Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Tulajdonképpen mi is a fő profilja Kabai Imre új könyvének: ifjúságszociológiai, rétegződéselméleti vagy módszertani könyv? Alaposabban megismerve a művet, úgy gondolom: ez is meg az is. A tanulmány fő jelentősége – megítélésem szerint – mégis egy új rétegződési kutatás logikájának, módszertanának kialakításában van, amely sok vonatkozásában vitára ingerlő. A könyvben kidolgozott modell ugyanis megpróbálja “összebékíteni” a korábbi rétegződéskutatási hagyományokat egy új szemponttal. Ez a modell a társadalmi meghatározottság mellett – éppen az életutak jelentőségének kiemelése révén – nagy hangsúlyt fektet az egyéni döntések szabadságára is. Úgy gondolja a szerző, hogy a vizsgált fiatalok “életeseményeinek egyéni mintázatai” olyan fontos kérdésekben, mint például az iskolaválasztás, a továbbtanulás, a munkavállalás, a párkapcsolataik alakítása, avagy a gyermekvállalás kérdései, “egyszerre egyéniek és társadalmilag meghatározottak”.

Azt a kérdést, hogy miért is volt szükség erre az új elméleti megközelítésre, már a bevezetőben megválaszolja a szerző. Manapság egyre inkább érvényesek a Merton által felvetett problémák, miszerint az utóbbi időkben “tovább szaporodtak a társadalom tagozódásának kutatásával kapcsolatos dilemmák… az emberi életfeltételek drasztikus mértékű változásaival, a társadalmi tagozódást meghatározó tényezők heterogenitásának és inkonzisztenciájának növekedésével járt együtt”. Vagy ahogy Kabai fogalmaz: “az individualizálódó társadalmi univerzumban mind nagyobb szerepet kap az egyéni szabadság, a véletlen, a vakszerencse és sok más olyan tényező, amely szinte kiszámíthatatlanná teszi az egyén életútját. …., de e mögött a látszólagos káosz mögött mind gyakrabban felfedezhetőek olyan újabb rendező elvek, amelyek mentén megérthetőek és leírhatóak ezek az individualizácis-reflekív társadalmi folyamatok”. A szerző az életeseményeket választotta tehát az új “rendező elvnek”, mellyel – véleménye szerint – pontosabban leírhatóak lesznek a társadalmi viszonyok, mint a klasszikus rétegződés-elméletek által alkalmazott mutatókkal. Míg a korábbi rétegződési elméletekben a gazdasági tényezők, életkörülmények, a munkamegosztásban elfoglalt hely, fogyasztási szokások jelölték ki a rétegeket, addig a Kabai által kidolgozott rétegződési modellben már – mindezek mellett – a különböző életesemények bekövetkeztének időpontjai is döntően befolyásolják a rétegek “kereteit”.

A könyv első részében a szerző összegzi a Magyarországon az elmúlt fél évszázadban készült empirikus rétegződésvizsgálatok legfontosabb elméleti és módszertani tanulságait. Az első komoly empirikus kísérlet a magyar társadalom rétegződésének vizsgálatára Ferge Zsuzsa nevéhez fűződik. Az 1960-as években készült nagyszabású vállalkozással kapcsolatban Kabai kiemeli, hogy számos előnye mellett a legnagyobb hátránya a modellnek az volt, hogy hiányzott belőle sok olyan ismérv, amely releváns lehet a rétegződési rendszerben. Ilyen ismérvek a kereset, a jövedelmi színvonal, a presztízs, a lakóhely, a származás vagy a fogyasztás. Ferge foglalkozott ugyan ezekkel a “hiányzó dimenziókkal” is, de nem emelte be rétegződésmodelljébe, hanem ezeknek a tényezőknek a munkamegosztás keretein belüli hatását vizsgálta csupán. A kialakított rétegződési rendszer erényei ugyanakkor vitathatatlanok: ma is egyfajta “kályha”, ahonnan kiindulhatunk, kiválóan alkalmas volt a legtöbb társadalmi differenciáló tényező modellezésére, és a nyugati szociológiában is hitelessé – mondhatni “piacképessé” – tette a magyar szociológiát.

A következő nagy rétegződésvizsgálati kísérlet Kolosi Tamás nevéhez fűződik, amelynek legnagyobb újítása így fogalmazható meg: “eljött az ideje egy pluralista társadalommagyarázatra való áttérésnek”. Kolosi már három lépcsős logikát használt a társadalmi tagozódás vizsgálata érdekében: státuszcsoportokat, rétegeket különített el, majd kísérletet tett a ’80-as évek magyar társadalmának strukturális modellezésére is. Ezt a modellépítő stratégiát Kabai “többszintű iteratív-induktív” módszernek nevezte (az eljárása során empirikus adatelemző, szintetizáló lépések egymásra épülő sorozata révén jutnak el a kutatók a kívánt háromszintű modell-együttesig – dominánsan induktív logikával), szemben a Ferge-féle kutatatás “egyszintű deduktív” eljárásával (mivel munkájuk során a deduktív elemek dominálnak, másrészt a másik két stratifikációs szint csak elméleti-metodológiai “háttérként” jelenik meg). Kabai rávilágít arra, hogy – kétségtelen erényei mellett – “az induktív és a deduktív logikai elemek egy harmonikusabb egyensúlya” kérhető számon elsősorban a Kolosi-féle kutatáson, de az idő dimenziójának a “teljes kiiktatása” volt ezeknek a rétegződésmodell vizsgálatoknak a legfőbb hiányossága.

A harmadik releváns rétegződéskutatás Szelényi Iván és Manchin Róbert nevéhez fűződik – éppen az idő, az előzmények, életutak rétegképző hatásának vizsgálata miatt emelte ki Kabai. Igaz ugyan, hogy a szerzők empirikus adatelemzések nélkül alkották meg elméletüket – amely a “megszakított polgárosodás” néven került be a tudományos közéletbe – de ebben a vizsgálatban az életútnak rendkívül jelentős stratifikációs szerepet tulajdonítottak. Ahogy fogalmaznak: “az életútjellemzők az idegen beavatkozások változói, amelyek közvetítik, tehát meg is változtatják a családi háttér hatásait.” A magyar társadalmi rétegződéskutatásban ezen kívül alig található olyan elmélet, amely az életutakra ilyen hangsúlyt fektetett volna.

A következő – a szerző által fontosnak ítélt – vizsgálat Somlai Péter családszociológiai elemzése volt, amely szintén kitüntetett figyelmet szentelt az életvezetési elveknek. Kabai kiemeli, hogy a kvantitatív vizsgálati módszerek sokat átvehetnek ezeknek a kvalitatív elemzéseknek a fogalmi apparátusából, technikai újításaiból, és a nagymintás vizsgálatok mellet szükség van ilyen típusú “mélyfúrásokra” is ahhoz, hogy jobban megérthetőek és leírhatóak legyenek az individualizálódó társadalmi folyamatok.

A rendszerváltás után született eredményekből a Kolosi Tamás, Sági Matild és Róbert Péter által végzett társadalmi rétegződéskutatásokat emeli ki a szerző. Úgy véli, hogy nem volt egy egységes adatbázis ezekhez a vizsgálatokhoz, továbbá a minta nagyság sem tette lehetővé összetettebb többváltozós elemzési technikák alkalmazását. Ugyanakkor az 1980-as évekhez képest “nem bővítették, hanem szűkítették a vizsgálatba bevont változók körét”. Ezért ez a kutatás nem volt alkalmas egy új rétegződési elmélet kialakítására, módszertani kidolgozására, csak a korábbi tagozódás változásait írhatta le.

A legújabb kísérletek közül Kabai azt a jellegzetes empirikus adatelemzést választja ki, amely a magyar társadalom tagozódását az “élet-fogalmak” segítségével vizsgálja. Fábián Zoltán, Kolosi Tamás és Róbert Péter egyik 2000-ben megjelent cikkükben a “miliőcsoportok” fontosságát emelik ki. Hradil dolgozta ki ennek elméletét, amelyben az életstílus és az értékek meghatározó szerepet kapnak a korábbi rétegképző tényezők mellett. A kutatók is elismerték, hogy ez még közel sem elégséges a társadalom struktúrájának a leírására, de – Kabai szerint – az ilyenfajta megközelítések legnagyobb hibája a “marketing-szemléletű” megközelítés logikájából ered. Ahogy a szerző fogalmaz: lényegében egyirányú ez a megközelítés, csak arra alkalmas, hogy az “output” (a vevői magatartás) okait, az egyes célcsoportok jellemzőit kimutassa, eközben nem mérlegeli a magyarázó változók társadalmi jelentőségét, csupán a “vásárlási hajlandósággal való korrelációjuk” alapján vonja be a magyarázó modelljébe, tulajdonít neki kisebb vagy nagyobb jelentőséget.

A következő – Kabai módszertanára a legnagyobb hatást gyakoroló – vizsgálat az Angelusz-Tardos-féle “kulturális-interakciós” kettős rétegződési modell volt. Az alapmotívum a modell kidolgozásánál az a felismerés volt, hogy a társadalmi rétegződéskutatások immáron nem képesek megmagyarázni a gondolkodásmódok közötti különbségeket. Angeluszék felismerték, hogy tudásszociológiai alapon kialakított rétegződésmodellekre van szükség, mert a tudati-kulturális jelenségek és a gazdasági-társadalmi helyzetet meghatározó tényezők elváltak egymástól és az előbbiek nagyobb hatást gyakorolnak a társadalom tagozódására, mint az utóbbiak. Így jön létre elméletükben az a kettős rétegződési viszonyrendszer, amelyben a gondolkodásmódok, viselkedésminták és normák önálló magyarázóerővel bírnak. Kabai szerint a vizsgálat jelentősége elsősorban az igényes modellalkotásban, az induktív és deduktív logikai kiegyensúlyozott működésében, a nemzetközi empirikus sztenderdek sikeres alkalmazásában, a multidimenziós elemzési technikában, és többdimenziós statisztikai apparátus bemutatásában rejlik. Azonban kiemeli a kísérlet hiátusait is: empirikusan nem tudták meggyőző módon bizonyítani az elméleti modelljük használhatóságát.

A szerző saját modellje megalkotásáról így vall:

“A kísérleteink újdonsága abban fogalmazható meg, hogy egyrészt igyekeztünk a többféle forrásból eredő elméleteket összebékíteni, másrészt olyan többdimenziós tagozódási modell mellett tettük le a voksunkat, amelyben az életútnak stratifikációs jelentőséget tulajdonítunk. … az elhatárolódás igényével nem lépünk fel, hanem csupán annyiban kívánjuk ’elhagyni a kutatások rutinösvényeit’, hogy közben ’nem dobjuk el a térképeket’. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ’más ösvényeken, de ugyanazon a tájon barangolunk’, mint mestereink és kollégáink, amikor megpróbáljuk feltérképezni az individualizlódó-reflexív jelenségeket az ezredforduló magyar társadalmában.”

Talán a legfontosabb újdonsága ennek a megközelítésnek abban foglalható össze, hogy Kabai egy új csoportosítási szempontrendszert alakít ki a rétegképző tényezőkre. Az Angelusz Róbert által javasolt – Blau modelljéhez képest egy finomabb – tipológiát veszi alapul, majd ezt kombinálja Blau kétosztatú tipizálásával, amely “veleszületett” és “szerzett” tulajdonságokat különböztet meg. Továbbmenve, a szerzett tulajdonságokon belül elkülöníti az “elsődleges döntési mező” attribútumait. Ide az életeseményeket, az egyéni életutak olyan “mérföldköveit” sorolja be, amelyek esetében “az egyén döntési lehetőségei nagyok és a késztetések, kényszerítő körülmények is erősek”. Olyan “kihívásoknak” tekinti ezeket, amelyekkel a mai magyar társadalomban szinte kivétel nélkül mindenki szembesül élete során: az iskolaválasztás, a munkába lépés, a párválasztás, vagy a gyermekvállalás kérdései. Külön osztályba sorolja ezeket az életeseményekhez kötődő attribútumokat, és nem csupán az egyéni döntések “lenyomatainak”, hanem rétegképző tényezőknek, azaz a társadalmi különbségeket magyarázó ok-változóknak tekintve illeszti be őket rétegződésmodelljébe. E logika mentén elkülöníti a “másodlagos döntési mező” attribútumait is (a szerzett tulajdonságok másik csoportját), ahol az egyéni döntésekre ugyan van lehetőség, de ennek erőssége, a késztetések jellege, motiváló, kényszerítő ereje lényegesen gyengébb, mint az előző csoportba soroltak esetében.

Az életciklusok, életutak vizsgálata önálló szakterületté nőtte ki magát a szociológiában. Kabai az életciklus-modell elemzésekor az “egyén életrajza” Hareven által megfogalmazott definícióját használja: “Az életszakaszokat tanulmányozó szociológiai felfogás a történelmi feltételek kontextusába ágyazva kíséri nyomon az emberi élet során állandóan változó egyéni és kollektív családi magatartás kölcsönhatását. Ez a megközelítés az egyén életútját és a családtagok viszonyát tanulmányozza a személyes és történelmi idő előrehaladtával.” Az életciklus elemek vizsgálata Kabai számára azért is nagyon fontos, mert – mint azt korábban kiemeltem – rétegződésmodelljének egyik indikátorát alkotja. Az életutat végül is a különböző életesemények (tanulás befejezése, munkába állás, tartós párkapcsolat, házasság, gyermekvállalás) bekövetkeztének ideje és sorrendisége határozza meg. A kutatás során a szerző célként fogalmazta meg annak a leírását, hogy milyen életciklus modellek jellemzőek a magyar fiatalokra, és ezeknek milyen hatásuk van a magyarázandó változókra, továbbá mennyiben függnek össze a modell többi indikátorával. A szerző korévenként lebontva vizsgálja a 18-29 évesek körében az egyes életesemények bekövetkeztének időpontját és az előfordulások százalékos arányát. Az adatok elemzése révén megállapítja, hogy a tanulás és munka világa közötti lavírozás még nem terjedt el teljesen az adatfelvétel időpontjában, a fiatalok nagy részére a “normál életút” volt a jellemző. A párkapcsolatok kialakításának időpontja egyre korábbra tolódik az adatok szerint, miközben a kibocsátó családoktól való elköltözés is viszonylag korán megtörténik. A “poszt-adoleszcencia” – a meghosszabbodott ifjúkor – jele ugyanakkor, hogy a házasságkötések aránya a fiatalabb generációk körében csökken, várhatóan időben mind inkább kitolódik, ahogy a gyermekvállalás időpontja is.

Kabai az életciklus elemzéseket és tipológiákat a 25-29 éves korosztály körében készítette el hat – illetve bizonyos összevonások után négy – életeseményre. Az egyes életesemények bekövetkeztének eltérései mentén típuscsoportokat alakított ki egy többlépcsős eljárás segítségével. Az első lépésben nem hierarchikus klaszter-analízissel egy finom tipizálást hozott létre, majd második lépésként az elkészült klasztereket összevonta, a harmadik lépésben elemezte a négy dimenzió mentén az elkészült csoportokat, a negyedik lépésben a klaszterek homogenizálását végezte el, végül az ötödik lépésben leírta a végleges típuscsoportok jellegzetességeit. A könyvben Kabai nem elemzi részletesen az összes típust, csak néhányat mutat be részletesen. Ezután azt elemzi, hogy milyen eltérések vannak, nem, településtípus, kor, anyagi helyzet, szülők iskolai végzettsége alapján a különböző “életút-típusok” között.

Ezt követi a rétegződési modell empirikus tesztelése. Tizennyolc olyan változót választott ki a rendkívül gazdag adatbázisból, amelyek az életminőség adekvát indikátora lehetnek. Csupán egyetlen magyarázandó változóra mutatja be részletesebben a rétegződési modell működését, ez a változó a fiatalok “beintegrálódása az e-társadalomba” – az Internet-használatuk alapján. Kabai variancia-analízissel vizsgálta meg, hogy az életút-elemeknek, illetve a többi magyarázó indikátornak együttesen milyen hatása van az internetezésre, és milyen interakciók találhatóak az indikátorok között. Az elemzés során egy rendkívül érzékletes leírását adja a fiatalok körében fellelhető egyenlőtlenségek rendszerének: egyszerre vizsgálja annak hatását, hogy a fiatalok “honnan jöttek” (előzmények), “hova jutottak” (jelenlegi társadalmi helyzetük), “hogyan jutottak idáig” (életút) és “milyen körülmények között” (háttérelemek).

Az empirikus vizsgálat során beleütközött abba a problémába, hogy ezek a rendkívül összetett, sok kategóriát tartalmazó változók nehezen kezelhetők egy olyan modellben, ahol az együttes hatásokat elemzi (a többdimenziós matematikai modellbe nem sikerült mind a négy változót egyszerre beilleszteni, csak kétváltozós teljes faktoriális modelleket alkalmazhatott). A továbbiakban ennek a problémának a megoldására törekszik: egy speciális visszacsatolási műveletet hajt végre, azaz elkészíti a négy magyarázó változónk attribútumainak összevonásait. Ehhez először megállapítja az egyes attribútumok közötti hierarchikus relációkat: “rangsorolja” őket aszerint, hogy a kiválasztott 18 életmód-életminőség változó mentén “hogyan viselkednek” (az egyes csoportokba tartozók mennyire kedvező vagy kedvezőtlen életminőség-mutatókkal jellemezhetőek). Egy olyan összetett modell körvonalai rajzolódnak ki, amely alkalmas a kiválasztott négy rétegképző tényező révén a tipikus réteghelyzetek elkülönítésére.

Törekszik arra is, hogy az új – összevont – változók minél több magyarázóerőt megőrizzenek a korábbi – részletesebb – modellhez képest. Először a rétegképző változók attribútumainak a sorrendjét állapítja meg, majd – egy hierarchikus klaszterezés segítségével – elkészíti a rétegképző tényezők összevont csoportját, amely során “aktívan beavatkozik” a végleges csoportosítások kialakításába (“dominánsan deduktív logika”). Ezt követően – az “induktív módszer” logikájának megfelelően – egy nem hierarchikus klaszterelemzést végez, és az eljárás során csak abba “avatkozik bele”, hogy hány csoport legyen, így a többdimenziós statisztikai eljárás mintegy “maga” alakítja ki a végső csoportosításokat. Mindkét logikai séma alapján elkészíti statisztikai elemzéseit, és kideríti, hogy az életút-elemeknek van a legerősebb magyarázó ereje. Ahogy a szerző megfogalmazta: ez annak bizonyítéka, hogy “az individualizálódó társadalmunkban az életesemények ismerete nagyobb jelentőséggel bír”, mint a korábbi évtizedekben használt réteg-ismérveké.

Kabai könyvének végén egy módszertani melléklet található, ahol részletesen leírja a modell empirikus tesztelése során használt többváltozós elemzési technikák (a variancia-analízis “teljes faktoriális modelljét” – összehasonlítva a logisztikus regressziós modellel) matematikai-statisztikai hátterét. Ezt követően egy valóságos “aranybányát” tartogat a társadalomkutatók számára a könyv. Annak a tizenhét életmód- életminőség változónak az új modell szerinti elemzését tartalmazó táblázatait is beemelte a szerző a mellékletbe, amelyeket az “Ifjúság 2000” adatbázisból a legizgalmasabbaknak gondolt, és amelyeket – terjedelmi okok miatt – nem elemzett könyvében. Itt azonban tálcán kínálja az adatokat a továbbgondolásra, elemzésre. Többek között, a droghasználat, a tervezett gyermekek száma, a különórákra járás gyakorisága, a baráti kapcsolatok intenzitása, a szórakozási intézmények látogatása változók vizsgálati adatait teszi közé.

Amint a recenzió elején is írtam, Kabai Imre könyve egyaránt ifjúságszociológia, elmélet- és módszertan-történeti tanulmány, módszertani leírás. A legfontosabb mondanivalója azonban a módszertan kialakításában és bemutatásában rejlik. Az ifjúságszociológiát mintegy ürügyként használta fel az új rétegződésmodell működésének tesztelésére. Ugyanakkor nagyon sokat megtudhatunk a könyvből a magyar ifjúságról is, arról, hogy milyen életstratégiát választanak ma a fiatalok, és hogy milyen dimenziók mentén tagozódnak csoportokba. Akit a tudománytörténet izgat, az is élvezettel forgathatja a könyvet, mert a magyar rétegződéskutatásokat részletesen bemutatva elemzi azok hiátusait és az erényeit is. Azonban a módszertan iránt érdeklődők számára igazi “csemege” a könyv. Egy teljesen kidolgozott logiko-empirikus kutatási sémát ismerhet meg az olvasó, teljes módszertani leírással, amit ráadásul “élesben” – konkrét empirikus alkalmazása alapján – mutat be a szerző.

A legnagyobb erénye a szerző művének véleményem szerint mégsem abban rejlik, amit leírt, hanem abban, hogy olyan “tabukat döntöget”, amelyekre Angelusz Róbert a könyv fülszövegében is utal:

“Az elmúlt két évtized szociológiai publikációinak egyik legszembetűnőbb vonása, hogy rendkívül elhalványult az érdeklődés a társadalmi rétegződés kérdései iránt. A struktúra és a rétegződés témája csaknem tabuvá vált. Nem születtek a korábbi évtizedek teljesítményeihez mérhető, nagy kisugárzó erejű monográfiák, s még az ilyen tematikájú tanulmányok is megritkultak. Kabai Imre könyve kétségtelenül egyfajta kihívás a hazai rétegződéskutatók számára.”

Remélhetőleg a könyv kezdeményez egy szakmai diskurzust a magyar szociológiai kutatások helyzetéről, amelynek az lenne a legnagyobb hozadéka, ha több mint 20 év után újra elindulna egy nagyszabású rétegződésvizsgálat Magyarországon.

A száz leggazdagabb magyar listájának közreadása körüli vita (is) igazolta, hogy Magyarországon még mindig meglehetősen ellentmondásos kép él a gazdagságról, illetve a pénz által megszerezhető értékekről. Míg gazdagnak lenni vitathatatlanul irigyelt állapot, a vagyonhoz sokszor automatikusan olyan negatív tulajdonságokat, az érzelmi-lelki értékek oly nagy hiányát társítják, amelyekkel együtt már kérdéses, hogy megéri-e egyáltalán gazdagnak lenni. A “szegény gazdagok” mindenesetre egyre gyakrabban tűnnek fel nemcsak a képernyőn (pl. a Szeress most! sorozat), hanem a női magazinok irodalmi rovataiban is (pl. Nők Lapja). Az élethelyzetek természetesen nagyon különbözők, ám a végére a tanulság ugyanaz: a gazdagok élete – a fényes látszat ellenére – sivár, és tulajdonképpen nem irigyelni, hanem sajnálni kell szegényeket, hiszen lényegében ők is nagyon rosszul érzik magukat abban az elanyagiasodott világban, amelynek pedig ők lennének a legfőbb nyertesei.

A “szegény gazdagok” térhódítása a médiában több olyan kritikát kapott, amelyek elsősorban morális szempontból bírálták ezt az ábrázolást, mint a társadalmi egyenlőtlenségek valódi természetét elleplező, ideologikus üzenetet. Ez a morális alap azonban meglehetősen régóta létezik, és kérdéses, hogy – a szegényekkel való szolidaritás fontosságát leszámítva – messzire lehet jutni vele. A jelen cikk éppen ezért nem annyira az etikai, mint inkább a történeti aspektusra koncentrál, amikor megkísérli bemutatni, hogyan jelennek meg a “szegény gazdagok” a késő Kádár-korszak ifjúsági irodalmában. Amellett, hogy a témának van bizonyos aktualitása, hiszen, ahogyan látni fogjuk, a mai “szegény gazdagokról” folytatott vita sok szempontból rímel egy letűnt korszak ideológiájára, a vizsgálódás célja, hogy az irodalmi reprezentáció segítségével kövesse nyomon a szocialista értékrend bomlási folyamatát.

Három könyvet szeretnék kiemelni az egykori pöttyös, illetve csíkos könyvek sorozatából, amelyek szemléletesen állítják a középpontba a szocialista ideológia és a társadalmi valóság ellentmondásait, illetve az ebből fakadó értékrend-válságot: Dániel Anna Karambol (1979) és Széllovasok (1989), valamint Molnár Géza A tizennyolcadik születésnap (1988) c. regényeit. A műfajból fakadóan mindegyik regényben helyet kapnak a fiatalok “örökösnek” tekintett problémái, mint a szülők, vagy a tekintély elleni lázadás, az első komoly szerelem, a kortárs közösségbe való beilleszkedés és mindezzel összefüggésben a felnőtt identitás keresése. A kamaszkor társadalmi rendtől függetlenül is nehéz korszak – a regények színhelyeként szolgáló késő Kádár-rendszer azonban tele van olyan belső ellentmondásokkal, amelyek még jobban megzavarják a benne felnövő fiatalokat. Ez a társadalom már a Karambolban is csupán államrendjében szocialista, miközben egyre több olyan “kapitalista” elem jelenik meg benne, amely a szocialista értékrendet legalábbis megkérdőjelezi. Ez a legerőteljesebben a növekvő társadalmi egyenlőtlenségben nyer kifejezést, amelyet a regény ifjú hősei a saját bőrükön tapasztalnak (vagy élveznek), és amelyet a fiataloknak már nem megváltoztatni, hanem elviselni kell megtanulniuk.

A Karambol alaphelyzete a jól ismert szerelmi háromszög, amelyben egy fiú szeret két lányt, de egy baleset után megtalálja az igazit. A párválasztás problémája azonban nem egyszerűsödik le a kamaszszerelem buktatóira, hanem mély társadalmi mondanivalóval ötvözött. Sanyi, a főszereplő fiú, noha nemcsak jó tanuló, hanem menő fiúnak is számít az osztályban, egyszerű munkáscsaládból származik, kevés zsebpénzzel, de annál tekintélyelvűbb neveléssel, ami ellen, ahogyan az kamaszoknál szokás, lázadni próbál. A szülők egyszerű világával való szembefordulás mellett a főhőst a pénz által megvásárolható értékeivel is vonzza a legjobban az új osztálytárs, Ildikó által képviselt “más” világ, ahol az emberek kertvárosban laknak, jól öltözködnek, és drága éttermekbe járnak. Ahogyan az otthagyott barátnő, a pedagóguscsaládból származó Eszter fogalmaz: “Vannak, akiknek minden olyan könnyű. Miért? – hüppögi. – Kinyújtják a kezüket, és ezt akarják, meg azt akarják, és mindent megkapnak. A tekintetükben fölény van, és azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Komolyan hiszik, és sikerül is. A mosolyukat úgy villantják fel, mint fényképész a vakut. Dior parfümöt használnak meg Nina Riccit, és körüllengi őt a finom illat – Észre se veszi, hogy átcsapott egyes számba. – És a srácok azt képzelik, hogy az ő testében van a jó illat, annyira hozzá tartozik, pedig nem igaz, nem benne van, mert én is tusolok minden este…” A regény végén persze győz az igazság, és egy súlyos baleset “megtanítja” Sanyit arra, hogy a pénz által megvásárolható szabadság nem az igazi, és a “más” világ mögött nincsenek valós emberi értékek. (És persze az Ildikóval való szakítás után Eszterhez is “visszatalál). A történet mai szemel nézve megmosolyogtató, de nem kizárt, hogy az új ifjúsági irodalom, mint témát, felfedezi. A regény “üzenete” ugyanis éppen nem a társadalmi rend ellen való lázadást, mint inkább annak elfogadását célozza: a fiataloknak nem feladatuk a világ megváltoztatása, elég, ha a szegények felismerik a “helyes” – vagyis nem fogyasztói – értékeket, a gazdagok csak maradjanak meg a saját önző, “más” világukban, ahonnan úgyis hiányzik a boldogság. Ami a regényt újraolvasva érdekes – amellett, hogy minden kritika ellenére is színvonalas ifjúsági irodalmat képvisel – pontosan az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek problémája már a 70-es évek Magyarországán sem mint társadalmi kérdés, hanem mint értékrendek összeütközése jelentkezik, ahol természetesen a kapitalista világ értékeiről kiderül, hogy értéktelenek. Az erkölcsi fölényen kívül azonban már nincs más, amit a szocialista társadalom adhat a regény szegény főhőseinek.

Hasonlóan a Karambolhoz, a Széllovasok cselekménye is a valós emberi értékek és a materialista ál-értékrendszer szembeállításán alapul, azzal a különbéggel, hogy itt a lány az, aki enged a fogyasztói világ csábításának, és elhagyja szegény, munkáscsaládból származó, ámde kitűnő tanuló barátját az új osztálytárs, egy külföldről hazatért, gazdag, ámde annál kiállhatatlanabb fiú kedvéért. A “szocialista” és “kapitalista” értékek kettőssége egyébként a lány családjában is megtalálható: az előbbit a főhősnőt, Évit, egyedül nevelő édesapa képviseli, aki még géemkázni sem hajlandó, hogy több időt tölthessen a lányával, és nem vállalja az új házasságot egy doktornővel, aki többet keres, mint ő, míg az utóbbit az édesanya, aki popénekesnő, és szívesebben utazik Nyugatra, mint a lányához, akinek a szeretetét drága ajándékokkal és éttermi meghívásokkal igyekszik megvásárolni. Míg a Karambolban a főhős a szabadságot véli megtalálni a gazdagok világában (ahol nincs – vagy legalábbis nem egyértelműen tetten érhető – a tekintélyelvű nevelés, hiszen a szülők nem törődnek azzal, mikor jár haza a gyerekük, mennyi pénzt költ, vagy éppen mikor viszi el anyuka kocsiját), Évi azt hiszi, hogy a materialista világ – és persze Csaba, az új barát – nagyobb teret enged a fantáziának, mint apja, vagy a volt barát, Gabi, erkölcsi elvei és szűk életlehetőségei. A regény végén egy rosszkor jött összeveszés és egy véletlenül kitört balatoni vihar, amelynek során a főhősnő kis híján vízbe fullad, lerántja a leplet a “másik” világ hamis értékeiről, mint ahogyan azt is megmutatja Évinek, hogy ez a materialista világ – benne popénekesnő édesanyjával és Csabával – teljesen közönyös nemcsak a valós emberi értékek, hanem az emberi élet iránt is. Noha a “szegény gazdagok” világa – csakúgy, mint a nagy klasszikusban, Fitzgerald A nagy Gatsby c. művében – itt is érintetlen marad, a Széllovasokból úgy tűnik, a szegények – vagy szegényebbek – világa nemcsak értékrendjében sebezhető.

Míg Dániel Anna fenti két regényében a főhősök nem önmagukért választják – ideiglenesen – a fogyasztói értékeket, hanem mert Sanyi számára azok a szabadság, Évinél a fantázia képzetével társulnak, A tizennyolcadik születésnap annyiban mai regény, hogy itt a pénz már egyedüli értékként jelenik meg, és irányítja a kapcsolatokat. Míg a regény a főhősök származásán és viselkedési mintáin keresztül igyekszik megalkotni a 80-as évek társadalmának több alaptípusát, e helyütt csak két szereplőt szeretnék kiemelni, akiket könnyűszerrel “megvesz” a fogyasztói társadalom. Érdekes, hogy mindkét hős munkásszármazású, az egyik édesapja ráadásul Nyugaton járt jó szakember, aki a regényben otthagyja a gyárat és saját vállalkozást alapít, ahol a fia is dolgozni kezd. Míg a másik édesapa megmarad egyszerű munkásembernek, a lánya már sokkal jobban átlátja az új morált: “Manapság a piacon nincs értéke annak, hogy hűséges vagy, meg szemérmes, meg szűzies, meg illedelmes, meg rendes, ezeket elsodorta az élet…A mi nemzedékünk sokkal gyorsabban akar mindent megszerezni, mint az öregeink. Gyorsabban és könnyebben! Hiszen itt van körülöttünk egy olyan óriási civilizáció, amilyen még soha nem volt az emberiség történetében. Csak megnyomom ezt a gombot, és már szól a zene. Kinyitom a frizsidert, benne a friss kaja! Fölemelem a telefonkagylót, tudok beszélni Los Angelesszel is, ha akarok.” Ezt az új morált igazi sikerre persze Csilla, az egykori funkcionáriusgyerek viszi, aki a főhőssel, Zsoltival folytatott viszonya után hozzámegy egy gazdag, öreg svédhez, akivel már Zsoltival párhuzamosan is volt kapcsolata. Itt már szó sincs a pénz által megvásárolható értékek “átlényegüléséről”; a kapcsolatokat éppolyan egyértelműen a pénz irányítja, mint ahogyan Csilla meg sem próbálja mentegetni a “párhuzamos” szerelmi viszonyt. A kevésbé felvilágosult Zsolti, aki őszinte érzelmeket is vitt a kapcsolatba, egy súlyos balesettel fizet az illúziók elvesztéséért. A happy end azért nem marad el, mert a pénzvilágból kiábrándult Zsolti összejön régi osztálytársával és barátjával, Barbarával, akinek nem a kapitalista világgal, hanem elveik mellett kitartó, szocialista mérnök és tanácselnök szüleivel van konfliktusa, akikről kiderül, hogy hazudtak neki, és nem az igazi szülei, hanem csak örökbe fogadták. Ez a hazugság azonban, úgy tűnik, kevésbé balesetveszélyes, mint a materialista világ látszat-értékei, hiszen Barbara egy élettapasztalattal és egy baráttal gazdagabban tér haza nevelőszüleihez, akiktől megszökött.

Miközben a regények főhősei számára eltérő okok miatt vonzó a pénz által kínált “más” világ, annyiban közös a három mű üzenete, hogy a “szegény gazdagok” élete a pénz ellenére – vagy éppen azért – kiüresedett, az élet- és viselkedésminták mesterkéltek és hazugok, maguk a gazdagok pedig egyáltalán nem képesek arra, hogy új értéket hozzanak létre, vagy legalábbis felismerjék saját világuk korlátait. Az értékrendek összeütközéséből tehát csak a valós emberi értékeket képviselő szegények kerülhetnek ki győztesen (még ha az életből nem is.) Hogy aztán ez a késő Kádár-korszak hazugsága, vagy ma is érvényes üzenet, arra nézve egyelőre nem az ifjúsági irodalom ad eligazítást.

Kár.

Oroszországban a Föderatív Biztonsági Szolgálat ismét politikai provokációs pereket kreál a "baloldali terrorizmus" ellen. A szerző a meggründolt ügyek történetébe beágyazva leplezi le e perek jogi és politikai hamisságát, illetve politikai funkcióját. A vizsgálat története a sztálinista hagyományba éppen úgy illeszkedik, mint az azt megelőző cári titkosszolgálat örökségébe.

I. A “Szokolov-ügy”

 

Nem csupán az egyszerű polgár, de a politika iránt (akár hivatásszerűen) érdeklődő emberek többsége is úgy véli, hogy kellőképpen tájékozott a média által “baloldali terrorizmusnak” titulált jelenségről a posztszovjet Oroszországban. Persze: mindenki olvasott és hallott II. Miklós cár emlékművének felrobbantásáról, sőt sokan emlékeznek arra, hogy az emlékműnél kétszer is robbantottak. Nagy visszhangot keltett I. Péter cár szobrának (alias Kolumbusz*) aláaknázása is. És mennyit beszélt és írt a média az FBSZ (Föderatív Biztonsági Szolgálat) fogadótermében végrehajtott robbantásról (sokan emlékeznek, hogy a fogadóteremben is kétszer robbantottak, pontosan úgy, mint II. Miklós szobra esetében). Végül pedig a televízió valamennyi csatornája leadta bizonyos “baloldali terroristák” letartóztatását, majd bírósági tárgyalásukat. Következésképpen országunkban sokan meg vannak győződve arról, hogy elegendő információval rendelkeznek erről a bizonyos “baloldali terrorizmusról”, és ezért el sem gondolkoznak azon, vajon megfelel-e a valóságnak a hatalom és az általa ellenőrzött média által kreált kép. Egyébként egy átlagos, liberális beállítottságú olvasó szükségét sem érzi, hogy kételkedjen: valóban, robbantások voltak, baloldali terroristák világszerte léteznek (azaz miért lennénk mi rosszabbak?), a Népakaratról (Narodnaja volja) és a harci eszerekről mindenki tanult még az iskolában.

Ám a hazai különleges szolgálatok által ebben a történetben alkalmazott módszerek igencsak ijesztőek. Riadót kell fújni.

 

Tulajdonképpen az egész posztszovjet ifjúsági “baloldali terrorizmus” négy fő “ügyből” áll:

– “Szokolov-ügy” (a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás ügye);

– a “krasznodari ügy” (a Krasznodari terület akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko ellen állítólag készülődő merénylet ügye);

– a “Forradalmi Katonai Tanács (FKT) ügye” (a II. Miklós-emlékmű robbantásának, az I. Péter-emlékmű aláaknázásának ügye stb.);

– az “Új Forradalmi Alternatíva (ÚFA) ügye” (az FBSZ fogadótermében végrehajtott robbantás stb.) – kiemelve közülük azon letartóztatott fiatal “balosok” egyes ügyeit, akik nem kívántak együttműködni a vizsgálat során, és ezért büntetés gyanánt általános bűnvádi cikkelyek alapján lettek elítélve.

 

Az ügyek egyike sem hasonlít a másikra, és mindegyik megérdemli, hogy külön tanulmányozzuk és leírjuk. Mindegyik soron következő ügy bonyolultabb az előzőnél, és megmutatja, hogy a különleges szolgálatok okultak a saját hibáikból és kudarcaikból, ugyanakkor egyre erősítették provokatív vonalukat, kezdve a szimpla ellenőrzéstől és a robbantással szembeni engedékenységtől a “Szokolov-ügyben”, egészen olyan bonyolult tevékenységekig bezárólag, mint amilyen a felfogadott álterrorista csoport létrehozása (az “FKT-ügy”) vagy egy nem létező földalatti szervezet kitalálása (“ÚFA-ügy”).

A különböző ügyek során a jövőre gondolva bejárattak különféle olyan “operatív munkamódszereket”, mint a gyanúsított védője eltávolításának kísérlete oly módon, hogy ugyanezen ügy tanújává változtassák (később ezt alkalmazták a “Guszinszkij-ügyben”); provokátorok beépítése létező ellenzéki szervezetbe (később alkalmazva a “Limonov-ügyben”); szimpla köztörvényes ügyek mesterséges kiötlése a “nehezen kezelhetők” ellen (alkalmazva Szergej Dorenko ellen). És így tovább.

Valamennyi fenti ügy következményei is különböznek egymástól. A “Szokolov-ügy” csak elősegítette az FBSZ diszkreditálását, a “krasznodari ügy” következményei nem értékelhetők ilyen egyértelműen: egyrészt az ügy megbukott a bíróságon, és szintén csapást mért az FBSZ hírnevére, másrészt ezen ügy során hosszú időre megfélemlítették és demoralizálták egész Kubán anarchistáit és antifasisztáit; N. Kondratyenko, a helyi kormányzó az általa ellenőrzött média segítségével a térségben az “anarcho-cionista terror áldozatának” hírnevére tett szert, az orosz anarchista társaság pedig kettészakadt. Az “ÚFA-ügy” következményei még súlyosabbak: ezen ügy vizsgálata során az FBSZ egyedülálló adatokat gyűjtött sok “balos” fiatalról, és sikeresen felfújta a “baloldali terrorizmus” mítoszát. A legsúlyosabbak az “FKT-ügy” következményei: az FKT felbérelt terroristaszervezet, mely megszervezte a Népi Küldöttek Tanácsa nevű újság kiadását, amelynek lapjain a Szovjetunió restaurálásának céljából szervezett “partizánháború” fantazmagóriáját propagálták, bizonyos számú követőre talált és elérte, hogy Ukrajnában kiadják “testvérlapját”, mely partizánháborúba szólít a Fekete-tenger melléki Szovjet Köztársaság létrehozása céljából. Így kezdődött az “ukrán ügy” (avagy “odesszai”, avagy “nyikolajevszki”). Pár törzstagra, néhány statisztára szert téve megvalósítottak egy sor “kisajátítást”. Az ügy során összesen 11 embert tartóztattak le (orosz, ukrán és a Dnyeszter-mellék polgárait); közülük tízet elítéltek “Ukrajna alkotmányos rendje megdöntésének kísérletéért”, “terrorizmusért”, “banditizmusért”, “rendőrségi munkatársak élete elleni merényletért” és egyéb cikkelyek alapján. A letartóztatottak egyike, Szergej Bergyugin nem érte meg a bírósági tárgyalást, vallatás közben meghalt (ezt szakértők ismerték el). Általában véve is, az “ukrán ügyben” letartóztatottak mindegyikét kegyetlen kínzásnak vetették alá (például az egyiküknek a másodiktól a kilencedikig valamennyi bordája eltörött, másikuk szemét vesztette), ezt nem sikerült eltitkolni, és végül az Amnesty International, Ramsy Clark, az USA volt legfőbb ügyésze és az ENSZ kínzásokkal foglalkozó bizottsága elé került az ügy. Jelen cikk megírásának idején az “ukrán ügy” még nem zárult le: előttünk áll a semmítőszék ülése…

A “Szokolov-ügy”, melynek ezt a cikket szentelem, volt az első, a legkönnyebb és (a provokatív elem alkalmazása szempontjából) a legártatlanabb a “baloldali terrorizmus elleni harc” történetében, és – rögtön meg is jegyzem – a dolog semmisséggel végződött.

Minden 1997. július 19-én éjjel kezdődött, amikor Moszkvában a Vaganykovói temetőben robbanás hallatszott. Egy kis erejű, házi készítésű robbanószerkezet lépett működésbe a Romanov cári család síremlékének lapján, melyet egy kis hazafias monarchista szervezet kezdeményezésére (azaz a Romanov-dinasztia életben levő képviselőinek jóváhagyása nélkül) állítottak fel. A robbantásban a kőlap kevéssé sérült, néhány szilánknyit csorbult. A robbantók a “Munkásoknak fizetést!” feliratot hagyták maguk után és aláírták: “Forradalmi partizáncsoportok”.

Már a harmadik napon, július 22-én Moszkvában letartóztatták a 18 éves Andrej Vlagyimirovics Szokolovot, az FKISZ(b), a Forradalmi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetség tagját. Szokolovot terrorizmussal vádolták (az Oroszországi Föderáció BTK 3. része, 205. cikkelye – 20 évig terjedő szabadságvesztés), nevezetesen: robbantás véghezvitele a Vaganykovói temetőben és részvétel a Moszkvai terület Tajnyinszkoje községbeli II. Miklós-emlékműnél történt robbantásban és az I. Péter-emlékmű aláaknázásában.

Letartóztatását követően 1997. július 22-én Szokolov hamar beismerte a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás szervezését. Tulajdonképpen nem volt választási lehetősége, mivel az FBSZ rendelkezésére állt az felvétel, amin rögzítették a Viktor Tabolinnal, egy másik komszomolistával folytatott telefonbeszélgetéseit, és ezeken a beszélgetéseken Szokolov a robbantás részleteit beszélte meg jóval annak megvalósítása előtt.Itt szükségeltetik egy rövid magyarázat. Jelenleg bármely, operatív nyomozati tevékenységre jogosult hatóság (az “Operatív nyomozati tevékenységről” szóló törvény szerint ilyenből nyolc van: a BM, az FBSZ, az SZVR, az Igazságügyi Minisztérium, az adórendőrség, az államvédelem, a határőrség, a vámhivatal) a 130. számú, 2000. július 25-én kiadott hírközlési miniszteri rendelet értelmében teljesen önkényesen lehallgathatja bármely polgár telefonját. Az említett rendelet szerint a telefon-, mobil-, számítógépes és rádióhálózat valamennyi vonalán és állomásán elhelyezésre került az operatív nyomozati intézkedések biztosítását célzó technikai eszközrendszer (ONYIE), azaz a “telekommunikációs társaságok saját költségük terhére kötelesek vezetékkel összekötni saját rendszerüket az FBSZ-szel, az FBSZ-nél felszerelni a lehallgatáshoz szükséges berendezést és betanítani a különleges szolgálatok munkatársait azok használatára. Emellett az FBSZ technikailag hozzáférést nyer minden, a kezelőcég hálózatán átmenő közleményhez”¹ . Mindez a Legfelsőbb Bíróság 2000. szeptember 25-i ülésén derült ki, amikor P. Nyetupszkij szentpétervári újságíró keresetét tárgyalták, aki a 130. számú rendelet visszavonását követelte annak alkotmányellenessége okán. Nyetupszkijnak azonban csupán a rendelet egy pontjának egyik paragrafusát sikerült visszavonatnia, melynek értelmében az FBSZ munkatársainak nem kötelező értesíteniük a hírközlési eszközök kezelőit arról, hogy konkrétan mely polgárokat hallgatnak le. Azaz továbbra is bárkit le lehet hallgatni, és bárki elektronikus levelezését el lehet olvasni, de most már erre előzetesen figyelmeztetni kell a kezelőt² .

Viszont 1997-ben még az előző, “szovjet” szabály volt érvényben, mely szerint az efféle lehallgatás törvénytelen, azaz az ilyen úton szerzett operatív adatok nem bírtak bizonyító erővel a bíróság előtt. Sőt az ilyen lehallgatás önmagában bűntett (OF BTK 137. és 138. cikkely); az FBSZ bírósági határozat és ügyészi szankció nélkül nem jogosult legálisan működő politikai szervezet tagjainak a telefonjait lehallgatni. (Magától értetődő, hogy bűnvádi eljárást a Vaganykovói temetőben történt robbantás ügyében nem kezdeményezhettek jóval korábban, mint ahogy maga a robbantás megtörtént.) A vizsgálóknak be kellett idézniük V. Tabolint az FBSZ-be, és “őszinte vallomásra bírniuk”, hogy A. Szokolov vele a Vaganykovói temetőben levő sírlap felrobbantásának részleteit megbeszélte³ .

Szokolov elmondta, hogy petárdákból kiszedett puskaporból, háztartásivegyiáru-üzletben vásárolt vegyszerekből robbanószerkezetet (pontosan fogalmazva egy kis bombát) készített.

Szokolov elmagyarázta tettének motivációját is A Vaganykovói temetőben történt robbantás demonstratív akció volt a társadalom és a hatalom figyelmének felkeltése céljából a fizetések tömeges és tartós ki nem fizetése miatt. Szokolov szavait megerősítette ügyvédje, Sztanyiszlav Markelov is az Orosz–Amerikai Információs Sajtóközpontban 1997. augusztus 20-án tartott sajtótájékoztatón: “Azok a munkabeszüntetések, éhségsztrájkok és főútvonal-lezárások, amik ugyanolyan követelések miatt történnek, mint amit Szokolov a robbantás helyszínén leírt (“Fizetést a munkásoknak!”), sokkal kisebb publicitást kapnak a médiában, mint Szokolov tette.”⁴

N. Kovaljov, az FBSZ igazgatója állítja, hogy valamennyi, e három incidenssel kapcsolatban letartóztatott személy egyazon szervezethez tartozik, nevezetesen az Oroszországi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetséghez⁵ . Itt meg kell jegyezni, hogy ilyen elnevezésű szervezet soha nem létezett.

Pontosan amiatt, hogy Szokolovot megpróbálták összekapcsolni egy szervezetbe az FKT-vel, a vád ellene a 3. rész 205. cikkelye: “szervezett csoport által végrehajtott” terrorizmus volt, ami különösen súlyosbító körülménynek számít és szigorúbb a büntetési tétele (a “szimpla” terrorizmus 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető)⁶ .

Bátran állíthatjuk, hogy az FBSZ cselekedeteivel olajat öntött a baloldali radikális kormányellenes propaganda tüzére, és jelentős mértékben maga provokálta az Andrej Szokolov védelmére létrehozott bizottságok megjelenését, a Szokolovval szolidáris tüntetéseket és gyűléseket és hasonlókat, azaz elősegítette, hogy a piromán kamaszból szimbolikus figura, mártír és hős váljon.

Sokatmondó az a tény is, hogy először a Vaganykovói temetőbeli robbantás ügyét a helyi belügyi szerv indította meg a “vandalizmus” cikkelye alapján, és csak amikor megjelent a lefogott (Szokolov), és kiderítették politikai hovatartozását (komszomolista), akkor tették át az anyagát a helyi belügyesektől az FBSZ-hez, és ők minősítették át az ügyet terrorizmussá. Ez a tény tette lehetővé a politikai represszió elleni jogvédő csoport számára, hogy kijelenthessék: “a Szokolov-ügy politikai természetű”⁷ .

A Szokolov-ügy tárgyalása a Moszkvai Városi Bíróságon zajlott 1999 januárjában, majdnem két évvel a “terrorista péklegény” (így aposztrofálta őt a Moszkovszkij Komszomolec újság)⁸ letartóztatása után. Az FBSZ (államtitok megőrzésének ürügyével) az ügyet titkossá nyilváníttatta, ezért az ülések zártak voltak. Markelov ügyvédnek nem sikerült töröltetni a titkosságot, bár – ahogy ő mondta – az ügyben nemcsak hogy titkos dokumentum nem szerepelt, de még egy titkos vessző sem. Markelov ragaszkodott az ügy átminősítéséhez terrorizmusról vandalizmussá, de ezt nem sikerült elérnie zárt ülésen. 1999. január 21-én a Moszkvai Városi Bíróság A. Szokolovot 2 éves szabadságvesztésre ítélte terrorizmusért. Ám úgy tűnik, a bírók maguk is érezték a vád ingatag voltát, mivel Szokolovot az alsó büntetési tételnél kevesebbre büntették. Az 1. rész 205. cikkelye, amely alapján elítélték, minimum 5 év elzárást ír elő büntetésként⁹ .

Amint a Moszkovszkij Komszomolec írta, a bíróság ítélete mindenkit sokkolt. Tényleges időtartamú büntetésre senki sem számított. Annál is inkább, mivel a felperes monarchisták maguk kérték a komszomolistával szemben feltételes büntetés kiszabását.¹⁰ Az eljárás egész ideje alatt a bíróság termét a Szokolovval szimpatizáló tömeg fogta ostromgyűrűbe zászlókkal, plakátokkal és transzparensekkel. Az újságírók elképedtek, amikor Szokolov védelmezőinek soraiban papokat fedeztek fel¹¹ .

Maga Szokolov – úgy tűnik – nem lepődött meg, felkészült rá, hogy ülni fog, sőt arra készült, hogy a zónában földalatti komszomolszervezetet hoz létre¹² . De a Moszkvai Városi Bíróság határozata ellen benyújtott semmisségi panasz tárgyalása során az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bíróságán a bírók helyt adtak Markelov ügyvéd a titkosság megszüntetésére vonatkozó követelésének, mivel az ügy anyagaiban államtitok nem szerepelt. Amint kiderült, hogy a tárgyalás nyilvános lesz, az állami vád csatlakozott a védelem követeléséhez az ügy terrorizmusról vandalizmusra történő átminősítése tekintetében¹³ ! A bíróság még tovább ment: a vádlott tettét még csak nem is vandalizmusnak, hanem “ idegen vagyonban okozott kártételnek” ismerte el¹⁴ , Szokolovot kötelezte az okozott kár megtérítésére a monarchistáknak, és őrizetét megszüntette. “Szokolov követői arra számítottak, hogy a bírósági teremben szabadon engedik őt, de az őrkíséret vezetője közbelépett: »Parancsom van, hogy visszaszállítsam Lefortovóba.« Felháborodott kiabálás közepette szállították vissza. Szokolov követői ugyanoda tartottak. Csak este hétkor engedték szabadon a vandált a börtönből. A kapunál virágcsokrokkal és pezsgővel fogadták”¹⁵ .

Így, az FBSZ teljes vereségével ért véget a Szokolov-ügy.

Egyébként az FBSZ nem bocsátotta meg Szokolovnak a szégyent. 2000. június 21-én ismét letartóztatták, immár az ÚFA-ügyben. Mivel semmilyen bizonyíték nem volt arra nézve, hogy Szokolovnak köze van a hírhedt ÚFA-hoz, maga Szokolov pedig konokul elhárította, hogy kedvükre való tanúvallomást tegyen, példaszerűen megbüntették: Szokolov ügyét az ÚFA-ügytől különválasztották, külön tárgyalták, és 2001. április 4-én 5 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélték fegyver és lőszerek törvénytelen birtoklása vádjával. (De ez már egy más történet.)

 

A Szokolov-ügyben négy momentum hívja fel magára a figyelmet.

Első. Dokumentáltan bebizonyosodott a baloldali politikai szervezetekhez tartozó aktivisták törvénytelen totális lehallgatásának ténye, beleértve az egyszerű komszomolistákat is (Szokolov saját szervezetében semmiféle poszttal nem rendelkezett).Emellett Szokolov és társai törvénytelen lehallgatásának tényében senki nem indítványozott semmilyen bűnvádi eljárást.

Második. A törvényi előírás ellenére az FBSZ munkatársai, bár módjukban állt megakadályozni a temetői robbantást, ezt nem tették meg, nem idézték be a Ljubjankára Szokolovot és nem figyelmeztették, hogy tudnak tervéről, valamint arról, mi fenyegeti őt ezen terv valóra váltása esetén. (Megjegyzem, a “pangás” időszakában a KGB széleskörűen alkalmazta ezt a módszert.) Azaz az FBSZ “legeltette” Szokolovot, és türelmesen várta, mikor hajtja végre elgondolását. Feltételezhető, hogy – amennyiben Szokolov nem egy senkinek nem kellő sírkövet készült volna felrobbantani, hanem, mondjuk például az Állami Dumát – a minden lépését ellenőrző “terroristaellenes harcosok” cselekedetei ugyanezek lettek volna.

Harmadik. A nyomozók, akik Szokolov minden lépéséről tudtak, és nagyszerűen informáltak voltak a tekintetben is, hogy Szokolov nem tartozott az “FKT semmilyen terroristaszervezetéhez”, és nem vett részt a II. Miklós-emlékmű felrobbantásában és az FKT egyéb ügyleteiben, konokul igyekeztek rákényszeríteni őt arra, hogy elismerje, köze van ehhez a szervezethez és ezekhez az akciókhoz, azaz a vizsgálat tétje eleve egy “nagy terrorista összeesküvés” leleplezése volt.

Végül a negyedik. A dolog bíróságon elszenvedett kudarca ellenére a Szokolov-ügyben nyomozást végző FBSZ-munkatársak kitüntetéseket és előléptetést kaptak rögtön az ügy bíróság elé kerülését követően. Másképp fogalmazva: a jutalmazás alapja maga az a tény volt, hogy bírósági stádiumba jutott az ügy, a bírósági tárgyalás kimenetelétől függetlenül. Ez nem juttathatta más következtetésre a különleges szolgálatok munkatársait, mint hogy még a dolgok teljes és nyilvánvaló meghamisítása és a bíróságon elszenvedett kudarc esetén is számíthatnak kitüntetésre és karrierre.

Meg kell jegyezni, hogy az FBSZ levonta a Szokolov-ügy tanulságait:

a) Az erőviszonyokhoz és lehetőségekhez mérten elkerülendő a nyilvános bírósági tárgyalás (minden fokon) a kudarc kivédése érdekében.

b) Nem elégséges egyszerűen alapos megfigyelés és ellenőrzés alatt tartani a radikálisokat arra várva, hogy közülük valaki elkövet valami törvényelleneset. A baloldaliak garantált terrorista aktivitása érdekében szükség van arra, hogy provokátor ügynökök hatoljanak be soraikba, akik maguk is hasonló tevékenységgel foglalkoznak és erre ösztönzik társaikat is.

c) Szükség van a média megdolgozására. A magukra hagyott újságírók “nem azt” írják, “nem azokat” a személyeket interjúvolják meg, és általában “sokat engednek meg maguknak”. Ezt a hiányosságot már kiküszöbölték a következő, a “krasznodari ügy”-ben.

d) Ha a vádlott önállóan választhat magának ügyvédet, fennáll annak a veszélye, hogy a vád megbukik a bíróság előtt. Amennyiben nem sikerül rátukmálni a vádlottra a “kellően megbízható” ügyvédet, meg kell próbálni eltávolítani a “kényelmetlen” ügyvédet az ügyből és lecserélni “kényelmesre”. Ezt is kipróbálták már a “krasznodari ügy”-ben.

e) Az ellenzéki baloldali közvélemény a legkisebb tiszteletet és a legcsekélyebb szimpátiát sem tanúsítja azok iránt, akik magukat “Dzerzsinszkij örököseinek” tartják, ellenkezőleg, szüksége van hősökre és mártírokra, olyannyira, hogy kész hősnek kikiáltani akár egy, erre a szerepre nyilvánvalóan alkalmatlan piromán kamaszt is. Következésképpen a jövőben különleges akciókra lesz szükség ahhoz, hogy a vádlottakat diszkreditálják a közvélemény előtt, azaz alkoholistának, drogosnak, léhűtőnek, erkölcstelen alaknak, őrültnek stb. fessék le. És ezt ki is próbálták a következő, “krasznodari ügy”-ben. De ez már egy másik történet, a következő.

 

II. A “krasznodari ügy”

 

1998 decemberében a Kubán akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko által teljes mértékben ellenőrzött helyi média – a televízió és a Krasznodarszkije izvesztyija újság – a “Kondrat atyuska” elleni terroristaakció meghiúsításáról tudósított. Mint kiderült, a terrorista aktust Kondratyenko nemzetiségi politikájával és “ruszofóbokkal és cionistákkal” vívott harcával elégedetlen anarchisták kísérelték meg. 1999 tavaszára, amikorra a nyomozás kidolgozta a történtek végleges verzióját, a kondratyevista kiadványok újabb információáradatot zúdítottak az olvasókra: mint kiderült, nemzetközi összeesküvésről volt szó. Az egyik anarchista terrorista egyenesen Csehországból érkezett, hogy felrobbantsa Kondratyenkót, a helyi terroristákat pedig Moszkvából irányították. És ha nem lett volna Alekszandr Prilovszkij és Gennagyij Szanyin rendőr őrmesterek ébersége, akkor “Kondrat atyuska” már nem lenne életben. Az őrmesterek szolgálati igyekezetét igazságosan megjutalmazták: a kormányzó intézkedésére mindketten 20 ezer rubel prémiumot kaptak.

Kondratyenkónak lehetősége nyílt, hogy nyilvánosan elmondja, hogy a “nemzetközi cionista tőke” próbált leszámolni vele az anarchisták keze által: “Novemberben – magyarázta Kondratyenko – lelepleztek egy terroristacsoportot 1,7 kg súlyú trotilbombával, melyet a dolgozószobám alatt akartak felrobbantani. Letartóztatták őket. Mint kiderült, zsidó nemzetiségű emberek voltak…¹⁶ A terroristák között volt egy cseh, egy adige és egy szibériai orosz. A pénzen kívül mi más köthette össze ezeket az embereket?¹⁷ A cionista központok pénze hozta össze őket.”¹⁸

A “krasznodari ügy” 1998. november 28-án kezdődött, amikor egy rendőr járőr Krasznodar központjában igazoltatásra megállított három fiatalembert, a 18 éves Gennagyij Arturovics Nyepsikujevet, a 21 éves Marija Olegovna Rangyinát és a 22 éves Jan Musilt. Az első az Adige Állami Egyetem hallgatója, a második a Kubáni Állami Egyetemé, a harmadik cseh turista volt. Az őket feltartóztató rendőrök állítása szerint azért állították meg őket, mert “gyanúsan viselkedtek” (ügyiratszám 112–17. 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása¹⁹ ). Hogy ez mit is jelent, a helyi újság hamarosan megvilágította: “A járőrök számára formális okként az elhanyagolt és kihívó külső megjelenésük szolgált, mely a járőrök véleménye szerint a deklasszált elemekre és drogosokra jellemző.”²⁰ Tudni kell, hogy mindhárom feltartóztatott fiatal punk volt, és ennek megfelelően festettek.

A további események fantazmagóriába illőek: a formaság kedvéért ellenőrizték az iratokat, megkérdezve Gennagyij Nyepsikujevet, mi van a hátizsákjában. A válasz: “Bomba!” Rendben, mosolyogtak az őrszemek, jó vicc. Válaszul Nyepsikujev kinyitotta a hátizsákot és megmutatta tartalmát: valamilyen fémdoboz, két F–1-es gránát (gyújtás nélkül), vezetékgombolyagok, “Krona” zsebelemek, “Szláva” ébresztőóra, forrasztópáka²¹ . “Kérdésünkre, hogy miért van szüksége robbanószerkezetre, Nyepsikujev polgártárs elmondta, hogy fel akarja robbantani a Krasznodari terület kormányzósági épületét. Őrizetbe vettük és bekísértük a belügyi igazgatóságra” (112–17. sz. ügyirat, 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása)²² .

Később a jegyzőkönyvben ezt rögzítették: “A Nyepsikujev hátizsákjában található tárgyak: 1. Salétromos doboz, nehéz gázolajjal átitatva, csavarokkal. 2. Újságpapírba csomagolt F–1-es gránátok. 3. Fényképfilm doboza ismeretlen fehér színű anyaggal. 4. Gyermektápszerüveg ismeretlen sárga színű, zselészerű anyaggal. 5. Krona típusú tápelemek blokkba forrasztva. 6. Házi gyártású készülék. 7. Ébresztőóra vezetékkel és csatlakozással a Krona elemhez. 8. Kék, fekete, zöld és barna színű vezetékek gombolyagban. 9. Forrasztópáka” (ugyanott).

Egyébként, amint arról V. Voronyin és P. Moroz újságírók tudósítanak, a nyomozók nem tudtak egységes véleményre jutni abban a kérdésben, hogy képes lett volna ez a szerkezet felrobbanni vagy sem²³ . Maga Nyepsikujev később azt állította, hogy nem lett volna képes, mert “ letépte az elemeket az ébresztőóráról, és nem tudta volna visszaforrasztani” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása 1998. 11. 29-én)²⁴ . Hogy nem robbanó bombával miképpen akarta mégis felrobbantani “Kondrat atyácskát” Nyepsikujev, isten tudja.

De ebben az ügyben a furcsaságok még Nyepsikujev feltartóztatását és önkéntes vallomását megelőzően elkezdődtek. Mint kiderült (ezt maga Nyepsikujev mondta el), négy és fél órát körözött a városközpontban hátizsákjában a bombával és “kihívó külsejű” emberek társaságában. Azaz addig provokálta a rendőröket, amíg azok fel nem tartóztatták²⁵ .

Nos, november 28-án Nyepsikujev még azt mondja, hogy egyedül akarta a kormányzót felrobbantani, és senki másnak nincs része ebben. De kevesebb mint 24 óra elteltével Nyepsikujev alapvetően módosítja vallomását. Vallomásában (a hivatalos hangú fordulatokból ítélve nyilvánvalóan diktálás után) “önként jelentkezést” ír, ahol elmondja, hogy a robbanószerkezet alkatrészeit Larisza Romanova moszkvai anarchista készítette el, aki megbízta Nyepsikujevet azzal, hogy a Kaukázusban hozzon létre egy terroristacsoportot. Ezeket az alkatrészeket Moszkvából M. Rangyina és J. Musil hozták el (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev önként jelentkezése, saját kezűleg írva 1998. 11. 29-én)²⁶ . A Novoje vremja újságírói Nyepsikujev álláspontváltozását azzal hozzák összefüggésbe, hogy az FBSZ kezelésbe vette őt: “Most már nem csupán magányos garázda, hanem egy szervezett diverziós terroristacsoport tagja.”²⁷

Ekkorra Nyepsikujev már tudja, hogy az FBSZ nyomozói szigorú kihallgatásnak vetették alá rokonait: apját, anyját, nővérét. Ugyanezen a napon Nyepsikujev kijelenti, hogy “politikai meggyőződése alapján magányos anarchista” (ami az általános vélekedés szerint nem igaz, és amit Nyepsikujev a bíróságon vissza is von), hogy “az, amit az első kihallgatáson mondtam, többnyire kitaláltam”, és végül, hogy… nem akarta felrobbantani a bombát: “Ha… azt akartam volna tenni, elrejtőztem volna. Rajtam meg… piszkos farmer volt, és gyanús külsőm volt…” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása gyanúsítottként 1998. 11. 29-én)²⁸ . Mindez nagyon emlékeztet a vizsgálat alatt álló személy “vallomásának pontosítása” című, közismert praktikájára, amikor elkezd együttműködni a nyomozókkal, és a vád fő tanújává válik azért, hogy maximálisan megkönnyítse sorsát a bíróság előtt. És valóban, a bíróságon a vádhatározatban sehol sem szerepel a krasznodari területi hivatal címe (Krasznaja ul. 35.)²⁹ , a Kubáni Komszomolszkaja Pravda újság pedig a perről tudósítva ironikusan jegyzi meg: “…a kocarobbantó még azt sem tudta, milyen címen található a kormányzó.”³⁰

Ily módon az ügyben még egy vádlott megjelent, Larisza Romanova. Érdekes, hogy az ügyből viszont kikerült J. Musil! Később egy kubáni félhivatalos lap így ír: “Különös módon a jogvédő szervek látóteréből eltűnt a cseh állampolgár. Tudvalevő, hogy kiutasították Oroszországból, de ellenőrizték-e, van-e köze a radikális szervezetekhez otthon és itt?”³¹

 

L. Romanova moszkvai lakásában a házkutatás valamiért csak 1999. február 2-án zajlik le. 7 óra hosszat tart, és eredménye elég különös: Romanovától elkoboznak nagy mennyiségű teljes mértékben legálisan megjelent “történelmi-forradalmi jellegű” irodalmat, saját jegyzeteit, személyes levelezését, férje, Ilja Romanov kéziratait és levelezését, forrasztópákát, kenderes zacskókat és végül egy “kisujj méretű, piszkos falú fiolát – ebben a szigorú szakértők felfedeztek 2 g robbanószert (összekaparták)”³² . Mellesleg valójában a szakértők arra jutottak, hogy a vizsgált anyag “nem robbanószer, de oxidálószerként felhasználható robbanószerek készítéséhez” (112–17. számú ügyirat, 3. kötet, 177–181. l.)³³ . Léteznek naiv emberek, akik azt hiszik, hogy Visinszkij elméletét régen és örökre ad acta tették. Egyáltalán nem. A “krasznodari ügy” fényesen demonstrálja Visinszkij koncepciójának újjászületését hazánkban: Andrej Januarjevics doktrínáját pontosan követve, magának a lehetőségnek a tényét L. Romanova esetében a bíróság elismerte mint a bűntett végrehajtásának bizonyítékát! Ez nem vicc. Minden ház konyhájában van kés, és ezért a krasznodari bírók logikája szerint bárki felelősségre vonható gyilkosságért vagy gyilkosságra való felbujtásért.

A házkutatást követően Romanovát letartóztatták, és a Lefortovo börtönbe került. Négy napot töltött a fagyosan hideg, 16. számú magánzárkában, négy hónapos terhesen. Otthon hagyta másfél éves szívbeteg gyermekét.

Lariszát az “alfások” szakasza kísérte Krasznodarba, megbilincselve, emberhez méltatlan körülmények között. Így összegyűjtötték mindhárom “terroristát”.

Ez időben a “krasznodari ügy”-ben folyó nyomozás enyhén szólva is különös jelleget öltött. Bár Nyepsikujev csak Romanova, Rangyina és Musil ellen vallott, az FBSZ viharos nyomozati kampányt indított az összes ökologista és anarchista ellen, és még azt fáradságot se vették maguknak, hogy bizonyítsák, bármi közük van a 112–17. számú ügyhöz. A “krasznodari ügy” anyagait olvasva néha nehéz nevetés nélkül megállni: “1999. 12. 1-jei különmegbízatás. Voroncovnak, a Krasznodari terület FBSZI vezetőjének… 1. Operatív nyomozati úton tisztázni Larisza Romanova moszkvai lakos személyazonosságát, aki tagja lehet az anarchista pacifista pártnak… Intézkedni elfogása és a területi ügyészségre történő előállítása tekintetében. 2. Operatív módon megállapítani a Novorosszijszk mellett fekvő Juzsnaja Ozerejevkában 1998. évben megtartott alternativista találkozó résztvevőinek céljait és feladatait. 3. Operatív módon megállapítani a Független Ökológiai Szolgálat (FÖSZ) csoportjainak, Majkop község (Szvoboda utca 290.) és Krasznodar, tartózkodási helyét. Együttműködésüket más régiókkal, Moszkvával. Mik az említett szolgálat céljai és feladatai… 5. Operatív úton megállapítani az Apseronszkij kerületbeli Memzaj községben 1998. október 1-jén lezajlott ökológiai konferencia céljait és feladatait…” (112–17. számú ügyirat, 1. kötet.)³⁴ A kubáni FBSZ szoros pórázon tartotta a helyi ökologistákat és anarchistákat, még “kurátoruk” neve is ismert: V. Bajanov. Ez az ember sokszor “beszélgetett” az anarchistákkal és az ökologistákkal is, igyekezett beszervezni őket. Miután egy antifasiszta nagygyűlés szervezésének kísérlete során Rangyinát őrizetbe vették, megmutatták neki a róla vezetett operatív ügyiratot. Végezetül, kétség nem fér hozzá, hogy az ökologista és anarchista közegbe elegendő számú besúgó férkőzött be, még a “krasznodari ügy” anyagaiból is kiderül két ember neve, akikkel kapcsolatban teljességgel megalapozott ez a gyanú. Mindemellett a nyomozók kérik, hogy “operatív úton” derítsék ki a teljességgel legális, a helyi sajtóban meghirdetett és besúgókkal sűrűn megtűzdelt Juzsnaja Ozerejevka-i találkozó és memzaji konferencia “céljait és “feladatait”! Még szórakoztatóbb az “operatív úton megállapítani a FÖSZ tartózkodási helyét” parancs (ugyanitt megadják a megállapítandó címet). Végül feltalálják az “anarchista-pacifista pártot”, amelyhez állítólag Romanova, lánykori nevén Sipcova tartozik. Arról nem is beszélve, hogy az anarchistáknak nem szokott pártjuk lenni, és nem is lehet (az egyik legfőbb jelszavuk így hangzik: “Hatalmat a népnek, nem a pártoknak!”). A nyomozók bele sem gondolnak, hogy terroristát keresnek a pacifisták között!

Azonmód nagyszámú házkutatás és kihallgatás kezdődik az ökologisták és anarchisták körében. A kihallgatások során a nyomozók maximális mennyiségű információra törekednek, mégpedig olyanra, aminek eleve semmi köze a 112–17 sz. ügy lényegéhez (személyes élet, nézetek, Kondratyenko kormányzóhoz való viszony). Még nagyobb hatású a házkutatások eredménye: “Zsarszkaja Tatjanától elkoboztak anarchista tartalmú irodalmat és egy »Matyuskintól« feliratú csomagot, melyben az Ultraradikális Anarchista Tájkutató Mozgalom (Moszkva) anyagai voltak, Rjabinyin Dmitrijtől egy számítógépet, teljes levelezését, anarchista tartalmú irodalmat, noteszét, Uszok Anasztaszijától anarchista tartalmú irodalmat, fotófilmet, nagyapja vadászpuskáját, Aszejeva Aljonától anarchista irodalmat és levelezését, Szingyeckij Grigorijtól anarchista irodalmat.”³⁵

De a nyomozás nem állt meg a Krasznodari területen. “A nyomozóbrigád rákapott egy régiókon átívelő összeesküvés felgöngyölítésének ízére.”³⁶ 1999. február 2-án Moszkvában házkutatást tartanak Tupikin Vladlen (“Vlad”) hivatásos újságírónál, akinél egyszer Rangyina is megfordult. A házkutatás 7 óra hosszat tart, és törvénysértések sorozatával zajlik. Egyidejűleg több helyiségben végzik, ami nem teszi lehetővé, hogy figyelemmel kísérjék, mi zajlik, a hatósági tanúk egyáltalán nem érdektelen személyek (pl. szomszédok), hanem ugyanolyan FBSZ-munkatársak, mint akik a házkutatásnál segédkeznek, a házkutatást végzők (és a hatósági tanúk) állandóan ki-be járkálnak a lakásból, be- és kihordanak tárgyakat, csomagokat és táskákat. Ennek eredményeként a házkutatási jegyzőkönyv messze nem tartalmazza mindazokat a tárgyakat, amiket kihordtak V. Tupikin lakásából. Bár a házkutatásban 5 FBSZ-munkatárs és két “hatósági tanú” vett részt, a jegyzőkönyvben mindössze 2 fő szerepel. Tupikin kénytelen volt megjegyzést fűzni a jegyzőkönyvhöz, leírva mindezen szabálytalanságokat. Megjegyzésben rögzítette alapos gyanúját, hogy egyes papírokat vagy tárgyakat 24az FBSZ munkatársai csempészhettek be hozzá³⁷ .

Tupikin házkutatásának eredményeként elkoboztak egy számítógépet, nyomtatót, 90 kislemezt, az 1980–1990-es évek teljes magánlevelezését, hatalmas és óriási tudományos értekkel bíró szamizdatarchívumát, rengeteg fényképet (Tupikin hivatásos fényképész), minden fellelt noteszét, jegyzettömbjét és naplóját, nagyszámú kéziratot, anarchista irodalmat és az Utópia kiadásra váró 3. számának anyagait. A házkutatók külön örömüket lelték egy, a lakásban talált, Izraelből érkezett levélben (cionista nyom!). A lakásban valóságos pogromot rendeztek, a “Hét botrányai” televízió-műsor stábja, kiérkezvén Tupikinhez, felvette a lakásban zavarodottan bolyongó Vladot, ahol valamennyi szekrényajtó tárva volt, a fiókok kihúzva, a padlót vastagon borította mindenféle papír, könyv és háztartási tárgy.

A házkutatás után Tupikint Lefortovóba vitték, de mint kiderült, csak kihallgatásra. (El kell ismerni, nem mindennapi megdolgozási módszer, a szovjet időkben a le nem tartóztatottak kihallgatását mégsem Lefortovóban intézték, hanem a Ljubjankán.) A több mint két óráig tartó kihallgatás során Tupikint főleg… az anarchizmusról kérdezték. Magyarázza el, milyen irányzatok léteznek az anarchizmuson belül, miben különbözik az anarchoszindikalizmus más anarchista áramlatoktól, általában milyen anarchista szervezeteket ismer, mik az anarchisták végső céljai stb.³⁸ A 112–17 sz. ügyhöz kapcsolódó kérdések sem voltak kevésbé különösek. Például: “Mit tud Sipcovának a Kondratyenko, a Krasznodari terület kormányzója nemzetiségi politikáját illető kritikájáról és a Sipcova által előkészített ellenlépésekről?”³⁹ Az Antirepesszant értesítő erről írva külön felhívja a figyelmet arra, hogy Sipcovától is és Tupikintől is maradéktalanul elkoboztak minden antifasiszta jellegű nyomtatott anyagot, és így ír: “ A Krasznodari területen az utóbbi években a Kubáni Anarchisták Szövetsége volt szinte az egyetlen politikai szervezet, amely nem félt nyíltan fellépni a fasizmus ellen, akcióit a »Szemétdombra a nacionalizmussal!« jelszó alatt szervezte.”⁴⁰

Közben Kubánban folytatódott a házkutatási, őrizetbevételi és kihallgatási hullám. Ez érintette a Kubáni Egyetemet, ahol korábban Rangyina tanult, Belorecsenszkben őrizetbe vettek néhány órára KAF-résztvevőket, felderítetlen eseteket igyekeztek a nyakukba varrni, megfélemlítették és megverték őket. Február 26-án 7 anarchista lakásában tartottak házkutatást Krasznodarban, Anapban és Novorosszijszkban. Irodalmat, archívumokat, fényképeket, felvételeket, címeket tartalmazó noteszeket, személyes leveleket, számítógépet, monitort, nyomtatót koboztak el. Krasznodarban az anarchistákat megfigyelték, beidézték, kihallgatásoknak vetették alá, nyomást gyakoroltak rájuk a munkahelyi és tanulmányi vezetőik által. Mindez a legtisztább megfélemlítési kampány volt, mivel a nyomozóknak semmiféle adatuk nem volt esetleges új személyeknek az ügyben való érintettségéről (de még gyanújuk sem volt e tekintetben).

Még inkább jellemző az, hogy a levelezésre, telefonbeszélgetésekre, távirati és egyéb közleményekre vonatkozó titok alkotmányos garanciái ellenére a hatalom hosszú időre blokkolta a kubáni anarchisták és ökologisták próbálkozásait, hogy Oroszország más területein élő kollégáikkal ismertessék, mi történik Kubánban. A telefonbeszélgetések váratlanul megszakadtak, az Aszejeva és Uszok által küldött leveleket “kiemelték a postahivatalokban és visszaküldték a feladóknak a vizsgálat lezárulásáig”⁴¹ (!!!), azaz a hatalom még csak nem is palástolta, hogy bűncselekményt követ el (az OF BTK 138. cikkelye alapján). Az elektronikus levelek nem értek el a címzettekhez, az anarchisták és ökologisták telefonjait nem lehetett felhívni. Csak 1999 áprilisában, 5 hónappal az események kezdetét követően sikerült a krasznodari anarchistáknak kapcsolatba lépniük a “nagy földdel”.

A “krasznodari ügy”-ben a másik durva törvénysértés a kubáni és moszkvai anarchisták és ökologisták személyes életére vonatkozó információgyűjtés volt. A nyomozók M. Rangyinától (sikertelenül) próbálták kicsikarni az arra vonatkozó “vallomást”, mintha intim kapcsolatot folytatott volna J. Musillal (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Rangyina kihallgatása 1999. 11. 29-én)⁴² . Általában szólva, kivel folytatott intim kapcsolatot Rangyina, s kivel nem, ez kizárólag az ő személyes dolga, az FBSZ-nek nincs joga ez után kutakodni. A beavatkozás más ember magánéletébe, pláne intim szférájába – ez köztörvényes bűncselekmény (OF BTK 137. c.). Ám a “krasznodari ügy” nyomozói folyamatosan megtették ezt.

Szeretném elkerülni, hogy az olvasóban torz kép alakuljon ki a kubáni anarchistákról, mintha piszkos punkok, drogosok, rendezetlen nemi életet élő személyek gyülekezete volnának. Röviden közlöm a nyomozás adatait a KAF fő kiválóságairól: “Rjabinyin Dmitrij Nyikolajevics (“Kabanosz”), szül. éve 1970., krasznodari illetőségű… a Cselovek truda (Munka embere – a ford.) szakszervezeti újság szerkesztőségében dolgozik, Aszejeva Aljona Vlagyimirovna (“Barrikada”), szül. éve: 1975, armaviri születésű, kubáni egyetemi hallgató a művészeti-pedagógiai karon, Uszok Anasztaszija Sztanyiszlavovna (“Iszkra”), szül. éve: 1976, Potsdam szülöttje… középiskolai tanárként dolgozik a 24. sz. iskolában, Zsarszkaja Tatjana Igorjevna (“Tancsik”), szül. éve: 1978, Krasznodar szülöttje… a Kubáni Állami Egyetem ötödéves hallgatója” (112–17. ügyirat, 1. kötet, 15–4. sz., 1998. 12. 09-én kelt beszámoló a különmegbízatás végrehajtásáról)⁴³ .

Ezzel még nem ért véget a törvénysértések sora. Amikor Sz. Markelov ügyvéd Moszkvából Krasznodarba érkezett, a nyomozók egyszerűen nem engedték be M. Rangyinához! Sz. Sztyepanov nyomozó “sértegette és kituszkolta dolgozószobájából Markelovot”⁴⁴ . Nyepsikujevhez sikerült Markelovnak bejutnia. De találkozásuk után Nyepsikujev “váratlanul” beadványt ír azzal a kéréssel, hogy magyarázatot kíván adni a december 22-i, Markelovval történt találkozó körülményeiről, mivel az ügyvéd “viselkedése gyanúsnak tűnt” Nyepsikujev számára” (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Nyepsikujev G. A. 1999. 01. 10-i beadványa)⁴⁵ . Majd Nyepsikujev… írásban elutasítja Markelov és Belenykaja moszkvai ügyvédeket!⁴⁶ A mai oroszországi bűnvádi bírósági eljárásban csak egy kicsit is eligazodni képes bármely ember tudja, hogy nincs olyan vizsgálat alatt álló épeszű és józan ítélőképességű vidéki személy, aki lemondana a moszkvai ügyvédek szolgálatairól. Maga a tény, hogy moszkvai ügyvéd részt vállal egy vidéki perben, nagyságrenddel javítja védence esélyét.

Markelovot nem sikerült eltávolítani Romanova-Sipcova védelméből, mivel Larisza szülei Markelovval megfelelő szerződést kötöttek. Ekkor az FBSZ nem hétköznapi eszközhöz folyamodott. Megszervezték Markelov ügyvéd megfigyelését és – a hazai történelemben addig egyedülálló módon – a 112–17. sz. ügyiratba bekerülnek Markelovra vonatkozó operatív-nyomozati jellegű anyagok annak reményében, hogy sikerül kivonni őt az ügyből⁴⁷ . Azután Markelovot feltartóztatják Moszkvában az utcán, és kihallgatják a Moszkva város és Moszkvai terület FBSZ Igazgatóságának Nyomozóirodájában mint “tanút” az FBSZ várójában, az 1999. április 4-én történt robbantás ügyében (azaz az ÚFA-ügyben). A kihallgatást Dmitrij Andrejev és Alekszej Platonyenko, az FBSZ nyomozói vezetik, a “krasznodari ügy”-gyel kapcsolatos információ érdekli őket, amivel Markelov nem szolgálhat, mivel köti az ügyvédi titoktartás. Markelov kénytelen beadvánnyal fordulni a Régióközti Ügyvédi Kamara Elnökségéhez, amelyben rámutat (utalva védencére és Sipcova másik ügyvédjére, V. M. Micsurinra) az irányában történt jogellenes ténykedésre: “Az ügybe bevont operatív-nyomozati adatokat (videofelvétel, operatív információ) bírósági vagy ügyészi végzés nélkül szerezték, és egyéb anyag nem támasztja alá azokat. Ilyen értesülések bevonása bűnvádi per anyagába az OF Alkotmányának, a bűnvádi-eljárásjogi törvényeknek és az »Operatív-nyomozati tevékenységről« szóló törvénynek a közvetlen megsértését jelenti… További, irányomban elkövetendő jogsértő lépésektől tartok krasznodari tartózkodásom ideje alatt.”⁴⁸ Szöveghűen megismételve Andrejev és Platonyenko fenyegetéseit Markelov így folytatja: “Maga a tény, hogy tanúként idéznek be ügyvéd mivoltomban olyan információ kapcsán, melyről nem adhatok semmiféle felvilágosítást, az OF bűnvádi-eljárásjogi normáinak (nevezetesen a BEK 51. cikkelyének) nyilvánvaló megsértése.”

A jogvédő szervezetek Moszkvában külön sajtókonferenciát tartanak Markelov és Tupikin részvételével. A konferencián Markelov kijelenti: “A nyomozók nem kérdezték Lariszát a robbanószerkezetről. Politikai nézetei iránt érdeklődtek”⁴⁹ – és beszámol arról, milyen gyalázatos, túlzás nélkül megalázó körülmények között tartják fogva Krasznodarban az állapotos nőt⁵⁰ . “A peresztrojka ideje óta részt veszek az anarchista mozgalomban, amely hazánkban teljesen békés formában működik… Az elkobzott számítógépemben elegendő levelezési adatbázis van ahhoz, hogy kívánságra “anarchista ügyet” kreáljanak, és “leleplezzenek” egy mitikus szervezetet, amelynek részlegei jelen vannak az egész volt Szovjetunió területén” – tette hozzá Tupikin⁵¹ . A “krasznodari ügy” felkeltette a külföldi média figyelmét is, és nemzetközi visszhangra talál. Ez lehetetlenné teszi, hogy a nyomozás “játékon kívülre” tegye Markelovot. Jellemző azonban, hogy a sajtókonferenciáról csak a krasznodari újságok és a külföldi média tudósított. A moszkvai újságírók, bár jelen voltak a sajtókonferencián, némák maradtak, akár a hal.

Markelov harcba szállt védence jogaiért. Az állapotos Sipcovát az FBSZ börtönében tartották fogva, melyet a krasznodari köznyelv csak gestapóként⁵² emleget. Az ottani rémséges, emberhez méltatlan körülményeket maga Sipcova írta le kicsempészett levelében. “Minden, minden a személyiség teljes morális megalázására és az emberi méltóság megsemmisítésére van kitalálva.”⁵³ A Playing Identity lap közli: “A börtönben Lariszától megvonták a sétát és csomagokat (ami törvényellenes – A. T.), étkezésre híg börtönlöttyöt kapott (ami szintén törvényellenes: a várandós nők javított ételre jogosultak – A. T.). Már február végére kilazultak Larisza fogai, vérzett az ínye, jövendőbeli gyermeke visszamaradt a fejlődésben.”⁵⁴

Markelov és Micsurin bírósághoz fordulnak, kérvényezik a Sipcova elleni rendszabályok enyhítését a tartózkodási hely el nem hagyására vonatkozó írásos kötelezettségvállalásra. Indoklás: az Állami Duma öt küldöttének kezessége és az FBSZ orvosi rendelőintézetének igazolása arról, hogy Sipcova egészsége jelentősen leromlott, fennáll a vetélés veszélye⁵⁵ . Ám 1999. május 18-án a bíróság nem ad helyt a kérvénynek. Ekkor Markelov nemzetközi jogvédő szervezetekhez fordul, kezdve a Moszkvai Helsinki Csoporttal.

Végül május 29-én enyhítették a Sipcova ellen foganatosított rendszabályokat, szabadon bocsátották a börtönből Krasznodar el nem hagyására adott írásos kötelezettségvállalása ellenében. Markelov kitartása mellett ebben kétségtelen szerepet játszott a bebörtönzött asszony egészségének további hanyatlása is. Lariszánál pyelonefritis alakult ki, becsípődött a veséje, és felmerült a terhességmegszakítás szükségessége az élettani paraméterei alapján⁵⁶ . Másként fogalmazva az FBSZ munkatársai megijedtek, hogy a fiatal állapotos nő náluk, a börtönben hal meg, a bírósági tárgyalás előtt, és ez szörnyű botrányt von maga után, mivel addigra Oroszország-szerte, sőt külföldön is sok akció zajlott le Rangyina és Sipcova védelmében.

Egyúttal írásos kötelezettségvállalással kiengedték Nyepsikujevet is. Rangyinát meg egyenesen átminősítették tanúvá, visszavonva a vádemelést ellene!

Az FBSZ Sipcova és Rangyina védelmezőin vágott vissza. Kubánban újabb házkutatások és kihallgatások történtek: Krasznodarban, Novorosszijszkban, Belorecsenszkben, amennyire ismeretes, összesen 8 helyen. Ahogy később kiderült, durva jogtiprásokkal.

Péterváron, ahol az anarchisták aktív szolidaritási kampányt folytattak, az FBSZ addig nem tapasztalt aktivitást fejtett ki megkísérelve négy anarchista (vagy volt anarchista) beszervezését. Közülük az egyiknek, Nyikolaj Sz.-nek, a Pétervári Anarchista Liga tagjának a “magát Tyitov Alekszej Vlagyimirovicsnak nevező” FBSZ-munkatárs megkísérelt átadni egy fasiszta brosúrát, melyen ez a “pontosító” megjegyzés volt: “Ez a brosúra nem fasiszta, hanem náci”. Tyitov fel is hívta a figyelmet a náci ideológia iránti pozitív hozzáállására. Rögtön felajánlotta, hogy Nyikolaj működjön együtt az FBSZ-szel besúgóként, munkahelyi elbocsátással, valamint az N. Sz. által fogyasztott drogok beszerzési csatornájának blokkolásával megzsarolva őt. A fenyegetés hatástalannak bizonyult, különösen a második, mivel Nyikolaj még évekkel korábban megszabadult drogfüggőségétől (amiről az FBSZ nem tudott). A beszélgetés konfliktussal zárult⁵⁷ .

Moszkvában is kihallgattak egy sor anarchistát és ökologistát, akiktől azt követelték, “nevezzék meg a Romanova és Rangyina védelmében tartott nagygyűlések és sztrájkőrségek szervezőit, mivel ezek az akciók »bűnözők« védelmében történtek, bár abban az időben Romanova és Rangyina vizsgálati fogságban volt, tehát a törvény szerint ártatlanok voltak⁵⁸ ”.

Az FBSZ mindent megtett annak érdekében, hogy szaporítsa a rezsim ellentáborát.

Mellesleg ez a nyomásgyakorló kampány az FBSZ részéről arra indított egy sor moszkvai anarchistát, hogy nyilatkozatot fogalmazzanak meg, mely szerint elhatárolják magukat a szociális rendszerek bármiféle erőszakos megváltoztatásának eszméjétől, rámutattak, hogy a “hivatásos földalatti terroristákat” nem az anarchisták között kell keresni, hanem a “marxista–leninista, nacionalista, ultrajobb és egyéb autoriter ideológiai rendszer hívei között még akkor is, ha utóbbiak anarchista frazeológiát használnak”, és általában igyekeztek elhárítani maguktól a lehetséges repressziót. A hagyományos forradalmiság irányába tett egyetlen engedmény a nyilatkozatban a következő pontosítás volt: “Mi nem vagyunk pacifisták, és elismerjük az egyén és a közösség (ideértve a fegyveres) önvédelemhez való jogát erőszak ellenében, attól függetlenül, hogy magánszemély, csoport vagy az állam gyakorol erőszakot. Mégsem gondoljuk, hogy az erőszak önmagában jó dolog vagy csodaszer. Csak kikényszerített önvédelmi formáját tudjuk elfogadni.”⁵⁹

Bár ezt a nyilatkozatot mindjárt öt csoport is aláírta – a Dolgozók Szakmaközi Szövetsége (DSZSZ), az Anarchoszindikalisták Konföderációjának (ASZK) Moszkvai szervezete, a Naperekor folyóirat szerkesztősége, az Utópia folyóirat kollektívája és az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport⁶⁰ , a valóságban a nyilatkozat a moszkvai anarchisták kicsinységét és erőtlenségét tükrözte: a DSZSZ szó szerint 5 főből állt, ugyanezek az emberek alkották a Naperekor folyóirat szerkesztőségét. Az ASZK bármilyen tevékenységgel régen felhagyott moszkvai szervezete nevében V. Tupikin és a társadalmi tevékenységgel már néhány év óta nem foglalkozó M. Covma lépett fel. Az Utópia folyóirat “kollektívája” ugyanez a Tupikin volt, az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport – ugyanezen Covma álneve.

A Tupikinnál végrehajtott házkutatással, valamint archívumának és számítógépének elkobzásával (az újságíró munkaeszközei) sokkolt moszkvai anarchisták naiv kísérlete, akik magukat igyekeztek megóvni a további házkutatásoktól és elkobzásoktól, nem mentette meg őket. A DSZSZ magán érezhette az FBSZ éber figyelmét⁶¹ . Még inkább jellemző egy másik történet: amikor a szerzők tájékoztatásra szétküldték a nyilatkozat tervezetét, első reagálásként Alisza Nyikulinának, a SZÖSZ (Szociális-Ökológiai Szövetség) munkatársának a szigorú válaszát kapták kézhez, aki tiltakozott azon bekezdések ellen, amelyek az “önvédelemhez való jogot” tartalmazták. Nyikulina azt írta: “Az ellenállás egyik legfőbb elvének az erőszakmentesség elvét tartom… Az erőszakra nem szabad erőszakkal felelni.”⁶² És egy idő múltán éppen szegény Nyikulina került a Lubjankára “tanúként”.

Összességében a moszkvai anarchisták nyilatkozata példáján nyomon követhető, hogyan vezetnek a nyomásgyakorlás és megfélemlítés módszerei szakadáshoz és nézeteltérésekhez az “ellenfél” soraiban. Az FBSZ örömünnepet ülhetett: sikerült kiprovokálni a “nihilisták szakadását”.

 

A “krasznodari ügy” bírósági tárgyalása 1999. július 12-én kezdődött. Az ülés azzal indult, hogy “az ügyvédek két külön végzést indítványoztak: állapotos asszony törvénytelen őrizetben tartására és az FBSZ általi törvényellenes operatív adatgyűjtésre Markelov ügyvédről”⁶³ , de a bíróság mindkét indítványt elutasította. Ekkor az ügyvédek az ügy ejtéséért folyamodtak Sipcova tekintetében, mivel terhessége folytán amnesztia alá esik. De a bíróság nem ismerte el a nyolcadik hónapos terhes Sipcovát állapotosnak!⁶⁴ Ez idáig ez precedens nélküli eset a hazai bírósági gyakorlatban. Amikor ismerős jogászoknak elmeséltem, egy emberként állították: “Ez lehetetlen!” Mikor rákérdeztem, ugyan miért lehetetlen, a válasz az volt: ilyen eset még Sztálin alatt sem fordult elő. Ez ugyan meglehet, de akkor sem érv. Csak egy ügyvéd motiválta másként saját hitetlenségét: “Ha állapotos lett volna, utána hamarosan szülnie kellett volna.” Meghallva a választ, miszerint úgy is történt (másfél hónappal később Larisza a börtönben megszülte gyermekét), az ügyvéd nagy szemeket meresztett, és magához térve így szólt: “Úgy tűnik, ideje elhúzni ebből az országból.”

A bíróság pozíciójának hátterében különös – embertelen, jezsuita – logika rejlik: a bíróság természetesen értette, hogy Sipcova állapotosként óhatatlanul amnesztiában részesül, előbb vagy utóbb egy bíróság magasabb fokon így határoz. De arra helyezték a tétet, hogy amikor az ügy eljut a fellebbezés elbírálásáig valahol a Legfelsőbb Bíróságon, Larisza már megszül, és következésképp többé már nem állapotos, ezzel együtt már nem esik amnesztia alá!

Ám a védelem kudarcai után elkezdődtek a vád kudarcai. A tanúk többsége nem jelent meg a tárgyaláson⁶⁵ , akik pedig megjelentek, sorban visszavonták vagy megváltoztatták a nyomozás során tett vallomásaikat⁶⁶ . “A vád néhány tanúja azt mondta, hogy a vizsgálat során nyomást gyakoroltak rájuk, és kénytelenek voltak aláírni azt, amit diktáltak nekik.”⁶⁷ A legnagyobb csapást M. Rangyina vallomásának visszavonása jelentette, mivel ez gyakorlatilag szétzilálta a Sipcova elleni vád verzióját⁶⁸ . Ténylegesen a vád kezében csupán Nyepsikujev vallomása maradt, aki egyébként a bíróság előtt összezavarodott, és módosítgatta vallomását (de nem Sipcova tekintetében). A bíróság meghallgatta a szakértői véleményeket, amelyek alapjában igazolták, hogy Sipcovának nem volt része a robbanóanyagok szállításában és előállításában.

Gyakorlatilag az ügy a bíróságon elbukott⁶⁹ . A vádak képtelensége gyakran váltott ki nevetést a teremben.⁷⁰ Viktor Micsurin, Sipcova védője konstatálta: “A vizsgálat nem objektíve állt hozzá az ügyhöz, a felhozott vádakat nem erősíti meg bizonyítás”, és felháborodva kijelentette, hogy a per folyamán “gyakorlatilag tagadják az Alkotmány által garantált ártatlanság vélelmét. Éppen ellenkezőleg, a vádlott ügyvédei kénytelenek bizonyítani védencük ártatlanságát, azaz olyasmivel kell foglalkozniuk, ami elvben nem az ő dolguk”⁷¹ .

Végül július 14-én az utolsó szó jogán felszólalt L. Romanova-Sipcova. Ragyogó beszéd volt. Larisza kifejtette anarcho-kommunista nézeteit, beszélt arról, hogy hisz a dolgozók forradalmi tetteiben és a szociálisan igazságos társadalom szükségességében. Beszéde lényegében leleplezte a nyomozókat és az FBSZ-t. Szólt a rá, szüleire, ügyvédeire gyakorolt nyomásról. Követelte, hogy szolgáltassák vissza minden elkobzott tárgyát, még az ammóniumnitrátot is, amit trágyázásra használt⁷² . Ezután Szergej Szvasenko bíró váratlanul hatnapos szünetet rendelt el. “A későbbiekben kiderült, hogy a hatóságoknak telefonálgatott…”⁷³

Július 20-án folytatták az ülést. Az utolsó szó jogán Nyepsikujev kapott szót. Sipcovától eltérően ő mindenáron próbált elhatárolódni az anarchizmustól, bánta bűneit, és megértésért könyörgött. De a bíró ítélete valamennyi jelenlévőt megdöbbentette: Sipcova négy év normál rezsimű telepen letöltendő börtönbüntetést kapott, Nyepsikujev pedig három évet. Ha Sipcova védőit megdöbbentette az állapotos asszony elítélése, akinek pici gyermeke is van (s akinek férje ez időben már letartóztatásban volt és előzetesben ült), akkor a Nyepsikujev-védelmet igencsak kellemetlenül érintette azon egyetlen tanú elítélése, akinek vallomására az egész vádat alapozták. Nyepsikujev ügyvédje hirtelen haragjában azt találta mondani az újságíróknak, hogy igaz a régi szólás, miszerint “keveset beszélsz – keveset kapsz, semmit nem szólsz – semmit nem kapsz”⁷⁴ . Sipcova így kommentálta Nyepsikujev elítélését: “Ez jó lecke a leendő nyepsikujeveknek, akik »aktívan együttműködnek« a nyomozókkal.”⁷⁵

“A bíró az ítélethirdetést követően egy pillanat alatt elpárolgott, a bírósági ülnökök széttárták kezüket, és azt mondták, Szvasenko telefonált valakinek, és lediktálták neki az ítéletet.”⁷⁶ Az anarchistáknak lehetőségük nyílott rá, hogy az ítélet különösen hatásos részeit idézzék. Például ezt: “A vizsgálat során megállapítást nyert Sipcova és Nyepsikujev vádlottak részvétele egy nem bejegyzett anarcho-kommunista társadalmi egyesület tevékenységében, ahol Larsz és Krokodil fedőnéven ismerték őket. Ezt a tényállást maguk a vádlottak is elismerték, más bizonyítékok is alátámasztják, s így ez bizonyítja bűnösségüket az inkriminált cselekedetben.”⁷⁷ Az anarchisták ezt így kommentálták: “Először is, agyrém. Másodszor, világos, hogy a meggyőződéséért ítélték el!”⁷⁸ Ez valóban nem jött össze a bíróságnak: Nyepsikujev semmiféle “anarcho-kommunista egyesületnek” nem volt tagja, sőt anarchista sem volt (amit maga is elismert a bíróságon), Sipcova pedig, bár anarcho-kommunista volt, szintén nem tartozott semmiféle “egyesülethez” (főleg nem Nyepsikujevvel együtt). Ilyen “egyesület” – a Kubáni Anarchisták Föderációja – tagja Rangyina volt, de éppen őt semmivel sem vádolták. A “Krokodil” (emlékeztetőül: ez Nyepsikujev punk neve) pedig egyáltalán nem “pártbeli fedőnév”. Hasonlóképpen “Larsz” az a név, amivel Sipcova a Trava i voljában megjelent cikkeit aláírta. És végezetül: a törvény nem írja elő a társadalmi egyesületek kötelező regisztrációját.

Sipcova védőire nem kisebb benyomást tettek az ítéletben található közvetlen meghamisítások. Például az ítéletben szerepel, hogy Sipcovát felismerte Ju. Scserbakova vonatkísérő, aki ráadásul kijelentette, hogy Sipcova átadott neki egy csomagot egy Nyepsikujev nevű ember számára. Egy másik példa: az ítéletben utaltak a Sipcova bűnösségét alátámasztó szakértői adatokra⁷⁹ . Amint arról már szó esett fentebb, a szakértők nem támasztották alá Sipcova bűnösségét. Sipcova azonosítása a vonatkísérő által pedig meg sem történt! (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Ju. Scserbakova 1999. 03. 15-i vallomása⁸⁰ ). Sőt mi több, a nyomozás megállapította, hogy Sipcova-Romanova egyáltalán nem ismerte a “Nyepsikujev” nevet (!). Nyepsikujevet csak “Krokodil” és “Krek” néven ismerte (ugyanott, L. V. Romanova 1999. 03. 15-i és 1999. 04. 27-i kihallgatásai, L. V. Romanova és G. A. Nyepsikujev szembesítése 1999. 03. 16-án⁸¹ ).

 

Nyepsikujev további sorsáról keveset tudunk. A Krasznodarban járt komszomolisták állítása szerint “Nyepsikujev ugyanabba a börtönbe került, közös cellába. Az ilyen elkülönítőkben és zónákban nagyon gyorsan terjednek a hírek. Ezért Gena cellatársai hamar tudomást szereztek »hőstettéről« a nyomozás során… El lehet képzelni, mit műveltek vele. Az igazságosságot, amit nem leltünk a burzsoá bíróságon, köztörvényesek állították helyre. Ez az önhitt kretén, aki nemrég még ostobácska kaján mosollyal, cigarettázva kérkedett és az újságíróknak kijelentette, hogy Larisza helyettesítette őt, most az ügyvédjének panaszkodva mondta, hogy nem akar tovább élni…”⁸²

Többet tudunk Lariszáról. Ugyanúgy, mint Nyepsikujevet, őt is megbilincselték még a bírósági tárgyalóteremben, aztán 15 órától 22 óráig kénytelen volt az őrkíséret kocsijában ücsörögni, mivel egyetlenegy börtön sem akarta befogadni⁸³ (a törvényhozó nem vette számításba azt az esetet, hogy a bíróság visszautasítja egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességének elismerését!). Végül egy krasznodari “fejes”, bizonyos Afanaszjev ezredes személyes parancsával kényszerítette a börtönorvosokat, hogy fogadják be Lariszát az előzetes letartóztatásban levők kórházába⁸⁴ . Két héttel a szülés előtt átszállították Uszty-Labinszkba a 3. számú női telepre.

Augusztus 25-én a járási bíróság tárgyalta a Sipcova ügyvédjei által benyújtott semmisségi panaszt. A Pervomajszkij kerületi bíróságon elkövetett nagyszámú durva és nyilvánvaló hiba miatt az ügyvédek biztosak voltak a sikerben. De a járási bíróság elutasította a semmisségi keresetet.

L. Romanova-Sipcova augusztus 26-án a telepen szült. Nehéz szülés volt, a telepen fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nem volt.

Szeptember 3-án a járási bíróság elnöksége váratlanul új határozatot hozott Sipcova ügyében. Mint kiderült, a semmisségi panaszt tárgyaló járási bíróság egy bírója “különvéleményt” fogalmazott meg, és panaszt tett az elnökségnél, elsősorban az állapotos Sipcova terhességét el nem ismerő elutasító határozat embertelen és abszurd mivoltára hivatkozva. Az elnökség megtárgyalta a panaszt, és határozatot hozott: négy év feltételesen⁸⁵ . Szeptember 9-én Sipcova az újszülöttel elhagyta a telepet.

De a “krasznodari ügy”-ben az a legelképesztőbb, hogy a bírósági ítélettel nem zárult le! Sipcovát a telepen tartózkodása első napjától kezdve többször berendelték az operatív részleghez, kihallgatták, keresztkérdéseket tettek fel a saját ügye kapcsán, krasznodari ismerősei iránt érdeklődtek, azok neveit akarták, akik segíteni próbálták a börtönben. Pénzküldeményt, csomagokat nem kaphatott, ügyvédjével nem találkozhatott.

Moszkvába történt visszatérése után Sipcovát állandóan kihallgatták, most már az ÚFA-ügyben. Lakásánál 24 órás megfigyelést szerveztek (az FBSZ munkatársai még csak nem is álcázták magukat), és természetesen lehallgatták telefonját.

Végül 2000. április 5-én Larisza Sipcovát a házából kijövet letartóztatták, és a Lubjankára szállították.

Ismertették vele a 772. számú ügyben (az 1999. április 4-én, az FBSZ várójában történt robbantás) ellene emelt vádat. (A cselekmény idején Larisza a krasznodari börtönben ült.)⁸⁶

Mint ismeretes, mindez azzal végződött, hogy Romanova-Sipcovát zárt bírósági ülésen hat és fél évre elítélték az ÚFA-ügyben, egy ugyanolyan koholt ügyben, mint amilyen a krasznodari volt. (Ez utóbbit könnyű bebizonyítani, de ez már egy más történet.)

 

A “krasznodari ügy” csak egy az FBSZ által konstruált, “baloldali terroristák” elleni ügyek között. Ezen ügyek során a politikai kiszorítottakon (akinek nem volt társadalmi támogatottsága, “felsőbb” kapcsolatai, és akiket nem volt, aki védelmébe vegyen), többek közt az anarchistákon csiszolták ki az ellenzék elnyomásának módszereit. Azokat a módszereket, amik igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, a későbbiekben alkalmazásba vették, például a Limonov-ügyben és az “oligarchák” ügyében. Nevezetesen a “krasznodari ügy”-ben alkalmaztak először olyan fogásokat, mint provokátor beépítése ellenzéki szervezetbe, a központi sajtótól való elszigetelés, a postai, távirati közlemények blokkolása, számítógépek elkobzása információszerzés ürügyével (holott a merevlemezek teljes tartalma kimásolható anélkül, hogy a számítógépet kivinnénk a házból), tanúkihallgatás lefolytatása Lefortovóban pszichológiai nyomásgyakorlás céljából, ügyvéd eltávolítása oly módon, hogy ugyanazon ügybe tanúként vonják be.

Az FBSZ által kitervelt “baloldali terrorizmus” elleni különböző ügyekben különféle módszereket “csiszoltak ki”. Jellemző, milyen sikeres volt az anarchisták kiválasztása a provokáció objektumának szerepére. A moszkvai házkutatásokat követően a megriadt moszkvai anarchisták komoly erőfeszítéseket tettek, hogy felhívják a központi média figyelmét a történtekre: egyes anarchistáknak jó kapcsolatai voltak a liberális sajtónál még az SZKP hatalma elleni közös harc idejéből, mások ugyanilyen kapcsolatban voltak a kommunista sajtóval 1993 októbere óta. De sem ezek, sem azok nem kívántak foglalkozni a dologgal! A liberális média újságírói – bár értették, hogy koholmányról és rendőri provokációról van szó – előnyösebbnek tartották, ha a formálisan liberális politikai rezsim oldalán állnak (és nem annak anarchista ellenfele oldalán), a kommunista lapok újságírói pedig nem akartak kedvelt Kondratyenkójuk ellen fellépni. És valamennyien féltek bajszot akasztani az FBSZ-szel. Sem az egyikek, sem a másikak bele sem gondoltak, hogy nem beteges dolog-e az FBSZ, a “liberális állam” és a xenofób Kondratyenko megható szövetsége.

A központi médiumok között az egyetlen, ahol tért kapott a krasznodari ügy, a “Hét botrányai” nevű, meglehetősen kétes hírű műsor volt, és ez is csak azért, mert ott dolgozott a magát meggyőződéses anarchistának valló Andrej Sztvolinszkij.

A “krasznodari ügy” a napnál világosabban bemutatta a hazai médiában a cenzúra és öncenzúra állapotát, és az FBSZ számára lehetőséget adott a következtetésre: amit a média nem kap fel, az nem létezik a társadalmi tudatban, következésképpen az önkény bármilyen megnyilvánulása büntetlen maradhat. Könnyű észrevenni (még ezen cikk lábjegyzeteiből is), hogy a krasznodari üggyel kapcsolatban a központi média által felvetett kétségeket csak 2000-ben publikálták, amikor az önkény áldozatainál ez már nem osztott, nem szorzott. Ráadásul ennek kiváltója az ÚFA-ügy volt.

Egyébként abból a tényből, hogy az információ terjedését teljesen nem sikerült megakadályozni (kis példányszámú balos kiadványok és az internet), és nem sikerült az ügytől elszigetelni a külföldi tudósítókat, Lubjanka levonta a tanulságot. Az ÚFA-ügyben az FBSZ munkatársai már aktívan kommunikáltak az újságírókkal és etették a sajtót mindenféle hagymázos információval: az “ÚFA-nak ötszáz harcosa” van szerte az országban, a nyomozók által állítólag fellelt titkos fegyverraktáraik tele van robbanóanyagok tonnáival stb.

Ha összevetjük a “krasznodari ügy”-et a Nyikityin-üggyel vagy a Paszko-üggyel, nyilvánvalóvá válik, hogy csakis a hazai média cenzúrája és öncenzúrája miatt és hogy a “krasznodari ügy”-et a bírósági tárgyalás időpontjáig totálisan agyonhallgatták, alakulhattak ki olyan eszelős dolgok, hogy két embert elítélnek úgy, hogy az ellenük emelt vád a bíróságon teljesen összeomlik, vagy hogy egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességét a bíróság nem ismeri el.

Hozzáteszem, hogy az újságírói gyávaság, mint mindig, elnyerte büntetését: amikor a “balosokon” sikeresen kipróbált módszereket később bevetették a kegyvesztett “oligarchák” ügyében, az “oligarchák” médiabirodalmából sok újságíró munka nélkül maradt.

“– Bocsánat, apa, megint zavarlak – mondta Félix belépve. – Most akkor mégis hogy van: volt harminchetes év, vagy nem?– Nem volt – felelte az apa apai nyájassággal –, nem volt, fiacskám. De lesz.”

 

Jegyzetek

 

¹ L. Gazeta.ru, 2000. szeptember 25.

² L. uo.

³ A vallomás szövegét l. a Politikai Foglyok Védelmi Bizottságának Közleményei, 2000., 1. szám, 9. o.

⁴ “Szocialista és kommunista szervezetek 1997 augusztusában. A Humanitáriuspolitikai Kutatóintézet monitoringja”, 1997. szeptember.

⁵ ITAR-TASSZ, 1997. július 22., 18:08

⁶ L. “Az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyve. Hatályba lépés dátuma 1997. január 1.” Moszkva, 1996., 106. o.

⁷ http://ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁸ Moszkovszkij komszomolec, 1998. november 3.

⁹ L. Kommerszant, 1999. január 22.

¹⁰ Moszkovszkij komszomolec, 1999. január 23.

¹¹ Szegodnya, 2000. szeptember 19.

¹² Bumbaras-2017,, 1999., 2. szám

¹³ Kommerszant, 1999. március 26.

¹⁴ Bumbaras-2017, 1999., 2. szám

¹⁵ Kommerszant, 1999. március 26., Kommerszant, 1999. március 26.

¹⁶ Izvesztyija, 1999. 04. 10.

¹⁷ Kommerszant, 1999. 03. 25.

¹⁸ Kubanszkije novosztyi, 1999. 05. 12.

¹⁹ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁰ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

²¹ L. Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

²² http://www.krasnodelo.chat.ru

²³ Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.

²⁴ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁵ L. uo.

²⁶ L. uo.

²⁷ Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10–11. o.

²⁸ http://www.krasnodelo.chat.ru

²⁹ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 07. 13

³⁰ Komszomolszkaja pravda na Kubanyi, 1999. 07. 14.

³¹ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23

³² Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

³³ Idézet: Novoje vremja, 42. sz. 2000. 11. o.

³⁴ http://www.krasnodelo.chat.ru

³⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

³⁶ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

³⁷ Csornij szpiszok, 23. sz.; Bumbaras-2017, 2. sz. 1999; An-Press Message (SZPb), 1999. 02. 03.

³⁸ Csornij szpiszok, 23. sz.; An-Press Message (SZPb),1999. 02. 03.

³⁹ Antyipresszant, 2. sz. 1999.

⁴⁰ Uo.

⁴¹ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴² http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴³ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴⁴ An-Press Message (SZPb), 1999. 04. 17.

⁴⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁴⁶ Uo.

⁴⁷ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁴⁸ Bumbaras-2017, 3. sz. 1999.

⁴⁹ Antyirepresszant, 2. sz. 1999.

⁵⁰ Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.

⁵¹ Uo.

⁵² Trava i volja, 6. sz.

⁵³ An-Press Message (SZPb),1999. 03. 10.

⁵⁴ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_13may99.html

⁵⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁵⁶ http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html

⁵⁷ Bumbaras-2017, 1999. 2. sz.

⁵⁸ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁵⁹ Naperekor, 10. sz., 78. o.

⁶⁰ Uo.

⁶¹ Csornij szpiszok, 49. sz.

⁶² An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁶³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁶⁴ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.; Csornij szpiszok, 51–52. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁶⁵ http://www.krasnodelo.chat.ru

http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁶⁶ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm Bumbaras-2017, 1999. 3. sz; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁶⁷ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁶⁸ Csornij szpiszok, 51. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.; Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁶⁹ Szegodnya, 1999. 07. 13.; Kommerszant, 1999. 07. 15.

⁷⁰ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁷¹ Csornij szpiszok, 51. sz.

⁷² An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁷³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁷⁴ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁷⁵ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁷⁶ Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁷⁷ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁷⁸ Avtonom (Krasznodar), 10. sz.

⁷⁹ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm

⁸⁰ http://www.krasnodelo.chat.ru

⁸¹ Uo.

⁸² Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.

⁸³ http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.

⁸⁴ Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.

⁸⁵ Pressz-reliz FAK, 1999. 09. 02.

⁸⁶ An-Press Message (SZPb),1999. 04. 07.; Kommerszant, 2000. 04. 07.(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

 

* Eredetileg Kolumbuszt ábrázolta Cereteli szoborkompozíciója, de az amerikai megrendelőnek nem felelt meg, ezért az oroszok vették meg és a fejét kicserélték I. Péterére (a ford. megjegyzése).

 

(Fordította: Anyiszonyan Klára)

 

Mi jut eszünkbe a szkinhedekről? A szerző bebizonyítja, hogy nem voltak mindig fasisztoid hordák, sőt ma sem szükségképpen azok. Eredetileg lázadó prolifiatalok voltak, inkább balos elképzelésekkel. A valódi szkinhedek utódai ma is élesen elutasítják a rasszizmust és a fasizmust, kitartanak kezdeti, anarchista vagy kommunista elképzeléseik mellett.

A szkinhed a közbeszédben és a sajtóban a fasiszta szinonimája. A bőrfejűeket a legtöbb ember náci huligánoknak tartja. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a vélemény, és mennyire megalapozott!

A szkinhedtörténetet hamisítások, torzítások kísérik végig, melyeket gyakran maguk a szereplők erősítettek fel. Ennek oka az, hogy a szkinhedmozgalom sokszínű (éppen ezért kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egyetlen mozgalomról), és több alapvető szakításon ment át.

A szkinhedek története mintegy negyven évvel ezelőtt, az 1960-as évek második felében indult. (Ifjúsági szubkultúraként elég szép életkort ért meg, és még ma sem látszanak rajta az öregedés jelei.) A mozgalom szülőhelye – mint oly sok más szubkultúra esetében − Anglia. Ezt az országot, a kapitalista osztálytársadalom kialakulásának talán legfontosabb helyszínét ma is éles osztálykülönbségek jellemzik. Ha esetleg az öltözködés nem árulná el, akkor megszólalás után rögtön eldönthető mindenkiről, hogy milyen helyet foglal el a társadalmi ranglétrán. Az osztályviszonyok jelentősen meghatározzák a szubkultúrához való tartozást is. Az 1960-as évek közepén az egyik legjelentősebb ifjúsági divat a mod stílus volt. A modok robogóval közlekedtek, laza eleganciával öltözködtek, és szívesen buliztak fekete zenére (soul, rock, steady). (Zenei szempontból kissé torzított – mert az olyan fehér zenekarokat, mint a The Who, csak a modok egy része kedvelte −, de azért szemléletes képet ábrázol a stílusról a Quadrophonia című film.) Az évek során a modmozgalom szakadásához, és a szkinhedstílus megszületéséhez vezetett két dolog. Egyrészt az osztálykülönbségek: a munkásosztálybeli fiatalok egyre kevésbé győzték anyagiakkal középosztálybeli társaik elegáns stílusát követni. A proli kölyköknek két cipőjük volt, az egyikben dolgoztak, a másikban focizni jártak. Nem tudtak maguknak elegáns cipőt vásárolni a bulizáshoz, így nem volt más lehetőségük, mint hogy a munkásbakancsukat szép fényesre pucolják, és abban vágjanak neki a hétvégének. A zakót is lecserélték farmerdzsekire, valamint a modok által is kedvelt katonai kabát rövidebb verziójára, a bomberdzsekire.

Egy jamaicai énekes, Desmond Dekker egy inchcsel rövidebb szárú nadrágot kezdett hordani, ezután a fiatalok is felhajtották a nadrágjuk szárát.

A szkinhedstílus megszületéséhez másrészről nagyban hozzájárult a hippivilág megerősödése. A nagyvárosok tereit elárasztották a tarka ruhás, hosszú hajú fiatalok, akik látványos naplopással kérdőjelezték meg a társadalmi viszonyokat. A hippizmus kétségtelenül lázadás – de individualista lázadás, mert az egyéni felszabadulást tűzi zászlajára (pedig kapitalista viszonyok között nem lehetséges szabad egyéni lét). A hippidivat csak a fiatalok egy része számára nyújtott a rendszerrel szembeni alternatívát. Csak azok tehették meg, hogy kerüljék a munkát és hosszú hajat növesszenek, akik mögött biztos anyagi háttér állt – vagyis a középosztálybeliek. Akinek a puszta létfenntartás érdekében robotolnia kell, az nem engedheti meg magának, hogy naphosszat a virágok között heverészik. A szkinhedek egycentisre nyíratták a hajukat, ezzel is kifejezve, hogy számukra nem a peace-love álmodozás jelenti a kiutat. A nagyvárosi gengek világában élő tizenévesek számára a szkinhedstílus jelenítette meg a valódi világot: ez a stílus harciasságot, osztálytudatot fejezett ki, lázadást a rendszer képviselői (rendőrök, főnökök, tanárok, gazdagok stb.) ellen. A szkinhedbandák főleg területi alapon szerveződtek, megvolt a saját területük, focicsapatuk, melyekért készen álltak bármikor megverekedni. A bőrszínnek semmilyen jelentősége nem volt. Nem is lehetett, hiszen a zene minden szkinhed számára fontos volt, és az első hullám zenéje a reggae volt – melynek legfontosabb előadói színes bőrű jamaicai zenészek voltak. A szkinhedvilágra nagyon nagy hatást gyakorolt a jamaicai kultúra: a zene és a gengszter-vagány jamaicai fiatalok divatja, a rude-boy stílus. A reggae – mely a skából kialakuló rock-steadyből született 1968-ban – eredetileg durva, gyorsabb ritmusú tánczene volt. Angliában a stílust skinhead-reggae néven ismerték, és ez elég egyértelműen mutatja, ki hallgatott ilyen zenét.

1969-re teljesen kialakult a szkinhedstílus saját öltözködéssel, saját zenével, osztálytudattal és rengeteg követővel. Ezt jelenti 1969 szelleme – amelyre azóta is hivatkoznak a szkinhedek.

A fénykor nem tartott sokáig. 1972-re jelentősen megcsappant a szkinhedek száma. A fiatalok hosszabbra növesztették a hajukat, számtalan új, rövid életű stílus született. A zene is megváltozott: a reggae lelassult, és egyre inkább rastafari irányba ment el. Márpedig egy angol munkásfiatal nem sokat tud kezdeni a “Vissza Afrikába!” jelszavával. A szkinhedutódok inkább rockzenét hallgattak.

Már azt lehetett hinni, hogy végleg eltűnik az irányzat, amikor a 70-es évek közepén megjelent a punkmozgalom, és ez feltámasztotta a szkinhedeket is. A lázadás szelleme elárasztotta az utcákat, és a punk szellemiség teljesen megfelelt a szkinhedeknek is. Az első szkingeneráció a jamaicai rude-boyokat, a második pedig a punkokat tekintette a testvérének. Punkok és szkinhedek együtt buliztak, együtt balhéztak, együtt pukkasztották a polgárokat.

1978–80 körül már volt némi távolság a két irányzat között. Kialakult a saját szkinhed zenei stílus, az Oi, ami tulajdonképpen dallamos, dübörgő ritmusú punkzene. A szkinhedek másik nagy kedvence a modern formában újjászületett ska muzsika volt, ami a 80-as évek kezdetén Anglia-szerte nagy népszerűségnek örvendett. A szkinhedmozgalom tömegméretűvé szélesedett, és ez felkeltette a fasiszta csoportok figyelmét is. A különböző, magukat nemzetinek nevező szervezetek szociális demagógiával és a bulvársajtó hathatós támogatásával sok szkinhedet maguk mögé állítottak. A lejtőn nem volt megállás. A sajtó állandóan rasszista, nacionalista mozgalomnak állította be a szkinhedeket. Sok szkinnek elege lett ebből, és inkább kiszállt. Jöttek helyettük a fasiszták, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna levágatni a hajukat. A kapitalista társadalom nagyon kifinomult módszerekkel képes befogni bármiféle lázadást, itt is ez történt. A rendszer ellen lázadó munkásfiatalok divatját kisajátították, és csináltak belőle egy fasiszta szubkultúrát. A média és a politikusok kéz a kézben hamis irányba terelték, saját céljaik érdekében befogták a lázadó energiákat. A punkmozgalom esetében ezt a befogást elsősorban az üzlet intézte el, a punkból árucikket, jól eladható, felszínes műlázadást csináltak.

Az 1980-as évek elején a szkinheddivat világszerte elterjedt, de ekkorra már rasszista, nacionalista ideológiák foglya volt a mozgalom. Nagyon sokan azért lettek szkinhedek, mert fasiszták voltak, és ez tovább csökkentette a színvonalat. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy a szkinhedek körében tömegessé váljon az igény a mozgalom megtisztítására. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok szkinhed nem volt fasiszta, és olyanok is sokan voltak a szkinek között, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak – verték a nácikat.)

1988-ban elindult a SHARP-mozgalom (Skinheads Against Racial Prejudice – szkinhedek a faji megkülönböztetés ellen). A mozgalom célul tűzte ki, hogy a szkinhedstílust visszavezeti a mozgalom gyökereihez és megtisztítja a rasszista mocsoktól. A SHARP rövid idő alatt elterjedt a mozgalomban, és ha világméretekben szemléljük, akkor a 90-es évektől már teljesen egyértelműen az antirasszista szkinhedeké a meghatározó erő. Ez persze nem olyan érdekes a média számára, ritkán találkozunk ilyen szalagcímmel: A valódi szkinhedek nem fasiszták! Pedig ez a helyzet.

A szkinhedmozgalmat politikai szempontból egy érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől ez nem politikai mozgalom. Nincsenek nagy társadalmi célok, politikai hatalom megszerzésére pedig végképp nincs törekvés. Van ugyan markáns osztálytudat, és a kizsákmányoló rend (és annak képviselői) elleni ösztönös lázadás, de ez a stílus tagjainak osztályhelyzetéből adódik, és semmiképp sem tekinthető politikai állásfoglalásnak. Mindezek ellenére a mozgalmon belüli szakítások mindig politikai különbségek miatt robbantak ki. A tudatos elhatárolódás a rasszizmustól és a különböző fasisztoid megnyilvánulásoktól – ami a legfontosabb szakítás a mozgalom történetében – fejlett politikai érzékről tanúskodik. E kettősség magyarázata valószínűleg a sokat emlegetett osztálytudatból fakad. Aki tisztában van vele, hogy az osztályok közötti nagy küzdelemben a barikád melyik oldalán áll, azt nem lehet munkásellenes ideológiákkal meghülyíteni. A fasizmus mai időkben tapasztalható erőteljes offenzívájával szemben ez a tény némi reményt adhat számunkra.

Magyarország a szubkultúrák tekintetében is periferikus helyet foglal el a világtérképen. A legtöbb dolog késve, torz formában jut el hozzánk. Amikor zászlót bontott a SHARP, nálunk virágkorát élte a fasisztoid csontfejűek mozgalma (a rasszista rövid hajúak olyan távol állnak a szkinhedmozgalom gyökereitől, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet, ezért szokás őket boneheadként emlegetni). A rendszerváltás időszakában művelődési intézmények, majd politikai pártok aktív támogatásával sokezresre duzzadt a csontfejű tábor. Amikor elapadtak az anyagi források, és a szalonképes politikai erők sem álltak mögöttük, jelentősen visszaesett az irányzat, de el kellett telnie néhány évnek, hogy a valódi szkinhedstílus mozgalommá szélesedjen. Napjainkra fesztiválok, zenekarok, kiadványok jelzik a szkinhedmozgalom erősödését. A fasiszta szubkultúra természetesen nem akar lemondani “védjegyéről”, ebben nagy segítségükre van a média, amely még mindig “szkinhed fasisztákról” ad hírt. Pedig ha pusztán a számarányokat nézzük, a különböző rockercsoportok között sokkal több a fasiszta, mint a szkinhed szubkultúrában, ahol a mozgalom eltorzítói és lejáratói kezdenek kisebbségbe kerülni. A csontfejűek a szkinhed stílusjegyeket sem hordozzák, megjelenésükre a militarystílus jellemző, kiegészítve különböző idétlen magyarkodó és neonáci felvarrókkal, kitűzőkkel. Egyfajta szkinhedparódiák ők. Zenében sincs sok közük a mozgalom gyökereihez, nem véletlen hogy koncertjeiket is “nemzeti rock” stílusmegjelöléssel illetik. A valódi Oi és ska bandák semmiféle közösséget nem vállalnak bonehead csoportokkal.

A szkinhed Magyarországon is kezdi visszanyerni eredeti jelentését, de az általános elhülyülés időszakában, a “látvány társadalmában”, amiben most élünk, szinte semmi sincs a valódi nevén nevezve. Harcot kell folytatni a fogalmak letisztázásáért, a torzítások, hamisítások ellen. Ezt a célt szolgálja ez az írás is.

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával¹ , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

 

 

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

 

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot² –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében³ , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.⁴

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap⁵ , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása⁶ , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.⁷

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

 

A tiltakozás új szereplőinek arculata

 

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.⁸ Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.⁹

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.¹⁰ A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.¹¹ Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…¹² A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk¹³ , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben¹⁴ – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.¹⁵

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

 

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

 

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.¹⁶

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”¹⁷ “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.¹⁸

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén¹⁹ az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…²⁰

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”²¹ 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.²²

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.²³ E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

 

Jegyzetek

 

¹ Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

² “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

³ La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

⁴ Uo.

⁵ 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

⁶ 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

⁷ Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

⁸ Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

⁹ Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

¹⁰ A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

¹¹ Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

¹² Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

¹³ Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

¹⁴ A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

¹⁵ Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

¹⁶ Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

¹⁷ Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

¹⁸ Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

¹⁹ Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

²⁰ Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

²¹ Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

²² Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

²³ “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)