetett nagy tudás és energia a szellemi baloldal határain túl is megkerülhetetlen alkotássá avatja.

 

Lugosi Győző: Hogy Szigeti Péter könyvének megjelenése a honi kritikai társadalomelmélet jeles eseménye – ahogy az előttem szóló Szalai Erzsébet fogalmazott: ünnepe – lesz, ezt mindazok, akiket a szerző kéziratának műhelyvitáiba bevont, kezdettől fogva fölmérték.

Azzal kezdeném, hogy a mű címe, Világrendszernézőben, arra utal: Szigeti, felmérve vállalkozásának nehézségeit, tudóshoz illő önbizalommal és egyszersmind szerénységgel – mondhatni: alázattal – fordult vizsgálatának tárgyához. Egyrészt, már a kész analízis címével sem kívánt olyan látszatot kelteni, hogy a világrendszer működésének minden vagy akár legtöbb problémájára "végleges" választ tud(ott) adni, másrészt viszont tisztában volt, van saját, a hazai mezőnyben kiemelkedő absztraháló-szintetizáló, elméletalkotó képességeivel is; ahogyan a mostani beszélgetés felvezetőjében említette: olyan fogalmak, összefüggések és módszertani elvek kimunkálását tűzte ki céljául, amelyek a világrendszer-iskola emblematikus alakjai, Immanuel Wallersetein vagy Giovanni Arrighi számára is elfogadhatók. Másként fogalmazva: Péter a magára szabott feladatot egyszerre tudósi és baloldali értelmiségi kihívás gyanánt fogta fel – és abszolválta imponáló színvonalon.

Az immár kézben tartható eredmény egy "sűrű" (szó, ami szó, helyenként nem könnyen követhető textusú – de hát ezt Péter írásainál már meg kellett szoknunk, s ezúttal érzékelhető a szerző törekvése a tudományossággal kompromisszumot nem kötő közérthetőségre, így olyan, publicistának is elsőrangú elemzők, mint a Le Monde diplomatique-os Ignacio Ramonet munkáinak fölhasználására), gondolatgazdag, inspiráló s ami talán még fontosabb: hasznos elemzés. A Világrendszernézőben olyan szintézis, amely alkalmas arra, hogy használói – például a jelenkor történetét oktatók (mint jómagam is) – a mai globális kapitalizmus jelenségeit, szembemenve a közelmúlt történéseit kriminalizáló főárammal, a világrendszer hosszú időtartamú folyamatai alapján értelmezzék és láttassák.

Ezt előrebocsátva s az előttem szóló "opponensek" alapos mondanivalójára is figyelemmel, a művel kapcsolatban én csupán néhány kritikai észrevételt teszek, biztos lévén benne, hogy Szigeti Péter nem bírja majd ki, hogy bizonyos idő elteltével ne tegye föl újra világrendszernéző és -látó szemüvegét – amit egyébként valószínűleg álmában is visel…

Szigeti könyve elején tisztázza, hogy kifejtésében "a centrumkapitalizmus belső természetét" (19. o., kiemelés a szövegben) állítja előtérbe, "mert ha valaki a legfejlettebb országok mozgását nem érti, az eleve nem értheti az ennek alárendelten, ettől befolyásoltan (is) változó területek, a félperiferikus és a periferikus országok helyzetét sem" (20. o.). Bár e módszertani elvvel természetesen teljesen egyet lehet – kell – érteni, két szempontot mégis érdemes hangsúlyozni, kritikailag is, azaz mint a műben nem kellően hangsúlyozott, sőt – véleményem szerint – nem (továbbra sem) megfelelően interpretált mozzanatot.

Először is a (fél)periféria állami szereplőinek érdekrendszere és ebből következő attitűdje-magatartása a történelmi kapitalizmus Szigeti által (is) rögzített 3. és 4 szakaszában¹ , amely történetileg lényegében egybeesett egy másik, saját logikát (a politikai instancia logikáját) követő periódussal, a hidegháborúval, kimutathatóan képes volt módosítani azt a pozíciót, amelyet a centrum-periféria reláció gazdasági "automatizmusa" – ha lenne ilyen (de nincs) – ezen államok számára kijelölt (volna).

Mindkét történeti periódus kezdete az I. világháború utáni évekre esett² , lezárulni azonban (1989-92 körül) csak a hidegháború zárult le, ami – tegyük hozzá – korántsem volt közömbös a kapitalizmus életciklusának 4. nagy szakasza, a globális "szabad verseny" jellemzői szempontjából. Igazából arról van szó, hogy a két mozgásforma: a kapitalizmus meghatározóan gazdasági folyamatok által kijelölt szakasza(i) és a dominánsan³ a politikai-ideológiai instancián belül egzisztáló mozgásforma, hidegháború – mint az államközi rendszer történetileg adott szakasza – interferál egymással. Ha ez túl körmönfontan hangzana, egyszerűbben arról van szó, hogy a globalizáció akkor "lódul meg", teljesedik ki, amikor megszabadul azoktól a fékező-torzító politikai-katonai hatásoktól, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás kényszerei róttak rá.

Hadd említsek saját kutatási területemről egy igazán pregnáns példát. Egyiptom számottevő modernizációs sikerei az 1960-as években elválaszthatatlanok voltak az egyiptomi s ezen keresztül összarab (pánarab) világi nacionalizmust személyében megtestesítő Gamal Abdel Nasszer életművétől s az általa létrehozott autoriter – ámbár az egyiptomi és az arab társadalom messze túlnyomó többségének szilárd támogatását élvező, gazdaságpolitikájában államkapitalista – szisztéma adekvát voltától, aki, illetve amely a közel-keleti nagyhatalmi rivalizálás erőterét sikeresen tudta Egyiptom gazdasági-társadalmi felzárkóztatása érdekében fölhasználni. Nasszer, miközben előbb sivatagi börtönbe vetette a HADETU, az egyiptomi kommunista párt kádereit (majd a szervezetet önfeloszlatásra kényszerítette), szovjet(barát) frazeológiával s a korabeli szovjet rendszer bizonyos gazdaságtervezési módszereinek átvételével, eredményesen "nyúlta le" a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunió erőforrásait, s hozta ki a maximumot Moszkvának a harmadik világ országaira irányuló politikavezérelt (s amúgy rossz percepción alapuló) támogatási politikájából. Elegendő, ha itt az asszuáni magasgát, a heluáni acélkombinát stb. döntően szovjet finanszírozású, szovjet tervek szerinti s nagyrészt szovjet szakemberek általi felépítésére utalok, amiért Egyiptom döntően természetben, a világpiaci árnál magasabb áron átvett nyersgyapottal fizethetett.

Nasszer politikája egyébként az 1960-as években mintául szolgált a dekolonizáció, a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei nyomán hatalomra jutott afro-ázsiai elitek számára; az el nem kötelezett mozgalom mint laza politikai érdekszövetség raison d'être-jét a hidegháború viszonyai között mindvégig (ámbár a szovjet államszocializmus belső gazdasági és politikai válságának súlyosbodásával egyre kevésbé kamatoztatható módon) az jelentette, hogy a Dél államai – adottságaik s vezetőik rátermettsége függvényében – eredményese(bbe)n harcolhassanak azért, hogy a centrum-periféria "tengelyen" közeledjenek a centrumhoz (vagy legalább fékezzék leszakadásuk ütemét).

A hidegháborús rendszer megszűnésével s helyette egy olyan államközi szisztéma kiformálódásával, amely úgy tűnik, strukturálisan s hosszabb távon (bár ajánlatos óvatosnak lenni az ilyen prognosztizálásban) a tőke három nagy centrumrégiója közötti éleződő, mind "gyilkosabb" rivalizáláson – a szerző Michel Albert-tól átvett kifejezésével – a "kapitalizmus a kapitalizmus ellen" paradigmáján alapszik, a Délnek ez az eszköze megszűnt. Úgy vélem, nagymértékben ezzel magyarázható, hogy a korábbi harmadik világ olyan országai, régiói, amelyek gazdasági adottságaik, illetve poszthidegháborús stratégiai értékük csökkenése folytán a globális kapitalizmus állami és nem állami szereplői (a nemzetközi vállalatok) számára érdektelenekké váltak, a világgazdaság s vele a világrendszer margójára kerültek.

Ezt az összefüggést én már a könyv készülésének szakaszában is megpróbáltam Péter figyelmébe ajánlani, és bár bizonyos mértékig a műben érzékelhető is e szempont érvényesítési szándéka, az eredmény számomra még mindig nem kielégítő; "…még ma sem áll az egész világ a tőkés gazdálkodás uralma alatt" – írja Szigeti (30. o., kiemelés: L. Gy.).

Ahhoz kapcsolódnék itt, amit Szalai Erzsi is jelzett, mondván, hogy a tőkének "esze ágában sincs" korlátlanul terjeszkedni a perifériák felé. Magyarán: elengedhetetlenül szükségesnek gondolom hangsúlyozni, hogy amikor a szerző azt vizsgálja: "hol nincs kapitalizmus", plasztikusabban váljon külön a "még" és a "már", vagyis az elemzés tegye világossá, hogy az Európán kívüli világ számos térségében, elsősorban a polgárháborúk (vagy legyünk pontosabbak: törzsi meg bandaháborúk), járványok és éhínségek dúlta, egész társadalmak pusztulásával fenyegetett szubszaharai Afrikában, a bajok fő oka, hogy a szóban forgó országok, társadalmak korábbi, döntően extenzív bevonódása a kapitalista világgazdaságba (azaz gyarmati kizsákmányolásuk, ami gyakorta "csak" annyit jelentett, hogy szétrombolta a tradicionális törzsi-nemzetségi vagy területi együttélés történetileg kiformálódott, s persze szintén egyenlőtlenségen, a kizsákmányolás "ázsiai" alapzatán nyugvó formáit), a világrendszerhez kapcsolódás fellazulása-felszámolódása nyomán a korábbiaknál is rosszabbul jártak.⁴  
 

Ahogyan Erzsi mondta: ezeket a társadalmakat már kizsákmányolni sem akarja senki. Azaz a tőkeviszony már nem uralkodik, aminek következtében e társadalmak a világgazdaság és a világrendszer margójára kerültek.⁵ Szögezzük hát le: a jelenlegi s nem véletlenül az 1980-as évek második felétől kialakuló helyzet a már pozíciója, a tőkeviszony utáni állapot. Szórványosan, elszigetelten biztos lehet még találni olyan helyi zárványokat, amelyek a még állapotában, a tőkeviszony uralmán innen vannak, még érintetlenek. Ezek jelentősége azonban az egész, a világrendszer mint olyan működése – s főleg jövője – szempontjából elhanyagolható.

E distinkciót azért is meg kell tennünk, mert hasonló jelenségek tanúi – s közvetlen részesei – vagyunk a centrum és a félperiféria társadalmaiban is: az etnikai alapon szegregált, a tőke szerves összetételében bekövetkezett változás, az egyszerű munka leértékelődése miatt a munkamegosztásban a gazdaság és a társadalom peremére szorult rétegek jelensége (és a jelenség oka) hasonló: e rétegek – csakúgy, mint a világrendszerben margóra került társadalmak – az államok (illetve ezek globalizált rendszerének) "felesleges terheit" jelentik. Fennmaradásukat minimális szinten mégis biztosítani kell – több okból: a mechanizmus működését veszélyeztető-megzavaró éhséglázadások megelőzése okán (gondolok a kelet-szlovákiai roma gettók pár évvel ezelőtti vagy a francia külvárosok 2005. végi lázadására), a centrumra is veszélyes járványok (AIDS, ebola stb.) elleni védekezés és a centrum közvéleményét megrázó s ezért szintén működési zavarokhoz vezető humanitárius tragédiák "kezelése" érdekében, illetve az elmúlt évtized során – s főként 2001 szeptembere miatt – előtérbe került kockázati tényezőkre figyelemmel, miszerint a peremvidék kiüresedett állami struktúrái bázisaivá válhatnak (s kétségtelenül válnak is, l. Afganisztán, Szomália, Szudán) az új típusú, hálózati terrorizmus aktorainak.⁶

Egy gondolat erejéig Erzsi is kitért a szuperstruktúra fogalmának problémájára. Nekem azonban más a bajom: igazából a fogalom hazai meggyökeresítésével lenne vitám – ha a dolog nem túlhaladott már, főként azután, hogy Szalai Erzsébet kiváló monográfiájában elemzésének egyik középponti kategóriájává tette. A szuperstruktúra mint kifejezés, tudjuk, egyszerűen felépítményt jelent a marxi inspirációjú angolszász és neolatin fogalomhasználatban. Ezért kérdéses, érdemes-e a globalizáció viszonyaira jellemző (leg)magasabb szintű autoritás megnevezésére, a felépítmény fogalmától megkülönböztetetten – mint Szigeti Péter a könyv V. fejezetében eléggé részletezetten kitér rá: a nemzetállami felépítmények felépítménye gyanánt⁷ – a kifejezés idegen nyelvi verzióját használni. Ez, szerintem, rövidebb-hosszabb távon zavaró s felesleges értelmezési vitát gerjeszthet.⁸

Ám az igazi kérdés természetesen nem ez, hanem az, hogy ez az új típusú, globális hatókörű felépítmény micsoda, hogyan strukturálódik, hol, merre tart kifejlődésének folyamatában, mely mechanizmusokon keresztül fejti ki a tőke érdekképviseletét és -érvényesítését, illetve az is, hogy megfelelő ellenerők mozgósításával alkalmassá tehető-e a "tőke gazdasági osztályuralmán" (Szigeti) s a tőkeérdekek globális szintű érvényesítésén túlmutató, az emberiség túlélését szolgáló érdekek képviseletére⁹ stb.

A globalizált kapitalizmus tényleg nem látszik "birodalom" lenni, amennyiben nincs "a törvényes erőszak monopóliumával való rendelkezést megvalósító" globális "közhatalom"; a világ tényleg felelős – a világ népei (az emberiség) által elszámoltatható – világkormány nélkül kormányoztatik. De vajon szabad-e a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes szakaszának alapvető szervezeti egységei, a nemzetállamok működését szolgáló végrehajtó hatalom, kormány meglétét számon kérni a hatalomgyakorlás minőségileg új, globalizált módján? Hátha a kapitalista világrendszer ezen új szakaszának éppen az az egyik legfontosabb újdonsága, hogy megváltozott a hatalmi ágak (gyakorlása) hagyományos, montesquieu-i megosztásának egyensúlya – amennyiben megszűnt az új "törvényhozó" (ámbár e fogalom is a jogállamiságból levezetett kategória, ezért mondjuk így: normatív) hatalom intézményeinek (G8, OECD, IMF, WTO) társadalmi kontrollja, amelyek maguk alá rendelik, s puszta végrehajtói, illetve másodrendű¹⁰ szabályozó szerepre degradálják a nemzetállamok egész intézményi struktúráját, parlamentekkel, kormányokkal, médiával együtt. Ha így van – amiben nem vagyok biztos -, akkor a nemzeti felépítmények feletti szuperstruktúra helyett inkább egyetlen, hierarchizált – de nem a nemzetállami minta szerint strukturált -, mindenekelőtt pedig: súlyosan legitimációhiányos és egyensúlytalan (hatalmi ellensúly nélküli) s ezért egyoldalúan a tőkeviszony tőkeoldalának érdekei szerint funkcionáló felépítményről lehet beszélnünk.

Zárógondolatként: könyvének megírásával Szigeti Péter – és önmagát marxistaként identifikáló társadalomtudós különb elismerést aligha kaphat – annak a feladatnak a teljesítése jegyében jár(t) el, amelyet Lukács György szellemi végrendeletében a "marxizmus reneszánszá"-tól várt, mondván, hogy csakis e reneszánsztól remélhető "a lázadó gyakorlat helyes elméleti alapjainak tudatosulása", s általa "a szocializmus mint a gazdasági integráció, valamint a valódi, noha csak fokozatosan, nehezen, egyenlőtlenül, de immár mégiscsak megvalósítható nembeliség elméleti-gyakorlati egysége"¹¹ .

 

Jegyzetek

 

¹ Wiener Györggyel ellentétben, Szigeti periodizációját én elfogadom.

² André Fontaine az államközi rendszer új paradigmáját már az Histoire de la guerre froide c., a Fayard Kiadónál 1966-ban, a hidegháború kellős közepén megjelent könyvében a Szovjetunió megalakulásához kapcsolta, rámutatva, hogy az antifasiszta koalíció szükségszerű fölbomlása a hidegháborúnak csupán új szakaszát eredményezte.

³ A társadalmi együttműködési módok – instanciák – egymás közötti viszonyáról, funkció(k) és intézmény(ek) kapcsolatáról, dominancia és determinencia összefüggéséről l. Maurice Godelier fejtegetését (Horizon, trajets marxistes en anthropologie I-II; különösen II., 617-620.). Valamely instancia domináns megléte, Godelier szerint, feltételezi, hogy saját szerepén túl gazdasági funkciót lát el. Ez esetben a kapitalizmus 3. és 4. szakaszának gazdasági-társadalmi folyamatai a hidegháború mint domináns politika által közvetítetten léteztek. A hidegháború befejeződése megszünteti ezt a közvetítettséget, s mintegy "elereszti" a globális "szabad versenyt".

⁴ Példaként Ruanda tragédiáját fölidézve, az afrikai Nagy Tavak vidékének sajátos, a zsákmányoló, földművelő és állattartó társadalmak különleges együttélésén alapuló viszonyaira utalnék, amit a gyarmatosítás úgy rombolt szét, hogy helyébe nem tudta az együttélés más, konszenzuális, stabil formáját állítani.

⁵ Péter is idézi Bayer József megállapítását: "A legelmaradottabb térségek… kikerülnek a tőke útjából… s ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik… […] egész régiók… tartósan a világfejlődés peremére sodródnak." (157. o.)

⁶ Ezeket a struktúrákat: a csupán formálisan tovább egzisztáló (ENSZ-képviselet fennmaradása stb.), ténylegesen azonban területi állományukat már nem vagy alig ellenőrizni tudó, holt vagy végstádiumban lévő államokat valaki egyszer, találóan, a kitinpáncéljából kibújó s azt különféle paraziták lakóhelyéül hátrahagyó tarisznyarákhoz hasonlította.

⁷ Szigeti szó szerint így fogalmaz: "nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra", ami eléggé sikerületlen formula, amennyiben itt a "szuper" mintha a "különleges", "kiváló" szlengbeli jelentését öltené fel – bár lehet, hogy félreértem.

⁸ Hasonló fogalomhasználati probléma ez, mint a "társadalmi" és a "szociális" korábbi megkettőződése, aminek szerencsétlen használata eredményezte azt, hogy az éppen a "szuperstruktúra" döntéshozatali mechanizmusával szemben álló nemzetközi – vagy inkább: globális – társadalmi, civil mozgalom, amelyek intézményesülése a Social Forum, Szociális Fórumként került nálunk bevezetésre, bár a szociális jelző főként népjólétit, kommunálist jelent, azaz az ellátó rendszerekkel kapcsolatos szférát jelöli.

⁹ Ahogyan ilyen, a tőke és a munka közötti mediációra a nemzetállami felépítmény is alkalmassá volt tehető.

¹⁰ Sőt, ha az EU-t s más regionális integrációkat is figyelembe vesszük: harmadrendű.

¹¹ A társadalmi lét ontológiájáról. III. Prolegomena, Magvető Kiadó, Bp., 309.