A humanizmus napjaink egyik legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméje. Emiatt mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit kell újrafogalmazni, és megvilágítani közülük a legfontosabbakat. Az új humanizmus egyetemes értelemben alternatívát kíván állítani a neoliberalizmussal szemben.

Lehetõséget kaptam arra, hogy beszéljek a hagyományos humanizmusok válságáról, valamint az elmúlt években feltûnt új irányzatokról, amelyek a humanizmus egy új eszméjét látszanak jelképezni. Mint mindannyian tudjuk, nagyon kiterjedt témakörről van szó, amelynek alapján nem lehet csak úgy egyszerűen általánosítani. Ezért, valamint a számomra előírt idő rövidsége miatt néhány olyan új eszme bemutatására fogom korlátozni mondandómat, amelyeknek biztosan még fejlődésre és szigorúbban behatárolt nyelvezetre volna szükségük, viszont elsőrangúan tudják érzékeltetni mai világunk humanizmusának problémáit. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy jelenleg a humanizmus eszméje egyike a legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméknek. Jelentése immár olyan zavarosnak tűnik, mint Bábel Tornya a különböző nyelvek és fordítások kavalkádjában. Ezért mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit, vagy legalábbis a legfontosabbakat kell újrafogalmazni és megvilágítani. Szögezzük le azonban rögtön, hogy egy ilyenfajta kutatás eredményét nem préselhetjük egy egyetemi vagy szakelőadás keretei közé, mintha megfejtettünk volna egy történelmi rejtélyt. Magyarázhatjuk ezt azzal, hogy minden “humanizmus” többé-kevésbé félreérthetetlenül hordoz magában egy definíciót vagy egy határozott képet a “természet rendjéről” vagy az emberi “létről”, azaz minden humanizmus mond számunkra valamit, ami mindannyiunkat közelről érint: elmondja nekünk, hogy mi, vagy milyen az emberi lét, illetve milyennek kellene lennie. Más szóval minden humanizmus tartalmaz egy “irányadó” szemléletet és egy tervezetet, amelyet azok, akik ezt a tervezetet készítették, megpróbálják a gyakorlatba átültetni. Amikor aztán mélyebben megvizsgáljuk ezt a témát, látni fogjuk, hogy mindannyiunknak van egy elképzelése, mely lehet többé-kevésbé világos, jól vagy kevésbé jól behatárolt, hallgatólagos vagy zavaros, arról, hogy milyen az emberi lét vagy milyennek kellene lennie. Ezeknek az elképzeléseknek az alapját az képezi, hogy gyakran próbálunk előtérbe helyezni vagy megmagyarázni bizonyos viselkedéseket, másokat pedig megpróbálunk elkerülni. Egyértelmű, hogy egyes elképzelések nem egyéniek, személyesek, hanem – hogy úgy mondjam – abból a kulturális “lényegből” erednek, amely mindannyiunkat alakított. Ettől fogva van jelentősége a humanizmus eszméjéről szóló elemző előadásnak. De vegyük sorjába a humanizmus különböző értelmezéseit és a különböző elképzeléseket az emberi létről. Az első humanizmus, melyet számba kell vennünk, az antonomázia humanizmusa, vagyis a reneszánsz humanizmus. Valóban, mindannyian tudjuk, hogy a reneszánsz egy különlegesen kiterjedt és sok rétegű kulturális jelenség volt, mely nagyon sok és egyben erősen ellentmondásos arcát mutatta. Mindazonáltal ami az emberi létről való elképzeléseket illeti, van néhány meghatározó részlet, amelyek már a reneszánsz kor kezdetekor feltűntek, s jelen voltak egész fejlődése során. Én így foglalnám össze őket:

1. Az önérzet és az emberi lét szabadságának magasztalása.
2. Egy állandó, változatlan emberi “természet” hiányának elismerése. Más szavakkal, az embernek nincsen egyszer s mindenkorra meghatározva a lénye, hanem saját magának építi fel azt. Ez a gondolat nagyon világosan kifejtve megtalálható Pico della Mirandola “Az ember méltóságáról” című művében, melyet a reneszánsz humanizmus igazi, saját “Kiáltványának” tekinthetünk.
3. Az ember teremtése mint “nagy csoda”, mint egy végtelen, mely mikrokozmoszként tükrözi vissza önmagába az univerzum vagy makrokozmosz minden sajátosságát. Ezzel a teremtéssel együtt jár az is, hogy az univerzum nem egy egyszerű lélektelen anyag, mint a modern felfogás szerint, hanem egy, a maga módján élő és érző szervezet, egyfajta makro-ember. Ez a teremtés számunkra, akiknek a modern gondolkodásmód a meghatározó, s akik a realitás manapság általánosan elfogadott világában élünk – a modern tudománytanban, ahogyan Foucault mondaná –, különösen nehezen felfogható, annak ellenére, hogy a reneszánsz kiemelkedő egyéniségei számára, mint például Leonardo, kétségbevonhatatlan igazság volt. A reneszánsz vége felé, a tapasztalaton alapuló tudomány megszületésével, a racionalizmus és a mechanikus világszemlélet fejlődésével az emberi létet kezdik tisztán természeti jelenségként értelmezni. Elkezdődik a humanizmus mint filozófiai látásmód hanyatlása, mely az emberi létnek a természet világában egy sajátos, központi szerepet követelt. A XIX. században, az idealizmussal és a pozitivizmussal a humanizmus szó teljes mértékben elveszti reneszánsz jelentését, és amikor használják – például Feuerbach – arra szolgál, hogy egy szigorúbb látásmódon belül az emberi létet mint egy tiszta és egyszerű, természetes létezési formát határozza meg.

Ebben a században ismét sokkal nagyobb gyakorisággal beszélünk humanizmusról, és a kifejezés új értelmezéseivel is találkozhatunk. Jelentős filozófiai irányzatokat neveznek újra humanistáknak, azonban ezek a gondolati irányzatok, melyek a humanizmus iránt feltámadó érdeklődést mutatják, annak élesen megkülönböztetett értelmezései is egyben. Annak ellenére, hogy századunk humanizmusa ugyanolyan összetett és sokrétű, mint a reneszánszban, ma nem homogén humanista mozgalmak jelenlétéről, hanem különböző humanizmusok konfliktusáról beszélhetünk. A három említett gondolati áramlat ugyanis nagyon különbözően fogja fel az emberi lét lényegét. Marx számára az ember egyrészt olyan természeti lény, mint amilyennek Feuerbach is felfogta, másrészről rendelkezik egy olyan sajátossággal, ami “emberivé” teszi őt, vagyis alapvetően megkülönbözteti az összes többi természeti lénytől. Ez pedig a társulási ösztön, a közösség létrehozására való képesség. A közösségben élő ember a többi emberrel közösen végzett munka segítségével biztosítja magának fizikai szükségletei (élelem, lakás, ruházkodás, szaporodás stb.) kielégítését, és átalakítja a természetet, hozzá egyre közelebbivé, egyre emberibbé téve azt. Az ember Marx számára akkor szűnik meg embernek lenni, amikor megtagadja természetes társulási ösztönét, mint a kapitalista társadalomban, ahol munkája mint társadalmi tényező háttérbe szorul, és egy kisebbségnek van kiszolgáltatva. A keresztény vagy istenközpontú humanizmusban, ahogy azt eszmei szerzője, Maritain ennek a századnak az első felében kifejtette, az ember emberségét istenbe vetett hitén keresztül mérlegelhetjük, és határozhatjuk meg. Az ember emberi, mert Isten fia, mert összefonódik a megdicsőülés keresztény történetével. Az egzisztencialista humanizmusban, ahogyan azt Sartre 1946-ban megfogalmazta, az embernek nincsen egy meghatározott léte; az ember alapvetően egy világra vetett létezési forma, és önmaga megválasztása útján fejlődik. A meghatározó sajátosság, mely “emberivé” teszi, éppen a választás szabadsága és az a szabadság, hogy önmagát megválasztja, megtervezi, felépíti és megvalósítja. Az ember akkor szűnik meg “emberinek” lenni, amikor visszautasítja ezt a szabadságot, és elfogadja azokat a viselkedési formákat, melyeket Sartre “rosszhiszeműségnek” nevez, vagyis beéri az elfogadott és törvényszerű viselkedésekkel, a társadalmi hierarchiákhoz és különböző szerepekhez kapcsolódó beskatulyázással. Mint tudjuk, az emberi lét ezen különböző értelmezéseinek nemcsak filozófiai körülírásai léteznek, hanem megjelentek a politika hadszínterén is, köszönhetően a különböző pártok megalakulásának, melyek a hatalom elhódításáért harcoltak. A keresztény humanizmus megfogalmazása ugyanis illik a katolikus egyháznak a modern világ felé tett, már a múlt században elkezdett általános nyitási törekvéseihez, amivel célja éppen az volt, hogy kiépítse azoknak a keresztény ihletésű pártoknak az ideológiai alapelveit, melyek elvitatták a marxista és liberális pártoktól a hatalmat. Sartre azon szándékát, hogy egzisztencializmusát humanizmusnak minősítse, olyan erőfeszítésnek kell tekinteni, melyet annak érdekében tett, hogy egy harmadik utat nyisson Franciaországban a kommunista és a keresztény párt között.

Ebben a zűrzavarban, a szembenálló elképzelések konfliktusában a “humanizmus” szó elvesztette tartalmát. Ma már csak egy általános aggódást fejez ki az emberi életért, amely a legkülönbözőbb problémákkal küszködik, s hovatovább globális katasztrófa veszélye fenyegeti.

Ezt a szituációt kristálytisztán határozta meg Heidegger a negyvenes évek végén egy híres levelében, pontosabban a “Levél a humanizmusról” címűben, melyet egy francia filozófusnak címzett, aki azt kérdezte tőle, hogyan lehet visszaadni a sok különböző trónkövetelő közé ékelődött “humanizmus” szónak a jelentését.

Heidegger nagy éleslátással és mélységükben vizsgálta meg a különböző történelmi humanizmusokat, és talált bennük egy előre feltételezett hallgatólagos egységet. Minden antik és modern humanizmus megegyezik abban, hogy az emberi lét megfelel Arisztotelész ókori meghatározásának, vagyis, hogy az ember egy “ésszel rendelkező” állat – bár ez a problémakör számukra sosem volt mélyreható kutatások tárgya. A meghatározás első felében, az “állat”-ban, egyik sem kételkedik különösképpen, míg az “ésszel rendelkező” megnevezés jelentése különböző filozófiák szerint az értelem, a lélek, az egyéniség, a szellem, a személy stb. Igen, mondja Heidegger, ilyen módon érvényesül valami valóságos az emberi létből, azonban lényét túl behatároltan képzeljük el. Az ember lényegét az “állatiasságból” és nem az “emberiességből” kiindulva gondoljuk el, ezért az embert természeti jelenséggé változtatjuk át, egy akármilyen lénnyé, végül pedig akármivé, elfeledkezvén arról, hogy az ember alapvetően egy “ki”, aki felteszi a kérdést a létező létezéséről, és a saját lényegéről. Ez Heidegger azon elgondolása, amely a humanizmusról szóló aktuális előadások magvát képezi, ezért egy kicsit elmélyültebb magyarázatot igényel. Ez aztán felszínre fog hozni egy újabb elképzelést az emberi létről, mely manapság a legmeghatározóbb, és amely szerint az ember egy “biológiai gépezet”. Ez egy olyan elképzelés, melyet a tudomány vetett fel, vagy inkább egy tudományos értelmezés, amit pozitivizmusnak vagy neo-pozitivizmusnak nevezünk.

Heidegger azt mondja: az emberek úgy a mindennapi életben mint a tudományos tevékenységben, azt kérdezik, mi is lehet egy létező forma, például egy szikla, egy növény, egy atom, és azt felelik: a létező vagy ez, vagy valami más, például egy szikla az egy szilárd anyag, stb.; röviden: tulajdonságokkal válaszolnak, különböző meghatározásokkal, melyek a “van” szóval vannak összekapcsolva, és azt magyarázzák.¹ Arról vitatkoznak, hogy egy dolog ez vagy az, de sohasem tesznek fel kérdést a létezésről magáról; a lét megvilágítása, mely a létező minden felfogásának az alapját képezi, teljesen feledésbe merül. De nemcsak erről van szó. Az embert úgy tanulmányozzák és értelmezik mind a humán tudományokban, mind pedig a természettudományokban, mint egy lényt, egy tárgyat, egy akármilyen természeti jelenséget, elfeledkezve arról, hogy az emberi lény az, aki felteszi a kérdést a létezőkről, aki megkérdezi: “mik vagy kik azok”. Röviden: Heidegger számára a világ tárgyai (a létezők) és az emberi lét között alapvető különbség van, egy ontológiai (lénytani) különbség, melyet az emberi lét modern látásmódja egyre inkább átformálni törekszik.

Láttuk, hogy a hagyományos humanizmusok mennyire az “állatiasságából” kiindulva értelmezték az emberi létet, vagyis mint egy állattani jelenséget, “némi többlettel”. Korunkban, a technika korában ez a “némi többlet” eltűnni látszik, és az emberi lét végérvényesen egy “valami” jellemzőit ölti magára. Mivel az ember egy “valami”, technikai megközelítésben áll, a vele szembeni legalapvetőbb elvárás a használhatóság. Az emberek “biológiai gépezetek”, “termodinamikusak”, vagyis munkaerők, termelők, fogyasztók stb. Mivel ez az eltárgyiasítás ilyen globálisan elterjedt, nincs semmi lehetőség értékek létrehozására, hacsak nem tekintjük annak a használhatóságot. Így az emberi lét, mint az egész világ, elveszti “érzékiségét”. Van, létezik egy homályos, hétköznapi, banális világban, de eltűnik létezésének érzése, annak lényege. Heidegger szerint ebben gyökerezik a nihilizmus és a technikai társadalom mérhetetlen pusztító ereje.

Az elképzelés, mely “biológiai gépezetnek” tekinti az embert, napjainkban Nyugaton meghatározó. Nemsokára eléri, vagy már túl is lépte az ésszerűség határait, vagyis az az alap, amelyre felépülnek és amelyekből kibontakoznak a felmutatott modellek, egy olyan alap, melyet nem vizsgáltak meg, nem tanulmányoztak. Ez a tények világa, amelyről mindenkinek eleve egyezik a véleménye, és amelyről sohasem vitatkoznak. Ez az öntudatlan társadalmi igazságok világa, ahogyan Foucault mondaná.

Ennek az elképzelésnek a hatása egy sor problémát von maga után, igen súlyosakat is. Vizsgáljunk meg közülük egyet, mely ökológiai témakörre vonatkozik, s amelyet pillanatnyilag mindannyian döntőnek tartunk. A jelenlegi környezetvédő irányzatok a hihetetlenül nagyléptékű ökológiai problémák gyökereit – melyek bolygónk pusztulásával fenyegetnek – a természet anyagi dologgá, puszta gazdasági tárggyá formálásában keresik. Mégis, ezeknek az egyforma környezetvédelmi irányzatoknak a többsége nem habozik az emberi lét egy teljesen természeti látásmódján belül elhelyezkedni: nekik az emberi lét egyszerűen egy természetes evolúciónak alávetett biológiai gépezet, amely jelen pillanatban rosszul működik. Nem tudni, hogy genetikai okokból-e, valamilyen belső meghibásodás, vagy egy sor külső, környezeti hatás miatt. Miután az emberi létet megfosztottuk minden szabadságától és szándékától, nem marad más magyarázat erre a működési hibára, mint a véletlen, vagy a természet farkastörvényei. Ettől fogva jelenik meg egyfajta tompa reménytelenség, és az emberi lét negatív, sőt tragikus látásmódja. Az emberi lény tehát “rossz” állattá válik, amely megsemmisít minden más életformát. Paradox módon az állatvilág ebben a tekintetben odáig jut, hogy a természet jóságának jellemzőivel bír, melyeket Rousseau egykor az embernek tulajdonított, sőt minden további nélkül szert tesz azokra a pszichikai és akarati tényezőkre, melyeket az emberi lét elvesztett. Egyfajta Disneylanddé válik, ahol a vadállatiasság, az agresszivitás, a belsőből fakadó, állati léptékű erőszakosság, az evés és az áldozattá válás annyira megszelídül, hogy szinte meg is szűnik, mert az élet mindenképpen megtartja a kiegyensúlyozottságát, és a maga összhangjában minden esetben védelmet talál. Ebben a paradox látásmódban az emberi lény egy egyensúlyt felborító, veszélyes tényezővé válik, így esetleges eltűnése nem tekinthető szükségképpen kedvezőtlennek.

Egy másik érdekes eset azokat a politikai áramlatokat tekinti, melyek gyökerei a marxista, vagy általánosan a “baloldali” tradíciókból táplálkoznak, és amelyek ellenzik, s egyúttal emberietlenséggel is vádolják a szabad áruforgalmat a gazdaságban, mindezt a szolidaritás és az egyenlőség felsőbbrendű emberi értékeinek nevében. De az emberi lét egy szűken vett materialista látásmódjában, mely tudományos akar lenni, hogyan lehetséges olyan értékeket létrehozni, melyek tudománytalanok? Hogyan építhet föl értékeket biológiai gépezet, mely mechanikus és vak törvényeknek felel meg, és miért az a sok kifogás a piac ellen, melyet a neoliberalizmus úgy mutat be, mint a gazdasági tevékenység természetes szelekciójának mechanizmusát? Miért a sok kifogás a piac “tudományos” törvényei ellen, mikor az emberi lét ebből a látószögből egy biológiai gépezet, amely a környezet által végrehajtott természetes kiválasztódásnak van alárendelve? A neoliberalizmus, amely egyfajta társadalmi darwinizmuson alapszik, kezdetlegessége ellenére is sokkal következetesebb, mint a “baloldal” azon álláspontjai, melyekről beszéltünk.

Nem azért mondom mindezt, hogy leckét adjak a “baloldalnak” (ami egy túlságosan bizonytalan és zavaros eszme), hanem, hogy rámutassak: egy álláspontnak, mely következetes ezen a két területen (az ökológiában és a gazdaságban), amely ellenzi a neoliberalizmust, továbbá a természet, valamint az általa előre vitt emberiség megsemmisítését, le kell mondania az emberi lét természeti fogalmáról, talonba kell tennie a “biológiai gépezetet” és az “ésszel rendelkező állatot”, és új elképzelést kell kidolgoznia.

Az utóbbi években azonban, pontosabban a nyolcvanas évektől kezdődően olyan új mozgalmak tűntek fel politikai és filozófiai téren, sőt még a természettudományok területein is, amelyek visszahelyezik az emberi lényt a legelső szintre, amelyek visszakövetelnek számára egy központi és különleges helyet a természet világában, és a humanizmus egy új felfogására utalnak.

A filozófia terén az újdonságot Silo Új Humanizmusa jelenti. Silo újraértelmezi a humanizmus fogalmát, belehelyezi egy átfogó történelmi képbe, összhangban az aktuális korral. Ez a humanizmus az emberiség történetében először látja egy planetáris társadalom születését. Silo azt állítja, hogy a reneszánsz korban Európában megjelenő humanizmus – mely méltóságot és központiságot nyújtott a kor emberének, erényeket, amelyek a keresztény középkorban nem számítottak fontosnak – ez a humanizmus tehát jelen volt más kultúrákban is, például az iszlámban, vagy Indiában és Kínában. Természetesen más névvel illették, mivel mások voltak a hivatkozásul szolgáló kultúra paraméterei. Silo értelmezésében a humanizmus nem egy kulturálisan és földrajzilag elhatárolható európai jelenség. Inkább egy olyan jelenségről van szó, amely a világ különböző részein és különböző korokban született és fejlődött ki. Éppen ezért egy irányba terelheti a különböző kultúrákat a tömegkommunikációs eszközök révén egyesített földgolyón. Azokat a kultúrákat, amelyek akarva akaratlanul egymás mellett élnek.

Silo az embert a szabadság dimenziójában értelmezi. Számára, aki ebben a fenomenológiához tér vissza, az emberi tudat nem a természetes világ passzív vagy torz visszatükröződése, hanem alapvetően a természet és a társadalom újjáépítésére irányuló állandó szándék megfogalmazása. Az embert – noha a természet része, mivel testtel rendelkezik – nem lehet úgy felfogni, mint egy egyszerű természeti jelenséget; nincs természete, nincs meghatározott lényege. Az ember a természet és önmaga átalakítására irányuló “terv”.

A kollektív emberi terv Silo számára a Föld emberivé tétele, vagyis a fizikai fájdalom és a szellemi szenvedés megszüntetése, az erőszak és a diszkrimináció minden formájának eltörlése, mert ezek megfosztják az embereket a szabadságuktól és szabad akaratuktól, tárgyakká és mások szándékának eszközévé alacsonyítják őket.

De vajon ezen az erőszakkal egységesített földgolyón, ahol különböző világnézetek, eltérő értékek állnak egymással szemben, mi lehet az a közös nevező, amely a népeket, kultúrákat és vallásokat egyesíti? Hogyan lehet egy egyetemes emberi nemzet kialakításához hozzálátni? Silo szerint ez emberi hozzáállással lehetséges, amit a következő paraméterekkel határoz meg:

1. Az ember középpontban elfoglalt helye úgy, mint érték, s úgy is, mint “aggodalom”.
2. Minden ember egyenlőségének elismerése.
3. A személyes és kulturális különbözőségek elismerése.
4. Az abszolút igazságként elismert tudáson túli tudás fejlesztésének elősegítése.
5. A nézet- és vallásszabadság elismerése.
6. Az erőszak elvetése.

Az ilyen viselkedéssel, személyes és kollektív életperspektívával jellemzett humanizmus tehát nem egy meghatározott kultúra öröksége, hanem lehet az összes kultúráé, s ilyen értelemben mint egyetemes humanizmus jelentkezik.

Róma, 1996. április 16.

A tanulmányt a Humanista Mozgalom bocsátotta rendelkezésünkre.

Jegyzet

1 . A létező megismerésében, hozzá való bármilyen viszonyulásunkban használjuk a “létet”, mely íly módon “minden további nélkül” értendő. Hiszen mindenki tudja, mit jelent, ha azt mondom: “Vidám vagyok”, “az égnek kék színe van”. (Magyarázat Heidegger Lét és Idő című művéhez)

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek. Ez az összeütközés azonban nem szükségszerű. Fel lehet vázolni azokat az intézményi kereteket, amelyekben a két cél összeegyeztethető, azaz megszüntethető a szegénység a természeti környezet feláldozása nélkül is.

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek – talán nem is szövetségesek. Elég, ha azokra a bagolyvédõ középosztálybeli aktivistákra gondolunk, akik a Csendes-óceán észak-nyugati partvidékén összetûzésbe kerültek a favágókkal. Vagy a nézetkülönbségre a haladást a munkahely-teremtésben, a gazdaság bővülésében, a fogyasztás növekedésében látó liberális közgazdászok és azok között a környezetvédelmi aktivisták között, akik éppen azt igyekeznek cáfolni, hogy a haladás ezekben volna mérhető.

De vajon szükségszerű-e a zöldek és a gazdasági progresszió céljainak összeütközése? Vagy képes lehet a környezetvédelem élni és virulni egy olyan világban, amely a szegénység végleges megszüntetésére, az egyenlőség és az anyagi biztonság megteremtésére, valamint a termelékenység fokozására és a technológia folyamatos fejlesztésére rendeltetett?

Egy szóval válaszolva: igen. Az ökológiailag “fenntartható” gazdaság azt jelenti, hogy a természeti erőforrásokat nem merítik ki, és csak annyi hulladékot termelnek, amennyit az ökorendszerek felszívni képesek. Egy efféle gazdaságnak már-már természetszerűleg sok vonatkozásban meg kellene egyeznie a gazdasági haladás híveinek hagyományos céljaival, szinte látjuk magunk előtt a mind társadalmilag, mind környezeti értelemben fenntartható, eszményi világot. De milyen is volna ez a világ?

Először is anyagi biztonságot garantálna az egyén és a közösségek számára. Amíg a lakosság zöme számára a jövedelem jelenti a táplálkozás legfőbb korlátját, és amíg az emberek jövedelmük elveszítésétől félnek, addig a gazdasági expanzió (más szóval növekedés) és a munkahelyteremtés többségük szemében mindig is politikai elsőséget fog élvezni a környezetvédelemmel szemben.

Az anyagi biztonság és a fenntarthatóság közötti összefüggés is mélyebben keresendő. Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a mienk, ahol a közös javak – például a közbiztonság vagy az oktatási intézmények – minősége nagyon eltérő, ott az egyén és a család arra kényszerül, hogy ne egyszerűen csak létezzen, hanem keressen elegendő pénzt ahhoz, hogy a középosztály természeti környezetet próbára tevő, életmódját folytathassa.

Közösségi szinten – amennyiben a helyi közösségek továbbra is a magánvállalkozók gazdasági sértetlenségét szolgáló beruházási döntések függvényei maradnak – a környezet védelme a sor végére fog kerülni. És a szegény, ipar nélküli városok, mint a pennsylvaniai Chester is, ott fognak udvarolni, hogy kevéske adójukért hadd kapjanak egy szemétégetőt.

Ha olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyben az egyénnek nem a több és még több megszerzése az elsődleges célja, és a közösségek zöme sem a “növekedést” hajszolja, akkor először is biztos anyagiakra van szükség.

Másodszor, az én-nek kell olyan tartalmat találnunk, amely a fogyasztáson kívül valami másban is értelmet kap. Az amerikai társadalom hihetetlen nagy mérvű fogyasztásának természetesen nem az anyagi bizonytalanság az egyetlen oka. Elsőként Thorstein Veblen mutatott rá 1899-ben, majd Juliet Schor dokumentálta az 1990-es években, hogy a fogyasztás mértéke sokszor státusszimbólum, különösen azoknak a javaknak az esetében, amelyek mások számára világosan láthatók, így például a gépkocsi, a ruházat, vagy a kozmetikum. Az amerikai munkások körében az önkifejezés leghatásosabb módjának a fogyasztás bizonyul, mert ebben végre saját döntéseiket érvényesíthetik. Ezek a döntések aztán az amerikai identitás sarkalatos pontját képezik. Eredményképpen egy olyan nemzetet kapunk, amelynek tagjait a javak és szolgáltatások kényszeres fogyasztása és ennek a fogyasztásnak folytonos fokozása tartja össze. Egy ökológiailag elfogadható társadalomban ezzel szemben az emberek elégedettsége elsősorban nem a vásárlási döntéseikből fakad, és reálisan érzékelik, miből mikor elég.

Harmadszor, a környezetet károsító gyártóknak állniuk kell az általuk okozott kár költségeit. Pillanatnyilag azonban a magánvállalatok kikényszerítik, hogy a társadalom fizesse meg az általuk kibocsátott szennyezés és a természeti erőforrások kimerítésének költségeit. Minthogy az előállítás tényleges költségeit a piacra kerülő árucikkek árai nem tükrözik, a cégek úgy teremtik elő a hasznot, hogy például a környezetszennyezés költségét áthárítják. Ez a rendszer arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a környezetvédelem költségét a könyvelésen “kívülre helyezzék”, ha egy mód van rá. Egyúttal ellenálljanak annak az állami törekvésnek, amely rendeletek útján igyekszik a kiadásokat a legkisebbre szorítani. A társadalom ökológiai fenntarthatóságának védelmezői ezért azt vallják, hogy a gyáraknak, üzemeknek a tevékenységükből eredő minden költséget maguknak kellene fedezniük. Itt persze fel kell tennünk azt a nem elhanyagolható kérdést, hogy ezt miként lehetne elérni?

Negyedszer, új világunkban a lehető legkörnyezetbarátabb technológiát kell alkalmaznunk. A XX. század folyamán az amerikai állam sajnos oly módon avatkozott be a gazdaságba, hogy az ökológiailag eredménytelen sőt romboló megoldásokra serkentett. Miközben csak alamizsnát juttatott a nap- és szélenergia felhasználásának fejlesztésére, addig az 1950 és 1990 közötti időszakban mintegy 100 milliárd dollárt költött nukleáris erőművek támogatására. Ugyanígy, az autópálya-alap is jelentős összegekben részesült, létre jött a belföldi autópálya-rendszer, ámde a tömegközlekedés minden ága hanyatlásnak indult. A mai napig a szövetségi közlekedésre fordított kiadások több mint 80%-a a személygépkocsival összefüggő infrastruktúrát támogatja, a tömegközlekedésre alig marad 20%. Ez az elosztási gyakorlat, párhuzamosan a családi jelzálog-kölcsön adó-leírási lehetőségével, rendetlen külvárosi terjeszkedéshez vezet (és így tovább fokozza az autók által okozott környezeti kárt.). A “rendpártiak” viszont sokszor csak tüneti megoldásra törekszenek ahelyett, hogy magán a termelő folyamaton próbálnának meg változtatni.

Ezeket a döntéseket bármilyen fenntartható társadalomban fel kell adni, és prioritást kell biztosítani a lehető legkörnyezetbarátabb technológiák bevezetésének. A környezetbarát technológia egyben új munkahelyek millióit teremtheti meg a XXI. században – és a gyorsvasút-hálózat kiépítése valószínűleg ugyanolyan kifizetődő, mint az autógyártás. Hasonlóképpen, a sok munkaerőt igénylő közmunka-programokat ökológiai célok – városszépítés, kerékpárút-építés, napelem-telepítés, ólomtartalmú festék eltávolítása, épületszigetelés – érdekében is lehetne szervezni. Az államoknak ugyancsak kötelessége lenne, hogy beszerzéseik során a környezetileg ártalmatlan termékek minőségfejlesztését teljes erejükből szorgalmazzák.

A jelenlegi hatalmi struktúrában azok a magánérdekeltségű cégek – az olaj- és az autóipar területéről –, amelyek veszítenek a nekik jutó közpénzekből, megakadályoznak minden olyan lépést, amely a közkiadásokat a környezetkímélőbb és társadalmilag ésszerűbb célok felé sodorná, egyúttal ellenállnak minden szabályozásnak, amely bizonyos fajta termelő folyamatokat írna elő. Pénzükkel beavatkoznak a képviselő-választások kimenetelébe, ezáltal (és ez még fontosabb) befolyásolják a jogrendet – ebben segíti őket az, hogy kevés politikus támogat készséggel olyan intézkedéseket, melyek saját körzetük vállalataira nézve veszélyesek lehetnek. Elég csak az energia-lobbira emlékeznünk, milyen részletekbe menően támadták, míg végül legyőzték Al Gore alelnök szerény energiaadó-javaslatát 1993-ban. Ezzel szemben, egy ökológiailag fenntartható társadalomban az a követelmény, hogy a politikát ne a vállalati, illetve magánérdek urallja. Ezt a nagyon szigorú kikötést ritkán szokás emlegetni a környezetről folytatott, konvencionális politikai vitákban.

Végül, abban a világban, amelyben a környezeti és a progresszív gazdasági célokat egységben látják, nem a növekedésnek jutna a legelső hely. Vállalati kapitalista társadalmunkban a bankok és a befektetők még az előtt mérlegelik, hogy a profit és a gazdaság egésze vajon növekedni fog-e, mielőtt pénzükkel valamely vállalkozást támogatnák. Ugyanakkor egy ökológiailag fenntartható gazdaság egészséges működéséhez nincs szükség magas növekedési mutatókra. A fenntartható gazdaságnak nem célja a növekedés, miként a gazdasági javak igazságos elosztása sem lehet a folytonos növekedés függvénye. Ehelyett, mivel minden egyén és minden közösség részt kap a gazdaságból, nem kell majd a termelés bővítését feltétlenül az előtérbe helyezni. A hatékonyabb termelés előnyeiből az emberek csökkentett munkaidő vagy szigorúbb környezetvédelem formájában részesülhetnek.

A gazdasági növekedést mint olyant, persze, még a fenntartható gazdaságban sem kell teljességgel elvetni. Míg az erőforrások felhasználásának és a környezetszennyezésnek a csökkentésére az egyik lehetőség az, ha csökkentjük a termelést és szűkítjük a gazdaságot, addig a másik lehetőség szerint a termelőrendszereket kell hatékonyabbá tenni. Azt is választhatjuk, hogy környezetileg kevésbé káros termékeket állítunk elő. Nincs logikus magyarázat arra, hogy az a társadalom, amely az ökológiai értelemben hatékony termelés mellett kötelezi el magát, mind a tényleges termelő folyamat, mind az előállított javak tekintetében, miért ne lenne képes elérni azt, amit ma gazdasági növekedésnek hívunk. Ha például úgy döntenénk, hogy több tanítót foglalkoztatunk, és egyidejűleg kevesebb kertápolási cikket veszünk, a környezetrombolás mértéke azonnal visszaesne, jóllehet a gazdaság lényegében változatlanul működne tovább. Annyi a különbség, hogy a gazdasági növekedés mint öncél nem állna egy efféle gazdaság középpontjában.

A fenntartható gazdaság intézményei

Könnyű a környezeti problémákat megoldani egy olyan, minden ízében erős államnak, amely mind az egyénekre, mind a közösségekre szigorú ökológiai normákat kényszerít. Ám ez az elképzelés nemcsak taszító, de feltehetően csupán időleges megoldást kínál. Előbb-utóbb elzavarnák azt az ökofasiszta rezsimet, amely polgárainak támogatása nélkül próbálna meg józan ökológiai lépéseket kikényszeríteni, és megint ott állnánk, ahonnan elindultunk: hogyan egyeztessük össze a demokrácia, az igazságos gazdaság és az ökológiai fenntarthatóság hármas célját? Miként volna ez lehetséges? És lehetséges volna-e egyáltalán?

A közösség szintjén talán a következő kérdéseket kell mindenekelőtt átgondolni: Ki rendelkezik tőkével? És kinek áll módjában a termelésre vonatkozó, alapvető döntéseket meghozni? A megszokott válaszban szereplőknek – kisvállalkozások, vállalatok, az állam, illetve a dolgozók – mind meglenne az oka a környezetszennyezésre és az ökológiailag pazarló termelési stratégiákra. Az ötödik megoldási lehetőség a helyi közösség tulajdonlásában rejlik. Ahhoz, hogy ezt belássuk, érdemes végigvennünk, hogy mi a baj a többi lehetséges válasszal.

Az a fajta szabályozás, amely megengedi, hogy a magánvállalatok úgy szervezzék meg a termelésüket, ahogy azt jónak látják, mindig is óriási küzdelemhez fog vezetni, hogy a cégek megfizessék az általuk előidézett környezeti ártalom árát. Ez a küzdelem még nagyobbnak ígérkezik az USA-szerű országok esetében, ahol gyenge a szociáldemokrácia. Ráadásul a szociáldemokrata szemléletű környezetgazdálkodásról szóló sikertörténeteknek is megvannak a maguk határai. Például még egyetlen ipari ország sem tudta oly mértékben visszafogni gépkocsi- és autópálya-iparának növekedését, ahogy az az üvegházhatás csökkentéséhez szükséges volna.

A dolgozói tulajdonban lévő vállalat szép megoldásnak tűnik, hiszen a dolgozók valószínűleg nem szennyeznék be önnön közösségük környezetét (és egészségüket sem tennék kockára a munkahelyükön). És van itt egy ennél kevésbé nyilvánvaló ok is: a dolgozói tulajdonban lévő vállalatoknak kisebb a növekedési lendülete, mint a kapitalista cégeknek. Ettől még előfordulhat, hogy egy adott vállalat dolgozóinak mások az érdekei, mint a többi embernek. Minthogy a vállalat irányítását a munkások végzik, ezért szemükben a környezetért vállalt felelősség a versenyképességük elleni fenyegetésnek tűnhet, ahogy Gar Alperovitz és Herbert Gintis gondolta – különösen abban az esetben, ha a szennyezést a saját telephelyükről tovább tudják engedni.

Az is problematikus, ha a vállalatok állami tulajdonban vannak. Ha az állami tisztségviselők nem kötelesek beszámolni, ha a környezeti értékeket más céloknak vetik alá, akkor az állami vállalkozások és az átfogó kormányintézkedések ökológiai katasztrófát idézhetnek elő. Az állami vállalatok még a legkedvezőbb körülmények között is racionálisnak ítélhetik a helyi ökoszisztémák szükségleteinek kompromisszumos kielégítését valami nagyobbnak mondott közjó érdekében. Ennek legrosszabb példája, ahogy az Energiaügyi Minisztérium a Nevada sivatag nyúlványait a “mindannyiunk érdekében” végrehajtott nukleáris fegyver-kísérletekkel mérgezi.

Ezzel elérkeztünk a “Ki diszponáljon a tőke fölött?” kérdésére adható ötödik lehetséges felelethez: a tulajdonos helyi közösség. A “közösségi tulajdonú” cégek körébe beletartozhatnak az önkormányzat és a helyi érdekeket érvényesítő non-profit szervezetek (például közösségfejlesztő) vállalkozásai, vagy azok a vállalatok, amelyeknek csak helyi lakosok lehetnek a részvényesei (ahogy Michael Shuman “közösségi vállalatában”). A közösségi tulajdonú vállalkozások elméletileg olyan mértékben fogják vállalni a tevékenységükkel járó környezeti kiadásokat, ahogyan elszámoltatja őket a közösség. Amennyiben egy közösségi vállalat vezetői úgy döntenek, hogy a termelés növelése érdekében feláldozzák környezeti céljaikat, a polgároknak a választás eszközével lehetőségük van ezeket elbocsátani.

Ezenkívül, egy közösségi vállalkozás nyereségét a közösség tagjai között mint második jövedelmet szét lehet osztani, ami hozzájárul az anyagi biztonság korábbiakban már említett követelményének teljesítéséhez. És ami talán az egészben a legjobb: attól nem kell tartani, hogy a helyi közösség tulajdonában lévő cég fogja magát, és elköltözik. Ez a fenyegetettség Demoklész kardjaként lebeg pillanatnyilag sok olyan kisváros felett, ahol bár szeretnék a szigorú környezeti normákat bevezetni, de semmi esetre sem a munkahelyek számának rovására.

A közösségi tulajdonlás legelterjedtebb XX. századi formája az Egyesült Államokban az a durván 2000, helyi szintű, non-profit áramszolgáltató, amely egyfelől alacsony tarifákat, másfelől szélesebb nyilvánosságot, harmadrészt jobb (igaz, koránt sem tökéletes) ökológiai mutatókat kínál, mint magánkézben lévő társai. Az utóbbi húsz évben a közösségi tulajdon számos ettől eltérő formája is kibontakozott. Idetartoznak a közösségek építőipari vállalkozásai, a közösségi földtársulások, a közösségi finanszírozású mezőgazdasági tevékenységek, a közösségi hitelegyesületek és az önkormányzati vállalatok.

Mi több, a közösségi cégek tűnnek a legalkalmasabbaknak a tőke fölötti diszponálásra, legalábbis a közép- és nagyvállalatok esetében. A különféle közösségi tulajdonformák mostanában tapasztalható elszaporodása azt tükrözi, hogy ez járható út. Ez nem jelenti azt, hogy a többi tulajdonformát el kell törölni, épp ellenkezőleg: a közösségi vállalkozásoknak a kisvállalkozások, a dolgozói tulajdonban lévő cégek, a vegyesvállalatok és az állami nagyvállalatok mellett kell létezniük. A lényeg az, hogy a helyi közösség elegendő vállalkozás felett gyakorolhasson tényleges kontrollt ahhoz, hogy a helyi gazdaságot biztosnak tudhassa, és megszabhassa az általános termelési szokásokat.

A föld – főként a belterületi és a használatba be nem vont földterületek – közösségi tulajdonlása ugyancsak lényeges a helyi közösség ökológiai egészségének optimalizálásában. A magán-földhasználók földhasználati gyakorlata a városi fejlődés önös, terpeszkedő formáit eredményezte. A föld közösségi tulajdonba kerülése lehetővé tenné az áttérést a környezetbarát, erőforrás-takarékos településfejlesztésre. A belterületi vállalkozásoknak bérbe adott földterületekből származó bevételből ugyancsak közvetlenül, vagy anyagi biztonságát elősegítő szolgáltatások formájában részesülhetne a helyi lakosság.

Összességében tehát egy olyan helyi gazdaság képe bontakozik ki előttünk, amelyet nagy arányú közösségi tulajdon, egyúttal számottevő közösségi földtulajdon jellemez, aminek következtében a helyi szintű demokratikus politikai erők a vállalkozásokat az ökológia céljai felé terelhetik, és a közösség bármely nyeresége szétosztható a tagok között (anyagi biztonságuk megerősítése érdekében). Ha, mondjuk, ez az elképzelés Amerika minden településén valóra válna, elegendő volna-e ez egy fenntartható társadalom megteremtéséhez?

Aligha. Állami, sőt, talán regionális szinten is szükség volna olyan mechanizmusokra, amelyek garantálják, hogy egyik közösség sem szórja a szemetet a másikra, és a környezeti előírásokat betartják. A tervezési eljárás ahhoz kell, hogy a maga szintjén minden közösségnek elegendő tőke jusson a teljes foglalkoztatás biztosításához, és hogy a közösségek váltani tudjanak, ha bizonyos iparágak a piac változásai miatt hanyatlásnak indulnak.

A kormánynak a fenntarthatósághoz ugyancsak lényeges közjavakkal kell hozzájárulnia, úgymint vasút és tömegközlekedés, alternatív energiaforrások kifejlesztése, ökológiailag szükséges munkálatok “levezénylése” és a makrogazdaság átfogó koordinációja. Azáltal, hogy alapjában véve eltávolítjuk a politikai folyamatok felett aránytalanul nagy hatalommal rendelkező magánvállalatokat, és helyükbe közvetlenül közösségi érdekeltségű cégeket állítunk, könnyebbé kell hogy váljon annak eldöntése, mit finanszírozzanak a közmunka-költségvetésből, hány órás legyen a normál munkahét és így tovább – ökológiailag ésszerűen. A környezetszemléletű kormányzás kontinentális vagy globális formái jól megfelelhetnek egyes környezeti problémák, például az üvegházhatást keltő gázok kibocsátása esetében. (Gar Alperovitz helyi, regionális és országos gazdasági intézményeket is felvázol ezt a gondolatmenetet követő, átfogó rendszerében.)

Egy ilyen rendszer sokkal esélyesebben tudna eleget tenni a fenntartható társadalom feltételeinek, mint a napjainkban létező bármely ipari társadalom (akár kapitalista, akár szociáldemokrata, akár államszocialista).

Kimondhatjuk-e, hogy ez a javasolt rendszer természeténél fogva fenntartható? Nem, pontosabban nem egészen. Olyan modern gazdasági rendszert sajnos valószínűleg senki nem tud eltervezni, amely ökológiailag is biztosan fenntartható, miközben olyan kulcsfontosságú normákat is képes garantálni, mint a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia. Elégedjünk meg ezért egy olyan gazdasággal, amely a fenntarthatóság logikai feltételeinek teljesítése mellett lehetőséget ad arra, hogy polgárai demokratikusan eldönthessék, miféle világban kívánnak élni.

Néhány polgár talán zaklatásnak veszi, ha életmódjába és fogyasztási szokásaiba az állam beleszól (megszabva például, hogy háztartásonként minden héten csak egy zacskó hulladék “termelhető”), mások úgy vélhetik, hogy ennek van értelme. Az efféle politikai viták kimenetele kétséges, és az emberek, szigorúan ökológiai szemmel nézve, időről időre rossz döntéseket fognak hozni. De legalább a közérdek égisze alatt, és nem magánérdekek kiváltotta reakcióként fogják ezeket a rossz döntéseiket meghozni, és még csak nem is egy növekedés-orientált gazdaság kerekeit olajozzák.

Biztosak lehetünk, abban hogy az a hosszú út, amelynek végén az igazán fenntartható társadalom épülete emelkedik, a gazdaság és a természeti környezet szüntelen, zéró összegű alkudozásaival van kikövezve. Ezek a részletek azonban nem vakíthatják el sem a zöldeket, sem a gazdasági fejlődés híveit, hiszen közös talajon állnak mindannyian, és ennek így is kell maradnia, ha bármelyikük el akarja érni politikai céljait a XXI. században.

(Fordította: Battyán Katalin)

Források

Ted Howard: “Ownership Matters” (National Center for Economic and Security Alternatives, 1999), www.ncesa.org ;

Mark Hertsgaard: Earth Odyssey (Broadway Books, 1999);

Gar Alperovitz: “Sustainability and the System Problem” PEGS Journal, 1996.

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával "békés" eszközökkel – azaz a "láthatatlan kéz" segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

A seattle-i millenniumi találkozó előkészítése során Washington konzultált Brüsszellel és Genfben a WTO-val, s megállapodtak abban, hogy minden erejükkel gyengítik és megosztják azokat a társadalmi mozgalmakat és civil szervezeteket, amelyek a világ minden sarkából Seattle-be igyekeztek. Közben a helyi szervezők is azon szorgoskodtak – az FBI-jal és a seattle-i rendőrséggel (SPD) együtt –, hogy a lehető legkörültekintőbben szervezzék meg a szükséges “biztonsági intézkedéseket” a hivatalos tanácskozás idejére. Nagy létszámú rendőri apparátust helyeztek készenlétbe. Az FBI, a CIA és más föderális szervezetek különleges erőit is mozgósították. A “bajkeverőket” sakkban tartották, jól felszerelt rendőrségi rohamegységek csak parancsra vártak – köztük voltak a bandaelhárító osztagok és a Taktikai Műveleti Csoport gyorsan bevethető egységei is, amelyek a “rendőri erők militarizáltabb erőit” alkotják.¹

Mindent úgy rendeztek, hogy az állampolgári csúcstalálkozót minél jobban távol tartsák a miniszterek konferenciájától. Akárcsak a korábbi nem hivatalos, tiltakozó csúcstalálkozókon (Rio de Janeiróban, Madridban, Koppenhágában, Pekingben stb.), alapvető szándék, hogy a sokféle tiltakozó találkozó, vita és tömegtüntetés ne vonja kétségbe, illetve semmiképpen se fenyegesse a hivatalos találkozó legitimitását. Seattle-ben a hivatalos eseményekkel párhuzamosan megtartott civil (NGO – nem hivatalos szervezet) szekcióknak formális “engedéllyel” kellett rendelkezniük, amelyet a seattle-i Házigazdák Tanácsa – elnöke a Microsoft vezére, Bill Gates és a Boeing Társaság igazgatója, Philip Condit – adott ki.

Hónapokkal a tanácskozás megkezdése előtt a WTO és a nyugati kormányok “dialógusra” szólították fel az általuk kiszemelt és alkalmasnak tartott civil társadalmi szervezeteket a millenniumi tanácskozás programját illetően. Ezek a “partnercsoportok”, vagyis azok, amelyekben “megbízhatunk”, anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy megszervezzék megfelelő “vitáikat” Seattle-ben. A WTO már 1998-ban ismertette tervét, melynek alapján “folyamatos együttműködés” alakul ki a partnercsoportokkal, miközben hangsúlyozta, hogy a WTO “nagyra becsüli a civil csoportok szerepét abban, hogy a közvélemény informálódhasson a WTO tevékenységéről”.² Az Európa Tanács szintén hangsúlyozta egyetértését “a kereskedelempolitika átláthatóvá és nyitottá tételével”.³

Gondosan álcázták, hogy “együttműködő csoportok” részvételével számos előkészítő találkozót rendeztek “lényeges kérdésekről”. Az Európa Tanács sok konzultációs megbeszélést tartott a kiválasztott fogyasztói, szakszervezeti, környezeti és fejlesztési szervezetekkel annak érdekében, hogy “a közvélemény számára is átláthatóbbá tegye a WTO tanácskozásait” – többek között úgy, hogy a nyilvánosság is hozzáférhessen a WTO dokumentumaihoz, illetve úgy, hogy a WTO kinevezett egy “információs ombudsmant”.⁴ Az Európai Kereskedelmi Tanács (volt) vezetője, Sir Leon Brittan szavaival:

A millenniumi kereskedelmi megbeszélések nem csak az üzletnek hajtanak majd hasznot. Kötelességünk arról is gondoskodni, hogy a fogyasztók és a környezet is nyerjen rajtuk. A Tanács ma kétoldalú megbeszélést kezdett a jelentős civil szervezetek képviselőivel, mert hisz abban, hogy az átláthatóság és a nyitottság elengedhetetlen, ha egy újabb találkozó teljes sikert óhajt aratni. A civil szervezetek nélkülözhetetlen partnerek az előttünk álló megegyezések előkészítésében”.⁵

Az “ellen-csúcsértekezlet”

Hivatalos támogatók és kutatási alapítványok ellenőrizték és finanszírozták azt a titkos programtervezetet, melynek célja a “politikailag korrekt” civil csúcstalálkozó biztosítása volt, vagyis az, hogy a Seattle utcáin zajló különféle viták és tömegtüntetések szervesen illeszkedjenek a domináns “ellen”-tárgyalásokba. Ez utóbbi többek közt azt követelte, hogy a nyilatkozat szövegéhez majd jelképes környezetvédelmi, szakszervezeti és emberjogi záradékokat, “nyomorenyhítő intézkedési terveket” és “intézményi reformokat” csatoljanak anélkül, hogy a kereskedelem liberalizációjának központi szerepéről szót ejtenének.

Az együttműködésre kész civil szervezetek ebben az értelemben hajlandóak voltak arra, hogy kétség nélkül elfogadják a WTO-nak mint intézménynek “a legalitását” vagy legitimitását. Civil szervezetek megbízott képviselőit hívták meg baráti csevegésre, ahol nagykövetekkel, kereskedelmi miniszterekkel és a Wall Street pénzmágnásaival koccinthattak koktélpartikon és fogadásokon. Cserében viszont a “WTO által szponzorált” (hivatalos) “civil szimpóziumot” szerveztek a kiválasztott “partnercsoportok” képviselői részvételével a miniszteri konferencia előtti napon, ahol gondosan megfogalmazott megnyitó beszédeket tartott a WTO főigazgatója, Mike Moore és az amerikai kereskedelmi miniszter, Charlene Barshevsky.

Más szóval, Seattle-ben az volt a trükk (pazarló PR-kampánnyal megtámogatva), hogy kihúzzák a méregfogát annak a nemzetközi tömegmozgalomnak, amely a – diszkréten a háttérben maradó – WTO és az erős kereskedelmi szindikátusok ellen akart fellépni. “Bírálni lehet, az demokratikus”, de ha a “szabad piaci” rendszernek kell dominálnia, akkor nem szabad kétségbe vonni ezeknek az intézményeknek a legitimitását – beleértve az intézmények genfi és washingtoni bürokratikus hátterét… Cserében a hivatalos konferencia – a tervek szerint – majd összegző határozatában elfogadja az “akkreditált” szakszervezetek és civil szervezetek által megfogalmazott jelképes környezetvédelmi és egyéb követeléseket, s így engedményeket tesz annak érdekében, hogy a WTO-nak az oly szükséges “emberi arculatot” biztosíthassa.

A millenniumi tanácskozás módot ad a szokásos, párhuzamos “népi csúcstalálkozó” megrendezésére is, mely mostanra már a világtalálkozóknak integráns részévé vált. 1992-ben a riói környezetvédelmi konferenciával egyidejűleg rendezték az első “népi csúcsot”, mely azóta gyakorlatilag évente ad helyet a kritikai vitáknak, s mostanra “a kiválás rituáléjává” nőtte ki magát, gyakorlatilag azonban mindez hidegen hagyta a hivatalos csúcstalálkozókat.

1999-ben Kölnben a hivatalos G7 (a vezető államok kormányfőinek) találkozójával párhuzamosan megrendezett P7 (“népi hetek csúcsa”) a hivatalos csúcs vendéglátó szervezőivel egyeztetve állt össze, s nagylelkű anyagi támogatásban részesítette az a Heinrich Böll Alapítvány, amely a német zöldek pártjának meghosszabbítása, a német zöldeket pedig Joschka Fisher, a külügyminiszter irányítja. A kölni P7 vitatémái feltűnően próbálták elkerülni a problematikus pontokat, többek között Jugoszlávia “humanitárius bombázásának” kérdését… Időközben Európa minden végéből több mint 200 ezer ember gyűlt össze Köln utcáin a jubileumi kampány keretében. Petíciójukban – melyet több mint 17 millióan írtak alá – azt követelték, hogy feltétel nélkül engedjék el a harmadik világ adósságát. A világ vezető politikusai tiszteletteljes beszédeket mondtak a jubileumi kezdeményezésről, de üres retorikával ütötték el a világ legszegényebb országainak tartozását eltörölni akaró követelést. A kampány lényegi javaslatát ideiglenesen elvetették.

Mintegy cserében, az AFL-CIO-hoz csatlakozott szakszervezeteknek a világ minden részéből érkező vezetői felszólították a WTO-t, hogy “a világpiacon tegye kötelezővé a minimális munkafeltételeket”. Washington követelésének engedve a munkásság képviselői ezt a jelszót dünnyögték: “a globális gazdaság a munkavállaló családokat segítse”.⁶ Egy óvatosan megfogalmazott petíció arra szólítja fel a miniszteri konferencia résztvevőit, hogy dolgozzanak ki olyan “kereskedelmi és befektetési szabályokat, amelyek megóvják a munkások érdekeit és a környezetet is”.⁷ A WTO és az USA kereskedelmi politikájának egyetemes legitimációját senki sem vonja kétségbe. Viszonzásul az AFL-CIO kapta azt a feladatot, hogy a Seattle utcáin zajló, általa szervezett tömegtüntetés céljai ne irányuljanak majd a világszervezetek ellen…

Seattle a vízválasztó, s azok között húzódik, akik egyfelől mélységesen elítélik az új világrendszert, illetve azon “partner” civil szervezetek között, amelyek első pillantásra “progresszívnek” látszanak, de valójában a rendszer produktumai. Gyakorta alapító kormányaik adják nekik a pénzügyi támogatást, és így olyan korrekt “ellenzéket” alkotnak, melyek “a civil szervezetek szószólóiként” lépnek fel. De vajon kit képviselnek? A “partner” civil szervezetek többsége és azok a lobby-csoportok, amelyek rendszeresen találkoznak bürokratákkal és politikusokkal, alig állnak kapcsolatban társadalmi tömegmozgalmakkal és szervezetekkel. Ezzel egyidejűleg az a feladatuk, hogy leszereljék az új világrendszer ellen szerveződő lehetséges “valódi” társadalmi mozgalmakat.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a WTO-val és a kormányokkal folytatott “dialógusnak” a megegyezésben ne lehetne semmilyen szerepe. Éppen ellenkezőleg, az egyes társadalmi mozgalmaknak a közös “lobbyzást” erőteljesen kell használniuk. A megállapodások alapvető eredményeit és a tárgyalásokról szóló információkat azonban mindenképpen úgy kell hasznosítani, hogy azok erősítsék, ne pedig gyengítsék az alulról induló akciókat. Más szóval, nem szabad hagyni, hogy a “lobbyzást” elszigetelt és az aktuális divathoz alkalmazkodó módszerekkel használják azok a szervezetek, amelyeket úgymond “kézen fognak” a kormányok és a WTO.

Haladék a liberalizációs megállapodásokat illetően

Több, mint 85 ország 1200-nál is több szervezete és csoportja “moratóriumot” követelt a WTO irányította további liberalizációt illetően, többek között követelték, hogy vizsgálják felül a globalizáció hatásait. Közösen kiadott nyilatkozatukban (címe Statement From Members of International Civil Societies Opposing a Millennium Round, azaz A nemzetközi civil szervezetek millenniumi csúcstalálkozót ellenző tagjainak állásfoglalása) kijelentik:

“Elutasítjuk a további liberalizációs tárgyalásokat, azokat különösképpen is, amelyek a WTO-nak újabb hatásköröket biztosítanának, például a befektetés, a versenypolitika és az állami támogatások terén. Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel harcolunk az ilyen javaslatok életbeléptetése ellen. Ugyancsak ellenezzük a szellemi termékek jogainak kereskedelmi vonatkozású kérdéseiről szóló (ún. TRIP) megállapodást. Követeljük, hogy függesszenek fel minden új szempontot és tárgyalási alapot, amely a WTO hatalmának és hatáskörének kiterjesztését eredményezné. A moratórium időszakában alapos és lényegi elemzést kell végeznünk a meglévő megállapodásokról. Ezután hatékony lépéseket kell tenni e megállapodások megváltoztatása érdekében. Egy ilyen elemzés feltárná, mekkora súllyal nehezedik a WTO a marginalizált közösségekre, a fejlődésre, a demokráciára, a környezetre, az egészségügyre, az emberi jogokra, a munkához való jogra, a nők és gyermekek jogaira. Az elemzést a civil szervezetek teljes körű részvételével kell lefolytatni.”

Ez a nyilatkozat a hivatalos napirendet erőteljesen megkérdőjelezte. Alapjául nagy számú független szervezet gondosan megfogalmazott konszenzusa szolgál. És a WTO vitás kérdések elrendezésére szolgáló módszerei biztosítják e változatos manipulációs módszerek legitimációját.

A gazdasági és társadalmi rombolás egyenlege

Bőségesen állnak rendelkezésünkre azok az adatok, amelyek igazolják, hogy a hidegháborút követő időszakban az emberiség korábban soha nem tapasztalt mértékű gazdasági és társadalmi válságot él át, mely a világ lakossága jelentős hányadának gyors elnyomorodását eredményezte. A nemzeti gazdaságok egymás után omlanak össze, a munkanélküliség egyre fékezhetetlenebb; a Wall Street bankjai egymás után “szanálják az egyes országokat”; helyi háborúk robbantak ki a stratégiai fontosságú gáz- és olajvezetékek birtoklásáért, és gyakori jelenség, hogy a különféle “felkelések” mögött erős korporatív érdekek állnak, melyek véletlenül egybeesnek a kereskedelmi reformokért folytatott lobbyzással… A legtöbb országban az életszínvonal elképesztően lesüllyedt…

A huszadik század végén tapasztalt világméretű válságnak sokkal súlyosabbak a következményei, mint az 1930-as nagy válságnak. Messze ható geopolitikai következményei vannak; a gazdasági széthullást regionális konfliktusok, a nemzeti társadalmak szétforgácsolódása és egyes esetekben egész országok darabokra hullása kísérte. Ez a válság egyáltalán nem korlátozódik a fejlődő országokra. Európában és Észak-Amerikában a jóléti állam megszűnt, iskolákat és kórházakat zártak be, s ezzel megteremtődtek a társadalmi szolgáltatások teljes privatizációjának feltételei. A modern történelem legsúlyosabb válságával állunk szemben.

A fejlett országok jelentős részében a szolgáltatások, a gazdaság és a bankrendszer már a külföldi tőke kezében van; parasztgazdaságok sora omlott össze az EU és az USA gabonafölöslegeinek értékesítése miatt. Genetikailag módosított vetőmagokat – melyeket többek között a Cargill és Montsanto állít elő (gondosan megtervezett mezőgazdasági anyagfelhasználással, amit ugyancsak ezek a mezőgazdasági-kereskedelmi konglomerátumok határoznak meg) – erőltettek rá a parasztokra az egész világon, s ez gyakorta vezetett éhínséghez és a falusi gazdaság felszámolásához, nem is beszélve a tápláléklánc megfertőzéséről, mely világszerte sérti a fogyasztók jogait.

Ugyanakkor a nemzetközi agrobusiness mindenképpen csődbe akarja juttatni a családi gazdaságokat. Ez a folyamat korántsem csak a fejlődő országokat érinti: a nyugat-kanadai kukoricatermelő gazdák közel 30%-a áll a csőd szélén, kimondottan annak következtében, hogy a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos, a WTO által előírt szabályokat rákényszerítették a kanadai kormányzatra. És ha ez megeshet Nyugat-Kanadában, amely a világ egyik leggazdagabban termő gabonavidéke, vajon milyen jövő vár a világ más tájain élő parasztokra?

Kína csatlakozása a WTO-hoz

Az Egyesült Államokkal a seattle-i miniszteri találkozó előtt néhány héttel folytatott kétoldalú tárgyalások során született megállapodás feltételei teljes pusztulásba döntik az egymilliárd lakosú óriási országot. Tönkreteszi Kína mezőgazdaságát, az állami vállalatokra halálos csapást mér, ami tömeges munkanélküliséghez vezet. A nyugati bankokhoz fűződő “nemzeti bánásmód” cikkelye potenciálisan előreveti az egész kínai bankrendszer strukturális összeomlását…

A kínai hatóságok persze teljesen tisztában vannak a következményekkel, és propaganda-hadjáratban próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy “a megegyezésből fakadó előnyök igazolják majd a bekövetkező munkanélküliséget és bankcsődöket”.⁸ A WTO-val folytatott tárgyalások kínai vezetője, Long Jongtu szavaival: “egyetlen nemzet sem fejlődhet és erősödhet meg a külső kényszer és a válság tudata nélkül”.⁹

A millenniumi csúcs már kész tény volt

Hogy milyen folyamatok zajlanak a világrendszerben, az nem kizárólag a millenniumi csúcs eredményeitől függ. Rá kell ébrednünk arra, hogy a legtöbb fejlődő országban a millenniumi csúcs határozatainak java már “fait accompli”. Egyfelől “részei az IMF-fel és a Világbankkal kötött ad hoc kölcsönszerződések feltételeinek. A szerkezeti kiigazítási programok, illetve az IMF által szponzorált “kezességi egyezmények” (például Indonéziával, Thaifölddel, Koreával, Brazíliával kötöttek ilyeneket) révén a fejlődő országok már régen alávetették magukat a millenniumi csúcson meghozandó döntéseknek.

Ráadásul a harmadik világ Seattle-ben jelen lévő delegátusainak kezét amúgy is megkötik a fejlődő országok kereskedelmi minisztereivel korábban kötött nyugati hitelek. Aligha valószínű, hogy a fejlődő országok hivatalos delegációi jelentős ellenállást tanúsítanak a seattle-i döntésekkel szemben.

Sok fejlődő ország a Bretton Woods-i szervezetekkel kötött egyezmények szellemében vállalta, hogy liberalizálja kereskedelmét, privatizálja az állami közműveket, megszünteti a szociális programokat és “nemzeti bánásmódot” biztosít a külföldi befektetőknek a gazdasági tevékenységek egész sorában: a szolgáltatásokban, a bankrendszerben, az ellátás megszervezésében stb. Ezek a lépések gyakran együtt járnak egy “bankcsőd-programmal”, melyet a Világbank felügyel abból a célból, hogy a versenyképes nemzeti vállalatokat “kiüssék a nyeregből”. “Kedvező szabadpiaci környezetet” teremtenek (figyelmen kívül hagyva a WTO klauzuláját, mely “hatékony piacra jutást” ígér), a hazai termelőket brutálisan félretolják és tönkreteszik, egyes országokat gyakorlatilag újra gyarmatosítanak…

Kétségtelen, hogy e folyamatokat a Wall Street bankárai és a világ legnagyobb üzleti vállalkozásai irányítják a háttérből. Rendszeresen kapcsolatban állnak az IMF, a Világbank és a WTO hivatalnokaival – egyrészt a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon, másrészt nemzetközi találkozókon. Sőt, ezeken a tanácskozásokon és konzultációkon jelen vannak a hatalommal bíró globális üzleti lobbyk képviselői is, többek között a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC), a Transz-atlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD) – melynek éves találkozóin összejönnek a legnagyobb nyugati üzleti konglomerátumok vezetői és a politikusok, WTO-tisztviselők –, az Egyesült Államok Nemzetközi Üzleti Tanácsa (USCIB), a davosi világgazdasági fórum, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (ez utóbbi a világ legjelentősebb bankjait és pénzügyi intézményeit tömöríti) és egyéb szervezetek képviselői. Más, félig titkos szervezetek – melyek jelentős szerepet játszanak az új világrendszer kialakításában – is léteznek, például a Trilaterális Bizottság, a Bildebergers és a Külkapcsolatok Tanácsa.

Pénzügyi dereguláció

Az egész folyamat koronája a “tökéletes időzítés”: az USA bankrendszerének deregulációját az amerikai szenátus durván hat héttel a seattle-i millenniumi csúcs előtt fogadta el. Az új törvény a globális pénzügyi hatalom példátlan koncentrációját teszi lehetővé. Hosszas tárgyalások után, melyek október 22-én hajnalban fejeződtek be, “egyetlen tollvonással” visszavontak minden, a Wall Street erős banki konglomerátumait korlátozó rendelkezést. Az amerikai szenátus által megszavazott és Clinton elnök által jóváhagyott törvény értelmében a kereskedelmi bankok, a brókercégek, tőzsdei alapítványok, intézményi befektetők, nyugdíj-alapítványok és biztosítóintézetek szabadon befektethetnek egymás üzleteibe, illetve teljes egészében integrálhatják pénzügyi műveleteiket. E törvény hatályon kívül helyezte az 1933-ban született Glass-Steagall törvényt, Roosevelt elnök “new deal” politikájának legalapvetőbb oszlopát, melyet a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a “belterjes kereskedés” megakadályozása érdekében vezettek be; ezek az összefonódások ugyanis az 1929-es Wall Street-i összeomlást követően több mint 5000 bankcsődöt idéztek elő.¹⁰

Más szóval egy tucatnyi pénzügyi szervezet hatékonyan kézben tudja majd tartani az USA teljes pénzügyi szolgáltatási iparát. Nyilván a véletlen műve, hogy ugyanezek a Wall Street-i pénzügyi óriások a legjelentősebb haszonélvezői a pénzügyi szolgáltatások deregulációjának a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) eredményeképpen, mely a Wall Street urainak “nemzeti elbírálást” biztosít a bankéletben, a brókercégek szolgáltatásaiban, a biztosítási statisztikai szolgáltatásokban stb. A GATS mondhatni tökéletesen “illik” az új amerikai pénzügyi szolgáltatási törvény testére. A pénzügyi óriások világméretekben ellenőrzik a valós gazdaságot, ők a high tech termelés, védelmi ipar, fő olajforrások és bányászati konzorciumok stb. hitelezői és részvényesei. Sőt, mint a közadósságok kölcsönjegyzői, markukban tartják a nemzeti kormányokat és a politikusokat is. Végül pedig most azt követelik, hogy Seattle-ben kereskedelmi reformokat is vezessenek be.

Ráadásul a “néhai” MAI záradékai, melyeknek azt a feladatot szánták, hogy “nemzeti elbánásban” részesítsék a külföldi bankokat és MNC-ket (ami a területi és helyi kormányok széthullásához vezetett), gyakorlatilag szintén “fait accompli”, vagyis kész tények lettek. A pénzügyi óriások ma már teljesen integrálódtak a biztosítási cégekbe. Cserében az utóbbiak áttekintik és ellenőrzésük alatt tartják a multinacionális egészségügyi szervezeteket, melyek aktívan lobbyztak Seattle-ben azért, hogy a GATS értelmében az állami egészségügyet is deregulálják. A jóléti állam intézményei romokban hevernek. A háborút követő hosszú évtizedek minden küzdelmének eredményei semmisülnek meg.

A világszerte tapasztalható pozícióharc, hogy a “pénzügyi manipuláció” segítségével profithoz jussanak, a valóságos mozgatórugója a globális pénzügyi struktúra átformálására irányuló törekvéseknek, melyeknek az új amerikai banktörvény és a seattle-i csúcs szerves részei. Ami a WTO-t illeti, az amerikai törvényhozás azt szorgalmazza, hogy számoljanak fel a pénztőke szabad mozgását akadályozó minden korlátot. A gyakorlatban ez lehetővé teszi a Wall Street-i kulcsfigurák – többek között a Merrill Lynch, a Citigroup, a J. P. Morgan, a Deutsche Bank-Bankers Trust stb. – számára, hogy hegemóniát szerezzenek a globális bankügyekben, és befolyást szerezzenek, vagyis végső soron szétzilálják a pénzügyi rendszert Ázsiában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában… s ez a folyamat a millenniumi csúcs eredményeitől függetlenül megy végbe.

A spekulatív kirohanás

Az Egyesült Államokban a spekulációs kereskedelemnek gyakorlatilag világszerte szabad utat biztosít a pénzügyi dereguláció. A tőkemozgások deregulációját követelő millenniumi csúcs pedig nagyobb legitimációs teret nyit a spekulatív kereskedelemnek, vagyis lehetővé teszi, hogy a Wall Street urai kiterjesszék hatalmukat a globális pénzügyi élet terén.

A spekulatív kereskedelem csatornáinak intézményes ellenőrzése garantálja, hogy az Egyesült Államok és az EU pénzügyi óriásai manipulálhassák az árfolyamokat és a tőzsdemozgásokat, és leértékelik a központi bankok szerepét. Végső céljuk az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a monetáris politika gyeplőjét, és ellenőrizhessék a pénzügypiacokat. Az 1997-es ázsiai válság során több mint százmilliárd dollártól fosztották meg néhány hónap alatt az ázsiai központi bankokat; hasonló spekulatív akciókat hajtottak végre Oroszországban 1998-ban, illetve 1999-ben Brazíliában. Ezen akciók mögött derivatív és opciós kereskedés – beleértve a nemzeti valuták “rövid eladását” is – állt, mely súlyos adósságválságot és pénzügyi összeomlást okozott. Számos dokumentum igazolja, hogy ezen akciókban az IMF kulcsszerepet játszott: támogatta a nyugati és a japán pénzügyi intézmények spekulatív támadását.

A sors keserű fintora, hogy ezeknek a végzetes spekulatív eszközöknek a használatát formálisan az ázsiai válság előestéjén legitimálták a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) ötödik jegyzőkönyvében. A fenyegető veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen a GATS tárgyalásai időben egybeestek (1997. október) a tőzsdepiacokon világszerte bekövetkező klímaváltozással.

Háborúk és globalizáció

És hát a háború is része a millenniumi csúcsnak. Vajon milyen sors vár azokra az országokra, amelyek nem hajlandóak deregulálni a kereskedelmet és a külföldi befektetést, és nem akarnak “nemzeti elbírálást” biztosítani a nyugati bankoknak és a MNC-knek? A nyugati katonai-hírszerző apparátus és sokféle hivatala szorosan összekapcsolódik a pénzügyi hatalommal. Az IMF, a Világbank és a WTO – ez tartja szemmel a nemzeti gazdaságok reformját – együttműködik a NATO-val a “békefenntartó” vállalkozásokban, nem is beszélve a konfliktusok utáni újjáépítésről, melyeket a Bretton Woods-intézmények tartanak kézben…

A harmadik évezred hajnalán a háborúk és a “szabad piac” kéz a kézben jár. A háborúhoz nincs szükség a nemzetközi jog által szabályozott, multilaterális befektetési egyezményre (például egy MAI-ra). A háború fizikailag semmisíti meg mindazt, ami még megmaradt a dereguláció, privatizáció és a “szabadpiaci” reformok bevezetése után. A háborúk és a nyugati protektorátusok bevezetése révén nyílt gyarmatosítás folyik, s ez egyértelműen azt jelenti, hogy így biztosítják a “nemzeti bánásmódot” a nyugati bankoknak és az MNC-knek mindenfajta tevékenységük során. A “rakéta-diplomácia” csak korszerűsített utánzata a XIX. századi “torpedó-diplomáciának”, mellyel a “szabad kereskedelem” útját egyengették. 1844-ben (az ópiumháborúk kezdetén) az amerikai Cushing-misszió előre figyelmeztette a kínai császári kormányt, hogy “az amerikai követelések megtagadása hadüzenetként is értelmezhető”.¹¹

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával “békés” eszközökkel – azaz a “láthatatlan kéz” segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Általánosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogy állandóan fennáll a háború veszélye. A háború és a globalizáció egymástól nem választható külön. Az állampolgárok tiltakozása a WTO tevékenysége ellen egybe kell kapcsolódjon azokkal a háborúellenes mozgalmakkal, amelyek fellépnek az ellen, hogy az USA és európai szövetségesei szuverén országokat bombáznak.

Az új világrend ártalmatlanná tétele

A “technikai egyezményből” (az uruguayi csúcs végső határozata) született WTO bebetonozott “legális” jogokat biztosít a bankoknak és a globális testületeknek. Az 1994-es marrakesi egyezmény azokat az eljárási módokat szabályozza – a manipulatív tárgyalási egyezményt is beleértve –, amelyek mára már kiválóan beépültek a nemzetközi törvénykezésbe, ugyanakkor élesen sértik az állampolgárok érdekeit szerte a világon.

Az egyezmény formálisan is jogszerűnek nevezi a “hatalomgyakorlás hármas felosztását” a WTO és testvérszervezetei, az IMF és a Világbank között; e jog alapján kezükbe kerül a fejlődő országok gazdaság- és társadalompolitikájának “globális ellenőrzési” rendszere. Ez azt jelenti, hogy az IMF és a Világbank intézkedési receptjeinek alkalmazása nem az egyes országokkal kötendő ad hoc kölcsön-megállapodásokon múlik (melyek nem “törvényileg kötelező érvényű” dokumentumok). Az IMF halálos “gazdasági gyógyszerének” minden jelentős előírását állandó érvényűvé teszi majd a seattle-i millenniumi csúcstalálkozó. Az egyes országokat ezután már nem csak a külső adósság köti gúzsba, hanem állandó “rabszolgái” lesznek a világ legerősebb üzleti szindikátusai által irányított nemzetközi testületnek. Ezek a WTO-cikkelyek megteremtik annak alapját, hogy az egyes országokat a nemzetközi törvényekkel összhangban “igazgatni” (és a “kedvező” feltételeket kialakítani) lehessen.

A fentiekből következik, hogy nekünk az uruguayi csúcs végső határozatát eredendően “bűnösnek” és “illegálisnak” kell tekintenünk, és ennek megfelelően kell fellépnünk a WTO-val mint “totalitárius” szervezettel szemben. Nem lehet más alternatíva, mint elutasítani a WTO-nak nemzetközi szervezetként való elismerését, és hangsúlyozni a WTO törvénytelenségét. Egyszóval, a folyamatot egészében meg kell állítanunk.

És ez egyben azt jelenti, hogy az állampolgári mozgalmaknak világszerte azt kell követelniük kormányaiktól, hogy késedelem nélkül mondják fel WTO-tagságukat.

A nemzeti törvényhozó testületeknek a törvények nevében fel kell lépniük a tagországok kormányai ellen, mert ezek súlyosan megsértették a honi törvényeket és az egyes országok alkotmányát.

Seattle-ben és szerte a világon az állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy hatástalanítsák ezt a gazdasági rendszert, és szétzilálják intézményeit. Nem halogathatjuk küzdelmünket, nem várhatunk “néhány évig” az “elszámolással”, hiszen eközben a világot bekebelezik és tönkreteszik. Azonnal cselekednünk kell. Kétségbe kell vonnunk egy olyan rendszer legitimitását, mely végső soron megsemmisíti az emberi életet.

Kérdőre kell vonnunk a politikusokat és a nemzetközi intézmények bürokratáit, le kell lepleznünk bűnös kapcsolataikat a hatalom pénzügyi érdekeivel, és végül át kell alakítanunk az állami intézményeket, miután kiszabadítottuk őket a pénzügyi hatalom szorításából. Másrészt viszont “demokratizálni” kell a gazdasági rendszert és irányítási struktúráját, felszámolni a tulajdon és az egyes ember óriási vagyonának égbekiáltó koncentrációját, megszüntetni a pénzpiacokat, befagyasztani a spekulatív kereskedelmet, leszámolni a piszkos pénzek tisztára mosóival, az offshore bankokkal, újra elosztani a bevételeket és a gazdagságot, visszaszerezni a közvetlen termelő jogait, újjáépíteni a jóléti államot.

Jegyzetek

¹ Az utóbbiak rendszerint a legfontosabb helyeken telepített orvlövészek. Lásd Paul Richmond “An Assessment of the Police. What to expect during the Seattle Ministerial Conference”, http://forward.to/walkout, 1999. szeptember

² WTO Press Release, Ruggieero Announces Enhanced WTO Plan for Cooperation With NGOs, 17 July, 1998.

³ European Commission Press Release, ’Commission and NGOs hold dialogue on the Millennium Rounnd”, Brussels, 17 November, 1998.

⁴ Ibid.

⁵ Ibid.

⁶ Lásd AFL-CIO, Make the Global Economy Work for Working Families, http://www.wslc.org/wto/index.htm, October 1999.

⁷ Ibid.

⁸ Financial Times, London, 17 November, 1999.

⁹ Idézi a fenti Financial Times.

¹⁰ Lásd Martin McLaughlin: “Clinton Republicans agree to Deregulation of US Banking System”, World Socialist website, 1 November, 1999.

¹¹ Idézi Michel Chossudovsky: Towards Capitalist Restoration, Chinese socialism after Mao, Macmillan, London, 1986, p. 134).

(Fordította: Baráth Katalin)

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, amelyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Az új hit terjesztésében előbb a Nemzetközi Valutaalap járt élen, majd pedig a WTO…

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, melyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Ezt az álláspontot főképpen az Egyesült Államok kormánya, a legnagyobb transznacionális korporációk és jó néhány államok közötti szervezet prédikálta. Hogy a prédikáció hatásos legyen, olyan szerkezeti követelményeket kellett az egyes országokkal szemben állítani, amelyek megakadályozták, hogy ezek az országok engedjenek a belső politikai nyomásnak, hogy megpróbálják megvédeni saját vállalkozásaikat vagy állampolgáraikat a szabad áru- és pénzáramlás negatív következményeitől.

Kezdetben az egyes nemzetállamokra gyakorolt hatás legfontosabb eszköze a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt; ez a szervezet azzal a feltétellel nyújtott pénzügyi segítséget az egyes államoknak, hogy azok beleegyeztek a szabad áru- és tőkeáramlásba (illetve abba, hogy a legkülönfélébb belső állami jóléti intézmények működését korlátozzák). Ez a módszer kezdetben hatékony volt, de az ún. ázsiai pénzügyi válság az IMF-re is politikai nyomásként nehezedett rá. Az történt, hogy az IMF segélynyújtási feltételei a válság időszakában csak rontották a helyzetet a legtöbb országban, és ennek azonnali politikai következményei lettek; ezek közül a leglátványosabb Indonéziában mutatkozott meg, ahol a mindaddig megdönthetetlen Szuharto-rezsim lemondásra kényszerült. Ezen események hatására sok konzervatív nyugati erő (a Világbank, Jeffrey Sachs, Henry Kissinger, George Schultz) kétségbe vonta az IMF eszközeinek és alapelveinek politikai bölcsességét. Ennek következménye volt, hogy az IMF a háttérbe húzódott.

A nyomásgyakorlás eszköze most a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kezébe került. Az Egyesült Államok kormánya és a transznacionális cégek mindent elkövettek, hogy rábírják a WTO-t: olyan egyezményeket kössenek, amelyek az aláíró országokat megfosztják a protekcionizmus lehetőségétől. Először azzal kísérleteztek, hogy lépjen életbe az ún. multilaterális egyezmény a befektetésekről (MAI), mellyel gúzsba tudták volna kötni a külföldi befektetések szerepét korlátozni óhajtó államokat. Az egyezmény elfogadása már a legjobb úton haladt, amikor társadalmi mozgalmak és felzúdulás, illetve néhány európai kormány (különösen Franciaország) meg a Dél néhány országa megálljt mondott a pusztító hatású intézkedés bevezetésének.

Ennek a vereségnek az ellensúlyozásaként remélte Clinton elnök, hogy a WTO-nak sikerül Seattle-ben elfogadtatnia a szabad kereskedelemről szóló új “millenniumi egyezményt”. Seattle-re azért esett a választás, mert itt sok erős multilaterális cég található, élükön Bill Gates-cel, illetve a számítógépes szoftver- ipar szimbolikus jelentősége miatt. Seattle Clintonnak mérföldkövet jelenthetett volna, a szabad kereskedelmi és tőkeáramlás biztosítására irányuló erőfeszítések koronája lehetett volna – egészen pontosan itt születhetett volna meg az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet (NAFTA) és a Glass-Steagal Törvény hatályon kívül helyezése. Az utóbbi az Egyesült Államok belső pénzügyi kényszer-rendelkezése volt, amelyet 1933-ban, a nagy világválság idején léptettek életbe, hogy a bankok különféle pénzügyi tevékenységeit korlátozzák.

Clinton, az Egyesült Államok megtett minden tőle telhetőt. És egy hét után Seattle-ben be kellett ismerniük, hogy totális vereséget szenvedtek – legalábbis ott és akkor. Kétség sem férhet hozzá, újra kísérletet tesznek majd. De ez jelentős vereség volt. És kérdésessé teszi mindazok – a baloldalon és a jobboldalon egyaránt – sokat hangoztatott álláspontját, akik az Egyesült Államok kormányának jelenlegi megsemmisítő fölényéről zengedeznek. Éppen az ellenkezője igazolódott be. Seattle megmutatta, hogy ha az Egyesült Államok kormánya e döntő nemzetközi gazdasági küzdelembe minden rendelkezésére álló eszközt bevet is, akkor is olyan akadályokba ütközik, amelyek képesek feltartóztatni.

Melyek voltak ezek az akadályok? Hármat említhetünk. Kezdjük a legfontosabbal és egyben a médiaelemzésekben legkevésbé emlegetett akadállyal. Az Egyesült Államok kormányának álláspontját élesen elutasították az Európai Unió országai (ebben nem kis szerepet játszott Nagy-Britannia) és Japán. Mi volt ennek az oka? A válasz annyira kézenfekvő, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem erről beszél mindenki. Az Egyesült Államok gazdasági érdekei szöges ellentétben állnak mind az EU, mind Japán érdekeivel. Már az előző harminc évben is ellentétesek voltak, de ez lesz jellemző a következő harminc évre is.

Az elmúlt harminc év a globális gazdasági stagnálás időszaka volt – más szóval a globálisan jellemző nagyarányú munkanélküliség és a pénzügyi spekuláció elsődlegessége mint profittermelő módszer jellemezte –, a három nagyhatalom állandó küzdelmet folytatott, hogy exportálja a másik kettőnek a munkanélküliséget és közben a spekulatív felhalmozás centruma maradjon. Nyugat-Európa virágkora az 1970-es évekre esett, Japáné az 1980-as évekre, az Egyesült Államok viszont az 1990-es években aratott. De a játék folytatódik. És ha netán a világgazdaságnak sikerül kikecmeregnie ebből a válságból, és új fellendülés kezdődik, a három nagyhatalom ismét versengeni kezd azért, hogy a gazdasági terjeszkedés nyerteseinek, a monopóliumoknak helyet adhasson.

Vajon a médiumok miért nem figyeltek fel erre az összefüggésre? A tömegtájékoztatás a gazdasági küzdelmek rovására is a geopolitika problémáira helyezte a hangsúlyt. Rájöttek arra, hogy az EU és Japán folytonosan engedett az Egyesült Államok politikai nyomásának például az öböl-háború, a NATO-expanzió és Koszovó kérdésében. De az már elkerülte a figyelmüket, hogy az utóbbi harminc évben Japán egyetlen jelentős gazdasági ellentét esetén sem engedett (például a Nyugat-Európába irányuló orosz olajvezetékek, illetve az a megszámlálhatatlanul sokféle módszer, amellyel Japán korlátozza az amerikai korporációk és bankok behatolását a japán belső piacra). És ugyancsak nem óhajtották hozzájárulásukat adni Seattle-ben, hogy az európai farmerek kormánysegélyeket kapjanak. Az Egyesült Államok itt kemény falba ütközött. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak az utcai tüntetések, amelyek viszont meglehetős figyelmet kaptak a médiától (ha gyakorta nem is éppen pontos tájékoztatást). Cseppet sem meglepő, hogy tömegtiltakozások voltak. Végtére is a szabad tőkeáramlás egyre növekvő mértékben gazdaságilag polarizálta a reáljövedelmeket az egész világon – a gazdag országokat is beleértve. Meglepő talán a tiltakozók indulata és kitartása volt. A szokásos baloldali aktivista csoportokon kívül a tiltakozóknak két jelentős csoportosulása volt: az amerikai szakszervezeti és a középosztálybeli környezetvédő mozgalmak képviselői.

A szakszervezetiek egyszerű követeléssel álltak elő: világszerte hangolják össze a minimális munkafeltételek sorát a szabad tőkeáramlásért cserében. A környezetvédők világszerte összehangolt minimális környezetvédelmi intézkedéseket követeltek a szabad tőkeáramlás fejében. Clinton elnök persze nem tehetett úgy, mintha nem venné észre ezeket a tiltakozókat, hiszen a szakszervezetek és a környezetvédők a 2000-ben lezajló elnökválasztások nélkülözhetetlen demokrata párti támogatói. Clinton tehát úgy döntött, úszik az árral, legalábbis látszólag, és arra szólította fel a WTO-t, hogy nyújtson garanciát az amerikai szakszervezeti és környezetvédő követelések figyelembe vételére. És Clintonnak ez a követelése automatikusan kiváltotta Seattle-ben a Dél delegációinak lázadását.

Végtére is, a mai szélsőségesen polarizált világgazdaságban a világpiacon folyó, késhegyig menő küzdelemben a déli államoknak az az egyetlen fegyverük, hogy bizonyos árucikkeket sokkal olcsóbban tudnak előállítani, mint az északi államok. Ennek pedig az az oka, hogy a déli munkaerő sokkal rosszabbul van megfizetve, és hogy sokkal kevesebbet költenek a környezet megóvására. Ha elveszik tőlük ezeket az előnyös feltételeket, akkor marad-e reményük a fennmaradásra? Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a közeli jövőben nem számíthatnak semmiféle világgazdasági újraelosztásra, és azt is tudják, hogy momentán nincs erejük komoly protekcionista lépések megtételére.

Hát így esett. Clinton és az Egyesült Államok dühödt hármas ellenállásba ütközött – szembefordult velük a többi gazdag ország (az EU és Japán), legfontosabb hazai választói bázisa (a szakszervezetek és a környezetvédők) és a Dél kormányai. Ha csak kettővel kell szembeszegülnie, valószínűleg kitartott volna az Egyesült Államok. De ez a három ellenfél, így együtt túl erősnek bizonyult. Vajon ez az egységes fellépés jelentősen megváltozik-e a következő évtizedben? Aligha valószínű.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét. A cikk szerzője szerint az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak-vagyis saját magunknak.

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét.

A földtörténeti korok a fajokon belüli és a fajok közötti genetikai variációk fantasztikus tárházát halmozták fel. Rövid történelme folyamán az ember háziasította a növényeket és az állatokat, kiválogatta és szükségletei szerint formálta őket. Azaz hasznot húzott ebből a természetes gazdagságból, amelyet egyszersmind ki is bővített. A XIX. század közepe felé azonban ez a két, egymást addig kiegészítő tulajdonság antagonisztikussá vált. A nemesítés immár nem a szükségletek kielégítését szolgálta, hanem a pénzszerzés eszközévé vált. A vetőmag előállításából élők felismerték, hogy tevékenységük nem válhat haszon forrásává, ha a gazda azt a magot veti el, amelyet learatott. A természet szemben áll a profithoz való “természetes joggal”; a mezőgazdaság és a gazdálkodó érdekei különböznek a nemesítés és a nemesítő érdekeitől. Mivel azonban akkoriban politikai szempontból lehetetlen volt, hogy az élő szervezetet törvényesen megfosszák a reprodukcióra és az önsokszorozódásra való “zavaró” képességétől, a cél elérése érdekében csak biológiai módszerek maradtak. Erre áldozta minden erejét a mezőgazdaságban alkalmazott genetika.

1998 márciusában az agrárgenetika történetében új fejezet kezdődött azzal a “Terminátor” nevet viselő szabadalommal, amelyet az amerikai mezőgazdasági minisztérium és egy magáncég, a Delta and Pine Land Co. jegyeztetett be. A technológia egy olyan gyilkos transzgén beépítését jelenti az élő szervezetbe, amely megakadályozza a learatott mag kicsírázását: a növény a szokásos környezetben fejlődik, normális termésátlagot produkál, biológiailag azonban steril magot hoz létre. 1998 májusában a Monsanto nevű multinacionális cég megvásárolta a Delta and Pine Land Társaságot s vele a “Terminátor” szabadalmát, amely 87 országban kerül(t) bejegyzésre. A Monsanto jelenleg a szabadalom kizárólagos jogáról tárgyal a washingtoni mezőgazdasági minisztériummal. 1998 ugyanezen hónapjában a Monsanto megkísérelte a francia közvélemény megpuhítását is egy költséges reklámkampány segítségével, amely a genetikailag módosított szervezetek (GMSZ) emberbarát hatásairól szólt. Sem az ügyben érdekelt tudósok, sem a média, de a tudományos és technológiai fejlesztéssel foglalkozó parlamenti bizottság sem erőltette meg magát, hogy megértse, miről is van szó, s megfelelően tájékoztassa a közvéleményt.

A “Terminátor” valójában azonban csupán betetőzése az élő szervezetek hosszú kisajátítási folyamatának² , amely akkor kezdődött el, amikor a biológiai öröklődés áru formáját kezdte magára ölteni.³ 1907-ben Hugo De Vries – a századelő legbefolyásosabb biológusa, a Mendel-féle törvények⁴ egyik “újrafelfedezője” – volt az egyedüli, aki tudatára ébredt annak, hogy egy olyan alkalmazott tudomány esetében, mint a mezőgazdasági genetika, a gazdasági szempontnak elsőbbsége van a tudománnyal szemben: ami hasznot hoz, befolyásolja, sőt meghatározza azt, ami “tudományos értelemben igaz”⁵ .

De Vries azt vizsgálta, miként lehet felváltani a gabonafajták elkülönítés általi javítását – ami a XIX. század elejére nyúlik vissza, s azon alapszik, hogy a növények azonos módon reprodukálódnak, s ami ilyenformán a befektető számára nem hoz profitot – a folyamatos nemesítés eljárásával. E módszer szerint – amelynek igazolására a kor élenjáró tudományos elmélete, a darwinizmus szolgált –, a fajtaváltozatok a szántóföldi termesztés során leromlanak. Az új eljárás azonban – ahogyan 1892-ben Nilsson a svédországi Svalöf Intézetben kísérleti úton bebizonyította, s ezt a század elejének első mendeliánus ihletésű munkái is megerősítették – nem képes a növények minőségének javítására. Így ettől az időszaktól kezdődően egy, a legkisebb mértékű fejlődés elérésére is képtelen, de nyereséget hozó technika lépett annak az eljárásnak a helyébe, amely bár a társadalom számára hasznos, viszont nem alkalmas profit kitermelésére…

A nemesítéstől a sterilizálásig

A XX. század mezőgazdasági genetikusai – bár nem ismerték saját tudományáguk történetét, így többek között De Vries munkásságát sem⁶ – hasonló forgatókönyv szerint jártak el. Sikerüket a harmincas évek végén a hibridkukoricának köszönhették, ami zajos ünneplésben részesült.⁷ A hibridáció technológiája, amely világszerte az agronómiai kutatás paradigmájává vált, jelenleg mintegy húsz – hamarosan pedig további tíz – élelmiszer-alapanyagként szolgáló növény- és állatfajtára terjed ki. Valamennyi baromfiféle és a vágósertések nagy része is hibrid. A hibridek életképességének misztifikáló-elméleti magyarázata, az ún. heterózis-szuperdominancia⁸ elve segítségével a genetikusok – a hibridkukorica Egyesült Államok-beli sikerén felbuzdulva – a harmincas évek közepétől a hibridtechnológia általános elterjesztésére törekedtek. “A hibridek növelik a terméshozamot” – hirdették.

Ez a kijelentés pontosan tükrözi a heterózis elméletének lényegét: a különböző gének birtoklásának ténye – vagyis a hibridjelleg – önmagában előnyös.

A valóságban ami ezeket a fajtaváltozatokat megkülönbözteti az összes többitől, nem egyéb, mint a következő nemzedék hozamának csökkenése, vagyis a meddőség. Ebből fakad a termesztő kötelezettsége, hogy minden évben újravásárolja a szükséges vetőmagot. A fajták fejlődése valójában csak az egymást követő populációk kiválasztásán (szelekcióján) alapuló nemesítésből eredhet, amit éppen a hibridek előállítását célzó kutatás akadályoz. Az agrárgenetikusok közössége – anélkül, hogy ennek láthatóan tudatában lenne – a valóságot dialektikusan a visszájára fordította: úgy véli és azt állítja, hogy egy biológiai jelenséget, a heterózist használja fel a terméshozam növelése érdekében, miközben a fajtaközeli rokonságból eredő elfajulás [dépression consanguine] előidézése által valójában meddővé tesz. Ám ahhoz, hogy megfelelő politikai környezetet teremtsenek a kukorica sterilizálásához, a genetikusoknak a figyelmet a nemesítő munka – a fajtajavítás – keltette illúzióra kellett összpontosítaniuk, azért, hogy a tényleges célt, a meddővé tételt elkendőzhessék. A XIX. század végi, fajtaromláson alapuló eljárás, a hibridek, illetve a “Terminátor” technológiája között ilyenformán semmiféle különbség nincs. Az egyedüli újdonság a politikai környezet.

Ezidáig a beruházók nem fedhették fel valódi szándékukat – az élő szervezet meddővé tételét – anélkül, hogy azt egyúttal ne lehetetlenítették volna el. A parasztság egészen a közelmúltig tekintélyes társadalmi réteget képviselt. Az élő szervezet számára szent volt. Napjainkban viszont a parasztság eltűnőben van: átalakult a mezőgazdaságból élők csoportjává, amely a további “fejlődés” nyomán hamarosan végleg felszívódik. Egyidejűleg a DNS-fonálra redukált élő szervezet a puszta haszonszerzés forrásává süllyed(t).

Az elmúlt húsz esztendő neoliberális propagandája segítségével elkábított állampolgár megszokta, hogy valamennyi jelentős társadalmi-politikai kérdés megválaszolását a tudománytól és a technikai fejlődéstől várja el, miközben a politikusok, úgymond, “megelégszenek” az irányítással. A szerény nemesítő intézeteket fokozatosan hatalmas genetikaipari komplexum váltotta fel, amelynek befolyása immár kiterjed a legfontosabb állami kutatásokra is.⁹ A “Terminátor” csupán azt bizonyítja, hogy e komplexum jelenleg elegendő hatalmat érez már ahhoz, hogy többé ne tartsa szükségesnek titkolni az élő szervezet kisajátítására irányuló szándékát.

A Monsanto, az “élet tudományának” alkalmazásában leginkább élen járó cég fenyegető célzatú hirdetéseket tesz közzé az amerikai mezőgazdasági szaklapokban: “A kalóz Biotech-vetőmagok elvetése önnek hektáronként több mint 1200 dollárjába kerülhet” címmel figyelmezteti a gazdákat, akik tőle genetikailag módosított – az általa forgalmazott gyomirtószerrel, a Rounduppal szemben rezisztens gént tartalmazó – vetőmagot vásároltak: nincs joguk a learatott mag egy részét megőrizni a következő évi vetés céljára. Ezt nevezhetjük “szerződéses sterilitásnak”. A termesztő persze szerezhet Roundup Ready-fajtájú vetőmagot a Monsantóval való szerződés megkötése nélkül is, például a szomszédjától. Ebben az esetben viszont a cég jogi úton eljárhat vele szemben, minthogy a fajtát szabadalom védi. Ilyenkor “jogi értelemben vett sterilitásról” beszélhetünk.

A Monsanto vállalat, amely egyébként nemrég 2500 alkalmazottjának mondott fel, régi, bevált módszerhez folyamodott: a Pinkerton¹⁰ detektívügynökség nyomozóit alkalmazza, hogy felderítsék azokat a termesztőket, akik vetőmagját úgymond “eltulajdonítják”. De a cég él az információszerzés olyan hagyományosabb eszközeivel is, mint a szomszédok, gyomirtással foglalkozó cégek, vetőmag-kereskedők stb. kikérdezése. A költséges perek elkerülése érdekében több mint száz gazdálkodó kényszerült termését megsemmisíteni és kártérítést fizetni, valamint megadni a felhatalmazást a Monsanto képviselőinek arra, hogy több éven át számláik között és birtokaikon kutakodjanak. A learatott mag megőrzése a következő évi vetés céljára egyébként teljesen jogszerű: a gazdálkodó egyedüli kötelezettsége az, hogy nem adhatja el a vetőmagot harmadik személynek. A Monsanto szerint azonban ez a szabály nem vonatkozik azokra a génmanipulált vetőmagokra, amelyek szabadalmi oltalom alatt állnak.¹¹

Ami a genetikailag módosított fajták esetleges “biológiai szennyezésének” kockázatait, valamint a közegészségre és a környezetre gyakorolt – ma még teljes mértékben ismeretlen – hatásait illeti, a genetikaipari komplexum felfogását ritka őszinteséggel fogalmazta meg Phil Angell, a Monsanto kommunikációs igazgatója: “Nem a mi dolgunk a genetikailag módosított élelmiszerek biztonságának szavatolása. A mi érdekünk az, hogy a lehető legtöbbet adjuk el belőlük. A biztonság vizsgálata a Food and Drug Administration [az állami ellenőrzési szervezet] feladata.¹² Az “élő szervezettel kereskedők” gátlástalanságát, akik felcsillantják a génmanipuláció által nyújtott “fantasztikus lehetőségeket”, e kijelentés kontextusában érdemes mérlegelnünk…¹³

A Monsanto és konkurens szövetségesei – a Novartis, a Rhőne-Poulenc, a Pioneer-DuPont és a többi cég – tehát az élet tudományára specializálódtak. Különös persze az “élet tudományáról” szólni, amikor a cél itt éppen az, hogy megakadályozzák az élő szervezet olyan csodálatos tulajdonságainak érvényesülését, mint a reprodukcióra és az önsokszorozásra való képesség, s mindezt azért, hogy a beruházók számláján mind több profit reprodukálódjon és sokszorozódjon. Vagy lehet, hogy eljön az idő, amikor be kell reteszeljük ajtóinkat és ablakainkat, hogy védjük a gyertyaárusok érdekeit a napfény “tisztességtelen” konkurenciájával szemben?¹⁴ Az érvek persze egyáltalán nem hiányoznak ahhoz, hogy a nap mindenki számára egyformán süssön. Közülük az alábbiakban négyet sorolunk fel.

Először is, azt a fajtagazdagságot, amellyel jelenleg rendelkezünk, bolygónk valamennyi parasztgazdaságának köszönhetjük, leginkább pedig azoknak, akik a harmadik világban élnek. Ez olyan alapvető tény, amelyre a különböző nem-kormányzati és kormányközi szervezetek – így pl. a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete – rendszeresen figyelmeztet. A háziasítás és a kiválasztáson alapuló nemesítés több ezer éves paraszti gyakorlata olyan biológiai örökséget halmozott fel, amelyet az ipari országok saját céljaikra használtak fel, sőt, valójában kifosztottak s részben meg is semmisítettek. Az amerikai mezőgazdaság a világ minden szegletéből szabadon importált genetikai forrásoknak köszönhetően fejlődött ki; az egyetlen jelentősebb észak-amerikai eredetű fajta ugyanis a napraforgó. Az igazságosság azt kívánná meg – ha ez a szó egyáltalán megőrzött még valamit jelentéséből –, hogy az Egyesült Államok – ahol egyébként számos mozgalom ellenzi, hogy a genetikai világörökséget néhány amerikai cég sajátítsa ki ­ fizesse vissza ezt a “genetikai adósságot” a világnak.

Másodszor: a termésátlagok történelmileg páratlan növekedése az ipari államokban, sőt, a harmadik világ országaiban is – a hozamok két generáció alatt négy-ötszörösükre nőttek, miközben azelőtt megkétszerezésükhöz tizenkét-tizenöt generációnak kellett eltelnie, a korábbi évezredek alatt pedig a termésátlagok lényegében stagnáltak – a tudományos ismeretek szabad áramlásán, a genetikai források korlátozatlan hozzáférhetőségén és az államilag finanszirozott kutatásokon alapultak. A magánkutatások szerepe ezekben az eredményekben marginális jelentőségű, beleértve az Egyesült Államokat, s beleértve a kukoricahibridekkel kapcsolatos kutatásokat is.

Így a hetvenes évek során a “Kukoricaövezet” [Corn Belt] szinte valamennyi kukoricahibridje két állami fejlesztésű kukoricatörzs keresztezéséből származott: Missouri és Iowa egyetemeinek törzseiből. Egyedül az állami kutatás biztosítja a növénypopulációk továbbfejlesztésének mindent meghatározó alapmunkálatait. A Mezőgazdasági Kutatások Nemzeti Intézetének (INRA) egyik, nemesítéssel foglalkozó szakembere elmondta, hogy pályájának kezdetén a vetőmagos zacskók még úgyszólván hozzá voltak kötözve a tudományos publikációkhoz. Harminc évvel később viszont ugyanő egyes szakfolyóiratokról azt állítja, hogy szándékosan félrevezetik az olvasókat és a konkurenciát. Az ismeretek, a genetikai források és a technológiai eljárások privatizálása a kutatómunka akadályává vált. A Dél számos állama – megelégelve, hogy illetéket kell fizetnie azok után a genetikai források után, amelyeket tőlük oroztak el – megpróbálja megakadályozni forgalmazásukat.

Harmadsorban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a privatizált “genetikai fejlődés” ára hallatlanul magas már ma is, a jövőben pedig méginkább az lesz. 1986-ban az INRA egyik kutatója a hibridvetőbúza ráfordítástöbbletét – vagyis az ajtók és az ablakok bezárásának és maguknak a hibrid “gyertyáknak” a pluszköltségét – termésátlagban számolva 6-8 mázsára becsülte hektáronként.¹⁵ Ugyanezen szervezet egy másik kutatója – a rendkívül magas költségek ellenére is folytatott hibridbúzaprogram felelőse – újabban még magasabb, hektáronként 8-10 mázsa költségtöbbletet hozott ki.¹⁶ Ez évente legalább 3 milliárd frankot tesz ki, ami az INRA teljes évi költségvetése – alig néhány mázsás hozamnövekedésért cserébe. Olyan termésátlagnövekményről van szó, amelyet a tenyésztörzsek révén sokkal könynyebben és gyorsabban el lehetne érni, vagyis úgy, ha a gazdálkodó maga állítaná elő a jobb minőségű fajtaváltozatokat. E tenyésztörzsek iránt azonban az INRA “partnere”, a Lafarge-Coppée vállalat semmiféle érdeklődést nem tanúsított.

Negyedszer: ha lemondunk az élő szervezettel kapcsolatos jogainkról, ez egyet jelent azzal, hogy a genetikaipari komplexum számára teljes cselekvési szabadságot biztosítunk ahhoz, hogy a technikai fejlődést a számára minél több profitot hozó – s ne a társadalom szempontjából hasznos – irányba terelje. Fejlődésről beszélni általában – figyelmen kívül hagyva, mi is történik a gyakorlatban – megtévesztő. Ugyanúgy, ahogyan a közvélemény félrevezetését jelenti az is, amikor az államilag támogatott tudományos kutatási irányok igazolására “társadalmi elvárásokat” emlegetnek. A közvélemény alapjában szembenáll a GMSZ-ekkel. Nem létezik tehát semmiféle “társadalmi igény” a GMSZ-ek iránt, hacsak ezen nem a genetikaipari komplexum óhajait értjük… A franciaországi Evryben nemrég mégis miniszterek avattak fel egy ún. “génopole”-t.

A biológusok – a befektetők jóhiszemű áldozatai

A hibridekkel kapcsolatos misztifikáció persze könnyűszerrel leleplezhető. Egyfelől a termesztő jobb minsőségű, adott költséghányadra vetítve termelékenyebb fajtaváltozatokra tart igényt. Az azonban, hogy ezt milyen formában kapja meg, nem őrá tartozik. Sajnos, a tudományos kutatókra nem lehet számítani abban, hogy a gazdálkodónak elmagyarázzák: a fajtajavításnak többféle útja is létezik, s hogy a szabad, illetve a hibrid variáns közötti választás nem tudományos kérdés. Márpedig mint tudjuk: a kutatók nem politizálnak… Másfelől: a beruházó célja a befektetett pénz megtérülésének maximalizálása. Emiatt a nagyobb profitot hozó – vagyis a hibrid, azaz a steril – fajtaváltozatokat részesíti előnyben. Így akár spontán módon, akár megrendelésre, a kutatás mindenesetre kizárólag a hibridek sikerességének szolgálatába szegődik. Rövidebb-hosszabb távon pedig – azáltal, hogy a választott út járhatónak bizonyul – a választás igazolást nyer. Egy technikai természetű döntés valójában olyan, mint a prófécia: önmagát teljesíti be… Végső soron tehát a gazda jobb minőségű fajtaváltozatokkal kapcsolatos igénye hibridfajták iránti keresletté alakul át.

Az alkalmazott biológia, az egészségügy és az orvostudomány együttes erőfeszítései alapján azt reméljük, megszabadulhatunk az olyan súlyos bajoktól, mint a rák, az elhízás, az alkoholizmus stb. Azt azonban nem tudjuk, miként érhetjük el e célt. A genetikaipari komplexum a maga részéről mind nagyobb haszonra kíván szert tenni. Azzal, hogy az okot és az okozatot felcseréli egymással, szeretné elhitetni velünk, hogy ezek a társadalmi endémiák genetikai természetűek, vagyis magában az egyénben rejlenek. Ilyenformán minden egészséges embert potenciális beteggé változtat – vagyis kiszélesíti a piacot, ugyanúgy, ahogyan korábban a hibridvetőmagokkal kapcsolatban tette, s ahogyan a jövőben a “Terminator”-ral tenni fogja…

Per definitionem, mindannyian “genetikai betegségek” hordozói vagyunk. A gének fehérjéket állítanak elő, s mivel a fehérjéknek minden életfunkcióban szerepük van, “genetikai” betegségről beszélni tulajdonképpen merő tautológia. Az olyan társadalomban, ahol nincsenek jelen a betegségek társadalmi és politikai okai, a genetikai tényező nem vagy csak ritkán mutatkozik meg.¹⁷ Az a fajta misztifikáció, amely abban áll, hogy társadalmi és politikai eredetű okokat egyénieknek és természeteseknek állítanak be, a társadalombiztosítás rendszerének egészét veszélybe sodorja, amint ezt Franciaországban nap mint nap tapasztalhatjuk a társadalombiztosítás krónikus – ám némelyeknek nem kis profitot hozó – hiányáról folytatott, véget nem érő viták kapcsán.

A biológusok – részint azzal, hogy objektivitásukra és “szakmaiságukra” hivatkozva elszigetelik magukat a társadalomtól, részint mert áldozatai ok és okozat összefüggéséről vallott szűk látókörű és történelmietlen felfogásuknak – a befektetők jóhiszemű “zsákmányaivá” válnak. A tudósok respublikája nem egyéb operetthercegségnél, ahol valójában a befolyásos támogatók uralkodnak. A tudomány emberei csakis a többi állampolgár szeme láttára munkálkodhatnak azért a jobb világért, amelyre a társadalom túlnyomó többsége törekszik. Ez a tudomány demokratizálását feltételezi.

A genetikaipari komplexum arra törekszik, hogy a politikai kérdéseket tudományos-technikai kérdések gyanánt tüntesse fel, azaz olyan irányba terelje, amelyet ellenőrizni tud. Szakértőik – amikor a kamerák előtt nyilatkoznak – a merő szakmai tisztesség, az érdeknélküliség és az objektivitás mezét magukra öltve elterelik a közvélemény figyelmét, hogy azután a kulisszák mögött – vállalati igazgatótanácsok tagjaiként – szabadalmakról tárgyaljanak, avagy a közvélemény – természetesen a lehető “legobjektívebb” – tájékoztatására meg saját tevékenységük szabályozására létrehozott bizottságokban tündököljenek. Súlyos veszélyt jelent a demokráciára, hogy immár nem létezik független szakértői vélemény, s hogy – miként a nukleáris kutatások esetében – a társadalom az egyes kutatók személyes bátorságának és tudományos tisztességének van kiszolgáltatva.

A visszaélések mindenesetre óvatos reakciókat már kiváltanak. Így egyes amerikai biológiai szakfolyóiratok előírják, hogy szerzőik közöljék a biotechnológiai vállalatokhoz fűződő személyes érdekeltségüket, valamint azokat a forrásokat, amelyekből kutatásaikat finanszírozzák.¹⁸ Az efféle átláthatóság az a minimum, amelyet mindazoktól meg kellene követelni, akik függetlennek tartott szakértői bizottságok tagjaiként nyilvánosan megszólalnak. Ezáltal ugyanis felmérhetőkké válnának a genetikaipari komplexum változatos formákban megjelenő elágazásai.

Összefoglalva: a kérdés az, beletörődünk-e abba, hogy néhány multinacionális vállalat az élő szervezetre vonatkozó – jogi, biológiai vagy szerződésben biztosított – kiváltságai révén megfosszon bennünket emberi mivoltunk biológiai összetevőitől. Avagy ellenkezőleg: továbbra is ragaszkodunk felelősségünk és autonómiánk megőrzéséhez. Vajon a mezőgazdasági szakmai szervezetek változatlanul eltűrik-e, hogy különböző méregdrága eljárásokat kényszerítsenek rájuk, vagy inkább – agronómusok és fajtanemesítők bevonásával – nyilvános vita keretében kívánják eldönteni, mi az, amit valóban tenni kellene a gazdálkodók és a közérdek javára. Egyáltalán: mi lehet a “közcélú” mezőgazdasági kutatás értelme azután, hogy az agrárkutatás évtizedek óta gazdaságilag – ma pedig már biológai értelemben is – magáncélokra sajátítja ki az élő szervezetet?

Lehetséges másfajta út is: szembe kell fordulni a mai – az élő szervezet szabadalmaztathatóságán nyugvó – európai agrárpolitikával, amely nem egyéb, mint az Egyesült Államokban folytatott gyakorlat szolgai utánzása. Ki kell jelenteni, hogy az élő szervezet az emberiség közös kincse. E közös kincsre alapozva olyan, valóban közhasznú kutatást kell életre hívni, amely elejét veszi bármiféle további magáncélú kisajátításnak, ami arra irányul, hogy csírájában fojtson el minden olyan tudományos alternatívát, amely ökológiai szempontból felelős és hosszú távra tekintő mezőgazdaságot tenne lehetővé. Biztosítani kell a tudományos eredmények és a genetikai források szabad áramlását, amelyek az elmúlt hatvan esztendő fantasztikus fejlődését lehetővé tették. Az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak – vagyis saját magunknak. A gazdasági háború és a genetikai források fosztogatása helyébe a nemzetközi együttműködést és a békét kellene állítanunk.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Ez a cikk azoknak a közös gondolatoknak a folytatása jegyében készült, amelyek a “Szabad-e az élő szervezetre vonatkozó kiváltságokat teremteni” címmel megtartott európai ankéton fogalmazódtak meg, 1997. szeptember 26–27-én, a montpellier-i Centre des Hautes Études Agronomiques-ban.

² “A biotechnológiai kutatások előrehaladásával a mezőgazdaság az információ korszakába lép, és a Monsanto – bármely más vállalatnál inkább – az ágazat Microsoftjává válhat azáltal, hogy a tulajdonában vannak a növényfajták új generációjának előállítását meghatározó termesztési rendszerek” – írja Michael Pollan “Playing God in the Garden” c. cikkében. The New York Times Magazine, 1998. október 18.

³ Az öröklődés biológiai elve a XIX. század közepén fogalmazódott meg, egyedijűleg azzal, hogy áruként is megjelent. Ld. Jean Gayon hozzászólását a montpellier-i ankéton.

⁴ Jean Rehof (Gregori) Mendel: botanikus, a genetika alapítója. 1886-ban publikált cikkében megalkotta a hibridáció törvényét (az ún. Mendel-törvényt), amely azonban 1900-as újrafelfedezéséig jobbára ismeretlen maradt.

⁵ Hugo De Vries: Plant-Breeding. The Open Court Publishing Co., Chicago, 1907.

⁶ A történetiség kiküszöböléséről a tudományos projektekben, ld. Jean-Marc Lévy-Leblond: La Pierre de touche. La science à l’épreuve de la société. Gallimard, Paris, 1996.

⁷ A hibridek kifejlesztésének kezdetétől (1922) – amikor az amerikai mezőgazdasági minisztérium e technikát rákényszerítette ellenszegülő nemesítőire – a Közép-Nyugat 1945–46-os meghódításáig a kukorica terméshozama 18%-kal, a búzáé pedig 32%-kal nőtt. A szerény búzanemesítők azonban csupán a közérdeket szolgálták, a hibridfajták előállításában résztvevő kutatók viszont egyúttal a profitszerzés új forrását is megteremtették, s ezáltal a tudomány hőseivé váltak.

⁸ Ld. “The Genetics and Exploitation of Heterosis in Corps”, Book of abstarcts, Symposium international, Mexico, CIMMYT, 1997. Ezt a szimpóziumot, amelynek célja a hibridáció eljárásának kiterjesztése volt az egész világra s egyszersmind új fajtákra is, a genetikaipari komplexum olyan hatalmasságai támogatták, mint a Monsanto, a Novartis, a Pioneer, a DeKalb vagy az Asgrow, de a védnökök sorában ott volt a US Aid és az amerikai mezőgazdasági minisztérium is. Kína szintén a szimpózium egyik védnöke volt…

⁹ Franciaországban az INRA egyik korábbi elnök-igazgatója 1986-ban azzal kérkedett, hogy tagja a Rhone-Poulenc, az Entreprise minière et chimique, valamint a Société commerciale des potasses d’Alsace et de l’azote igazgatótanácsának. Az INRA jelenlegi főigazgatója 1989–94 között a Rhone-Poulenc Agrochimie igazgatótanácsában foglalt helyet.

¹⁰ A Pinkerton magándetektív ügynökség a munkaadók régi segítője a szakszervezetek letörésében és provokációk szervezésében.

¹¹ Ld. Progressive Farmer, Birmingham, Alabama (USA), l998. február 26. A Monsanto nemrégiben pontosította azokat a szankciókat, amelyeket a fajtáival “kalózkodó” gazdákkal szemben kíván érvényesíteni: kártérítést kell fizetniük, és öt éven keresztül tűrniük kell, hogy a Monsanto gazdaságukat felügyelete alatt tartsa. Két Kentucky-ban élő gazda például 25 ezer dollárt kellett fizessen. Franciaországban a Parasztszövetségbe tömörült gazdák harcot folytatnak a GMSZ-ek ellen. Ld. a Szövetség havilapját: Campagnes solidaires (postacím: 104, rue Robespierre, 93170 Bagnolet). Ld. még a GMSZ-ekről szóló összeállítást a Regards c. lap 1998. októberi számában.

¹² V. ö. Michael Pollan: “Playing God in the Garden”, i. m.

¹³ Ld. az Axel Khannal készült interjút: “Les OGM permettront de nourrir la planète en respectant l’environnement”, Les Échos, 1997. december 18. A. Khan – az Országos Etikai Tanácsadó Bizottság tagja – 1988–97 között a Biomolekuláris Bizottság elnöke volt, ma pedig az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Kutató Intézet (INSERM) 129. sz. kutatócsoportjának igazgatója, ugyanakkor igazgatóhelyettese a Rhőne–Poulenc vállalat “élettudományokkal” foglalkozó részlegének is.

¹⁴ V. ö. Jean-Pierre Berlan-Richard C. Lewontin: “Plant Breeders’ Rights and the Patenting of Life Forms”, Nature, 322:785–788, l986. augusztus 28.

¹⁵ Michel Rousset: “Les blés hybrides sortent du laboratoire”, La Recherche, 1986. január.

¹⁶ Gérard Doussinault jelentése az INRA gazdasági osztálya tudományos tanácsának, 1996. december.

¹⁷ V. ö. Richard C. Lewontin: The Doctrine of DNA. Biology as Ideology. Penguin Books, London, 1993.

¹⁸ Meredith Wadman “Study discloses financial interests behing papers” c. cikkében (Nature, 1997. június 30.) kimutatja, hogy a 14 sejtbiológiai, biomolekuláris és orvosbiológiai folyóiratban közölt fontosabb tanulmányok szerzői egyharmadának közvetlen pénzügyi érdekeltsége volt azokkal a munkákkal kapcsolatban, amelyekről cikkük beszámolt.