Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata létezik az európai-amerikai övezetben. Sőt, mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől.

Mi is a harmadik út? Régebben is, manapság is számos olyan politikai vezető és mozgalom létezett, létezik, aki és ami fennen hangoztatja a harmadik úttal való kapcsolatát – ezek még alternatív meghatározásokat is adnak az általuk dominánsnak tekintett paradigmával szemben. Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök, bár rajta kívül még sok más európai és Európán kívüli politikai vezető nyilvánította ki szimpátiáját vagy egyetértését a Blair-féle harmadik út retorikájával és alapelveivel.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata lelhető fel az európai-amerikai övezetben. Sőt, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől. Tanulmányom először röviden áttekinti a jelenlegi európai-amerikai harmadikutas nézetek alapvető kérdésfelvetéseit. Majd összeveti és kifejti a harmadik út történelmi tapasztalatait és korábbi képviselőinek álláspontját, kritikusan közelítve feltevéseikhez és prognózisaikhoz. Azután a legújabb harmadikutas álláspontokat tekinti át az európai-amerikai nézeteket is beleértve, végül összegezi az elemzést, és elméleti konklúziót von.

Az európai harmadik út követelései

A harmadik út nyugat-európai változata (mindenekelőtt a Tony Blair és Antony Giddens képviselte irányzat) az általa szabad versenyes kapitalizmusnak és államszocializmusnak nevezett jelenség bírálatából indul ki. Azt állítja, hogy a szabad versenyes kapitalizmus embertelen és kizárólagos – osztályalapú intézményrendszerre épül, amely megtagadja a társadalom bizonyos osztályaitól és csoportjaitól az egyenlő lehetőségeket. Másfelől, a harmadik út ideológiája azt állítja, hogy az államszocializmus nem biztosítja az egyén választási szabadságát, és megfojtja vállalkozói tevékenységét. Miután így körvonalazzák a jelen és a közelmúlt két domináns gondolati modelljét, a Blair-hívők kijelentik, hogy olyan gazdaság és társadalom megteremtését óhajtják, amely egyesíti a piac adta egyéni választást és a jóléti állam szociális biztosítékait. A harmadik út egy sor szociológiai feltevésre alapoz, amelyeket Blair politikai elveinek elméleti szótárából kölcsönöznek.

A harmadik út szociális-történeti premisszái

A harmadikutas elmélet szerint a történelmi fejlődés felszámolta a régi, osztályalapú politikát, és az osztályharcot lényegtelennek minősítette. A termelőket a technikai újítások és a piac követelte kezdeményezések egyesítik az új, globális információs gazdaságban. A termelőket az a cél vezérli, hogy magasabb termelékenységet és a világpiacon nagyobb versenyképességet érjenek el. A harmadikutas elmélet szerint az államnak az a feladata, hogy biztosítsa a vállalkozások, újítások és egyenlő esélyek feltételeit és ösztönzőit.

A szociális szférát úgy kell megújítani, hogy az egyes emberben fokozni kell a személyes felelősségérzetet, s az állam feladata inkább a foglalkoztatás biztosítása, mint a jóléti szolgáltatások fenntartása. A harmadikutas elmélet szerint nem szűnik meg ugyan a szociális egyenlőtlenség, de a társadalom az esélyegyenlőséget segíti. A cél ennek megfelelően nem az, hogy az állam a bevételeket újra elossza, hanem hogy mindenkinek növekedjék a jövedelme. A tisztánlátás érdekében érdemes a mai harmadikutas elmélet feltevéseit és javaslatait összevetni a korábbi harmadikutas érveléssel. Az összevetés világosan megmutatja, hogy a mai harmadik út radikálisan szakított a múlttal, és egyidejűleg kritikai perspektívát nyújt a korábbi harmadikutas megközelítések korlátairól. E történeti összevetést követően szemügyre vesszük a mai harmadikutas nézetek minden alapelvét, és általános következtetést vonunk le a harmadik út kontextuális kialakulása és esetleges kimúlása kérdésében.

A harmadik út történeti tapasztalatainak összehasonlítása

Lényeges, hogy különbséget tegyünk a huszadik századi harmadikutas törekvések két elkülöníthető, de egymással kölcsönhatásban álló irányzata között: az egyik a reform-szocialista megközelítés, amely a tizenkilencedik század fordulójától a II. világháború végéig tartott, a másik pedig a jóléti kapitalista szemlélet, amely a II. világháború után alakult ki, és az 1980-as évek közepén eltűnt. Mindkét megközelítés fellépett a képviselői által szélsőségesnek nevezett álláspontok ellen, és olyan alternatívát kívánt megfogalmazni, amely a korszak társadalompolitikai fejlődésének elemzésén alapult.

Reformszocializmus: a vadkapitalizmus és a forradalmi szocializmus között

A tizenkilencedik század végétől a Német Szociáldemokrata Pártban, majd minden más szociáldemokrata pártban is körvonalazódott a Karl Marx által felvázolt eredeti forradalmi perspektíva alternatív paradigmája. Az új szemléletmód egyik vezető teoretikusa Eduard Bernstein volt, aki A szocializmus fejlődése című művében jelölte ki a kapitalizmus és a forradalmi szocializmus között a harmadik út programját. Később, az oroszországi bolsevik forradalom hatására Karl Kautsky és európai elvbarátai továbbfejlesztették a forradalmi bolsevizmust és a tőkés reakciót egyaránt elutasító harmadik út elméletét. Ezek a reformszocialisták lényegében jobb- és baloldali ellenfeleik nézeteinek ellentéteként dolgozták ki a maguk harmadikutas koncepcióját.

Reform vagy forradalom?

A reformszocialisták a fokozatos, evolúciós változások folyamata mellett érveltek – szemben a forradalmi változásokkal, melyek széles körű, hosszú távú változásokat hirtelen, radikális módszerekkel érnek el. Nézetük szerint a politikai hatalom felhalmozódása és a békés reformok végül korlátozni fogják, majd fel is számolják a tőkés hatalmat. A társadalmi átalakulással kapcsolatos reményeiket a választásokon való részvételi jog megszerzéséhez és a képviseleti törvényhozó intézmények változatlanságához (demokrácia) fűzték. Ezért aztán szinte egyedülálló bizalmat tápláltak a választási politika révén megszerzett hatalomban, ez pedig szöges ellentétben állt a forradalmi baloldal álláspontjával, amely a parlamenten kívüli, közvetlen akciók politikáját hirdette. A harmadik megkülönböztető vonás, amelyet a harmadik út e korai formájának szószólói a maguk és a forradalmi baloldal álláspontja között megneveztek, a tőkés társadalom elemzésével és a kialakuló osztálystruktúrával kapcsolatos felfogás. A reformszocialisták azt állították, hogy a kapitalista növekedés és a szociális reformok egyre nagyobb középosztályt termelnek majd ki, amely – ha helyesen értelmezik – a szocialista reformerek fő szövetségese lesz a társadalmi tulajdonjog és az egyenlőség kiterjesztésére irányuló törekvéseiben. Ez az álláspont szemben állt a forradalmi elemzéssel, mely szerint a növekvő tőkés koncentráció fokozatosan felszámolja a középosztályt, proletarizálja a munkaerőt, és tőkére és munkára osztja a társadalmat.

Reform kontra kapitalizmus

A reformszocialisták e korai harmadikutas nézetrendszere elhatárolta magát az uralkodó tőkés osztályok szemléletétől is. A reformszocialisták a jobboldallal szemben azt követelték, hogy növekedjék az államnak a gazdaságban és a társadalomban betöltött szerepe, a jobboldal továbbá kiállt még a szabad magántulajdonlás, az egyéni jótékonykodás és a munkásosztálynak címzett erkölcsi buzdítás mellett; ez utóbbival azt prédikálta, hogy vállaljanak nagyobb személyes felelősséget saját sorsuk alakulását illetően. A reformszocialisták támogatták a munkakörülmények, az egészségügy és a lakáskérdés állami szabályozását, valamint a gazdaság ésszerű tervezését a teljes foglalkoztatottság biztosítása érdekében. Álláspontjuk különbözött a jobboldali kapitalista politikai elképzelésektől, melyek azt állították, hogy a piac láthatatlan jelenléte képes a leghatékonyabban előmozdítani a társadalmi jólétet. A reformszocialisták szerint az állam szerepe abban állt, hogy ösztönzője és támogatója az üzleti vállalkozásoknak. A reformszocialisták központi kérdésnek tekintették a társadalmi egyenlőtlenségek törvényi úton való csökkentését; ennek eszközei szerintük a bérek növelése, a tehetősek megadóztatása a szociális jólét finanszírozása érdekében, a szakszervezetek kollektív alkujogainak erősítése voltak. A jobboldal ezzel ellentétben azt állította, hogy az egyenlőtlenségek a valóban meglévő, természet adta képességek különbségét tükrözik, és a megkülönböztetetten magas jövedelmek fokozzák a vállalkozó kedvet és az egyéni kezdeményezést. Végül, a szocialista reformerek kitartottak amellett, hogy valódi demokrácia csak egyidejű gazdasági és politikai demokrácia révén érhető el. Azon a véleményen voltak, hogy ellentmondás van az anyagi bőség és hatalom tekintetében tapasztalható nagy különbségek és a politikai demokrácia között, s ez az állapot formális demokráciát eredményez. A tényleges demokrácia csak a kiegyensúlyozott anyagi lehetőségek közepette érhető el. E nézet ellenzői úgy vélték, hogy a gazdasági demokrácia zsarnoksághoz vezet, és aláássa a politikai demokráciát, mely utóbbi szerintük a piaci hatalomért versengő csoportoktól függ. A reformszocialisták ilyenformán a forradalmi szocializmus és a kapitalista reakció között találták meg a harmadik út helyét: kísérletet tettek arra, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági reformok egyes elemeit a liberális kapitalista politikai intézményekkel ötvözzék.

A reformszocialista harmadik út bírálata

A harmadikutas gondolatkör e korai változata olyan politikai, gazdasági és szociális premisszákon alapult, melyek érvényessége erősen kétséges. Először, a harmadik út e képviselői tökéletesen alábecsülték a tőkés rendszer ingatagságát és azt a sajátosságát, hogy hajlamos a válságokra. A kapitalizmusról alkotott alapképzetük az volt, hogy az fokozatosan terjeszkedő rendszer, amely lépésről lépésre beolvasztja a társadalom különböző rétegeit a termelői létbe és a polgári státusba. Úgy képzelték, hogy ebben a folyamatban a reformszocialisták alkudoznak, egyezséget kötnek, és reformokat emelnek törvényerőre, s ezzel megteremtik a társadalmi kiegyenlítődést, és rábírják a tőkésosztályt arra, hogy nézzen szembe végső bukásával. A valóságban a kapitalista világrendszer hosszan tartó gazdasági válságba zuhant az 1920-as évek végén, amely súlyos munkanélküliséget, a szociális támogatások megnyirbálását, valamint világszerte bankcsődök sorozatát eredményezte. Másodszor, a társadalom növekvő homogenizálódására (a középosztály növekedésére) alapozott, a társadalmi harmóniáról alkotott reformszocialista látomás összeütközésbe került az egyre növekvő társadalmi megosztottsággal, amelyet a gazdasági világválság és a középosztály proletarizálódása idézett elő. Mivel nem törekedtek a kapitalista válságok természetének elemzésére, és készületlenül érte őket az erősödő osztálypolarizáció s az ebből fakadó konfliktusok, a reformszocialisták értetlenül álltak a tőkésosztályok autoriter támadásával és ennek politikai kifejeződéseivel szemben. Ez eredményezte aztán a reformszocialista látomás harmadik téves előrejelzését: a kapitalista demokrácia stabilitásának túlbecsülését és azt a tökéletes vakságot, amely megakadályozta a felismerést, hogy a demokrácia a tőkésosztály számára csak egy eszköz.

A reformszocialisták politikai intézményekkel kapcsolatos elképzelései a politikai rendszernek szinte kizárólag a választási vagy demokratikus aspektusaira koncentráltak, és figyelmen kívül hagyták a permanens állami intézmények önkényre hajló természetét. Ennek következtében, ahogy a gazdasági válság folytatódott, a társadalmi polarizáció elmélyült, a reformszocialisták tökéletesen felkészületlenek voltak arra, hogy a tőkésosztályok önkényuralmi, totalitárius fordulatával szembenézzenek. Mindez fasiszta hatalomátvételhez vezetett anélkül, hogy a reformszocialisták lényegi ellenállást tanúsítottak volna. Végül, a reformszocialistáknak a világgazdaságról szőtt ábrándja – hogy tudniillik azt egyre globálisabb kölcsönkapcsolatok jellemzik majd – éles ellentmondásba került a valóságos helyzettel: a nagyhatalmak közötti fokozódó rivalizálással. A reformszocialistáknak a globális integrációról vallott hibás nézete eltakarta előlük a II. világháború fenyegető közeledtét. Azáltal, hogy a világgazdaságban a kapitalisták által követelt fokozott versengés eszméjéhez ragaszkodtak, maguk is hozzájárultak a háború előkészítéséhez. A reformszocialista harmadik út nem tudott választ adni a kapitalizmus fő válságaira: a gazdasági válságra, a fasizmusra és a háborúra. A történelmi fejlemények hibás elemzése miatt arra kényszerült, hogy olyan programokat és stratégiákat kövessen, amelyeknek semmi közük sem volt a formálódó valósághoz. Tény, hogy a korai harmadikutas gondolkodás a reformok által fejlődő szocializmust képviselte, és valóban emelni tudta a szociális jólét színvonalát, ám képtelennek bizonyult ezeket a vívmányokat megvédeni a kapitalista válságok és a háború hatásaitól. Mi több, míg azon ügyködött, hogy kijelölje a harmadik út helyét a kapitalizmus és a forradalom között, addig valójában a kapitalisták pártjára állt a forradalommal szemben (a politikai demokrácia alapján), s közben elmulasztott szövetségre lépni a forradalmi erőkkel a fasizmus és az önkényuralmi kapitalizmus ellen.

A harmadik út második hulláma: a jóléti kapitalizmus

Közvetlenül a II. világháború után a harmadik út fogalmát újradefiniálták: reformszocializmusból reformkapitalizmus lett. A harmadik útnak ez a második hulláma már nem vonta kétségbe (elméletileg sem) a tőkés tulajdonviszonyokat, és nem sürgette a tőke-munka viszony fokozatos átalakítását sem. Ehelyett, az új harmadik út a kapitalista jólét eszméjét szegezte szembe mind az államszocializmussal, mind pedig a liberális kapitalizmussal. Az erős német és svéd szociáldemokrata párttal az élen az új harmadikutas paradigma elfogadta a kapitalista tulajdonviszonyokat, és elutasította a kommunizmust; mindezért cserébe növekvő jóléti juttatásokat, progresszív adózást, az egészségügyi, oktatási és üdülési szolgáltatások bővülését kapta. Az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek közepéig és különösen a gyors kapitalista terjeszkedés időszakában növekedett a bérmunkásoknak juttatott szociális szolgáltatások és szociális segélyek mértéke, ugyancsak megnőtt a fizetett szabadság időtartama, és csökkent a munkaidő. Emelkedett a bérmunkások részesedése a nemzeti jövedelemből, és a foglalkoztatottság szilárdnak látszott. Másfelől viszont elmúlt a tőkés tulajdonviszonyokat a II. világháború után fenyegető veszély.

A jóléti államok szociáldemokratáinak támogatásával Európa-szerte megszilárdult a tőkés hatalom. Volt ugyan két kivételes helyzet – Franciaországban 1968-ban és Olaszországban 1969-ben -, de ettől eltekintve a jóléti államok szociáldemokratáinak a tőkével kötött alkuja középtávon hasznot hozott a munkaerőnek, a tőkének pedig stratégiai nyereséget. Hasonlóan fontos volt, hogy a jóléti állam biztosította előnyöket a szociáldemokratáknak a nagyhatalmi politikacsinálókkal és a tőkével való nyílt együttműködése garantálta. Algériában, Indokínában, Afrikában és Latin-Amerikában a jelentős munkásszövetségek és a jóléti államot preferáló, néha még a kormányban is szerepet vállaló munkáspártok nyíltan vagy hallgatólagosan támogatták az imperialista katonai beavatkozást és a multinacionális testületek terjeszkedését. Ennek a kollaborálásnak (vagy árucserének) hosszú távon az lett a következménye, hogy a munkásosztályt sikeresen megfosztották radikalizmusától. A radikalizmus elvesztése nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a szociáldemokrácia képtelen volt a kapitalizmus stratégiájának az 1980-as és 1990-es években bekövetkezett változásaira – pontosabban a jóléti állam ellen intézett kapitalista támadásra – reagálni, hanem egyfajta organikus alkalmatlanságot is eredményezett arra, hogy a tőke és munka között létrejött szociális paktum eredeti előfeltételeit újragondolja.

A harmadik út második hullámának bírálata

A jóléti kapitalizmust képviselő harmadikutas gondolkodók nem ismerték fel annak a történelmi kontextusnak a valós elemeit, amelyben nekik látszólag központi szerep jutott a jóléti állam megteremtésében. Úgy gondolták, a jóléti állam az ő zsenialitásuk, pragmatizmusuk eredménye, továbbá annak a képességüknek köszönhető, hogy meg tudják szervezni a munkásságot, és tudnak egyezkedni a tőkével. A jóléti államot az érett kapitalizmus strukturális fejlődésében inherens fázisnak tekintették. Amit azonban szem elől tévesztettek – nagyrészt radikalizmusellenes gyűlöletüktől vezettetve -, az a tény volt, hogy a jóléti állam nem strukturális, hanem kontextuális meghatározottságú (azaz konjunkturális jelenség, történelmi kompromisszum a kapitalizmus és a reformkapitalisták között, amely egy meghatározott feltételrendszerben jöhetett létre). E körülmények – melyek a társadalmi paktum alapfeltételét határozták meg – a II. világháborút követő politikai helyzetben gyökereztek. Először is, a kapitalizmust a fasizmussal való kapcsolata lejáratta. Másodszor, növekvőben volt a kommunizmus és a Szovjetunió tekintélye, hiszen ez az ország döntő szerepet játszott a náci Németország leverésében. Harmadszor, léteztek már a kommunista országok fejlett jóléti programjai, amelyek vonzerőt gyakoroltak a nyugati munkásságra. Negyedszer, a gyarmati és félgyarmati országokban feljövőben voltak a forradalmi mozgalmak.

Az európai – és kisebb mértékben az amerikai – tőkésosztály kevésbé látta veszélyesnek a jóléti szociáldemokráciát, mint a honfitárs vagy külföldi kommunistákat és a parlamenten kívüli balosokat. Európa újjáépítése és a növekedés gazdasági stratégiája a keresleti közgazdaságtan révén, amihez jelentős alapot adtak az olcsó nyersanyagok (az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején az olaj hordónkénti ára nem érte el a két dollárt) és a hidegháborús katonai kiadások: mindezek biztosították a magas profitot és a növekvő jóléti költségeket. De a döntő mozzanat, ami miatt a tőkésosztály ráállt a jóléti állam paktumára, az osztályerőviszonyok alakulása volt. Egyértelmű bizonyítéka ennek, hogy a kommunizmus összeomlásával mindenhol radikálisan csökkentek a jóléti kiadások. A jóléti állam összeomlásának okai a kapitalizmus háború utáni konszolidációjában, tengerentúli terjeszkedésében s a munkásság radikalizmusának és szervezettségének hanyatlásában gyökereztek. A hatalom e stratégiai átrendeződése eredményezte a jóléti kapitalizmusnak a neoliberalizmusba való paradigmatikus átalakulását.

A neoliberalizmus – azaz a keresleti kapitalizmusnak kínálati kapitalizmusba való átformálódása – nyílt szakítást jelentett azzal a társadalmi paktummal, amely a jóléti kapitalizmust összefoglalóan jellemezte: a progresszív adózásról a regresszív adózásra való áttérést, a szociális kiadások átcsoportosítását a nagyvállalatok támogatására, és mindenekelőtt új szabályozó rendszert, amely fokozta a tőke mobilitását és leépítette a munkaerőt védő törvénykezést. A harmadikutas reformkapitalizmus második hulláma nem ismerte fel, hogy programjának sikere a tágabb hatalmi egyensúly függvénye. Nem akarta beismerni, hogy a munkásság bérének és szociális támogatásainak növekedését azért fogadták el a kapitalisták, hogy ezzel a nagyobb strukturális változtatásokat elkerülhessék. A harmadik út képviselői a jóléti állam jelenségét mint a kapitalizmus strukturális sajátosságát értelmezték, tekintet nélkül annak kontextuális esetlegességére.

Mélyebb értelemben a jóléti állam hívei szem elől tévesztették a kapitalizmusnak azt a késztetését, hogy kizárólag instrumentális okokból ellenőrzése alá vonja az államot, és hogy megértse, hogyan lehet a demokráciát belülről lebontani – a nem választott hivatalnokok növekvő befolyása és az erős hazai és nemzetközi pénzügyi intézmények révén. A jóléti állam eszméjének szószólói valóban elhitték saját retorikájukat, és úgy gondolták, hogy a kapitalizmus belső dinamikája (azaz állandó növekedési képessége) szüntelenül biztosítja majd a jóléti kiadásokat. Még az 1972-es és 1973-as válság, illetve az ezt követő hosszú távú stagnálás sem volt elégséges figyelmeztetés arra, hogy kritikusan újraértékeljék optimista álláspontjukat. Végül pedig, mivel a kapitalista jóléti állam hívei elvesztették radikalizmusukat, és beilleszkedtek a tőkés rendszerbe, elvesztették józan ítélőképességüket, amellyel megérthették volna a jóléti állam válságát okozó mélyebb összefüggéseket. Mivel képtelenek voltak saját eredeti álláspontjuk elemzésére, elveszett az a képességük is, hogy bármilyen radikális alternatívát tudjanak kidolgozni. Ennek következtében a neoliberális kapitalista támadás a korábbi kapitalista reformpártokat asszimilálta és beillesztette a neoliberális képletbe.

A harmadik út négy változata

A Szovjetunió összeomlása, a nyugati jóléti államok megszűnte, a harmadik világ országainak elmélyülő kapitalista válsága hatására gombamód szaporodtak a harmadikutas megközelítések, s ezek mindegyike azzal lépett fel, hogy a kapitalizmus és a szocializmus között új irányt jelöl ki. A Blair és Clinton (és Schröder) képviselte angol-amerikai harmadik út tehát csak egyik változata a témának: kísérlet arra, hogy a maga javára fordítsa a mélységes és közkeletű kiábrándulást a szabadpiaci kapitalizmus és a szovjet kommunizmus társadalmi és gazdasági hibáiból és erkölcsi csődjükből. A harmadik út minden változata meghatározott politikai kultúrát és társadalmi struktúrát, valamint nagyon eltérő politikai elképzeléseket tükröz.

A harmadik világban az 1940-es évek közepe óta létezik a harmadik út. Ilyen gazdasági-politikai stratégiát fogalmazott meg Juan Peron, Argentína elnöke, aki elutasította az európai-amerikai kapitalizmust és a moszkvai kommunizmust egyaránt. Nemzeti-populista programja tartalmazta a lehetőségekhez képest el nem kötelezett külpolitikát, erős állami beavatkozást, a hazai kapitalizmus támogatását és széles körű szociális, jóléti támogatást a munkásságnak. Peron 1955-ös megbuktatása időben egybeesett azzal, hogy a harmadik világban szélesebb politikai mozgalom indult útjára a nem sokkal korábban felszabadult afrikai-ázsiai országok vezetőivel az élen. Az el nem kötelezettek mozgalma, amelyet olyan nacionalista-populista vezérek határoztak meg, mint az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru, a jugoszláv Tito, a ghánai Nkrumah és az indonéz Szukarno, új lendületet adott a szovjet kommunizmus és a nyugati kapitalizmus között megfogalmazott harmadik útnak. Amikor az 1970-es években ezeket a rendszereket – egyes helyeken erőszakkal – megdöntötték, megnyílt a terep a nyugatbarát, önkényuralmi, szabadpiaci rendszerek előtt. Ezek a nyugatorientált rezsimek azonban nem tudták kielégíteni a tömegek anyagi vagy szellemi szükségleteit.

Az 1980-as évektől kezdve a legkülönfélébb harmadikutas gondolkodásmódok léptek színre. Ebben a tekintetben a legdöbbenetesebb fejlemény az iszlám mozgalmak és rendszerek kialakulása volt; a folyamat 1979-ben, az iráni sah Amerika által támogatott diktatúrájának elsöprésével és a helyébe lépő klerikális kormányzattal vette kezdetét. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában a harmadikutas iszlám mozgalmak és rezsimek sokféle változata bukkant fel. Mindegyik elutasította a nyugati dekadenciát és az istentagadó kommunizmust. A gyakorlatban e mozgalmak közül néhány a kulturális iszlám és a nyugatbarát szabadpiaci gazdaságpolitika sajátos ötvözetét teremtette meg, másutt pedig a klerikális paternalizmust követték, amely a szociális jóléti politikát nacionalista szólamokkal vegyítette. Egy újabb változata, amely átlépte Észak-Dél megosztottságának határait, alternatív fejlődési stratégiákkal jelentkezett, melyeket a civil szervezetek (NGO-k) dolgoztak ki. A harmadik út ezen alakváltozata az általuk civil társadalomnak nevezett formáció elsődlegessége mellett érvelt, elutasítva egyfelől a neoliberális kapitalizmust, másfelől az államot (amely vélhetően egyaránt jelentette a szocializmust, a kommunizmust, a nemzeti populizmust és a jóléti államot). A közösség teremtette fejlődés mellett álltak ki, melyet az önsegítés, a kisvállalkozások és a kiscsoportok közötti kölcsönös támogatás mozgat. Mivel ez a változat a tőkés hatalom domináns rendszerének hasadékaiban kapott életre, és lényegileg alkalmazkodott a mindenható szabadpiaci modellhez, az így alakult civil szervezetek jelentős anyagi támogatásban részesültek a nemzetközi pénzintézetektől – pedig időnként felléptek a neoliberalizmus ellen. A harmadik út harmadik változata technikaellenes, öko-szociális mozgalom, amely a "vissza a természethez!" elvét és a társadalmi egyszerűség modelljét hirdeti a központosított, fogyasztói elvű, környezetromboló, technicizált kommunista és kapitalista államokkal szemben. Ennek korábbi változata a XX. század elején a Mahatma Gandhi vezette erős szociális mozgalom, de ez a példa akkor még nem talált követőkre. Ma ez a mozgalom az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a legerősebb, és különösképpen a felsőbb osztályok csalódott tagjai és radikális környezetvédők alkotják. Ugyanakkor nem talál visszhangra a harmadik világ nyomorgó népessége körében.

Az európai-amerikai harmadik út Tony Blair miniszterelnök által kidolgozott, és Clinton elnök, Schröder miniszterelnök és a nyugat-európai államok miniszterelnökei által a gyakorlatban alkalmazott változata retorikai szinten bírálatát adja az új típusú jobboldali politizálásnak. A harmadik út európai-amerikai változata alapvetően a régi jobboldali, a Thatcher-Reagan képviselte doktrínákra (a privatizációra és a koncentrált, centralizált tőke támogatására) épül, illetve ezeket fejleszti tovább (lásd a harmadikutas rezsimek jóváhagyásával végbemenő gigantikus tőke-egyesüléseket). Bár állítólag munkás- vagy szociáldemokrata pártok állnak e rendszerek élén, mégis készségesen követik a régi jobboldalnak a munkássággal szembeni politikáját, amikor államilag támogatják a kínálati politikát. Legalább ilyen mértékben, ha nem jobban követik a régi jobboldal mohó vágyát, hogy multinacionális vállalataik és bankjaik nemzetközi befolyását kiterjesszék, miközben komolyan azt kérik a munkásságtól, hogy fogadja el a szociális támogatások csökkentését és az alacsony fizetéseket annak érdekében, hogy a multik versenyképessége (és profitja) növekedhessen.

A harmadikutas rezsimek túltesznek a régi jobboldalon abban az igyekezetükben, hogy az európai-amerikai hegemónia érvényesüljön a harmadik világ, Közép- és Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fölött. E törekvés eszköztára változatos: fegyveres beavatkozás, NATO-bombázás, katonai megszállás, összehangolt gazdasági stratégiák, melyek mind az európai-amerikai gazdasági dominancia megszilárdítását szolgálják. Összességében, az európai-amerikai harmadik út döbbenetes elfordulást jelent a reformszocializmustól és a jóléti szocializmustól a neoliberalizmus felé. A nagyobb egyenlőséget követelő szociáldemokrata pártok olyan rendszerekké alakultak, amelyek egyre növelik a gazdagok és szegények közötti különbséget; a korábban teljes foglakoztatást és munkabiztonságot óhajtó pártok ma a gyakorlatban a munkáltatókkal szolidáris rendszert, a munkaerőt rugalmasan kezelő törvényeket és az olcsó munkanélküli-politikát teremtették meg. Ma a szociáldemokrata pártok nem szocialisták és nem is demokraták – új, a réginél sokkal életképesebb jobboldalt képviselnek, mely egyidejűleg képes a korábbi reform-retorika néhány elemét ismételgetni, s közben politikájában a "nagy üzlet" és a szabadpiac színtiszta elveit gyakorolni.

Az európai-amerikai harmadik út bírálata

Hiba lenne lebecsülni a "nagy üzlet" étoszát legitimáló szociológiai és gazdasági ideológiát, amely az új munkáspártot (New Labour) s nyugat-európai támogatóit áthatja. A harmadik út ideológiája arra szolgál, hogy igazolja és legitimálja a szociáldemokrácia jobboldali fordulatát. Alapvető fontosságú a harmadik út szociális, gazdasági és politikai premisszáinak és nézeteinek vizsgálata, mert reakciós politikáját mélységesen téves empirikus és történelmi feltevések sorozatára építi.

Szociológiai tévedések

A harmadik út ideológusai és vezetői érdemeken alapuló demokráciáról (érdemokráciáról) beszélnek – azaz az osztályalapú egyenlőtlenségek felszámolását felváltó, az érdemeken (vélhetőleg a tudáson és képességeken) alapuló demokráciáról. Tudósok és újságírók ezzel szemben rámutatnak arra, hogy a régi és új gazdagok valamint a társadalom nagy többsége között egyre nő az egyenlőtlenség – különösen érvényes ez a londoni City és a New York-i Wall Street szupergazdag polgárai és a szolgáltatási szférában dolgozó, rosszul fizetett munkástömegek között egyre fokozódó szociális-gazdasági egyenlőtlenségre. A szociális egyenlőtlenség növekedése a harmadikutas ideológia egy újabb tévedéséhez kapcsolódik: ez pedig az a feltevés, hogy az osztályharcnak vége. Ezen elképzelés ellentéteként, a valóságban a felülről megindult, hosszadalmas osztályharc meggyöngítette a munkásságot, rontott a munkafeltételeken, hatástalanította a szakszervezetek fellépését, tovább rontotta az életszínvonalat, viszont megerősítette az uralkodó osztálynak az állam feletti ellenőrzését, az állami kiadások elosztását és az adók behajtását pedig a maga javára fordította. A harmadik út ideológiájának azt az állítását, hogy az osztálypolitika már idejét múlta, megcáfolják a költségvetésről társadalmi hossznézetben készült tanulmányok, az államnak a válságmenedzselésre kidolgozott politikája és az állam gazdasági elkötelezettsége a hazai piacok és a tengerentúli terjeszkedés iránt. A költségvetés mindenhol feltűnően elbillent a gazdagoknak nyújtott adókedvezmények irányába, és ez az egészségbiztosítási, a jóléti és oktatási költségek csökkentésével járt együtt, illetve a nemzetközi terjeszkedést, a katonai beavatkozást és a nemzetközi spekulációk kiterjedését vonta magával. A nyertesek és a vesztesek jól megmutatják az állam, az államot irányító politikusok osztálytermészetét, s a politikusok, bankárok és a közérdek közötti viszonyrendszert.

Ami a legdöbbenetesebb a harmadikutas retorika és az új jobboldal politikája közötti szálakat illetően, az az a tény, hogy ahol ez az ideológia a legmélyebb gyökereket eresztette – az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában -, a szociális programokat ott érte a legérzékenyebb veszteség, és ott a legvirágzóbb a tőkésosztály.

A gazdaságelmélet tévedései

A harmadik út ideológusai azt állítják: céljuk a piaci viszonyokon alapuló, versenyképesebb és nyitottabb gazdaság megteremtése. A valóságban azonban a harmadikutas rendszerek helyeselték, sőt maguk is aktívan segítették a történelem eddigi legátfogóbb vállalati fúzióit – amelyek a gazdasági hatalom növekvő koncentrációját eredményezték egyre kisebb számú óriási monopólium kezében. Az óriások mérete növekedett, közben a piacot meghatározó monopóliumok száma csökkent. A harmadikutas ideológusok nagyobb hatékonyságról és versenyképességről értekeznek – ám a termelékenység stagnál, a piacokat pedig egy szűk csoport alakítja. Sőt, a szelektív protekcionizmus, a jelentős állami támogatások és az állami vállalatok magánkézbe adása homogenizálta a piacot, és tovább nehezítette, hogy új résztvevők lépjenek színre, különösen a specializált piaci szektorokban. Másodszor, a kapitalista prosperitást jórészt a spekulatív finánctőke és a tőke ingatlanszektora produkálta – nem pedig a termelő, újító szektorok. A gazdasági felvirágzás nagyrészt a részvénypiacon zajlott, valamint az ehhez kapcsolódó hazai és nemzetközi spekulatív tevékenységek körében, melyben a törvényellenes műveletek – sokmilliárd dolláros pénzmosás – jutottak döntő szerephez. A termelőágazatok tekintetében a fegyveripar még mindig kulcsszerepet tölt be az export terén – a harmadikutas vezetők ostoba erkölcsi pózolása ellenére. Végül, a harmadik út ideológusainak azon állítása, hogy új gazdasági korszakba lépünk – posztindusztriális, high-tech információs korszakba -, különösen is hamis. Az Egyesült Államokban a számítógépipar részesedése nem éri el a gazdaság 3%-át. A termelékenységre gyakorolt hatása elenyésző, és részvényeinek értékét a harmadikutas ideológusok és tőzsdei spekulánsok jelentősen felnyomták. A high-tech információs rendszerek az elsődlegesen pénzügyi-ipari gazdaságban alárendelt szerepet játszanak, nem jelentenek önálló, dinamikus erőt. A harmadik út ideológusainak az a kísérlete, hogy technikai jelleget adjanak a szupergazdag pénzügyi mágnásokkal való kapcsolatuknak, nem túl hiteles. A gazdasági valóság itt is megcáfolja az ideológiai szólamokat.

A harmadikutas ideológusok politikájának tévedései

A harmadikutas ideológusok előszeretettel hangsúlyozzák: mindent elkövetnek, hogy nagyobb szerep jusson a civil társadalomnak és az állampolgároknak a politikai folyamatokban. A gyakorlatban azonban a harmadikutas vezetők, különösen Tony Blair, pártjaikat személyes hatalmuk önkényuralmi eszközévé silányították; a pártjaik belső ellenzékét marginalizálták vagy kizárták. A választókerületek helyi pártjelöltjeit a központi vezetés nevezi ki; a képviselőket annak alapján jelölik ki, hogy mennyire hűen képviselik a vezetés nézeteit. Az országos kongresszusokról a vitákat száműzték, vagy háttérbe szorították. Ennek következménye, hogy a harmadikutas pártok egyre oligarchikusabbak, viszont egyre kevésbé érzékenyek tagjaik véleményére. Egyre inkább a nagy pénztőkések s egyre kevésbé a választók ízlése alakítja a választási kampányokat, a politikai programok tartalmát, az elnökök és kormányfők napirendjét. A régi jobboldali pártoktól eltérően, amelyek sokkal kevésbé csináltak titkot a tőkésekhez fűződő közvetlen kapcsolataikból, a harmadikutas pártok kezdetben titkolóztak a nagy üzleti körökhöz fűződő kapcsolataikat illetően. Mióta azonban hatalomra kerültek, sokkal cinikusabban beszélnek a pénzügyi hatalmasságokhoz való hívságos viszonyukról, dicsekszenek az őket összekötő gyengéd szálakkal, és mindig készek arra, hogy felvágjanak az őket közfunkcióikban támogató nagy bankcsoportok helyeslésével.

Amikor a harmadikutas döntéshozók gyakorolják a hatalmat, a kulcsfontosságú állami intézmények kevésbé függnek a törvényi ellenőrzéstől. Mindez azzal a jelszóval történik, hogy ezek az intézmények nagyobb autonómiát kapnak, ám a valóságban sokkal kiszolgáltatottabbá váltak a magántőke hatalmának. A civil társadalom szerepének felértékelődése valójában úgy értendő, hogy a civil társadalom pénzügyi szektorainak nagyobb befolyása lesz az állam stratégiai fontosságú intézményeiben, miközben csökken a civil társadalom azon szektorának politikai szerepe, amelyet a bérből és fizetésből élők alkotnak. A civil társadalom ideológiai furkósbottá változott, mellyel meg lehet nyirbálni a kiterjedt állami programokat, és olyan titkos jelszó lett, amely valójában azt a folyamatot jelöli, hogy a közpénzt a hatalom a befolyásos magántőke kezébe játssza át. Az állampolgári státus hangsúlyozása pedig a munkásszervezetek szétforgácsolásának igazolására szolgál, és ezzel az uralkodó osztályok megerősödését vonja maga után – a nyilvános viták így a lényegi osztálypolitikáról elterelődnek a sajátos szociális jelentésétől megfosztott állampolgári erkölcsi erényekre.

Végül, a hatalomgyakorlás és a döntéshozatal folyamatai a harmadik út kezében az önkényuralmi politikai rendszerek számos sajátosságát öltötték magukra. Szaporodó miniszteri rendeletek, a jogalkotói, végrehajtói és irányítói hatalom helyébe lépő elnöki és miniszterelnöki döntések a tulajdonviszonyokra, a kereskedelemre és a befektetésekre vonatkozó alapvető kérdésekben, melyekkel kapcsolatban e politikusok még csak nem is színlelik, hogy igényt tartanak a nyilvánosság véleményére – ezek az elemek a harmadik világ diktátorainak hatalomgyakorlási stílusából ismeretesek. Miniszteri rendeletekkel, a közvéleménnyel vagy az állampolgári érdekekkel ellenkezően privatizálták már a közösségi tevékenységek nagy szféráit, a jövedelmező állami vállalatokat és az alapvető közszolgáltatásokat – azért, hogy mindezt átjátsszák a nagy banki és ipari csoportok kezére. A politika terén a harmadik út elmélyítette és kiszélesítette a régi jobboldal központosító és önkényuralmi politikáját, legfeljebb még azt tanulták meg, hogyan kell a posztmodern (azaz ál-) baloldal részvételi (participációs) szólamait hatásosan alkalmazni.

Következtetések

A mai európai harmadik út nagyjából és egészében elődeitől tökéletesen elütő politikai képződmény. Szociális és gazdasági politikája egyértelműen regresszív és sok tekintetben közel áll a korábbi harmadikutas reformszocializmus és jóléti kapitalizmus jobboldali szószólóinak politikájához. A mai harmadik út nem keres új utakat, hanem inkább a régi jobboldal – melynek a helyére lépett – neoliberális politikai nótáját fújja, s közben új ideológiai magyarázatokkal áll elő. A harmadik út vezető alakjai ma vetélkednek a régi jobboldallal abban, hogyan nyerjék meg a bankárok, tábornokok és vállalatvezetők jóindulatát, hogy ezzel társadalmi elismertséghez, pénzügyi támogatáshoz és személyes előnyökhöz jussanak. A harmadikutas ideológia az új jobboldal számára az egyik lehetőség, hogy politikailag megkülönböztesse magát a régi jobboldaltól: egyfelől átveszi a harmadik út alapvető téziseit, másfelől távolságot tart a régi szociáldemokrata hagyomány és program jóléti céljaitól. A harmadikutas ideológia elkendőzi a régi jobboldal lejáratott szabadpiaci politikájához való kötődését, s közben lehetőséget ad a harmadik út legelkötelezettebb támogatóinak, a felettébb mobil szakértőknek és vállalkozóknak, hogy kapcsolatba léphessenek a létező hatalmi alakzatokkal. A korábbi szociáldemokrata pártok politikai apparátusának vezetését megkaparintva, a harmadikutas vezetőknek a kezükben vannak azok a hatalmi eszközök, amelyek a munkaerőt alárendelik az új, szabadpiaci kapitalizmusnak. Mivel azonban ez az ideológia összeütközésbe kerül a ténylegesen stagnáló termelékenységgel, a növekvő munkanélküliséggel és a szociális szolgáltatások szűkülésével, és mivel a szociális programokat súlyosan megcsonkították, ezért a bérből élők, a szakszervezetek és a közösségi szervezetek körében egyre mélyebb a csalódottság.

Egyre nyilvánvalóbb lesz az ellentmondás a harmadikutas politikusok új banki szövetségeseinek és hagyományos munkásválasztóinak érdekei között, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy a választók fellázadnak. A harmadikutas német elnök, Gerhard Schröder milliós nagyságrendű szavazatvesztése a legjelentősebb (de valószínűleg nem az egyetlen) példája ennek. A mai harmadikutas politika felemelkedése és jövőbeni bukása logikusan következik abból, hogy félreértelmezi a világot, és végtelenül hamis melódiát húz választói fülébe, s ami még fontosabb, a növekvő társadalmi polarizációt édeskés dallammá lágyítja, pedig éppen ez a polarizáció az, ami létében fenyegeti a harmadik utat. A veszély ugyanakkor abban áll, hogy a baloldali választók szavazatainak birtoklása révén a harmadik út ellehetetleníti az autentikus baloldal kialakulását, viszont elősegíti a szélsőjobb előretörését – amint azt a jobboldal szavazótáborának növekedése Ausztriában és Svájcban már igazolta.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az Eszmélet 55. számában "Werth Márk" néven jelentkező "történész, nyugalmazott egyetemi tanár" nyolc oldalas, hazugságokkal teletűzdelt cikkben vette célba személyemet. Hamisítónak nevez, miközben maga hamisít. Nem véletlenül tettem nevét és címét idézőjelbe: ilyen néven alkotó szerzőt ugyanis sem az interneten, sem máshol nem sikerült fellelnem. Egyetemi tanár esetében kizárható, hogy egyetlen publikációját sem említenék meg a világhálón, így hát abból kell kiindulnom, hogy a cikk írója annyira gyáva volt, hogy nevét sem merte adni rágalmaihoz. Elszomorít, hogy egy magát kritikai lapnak tartó folyóirat mégis leközölte ezt a méltatlan és etikátlan írást.

Nem zavarna, ha egy kritikus tévedéseimet venné górcső alá. Azt azonban elfogadhatatlannak tartom, hogy munkásságom tárgyilagos bírálata helyett politikai, és becsületemet sértő rágalmakkal illessen.

A cikk írójának első és legfőbb érve, hogy a "fidesz-kurzus ifjú házitörténésze" vagyok. Ebben a megállapításában az sem zavarja, hogy munkahelyem éppen a Fidesz által ellehetetlenített 1956-os Intézet. "Fidesz-közeli" intézményben soha sem dolgoztam, annak ellenére, hogy kaptam erre ajánlatokat. Meg kell egyébként jegyeznem, önmagában attól, hogy valaki valamilyen párt, vagy ideológia elkötelezettje (mint pl. az Eszmélet szerkesztői is), elvileg még lehet objektív történész. Demagógia csak azzal lejáratni valakit, hogy milyen pártokkal vagy eszmékkel rokonszenvez. Abból a tényből, hogy a Kritikában, a Népszabadságban, a Beszélőben publikálok, a Demokratában, a Magyar Nemzetben (1996 óta) vagy a Heti Válaszban pedig nem (kivéve egy olvasói levelet, amelyben viszont épp a lapot kritizálom), mindenki következtethet politikai állásfoglalásomra is, amely "Werth" állításaival ellentétes.

"Werth" ordasulásom és hamisító tevékenységem bizonyítására a Wehrmacht bűncselekményeit bemutató, tévedései miatt elhíresült és bezárt kiállítás esetét hozza fel. E tévedések feltárásában döntő szerepet játszottam. A kiállítás alapvető tézise az volt, hogy csak az egyszerű katonák bűncselekményeit, illetve az erről készült fotókat mutatja be. A megnyitó beszédeken többször is elhangzott, hogy SS-katonák vagy az Einsatzgruppék fotóit szándékosan nem vették fel a kiállítás tárgyai közé, és minden képet külön egyenruha-szakértő vizsgált meg arra nézve, hogy rajtuk csak egyszerű Wehrmacht-katonák legyenek láthatóak.¹ Ehhez képest a felvételeknek csupán 10%-án voltak beazonosíthatóak tettesként Wehrmacht-katonák, a képek jelentős része azonban nem az ő bűncselekményeiket ábrázolta (lásd mellékelt táblázatot). Állításom, mely szerint a fényképek 90%-a nem a kiállítás koncepcióját támasztja alá, ebben és csakis ebben az összefüggésben értendő.

"Werth" és az Eszmélet ugyane számában, egy másik helyen Samson Madiewski azt állítják, hogy szerintem a "Wehrmacht alapvetően egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain". Ebből is látszik, hogy írásaimat nem is olvasták. Én ugyanis a Wehrmacht bűneit bemutató kiállítást kritizáló cikkemet azzal a gondolattal kezdtem, hogy kívánatos a Wehrmacht bűncselekményeinek bemutatása, mivel az "a keleti területeken és a Balkánon brutális hadviselést folytatott, amely számtalan vérengzéssel és bűncselekménnyel járt". Már írásom címében is leszögeztem ("Igaz képek – problematikus állítások")² , a kiállított fényképekkel nem az a baj, hogy hamisítványok volnának. Ezzel szemben "Werth" azt adja a számba, hogy a kiállított képek 90%-a hibás vagy "hamis", és ezzel tudatosan hazudik, mivel a hivatkozott Népszabadság-cikkben a "hamis" szó nem is szerepel. Nem a képekről állítottam, hogy hibásak, hanem aláírásaikról. Hozzá kell tennem, e megállapításaimat a Wehrmacht-kiállítás ellenőrzésére összehívott bizottság egyetlenegy esetben sem cáfolta meg: "Az összes kommentárt újraírták, és a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg" – írja maga Madiewski az új kiállításról.

Kritikám alapvetően arra irányult, hogy a kiállítás elmossa a náci diktatúra legveszélyesebb működési mechanizmusát, a bűncselekmények elkövetésében követett munkamegosztás gyakorlatát. Wehrmacht-katonák közvetlenül "csupán" néhány ezer zsidó kivégzésében vettek részt. De több millió áldozat esetében a Wehrmacht biztosította a lőszert, a teherautókat és a tömeggyilkossághoz szükséges "rendet". A Wehrmacht mint intézmény a náci diktatúra szerves része volt, és ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős. A kiállítás első változatának módszere, amely ezt a fajta felelősséget elmosta, és helyette az átlag Wehrmacht-katonákat mint ideológiailag fanatizált SS-gyilkosokat mutatta be, nemcsak történelemhamisítás, hanem a náci diktatúra veszélyességének lekicsinylése. A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé.

A kiállítás hamis téziseire egyébként nemcsak én mutattam rá, hanem számos egyéb publikáció is.³ Horst Möller, a müncheni Institut für Zeitgeschichte igazgatója "blamázs"-nak nevezte a rendezvényt és a kiállítás szakmai ellenőrzésével megbízott bizottság is kénytelen volt elismerni a munka fogyatékosságait.

Két okból is érthetetlen, hogy éppen az Eszmélet kárhoztatja a kiállításról megfogalmazott gondolataimat. Egyrészt azért, mert a Wehrmacht kapcsán egyik fő érvem a német háborús bűncselekmények kizárólagossága ellen az volt, hogy ilyeneket a magyar királyi honvédség éppúgy elkövetett, mint a német. Hozzáállásom tehát éppen nem "jobboldali" indíttatásból táplálkozott. A kiállítók azzal, hogy magyar katonák bűncselekményeit is németként mutatták be, illetve azzal, hogy a náci ideológiát kizárólagos motívumként emelték ki, minden más kelet-európai csatlóst indirekten felmentettek. A Horthy-rendszerben, Ante Pavelic Horvátországában vagy Antonescu Romániájában náci ideológia nélkül is ezreket vagy akár százezreket tudtak meggyilkolni.

Sajátosnak tartom az Eszmélet szerzőinek eljárását azért is, mert olyan kiállításnak csinálnak reklámot, amely a mindmáig hasznosan alkalmazható marxi alap-felépítmény összefüggésnek gyökeresen ellentmond, anélkül, hogy ezt az ellentmondást meg tudná indokolni. Eddigi tanulmányaim során többek között Krausz professzor úrtól is azt tanultam, hogy az ideológiák a társadalmi viszonyokból következnek. A kiállítás ezzel szemben a német katonák között állítólag általánosan uralkodó, öncélú nemzetiszocialista meggyőződésből eredezteti a tömeges bűncselekményeket,⁴ anélkül, hogy ennek az ideológiának elterjedtségét és állítólagos tömeges népszerűségét, illetve e népszerűség okait empirikus vizsgálatokkal igazolná. Az a lehetőség, hogy a katonák jelentős része azért gyilkolt, mert a külső, nácik által meghatározott politikai körülmények, valamint a helyszíni adottságok számukra ezt tették elfogadhatóvá, fel sem merült a kiállítók fejében.

"Werthnek" az az állítása sem igaz, hogy "külön felkérésre" sem voltam hajlandó Magyarországon reagálni az ellenőrző történészbizottság jelentésére. Hozzám egyrészt semmilyen magyar felkérés nem érkezett, másrészt Németországban felkérés nélkül is reagáltam a magát függetlennek nevező, ámde kizárólag a volt kiállítás propagátoraiból összeállított bizottság zárójelentésére⁵ , és a kiállítás felülvizsgálatával megbízott bizottság meghívására személyesen is beszámoltam észrevételeimről. Szívesen megteszem ezt itthon is bármikor, ha erre igény mutatkozik. De azt hiszem, a tisztázáshoz az is elég, ha közlöm a kérdéses kiállítás képeinek statisztikáját, amelyet a kérdéses bizottság egyetlen konkrét esetben sem cáfolt meg.

Bűncselekménynek számítottunk minden Wehrmacht-katona által elkövetett erőszakos cselekményt, tehát túszok, partizánok kivégzését is, annak ellenére, hogy a hadi- és a nemzetközi jog 1945 előtt ezeket nem tekintette bűncselekménynek.

Amint a táblázatból is látható, a kiállítók tézisük alátámasztására csak kevés olyan fotót találtak, amelyeken egyértelműen a Wehrmacht katonái láthatóak. Még tanulságosabb képet nyújt a képek részletes elemzése.

"Werth" szememre hányja, hogy sem az orosz nyelvű szakirodalmat, sem az orosz nyelvet "nem ismerem" és ezzel is bizonyítani kívánja inkompetenciámat. Arra a tényre azonban, hogy a Ruszisztikai Intézet gondozásában megjelent, szovjet háborús emberveszteségeket bemutató Sevljakov-tanulmány adatait részben orosz nyelvű források segítségével cáfolom, nem reflektál, mert nem illik koncepciójába, hogy esetleg mégis el tudok olvasni egy orosz könyvet.

A "Werth" által kárhoztatott "legszörnyűségesebb", a szovjet emberveszteségeket taglaló tanulmányomban megkíséreltem, hogy a Ruszisztikai Intézet által eddig nem vizsgált veszteségi kategóriákat is számba véve adjak képet a Szovjetunió teljes háborús veszteségeiről. Krausz Tamás értékes forráspublikációiban ugyanis nem számszerűsítette az 1939-1945 között a szovjet deportálásokban elpusztult, a szovjet hadbíróságok által kivégzett, vagy az NKVD által ítélet nélkül meggyilkolt, a kollaboránsként harcban és harcok után elpusztult, valamint a németek által meg nem szállt területeken éhínségek, járványok és egyéb, többek között megtorlások miatt meghalt személyek számát. Minden megállapításomat lábjegyzeteltem, részben orosz, részben nemzetközileg is tekintélynek örvendő tudományos munkákra hivatkozva. Azt a tényt, hogy "Werth" egyetlen konkrét megállapításomat sem cáfolta, csak úgy tudom értékelni, hogy általános gyalázkodáson kívül nem képes tudományos munkára. (Meg kell jegyeznem, a szöveg korábbi verzióját magának Krausz Tamásnak is odaadtam, sőt kifejezetten kértem is, hogy amennyiben tudja, állításaimat cáfolja meg. Erre mind a mai napig nem került sor.)

Hasonlóan tudom értékelni azt a módszert, amely állításaim cáfolása helyett a szélsőjobboldallal való hírbehozással operál ("…Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal"). Ennek igazolására hozza fel "Werth" írótársa, Madiewski, hogy állítólag "szélsőjobboldali" kiadónál jelent meg a Budapest ostromával foglalkozó könyvem német kiadása. Kiadóm, a Herbig Verlag politikai beállítottságát nem ismertem, de mivel Efrájim Kishontot is ők adják ki, gondoltam, nekem is megfelel. A szerző által egyetlenként inkriminált "Junge Freiheit" című lapnak csakugyan adtam interjút, de hozzá kell tennem, a német politikai spektrum az SPD-től a zöldeken át a CDU-ig egyaránt szerepelt interjúalanyként az újságban.

A cikk indulatokból fakadt torzításaival nem kívánok a továbbiakban foglalkozni. Ha már a hazánktól távol (?) élő "Werth" nem tudja, legalább a szerkesztőségnek illett volna kijavítani Schmitt (sic) Mária nevét Schmidtre (a freudi elszólás talán arra utal, hogy "Werthet" túlságosan is befolyásolták a budapesti önkormányzati választások?), és ellenőrizni, hogy tanulmányaim ténylegesen hol jelentek meg (például a szovjet veszteségekkel foglalkozó inkriminált írásom nem 2002-ben, hanem 2001-ben látott napvilágot). Örömmel veszem, ha tanulmányaim tudományos igényű vitát indítanak. Egy olyan írás, amely munkásságomat úgy minősíti, hogy publikációim tartalmáról tudomást sem vesz, nem igényes lapba való.

Jegyzetek

1 Eröffnungsrede von Bernd Greinier In: Krieg ist ein Gesellschaftzustand. Reden zur Eröffnung der Ausstellung "Vernichtungskrieg. Verberchen der Wehrmacht 1941 bis 1944." Hamburg é.n. 176. o.

2 Krisztián Ungváry: Echte Bilder-problematische Aussagen. Eine quantitative und qualitative Fotoanalyse der Ausstellung "Vernichtungskrieg – Verbechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" In: Geschichte in Wissenschaft und Unterricht 10/1999, 584-595. o.

3 Hogy csak a legújabbakat említsük: Christian Gerlach: Kalkulierte Morde. Die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weissrussland 1941 bis 1944. Hamburg, 1999, 618, 777, 882, 889, 916-917, 968, 1146, 1154, 1155,. Christian Hartmann: Massensterben oder Massenvernichtung? Sowjetische Kriegsgefangene im Unternehmen "Barbarossa". Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 49 (2001), 97-158. o., Peter Lieb: Täter aus Überzeugung? Vierteljahreshefte für Zeitgschichte 50 (2002), 523-553. o.

4 Hannes Heer/Klaus Naumann: Einleitung. In: Heer/Naumann (szerk): Vernichtungskrieg. Verbechen der Wehrmacht. 1941-1944. Hamburg, 1995, 30. o.

5 Mit zweierlei Maß. Die Komission zur Überprüfung der hamburger Wehrmachtausstellung arbeitete parteiisch und ungenau. In: Berliner Zeitung, 23. November 2000. A történészbizottság munkájáról hasonlóan kritikus hangvételű írások jelentek meg a Die Woche, a Neue Zürcher Zeitung és Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain is. Bogdan Musial: Die Wanderausstellung "Vernichtungskrieg. Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944" und der Bericht der Komission zu ihrer Überprüfung. In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 2001/8, 712-731. o. című tanulmányában igazította helyre a történészbizottság tévedéseit.

6 A továbbiakban a katalógus képeire odal/kép száma sorrendben hivatkozunk. 41/5; 52/2; 78/1, 2; 87/7, 8; 93/3, 4, 98/1-4; 99/5, 8; 113/3; 121/1; 125/2, 3; 132/4; 133/5, 6, 8, 9; 135/1, 2, 4; 137/6, 14-16; 186/36; 190/33; 191/38, 43; 193/55,57-60, 62; 194/64-65,67-68,70; 195/75,79; 196/82, 83; 197/6-8; 200/31, 36; 206/41-45; 207/46; 208/63; 209/64; 211/9, 212/11, 213/20-21.

7 33/2; 36/1; 37/27; 41/6; 45/7; 53/4-5; 57/3-8; 69/3, 97/ 1-3; 116/3; 194/66; 202/16; 203/18, 204/19, 23; 205/36, 208/58, 59, 62; 210/75-77,79,80.

8 44/1-3; 45/4-6; 52/1, 108/1-3; 109/4-6; 113/2; 183/9; 185/27; 186/35; 187/2-5, 7-9; 188/10-12, 15, 16; 189/27; 190/28-32, 34-36, 191/37, 39-40, 42, 44; 192/46-48; 193/56, 63, 194/69-72; 195/73-74, 76-78, 80,81; 196/84-89; 202/7, 8; 203/10-15, 17; 205/33-35; 206/37-39; 207/48; 209/66-68.

9 29/4, 30/3; 31/4; 33/1; 34/1-3; 35/1-3; 40/1; 53/3; 67/5; 95/8-9; 119/3; 144/1-2; 145/3-7; 146/6-8; 147/9-13; 184/14-15; 186/28-33; 187/1, 5-6; 188/13-14, 17-18; 189/19-26; 191/45; 192/49-52; 194/67; 202/1-6, 9; 204/25, 26; 205/32; 207/52-54; 208/55-57; 210/73-74.

10 131/7 ,8; 185/19-26; 196/90; 204/27, 205/28.

11 39/2; 70/1; 71/2-6; 78/1-2; 79/3; 109/7-8; 116/1, 2; 117/4-5; 136/13; 149/3; 150/1; 153/7; 193/61; 207/47; 209/65; 218/38.

12 94/1-2; 95/3-5; 119/1-2, 4; 192/53-54; 216/20; 218/39.

13 69/1, 2, 4; 204/20-21; 205/29-31.

14 27/7; 57/3-8; 200/35; 204/24; 206/40; 214/3; 216/20, 24-25.

15 A kiértékelést a kiállítás adatai alapján végeztük. Olyan képeket, amelyek önmagukban nem mutatnak erőszakos- vagy bűncselekményt, de bűncselekménnyel mégis összefüggnek (például kivégzéshez vezetett csoport) a bűncselekmények kategóriájába soroltuk. Ennek ellenére gyanítható, hogy nemzetközi jogi értelemben a felvételek jelentős része nem tekinthető bűncselekménynek, erre azonban nem voltunk tekintettel.

16 Amennyiben ugyanarról az eseményről két különféle adattal jelent meg fotó, akkor ezek közül csak az egyiket tekintettük tévesnek. 27/7; 31/5-6, 41/4; 57/3-8; 69/3-4; 116/1-2; 117/ 4-5; 136/13; 153/7; 119/1-4; 153/7; 187/6; 191/41, 193/61; 195/76, 81, 200/35; 203/14; 204/20-21, 24; 205/29-31; 206/40, 209/66, 67; 210/75; 216/20, 24-25; 218/39.

17 53/4-209/67; 98/2-97/3; 98/3-97/1-2; 95/8, 9-187/6; 116/1, 2-117/4, 5; 187/9-196/84; 188/11-194/66; 194/67-188/23; 191/41-29/4; 193/62-195/81; 209/68-45/5; 216/20-218/39.

Egyes elemzők a civil társadalomban a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. Ezzel szemben a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere.

Bevezetés: a civil társadalom elméleti megközelítése

A társadalmi politikai elméletben a nyolcvanas évektől reneszánszát éli a civil társadalom koncepciója. A legkülönfélébb álláspontokat képviselő elemzők próbálják az állami és a magánszféra közötti teret újra életre kelteni, ezzel a demokrácia új formáinak utat nyitni, hogy társadalmunk sokfélesége otthonra leljen.¹ A civil társadalom fejlődésének érdekében ezen elméleti szakemberek közül sokan szeretnének egy sor olyan tevékenységet legitimálni, amelyek eredendő funkciója nem a jövedelemszerzés, hanem például a közösség javára végzett tevékenységek, a jótékonyság és így tovább. Ebben a megközelítésben a civil társadalom olyan szféraként jelenik meg, ahol az egyes ember értékes, nem fizetett tevékenységeket képes végezni anélkül, hogy az állam bizonyos magatartásformákat kényszerítene rá. Ilyen értelemben a civil társadalom a szabadság, a szabad szerveződés és közösségiség területeként jelenik meg, más szóval a bürokrácia és a szabályozás ellentéteként – a bürokrácia és a szabályozás ugyanis azonnal megjelennek, mihelyt az állam megpróbál beavatkozni a civil szféra működésébe. Ezek az álláspontok a vitában a civil társadalmat afféle szent kehelyként mutatják; egyes elemzők, például Fukuyama és Putnam számára a civil társadalom alkotja azt a központi kulturális alapelemet, amely lehetővé teszi a sikeres gazdaságok virágzását.² Jelen cikkünk a civil társadalom e pozitív megközelítéseit kívánja felülvizsgálni, és szeretné bizonyítani, hogy a civil társadalom nem annyira a szabad társulás és a konszenzus terepe, mint inkább a versengés és a nézetkülönbségek színtere. Ezzel megkérdőjelezi – a civil társadalom néhány lelkes hívével ellentétben – a civil társadalom azon képességét, hogy el tudja ismertetni a nem fizetett tevékenységeket, a nem fizetett munkát; bizonyítani kívánja továbbá, hogy a piac szerepét és a civil társadalmat befolyásoló gazdasági racionalitást sokkal világosabban kell elemezni, mint ahogyan a mostani gyakorlat teszi.

A civil társadalom vég nélküli dicsérete abból a megközelítésből fakad, hogy egyesek benne a közösségi harmónia és konszenzus csimboraszóját látják. John Keane és mások korábbi munkáiban a volt kelet-európai kommunista rendszerek ellenzéki mozgalmainak hatására a civil társadalom olyan szféraként jelent meg, ahol az egyes emberek az államot megkerülve értelmes közösségi tevékenységet folytathattak.³ Sajnálatos módon a kommunista rendszerekben a civil társadalmat az állami szabályozás és a bürokrácia szorítása fojtogatta, gyarmatosítva és erősen korlátozva lehetőségeit. Ezért cseppet sem meglepő, hogy a civil társadalom e szabályozási mód antitéziseként jelent meg. Keane munkájában implicite ott élt a nézet, hogy a nyugati társadalmakban a piaci viszonyok hegemón terjeszkedése ugyancsak gátat vet a civil társadalom teljesítőképességének és integratív társadalmi szerepe betöltésének. Ez a radikális álláspont egyértelműen igazolódott abban, hogy a gazdasági racionalitás és a piaci logika a társadalmi élet egyre nagyobb területeit vonta ellenőrzése alá.⁴ Ennek következtében a nem gazdasági alapú tevékenységek tere jelentősen szűkült, és az ilyen típusú tevékenységek nagy részére is a piaci megközelítés telepedett rá. Radikális szószólói számára a civil társadalom egy meghatározott politikai stratégia megfogalmazásának eszközévé vált: ez a stratégia elutasította a kelet-európai rendszerek bürokratikus kommunizmusát, ezzel egyidejűleg azonban számba vette azokat a nehézségeket is, amelyek a Nyugatot egyre inkább eluraló gazdasági liberalizmus hegemóniájából adódtak. Egyszóval, Keane és Michael Walzer s a hasonló álláspontot képviselő elméleti szakemberek a civil társadalmat olyan radikális politika megtestesülésének tekintették, amely mindenféle kapcsolatot megszakított a hitelüket vesztett kommunista rendszerekkel.⁵

Ezzel egyidejűleg, ahogyan a civil társadalom eszméje a szociális és politikai elméletben egyre nagyobb teret nyert, sok elemző figyelt fel arra, hogy szükség volna a nem fizetett tevékenységek elismerésére és legitimálására, valamint a fizetett a munkára alapozott ideológia elutasítására, mivel ez utóbbi egészében eluralta a II. világháború utáni korszak vitáit a munkával kapcsolatos kérdések és a jóléti társadalom problémakörét illetően.⁶ Ahol ezt a kérdéskört eredetileg a radikálisok, például a zöldek, a feministák és a baloldali libertáriusok tartották napirenden, ott a politikai spektrum minden árnyalata egyre nagyobb érdeklődést szentelt a kérdésnek a kilencvenes évektől kezdve.⁷ Ennek az érdeklődésnek egyértelmű bizonyítéka, hogy sok támogatóra talált az a koncepció, miszerint a garantált alapjövedelem ne legyen semmiféle fizetett munka-követelményhez kötve – vagy legfeljebb valamilyen szintű részvételhez. E részvételbe tartozzanak bele azok a tevékenységek is, amelyek mögött nem a jövedelemszerzés szándéka áll.⁸

A nem fizetett tevékenységek legitimálását szorgalmazó ideológiák és a civil társadalom elmélete közötti kapcsolat nem minden esetben egyértelmű, de általában kimutatható az a feltevés, hogy ezek a tevékenységek már egy "újracivilizált" civil társadalomban kapnak szerepet. A veszély abban az álláspontban rejlik, amely szerint létezik valamiféle, "civil társadalomnak" nevezett Paradicsom, ahol a nem fizetett tevékenységeknek szabad tere nyílik, és anélkül legitimálhatók, hogy a mindenható piaci szemlélet vagy a túlbuzgó állami szabályozás fojtogatná őket. E nézet szerint, ha képesek lennénk civil létünket megalapozni vagy legalább újra körülhatárolni, akkor azzal egycsapásra beköszöntene e tevékenységek virágkora, és ebből egy sor szociális előny származna. Ez utóbbi vízió legszélsőségesebb formában Fukuyama és más szerzők műveiben érhető tetten; ők sejtetni engedik, hogy ha képesek lennénk tanulni a gazdag civil hagyományokkal rendelkező társadalmaktól, akkor nemcsak a civil társadalom virágozna fel, hanem a kapitalista gazdaságok is.⁹ Sajnos, az ilyen nézetek figyelmen kívül hagyják a fizetett és a nem fizetett tevékenységek között létező feszültségeket, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a társadalmi viszonyok szféráinak megteremtését kísérik; e szférák segíthetnek a piaci szemlélet szirénhangjainak elhárításában. Más szóval, a nem fizetett tevékenységek támogatása és elismerése nem egyszerű feladat a gazdasági racionalitás hegemóniájának fényében. A nem fizetett tevékenységek társadalmi értékének politikai meghatározása nem mondhat le arról, hogy megkísérelje a társadalmi élet olyan területeinek feltárását, amelyek védettek a gazdasági racionalitás hatásaitól.

Civil társadalom és politikai gazdaságtan

A politikai gazdaságtan a civil társadalmat rendszerint a piaci interakciók színterének tekinti, amennyiben gyakorta nem állami szektornak fogja föl azt. Ezért aztán egyes elemzők olyan terepnek látják a civil társadalmat, ahol a javak és szolgáltatások szabad, az állami, intézményi szabályozástól mentes cseréje zajlik. Ez a nézet azonban mindig ellentmondásos volt, és sokkal inkább abból a szempontból definiálta a civil társadalmat, hogy mi nem jellemző rá, mintsem a jellemző sajátosságaival. Maga az a feltételezés, hogy a társadalomnak lehet egyetlen olyan szektora is, amelyet hermetikusan el lehet szigetelni az állami befolyástól, fölöttébb problematikus, és nincs arra bizonyíték, hogy ez az elképzelt állapot megvalósítható lenne. Röviden, az állam döntő fontosságú cselekvő a jelenkori társadalmakban, és valószínű, hogy az interakciók színterét alkotó gazdasági feltételeket az állam valamiképpen mindig is szabályozni fogja. Ebből a nézőpontból nézve a civil társadalom nem a viszonyok szilárd, egyértelmű paramétereken nyugvó rendszere, hanem formáját is, határait is állandóan módosító, újraértelmezendő struktúra. A civil társadalom újraértelmezése körüli állandó vitában nagy valószínűséggel az állami intézményeket fogjuk továbbra is kulcsszereplőknek tekinteni. A civil társadalom ebből következően nem kőbe vésett rendszer, feltételei a politikai döntéshozatal folyamatában alakulnak, és alapvetően kevésbé kulturálisan meghatározottak, mint ahogy arról Fukuyama meggyőzni kíván bennünket. Ennél fogva a civil társadalmat nem gondolhatjuk semlegesnek vagy apolitikusnak, mivel valójában ez az a színhely, ahol az állam és a piac ellentétes szemléletét egymáshoz közelítjük. Egyik tényezőt sem lehet véglegesen kiiktatni, és a politikai folyamatoknak jut az a szerep, hogy meghatározzák, "a piac és az állam milyen összhangzata illik az egyes társadalmakhoz".¹⁰ A döntéshozás minden egyes esetben rányomja bélyegét a civil társadalom formájára és jellemzőire.

A civil társadalommal foglalkozó elméleti szakemberek sokféle koncepciót dolgoztak ki a piac szerepét illetően, valamint arról, vajon milyen hatást eredményez a civil társadalom támogatása. Az egyik végletet például a már többször említett Francis Fukuyama képviseli, aki azt állítja, hogy a civil társadalom feltámasztása képes lenne biztosítani azt a bizalmat és társadalmi tőkét, ami a kapitalista gazdaságok zökkenőmentes működéséhez szükséges.¹¹ Meggyőződése, hogy az integrált és összetartó társadalmak teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a piacgazdaság felvirágzásához, és hogy ezeket a feltételeket sem az állam, sem az egyes, elszigetelten tevékenykedő állampolgárok nem képesek biztosítani. Fukuyama szerint különböző testületekre van szükségünk, például az egyházakra és a jótékonysági intézményekre, melyek az embereket beágyazzák a civil társadalomba, és olyan viszonyrendszereket biztosítanak, amelyeket a későbbiekben gazdasági szférákká lehet tágítani. Ebből következően a civil társadalomban végzett tevékenységek nem pusztán abból a szempontból értékelendők és szemlélendők, hogy önmagukban véve milyen egészségesek, hanem ennél sokkal fontosabb, hogyan segítik elő a gazdasági folyamatokat, és a civil társadalmat valóban tekinthetjük-e olyan szféráknak, ahol a piac szabadon tudna működni. Fukuyama a piac és a civil társadalom viszonyát szimbiózisként írja le, ezért aztán – mondja -, ha ezek képesek spontán módon fejlődni, akkor kölcsönösen kedvező hatással lesznek egymásra. Fukuyama szerint egyértelmű, hogy ez a szabadság és spontaneitás csak akkor érhető el, ha az állam nem szabályozza a feltételeket, és nem avatkozik be a folyamatokba.

Fukuyama nézeteiről kimutatható, hogy kevéssé eredeti kísérletet jelentenek a liberális politikai gazdaságtan életben tartására, és alig titkolt kísérletet arra, hogy a gazdasági organizációkban az állam valamiféle szerepet találjon. Ez a szemlélet értetlenül áll az ortodox politikai gazdaságtannak a civil társadalomra gyakorolt káros hatásai előtt, és ugyancsak szem elől téveszti a piaci és a nem piaci tevékenységek közötti ellentmondásokat. Fukuyama egészében képtelen a globalizált piac hegemóniájával szemben valami ellenszert kínálni, és jelét sem adja annak, hogy megértené, hogyan is tudja a piac aláásni és hátráltatni azokat a társadalmi erényeket, amelyeket éppen a szerző tekint fontosaknak. Ebben az értelemben az a kijelentése, hogy a civil társadalom boldogan együtt él a piac diktálta követelményekkel, fölöttébb problematikusnak tűnik, mivel egyértelműen alábecsüli a civil társadalomban meglévő ellenzéki nézetek és a politikai gazdaságtan alternatív formáinak jelentőségét. Ezek ugyanis éppen azért támogatják a nem fizetett tevékenységek elismertetését, mert e tevékenységeknek önálló értékük van. Amihez pedig Fukuyama oly meleg szeretettel fordul, a sikeres piacgazdaságnak alapul szolgáló virágzó civil társadalomról a radikálisok hajlamosak azt gondolni, hogy valószínűleg elszánt bírálója lesz a piacgazdaságnak.

A fenti kritikai megjegyzéseket kiterjeszthetjük Giddensre és Putnamra, Fukuyama nézeteinek értelmezőire is, akik bár tartózkodnak attól, hogy Fukuyamához hasonlóan a végsőkig vigyék az elméletet, mégis csak kis ellentmondást látnak a civil társadalom népszerűsítése és a meglehetősen ortodox politikai gazdaságtan között.¹² Giddens szerint például a civil társadalom értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít korunk társadalmainak arra, hogy a globalizáció mindent elnyelő, ellenőrizhetetlen kilengéseivel szemben egységesen lépjenek fel. A civil társadalom egyre fokozódó bekebelezésének radikálisabb következményei, melyek a gazdasági globalizáció alapjául szolgáló szemléletből adódnak, nála nem kapnak túl nagy hangsúlyt. A gazdasági racionalitás kiterjesztését célzó stratégiákkal szembeni fenntartása éppen azzal gyengíti a felvértezett civil társadalom erejét, hogy az új piac megteremtése egyszerűen kikényszeríti újabb és újabb területek bekebelezését, amelyek pedig korábban nem voltak kitéve a piaci feltételeknek. Aligha meglepő, hogy a liberális politikai gazdaságtan legtöbb elemzése sokkal kritikusabb álláspontot foglal el a civil társadalommal és e szférának a piaci mechanizmusokhoz való viszonyával kapcsolatban. Keane és Walzer gyakorta úgy propagálják a civil társadalmat, mint fórumot, ahol az állami korlátok és a piacon alapuló gazdaságok hibái kiigazíthatók.¹³ Ezek a teoretikusok inkább azért bírálják az állam, a civil társadalom és a piac között meglévő kapcsolatokat, mert szerintük a civil társadalom szerveződési szféráját önmagában is meg kell erősíteni, és kevésbé azért, amit Fukuyama említ, azaz hogy a piacgazdaságokat a civil társadalom tartja fenn, s még kevésbé azért, amit Giddens és Putnam úgy fogalmaz, hogy a civil társadalom nem akadályozza a piacgazdaság működését. A liberális elméleten alapuló radikális bírálatból az következik, hogy a civil társadalmat azért kell támogatni, mert a keretein belül véghezvitt tevékenységeknek önálló értéke van, nem pedig azért, mert e tevékenységek egybeesnek a politikai gazdaságtan hagyományos meghatározásaival. Ennélfogva egyértelmű, hogy választóvonal húzódik azok között, akik a civil társadalmat olyan szférának tekintik, ahol számtalan, a piacgazdaságot támogató tevékenység folyik, illetve azok között, akik a civil társadalmat olyan területnek tekintik, amelyet egyaránt meg kell védeni a piactól és az államtól is.¹⁴

Az ortodox politikai gazdaságtanhoz John Keane és Michael Walzer kritikusan viszonyul. Keane-nek sikerült elkerülnie, hogy a civil társadalmat korlátok közé szorítsa: azaz meg sem próbálja megvédeni a piac hatásaitól. Azon a véleményen van, hogy a civil erények, például a bizalom, jótékony hatással vannak a gazdasági megelégedettségre, és hogy a piacban integratív lehetőségek rejlenek. Ennél fogva Keane szerint a civil társadalomnak a piaci mechanizmusokkal együtt megvan az a szerepe, hogy korrigálja e mechanizmusok korlátozott társadalmi rendteremtő képességeit.¹⁵ Hozzá hasonlóan Walzer is azt állítja, hogy a civil társadalomnak katalizátor-szerepe lehet a pluralizmus és az egyenlőség kifejlődésében mint olyan szférának, ahol az egyes emberek részt vehetnek a társadalmi életben. Ezért ő a civil társadalomban a "projektek projektjének" keretét látja, melynek segítségével az állampolgárok társadalmi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és amely a politikai tevékenységben való fokozottabb részvétel kultúráját teremtheti meg. Ezzel egyidejűleg a gazdaság is új erőre kap, ha a szűkebb körű tevékenységek és a kisebb egyesülések nagyobb elismerést nyernek. Walzer szerint ez aztán ahhoz az "új felismeréshez vezet…, hogy a jó élet titka a részletekben rejlik"¹⁶ . Ez az álláspont egyben azt jelenti, hogy a civil társadalom semleges terep, melyen mind a piacorientált, mind az állami szervezetek versenghetnek és együttműködhetnek, megszabadulván a bürokrácia és a túlzott szabályozás béklyóitól. E forgatókönyv szerint az állam megteremtheti a keretet a semleges, értékektől mentes civil társadalomnak, azaz olyan társadalmi-gazdasági területnek, ahol sokféle testület és szervezet (beleértve az állami és a piacorientált cégeket is) szabadon működhet.¹⁷

Bár nincs híján minden meggyőző erőnek, Walzer tézisei a civil társadalom nem túlzottan egészséges megközelítéséről tanúskodnak. A semleges terület eszméje, ahol a piac, a magánvállalatok és az állam egyaránt levetkőzik saját logikájukat és racionalitásaikat, illetve konfliktusok nélkül élnek egymás mellett, enyhén fogalmazva túlzottan optimista nézet. Ha viszont kritikus szemmel nézzük, akkor annak jelét láthatjuk benne, hogy figyelmen kívül maradnak a gazdasági és politikai szereplőket mozgató specifikus és eltérő racionalitások, illetve a bennük megtestesülő hagyományos érdekek. E szemlélet elfeledkezik annak valószínűségéről, hogy a civil társadalom szereplői ellentmondhatnak egymásnak, netán ellentétbe kerülhetnek egymással, és hogy az erőegyenlőtlenség rendszerint versengést és kirekesztést eredményez.

Walzernek a civil társadalomról festett vonzó jövőképe nem veszi figyelembe azokat a lehetséges módszereket sem, ahogyan a piac expanziós törekvései a civil társadalom egyre több elemét gyűrik maguk alá, s ezzel az utóbbit rendszerint kellemetlen és nem megfelelő módon megváltoztatják. A civil társadalomban a piac jelenléte olyasféle forgatókönyvet eredményez, amelyben a fizetett tevékenységek, azaz a gazdaságilag hasznosak sokkal értékesebbeknek és társadalmilag hatékonyabbaknak tekintendők, mint azok, amelyeket nem tekintenek (joggal vagy helytelenül) a társadalmi-gazdasági jóléthez való hozzájárulásnak. A nem gazdasági tevékenységek önálló értékét általában alábecsülik ilyen körülmények között, és figyelmen kívül hagyják, hogy ezek mennyire járulnak hozzá a társadalmi státushoz és az egyén énképéhez. Hasonlóképpen Keane is, miközben tudatában van a piacnak a civil szférára gyakorolt esetleges ártalmas hatásainak, és fogékony a nem fizetett tevékenységek értékének elismerésére, ugyanakkor elmulasztja hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a piaci szemléletnek a civil társadalomra gyakorolt hatásait korlátok közé kell szorítani.

O'Neill és más radikális teoretikusok kifogásolják, hogy Walzer (mutatis mutandis Keane és mások is) meg sem próbálja megóvni az olyan alapelveket, mint együttérzés, barátság és kölcsönösség a gazdasági tényezőktől, a profit, növekedés és felhalmozás mindent átható logikájától.¹⁸ Végső soron O'Neill, Gorz és mások úgy vélik, hogy a gazdasági kényszerek hatékony működése nem lehet fontosabb a nem gazdasági tevékenységek előnyeinél. Emiatt állítja O'Neill, hogy meg kell teremtenünk egy "nem piaci rendet", amely mentes az állam közvetlen ellenőrzésétől és a piaci mechanizmusok befolyásától. Ez nem jelenti a piaci mechanizmusok felszámolását, hanem csak egyfajta kísérletet arra, hogy olyan szociális tereket hozzunk létre, ahol a nem gazdasági érdemek is elismerést nyernek. Ez az álláspont olyan radikális politikai elméletekre is alapozhat, amelyek azt vallják, hogy "az egyes emberek többé már nem egyetlen közszférában" léteznek, és állampolgár mivoltuk sem az állammal való egyetlen kötődésük révén manifesztálódik.¹⁹ Keane és Walzer munkái jelentősen járulnak hozzá a közszférák komplexitásáról és a tagolt civil társadalomról folyó vitákhoz, de egyikük sem ad magyarázatot arra, hogyan lehet a civil erényeket megvédeni a piac gazdasági racionalitásától.

Civil társadalom, piac és a munka

A társadalom- és politikaelméletben a civil társadalom eszméjének feltámasztása korunk politikai vitáinak ortodox és ökonomista látásmódját a legjobbkor igazította helyre. Az Egyesült Királyságban jellemző, jelenleg uralkodó, a társadalmi integrációnak a fizetett munkán alapuló politikai megközelítése cinkosan összekacsint az egyéni érdemek liberális gazdasági felfogását képviselő szemlélettel, és figyelmen kívül hagy egy sor más, a társadalmat egyben tartó köteléket, amelyeket a nem fizetett tevékenységek teremtenek meg.²⁰ Emiatt a radikális teoretikusok azt vallják, hogy fel kell ismernünk a nem fizetett tevékenységek jelentőségét, és meg kell vizsgálni azokat a társadalmi és gazdaságpolitikai kezdeményezéseket, melyek legitimálhatják ezeket, és növelik a politikai gazdaságtan hagyományos értékeihez viszonyított társadalmi tekintélyüket.²¹ Sok elemző mutatott már rá, hogy a jelenlegi szociális-gazdasági fejlemények új teret nyitottak a demokratikus vita számára, mely a munkanélküliség kockázatairól, a fizetett munkának a társadalomban betöltött funkciójáról, illetve az állampolgári lét, a politikai és identitás jelentéséről folyik.²² Ebben az összefüggésben szólított fel Ulrich Beck egy sor nem fizetett tevékenység nagyobb elismerésére és legitimálására, mivel ezek a politikai megújulás kiindulópontjai lehetnek.²³ Más szóval, Beck a (fizetett és nem fizetett) munkáról és a foglalkoztatás kérdéséről vallott nézeteink újragondolását az első, fontos lépésnek tekinti a civil társadalom újraformálásában.

Beck – még eredetibb formában Gorz – képviselte azt a megközelítést, hogy a civil társadalom fogalmának újragondolása során fel kell vetni a "ki nyer és ki veszít az új gazdaságban" kérdését. Mi több, ez a perspektíva arra is rámutat, hogy el kell gondolkoznunk azon, hogyan tud e demokratikus megújuláshoz az állam és a kormány hozzájárulni. Ebben a tekintetben Keane jelen munkája irányadó, mivel arra biztat bennünket, hogy a civil társadalmat ne egyetlen entitásnak gondoljuk el, hanem a politikai szférák sokszínű komplexumának, amely számos társadalmi szinten nyilvánul meg.²⁴ Azt javasolja, ismerjük el mindezeket a szférákat annak érdekében, hogy a közösségi/civil tevékenységek sokféleségét megőrizhessük. Ezért meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy demokratikusan részt vehessenek egy sor egyesületben a kis, helyi közösségektől a nagy, nemzetközi társadalmi mozgalmakig. A civil társadalomnak ez a differenciált megközelítése maga is hű tükre az államon kívüli szerveződések komplex voltának és az egyéni interakciók egyéb értékes módozatainak. Keane egyértelműen úgy hiszi, hogy támogatni és legitimálni kell a nem gazdasági tevékenységeket, de mégsem kínál ellenszert a piaci mechanizmusoknak a civil életformára gyakorolt egyetemes hatásaival szemben, és nem ad megoldást a piacnak a nem piaci rendszer legitimálási lehetőségeire nézve ártalmas következményeivel szemben sem (noha tisztában van e veszélyekkel).

Az eddigi elemzésből megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatnak, mely egyfelől a civil társadalom, másfelől a piac és az állam között létrejöhet, két, egymástól eltérő formája kezd kirajzolódni, amelyek túllépnek az ortodox és a radikális politikai gazdaságtan közötti hagyományos kategóriákon. Az első álláspont, mely egyértelműen kiolvasható Fukuyama műveiből, és kevésbé dogmatikusan Giddens és Putnam elemzéseiből, illetve sokkal radikálisabb formában jellemző Keane és Walzer munkáira, nem kívánja megvédeni a civil társadalmat a gazdasági racionalitás hatásaitól (bár némelyikük felismeri a piacnak a civil erényekre gyakorolt végzetes befolyását). A második nézet szerint, melyet Gorz, O'Neill és más radikális teoretikusok fogalmaznak meg, a civil társadalomnak olyan színtérnek kell lennie, ahol a piaci logika nem érvényesül, vagy legalábbis ahol vannak olyan területek, amelyekben a gazdasági racionalitás nem juthat meghatározó szerephez. Itt különösen figyelemre méltó, hogy ez a nézet mostanáig a radikálisok kiváltsága volt, akik a piac értékítéletét abból a szent meggyőződésből kiindulva akarják korlátozni, hogy a nem fizetett tevékenységek rendkívül fontosak, és ezért érdeklődéssel fordulnak a radikális politika, például az egyetemesen garantált jövedelmek kérdése felé. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben számos befolyásos elemző, aki korábban nem vallott radikális nézeteket, mára hasonló álláspontra jutott. Közöttük a legjelentősebbek, John Gray és Benjamin Barber szintén azt vallják, hogy a piaci szemlélet kihatásait korlátozni szükséges.²⁵ Mindez arra utal, hogy a piacnak a civil társadalomban betöltött szerepéről folyó vitákban az álláspontokat nehéz a politikai gazdaságtan hagyományos megosztottságának ortodox és radikális vonulatai között elhelyezni.

Mind Gray, mind pedig Barber elismeri, hogy a piaci logikának lehetnek káros hatásai a civil szférára, és ebből következően szükség van arra, hogy a civil társadalmat megóvjuk a gazdasági racionalitástól. Gray pályafutásában ez különösen figyelemre méltó lépés, mivel ő hosszú évekig a politikai gazdaságtanhoz meglehetősen tradicionális, liberális megközelítéssel viszonyult.²⁶ Legújabb gondolatkísérletében Gray azt fejtegeti, hogy a piaci befolyást meg kell zabolázni, de kitart amellett, hogy a társadalom bizonyos szféráiban szükség van a piac jelenlétére. Ebből a szempontból Gray munkáiban világosan felfedezhető elmozdulás van a radikálisok által kezdeményezett, a piacnak a civil társadalomban játszott szerepéről folytatott vitában; Gray továbbá érintőlegesen támogatásáról biztosítja a garantált jövedelmek ideáját, mondván, az alkalmas eszköz arra, hogy legitimálja a munkaerőpiac paraméterein kívül eső tevékenységeket. Ugyanakkor ő nem megy el olyan messzire, mint Gorz, O'Neill vagy más radikálisok, akik a piac fennhatóságának szigorú szabályozását követelik. Gray nem támogatja a munkaidő csökkentését és a munka újraelosztását sem. Gray nézete szerint tehát a piacnak a civil életre és a nem fizetett tevékenységekre gyakorolt káros hatásait inkább lehet minimalizálni a nem gazdasági tevékenységek politikai megokolásával, mint egy olyan politikai gazdaságtannal, amely erős állami beavatkozást ígér a gazdasági viszonyokba. Míg az ilyen stratégia praktikus lehet olyan légkörben, ahol az állami beavatkozás népszerűtlen, ám kevéssé alkalmas arra, hogy valóban megállítsa a piac terjeszkedését. Azt sugallja, hogy egy politikai program önmagában is képes a gazdasági szemlélettel felvenni a harcot, miközben alig van arra bizonyíték, hogy a tisztán politikai stratégiák el tudnák érni ezt a célt. Ebben az értelemben minden, a piac befolyását csökkentő kísérletnek figyelembe kell vennie az aktuális gazdaságpolitikát, amely a piaci mechanizmusok szabadságát meghatározza.

Gray-éhoz hasonló stratégia hámozható ki Barber politikai elméletéből is. Nála a civil társadalom megerősítésének folyamata elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági jellegű, bár Barber tudatában van sok társadalmi-gazdasági problémakörnek.²⁷ ő lándzsát tör a civil társadalom "erős demokratikus" koncepciója mellett, mely szerint a civil társadalom a piac és az állam közötti teret tölti ki. E nézet szerint a civil társadalom a társadalmi szervezet harmadik szektora, amely egyesíti a piac és az állam legelőnyösebb tulajdonságait. Barber nyitottságra épülő civil társadalmat szeretne, amely összeköti a nyilvános szférát és a magánszektort – ez utóbbit szerinte a voluntarizmus és az erőszak hiánya jellemzi.²⁸ A civil társadalom ilyen megközelítése azt hivatott tükrözni, hogy korunk liberális demokráciája mennyire sokrétű és komplex, illetve hogy a piac és az állam milyen típusú feszültségeket szül. Ugyanakkor itt van Barber (és Gray) szerint a probléma lényege. Ha vannak feszültségek a piac és az állam szemléletmódjának következtében, akkor némiképp optimistának tűnik azt állítani, hogy ezek a feszültségek harmonikusan megoldódnak, elég csak egy harmadik szektort teremteni, amely mindkettőből csak a legjobbat foglalja magába. Ilyen értelemben mind a piacnak, mind az államnak egyaránt lehetnek ártalmas és jótékony hatásai a civil kapcsolatokra, és nehéz elképzelni, hogy a civil társadalom kizárólag a jótékony aspektusokra épül majd. Barber sosem fogalmazza meg pontosan, hogyan gondolja a kártékonynak a jótékonytól való gyakorlati elválasztását, ez a hiányosság pedig abból fakad, hogy e folyamatnak a gazdasági dimenzióit korántsem veszi olyan komolyan, mint a politikai aspektusokat. Végső soron adós marad annak a mechanizmusnak vagy stratégiának a kidolgozásával, amely a gazdasági racionalitás hegemón helyzetét valóban megingathatná. Ebben az értelemben Barber és Gray figyelmen kívül hagyja a meg nem fizetett tevékenységek elismerési és legitimálási folyamatának gazdasági dimenzióit.

Barber politikai álláspontját hasonló kifogásokkal illethetjük, mint fentebb Walzer nézeteit. A civil társadalomnak általa alkalmazott modelljét joggal érheti bírálat azért, mert túlságosan hisz a harmonikus és kölcsönösen előnyös kapcsolatokban, amelyek egy erőteljes demokratikus megközelítés hatására alakulnak ki. A probléma abban a tényben rejlik, hogy a piac egyetemessége és a kormányzati terjeszkedés nem él boldog egyetértésben a megerősített civil társadalommal. Barber szerint a civil társadalomnak hatékony fellépést adhatna a "civil fórum" létrehozása, amely a piaci és állami szemléletmód tagadása lehetne.²⁹ Ezt ő olyan testületnek látja, amely hangot adna a civil társadalmat alkotó testületek és egyesületek megfontolásainak, és ellenőrizné a kormányt és a piacot. Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy feltételezi, a civil társadalomban létező sokféle és egymástól különböző szervezetek a fő kérdésekben konszenzusra jutnak. De a civil társadalom – a sokféle közösség által alkotott testület – hangja aligha lehet egységes és konszenzuális. Tény, hogy a civil társadalom megerősítését Barber, Gray és mások azzal érvelve szorgalmazzák, hogy ez a társadalmi szektor, ahol a társadalmi különbségek szabadon virágozhatnak. Ám ebben az esetben nagyon valószínűtlen, hogy egyetlen, egységes hang támogatásra számíthat-e. Ennélfogva, miközben felismerjük a civil társadalomnak a kormányzati folyamatokban betöltött szerepét, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a civil társadalomban számos ellentét mutatkozik majd, és szükség lesz arra, hogy az állam döntsön az ellentétes vélemények között.

A civil társadalom megerősítésének folyamata a kormányra és a politikára is kihat, és szerintünk nem szabad a civil társadalmat a harmónia és az egyetértés területének tekinteni. A folyamat elindításához politikai akaratra van szükség, és fölöttébb veszélyes alábecsülni azok hagyományos érdekeit, akik hatalmukat és fennhatósági szférájukat veszélyeztetve látják. A civil társadalom támogatása nem helyettesítheti a demokratikus politikai folyamatokat, és a civil szféra megújulása éppen annyira gazdasági, mint politikai vállalkozás. Ráadásul egy ilyen vállalkozásnak fel kell ismernie a civil részvétel elé állított akadályokat, amelyek a kormány és a piac hegemóniáját biztosítják, és igénybe kell vennie a törvényalkotás segítségét abban, hogy korlátozza ezek hatáskörét. Kétségtelen azonban, a nem piaci tevékenységeket nehéz legitimálni, és lehetetlen szilárd határokat húzni, melyeken a piac nem képes átjárni. Ezt a problémát viszont a radikálisok nehezen tudják feloldani, mert O'Neill, Gorz és sokan mások a civil társadalom nem piaci szféráinak megteremtése mellett érvelnek. E kérdéskör radikális megközelítéseinek fel kell ismerniük ezeket az akadályokat, és be kell látniuk, hogy majdnem lehetetlen olyan tökéletes modellek megvalósítása, amelyek a piacot korlátozni tudják. Vajon milyen lehetőségei maradnak akkor a radikális politikának, ha a civil társadalmat megerősíteni, a nem fizetett tevékenységeket pedig legitimálni akarja?

A radikális demokratikus elmélet problematikája

Ahol a piaci szemlélet a jelenkori politikai gazdaságtanban kitüntetett szerephez jutott, ott a jelenlegi politikai filozófiában a liberalizmus szabályozási (procedurális) formáin alapuló hegemón pozíció jellemző – amit olyan kommentátorok példáznak, mint John Rawls vagy Jürgen Habermas. Leegyszerűsítve, ezek a megközelítések azt állítják, hogyha a politikai kötelezettségek meghatározott szabályaihoz vagy eljárásmódjaihoz tartjuk magunkat, akkor ezzel egységesíthetők a sokszínű társadalmak. Ennek következtében mindaddig, amíg a társadalom különböző csoportjai részt tudnak venni a döntéshozó folyamatokban, és bizonyos csoportokkal szemben nincsenek meggyökeresedett strukturális előítéletek, addig a liberális társadalom képes az alapelvek, például a tolerancia és a semlegesség szerint fejlődni. E liberális bánásmód mélyén az a meggyőződés áll, hogy a társadalmi különbségeket le lehet győzni, és lehetséges bizonyosfajta áthidaló szociális konszenzus megteremtése. Ebből a nézőpontból szemlélve, a civil társadalom olyan területnek minősül, ahol az egyének és a csoportok egymással szabadon szerveződnek, és különbözőségeiket személyesen élik meg. Mivel az állami szabályok és eljárásmódok a liberalizmus uralkodó formáinak szemléletmódja szerint egyetemesek, a civil társadalmat olyan szférának tekinthetjük, ahol a különbözőségnek jut terep. Ebben a kontextusban alakulhat ki a civil társadalom egészséges képzete, itt nyílik lehetőség a liberális demokrácia néhány paradox jelenségének feloldására.

A legújabb politikai elméletben radikális következményei vannak ennek az eljárási liberalizmusból következő konszenzuális modellnek.³⁰ Ugyanis számos gondolkodó Gramsci műveinek hatására újfajta követelményeket támasztott a civil társadalommal kapcsolatos megközelítés konstrukciójával szemben. A civil társadalom liberális felfogásának e megkérdőjelezése az elméletek többségében rejlő koncepcionális ellentmondásra vonatkozik, és kétségbe vonja a civil társadalomnak tulajdonított, vélt státust, mely szerint a civil társadalom a sokarcú társadalmakban kialakuló konfliktusok és nézetkülönbségek mindenre megoldást kínáló gyógyírja. E nézet szerint tehát a civil társadalom nem semleges helyszín, ahol a különbségek harmóniáját tapasztaljuk meg. Éppen ellenkezőleg, ez az a hely (vagy helyek), ahol az eltérő perspektívák összecsapnak egymással. Sőt, nemcsak a versengés színtere, hanem maga a színhely általában is vitatott. Ezt az álláspontot Martin így összegzi: "a civil társadalom következtetés útján konstituált tér. Azaz, egyidejűleg diszkurzív konstrukció, amely az egyéb, gyakorta antagonisztikus szemléletmódokat szándékozik segíteni, s amelynek saját identitását is módosítják e szemléletmódok.³¹ Ez a radikális álláspont azt jelenti, hogy a civil társadalom sokrétű tér. A radikális demokratikus elmélet a civil társadalmat nem koherens területnek látja, amelyet az állami szabályozás hiányával egyértelműen meghatározhatunk, hanem számos eltérő, egymással versengő szemléletmód együtteseként, amelyek nemcsak az államból erednek, hanem a piacból is. A civil társadalom tehát vitatott terület, nem pedig lezárt szféra, amelynek konszenzussal kijelölt határai vannak.

A civil társadalomnak ez a radikális megközelítése azt követeli tőlünk, hogy a politikai kifejezésmód számára alkalmas szférát, pontosabban szférákat gondoljunk el. Ahol a civil társadalom liberális felfogásából a szféra lezárása következne – mikor például az állami beavatkozást óhajtjuk korlátozni -, akkor a radikális elméletek a politikai versengés új területeit akarják megnyitni. Mi több, ahol az eljárási liberális szemléletmód a civil társadalmat a harmonikus működés terének látja, ahol elfogadjuk különbségeinket és az "élni és élni hagyni" elvét prédikáljuk, ott a radikális demokratikus szemlélet szerint a sokszínű társadalmainkban nézetkülönbség lesz már a civil elfoglaltság mibenlétét illetően is. Különbségeink egy része egymással összemérhetetlen lesz, az ebből fakadó problémák pedig megoldhatatlanok. E forgatókönyv szerint a civil társadalomban való kötelezettségvállalás sokkal inkább versengésre, mint harmóniára épül majd. Egyszóval, a civil társadalom nem gyógyír a liberális demokráciák paradoxonjaira, hanem inkább az a helyszín, ahol ezek a paradoxonok feloldandóak (vagy bizonyos esetekben nem oldhatók fel). A nem fizetett tevékenységek legitimálási folyamatának ebben a vitatott közegben kell lezajlania, de a radikális elmélet szerint ez a folyamat a politikai gazdaságtan meghatározó liberális ortodoxiáinak erős ellenállásába ütközik majd. A gazdaságtanban a globalizációs folyamatok és a munkaerőpiac "rugalmasságának" ünneplése, valamint a radikális politikai elmélet újfajta elkötelezettségének szükségessége közötti kapcsolatot Mouffe nemrégiben így írta le: "Csak ha a nemzetek feletti tőke hatalmával szemben egy új politikai koncepcióval tudunk előállni, akkor lesz esélyünk arra, hogy sikeresen ellenálljunk a neoliberalizmusnak, és új hegemóniát léptessünk helyébe.³²

Azzal, hogy a politikai kötelezettségek sokféle helyszínére és általában a helyszínre irányítják figyelmünket, a radikális elméletek persze maguk is építenek Gramsci hegemónia-fogalmára és Foucault-nak a hatalomról szóló értelmezéseire.³³ Ezek arra utalnak, hogy a civil társadalom paraméterei a legkülönbözőbb megközelítések versengéséből formálódnak ki, és bizonyos perspektívák majd uralkodóvá válva meghatározzák a viszonyrendszereket az adott szférán belül. A radikális gondolkodók szerint e paraméterek sosem szilárdak, hanem állandóan változnak a versengés és vita folyamán. Ebből következően a civil társadalom elemzése nem szándékozik lezárni az állampolgári elkötelezettségek területét, és nem akarja azt a viszonylag harmonikus viszonyok terepének tekinteni. Ehelyett azt állítja, hogy a civil társadalom maga is forrása a paramétereiről és formájáról folyó politikai dialógusnak, és inkább tekinthető maga is a folyamatos és véletlenszerű politikai elkötelezettség egyik szegmensének, mint olyan zárt térnek, amelyet specifikus, szilárd szabályok vagy procedúrák jellemeznek. A radikális szemléletnek az adja a kritikai élét, hogy a civil társadalmat meghatározó, hegemón eszméket nem hajlandó véglegesnek, lezártnak tekinteni. Tény, hogy míg az elemzésünkben tárgyalt, a civil társadalomról alkotott elméletek nagy részét be lehetne illeszteni a "harmadik út" vagy "radikális közép" politikai elemzéseibe (ahogy ez gyakran meg is történik), addig a radikális demokratikus elmélet azt állítja:

A radikális centrizmus eszméje éppen a hegemóniaellenes stratégiát zárja ki, mivel a radikális centrizmus tagadja az antagonizmusok létezését és a politikai határok szükségességét, és azt hirdeti, hogy a "rugalmasság" modern szociáldemokrata cél. Ha azt hisszük, hogy a nagyvállalatok céljait összebékíthetjük a gyengébb szektorok céljaival, akkor máris behódoltunk a nagyvállalatoknak.³⁴

A civil társadalom radikális demokratikus elképzelése így a politikaelméletet jelenleg meghatározó konstruktív, alternatív nézeteknek is helyet adhat. A kulcskérdés az, hogyan segíthetik ezek a viták a radikális politikai gazdaságtan, valamint a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikájának jövőbeli kiformálódását.

Következtetés: a differenciált civil társadalom felé

A civil társadalomról alkotott elméletek közötti választóvonalat a civil társadalom és a piac kapcsolatának értelmezése jelenti. Ahol széles körben – bár nem egyetemesen – elfogadott álláspont az, hogy az erős civil társadalomnak függetlennek kell lennie az állami irányítástól (bár abban viták vannak, ennek hogyan kell megnyilvánulnia), ott lényegi nézeteltérések vannak a gazdasági kölcsönkapcsolatok és a civil társadalom közötti viszonyt illetően. Ebben a kérdésben számos hibás vonal létezik. Fukuyama és a hozzá hasonló gondolkodók szimbiotikus viszonyban látják a civil társadalmat és a gazdaságot, amelyek ilyenformán egymást erősítik, és olyan társadalmi erényeket hoznak felszínre, amelyek a gazdasági sikereket fokozzák. Ez a nézet nem veszi figyelembe a piac okozta társadalmi szétesettséget és töredezettséget, különösen is figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan a piac a szociális élet egyre újabb területeit kebelezi be. Mások, például Giddens, Walzer és Keane a civil társadalom szószólói ugyan, de a benne végbemenő piaci kölcsönkapcsolatok működését nem bírálják. A piaci kölcsönkapcsolatok pusztán csak egyikét (bár nem szükségszerűen a leginkább állampolgári jellegűt) képezik a civil társadalomban létező számos viszonyrendszernek. Ez a nézet gyakorlati szempontból megalapozott, de problematikus annyiban, hogy nem foglalkozik azzal, milyen mértékben képesek az egyetemes piaci interakciók a polgári létet és a társadalmi életet szétrombolni. Egyszerűbben fogalmazva, a piaci szemléletmódok nem pusztán csak együtt élnek más viszonyokkal, hanem csápjaikat megpróbálják olyan messzire kinyújtani, amennyire lehetséges annak érdekében, hogy a profit és a növekedés szféráit minél szélesebbre nyissák, illetve újratermeljék. Ezt a problematikát többek között Gray és Barber vetette fel, akik olyan civil társadalmat képzelnek el, amely bizonyos mértékben védve van a gazdasági racionalitástól. Ugyanakkor mindketten elsődlegesen politikai kérdésnek tekintik ezt, és elmulasztják alaposabban számításba venni azokat a gazdasági és szociális lépéseket, amelyeket ez a megközelítés szükségessé tesz. És ebben ismét annak alábecsülése rejlik, hogy a piac éppen annyira képes a civil társadalom egészségét veszélyeztetni, mint az elbizakodott kormányzat és a keménykezű szabályozás az állami bürokrácia révén.

A civil társadalomról alkotott ezen eltérő nézetek között lehetségesnek tűnik olyan perspektíva felvázolása, amely képes a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek politikai gazdaságtanát újragondolni. Legújabb művében Keane a közszféra különböző szintjeinek elméletét vázolja fel, amelyben a politikai szerveződés sokféle típusa ismerhető fel.³⁵ Hasonlóképpen vannak olyan radikális elemzők – például Rose -, akik azt állítják, a közszférát sokszínű, plurális és differenciált jelenségnek kell tekinteni.³⁶ E nézet szerint nem létezhet egyetlen, a közéleti részvételt átható értékrendszer, hanem csak egymással versengő és megütköző értékek vannak. Ezek a nézetek a politikai szférára koncentrálnak elsősorban, de a nem fizetett tevékenységek legitimálásának problémája felől nézve lehetséges olyan differenciált közszféra mellett érvelni – miként teszi azt Gorz -, ahol a piacnak is megvan a helye, meg a nem gazdasági, nem termelői szervezeteknek vagy közösségeknek is lehetőségük nyílik a működésre.³⁷ E cél eléréséhez nem szükséges a különböző közszférák közötti nyilvánvalóan meglévő korlátok kiépítése; a radikális reformokhoz a létbiztonságot garantáló jövedelmeket megadó szociálpolitikára, a munka újraelosztását és a társadalomban való részvételt biztosító gazdaságpolitikára, valamint olyan politikai reformokra van szükség, amelyek nagyobb teret nyitnak az irányításban való részvételnek. Ez a folyamat nehéz, és nem létezik tökéletes modellje, de a sokszínű politikai szférák eszméjének kitágítása révén a gazdasági és nem gazdasági területek sokfélesége is teret kaphatna, és ez lehetővé tenné annak további elemzését, hogyan legitimálhatók a nem fizetett tevékenységek, és hogyan nyerhetnek a fizetett munkával megegyező státust.

A fentebb vázolt radikális politikai filozófia logikáján tovább haladva, a nem fizetett tevékenységek legitimálásának feladata az új hegemónia fokozatos kialakításában áll, s az új hegemóniában érvényre jut a gazdasági racionalitások korlátozásának eszméje. A piaci szemléletmódnak a politikai viták fősodrára gyakorolt befolyása hihetetlenül erős, és pozíciója megingatásához koncentrált ellenzéki fellépés szükséges. Ehhez viszont az kell, hogy tere nyíljon a domináns gazdasági modellel szakító politikai megközelítésnek, és ebben lehet a civil társadalomnak szerepe. Ugyanakkor, nem a piaci szemlélet legyőzése a cél, hanem az, hogy teret nyissunk az alternatív koncepciók kidolgozásának. A civil társadalom mindig is a piaci szemléletmód jelentős színtere lesz, de ha el tudjuk fogadtatni, hogy a civil társadalom nem szilárd rendszer, és sok, egymással ellentétes szemléletmód találkozóhelye, azzal nagyobb politikai teret nyitunk a nem piaci eszmék megfogalmazásának is. Ennek következtében, a nem fizetett tevékenységek legitimálását lehetővé tevő alternatív szociális- és gazdaságpolitika megteremtése új szférákat igényel annak érdekében, hogy szembe tudjon szállni a gazdasági racionalitásra alapozott domináns ortodoxiával. Ebben az összefüggésben, a fizetett munka és a nem fizetett tevékenységek radikális politikája feltételezi a differenciált civil társadalom megfogalmazását, amelyben a piaci szemléletmód hegemóniája megkérdőjeleződik, de ahol azt is érzékeljük, hogy nem lehetséges a gazdasági és nem gazdasági megközelítések közé szilárd határokat húzni. Ezen a téren a radikális demokratikus politikai elmélet biztosítja a legtermékenyebb alapot a gazdasági érvek hegemóniájával szembeni alternatív politikai gazdaságtan kialakításához.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd például B. Barber, ‘An American Civic Forum: Civil Society between Market Individuals and the Political Community', Social Philosophy and Policy, Vol. 13, No. 1, 1996; J. Cohen és A. Arato, Civil Society and Political Theory, London, 1994; A. Giddens, The Third Way: The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998; J. Keane, Civil Society: Old Images, New Visions, Cambridge, 1998; és M. Walzer, ‘The Civil Society Argument', in C. Mouffe (szerk.), Dimensions of Radical Democracy, London, 1992.

2 Lásd F. Fukuyama, Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity, London, 1996. és The Great Disruption: Human Nature and the Reconstitution of Social Order, London, 1999. Putnam elképzeléseiről lásd R. Putnam, Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy, Princeton, 1993, és ‘Bowling Alone: America's Declining Social Capital', Journal of Democracy, No. 6, 1995.

3 J. Keane, Democracy and Civil Society, London, 1988.

4 A. Gorz, Critique of Economic Reason, London, 1989.

5 Lásd M. Walzer, Spheres of Justice: A Defense of Pluralism and Equality, New York, 1983.

6 Lásd Gorz, Critique of Economic Reason, és A. Gorz, Capitalism, Socialism, Ecology, London, 1994.

7 Lásd például U. Beck, The Brave New World of Work, Cambridge, 2000.; A. Gorz, Reclaiming Work: Beyond the Wage-based Society, Cambridge, 1999.; J. Gray, Endgames: Questions in Late Modern Political Thought, Cambridge, 1997.; B. Jordan, The New Politics of Welfare: Social Justice in a Global Context, London, 1998.; A. Little, ‘Environmental and Eco-social Rationality: Challenges to Political Economy in Late Modernity', New Political Economy, Vol. 5, No. 1, 2000.; és P. Van Parijs, Real Freedom for All: What (if Anything) can Justify Capitalism? Oxford, 1997.

8 A. Little, Post-industrial Socialism: Towards a New Politics of Welfare, London, 1998.

9 Lásd F. Fukuyama, 1996, op. cit.

10 C. Taylor, ‘Invoking Civil Society', in R. Goodin és P. Pettit (eds), Contemporary Political Philosophy, Oxford, 1997, p. 77.

11 Lásd F. Fukuyama, 1996, 1999. op. cit.

12 Lásd A. Giddens, Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives, London, 1999.; és R. Putnam, 1993, op. cit.

13 Lásd J. Keane, 1988, 1998, op. cit.; és M. Walzer, 1992, op. cit.

14 Lásd A. Gorz, 1989, op. cit.; és J. Habermas, Between Facts and Norms, London, 1996.

15 J. Keane, 1998., op. cit. p. 19.

16 M. Walzer, 1992., op. cit., p. 107.

17 Lásd M. Walzer (ed.), Toward a Global Civil Society, Oxford, 1995.

18 Lásd például J. O'Neill, ‘Polity, Economy, Neutrality', Political Studies, Vol. 43, No. 3, 1995.

19 N. Rose, Powers of Freedom: Reframing Political Thought, Cambridge, 1999., p. 178.

20 Lásd G. Hughes és A. Little, ‘The Contradictions of New Labour's Communitarianism', Imprints, Vol. 4, No. 1, 1999.

21 Lásd például U. Beck, 2000., op. cit.

22 A. Gorz, 1999., op. cit., p. 54.

23 U. Beck, Democracy Without Enemies, Cambridge, 1998., p. 60.

24 Lásd J. Keane, 1998., op. cit., p. 170.

25 Lásd J. Gray, op. cit., és B. Barber, A Place for Us: How to Make Society Civil and Democracy Strong, New York, 1998.

26 Lásd A. Carling, ‘Prosperity, Autonomy and Community: John Gray on the Market, Politics and Values', Imprints, Vol. 1, No. 1, 1996.

27 Lásd B. Barber, 1998, op. cit., ch. 5.

28 B. Barber, ibid., pp. 34-5.

29 Lásd B. Barber, 1996, op. cit.

30 Lásd például C. Mouffe, The Return of the Political, London, 1993., és The Democratic Paradox, London, 2000.

31 Lásd J. Martin, ‘Post-Marxism and Civil Society: From Relative Autonomy to Radical Contingency', a dolgozat a ‘Civil Society and the State' címmel rendezett nemzetközi szemináriumon hangzott el az International Christian University szervezésében, Tokió, Japán, 2001. január 10-én, p. 7.

32 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

33 Lásd E. Laclau, Emancipation(s), London, 1996., és ‘Identity and Hegemony: The Role of Universality in the Constitution of Political Logics' in J. Butler et. al., Contingency, Hegemony, Universality, London, 2000.; C. Mouffe, 1993., 2000. op. cit.; és N. Rose, op. cit.

34 C. Mouffe, 2000., op. cit., p. 120.

35 Lásd J. Keane, 1998., op. cit.

36 Lásd N. Rose, op. cit.

37 A. Gorz, 1989., 1999., op. cit.

Ungváry Krisztián – úgy tűnik – nem olvasta figyelmesen cikkemet. Annak témája ugyanis legkevésbé sem az ő személye, még csak nem is történészi tevékenységének summázata vagy bírálata – az előbbihez természetesen senkinek semmi köze, az utóbbi pedig (ha van rá ész, erő és energia) valóban szaktudományos kérdés -, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egy ilyen esetleges vitában kizárólag a történettudomány jutna szóhoz. Én azonban – hangsúlyozom, a politikai publicisztika szintjén – magát az Ungváry-jelenséget boncolgattam, utalva arra, hogy milyen mértékig "emésztette fel" a politika a történettudományt.

Ungváry Krisztián munkássága ugyanis véleményem szerint egy olyan általános és nemzetközi trendbe illeszkedik, amely messze túlmutat a "történettudomány" keretein. Nemcsak avval, hogy szubjektivizálja a történelmet (ami természetesen nem csak a jobboldalra jellemző; bármilyen ideológia, legyen az jobb- vagy baloldali, politikai vagy vallási stb. felléphet és fel is lép ilyen igénnyel), hanem sokkal inkább azért, mert ezt teljes szaktudományos apparátussal felvértezve, oly módon teszi, hogy nagyívű (és kis- meg közepes ívű) hipotéziseit megfellebbezhetetlen tényekké konvertálja át: mint sajnálatos módon szemtanúi lehetünk, hasonlóan tényszerűnek kikiáltott hipotézisek alapján manapság háborúkat is indítanak…

E jelenség mindazonáltal nem új, és valóban álságos dolog lenne úgy rácsodálkozni, mintha még soha nem találkoztunk volna ilyesmivel. Az a fajta – nem tudok jobb szót használni rá – cinizmus azonban, amellyel mostanság a gyilkosokat áldozatoknak festik le (függetlenül attól, hogy a tényleges áldozatok valóban bűnösök-e; ez a kérdés persze az elpusztított zsidók esetében csak valóban periferiálisan merül fel, Ungvárynál nem látom nyomát az antiszemitizmusnak) egyre inkább eluralkodik. A történettudomány ebben is csupán a tágabb valóságot tükrözi. Hangsúlyozom: nem azt tartom cinizmusnak, ha a történész mítoszokat rombol, bálványokat döntöget és a valódi tényeket igyekszik feltárni. Ez a feladata. A mítoszok átírása azonban nem más, mint kurzusideológia – kurzus nincs mitológia nélkül, hiszen alapot kell teremteni a historizáláshoz.

Feltűnő és riasztó, ha ez az alap a nácizmus relativizálására épül. Ungváry válaszában azt üzeni nekünk, hogy volt a náci rendszernek egy szakmailag maradandó, sőt, olyan egészséges része, amelyet még Amerika is fel tudott használni a háború után. Nem lehet tudni, hogy ez kinek válik dicsőségére, a náci hadseregnek vagy a szakértelmet "tisztelő" Amerikának, pontosabban a konzervatív jobboldali Amerikának.

Ungváryt ebben az értelemben neveztem a "fidesz-kurzus ifjú házitörténészének". Magyarországon ugyanis eleddig a Fidesz volt az a szerveződés (párt, véd- és dacszövetség, "rablóbanda", mozgalom, nemzetmentő erő… kinek-kinek kedve szerint), amelyik a leginkább emblematikusan képviselte a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság látszólag paradox, valójában félelmetesen logikus szintézisét – egyfajta ifjúburzsoá forradalmi hevületet, hogy Tamás Gáspár Miklós frappáns gondolatmenetét idézzem. E kurzus számára náci hadsereg vagy Vörös Hadsereg csak "mennyiségileg" különböztethető meg, a szocializmus minden formája szitokszó vagy legalábbis kriminalizált kifejezés csupán stb. Ezt az amalgámot képviseli egy más szinten Ungváry történészi tevékenysége is – teljesen függetlenül politikai szimpátiáitól és attól, hogy hová teszi az ikszet a szavazólapon. Hogy Ungváry Krisztián nem szereti a Fideszt, én szimpatikusnak tartom, ám ugyanakkor kicsit szánom is őt: helyzete némileg tudathasadásos lehet… Ungváry ugyanis a kurzust sematikus módon csupán a pártpolitikában hajlandó észrevenni: hangsúlyozza, hogy ő személy szerint nem fideszes, de azt mintha nem venné tudomásul, hogy kik használják fel "kritikáját", hogy az általa alkalmazott szélsőjobbos ízesítésű liberalizmus milyen politikai vegykonyhák polcaira kerül, és ott mit főznek ki abból számunkra – mindannyiunk számára, sajnos. Ungváry dörgedelmes és érthetetlenül sértődött válaszában még csak ki sem tér arra a kritikámra, ami a kommunizmus és a fasizmus azonosításának általa is megfogalmazott "fideszes" tézisére vonatkozik (amit egyébként a Népszabadságtól a Fidesz által irányított közszolgálati televízióig oly vehemensen képviselt éveken keresztül). Olykor bizony még a szovjet történelem szakavatott képviselőjeként sem restellt megjelenni a képernyőn Kun Miklóssal vagy a kurzus más jeles és tekintélyes képviselőivel. Feltehetően nem kényszer hatása alatt cselekedett.

Márpedig ez a "fideszes" szellemi eledel, nincs mit tenni, olyan, amilyenné a hozzávalók tették. Attól, hogy maga Ungváry is nyögvenyelősnek találja, még részt vett az elkészítésében. Nemcsak a szerkesztőnek, de a történésznek is "felelőssége" van…

Éppen ez a fajta szervezetközpontú sematizmus (ami egyébként sokkal inkább a mai magyar történészképzés, mintsem Ungváry hibája: a marxizáló sematizmussal együtt a marxista dialektikát is kihajították) vezeti oda Ungváryt, hogy képtelen akár a Wehrmachtot is ellentmodásosságában szemlélni. A korábbi egysíkú ábrázolást egy újabbal váltja fel: abból a felismerésből, hogy a Wehrmacht – természetesen – nem volt, nem lehetett egy monolit náci horda, amelynek minden egyes katonája a Führer nagy céljaiért lángolt, Ungváry tulajdonképpen arra a "posztmodern" következtetésre jut, hogy nem is beszélhetünk a Wehrmachtról mint egységes szervezetről, illetve a Wehrmacht (praktikusan a Wehrmacht katonái) által elkövetett háborús bűntettekről. Senki, akibe csöppnyi józan belátás szorult, nem kérdőjelezte meg, hogy a Wehrmacht, mint fentebb Ungváry is rámutat, "a náci diktatúra szerves része volt, s ezért institucionálisan annak bűncselekményeiért is felelős". Az inkriminált Wehrmacht-kiállítás célja nem is ennek a ténynek egy újabb igazolása volt, hanem éppen az, hogy bemutassa ennek a szervezetnek (és – itt csak a mértékben lehet különbség – tulajdonképpen minden állami és kvázi-állami erőszakszervezetnek) az elembertelenítő, lealjasító, egyszerre atomizáló és homogenizáló hatását az egyes emberekre – vagyis éppenhogy nem "lekicsinylette" a náci diktatúrát, ahogyan Ungváry feltételezi, hanem feltárta annak valódi dimenzióit, rámutatott arra, hogy a nácizmus mint a kapitalizmus irracionális racionalitása milyen elképesztő méretekben hatotta át a társadalmat. Igyekezett rádöbbenteni a nézőket, hogy nem csupán a nürnbergi vádlottak voltak nácik, és hogy milyen mértékig hamis a "parancsra tettem" típusú mentegetőzés. Mint az eredeti kiállítás fogadtatása is mutatta, ez a szembesítés sikeres volt. Az új, átfésült kiállítás már korántsem képes ezt ilyen meggyőző erővel képviselni. Nem tudta az egyénnek a borzalmakban való "alkotó" részvételét mélyebben ábrázolni, noha lehetséges, hogy szakmailag pedánsabb munkáról van szó. (Kinek a pap, kinek a papné…?)

Az eredeti Wehrmacht-kiállítás legnagyobb gyengesége (ki tagadná, volt ilyen is számos) éppen abban rejlett, hogy nem mutatta meg az ellenállás lehetőségeit is – bár ezt az aspektust a szervezők nem is vállalták fel. Persze ez a szemlélet is történelmi: ugyanígy gondolták sokkal tragikusabb eredménnyel pl. azok az olasz partizánok is, akik kifejezetten a Wehrmachtból dezertált katonákra vadásztak, lévén, hogy azokat könnyebb likvidálni, és úgyis "minden német katona náci". Azt is látnunk kell – bár véleményem szerint a Wehrmacht-kiállítás nem esett bele ebbe a hibába -, hogy a fasizmus (és mindenekelőtt a nácizmus) rémtetteinek hangsúlyozása időnként azt a célt szolgálja, hogy elkendőzze a szövetségesek szintén nem túl szívderítő ténykedését. Auschwitz mellett eltörpülhet Drezda terrorbombázása, Buchenwald árnyékában még Hirosima is kifakul…

De az arányokkal mindenképpen csínján kell bánnunk, másfelől fontos látni, hogy mindezek egyazon gazdasági-társadalmi struktúrának különféle megjelenései. Nem játszhatunk a gulaggal, Auschwitz-cal vagy Vietnammal (a sor sajnos mérhetetlenül hosszú lehetne), hogy egyiket a másikkal, vagy a másikat az egyikkel indokoljuk, ideológiai mérlegek serpenyőibe pakoljuk. A tények, a struktúrák valódi feltárására van szükség, és ez a történész feladata, nem pedig az, hogy a szövetségesek bűntetteit a náci bűntettek elbagatellizálásával hangsúlyozza ki, vagy erőltetett párhuzamokat vonjon a náci koncentrációs táborok és a szovjet munkatáborok között (Ungváry még a nyilas és a szovjet kultúrpolitika között is "azonosságokat" vél felfedezni – persze csak szigorúan "szakmai" céllal…).

Ungváry azonban nem az efféle ellentmondásos hozzáállást kéri számon a kiállítókon; sokkal inkább azt sérelmezi, hogy a szervezők nem hangsúlyozzák a felső vezetés, a náci nagykutyák szerinte abszolút meghatározó szerepét: "A népirtás ugyanis nem azért működött olyan hatékonyan – írja -, mert csupa vérengző vadállat vett részt benne. Ellenkezőleg: épp a fent említett munkamegosztás, a racionális tervezés és a hideg kalkuláció tette a náci népirtás dinamikáját oly szörnyűvé".

A kiállítók – helyesen – máshová tették a hangsúlyt: azt mutatták be, hogy miként formált ez a "hideg kalkuláció" "vérengző vadállatokat" a derék német kispolgárokból, munkásokból, családapákból, templomjárókból és szociáldemokratákból stb. stb. Sőt, azt is sugallta: mindez nem feltétlenül a múlt, hiszen a munkamegosztás, a racionalitás stb. egyáltalán nem specifikusan a nácizmus, hanem általában véve a kapitalista termelés sajátja. Ungváry is negligálja, mint annyian a mai "mainstream" társadalomtudósok közül Adorno vagy József Attila figyelmeztetését, mely szerint nem beszélhetünk komolyan a fasizmusról anélkül, hogy a kapitalizmusról ne beszélnénk. Vélhetőleg éppen ez a mögöttes gondolat volt az, ami nem tetszett a kiállítás amúgy liberális szponzorainak sem…

De végül is az Ungváry által kifogásolt írásom – az ő beállítása ellenére – nem a Wehrmacht-kiállítás körüli bonyodalmakról szólt. Az érdeklődő olvasót én is az Ungváry által fentebb közölt statisztikához utalom: ítélje meg maga, hogy ezek miről tanúskodnak. Véleményem szerint éppen nem Ungváry igazáról, aki szemmel láthatóan azt várja el, hogy minden egyes képen jól látható Wehrmacht katonák éppen gyilkoljanak valakit (aminek magánkezdeményezésű fényképezését a náci vezérkar szigorúan tiltotta). Nos, ilyen egyértelmű helyzetet a táblázat alapján "csupán" a kiállított képek egynegyede ábrázol. Nekem elég. Ungváry Krisztián többet várt; de milyen célból? Ungváry sajnálatosan nem is veszi észre, hogy a Wehrmacht tulajdonképpeni "mentegetését" folytatja tovább. Így például publikált és megbízható dokumentumok igazolják, hogy a Wehrmacht-katonák által legyilkolt zsidók száma nem "néhány ezer", hanem több tízezer, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy éppúgy gyilkosnak tekinthető az is, aki a zsidókat a falusi csűrbe beterelte, mint az, aki rájuk gyújtotta, akkor ez a szám biztosan sok százezerre rúg… A pontos adatok egyébként mindig vitathatóak lesznek, hiszen a nácik nem csináltak adatfelvételt mondjuk a szovjet zsidóság kiirtásának folyamatában.

Ungváry statisztikái nem megbízhatóbbak akkor sem, amikor a szovjet emberveszteségeket elemzi. Egy ilyen publicisztikai jellegű, egy általános jelenségre reflektáló írásban már csak műfaji okok miatt sem térhetek ki részletesebben Ungvári "forráskutatásaira". Mindenesetre Ungváry nem vette a fáradságot, hogy a Gulag és a szovjet emberveszteség tematikájában beleássa magát a legújabb orosz forrásközlések magyar nyelvű publikációiba, amelyeket éppen az általa "bírált" Krausz Tamás szerkesztett egy kötetbe. A kötet anyagai valóban számszerűsítették a veszteségeket – ellentétben Ungváry kompilációival, pedig orosz, magyar és amerikai történészek kiváló munkái segítenek az érdeklődőknek eligazodni a téma szerteágazó problémaköreiben. Más kérdés, hogy nemcsak Ungváry, hanem a magyar szellemi élet szinte egésze, gyakorlatilag a média sem vett tudomást a frekventált téma valóban tudományos vizsgálódásairól. Ezek nem válthatók be szenzációs politikai poénokra. A média "szakemberek" még mindig előnyben részesítik azt a megközelítést, hogy nagyon öreg bácsik nagyon késői visszaemlékezéseit tekintik a Gulag-probléma kiindulópontjának – a tudományos vizsgálódások helyett. A tudomány nemcsak üzletileg, úgy tűnik, politikailag sem kifizetődő a mai hatalom számára.

Ungváry Krisztián történészként nem várhatja el, hogy helyette valaki más fogja megvilágítani azokat az adatokat, amelyeket ő maga ignorált vagy nem volt képes elsajátítani, illetve a tudományos kritika elvárásainak megfelelően felhasználni. A forráskritika ábécéje, hogy ha Ungváry nem ad hitelt (ez persze szíve joga, és a kétely egyáltalán nem alaptalan) az orosz archívumi közleményeknek, akkor nem a másodlagos források alapján próbálja meg cáfolni azokat, hanem kiutazik a megfelelő levéltárakba, és ott ellenőrzi az adatokat – amint ezt nem egy magyar történész manapság is teszi.

Ungváry kolléga válaszában megkerüli az én cikkemben felvetett problémákat. A tőle hozott idézeteket nem is próbálja cáfolni vagy más megvilágításba helyezni. Közvetve elismeri, hogy ő olyan liberális, aki a konzervatív jobboldali, néha szélsőjobboldali történeti koncepciókat preferálja. Azon az úton jár, amelyet a szélsőjobboldali (ettől még nem "echte" náci) beállítottságú Nolte Németországban, a sztálinistából harcos antimarxistává avanzsált konzervatív francia Furet vagy a történeti hamisításairól elhíresült Conquest (hogy Brzezinskit vagy Pipes-t ne is említsük) tapostak ki számára – akiknek munkásságát egyébként az Eszmélet is nemegyszer elemezte kritikai módon. (Mellesleg e szerzők bizony nagyon megsértődnének Ungváryra, ha leliberálisozná őket.)

Írásom alapvetését sem kérdőjelezte meg Ungváry: vagyis célom a szélsőjobboldali liberalizmus (vagy a liberális szélsőjobboldaliság?) mibenlétének és történelem(át)formáló módszereinek rövid feltérképezése volt csupán, és – itt és most – nem szaktudományos vita, így nincs is miért tovább szaporítanom a szót.

Mindössze egy dolog még végezetül: jelen válaszom, akárcsak az Eszmélet előző számában közölt írásom is, publicisztikai jellegű; nem ritka és szerintem etikailag sem kifogásolható ilyen esetben az anonimitás, különösen, ha egy általános jelenségről van szó, és az adott írás által tükrözött álláspont nem egy személy agyszüleménye, hanem vitákban, beszélgetésekben formálódott, innen is, onnan is adódott hozzá egy-egy szempont, ötlet. Cikké csak az egyre feszítőbb kényszer formálta: meg kellene már szólalni valakinek ebben a dologban. Egyszerűen – kínos volt. Kínos, hogy ma még mindig (és újra meg újra) ilyen vitákat kell folytatnunk. Kínos, hogy a szélsőjobb és a liberalizmus házassága hovatovább "polgárjogot" nyert. Nem "gyávaságból" "született" meg hát "Werth Márk", csupán viszolygásból. Egyébként Ungváry Krisztián megspórolhatta volna internetes kutatómunkáját, ha felfigyel arra, hogy ha a Wehrmacht témában Werth Márk ír, az valószínűleg szóvicc – jó, lehet hogy nem a legötletesebb, de – ellentétben bizonyos történeti koncepciókkal – legalább ártalmatlan. Úgyhogy részemről továbbra is maradok:

"Werth Márk"

A korábbi (54-es) számunkban közölt cikk II. része, amelyben a szerző a marxi osztályelmélet alapján elemzi a választói magatartást.

5. A marxi osztályelmélet

A marxi osztályfogalom gyökereit, a materialista történelemelmélet számos más kategóriájához hasonlóan, a klasszikus polgári tudományosságban találhatjuk meg. E kifejezést modern értelemben először François Quesnay használja, aki termelő, tulajdonosi és meddő osztály között tesz különbséget. Felosztása az általa kimunkált fiziokrata elméletből fakad, amely szerint új érték kizárólag a mezőgazdaságban keletkezik, s így a többlet egyedüli formája a földjáradék. Ennek megfelelően a termelő osztályt a mezőgazdasági munkások, a tulajdonosit pedig a földbirtokosok alkotják, míg a meddők társadalmi csoportjába azok tartoznak, akik más szolgálatokkal és munkákkal foglalkoznak. Az agráriumon kívül tehát nem határolja el egymástól a termelőeszközök birtokosait és a proletárokat, feltételezve, hogy e szférákban értékteremtés híján elsajátításra sem nyílik lehetőség.¹

A polgári politökonómiai osztályelmélet kiforrott formában Smith és Ricardo munkásságában jelenik meg. Az alapvető jövedelemtípusok nyomán a társadalmat földbirtokosokra, tőkésekre és munkásokra tagolják, hangsúlyozva, hogy a közöttük fennálló különbség a földjáradék, a kamat (profit) és a munkabér eltérő közgazdasági sajátosságain nyugszik. E háromságformula felvázolásán kívül Smith a termelő és a nem termelő munkát is elhatárolja egymástól; az előbbi értéket termel, bért a munkás és profitot a "gazda" számára, az utóbbi viszont csökkenti az alkalmazó jövedelmét. Ily módon a termelő munka fogalmát elszakítja a mezőgazdaságtól s mindazon tevékenységekre kiterjeszti, amelyek a vállalkozók számára nyereséget hoznak. Smith ugyanakkor e megkülönböztetést más értelemben is használja; e második közelítésben a termelő munka anyagi-fizikai dologban, eladható áruban rögzül, míg a nem termelő esetében a tevékenység eredménye a szolgálattétel időpontjában elenyészik. Ezáltal a gazdasági viszony, a formameghatározás helyett az anyagi minőség kerül előtérbe; a felosztás alapja az, hogy a munka tárgyiasul-e megfogható, önálló alakban avagy sem.² Másként fogalmazva, e megkülönböztetés a tevékenység jellegéhez, a létrehozott különös használati értékekhez kötődik, szemben az első definícióval, mely a tőkés termelés szemszögéből határolja el a munka két típusát egymástól.

A tőkés társadalom a marxi felfogásban is három alapvető osztályra tagolódik, ám a felosztás bázisát nem a jövedelem-, hanem a tulajdonformák képezik. Marx szerint az elmélet kimunkálásakor "a kérdés, amelyre először kell válaszolnunk, ez: Mi alkot egy osztályt? és a felelet magától adódik, mihelyt válaszoltunk a másik kérdésre: Mi teszi a bérmunkásokat, tőkéseket, földtulajdonosokat a három nagy társadalmi osztály alkotóivá?" E kérdésre csak első közelítésben adhatjuk azt a választ, hogy a jövedelmek és a jövedelemforrások azonossága, hiszen "ebből a szempontból például az orvosok és a hivatalnokok is két osztályt alkotnának, mert két különböző társadalmi csoporthoz tartoznak, s a két csoport mindegyikén belül az egyes tagok jövedelme egyazon forrásból fakad. Ugyanez állana az érdekeknek és helyzeteknek arra a végtelen szétforgácsolódására, amelyet a társadalmi munka megosztása idéz elő mind a munkások, mind a tőkések, mind a földtulajdonosok között…"³ A marxi felfogásban tehát sem a jövedelemformák és szintek, sem a társadalmi munkamegosztás különböző dimenziói nem jelennek meg osztályképző ismérvként; ez az egyik alapvető különbség, amely gyökeresen elhatárolja egymástól az osztály- és a stratifikációs elméleteket.

Az idézett fejtegetésből közvetlenül nem tűnik ki, miért nem minősül a társadalmi munkamegosztás az osztálytagozódás egyik alapjának, a Grundrisse Bevezetése azonban világos választ nyújt erre a döntő fontosságú kérdésre. A Nyersfogalmazvány e helyén Marx, Smith munkafogalmának elméleti jelentőségét méltatva kimutatja, hogy a tőkés termelést a meghatározott munka iránti közömbösség jellemzi, melynek hátterében a valóságos tevékenységformák leggazdagabb konkrét fejlődése húzódik meg. E közömbösség a dolgozók szempontjából azt jelenti, hogy az egyének könnyen térnek át egyik munkáról a másikra, melynek fajtája számukra véletlenszerű, a tőke oldaláról pedig azt fejezi ki, hogy a vállalkozókat elsődlegesen nem a tevékenység tartalma, hanem a legmagasabb profitrátára való törekvés motiválja.⁴ Ily módon a társadalom alapstruktúrája elszakad a munkajelleg csoportoktól, a különös munkáktól, amelyek egy másfajta tagoltság, a rétegződés bázisát képezhetik.

Első közelítésben az sem nyilvánvaló, hogy a jövedelemforrások azonossága miért nem jelenhet meg osztályképző ismérvként. A felhozott példák ugyanis csak azt illusztrálják, hogy a jövedelmek és forrásaik a háromosztályos modellnél jóval tagoltabb struktúrát alapoznak meg, mely jelentős mértékben eltér a klasszikus politikai gazdaságtani koncepciótól. A félbeszakadt elemzést megelőző fejezetekből azonban egyértelműen kitűnik, hogy az elosztási viszonyok azért nem játszhatnak meghatározó szerepet, mert nem önálló történelmi képződmények, hanem a termelési viszonyok egyik mozzanatát alkotják. Marx e szoros függést különösen azért hangsúlyozza, mert a korabeli polgári közgazdászok a termelés örök, természeti viszonyával az elosztás történelmileg változó formáit állították szembe, illetőleg a kamatot (profitot) és a járadékot a föld és a tőke hozadékaként értelmezték.⁵ E vélekedésüket bírálva a marxi osztályelmélet – mint erre már utaltunk – a tőkés tulajdonformából, a munkaerő és a munkafeltételek szétválásából indul ki, s a munkaérték-elmélet bázisán azt a tézist is magába foglalja, hogy a munka idegen tulajdont hoz létre, s a tulajdon idegen munka felett parancsnokol.

A marxi osztályfelfogás tehát – miként ezt polgári és marxista leegyszerűsítői is vallják – valóban a tulajdonformára épül, s elsődlegesen a termelési eszközök és a puszta munkaerő birtokosai között tesz különbséget. Ez az elmélet azonban egy másik döntő fontosságú elemet is tartalmaz, a smith-i eredetű termelő munka kategóriáját, amely burzsoá és proletár kapcsolatát a tőkeviszonyra alapozza. Marxi értelemben termelő munka az értéktöbbletet létrehozó tevékenység, vagyis különös formájától függetlenül az a munka minősül termelőnek, amely profitot teremt a tőkés számára. Ebből következik, hogy a proletariátus nem azonos a fizikai dolgozókkal, hiszen értéktöbblet bármilyen tevékenységből, így akár magas szintű szellemi munkából is származhat. Ugyanakkor a munkásosztály a munkavállalókkal sem esik egybe; az utóbbi szélesebb kategória, amelybe azok is beletartoznak, akik nem termelő munkát végeznek alkalmazóiknak. Míg a munkásosztály tagjai munkaerejüket tőkére, pontosabban annak változó részére cserélik ki, a nem termelő tevékenységet végzők szolgálataikat a munkáltató jövedelméért ajánlják fel.⁶ Ilyen szolgálatokat tőkések, földtulajdonosok és proletárok egyaránt igénybe vehetnek, modern viszonyok között azonban e téren legnagyobb vásárlóként az állam lép fel. A nem termelő munkások a polgári társadalomban önálló csoportot alkotnak, amely egyik osztályhoz sem tartozik, hanem sajátos rendként jelenik meg.

Tőkés és munkás ellentéte tehát nem pusztán a birtokláson és a birtoknélküliségen nyugszik, mint Max Weber elméletében, s a marxi koncepció leegyszerűsítő, vulgáris értelmezésében. A materialista történetfelfogás a polgári társadalom alapstruktúrájának elemzésekor a tőkeviszonyt állítja középpontba; e berendezkedésben azok a csoportok minősülnek osztálynak, amelyek e társadalmi kapcsolatrendszerben helyezkednek el.⁷ E megközelítésben a burzsoázia és a proletariátus mellett egy harmadik osztály is megjelenhet, a földtulajdonosoké, amely ugyan nem vesz részt a termelési folyamatban, ám az egyik legfontosabb termelési feltétel, a tőkének nem minősülő föld megszemélyesítőjeként lép fel. A földbirtokosok éppen azért alkotnak külön osztályt, mert a "földanyag" sem álló-, sem forgótőkeként nem funkcionál, hiszen természet adta s nem munkával létrehozott termelési eszköz.⁸ A polgári társadalomban a földtulajdon is alárendelődik a tőkeviszonynak, elvesztve korábbi, feudális jellegét, s ily módon a földbirtokkal rendelkező nemesi rend a tőkés rendszer egyik osztályává alakul át. Vállalkozó és földtulajdonos elkülönülése ugyanakkor nem szükségszerű sajátossága a kapitalista berendezkedésnek; a földet az állam, illetőleg az egyes tőkések is birtokolhatják, s ezáltal a háromelemű osztálytagozódás dichotóm modellé változik át.

A polgári társadalom két alapvető osztályát az erőteljes belső rétegzettség jellemzi. A burzsoázia a tőke körforgásában elfoglalt helynek megfelelően termelő és kereskedő tőkésekre oszlik, s e két kategória is tovább tagolódik, a társadalmi munkamegosztás nagy ágainak megfelelően.⁹ Az általános munkamegosztás alapján a termelési folyamatot uraló burzsoák ipari, mezőgazdasági és szolgáltató vállalkozóként működnek, s ez utóbbi csoportba olyanok is tartoznak, akik tőkéjüket a nem anyagi termelés területén fektetik be. A forgalmi folyamat szférájában a marxi elmélet áruval és pénzzel kereskedő burzsoák között tesz különbséget; az elkülönítés alapját részben a kereskedés tárgya képezi, részben pedig az, hogy a kölcsöntőke, termelőtőkévé átváltoztatva, közvetlenül is részt vesz a termelésben.¹⁰ E felosztás a későbbi marxista szakirodalomban jelentősen módosul, hiszen a monopolkapitalizmus korában – mint ezt Hilferding és Lenin kimutatja – az ipari vállalkozók és a bankárok egységes finánctőkés réteggé olvadnak össze. Hiányzik az eredeti elméletből a nagy-, a közép- és a kistőkések megkülönböztetése is; ez utóbbiak általában csak akkor jelennek meg külön csoportként, ha helyzetük közel áll a kisárutermelőkéhez.¹¹

A munkásosztály belső megoszlása, akárcsak a burzsoáziáé, alapvetően a tőke körforgására épül, vagyis a marxi elmélet alapján mindenek előtt a termelési és a forgalmi folyamat dolgozóit határolhatjuk el egymástól. E két nagy csoporton belül a további tagolás szintén az általános munkamegosztást, a nagy ágazatok különválását veszi figyelembe, emellett azonban a munkamegosztás más dimenziói is meghatározó szerepet játszanak. Az anyagi termelés (ipar, mezőgazdaság és szállítás) területén a proletariátus rétegződése elsődlegesen a termelés tárgyához való viszonyon nyugszik. Ennek alapján Marx közvetlenül termelő, segéd-, felügyelő és szellemi munkásokat különböztet meg, hangsúlyozva, hogy a kifejezés szűkebb értelmében csak az első csoport tagjai végeznek érdemi feldolgozó tevékenységet. A segédmunkások segítő, előkészítő funkciókat látnak el, a felügyelők a tulajdonos(ok) nevében fellépve a munkavégzést kontrollálják, a mérnökök és más szellemi alkalmazottak pedig a technológiai folyamatok szervezésével, gazdasági számításokkal stb. vesznek részt a tőkés üzem működtetésében.¹² E felosztás tehát alapvetően az összmunka szervezetében elfoglalt helyet veszi figyelembe, s nem a szakképzettséget, noha a két csoportosítás bizonyos fokig átfedi egymást. Marx nem tesz különbséget szak- és betanított munka között, ám a szellemi, a fizikai és a kisegítő tevékenységeket elhatárolja egymástól. Emellett a marxi tagolásban a felügyelők, a termelésirányítók is külön csoportot alkotnak, vagyis elméletében nemcsak a kék- és a fehérgallérosok, hanem a hatalommal rendelkezők és a hatalomnélküliek is sajátos rétegekként jelennek meg. Felfogásában még az igazgatók, a felső menedzsment tagjai is bérmunkásoknak minősülnek, ám olyanoknak, akik a munkaszervezet többi dolgozójával szemben a tőkést képviselik.¹³ Ily módon átmeneti helyet foglalnak el a két alapvető osztály között; gazdasági viszonyuk alapján a munkásosztályhoz, hatalmi pozíciójuk következtében viszont inkább a burzsoáziához tartoznak. Modern körülmények között ez az ellentmondás többnyire feloldódik, mivel a vezető menedzserek javadalmazásuk egy részét részvény formájában kapják, s így maguk is tulajdonosokká válnak.

A nem anyagi termelés szférájában a marxi elmélet szerint belső rétegződéssel alig vagy egyáltalán nem találkozhatunk. Ennek oka az, hogy Marx korában az oktatás, a kutatás és a művészetek terén többnyire csak a polgári berendezkedés felé vezető átmeneti formák jelentek meg, olyan viszonyok, amelyekben a nem anyagi termelők egy közös kereskedőtőke számára dolgoznak. Ily módon tőkés munkaszervezet, részmunkás és összmunkás ellentéte sem fejlődhetett ki; mind a fizikai-dologi alakot öltő áruk előállítása, mind az anyagi értelemben vett szolgálatok teljesítése a munkafeltételek és a munkaképesség viszonylagos egységén alapult.¹⁴ Az elmúlt másfél évszázadban e szférákban is jelentős változások történtek; a tudományos kutatás részleges iparszerűvé válásával, a tömegkultúra intézményesülésével a tőke a nem anyagi termelésben is meghatározó szerephez jutott.

A forgalmi folyamat munkásai a termelésben foglalkoztatottakhoz képest sajátos vonásokkal rendelkeznek, melyek a kereskedőtőke speciális jellemzőiből fakadnak. Mivel a marxi felfogás értelmében a tőke körforgásának e szakaszában érték nem keletkezik, a kereskedelem szférájában dolgozók közvetlenül nem hozhatnak létre értéktöbbletet. Ebben az ágazatban a profit abból származik, hogy a vállalkozó a termelő tőkést a létrejött többlet egy részének átengedésére készteti s a kereskedelmi munkások ezt az elsajátítási tevékenységet végzik. Másként fogalmazva, hozzásegítik alkalmazójukat az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez, s ezáltal növelik profitját. E szempontból a kereskedelmi dolgozók is többletet hoznak létre a tulajdonos számára, bár értékteremtés híján közvetett s nem közvetlen formában, ami azonban nem változtat azon, hogy termelő munkásoknak minősülnek.¹⁵ Sajátos helyzetük folytán általában a munkások kedvezőbb helyzetű csoportjához tartoznak, rétegződésüket pedig az irodán belüli munkamegosztás szabja meg. A segéd-, az érdemi és a felügyelő munkások a kereskedelmi ágazatban is megjelennek, a mérnökök és más műszakiak szerepét pedig a közgazdászok töltik be. Hasonló tagozódás jellemzi a pénzügyi-banki alkalmazottak csoportját is; valójában még a vezető banktisztviselők is bérmunkások, amennyiben nem részesednek a pénzintézet részvénytulajdonából, noha magukat jórészt a "felső-középosztályba" sorolják.

A marxi felfogásban azonban a polgári társadalom nemcsak alapvető osztályokra és rétegekre tagolódik, hanem abban más csoportokat is találhatunk. Ezek eredetileg egy korábbi társadalmi alakulatban, a germán tulajdonformára épülő feudalizmusban fejlődtek ki, s a tőkés rendszerben részben a múlt maradványaként, részben, jellegüket átalakítva, az új termelési mód szerves tartozékaként jelennek meg. E képződmények legfontosabb sajátossága az, hogy közvetlenül nem rendelődnek alá a tőkeviszonynak, ám annak hatásaitól nyilvánvalóan nem mentesülhetnek. Számbelileg legjelentősebb csoportjukat Marx korában a kisárutermelők, a kisiparosok és a parasztok alkotják, akik alkalmazottak nélkül, saját eszközeikkel termelnek, s így a piacon nem munkaerejüket, hanem áruikat értékesítik. Középkori eredetüknek megfelelően a kisárutermelőket a Kommunista Kiáltvány középrendeknek nevezi, amelyek fokozatosan eltűnnek a polgári fejlődés során. Egy részük idegen munka alkalmazójává, kistőkéssé válik, túlnyomó többségük azonban a konkurenciaharcban elveszti termelőeszközeit és lesüllyed a proletariátusba. E tendenciát Marx a kapitalizmus alapvető törvényszerűségének tekinti, ám azt is világosan látja, hogy a korabeli tőkés társadalmakban – a modellértékűnek minősített Angliát leszámítva – a népesség nagyobb hányadát még a kisárutermelők képezik. Elemzéseiben azt is kimutatja, hogy a polgári termelés szemszögéből a független kézművest és parasztot két személyként értelmezik; a termelési eszközök birtokosaként olyan tőkésnek tekintik, aki saját magát alkalmazza s e minőségében munkabért fizet önmagának, miközben profitot (földtulajdonosként emellett járadékot) is elsajátít. Hasonló a kiskereskedők társadalmi helyzete is, akik csupán abban különböznek a kisárutermelőktől, hogy nem a termelési, hanem a forgalmi folyamatban vesznek részt.¹⁶

A tőkés berendezkedés másik, középkori eredetű társadalmi csoportját azok alkotják, akik munkaerejüket nem tőkére, hanem jövedelemre cserélik. E gazdasági viszony lényege az, hogy a munkavállalók alkalmazóik számára nem értéktöbbletet termelnek, hanem különféle szolgálatokat teljesítenek. Ilyenkor a csere éppúgy csökkenti az igénybevevő jövedelmét, mintha dologi formát öltő fogyasztási cikkeket vásárolt volna, ám az egyszerű árutermeléstől eltérően olyanok nyújtják a szolgáltatásokat, akik munkaerejüket adják el, s ezáltal "gazdai" hatalom alá kerülnek. E nem termelő munkások – mint korábban már említettük – sajátos rendként jelennek meg a tőkés társadalomban; helyzetüket nem tevékenységük tartalma, hanem az értéktöbblet termelés hiánya szabja meg, belső tagozódásuk azonban már szolgálatuk jellegén, az általuk létrehozott különös használati értékeken nyugszik. Ennek megfelelően a modern szolgáltató rend erőteljesen rétegzett és egymástól gyökeresen különböző csoportokat foglal magába. E körbe egyfelől a földtulajdonosok és tőkések házi személyzete, "szolgahada" tartozik, másfelől pedig a hivatalnoki és a tiszti kar tagjai, akik az állam számára végeznek valóságos vagy képletes szolgálatokat.¹⁷ Emellett ide sorolhatjuk a kézművesek azon csoportját is, amely közvetlenül nem árut ad el, hanem átmenetileg az igénybevevő alkalmazásában állva, annak nyersanyagából és felügyelete alatt állítja elő termékét.¹⁸ Marx korában a szolgáltatók többségét a házicselédek, a lakájok és a vándor kézművesek alkották, az elmúlt évtizedekben azonban e rend túlnyomó részét már az állami alkalmazottak képezik. Jelentős hányaduk nem klasszikus hatalmi funkciókat lát el, hanem magas szintű értelmiségi szaktudás alapján közszolgáltatásokat végez; ez az a csoport, amelyet a polgári tudományosság többnyire "új középosztálynak" nevez.

Marx felfogásában tehát a polgári társadalom három osztályra és két rendre tagolódik, amelyek együttesen alkotják a tőkés berendezkedés gazdasági struktúráját. Az alapvető ellentét azonban nyilvánvalóan a burzsoázia és a proletariátus között feszül, ám ez nem jelenti azt, hogy a népesség túlnyomó többsége, akár csak perspektivikusan is, e két osztályhoz tartozik. A materialista történelemelmélet ugyan azzal számol, hogy a tőkés fejlődés előrehaladásával a középrendek fokozatosan eltűnnek, ebből azonban nem vonja le azt a következtetést, hogy az ipari munkások aránya egyenletesen növekszik. Marx a klasszikus liberálkapitalizmus struktúrájának elemzésekor felismeri, hogy a nagyipar, a megnövekedett termelőerő lehetővé teszi a szolgáltató rend számottevő kiszélesedését.¹⁹ Fejtegetése kétségtelenül a "köz-" és a magánszolgák számának növekedésére utal, s nem jelzi előre a modern közszolgáltató szektor létrejöttét, ám ez nem változtat azon, hogy elméletének érvényességét – a különös használati érték iránti közömbösség miatt – az új értelmiségi "középosztály" megjelenése sem érinti. Korunk globalizált liberálkapitalizmusát is a munka és a tulajdon szétválása, illetőleg a tőkeviszonynak közvetlenül alá nem rendelt rendek létezése jellemzi, miközben az egyes struktúraelemek társadalmon belüli aránya történelmi koronként érzékelhetően változhat.

A marxi osztályfelfogás napjainkig tartó érvényessége akkor is nyilvánvalóvá válik, ha a polgári társadalom általa leírt tagozódását az EGP sémával hasonlítjuk össze. Első közelítésben az utóbbi sokkal árnyaltabb struktúraképet vázol fel, hiszen az egyes kategóriák kialakításakor különféle dimenziókat vesz figyelembe, s ennek alapján a társadalom tagjait – mint erre korábban már utaltunk – kilenc, egymástól jól elkülöníthető csoportba sorolja. Behatóbb vizsgálódás nyomán azonban kitűnik, hogy a séma egyes elemei jórészt egybe esnek osztályokon és rendeken belüli rétegekkel, ám oly módon, hogy esetenként különnemű képződmények kerülnek egy csoportba. E keveredés leginkább a hierarchia csúcsát, a felső és az alsó szolgáltatói osztályt jellemzi. Az előbbi kategória három, egymástól alapvetően eltérő csoportot foglal magába, a felsőfokú végzettségű köztisztviselőket, a vezető menedzsereket és a nagyvállalkozókat, melyeket csak az egyetemi (főiskolai) diploma, a magas jövedelem és az átlagon felüli presztízs fűz össze. Ezek az alakzatok a marxi elméletben más-más helyet foglalnak el; a jól képzett hivatalnokok valóban a szolgáltató rendbe tartoznak, a vezető menedzserek viszont bérmunkások (amennyiben javadalmazásukat részben nem részvény formában kapják), a nagyvállalkozók pedig a burzsoázia egyik frakcióját alkotják. Emellett a szolgáltatói osztály elnevezés azt sugallja, hogy az állami alkalmazottakhoz hasonlóan a tőkések és menedzsereik is valamiféle szolgálatot végeznek a társadalom számára az által, hogy vállalkozásokat működtetnek. Hasonlóan inhomogén elemekből tevődik össze az alsó szolgáltatói osztály is, melybe középszintű végzettségű köztisztviselők, közép- és kisvállalkozások igazgatói, műszaki szakemberek és a nem fizikai dolgozók felügyelői tartoznak. E körben is keverednek a szolgáltató rend tagjai és a képzettebb, értelmiségi bérmunkások, noha éppen az EGP séma használói figyelnek fel arra, hogy az állami alkalmazottak és a menedzserek választói magatartása jelentősen különbözik egymástól. Nem válnak külön a piaci szféra bérmunkásai és a nem termelő alkalmazottak a modell harmadik lépcsőfokán sem, mely az adminisztrációban és a kereskedelemben rutintevékenységet végző nem fizikai dolgozókat foglalja magába.

Az EGP séma csúcsán nemcsak a marxi értelemben vett osztályok és rendek fonódnak össze, hanem a modell belső logikája is törést szenved. A felső szolgáltatói osztály a képzettség, a jövedelem, a munkajelleg, a presztízs és a tulajdon dimenzióin nyugszik, a következő két csoport esetében viszont ez utóbbi tényező semmilyen szerepet nem játszik. Ugyanakkor teljesen más a tagolás alapja a negyedik-hatodik kategóriában, amelyek egyfelől a tulajdonformára, másfelől a társadalmi munkamegosztás általános szintjére épülnek. E lépcsőfokok, kisburzsoázia néven, a kisárutermelőket és a kistőkéseket fogják össze, külön csoportba sorolva a farmereket és a kisbirtokosokat, valamint az önálló halászokat. Végezetül az EGP modell utolsó három helyét a proletariátus különböző rétegei foglalják el, a közvetlen termelésirányítók és a szakképzett munkások, a betanított és a segédmunkások, illetőleg a mezőgazdasági dolgozók. Ily módon e sémából is kirajzolódik három meghatározó társadalmi csoport, a munkásosztály, a kisárutermelők (kistőkések) és a szolgáltató rend, s csupán a burzsoázia oldódik fel a felső szolgáltatói osztályban (és bizonyos fokig a hagyományos középrendekben). Az összehasonlítás egyben azt is mutatja, hogy az EGP séma következetlen logikai felépítésével szemben a marxi felfogás elméletileg koherens, nem önkényes felosztást tartalmaz, mely az osztályok és rendek szintjén a tulajdonformán, illetőleg a termelő és a nem termelő munka megkülönböztetésén, a rétegződés leírásakor pedig a tőke körforgásán és a társadalmi munkamegosztás különböző dimenzióin nyugszik.

A marxi elmélet ugyanakkor különbséget tesz magánvaló és magáért való osztály között, s ezt az elhatárolást – mint erre korábban már utaltunk – Max Weber és Lipset osztályfelfogásában is megtalálhatjuk. Az előbbi kategória olyan társadalmi csoportot jelöl, amelynek tagjai azonos gazdasági viszonyaik alapján ugyan osztályt képeznek, közös helyzetük és érdekeik azonban kollektív cselekvésben nem nyilvánulnak meg. Egy osztály akkor válik önmaga számára is entitássá, ha a hozzá tartozó egyének egyesülnek, s felismert közös érdekeiket politikai küzdelemben érvényesítik.²⁰ Marx tehát világosan jelzi, hogy az osztályhelyzet nem határozza meg automatikusan a csoporttagok viselkedését és beállítottságát, s így a társadalom alapstruktúrája csak áttételesen, közvetítések révén szabja meg a politikai tagoltságot.

E megközelítés jellemzi azokat az írásokat is, amelyekben Marx és Engels az általános választójog bevezetésének hatásait vizsgálják, illetőleg egyes választások eredményeit elemzik. Az általános választójog kivívását alapvető jelentőségű kérdésnek tekintik, amelytől a proletariátus politikai megerősödését, sőt munkástöbbségű államokban hatalomra kerülését várják, amennyiben a munkásság már magáért való osztállyá vált.²¹ Koruk proletariátusát azonban inkább ennek hiánya jellemezte, s így Engels szinte természetesnek tartja, hogy a brit munkások számottevő hányada a konzervatívokat támogatja, a közömbösök magatartását pedig jórészt a konkrét helyzet, az aktuális politikai események befolyásolják. E politikai viselkedés döntő okát abban látja, hogy a brit munkásosztály is részesedik a világpiac feletti uralom előnyeiből, s ezért lényegében igazodik a burzsoázia elvárásaihoz.²² A német tapasztalatok alapján ugyanakkor kimutatja, hogy a szociáldemokraták politikai szervező munkájának hatására választásról-választásra emelkedik az osztálypártjukra voksoló proletárok száma, s emellett a középrendek magatartásának módosulását is észreveszi.²³ Késői írásaiban ugyan túlértékeli e társadalmi csoport közeledését a munkásmozgalomhoz, ez azonban nem változtat azon, hogy a tömegdemokrácia kezdeti tapasztalatai alapján viszonylag pontosan ábrázolja az osztályszavazás néhány sajátos vonását.²⁴

Jegyzetek

A tanulmány I. része lapunk 54. számában jelent meg.

1 François Quesnay osztályfelfogásáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 21. old.

2 A termelő és a nem termelő munka e kétféle elhatárolása Adam Smith munkásságában, miként ezt Marx egyértelműen kimutatja, szorosan összefonódik egymással. E kérdésről részletesebben lásd Karl Marx: uo. 120-138. old.

3 Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 833-834. old. Az idézet az osztályokról szóló félbeszakadt 52. fejezetből származik, mely, éppen töredékes jellege miatt, különféle értelmezésekre nyújtott lehetőséget.

4 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 29-30. old. A hazai szakirodalomban osztályegyén és rétegegyén megkülönböztetéséről lásd Ágh Attila: A termelő ember világa, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1979. 30. old. A társadalmi munkamegosztás ugyanakkor meghatározó jelentőségű mozzanata a termelési viszonyok totalitásának; az osztálytagozódást megalapozó tőkés tulajdonforma, munka és tulajdon szétválása az összmunkás és a részmunkás ellentétét fejezi ki. Marx megfogalmazása szerint a tőke a termelési folyamatban összmunkásként lép fel. "Az ismeretek, az értelem és az akarat, amelyeket az önálló paraszt vagy kézműves, ha csak kismértékben is, de kifejleszt… most már csak a műhely egésze számára szükségesek…, amit a részmunkások elveszítenek, az koncentrálódik velük szemben a tőkében. A munka manufaktúraszerű megosztásának egyik terméke az, hogy az anyagi termelési folyamat szellemi potenciáit, mint idegen tulajdont és mint rajtuk uralkodó hatalmat szembeállítja a részmunkásokkal. Ez az elválási folyamat elkezdődik az egyszerű kooperációban, ahol a tőkés az egyes munkásokkal szemben a társadalmi munkaszervezet egységét és akaratát képviseli. Kifejlődik a manufaktúrában, amely a munkást részmunkássá csonkítja. Kiteljesedik a nagyiparban, amely a tudományt, mint önálló termelési potenciát a munkától elválasztja és a tőke szolgálatába hajtja. A manufaktúrában az összmunkásnak, s ezért a tőkének társadalmi termelőerőben való meggazdagodása a munkás egyéni termelőerőkben való elszegényedését feltételezi." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 338-339. old.

5 Az elosztási és termelési viszonyok összefüggésének elemzését a marxi életműben több helyen is megtalálhatjuk, legrészletesebben talán A tőke III. kötetének e címet viselő 51. fejezetében. Az itt olvasható egyik fejtegetés szerint "a munkabér feltételezi a bérmunkát, a profit a tőkét. Ezek a meghatározott elosztási formák tehát feltételezik a termelési feltételek meghatározott társadalmi jellegeit és a termelés szereplőinek meghatározott társadalmi viszonyait. A meghatározott elosztási viszony tehát csupán a történelmileg meghatározott termelési viszony kifejezése." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 830. old.

6 Értéktöbblet termelő munka és szolgálattétel különbsége először a Grundrisse-ben jelenik meg. "Az a pénz, amelyet A" (a munkaerő megvásárlója) "itt az eleven munkára – természetbeni szolgálatra vagy dologban objektiválódott szolgálatra – kicserél, nem tőke, hanem jövedelem, pénz mint forgalmi eszköz, hogy használati értéket kapjon, amelyben az érték formája mint pusztán eltűnő van tételezve, nem olyan pénz, amely a munkának mint olyannak a megvásárlása révén fenntartani és értékesíteni akarja magát. A pénznek mint jövedelemnek, mint puszta forgalmi eszköznek a cseréje eleven munkára soha nem tételezheti a pénzt mint tőkét, ezért soha a munkát mint a gazdasági értelemben való bérmunkát." Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány) MEM 46/I. 351. old. E kérdéskör részletes kifejtését az Értéktöbblet-elméletek I. kötetében találhatjuk meg.

7 A hazai szakirodalomban a tőkeviszony és az osztálytagozódás szoros összefüggésére először az 1970-es évek közepén Kolosi Tamás hívta fel a figyelmet. "A kapitalista társadalomban tehát azok a társadalmi csoportok az osztályok, amelyek a tőkeviszonynak alávetettek, akár úgy – mint a tőkésosztály -, hogy a munkafeltételek birtokosaiként a tőke megszemélyesítői, akár úgy – mint a bérmunkások osztálya -, hogy munkaképességükkel, termelő munkával a tőkét termelik." Kolosi Tamás: Társadalmi struktúra és szocializmus, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1974. 33. old. A marxi osztályelmélet rekonstruálásakor más helyeken is támaszkodtunk Kolosi fiatalkori művére.

8 Marx "A filozófia nyomorúságá"-ban földanyagnak a földet, földtőkének pedig a mezőgazdasági befektetéseket nevezi. Részletesebben lásd Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 142. old. Később, A tőke III. könyvében úgy fogalmaz, hogy "ha a mezőgazdaságot tőkés módon űzik, úgy, hogy a földtulajdonos csak a járadékot kapja és a bérlő ezen a járadékon kívül semmit sem fizet a földért, akkor kézenfekvő, hogy az a tőke, amelyet maga a földtulajdonos a föld megvásárlására fordított, számára kamatozó tőkebefektetés ugyan, de annak semmi köze sincs a magába a mezőgazdaságba befektetett tőkéhez. Nem része az ott funkcionáló álló-, sem forgótőkének, hanem csak jogcímet szerez a vevőnek az évi járadékra…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 761. old.

9 A marxi életműben számos helyen találkozhatunk a termelési és a forgalmi folyamat tőkéseinek megkülönböztetésével. Így például az Értéktöbblet-elméletek első részének lezárásakor Marx úgy fogalmaz, hogy "itt még csak" (tudniillik az első részben) "a termelő tőkével van dolgunk, azaz a közvetlen termelési folyamatban foglalkoztatott tőkével. Később térünk át a forgalmi folyamatban működő tőkére." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 375. old.

10 Marx a hitellel kereskedő banktőkét a pénzkereskedelem kifejlett formájának tekintette. "A pénzkereskedelem teljesen kifejlett, mihelyt egyéb funkcióihoz a kölcsönnyújtás és kölcsönvevés, valamint a hitellel való kereskedés társul – ez pedig már a legkorábbi korszakában is mindig így van." Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 302. old. Ily módon a marxi felfogásban a hitelezés a forgalmi folyamat részeként jelenik meg.

11 Esetenként Marx is használja a finánctőke, pontosabban a fináncarisztokrácia kategóriáját. Politikai írásaiban e fogalom az ipari burzsoáziával szemben álló tőkés frakciót jelöli, amelyet nagyburzsoáziának is nevez. "Lajos Fülöp idején nem a francia burzsoázia uralkodott, hanem annak egyik frakciója, bankárok, tőzsdekirályok, vasútkirályok, szén- és vasércbányák, valamint erdőségek birtokosai, a hozzájuk csatlakozó földtulajdon egy része – az úgynevezett fináncarisztokrácia… A tulajdonképpeni ipari burzsoázia a hivatalos ellenzék egy részét alkotta, vagyis a kamarákban csak mint kisebbség volt képviselve. Ellenzékisége annál határozottabbá vált, minél tisztábban bontakozott ki a fináncarisztokrácia egyeduralma és minél inkább biztosítva vélte ő a saját uralmát a munkásosztály felett." Karl Marx: Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig, MEM 7. 10. old. Új tartalommal jelenik meg a fináncarisztokrácia fogalma A tőke III. könyvében, mely bizonyos fokig már a hilferdingi és a lenini értelmezést is megelőlegezi. A részvénytársaságok tömeges létrejöttének hatásait elemezve Marx kifejti, hogy e folyamat "bizonyos szférákban megteremti a monopóliumot és ezért kihívja az állami beavatkozást. Reprodukál egy új fináncarisztokráciát, élősdiek egy új fajtáját, tervkovácsok, gründolók és pusztán névleges igazgatók alakjában…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 417. old.

12 A termelés tárgyához való viszony, mint a belső rétegződés alapja kiforrott formában először az Értéktöbblet-elméletekben jelenik meg. "A sajátosan tőkés termelési mód kifejlődésével, amelyben sok munkás dolgozik együtt ugyanazon áru termelésén, a viszonynak, amelyben munkájuk közvetlenül a termelés tárgyával van, természetesen igen különbözőnek kell lennie. Például a korábban említett gyári segédmunkásoknak nincs közvetlenül dolguk a nyersanyag feldolgozásával. Azok a munkások, akik felügyelnek az e feldolgozással közvetlenül foglalkozókra, még egy lépéssel távolabb állnak; a mérnöknek megint más a viszonya, és főleg csak a fejével dolgozik stb. De e munkások egésze, akiknek különböző értékű a munkaképességük, … termeli azt az eredményt, amely – a puszta munkafolyamat eredményét tekintve – áruban, vagyis egy anyagi termékben fejeződik ki; és valamennyi munkás együttesen, mint műhely, e termelés eleven termelő gépezete, ahogyan – a teljes termelési folyamatot tekintve – munkájukat tőkére cserélik és a tőkés pénzét mint tőkét, azaz mint magát értékesítő értéket, magát megnövelő értéket termelik újra." Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 374. old.

13 Az igazgatók társadalmi funkciójáról, jövedelmük munkabér jellegéről, az igazgatási díj és az ipari profit viszonyáról lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek III. MEM 26/III. 1976. 449-453. old.; 460-462. old.; Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 361-368. old.; 415-416. old.

14 Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 373. old.

15 A marxi felfogás szerint "a forgalmi folyamatban … nem termelnek semmiféle értéket, tehát értéktöbbletet sem. Csak ugyanannak az értéktömegnek formai változásai mennek végbe. Valójában nem történik más, mint áruk metamorfózisa, amelynek mint olyannak semmi köze értékalkotáshoz vagy értékváltozáshoz. Ha a termelt áru eladásánál értéktöbbletet realizálnak, akkor ez azért történik, mert az már benne létezett…" Karl Marx: A tőke III. MEM 25. 265. old. Ebből következik, hogy a kereskedelmi munkás "nem azáltal jövedelmez, hogy közvetlenül értéktöbbletet hoz létre, hanem azáltal, hogy mivel – részben meg nem fizetett – munkát végez, hozzásegíti a tőkést az értéktöbblet realizálásával járó költségek csökkentéséhez." Karl Marx: Uo. 283. old.

16 A középrendekről lásd Karl Marx-Friedrich Engels: A Kommunista Párt Kiáltványa, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1986. 43. és 46. old. A kézművesek és parasztok munkájának gazdasági meghatározottságát és személyük megkettőzését az Értéktöbblet-elméletek első része tárgyalja. Részletesebben lásd Karl Marx: Értéktöbblet-elméletek I. MEM 26/I. 370-372. old.

17 Marx, Adam Smith nyomán, a köz- és a magánszolgák gazdasági viszonyának azonosságát állítja előtérbe, s a különös használati értékeken nyugvó különbségeket másodlagosnak tekinti. A Smith által képviselt forradalmi burzsoázia "az – ősi, tisztelet övezte – transzcendens foglalkozásokat, uralkodót, bírákat, tiszteket, papokat stb. az általuk létrehozott régi ideológiai rendek összességét, tudósaikat, magisztereiket és papjaikat gazdaságilag egyenlővé teszi saját lakájainak és mulattatóinak csapatával, mint ahogy ő és a »henyélő gazdagság« – a földbirtokos nemesség és a »henyélő tőkések« – tartják el őket. Ezek pusztán a »köz szolgái«, mint ahogy a többiek a burzsoázia szolgái. »Más emberek iparkodásainak termékeiből« élnek, tehát az elkerülhetetlen mértékre kell őket redukálni." Karl Marx: Uo. 266 . old.

18 A nem termelő munka sajátosságait Marx leggyakrabban e kézművesek gazdasági viszonya alapján jellemzi. "…a nálam dolgozó szabósegéd nem termelő munkás, noha munkája nekem a terméket, a nadrágot, neki pedig munkája árát, a pénzt szolgáltatja." Ennek oka az, hogy e cserében "a munka engem csak mint használati érték érdekel, mint szolgálat, amely a szövetet nadrággá változtatja, mint az a szolgálat, amelyet a munka hasznos jellege teljesít nekem." Karl Marx: Uo. 365-366. old.

19 "Végül a nagyipar területén rendkívül megnövekedett termelőerő – amelyet rendszerint a munkaerő intenzív és extenzív módon fokozott kizsákmányolása kísér valamennyi többi termelési területen – megengedi, hogy a munkásosztálynak mind nagyobb részét improduktívan alkalmazzák és így nevezetesen a régi házirabszolgákat mind tömegesebben újratermeljék »szolgáló osztály« néven, mint inasokat, komornákat, lakájokat stb." Karl Marx: A tőke I. MEM 23. 416. old. Az 1861. évi angol és walesi népszámlálás alapján azt is kimutatja, hogy a textilgyárakban, valamint a szén- és ércbányákban (vagy a textilgyárakban, illetőleg a fémfeldolgozó üzemekben) együttesen kevesebb munkást foglalkoztattak, mint a földtulajdonosok és a tőkések háztartásában. Részletesebben lásd Karl Marx: Uo. 417. old.

20 Magánvaló és magáért való osztály megkülönböztetése kiforrott formában először "A filozófia nyomorúságá"-ban jelenik meg. "A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ily módon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. Ebben a harcban, amelynek csak néhány fázisát jeleztük, ez a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá alakul." Karl Marx: A filozófia nyomorúsága, Marx és Proudhon, Kossuth Könyvkiadó Bp. 1988. 149. old.

21 Friedrich Engels 1850-ből származó megfogalmazásában "az általános választójog Angliában, ahol a lakosság kétharmada ipari proletár, a munkásosztály kizárólagos politikai uralmát jelenti a társadalmi állapotok valamennyi ettől elválaszthatatlan forradalmi változásával." Friedrich Engels: Az angol tízórás törvény MEM 7. 234. old. Hasonló álláspontot foglal el Marx is, hangsúlyozva, hogy "az általános választójog a munkásosztály számára a politikai hatalommal egyenértékű Angliában, ahol a proletariátus a lakosság nagy többségét alkotja, ahol hosszú, bár titkos polgárháborúban a proletariátus osztályhelyzetének világos tudatára ébredt, és ahol még a falusi körzetekben sincsenek már parasztok, csak földesurak, ipari tőkések (farmerek) és bérmunkások. Az általános választójog érvényesítése Angliában ezért jóval inkább szocialista rendszabály lenne, mint bármi, amit a kontinensen megtiszteltek ezzel a névvel." Karl Marx: A chartisták MEM 8. 330. old. E megfogalmazások alapján egyértelműen tévesnek tűnik Szelényi Iván és szerzőtársai álláspontja, amely szerint a marxizmus klasszikusai, a fiatal Marxtól és az idős Engelstől eltekintve "az osztálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A választási politizálást polgárinak (»burzsoá«) minősítették; a munkásosztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották…" Szelényi Iván-Fodor Éva-Eric Hanley: Uo. 58. old.

22 A brit munkások választói magatartásának sajátosságairól lásd Friedrich Engels: Az angol választások (London 1874. február 22.) MEM 18. 467-472. old. A cikk ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a második Reform Bill és a titkos szavazás bevezetése nyomán – először a brit történelemben – két munkás is bejutott a parlamentbe.

23 A német szociáldemokraták első jelentős választási sikereiről lásd Friedrich Engels: Európa munkásai 1877-ben MEM 19. 119-121. old. Engels ezt követően még számos, jórészt 1890-95 közötti írásában elemzi a német szociáldemokraták támogatottságának folyamatos növekedését. A francia parasztság politikai magatartásának változásairól lásd Friedrich Engels: Uo. 130. old.

24 A középrétegek megnyeréséről lásd Friedrich Engels: Bevezetés az "Osztályharcok Franciaországban" 1895-ös kiadásához. MEM 22. 489. old.