1968 jelkép, erőforrás – baloldaliként sokat merítünk belőle -, vannak máig élő eszmei, életmódbeli, művészi és személyes legendái… De milyen is volt valójában, s legfőképpen mi maradt meg belőle? '68-at is elérte a nagy idők végzete, részben emlékké szelídült, a nosztalgia tárgya, s emiatt nehéz észrevenni, hogy a várt – és az illúziókban ma is élő – baloldali áttörés helyett bizonyos értelemben a kapitalizmus restaurációja követte.

45 éve annak, hogy 1968 májusában a párizsi diákok forradalmi kitörése nyomán egész Európában, majd eltérő okokból szinte az egész világon széles, rendszerellenes tömegtiltakozások, tömegmozgalmak indultak el, amelyek végső soron egy új baloldal megformálódásának történelmi és intellektuális hátterét adták. E számunkban az évfordulóról a témakör kiváló orosz kutatójának, lapunk gyakori szerzőjének 2008-ban készült tanulmányával emlékezünk meg, amely a baloldal apályának korszaká­ban feleleveníti a rendszerellenes baloldal hagyományának egy fontos irányzatát – nem kritikátlanul. (A szerkesztőség)

*

A negyvenedik évforduló, meg kell hagyni, nem olyan jelentős, mint az ötvenedik (az utóbbi csakugyan szimbolikus szám), ezért a „lázadó" 1968-as évhez kapcsolódó felfokozott nyugati propagandakampányt semmiképpen sem tekinthetjük spontán jelenségnek. (A nyugati kam­pánynak nálunk csak halvány árnyéka tapasztalható, mellesleg, tíz évvel ezelőtt nem volt semmi ehhez hasonló.) S az sem véletlen, hogy hangadói nem mások, mint a baloldali mozgalom renegátjai, azok, akik már régen feladták ideáljaikat a valaha olyannyira gyűlölt burzsoá establishmentben rájuk váró státusz fejében – az olyanok, mint Cohn-Bendit, Glucksman vagy Hitchens.

Azok közül, akik valóban aktív és jelentős szerepet játszottak a '68-as eseményekben, sokan még ma is élnek – több tízezren, talán több száz­ezren is. Sokan közülük mindvégig hűek maradtak ifjúkori nézeteikhez. Ám hangjuk mégsem szüremlik be a mainstream tömegmédiába. Mi több, ez a mainstream gondosan munkálkodik azon, hogy elhitesse: nem csupán ezek az emberek nem léteznek, akik a baloldali (az anarchistától a baloldali szocialistáig terjedő) sajtóban publikálnak, hanem még ilyen sajtó sincs. Azt figyelhetjük meg, hogy az „első világ" uralkodó osztályai elemi érdeküknek tekintik, hogy egy új mítoszt építsenek be a köztudatba, amely „megmagyarázza" 1968-at. Egy olyan mítoszt, amely '68 baloldali radikális mítosza helyébe léphetne, melynek, mint kiderült, „jótékony" (vagyis szovjetellenes) hatása már okafogyott, s így csak „kártékony" (azaz antikapitalista) hatása érvényesül.

Az új mítosz üzenete világos: '68 győztes forradalom, mely meg­változtatta a kapitalizmus arcát, határtalanul szabaddá, határtalanul demokratikussá, határtalanul toleránssá tette, nyitottá a teljes lakosság összes problémájára, beleértve a fiatalokat, a nőket, a kisebbségeket. Úgy tűnik, a „vörös május" ötvenedik évfordulójára ennek a mítosznak, mely szerint '68 után a kapitalizmus „emberarcúvá" és tökéletessé vált, már be kell épülnie a közgondolkodásba. A propagandakampány megrendelői és megrendezői 2018-ra 1968 „győzelmének" méltó meg­ünneplését tervezik. De hát mi volt valójában 1968?

Kezdjük azzal, hogy a „vörös május" mostani trend szerinti kiemelése az azt megelőző és az utána következő események sorából helytelen, mi több: egyenesen történelemhamisító hozzáállás. Még Franciaország esetében is nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „májusi események" még az előző, 1967-es évben kezdődtek el, és 1969-ben De Gaulle lemon­dásával értek véget (Taraszov 2007, 478-480). Az Egyesült Államokban „1968" 1965-1966-ban kezdődött, és a hetvenes évek elejéig tartott (legalább 1973-ig). A legtöbb latin-amerikai országban '68 hasonlókép­pen 1965-1966-ban vette kezdetét, és 1970-ben fejeződött be. Chilében ugyanakkor éppen 1970-ben kezdődött, és Pinochet hatalomátvétele erőszakosan vetett neki véget. Olaszországban 1969-ben történt meg 1968. Belgiumban 1966 végétől 1970-ig vagy 1971-ig tartott¹ (Spiatel-Evrard 1970, 1983). A kanadai (megjegyzem, eléggé mérsékelt) '68 1966-ban kezdődött és 1969-ben végződött. Kelet-Pakisztánban időben, 1968-ban kezdődött, és csak 1971-ben, Banglades megalakulásával ért véget² (Talukder Maniruzzaman 1971). Indiába késve érkezett, és 1969-től 1970-ig tartott (de az is lehet, hogy 1973-ig) (Calman 1985, 1975). Libanonban 1969-ben volt '68, Jordániában 1969-1971-ben, Srí Lankán meg 1970-1971-ben. Thaiföldön még később, 1972-1976-ban stb. stb. Még a „Prágai tavasz" sem 1968 tavaszán kezdődött, hanem 1966-tól 1970-ig húzódott el, amit mellesleg a kormányzó szovjetbarát rezsim sem tagadott (Uroki… 1971). '68 kifejezetten kevés országban volt éppen és kizárólag 1968-ban: ilyenek Lengyelország, Jugoszlávia, Spanyolország, Mexikó, Irak és Ausztrália (ahol semmivel sem volt in­tenzívebb, mint Kanadában).

Tehát összességében helytelen pusztán csak 1968-ról beszélni. Sokkal helyénvalóbb a „sixty rollers"-t vagy a „forrongó hatvanas évek"-et emle­getni, s ezeket is csak az „első világ"-ra vonatkoztatva.

A másik (egyébként logikusnak tűnő) félreértés, hogy '68 az „új baloldal" eredményeinek és befolyásának csúcspontja volt. Valójában ez éppen a magát új baloldalnak álcázó régi baloldal befolyásának és eredményességének csúcsa volt. Az új baloldalról egyszerűen kiderült, hogy nem volt eléggé új, mi több, túlságosan is régi volt.

Ami az új baloldal elméleti bázisát illeti, az alapjában véve egyáltalán nem volt új – a régi baloldal, az anarchisták, a szocialisták és a kommu­nisták elméleteiről volt szó, amelyek a XIX. századra nyúlnak vissza. Az új baloldal stratégiája és taktikája, az „első világ" országaiban legalábbis, hasonlóképpen teljesen hagyományos, a régi baloldaltól átvett mód­szerekből állt: tüntetések, petíciók, (gyárfoglalásokkal is járó) sztrájkok, részvétel a választásokon. Még Franciaországban, a „vörös május" alatt is éppen a régi baloldal játszott kulcsszerepet abban, hogy az esemé­nyek országos krízissé nőttek: a szakszervezetek, a „régi" kommunista és szocialista párt, de semmiképpen nem az új baloldal szervezeteibe tömörült csoportocskák, s még kevésbé a pártonkívüli diákok tömegei.

Ezen a ponton szükséges volna tisztázni, egyáltalán miben külön­bözött az új baloldal a régitől. Természetesen nem abban, amit a téma szovjet megélhetési „szakértői", az olyanok, mint Jurij Davidov, szeret­tek nekik tulajdonítani; vagyis, hogy az „új balosok" „szélsőségesek" voltak, elutasították a „helyes" szovjet ideológiát, a marxizmus-leni­nizmust, és ehelyett – magától értetődően a nyugati titkosszolgálatok megbízásából – a „helytelen" anarchista, trockista, illetve maoista elveket hirdették. Az anarchizmusban nincs semmi új, ez egy régi baloldali ideo­lógiai rendszer. A trockizmus irányzata is „régi", hiszen már az 1930-as évek óta létezik. A maoizmus mint a kispolgári egyenlőségpárti paraszt­szocializmus egyik változata, nem más, mint a sztálinizmus helyi kiadása – s az egyenlőségpárti parasztszocializmus is a harmincas évek terméke, és – bár marxista terminológiát használ – nem tekinthető marxizmusnak (így természetesen a maoizmus sem az).

Ha eltekintünk az anarchisták igen harsány, de az elméletet tekintve terméketlen és végeredményben zsákutcában toporgó társaságától, az új baloldaliak először is abban különböztek a régiektől, hogy monda­nivalójuk sarokköve nem a kizsákmányolás, hanem az elidegenedés problémája volt (mellesleg ezzel magyarázható a diákok vezető szerepe az új baloldal köreiben – ők, bármit is állítottak a diákságot kizsákmá­nyolt osztályként definiáló teoretikusok, még nem voltak kitéve közvetlen kizsákmányolásnak, ám az elidegenedést saját bőrükön tapasztalták). Tehát az új baloldal a nyugati marxizmus néhány irányzatának közvetlen örököse volt – ezek a frankfurti iskola, a francia ateista egzisztencializ­mus, a freudo-marxisták és Che Guevara³ (Che Guevara 2006, 58-68, 128-132, 266-280, 432-448, 475-492; 1970, 39-48, 81-91, 161-175, 230-250, 308-318, 367-384; Tablada Pérez 1987, 123-127).

Másodszor, megkülönböztette őket az is, hogy megkérdőjelezték a forradalmi szubjektumra, a forradalmi osztályra, a forradalmi szervezet jellegére és formáira, a forradalmi ideológia és elmélet szerepére és a harc formáira és módszerei vonatkozó hagyományos megközelítéseket. A munkásság, a parasztság és a kispolgárság helyett (vagy mellettük) az értelmiséget, a diákságot, a fiatalokat, a társadalom peremén élőket és a harmadik világ elnyomottait tekintették a forradalom alanyának és forra­dalmi osztálynak. A forradalmi párt (szövetség, egyesület, szakszervezet) helyén náluk az autonóm csoportok, kommunák, tömegmozgalmak álltak, az ellenkultúra mint közösség, a partizánbrigádok. Megkérdőjelezték a ki­dolgozott forradalmi elmélet és gyakorlat szükségességét. A küzdelem új formáiként és módszereiként az erőszakmentes tömegmegmozdulásokat preferálták (többek között a rendszerből való teljes kivonulást, amelyet a kommunákban vagy az ellenkultúra szcénájában lehetett megvalósítani, vagy éppen a „párhuzamos" – narkotikumok segítségével létrehozott – valóságban), valamint a szervezett szabotázst és a partizánharcot (a városi gerillák tevékenységét is idesorolva).

Már ezeknek az elméleti újításoknak az áttekintéséből is látható, hogy az új baloldalnak nem volt sem egységes ideológiája, sem egységes elmélete, sőt, még elméletkezdeményük sem. Mi több, egyáltalán nem volt akár részben kidolgozott forradalmi elméletük (elméleteik) sem, nemhogy egy olyan szisztematizált gondolatrendszer, mint amilyennel a régi baloldal rendelkezett – részben azért sem, mert az „újakat" tudatos elmélet- és ideológiaellenesség jellemezte.

Szigorúan véve, az új baloldalra vonatkozóan már az ideológia ki­fejezés használata sem egészen indokolt (csak a tudományos kutató szempontjából helytálló). Én magam annak idején 29 alapvető elvi és fogalmi komplexumot különítettem el az új baloldali gondolkodásban, s ezekhez még nyugodtan hozzátehetnénk tíz-tizenöt kevésbé jelentős, járulékos egységet, amelyek több-kevesebb sikerrel összerendezhetők valamiféle, éles körvonalakkal nem rendelkező egésszé (néha pedig még összekapcsolni sem lehetett őket, sőt egymásnak is ellentmond­tak) (Taraszov­-Cserkaszov­-Savsukova 1997, 72-81). Az új baloldal ideológiája (vagy a különböző baloldali csoportok ideológiai rendszerei) egész egyszerűen nem voltak kidolgozva. Kidolgozott ideológia híján pedig nevetséges volna egy forradalom győzelméről beszélni – még akkor is, ha ez „az 1968-as forradalom". Az új baloldal ideológiailag teljes egészében a régitől függött, s ez a „régi" nemsokára megosztotta és bekebelezte az „újat".

Mindez teljesen törvényszerű volt, hiszen a „sixty rollers" éles politikai küzdelmeinek kezdetéig az új baloldalnak nem volt elég ideje egy elmélet kidolgozására, hiszen az irányzat csak az ötvenes évek végén kezdett el formálódni (a legkorábbi művek, a legfontosabb szövegek, a frankfurtiak legjelentősebb munkái közül több is éppenhogy csak megjelent a hat­vanas évek közepére, s a közönség még az olvasásukig sem jutott el, így hatásuk sem volt még – elegendő csak azt említeni, hogy Marcuse Az egydimenziós ember című könyvét csak a „vörös május" után fordí­tották le franciára. Ezeket a műveket gyakran egyszerűen „útközben" írták, sietve, a küzdelem hevében, mint például a Cohn-Bendit fivérek már-már legendás közös könyvét. Az új baloldal elméleti vívmányainak jelentős része már 1968 második felében és az azt követő években, azaz post factum íródott – amikor gyakorlati szükség már nemigen volt rájuk. A forradalmi gyakorlat terén az új baloldal két újítást hozott (ha az olyan öngyilkos eszképista kísérleteket, mint a kommunák és a „pszichedelikus kultúra", nem vesszük számításba) – az ellenkultúrát és a gerillaharcot (az utóbbit mint a küzdelem sajátos formáját, s nem csupán taktikai módszert, amelyet megfelelő körülmények között a hagyományos politikai erők is alkalmaztak). De az ellenkultúráról bebizonyosodott, hogy amennyiben nem tudja magát izolálni a „nagy", burzsoá kultúrától, életképtelen. A gerillaharc pedig a harmadik világ öröksége lett, a hatvanas években az „első világ" országaiban szinte egyáltalán nem alkalmazták (a régi baloldal klasszikus módszereivel éltek, amilyen a tüntetés, a sztrájk, a propagandakampány, párt- és egyesületszervezés, tömegmozgalmak indítása – ezeket az „régiek" még a Komintern idején sajátították el). Amikor az „első világ" új baloldala elkezdett gerillaharccal próbálkozni, kiderült, hogy a forradalomnak már vége, a mozgalom hanyatlásnak indult, az aktivisták döntő többségét pedig már magába olvasztotta valamelyik régi baloldali szervezet.

Másképpen fogalmazva, '68 a régi baloldal utolsó világméretű diadal­menete volt, az ő apoteózisuk. De akkor ezt még senki sem értette. És még egy jó darabig nem értették. De ugyanakkor, szigorúan dialektikus értelemben véve, ebben a diadalmenetben a régi baloldal krízise ma­nifesztálódott, ezzel kezdődött hanyatlása és végelgyengülése. A régi baloldal (a marxisták, köztük a trockisták is, az anarchisták, a szocialisták – a szociáldemokratákat is és a sztálinistákat/maoistákat is beleértve) kimerítette tartalékait. Egy teljes történelmi korszak ért ekkor véget, amely a XIX. század közepétől tartott.

Az, hogy az új baloldal sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem állt készen a forradalomra, hogy az események (bár ők ezt akkor nem látták be) váratlanul érték őket, végzetesnek bizonyult. A régi baloldal az első győztes forradalmait (vagyis 1917-et) megelőzően már hetven évet tudhatott maga mögött, ennyi ideje volt az elmélet és a gyakorlat fejlődésére, tökéletesedésére, s ez az evolúciós folyamat gondoskodott a legsikeresebbek és legéletképesebbek kiválasztódásáról. Az új baloldal­nak még a gyakorlat területén sem volt több mint tíz év tapasztalata, ideje a forradalmi harc új formáinak elsajátításához és begyakorlásához, ah­hoz, hogy meggyőződhessenek arról, hogyan működnek ezek az egyes országok sajátos körülményei között, s hogyan lehet őket adaptálni, 1968 előtt (ha a kubai forradalmat tekintjük kezdőpontnak), s akkor még az elméletről nem is beszéltünk (ami pedig a városi gerillaharcot illeti, a tupamarók csoportjának megalakulása óta ekkor még csak 2-3 év telt el). A kapkodás miatt még Latin-Amerikában is az történt, hogy a kubai praxist próbálták egy az egyben a kubaiaktól teljesen eltérő körülmények közé átültetni, az „első világ" próbálkozásain így nincs mit csodálkozni.

Ha a marxistáknak, a XX. század legsikeresebb forradalmárainak, hatvan-hetven évükbe telt a klasszikus marxista művek feldolgozása, tökéletesítése és a gyakorlati alkalmazás kidolgozása a forradalom harcosai számára, naivitás volna azt gondolni, hogy a nem könnyeb­ben, inkább nehezebben értelmezhető szövegeket, Sartre, Horkheimer, Adorno, Marcuse vagy Althusser műveit az új baloldal érthetővé és hozzáférhetővé tudta tenni a tömegek számára néhány év vagy éppen hónap, vagy hét alatt, ráadásul forradalmi vagy forradalom előtti helyzet­ben. Ennek az lett az eredménye, hogy a mozgalom egy kisebbsége de facto elméleti háttér nélkül, vagyis sötétben tapogatózva volt kénytelen a forradalmi harc új útjait kutatni, s ezzel automatikusan vesztes hely­zetbe került a rendszerrel szemben. A városi gerillamozgalom halálra volt ítélve (legalábbis esélye sem volt a győzelemre), mivel túl korán és túl gyengének született, előzetesen előkészített bázis nélkül (ott, ahol a nemzeti sajátosságok miatt a bázis legalább valamelyest készen állt, a gerillamozgalom kiirthatatlannak bizonyult, így volt ez például Ulsterben vagy Baszkföldön). Az ellenkultúra túlságosan pacifista volt, és túl nyi­tott az ellenséges és különösen agresszív tömegkultúra irányában, túl fogékony a rendszer befogó módszereire (mint az öncélú művészi, a pszichedelikus és a vallásos tendenciák felerősítése) ahhoz, hogy fenn­maradhasson, sőt, győzhessen.

1968 mozgalmának éppen a spontaneitása mutatta meg, mennyire áthatotta a fiatalságot a krízishangulat, és milyen gyötrelmesek voltak a kiútkeresés kísérletei. A kiutat azonban nem sikerült megtalálni.

Az ipari termelési mód mindkét megnyilvánulási formája: a kapitalista gazdaság (ez volt ez elsődleges célpont) és a – Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában jelen lévő – szuperetatizmus ellen indított támadás '68-ban kudarcba fulladt. Húsz évvel később ez okozta az indusztrializmus gyengébb változatát megjelenítő keleti blokk pusztulását: a felhalmozódott gazdasági és szociális feszültségeket, amelyek társadalmi elégedetlenséget szültek, a neokonzervatív (neoli­berális) ellentámadás ebbe a mederbe terelte – a „létező szocializmus" (a szuperetatizmus) elleni harc medrébe. Ez azzal is összefüggött, hogy a Nyugat vezetői körei, (legalábbis az „első világban", mert a harmadik­ban represszió is előfordult) '68-ra engedmények és álengedmények bonyolult rendszerével, vagyis változtatásokkal válaszoltak (hiszen az álengedmény is változás). A Keletet irányító nómenklatúra pedig – a szu­peretatista országokban – korlátolt és primitív módon csak repressziókkal válaszolt. Mellesleg, az ideológia terén ugyanaz a megközelítés volt meg­figyelhető, amely húsz évvel később a Keleti blokkot a pusztulásba vitte: az új baloldalt tanulmányozták (különböző célokból: hogy megértsék, hogy megszelídítsék, hogy megváltoztassák, vagy hogy leszámoljanak vele), míg nálunk tanulmányozás helyett a megbélyegzés és a rágalma­zás dívott (Davidov 1975, Davidov­-Rogyanszkaja 1980, Mjalo 1985).⁴

1968 az alaposan kidolgozott (bár a realitáshoz már kevéssé igazodó) ideológiával, és a gyakorlati szervezőmunkához szükséges módszer­tannal felszerelkezett régi baloldal megerősödéséhez vezetett. A régi baloldalban részt vevő összes szervezet – az anarchistáktól a szociálde­mokratákig – rengeteg, az új baloldalt elhagyó újoncot fogadott soraiba. Az új baloldal nem tudott változtatni ezen a tendencián. A régi társadalom lerombolásának és egy új felépítésének stratégiáját – az egyetlen lehet­séges forradalmi stratégiát – a régi társadalomba való beágyazódás stra­tégiája váltotta fel, egy reformista és opportunista stratégia. Ez történelmi léptékkel mérve gyorsan az egész baloldali mozgalom katasztrófájához vezetett. (Volt, ahol megsemmisítő erejű katasztrófához, mint Chilében, amelynek esetében ma már bizton elmondhatjuk, hogy nem az erős és tapasztalt régi baloldaliak – szocialisták, kommunisták és keresztényszo­cialisták – helyzetelemzése és jóslata bizonyult helytállónak, hanem a gyenge és tapasztalatlan új baloldaliaké. Elegendő csak beleolvasni a negyven éve íródott „balos" Punto finalba, hogy világossá váljon: a „ba­losok" vészharangkongató jóslatai megvalósultak.) Chile nem más, mint az egyik első (már 1973-ban megmutatkozó) s az egyik legtragikusabb és legvéresebb példája annak, hová vezetett a visszatérés a régi baloldali útra, a képviseleti demokrácia, a pártkoalíciók, a burzsoá jogrenddel és a burzsoá választási rendszerrel való megbékélés útjára. Chilében ez véres fordulatot eredményezett, hosszú diktatúrát, a neoliberális rendszer bevezetését, mely tizenegy évig tartó súlyos gazdasági krízist hozott, a középosztály felszámolását, tömeges szegénységet, ugyanakkor viszont a korporációk és oligarchák soha nem látott meggazdagodását. A lakosság intellektuálisan legképzettebb része tömegesen hagyta el az országot, a sajátosan fejlett, európai jellegű, öntörvényű chilei kultúra elpusztult, azt az észak-amerikai típusú tömegkultúra váltotta fel.

Ebből a példából a régi baloldal semmit nem tanult. Amikor éppen Franciaországban 1981-ben hatalomra kerültek, még mindig ugyan­olyan tompa önelégültséggel járták útjukat, mint korábban. Ezután kiderült, hogy a baloldali koalíciós kormányzat nem képes semmiféle valódi szociális reformot bevezetni, mivel a nagyburzsoázia és a korpo­rációk erre gazdasági szabotázzsal reagálnának, tömegesen vonnák ki a tőkét az országból stb. – s ez ellen nem is lehetne semmit tenni, mivel ezek a reakciók mind legálisak. Bebizonyosodott, hogy a kapitalizmus nem olyan rendszer, amely reformokkal szocializmussá alakítható. E folyamat természetes következményeképpen először szétesett a baloldali koalíció, hatalomra került a jobboldal, később pedig a régi baloldal pártjai szocialista retorikát használó közönséges burzsoá pártokká konvertálódtak.

Erkölcsi szempontból még lehangolóbban alakult az Olasz Kommunista Párt (PCI) története, amely az „első világ" legnagyobb kommunista pártja volt. Miután a „sixty rollers" végére az új baloldalt elhagyó új tagoknak köszönhetően különösen megerősödött, a hetvenes években egy blokkba került a burzsoá pártokkal, szemben az autonomizmust, operaizmust és a városi gerillaharcot felvállaló „balosokkal". A PCI fejlődési útja az eurokommunizmushoz, a Kereszténydemokrata Párttal való „történelmi kompromisszumhoz" vezetett, ily módon tökéletesen beilleszkedett az önmagát addigra már alapjaiban kompromittáló, klientista olasz politikai rendszerbe. Tehát a kommunisták egy olyan struktúra részévé váltak, amely a politikai pártoknak a maffiával és a nagytőkével (s Olaszország­ban ez lényegében egy és ugyanaz, hiszen a nagytőke nem más, mint a maffiának az a része, amely feketén szerzett pénzét legális bizniszbe fekteti) kötött szövetségén alapul.

Ezért aztán, amikor a kilencvenes években a kereszténydemokraták által felépített, már velejéig rohadt maffia-pártrendszer összeomlott, a régi baloldal még a hatalmat is megszerezhette, de ez már a burzsoá baloldal volt, amely lojális a NATO-hoz, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, és már korrumpálta magát. Nem sokkal később a régi baloldal morális szétesését az is nyilvánvalóvá tette, hogy a pártértelmiség több­sége megvesztegethetővé vált, s jó pénzért hajlandó volt Berlusconi szolgálatába állni.

A régi baloldal hosszú haldoklása, amely 1968-ban kezdődött, hu­szonöt évre húzódott el, s ezalatt a hetvenes évek eurokommunizmusát a nyolcvanas évek hanyatlása váltotta fel, s mindez a kilencvenes évek elejének összeomlásával végződött.

Ezzel egyidejűleg a hetvenes évek elejétől megkezdődött a nyugati kultúra, az „első világ" kultúrájának hanyatlása (értelemszerűen a magaskultúrára gondolok), s ez egyre gyorsult. A hetvenes évek vé­gére, a nyolcvanas évekre az a kultúra gyakorlatilag eltűnt, bár egyes képviselői fizikailag még életben voltak, s valamiféle alkotómunkát is végeztek, szálfaként magasodva a tömegkultúra kiégett, sivatagos tája fölé. Az álkultúra és álművészet ideje jött el, a tömegkultúra, a művészi ízlés teljes hiányának uralma, amelyben a művészet, mint a társadalmi megismerés és fejlődés intézménye, megszűnt létezni. A neoliberalizmus hatalomra jutása óta a kultúra és a művészet halott, zombik, élőhalottak foglalták el a helyét, amelyek pusztán abból a célból léteznek, hogy a primitív látványosság és a szórakozás iránti igényeket kielégítsék, s ezzel kitöltsék a lebutított, bár változatos közönség szabadidejét. Így derült ki, hogy az „első világban" a magaskultúra közvetlen kapcsolatban áll a baloldali projektummal (annak sokféle formájával, a marxistától a baloldali katolikusig).

Nálunk Oroszországban 1968 mind ez idáig még nem történt meg. Ez abból a mulatságos tényből is jól látható, hogy „baloldali erőként" itt nálunk éppen nem a baloldali Oroszországi Kommunista Párt lép fel, amely egyenes és felvállalt örököse a nómenklatúra-bürokratikus SzKP-nak, vagyis ama rendszer részének, amely ellen 1968-ban az ifjúság harcba szállt. A „baloldali ifjúság legfontosabb szervezete" sze­repére itt az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség jelentkezett – az OKP afféle leányvállalata. S a többi kis baloldali szervezet is a régi baloldalt jelenti: anarchisták, trockisták, sztálinista komszomo­listák. Mindannyian a régi baloldal rosszul bemagolt ideológiájához igazodnak, és annak taktikáját követik („proletárpárt", szakszervezeti harc, gyűlések és tüntetések, választások), arról ábrándoznak, hogy képviselőiket beültethetik a burzsoá törvényhozó hatalom szerveibe (ideális esetben a burzsoá parlamentbe, vagyis az Állami Dumába) és a burzsoá pártokkal és szervezetekkel szövetkeznek. (Az első példa erre az Anarcho­-szindikalista Konföderáció esete, akik a Demokratikus Oroszországgal álltak össze.)

Oroszországban még a néhány új baloldali szervezet megjelenését a kilencvenes években is leginkább afféle félreértésnek és a „késleltetett fejlődés" megjelenésének tudjuk csak tekinteni, annál is inkább, mivel az egyetlen figyelemre méltó szervezet, a Sztugyencseszkaja zascsita (Di­ákvédelem) formálisan szakszervezetként jött létre, és nem elsősorban ideológiája és taktikája okán lehetett az új baloldalhoz sorolni, hanem az új baloldal szervezeteire jellemző, több különböző ideológiai csoportosu­lást tömörítő tagsága miatt, akik ráadásul merészen eltekintettek bármi­féle elmélettől (Taraszov 2005, 66-69, 101-120). Nem túl meglepő, hogy ezek a szervezetek életképtelennek bizonyultak, és hamar megszűntek.

Tehát akkor mit is mutatott meg az 1968-as év?

Elsősorban azt, hogy az efféle forradalmak – „ifjúsági forradalom", „diákforradalom", „autoritásellenes forradalom", „szexuális forradalom", „pszichedelikus forradalom", „rockforradalom", „virágforradalom", „a kép­zelet forradalma", „Jézus forradalma" stb. – egyáltalán nem jelentenek veszélyt a rendszerre. A mai kapitalizmus már semmitől sem fél, ami nem akarja megfosztani a termelőeszközök birtoklásától és a hatalom­tól. Az ilyen álforradalmaktól való félelemnek prekapitalista jellege van, és a kormányzó elit kizárólag azért ad neki hangot, hogy a társadalmat manipulálja vele. A kapitalizmus, ha épp arra lesz szüksége, bármikor áldását adja a „szexuális forradalomra" (vagy valamelyik másikra), ha pedig azzal jár jól, bármikor elítéli és elátkozza. S annyiszor teszi ezt meg, ahányszor csak így alakul.

1968 azt is láthatóvá tette, mennyire kibővült a rendszer ellenségeivel szemben bevethető módszertani arzenálja. Korábban repressziót, kor­látozásokat, megvesztegetést, engedményeket, csalást és rágalmazást használt. A '68-as mozgalommal szemben sikerrel alkalmazott straté­giák – artizáció, vagyis a tiltakozás show-biznisz, popkultúra stb. általi befogása (ezt Nagy-Britanniában használták legeredményesebben, ahol gyakorlatilag ezzel le is állították a '68-as folyamatokat), narkotizáció, vagyis a tiltakozás átirányítása a virtuális valóságba (ez leginkább az Egyesült Államokra volt jellemző), religizáció, vagyis különböző vallá­sos és misztikus kultuszok elterjesztése a tiltakozók körében, amely azt célozzák, hogy érdeklődésük a társadalmi valóság megváltoztatása helyett a túlvilág kérdéseire irányuljon (ezzel mindenütt éltek az „első világban"), a karnevalizáció, vagyis annak az elképzelésnek a terjesz­tése, hogy a forradalmi gyakorlat nem más, mint játék, szórakozás, ünnep – s ezzel természetesen politikailag ártalmatlanná teszi azt (ez az eljárás Franciaországban, Hollandiában és az Egyesült Államokban volt a legelterjedtebb).

Ugyanakkor az is jellemző, hogy mindezek a módszerek csak azért lehettek eredményesek, mert magának az új baloldalnak a gyengeségei, hibái, tökéletlensége erre lehetőséget adott. A társadalmi forradalom

„durva materialista" megközelítése esetén, ha a forradalmárok célja kimondottan az uralkodó osztályok megfosztása a hatalomtól és a tulaj­dontól, nem működik sem a karnevalizáció és az artizáció (a fegyveres harcot és a termelőeszközök elkobzását lehetetlen volna karnevállá vagy show-biznisszé változtatni), sem a narkotizáció (a kábítószer-kereske­dőket a forradalmárok ilyenkor egyszerűen agyonlövik, ahogyan saját kábítószerfüggő elvtársaikat is, hiszen azok – óhatatlanul – romba dön­tenék, a forradalom vívmányait), sem pedig a religizáció (a materialisták elutasítják a vallást, és a különösen tolakodó gurukat és prófétákat a harc hevében – vagy éppen ellenkezőleg, alapos vizsgálat után, hogy kiderít­sék, melyik titkosszolgálat megbízottja az illető – szintén kivégezhetik).

1968 nemcsak a rendszer rugalmasságáról és cinizmusáról rántotta le a leplet, de arról is, hogy éberen figyel, és képes következtetések levoná­sára. Éppen 1968 után kezdtek el komolyan foglalkozni az ifjúsági gettó kiépítésével, vagyis az ifjúsági kultúra kialakításával, reklámozásával és (anyagi értelemben is) kizsákmányolásával, az ifjúsági szubkultúrák kitalálásával és ezek elterjesztésével – az „elvan a gyerek, ha játszik, csak ne döntse meg a kapitalizmust" elve alapján. '68 után kezdték el propagálni az „első világ" országaiban a toleranciát és a multikulturaliz­must – hogy biztosítsák a belső békét, elkerüljék a kisebbségek olyan tömegeses forradalmi megmozdulásait, mint a felkelések a néger gettók­ban. Épp '68 után – és annak köszönhetően – kezdődött el a termelés tömeges és tudatos kivitele az „első világ" országaiból – ha a munkások még tíz év gazdasági növekedése után is képesek voltak kinyilvánítani a lojalitás teljes hiányát a kapitalizmus irányában, akkor számukat ezek szerint minimalizálni kell, a „hálátlan" munkásosztályt el kell távolítani a gazdagok lakóhelyétől, lehetőleg messze a határon túlra. S végül, éppen '68 miatt és után vette kezdetét az oktatási „reform", amely a „demokra­tizálás" égisze alatt az oktatás lebutítását, profanizálását célozta meg. Az elképzelés egyszerű volt: mivel a lázongó diákok túl okosak és túl műveltek voltak ahhoz, hogy kapitalizmusban éljenek (hiszen csak ezzel magyarázható a sok „megalapozatlan" követelés és „fokozott" igény, amely a részükről felmerült), a következő generációknak primitívebbnek, korlátoltabbnak, műveletlenebbnek kell lennie, s éppen csak annyira iskolázottnak, hogy ki tudják szolgálni gazdáik, a termelőeszközöket birtoklók igényeit. Ha ez így lesz, majd teljesen ki lesznek szolgáltatva gazdáiknak, nem lesznek képesek kritikusan gondolkodni, ezért lázadni sem tudnak majd. Nálunk Oroszországban ugyanezzel a védelmi rend­szerrel bástyázta körül magát a szovjet nómenklatúra, amely – miután uralkodó osztállyá, bürokrata-burzsoáziává vált, és levonta a peresztrojka tanulságait – hasonló oktatási „reformot" vezetett be, vagyis primitivizálta az oktatási rendszert.

Térjünk vissza a gondolatmenet elejére. Tulajdonképpen akkor ki az, akinek joga van 1968 nevében szót emelni, a '68-as nemzedék nevében beszélni? Először is természetesen nem csak azoknak, akik 1968-ban voltak húszévesek. '68 szelleme – a forradalom szelleme, amely nem 1968-ban született, hanem az ötvenes évek végén Kubában, és a het­venes évek végén Nicaraguában aratott diadalt. Joguk van '68 nevében nyilatkozni azoknak is, akik aktív részesei és teoretikusai voltak, szellemi és politikai vezetői a mozgalomnak, életkoruktól függetlenül. A ma már halott Sartre, Dubček vagy Vonnegut megalapozottabban tekinthető '68 szócsövének, mint azok, akik húszévesek voltak az események idején, és ma is élnek.

Akik a legtöbb joggal beszélhetnének '68 nevében, nem mások, mint azok az emberek, akik életüket adták '68 ideáljaiért. Ezek a fekete párdu­cok és a tupamarók, akik az USA-ban és Uruguayban vesztették életüket; Che és Inti, akiket Bolíviában öltek meg; az NSZK-ban meghalt Urlike Meinhof és Holger Meins; Carlos Lamarca és Marighella Brazíliából; az Olaszországban meggyilkolt Giangiacomo Feltrinelli és Mara Cagol; a Nicaraguában megölt Carlos Fonseca és Rigoberto Cruz; az Ulsterben elpusztított Bobby Sands és Francis Hughe; Lucho de la Puente és Javier Ero Peruban; Txabi Echebarrieta és Argala Spanyolországban; Turcios Lima és Otto René Castillo Guatemalában; a Dél-Afrikában meggyilkolt Steve Biko és Chris Hani; a Kolumbiában megölt Camillo Torres és Jacobo Arenas; az Ománban meghalt Abu Szalah és Abu Hazid; a sal­vadori Roque Dalton és Cayetano Carpio; Bangladesben Bogru Minpay és Fazlul Hák; Venezuelában Americo Silva és Fabricio Ojeda; Takin Ba Tin és Takin Tan Mjang Burmában; Victor Jara és Miguel Enríques Chilében; Mazlum Dogan és Haki Karer Törökországban; Cesar Yanez és Jon Sosa Mexikóban stb. stb.

A ma is élők közül Angela Davis, Bernardine Dohrn, Immanuel Wallerstein, Elmar Altvater, Fidel Castro, Gabriel García Márquez, Cesar Montes, Nancy Unger és még sokan, sokan mások is szólhatnak '68 nevében. A politikai prostituált Cohn-Bendit és Glucksman azonban semmiképpen sem.

2008. május 25. – június 9.

Fordította: Iván Ildikó

Eredeti megjelenés: Александр Тарасов: 1968 год в свете нашего опыта Szkepszisz (Moszkva) http://scepsis.net/library/id_2274.html

Felhasznált irodalom

Calman, L. J. 1975: Szrednyije szloi gorodszkogo obscsesztva vsztranah Vosztoka. Moszkva, 188-198.

Calman, L. J. 1985: Protestin DemocraticIndia. Authority's response to challenge. Boulder: Westview Press

Che Guevara, E. 1970: Obras. T. II. La Habana, 39-48., 81-91., 161-175., 230-250., 308-318., 367-384.

Che Guevara, E. 2006: Statyji, visztuplenyija, piszma. Moszkva, 58-68., 128-132., 266-280., 432-448., 475-492.

Davidov, J. N. 1975: Esztetyika Nyigilizma. Moszkva

Davidov, J. N. – Rogyanszkaka I. B. 1980: Szociologija kulturi. Moszkva

Maniruzzaman, T.: Political activism… Journal of Commonwealth Political Stud­ies, (Leicester) 1971, vol. IX, N 3.

Mjalo, K. G. 1985: Pod znamenyem bunta. Moszkva

Spiatel-Evrard, A 1983: Voproszi isztorii mezsdunarodnogo mologyozsnogo dvizsenyija. Tomszk, 7., 102-112.

Spiatel-Evrard, A. 1970: Les édutiants on le parole. Bruxelles

Tablada Pérez, C. 1987: El pencamiento económico de Ernesto Che Guevara. La Habana, 123-127.

Taraszov, A. N. – Cserkaszov, G. J. – Savsukova, T. V. 1997: Levije v Rosszii: ot umerennih do eksztremisztov. Moszkva, 72-81.

Taraszov, A. N. 2005: Revoljucia nye vszerjoz. Jekatyerinburg, 66-69, 101-120.

Uroki krizisznogo razvityija vKompartyii Csehoszlovakii i obscsesztve poszle XIII szjezda KPCs. A Csehszlovák Kommunista Párt plénumán 1970 decemberében elfogadott dokumentum. Moszkva, 1971

Jegyzetek

¹ Ez vitatott kérdés, és mindkét álláspont mellett szólnak érvek.

² Maniruzzaman kiválóan megvilágítja ezt a kérdést említett művében.

³ Úgy látszik, az utóbbi körülmény még a többé-kevésbé felkészült olvasó szá­mára sem magától értetődő, azonban tagadhatatlan tény.

⁴ Erről a témáról kimondottan elismert szovjet „társadalomtudósok" (idézőjel nélkül ezt nem írnám le) tollából kimagaslóan kisstílű munkák születtek, ilyenek a hivatkozott művek is.

Szeptember 11. nagy, s mára kitűnt: világtörténelmi léptékű tragédiája volt 1973-ban a chilei katonai puccs, a szocialista kísérlet brutális felszámolása és Salvador Allende elnök halála. A tanulmányban felvetett kérdések máig aktuálisak: lehetséges-e a polgári intézmények és alkotmányosság fenntartásával átalakítani a társadalmat, érdemes-e az osztályviszonyokról megfeledkező elemzéseket tanulmányozni – és így tovább. Már csak azért is fel kell eleveníteni a chilei történetet, hogy – József Attilával szólva „hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül/ csatát nem nyerünk."

1969 vége felé történt, hogy egy Washington külvárosában álló házban vacsorázni ült össze a Pentagon három tábornoka és öt chilei katonatiszt. A vendéglátó az USA-ba akkreditált chilei katonai kirendeltség légügyi segédattaséja, Gerardo López Angulo alezredes volt, chilei vendégei pedig szintén a hadsereg különböző fegyvernemeiben szolgáltak. A vacsorát a Chilei Légierő Akadémiájának új igazgatója, Carlos Toro Mazote tábornok tiszteletére adták, aki egy nappal korábban, tanulmányútra érkezett az országba. A nyolc katonatiszt gyümölcssalátát és zöldborsóval körített borjúszeletet vacsorált, hozzá szívmelengető borokat kortyolgattak messze délszaki hazájukból, ahol színpompás madarak csicseregnek a homokos fövenyeken, míg Washington hideg ködbe-füstbe burkolódzik, és – jobbára angolul – arról az egy dologról beszélgettek, ami akkoriban, úgy tűnik, a leginkább érdekelt minden chileit: a következő szeptemberre esedékes elnökválasztásról. A desszert felett a Pentagon egyik tábornoka megkérdezte, hogy mit tenne a chilei hadsereg, ha a baloldal jelöltjét, valami Salvador Allendét választanák meg. „Félóra alatt elfoglalnánk a Moneda palotát, még ha porig kellene is égetnünk" – válaszolta Toro Mazote tábornok.

Eredeti megjelenés: Gabriel García Márquez: Why Allende had to die. Sedition in Santiago, The New Satetesman 2013. április 3. http://www.newstatesman.com/world-affairs/2013/04/why-allende-had-die

A népi írók mozgalma a harmincas évek második felének meghatározó eszmei-politika mozgalma volt. A tanulmány e mozgalom keletkezéstörténetét és periodizációját vizsgálja. Bár a mozgalom a rendszertől eltávolodott és részben azzal szemben álló középrét egek elégedetlenségét fejezte ki, ugyanakkor a hatalom nagyobb veszélynek tekintette a kommunista mozgalom és a parasztság egymásra találását, ezért eltűrte, sőt segítette a „népiek" szervezkedését. Az írás kitér arra is, hogy miért nem lehet szocialistának tartani a „harmadik út" programját.

Teljes terjedelmében közöljük alábbi tanulmányát, amely a mozgalom keletkezését és periodizációját taglalja, majd ehhez válogattunk karak­teres részeket, jellemzéseket más tanulmányaiból. Jellegzetes szellemi tendenciákhoz, irodalom- és politikatörténeti fejleményekhez kerülünk közelebb: népiség, magyarság, harmadik út és a sajátos magyar külön út igénye, a minőség forradalma, magyar élet, paraszti sors, értelmiség, munkásság…

A problémakör mai „aktualitása” elgondolkodtató következtetésekre ösztönöz. (A szerkesztőség)

*

Történeti szempontok a „népi írók” mozgalmának megítéléséhez

(Alföld, XVIII. évf. 1. szám, 1967. január, 53-61.)

Közismert dolog, hogy a „népi írók” mozgalma nem egyszerűen irodalmi mozgalom. Ezt világosan mutatja ezen mozgalom szellemi termékeinek sokoldalú elemzése. Ugyanilyen véleményt formál a mozga­lomban első, marxista igénnyel fellépő, jelentős értékelője, Révai József is.¹ Ebben az értékelésben a későbbi elemzők és bírálók is általában megegyeztek. (Lásd pl. Lukács György idevonatkozó tanulmányait, K. Nagy Magda: A Válasz c. tanulmányát stb.) Az MSZMP KB Kulturális elméleti munkaközösségének állásfoglalása a „népi” írókról szintén a mozgalom eszmei-politikai jellegét emeli ki, a következőket írva:

„a »népi« írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telitett »harmadikutas« koncepció az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében, egy nem létező harmadik útnak, a »külön magyar útnak« hamis illúziója.”² Maguk a mozgalom résztvevői is – ki több, ki kevesebb világossággal – kifejezik azt, hogy sokkal többről van szó, mint irodalmi mozgalomról.³ Ezt magával Né­meth Lászlóval is bizonyíthatjuk, aki a mozgalom társadalmi-politikai­eszmei programját a következőkben foglalja össze: „Társadalomban: népi középosztály; gazdaságban: kertgazdaság; belpolitikában: magyar radikalizmus és minőségelv; külpolitikában: kelet-európai kis népek összefogása; művelődésben: mély magyarság; vallásban: a keresztény vallásos érzés magyar formái.”⁴ Véleménye szerint mindez együttesen biztosítaná Magyarország magyarrá válását. Végül: a Márciusi Front 12 pontja is bizonyítja, hogy a „népi írók” mozgalma több, gazdagabb, sok­oldalúbb mint egy irodalmi mozgalom.⁵ A programok tartalmi elemzése a továbbiakban még teljesebben bizonyítja, hogy e mozgalom felvetette a korabeli magyar társadalom alapvető kérdéseinek egész sorát. Ebben az összefüggésben utalok a mozgalom balszárnyán álló Erdei Ferenc egyik megállapítására, melyben hasonló álláspontot foglal el. „Egyeztünk abban politikailag, hogy mind »ellenzékiek« és mind radikálisok voltunk. Tehát alapjaiban kritizáltuk a meglevő társadalmi-politikai rendet és gyö­keresen másfajtát kívántunk helyébe.”⁶ Mindez egyértelműen igazolja, hogy a „népi írók” azzal az igénnyel léptek fel, hogy választ adjanak a magyar társadalom fejlődésének korabeli kérdéseire és eszményeiknek megfelelően megreformálják az adott társadalmat.

Ily módon jogos az az igény, hogy a „népi írók” mozgalmának ideoló­giáját filozófiai-logikai elemzésnek vessük alá, miközben eltekinthetünk attól, hogy a mozgalom részletekbe menő történetét is belefoglaljuk a vizsgálódásba. Ugyanakkor az ilyen ideológiai jellegű elemzés lehetővé teszi, hogy elvonatkoztassunk a szépirodalmi művek analízisétől és a figyelmet az adott eszmerendszert viszonylag tiszta formában kifejező tanulmányokra és publicisztikai művekre koncentráljuk. Ez természete­sen nem jelenti azt, hogy a „népi írók” ideológiája szépírói működésüket érintetlenül hagyná. Ezen művek elemzése azonban olyan területekre vezetne bennünket, amelyek messze túllépnék e tanulmány kereteit.

Napjainkban a „népi írók” ideológiája elemzésének nem csupán törté­neti értelme van. Már maga az a körülmény, hogy saját korában a moz­galom jelentős hatást gyakorolt olyan társadalmi rétegekre és egyénekre, akik később többé vagy kevésbé aktívan bekapcsolódtak a szocializmus építésébe, továbbhordozva magukban ezen mozgalom ideológiájának néhány eszmeileg le nem küzdött téves elemét, indokolttá teszi a „népies” ideológia kritikai elemzését és túlhaladását.

Az objektív társadalmi fejlődés, a történelem ma már a „népi írók” moz­galmának pozitív kérdésfelvetéseit is túlhaladta, mégis ezen ideológia egyes elemei ma is felbukkannak, adott esetekben retrográd politikai álláspont kifejezőiként is. A „harmadikutas” illúziókkal, a nacionalizmussal végérvényesen még ma sem számoltunk le és ebben az összefüggés­ben is jelentkezik a „népies” ideológia hatása. Mindezen mozzanatok együttesen napjainkban is időszerűvé és szükségessé teszik a moz­galom ideológiájának bírálatát. Ebben is konkretizálódik az az általános megfogalmazás, hogy „a szocializmus építésének nélkülözhetetlen feltétele az ideológiai munka”.⁷

A mozgalom szervezeti előzményei közül utalnunk kell néhány, főleg az ellenforradalomból kiábrándult fiatal értelmiségiek által létrehozott társaságra, klubra. Ezekben merül fel néhány olyan törekvés, gondolat, amelyet a „népi írók” mozgalma átvesz és kifejleszt.

Jelentős ezek közül a felvidéki Sarlós-mozgalom. Balogh Edgár sze­rint a mozgalom „helyi és nemzedéki jelleggel indult” és útja során „a polgári középosztály lelki nyavalyáiból, a vidék kispolgári és paraszti elmaradottságának átkai közül a kommunista világnézethez vezetett el”.⁸ A mozgalom közvetlenül regős cserkészettel kezdődött, majd a néppel, mindenekelőtt a parasztsággal való kapcsolat kiszélesíti látókörüket, a társadalmi valóság tényeinek feltárására ösztönzi őket. A társadalmi valóság tényei, valamint a marxista eszmék és a Kommunista Párt befo­lyása viszonylag gyors balratolódást eredményezett. „Életemmel és egy nemzedék értelmi gárdájának történetével igazolom, hogy a humánum becsületéért sokfelől lehet startolni (kereszténységből, szabadelvűségből, paraszti népiségből, nacionalizmusból, szociáldemokráciából, pacifiz­musból is, mint az 1920-as évek fiataljainak legjava), de megtalálni a humánum valóságát, érvényesíteni a legszebb emberi eszményeket nem lehet másutt, mint kommunisták között.”⁹

A Sarlós-mozgalom társadalmi tartalma abban van, hogy a magyar értelmiség egy része kiábrándul az uralkodó osztály politikájából, kezd attól elfordulni és olyan új társadalmi erőt keres, amely megoldhatja az alapvető társadalmi kérdéseket és ezzel együtt az értelmiség problé­máit is. Természetesen először a fiatal generáció kezd tájékozódni, így a kérdések elsőként mint nemzedéki problémák merülnek fel. Ez az erjedés „kisebbségi” területen könnyebben indulhatott meg, hiszen ott a régi magyar uralkodó osztály országos méretekben elvesztette vezető szerepét, s így ezen osztály politikájának következményei világosabban és szemmel láthatóbban kerülnek napvilágra. Másrészt itt a magyar értelmiség mögött álló társadalmi bázis meggyengül, ez pedig ismét csak az új tájékozódás felé viszi az értelmiség jobbjait. Fábry Zoltán írja 1929-ben: „A kisebbségvédelem elsősorban szociális munka; nem nacio­nalizmus determinálja, de tisztára szociális helyzete, amiből világosan következik, hogy csak az általános szociális megoldás küszöböli ki ezt a részjelentkezést is. Jelen esetben a kisebbségvédelem az első szociális munka, amire az ifjúság – a szlovenszkói dzsentripolitika tízéves abszolút sikertelensége és bűne után – ráhibázott. Célt talált, értelmet, és kiadta a jelszót: ki a falura! Ereje és hibája a naivság, mely azt hiszi, hogy vala­mi sose voltat próbálgat, hogy végre feltalálta a parasztot, és csak vele kapcsolatban a szocializmust. Holott csak évtizedes nemtörődömséget próbál elkésetten helyreütni.”¹⁰ A mozgalom balratolódását és társadal­mi értelemben vett eredményeit 1930-ban írott cikkében Balogh Edgár így értékeli: „Megszületett annak az új kisebbségi magyar értelmiségnek a magja, amely már nem magát tartja magyar történelmi erőnek, hanem a dolgozó osztályok feltörekvésében látja az új történelmiséget. Az értelmi­ség csupán az új történelmi erőkhöz való viszonyán, tehát a parasztság és munkásság osztályérdekeinek szolgálatán keresztül válhatik maga is építő részesévé az emberi haladásnak.”¹¹

A másik megemlítendő mozgalom szintén kisebbségi területen indul meg és fejlődik ki. Ez az Erdélyi Fiatalok c. folyóirat körül kialakult s e né­ven ismert politikai mozgalom. Kialakulásuk feltételei közül a „kisebbségi” helyzet nagyjából megegyezik azzal, amelyet a Sarlós-mozgalommal kapcsolatban jeleztünk. Ez a mozgalom kezdetben a főiskolai ifjúság szervezkedése és a transzilvánizmus folytatóinak tekintett ék magukat. Célul tűzik ki a magyarság megőrzését és közvetlenül ilyen meggondo­lásból fordulnak a nép széles rétegei, mindenekelőtt a falu felé. Végeznek falukutató szociográfiai munkát is. „Nálunk az erdélyi magyarság létérde­ke, követeli és mind hangosabban a nép széles rétegeinek szervezését, nevelését.”¹² A mozgalom egy másik képviselője az ifjúsági szervezkedés értelméről ezt írja: „A falusegítésnek és a tanoncmunkának rá kell irá­nyítani az erdélyi magyar ifjúság figyelmét arra, hogy a magyar jövőt a dolgozó osztályok feltörekvésében lássa. Ennek az új történelmiségnek pedig csak az az intellektuel ifjúság lehet építő részese, amelyik a maga hivatását a jövő társadalmában a dolgozó osztályok szolgálatában találja fel. Minden szervezkedésnek és mozgalomnak csak akkor van jogosult­sága, ha az a tömegek, a nép érdekében történik.”¹³ Ezek az állásfogla­lások rendkívül fontosak, jelzik azt az utat, amelyen az értelmiség egyes csoportjai közeledtek a nép felszabadításának koncepciójához.

Az Erdélyi Fiatalok mozgalma azonban nem volt egységes. Egyes képviselői továbbmennek a fent jelzett úton és hamar eljutnak a forra­dalmi munkásmozgalomhoz. Más jelentős képviselői pedig egy sajátos harmadik utat keresnek, el akarják magukat határolni mind a bal-, mind a jobboldaltól. „Nekünk semmiképpen sem szabad a marxista-kapitalista háború malomkövei között felőrlődnünk. Nem engedhetjük, hogy riadtsá­gunkat, fejvesztettségünket kihasználva, mindkét oldal minket játszódjon ki ellenfelével szemben. Nekünk belső autonómiára van szükségünk.”¹⁴ Az előbb említett mozzanatok mellett figyelemre méltó ebben a nyilat­kozatban, hogy maga a mozgalom egyik központi alakja riadtságukról, fejvesztettségükről beszél, ami erről az oldalról is alátámasztja azt, hogy ez a mozgalom is bizonyos kiábrándulásból keletkezik.

Az Erdélyi Fiatalok mozgalma kapcsolatot, azonosságot lát Németh László Tanújával, illetve annak szellemével is. „az Erdélyi Fiatalok azon­ban, amely mindig a keresést, az erőnk és helyzetünk számbavételét, világnézetünknek és feladatainknak annak alapján való kialakítását hirdette, csak önmagának igazolását és rokon törekvéseket találhat a Tanú módszerében.”¹⁵

E két, kisebbségi területen kifejlődött mozgalomhoz néhány vonat­kozásban hasonlóságot felmutató csoportosulás: a Szegedi Fiatalok. Ez a csoportosulás kezdetben a tényleges helyzet megismerését tűzi ki célul, majd ebből a csoportból nőtt ki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Ez a mozgalom művészeti, irodalmi és társadalomtudományi csoportosulás volt. Programként tűzik ki a falukutatást, a parasztság „helyzetének megismerését és művészeti eredményeinek felszínre hozását. A mozgalom tagjainak egy része kapcsolatba kerül az illegális forradalmi munkásmozgalommal, majd később az antifasiszta ellenál­lásban is szerepet játszik. Ortutay Gyula írja ezzel kapcsolatban: „Ha nem is íróként, de mint néprajzi kutatónak a két világháború között némi részem volt ebben a mozgalomban.” A Szegedi Fiatalok munkáját már 1935 után „…egyre több szál kötötte a munkásmozgalomhoz.”¹⁶ Ezek a mozgalmak közösek abban, hogy az ellenforradalomból kiábrándult, döntően kispolgári és paraszti származású értelmiség útkeresését fejezik ki. Fejlődésükre több tényező hat. Egyrészt, a munkásmozgalommal és a Kommunista Párttal való közreműködés, valamint ezek eszmei hatása balratolódást eredményez körükben. Ezt reprezentálja a mozgalom jó néhány tagjának fejlődési útja. Ugyanilyen irányban hat az a körülmény, hogy nem maradnak csupán az ideológia szférájában, a szociográfiai munka, illetve e munka során nyert közvetlen élményeik rombolják azokat az illúziókat, amelyekkel terhelten e mozgalmak indulnak. Így tájékozódásuk főirányává a későbbiekben a forradalmi munkásmozgalom válik. Másrészt e tényezők mellett, részben társadalmi bázisuk követke­zetlensége, részben ideológiai tisztázatlanságaik miatt, megmaradnak bizonyos osztályok felettiséggel kapcsolatos illúzióik is. Ez nyilvánul meg a mozgalom egyes képviselőinél meglevő „harmadikutas” elképzelések továbbélésében. Ugyanezen okok miatt egyes képviselőknél jelen van néhány nacionalista mozzanat, illetve ezzel összefüggésben a paraszt­sággal kapcsolatban is továbbélnek bizonyos illúziók. E feltételek együt­tesen ugyanakkor a forradalmi munkásmozgalomtól való távolmaradást, mint melléktendenciát eredményezik.

Az előzőektől némileg különbözött a 20-as évek közepén megalakult Bartha Miklós Társaság. Alapításában közvetlenül főleg az erdélyi származású egyetemi hallgatók vettek részt. Társadalmilag az elége­detlenkedni kezdő, változásokat óhajtó fiatal értelmiség szervezkedése volt. Az elégedetlenség azonban több irányú volt és lehetett, ezért a Társaság eszmei felfogásában és politikai célkitűzéseiben nem volt egységes. Kezdetben Szabó Dezső gyakorolt rájuk erős hatást, ideoló­giájukban fajmítoszt hirdetnek. A 20-as évek végén, a 30-as évek elején a Társaságban balratolódás megy végbe. Előtérbe kerül egy baloldali szárny, amely egyes képviselőiben a marxizmushoz közeledik. Egy másik radikalizálódó csoport kapcsolatba kerül Bajcsy-Zsilinszky Endre agrárpártjával.

E csoportok törekvéseikben ekkor radikális politikai és irodalmi célokat követnek. Földbirtokreformot követelnek, foglalkoznak az agrárproleta­riátus kérdéseivel, falukutató munkát végeznek. E törekvések jegyében ankétokat szerveznek, röpiratokat írnak és Bajcsy-Zsilinszky Előőrsében agitálnak. „1932 márciusában Bajcsy-Zsilinszky Endre védelme alatt néhány társammal megszerveztük a Márciusi Fiatalok szemináriumát. Kiáltványt bocsátottunk szét, főpontjai a következők voltak: földreform, szabadságjogok, együttműködés a paraszt- és munkásifjúsággal, a Duna-völgyi népek testvérisége, népfőiskolák szervezése, népkönyvtárak alapítása, történelmünk teljes újjáértékelése, végül pedig »a mai Magyar­ország szociális arculatának leplezetlen megmutatása«. Ekkor vetődött fel először »Magyarország fölfedezésének« a terve, munkaközösséget akartam teremteni a nagy feladat teljesítésére: feltárni, megmutatni az egészet, mivel a kormányzat szüntelen azzal védekezett, hogy csupán »kirívó« esetekre hivatkozunk, holott az országos helyzet volt kirívó.”¹⁷

Mindennek ellenére sem politikai, sem ideológiai értelemben nem beszélhetünk a Társaság egységéről ekkor sem. Maga Féja Géza írja a későbbiekben: „Ha az Előőrs számait lapozgatjuk, nem lehet kétségünk afelől, hogy a jobb- s a baloldal keveredett hasábjain. De minden jelenséget vissza kell helyeznünk korába, éppen ebben rejlett az Előőrs jelentősége: jobboldali fedezettel baloldali »kifutásoknak« nyújtott lehetőséget. Félmunka volt ez? Lehetséges, de máskülönben a kormányzat már csírájában eltaposta volna.”¹⁸ Az egyik szárny politi­kai orientációjában a forradalmi munkásmozgalom felé fordul, a másik pedig a Bajcsy-Zsilinszky-féle agrárpárt felé. Magában a Társaságban 1932-ben a jobboldali vezetés jut uralomra és ettől kezdve a nagyszámú ellenforradalmi társaság egyike lesz, majd résztvevőinek egy kis cso­portja a nyílt fasizmusig elmegy.

A Bartha Miklós Társaság tevékenységében a 30-as évek elején a gaz­dasági válság következtében kiéleződő társadalmi ellentétek nyilvánulnak meg és hatnak. A kiéleződött osztályellentétek, az uralkodó osztály vál­sága, a parasztság válsága és eltávolodása a rendszer vezető rétegétől, valamint a forradalmi munkásmozgalom fellendülése felveti a társadalmi és szociális kérdések egész sorát. Bár különböző osztályérdekek és célok alapján megfogalmazva, hol demagógiából, hol pedig a tényleges változtatás igényével, bekerülnek a közgondolkodásba a földreform kérdései, a szabadságjogok kiterjesztése és más égető társadalmi prob­lémák. Ebben a helyzetben ténylegesen adott volt az a lehetőség, hogy a fiatal értelmiség két, ellentétes irányban tájékozódó csoportja formailag azonos, vagy majdnem azonos módon vesse fel a kérdéseket ugyanazon a helyen. Az egyik csoport, amelyik a szélsőjobboldalig jutott, kérdésfel­tevései tartalmilag a szociális demagógiát szolgálták, vagy legalább is segíthették azt. A másik csoport pedig e kérdésfeltevéseken keresztül a dolgozó nép, a baloldali politika felé közeledett. Ez a helyzet nemcsak egyes emberek megítélését nehezítette meg és adhatott félreértésekre okot, de ami a legdöntőbb, megnehezítette az ideológiai tisztázódást is.

Más, szempontunkból kevésbé jelentős, reformtársaságok is vannak a 20-as években. Ezek közül megemlítem a Wesselényi Reform Klubot, amely mérsékelt reformokat tűz ki célul, és amelyet bizonyos mértékig a Bartha Miklós Társaság ellensúlyozására hoztak létre. Ideológiájának jelentős vonása a nacionalizmus volt. Végül meg kell említeni a Fiatal Magyarság Körét. E Kört a mérsékelt reformeszmék és a szociális va­lóságszemlélet igénye jellemzi. Mindkét társaságot jellemzi az útkeresés, de politikailag a Szekfű­-Bethlen­-féle reform­konzervatizmus irányába tájékozódnak. Ideológiájukban Szabó Dezső és Szekfű Gyula elkevere­dett hatása jelentkezik. A „népi írók” tábora tehát nem előzmények nélkül szerveződött. A fentebb említett, társadalmi kérdésekkel foglalkozó, tár­saságok mellett még a táborrá szerveződés előtt, a húszas években az irodalomban is jelentkezik egy új irány, amelyet szempontunkból azzal jellemezhetünk, hogy a társadalmi elégedetlenséget, közelebbről a pa­raszti szegénységet, elnyomottságot jeleníti meg. Gondolunk itt Erdélyi József és Illyés Gyula verseire, Kodolányi János és Tamási Áron prózai írásaira. Németh László, a fiatal polgári értelmiség egyik legtehetsége­sebb tagja, felfigyel az irodalomban jelentkező új irányra és már ekkor az irodalomtól várja, hogy az létrehozza azokat az eszméket és műveket, amelyek felrázzák a nemzetet, megújítják azt és ezen az úton továbbra is biztosítják a nemzeti létet. „Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közössé­géhez. Csak a hamupipőkék pártján érdemes lenni s ez a nép a világ hamupipőkéje. Szláv, germán, és latin népek gyűrűjébe verve s letaszít­va régi határairól, féltérden várja a halálos csapást. Ezekben a kritikus percekben a magyar író görcsösen keresi népe létjogát. Fölfedezi erői nagy tartályát, a föld népét s fölfedezi életereje bizonyítékát, a magyar irodalmat. A magyar nép Európa egyik legszívósabb népe, mindent kibírt és sorsa, alkata, nyelve egy csodálatos, sejlő, de ki nem alakult kultúra humuszává rétegezte.”¹⁹

Ilyen előzmények után indul meg a „népi írók” táborrá, mozgalommá való szerveződése. A táborrá szerveződés a 30-as évek elején megy végbe. Ezt jelzik a következő tények és események: 1932-ben indul Németh László folyóirata a Tanú, 1933-ban megjelenik Illyés Gyula cikke az egykézésről, ugyanezen évben jelenik meg a Debreceni Káté, 1934-ben indul a Válasz, a következő évben megjelenik a Kelet Népe. A „népi írók” mozgalma sem a résztvevők osztályalapja, sem az átlagosságon túlmenő politikai program, sem pedig az ideológia szempontjából soha nem volt egységes. A történelmi és társadalmi körülmények változása hol egyik, hol másik csoportjukat helyezte előtérbe. A mozgalom egész történetét két nagy időszakra bonthatjuk: 1. A táborrá szerveződéstől a felszabadulásig. 2. A felszabadulás utáni szakasz. Itt csak az első nagy időszakkal foglalkozunk. Ez az 1945-ig tartó fejlődés további két nagyobb periódusra bontható: 1. Táborrá szerveződésüktől 1938-ig, a Márciusi Front széthullásáig. 2. 1938-tól a háború végéig. Természetesen e főbb szakaszok további kisebb periódusra bonthatók.

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a mozgalommá szerveződés éppen a 30-as évek elejére esik. Ebben egész sor belső és külső történelmi, politikai tényező játszik közre. A döntő belső körülmény az, hogy az 1929-1933-as világgazdasági válság alapjaiban megrázta az ellenfor­radalmi Magyarország gazdasági-politikai berendezkedését. Ez több kö­vetkezményhez vezet a társadalomban. Válságba jut az uralkodó osztály adott politikai rendszere. Kiéleződnek az osztályellentétek, meglazulnak az osztályok közötti szövetségi kapcsolatok. A kormányzati rendszertől eltávolodnak az uralkodó osztályok számára tömegbázist jelentő közép­rétegek. Ez a válságos helyzet arra kényszeríti a különböző társadalmi rétegeket és csoportokat, hogy helyzetüket elemezzék és keressék a számukra legkedvezőbb kiutat. A mi elemzésünk számára ez különösen fontos következmény. Az uralkodó osztály kormányzati rendszerétől eltávolodott középrétegek között ott van ugyanis az értelmiség egy cso­portja, amely a tájékozódás során a parasztsághoz közeledik, mint olyan társadalmi bázishoz, mely megoldhatja a magyar társadalom problémáit.

A mezőgazdasági válság következtében a parasztság jelentős tömegei is eltávolodnak a kormányzati rendszertől, s politikai mozgalmaikban, de íróin keresztül is megoldást keresnek a válságos helyzetben. E válság következtében ismét napvilágra kerül a nagybirtokrendszer megváltoz­tatásának szükségessége, felmerül és vitára kerül a földreform kérdése.

A válság az uralkodó osztályt is arra kényszeríti, hogy bizonyos vál­toztatásokat eszközöljön kormányzati rendszerén, hatalma fenntartása és megszilárdítása érdekében. Ennek egyik legdöntőbb feltétele az volt, hogy a kormányzati rendszertől eltávolodott tömegeket valamilyen for­mában újból felsorakoztassa az uralkodó osztály mellé, és ezzel egyben az aktivizálódó tömegeket is fékezze. Ebben nem mellékes szerep jutott a középrétegek ideológiai befolyásolásának és a szociális demagógia korábban nálunk nem ismert kiterjesztésének.²⁰

E belső helyzethez az eddigieknél nem kevésbé lényeges mozza­natként járult az, hogy „a munkásosztály már kiheverte az 1919-es Tanácsköztársaság leverésének következményeit, gyülekeztette erőit, és kezdte befolyását kiterjeszteni a nem proletár dolgozó rétegek között is.”²¹ Ez a tényező még inkább arra inspirálta az uralkodó osztályt, hogy a közbülső rétegekkel való szövetségét valamilyen módon megerősítse.

A külső tényezők közül egyet emelünk ki, nevezetesen a hitleri fasiz­mus uralomra jutását Németországban, amelyet egyben úgy értékelhe­tünk, mint a nemzetközi munkásmozgalom jelentős vereségét.

Ebben a helyzetben a „népi írók” mozgalmát úgy tekinthetjük, mint két objektív társadalmi tendencia összefonódásának ideológiai, irodalmi és részben politikai kifejeződését. Az egyik tendencia a polgári értelmiség válsága, illetve egy részének a „nép”-hez, közelebbről a parasztsághoz való fordulása. A másik tendencia a parasztságnak az uralkodó rend­szerrel való szembenállása, az a törekvése, hogy a „nemzet” részévé váljon, az ország „parasztországgá” való átalakítására irányuló törekvés. A mozgalom tehát a rendszertől eltávolodott és részben azzal szemben álló középrétegek egy részének elégedetlenségét fejezte ki. Erre a tár­sadalmi háttérre, legalábbis annak döntő mozzanatára utal Kállai Gyula: „A parasztság elégedetlenségének, rendszerrel való szembenállásának adtak hangot a háború kitörése előtt az úgynevezett »népi írók«. Mozgal­muk társadalmi hátterét a parasztság, főleg az úgynevezett hárommillió koldus embertelenül súlyos szociális helyzete képezte. A falukutató írók célja a politikai képviselet nélkül maradt parasztság vezetése és felszaba­dítása volt. Programjukban az első helyet a radikális földreform foglalta el s végeredményben a parasztdemokrácia kiharcolására s a parasztország megteremtésére törekedtek.”²² Ilyen feltételek között növekszik a mozga­lom hatása, különösen az értelmiségi ifjúság és annak egyes szervezetei körében. (Soli Deo Gloria, Pro Christo Diákok Háza stb.) Kovács Imre írja saját indulásáról, de egyben tükrözve a fent említett helyzetet és hatást is: „Az egyetemen meggyőződtem arról, hogy igazam van: ösztönösen a parasztság felé hajoltam vissza. Akkor már sokat beszéltek és írtak újságokban, folyóiratokban, könyvekben, társaságokban, kávéházakban és mindenütt, ahol csak megszólalhattak az emberek a parasztságról és a faluról. Származásom, gyerekkori eml ékeim és meglátásaim köte­leztek: nem sokat haboztam, tudtam, hogy hol a helyem. Az elhatározó impulzust a Pro Christo Keresztyén Evangéliumi Diákszövetség főiskolai internátusában eltöltött éveim adták meg.

Csodálatos hely ez a Hársfa utcai diákotthon. Az ország minden részé­ről és a társadalom minden rétegéből rekrutálódik a bentlakók serege. Falai között állandóan erjedés van. Talán merész a megállapításom, hogy ebben az amerikai diákoktól a magyar diákoknak adományozott öreg házban történelem készül, de van benne valami… Innen indult el annak idején a Bartha Miklós Társaság, itt alakult meg az első kollektív falukutató csoport Magyarországon és itt ringatták a Márciusi Front bölcsőjét is. Az utóbbi kettőnél már én is ott voltam.”²³

A hatás azonban másfelé is megnőtt. Nem érdektelen itt utalni Z. Nagy Ferenc, az ismert parasztpolitikus visszaemlékezéseire. „A közügyekkel foglalkozó parasztemberek között nem kis feltűnést és érdeklődést keltett a »falukutatók« megjelenése: ismert írók falujárásai és állásfoglalásaik a legkényesebb falusi kérdésekben… Magunk között sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról, végül Kolozsi László tanító, a helyi pártszervezet ve­zetőségi tagja személyes ismeretség révén meghívott két falukutató írót. Kovács Imrét és Kerék Mihályt Dévaványára. Külön-külön mindketten el­jöttek, nem nagy nyilvánosság előtt ugyan, de a helyi ellenzéki vezetőkkel késő éjszakába nyúló megbeszéléseket tartottunk. A falvak számtalan olyan szociális problémáját tárták fel előttünk, amelyekről eddig keveset tudtunk. . . Ezek a beszélgetések kedvező hatással voltak mindannyiunk politikai fejlődésére, az enyémre is. Határozottabbá, céltudatosabbá, s talán azt is mondhatom, merészebbé tette politikai munkánkat.”²⁴

Ebben a helyzetben a kormány és az uralkodó osztály számára komoly veszélyt jelentett volna, ha az erősödő forradalmi munkás­mozgalom kiterjeszti befolyását az elégedetlenkedő parasztságra és az értelmiségi ifjúságra. A kormány, ezt elkerülendő, két fő irányban tesz lépéseket. Egyrészt fokozza terrorintézkedéseit a kommunista mozgalom ellen. Másrészt: „A kormány ebben a helyzetben a vereségét kiheverő és aktívan szervezkedő munkásosztálytól akarja visszatartani a parasztságot és az értelmiségi fiatalságot, s ezért is tűri, sőt több­kevesebb diszkrécióval elő is segíti a »népiek« szervezkedését. Így ebben a korszakban és ebben az értelemben a »népi« mozgalom – a mozgalomban résztvevők nagy részének szubjektív szándéka ellenére is – akadályozta a munkásosztály és a parasztság, a munkásosztály és a haladó értelmiség összefogását, és ezzel az uralkodó osztályok érde­keit is érvényesítette.”²⁵ A mozgalom „középréteg” jellege már ebben a kettős funkciójában is megmutatkozott. Ez a jelleg alapvetően rányomta bélyegét minden más ideológiai-politikai megnyilvánulásukra; döntően determinálta ingadozásaikat jobb- és baloldal között. Továbbmenően bonyolítja helyzetüket az az objektív körülmény, hogy a parasztság és az értelmiség nem egységes társadalmi csoportok. Ez tovább lazítja amúgy is laza egységüket és további ingadozások forrása lesz. Ezen okok következtében a „népi írók” táborában állandóan nézetkülönbségek és belső ellentmondások vannak jelen. Az uralkodó osztály a válságból a Gömbös képviselte úton próbált kilábalni. Egyrészt benne látták azt az erős kezet, amely képes a tömegmozgalmakat megfékezni, másrészt Gömbös képviselte azt az irányt, amely a változott helyzetben szociális demagógiájával, jelszavaival képes volt a középrétegekre úgy hatni, hogy ezeket ismét felsorakoztassa az uralkodó osztály mellé. Gömbös programjában a domináns elem a nacionalizmus. Nem kevésbé jellem­ző rá a szociális demagógia, különböző reformígéretek, ez utóbbiak meglehetős ködös általánosságokba burkolva. Gömbös a középrétegek felsorakoztatásában szerepet szánt a „népi íróknak” is. Zilahy Lajos 1934-ben, átvéve a „Magyarország” c. lapot, megkezdi a „híd” építését a „népi írók” és a Gömbös képviselte jobboldali „reformnemzedék” között. 1935 tavaszán Zilahy Lajos – Gömbös sugalmazására – meghirdeti az Új Szellemi Frontot. Ennek politikai tartalma a „népi írók” és Gömbös együttműködése lett volna, közelebbről a lényeges tartalma az, hogy a már meglehetősen széles visszhangot kiváltó mozgalmat a jobboldal felsorakoztassa az ellenforradalmi rendszer oldalán a beígért reformok fejében. Az ötlet körül elég széles sajtóvita alakult ki, amelyben a „népi írók” egyrészt bizalmatlanságukat, gyanakvásukat, másrészt reményei­ket fejezték ki a kormány reformígéreteivel kapcsolatban. „Ám bíztak-é

Gömbösben a szellemi front írói? Inkább tapogatózásról volt szó. Elsö­pörte a Bethlen-rendszert, szüntelen reformokról beszélt, lássuk tehát: csakugyan előbbre lép néhányat? Ha ugyanis tényleg elmozdul politikánk holtpontjáról, akkor legalább remény mutatkozik a »földcsuszamlásra«, így gondolkodott Zilahy Lajos és vele mi is.”²⁶ Az Új Szellemi Front igen különböző álláspontot képviselő írók összefogására tett kísérle­tet. Találóan jelIemzi ezt Bálint György egyik 1935-ben írott cikkében: „Ünnepélyesen hangzó hűségnyilatkozatok sorozatával kezdődött meg a fiatal magyar írók egy részének bevonulása az egység és a tekintély táborába. A menet, mely meglepő tempóban özönlik be a szélesre tárt kapun, eléggé színes összetételű. Régóta »jobboldalinak« ismert írókon kívül vannak itt egykori, rendíthetetlen »osztályharcosok« is, akik újabban ráébredtek, hogy támogatni kell »minden olyan mozdulást«, ami őszintén akar reformokat, és tömegtől, gyakorlati célkitűzésektől mindig húzódozó, filozófus hajlandóságú szellemi emberek, akikben hirtelen ellenállhatatlan erővel mozdult meg a »reálpolitikai« ösztön. A szélső kollektivizmus és a szélső individualizmus tegnapi képviselőinek különös, ritka találkozása az az új egységfront, mely egyébként már csak azért is figyelemre méltó, mert tagjainak jó része egészen kitűnő író, termékeny és értékes írói oeuvre ad komoly hátteret s nyomatékot mostani politikai lépésüknek.”²⁷

Az Új Szellemi Front végül is létrejött, de igen rövid idő alatt bármiféle lényegbeli tevékenység nélkül felbomlott, amikor Gömbös tevékenysége világossá tette, hogy a beígért reformokból semmi nem valósul meg. A Gömbös-féle reformprogramhoz fűzött illúziók csődje nagy politikai csalódása volt a „népi íróknak.” „A napi-politikusok átvették az íróktól a reform stafétabotját, talán nem azért, hogy továbbvigyék, hanem, hogy megfordulva sújtsanak vele” – írja Szabó Zoltán.²⁸ Már ebben a meg­állapításban is ott van a gondolat, hogy az írók mozgalma az az erő, amely képes felvetni a társadalom különböző kérdéseit. Még nyíltabban fogalmazza meg ezt a gondolatot Németh László: „1934-35-ben volt néhány hónap, amikor azt hittük, na most harapódzik át az apostolok tüze a nemzetre. Az írók látszólag egy nyájban, az országban megindult a gondolkozás jégzajlása, az ország első államférfija, a miniszterelnök jelszavainkkal üti ki ellenfeleit.”²⁹ Ezekben a gondolatokban rendkívül figyelemreméltó az, hogy a Gömbös hirdette reformok és saját reform­elképzeléseik között nem látnak lényegbeli különbséget, sőt, mint más megállapításaik is bizonyítj ák, úgy vélik, hogy az irodalomban felszínre hozott gondolatok megvalósulnak és ezzel az irodalom vezető szerepe és az írók „igazi” politikusjellege valósággá válik.

A „népi írók” kapcsolatai Gömbös mozgalmával értetlenséget idéztek elő még olyan körökben is, amelyek szimpatizáltak velük. „Meglepetés volt számunkra, amikor hírét vettük, hogy Zilahy Lajos ezeknek az íróknak egy részével, néhányuk képviseletében megegyezésre jutott Gömbössel, aminek írásos dokumentumaival is találkoztunk. Ez a szövetkezés bizony sokunkat megzavart. A falukutatók követeléseinek teljesítését kétség­telenül bele lehetett illeszteni abba a »reformpolitikába«, amit Gömbös meghirdetett, de míg mi úgy gondolkoztunk, hogy nyugtával dicsérjük a napot, lássuk meg az életben, hogy mit fognak megvalósítani a beígért reformokból, Zilahy és barátai elébe mentek Gömbösnek, bizalmat nyil­vánítottak egy politikus iránt, aki ellensége lehetett Bethlennek, de úgy gondoltuk, inkább személyes versenytársa, mintsem az általa képviselt politikai rendszer tényleges reformátora. Tévedtünk volna Gömbös Gyula megítélésében? Nem sok időre volt szükség, hogy bebizonyosodjék: Zilahyék tévedtek a bizalmukkal és jóhiszeműségükkel.”³⁰ Rendkívül ta­lálóan állapítja meg Bálint György e kapcsolat elemzésénél, hogy „ ezek az írók mozgalmuk ideológiahiányát és bölcseleti légürességét harcias frazeológiával vagy legalábbis harcias hanghordozással kénytelenek pótolni. Szerepük tehát végső fokon abban merül ki, hogy izgatott hangon hirdetik a mérsékletet.”³¹

Kétségtelen, hogy a „népi írók” eme közeledése Gömböshöz csök­kentette befolyásukat baloldali körökben. Ugyanakkor ez a tény, ez a kétségtelen hiba, ez a tévedés ürügyet szolgáltatott arra, hogy később a Márciusi Front alakulásakor, a résztvevők részbeni személyi azonossága alapján a két szervezkedést azonosítsák. Ez az azonosítás nem kevésbé súlyos tévedés volt.

A Gömbösből való kiábrándulásnak, az Új Szellemi Front csődjének volt pozitív következménye is. Rombolta az írók illúzióit, megmutatta azt, hogy az uralkodó osztály egyetlen csoportja sem képes mélyreható re­formokra. „Az »új szellemi front« kezdeményezései és küzdelmei rendre vereséget szenvedtek” – állapítja meg Féja Géza.³² Németh László is a „Nagy Csalásról” beszél 1935-ben, „amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítésé. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorskö­zösséget”.³³ A csalódás hatására a „népi írók” egy része visszahúzódik, de a kiábrándulás másrészt egy tényezőként közrejátszik abban, hogy többségük a „Válasz” körül csoportosulva együtt marad és balra tolódik.

Világosan kell látni, hogy a „népi íróknak” a kormányhoz való eme közeledése nem volt fenntartások nélküli. Ezekben a fenntartásokban a mozgalom résztvevői döntő többségének szubjektív jóhiszeműsége jelenik meg. A jó szándék, a jóhiszeműség mellett azonban adott egy sor olyan tényező, amely elősegíti, mintegy determinálja ezt a közeledést. Az értelmiség objektív helyzete következtében ingadozó természetű. Sok szál köti az uralkodó osztályhoz, attól még válságos állapotában sem szakad el teljesen. Ugyanakkor valami újat keres a régi kormányzati rendszerrel szemben, így kapóra jön neki a látszólag újat hozó, de a régi rend lényegét megőrző Gömbös-féle politika. Így az értelmiségi fiatalság újhoz történő tájékozódási kísérlete egy, csak a látszat szférájában újnak mutatkozó irányhoz kötődik. Másik jelentős tényező a pol itika szférájában az, hogy a KMP politikája a népfront meghirdetése előtt nem minden vonatkozásban volt helyes a középrétegekkel és az ellenzéki pártokkal kapcsoIatban. Erre utal a KMP KB 1936. januári Elvtársi levele, amely helytelenítette, hogy korábban az összes ellenzéki pártokat azonosították a fasizmussal.³⁴ A mi vonatkozásunkban ez azt eredményezte, hogy nem ismerték fel azt, hogy a fiatal értelmiség e tájékozódást kereső része ki­fejezi ugyan az értelmiség válságát, de a válságból, minden ideológiai és politikai bizonytalanság ellenére a forradalmi munkásmozgalom eszmei, politikai és szervezeti támogatásával a munkásmozgalomhoz is vezethet út, és létrejöhetnek a fasizmus elleni széles körű összefogás elemei. A közeledésben ideológiai oldalról is szerepet játszott két fontos tényező. Az egyik a nacionalizmus, amely több-kevesebb mértékben jelen van a „népi írók” gondolatvilágában, és mint egy, különböző áramlatokat meghatározott, egységbe fogó mozzanat jelentkezik. A másik fontos ideológiai közelítő elem az, hogy legalábbis a vezető ideológusoknál, a „népi írók” történelemfelfogása, társadalomszemlélete lényegében ugyanazon elméleti alapokon nyugszik, mint az uralkodó osztály érdekeit kifejező hivatalos „szellemtörténeti” felfogás. (E problémakörök részletes elemzése a tanulmány további részeiben történik meg.)

A külső feltételek közül nem elhanyagolható Hitler uralomra jutása Németországban, ami szélesen kifejlesztett szociális demagógiájával, a nacionalizmus felszításával, „gyökeres változások” hirdetésével a külső és tájékozatlan szemlélő számára átmenetileg a válságból való „nem­zeti” kiút látszatát adhatta. Egyben ez a munkásmozgalom vereségét is jelentette és ezzel erősítette azt a „népi írók” egy részénél meglevő téves elképzelést, hogy a munkásmozgalom történelmi szerepét már eljátszotta. A Gömbössel kapcsolatos illúziók megmutatták e mozgalom gyengeségeit, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a „népi írók” mozgalmának súlyos tehertétele, bizonyos értelmű tragédiája volt az, hogy mozgalommá szerveződésük első kísérlete éppen az Új Szellemi Fronttal esett egybe. Bár csak teoretikus kérdésfeltevés, de egészében nyilvánvaló, hogy a „népi írók” mozgalmának történelmi útja sok vonatko­zásban más, pozitívabb lett volna, ha szervezkedésük első kísérlete nem a kormányhoz való közeledést reprezentálta volna, hanem a munkás­mozgalom, a Kommunista Párt vezetésével történt volna.

A Gömbössel kapcsolatos illúziók csődje, az ezzel összefüggő belső válság is megmutatta már, hogy a „népi írók” mozgalma nem tekinthető minden vonatkozásban egységesnek. Erre utal Erdei Ferenc is 1941-ben írott cikkében visszatekintve „hőskorukra”: „csak a hangulat s a politikai felfogás legáltalánosabb elemei voltak közösek köztünk, mindig, valahányszor programot akartunk fogalmazni, nyilvánvalóvá lettek az eltérések”.³⁵

Ebben az aspektusban látni kell azt is, hogy a Gömbössel kapcsolatos csalódás nem mindenkinél és nem minden illúzióval való leszámolást jelentett. Ez a tény egyébként azt mutatja, hogy nem elsősorban egyéni kvalitásokról és tévedésekről, hanem meghatározott társadalmi csopor­tok helyzetének és érdekeinek kifejeződéséről van szó. Németh László még 1940-ben is így emlékezik vissza: „Ha a Gömbös Gyula helyén akkor egy egészségesebb, bátrabb és eszesebb ember áll, a mostani próba egész más magyar nemzetet talál itt.”³⁶ Majd Kozma Miklósról emlékezve, akit egyébként Gömbösnél magasabbra értékel, így ír: „Minél jobban távolodunk az 1935. évtől, annál többen látják be, hogy ez volt a magyarság utolsó hatalmas alkalma. Ekkor lehetett volna magunkat a nagy történeti megpróbáltatásokra igazán rendbe szednünk. Gömbös megfútta a nyitány kürtjeit: azután nem következett semmi. A választá­sok, az országgyűlés, az első intézkedések: minden csalódás volt. S a háttérben: hahotára készen a rosszakarat imént még megszeppent kara. Májusra, júniusra nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a reformból nem lesz semmi, de író támogatói is kompromittálták magukat.”³⁷ E megállapítá­sokból két igen fontos mozzanatra kell a figyelmet felhívni. Az egyik az, hogy e felfogás szerint a magyarság számára a megújulás, a problémák megoldásának útja azon reformok megvalósítása, amelyeket részben az írók, részben Gömbös hirdetett. A másik, hogy Németh László a hibát lényegében nem látja, nem a Gömbössel való szövetkezésben látja a problémát, nem társadalmilag közelíti meg a kérdést, hanem Gömbös emberi gyengeségében látja azt az okot, ami megakadályozta a reformok megvalósulását. Ez a szemlélet megakadályozza, hogy a társadalom tényleges erőviszonyait felmérje és a valódi mozgatórugókat feltárja.

Ebben az 1935-ig tartó szakaszban vált Németh László a mozgalom fő ideológusává. Ekkor érleli ki azokat az alapvető gondolatokat, amelyek többsége a „népies” ideológia fő alkotóelemévé vált és megmaradt vé­gig annak, még akkor is, ha nem minden elem és nem minden fejlődési szakaszban egyforma erővel jelentkezett, a mozgalom politikai felszínén. Ebből a szempontból Németh László a mozgalom központi alakja, bár személye és eszméi időnként átmenetileg háttérbe szorulnak.

Jegyzetek*

*A jegyzeteket az eredeti közlemény formájában közöljük (a szerk.).

1. Révai József: Válogatott történelmi írások. II. köt. 45. old. Kossuth, 1966.

2. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 196. old. Kossuth, 1964.

3. Féja Géza: Viharsarok. 19. old. Magvető, 1957.

4. Németh László: Kisebbségben. IV. köt. 206. old. Magyar Élet kiadás, 1942.

5. A Márciusi Front 12 pontját lásd: Válasz, IV. évf. 4. szám, 256. old.

6. Erdei Ferenc: Hőskorunk. Kelet Népe, VII. évf. 8. szám, 4. old.

7. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 196. old. Id. kiadás.

8. Balogh Edgár: Hét próba. 365. old. Szépirodalmi, 1965.

9. Uo. 11. old.

10. Fábry Zoltán: Kúria, kvaterka, kultúra. 160. old. Slovenské vydavatelstvo krásnej literatury, 1964.

11. Balogh Edgár: A regősjárástól a szociográfiai intézetig. Erdélyi Fiatalok, I. évf. 6. szám, 84. old.

12. Demeter János: Az erdélyi magyar ifjúság kapcsolatai a néppel. Erdélyi Fia­talok, I. évf. 1. szám, 6. old.

13. Mikó Imre: Az ifjúsági szervezkedés társadalmi iránya. Erdélyi Fiatalok, I. évf. 10. szám, 149. old.

14. László Dezső: Az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak mérlege. Erdélyi Fiatalok, IV. évf. 1. szám, 3. old.

15. Vita Zsigmond: A Tanú harca egy új magyarságért. Erdélyi Fiatalok, VI. évf. 2. szám, 59. old.

16. Ortutay Gyula: Írók, népek, századok. 394. old. Magvető, 1960.

17. Féja Géza: Szabadcsapat. 264. old. Szépirodalmi, 1965.

18. Uo. 217. old.

19. Németh László: Készülődés. I. köt. 39-40. old. Magyar Élet, 1941.

20. E belső helyzet leírásában Kónya Sándor: Kísérlet a totális fasiszta diktatúra megteremtésére Magyarországon (1932-1935) c. kéziratban levő disszertá­ciójának megállapításaira támaszkodom.

21. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 203. old. Id. kiadás.

22. Kállai Gyula: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945. 64. old. Kossuth, 1965.

23. Kovács Imre: A parasztéletforma csődje. 16-17. old. Bolyai Akadémia kiadása, 1940.

24. Z. Nagy Ferenc: Ahogy én láttam… 89-90. old. Gondolat, 1965.

25. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. 203. old. Id. kiadás.

26. Féja Géza: I. m. 365. old.

27. Bálint György: A toronyőr visszapillant. I. köt. 381. old. Magvető, 1966.

28. Szabó Zoltán: A politika betörése. Válasz, II. évf. 5-6. szám, 366. old.

29. Németh László: Kisebbségben, IV. köt. 220. old. Id. kiadás.

30. Z. Nagy Ferenc: I. m. 89. old.

31. Bálint György: I. m. I. köt. 383. old.

32. Féja Géza: I. m. 374. old.

33. Németh László: A minőség forradalma. VI. köt. 403. old. Magyar Élet, 1943.

34. Erre vonatkozóan lásd: Kállai Gyula: I. m. 32. old.

35. Erdei Ferenc: I. m. 4. old.

36. Németh László: Kisebbségben. IV. köt. 220. old. Id. kiadás.

37. Uo. 325. old.

*

Történeti szempontok a „népi írók” mozgalmának megítéléséhez

(Befejező közlemény)

(Alföld, XVIII évf. 2. szám, 1967. február, 59-65.; mindkét részlet az 59. oldalról való.)

Az 1935-től 1938-ig terjedő periódus a „népi írók” mozgalmának a csúcs­pontja, politikailag és irodalmilag egyaránt. Politikailag csúcspont ez a szakasz azért, mert a mozgalom ekkor kerül legközelebb ahhoz, hogy saját nacionalizmusát leküzdve, túllépve parasztközpontúságán, eszköze és eleme legyen egy, a fasizmus és az összefonódott nagybirtok-nagy­tőke elleni, demokratikus munkás-paraszt összefogásnak. Világosan jelzi ezt a Márciusi Front megalakulása, valamint annak programja. […]

Irodalmilag is ez a periódus a mozgalom csúcspontja. Ekkor születnek a nagy visszhangot kiváltó legjobb „falukutató” írások. (Darvas József, Illyés Gyula. Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Féja Géza, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán írásai.) E műveknek igen nagy jelentőségük volt a magyar falusi társadalom szociális valóságának feltárásában. Így van ez, még akkor is, ha e művek egynémelyike megmarad a tények felszínén és a „valódi” mellett az „igazit” csak részben tartalmazza. Bálint György írja: „Hálásan köszönöm magának, Szabó Zoltán, hogy feltárta ezt a helyzetet. Gyönyörű munkájában majdnem minden benne van, amit el le­hetett mondani. Talán csak egyvalami hiányzik belőle: a szenvedők iránti szeretet mellett mintha hiányozna a gyűlölet mindama körülmények iránt, melyek a szenvedésért felelősek. Maga ezt a könyvét a népről írta, hogy segítséget kérjen számára másoktól. Azt hiszem, legközelebbi könyvét a néphez kell írnia, hogy megvilágítsa előtte kegyetlen sorsának okait, és hitet, lendületet adjon neki, hogy önmagán segíthessen.”

*

A „harmadik út” és a magyar társadalom haladásának kérdései (II.)

(Alföld, XIX. évf. 6. szám, 1968. június, 51-59.)

A politika síkján az uralkodó eszme mind a kapitalizmus, mind a szocia­lizmus elvetése. Gondolatilag ehhez szolgál igazolásul az a megfontolás, amely mindkét társadalmat a „lélektelen ráció” rendszereként tünteti fel és ábrázolja. Ilyen minőségben és ebben az értelemben mindkettő ellensége az egyéniségnek, a sokszínűségnek, a „minőség”-nek. Ezért egyik rend sem adhat megoldást a XX. század válságának, nem vezeti ki Európát egyik áramlat sem a krízisből, adott formájában mindkettő elavult. Ugyani lyen meggondolásokból nem oldja meg egyik rendszer sem a magyarság problémáit. Annál is inkább nem oldhatja meg, mert a magyar nemzet belső természete, kis lélekszáma és földrajzi helyzete következtében a „minőség” hordozója és képviselője kell, hogy legyen szükségképpen. A kapitalizmus is és a szocializmus is olyan kultúra, ame lyet az ész irányít, bennük mennyiségi szemlélet uralkodik. A ma­gyar nemzet haladásának biztosításához ezek helyett a „minőség for­radalma”, a „minőség” uralomra juttatása kell. A magyar társadalomnak csak olyan társadalmi berendezkedés hozhat megoldást, amely minden területen – a gazdaság, a politika, a kultúra és a tudomány, az egyéni viszonyok stb. területén – a „sokszínűséget” értékeli. Mindkét egyolda­lúságot képviselő úttól el kell fordulni, bel- és külpolitikában egyaránt a „harmadik oldal”-t kell képviselni és a „harmadik ut”-at megvalósítani. A politikai eszmék legáltalánosabb vonatkozásaiban tehát a kapitalizmus és a szocializmus egy szintre helyeződik, a haladás szempontjából azonosan értékelődik. […]

Ez az antikapitalizmus a szó pontos értelmében nem szocialista jelle­gű, vagy, ha a szocializmus kifejezést általában az antikapitalizmussal azonos értelemben használjuk, romantikus szocializmus. Tudományos értelemben nincs itt tehát szó a kapitalizmus, vagy pontosabban a ma­gántulajdon viszonyainak forradalmi tagadásáról, hanem olyan roman­tikus kapitalizmusellenességről, amely elvet ugyan egy sor kiteljesedett ellentmondást e társadalmi alakulatban, de megőrzi magának a társa­dalmi rendnek az alapjait. (53.)

Az európai kultúrát és ezzel együtt Európát is a ráció egyoldalúsága sodorta válságba. A kultúra válsága nem más, mint a „minőség” elveté­se, a kultúrát tápláló alapoktól való elszakadás. Ez idézi elő a kor két társadalmi rendszerének, a kapitalizmusnak és a szocializmusnak a válságát. Ezzel a szituációval együtt létrejöttek az európai gondolkodás­ban azok a szellemi-gondolati irányok, amelyek az új kultúra csírái és előfeltételei, és mint ilyenek megújulást eredményeznek és kivezethetik az európai kultúrát a válságból. Lényegében ez a „szellem” megújulá­sa, a „minőség” újjászületése, a sokszínűség, az irracionális mélység helyreállítása, illetve mindennek gondolati állítása és igazolási kísérlete. A XX. század úgy jelenik meg ebben az ideológiában mint olyan, amely elismeri a változatok gazdagságát és ezzel újjászületést idézhet elő a kapitalizmus és a szocializmus által egyszínűvé tett Európában. Ebben a folyamatban elvileg jelentős szerepet tölthet be olyan nép és nemzet is, amely számbelileg nem veheti fel a versenyt a nagy európai népekkel és így a „mennyiség” versenyében nincs reménye. Itt a kis nép is lehet nagy, mert ez is hordozhatja és kifejezheti a „minőséget”, a sokszínűséget, képviselheti a változatok gazdagságát. Így lehet a „minőség forradalma” a magyarság megmentője. A magyar nemzetnek fennmaradása és ha­ladása érdekében ezt a szellemi sokszínűséget kell képviselnie a ráció szürkeségével, a mennyiség uralmával szemben. Ez lehet a magyarság szerepe és történelmi küldetése Európában. A legnagyobb szorongásból így nyílik kiút a magyarság számára, a szükségből erényt csinálhat sze­repének és sorsának vállalásával. Ez nemcsak általában vett lehetőség, mert a magyar nemzetnek ehhez a szerephez megvannak az adottságai – véli ez az ideológia. (56.)

Végső következtetésként a „harmadik út” e formájáról a követke­zőkhöz jutunk. A „magyar radikalizmus” nem volt képes megoldani a parasztság és a magyarság problémáit mindenekelőtt azért, mert ezt a munkásosztálytól és annak politikájától függetlenül akarta megtenni. Így az általa javasolt „nemzeti” megoldás sem volt sem nemzeti, sem pedig megoldás. Ebben nem utolsó tényezőként játszik szerepet az, hogy megkísérelte a magyar társadalom haladását elszigetelni a nemzet­közi haladás fő áramlatától. A haladásként megjelölt út nem valóságos haladás, hanem önmagában utópia, mint ahogyan az a hozzávezető út is. Ez az általános szintű utópia pedig konkrét tartalmában haladó és konzervatív elemek összessége lehet. Azt azonban, hogy a konkrét feltételek között ezek közül melyik kerül vezető áramlatként előtérbe, nem maga az áramlat határozza meg, hanem az alapvető osztályok erő­viszonyai és a mozgalom társadalmi bázisának ettől függő ingadozásai. A magyar társadalom haladásának kérdéseit reálisan csak a munkás­osztály bázisáról és érdekeiről lehetett és lehet megoldani, elméletileg és gyakorlatilag egyaránt. (59.)

2012 folyamán két fontos tudományos monográfia is megjelent, ame­lyek valamiféle összefoglalót kívántak adni a mozgalomról, illetőleg új szempontokat is ajánlani a további kutatásokhoz, többek között azzal, hogy megkísérelték a népiként meghatározott áramlatokat és szerzőket kategorizálni, csoportosítani, egymással és a korabeli politikai élet más szereplőivel összehasonlítani. Bár a két mű más léptékű, szempontjaikat azonban érdemes összevetni, mivel olykor egymással is polemizálni látszanak. Az egyik, Papp István, az Állambiztonsági Szolgálatok Tör­téneti Levéltárában dolgozó történész-kutató könyve, A magyar népi mozgalom története 1920-1990 általános áttekintésre törekszik, emel­lett olvasmányos stílusával nemcsak a tudományos kutatást, hanem a történelmi ismeretterjesztést is segíteni kívánja. Munkájáról elmondható, hogy a téma legátfogóbb feldolgozása Borbándi Gyula összefoglalója óta (Borbándi 1976).² A másik mű szerzője Bognár Bulcsu, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció és Médiatudományi Intézetének docense. Az ő könyve, A népies irányzat a két világháború között sokkal inkább a szakmai, tudományos közönségnek szól; alcíme (Erdei Ferenc és a harmadikút képviselői) azt is sejteti, hogy a mozgalomnak nem az egészével, hanem egy szűkebb csoportjával kíván foglalkozni. (Bár két­ségtelen, hogy a maga idejében éppen ez a csoport alkotta a mozgalom központját, mondhatni „élcsapatát".) Valójában a két világháború közötti időszakból is inkább a harmincas évek második feléről és részben a negyvenes évekről, a népi mozgalom akkori időszakáról, a szociogáfusok színre lépéséről, valamint a Márciusi Front céljairól és felbomlásáról szól ez a könyv, olyan eseményekről, amik Pappnál a mű átfogó jellegéből fakadóan csak egy epizódját alkotják a történetnek. Ezenkívül, Bognár könyvének mégiscsak van egy központi alakja, Erdei Ferenc; a többi népi író, teoretikus és szociográfus gondolatai alapvetően az Erdeivel való összevetésből bontakoznak ki.³ Papp ezzel szemben az egészre koncentrál, bár értelemszerűen nála is vannak, akik a többieknél nagyobb hangsúlyt kapnak.

A két könyv azért jól összehasonlítható, mert bár Bognár Bulcsu szocio­lógus, végső soron mindkét mű inkább eszmetörténeti jellegű, és fontos politológiai kérdéseket is feszeget. Végül is maga a népi mozgalom is elsősorban egy eszmei komplexum volt, amelynek képviselői időről időre a politikai cselekvés mikéntjének kérdésével találták szembe magukat. Éppen ezért magának a két világháború közötti mozgalomnak is az egyik legfontosabb kérdése volt, hogy egyben tartható-e az a kör, amely magát népiként határozta meg, és ha nem, akkor milyen áramlatok mentén fognak az egyes gondolkodók útjai szétválni, más szóval mi határozza meg, hogy a meglévő politikai erők közül melyikhez fognak csatlakozni, illetőleg mennyire marad terük az önálló, független cselekvésre. Ezért aztán a mozgalom kutatóinak is egyik fő kérdése: milyen irányzatokra bontható szét a népi mozgalom? Körvonalazható-e a kezdetben nagyon összetartónak mutatkozó kis írói csapatban úgynevezett „jobbszárny", „balszárny", és „centrum", vagy a kategorizációhoz más szempontokat kell keresnünk? Illetve az egyes időszakokban az egyes irányzatoknak a leglogikusabban mely politikai szereplők lehettek a szóba jöhető szö­vetségeseik, milyen alternatívák között választhattak?

Papp István elsősorban egy generációs sorrendet állít fel a népi írók között, kifejtve, hogy mi teszi annyira jellegzetessé a mozgalom egyes hullámait.⁴ Ilyen szempontból az első írói csoportnak azok számítanak, akik a húszas években (inkább ezeknek második felében) lettek a ma­gyar irodalom befutott alakjai, akik személyes indíttatásukat jellemzően a Nyugattól, a Bartha Miklós Társaságtól vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre köréből szerezték. Ebbe a hullámba tartozott Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István, Féja Géza, Kodolányi János és Németh László. (Idesorol­ható még Tamási Áron és Szabó Pál is.) A második hullámot jelentik azok a fiatalabbak, akik már a harmincas évek közepén kerülnek a népi írói társaságba, és közös jellemzőjük a társadalomtudományos érdeklődés; belőlük lettek a népi irodalom legjellemzőbb műfajának tartott szociográ­fia legnagyobb művelői. Ebből a körből Papp István a legnagyobbnak Kovács Imre, Szabó Zoltán és Erdei Ferenc „triászát" tartja. (De részben ugyanide sorolható az Erdeivel együtt a Szegedi Egyetemről érkező Bibó István is.) A harmadik hullámban (harmincas évek vége, negyvenes évek eleje) válik a népi mozgalom divattá, illetve valódi mozgalommá, amelyben nemcsak az írók, hanem olvasóik, rajongóik is egyre nagyobb szerepet kapnak. Ekkor csatlakozik a körhöz egyre több egyetemista, különböző „országmentő" tervekkel. Végül a negyedik hullám a népi kol­légisták hulláma, akiknek érkezése, és bekapcsolódása a mozgalomba már leginkább a negyvenes évek elejéhez kötődik (a Györffy Kollégium létrehozásával), majd a háború után válik ez (a népi kollégiumi mozga­lom) egy külön mozgalommá, most már nem is a népi mozgalmon belül, sokkal inkább abból kinőve.

Ebben a jól felépített időbeli vonalban különös figyelmet kap Pappnál Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula és Bibó István. Németh és Veres elsősorban azért, mert őket a legnehezebb beállítani a fenti „ge­nerációs sorba", a népi mozgalomnak meghatározó, fentebb felsorolt „hullámai" vagy „iskolái" közül egyikbe sem tartoznak igazán, inkább egy-egy önálló iskolát képviselnek. És egyféle váteszszerepet vállalnak magukra. (Ez a szerep egyébként a népi írók egyikétől sem idegen, de ennek a két embernek az esetében a legfeltűnőbb.) Illyés Gyula mint a népi mozgalom „nagy szervezője" kap fontos szerepet. (Habár egyszemélyes irányadó vezéregyéniség ő sem lett.) Bibó István pedig azért hangsúlyos szereplő, mert ő lett a népi mozgalomnak az utókor által legelismertebb teoretikusa, aki egyúttal valamiféle szintézist próbált teremteni a többiek elképzeléseiből.

Bognár a kategorizálásnál sokkal inkább követi a szociológus Némedi Dénes szempontjait (Némedi 1978), amelyet részben Révai Józsefnek a népiekről tett megfigyelései alapoznak meg (Révai 1946) Ennek lé­nyege, hogy a népi írókat a polgárosodáshoz, mint folyamathoz való hozzáállásuk szerint lehet elsősorban csoportosítani. Bognár könyvében az egyes irányzatok elkülönítését leginkább az jelzi, hogy kiket tárgyal egy fejezetben az Erdei Ferenccel való összevetés során. Bognár is elkülönít az írókon belül egy radikális szárnyat (amelyet Révai annak idején „narodnyik"-ként határozott meg az orosz narodnyikokra, illetve eszerekre emlékeztető elképzeléseik miatt), amelynek célja egy polgári (kapitalista) fejlődést részben átugró, széles önkormányzatiságon ala­puló új rendszer, „népi demokrácia", más szóval „parasztszocializmus" kialakítása.⁵ Ebbe a csoportba sorolja Bognár (és Révai is) Féja Gézát és Veres Pétert. Ezzel szembeni másik irányzatként a polgári fejlődés (vagyis a paraszti polgárosodás) és az itt kevéssé kifejtett polgári de­mokrácia iránt elkötelezett Szabó Zoltánt és Illyés Gyulát határozza meg. E között a két irányzat között „lebeg" átmenetként Erdei Ferenc és Ko­vács Imre. Az ő kategorizálásukat viszont már természetesen nemcsak a harmincas években írt szociográfiáik és politikai tevékenységük határoz­za meg, hanem a Nemzeti Parasztpártban 1945 után játszott szerepük is. Kovács Imre korábbi „parasztforradalmár"-radikalizmusa ekkor a polgári demokrácia értékeinek védelmezésébe csap át, míg Erdei, aki alapve­tően a paraszti polgárosodás hívének vallotta magát,⁶ a Horthy-rendszer elitjével is kiegyezni képtelen radikalizmusa⁷ miatt (Vereshez hasonlóan) a kommunisták felé orientálódik.

Ugyanakkor Bognár is és Papp is fontos igazodási pontként hatá­rozzák meg a népiek számára a két világháború közötti korszak máig ellentmondásosan megítélt íróját (és önjelölt irodalmi vezérét), Szabó Dezsőt. Bár Papp részletesebb áttekintést ad Szabó Dezső szerteágazó életművéről, a népi írók későbbi csoportosításánál nála is ugyanúgy, mint Bognárnál a sokszor olcsó hatásvadászatot sem mellőző írónak az etnonacionalista⁸ szólamain lesz a hangsúly. Vagyis Szabónak azokon a gondolatain, amelyek a magyar társadalom problémáit a magyar etnikum küzdelmeként mutatják be a külső, idegen, „magyartalan", káros hatá­sokkal szemben. („Idegen hatás" alatt elsősorban „németet" és „zsidót" értve.) Papp és Bognár szerint is fontos szerepet játszott a népi íróknál, hogy ez az elképzelés mennyire lett meghatározó a gondolkodásukban. Ezt a hatást persze a két szerző eltérően értelmezi.

Bognár Bulcsu arra igyekszik rámutatni, hogy ez az „etnicista" értel­mezés végig jelen volt a népiek minden irányzatának legalábbis a reto­rikájában. Megfigyelhetjük ennek elemeit a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt amúgy kifejezetten „haladónak" ítélt programjában is.⁹ Bog­nár nem tagadja, hogy az „idegen veszély" jelszava más-más hangsúlyt kaphatott a mozgalom egyes képviselőinél, és ez sokszor meghatározta pillanatnyi állásfoglalásaikat. Ugyanakkor tartózkodik attól, hogy ennek alapján próbálja tovább variálni a mozgalom tagjainak kategorizálását.

Papp könyvében ellenben nagyon is fontos szerepet kap mindez. Ő egyértelműen elkülönít a népi mozgalmon belül egy nyomon követhető „Szabó Dezső-vonalat", amit nevezhetnénk „népi jobbszárnynak". En­nek egyik képviselője lesz Németh László, mint Szabó Dezső „legjobb tanítványa", aki ugyanakkor jóval szalonképesebben (de még mindig sokszor szerencsétlenül félreérthetően) tudta megfogalmazni azt, amit „mestere" néha a hatás kedvéért szándékosan sértően írt le. Másrészt, a részben apolitikus Németh Lászlón kívül sokkal inkább a politikai „Szabó Dezső-vonalhoz" tartozik Papp könyvében a Magyar Élet és a Magyar Út folyóiratok köre, azok, akik jellemzően valamely keresztény ifjúsági szervezetből vagy az egyetemi Turul Szövetség „népi balszárnyából" indultak, esetleg kapcsolatban álltak a Magyar Testvéri Közösség nevű (később bűnbaknak kikiáltott) erősen etnicista, de alapvetően antifasiszta titkos szervezettel.¹⁰

Mindemellett érdekes módon sem Papp Istvánnál, sem Bognár Bulcsunál nem esik szó egy hasonlóan elkülöníthető ifjú „népi balszárnyról".¹¹ Itt megint a népi mozgalom tágabban értelmezett körére gondolunk, akik között megrajzolhatók egy társadalmi átalakulást minden esetben az etnikai szempontok fölé helyező, „népfrontos", antifasiszta irányzat körvonalai. Idesorolhatjuk a Márciusi Front debreceni „élcsapatát", azaz a Tovább folyóirat körét, a budapesti, Donáth Ferenc vezette Egyetemi Kört, a negyvenes években pedig a Györffy-kollégistákat, majd az ő kezdeményezésükre induló népi kollégiumi mozgalom nagy részét. Va­lamint a határon túli magyar fiatalok néhány mozgalmát is: Csehszlová­kiában a Sarló-mozgalmat, Erdélyben a Korunk folyóirat íróinak jelentős részét. Mindennek hangsúlyozása, hogy a népi mozgalmon belül ilyen irányzat is volt, azért is fontos, mert ezeknek a népi mozgalom ifjúsági irányzatai közötti szemléletbeli különbségeknek a figyelembevételével sokkal érthetőbbek lesznek a II. világháború utáni rendszer belső politikai küzdelmei is.¹²

Foglaljuk össze, milyen tanulságokkal szolgálhat, és milyen új szem­pontokat vethet fel a tavaly megjelent két fontos kötet a népi mozgalom jövendő kutatói számára!

Az első, hogy a népi mozgalom két történelmi problémára próbált megoldást adni: egyrészt a magyar társadalomban meglévő, részben rendies jellegű hatalmas osztálykülönbségek mérséklésére, másrészt a magyar nemzettudat megoldatlan problémáira. A két kérdés részben összefüggött, részben külön is vált egymástól. Ha a népi mozgalom irány­zatait, képviselőit kategorizálni próbáljuk, fontos megfigyelnünk, hogy a két probléma közül melyik mekkora hangsúllyal jelenik meg a mozgalom egyes képviselőinél, illetve hogyan függnek össze egymással.¹³

A második, hogy a politikai jobboldal és baloldal „klasszikus" ellentét­párja nem minden történelmi, politikai és politológiai ellentétre húzható rá, és ez különösen így van a népi mozgalom értelmezésének esetében. Szükséges a „polgárosodás", „szocializmus", „agrárdemokrácia", „kollek­tivizmus" szavak értelmének közelebbi tisztázása is tárgyunk esetében. Valamint (mint már szó volt róla) az olyan, azóta megváltozott jelentésű fogalmak eredetének tisztázása, mint „népi demokrácia" és „nemzeti radikalizmus".

A harmadik, hogy a népi mozgalmat nem értelmezhetjük kizárólag legszűkebb körének, teoretikusainak, a népi íróknak szemszögéből, az ő közvetlen hatásukat is meg kell vizsgálni, értelmezni a népi mozgalom kevésbé központi irányzatait is. (Itt utalnék az előbb körvonalazott ifjúsági népi „jobbszárnynak" is nevezhető etnicista vonalra és az ifjúsági népi „balszárnynak" is nevezhető népfrontos vonalra.¹⁴)

A népi mozgalom története átnyúlik a II. világháború utáni időkre is. Ezeket az éveket (elsősorban az 1944 és 1947 közötti időszakot, az „újjáépítés korát"), nem értelmezhetjük kizárólag az akkori koalíciós (és esetleg koalíción kívüli) pártok hatalmi-politikai küzdelmeinek tükrében. Egy részletes politikatörténeti vagy eszmetörténeti elemzésnél a pár­tokon kívül/ felül álló eszmerendszereket, társadalomértelmezéseket is vizsgálni kell. Ezek alapján el kell különíteni a pártokon belüli és az eszmerendszereken belüli irányzatokat, és ezek eredményei alapján is megvizsgálni, milyen alternatívák adódhattak az egyes döntéshozók számára az adott időszakokban, illetve azt, hogy mi motiválhatta egyes gondolkodók állásfoglalásait bizonyos kérdésekben.

Az ilyenfajta további vizsgálatokhoz mind Bognár Bulcsu, mind Papp István könyve kiváló alapvetéseket, illetve vitaszempontokat ad. Biztosak lehetünk abban, hogy a magyar eszmetörténet kutatói számára hamaro­san alapműnek fognak számítani.

Jegyzetek

¹ 2010-ben Erdei Ferenc, 2011-ben Bibó István, 2012-ben Szabó Zoltán, idén pedig Kovács Imre születésének századik évfordulójához érkeztünk; róluk több konferencia és kiállítás is megemlékezett.

² Első magyar kiadása: Borbándi 1983, illetve ugyanez később: Borbándi 1989. Ide lehet még sorolni a szerzőnek egy másik, hasonlóan átfogó képre törekvő gyűjteményes kötetét is, amelyben a mozgalommal kapcsolatos cikkeit, tanul­mányait gyűjtötte össze: Borbándi 2000.

³ A szerző egyébként is az utóbbi években elsősorban Erdei Ferenc életművét igyekezett körbejárni. A munka korábban megjelent részletei pl. Bognár 2009a; Bognár 2005; Bognár 2009b.

⁴ Más értelemben használja a szerző a „generáció" szót. A népi mozgalom „első generációjának" nevezi a két világháború közötti mozgalmat, a „klasszikus" népi írókat (és ezen belül különít el különböző időbeli alcsoportokat), „második generációnak" pedig a Kádár-korszak népi ellenzékét. Bár nem teszi teljesen egyértelművé, hogy a személyi kapcsolatokon túl mennyire tekinti ezt a két generációt egymással kontinuusnak.

⁵ Bognár Bulcsu gyakran használja a „nemzeti radikalizmus" kifejezést erre az irányzatra. Bár külön magyarázat nincs rá, a könyv egészéből egyértelműen kiderül, hogy itt nem a kifejezés mai divatos értelmezéséről van szó. Ez egyben intő példa is a jelen történészeinek és politológusainak, hogy mennyire átalakul­hatnak az egyes kifejezések (mint „népi demokrácia", „nemzeti radikalizmus", „szocializmus") jelentései különböző történelmi korokban.

⁶ Huszár Tibor például éppen a nyugat-európai (illetve „északi", azaz skandináv) minták szerepét emeli ki Erdei Ferenc politikai álláspontjának korai alakulásá­ban: Huszár 1991, 4. Bognárnál sokkal inkább Erdei polgárosodáskoncepció­jának utópikussága lesz hangsúlyos, hiszen részben egy regionális fejlődési modellhez (az alföldi tanyás mezővárosi fejlődéshez) akarta igazítani a magyar parasztság egészének jövőbeli fejlődését.

⁷ Mint Bognár felhívja rá a figyelmet, Kovács Imre írásainak harcias hangvétele ellenére már a harmincas években is kompromisszumkészebbnek mutatkozott Erdeinél: Szekfű Gyulával való barátsága, illetve a Teleki Pállal való felemás munkakapcsolata is ezt jelzi.

⁸ Etnonacionalizmuson, illetve etnicizmuson itt a nacionalizmusnak azt a formáját értem, amely a leszármazásból, a vérségi kapcsolatokból próbálja levezetni a nemzeti érzést és ideológiát, tehát a nemzet fogalmának egy mind az államna­cionalizmusnál, mind a kulturális nacionalizmusnál szűkebb értelmezését.

⁹ De még az antiszemitizmus ellen végig következetesen harcoló Kovács Imre sem tudta kivonni magát ennek az értelmezésnek a hatása alól, hiszen 1945 után, minden demokratikus kiállása mellett is egyik legelvakultabb, legkímélet­lenebb sürgetője lett a magyarországi németek kitelepítésének.

¹⁰ Két legtipikusabb képviselője ennek a népi „jobbszárnynak" éppen a két előbb említett lap szerkesztője 1944 előtt: a Magyar Úté a Soli Deo Glóriából indult Gombos Gyula, a Magyar Életé pedig a korábban az egyetemi Turul Szövet­ségben fontos szerepet vivő Fitos Vilmos.

¹¹ Bognár esetében ez azért érthetőbb. Mint már szó volt róla, ő inkább a népi mozgalomnak egy szűkebb körével, a fő ideológusokkal, írókkal foglalkozik. Egyébként is kerüli elemzésében a „jobboldali", „baloldali", illetve „jobbszárny", „balszárny" címkéket, amit alapvetően helyeselhetünk, hiszen látszik, hogy a politikai gondolkodásnak ez a bipoláris, „egydimenziós" értelmezése a közélet­ben nem tett jót a történettudománynak sem.

¹² Például a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt egymáshoz való furcsa viszonya, és az is, miért nem álltak ki a Györffy-kollégisták a Magyar Testvéri Közösség elleni koncepciós per idején azok mellett, akik az antifasiszta ellenállási mozgalomban harcostársaik voltak.

¹³ Ez különösen fontos a mozgalomban bekövetkező „szakadások" vizsgálatánál. Vagyis hogy például milyen szempontok miatt esett szét a Márciusi Front, és miért kerültek szembe egymással a Nemzeti Parasztpárt tagjai.

¹⁴ A fent kifejtett okok miatt én személy szerint helyesebbnek tartom az „etnicista" és a „népfrontos" kifejezéseket, mint a „jobbszárnyat" és a „balszárnyat".

Hivatkozott irodalom

Bognár 2005: A harmadik út és a mezővárosi társadalomfejlődés. Szociológiai Szemle, 2005/2. 40-56.

Bognár 2009a: A népi szociográfia nemzeti radikalizmusa. Erdei Ferenc, Féja Géza és Veres Péter társadalomszemléletének kapcsolódásairól. Szociológiai Szemle, 2009/2. 60-77.

Bognár 2009b: A paraszti válság és a harmadikutas válaszok. Erdei Ferenc, Illyés Gyula és Szabó Zoltán a népi szociográfusok mozgalmában. Korall, 2009/36. 141-159.

Borbándi Gyula 1976: Der Ungarische Populismus. Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts. München

Borbándi Gyula 1983/1989: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemze­dék. New York/Budapest, Püski Kiadó

Borbándi Gyula 2000: Népiség és népiek. Esszék, tanulmányok, cikkek. Budapest, Püski Kiadó

Huszár Tibor 1991: Párhuzamok és kereszteződések. Erdei Ferenc, Bibó István és a Márciusi Front. Szeged-Makó, ELTE Szociológiai Intézet – József Attila Múzeum

Némedi Dénes 1978: A „polgárosodás" a népi szociográfiában. Szociológia, 3. 415-434.

Révai József 1946: Marxizmus és népiesség. Budapest, Szikra Kiadó

Az oktatási rendszer válsága valójában nem az, aminek a bevett klisék alapján látszik – figyelmeztet a szerző. A cikk a valódi kritikai szellemiséget nemzetközi összefüggéseiben mutatja be, különös tekintettel az OECD oktatáspolitikai „evangéliumának" visszás szerepére és a magántőke térnyerésének következményeire.

Kérdés azonban, hogy az adott helyzetben is teljesülhetnek-e azok az oktatással szemben támasztott társadalmi elvárások, amelyek a modernizáció eszmevilágában gyökereztek. Képes-e az iskola az adott körülmények között is hathatósan közreműködni a társadalmi egyenlőt­lenségek csökkentésében? Vajon valóban kiegyenlítődnek az esélyek azáltal, hogy a felsőoktatás mindenki előtt nyitva áll? Hogyan, milyen anyagi forrásból és kinek a számára válhat lehetővé az egész életen át tartó tanulás, és ez milyen módon járul hozzá az egyén és a közösség jóllétéhez – hiszen korábban egy adott hivatás iránti elköteleződés volt az érték. Ezek és hasonló kérdések gyakran felmerülnek a gyakorló szakem­berek és a laikusok körében, nyílt vita azonban nem folyik róluk. Közben a legtöbb országban – így Magyarországon is – folyamatosan elhangzik, hogy az oktatás válságban van, és egymást érik az oktatási reformok. Írásomban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek a változtatások sehová sem vezetnek, mivel nem a valódi helyzet értékelésén, hanem elvont elméleti konstrukciókon, valamint az oktatástól független érdekeket tükröző, hamis megállapításokon alapulnak.

Az oktatás nemzetközi kutatásában, ahogy más kérdésekben is, a kisebbséghez tartoznak a valódi kritikai szellemiséget képviselő kutatók. Munkájuk Magyarországon szinte teljesen ismeretlen, holott a tanul­mányomban idézett szerzők művei közül jó néhány az interneten is, könyvtárakban is hozzáférhető. A témában talán legnagyobb tekintélynek örvendő brit szakemberek: Halsey, Brown és Lauder, akik mintegy más­fél évtizede foglalkoznak a globális korporatív gazdaság és az oktatás összefüggéseivel, az IQ-vitában tűntek fel az 1970-es évek elején. Az oktatás, a gazdaság és a társadalmi változások témáját két vastag kötet

(Halsey és mtsai. 1997; Lauder és mtsai. 2006) több mint száz tanulmá­nya dolgozza fel. Közös a két kötetben, hogy bevezető fejezetük Marx és Engels, Durkheim és Max Weber egy-egy írását tartalmazza. A szer­kesztők a 2006-os kötet előszavában fontosnak tartják leszögezni: „Az ő fogalmaik és intellektuális törekvéseik továbbra is nélkülözhetetlenek az oktatásszociológiában: az osztály, a kizsákmányolás, az imperializmus, a bizonyítványokért való versengés fogalmai állnak elemzésünk középpont­jában” (Lauder és mtsai. 2006, 63). A kötetekben szereplő tanulmányok arról tanúskodnak, hogy a felsorolt szerzők és fogalmak alkalmazása segítségünkre lehet az oktatás válságtüneteinek megértésében is.

Gazdaság és oktatás a II. világháború után

Halsey és munkatársai a (1997) az első tanulmánygyűjtemény beve­zetésében abból indulnak ki, hogy a globális gazdaság által teremtett társadalmi feltételek alapvetően különböznek a II. világháborút követő évtizedekéitől. A hatvanas-hetvenes években a nemzetállamok és in­tézményeik jóval jelentősebb hatást gyakoroltak polgáraik életére, mint ma – hívják fel a figyelmet. A történészek az 1945-1975 közötti három évtizedet gyakran említik úgy, mint egyfajta „aranykort”. A II. világháború utáni negyedszázadot a fejlett országokban korábban ismeretlen gaz­dasági és társadalmi fejlődés jellemezte, ez az időszak ténylegesen is a szociális piacgazdaság, az egyénközpontú fogyasztói társadalom létre­jöttének és működésének korszaka. A fejlett kapitalista országok össz­termelése 1973-ban 180%-kal nőtt 1950-hez képest. Ám a növekedés mértékénél nem kevésbé volt fontos – emelik ki az idézett szerzők – hogy a megtermelt jövedelemből minden társadalmi réteg részesült. Egyebek között a fizikai dolgozók bére is évenként 3,5%-kal gyarapodott. Ez azt jelentette, hogy a munkába lépő új nemzedékek lényegesen jobb anyagi helyzetből indultak, mint a szüleik. A XX. század harmadik negyedében a fejlett országok politikai döntéshozói mind a gazdaság, mind a szociális juttatások szintjén a prosperitás, a biztonság és az esély hármasságát képviselték – szögezi le a tanulmány.

A II. világháború utáni évtizedekben az oktatás kitüntetett helyet foglalt el a fejlett ipari országok belpolitikájában, mégpedig két fontos és empiri­kusan is igazolt tény alapján – írják Halsey és munkatársai (1997). Ekkor a gazdasági fejlődésnek még elengedhetetlen feltétele volt, hogy legyen megfelelő számú képzett, a feladathoz illeszkedő tudással rendelkező munkavállaló. A technika és a technológia folyamatos fejlődése miatt fontos volt, hogy megfelelő szaktudású emberek végezzék a feladatokat, hogy az összetettebb munkák a legrátermettebbek kezébe kerüljenek. A XX. század hatvanas-hetvenes éveiben még úgy tűnt, hogy az oktatás segítségével leépíthetők a társadalmi korlátok, a tanulás segítségével bárki, aki arra érdemes, elindulhat a társadalmi felemelkedés útján.

Az oktatás lehetőségeit bővíteni kellett, mert széles körben elfogadott nézet volt, hogy az alacsony szakképzettséget igénylő munka aránya fokozatosan csökkenni fog: ezeket a feladatokat mindinkább a gépek ve­szik át, az embereknek csak a kvalifikált munkát kell elvégezniük. Mind­ezeken túl az oktatást a demokrácia általános feltételének tekintették. A demokrácia és az oktatás szoros kapcsolatára vonatkozó megállapítás Dewey-től származik, aki úgy vélekedett, hogy a demokrácia több, mint politikai rendszer: az együttélés módja, közös szociális tapasztalat. Az az iskolafajta, amely a leginkább megfelelt ennek a közösségi létnek, az egységes állami iskola. A közösség által működtetett iskolarendszer többségében azonos tanterv alapján képezték a különböző társadalmi osztályba tartozó, vallású, nemű tanulókat, hogy valamennyien a részévé váljanak ennek a közös tapasztalatnak. A modernizációs értékek szem­szögéből – szögezik le a szerzők – az azonos tanterv alapján működő iskola szolgálja a társadalmi progressziót, mivel ez a legalkalmasabb, hogy csökkentse a származás és az etnikum következményeképpen kialakuló hátrányokat.

A növekvő állami támogatás mellett az ötvenes-hetvenes években a foglalkoztatás mennyiségi és minőségi bővülése felgyorsította az oktatási expanziót, amelynek hatására gyorsan nőtt a magasabb szintű iskolákba beiratkozók és az ott bizonyítványt szerzők száma. Halsey-ék adatai sze­rint 1938-ban az Egyesült Királyságban a 11-18 éves gyerekeknek még csak 8,4%-a járt iskolába, 1951-re azonban az arányuk 30%, 1968-ra pedig 38% lett. Ugyanebben az időszakban a háromszorosára, 69 000-ről 215 000-re nőtt a felsőoktatásban tanulók létszáma. Ez volt az oktatási expanzió első hulláma, amely a hetvenes évekig tartott. Némi időeltoló­dással hasonló folyamatok zajlottak le valamennyi fejlett országban, és a volt szocialista országokban is. Eric Hobsbawm hívja fel a figyelmet a felsőoktatás növekvő társadalmi súlyára: a „várossá” alakult egyetemek igencsak megnövekedett létszámú hallgatói és oktatói egyre fontosabb szerephez jutottak a politika alakításában (1998).

Fordulat a gazdaságban és az oktatási expanzió jellegében

Az expanzió második hulláma az 1970-től a második évezred kezdetéig terjedő időszakban zajlott, amikor a fejlett országokban a felsőoktatásban tanulók összlétszáma 2-4-szeresére, néhány országban pedig ennél is nagyobb arányban nőtt. Ez azt jelentette, hogy míg a hetvenes évek­ben egy adott korosztálynak mindössze 10-15%-a járt főiskolára, vagy egyetemre, arányuk a kilencvenes évek végére elérte az adott korosztály létszámának 40-50%-át. Az expanzió első hullámától eltérően azon­ban ebben az időszakban az oktatás állami támogatása folyamatosan csökkent. A forráskivonás elsősorban a felsőoktatás vonatkozásában volt tetten érhető, korlátozottabb mértékben azonban az oktatás többi szegmensére is kiterjedt: a 2000-es évek elején számos fejlett országban a nemzeti jövedelem arányában ugyanannyit költöttek oktatásra, mint a hetvenes évek derekán (Polonyi 2001). Az állami szerepvállalás az oktatásban azóta a legtöbb országban tovább csökkent.

Az expanzió és az állami források csökkenése részben az oka, részben a következménye, hogy az oktatás egyre kevésbé tudja teljesíteni korábbi feladatait, a mind anyagi, mind erkölcsi értelemben egyre gyengébb nem­zetállamok pedig nem tudnak gátat szabni a kedvezőtlen folyamatoknak.

Bár naponta hallhatjuk, hogy az oktatás nem felel meg kellőképpen a munkaerőpiac követelményeinek, a globalizált gazdaságban a kép­zettség és az iskolai végzettség egyre kisebb jelentőséggel bír a fog­lalkoztatásban. Az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban nemcsak a munkahelyek száma lett jóval kisebb; az ipar, a mezőgazdaság, a közigazgatás leépülése miatt a foglalkozási paletta is összezsugorodott. A kilencvenes évek gazdasági fellendülése a korábbiaktól eltérően nem járt együtt új munkahelyek teremtésével, és nemcsak a munkahelyek, a választható pályák száma is radikálisan csökkent. Brown és Lauder (2003) Spanyolország példáját idézi, ahol a gazdaság 1970 és 1990 között 93%-kal nőtt, miközben a foglalkoztatottság mindössze 2%-kal. Az USA-ban és az Egyesült Királyságban ugyan viszonylag alacsony maradt a munkanélküliek aránya, csakhogy ennek a munkavállalók növekvő kiszolgáltatottsága, alacsony bérek és a részidőben foglalkoztatottak nagy száma volt az ára. Bár a Clinton-éra alatt többet költöttek oktatásra, átképzésre, mindez nem segített, mivel az állások száma folyamatosan csökkent és különösen nem növekedett megfelelő arányban a felsőfokú végzettséget igénylő munkahelyek aránya. Brown és Lauder (2003) adatai szerint az Egyesült Királyságban az egyetemi végzettséget igénylő állások aránya ugyan az elmúlt két évtizedben 10-ről 17%-ra nőtt, csak­hogy ezt jóval felülmúlta a diplomások számának erőteljes növekedése.

A munkahelyek száma amiatt csökkent jelentős mértékben, amit Brown és Lauder a munka „globális aukciójának” nevez (Brown, Lauder és Ashton 2011). A világ munkaerőpiacán állásokért versengők száma a kilencvenes évek óta a duplájára növekedett. A vámhatárok és kereske­delmi korlátok lebontása, a szállítás és kommunikáció kisebb költségei lehetővé tették, hogy a multinacionális korporációk oda vigyék a terme­lésüket, ahol alacsonyak a bérek, nincsenek vagy gyengék a szakszer­vezetek, nincsenek fizetett ünnepek és olcsó a lakhatás. Aronovitz és De Fazio (1997) már a kilencvenes évek végén úgy vélekedtek, hogy a „Nyugat nagy álma a felfelé mobilitásról meghalt, és itt az ideje a szép temetésnek”. A technológiai fejlesztés és a világméretű munkamegosz­tás folytán csökken a szakmai tudás és a képzett dolgozók iránti igény. A kutatók a foglalkozások „szakmátlanításának” (deskilling) nevezik ezt a jelenséget.

A foglalkozási paletta átalakulása, a munka távoli országokba telepí­tése különösen tragikus fejlemény a társadalmi hátrányok elszenvedőire nézve. Évtizedekkel ezelőtt a fejlett országokban a betanított és segéd­munkák jelentették azt a lépcsőfokot, amelynek segítségével az alacsony iskolázottságú réteg beléphetett az ipari társadalom munkaerőpiacára. Ma a fejlett országokban nemcsak jóval ritkább az ilyen jellegű munka, hanem rendkívül rosszul fizetett: a vendégmunkások milliói azért vállal­ják, mert a hazautalt pénz a szegény országokban többet ér, miközben ők maguk gyakran a minimálisra igyekeznek csökkenteni megélhetésük költségeit. A fejlett országokban ma sok százezer vendégmunkás alkalmi és tömegszállásokon él és évente legfeljebb egyszer vagy kétszer jut haza. (A világ egyik leggazdagabb és legdrágább országában, Norvégiá­ban például diszkréten egy Oslo környéki szigeten verik fel sátraikat a nyári idénymunkások, elrejtve a turisták és a középosztály szeme elől.)

Nem vált be az a remény sem, hogy a fejlett országok, mint az Egye­sült Államok vagy az Egyesült Királyság „mágnesországokká” változnak. A kifejezés azt a kétségkívül elitista reményt fejezi ki, hogy csak a nehéz fizikai munka költözik a világ távoli, olcsó munkaerőt kínáló országaiba, a szellemi alkotómunka továbbra is a fejlett régióban marad és felfelé „húzza” a gazdaságot – írja Brown és Lauder (2006). Az angol kormány a kilencvenes évek elején még úgy becsülte, hogy a diplomások aránya 50%-ra is nőhet a foglalkoztatottak körében, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. A rutinizálható szellemi munkát a „globális aukció” során ugyan­úgy a világ más tájaira vitték, mint a bányászatot, vagy a gépipart. Az egyetemet végzettek száma világszerte jelentősen gyarapodott az elmúlt évtizedekben, a kínai, indiai értelmiségiek mind árban, mind tudásban versenytársaivá váltak nyugati társaiknak (Brown és Lauder 2011). Az indiai programozó vagy rendszerszervező évi fizetése mindössze 4-5000 font, míg angol kollégája ugyanezt a munkát 31 000 fontért, a német 46 000 fontért végzi el. A Fülöp-szigeteken, vagy Vietnamban 47 dolgozót tudnak foglalkoztatni egy francia munkavállaló béréért – írja a szerzőpár. A munkáltatóknak ma már nem érdeke, hogy a pénzüket a kedvezőtlen társadalmi helyzetűek kiképzésére és munkába állítására költsék az anyaországban – egyébként az „anyaország” fogalma is megszűnőben van a globális gazdaság feltételei között -, miközben a világ másik szögletében igen kedvező feltételekkel találnak „kész” munkavállalókat. Lauder és Brown arra is rámutat, hogy míg a nemzetállamok korában a technológiai fejlődés valóban „maga után húzta” az ország gazdaságát, ma a „forradalmi” technológiát befogadó városok vagy régiók sem a fejlett, sem a fejlődő országokban nincsenek hatással a lakosság fenn­maradó részének körülményeire. Egyik példájuk az indiai Bangalore, az elektronikai ipar egyik fontos központja, amely az országon belül elszi­getelt enklávé maradt. Maga a város modern, de körülötte változatlan az évszázados szegénység. Ha nem is ilyen drámai, de hasonló helyzet alakult ki az Egyesült Államokban a híres Szilikon-völgyben, ahol a szer­zők adatai szerint a felső 20% jövedelme 1991-1997 között jelentősen nőtt, a legalsó 20%-é viszont 8%-kal csökkent (Brown és Lauder 2003).

A kétezres évek derekán megfigyelt negatív folyamatok a mai válság során még határozottabbá váltak. Ma az Európai Unió egyik legnagyobb problémája az ifjúsági munkanélküliség, amely a periféria komoly gaz­dasági nehézségekkel küzdő országaiban soha nem látott szintet ért el. Az Európai Unió 2012. szeptemberi jelentésében (EU 2012) szerepel, hogy a 15-24 éves korosztálynak csaknem a negyede munkanélküli, arányuk Spanyolországban és Görögországban meghaladja az 50%-ot. Mindenütt növekszik a diplomás munkanélküliség is, illetve egyre gyako­ribbá válik, hogy a fiatal diplomások jóval alacsonyabb szakképzettséget igénylő munkát végeznek – többnyire egy gazdagabb országban -, mint a sajátjuk.

Oktatásevangélium

Miközben adatok sokasága támasztja alá, hogy a tanultság, a magasabb iskolai végzettség a fent idézett feltételek miatt egyre kevésbé járul hozzá az egyének és a közösségek boldogulásához, mindez egyáltalán nem tükröződik a meghatározó kormányközi szervezetek és a kormányok politikájában. Éppen ellenkezőleg. Grubb és Lazerson (2006) amerikai kutatók oktatásevangéliumként emlegetik a világ számos országában lezajlott, az oktatás mindenhatóságát hangoztató kampányt. Bár az isko­laügy kérdésének előtérbe kerülése évtizedekkel ezelőtt valódi kritikákból indult ki, az elmúlt évtizedekben már irracionális reményeket, hamis illúziókat táplált az oktatási reform és expanzió várható hatásaival kap­csolatban. Az oktatásnak a társadalmi problémák megoldásában játszott kulcsszerepét hangsúlyozó megállapítások kiürültek, hitbeli kérdésekké, megkérdőjelezhetetlen jelszavakká silányodtak. Az „evangélium” lénye­gében az egész világot bejárta Ausztráliától Kelet-Ázsiáig.

Grubb és Lazerson az oktatásevangélium előnyei közé sorolja, hogy növelte a tanulás jelentőségét a döntéshozók és a közvélemény szemében, ám a brit kutatókhoz hasonlóan súlyos ellentmondásokra is felhívják a figyelmet. Álláspontjuk szerint az oktatási evangélium szerepet játszott a tanulás szinte minden fajtájának átértékelődésében. A szak­munka tanulása, a tanoncság elvesztette a presztízsét, áthidalhatatlan szakadék keletkezett a szakmatanulás és az „akadémiai” tanulás között. A felsőoktatás felé vezető középiskolákban rendkívüli verseny alakult ki a tanulók között, amelynek lényegében egyetlen célja a felsőoktatásba való bejutás, a tanulás tartalma, a hosszabb távú célok háttérbe szorultak. Az „evangélium” szerepet játszott a felsőoktatás expanziójában is, csakhogy az expanzió nemcsak bővülést, hanem a minőség egyenetlenné válását is jelentette. Világszerte – így az Egyesült Államokban is – különböző szintű és minőségű intézmények jöttek létre, hogy kielégítsék a „diplo­maéhséget”. A legtöbb országban gomba módra szaporodtak a diplo­magyárak a szegényebb réteg kiszolgálására, ezekben azonban jóval alacsonyabb szintű az oktatás, magasabb a lemorzsolódás. A nagyszá­mú, gyakran intenzív távoktatással is foglalkozó intézményben szerzett végzettség valójában nem segít hozzá a jó állások megszerzéséhez.

A Grubb és Lazerson által bírált másik, az „evangéliummal” szorosan összefüggő jelenség az egyre specifikusabb szakok, szakmák széles körű térhódítása, az elméleti, hosszabb távra szóló ismeretek háttérbe szorulása az oktatás magasabb szintjein. Magyarországon is jól ismertek a viták azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen jellegű ismeretekre volna szüksége a fiataloknak, mennyire kell a képzésnek a munkaerő­piac igényeihez alkalmazkodnia. Csakhogy nem mindegy, milyen a munkakínálat maga: aktuálisan a szakterületek, ágazatok, munkafajták állandó és gyors változásáról van szó. A szerzőpár érvelése szerint a gyorsan változó munkaerőpiachoz valójában akkor tudnának megfelelően alkalmazkodni a munkába lépők, ha általánosabb szintű, konvertálható tudáshoz jutnának. Csakhogy a munkáltatók nyomása arra kényszeríti az oktatási intézményeket, hogy a pillanatnyi igényeknek tegyenek eleget. A partikuláris tudás nem lesz átvihető a következő munkaterületre: vagyis az „evangélium” állandóan ismétlődő panasza, hogy a munkaerőpiacon nem lehet megfelelő szakképzettségű munkavállalót találni, önmagát gerjesztő probléma. A tanulás-tudás haszonelvű megközelítése – hívja fel a figyelmet Grubb és Lazerson – mindezeken túl azzal a veszéllyel is jár, hogy az oktatás számos egyéb célja – erkölcsi és állampolgári értékek és tudás elsajátítása, a műveltség gyarapítása – háttérbe szorul.

Az oktatásevangélium azért látszik hitelesnek és elfogadhatónak, mert a retorika szintjén teljes összhangban van az oktatás modernizációs felfogásával: nem kétséges, hogy az oktatási expanzió évtizedeken át hatékonyan segítette elő az egyéni és társadalmi felemelkedést. Mégis meglepő, hogy a szakértők és a közvélemény nagy része számára nem vált világossá, hogy a globális gazdaság feltételei között a helyzet meg­változott. Sokan fenntartás nélkül elhitték a nyilvánvaló képtelenséget: a diplomaszerzés lehetőségeinek korlátlan kiterjesztése a tömegek felemelkedését jelenti. Még a szakértők egy jelentős hányada sem volt hajlandó elfogadni a triviális tényt, hogy a felsőoktatás kapuinak szélesre nyitása nem segítheti a bejutókat olyan társadalmi előnyökhöz, mint ame­lyekre évtizedekkel korábban a továbbtanuló 10-15% szert tett. Halsey és munkatársai (1997) idézett írásukban a diplomák inflációjaként említik a jelenséget.¹ Brown meglehetős tömörséggel fogalmazza meg Az esély csapdája című tanulmányában (2003): nem kínálhatjuk fel mindenkinek azt, amivel a győzteseket kecsegtetjük – hiszen akkor mit ér a győzelem? A mindenkit befogadó iskola által nyújtott bizonyítvány valójában nem sokat ér, komoly társadalmi előnyökhöz a szelektív, exkluzív oktatási formák juttatnak. Az oktatásban így kialakult verseny valójában éppen­séggel nem csökkenti, hanem növeli az egyenlőtlenségeket – hívja fel a figyelmet Brown és Lauder (2006). A foglalkozási elit is globalizálódik, tagjai a nemzetközi reputációval rendelkező, főleg angol és amerikai egyetemekről kerülnek ki. Az iskola szelektivitása valójában nem szűnt meg, csak rejtettebbé, áttekinthetetlenebbé változott.

A jelenlegi feltételek között a középosztály „az esély csapdájának” foglya lett (Brown 2006). Hiába válnak egyre kétségesebbé a bizonyít­vány nyújtotta előnyök, az, aki egyáltalán nem szerez diplomát, biztos vesztésre van ítélve: a felsőfokú végzettség alapkövetelmény lett olyan munkakörök sokaságában is, amelyek nem igényelnek különleges kép­zettséget. Aki boldogulni akar, nem tehet mást: megpróbálkozik a felső­oktatással. A „diplomaláz”, a bizonyítványszerzésre irányuló kíméletlen küzdelem jellegzetes következménye az esély csapdájának. Egyebek között ez a háttere a felsőoktatás gyors expanziójának, a magán- és egyházi intézmények szaporodásának: az oktatás szolgáltatás, a diploma pedig üzleti termék lett. Nem meglepő, hogy diákokat egyre kevésbé érdekli a tudás, ténylegesen a „papír” az, ami igazán hasznosítható. Ko­rábban – írja Brown – az oktatás célja az volt, hogy megtanuljuk, hogyan végezzünk el egy meghatározott munkát, ma pedig az, hogy a munkát megszerezzük – függetlenül attól, értünk-e hozzá, vagy nem.

A csapdahelyzetet még fojtogatóbbá teszi, hogy a „fehérgalléros” fog­lalkozás nyújtotta előnyök összezsugorodtak. A globális kapitalizmusban ritkaság a hosszú távra szóló munka. Nemcsak a foglalkozások változtak meg, hanem a munkanélküliség jelentése és tartóssága is. A részleges vagy állandó munkanélküliség, amely korábban csak a nagy világválsá­gok idején volt jellemző, sokak létformája lett. Azok, akik a statisztikában foglalkoztatottként szerepelnek, gyakran csak alkalmi munkát végeznek vagy részmunkaidőben dolgoznak, arányuk az elmúlt 15 évben a fejlett országokban drámaian nőtt. A rugalmas foglalkoztatottság valójában nagyfokú kiszolgáltatottságot jelent, ez azonnal nyilvánvalóvá válik, amikor bármilyen okból lelassul a gazdaság működése. A létbizony­talanság „demokratizálódott”: ma már nemcsak a fizikai munkásokra, alacsony szakképzettségűekre vonatkozik. Még a foglalkozási hierarchia viszonylag magas grádicsait elérők is kénytelenek folyamatosan küzdeni az állásuk megtartásáért. Ezzel függ össze a végtelenbe nyúló mun­kaidő, valamint az, hogy minimálisra csökkent a valamikor különleges privilégiumnak számító szabadidő – fejtegeti idézett munkájában Brown. Álláspontja szerint az elmúlt 30 év jobboldali politikája más tekintetben is jelentősen hozzájárult a korábban a nemzetállamok politikai környe­zetében még kulcsszerepet játszó középosztály eróziójához: az elmúlt évtizedekben a korábbinál jóval nagyobb különbségek alakultak ki a jövedelmekben. 1980-ban a gazdasági vezetők keresete az iskolában tanító pedagógusok jövedelmének 38-szorosa, a gyári munkásokénak 42-szerese volt. 10 évvel később mindkét arány megduplázódott, majd a következő másfél évtizedben (a tanulmány 2004-ben készült) a sokszo­rosára nőtt: 2004-ben ugyanezek az arányok már 500:1, illetve 1200:1. A durva osztálypolitika alaposan átrajzolta az Egyesült Királyság szo­ciális térképét. A tanulás és diploma nyújtotta előnyöknél már jóval na­gyobbak azok, amelyeket a foglalkozási hierarchia magasabb szintjére jutással lehet elérni, a mai globális gazdaságban „a nyertes mindent visz” elve érvényesül (Brown és Lauder 2011). Ilyen feltételek között -hívják fel a figyelmet az idézett szerzők – változott az előnyös társadalmi pozíció átörökítésének stratégiája is. A korábbi évtizedekben ennek egyik leghatékonyabb módja a gyerekek taníttatása volt, ma már azon­ban nem ez a helyzet. Bár az iskolai végzettség bizonyos fajtái továbbra is anyagi és kulturális előnyök forrásai, növekszik az ezzel kapcsolatos kiszámíthatatlanság. A kedvező társadalmi helyzet továbbörökítését ezért ma már nem a jó szakmához, foglalkozáshoz való juttatástól vár­ják a középosztálybeli szülők, hanem – akik tehetik – taníttatás helyett pénzt és vagyont igyekeznek a gyerekeikre hagyni. Ezzel függ össze, hogy mind több országban alakul ki nyomás az örökösödési adók eltör­lésére. A kevésbé tehetőseknek pedig a korábbinál jóval kisebb esélye van a társadalmi felemelkedésre, egyre áthidalhatatlanabb a szakadék a társadalmi csoportok között.

Brownék helyzetelemzését nagymértékben alátámasztotta a 2008-as gazdasági válság, amelynek során sok tízezer magas jövedelmű banki és pénzügyi szakember került az utcára néhány hét alatt. Azzal a véleményükkel is egyet kell értenünk, hogy ez a helyzet nemcsak a felsőoktatásra van hatással, hanem a gyerekek felnevelkedésének egész folyamatára. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink boldoguljanak az életben, kénytelenek vagyunk kicsi kortól versenyeztetni őket. Szinte pólyás koruktól teljesítménymérések tárgyai, késői húszas éveikben pedig még az iskolapadban ülnek. „Ez a folyamatos ellenőrzés nemigen ad teret a gyerekek kreativitásának, szabadságának vagy egyéni kife­jezésmódjának” – állapítja meg Brown (2003, 393). Az oktatás nyújtotta előnyök csökkenése lecsapódik a diákok motiválatlanságában, az iskolai fegyelem felbomlásában is.

Az a tény, hogy az oktatás már nem teremti meg a társadalmi mobilitás valódi lehetőségeit, nemcsak egyének vagy egyes társadalmi csopor­tok problémája, hanem feszültséget teremt a fejlett országok politikai rendszerei és a demokrácia között – emeli ki Brown és Lauder (2006). Szűkülnek az egyén választási lehetőségei, sérül a modernizáció és a demokrácia egyik legnagyobb vívmányának tekintett meritokrácia elve: a társadalmi előrejutás egyre kevésbé függ az érdemektől, az erőfeszí­téstől és a képességektől, ismételten a vagyon és a családi háttér alakítja a boldogulás útjait.

A politikai és gazdasági elit tagjainak nyilvánvalóan nem érdekük, hogy szembeszálljanak a demokrácia nemzeti és a globális intézményekben is észlelhető deficitjével, a fejlett világban is egyre inkább jelen lévő szegénységgel, az erősödő egyenlőtlenséggel. Többek között ebből fakad az oktatási evangélium vonzereje: pártolói úgy állítják be, mintha a növekvő társadalmi igazságtalanság és nyomor megszüntethető len­ne, ha „javulna az oktatás színvonala”. Az oktatás azonban a társadalmi feltételekbe ágyazott: nincs a földön olyan iskolarendszer, amely képes volna ellensúlyozni a társadalmi különbségeket folyamatosan növelő gazdasági folyamatokat. Az oktatás permanens válsága pedig valójában annak köszönhető, hogy az iskolával szemben támasztott elvárások tel­jesíthetetlenek, irreális társadalomképen és az oktatás lehetőségeinek tendenciózusan eltúlzott elképzelésén alapulnak.

Az OECD és az oktatás

Az oktatás helyzetét meghatározó lényeges körülmények közé tarto­zik, hogy a fontosabb kérdésekben mind a helyzetértékelés, mind a döntéshozatal kikerült a valósággal kapcsolatot tartó, a választók által elszámoltatható politikusok hatóköréből. A nagy pénzügyi szervezetek, az IMF vagy a Világbank uniformizált gazdasági reformjait – amelyek nemegyszer az azokat alkalmazó országok helyzetének romlásához ve­zettek – gyakran érték bírálatok. Jóval kevésbé kritikus (és nem is igazán tájékozott) a közvélemény azzal kapcsolatban, hogy a világ számos or­szágának oktatásügyét egy IGO (intergovernmental organization, vagyis kormányok feletti szervezet), az OECD vezényli, részben közvetlenül, részben azáltal, hogy jelentős hatást gyakorol az Európai Unióra és az ENSZ oktatással foglalkozó grémiumaira is.

Arról is kevesen tudnak, hogy valójában mi ez a szervezet. A betűszó jelentése nem sokat mond: Organization for Economic Cooperation and Development, azaz Szervezet a Gazdasági Együttműködésért és a Fejlődésért. A honlapon található hitvallás szerint az OECD az embe­riség üdvén munkálkodó, független, a vitákat bátorító, a konvencionális igazságokat kétségbe vonó szervezet. Némi gyanút ébreszthet, hogy az „emberiség üdve” túlságosan is elvont fogalom; a valóságban legfeljebb egy felsőbbrendű lénytől várható el, hogy önzetlenül tevékenykedjen ilyen magasztos cél érdekében. Rizv és Lingard ausztrál kutatóknak az OECD-ről írott tanulmánya (2006) éppen az OECD „hibrid” szerepére hívja fel a figyelmet: nem lehet pontosan tudni, hogy ez a szervezet tulajdonképpen „think tank”, politikacsináló fórum, kutatóintézet vagy mindegyik ezek közül. Az OECD egy 1961-ben a Nyugat-Európa gazdasági újjáépítését elősegítő Marshall-terv végrehajtását ellenőrző, az USA által működte­tett szervezetből, az OEEC-ből (Organization for European Economic Cooperation) jött létre. Ma is jelentős benne az amerikai befolyás, költ­ségvetésének 25%-át az USA kormánya biztosítja. A kilencvenes évekig a szervezeten belül gyakran dúltak viták a szociális intézményrendszer működését fontosnak tartó európai országok és az USA szakértői között. Ám az elmúlt évtizedben – írja idézett tanulmányában Rizv és Lingard -az OECD büszke, „vitafórumként” való önmeghatározása egyre kevésbé fedi a valóságot. Az OECD politikai állásfoglalásai határozottan az USA neoliberális modellje felé mozdultak el.

Az, ahogyan az OECD mind nagyobb befolyásra tart igényt az egyes államok oktatáspolitikájában, világosan jelzi a szervezet működésében bekövetkezett elvi fordulatot – hangsúlyozzák a szerzők. 2002 előtt nem foglalkoztak kiemelten az oktatás kérdéseivel, és ha igen, akkor jóval komplexebb szempontok alapján, figyelembe véve az államok sajá­tosságait. Az oktatási igazgatóság csak 2002-ben jött létre. Az OECD szakértői ekkor csatlakoztak az oktatási evangéliumhoz, kijelentve, hogy „a társadalom legfontosabb beruházása a népesség oktatása”, valamint deklarálták, hogy részt kívánnak venni a nemzetközi mérések lebonyo­lításában és a nemzeti oktatáspolitikák alakításában – olvashatjuk Rizv és Lingard idézett tanulmányában (2006).

Az OECD „konszenzusépítést”, „társas nyomást” és egyéb marke­tingeszközöket alkalmaz annak érdekében, hogy álláspontját elfogad­tassa a tagországokkal, és ebben jelentős sikereket ért el. Meglepő módon a befolyása annak ellenére nőtt meg az elmúlt évtizedben, hogy sem anyagi, sem törvényi eszközökkel nem rendelkezik. A már idézett kapcsolatrendszeren túl az oktatással kapcsolatos jelentések, valamint a globálisan alkalmazott PISA-projekt segítségével gyakorol jelentős befolyást a világ oktatásügyére. Hitelét azzal is igyekszik alátámasztani, hogy elemzései a szakértők szerint „objektív tényeken”: felméréseken és adatokon alapulnak. Csakhogy ez az állítás agyaglábakon áll. A társa­dalmi problémák vizsgálata sohasem vezet el cáfolhatatlan „tényekhez”. Már a kérdések megfogalmazása is meghatározott ideológiák mentén történik; ugyanez vonatkozik a módszertanra, de különösképp az interp­retációra. Nézzük például az OECD talán legnagyobb hatású akcióját, a PISA-felmérést: hogyan is állunk a tényekkel? A minden országban ugyanazt a feladatcsoportot alkalmazó vizsgálat szükségképpen abból indul ki, hogy a feladatmegoldó képesség bizonyos fajtái függetlenek a kultúrától, tehát univerzálisak. Csakhogy az intelligenciamérések több mint százéves története ennek éppen az ellenkezőjét igazolta. A PISA­–felmérések másik fontos ideológiai előfeltevése, hogy a világ országaiban működő oktatási rendszerek működése egyetlenegy adatfajta, a diákok meghatározott területeken nyújtott teljesítménye alapján összemérhető – ez is több vonatkozásban kétséges és vitatható. Az „objektív tényekre” való hivatkozás valójában kirekeszti a diskurzusból az előfeltevések és ideológiai elkötelezettségek vizsgálatát, egyáltalán: a vita lehetőségét.

A megállíthatatlanul burjánzó egyéb teljesítménymérések egyolda­lúságára és kockázataira már sokan felhívták a figyelmet – külföldön. Magyarországon lényegében nincs visszhangja a tesztelést világszerte kísérő – igaz, a kormányokra csekély hatást gyakorló – bírálatoknak. A PISA-felmérés több országban, például Németországban igen heves vitákat gerjesztett, ezeknek azonban nemhogy visszhangja nem volt itthon, de a közönség nem is szerzett róluk tudomást. Holott ilyen fontos kérdésben ugyancsak a demokratikus minimumfeltételek közé tartozna az ellenvélemények és kétségek ismerete, sőt mérlegelése. A tájékozó­dásra megvan a lehetőség: Joachim Wuttke, német kutató igen alapos bibliográfiát állított össze a PISA (PISA and Co) és általában a tesztelés angol és német nyelvű kritikai irodalmából (2013). A listába szedett szép számú szakember többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a teszt­gyártás hatalmas és igen jövedelmező iparág lett, haszonélvezői pedig megfelelő gazdasági és politikai befolyással bírnak a kormányokra annak érdekében, hogy sem a tesztelés mint módszer, sem maguk a tesztek ne legyenek bírálatok tárgyai (Sachs 1999; Salzmann és Lowell 2008).

Az OECD különféle tevékenységei egyértelműen arra irányulnak, hogy a szervezet a nemzetállamokon felülemelkedve maga jelölje ki az oktatás általános céljait és az oktatáspolitika kereteit. Rizv és Lingard arra hívja fel a figyelmet, hogy az OECD szakértői több csatornán is szorgalmazzák a minél szélesebb körű privatizációt az oktatáson belül. Miközben számos ponton bírálható a Fidesz-kormány felemás iskolaállamosítási politikája, arra is érdemes felfigyelni, hogy a „helyi igények fontossága”, az „intéz­ményi autonómia” hangsúlyozása az OECD részéről gyakran csupán előkészítője a sugalmazásnak, hogy a magántulajdon a legmegfelelőbb forma az intézmények működtetésére – olvashatjuk az idézett szerzőpár tanulmányában. Az oktatási intézményeknek az OECD által sugalmazott privatizációját többféle módon lehet elérni: a tulajdonjog átadásával, vagy úgy is, hogy a magánintézmények állami támogatását növelik – ahogy ez az Egyesült Államokban történik, amikor az állami iskolákat úgynevezett charter-iskolákká alakítják át. ²

Bár a hazai közvéleményt az ellenkezőjéről igyekeztek meggyőzni, a szülői befolyásnak az OECD által szintén erősen szorgalmazott növelése is a magánosítás irányában mozdítja el az intézményeket. Ha az iskolák növekvő mértékben függnek a szülőktől, akkor elsősorban a család tehe-tőssége alakítja a gyerekek előmenetelét, nem pedig az ő képességeik és erőfeszítéseik – hívja fel a figyelmet Brown (1997).

Ami a felnőttek oktatását, az egész életen át tartó tanulást illeti, Rizv és Lingard idézett tanulmányában kiemeli, hogy a tanulásnak az OECD által támogatott célja kizárólag a munkaerőpiac, a gazdaság közvetlen szolgálata, szóba sem kerülnek más értékek, mint az egyenlőtlenségek csökkentése vagy a műveltség terjesztése. Másrészt az élethosszig tartó tanulás, a munkaerőpiachoz való feltétel nélküli alkalmazkodás az OECD filozófiája alapján az egyének kötelessége és felelőssége, ők viselik a költségeket is – tetemes hasznot hajtva a szintén egyre koncentráltabban működő képzés és továbbképzés piacának.

Az oktatás mint piaci szolgáltatás

A magyar miniszterelnök, Orbán Viktor víziója az önfenntartó felsőoktatás­ról valójában az OECD imént idézett álláspontjára rímel, amely az egyének ügyévé kívánja tenni a tanulást, és teljességgel figyelmen kívül hagyja a „tanult emberfők” képzéséhez fűződő közösségi érdekeket. Az állami források apadása a felsőoktatás finanszírozásában kedvező lehetőséget kínál az üzleti világ számára, hogy a befolyását kiterjessze erre a területre is. G. Roosevelt (2006) arra hívja fel a figyelmet, hogy a multinacionális vál­lalatok, pénzügyi támogatásuk révén, mind jelentősebb befolyásra tesznek szert a hagyományos amerikai elit egyetemeken, mint a Harvard, a Berke­ley, vagy a Brown. A lakosság nem is sejti, hogy a gazdasági nagyvállalatok intenzíven alakítják az egyetemi kutatóintézetek munkáját, az egyetem vezetésében részt vevő gazdasági bizottság révén képesek beültetni a saját embereiket – írja a szerző. Mindennek az a következménye, hogy az oktatás egyre inkább a korporációs érdekek kiszolgálójává válik, sérül a kutatási szabadság, és tág tere nyílik az eredmények manipulálásának. Az utóbbi a közelmúltban többek között a gyógyszeripar környékén oko­zott hangos (ám korlátozott eredménnyel járó) botrányokat. Az USA-beli kutatók aggodalommal szemlélik, hogy az egyetemekről eltűnt a korábban jellemző társadalomkritikai hangnem, az oktatásban egyre nagyobb teret nyer a piaci fundamentalizmus értékeinek kizárólagossága. Az egyetemi vezetők pedig mindinkább úgy viselkednek, mint a vállalatvezetők, a profit lényegesen fontosabb a számukra, mint a színvonal.

A felsőoktatás az Egyesült Államokban (is) jól fizető üzletté változott: az elmúlt évtizedben egyre több magánfőiskola nyílt. Az oktatásnak ez volt az egyetlen olyan szektora, amely az elmúlt években bővült – írja Roosevelt idézett tanulmányában (2006). Megállapításai alátámasztják Grubb és Lazerson aggodalmát: a magánfőiskolák vállalásuk szerint nem tudást nyújtanak, hanem a „karrierre készítenek fel”: folyamato­san tartják a kapcsolatot a foglalkoztatókkal, és az ő szájuk íze szerint alakítják a tantervet. A for-profit főiskolák az USA-ban olcsóbbak, mint a non-profit alapon működők, mivel „megtakarítják” az állandó tanárok fizetését, a könyvtárt, a kollégiumot és a sportpályát. A költségek csök­kenthetők a tanterv egyszerűsítésével és a távoktatás megszervezésével is, amely több szakértő véleménye szerint elsősorban profitszerzésre, és nem a tudás szerzésére alkalmas. A közismereti tárgyak oktatására sajátos módszereket találnak, például a Roosevelt által példaként em­lített Phoenixi Egyetem filozófiakurzusán a hallgatók hangfelvételek és néhány külső előadás segítségével ismerkednek a gondolkodástörténet nagyjaival, anélkül, hogy egyetlen sort is olvasnának a neves filozófusok műveiből. Mind kevesebb hallgató foglalkozik humán tudományokkal, irodalommal, idegen nyelvekkel, helyüket az üzleti és az informatikai tanulmányok foglalják el.

Igen jó üzletté változott a felsőoktatás értékesítése a globális piacon is, amelyből különösen az angol nyelvű országok profitálnak. A www. szemeszter 2010-es írásában szereplő adat szerint például a 22 millió lakosú Ausztráliában az 1 millió egyetemi hallgató egynegyede volt kül­földi, teljes tandíjat fizető hallgató. Arányuk 1992-ben még csak 9% volt. Szingapúrban is évente 10-20%-kal nő a kínai diákok száma.

A piac a közoktatásban

Úgy tűnhet, hogy a piaci mechanizmusok térhódítása elsősorban a felsőoktatásra vonatkozik, de egyáltalán nem ez a helyzet. Az egyik kulcsfogalom az iskolák elszámoltathatósága, amely a „hozzáadott érték” segítségével történik. A módszer látszólag tökéletesen tudományos: a hozzáadott érték az iskolába járó tanulók tesztekben nyújtott teljesít­ményének javulása. Okkal gyanítható, hogy egy iskola működésének megítélése nem történhet egy szintén sok módszertani kérdést felvető mennyiségi mérték alapján, de nézzük meg, hogyan működik mindez a gyakorlatban.

G. W. Bush „no child left behind”, a szakirodalomban NCLB gyanánt emlegetett programja az álságos retorika kiváló példája. Steinberg és Kincheloe, a gazdasági korporációk hatalmának kemény bírálói arra hívják fel a figyelmet, hogy a látszólag a társadalmi egyenlőség ér­dekében megvalósított iskolareform valójában nem a szegényebbek felzárkóztatását, hanem az állami iskolarendszer meggyengítését, a rejtett privatizációt szolgálja (2006). A konzervatív Heritage Alapítvány és Karl Rove, Bush tanácsadója által támogatott program az iskolák értékelésénél pontosan ezt, a „hozzáadott értéket” tekinti alapnak. Ez a kritérium azonban homályos, értelmezhetetlen és számtalan visszaélésre ad alkalmat. A tesztvizsgálatok, mint a PISA kapcsán már utaltam rá, sok módszertani kérdést vetnek fel. Nincs pontos tudományos kritériuma, hogy milyen téren mennyit kell fejlődnie egy gyereknek, és az is nyilván­való, hogy a hátrányos helyzetű, szegény környezetben élő gyerekek teljesítménye általában kevésbé és lassabban javul, mint a középosztály jómódú gyerekeié. Nem meglepő, hogy Steinberg és Kincheloe adatai szerint az iskolák háromnegyede nem tudott megfelelni az így kialakított kritériumoknak. Csakhogy azokat az iskolákat, amelyek tartósan nem tel­jesítik a feltételeket, bezárják, a helyükön pedig magániskolák létesülnek. Ez utóbbiak hasonló politikát folytatnak, mint a magánfőiskolák: megha­tározott időre szerződnek a tanárokkal, nem engedik, hogy az intézmé­nyekben szakszervezet működjön, ingyenes túlórákat követelnek stb., így a költségeiket lényegesen csökkenteni tudják. A Heritage Alapítvány által nyilvánosságra hozott állásfoglalás szerint (No Excuses: Lessons from 21 High Performing, High Poverty Schools – Nincs felmentés: 21 magasan teljesítő, nagyon szegény iskola üzenete) nem a szegénység hátráltatja a gyerekeket az iskolai tanulásban. A tanulmány a hátrányos helyzetűekre hárítja a felelősséget az őket sújtó nehézségekért, állást foglal amellett, hogy az alacsony jövedelem oka elsősorban a szegények erkölcsi és intellektuális gyengesége. Lubiensky és munkatársai (2008) kutatási eredményei azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy az állami és a privát iskolákba járó gyerekek teljesítményében kimutatható különbség a szociális különbségeknek tulajdonítható. Az állami iskolákba jóval több olyan gyerek jár, akik hátránnyal indulnak, mivel szegény sorsú etnikai ki­sebbséghez tartoznak vagy a családban nem angolul beszélnek. Berliner (2006), aki három átfogó kutatásban vett részt az iskolai eredményesség­gel kapcsolatban, adatok sorával támasztja alá, hogy a szegénységben élő gyerekek iskolai teljesítménye statisztikai léptékben nem javul, amíg nem válik kedvezőbbé a családjuk anyagi helyzete.

Az amerikai pedagógusokat és szervezeteiket elkeseredéssel tölti el, hogy a charter-iskolák száma megállíthatatlanul nő, van, ahol már az intézmények 30%-a ilyen alapon működik. Csalódással vették tudomásul, hogy Obama adminisztrációja teljes mértékben támogatja a Bush és szakértői által formált oktatáspolitikát. Bár a magániskolák védelmezői a piac – már a gazdaságban is demagógiának bizonyult – szabályozó ere­jére hivatkoznak, a valóságban a korporatív hatalom azon törekvéséről van szó, hogy az oktatásra fordított állami költségvetés mind nagyobb részét csatornázza át saját intézményrendszerébe: a magánosított isko­lák az államiakhoz hasonlóan megkapják az egy-egy tanulóra fordítható állami támogatást. Az államnak azért érdeke az iskolák magánosítása, mert a magánintézmények nem elszámoltathatók, jóval kevésbé ellen­őrizhetők, így az oktatással kapcsolatos felelősség áthárítható. Ezenkívül a magánosítás gyengíti a munkavállalók érdekeit a hatalommal szemben képviselő szakmai szervezeteket.

Összegzés

Az oktatás, a gazdaság és a globalizáció összefüggéseivel foglalkozó kritikai irodalom megismerése arról győz meg, hogy a mai körülmények között a közoktatás nem működhet úgy, mint a modernizáció korábbi idő­szakaiban, a nemzetállamok korában. Sajnálatos volna ugyanakkor, ha bárki arra a következtetésre jutna, hogy a közoktatás részleges, vagy tel­jes „elhagyása” lenne a megoldás. Ez utóbbi egyébként sajnálatosan fe­nyegető veszély, a tanulmányban vázlatosan ismertetett körülmények egy lehetséges következménye: a neoliberális vagy neokonzervatív tábor – a globális korporációk szószólói – minden fronton támadják az állam által fenntartott közintézményeket, „az adófizetők pénzének pazaralásáról”, a hátrányos helyzetű gyerekek született intellektuális deficitjéről beszélnek. Ugyanakkor az iskola és a közoktatás jelen válsága kapcsán felerősödtek azok a hangok is, amelyek az egyén szabadságának korlátozását látják az állam által fenntartott oktatásban. A megfelelő történelmi optikával és társadalomismerettel rendelkezők számára azonban nyilvánvaló, hogy az állam által működtetett oktatási rendszerek további gyengülése vagy felszámolása a még nagyobb egyenlőtlenségek és az egyén kiszolgálta­tottságának mérhetetlen növekedése előtt nyitná meg az utat.

Ahhoz azonban, hogy az állami oktatás léte igazolható legyen a vá­lasztópolgárok és a döntéshozók szemében, arra volna szükség, hogy a fennálló társadalmi körülmények kontextusában gondoljuk végig az iskola, a tanulás és valamennyi hozzá kapcsolódó kérdés értelmes megoldását. A kritikai irodalom arra is figyelmeztet, hogy mindez nem történhet globális keretben: az iskolának az adott társadalom feltételeihez kell igazodnia.

Jegyzetek

¹ A hazai kutatók közül Polonyi István is több munkájában említi a diplomák leértékelődésének kockázatát, de nem utal a jelenség globális voltára.

² A „charter-iskola” lényege, hogy az intézmény működtetésére a helyi hatóságok magántulajdonossal kötnek szerződést, amelybe belefoglalják, hogy a tanulók teljesítményének egy adott időhatáron belül (általában 3-5 év) javulnia kell. Ezek az iskolák kikerülnek az állami szabályozás alól, és nem kötelezőek a számukra a pedagógusok foglalkoztatásával, bérezésével kapcsolatos, az érdekvédelmi szervezetekkel való egyezség alapján kötött keretek betartása sem.

Hivatkozott irodalom

Aronovitz, S. – DeFazio, W. 1997: The New Knowledge Work. In A. H. Halsey – H. Lauder – P. Brown, – A. Stuart Wells (eds.): Education Culture, Economy and Socety. Oxford, Oxford University Press

Berliner, D. 2006: Our Impoverished View of Educational Research. Teachers College Record. Volume 108, Number 6, June 2006, 949-995.

Blanchflower D. G. – Freeman, R. B. (eds.) 2000: Youth Employment and Joblessness in Advanced Countries. Chicago, The Univ. Of Chicago Press

Brown, P. 2003: The Opportunity Trap. Education and Employment in a Global Economy. School of Social Sciences. Working Paper Series, 32., Cardiff University

Brown, P. – Lauder, H. 2003: Globalization and Knowledge Economy. Some Observations on Recent Trends in Employment, Education and Labour Market. School of Social Sciences. Working Paper Series, 43. Cardiff University

Brown, P. – Lauder, H. 2006: Globalization, Knowledge and the Myth of the Mag-net Economy. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. London, Oxford University Press, 317-340.

Brown, P., Lauder, H., Ashton, D. 2011: The GlobalAuction: The Broken Promises of Education, Jobs and Incomes. Oxford University Press

Hobsbawm, E. 1998: A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története. Budapest, Pannonica Kiadó

Grubb, W. N. – Lazerson, M. 2006: The Globalization of Rhetoric and Practice: The Education Gospel and Vocationalism. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 298-308.

Halsey, A. H. – Lauder, H. – Brown, P. – Stuart Wells, A. 1997: The Transformation of Education and Society: An introduction. In Halsey, A. H. – Lauder, H. – Brown, P. – Stuart Wells, A.: Education Culture, Economy and Socety. Oxford University Press.

Polonyi I. 2000: Egyre többet, egyre kevesebbért? Educatio, 1. sz.

Rizvi, F. – Lingard, B. 2006: Globalization and the Changing Nature of OECD's Educational Work. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 247-261.

Roosevelt, G. 2006: The Triumph of the Market and Decline of Liberal Education: Implications for Civic Life. Metropolitan College of New York. The Teachers College Record Volume 108, Number 7, July 2006, 1404-1423.

EU 2012: http://ec.europa.eu/magyarorszag/press_room/press_ releases/20120910_eu_ifjusag_hu.htm

Sacks, P. 2000: Standardized minds. The high price of America's testing culture and what we can do to change it. Cambridge, Mass. Perseus Publishing

Salzmann, H. – Lowell, M. 2008: Making the grade. Nature, 453, 28-30.

Steinberg, S. – Kincheloe, J. 2006: What You Don't Know about Schools. New York, Palgrave Press

Thrupp, M. – Hursh, D. 2006: The Limits of a Managerial School Reform. The Case of Target -Setting in England and in the USA. In Lauder H. – Brown, P. – Dillabough, J. – Halsey, A. H. (eds.): Education, Globalization and Social Change. Oxford University Press, 642-653.

Wuttke, J. Pisa and Co. A critical bibliography.

http://www.messen-und-deuten.de/pisa/biblio.htm

http://www.szemeszter.hu/?at=egycikk&HirID=716

(Készült az OTKA 75295 sz. pályázati forrás támogatásával.)