A GULAG-tematika mint történeti-tudományos felvetés előbb volt politikai-harci kérdés, s csak mostanában történik meg szélesebb körben tudományos tematizálása. Magyarországon még mindig nem vált el egymástól a két aspektus, mivel a GULAG a rendszerváltást követő politikai harcok során az új rendszer legitimációs ideológiájának speciális részterületévé vált. 1991 óta a dokumentumok tükrében a GULAG mint intézmény funkciója érthetővé, átláthatóvá vált. Hogy a GULAG a náci táborokkal egybevethető, ez eredendően annak az analógiának a része, amelyet a hitlerizmus és a sztálinizmus között vontak meg történelmileg különböző időkben.

A GULAG-tematika mint történeti-tudományos probléma előbb volt politikai-harci kérdés, s csak mostanában történik meg szélesebb körben tudományos tematizálása. Magyarországon még mindig nem vált el egymástól a két aspektus, mivel a GULAG a rendszerváltást követő politikai harcok során az új rendszer legitimációs ideológiájának speciális részterületévé vált.¹

1991 óta a dokumentumok áradata, adatok, információk sokasága áll rendelkezésre, melyek tükrében a GULAG mint intézmény kettős funkciója érthetővé, átláthatóvá vált.² Nem új a megállapítás, de egyértelmű: a GULAG egyfelől azt a funkciót töltötte be, hogy a személyi diktatúra hierarchiájába belekényszerítse a lakosságot általában, különösen pedig, hogy megfélemlítse a párt- és állami apparátus dolgozóit, hogy izolálja a társadalomtól a rendszer (potenciális) ellenfeleit (pl. a kulákokat). Másfelől jól kirajzolódik a GULAG piaci-gazdasági funkciója, azon munkafajták ellátásának kikényszerítése, amelyek az állami tőkefelhalmozás szokásos kényszerítőeszközeivel nem voltak megoldhatók vagy a hatalom birtokosai úgy vélték, hogy nem megoldhatók. A GULAG tehát az az eszköz volt, amellyel az állam egyre növekvő számú kényszermunkásból a többletterméket kisajtolta.

Hogy a GULAG a náci táborokkal egybevethető, ez eredendően annak az analógiának a része, amelyet a hitlerizmus és a sztálinizmus között vontak meg történelmileg különböző időkben. A GULAG jelentősége Auschwitz-cal és általában a holocausttal összefüggésben viszonylag késői jelenség, aminek okairól érdemes szólni.

Az analógia eredete

Maga a sztálinizmus és a hitlerizmus közötti analógia³ még a Sztálinnal szemben kialakult pártellenzéktől ered. Mindenekelőtt Trockij volt az, aki a 30-as évek közepe táján – a totalitarizmus elmélet első variánsának keretei között – ezt az analógiát felvetette. Bár Trockij kezdettől hangsúlyozta a két rendszer szociális és gazdasági tartalmának eltérését, de jelezte: a személyi diktatúrák minden eltérés ellenére is hordoznak “formai” hasonlóságokat… Akkor az összehasonlítás funkciója az volt, hogy a fasizmussal diszkreditálják Sztálint, ahhoz hasonlóan, ahogyan Sztálin és Zinovjev még 1924-ben a szociáldemokráciát hozta hírbe a fasizmussal mint “a fasizmus mérsékelt szárnyát”. A szociáldemokraták sem maradtak adósak. Régi keletűek tehát a kölcsönös becsmérlések: a fasiszták mint “barna bolsevisták”, a kommunisták mint “vörös fasiszták”, a szociáldemokraták mint “szociálfasiszták”, nem szólva itt a későbbi fejleményekről, a fogalom parttalan használatáról, mint például Noam Chomsky terminológiája, amely Amerikát nevezte “angyali fasizmusnak”.

A II. világháború után kibontakozó hidegháborús periódusban főleg Amerikában vált “népszerűvé” a totalitarianizmus-elmélet, amely minden diktatúrát a kormányzás formája és a politikai intézményrendszer alapján végső soron azonossá tett, azonos gyökerűvé nyilvánított. Keleten a válasz az volt, hogy a fasizmust – Dimitrov nyomán – a nemzetközi finánctőke diktatúrájának tekintették, mintha a pénztőke egyetemlegesen finanszírozná a fasiszta mozgalmakat és rendszereket. A 70-es-80-as években azután a történetírás mindkét “táborban” már kifinomultabb elemzéseket produkált. A tudományos analízis e józan trendje azonban a kelet–európai rendszerváltást megelőzően és annak folyamatában megtört. Ismét felértékelődött a “fasizmus és kommunizmus” ideológiai célzatú azonosítása, rokonítása. Mindezzel – esetenként talán szándéktalanul – a fasizmus bizonyos morális mentegetése kezdődött el; egyre kevésbé hangsúlyozták a fasizmus, illetve hitlerizmus antikommunista és antiszocialista lényegét. Fontosabb lett Hitler és Sztálin diktátori személyiségvonásainak azonosítása vagy rokonítása, a diktatúrák “örök hasonlóságának” bizonyítása. “Diktátorok”, “diktatúrák”, “egypártrendszer”, “többpártrendszer” lettek a kiinduló alapfogalmak. Hovatovább “demokráciák” és “diktatúrák” harcává egyszerűsödött a történelem.

A 80-as években főleg Európában, de az USA-ban is a németországi történészvita adott újabb ösztönzést e témakör kutatásának. A náci rendszer értelmezésében számos szerző számára ismét a “kommunizmus” lett a viszonyítása pont. A politikai és ideológiai céloktól eltekintve a vitának kétségtelenül voltak tudományosan fontos következményei.⁴ A témakör megközelítésében azonban az igazi hatást nem a német történészvita gyakorolta a nemzetközi közvéleményre, hanem egy tipikusan amerikai jelenség, egy “nagy” szellemi “hadművelet”.

A “Nagy Hadművelet” avagy Conquest miért Ukrajnában keresi a Holocaustot?

Már jóval a kelet-európai rendszerváltás előtt megkezdődött a historiográfia terén is a náci genocídium és a Gulag azonosításának vagy legalábbis rokonításának nagy hadművelete. A “Gonosz Birodalma” (Reagan) tézis már a 80-as években jelezte, hogy a Szovjetunió történetének kriminalizálása betört a politika területére. Az azonosítás módszertani alapját – mint közismert – a “hidegháborús” ún. totalitarianizmus-elmélet képezte, amely a 80-as évek második felétől újra reneszánszát élte,⁵ Kelet-Európában pedig a rendszerváltás ideológiai kontextusának részévé vált. Az analógiát azonosságként a historiográfia terén mindenekelőtt a Great terror című könyv szerzője, Robert Conquest késői “hidegháborús” műve, a Bánat aratása (The Harvest of Sorrow) és a körülötte kibontakozó intellektuális közeg hozta létre. E könyv óriási karriert futott be az Egyesült Államok határain kívül is. Keletkezésének titkos politikatörténetéről Jeff Coplon amerikai szerző már 1988-ban lerántotta a leplet.⁶ Érdemes a történetet röviden felidézni. A lényeg abban állt, hogy az 1932–33-as ukrajnai éhínséget úgy kell bemutatni, mint amely a náci népirtáshoz hasonlóan tudatosan elpusztította az ukrán lakosság millióit, szám szerint még többet is, mint a náci holocaust 6 millió zsidó áldozata.

Mára sokan elfelejtették már, hogy a nácikkal való kollaborálás miatt emigrációba kényszerült ukrán nacionalista szervezetek, mint az “Ukrajnai Éhínséget Vizsgáló Bizottság”, a 80-as évek elején felvetették a “szovjet holocaust” témáját, részben azért, hogy eltereljék a figyelmet az ukrán nacionalista csoportok valódi szerepéről az ukrajnai zsidó népirtásban a II. világháború idején.⁷ Az ukrajnai éhínségről tisztázni kellett, mi bizonyítható és mi nem, végül is a szárazság, a természeti katasztrófa ténye sem tagadható. “Általánosan elfogadott vélemény – írta az idézett kritikus egy jó évtizeddel ezelőtt –, hogy Sztálin részben felelős volt mindezért. De még a legvadabb képzelőerővel sem nevezhetjük a tragédiát népirtásnak.”⁸ Sztálin felelősségének problémája nem metszhető ki a rendszer működésének mechanizmusából. Hiszen az éhínségért nemcsak Sztálint lehet utólag felelősségre vonni, hanem – miként azt Getty korábban helyesen hangsúlyozta – az éhínség értelmezhetetlen például a több tízezer pártfunkcionárius nélkül, akik a határozatokat végrehajtották, és az okok között említeni kell azokat a parasztokat is, akik lemészárolták az állatokat, fölégették a földeket és tiltakozásul bojkottálták a föld megmunkálását.⁹

A “vad képzelőerőre” volt szükség ahhoz, hogy Conquest megírja a The Harvest of Sorrow című művét az Oxford University Press kiadásában 1987-ben.¹⁰ A tézist megalapozandó, már 1983-ban megjelent egy film (Harvest of Despair), amely fotóanyagában csinos kis hamisítást hajtott végre. Az 1921–22-es volgai éhínség képeit úgy mutatta be, mintha azok az 1932–33-as ukrajnai éhínség periódusából származnának.

Conquest elborzasztó könyve “média-képesnek” bizonyult. A politikai-kulturális publicisztika a könyvet vad ovációval fogadta, de a szakma lényegében az első pillanattól elutasította: Alekszadr Dallin, a Stanford professzora, a híres szovjetológus így vélekedett: “Nincs rá bizonyíték, hogy az éhínség szándékosan az ukránok ellen irányult volna… Ez egyáltalán nem egyeztethető össze ismereteinkkel és nincs semmi értelme.”¹¹ A vita a 90-es években újraéledt, utalni lehet például S. G. Wheatcroft és mások Conquest-tel folytatott polémiájára, illetve Conquest válaszára, mely szerint szóban forgó könyvét valóban azzal a céllal írta, hogy bebizonyítsa: Sztálin tudatosan idézte elő az éhínséget, hogy leszámoljon a kulákokkal.¹²

A 80-as évek végén meglepőnek tűnhetett, hogy e cinikus csalás elkészítésében és propagálásában részt vettek az Egyesült Államok legmagasabb politikai és oktatási-kulturális fórumai. Conquest műve ugyanis nemcsak az 1983-as kanadai ukrán filmre rímelt. Azóta Conquest elhíresült könyvét filmek, népszerűsítő és folytatásos tv-műsorok sorával egyfajta “szentírássá” nemesítették, amit iskolai tananyagként is propagálnak. William Larkin, az állami oktatási bizottság konzervatív párti tagja által népszerűsített állami tanmenet az ukrajnai éhínség halálos áldozatainak becslésénél járatja le magát a legjobban: “általánosan elfogadott – írja –, hogy kb. 7 millió ukrán, vagyis a teljes ukrán népesség 22%-a halt éhen a kormány által megtervezett és ellenőrzött módon”.¹³ Az áldozatok becsült száma a szörnyűséges 1,5 milliótól indul, s a végső határ a csillagos ég, a fent említett 7 millió. Áhítatos tisztelet övezi ma is e könyvet. Olyannyira, hogy például a New York Times még ez év tavaszán is egy olyan recenziót közölt a GULAG borzalmairól szóló tv műsor kapcsán, amelyben a recenzens az “autenticitás hangját” Robert Conquest hangjában találta meg.¹⁴

Meg kell jegyezni, hogy néhány évvel később valami hasonló játszódott le Oroszországban is, ahol 1991 után hivatalos körök az Oktatási Minisztériumban a szovjet történelmet egyfajta aberrációként kezelték; hivatásos történészek és az SZKP KB egykori vezető munkatársai, mint például A. Cipko vettek részt a szovjet történelem “kriminalizálásában” és “visszaetnicizálásában”.¹⁵ Miközben Oroszországban is teret hódított a politikai indítékú moralizálás, a publicisztika aláásta az elfogulatlan tudományos elemzés pozícióit, a GULAG szimbólummá vált, a szocializmus szimbólumává. Ahogyan Mark von Hagen találóan fogalmazta: “Szolzsenyicin morális ítélete alapján olvasói millióinak számára a GULAG vált a Szovjetunió domináns szimbólumává, és a szovjet állampolgárokat durván két csoportba osztották, bebörtönzöttekre és börtönőrökre.” Conquest művének oroszra fordításával ez a felfogás megerősödött.¹⁶

A magyar kontextusban nem könnyű rekonstruálni azt a historiográfiai pillanatot, amikor Magyarországon előbb tolerálható, majd szinte természetes eljárás lett a náci genocídium és a Gulag azonosítása. Az analógia a fentebbi sémának megfelelően itt is a rendszerváltás ideológiai diskurzusává vált azzal a nem titkolt céllal, hogy a szocializmus történetét kriminalizálják. A szellemi életben is valami ahhoz hasonlatos játszódott le, ami a “hős szovjet katona” idolumával történt. A náci Németország ellen harcoló szovjet katona képe a “szovjet betolakodó” rémképévé stilizálódott, a szobordöntögetés megtörtént a historiográfia területén is. Befolyásos historikusok mára Magyarország II. világháborús szerepvállalását és a doni hadsereg katasztrófáját a hivatalos politika támogatásával romantikus hősi mítoszba csomagolják, miközben háborús főbűnösök politikai rehabilitálása került napirendre legális parlamenti párt felvetésére. Ettől a szellemi-politikai atmoszférától elválaszthatatlanok a magyar historiográfiának a fasizmussal összefüggő új vizsgálódásai éppen úgy, mint ruszisztikai kutatásai. Az “analógia”, vagyis a címben jelzett “összehasonlító történeti elemzés” politikai háttere hozzátartozik tehát a rendszerváltás “demokratikus” diskurzusához, és a szellemi élet radikális jobboldali fordulatához. A régi rendszer, az államszocializmus történetének kriminalizálásával relativizálódik a szélsőjobboldal, a fasizmus, a magyar uralmi elit szerepe a náci genocídiumban, mindenekelőtt a magyar zsidóság kiirtásában játszott szerepe.¹⁷ Más szerzők a levéltári adatok fényében mutatnak rá arra, hogy a horthysta hatalom már 1941-ben részt vett a náci genocídiumban, amikor döntő szerepet játszott a területi revízióval összefüggésben a körösmezei deportálásban, amely “az 1944. évi Holocaust ’előiskolája’ volt”.¹⁸

A “Hitler-Sztálin analógia”. A historiográfia ideológiai aspektusa

A “fasizmus-sztálinizmus”, “fasizmus-kommunizmus” analógiák régi eredete ellenére is csak ritkán hangsúlyozzák a történészek, hogy többrendbeli fogalmi csúsztatással építik föl magát a szellemi konstrukciót. Nem szólok itt és most a fasizmus és nácizmus megkülönböztetésének értelméről, amit Magyarországon éppen Ormos Mária¹⁹ vetett föl. De fontos megjegyezni: a fogalmakkal nem lehet össze-vissza dobálózni, jóllehet ez egyébként a “fasizmus-kommunizmus” egybemosásának eszköze is.

A sztálinizmus az államszocializmus konkrét történelmi formája a Szovjetunióban a 30-as–50-es években, a kommunizmus egy eleddig soha meg nem valósult elmélet, amelynek alapjait – ellentétben a sztálinizmus legitimációs ideológiájával – Marx dolgozta ki. A kommunizmus marxi elmélete – bárhogyan ítéljük is meg – a megvalósult államszocializmussal éles ellentétben egy az önigazgatásra, a közvetlen társadalmi demokráciára épülő termelőmód teóriája, amely túllép mind az államgazdaság, mind a piaci termelőmód keretein. Ennyit a fogalmi csúsztatás egyik komponenséről. A másik nyilvánvaló hamisítás e konstrukcióban akkor jön létre, amikor a sztálinizmust egybemossák a posztsztálini rendszerekkel. Ugyan a gazdálkodási mód alapszerkezete valóban a 30-as években jött létre, ám mind a politikai intézményrendszerben és a politikai életben általában, mind a termelési szerkezetben olyan módosulások jöttek létre, amelyek tartalmatlanná teszik az ilyenféle azonosításokat. Mellékesen jegyzem meg, hogy a posztsztálini rendszerekben éppenséggel a GULAG mint intézmény szűnik meg, ami mégsem jelentéktelen változás. Végül a csúsztatások harmadik síkja, amikor mindenfajta, a szocialista ideológiát zászlajára tűző rezsimet összemosnak Magyarországtól Kambodzsáig és tovább, Dél-Jemenig.²⁰ Az ilyen típusú csúsztatások ideológiai és politikai értelme világos: funkciójuk szerint a cél a szocialista elméleti gondolkodást és kulturális hagyományt – amely lényegét tekintve szemben állt és szembenáll a sztálinizmussal – azonosítani magával a sztálinizmussal, s így diszkreditálni mindent, ami a szocializmussal mint kulturális-szellemi örökséggel kapcsolatban áll. A történetírás terén ezt a magyar nyelven is ismert és publikált F. Furet és a francia történetírás újabb “leleplező” irodalma, a “Kommunizmus fekete könyve” mélyítette el.²¹ A francia ún. újjobboldal historikusai jobbára ex-marxisták, ex-kommunisták, akik Conquest-től eltérően elméletileg kifinomultabb “megoldásokkal” és a neofiták buzgalmával leplezték le a kommunista “bűntörténetet”, amelynek középpontjában természetesen a GULAG története áll. Ennek tükrében is jól érzékelhető, hogy a “GULAG-Auschwitz” analógia elemzése módszertanilag csak úgy lehet megalapozott, ha a náci rendszer és a sztálini rendszer jellegének összehasonlító elemzéséből indulunk ki, hiszen mind a német haláltáborok, mind a GULAG rendszerspecifikus jelenségek. Egy ilyen rendszer-összevetéshez az alábbi négy tézist javaslom.²²

1. A náci fasizmus szellemi-ideológiai eredetét, történeti forrásait a német romantika közegében, a német birodalmi és tőkeexpanzió élettér-igényében kell keresnünk. Az is historiográfiai evidenciának tűnik, hogy a fasizmus mint mozgalom és rendszer keletkezése elválaszthatatlan a világ gazdasági és területi újrafelosztásáért folyó harcoktól, az I. világháborútól, valamint Németország katonai vereségétől. A náci rendszer ugyanakkor a tőkés gazdasági világválság, illetve a nemzetközi és a német munkásmozgalom válságának terméke is.

A sztálinizmus egy ettől teljesen eltérő politikai-ideológiai amalgám. Szellemi gyökereit részben a felvilágosodás racionalizmusában, a német eredetű szociáldemokrata “gondoskodó népállam”-ban, a marxizmust magába olvasztó antikapitalista bolsevizmusban valamint az ezzel antagonisztikus ellentétben álló orosz nacionalista etatizmus és cezarizmus, az orosz nagyhatalmiság (és küldetéstudat) szellemi-politikai örökségében ragadhatjuk meg, amely elválaszthatatlan a szovjet rendszer világrendszeren belüli izolációjától.

Ám a “kormányzatok” e formái szoros összefüggésben vannak magának a világrendszernek az átalakulásával. A régi, I. világháború előtti “szabadversenyes kapitalizmust”, a “liberális világrendet” felváltotta az államkapitalista világrend, amely már fogalmában is jelzi, hogy az állam szerepe a háború idején óriásira növekedett. Ez a tény az egész világ számára alapvető jelentőségű volt. A bennünket érintő analógia szempontjából különleges jelentősége van annak a ténynek, hogy a háború éveiben állandósult az emberek – döntően ekkor még a hadifoglyok – fogva tartásának sajátos formája: a koncentrációs tábor. S emellett előkerültek mindazok az eszközök, a gázfegyverektől a repülőgépig, amelyek a későbbiekben valamilyen formában döntő szerephez jutottak.

2. A náci állam döntően a német nagytőke profitérdekeinek megmentését, végső soron a magántulajdon uralmának védelmét szolgálta a kommunista és általában a marxista kollektivizmus reális és képzelt veszélyével szemben. Ebben az értelemben az olasz és a német fasizmus egy preventív ellenforradalom. A hitlerista állam egyszerre védte meg és rendelte maga alá a német nagytőke pozícióit. A mesés profitok fejében a német nagytőke, mindenekelőtt a nehézipari nagytulajdonosok kitartóan pénzelték a fasiszta hatalom intézményeit és “kalandjait”. Ezért nem illik tudományos körökben Adorno figyelmeztetését ignorálni: “Aki nem akar beszélni a kapitalizmusról, az ne beszéljen a fasizmusról.”

A sztálini fordulatot (1929–1933) mindenekelőtt egy önmentő hatalmi-politikai törekvés inspirálta. Egyfelől a forradalom és a munkásönkormányzat, másfelől a NEP; az államkapitalizmus romjain létrejött rendszer a maga gazdasági alapját az állami tőkefelhalmozás útján teremtette meg. Végső soron e felhalmozás finanszírozta az utolérő iparosítást és az annak megfelelő személyi diktatúra államát. Ennek részeként ment végbe a tulajdon-áthelyezés, aminek nyomán az állami tulajdont névlegesen a “dolgozók tulajdonának” nyilvánították.

3. Sztálin Hitlerrel ellentétben szinte az első pillanattól kénytelen volt elkonspirálni cselekedeteinek alapvető motívumait és konkrét tetteinek, politikai tömeggyilkosságainak jelentékeny részét. Igaz, mindketten eszközjelleggel használták ideológiai nézeteiket, ám Sztálin e téren is kénytelen volt állandóan “konspirálni”, azaz elfedni azt a tényt, hogy meghamisítja a forradalom eredeti politikai és ideológiai küldetését. A rendszer ideológiai legitimációja bizonyos mértékben korlátozta a vezért hivatalos megnyilatkozásaiban.

A sztálinizmus egész története éppen a forradalom és a szovjet rendszer ideológiai küldetésének szorításában telt, az “antibürokratikus” harc és az önfelemésztő tisztogatás (“ellenségkeresés”, GULAG) ennek megnyilvánulása volt. Sztálin hivatalos kultusza (a “világproletariátus” vezére, “a nép szolgálata”, az “igazságos és gondoskodó atya” imázsa) éppen ezt a tekintélyelvű “demokratát” volt hivatva alátámasztani.

Hitler nem takarózott a demokráciával, annak nyílt ellenségeként, lerombolójaként mutatkozott: élettér “elmélete” a rablásban és a genocídiumban mint öncélban fejeződött ki. Hitlernek nem kellett gyilkosságait és emberellenes bűneit elkonspirálni. ő is megőrizte mozgalmának, a nemzetiszocializmusnak mint tömegmozgalomnak a sajátosságait, mely mozgalom alapjában a marxizmust, az antikapitalista “kommunizmus”, a német és az európai munkásmozgalom valamint a működésképtelenné váló polgári demokrácia intézményeit tekintette fő ellenségének. A népirtás, az alsóbbrendű népek, mindenekelőtt a zsidók kiirtása szerepelt ideológiai célként (bár arról vita folyik, hogy az Endlösung mikor vált konkrét politikai-gyakorlati feladattá).²³ Sztálin éppenséggel a rendszer lényegéből fakadóan semmi hasonlóval nem léphetett volna fel. Sztálin gyilkosságai szemben álltak a rendszer céljaival és magával a “sztálini” alkotmánnyal. Hitler számára az ideológia és a tudomány nem játszott önálló, korlátozó szerepet. A hitlerizmus mentes volt minden kétértelműségtől.²⁴

4. Hitler nárcisztikus individualizmusa egy faji kollektivizmus jegyében fogant, ezzel szemben Sztálin “heroizmusa” bürokratikus és szociál-kollektivista eredetű. Kétségtelen, hogy a két világháború között a diktátorok és a polgári demokráciák vezető figurái is tudatában voltak már annak a ténynek, hogy a lakosság óriási többsége szinte bármilyen feladatra mozgósítható “megfelelő” lelki–politikai ráhatás nyomán, amiben a vezérnek igen-igen fontos szerep jut. Erre a tapasztalatra mindenekelőtt az I. világháború során juthattak, hiszen a katonák milliói (rokonaik támogatásával), létérdekeikkel ellentétben, dalolva vonultak a háborús vérfürdőbe. Hitler helyzetét a háborús vereség következtében kialakult tömeges és fóbiás nacionalizmus könnyítette meg, Sztálin diktátori funkcióját egy más természetű tömegélmény határozta meg: a forradalom óriási társadalmi energiákat szabadított fel, ami hozzájárult ahhoz, hogy a “nagy nemzeti teljesítmény” egy birodalomnyi nép (nagy és kis népek sokasága) számára a történelemben először átélhetővé vált. Ennek köszönhetően Sztálin, Hitlerrel ellentétben, “kultúrateremtő” mezben is megjelenhetett. A nácizmusnak ugyanis nem volt progresszív kulturális öröksége, nem volt Babeljük és Solohovjuk, Petrov–Vodkinjuk és Rodcsenkójuk, Eizensteinjük és Ehrenburgjuk, nem volt Sosztakovicsuk, Szvjatoszlav Rihterjük és David Ojsztrahjuk sem, volt szovjet balett, de nem volt náci balett. A nácizmus egyáltalán nem rendelkezett autentikus kulturális teljesítménnyel, hacsak a pusztítást nem tekintjük annak.

Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségével kecsegtet. Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin – mint fentebb hangsúlyoztuk – a GULAG-nak átnevelő, “humanizáló” funkciót próbált tulajdonítani, mintha csak el akarta volt leplezni saját rendszerváltását, a 20-as és a 30-as évek közötti különbséget, a fejlődési diszkontinuitást,²⁵ ami egyébként tükröződik a GULAG felemelkedésének tényében is. Minderről érdemes elgondolkodni.

A GULAG eredete és Auschwitz kivételessége

Már fentebbi összehasonlító vizsgálódásainkból is kiderült, hogy – az újabb szokásoktól eltérően – az összehasonlítandó jelenségek közötti különbségeket kívánjuk láttatni. Ám ehhez erkölcsi okokból egy naiv megjegyzést kell fűznünk: a GULAG és Auschwitz között, a sztálini politikai tömeggyilkosságok és a holocaust között az analógia kifejtése, vizsgálata nem lehet politikai természetű.²⁶

A népirtás, a politikai tömeggyilkosság, a háborús mészárlás, ártatlan emberek tömeges elpusztítása tragikusan gazdag történelemmel rendelkezik. Az amerikai indiánok kiirtásától az I. világháborún, az örmények kiirtásán, Auschwitzon és a GULAG-on át a hirosimai atomtámadásig és tovább, Kambodzsán át Ruandáig, sokféle formában és módon zajlott le népirtás. Fel kell tennünk a kérdést: hol keressük a modernitás keretei között az emberek tömeges, ipari jellegű megsemmisítésének eredetét? A tárgyszerű válasz a modern nyugati civilizáció eredményének tekintheti azt a forrást, amely a tömeges népirtást lehetővé tette. A modernitás története, a globalizáció fél évezredének története felfogható úgy is, mint az ember egyre hatékonyabb eszközökkel való egyre kiterjedtebb elpusztításának története.²⁷ Végső soron az emberek ipari elpusztításának egész logikája éppenséggel az I. világháború tapasztalatainak tükrében, a koncentrációs tábor és a gázfegyver megalkotásának tükrében látható jól: a modern népirtás eredete a fejlett centrum-országok ipari civilizációjában, a tőkefelhalmozás által hajtott globalizációs folyamatban rejlik s a gyarmatosításra vezethető vissza. A népirtás modern “kultúrája” mindenekelőtt Németországban gyökerezett, amennyiben itt mutatta meg a legteljesebben “iparosodott” formájának minden szélsőséges jellegzetességét: 1. egész népek (zsidók, cigányok, szlávok stb.) ideológiai megalapozottságú kiirtása életkorra és nemre való tekintet nélkül, 2. elvben korlátlan méretű tömegek megmérgezése, elgázosítása és a hullahegyek szinte tökéletes, modern, üzemszerű megsemmisítése, 3. a kiirtásra ítélt emberi fajták, népek elkülönítésének és elszállításának (“koncentrálásának”) egyre tökéletesebb technikája és infrastruktúrája. Mindenekelőtt, legalábbis a náci rendszer létezésének időszakában, csaknem végig sikeresen megvalósult az emberi ellenállás intézményi és morális megtörése, kiiktatása. Ez a technikai-infrastrukturális, ideológiai és intézményi “együttes jelenlét”, ez a sajátos “mérték” és “méret” képezi azt az alapot, amely Auschwitzot összehasonlíthatatlanná teszi más formaváltozatokkal. A lényeget éppen az egyedisége képezi.

E tekintetben igen találó Enzo Traverso megállapítása, mely szerint Auschwitz “egyedisége”, összehasonlíthatatlansága abban a körülményben is összefoglalható, hogy minden más népirtás összefügg valamilyen gazdasági vagy katonai “részracionalitással”. A történelem egyetlen kivételt ismer, a zsidók kiirtását a náci megsemmisítő táborokban. Vagyis Auschwitz, a náci népirtás nem rendelkezett semmiféle gazdasági-katonai racionalitással, csupán a rendszer ideológiai-politikai szükségletei felől értelmezhető az emberi faj egyik fajtájának, a zsidóknak a kiirtása: “Auschwitz egyfelől az antiszemitizmus és a rasszizmus fúziója, másfelől pedig a börtön, a kapitalista gyár és a bürokratikus- racionális adminisztráció. Az esetet tanulmányozva hivatkozhatunk Hannah Arendtre, Michel Foucaultra, Karl Marxra vagy Max Weberre. Ebben az értelemben a zsidó genocídium a modern barbarizmus paradigmáját konstituálja. Auschwitz a nyugati racionalizmus tendenciája, hogy átformálja önmagát dialektikusan az uralom apparátusává és aztán az emberiség lerombolásának egy forrásává.”²⁸

Természetesen a náci népirtás nemcsak a zsidókra terjedt ki, hanem a cigányokra és jelentős mértékben az oroszokra is. Tehát a náci népirtás ebben az értelemben történelmileg példátlan. Csak a zsidó és az orosz civil lakosság szisztematikus kiirtása több mint 20 millió ember módszeres elpusztítását jelentette gázzal, bombával, kézifegyverrel vagy kiéheztetéssel 1941 és 1945 között. ²⁹

A vita tehát, hogy Auschwitz egyedülálló jelenség-e vagy sem, sok éve folyik, melynek elsősorban politikai tétje az volt, hogy relativizálják a náci népirtás bűnének súlyát. Ám ez nem szólhat az összehasonlítás ellen, hiszen a történettudomány terén az “összehasonlító történetírás” gyökerei igen mélyek. Elegendő, ha csak arra utalunk, hogy már a Szovjetunióban, a 20-as években polgárjogot nyert e módszer,³⁰ majd a háború után, a sztálinista “intermezzót” követően Magyarországon egy egész történetírói iskola jött létre.³¹ Tudni kell persze, hogy az analógiákban mindig ideológia rejlik. Van, aki számára az analógia a dolgok és jelenségek közötti azonosságot hivatott bizonyítani, mások a különbséget húzzák alá. Ugyanis egy jelenséget egy másiktól való különbözősége tesz azzá, ami. Ez azonban összehasonlítás nélkül nem mutatható ki.

Ám az összehasonlítás történeti jellege körül néhány történetíró igen önkényes kiindulópontot választ. Ennek a beállítódásnak a történetírásban a “klasszikus” képviselője Enest Nolte német konzervatív történész. Nolte az analógiát történetileg megalapozandó, végül oda lyukadt ki, hogy a fasizmus problémáját a német és az európai történelemből “kihelyezte” az orosz perifériára. Nolte az ún. német történészvitában a 80-as években álláspontját többször is kifejtette, amit azután egy egész könyvben foglalt össze.³² Magyarországon is népszerű Nolte tézise, amely a fasizmus történelmileg konkrét megjelenését nem az I. világháborúból vezeti le, nem a régi, háború előtti “liberális világrend” szétesésének bomlástermékeként fogja fel, hanem az 1917-es évből, azaz az orosz forradalomból vezeti le a fasizmus történeti genézisét. Mindezt azzal a nem titkolt szándékkal teszi, hogy a fasizmus bűnös rendszerét megpróbálja a bolsevizmus számlájára írni. Nolténél az emberiség XX. századi történelmi bűnbeesése a német és a nyugat-európai történelemből átkerül az orosz szocializmus történetébe. Ez a gondolkodási iskola tehát két célt követ: egyfelől historizáló módon mentegeti a fasizmus bűneit, másfelől a szocializmust teszi a fasizmusért “felelőssé” és avatja az “ősgonosszá”. Ennek megfelelően a náci népirtást a bolsevikoknak adott válaszként tekinti, a náci bűnöket a bolsevikok által végrehajtott kivégzésekből vezeti le, a nácizmus modelljévé a bolsevizmus válik. E keretek között Auschwitz “egyediségének”, “történelmi kivételességének” tagadása, Auschwitz relativizálása azután szépen fokozatosan átcsúszik Auschwitz és a GULAG azonosításába. Az analógia másik érvelési útja, amelyről fentebb már tettem említést: a genocídium fogalmának kiszélesítése például az ukrajnai éhínség kapcsán, amit gyakran tudatos népirtásként írnak le.³³ Tisztán szaktudományos szempontból teljességgel méltányolhatatlan, hogy egy katasztrofális politikának és egy időjárási katasztrófának a történelmi kombinációját egy népcsoport megtervezett, szisztematikus és módszeres kiirtásával azonosítsanak. Egy ilyen azonosítás célja egyértelmű: sugalmazni akarják vele, hogy a GULAG táborai a náci megsemmisítő táborokhoz, a haláltáborokhoz hasonlóak vagy azokkal azonosak. A politikai cél nyilvánvaló.

Mit konstituál hát a szovjet GULAG valójában?³⁴

A hitlerista és a sztálinista rendszerek összehasonlító elemzésének tükrében már egyértelművé vált, hogy a GULAG – a náci fasizmussal ellentétben – nem foglalta magában az ipari színvonalon realizálódó és minden jogi megalapozást nélkülöző népirtást. Míg az Endlösung a német kapitalista kultúra terméke, a GULAG az állami mindenhatóság tradicionálisabb közegébe illeszkedik, az ember átnevelhetőségébe vetett hit párosult a hatalmat bitorló, a kultuszt fenntartó féktelenül cinikus elit köztörvényes bűneivel (ami csak Sztálin halála után lepleződhetett le). Másfelől a sztálinizmus politikai természete eo ipso kizárta a fajelméletre támaszkodó népirtást. Egyáltalán, az antiszemitizmus és a pogromok, a népirtás megelőzte az orosz forradalom győzelmét, korábban fel nem merült semmiféle “osztálygenocídium” ötlete vagy szükségessége. Végül is Hitler antiszemitizmusa is megelőzte a bolsevizmus hatalomrajutását.³⁵

Sztálin, illetve rendszere az I. világháború hadifogolytáboraiból legalább annyi tapasztalatot merített, mint a cári rendszer kényszermunka táboraiból, míg a népirtás speciálisan a német nemzetiszocializmus kultúrájában gyökerezett. A sztálini rendszerben a politikailag megvádolt emberek kivégzése nagy többségében még a GULAG-ra való elszállítás előtt történt meg teljes titokban, pedig az ítéleteket jogilag a legtöbb esetben megpróbálták az ismert módon alátámasztani. A sztálini táborokról korábban nem annyira tudományos munkák, mint inkább irodalmi alkotások festettek érzékletes képet, amelyek egyértelművé teszik, hogy Auschwitz és a GULAG nem rokon jelenségek. Gondoljunk olyan táborlakókra és olyan művekre, mint Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című, vagy a magyar Lengyel József Igéző című könyve. A raboknak nemcsak a munkához való viszonya volt egészen más, mint a náci munkatáborokban – nem szólva természetesen a náci megsemmisítő táborokról –, hanem (s ez a GULAG valóságosan elborzasztó jellege) el akarta hitetni a foglyokkal, hogy sportélet, sőt, kulturális élet is folytatható rabmunka körülményei között. Ennek az abszurd helyzetnek a megnyilvánulása, amint arról dokumentumok tükrében számol be az idézett orosz történész, hogy stadiont is építettek a vjatkai táborrendszerben, sőt, önképző színjátszókör és zenekar is létezett egyes periódusokban. Miközben a háború borzalmas körülményei között a foglyok jelentős számban éhen haltak, a könyvtár üzemelt.³⁶

A GULAG mint a rendszer ellenfeleinek elkülönítésére szolgáló táborrendszer hivatalosan, jogilag is megfogalmazott célokat követett. A náci népirtás ideológiai szükséglet. Továbbá a náci megsemmisítő táborokban nem folyt gazdálkodás, csak a halottakkal és ingóságaikkal, illetve a szájukból kitépett aranyfogakkal üzleteltek,³⁷ a GULAG gazdasági tényező volt, ahol a rabokkal mint munkaerővel kalkuláltak.³⁸

A számok bűvöletében

A GULAG-ra vonatkozó óriási adattömeg jelentős része természetesen mind a mai napig vitatható, mert számtalan szakmai probléma merül föl. Ám a GULAG-on fogva tartott emberek számát illetően az arányok lényegében “megszilárdultak”, a tudomány mai fejlődési fokán és a statisztikai adatok hozzáférhetőségének mai szintjén már nemigen vitatják az alapvető számokat, vitatják viszont azok szerkezetét és szociális kereteit:³⁹ a náci népirtásnak közel hatmillió zsidó áldozata volt, a Szovjetunió legalább 27 millió, többségében orosz nemzetiségű állampolgárát veszítette el a Nagy Honvédő Háború idején. A náci népirtás következtében a szovjet emberveszteség legalább kétharmada a civil lakosság köréből került ki 1941 és 1944 között.⁴⁰ Ezeket a számokat jó lesz megjegyezni, ha valamiféle “számvetést” készítünk a GULAG-gal. A rendelkezésre álló források kritikai feldolgozását nem egy szerző végezte el és végzi. A szakmai hitelességet sokan azon mérik, hogy politikai okokból vajon nem hamisították-e meg a nyilvánosságra hozott adatokat, amelyek egyébként – legalábbis zárt körben – ismertek voltak a XX. pártkongresszus periódusa óta.⁴¹

Lássuk hát, mi a GULAG a számokból kiindulva. A hivatalos orosz történetírás a KGB archívumaiból származó adatok alapján 1921 és 1954 között közel tíz millió embert tart nyilván, akik különböző okokból mint köztörvényes bűnözők vagy mint politikai elítéltek a GULAG táboraiba, telephelyeire, börtöneibe kerültek. (A nagy tisztogatások éveiben a GULAG létszáma megközelítette a Szovjetunió lakosságának egy százalékát.) Bár a GULAG hivatalosan csak 1934 óta létezett, mégis a 20-as évek “átnevelő táborait” és a politikai “izolátorok” rendszerét az egyszerűség kedvéért ideértjük. Ennyi ember fordult meg a GULAG táboraiban, bár természetesen voltak elítéltek, akik többször is bekerültek valamely fogolytáborba vagy telepre, főképpen a politikaiak között volt erre gyakori példa.

Bennünket jelen esetben a GULAG-on a politikai, az ún. ellenforradalmi bűnökért elítéltek érdekelnek elsősorban, mert a politikai tömeggyilkosságok áldozatai ők. A Szovjetunióban politikai okokból 1921 és 1954. február 1. között 3 777 380 (más adatok szerint 3 778 234 főt) ítéltek el, akik közül 786 098 főt végeztek ki.⁴² E gyilkosságok óriási többségét 1937–39-ben hajtották végre, s ezek között természetesen még nem szerepelhetnek a nácikkal kollaboráló háborús bűnösök, vlaszovisták, akiknek háborús bűnösökként való elítélése, gyakran kivégzése természetesen jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az 1937–38-ban letartóztatott több, mint másfélmillió emberből 681692 főt végeztek ki. Vagyis az egész szovjet korszakban kivégzettek nagy többségét ebben a két esztendőben sújtották halálbüntetéssel. 1932 és 1936 között kevesebb, mint tízezer embert végeztek ki, míg 1937-ben, egyetlen esztendőben több, mint 350 ezer embert lőttek agyon. 1938-ban több, mint 328 ezer embert végeztek ki, 1939–40-re radikálisan visszaeesett a kivézések száma 4201 főre. Ez a jogilag is sokszor aládúcolt kivégzés-sorozat a hagyományos értelemben, ha fogalmilag pontosan akarjuk a jelenséget megragadni, nem népirtás, mivel nem irányult valamely faj ellen⁴³ , sőt, a valóságban még az osztályellenség ellen sem, hanem békidőben történelmileg példátlan méretű politikai tömeggyilkosságról volt szó. Az áldozatok – a bevezetőben jelzett okok következtében – jórészt a rendszer legodaadóbb támogatói közül kerültek ki. Verőlegény és semmiben sem vétkes hithű kommunista együtt halt meg a régi értelmiség képviselőivel vagy a kollektivizálással szembefordult paraszttal, kulákkal. “A legszerényebb számítások szerint is a nagy terror áldozatainak több mint felét a kommunisták tették ki.”⁴⁴ Sztálin a rendszer logikájának megfelelően lecserélte a politikai és katonai apparátus, az értelmiség jórészét, hogy személyéhez és hatalmához minél hűségesebb alattvalói legyenek.

Igaz tehát, hogy a náci népirtás és a Szovjetunióban lezajlott politikai tömeggyilkosságok közötti különbség tudományos szempontból nem relativizálható⁴⁵ sem eredetük, funkciójuk, eszközeik, sem következményeik tekintetében. Ám ki-ki erkölcsi érzéke szerint ítélheti meg⁴⁶ nemcsak az analógia politikai funkcióját, hanem önmagában azt a jelenséget, hogy szabad-e a népirtást, a politikai tömeggyilkosságok megítélését politikai pártharcok eszközévé tenni, vagyis szabad-e valamely rendszer önigazolásának politikai-ideológiai eszközévé tenni? Jelen sorok szerzője érvelésével a nemleges választ kívánta erősíteni.

Jegyzetek

¹ Ez a jellegzetesség még a magyar historiográfia idősebb generációinak képviselői között is jelen van. Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál akadémikusok vitájára hívom fel a figyelmet a “kommunizmus és a fasizmus” analógia új tematizálása kapcsán. Ld. Ormos Mária: Boldogság-ideológiák a XX. században. Magyar Tudomány, 10. sz. Az eredetileg akadémiai székfoglalóra Pach Zs. Pál reagált: Széljegyzet a boldogság-ideológiákhoz címen. In: Magyar Tudomány, 1995. 1.sz. 61-61-63. o. Majd Ormos viszont válasza uo. 63-65.o. A politikai publicisztika a tudatos hazudozástól a dilettáns irományokig tart, aminek semmiféle tudományos hozadéka nincs.

² Megkezdődött a GULAG különböző táborainak és táborrendszereinek feldolgozása is a dokumentumok tükrében. Az első ilyen jellegű feldolgozás a Vajtkai táborok történetét öleli fel: Viktor Bergyinszkih: Vjatlag. Kirov, 1998.

³ Ld. erről Ormos Mária-Krausz Tamás: Hitler–Sztálin. Budapest, Pannonica, 1999.

⁴ A témakör historiográfiai áttekintése részben megtalálható in: Stalinism and nazism. Dictatorships in comparison. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997.

⁵ Ld. erről: több szempontból is kritikai elemzést nyújt, néhol apologetikus felhanggal: Abbott Gleason: Totalitarianism. The Inner History of the Cold war. New York-Oxford, Oxford Univ. Press, 1995. A Slavic Reviewban és más folyóiratokban újrakezdődtek a régi viták a sztálinizmus jellegéről a nácizmussal való analógia keretein belül.

⁶ Jeff Coplon: Soviet holocaust? Voice, 1988. január 12. Magyarul ld. Múltunk, 1990. 1. sz. 100–110. o.

⁷ Az ukrán emigránsok nem véletlenül akadályozták a nácik felkutatását, hiszen lelepleződhettek mint a nácik támogatói, mint közönséges náci kollaboránsok. “Talán nem puszta véletlen, hogy az éhínségkutatás éppen akkor kapott lábra, amikor a különleges Nyomozó Hivatalt 1979-ben létrehozták.” Ekkor merült föl John Demjanjuk, a “Rettegett Iván” becenévre hallgató háborús bűnös letartóztatása. Coplon,… id. m. 109. o.

⁸ Coplon cikke óta az amerikai és angol történetírás jelentős figurái bizonyították az éhínség okainak és következményeinek Conquest állításaitól eltérő jellegét. Ld. erről például a Soviet Studies hasábjain lefolytatott vitákat a szovjetunióbeli rendszerváltás előtt.

⁹ Vö. I. Kershaw amd Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997. 101. o. és Krausz T.: Szovetszkij termidor. Duhovnie predposzilki sztalinszkovo perevorota 1917–1928. Budapest, Vengerszkij Insz. Ruszisztiki, 1997. 12-41.o. Megjegyzendő, hogy még a legszubjektívebb döntésben is, mint például Rudzutak és Tuhacsevszkij elítélése, testületi álláspont alakult ki a Politikai Bizottság ülésén, amely Központi Bizottsági határozatként született meg végérvényesen. Ld. az erre vonatkozó 1937. május 24-én kelt dokumentumot: Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Moszkva, “AIRO – XX”, 1995. Szb. Dokumentov, 156. o.

¹⁰ “1981-ben az Ukrán Kutató Intézet nagyszabású ajánlattal kereste meg Conquest-et: írjon egy könyvet az 1932–33-as éhínségről. A keserű pirulát egy 80 ezer dolláros támogatással édesítette meg az Ukrán Nemzeti Társulás (Ukranian Nastional Assotiation), egy New Jersey-ben működő régi, szélsőjobboldali tradíciójú csoport, melynek újságját Kanadában a II. világháború idején betiltották németbarátsága miatt.” Coplon id. c. 104. o.

¹¹ Idézi Coplon uo.

¹² G.S Whaetcroft: More Light on the Scale of repression and Excess Martality in the Soviet Union in the 1930s. Soviet Studies 1990. Vol. 42., No. 2., Alec Nove: How many victims in the 1930s? 1990. Uo.

W.R. Davis, B.M. Tauger,G.S. Wheatcroft: Stalin, Grain Stocs and the Famine of 1932–33. Slavic Review Fall 1995, Ez az írás válasz R. Conquest cikkére (Slavic Review 53, No.1. Spring, 1994), melyben azt fejtegette, hogy Sztálin megakadályozhatta volna az éhínséget, ha akarja – mintha Sztálinnak lettek volna “titkos gabonaraktárai”. A három kritikus így vélekedett: “Az állam látta el gabonával a városokat és a hadsereget. Ha az erre a célra tartalékolt készletekből – amelyek 4-6 hetes ellátást jelenthettek – a falvakba visznek segélyt, akkor a városokban tömeges éhínség, járványok és fejetlenség lett volna úrrá.”

¹³ Vö. Coplon…, 106–108.o. “Mindig arra törekszenek, hogy hat milliónál nagyobb számot hozzanak ki – jegyezte meg Eli Rosenbaum, a Zsidó Világkongresszus szakértője –, azt akarják, hogy az olvasó azt gondolja: Te jó ég, ez rosszabb volt, mint a Holocaust.”

¹⁴ W. Goodman: Living to Tell About the Horror of Stalin’s Camps (Stolen years PBS, N.Y., Channel 13. 1999. Márc. 2. “A voice of authentixity is added by Robert Conquest, the British historian who exposed Stalinist atrocities before that was altogether fashionable, and nothing that we hear tonight contradicts the mass of gulag testimony Post-Solzhenitsyn.” New York Times, 1999. március 2.

¹⁵ Vö. Mark von Hage: Stalinism and the politics of post-Soviet history. In Stalinism and nazism. Dictatorships in comparison. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, id. m. Cambridge Univ. Press, 1997. 285–310. o. és Krausz T.: Szovetszkij termidor. Duhovnie predposzilki sztalinszkogo perevorota 1917–1928. Budapest, Vengerszkij Insz. Ruszisztiki, 1997. 12–41. o.

¹⁶ Mark von Hagen id. c. id..m. 298.o.

¹⁷ 1999. október 31-én a “Doni hősöknek” állítottak emlékművet, ami csak része, egyetlen mozzanata a horthysta és a szélsőjobboldali tradíció politikai felértékelésének, és jelentéktelen apróságnak tűnik a holocaust végrehajtásában részt vett magyar csendőrség emlékművéhez képest. A Sára Sándor irányította Duna TV e téren különösen úttörő szerepet játszott, amikor egy több részes műsorban – melyben Szakály Sándor hadtörténész “elévülhetetlen érdemeket” szerzett – hovatovább a magyar csendőrségnek a náci népirtásban játszott szerepét bagatellizálta.

1999 októberében miépes parlamenti képviselő követelte a háborús bűnökért 1946-ban kivégzett Bárdossy László miniszterelnök rehabilitálását.

¹⁸ Ld. erről Ságvári Ágnes érdekes tanulmányát: Holocaust Kárpátalján 1941-ben. Múltunk, 1999. 2. sz. 116–144. o.

¹⁹ Ormos Mária igen sokrétű munkássága abból a szempontból is fontos a magyar tudományosságban, hogy vitára késztet és maga is polémikus hangvételű, serkenti az eltunyulónak tetsző, elméletellenes, önmagába zárkózó, sok szempontból provinciális magyar politikatörténetírást.

Ld. Ormos Mária alább hivatkozott írásait a Magyar Tudomány hasábjain vagy Ormos Mária–Krausz Tamás: Hitler–Sztálin. Budapest, Pannonica, 1999.

²⁰ Ld. e problematikáról Kornai János szocializmus-értelmezésével polemizáló írásomat: A történetietlen politikai gazdaságtan. Eszmélet, 1994. 24. sz. 157–178. o., angolul Tamas Krausz: Ahistorical Political Economics. In: Social scientist, Vol 24., 1996. 1-2.sz. (jan.-.márc.) (New Delhi) 111–127. o.

²¹ Ld. erről: Magyar Tudomány 1996. 1. számában Furet tanulmányát és 6., 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál eszmecseréjét, valamint az Eszmélet 37. számában megjelent Furet-bírálatot (Egy illúzió múltja c. könyvéről): Henri Maler: A múltat végképp eltörölni? A kommunizmus felboncolása. 58–71. o. A hírhedt – magyar nyleven mostanában megjelenő – “Fekete Könyvről” (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme, Páris, 1997.) Gilles Perrault bírálatát ld. az Eszmélet 37. számában: A kommunizmus: egy “fekete könyv” hamisításai. 82–92. o.

²² Részletesebb kifejtését ld. Ormos–Krausz id. m. 311–322. o.

²³ Ezzel kapcsolatban utalunk Omer Bartov: From Blitzkrieg to total war: controversial links between image and reality című írására in: Kershaw 158–184. o. vö. 173. o. A szerző bizonyítja sok történésszel szemben, hogy a nácizmus számára a zsidókérdés “végső megoldása” nem a Szovjetunió megtámadása után és azzal kapcsolatban fogalmazódott meg. A genocídium a rendszer egészéből jött, annak sine qua non-ja, a sztálinizmus a helyi hatalmi központokkal való harcból, a központi kultusz szükségleteiből fakadt és a már említett “rendszerfenntartó logikából”, a külső ellenség és a belső nehézségek “megfékezéséből”, ami elválaszthatatlan a gazdasági céloktól éppen úgy, mint Sztálin személyes ellenfeleinek az eltüntetésétől.

²⁴ Ezt a problémát I. Kershaw és Moshe Lewin nagyon tömören így fogalmazták meg: “While Stalin’s rule, for all its horror, was nevertheless compatible with limited rational goals, Hitler’s was not. Where, therefore, Stalinism had the capatcity to reproduce itself – once the despot seemingly bent on the destruction of anything resembling systemic rule was dead – Nazism was innately both systemless and self-destructive. These tendencies were embedded in the incompatibility of ‘charismatic rule’, the essence of the ‘system’, with the bureaucratic rule it overlaid but could not replace.” Stalinism and nazism… id. m. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997. Introduction: The Regimes and Their Dictartors: Perspectives of Comparison 13. o.

²⁵ A mai konzervatív, harciasan antikommunista történetírás maga is Sztálin nyomdokain halad, pedig ezt a fejlődési diszkontinuitást a 80-as években az amerikai történészek nagy többsége – szemben a totalitarizmus-elmélet konzervatív híveivel – még világosan leírta és különbséget tudott tenni a sztálinizmus “kultúrája” és a szovjet kultúra között, vagyis a 20-as és a 30-as évek között. (Vö. például: Bolshevik Culture. Experiment and Order in the Russian Revolution. Ed.: A. Gleason, Peter Kenez, R. Stites, Indiana Univ. Press, Bloomington, 1985.)

²⁶ Oly sok a hamisítás, a mítosz és az ellenmítosz a GULAG körül, hogy már a történelemtanárok sem igen tudják, mit is gondoljanak. Összekeveredtek az adatok, fogalmi zűrzavar keletkezett. Tudnunk kell, hogy Hruscsov kezdte a GULAG-ra vonatkozó adatok eltúlzását, hogy Sztálin híveit minél jobban diszkreditálhassa. Azóta az adatok az egyre nagyobb számok irányába mozdulnak el, de erről majd később.

²⁷ Eric Hobsbawm Szélsőségek kora c. művében (Budapest, Pannonica, 1998.) századunk e jellegzetességét igazán meggyőzően mutatja be.

²⁸ Enzo Traverso: Understanding the Nazi Genocide. Marxism after Auschwitz. Pluto Press, London, 1999. 74–75. 89–90. o.

²⁹ A legszerényebb számítások is jóval több mint ötmillió zsidó “gázüzemi” elpusztításáról szólnak. (Itt egyáltalán nem foglalkozom azzal a politikai szennyirodalommal, amely magának a holocaustnak a tényét tagadja vagy jelentőségét igyekszik kisebbíteni.) Ám jóval meghaladja ezt a számot a Szovjetunió területén a nácik által módszeresen (agyonlövés, elevenen elégetés, elgázosítás, kínzás stb.) meggyilkolt polgári lakosok (oroszok, zsidók és más nemzetiségűek) száma. A Szovjetunióban a nácik által a helyszínen kivégzett emberek száma meghaladta a 6 millió 390 ezret, közülük a gyermekek száma nem teljes adatok szerint 218 431. Vö. A. Sevjakov: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. (Eredetileg megjelent: Szociologicseszkie isszledovanija, 1991. 12. Sz. 3–11. o.) In: Népirtás a Szovjetunióban. GULAG, kuláktalanítás, náci genocídium az adatok tükrében. Szovjet Füzetek V., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1992. 69. o.

³⁰ Ld. erről részletesebben: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989.

³¹ Csak a legjelentősebb historikusokra utalok: I. Tóth Zoltán, Niederhauser Emil, Katus László, Ránki György, Berend T. Iván és mások.

³² E.Nolte: Der Europasche Bürgerkrieg 1917–1945: Nazionalsozialismus und Bolschevismus. Frankfurt, Ullstein Propilaen, 1987. Nolte bírálatáról ld. például Traveso id. m. 76–77, Karl Heinz Roth: Revisionist tendencies in historical research into German fascism. In: International Review of Social History vol. 30. No. 3 (1994) 428–455. o. A 80-as évek közepén bukkant fel Németországban ez az elmélet, miszerint a náci faji genocídium mint a bolsevikok korábbi “osztálygenocídiumára” adott válasz fogható fel. Ld. Ernest Nolte: Zwischen Geschichtslegende und Revisionismus in Historikerstreit. Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nationalsozialistischen Judenvernichtung (Munich 1987) p. és Ernst Nolte: Forever in the Shadow of Hitler? Atlantic Highlights, N.Y, 1993.

³³ Ez az analógia mint “közös alap” még Traverso érvelésében is felbukkan, aki pedig éppenséggel igen korrekt módon elemzi a problémát. Adatai pedig a 80-as évek Conquest-féle “kutatásainak” egyoldalúságait tükrözik – ezeket fentebb jellemeztük.

³⁴ A historiográfiai forrásokról ld. Gabor Tamas Ritternsporn: Simplifications staliniennes et complications sovietiques: tensions sociales et conflicts politiques en URSS 1933-1955 (Paris, 1988, Editions des Archives Contemporaines 1988). Az újabb irodalomból ld.: Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona]. [Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona]. [Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona].1987 Origins of the gulag: the Soviet prison camp system, 1917–1934 / Michael Jakobson. 1993. A GULAG egyes táborainak konkrét feldolgozása is megkezdődött már az oroszországi történetírásban, itt csak újra említem Viktor Bergyinszkih Vjatkai táborról írt, 1998-ban megjelent könyvét.

³⁵ Kershaw–Lewin szerzőpáros ezt a problémát kifejtik a már idézett Introdiction keretei között.

³⁶ Bergyinszkih, Vjatlag id.m. 100–118. o.

³⁷ Ezen a helyzeten nem változtat, legfeljebb a pénztőke természetéről alkotott véleményünket támasztja alá vagy éppenséggel finomítja, hogy a náci genocídium “melléktermékének” tekinthető aranyingóságot és fogaranyat a svájci bankok előszeretettel fizetőeszközként elfogadták a náciktól és napjainkig inkasszálják a hasznot. Ld. erről Tom Bauer: Nazi Gold. The Full Story of the Fifty-year Swiss-Nazi Conspiracy to Steal Billions from Europe’s and Holocaust Survivors. Harper Collins Publishers, New York, 1997.

³⁸ Ld. erről a legújabb kötetet: Ekonomika GULAGa i ee rol´ v razvitii strany, 1930-e gody: sbornik dokumentov / [sostavitel´ M.I. Khlusov ; pod redaktsiei V.P. Dmitrenko]. Magyar nyelven egy fiatal történész, Czéh Zoltán foglalkozik e kérdéskörrel, ld. A GULAG mint gazdasági jelenség című tanulmányát az Eszmélet 28. számában (1995.) 193–217. o.

³⁹ Más kérdés, hogy mind a mai napig a médiában a GULAG adatainak tekintetében tudatos félrevezetés történik. Elmúltak a rendszerváltás mézeshetei, amikor bárki bármit mondhatott, ám még ma is gyakran ismételgetik a több tízmilliós adatot, amelyet először nagy nyilvánosság előtt éppen egy olyan tv-vitában hallottam a riportertől (H. H.), amelyben magam személyesen vettem részt. A téma jellemző módon a vörös csillag betiltása volt a náci jelképekkel együtt. A riporter a GULAG áldozatainak számát 60 millióval kezdte, s legnagyobb rábeszélésemre sem volt hajlandó 40 millió alá menni, megmakacsolta magát, mondván, hogy ez a szám az általánosan elfogadott. Hiába publikálta a Magyar Ruszisztikai Intézet magyar nyelven a GULAG végre hozzáférhető adatait, ez a dolgok állásán mit sem változtatott: V. Ny. Zemszkov: A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV., Bp. MRI, 1992. V. Makszudov: Ez nem lehet igaz, mert ilyen egyszerűen nincs. In: Népirtás a Szovjetunióban, Szovjet Füzetek V., Vagyim Rogovin: A tömeges megtorló intézkedések áldozatainak statisztikája. In: 1917 és ami utána következett. Bp., MRI, 1998.

⁴⁰ Vö. Alekszej Sevjakov: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. In: Népirtás a Szovjetunióban. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, Szovjet Füzetek V., 1992. 61–77. o. A csaknem teljes körű adatfeldolgozás egyebek között fényt derít arra a kérdésre is, hogy hány embert végeztek ki szovjet területen: 6 390 113, ez a megszállt terület lakosságának 8,2%-a. 5 622 336 civil állampolgárt vittek ki németországi táborokba, akiknek fele ott pusztult. “Túlzás nélkül állítható tehát – összegzi mondanivalóját Sevjakov –, hogy a Szovjetunió a tömeges népirtás, a megszállt területeken előidézett éhinség és a kényszermunkára hurcolás következtében 18,3 millió állampolgárát veszítette el.

⁴¹ Ld. ezeknek az anyagoknak a publikálását, részben az újrapublikálását “Masszovie represszii opravdanü büty ne mogut.” Isztocsnik. Vesztnyik arhiva prezigyenta Roszszijszkoj Federacii. 1995. 1. sz. 117–132. o.

⁴² Vö. Zemszkov id.c. és Rogovin id.m. 139., 141. o.

⁴³ A GULAG-on tisztán nemzetiségi szempontból nem állapítható meg rasszista vagy nacionalista tendencia vagy koncepció. Az egyes nemzetiségeknek a GULAG-on való részarányát a politikai hatalom érdekei – pl. a nácikkal való kollaborálás vádja (Kaukázusi népek, németek stb. vagy a Baltikum szovjetizálása stb.) – határozták meg. Ld. a nemzetiségi összetételre vonatkozó adatokat Zemszkov id. c. A kényszer-kitelepítettek egyébként nem szerepelnek a GULAG adatai között, erre vonatkozóan ld. az ELTE Ruszisztikai Központja által rendezett nemzetközi konferencia (1999. november 25-27.) anyagát, különösen D. Amanzsolova előadását (sajtó alatt).

⁴⁴ Rogovin…145. o.

⁴⁵ Magán a GULAG-on a rabok létszáma erősen fluktuált, 1950-ben érte el a legnagyobb létszámot, a valamivel több mint két és fél milliót. A fluktuáció a legerősebb a háború éveiben volt, amikor is milliók érkeztek és milliók távoztak. Ennél az aránynál a megfelelő 1994-es mutató 2-3-szor magasabb, mivel az Oroszországi Föderáció börtöneiben, javító- és nevelőtelepein ekkor 600 ezer elítéltet tatottak fogva. 1926-ban 97 300 elítéltet tartottak fogva, ami az OSZSZK lakosságának (92 800 00) 0,1%-a volt. Ez az arány a mai Egyesült Államok megfelelő mutatóinak körülbelül ötödrésze. Rogovin 141, 143. o.

⁴⁶ A problémakörnek tisztán erkölcsi megközelítéséről ld. Carole Angier: At Last Book Which everyone Should Read. Facing the Extreme: Morality and Heroism in Auschwitz and the GULAG by Tzvetan Todorv. Weidenfeld and Nicolson, 1999. 320 pp In: Internet 6/3/99 by Tom Fox website. Hogy magam szkeptikus vagyok a problémakörnek a “totalitarianizmus sajátosságaként” való tisztán erkölcsi tematizálásával kapcsolatban, arról jelen tanulmányom nyilván tanúskodik. A GULAG mint történelmi jelenség értékeléséhez a jelen írást követő Buldakov-tanulmány kitűnő kiindulópontul szolgál.

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk óráját kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában. A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak "második hullámának" természetével kapcsolatos, ritkaság számba menő nagy értetlenségre.

Napjainkban százakra tehető a “Nagy terror”-nak és a GULAG-nak szentelt munkák száma. A 90-es évek elejétől a témával kapcsolatos oroszországi irodalom áradata lavinaként zúdul, emellett a monográfiákat és vázlatokat újságpublikációk tömege is megelőzte.¹ A GULAG-gal (formálisan nem, de lényegében helytállóan) azonosított javító-nevelő munkatáborok rendszerének intenzív tanulmányozása 1991 után két irányból bontakozott ki: a “Memorial” aktivistáinak tevékenysége és a tulajdonképpeni tudományos kutatás felől. Legelőször a felvilágosító feladatokra fordítottak gondot, a munka a személyes dokumentumokra – visszaemlékezésekre, levelekre, elbeszélésekre, ankétokra stb. – alapozódott. Aztán az archívumok feltárulásának mértékében a kutatók az alapvető dokumentumtárak anyagainak feldolgozására kezdtek koncentrálni. A memorialisták lelkesedése összetalálkozott a velük szimpatizáló levéltári dolgozók tapasztalatával. Ugyanakkor a lágerszokások tanulmányozásának hagyománya, amely az oral historyra és a vidéki archívumok anyagaira támaszkodó helyi kutatók erőfeszítésein alapszik, magától értetődően nem szakadt meg.

Mindezek ellenére a szovjetunióbeli megtorló-nevelő rendszer lényegéről hiányoznak a világos elképzelések. A GULAG-ról szóló orosz és külhoni munkák a statisztikákra helyezik a hangsúlyt², ami azt a gyanút kelti, hogy a jelenséget valamiféle, mennyiségi módszerekkel démonizálandó alvilági hatalmasságként értékelik. Szisztematikus analízis nem történik, feltűnő a regionális kutatás irányába való elhajlás, s az utóbbi években mindinkább elterjedőben vannak az ún. “emlékkönyvek”³. És bár összegyűlt az anyag a lágerek szociokulturális történetének megírására, sőt Moszkvában még múzeum is működik a GULAG művészetéről és hétköznapjairól⁴, a fenomén értelmezésében továbbra is a gazdasági nézőpont uralkodik⁵. Létezik olyan szemlélet, hogy a Szovjetunió 30-as, 40-es, sőt 50-es évekbeli sikerei kizárólag annak voltak köszönhetőek, hogy a gazdaság katonai rendszerben működött, s a GULAG mindössze ennek legpregnánsabb – ugyanakkor hihetetlenül pazarló⁶ – példája volt.

Mindemellett úgy látszik, a kutatók nézetei semmi másban nem olyan egybehangzóak, mint abban, hogy a 30-as évek terrorjának kezdeményezése kizárólag Sztálin gonosz szándékának tulajdonítható. Az általa “előre megtervezett” megtorló intézkedésekről szóló nézet vált uralkodóvá⁷. A vezér háta mögött álló vezető csekisták inkább áldozatként, semmint hóhérként jelennek meg⁸ . A terror számos okmagyarázata közül, beleértve a kispolgárnak szánt legegzotikusabbakat is – mint például a diktátor sértődöttsége az ellenzékkel szemben, akik elszakították őt a később öngyilkosságot elkövető feleségétől⁹ –, kiemelkedik az a törekvés, hogy a jelenséget a “bürokratikus klánizmus” elleni harccal hozzák összefüggésbe¹⁰.

Nem nehéz kitalálni, hogy mindemögött a “totalitaristáknak” és a “revizionistáknak” a szovjet történelem magyarázatáról folyó régi vitája húzódik meg. Az előbbiek a mai orosz történetírásban követőkre találnak az ismert szimplifikációkra hajlamos egykori “párttörténészek” széles köréből.

A hatalom eddig a GULAG-irodalomban leginkább absztrakt-mindenható fensőbbségként jelent meg, áldozatai pedig elesett és vétlen mártírokként. Arch Getty ebben kételkedni kezdett és felhívta a figyelmet Sztálin démonizálásának hibás voltára. Érvként a Jezsov és Sztálin között a KB Politbüro 1936 júniusi plénumán lezajlott vitapárbajt hozta fel, ahol előbbi a több mint 200 ezer letartóztatott párttagról beszélt, mire Sztálin kijelentette, hogy ez túl sok, elég lenne 30 ezer is¹¹. Emellett a gulag-rendszer néhány elítélt jóvoltából különösen rossz hírre tett szert organikus ostobaságai miatt, melyek általánosítva teljességgel egybeestek a szovjet szisztémával. “A tömegpusztításnak két arca van” – írta I. Szolonyevics. “Egyfelől messzire ér ‘a GPU véres keze’, vagyis a rendszer végiggondolt, és bár irgalmatlan, kegyetlen, mégsem értelmetlen; másfelől pedig működik egy aktíva (az iskolázatlan és kapzsi végrehajtók – V. B.), akik ezt a mindenki, még a GPU számára is tökéletesen felesleges kíméletlenséget a teljes értelmetlenségig viszik. Ez így megy mind a szabad világban, mind a táborokban.”¹²

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk idejét kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában.

A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak “második hullámának” természetével kapcsolatos ritka nagy értetlenségre. Innen a törekvés, hogy ezt magából a marxista tan természetéből fejtsék ki¹³, miközben elfelejtik, hogy bármilyen elmélet, utópia etatizálódása szinte automatikusan együtt jár a kaotikus-megtorló jelleg erősödésével, vagy összekapcsolódik a speciális – mind az ideokrácia ellenőrzése alól kicsúszó, mind a vele összeolvadó – büntetőszervek működésével¹⁴ .

Ugyanakkor könnyű megragadni az ösztönös és félösztönös forradalmi terrortól az erőszak állami monopóliumának újbóli kialakulásáig tartó átmenet mozgását. A bolsevik vezetés az egész polgárháború folyamán nem véletlenül hangsúlyozta folyton, hogy minden kommunistának dolgoznia kell a Csekában, de akkor ez nem hozta meg az erősödő államiság kívánta eredményt: egyes kommunisták nyíltan szemére vetették Dzerdzsinszkijnek, hogy minél több eszközzel rendelkezik hivatala, annál több üres ügyet gyárt¹⁵. 1917 októberétől a hatalom önérdekből, szándékosan vagy önkéntelenül próbálta adagolni az erőszakot. A szocális bőszültséget idővel az eszmei elkeseredés kezdte felváltani, s a megtorlás csak ezután – és korántsem egy csapásra – tud viszonylag stabil államjogi formákra találni. Ám ez utóbbinak ellentmondott nemcsak a néptömegek, de a forradalmi vezetők jogkultúrájának alacsony színvonala (ha nem teljes hiánya) is.

Mint ismeretes, az első koncentrációs táborok még 1918-ban kezdtek – többnyire spontán módon – megjelenni. Az állam csak 1919 tavaszán fogott mind az NKVD, mind a VCSK alá tartozó táborrendszer szabályozásához. 1922-ben, ez utóbbi OGPU-vá történő átformálásával az összes büntetésvégrehajtási intézmény újra az NKVD hatáskörébe került. Formálisan épp ettől az időponttól vezetik a GULAG családfáját (hivatalosan 1930. április 25-től létezik, a Szovjetunió NKVD irányítása alá 1934. július 11-én került, 1960. január 25-én zárták be és fennállása alatt nem egyszer változott a neve). Valójában maga a szovjet állam születése összefonódott egy sajátos osztálypolitikai represszióval, mely létezett az idővel ennek névjegykártyájává lett félelmetes betűszó megjelenése előtt és eltűnése után is.

Ezzel együtt helytelen lenne azt gondolni, hogy a szovjet rendszer keletkezése együtt járt a megtorlás mechanikus növekedésével, megszűnése pedig, hasonlóképp, az állami terror fokozatos leépülésével. A NEP megszülte az össztársadalmi gyanakvás atmoszféráját: a hatalom mindenhol “összeesküvéseket” vélt látni; a tömegek ugyanakkor nem értették, hogy a hatóságok miért nem büntetik a helyszíneken elkövetett gyalázatosságokat. A 20-as években megfigyelhető a politikai bűncselekményekért elítéltek számának töretlen csökkenése, aminek hátteréül szolgált – az igazat megvallva – a jobboldali eszerek demonstratív pere, a mensevikek üldözése (az utóvéd-megelőző terror sajátos formája), hajsza a hivatalos pravoszláv egyház és a “burzsoá” nacionalisták ellen, majd a politikai nyomozás általános fokozódása, később pedig az intrikus harc a “párton belüli ellenzékkel”. Ebben az időben, a köztörvényes bűnözés növekedése ellenére, a börtönbüntetés kiszabható felső határa nem lépte át a 10 évet (sőt 1922-ben levitték 5 évre), a javító-nevelő rendszer enyhe és értelmetlen volt¹⁶, új börtönök nem épültek, a “proletár” bíróság vezetői pedig arra panaszkodtak, hogy az “elvtársaknak” a büntető szerveknél “nincs kedvük lőni”¹⁷.

A “totálisnak” beállított rendszer hervadtsága a NEP éveiben abban is kifejezésre jutott, hogy 1924 után meredeken zuhant a legsúlyosabb büntetésre ítéltek száma: 1924-ben 1748, 1926-ban mindössze 880 fő, és ehhez hozzá tehetjük, hogy a sokféle amnesztia után ezen elítélteknek is csak mintegy a felét végezték ki.¹⁸ Ezzel együtt a NEP-korszakbeli fegyházrendszer annyira kusza volt, hogy igen nehéz felfejteni furcsaságait, ostobaságait, illetőleg kapcsolatát a forradalmi terrorral. Épp a 20-as évek vége, a 30-as évek eleje tűnt ki a megtorlás éles erősödésével és a Szovjetunió büntetőrendszerének szabályozottá válásával.

De vajon tisztán represszív intézmény volt-e a GULAG? A sztálini megtorlások pusztán politikai jellemzőket hordoztak-e?

A 20-as évek második felére kiderült, hogy a néptömegekben is olyan pszichoszociális változások mentek végbe, amelyek előtt maga az osztályerőszak eszméjét állhatatosan sulykoló bolsevik hatalom is értetlenül állt. A 20-as évek közepéhez kötődik a korábban elképzelhetetlennek tartott öngyilkossági hullám a párt és a komszomol soraiban¹⁹. Közismert, hogy a szuicidalitás összefügg a társadalom szociálisan determinált lelki folyamataival, betegségeivel. Ám ebben az esetben kiemelendő, hogy a lakosság a bűntett és a büntetés “igazságos” egyensúlyának érzetét veszítette el, s ez sokakban erősítette a bűntudatot. Megemlíthető a forradalmi célok megvalósulatlansága miatt érzett csalódottság is.

1927 júniusában az Orosz Föderáció Népbiztosok Tanácsának és ÖKVB-jének bizottsága megkezdte a büntetőpolitikával kapcsolatos munkáját. Ürügyként formálisan mindössze a börtönhelyek számának elégtelensége (újak elvi okokból nem épültek, a régiek pedig használhatatlanná váltak), valamint a bírósági és nevelő intézmények munkájának nem kellő hatékonysága szolgált. Gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy az Október győzelme utáni évtizedben olyan negatív jelenségek mutatkoztak a társadalmi életben, amelyeket a diszciplináris átnevelésre alapozott rendszer segítségével sehogy sem sikerült megoldani.

Világossá vált, hogy – noha a szovjethatalom ténylegesen győzelmet aratott az ellenforradalom felett, és az ezzel összefüggő bűncselekmények visszafordíthatalanul csökkentek – a részeges huliganizmus (különösen a munkások körében) és a nemi erőszak (elsősorban falun) fenyegetően kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. A politikai “fehérbandita” figuráját elnyelte a múlt, a helyét viszont elfoglalta a nem ritkán párttagkönyves nagybani sikkasztó (a teljes létszám 13%-a volt ilyen). Ily módon pont a gazdasági bűncselekmények “ragadtak le” állandóan a vizsgálati szakaszban²⁰. Ezen túlmenően a börtönöket állandóan tehermentesíteni kellett, aminek következtében valahogy munkásból kevés, “naplopó elemből” pedig sok került szabadlábra. A foglyoknak eltávozási joguk volt, ennek eredményeként “kijárt” az ellenforradalmárok 29%-a, a sikkasztók 23%-a és a gyilkosok 44%-a, emellett a fegyőrök mindenhol szenvedélyesen kártyáztak a rabokkal²¹. Kiderült, hogy a parasztok nem értik a bíróságok engedékenységét a lótolvajokkal szemben, s még jobban megdöbbentek, amikor a felettük való önbíráskodásban résztvevők egy cellába kerültek a bűnözőkkel²². Meglepően magasnak tűnik a feltételes szabadságvesztés túlsúlya olyan esetekben, mint a sikkasztás (25%) vagy a gazdasági bűncselekmények (30%). Egészében véve a kényszermunka kiépültsége is teret vesztett (1922-ben az ítéletek 23%-a, 1926-ban 13%), szervezettsége rendszerint kritikán aluli volt. Akárcsak a száműzetés működtetéséig, most is a bűnözésnek az egyik kormányzóságból a másikba való átszivattyúzási formájává minősültek²³. A hatalom maga hozta létre a kaotikus társadalmi környezetet.

Napvilágra került még egy érdekes részlet. Továbbra is érvényben maradt a törvényi büntetés a gondatlanságért – ennek konkrét gyakorlati alkalmazását akkor nem tudta megérteni senki²⁴ . A 20-as években még nem terjedt el össztársadalmilag a “kártevő” univerzális definíciója, mely később villámgyorsan alakította át az absztrakt jogterületet a gyermekkori lidércnyomásokból ismert, ijesztő, földön túli lények hierarchiájává, ami ellen harcolva minden eszköz elfogadhatónak bizonyult.

Jellemző, hogy a negatív szociális jelenségek leküzdésekor a hatalomnak eszébe sem jutott állandóan a közvéleményhez fordulni segítségért – ezt a társadalom mindig önként tette meg. A NEP éveiben korábban soha nem tapasztalt aktivitással jelent meg a nép és a hatalom közti érintkezésnek egy alapjaiban új párbeszéd-formája. Ennek legjellemzőbb részét alkották a mindenféle feljelentések a “régiek” ellen, a kispolgári tyúkpereskedésekről már nem is beszélve. A feljelentések jelentős hányadát az úgynevezett “lisenyec”-ek levelei tették ki, vagyis olyan embereké, akiket “osztályelv” alapján fosztottak meg állampolgári jogaiktól.

Ahogy az lenni szokott, a megtorlás a hatalom részéről primitív társadalmat stabilizál, és ellenkezőleg, elutasítása vagy hirtelen gyengülése a szociális gondolkodás átprogramozásának olyan formáihoz vezet, amelyek megingatják a korábbi alapértékeket. A posztforradalmi káosz ráadásul a zendülés zűrzavaránál messzebb vezető következményekkel is bírhat. A csúcson ezt sajátosan “reagálták le”. Egyebek között 1927-ben, a Népbiztosok Tanácsa és az ÖKVB által felállított, büntetőpolitikával foglalkozó bizottság munkája során két sarkalatos nézőpont alakult ki a bűnözés kiirtásával kapcsolatban. A. B. Lunacsarszkij, tekintélyes kulturális népbiztos úgy vélte, hogy az ellenséget “100-szor kíméletlenebbül kell lőni”, meg kell különböztetni a köztörvényes bűnözőtől, ez utóbbiak tömegét jobb átnevelni – a visszaesőket leültetni, a többit “megfélemlíteni”. “A bűnözőhöz, társadalmunk beteg tagjához úgy kell viszonyulni, mint a kificamított ujjhoz, gyógyítani és ápolni kell”²⁵. Egyértelmű, hogy a forradalmi idealizmus vagy a doktrinális széplelkűség visszamaradt formájával van dolgunk.

A másik szélsőséget G. G. Jagoda képviselte. Kijelentette, hogy az országban “a büntetőpolitika teljes hiánya uralkodik”: a rendőrség körében virágzik a “korrupció, részegeskedés, botrányos viselkedés”, a bíróságokban pedig a tisztogatások ellenére hemzsegnek a “fehér tisztek, régi csinovnyikok”. A legsürgősebb feladat – vélte – “nem büntetni és nem leültetni, hanem így vagy úgy odahatni, hogy több bűnözés ne legyen”. Ilyen feltételek között a Büntetőtörvénykönyv megengedhetetlen luxus, hisz a munkapad mellett álló dolgozó nem képes eligazodni a jogi finomságokban. A Btk.-t “rövid instrukciókkal” kell felváltani. Kezdeti lépésként egész egyszerűen meg kell semmisíteni a visszaesőket²⁶.

Tudatosan vagy önkéntelenül, Jagoda arra mutatott rá, hogy a formális jog önmagában épp azt a paternalista megtorló jelleget tagadja, amelyet a tömegek képesek voltak felfogni. A javító-nevelő intézményekért felelős személyek megérezték, hogy a rendszer nem bírja ki a törvényi procedúrát és könnyen összeomolhat. A szakemberek meglepődtek a szovjet bírósági eljárások eredménytelenségén, és ezért támogatták az “egyszerűsítését” szorgalmazó javaslatokat²⁷. Jellemző, hogy 1928 májusában az Igazságügyi Népbiztosság testületi ülésén N. V. Krilenko felszólalt a proletárállam ellen elkövetett bűncselekményekért végrehajtott “megtorlások patikamérlegen való méregetése” ellen. Még az a javaslat is felmerült, hogy a “kártevőket” az “átnevelés” időtartamának meghatározása nélkül küldjék a táborokba. Az ehhez hasonló újítások hátterében az az általános eszme állt, hogy “a jog folyamatos és rugalmas hozzászoktatás a szocialista építés soron következő feladataihoz”²⁸. Az ilyen elgondolások már korábban követőkre találtak az alsó szinteken. Elviekben a hatalom rendelkezett a szükséges alulról jövő sugalmazással arról, hogy milyennek kell lennie, és saját érdekében hogyan oldja meg a felzaklatott szociális közeg “lokalizálásának” feladatát. Minden a vezetőségnek a gonoszság kiirtására irányuló elszántságán múlott. S mivel épp ebből nem volt elég, előbb vagy utóbb be kellett hogy következzen a pszichikai törés.

1928-ban kitört az úgynevezett szmolenszki botrány: 150 vezető funkcionáriust kizártak a pártból, a kormányzósági pártbizottság 77%-át, a kerületi 85%-át, a megyei 60%-át leváltották, a komszomolból eltávolították majd minden hetedik tagot, elítéltek 118 embert²⁹, hármat közülük halálra. Számításba jöhet, hogy a szmolenszki kormányzóság nyíltan szembeszállt a központtal a “nagy áttörés” kérdésében. Ám ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően zajlott a “sahti ügy”, majd egy sor egyéb, főként részegeskedéssel, fajtalankodással, az állami tulajdon hűtlen kezelésével, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos regionális “fekélyt” tártak fel³⁰, akkor világossá válik, hogy itt inkább a központi hatóságok erőtlenségének félhisztérikus akciójával van dolgunk, mely abból a felismerésből fakadt, hogy az alsó szintű apparátus képtelen “normális” rendben dolgozni.

A büntető hatalom aktivizálódásának lehetőségét meggyorsította a kényszerű átmenet a világforradalom pszichológiájából az ostromlott erőd pszichózisába. Ez már a kínai forradalom kapcsán jelentkezett, amikor is a kommunisták győzelmeit felváltotta a kuomintang-fordulat. A kapcsolatok romlása Nagy-Britanniával, mely akkoriban az imperializmus védőbástyájának számított, valóságos pánikot eredményezett mind a vezetésben, mind az egyszerű nép körében. Ezt még kiegészítette P. L. Vojkov követ meggyilkolása Lengyelországban. Magától értetődik, a Szovjetunió reális fenyegetettségéről ekkortájt egy szó sem volt igaz³¹. Mégis, az ország vezetésén kezdett eluralkodni a zűrzavaros félelem, mely kifejezésre jutott a Szovjetunió és a kapitalista környezet közeli jövőbeni elkerülhetelen háborújának hivatalos elismerésében³², a Kína³³ és Nagy-Britannia elleni háborúról terjengő ostoba pletykákban, egészen addig a képzetig, hogy az angol csapatok már Ogyesszában vannak³⁴. Következett a kém-mánia hisztériája, mely azután átfordult a “kártevők elleni harc” elhúzódó kampányába. Általánosságban a társadalom vonakodott elismerni a szovjetkormány cselekedeteinek ésszerűségét, amikor nem üzent háborút a “világ lealjasult népeinek”³⁵, egyes munkások eljutottak annak kijelentéséig: “meg kell hirdetni a kegyetlen háborút, hogy javítsuk a tömegek hangulatát, hisz az súlyosan romlott”³⁶.

Létezik olyan nézőpont is, hogy a GULAG, amely a kollektivizálás és a kulák-deportálás legjelentősebb másodlagos következménye volt, most a szovjetrendszer fő komponensévé vált³⁷. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gulag-ritualisztika szünet nélkül magába foglalta az “átgyúrás” propagandaeszméjét³⁸. És valóban, a 30-as évek terrorja inkább mondható emocionálisnak, irányítatlannak, mintsem tervezettnek.

A GULAG-áldozatok összetételének vizsgálatakor még egy sajátos nehézség merül fel. Ismeretes, hogy a hatalom saját politikai ellenfeleit állandóan a büntetőtörvénycikkek alapján ítélte el, másik oldalról viszont a bűnözőkre időnként a politikai paragrafusokat “ragasztotta”. A GULAG-on belül létezett az elítéltek saját hierarchiája: a táborvezetés sokkal tisztelettudóbban bánt a köztörvényesekkel, a politikaiak a legalacsonyabb rétegnek számítottak a zónában, bár mint “specialisták”, itt is kiügyeskedték a “felzárkózást”.³⁹

De vajon tervezetten volt-e represszív a GULAG-rendszer? Egyáltalán nem, hiszen a szovjet struktúrában eredendően szemben állt a hagyományos paternalizmus és a forradalmi osztály-ideokrácia alapelve.

A “szociális” és az “állami” erőszak változó viszonya csakúgy, mint a társadalom betegségeinek az állam terrorisztikus monopóliuma felé történő váltási folyamata – a korabeli számok viszonylagossága ellenére is – statisztikailag könnyen leírható: 1918. január 1-én Oroszország területén 606 börtön működött, 1918 októberében (a “vörös terror” tetőfokán) 304, 1919-ben 217⁴⁰ . Ugyanakkor 1920 elejére már 34 koncentrációs tábor létezett (8.660 elítélttel), 1920 végén 84 (25.336 fő), 1922-ben pedig 120, 40 ezer fogollyal. Eközben némileg változott az állomány osztályösszetétele: a “burzsoák” helyett az alapkontingenst parasztok (39%) és munkások (34%)⁴¹ alkották. Fokozatosan a létszám is megközelítette a forradalom előtti szintet. A rendszer megtorló jellegét szentesítő 1921-es büntető törvénykönyvben megjelent két jellemző alapelv: a bűncselekmények osztály, állami és személyi jellegű szétválasztása; a szükség a bűntettet kikényszerítette-e vagy sem. A NEP idejében a javító-nevelő hálózat közelített a megszokott paternalista optimumhoz – épp ez volt az, amire a vezetők felfigyeltek.

Szigorúan véve a GULAG egyáltalán nem volt szokatlan jelenség Oroszország ezeréves történelmében. Egyes szerzők egy sorba állítják Rettegett Iván opricsnyikjait, I. Péter gárdistáit és a csekistákat, kiterjesztve a “rendkívüli állapotok” genealógiáját egészen a mai modern Rendkívüli Esetek Minisztériumáig⁴² . Való igaz, a sztálini táborokban erővel kényszerítettek dolgozni, dolgozni és dolgozni a szovjet állam javára. Viszont Oroszországban régóta bevett volt a robotmunka, a hatalom sohasem riadt vissza használatától új területek és a termelés kisajátítására. M. Malia teljesen logikusan úgy tekint a GULAG-ra, mint a munkások jobbágymódszerrel történő röghözkötésének eszközére⁴³ . Hozott-e a GULAG bármilyen újdonságot az ezeréves orosz történelembe? Tudott volna-e a szovjet rezsim a GULAG nélkül létezni?

Az a benyomás támad, hogy a GULAG semmi többet nem jelentett, mint “szigetvilágot”; a külsőre büntető-nevelő intézmény a Szovjetunió népgazdaságának sajátos vázát és egész rendeltetésének specifikusan koncentrált kifejezését jelenti. Más dolog a GULAG földrajza. Ezen keresztül ítélhető meg az “új” területek kisajátításának prioritása, pontosabban azoké, amelyek normális módon való megszerzése még egy ilyen hatalmas állam számára is, mint az orosz, nehézségekbe ütközött.

A GULAG-ról már idézett tisztán statisztikai adatok bőséges anyagot adnak a szovjetrendszer egészéről és történelmi evolúciójáról való gondolkodáshoz. Egyes szerzők 20 millióra becsülik a politikai repressziók halálos áldozatainak számát⁴⁴. Kétségtelen, ez többszörös túlzás, ami azzal is összefüggésbe hozható, hogy az áldozatok tömege esetében lehetetlen megállapítani, hogy politikaiak vagy köztörvényesek voltak-e.

Vessünk egy pillantást a javító-munkatáborok elítéltszámának dinamikájára. 1935-ben a foglyok száma meghaladta az 1 milliót, a háború kezdetekor 2,35 millióan voltak, aztán következett egy nagyfokú csökkenés, majd a háború után újabb emelkedés, s 1953-ra a táborlakók létszáma meghaladta a 2,5 millió főt⁴⁵. Természetesen ezek messze nem a teljes adatok. Minimum hozzá kell ehhez adni a kényszer-kitelepítettek hatalmas számát, akik mintegy el is mosták a határokat zónalakók és “szabadok” között. A megtorlás következő hullámait szokás elkülöníteni: 1. kollektivizáció, 2. “Nagy terror”, 3. harc az úgynevezett burzsoá nacionalizmussal a nyugati területek 1939–1940-es csatolása kapcsán, 4. a Nagy Honvédő háború következményei (vétkes katonák, nemzeti kisebbségek), 5. kollaboráns tevékenység. Az ezt követő hullámok nem voltak annyira szembetűnőek, de jellemző maradt a hatalom kényszeres reakciója az állam stabilitásának bármiféle fenyegetésére (beleértve a kiagyaltakat is).

Hozzá kell tenni, hogy a “szigetvilág” körvonalai nem csak elítéltekkel töltődtek ki. 1939-es adatok szerint az NKVD alatt működő intézmények lakossága 3,7 millió embert tett ki. Ebből az “A” kontingens (adminisztratív és operatív csekista egységek, az NKVD határőr és belügyi csapatai) 366 ezer, a “B” (a rendőrség iskoláinak és részlegeinek állandó és ideiglenes állománya, tűzoltóság, a börtönök, táborok, kolóniák, munkatelepek állami és önkéntes tagjai) 269 ezer, a “C” (elítéltek és őrizetesek a börtönökben, táborokban, kolóniákban, munkatelepeken) 3,1 millió fő. A rendszer elképesztően ormótlan volt. Az NKVD adatai szerint 1939. január 1-én 350 ezren ültek börtönben, 365 ezren a munkatáborokban, a GULAG-munkatelepek számadásain pedig 990 ezer fő szerepelt. Abban az időben az elítéltek legnagyobb létszámát a BAM-táborok lakói tették ki – 260 ezer embert. Többségük ipari és építő (531 ezer), mezőgazdasági (234 ezer) és fafeldolgozó (231 ezer) hatóságok kezelésébe tartozott. A gulag-lakosság 79%-át férfiak alkották, közülük mintegy 60% a 30 év alatti személy. A nők és a gyerekek az úgynevezett munkatelepeken koncentrálódtak. Megjegyzendő, hogy a GULAG-on az országos átlaggal összevetve többen voltak mind a képzett, mind az iskolázatlan rétegből – a rendszer összemosta a “szélsőségeket”, a politikai-ellenzéki és a “tudatlan” elemeket.

Persze a dolog lényege nem a személytelen számokban van. A rendszer nemcsak az utópista eszme egy meghatározott fajtájára támaszkodott (az elítéltek teljes átnevelése), ami aztán átnőtt egyfajta “progresszivista” minőségbe (rentabilitás majd gazdasági hatékonyság), hanem az állami paternalista-jobbágyi hagyományokra is. Ez utóbbi szempontból végképp nem irányult “a szocializmus számára haszontalan”, “osztályidegen”, kártékony” stb. embertömegek megsemmisítésére és kiselejtezésére; akiktől a rendszer meg akart szabadulni, azt kivégezték. A szovjet rendszer bizonyos értelemben túlságosan is nagy feladata abban állt, hogy alattvalóit fegyelmezetten termelő tömeggé, sajátos fajta “öntudatos” munkássággá formálja át. Mivel azonban változott az eszmei-termelési szituáció, a lágerhálózat fejlődésének meghatározott szakaszában egyforma közönnyel kezdte elnyelni a politikaiakat, a köztörvényeseket, a hadifoglyokat, a munkára mozgósítottakat. Ezzel együtt, fennállásának egyéb periódusaiban nem úgy kell tekintenünk a GULAG-ra, mint egy különös szociális ülepítőre, hanem olyan részlegre, amely a hatalom számára lényeges “állami-gazdasági-társadalmi” feladatokat lát el.

Köztudott, hogy a GULAG elválaszthatatlan az “évszázad építkezéseitől”, de emellett a nyersanyag-komplexum és a népgazdasági infrastruktúra elsődleges kiszolgálója volt. Ugyanakkor kevéssé ismeretes a munkatáborok bevonása szovhozok építésébe és a bennük folyó munkába⁴⁶ , köztük a szűzföldeken, a halászatban, közszükségleti cikkek gyártásában, mezőgazdasági munkákba a csecsemőotthonok, kórházak, úttörőtáborok ellátására, állami üdülők építésébe Kiszlovodszkban, Esszentukiban, Zseleznovodszkban, az “Sz-25”-ös berendezés felállításába az Akadémia Fizikai Intézete számára és az “M”-ébe Dubnában. A szovjethatalom igazából semmilyen területen, még a “legjelentéktelenebbeken” sem tudott meglenni a kényszermunka alkalmazása nélkül. Olyanok is kiderültek, hogy például a volgai németek kitelepítésekor az ottani szovhozok 1942-ben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átkerültek az NKVD kezelésébe – vagy a szovjetgazdaságokat állította valaki a táborok egyfajta példaképéül, vagy a “zónák” tudtak idővel átalakulni a mezőgazdasági munka “legelöl járó” szervezetévé. Ismeretes, hogy a gulag-szovhozok száma az 50-es évek elejére érte el a csúcsát, később ehhez hozzájött még néhány tucat vállalat. Napvilágra kerültek a GULAG egyéb sajátosságai is. Elképesztő nemcsak a vezetőség hihetetlenül gyors rotációja, de az is, hogy gyakran letartóztatták és elítélték őket – és nemcsak a sokféle visszaélésért, a “munka széteséséért”, “hatalmi túlkapásért”, de az “elítéltek magas halálozási arányáért” is.⁴⁷

És ez nem egyszerűen a tisztán termelési feladatok megoldása közben végzett “káderkiválasztási és -csoportosítási” munka; az ideokrácia elvből nem választotta el a pásztort a hitközségtől. A szovjet represszivitás sosem vesztette el paternalista vonásait, nem véletlenül működtek gyógyító és rokkant munkatáborok, sőt, ez utóbbiak szervezését nem ritkán maguk az elítéltek kezdeményezték a szocialista építés feladatainak “optimizálása” céljából. A GULAG egyáltalán nem jelentett jogi hatalmaskodást, saját keretein belül mindig az erőszak adagolására törekedett.

A sztálinizmust és a hitlerizmust leginkább megtorló jellegük formális-statisztikai mutatói alapján szokták összevetni⁴⁸, ritkábban antikapitalista “rokonságuk” révén, noha minden “egyezés” ellenére is céljaik és funkciójuk eltérőek voltak. A nyugati elemzők többsége napjainkban mindkét esetet a terrorisztikus elhajlás kontextusában értelmezi, a maga módján gyónva meg hajdani elragadtatását a “szocialista építés” grandiozitásától. Ám előbb vagy utóbb muszáj lesz elismerni, hogy a sztálinizmus egyáltalán nem tűzte ki konkrét céljául a nyugati értelmiség ördögi megtévesztését, zömében tisztán oroszországi feladatokat próbált megoldani, még akkor is, ha állított fel globális célokat és formálisan az európai tradíciók örököseként lépett fel. Ugyanakkor, amennyiben a hitleri Németországban a zsidó vagy a kommunista tisztában volt azzal, hogy őt zsidó vagy kommunista minőségében semmisítik meg, a sztálini áldozatok leggyakrabban csak tippelni tudtak arra, hogy mi a vétkük a vezér szemében. Utóbbi esetben ez egyben a paternalista hatalom megerősítésének különleges formája is volt az “öncélúan ostoba” megtorláson keresztül.

A GULAG története egy gyenge, sőt félelemben élő, mindenesetre messze nem “totális” rezsim története. A sztálini rendszer inkább e sajátosságaiból, “ingadozásaiból”, semmint “emberevő” természetéből fakadóan büntetett. A hatalom a repressziók segítségével mindenki szemében “igazságos” hatalomként próbált feltűnni. Előttünk a “cinkos áldozat”⁴⁹ fenoménja – a körön belül mindenki mártírnak érezhette magát. Valóban, a GULAG-on nemcsak a foglyok, de az őrök is a megtorlás Damoklesz kardját érezték fejük felett. Ugyanakkor még valamit figyelembe kell venni: az orosz állampolgárok jelentős része a 30-as években hitt a “kártevők” és a “kémek”⁵⁰ létezésében, nem fért ugyanis a tudatukba a látható ellentmondás a Sztálin által kitűzött célok és az alsó szinteken uralkodó káosz között.

A hivatalos adatoknak megfelelően 1927–1938-ban 681.692 embert végeztek ki⁵¹. Természetesen az áldozatok valós száma sokkal több volt: rengetegen haltak meg “fegyveres ellenállás” vagy “szökési kísérlet” eredményeképp; a GULAG kontingensének bármily jelentős emelkedése a halálozás növekedését vonta maga után. Egyes számítások szerint az áldozatok száma ezekben az években 1–1,5 millió fő körül mozgott⁵². Bárhogy is volt, mindkét adat a “hisztérikus” megtorlás, nem pedig a “szisztematikus” büntetés kategóriájába esik.

Egyes szerzők úgy vélekednek, hogy a “Nagy terror”, bármennyire is irracionálisnak hat bizonyos szemszögből, végső eredményként a társadalom konszolidálódását hozta⁵³. Véleményük szerint a “jezsovi korszak” lezárultával a rendszer kevésbé megtorlóvá vált, az elítéltek száma jelentősen apadt. Ez részben vitatható. A sztálinizmus továbbra is “gyenge” hatalom maradt, aligha helyes tehát bármiféle társadalmi konszolidációról beszélni. Továbbá a valóságban, 1939-ben a GULAG létszáma mindössze 120 ezer fővel csökkent. Végbement a börtönök némi tehermentesítése, emellett viszont erősödött a tábortevékenység termelő jellege, szigorodott a fenntartása, ami automatikusan a halálozási ráta emelkedését vonta maga után. Formálisan 1938 jelenti a terror csúcspontját, de Berija, mindenesetre, kitolta a GULAG határait, megépítve a “saraskákat”⁵⁴. 1940-ben a börtönöket, táborokat, telepeket 560 ezer rabbal bővítették – túlnyomórészt “osztályidegen” elemekkel Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából, Lengyelországból, Moldáviából, a Baltikumból.

A gulagrendszer egyik alapsajátossága fejeződik ki abban, ahogyan a Nagy Honvédő Háború kezdetén a fogolyevakuáció történt. Az 1941 júniusában született Berija-parancs rendelkezik azoknak az őrizeteseknek az elszállításáról, “akikkel kapcsolatban a további nyomozás elengedhetetlen mint diverzáns, kém-, terrorszervezet és ellenséges ügynökség tagjai” ellen, rendelkezik továbbá a gyermekes anyák szabadon bocsátásáról (kivéve “az ellenforradalmi tevékenységért, banditizmusért elítélteket, a visszaesőket, továbbá a németeket, lengyeleket, litvánokat, letteket, észteket, finneket, románokat, olaszokat, magyarokat”), valamint azok elengedéséről, akik jelentéktelen bűncselekményekért vannak fogva tartva; és rendelkezik a maradék kivégzéséről. Az eredmény az lett, hogy a parancs által érintett 141,5 ezer emberből kiengedtek 7,4 ezret, kivégeztek 9,8 ezret, útközben meghalt 1 ezer, zendülés leverése közben 674, továbbá “az őrkíséret törvénytelenül lelőtt” 769 embert⁵⁵. Kijelenthető, hogy a hatalom szívesebben részesítette előnyben a kivégzést, mint a szabadon bocsátást, emellett az elengedés semmiképp sem vonatkozhatott a “gyanús” nemzetiségek képviselőire. Ugyanakkor a vezetés, még extrém helyzetekben is ellenségei “törvényes” megsemmisítésére törekedett, vagyis minden erejével próbálta paternalista imidzsét fenntartani. Ezenkívül mindent megtett az őrök stb. fegyelmezésére.

A háború győzelme esetére várt amnesztia a politikai foglyok számára hatalmas kiábrándulást hozott – a köztörvényeseket engedték ki⁵⁶. Idővel a helyzet még tovább romlott. Megjegyzendő, hogy 1948-tól elkezdték a táborokba irányítani az úgynevezett “ismétlőket”, vagyis azokat, akiket a 30-as évek végén ítéltek 10 évre. Idetartoztak a megtorlás áldozatainak gyerekei is. Ugyanekkor kezdik szervezni a “speciális rendszerű” táborokat a “szovjetellenesek” és az “ellenforradalmárok” számára. Ez időre datálódik az ukránok (2,4-szeres), beloruszok (2,1-szeres), litvánok (7,5-szörös), észtek (3,5-szörös) arányának emelkedése a táborlakók között. És a vezetés ismét “korbáccsal” és “kaláccsal” manipulált, amibe nemcsak a halálbüntetés ideiglenes eltörlése tartozik. 1949-ben L. P. Berija javasolta a 800 grammos kenyérfejadag 900 grammra emelését (a háború előtt 1100 gramm volt), az egyéb élelmiszerekre pedig visszaállították a háború előtti normákat. Ám ezeket az intézkedéseket kizárólag a gazdasági célszerűség diktálta: úgy számolták, hogy a “szocializmus építésén” végzett “élmunkához” 3000 kalória bőven elegendő (más kérdés, hogy a “zónán kívül” is voltak jelentős területek, ahol nem jutott több kalória. Ugyanebben az időben érte el rekordját az úgynevezett speciális telepesek száma, aminek túlnyomó részét deportált nemzetiségek tették ki. Összlétszámuk 1953. január 1-én elérte a 2 millió 753 ezer főt. Mellesleg tömegük magába foglalta a “szovjetellenes illegalitást” és az “árulókat” (a ténylegeseket és az ártatlanokat) csakúgy, mint a “kuláktalanítottakat”. Ily módon az “ukrán nacionalisták” száma 175 ezerre rúgott, a “vlaszovisták” pedig 58 ezret számláltak a speciális telepesekből.

Létezik olyan nézőpont, amely szerint 1951-től “kidomborodott a lágergazdaság válsága”⁵⁷, s ez vezetett a GULAG lebontásához. Ám a gulag-gazdaság így működött már a 30-as évek elején is, ami az akkori táborparancsnokok számára is világos volt. Valószínűleg arról lehet szó, hogy a társadalomban kezdett tudatosulni a GULAG abnormalitása, és a maga módján ezt jelezte is a hatalom felé. Kétségtelenül az is hatott, hogy a hruscsovi vezetés igyekezett látványosan elhatárolni magát a “sztálini” bűnöktől.

Meglehet, a GULAG-jelenséget igen egyszerű megmagyarázni. A szovjethatalom haladónak kiáltotta ki magát, valójában pedig a forradalom, a kolosszális társadalmi megrázkódtatás után a társadalom és a hatalom rendkívül archaikusnak bizonyult pszichoszociális töltete szempontjából. “Totális” sosem volt. Ebből fakad a represszió oly szörnyű elszabadulása – az elmaradott tömeget semmi sem szilárdítja meg úgy, mint az áldozat és a mártíromság.

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a GULAG-ot mint a nép és vezetőinek “történelmi eltévelyedettsége” által előhívott “hisztérikus terror”-t értékelni és újraértékelni. Továbbá mindaddig, amíg nem sikerül kideríteni, miért és milyen erők által zuhant a kommunista (orosz-birodalmi?) hatalom (és nem a vezetők) a gyakran elállatiasodott megtorlásba, és hogy a tömeg miért nem tudott nemhogy ellenállni ennek a kísértésnek, de még támogatta is azt, addig az oroszok nincsenek bebiztosítva a GULAG megismétlődése ellen.

Jegyzetek

¹ Ld.:Tyerror: tragegyija revoljucii. “Kruglüj sztol” LG // Lityeraturnaja gazeta. 1990. augusztus 15.; G. Kalinyin: CsP v Rübinszkoj CsK // Szevernüj kraj (Jaroszlávl). 1992. október 13; N. A. Kozsevnyikova,: Iz isztorii Grjazoveckoj CsK // Gorodok na Moszkovszkoj doroge. Isztoriko-krajevedcseszkij szbornyik. Vologda, 1994.; A. L. Litvin: Krasznüj i belüj tyerror v Rosszii. 1918–1922 gg. Kazany, 1995.; L. P. Rasszkazov: Karatyel’nüje organü v processze formirovanyija adminyisztratyivno-komandnoj szisztyemü v Szovjetszkom goszudarsztve. (1917–1941 gg.). Ufa, 1994.; M. N. Petrov: BCsK-OGPU: pervoje gyeszjatyiletyije (na matyerialah Szevero-Zapada Rosszii). Novgorod, 1995; Policija i milicija Rosszii: sztranyicü isztorii. Moszkva, 1995; A. Sz. Sztikalin: Kolonyii i tyur’mü v Szovjetszkoj Rosszii. Jekatyerinburg, 1997.

² Ld.: B. A. Jakovlev: Koncentracionnüje lageri SzSzSzR. München, 1955.; J. Bunyian: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917–1921. Documents and Materials. Stanford, 1967.; E. M. Giljarov – A. V. Mihajlicsenko: Sztanovlenyije i razvityije ITU szovjetszkovo goszudarsztva (1917–1925 gg.) Domogyedovo, 1990.; V. N. Zemszkov: GULAG (isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) // Szociologicseszkije isszledovanyija. 1991. No. 6.; V. N. Zemszkov: Zakljucsonnüje v 1930-e godü: szocial’no-demograficseszkije problemü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1997. ? 4.; M. G. Gyetkov: Szogyerzsanyije karatyel’noj polityiki szovjetszkovo goszudarsztva i jejo realizacija pri iszpolnyenyija ugolovnovo nakazanyija v vigye lisenyija szvobodü v tridcatüje-pjatyigyeszjatüje godü. Domogyedovo, 1992.; M. Jacobson: Origins of the Gulag: The Soviet Camp System 1917–1934. Lexington, 1993.; J. Arch Getty–G. T. Rittersporn–V. N. Zemskov: Victims of the Soviet Penal System in the Pre-War Years: A First Approach on the Bases of Archival Evidence // The American Historical Review. 1993. Vol. 98. No. 4.; Stalinist Terror: New Perspectivies. Ed. by J. Arch Getty and R. T. Manning. Cambridge, 1993.; E. Bacon: The Gulag at War: Stalin’s Forced Labor System in the Light of the Archives. London, Basingstoke, 1994.; R. Stettner: “Archipel GULAG”: Stalins Zwangslager: Terrorinstrument und Wirtschaftsgigant: Organisation und Funktion das Sowjetischen Lagersystems. Frankfurt a/M.,1996.; Sz. A. Kraszil’nyikov: Rozsgyenyije GULAGa: diszkusszii v verhnyih eselonah vlasztyi: Posztanovlenyija Politbjüro CK VKP(b), 1929-1930 gg. // Isztoricseszkij arhiv. 1997. ? 4.; Ju. Sztecovszkij: Isztorija szovjetszkih represszij. T. 1-2. Moszkva, 1997.; GULAG: jevo sztroityeli, obitatyeli i geroji. Moszkva – Sankt-Peterburg, 1998.; N. Werth: Un etat contre son peuple // Le livre noir du Communisme: Crimes, terreur, repression. Paris, 1997.; V. B. Konaszov: Szugyebnoje preszledovanyije nyemeckih vojennoplennüh v SzSzSzR. Vnyesnyepolityicseszkij aszpekt problemü. Moszkva, 1998.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij i pravozascsitnoje dvizsenyije v Rosszii. Jekatyerinburg, 1999.

³ Ld.: E. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”. Szmolenszk, 1995.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij v Nyizsnyetagil’szkom regionye Urala, 1920-nacsalo 50-h gg. Nyizsnyij Tagil, 1996.; L. I. Gvozdkova: Isztorija represszij i sztalinszkih lagerej v Kuzbasze. Kemerovo, 1997.; N. A. Morozov: GULAG v Komi kraje. 1929-1956. Sziktivkar, 1997.; N. A. Morozov: Oszobüje lagerja MVD SzSzSzR v Komi kraje (1948–1954 godü). Sziktivkar, 1998.; Polityicseszkije represszii na Dal’nyem Vosztoke SzSzSzR v 1920-1950-e godü. Vlagyivosztok, 1997.; Nye predaty zabvenyiju: Knyiga pamjatyi zsertv politycseszkih represszij, szvjazannüh szugybami sz Jaroszlavszkoj oblasztyju. T. 5. Jaroszlavl, 1998.; Godü tyerrora: Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij

⁴ N. A. Malihina: Muzej tvorcsesztva i büta v GULAGe // Rosszija i szovremennüj mir. 1999. ? 1 (22)., sz. 167-180.

⁵ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: Tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995.; G. M. Ivanova: GULAG v szisztyeme totalitarnovo goszudarsztva. Moszkva, 1997.; O. P. Jelanceva: Sztroityel’sztvo ? 500 NKVD: zseleznaja doroga Komszomol’szk – Szovjetszkaja gavany 1930-40-e gg. Vlagyivosztok, 1995.; Ekonomika GULAGa i jejo rol’ v razvityii sztranü. 1930-e godü. Szb. dokumentov. Moszkva, 1998.

⁶ M. Malia: The Soviet Tragedy. A History of Socialism in Russia. 1917–1991. N. Y., 1994, p. 363.; G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995., sz. 46–48.

⁷ Ld.: O. V. Hlevnyuk: 1937-j: Sztalin, NKVD i szovjetszkoje obscsesztvo. Moszkva, 1992.; P. Szolomonov: Szovjetszkaja jusztyicija pri Sztalinye. Moszkva, 1998.

⁸ Ld.: V. K. Starkov: Narkom Ezhov // Stalinist terror: New Perspectives, p. 21-39.; B. B. Brjuhanov – E. N. Soskov: Opravdanyiju ne podlezsit: Jezsov i jezsovscsina. 1936–1938 gg. Sankt-Peterburg, 1998.; V. I. Berezskov: Iszkusenyije csekiszta Bokija: Vecsnüj revoljucionyer. Sankt-Peterburg, 1999.

⁹ Ld.: E. Sz. Radzinszkij: Sztalin. Moszkva, 1997.

¹⁰ Totalitarizm v Jevrope XX veka: iz isztorii ideologij, dvizsenyij, rezsimov i ih preodolenyija. Moszkva, 1996., sz. 77.

¹¹ J. Arch Getty: The Politics of Repression Revisited // Stalinist Terror: New Perspectivies, p. 51.

¹² I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere Moszkva, 1999., sz. 122.

¹³ Ld.: Sz. V. Leonov: Rozsgyenyije szovjetszkoj imperiji: goszudarsztvo i igyeologija. 1917–1922 gg. Moszkva, 1997.

¹⁴ Gimpelson hisz a “NEP és a CsK szimbiózisának” létezésében. Ld.: E. G. Gimpelson: Formirovanyije szovjetszkoj polityicseszkoj szisztyemü. 1917–1923 gg. Moszkva, 1995., sz. 168.

¹⁵ Ld.: E. G. Gimpelson: Ukaz. szocs., sz 175.

¹⁶ A szolovecki táborlakók – legalábbis papíron – még 1926-ban is a vörös katonák fejadagját kapták. Ld.: V. Smirov: K probleme sztanovlenyija GULAGa (Vislag) // Godü tyerrora. Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij. Perm, 1998., sz. 175.

¹⁷ GA RF, f. 374., op. 28., gy. 4034., l. 144.

¹⁸ T. V. Carevszkaja: Presztuplenyije i nakazanyije: Paradokszü 20-h godov // Revoljucija i cselovek: Büt, nravü, povegyenyije, moral’. Moszkva, 1997.

¹⁹ Ld.: V. Sz. Tyazsel’nyikova: Szamoubijsztva kommunyisztov v 1920-e godü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1998. 6. sz.

²⁰ Ld.: GA RF, f. 374., op. 28., gy 4034., l. 138., 140-143., 83.

²¹ U. o., l. 154., 156., 159-161.

²² U. o., l. 87-89.

²³ U.o., l. 150-152.

²⁴ U. o., l. 200.

²⁵ U. o., l. 108-109.

²⁶ U. o., l. 186-190.

²⁷ Ld.: P. Szolomon: Szovjetszkaja juszticija pri Sztaline. Moszkva, 1998., sz. 65-69.

²⁸ K. B. Litvak: Polityicseszkaja aktyivnoszty kreszt’jansztva v szvetye szugyebnoj sztatyisztyiki 1920-h godov // Isztorija SzSzSzR. 1991. ? 2., sz. 135.

²⁹ Je. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”: Repressziji v rosszijszkoj provinciji nakanunye “sztalinszkoj revoljuciji”, 1928–1929 gg. // Naucsnüje trudü mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferenciji ucsonüh LGAU, MSzHA, MADI (TU), SzPGU, 23–24 janvarja 1999 goda. Luganszk, Moszkva, Szmolenszk, 1999., sz. 111.

³⁰ Ld.: Pravda. 1928. 25, 26 maja, 2 ijunja.

³¹ Ld.: O. Ju. Olejnyik: Problemü vojennoj ugrozü SzSzSzR v 1927 g. (K analizu ocenok polityicseszkovo rukovodsztva sztranü) // Problemü szocial’no-polityicseszkovo razvityija rosszijszkovo obscsesztva. Ivanovo, 1992., sz. 42–50.

³² Ld.: KPSzSz v rezoljucijah i resenyijah sz’ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 4. Moszkva, 1984., sz. 175.

³³ Ld.: Golosz Naroda. Pisz’ma i otkliki rjadovüh szovjetszkih grazsdan o szobütyijah 1918–1932 gg. Moszkva, 1998., sz. 285.

³⁴ Pisz’ma vo vlaszty. 1917–1927. Zajavlenyija, zsalobü, donoszü, pisz’ma v goszudarsztvennüje sztrukturü i bol’sevisztszkim vozsgyam. Moszkva, 1998., sz. 581., 582., 583.

³⁵ U. o., sz. 577.

³⁶ U. o., sz. 574.

³⁷ M. Malia: Op. cit., p. 198.

³⁸ I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere. Moszkva, 1999., sz. 146.

³⁹ Ld.: Bevett gyakorlat volt a foglyok egyik csoportjának uszítása a másik ellen. Legismertebb a “tolvajok” és a “kurvák” (olyan köztörvényesek, akik együttműködnek a vezetőséggel) ellenségeskedése. Egyik is, másik is gyakran bosszulta meg sérelmét a “népellenségeken”. De lázadások esetén köztörvényesek és politikaiak legtöbbször összefogtak, s fellépéseik időnként terrorisztikus jelleget öltöttek. Volja. Zsurnal uznyikov totalitarnüh szisztyem. 1993. 1., sz. 9–10.

⁴⁰ Sz. V. Leonov: Id. m. 147.

⁴¹ G. Legget: The Cheka. Lenin’s Politikal police: The All-Russian Extraordinary Comissions for Combating, Counter-Revolution and Sabotage. December 1917 to February 1922. Oxford, 1981., p. 178.

⁴² A. I. Furszov: Kolokola isztoriji. Cs. 2. Moszkva, 1996., sz. 326–327.

⁴³ M. Malia: Op. cit., p. 52., 204.

⁴⁴ M. Malia: Op. cit., p. 263.

⁴⁵ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR. 1923–1960. Szpravocsnyik. Szoszt. M. B. Szmirnov. Moszkva, “Zven’ja”, 1998., sz. 38., 48., 58.

⁴⁶ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR, sz. 285., 399., 401.

⁴⁷ U. o., sz. 186., 196., 228–234., 274., 313., 318.300., 339., 348., 360., 364., 367., 384., 435., 448, 400., 412, 464., 479., 492., 497., 500., 516. 228–234.

⁴⁸ Ld.: I. Kershaw: Totalitarism Revisited: Nazism and Stalinism in Comparative Perspective // Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte. Bd. XXIII, 1994.; S. Wheatcroft: The Scale and Nature os German Soviet Repression and Mass Killings, 1930–1945 // Europe-Asia Studies. Vol. 48, No. 8, 1996; Stalinism and Nazism: Dictatorships in Comparison. Ed. by Ian Kershaw and Moshe Lewin. Cambridge, 1997.

⁴⁹ L. Garai: Pszichoekonomicseszkaja szisztyema bol’sevisztkovo tyipa // Polisz. 1993. 1., sz. 76.

⁵⁰ S. Fitzpatrick: Everyday Stalinism. Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, Oxford, 1999., p. 214–215.

⁵¹ Otyecsesztvennüje arhivü. 1992. 2., sz. 28-29.

⁵² The Economic Transformation in the Soviet Union, 1933–1945. Ed. by. R. W. Davies, M. Harrison and S. G. Wheatcroft. Cambridge, 1994., sz. 77.

⁵³ M. Malia: Op. cit., p. 257.

⁵⁴ Ibid., p. 263. Sáráská – tudósoknak tudományos kutatás céljából fenntartott privilegizált feltételeket biztosító börtön – a szerk.

⁵⁵ A. V. Druzsinyina: Szugybü zakljucsonnüh v godü Velikoj Otyecsesztvennoj vojnü 1941–1945 gg. // Vlaszty i obscsesztvo Rossziji. XX bek. Moszkva, Tambov, 1999., sz. 165–169.

⁵⁶ N. A. Morozov: Isztrebityel’no-trudovüje godü // Pokajanyije. Komi reszpublikanszkij martyirolog zsertv masszovüh polityicseszkih represszij. T. 1. Sziktikvar, 1998., sz. 181.

⁵⁷ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva, Id. m. 46.

Szerkesztőségünk némileg rövidítve közli azt a nemrég ismertté vált dokumentumot, amely a GULAG tevékenységét, jellegét és struktúráját tükrözi a Nagy Honvédő Háború periódusában. A dokumentum publikációs helye ebben a formában: Forum-Internet 1996. 5. sz.

Előszó

1940-ben a L. P. Berija vezette hivatal terjedelmes kéziratot készített elő a “A Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek legfelsőbb vezetősége” című munkáról belső használatra. Ebben rámutattak arra, hogy a GULAG egy összetett adminisztratív-gazdasági komplexum a Szovjetunió intézmény- és gazdasági rendszerében. Olyan központosított komplexum, amelyet a szovjet állam hozott létre a társadalomra nézve veszélyes rendbontók és ellenforradalmi elemek elkülönítésére. A GULAG ugyanakkor az NKVD termelési-gazdasági főigazgatósága is volt, amely megszervezte a munkatáborokba és telepekre elkülönítettek dolgoztatását a szövetségi kormány által évente meghatározott ipari és gazdasági tervek alapján. Az elítéltek munkaerejének széleskörű felhasználása azzal a céllal történt, hogy jelentős részük munkakészsége fejlődjön, és hogy bevonják őket a szocializmus építésébe, ahogy az a kézirathoz tartozó előszóban áll, a GULAG második alapvető funkciójaként.

Oroszország és a hozzá közeli országok állami archívumaiban különleges dokumentumok lelhetők fel a “Szovjetunió NKVD GULAG” témával kapcsolatban. Ezek közül sok dokumentum alapján jelentek már meg érdekes anyagok. A tudományosan feldolgozott archív források már most lehetővé teszik a történelmi tényeknek és nemzeti történelmünk eseményeinek tárgyilagosabb értelmezését és értékelését. Az eddig elvégzett munka mindazonáltal még nem elégséges, ám nem is annyira kevés, hogy egyes kutatóknak oka legyen olyan inkompetens kijelentésekre, mint hogy “a GULAG foglyainak száma még nem ismert”, mintha a nemzeti historiográfiában még csak közelítő adat sem volna erről, annyira rejtett volna az információ.

Egy évvel a háború kitörése előtt a GULAG központosított nyilvántartása csaknem 8 millió személyről tartalmazott nélkülözhetetlen adatokat.[4]. Ebbe a létszámba – azokon túl, akikre kolhozellenes vicc vagy csasztuska miatt “lázadást” bizonyítottak, akiket garázdaság, illetve a személyi igazolvánnyal való ellátásról és a munkarendszerről szóló törvény megsértése miatt elkülönítettek – beletartoztak azok is, akiket banditizmus, fegyveres rablás, fosztogatás, csempészés, dezertálás, üzérkedés, az állami vagyon fosztogatása, hivatali, gazdasági visszaélések és egyéb bűntények miatt ítéltek el. 1940. március 1-ére az elítéltek aránya a bűncselekmények jellegétől függően a következőképpen oszlott meg: ellenforradalmi bűntényekért 28,7%; különösen veszélyes, államellenes bűntényekért 5,4%; garázdaság, üzérkedés és egyéb közrendellenes bűntettekért 12,4%; hivatali és gazdasági bűncselekményekért 8,9%; magánszemély elleni bűntettekért 5,9%; a szocialista vagyon eltulajdonítására tett kísérletért 1,5%, egyéb bűntettekért 27,5%.

A háború előtti években a GULAG kontingense a gazdasági feladatok megoldásának fontos eszköze volt. A megkezdődött háború, amely megszakította a “szocialista építőmunka programjának” teljesítését, a kontingens teljes tevékenységét a fegyveres harc érdekeinek rendelte alá. Az alábbiakban publikálásra kerülő dokumentumban, amelyet az Oroszországi Föderáció Központi állami archívumában őriznek, megtalálható a Szovjetunió NKVD GULAG parancsnoka, V. Naszedkin harmadfokú állambiztonsági komisszár jelentése a Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek működéséről a Nagy Honvédő Háború éveiben. A jelentés a Szovjetunió belügyi népbiztosának, L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztosnak, a másolata pedig a népbiztos helyettesének, V. V. Csernisev másodfokú állambiztonsági komisszárnak készült. A dokumentum 1944. augusztus 17-i keltezésű, az “NKVD termelési-gazdasági főigazgatóságának” tevékenységére vonatkozó összes adat pedig a július 1-i állapotokat tükrözi ugyanebből az évből. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia, Csehszlovákia, Lengyelország területére helyezték át a hadi tevékenységet és Kelet-Poroszország határához értek. A fronton elért sikerek javarészt a hátországbeli dolgozók – és nem kis mértékben a GULAG – emberfeletti erőfeszítéseinek voltak köszönhetők.

A jelentés alapjában véve tájékoztató-statisztikai jellegű. Szerepel benne a GULAG táborainak és telepeinek személyi állománya számszerűen, jellemzés a káderekről, az elítéltek mozgásának bemutatása, határidő előtti szabadulásuk a háború éveiben és a Vörös Hadseregbe történt továbbításuk sajátosságai, összefoglalás az NKVD táborainak az elítéltek közül kikerülő specialistákkal való feltöltésről, ennek mechanizmusáról; feltárja a munkaerő egyéb népbiztosságok számára történő elkülönítésének és a mobilizált állomány felhasználásának sajátosságait. A jelentés készítőjének figyelmét nem kerülték el az elítéltek fizikai állapotának javítására irányuló intézkedések, fokozottan magas halálozási arányuk okai és a tábori kontingensen belüli kulturális-nevelő munka sajátosságai sem, jellemzést ad az elítéltekre kiszabott bírósági döntések szabadságvesztés nélküli javító munkához való felhasználásának módszereiről, feltárja az elítéltek elkülönítésének rendjét és a militarizált őrség állapotát.

A jelentés nagy része jellemzést ad a GULAG termelési-gazdasági tevékenységéről és fényt derít a megszállás alól felszabadult térségeknek nyújtott segítséget célzó intézkedésekre. A háború éveiben az elkülönítés meglehetősen nehéz társadalmi feltételei ellenére a táborok és telepek foglyai, miután előzőleg megaláztatások során és emberi méltóságuk megtiprásán estek át, döntő többségben példás hazafiasságról tettek bizonyságot. A rendszer volt a hibás a szabadság korlátozásáért. De az ő munkájuk-haditettük, amelyről hosszú éveken át nem esett szó, fontos hozzájárulás volt az ellenség megsemmisítéséhez. Nemcsak a vorkutai szenet, a szibériai faállományt, a magadáni ércet és aranyat termelték ki. Ugyanúgy tankokat, repülőgépeket, lőszert, fegyvereket, híradási eszközöket, speciális lőszercsomagoló anyagot hoztak létre, tetőtől talpig felöltöztették a hadsereget; katonai repülőtereket, vasúti pályákat és műutakat, hadászati szempontból fontos infrastrukturális és hadiipari objektumokat építettek, tengerjáró hajókat javítottak, marhát tenyésztettek, mezőgazdasági területeket műveltek meg, etették az országot. A GULAG közel egymillió foglya fegyverrel a kezében harcolt a hadsereg soraiban. Sokan tettek közülük bizonyságot férfiasságról, bátorságról és hősiességről, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket.

V. A. Pronyko

a történelemtudományok kandidátusa,

a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa

V. N. Zemszkov

a történelemtudományok kandidátusa,

Oroszország Tudományos Akadémiája

Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa

A forrás helye:

Az Orosz Föderáció Központi állami levéltára (a továbbiakban: CGA RF), f. 9414 op.1, d. 28–29, l.6. A GULAG a Nagy Honvédő Háború éveiben. – Vojenno-Isztoricseszkij zsurnal, 1991 N1; Zemszkov V. N. GULAG (Isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) – Szociologicseszkie isszledovanyija, 1991, NN6, 7. Karta GULAG-a. – Sztolica, 1991N16 I dr. Ld: Mercalov A.N., Mercalova L. A.: Sztalinizm i vojná. M. 1994, 332.o. CGA RF, f.9414, op.1, d. 28–29, l. 6.

A SZOVJETUNIÓ BELÜGYI NÉPBIZTOSÁNAK

L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztos részére

JELENTÉS A SZOVJETUNIÓ NKVD JAVÍTÓ-MUNKATÁBORAI ÉS TELEPEI FőPARANCSNOKSÁGÁNAK MUNKÁJÁRÓL A HONVÉDő HÁBORÚ ÉVEI ALATT

Sztálin elvtárs történelmi utasításának megfelelően, mely a hátország teljes munkájának hadi átalakítására, illetve a front érdekeinek és az ellenség megsemmisítése megszervezésének való alárendelésére vonatkozik, a Szovjetunió NKVD GULAG teljes operatív és termelő-gazdasági tevékenysége a következőkre összpontosult:

• az elítéltek elszigetelésének fokozása és a szovjetellenes jelenségek elleni küzdelem körükben;
• az elítéltek fizikai állapotának megőrzése és munkaképességük teljes kihasználása
• a legfontosabb védelmi építkezések és vállalatok kiegészítése az elítéltek munkaerejével;
• a lőszer-, és speciális lőszercsomagoló anyag gyártás és egyéb védelmi termelés lehető legnagyobb mértékű fokozása, valamint
• a saját élelmezési bázis kiszélesítése.

A Szovjetunió NKVD GULAG gyakorlati működését a Nagy Honvédő Háború éveiben a következő jellemezte:

A GULAG SZERVEZÉSI FELÉPÍTÉSE ÉS A HONVÉDő HÁBORÚ IDEJÉN BEÁLLT VÁLTOZÁSOK AZ ALEGYSÉGEK ÁLLOMÁNYÁBAN

Az NKVD GULAG irányítja a közvetlenül a Központ alá tartozó javító-munkatáborokat, azon köztársasági, területi és kerületi javító–munkatáborok vezetőségeit és osztályait, amelyek területi elvű felosztás szerint tartoznak az NKVD–UNKVD állományába. Az 1944. július 1-i állapot szerint a javító-munkatáborok száma: 56. A köztársasági, a területi és kerületi javító-munkatáborok és telepek vezetőségeinek és osztályainak száma (UITLK–OITK) – 69. Az NKVD–UNKVD köztársasági, területi és kerületi javító-munkatáborainak, telepeinek állományába tartozik 910 különálló tábori alegység, 424 javító-munkatelep és 1549 városi-járási javító-munkafelügyeleti szerv. E felügyeleti szervek feladata a bírósági döntések végrehajtásának biztosítása volt azon személyek esetében, akiket nem szabadságvesztésre, hanem kényszermunkára ítéltek. A fenti alegységek állományi száma 85.000 státus egységet tesz ki (nem számítva a militarizált őrséget). A háború ideje alatt újonnan megszerveztek 40 javító-munkatábort, köztük 11-et az NKVD–UNKVD UITLK és 15-öt az NKVD–UNKVD OITK fennhatósága alatt. Ugyanakkor ezen időszak alatt 69 javító-munkatábort, 1 UITLK-t és 15 az NKVD–UNKVD OITK-t oszlattak fel. A Szovjetunió NKVD GULAG központi apparátusának összetételében 3 igazgatóság és 13 önálló osztály működött 525 státus egységben megállapított személyi állománnyal.

A FOGLYOK ÁLLOMÁNYA ÉS MOZGÁSA, ÖSSZETÉTELÜK VÁLTOZÁSA A HÁBORÚS ÉVEKBEN

A háborús évekre jellemző a javító-munkatáborokban és az NKVD telephelyein tartott foglyok számának fokozatos csökkenése. A foglyok számának csökkenése főként a Szovjetunió Elnöki Tanácsa Elnökségének Rendeletei, az Állami Honvédelmi Bizottmány és a Szovjetunió Legfelső Bíróságának Határozatai szellemében foganatosított intézkedéssel, a kiszabott börtönbüntetés részleges elengedésével magyarázható.

A háború elején a javító-munkatáborokban és a telephelyeken fogva tartott személyek száma 2.300.000 volt, ami 1944. július 1-re 1.200.000 főre csökkent. A háború három éve alatt a táborokból és a telephelyekről 2.900.000 fő távozott, míg újonnan 1.800.000 elítélt érkezett. Ezzel egyidőben változott a foglyok összetétele az általuk elkövetett bűncselekmények jellegétől függően.

Míg 1941-ben az ellenforradalmi és egyéb különösen veszélyes bűncselekmények elkövetői mindössze 27%-át tették ki a táborokban és telepeken fogva tartottak összlétszámának, 1944 júliusára az ezen kategóriájú elítéltek aránya 43%-ra nőtt. Ezen felül jelenleg 5.200 kényszermunkára ítélt foglyot tartanak javító–munkatáborban.

A foglyok létszámában csökkent az elítélt férfiak aránya, ugyanakkor a nőké emelkedett. 1941-ben az elítéltek 93%-a volt férfi. Jelenleg a férfiak aránya 74%, a nőké 26%. A nők főként sikkasztásért, a szocialista tulajdon elleni lopásért, a termelés során elkövetett kisebb lopásért valamint személyi tulajdon elleni lopás vétke miatt kerültek büntetőjogi felelősségre vonásra. A háború első időszakában azokon a területeken vált szükségessé a foglyok evakuálása, ahol a javító-munkatáborok jelentős csoportja és az NKVD telephelyei (Belomori-balti, Moncsegori, Vityegori és Szegezsi repülőtér-építő táborok és mások) a hadi tevékenység övezetének közvetlen közelében helyezkedtek el.

A táborok és a telephelyek kiürítése alapjában szervezetten ment végbe, a GULAG kidolgozta a foglyok evakuálásának tervét az ipari létesítmények áttelepítésével egybehangoltan, előre tervezve a gyermekek, az anyagi értékek és a bontásra kerülő felszerelések elszállítását. Az ismert szállítási nehézségekkel összefüggésben az elítéltek jelentős tömegeinek kitelepítése gyalog történt, nem ritkán közel 1.000 km-es távolságra. A GULAG szerveit a hátországi járásokban az elhaladó szerelvények és fegyencszállítmányok orvosi-egészségügyi gondozása és élelemmel való ellátása érdekében mozgósították. 27 javító-munkatábor és 210 telep kiürítésére került sor, összesen 750.000 elítélttel.

ELÍTÉLTEK IDő ELőTTI FELSZABADÍTÁSA ÉS ÁTADÁSUK A VÖRÖS HADSEREGNEK

A Szovjetunió NKVD előterjesztése alapján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1941. július 12-én és november 24-én törvényerejű rendeleteket adott ki bizonyos kategóriákba eső foglyoknak, a munkakerülés, társadalmi és jelentéktelen hivatali ill. gazdasági bűncselekmények miatt elítélteknek a kiszabott büntetés letöltése előtti felszabadításáról és a katonaköteles korú személyeknek a Vörös Hadseregbe való átadásáról.

1941. július 12-én az Legfelsőbb Tanács elfogadta a “Bizonyos kategóriába eső bűncselekmények elkövetése miatt elítélt foglyok büntetés alóli felmentéséről” szóló rendeletet. E rendeletnek megfelelően a hadiállapotban levőnek nyilvánított vidékeken felszabadították az 1940. év június 26-a és augusztus 10-e közötti (“A nyolcórás munkanapra való áttérésről, a hétnapos munkahétről és a dolgozóknak és alkalmazottaknak a vállalatoktól és intézményektől való önkényes eltávozásának megtiltásáról” és “A kisebb üzemi lopások és garázdálkodás miatti büntetőjogi felelősségről” szóló) rendeletek alapján elítélt foglyokat – a megrögzött huligánokon és visszaesőkön kívül; a jelentéktelen üzemi bűntettekért elítélteket, amennyiben a büntetés letöltéséből egy évnél kevesebb volt hátra; az állapotos nőket és kisgyermekes nőket (kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért és banditizmusért elítélteket ill. a visszaesőket); az ipari-, vasúti tanintézetek és üzemi iparitanuló-képző iskolák tanulóit, akiket az 1940. december 28-i, a munkafegyelem megsértéséről és a tanintézet (iskola) önkényes elhagyásáról szóló rendelet alapján ítéltek el.

1941. november 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Szovjetunió minden vidékére kiterjesztette az 1941. július 12-i rendelet érvényességét és elfogadta a további kategóriákba eső elítéltek, pl. az egykor katonai szolgálatot teljesített személyek felszabadításáról szóló határozatot, akiket a háború kezdete előtt az egységnél való pontos megjelenés elmulasztása, ill. jelentéktelen gazdasági és katonai bűncselekmények miatt ítéltek el. Ilyenkor a fentiek a működő hadsereg egységeihez kerültek át. Ugyancsak felszabadították a munkaképtelen rokkantakat, az öregeket, akik büntetésének letöltéséből három évnél kevesebb volt hátra, kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért elítélteket.

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa rendeleteinek teljesítése céljából a GULAG 420.000 elítélt felszabadítását végezte el. Az Állami Védelmi Bizottság különleges határozatai alapján az 1942–1943-as évek során a jelentéktelen bűncselekmények miatt
elítéltek közül 157.000 ember szabadult idő előtt és került a Vörös Hadsereg soraiba. Ezen kívül a GULAG által bevezetett rendszer alapján minden frontszolgálatra alkalmas elítélt, aki büntetésének letöltése után szabadult a táborokból és telepekről, szintén átkerült a hadseregbe. A Honvédő Háborúnak csak három éve alatt 975.000 ember került át a Vörös Hadsereg kiegészítésére. A háború három éve alatt, beszámítva a hivatásos munkatársakat is – 117.000 ember, köztük 93.500 a militarizált őrségből – a GULAG-ból a Vörös Hadsereg kiegészítésére 1.092.000 ember került át.

Mivel az elítéltek idő előtti felszabadításának és a Vörös Hadseregbe történő átadásának kérdése különleges jelentőséggel bírt, a táborokban és a telepeken komoly munka folyt az átadandók személy szerinti kiválasztására, anyagi ellátására és politikai felkészítésére. A felszabadítandó elítéltekből speciális csapatok jöttek létre, amelyeket szervezetten a hadkiegészítő parancsnokságokhoz és a harcoló alakulatokhoz irányítottak. Sok egykori elítélt tanúsított bátorságot és hősiességet a Honvédő háború hadszínterein, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket. Matroszov, Breuszov, Otsztavnov, Szerzsantov, Jefimov egykori elítélteknek a Szovjetunió Hőse címet adományozták.

Matroszov, Alekszandr Matvejevics – 1924. február 5-én született Jekatyerinoszlávban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. Közkatona, géppisztolyos (22. sz. hadseregcsoport, Kalinyini front). 1943. február 23-án a Csernuski faluért vívott csatában, miután elhasználta az összes lőszerét, saját testével zárt el egy ellenséges föld-fa erőd lőrést. A Szovjetunió Hőse címet 1943. június 19-én posztumusz kapta meg.

Breuszov, Vlagyimir Jefimovics – 1925. július 25-én született Alma-Atában. Frontszolgálatot teljesített 1943 júliusától. Géppuskás a 960. sz. lövészezredben (299. sz. gyalogos hadosztály, 53. sz. hadseregcsoport, Sztyeppei front). 1943. augusztus 15-én egy magaslat ostrománál géppuskájával bátran előrehúzódott és megsemmisített néhány ellenséges géppisztolyost. Fegyvertűzzel biztosította a magaslat ostromát és elfoglalását. A Szovjetunió Hőse címet 1943. november 1-jén kapta meg.

Otsztavnov, Alekszej Ivanovics – 1905. október 18-án született a Vlagyimiri kerület Szobinszk járásbeli Kopnyino faluban. Frontszolgálatot 1942-től teljesített. A 77. sz. önálló felderítő gárdaszázad parancsnoka (73. sz. gyalogos gárdahadosztály, 7. sz. gárdahadsereg-csoport, Sztyeppei front). Otsztavnov gárdaalhadnagy ügyesen szervezte meg az átkelést a Dnyeper folyón. 1943. október 10-én az ezred megfigyelőállásának védelménél gránátokkal verte vissza a tankok és páncélosok támadását, kilőve az ellenséges páncélosokat. A Szovjetunió Hőse címet 1943. október 26-án kapta meg.

Szerzsantov, Ivan Jakovlevics – 1919. február 17-én született a Vityebszki kerület Orsanszki járásbeli Pervije Jakovlevicsi faluban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 9. sz. repülő vadászgárdaezred pilótája (8. sz. légi hadseregcsoport, Déli front). Szerzsantov gárdahadnagy 1943. áprilisára 258 harci bevetésben vett részt, 85 légicsatában egymaga 13, csoportban 8 ellenséges repülőgépet lőtt ki. Elesett 1943. április 29-én. A Szovjetunió Hőse címet 1943. augusztus 24-én posztumusz kapta meg.

Jefimov, Vaszilij Medofjevics – 1919. augusztus 25-én született a Primorszki Terület Usszurijszki Járásának Krasznij Jár nevű falvában. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 315. Aknavető Gárdaezred tüzérütegének irányítója (37. hadseregcsoport. Sztyeppei front). 1943. szeptember 30-a és október 19-e között a Dnyeper folyón való átkelés küzdelmeiben és a felvonulási terület kiszélesítéséért vívott véres ütközetekben 14 alkalommal közvetlen vontatással mentette ki az ütegét, eltalált és felgyújtott 2 tankot, ostrom felszerelést, 2 gépjárművet. Az 1943. július 5-től október 20-ig tartó harci tevékenysége alatt 107 alkalommal tüzelt, 16 tankot talált el, és nagyszámú ellenséges erőt semmisített meg. A Szovjetunió Hőse címet 1944. február 22-én kapta meg.

Ez közel sem teljes felsorolás a GULAG azon foglyairól, akik a Nagy Honvédő Háborúban kiérdemelték a Szovjetunió Hőse címet. Ugyanígy részesült ebben a címben pl. K. K. Rokosszovszkij marsall (kétszer: 1944. június 29-én és 1945. június 1-jén) és A. V. Gorbatov hadseregtábornok (1945. április 10-én), akik mindketten megjárták a sztálini táborokat. Matroszov hőstettéről megemlékezik Sztálin elvtársnak, a szovjet hadsereg főparancsnokának, a Szovjetunió Marsalljának külön utasítása.

A Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosának 1943. szeptember 8-i határozatának megfelelően A. Matroszov nevét felvette a 254. sz. lövészezred, amelyben szolgált és ezen egység első századának névsorába örökre felvették a hősi halottat.

Az 1999 november-december folyamán, Seattle-ben rendezett tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. A világszerte visszhangot kiváltó demonstráción nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.

Általános benyomások

• A mai tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. Nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.
• Magukat az utcai akciókat főképpen fiatalok hajtották végre, akiket az előző héten felkészítettek, és akik mindent egybevéve remekül viselkedtek. Fegyelmezettek, radikálisok, jól neveltek voltak, ráéreztek az erőszakmentességnek mint taktikának az értékére. Úgy tapasztaltam, hogy jelentős ismeretekkel rendelkeznek a WTO-ról, a szabad kereskedelemről, a kapitalizmusról és az ehhez kapcsolódó problémákról.
• Seattle belvárosát teljesen megbénították. Az emberek uralták az utcákat, s a rendőrség csak tessék-lássék ellenőrzésükre volt képes.
• A rendőrség lényegében tisztességesen viselkedett. Kevesen voltak, állandó nyomásnak és provokációknak kitéve, és valószínűleg féltek is. Erőszakot csak ritkán alkalmaztak, s alig lépték túl a szükséges mértéket.
• A tüntetők nagyon diplomatikusan viselkedtek. A kisebb, erőszakos dühkitöréseket maguk a tüntetők szerelték le meglepő ügyességgel és elszántsággal.
• A WTO üléseit gyakorlatilag nem lehetett megtartani. A megnyitót elhalasztották, sok küldött nem is tudott a megnyitó színhelyére eljutni, akiknek pedig sikerült, azok a feldühödött tüntetők tömegein verekedték át magukat, és hallgatniuk kellett a tömeg és az egyes tüntetők megvető megnyilvánulásait.
• Valószínű, hogy a tömegek hatalmának, a “szabad kereskedelem” terjeszkedésének és a demokrácia védelmének történetében jelentős nap volt ez a mai.

Személyes tapasztalatok

Ma reggel hétkor a Steinbrueck Parkban gyülekeztünk, majd innen vonultunk a belvárosba: a menetelők hosszú sorokat alkottak. Persze onnan, a menetből nem tudtuk megítélni, mennyien lehettünk, mindenesetre mi csak az összes tüntető felét jelentettük, mert volt egy másik gyülekezőhely is, onnan is indult egy másik menet, s végül a WTO-találkozó színhelyén egyesült a két emberfolyam.

A belvárosba érve kisebb csoportokra oszlottunk, és a belváros különböző pontjait foglaltuk el. A WTO közelében lévő területet tizenhárom szektorra osztottuk fel, melyeket kisebb, autonóm akciócsoportok foglaltak el. A csoportok mindegyike felelős volt azért, hogyan tartja blokád alatt a saját szektorát. Az én csoportom egy kis darabon még tovább haladt a belvárosban, majd a Sheraton Szálló előtt sorakozott fel, ahol sok küldött szállt meg. Minden bejáratot – a parkolót is – ember-barikádok torlaszoltak el. A tüntetők felsorakoztak a bejáratoknál, összekapaszkodtak és vártak. Sok esetben a rendőrök és a tüntetők sorfala farkasszemet nézett. A rendőrökön arcvédő volt, némelyiken gázmaszk is, páncélt viseltek, és hosszú gumibot, oldalfegyverek, gázspray volt náluk, és némelyikükön műanyag rohampajzs. A tüntetők viseltes ruhát hordtak, esőköpenyt és tarka selyemkendőt a könnygáz ellen. Néhányuk egészen vadul volt öltözve, egyesek gázmaszkban voltak.

Amikor egy-egy küldött megpróbált kijutni vagy éppen visszakerülni a szállóba, akkor itt-ott lökdösődésre és összecsapásokra került sor. A tüntetők megpróbáltak minden mozgást megakadályozni, és néha a küldöttek megkísérelték átverekedni magukat a tömegen. Ha ilyenkor rendőrök voltak a közelben, akkor a küldöttek védelmében beavatkoztak.

Tíz óra tájban a rendőrség könnygázt használt a környező tér megtisztítására. Ekkor én az utca másik végében voltam, vagyis nem ért a könnygáz hatása. Mikor a gáz eloszlott, visszamentem, hogy megtudjam, miért vetették be ezt a fegyvert. Kiderült, hogy a rendőrök így akarták megtisztítani az útkereszteződést a Union útnál, hogy a WTO-küldöttek átjuthassanak. De csak kevés küldött próbált meg itt átjutni. A rendőrség az útkereszteződés mindkét oldalán felsorakozott, hogy a tüntetők ne hatolhassanak be erre a területre. Amikor a küldöttek átvonultak, a tömeg pfujolni kezdett, és ütemesen kiabálta: “Szégyen, szégyen!”. Néhány perccel később az utca túlsó végén újabb könnygázt dobtak a tömegbe, amely az útkereszteződés irányába nyomult vissza, a gáz pedig követte. Egy kis gáz engem is elért.

Amikor körbejártam a belvárost, azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag minden útkereszteződést elfoglalt a tömeg: táncoltak, doboltak és lenyűgözően sokan voltak. A rendőrök leginkább sorfalat álltak, és nem engedték át az embereket. Aztán időnként újra bevetettek egy-egy könnygázbombát, hogy megtisztítsák valamely területet. Akkor onnan a tömeg elmenekült, átment egy háztömbbel odébb, és visszatért, amikor a gáz eloszlott. A rendőrség ezután hamar feladta az ennél a kereszteződésnél elfoglalt állásait, átment egy másik kereszteződéshez, és itt minden elölről kezdődött. Az eredmény pedig az lett, hogy a rendőrség gyakorlatilag képtelen volt egyetlen talpalatnyi helyet is tisztán tartani, és közben nem volt elég embere arra, hogy bárkit is letartóztasson, mert akkor még kevésbé tudta volna a terepet biztosítani. A belváros egyértelműen a tüntetők kezében volt, és világossá vált, hogy az fog történni, amit a megfékezendők akarnak: ha a tömeg az ellenállást választja, akkor a rendőrök semmit sem tehetnek.

Különösen tetszettek a következő jelszavak, feliratok:

• A WTO-egyezményt ratifikáló szenátorokat árulás vádjával bíróság elé kell állítani!
• Emlékszik még, amikor megszavazta a WTO-t?
• A dolgozókat a szaunában izzasszátok meg!
• Több egészség, kevesebb vagyon.
• Remélem, a pénzeteket is fel tudjátok zabálni!
• Nincs törvénykezés képviselet nélkül!

Láttam két rendőrautót az utcán, ezek a rendőrségi barikád részét alkották. Az egyiknek kilyukasztották a kerekét, és mindkettőre ezt a graffitit írták fel: “Disznók” és “Rohadt zsaruk”! Időnként betörtek egy ablakot, felforgattak néhány kukát és papírdobozt, bemázoltak néhány épületet, de az okozott kár jelentéktelen volt a jelenlévők számához képest, különösen, ha figyelembe vesszük a könnygáz kiváltotta dühöt és azoknak a gazdagságát, akiknek a vagyonát kár érte. De ennél sokkal jelentősebb volt az, ahogyan a tüntetők maguk ezekre a forrófejű akciókra és rongálásokra reagáltak. Azonnal odasiettek a rongálókhoz, lecsillapították őket, és mindent elkövettek a konfliktusok elkerülése érdekében. Mások azonnal elkezdték kiabálni: “Erőszakmentes tüntetést! Kerüljük az erőszakot!”. Ez a nekivadult tüntetőket ráébresztette arra, hogy a többség nem helyesli akcióikat. Saját szememmel láttam például, hogy a tüntetők kart karba öltve sorakoznak fel egy mobiltelefon üzlet kirakata előtt, hogy feldühödött társaik ne tudják bezúzni a kirakatot.

A nap leggyakrabban ismételt jelszava ez volt: “Hej, hej! Ho, ho! Takarodjon a WTO!” Lehet, hogy nem túl eredeti, de könnyen tanulható, és jó ritmusa van. Egyszer az egyik csoport elkezdte az amerikai himnuszt énekelni. Amikor ahhoz a sorhoz értek, mely a szabadság földjéről szól, akkor abbahagyták az éneklést és vadul tapsolni kezdtek. Egy másik visszatérő jelszó ez volt: “Kié az utca? A miénk! Kié az utca? A miénk!”

A hírek a tömeg létszámát persze jelentősen alábecsülték: egy korai híradás ötezer tüntetőt említett. Szerintem ennek legalább négyszerese-hatszorosa volt a tüntetők száma, bár ez csak becslés. Annyit mondhatok, hogy akármelyik utcában is fordultam meg, mind tele volt emberekkel, és úgy vélem, egy-egy szorosan összezsúfolódott csoport legalább ezer főből állt. De még egy lazább csoportozatban is legalább 300–400 ember volt. És ilyen csoportok tömegével álltak az utcákon végig. Szerintem nem lehetett 10–20 ezer embernél kevesebb a belvárosban délelőtt, de még a 30 ezret is lehetségesnek gondolom. Később pedig, a “nagy” szakszervezeti menetben minimum 40–50 ezer ember vonult az utcákon délután. Ez összesen 50–60 ezer résztvevőt jelent, de lehet, hogy akár 70 ezret is. Esetleg helikopterről készültek fényképek, melyek megbízható adatokkal szolgálnának, de ezekről nem tudok.

Sok kereszteződésben a tüntetők “megbilincselték” magukat. Egymáshoz vagy súlyos tárgyakhoz, betontömbökhöz kötözték magukat, és a rendőrök nem tudták elvonszolni őket. Ez volt a másik oka annak, hogy a rendőrség nem tartóztatott le senkit. Egyszerűen képtelenek voltak rá. Néhány “megbilincselt” akkor is ott volt a kereszteződésekben, amikor a rendőrség a terület megtisztítására könnygázt használt, és hát persze el kellett a hatást szenvedniük.

Néhány szót váltottam egy küldöttel, Trinidad és Tobago képviselőjével ez egy alig 2000 négyzetmérföldnyi kis ország –, aki szerint országának “kezelhető” adóssága van. Látszott, hogy nagyon jól megértette, miért tüntetünk. Különösen is jól értette a kölcsön visszafizetésével járó, az országára kényszerített üzletek elleni tiltakozásunkat.

Az utcán az emberek általában nagyon segítőkészeknek mutatkoztak egymással, az egyik vízzel kínálta a másikat, segítettek egymásnak kimenekülni azokról a területekről, amelyeket könnygázzal árasztottak el, kimosták egymás szemét és így tovább. Néhányan fiziológiás sóoldatot hoztak magukkal a könnygáz súlyosabb sérültjeinek sebeit enyhítendő. Voltak továbbá hivatalos megfigyelők megkülönböztető feliratú pólóban, ők feljegyzéseket készítettek a látottakról. A rendőrség kétféle könnygázt vetett be. Az egyik fehéres, szürkés színű volt, és úgy tűnt, nem terjed tovább az adott, kisebb körzeten. A másik viszont sötét, majdnem fekete volt, és viszonylag nagy területeket gyorsan elárasztott. A látást még akkor is elhomályosítja, ha az ember nincs a közelében.

Lebilincselő beszélgetéseket hallottam az erőszak és az erőszakmentesség relatív erejéről. Nagyszerű volt azt hallani, hogy rajtam kívül milyen sokan állnak ki az erőszakmentesség ügye mellett. Néhány helyen műanyagból készült sárga szalagok voltak láthatók ezzel a felirattal: “Rendőrségi bűnügyi helyszínelés. Ne lépjen be ide.” Más helyeken viszont hasonló szalagokon a következő feliratot olvashattuk: “Láthatatlan bűnügyek”.

Napközben több ponton felbukkant egy nagyon fegyelmezett csapat: dobokkal, cintányérokkal, zászlókkal vonultak egy mazsorettnek öltözött, sípszóval menetelő, forradalmárkülsejű, feketébe öltözött nő vezetésével. Zárt alakzatban meneteltek az utcákon, a sípoló mazsorett parancsainak megfelelően játszottak és válaszoltak. Aztán ugyancsak sípjelre különböző alakzatokba fejlődtek. Szórakoztatóak, okosak, mulatságosak voltak, és jól csinálták a dolgot. Az egyik alkalommal, amikor az utcákon vonultak, hirtelen éles szögben balra fordultak, egyenesen besétáltak a Starbucks épületébe, ott hosszasan meneteltek és zenéltek a vásárlók legnagyobb rémületére, akik nagy része fejvesztetten menekült.

A “nagy” tüntetés előőrsei 1 óra 30 perc körül értek a belvárosba, és teljes szélességében elfoglalták az utcát. Bár nem alkottak összefüggő tömeget, legalább ötven perce özönlöttek már folyamatosan akkor, amikor megtaláltam barátaimat, és csatlakoztam hozzájuk. A belváros háztömbjeit körbejárta a menet, aztán visszafelé hömpölygött a gyülekezési ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre a menet vége még folyamatosan áradt velünk szemben. Ez 2 óra 45 perckor volt. Kiléptem a menetből, megálltam egy sarkon, hogy végignézzem a tüntetők hátralévő sorait. Délután 3-kor az utolsók is elhaladtak annál a saroknál, ahol álltam, és tovább mentek a belváros felé. Körülbelül húsz percbe telt, mikorra újra – most már velem szemben – felbukkantak. Ez azt jelenti, hogy az utca teljes szélességében haladó menetnek másfél óra kellett, hogy elhaladjon egy pont előtt. Elképzelhető, hogy ez ne lett volna legalább 50 ezer ember?

A következő szakszervezetek felirataira emlékszem: acélmunkások, elektromossági dolgozók, tanárok, kőművesek, dokkmunkások, festők, szolgáltatók, fuvarozók, lemezgyári munkások, hajómérnökök, szállítók, kazánkovácsok, vízszerelők, hűtőgépgyári munkások, kanadai közalkalmazottak, betongyáriak, fa- és papírfeldolgozók, nővérek, a kanadai légialkalmazottak és ácsok.

Amikor a menet elvonult, visszamentem a 6. utcába, a Sheraton Szállónál lévő tüntetőkhöz. Még mindig sokan voltak a belvárosban. Kevesebben persze, mint korábban, de még mindig sok kereszteződést megtöltöttek, és továbbra is megszállva tartottak néhány háztömböt. Egy alkalommal zűrzavar támadt, amikor két férfi megpróbált áttörni a tüntetők alkotta kordonon. Egy csapat rendőr követte őket. Dulakodás támadt, s én azonnal odasiettem, hogy ha kell, lecsillapítsam a kedélyeket. Az egyik férfi elesett, azonnal felállt, de nagyon zaklatott állapotban. Csitítani kezdtem azért, hogy magamra vonjam társának figyelmét, aki néhány lépéssel odébb állt. Kabátja nyitva volt, és már oldalfegyvere után nyúlt, sőt elő is húzta. Lefelé tartotta, de egy pillanatig megrémültem, amikor rájöttem, ha felemeli a fegyvert, akkor egyenesen a tűzvonalban vagyok. De szerencsére nem emelte fel. Ehelyett a másik férfival együtt visszafordult, áthaladtak a rendőrök vonalán, és eltűntek. A tömeg azonnal reagált, ezt kiabálta: “Fegyver van nála. Fegyver van nála.” – és rámutattak a férfire. A rendőrök erre spray-t fújtak az összes jelenlévőre, rám is. Könnygázt már korábban is tapasztaltam, de ilyen spray-t még soha. Szörnyen fáj tőle az ember bőre. Hogy fájhat akkor, ha valakinek a szemébe megy!

Délután 5-kor a rendőrség megkezdte az egész terület megtisztítását. Sok könnygázt lőttek ki, és az emberek lefelé futottak a 6. utcában. Sokan rájuk kiabáltunk, figyelmeztettük őket, ne rohanjanak, mert pánik törhet ki. Aztán lassan elhagytuk a körzetet. Elborított bennünket a könnygáz, amiből most sokkal nagyobb mennyiséget kaptam, mint délelőtt. Ez a könnygáz már nem volt olyan undorító, mint az, amit a 60-as években használtak, de ez is épp elég rossz. Ezután elmentem. Később hallottam, hogy a rendőrség a könnygázzal a legtöbb tüntetőt el tudta ugyan távolítani, de néhányan így is maradtak, és aznap ekkor történtek az első letartóztatások. Úgy hallottam, 22 vagy 25 embert tartóztattak le, ami csekélyke szám a tüntetők számához képest.

Egészében véve a nap kétségtelen sikert hozott. A WTO-nak szembesülnie kellett azzal, hogyan vélekedik róla a jelen lévő több ezer ember. Ráadásul, mivel a tárgyalások megkezdése előtt nem tudtak megállapodni a napirendről, a tegnapi nap javarészét is elvesztették, mert a belváros annyira zsúfolt volt, illetve a mai nap is haszontalanul telt el, hiszen a küldöttek többsége késett vagy el sem jutott a tanácskozás színhelyére.

1999. november 30.

(Fordította: Baráth Katalin)

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával "békés" eszközökkel – azaz a "láthatatlan kéz" segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

A seattle-i millenniumi találkozó előkészítése során Washington konzultált Brüsszellel és Genfben a WTO-val, s megállapodtak abban, hogy minden erejükkel gyengítik és megosztják azokat a társadalmi mozgalmakat és civil szervezeteket, amelyek a világ minden sarkából Seattle-be igyekeztek. Közben a helyi szervezők is azon szorgoskodtak – az FBI-jal és a seattle-i rendőrséggel (SPD) együtt –, hogy a lehető legkörültekintőbben szervezzék meg a szükséges “biztonsági intézkedéseket” a hivatalos tanácskozás idejére. Nagy létszámú rendőri apparátust helyeztek készenlétbe. Az FBI, a CIA és más föderális szervezetek különleges erőit is mozgósították. A “bajkeverőket” sakkban tartották, jól felszerelt rendőrségi rohamegységek csak parancsra vártak – köztük voltak a bandaelhárító osztagok és a Taktikai Műveleti Csoport gyorsan bevethető egységei is, amelyek a “rendőri erők militarizáltabb erőit” alkotják.¹

Mindent úgy rendeztek, hogy az állampolgári csúcstalálkozót minél jobban távol tartsák a miniszterek konferenciájától. Akárcsak a korábbi nem hivatalos, tiltakozó csúcstalálkozókon (Rio de Janeiróban, Madridban, Koppenhágában, Pekingben stb.), alapvető szándék, hogy a sokféle tiltakozó találkozó, vita és tömegtüntetés ne vonja kétségbe, illetve semmiképpen se fenyegesse a hivatalos találkozó legitimitását. Seattle-ben a hivatalos eseményekkel párhuzamosan megtartott civil (NGO – nem hivatalos szervezet) szekcióknak formális “engedéllyel” kellett rendelkezniük, amelyet a seattle-i Házigazdák Tanácsa – elnöke a Microsoft vezére, Bill Gates és a Boeing Társaság igazgatója, Philip Condit – adott ki.

Hónapokkal a tanácskozás megkezdése előtt a WTO és a nyugati kormányok “dialógusra” szólították fel az általuk kiszemelt és alkalmasnak tartott civil társadalmi szervezeteket a millenniumi tanácskozás programját illetően. Ezek a “partnercsoportok”, vagyis azok, amelyekben “megbízhatunk”, anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy megszervezzék megfelelő “vitáikat” Seattle-ben. A WTO már 1998-ban ismertette tervét, melynek alapján “folyamatos együttműködés” alakul ki a partnercsoportokkal, miközben hangsúlyozta, hogy a WTO “nagyra becsüli a civil csoportok szerepét abban, hogy a közvélemény informálódhasson a WTO tevékenységéről”.² Az Európa Tanács szintén hangsúlyozta egyetértését “a kereskedelempolitika átláthatóvá és nyitottá tételével”.³

Gondosan álcázták, hogy “együttműködő csoportok” részvételével számos előkészítő találkozót rendeztek “lényeges kérdésekről”. Az Európa Tanács sok konzultációs megbeszélést tartott a kiválasztott fogyasztói, szakszervezeti, környezeti és fejlesztési szervezetekkel annak érdekében, hogy “a közvélemény számára is átláthatóbbá tegye a WTO tanácskozásait” – többek között úgy, hogy a nyilvánosság is hozzáférhessen a WTO dokumentumaihoz, illetve úgy, hogy a WTO kinevezett egy “információs ombudsmant”.⁴ Az Európai Kereskedelmi Tanács (volt) vezetője, Sir Leon Brittan szavaival:

A millenniumi kereskedelmi megbeszélések nem csak az üzletnek hajtanak majd hasznot. Kötelességünk arról is gondoskodni, hogy a fogyasztók és a környezet is nyerjen rajtuk. A Tanács ma kétoldalú megbeszélést kezdett a jelentős civil szervezetek képviselőivel, mert hisz abban, hogy az átláthatóság és a nyitottság elengedhetetlen, ha egy újabb találkozó teljes sikert óhajt aratni. A civil szervezetek nélkülözhetetlen partnerek az előttünk álló megegyezések előkészítésében”.⁵

Az “ellen-csúcsértekezlet”

Hivatalos támogatók és kutatási alapítványok ellenőrizték és finanszírozták azt a titkos programtervezetet, melynek célja a “politikailag korrekt” civil csúcstalálkozó biztosítása volt, vagyis az, hogy a Seattle utcáin zajló különféle viták és tömegtüntetések szervesen illeszkedjenek a domináns “ellen”-tárgyalásokba. Ez utóbbi többek közt azt követelte, hogy a nyilatkozat szövegéhez majd jelképes környezetvédelmi, szakszervezeti és emberjogi záradékokat, “nyomorenyhítő intézkedési terveket” és “intézményi reformokat” csatoljanak anélkül, hogy a kereskedelem liberalizációjának központi szerepéről szót ejtenének.

Az együttműködésre kész civil szervezetek ebben az értelemben hajlandóak voltak arra, hogy kétség nélkül elfogadják a WTO-nak mint intézménynek “a legalitását” vagy legitimitását. Civil szervezetek megbízott képviselőit hívták meg baráti csevegésre, ahol nagykövetekkel, kereskedelmi miniszterekkel és a Wall Street pénzmágnásaival koccinthattak koktélpartikon és fogadásokon. Cserében viszont a “WTO által szponzorált” (hivatalos) “civil szimpóziumot” szerveztek a kiválasztott “partnercsoportok” képviselői részvételével a miniszteri konferencia előtti napon, ahol gondosan megfogalmazott megnyitó beszédeket tartott a WTO főigazgatója, Mike Moore és az amerikai kereskedelmi miniszter, Charlene Barshevsky.

Más szóval, Seattle-ben az volt a trükk (pazarló PR-kampánnyal megtámogatva), hogy kihúzzák a méregfogát annak a nemzetközi tömegmozgalomnak, amely a – diszkréten a háttérben maradó – WTO és az erős kereskedelmi szindikátusok ellen akart fellépni. “Bírálni lehet, az demokratikus”, de ha a “szabad piaci” rendszernek kell dominálnia, akkor nem szabad kétségbe vonni ezeknek az intézményeknek a legitimitását – beleértve az intézmények genfi és washingtoni bürokratikus hátterét… Cserében a hivatalos konferencia – a tervek szerint – majd összegző határozatában elfogadja az “akkreditált” szakszervezetek és civil szervezetek által megfogalmazott jelképes környezetvédelmi és egyéb követeléseket, s így engedményeket tesz annak érdekében, hogy a WTO-nak az oly szükséges “emberi arculatot” biztosíthassa.

A millenniumi tanácskozás módot ad a szokásos, párhuzamos “népi csúcstalálkozó” megrendezésére is, mely mostanra már a világtalálkozóknak integráns részévé vált. 1992-ben a riói környezetvédelmi konferenciával egyidejűleg rendezték az első “népi csúcsot”, mely azóta gyakorlatilag évente ad helyet a kritikai vitáknak, s mostanra “a kiválás rituáléjává” nőtte ki magát, gyakorlatilag azonban mindez hidegen hagyta a hivatalos csúcstalálkozókat.

1999-ben Kölnben a hivatalos G7 (a vezető államok kormányfőinek) találkozójával párhuzamosan megrendezett P7 (“népi hetek csúcsa”) a hivatalos csúcs vendéglátó szervezőivel egyeztetve állt össze, s nagylelkű anyagi támogatásban részesítette az a Heinrich Böll Alapítvány, amely a német zöldek pártjának meghosszabbítása, a német zöldeket pedig Joschka Fisher, a külügyminiszter irányítja. A kölni P7 vitatémái feltűnően próbálták elkerülni a problematikus pontokat, többek között Jugoszlávia “humanitárius bombázásának” kérdését… Időközben Európa minden végéből több mint 200 ezer ember gyűlt össze Köln utcáin a jubileumi kampány keretében. Petíciójukban – melyet több mint 17 millióan írtak alá – azt követelték, hogy feltétel nélkül engedjék el a harmadik világ adósságát. A világ vezető politikusai tiszteletteljes beszédeket mondtak a jubileumi kezdeményezésről, de üres retorikával ütötték el a világ legszegényebb országainak tartozását eltörölni akaró követelést. A kampány lényegi javaslatát ideiglenesen elvetették.

Mintegy cserében, az AFL-CIO-hoz csatlakozott szakszervezeteknek a világ minden részéből érkező vezetői felszólították a WTO-t, hogy “a világpiacon tegye kötelezővé a minimális munkafeltételeket”. Washington követelésének engedve a munkásság képviselői ezt a jelszót dünnyögték: “a globális gazdaság a munkavállaló családokat segítse”.⁶ Egy óvatosan megfogalmazott petíció arra szólítja fel a miniszteri konferencia résztvevőit, hogy dolgozzanak ki olyan “kereskedelmi és befektetési szabályokat, amelyek megóvják a munkások érdekeit és a környezetet is”.⁷ A WTO és az USA kereskedelmi politikájának egyetemes legitimációját senki sem vonja kétségbe. Viszonzásul az AFL-CIO kapta azt a feladatot, hogy a Seattle utcáin zajló, általa szervezett tömegtüntetés céljai ne irányuljanak majd a világszervezetek ellen…

Seattle a vízválasztó, s azok között húzódik, akik egyfelől mélységesen elítélik az új világrendszert, illetve azon “partner” civil szervezetek között, amelyek első pillantásra “progresszívnek” látszanak, de valójában a rendszer produktumai. Gyakorta alapító kormányaik adják nekik a pénzügyi támogatást, és így olyan korrekt “ellenzéket” alkotnak, melyek “a civil szervezetek szószólóiként” lépnek fel. De vajon kit képviselnek? A “partner” civil szervezetek többsége és azok a lobby-csoportok, amelyek rendszeresen találkoznak bürokratákkal és politikusokkal, alig állnak kapcsolatban társadalmi tömegmozgalmakkal és szervezetekkel. Ezzel egyidejűleg az a feladatuk, hogy leszereljék az új világrendszer ellen szerveződő lehetséges “valódi” társadalmi mozgalmakat.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a WTO-val és a kormányokkal folytatott “dialógusnak” a megegyezésben ne lehetne semmilyen szerepe. Éppen ellenkezőleg, az egyes társadalmi mozgalmaknak a közös “lobbyzást” erőteljesen kell használniuk. A megállapodások alapvető eredményeit és a tárgyalásokról szóló információkat azonban mindenképpen úgy kell hasznosítani, hogy azok erősítsék, ne pedig gyengítsék az alulról induló akciókat. Más szóval, nem szabad hagyni, hogy a “lobbyzást” elszigetelt és az aktuális divathoz alkalmazkodó módszerekkel használják azok a szervezetek, amelyeket úgymond “kézen fognak” a kormányok és a WTO.

Haladék a liberalizációs megállapodásokat illetően

Több, mint 85 ország 1200-nál is több szervezete és csoportja “moratóriumot” követelt a WTO irányította további liberalizációt illetően, többek között követelték, hogy vizsgálják felül a globalizáció hatásait. Közösen kiadott nyilatkozatukban (címe Statement From Members of International Civil Societies Opposing a Millennium Round, azaz A nemzetközi civil szervezetek millenniumi csúcstalálkozót ellenző tagjainak állásfoglalása) kijelentik:

“Elutasítjuk a további liberalizációs tárgyalásokat, azokat különösképpen is, amelyek a WTO-nak újabb hatásköröket biztosítanának, például a befektetés, a versenypolitika és az állami támogatások terén. Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel harcolunk az ilyen javaslatok életbeléptetése ellen. Ugyancsak ellenezzük a szellemi termékek jogainak kereskedelmi vonatkozású kérdéseiről szóló (ún. TRIP) megállapodást. Követeljük, hogy függesszenek fel minden új szempontot és tárgyalási alapot, amely a WTO hatalmának és hatáskörének kiterjesztését eredményezné. A moratórium időszakában alapos és lényegi elemzést kell végeznünk a meglévő megállapodásokról. Ezután hatékony lépéseket kell tenni e megállapodások megváltoztatása érdekében. Egy ilyen elemzés feltárná, mekkora súllyal nehezedik a WTO a marginalizált közösségekre, a fejlődésre, a demokráciára, a környezetre, az egészségügyre, az emberi jogokra, a munkához való jogra, a nők és gyermekek jogaira. Az elemzést a civil szervezetek teljes körű részvételével kell lefolytatni.”

Ez a nyilatkozat a hivatalos napirendet erőteljesen megkérdőjelezte. Alapjául nagy számú független szervezet gondosan megfogalmazott konszenzusa szolgál. És a WTO vitás kérdések elrendezésére szolgáló módszerei biztosítják e változatos manipulációs módszerek legitimációját.

A gazdasági és társadalmi rombolás egyenlege

Bőségesen állnak rendelkezésünkre azok az adatok, amelyek igazolják, hogy a hidegháborút követő időszakban az emberiség korábban soha nem tapasztalt mértékű gazdasági és társadalmi válságot él át, mely a világ lakossága jelentős hányadának gyors elnyomorodását eredményezte. A nemzeti gazdaságok egymás után omlanak össze, a munkanélküliség egyre fékezhetetlenebb; a Wall Street bankjai egymás után “szanálják az egyes országokat”; helyi háborúk robbantak ki a stratégiai fontosságú gáz- és olajvezetékek birtoklásáért, és gyakori jelenség, hogy a különféle “felkelések” mögött erős korporatív érdekek állnak, melyek véletlenül egybeesnek a kereskedelmi reformokért folytatott lobbyzással… A legtöbb országban az életszínvonal elképesztően lesüllyedt…

A huszadik század végén tapasztalt világméretű válságnak sokkal súlyosabbak a következményei, mint az 1930-as nagy válságnak. Messze ható geopolitikai következményei vannak; a gazdasági széthullást regionális konfliktusok, a nemzeti társadalmak szétforgácsolódása és egyes esetekben egész országok darabokra hullása kísérte. Ez a válság egyáltalán nem korlátozódik a fejlődő országokra. Európában és Észak-Amerikában a jóléti állam megszűnt, iskolákat és kórházakat zártak be, s ezzel megteremtődtek a társadalmi szolgáltatások teljes privatizációjának feltételei. A modern történelem legsúlyosabb válságával állunk szemben.

A fejlett országok jelentős részében a szolgáltatások, a gazdaság és a bankrendszer már a külföldi tőke kezében van; parasztgazdaságok sora omlott össze az EU és az USA gabonafölöslegeinek értékesítése miatt. Genetikailag módosított vetőmagokat – melyeket többek között a Cargill és Montsanto állít elő (gondosan megtervezett mezőgazdasági anyagfelhasználással, amit ugyancsak ezek a mezőgazdasági-kereskedelmi konglomerátumok határoznak meg) – erőltettek rá a parasztokra az egész világon, s ez gyakorta vezetett éhínséghez és a falusi gazdaság felszámolásához, nem is beszélve a tápláléklánc megfertőzéséről, mely világszerte sérti a fogyasztók jogait.

Ugyanakkor a nemzetközi agrobusiness mindenképpen csődbe akarja juttatni a családi gazdaságokat. Ez a folyamat korántsem csak a fejlődő országokat érinti: a nyugat-kanadai kukoricatermelő gazdák közel 30%-a áll a csőd szélén, kimondottan annak következtében, hogy a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos, a WTO által előírt szabályokat rákényszerítették a kanadai kormányzatra. És ha ez megeshet Nyugat-Kanadában, amely a világ egyik leggazdagabban termő gabonavidéke, vajon milyen jövő vár a világ más tájain élő parasztokra?

Kína csatlakozása a WTO-hoz

Az Egyesült Államokkal a seattle-i miniszteri találkozó előtt néhány héttel folytatott kétoldalú tárgyalások során született megállapodás feltételei teljes pusztulásba döntik az egymilliárd lakosú óriási országot. Tönkreteszi Kína mezőgazdaságát, az állami vállalatokra halálos csapást mér, ami tömeges munkanélküliséghez vezet. A nyugati bankokhoz fűződő “nemzeti bánásmód” cikkelye potenciálisan előreveti az egész kínai bankrendszer strukturális összeomlását…

A kínai hatóságok persze teljesen tisztában vannak a következményekkel, és propaganda-hadjáratban próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy “a megegyezésből fakadó előnyök igazolják majd a bekövetkező munkanélküliséget és bankcsődöket”.⁸ A WTO-val folytatott tárgyalások kínai vezetője, Long Jongtu szavaival: “egyetlen nemzet sem fejlődhet és erősödhet meg a külső kényszer és a válság tudata nélkül”.⁹

A millenniumi csúcs már kész tény volt

Hogy milyen folyamatok zajlanak a világrendszerben, az nem kizárólag a millenniumi csúcs eredményeitől függ. Rá kell ébrednünk arra, hogy a legtöbb fejlődő országban a millenniumi csúcs határozatainak java már “fait accompli”. Egyfelől “részei az IMF-fel és a Világbankkal kötött ad hoc kölcsönszerződések feltételeinek. A szerkezeti kiigazítási programok, illetve az IMF által szponzorált “kezességi egyezmények” (például Indonéziával, Thaifölddel, Koreával, Brazíliával kötöttek ilyeneket) révén a fejlődő országok már régen alávetették magukat a millenniumi csúcson meghozandó döntéseknek.

Ráadásul a harmadik világ Seattle-ben jelen lévő delegátusainak kezét amúgy is megkötik a fejlődő országok kereskedelmi minisztereivel korábban kötött nyugati hitelek. Aligha valószínű, hogy a fejlődő országok hivatalos delegációi jelentős ellenállást tanúsítanak a seattle-i döntésekkel szemben.

Sok fejlődő ország a Bretton Woods-i szervezetekkel kötött egyezmények szellemében vállalta, hogy liberalizálja kereskedelmét, privatizálja az állami közműveket, megszünteti a szociális programokat és “nemzeti bánásmódot” biztosít a külföldi befektetőknek a gazdasági tevékenységek egész sorában: a szolgáltatásokban, a bankrendszerben, az ellátás megszervezésében stb. Ezek a lépések gyakran együtt járnak egy “bankcsőd-programmal”, melyet a Világbank felügyel abból a célból, hogy a versenyképes nemzeti vállalatokat “kiüssék a nyeregből”. “Kedvező szabadpiaci környezetet” teremtenek (figyelmen kívül hagyva a WTO klauzuláját, mely “hatékony piacra jutást” ígér), a hazai termelőket brutálisan félretolják és tönkreteszik, egyes országokat gyakorlatilag újra gyarmatosítanak…

Kétségtelen, hogy e folyamatokat a Wall Street bankárai és a világ legnagyobb üzleti vállalkozásai irányítják a háttérből. Rendszeresen kapcsolatban állnak az IMF, a Világbank és a WTO hivatalnokaival – egyrészt a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon, másrészt nemzetközi találkozókon. Sőt, ezeken a tanácskozásokon és konzultációkon jelen vannak a hatalommal bíró globális üzleti lobbyk képviselői is, többek között a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC), a Transz-atlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD) – melynek éves találkozóin összejönnek a legnagyobb nyugati üzleti konglomerátumok vezetői és a politikusok, WTO-tisztviselők –, az Egyesült Államok Nemzetközi Üzleti Tanácsa (USCIB), a davosi világgazdasági fórum, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (ez utóbbi a világ legjelentősebb bankjait és pénzügyi intézményeit tömöríti) és egyéb szervezetek képviselői. Más, félig titkos szervezetek – melyek jelentős szerepet játszanak az új világrendszer kialakításában – is léteznek, például a Trilaterális Bizottság, a Bildebergers és a Külkapcsolatok Tanácsa.

Pénzügyi dereguláció

Az egész folyamat koronája a “tökéletes időzítés”: az USA bankrendszerének deregulációját az amerikai szenátus durván hat héttel a seattle-i millenniumi csúcs előtt fogadta el. Az új törvény a globális pénzügyi hatalom példátlan koncentrációját teszi lehetővé. Hosszas tárgyalások után, melyek október 22-én hajnalban fejeződtek be, “egyetlen tollvonással” visszavontak minden, a Wall Street erős banki konglomerátumait korlátozó rendelkezést. Az amerikai szenátus által megszavazott és Clinton elnök által jóváhagyott törvény értelmében a kereskedelmi bankok, a brókercégek, tőzsdei alapítványok, intézményi befektetők, nyugdíj-alapítványok és biztosítóintézetek szabadon befektethetnek egymás üzleteibe, illetve teljes egészében integrálhatják pénzügyi műveleteiket. E törvény hatályon kívül helyezte az 1933-ban született Glass-Steagall törvényt, Roosevelt elnök “new deal” politikájának legalapvetőbb oszlopát, melyet a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a “belterjes kereskedés” megakadályozása érdekében vezettek be; ezek az összefonódások ugyanis az 1929-es Wall Street-i összeomlást követően több mint 5000 bankcsődöt idéztek elő.¹⁰

Más szóval egy tucatnyi pénzügyi szervezet hatékonyan kézben tudja majd tartani az USA teljes pénzügyi szolgáltatási iparát. Nyilván a véletlen műve, hogy ugyanezek a Wall Street-i pénzügyi óriások a legjelentősebb haszonélvezői a pénzügyi szolgáltatások deregulációjának a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) eredményeképpen, mely a Wall Street urainak “nemzeti elbírálást” biztosít a bankéletben, a brókercégek szolgáltatásaiban, a biztosítási statisztikai szolgáltatásokban stb. A GATS mondhatni tökéletesen “illik” az új amerikai pénzügyi szolgáltatási törvény testére. A pénzügyi óriások világméretekben ellenőrzik a valós gazdaságot, ők a high tech termelés, védelmi ipar, fő olajforrások és bányászati konzorciumok stb. hitelezői és részvényesei. Sőt, mint a közadósságok kölcsönjegyzői, markukban tartják a nemzeti kormányokat és a politikusokat is. Végül pedig most azt követelik, hogy Seattle-ben kereskedelmi reformokat is vezessenek be.

Ráadásul a “néhai” MAI záradékai, melyeknek azt a feladatot szánták, hogy “nemzeti elbánásban” részesítsék a külföldi bankokat és MNC-ket (ami a területi és helyi kormányok széthullásához vezetett), gyakorlatilag szintén “fait accompli”, vagyis kész tények lettek. A pénzügyi óriások ma már teljesen integrálódtak a biztosítási cégekbe. Cserében az utóbbiak áttekintik és ellenőrzésük alatt tartják a multinacionális egészségügyi szervezeteket, melyek aktívan lobbyztak Seattle-ben azért, hogy a GATS értelmében az állami egészségügyet is deregulálják. A jóléti állam intézményei romokban hevernek. A háborút követő hosszú évtizedek minden küzdelmének eredményei semmisülnek meg.

A világszerte tapasztalható pozícióharc, hogy a “pénzügyi manipuláció” segítségével profithoz jussanak, a valóságos mozgatórugója a globális pénzügyi struktúra átformálására irányuló törekvéseknek, melyeknek az új amerikai banktörvény és a seattle-i csúcs szerves részei. Ami a WTO-t illeti, az amerikai törvényhozás azt szorgalmazza, hogy számoljanak fel a pénztőke szabad mozgását akadályozó minden korlátot. A gyakorlatban ez lehetővé teszi a Wall Street-i kulcsfigurák – többek között a Merrill Lynch, a Citigroup, a J. P. Morgan, a Deutsche Bank-Bankers Trust stb. – számára, hogy hegemóniát szerezzenek a globális bankügyekben, és befolyást szerezzenek, vagyis végső soron szétzilálják a pénzügyi rendszert Ázsiában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában… s ez a folyamat a millenniumi csúcs eredményeitől függetlenül megy végbe.

A spekulatív kirohanás

Az Egyesült Államokban a spekulációs kereskedelemnek gyakorlatilag világszerte szabad utat biztosít a pénzügyi dereguláció. A tőkemozgások deregulációját követelő millenniumi csúcs pedig nagyobb legitimációs teret nyit a spekulatív kereskedelemnek, vagyis lehetővé teszi, hogy a Wall Street urai kiterjesszék hatalmukat a globális pénzügyi élet terén.

A spekulatív kereskedelem csatornáinak intézményes ellenőrzése garantálja, hogy az Egyesült Államok és az EU pénzügyi óriásai manipulálhassák az árfolyamokat és a tőzsdemozgásokat, és leértékelik a központi bankok szerepét. Végső céljuk az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a monetáris politika gyeplőjét, és ellenőrizhessék a pénzügypiacokat. Az 1997-es ázsiai válság során több mint százmilliárd dollártól fosztották meg néhány hónap alatt az ázsiai központi bankokat; hasonló spekulatív akciókat hajtottak végre Oroszországban 1998-ban, illetve 1999-ben Brazíliában. Ezen akciók mögött derivatív és opciós kereskedés – beleértve a nemzeti valuták “rövid eladását” is – állt, mely súlyos adósságválságot és pénzügyi összeomlást okozott. Számos dokumentum igazolja, hogy ezen akciókban az IMF kulcsszerepet játszott: támogatta a nyugati és a japán pénzügyi intézmények spekulatív támadását.

A sors keserű fintora, hogy ezeknek a végzetes spekulatív eszközöknek a használatát formálisan az ázsiai válság előestéjén legitimálták a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) ötödik jegyzőkönyvében. A fenyegető veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen a GATS tárgyalásai időben egybeestek (1997. október) a tőzsdepiacokon világszerte bekövetkező klímaváltozással.

Háborúk és globalizáció

És hát a háború is része a millenniumi csúcsnak. Vajon milyen sors vár azokra az országokra, amelyek nem hajlandóak deregulálni a kereskedelmet és a külföldi befektetést, és nem akarnak “nemzeti elbírálást” biztosítani a nyugati bankoknak és a MNC-knek? A nyugati katonai-hírszerző apparátus és sokféle hivatala szorosan összekapcsolódik a pénzügyi hatalommal. Az IMF, a Világbank és a WTO – ez tartja szemmel a nemzeti gazdaságok reformját – együttműködik a NATO-val a “békefenntartó” vállalkozásokban, nem is beszélve a konfliktusok utáni újjáépítésről, melyeket a Bretton Woods-intézmények tartanak kézben…

A harmadik évezred hajnalán a háborúk és a “szabad piac” kéz a kézben jár. A háborúhoz nincs szükség a nemzetközi jog által szabályozott, multilaterális befektetési egyezményre (például egy MAI-ra). A háború fizikailag semmisíti meg mindazt, ami még megmaradt a dereguláció, privatizáció és a “szabadpiaci” reformok bevezetése után. A háborúk és a nyugati protektorátusok bevezetése révén nyílt gyarmatosítás folyik, s ez egyértelműen azt jelenti, hogy így biztosítják a “nemzeti bánásmódot” a nyugati bankoknak és az MNC-knek mindenfajta tevékenységük során. A “rakéta-diplomácia” csak korszerűsített utánzata a XIX. századi “torpedó-diplomáciának”, mellyel a “szabad kereskedelem” útját egyengették. 1844-ben (az ópiumháborúk kezdetén) az amerikai Cushing-misszió előre figyelmeztette a kínai császári kormányt, hogy “az amerikai követelések megtagadása hadüzenetként is értelmezhető”.¹¹

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával “békés” eszközökkel – azaz a “láthatatlan kéz” segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Általánosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogy állandóan fennáll a háború veszélye. A háború és a globalizáció egymástól nem választható külön. Az állampolgárok tiltakozása a WTO tevékenysége ellen egybe kell kapcsolódjon azokkal a háborúellenes mozgalmakkal, amelyek fellépnek az ellen, hogy az USA és európai szövetségesei szuverén országokat bombáznak.

Az új világrend ártalmatlanná tétele

A “technikai egyezményből” (az uruguayi csúcs végső határozata) született WTO bebetonozott “legális” jogokat biztosít a bankoknak és a globális testületeknek. Az 1994-es marrakesi egyezmény azokat az eljárási módokat szabályozza – a manipulatív tárgyalási egyezményt is beleértve –, amelyek mára már kiválóan beépültek a nemzetközi törvénykezésbe, ugyanakkor élesen sértik az állampolgárok érdekeit szerte a világon.

Az egyezmény formálisan is jogszerűnek nevezi a “hatalomgyakorlás hármas felosztását” a WTO és testvérszervezetei, az IMF és a Világbank között; e jog alapján kezükbe kerül a fejlődő országok gazdaság- és társadalompolitikájának “globális ellenőrzési” rendszere. Ez azt jelenti, hogy az IMF és a Világbank intézkedési receptjeinek alkalmazása nem az egyes országokkal kötendő ad hoc kölcsön-megállapodásokon múlik (melyek nem “törvényileg kötelező érvényű” dokumentumok). Az IMF halálos “gazdasági gyógyszerének” minden jelentős előírását állandó érvényűvé teszi majd a seattle-i millenniumi csúcstalálkozó. Az egyes országokat ezután már nem csak a külső adósság köti gúzsba, hanem állandó “rabszolgái” lesznek a világ legerősebb üzleti szindikátusai által irányított nemzetközi testületnek. Ezek a WTO-cikkelyek megteremtik annak alapját, hogy az egyes országokat a nemzetközi törvényekkel összhangban “igazgatni” (és a “kedvező” feltételeket kialakítani) lehessen.

A fentiekből következik, hogy nekünk az uruguayi csúcs végső határozatát eredendően “bűnösnek” és “illegálisnak” kell tekintenünk, és ennek megfelelően kell fellépnünk a WTO-val mint “totalitárius” szervezettel szemben. Nem lehet más alternatíva, mint elutasítani a WTO-nak nemzetközi szervezetként való elismerését, és hangsúlyozni a WTO törvénytelenségét. Egyszóval, a folyamatot egészében meg kell állítanunk.

És ez egyben azt jelenti, hogy az állampolgári mozgalmaknak világszerte azt kell követelniük kormányaiktól, hogy késedelem nélkül mondják fel WTO-tagságukat.

A nemzeti törvényhozó testületeknek a törvények nevében fel kell lépniük a tagországok kormányai ellen, mert ezek súlyosan megsértették a honi törvényeket és az egyes országok alkotmányát.

Seattle-ben és szerte a világon az állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy hatástalanítsák ezt a gazdasági rendszert, és szétzilálják intézményeit. Nem halogathatjuk küzdelmünket, nem várhatunk “néhány évig” az “elszámolással”, hiszen eközben a világot bekebelezik és tönkreteszik. Azonnal cselekednünk kell. Kétségbe kell vonnunk egy olyan rendszer legitimitását, mely végső soron megsemmisíti az emberi életet.

Kérdőre kell vonnunk a politikusokat és a nemzetközi intézmények bürokratáit, le kell lepleznünk bűnös kapcsolataikat a hatalom pénzügyi érdekeivel, és végül át kell alakítanunk az állami intézményeket, miután kiszabadítottuk őket a pénzügyi hatalom szorításából. Másrészt viszont “demokratizálni” kell a gazdasági rendszert és irányítási struktúráját, felszámolni a tulajdon és az egyes ember óriási vagyonának égbekiáltó koncentrációját, megszüntetni a pénzpiacokat, befagyasztani a spekulatív kereskedelmet, leszámolni a piszkos pénzek tisztára mosóival, az offshore bankokkal, újra elosztani a bevételeket és a gazdagságot, visszaszerezni a közvetlen termelő jogait, újjáépíteni a jóléti államot.

Jegyzetek

¹ Az utóbbiak rendszerint a legfontosabb helyeken telepített orvlövészek. Lásd Paul Richmond “An Assessment of the Police. What to expect during the Seattle Ministerial Conference”, http://forward.to/walkout, 1999. szeptember

² WTO Press Release, Ruggieero Announces Enhanced WTO Plan for Cooperation With NGOs, 17 July, 1998.

³ European Commission Press Release, ’Commission and NGOs hold dialogue on the Millennium Rounnd”, Brussels, 17 November, 1998.

⁴ Ibid.

⁵ Ibid.

⁶ Lásd AFL-CIO, Make the Global Economy Work for Working Families, http://www.wslc.org/wto/index.htm, October 1999.

⁷ Ibid.

⁸ Financial Times, London, 17 November, 1999.

⁹ Idézi a fenti Financial Times.

¹⁰ Lásd Martin McLaughlin: “Clinton Republicans agree to Deregulation of US Banking System”, World Socialist website, 1 November, 1999.

¹¹ Idézi Michel Chossudovsky: Towards Capitalist Restoration, Chinese socialism after Mao, Macmillan, London, 1986, p. 134).

(Fordította: Baráth Katalin)