Marx aktuális gondolatai.

A “rendszerváltozás" kérdéséhez

Egy-egy ország gazdasági fejlettségét Marx és Engels szerint az illető ország gazdaságának a világpiachoz való viszonya határozza meg. A múlt század világpiacáról már 1848-ban ezt írták: “…az az ország, amely egész nemzeteket változtat a maga proletárjaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely pénzével egyszer már fedezte a restauráció költségeit, az az ország, amelynek tulajdon ölében az osztályellentétek a legkifejezettebb, a legszemérmetlenebb formáig hajtották magukat – Anglia látszik ama sziklának, amelyen a forradalmi hullámok megtörnek, amely az új társadalmat már az anyaméhben kiéhezteti. Anglia uralkodik a világpiac fölött." (Marx-Engels: A forradalmi mozgalom. MEM, 1962. 6. k. 141.) És a – mutatis mutandis – máig érvényes általánosítás: “A nemzetgazdasági viszonyok átalakítása az európai kontinens bármely országában, az egész európai kontinensen Anglia nélkül – vihar egy pohár vízben. Egy-egy nemzeten belül az ipar és kereskedelem viszonyai fölött más nemzetekkel való érintkezése uralkodik, e viszonyokat a nemzetnek a világpiachoz való viszonya szabja meg…" (Uo.)

Ma is érdekes és találó, ahogyan Marx a világpiac kiterjeszkedésének folyamatát a gyarmatokkal összefüggésben jellemzi. Az indiai brit uralom várható eredményei című írásában 1853-ban először is megállapítja, hogy a brit gyarmatosításnak egész sereg progresszív hatása van Indiára, így például a politikai egység megteremtése, az ázsiai tespedtség megtörése, a modern közlekedés kiépítése, a szabad sajtó elterjesztése stb., majd az országnak szabad prédából újratermelő országgá való átváltoztatása. Csakhogy: “Mindaz, amit az angol burzsoázia netán tenni kényszerül, nem fogja felszabadítani a nép tömegeit, s anyagilag sem fogja szociális helyzetüket megjavítani, mert ez nemcsak a termelőerők fejlettségétől függ, hanem attól is, hogy a nép kisajátítsa őket. De az anyagi feltételeket mindkettőhöz kétségtelenül meg fogja teremteni az angol burzsoázia. S tett-e a burzsoázia valaha ennél többet? Hozott-e létre valaha haladást anélkül, hogy egyéneket és népeket ne vonszolt volna véren és szennyen, nyomoron és megaláztatáson keresztül?" (MEM, 1964. 9. k. 209-212.) Mert: “A burzsoá civilizáció mélységes képmutatása és veleszületett barbársága leplezetlenül szemünk elé tárul, ha anyaországától, ahol tiszteletreméltó formákat ölt, a gyarmatok felé fordulunk, ahol mezítelenül lép fel." (Uo. 213.)

A cikk befejező fejtegetésében Marx jóformán előre vetíti a tőke világméretű centralizációjának mai folyamatát is. “Az angol ipar pusztító hatása Indiára, egy olyan óriási országra, amelynek területe… akkora, mint Európa, nyilvánvaló és megdöbbentő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csupán szerves következménye a termelés ma fennálló egész rendszerének. Ez a termelés a tőke korlátlan uralmán nyugszik. A tőkének mint független hatalomnak létezéséhez elengedhetetlen a tőkecentralizáció. Ennek a centralizációnak romboló hatása a világ piacaira csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon belső organikus törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak."(Uo. 213-214.) S végül összefoglalóan: “A történelem burzsoá szakaszának meg kell teremtenie az új világ anyagi bázisát – egyrészt az emberiség kölcsönös függőségén alapuló egyetemes érintkezést és ennek az érintkezésnek az eszközeit, másrészt az ember termelőerőinek fejlődését és az anyagi termelés átalakítását természeti erők fölötti tudományos uralommá. A burzsoá ipar és kereskedelem megteremti egy új világnak ezeket az anyagi feltételeit, ugyanúgy, ahogy a geológiai forradalmak megteremtették a föld felszínét. Ha majd egy nagy szociális forradalom úrrá lesz a polgári korszak eredményein, a világpiacon és a korszerű termelőerőkön, és aláveti ezeket a leghaladottabb népek közös ellenőrzésének, csak akkor nem lesz többé az emberi haladás ahhoz az irtózatos pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt." (Uo. 214.)

Nos, aki nem érti, hogy ezek a sorok a XX. századi világpiacról is szólnak, az ne kínlódjék azzal, hogy klasszikus gondolkodók műveit olvassa. Marx “tévedése" itt legfeljebb annyi, hogy a kapitalizmus piaci terjeszkedését és ezáltal fennmaradását sokkal korlátozottabbnak, sőt határoltabbnak látta. Ennek ellenére rövid fejtegetése a tőke centralizációjának mai, multi- vagy transznacionális alakzatait is mintegy előre jelzi. A gyarmatok példája nagyon jó, mert a múlt században a tőke számára – az akkor iparosodó európai országokon kívül – az Európán túli hatalmas térségek ígérték a legnagyobb piaci lehetőségeket.

Marx és Engels ideje óta a tőkés világpiac több nagy hullámban, földrengésszerű megrázkódtatással hajtotta még hatékonyabban uralma alá a világot, átrajzolva annak politikai térképét is. E földrengésekből a legutóbbi kettőt közvetlen közelből szemlélhettük és bőrünkön érezhettük. A huszadik század közepén, nyomban a II. világháború után rohamosan végbement a dekolonializálás: a volt gyarmatok “függetlenné" váltak, nagyobbrészt megmaradván a gazdasági függésben. Minden tisztelet megilleti a gyarmati függetlenségi küzdelmek és szabadságharcok hőseit, de tudnunk kell, hogy csak azért győzhettek, mert a nemzetközi tőke további globalizálódása számára viszonylag zárt, az anyaországok szárnyai alatt megbúvó helyi piacok tömegét tárták fel. Ez a világméretű átalakulás még megtűrte vagy inkább megkívánta a legkülönfélébb diktatúrák kiépülését. A második nagy földrengés alighanem a hetvenes években kezdődött, s megintcsak átrajzolta a világ politikai térképét. Gazdasági alapját tekintve arról volt és van szó, hogy a különféle diktatúrák a tőkés világpiactól kisebb vagy nagyobb mértékben továbbra is megóvták országaikat, most azonban a világkapitalizmus rászorult ezekre a piacokra is. A legnagyobb falat természetesen a Szovjetunió és a többi államszocialista ország nagyon is védett piacai voltak. Az államszocializmust “végső soron" nem a saját tökéletlensége, nem vezetőinek árulása, nem az antikommunista politika, nem is a tudatos “agyonfegyverkezés", még kevésbé az ellenzéki társaságok vágyakozása döntötte meg, hanem a multinacionális nagytőke, amelynek szabadabb mozgásához a világpiac további bővítésére volt szüksége, s amely mozgásnak adekvát formája most a polgári (Lukács György híres szavával: a formális) demokrácia lett. Minden más csak kísérőjelenség.

Azt mondják, a marxisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai szocializmus a történelem visszafordíthatatlan vívmánya. Hát, marxistája válogatja. És maga Marx? “Nem tagadhatjuk – írta Marx Engelsnek szóló 1858. október 8-i levelében -, hogy a polgári társadalom másodszor élte át a maga XVI. századát, olyan XVI. századot, amelytől remélem, hogy éppúgy megkondítja fölötte a lélekharangot, ahogyan az első annak idején életre hívta. A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban, a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést. Minthogy a föld kerek, Kalifornia és Ausztrália gyarmatosításával és Kína meg Japán feltárásával ez a feladat nyilván befejeződik. A súlyos probléma számunkra ez: a kontinensen küszöbön áll a forradalom és nyomban szocialista jelleget is fog ölteni. Vajon nem fogják-e szükségszerűen eltiporni ebben a kis zugban, mikor sokkal nagyobb területen a polgári társadalom mozgása még emelkedő irányú?" (MEM, 1972. 29. k. 339.)

Az államszocializmus bukásán nem érdemes siránkozni. A világpiac kíméletlenül elpusztít mindent, ami terjeszkedésének útjában áll, de egyben új távlatokat is nyit, amelyek ma még beláthatatlanok ugyan, ám előbb vagy utóbb megjelennek a látóhatárunkon. Az idős Engels, amikor Danyielszon az orosz obscsina pusztulásáról panaszkodott, neki címzett levelében, 1892. június 18-án azt írta, hogy “…ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton". (MEM, 1977. 38. k. 361.) S ugyanabban az összefüggésben ugyancsak Danyileszonnak írja 1893 október 17-én: “Nincs olyan történelmi szerencsétlenség, amely ne járna együtt kiegyenlítő történelmi haladással. Csak a modus operandi változik. Que les destinées s’accoműűplissent!" (MEM, 1979. 39. k. 147.)

[Az írás egy korábbi változata megjelent a Népszabadság 1995. november 24-i számában.]

Marx aktuális gondolatai.

Minthogy manapság közgazdászok serege és a laikus közvélemény egyforma tudatlansággal keveri össze a tõkekoncentráció fogalmát a tőkecentralizáció fogalmával, szükségesnek látszik, hogy ezt a két folyamatot (és fogalmaikat), amelyek oly nagy szerepet játszanak a mai tőkés világgazdaságban, világosan megkülönböztessük egymástól.

Vajon ki jöhetne segítségünkre ehhez? Természetesen Marx a múlt századból. A tőke I. könyvében hosszas és nagyon tanulságos fejtegetések írják le a két folyamat különbségét s hatásának ellentétességét. Először a koncentrációról olvashatjuk a következőket: “Minden egyéni tőke termelési eszközök nagyobb vagy kisebb koncentrációja és ennek megfelelő parancsnoklás nagyobb vagy kisebb munkássereg felett, minden felhalmozás újabb felhalmozás eszköze lesz. (…) Egyidejűleg oldalhajtások válnak le az eredeti tőkékről, és mint új önálló tőkék funkcionálnak. Nagy szerepet játszik ebben többek között a vagyon megosztása a tőkés családokban. Ezért a tőke felhalmozásával többé vagy kevésbé nő a tőkések száma is. A koncentrációnak ezt a fajtáját, amely közvetlenül a felhalmozáson nyugszik, illetve helyesebben vele azonos, két körülmény jellemzi. Először: a társadalmi termelési eszközöknek egyéni tőkések kezében való növekvő koncentrációját – egyébként változatlan körülmények között – korlátozza a társadalmi gazdagság növekedésének foka. Másodszor: a társadalmi tőkének egy-egy különös termelési területen lakozó része sok tőkés között oszlik el, akik mint független és konkurráló árutermelők állnak szemben egymással. A felhalmozás és az azt kísérő koncentráció tehát nemcsak hogy sok pontra forgácsolódik szét, hanem a funkcionáló tőkék növekedését új tőkék képződése és régiek széthasadása keresztezi. Ha tehát a felhalmozás egyrészt úgy jelentkezik, mint a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak a növekvő koncentrációja, másrészt mint sok egyéni tőkének egymástól való taszítása." (MEM, 1967. 23. k. 585.)

S a közvetlen folytatás, immár a centralizációról: “A társadalmi össztőkének ezzel a sok egyéni tőkére való szétforgácsolódásával illetve töredékeinek kölcsönös taszításával szemben ellenhatást fejt ki vonzásuk. Ez már nem a termelési eszközöknek és a munka feletti parancsnoklásnak egyszerű, a felhalmozással azonos koncentrációja többé. Ez már kialakult tőkék koncentrációja, egyéni önállóságuk megszüntetése, tőkésnek tőkés által való kisajátítása, sok kisebb tőkének kevésszámú nagyobb tőkévé való átváltoztatása. Ez a folyamat az elsőtől abban különbözik, hogy a már meglevő és funkcionáló tőkék megváltozott elosztását tételezi csak fel, tehát játékterét a társadalmi gazdagság abszolút növekedése vagyis a felhalmozás abszolút határai nem korlátozzák. A tőke itt egy kézben nagy tömeggé dagad, mert amott sok kézben elvész. Ez a tulajdonképpeni centralizáció, eltérően a felhalmozástól és a koncentrációtól." (Uo. 585-586.)

Marx ezután a konkurrenciáról szól, majd így folytatja: “Ettől eltekintve a tőkés termeléssel együtt létrejön egy egészen új hatalom, a hitelügy, amely kezdetben lopva, mint a felhalmozás szerény segítője oson be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társult tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekben szétforgácsolt pénzeszközöket, de csakhamar a konkurrencia-harc új és félelmetes fegyverévé lesz, és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi mechanizmussá változik át." (Uo. 586.) – És ezek a sorok a múlt században íródtak, akárcsak a folytatásuk: “Ugyanabban a mértékben, mint a tőkés termelés és felhalmozás, fejlődik a konkurrencia és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emeltyűje. Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése megteremti az egyik oldalon a társadalmi szükségletét, a másik oldalon a technikai eszközeit azoknak a hatalmas ipari vállalkozásoknak, amelyeknek keresztülvitele a tőke előzetes centralizációját követeli meg. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzóereje és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha." (Uo.)

Ezután Marx a centralizáció elméleti korlátlanságáról ír, majd ezt olvashatjuk: “Egy adott termelési ágban a centralizáció akkor érné el végső határát, ha az összes ott befektetett tőkék egyetlen tőkévé olvadnának össze. (…) Egy adott társadalomban ezt a határt csak abban a pillanatban érnék el, amikor az egész társadalmi tőke egyetlen tőkés vagy egyetlen tőkés társaság kezében egyesülne." (Uo. 587.) – Ennek az elméleti megállapításnak, mint tudni való, utóélete van; ám ez itt nem kell hogy érdekeljen bennünket.

Fontosabb, hogy tudjuk: Marx a tőke centralizációját a termelési eszközök fejlődése szempontjából óriási jelentőségűnek tartotta. “Az ipari vállalatok megnövekedett terjedelme mindenütt kiindulópontja sok ember összmunkája átfogóbb megszervezésének, anyagi hajtóerői szélesebb kifejlesztésének, azaz annak, hogy elszigetelt és szokásszerűen űzött termelési folyamatokat mindinkább társadalmilag kombinált és tudományosan elrendezett termelési folyamatokká alakítsanak át." (Uo.) – Társadalmi következményei is hatalmasak: “Világos (…), hogy a felhalmozás – a tőke fokozatos szaporítása a kör formájúból spirális mozgásba átmenő újratermelés útján – igen lassú eljárás a centralizációhoz képest, amelynek a társadalmi tőke alkotórészeinek mennyiségi csoportosulását kell csupán megvalósítania. A világ még ma is vasutak nélkül volna, ha addig kellett volna várnia, amíg a felhalmozás egyes egyéni tőkéket akkorára növel, hogy meg tudjanak birkózni egy vasút megépítésével. A centralizáció viszont, a részvénytársaságok révén, máról holnapra véghezvitte ezt. S miközben a centralizáció ilymódon fokozza és meggyorsítja a felhalmozás hatását, egyúttal bővíti és meggyorsítja a tőke technikai összetételének forradalmi átalakulásait is, amelyek a változó tőkerész rovására az állandót gyarapítják és ezzel a munka iránti keresletet relatíve csökkentik." (Uo.)

Itt ismét – mutatis mutandis – napjainkhoz is szóló üzenettel van dolgunk. A tőke “tökéletesedett technikai alakjában" ugyanis “kisebb tömegű munka elegendő ahhoz, hogy nagyobb tömegű gépi berendezést és nyersanyagot hozzon mozgásba. A munka iránti keresletnek ebből szükségszerűen következő abszolút csökkenése természetesen annál nagyobb lesz, minél inkább halmozódtak már fel tömegekké a centralizáló mozgás következtében azok a tőkék, amelyek ezen a megújulási folyamaton átmennek." (Uo. 588.)

Ezután az “ipari tartaléksereg", a munkásosztály pauperizmusa és ezzel kapcsolatos problémák következnek, Anglia példáján szemléltetve mindezt. Marx fejtegetéseit olvasva óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy vajon mennyi igazságtartalma van annak a mai propagandának, hogy a világméretű nagytőke mindenütt új munkaalkalmakat teremt, s vajon nem éppen tömeges munkanélküliséghez vezet-e. A korabeli politikai gazdaságtan hazugságainak bírálatát Marx a következőképp fejezi be: “Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény." (Uo. 606.) Ezt ma így kellene mondanunk: a multinacionális tőke világméretű centralizációja, mely törvényszerűen munkanélküliséget teremt, a tőkekoncentráció bizonyos helyi munkaalkalom-teremtését keresztezve és azt maga alá gyűrve – nem számolva most más hátráltató körülményekkel – tendenciája szerint föllendíti a világgazdaságot, a munkanélküliség növelésével egyenes arányban.

A szerzők rövid ismertetése könyvükről: Grenzen der Globalisierung, 1996

Különösen német nyelvterületen vált klasszikussá rövid idő alatt a globalizáció témakörében Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf könyve: A globalizáció határai. A két berlini közgazdász-politológus e vaskos kötetben tekintette át azokat a tényleges gazdasági-társadalmi folyamatokat – az őket kísérő ideológiákkal együtt – amelyek a legutóbbi egy-két évtized globális változásait meghatározták. Az alábbiakban kísérletet teszünk főbb téziseik összefoglalására.

Elemzésüket a szerzők a kereskedelmi kapcsolatokra, a globális migrációs folyamatokra, illetve a közvetlen beruházásokra vonatkozó adatok megfigyelésével kezdik. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az első világháborút megelőző "Pax Britannica" korszakában a globális gazdasági integráció lényegében ugyanolyan mértékű volt, mint most, a huszadik század végén. A válságok és háborúk évtizedeiben a világpiac felbomlásának irányába mutató tendenciák erősödtek meg, de az integráció a második világháború után hihetetlenül felgyorsult. Különbséget kell tennünk az áru-, pénz- és tőke-, illetve munkapiacok elemzése között. Egy nemzetgazdaság nyitottsága nem csak statisztikailag vizsgálandó kérdés, hanem az intézményrendszeren belüli következményei is vannak. Például a központi bank függetlensége a nyitott nemzetgazdaság és a szabályozatlan piacok megfelelő kifejezője. Ha a gazdaságpolitika szuverenitásának elvét elvetjük, akkor a központi bankok a valutaverseny mindenkori igényeinek fognak engedelmeskedni. A piacokhoz kell alkalmazkodniuk, és képtelenek megvalósítani a kormányzatok politikai célkitűzéseit. Ezért a bank függetlensége nem a globális gazdasági rendszerrel, hanem a közvetlen állami politikával szemben létezik csak.

A huszadik század vége felé a következő négy tényező helyezi új megvilágításba a globalizációt. Nincs több fehér folt a világ térképén; a Föld képe az általános tudás részévé vált (többek között a műholdfelvételeknek köszönhetően); a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia egy globális alternatíva nélküli szabályozási mechanizmusnak tűnik a "létező szocializmus" bukása után; a felhalmozás óriási méretűvé vált.

Valójában persze csak a verseny globális, és a világ összes régiója ki van téve ennek. A versenyképességet ugyanakkor mindig helyileg (lokálisan) kell megteremteni. Fontos tehát különbséget tennünk a globális és a lokális elemzés között, a "glokális" helyett. A globális verseny és a helyi versenyképesség igen komoly problémákat vet fel. A helyi szintű kivonulás épp annyira lehetetlen, mint a társadalmak teljes alárendelése a világpiacnak.

Altvater és Mahnkopf kimutatja, hogy a globalizáció nem vezethet valamifajta nyugodt állapothoz. A globalizáció korlátai először a társadalmi viszonyokkal szembeni gazdasági kényszerekként jelentkeznek, tovább súlyosbít a társadalmi dezintegráció "ördögi köre". A világpiac a szociális ellátás szabványosítását követeli meg, ami lényegében a hosszú évtizedek során kiharcolt szociális vívmányok eltörlését jelenti. A javak és a szolgáltatások árai mögött eltűnnek a termelés igencsak különböző regionális, nemzeti, helyi feltételei. Az egységes világpiaci ár nyomást gyakorol a termelési-, illetve munkafeltételekre, mégpedig a lehető legalacsonyabb színvonal felé terelve azokat. A kizsákmányolás ellen "társadalmi szerződéseket", illetve szövetségeket kötnek. Ezek egyrészt védő jellegűek, amennyiben az egykor elért szociális juttatások színvonalát kívánják megőrizni, másrészt a társadalom produktív erőforrásait akarják mobilizálni a versenyképességnek a globális viszonyok közötti növelése érdekében. Bizonyos mértékig még a világkereskedelem szociális (és ökológiai) előírásai is elláthatnak ilyen védő funkciót.

A globalizációnak létezik egy másik komoly korlátja is: a Föld ökológiai teherbíró-képessége. A termelés és fogyasztás nyugati-indusztriális modellje nem globalizálható, hiszen megvalósítása a rendelkezésre álló készleteknél jóval nagyobb erőforrások meglétét követelné meg. Ráadásul mindez korlátokat szab a fogyasztási szint demokratizálásának is.

Fejlődési modellek

Mindenekelőtt a különböző fejlődési paradigmákat kell megvizsgálnunk, mivel nemcsak a "létező valóság", hanem más "lehetséges valóságok" is léteznek. A sikeres fejlődési modellek valahogy mindig megoldották azt a problémát, hogy a külső megszorítások ellenére hogyan érhető el egyfajta rendszerszerű koherencia. A sikeres fejlődési modellek mindig egyfajta orientációt jelentettek (a dinamikus közgazdaságtan fogalmával élve: "attraktorok" voltak), melyhez az alternatív elképzelések egy idő után közelítettek. Ugyanakkor ezek a fejlődési modellek meghatározott regionális vagy nemzeti feltételekhez voltak szabva, és ezeken a határokon belül voltak alkalmazhatók. A globális rendszer különböző síkjai azonban összefüggenek, és ezt a rendszert különféle fejlődési rendellenességek és nem-egyidejű folyamatok jellemzik.

A két szerző szerint a globalizációval kapcsolatban fel kell tehát vetni az "uniformitás és fragmentáció" Janus-arcú problémáját. Három fogalmat kell itt megkülönböztetnünk: a fragmentációt, a frakcionizációt és a fraktalizációt. A fragmentáció a világ egyes régióinak az egységes világpiacból való kizárását, illetve a fejlődés fő vonaláról való leszakítását jelenti. Frakcionizációnak a regionális és nemzeti tőkének a globalizált pénzpiacok által előállított értéktöbbletből való részesedésért folytatott harcban való részvételét nevezzük. A fraktalizáció a globális rendszeren belüli önreprodukció alapelvének mechanizmusát jelenti, vagyis az ez ideig nemzeti szinten szabályozási funkciókat ellátó intézményi formáknak átvitelét nemzetközi vagy globális szintre. Erre példa lehet egyes jóléti intézmények nemzetköziesedése, vagy különböző valutaövezetek kialakítása kvázi-központi bankok alapításával.

"Kiszakító mechanizmusok"

A gazdaság fokozatosan kiszabadítja magát a társadalom és a politika kötelékeiből, és egy globális gazdasági rendszer alakul ki a nemzeti szintű állami szabályozás felett. Ezeket a folyamatokat a tér és idő olyan globális szervezeteinek megjelenése is alátámasztja, melyek élesen elkülönülnek az érintett emberek tényleges tér- és időérzékelésétől. Mindez súlyos következményekkel jár a modern városra nézve. A "globális városok" már nem csak egy adott régióhoz kötődnek, hanem csomópontok a pénzügyi szolgáltatások, a média, a szállítás, a turizmus stb. globális hálójában. Még a hasznosított energiák is felszabadítják magukat az emberi természet korlátozó ereje alól. Döntő tehát, hogy a termelés, egyidőben a mezőgazdaság eltűnésével, elszakad a természeti kötelékektől, aminek végzetes következményei lehetnek. Míg a mezőgazdasági termékek a világ egyes régióiban különbözőek voltak, addig mára ezek a különbségek eltűntek a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt, és a globális piacon a legtávolabbi területek is versenyezhetnek egymással szinte azonos termékekkel ("like products", ahogy a GATT nevezi őket). A természetes térségek összetartó sokfélesége a piaci elvárások széttartó egyformaságában oldódik fel.

A verseny ezáltal globálissá vált, amit a "helyi verseny" is tovább súlyosbít. Ez a "megszállottak közötti kiszorítósdi", amelyből ráadásul nincs is kiút, hiszen a – természetbe való – visszavonulás lehetőségét szisztematikusan lerombolták. Már maga a pénz sem csupán a társadalomtól, hanem magától a reálgazdaságtól szakadt el. Másként fogalmazva: a monetáris és a reálszféra teljesen elkülönül egymástól. Ezeknek a kiszakító mechanizmusoknak ugyanakkor az is jellemzője, hogy ellenhatást is kifejtenek, mégpedig befolyásolják és szűkítik a társadalom és a politika mozgásterét. A kényszerek különösen fontosak a társadalmi érzékelhetőség szempontjából, hiszen tájékozódási pontokként funkcionálnak egy "komplex világban".

A mindenütt jelenlevő pénzfétis

A pénzfétis keletkezését és funkcióját Altvater és Mahnkopf a monetáris és a reálszférán belüli felhalmozás különbségéből kiindulva magyarázza. A marxi elmélet egyik fontos tétele szerint a tőkés rendszer kétféleképpen válik társadalmivá: a pénz és a munka által. Az értékek éppúgy, mint az értéktöbblet, a profit, a kamat egyidejűleg keletkeznek az áruk és a pénz körforgásában és a termelő munka során. Még ha a gazdaság valamilyen általános "virtualizálását" feltételezzük is, munkavégzés attól még folyik. A piaci verseny korlátaiból következően, a munkanélküliség is azonnal megjelenik. A pénz egyfajta követelés, tehát tulajdonjogot testesít meg, mellyel szemben szükségszerűen kötelezettségek állnak. Először tehát a pénzügyi eszközöket kell megvizsgálni, mobilizálhatóságukat, rugalmasságukat a világ pénzpiacán. Mindezek végső soron egy "másodlagos kapitalizmus" kialakulásához vezettek. A pénzügyi eszközök tulajdonosai idő és tér tekintetében gyakorlatilag korlátlan urai vagyonuknak. A "hagyományos" kapitalizmus korszakában még léteztek helyi vagy nemzeti korlátok. Ma már normális dolognak tekintik, ha nem járulnak hozzá a közösség életéhez (például adóelkerüléssel élve), ha éppen ez az útja vagyonuk növelésének. ők azok, akik globális versenyt gerjesztenek a valuták között, arra kényszerítve a központi bankokat, hogy megőrizzék az érintett valuta értékét a globális valutaversenyben, a "tőkekimenekítés" elkerülése végett. Mindezt csakis restriktív monetáris politikával tehetik meg, melyet kiegészít a kormányok restriktív költségvetési politikája, különösen a szociális kiadások területén. A globális pénztársadalom uralmának következményei a helyi munkatársadalomra nézve végzetesek.

A pénzvagyon másik oldala az adósság. Mivel a pénzügyi eszközök jórészt magánjellegűek, a (nettó) adósság csakis állami lehet. Más szavakkal, a globális monetáris vagyon gyors növekedése az államadósság ugyanilyen mértékű növekedését eredményezi a gazdag ipari országokban ugyanúgy, mint a "harmadik világban" vagy Kelet-Európában. Csupán a nettó külföldi adósságokat összeadva, világviszonylatban az összeg 200 milliárd dollár. A monetáris vagyon és az adósság kapcsolata egészen egyenlőtlen társadalmi viszonyokat és a kizsákmányolás új formáit hozza létre.

Mindezekből miatt tisztázni kell a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szerepét is, vagyis meg kell magyarázni: hogyan működik a pénzvagyon és az államadósság kapcsolatának ellenőrzése. A nemzetközi pénzügyi rendszer felettébb instabil, a válság bármikor bekövetkezhet. Még a Bretton Woodsi intézmények sem lesznek képesek ezen változtatni. Gazdaságpolitikai ajánlásaik ehhez túlságosan általánosak (itt elsősorban a nemzetgazdaságok szerkezeti kiigazításának intézkedéscsomagjára gondolunk, amely "washingtoni konszenzus" néven ismert).

"A szabadkereskedelem ígéretei"

David Ricardonak a komparatív előnyökről szóló elmélete szinte hitvallássá vált a makroökonómián belül, és a mai napig meghatározza a GATT-on és a WTO-n (az új Világkereskedelmi Szervezeten) belüli kereskedelmi folyamatokat. A szabadkereskedelmi rendszernek azonban több belső ellentmondása van. Többek között képtelen összetettebb helyzetek magyarázására – például amikor nem csak két ország cserél egymással két árut, hanem több ország több terméket, vagy amikor magántulajdonban levő vállalatok a főszereplők. Továbbá igen problematikus a helyzet azon országok számára, melyek olyan termékcsoportra specializálódtak, melyek a termelési vertikumon belül nem kapcsolódnak a többi termékhez. Ezek a nyersanyagtermelő országok a legtöbb esetben fejlődési csapdába kerülnek: a nyersanyagexportra való szakosodás lehetetlenné teszi a változatos gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulását.

A szabadkereskedelmi rendszer működése és érvényessége mindezen kívül azt követeli meg, hogy tér és idő veszítsék el eredeti jelentésüket, másszóval a szállítási költségek egyáltalán ne, vagy csak alig játsszanak szerepet. Az erősen lecsökkentett energia-költségek, a logisztikai forradalom és a bérköltségekre kifejtett igen erős nyomás volt az, ami lehetővé tette, hogy a szállítási költségek nem korlátozzák a verseny érvényesülését. Mindenekelőtt ez teszi lehetővé olyan globális piac kialakulását, ahol a világ összes régiója versenyezhet egymással technikailag és az energia-felhasználás tekintetében. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az utóbbi évtizedekben a szolgáltatások kereskedelme egyre nagyobb szerephez jutott, és a "formális" gazdasági kapcsolatok mellett egyre több "informális" kapcsolat is kialakult, melyek a barterügyletektől a csempészeten át az illegális dömpingig vagy a bűnözésig (drogkereskedelem, fegyverkereskedelem) terjednek. A világpiaci eladások mintegy 20%-a ezen a sötét oldalon történik, és statisztikailag igen nehezen követhető.

Közvetlen beruházások

Altvater és Mahnkopf nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a világkereskedelem növekvő része ágazatokon vagy vállalatokon belül folyik, ezért nehezen egyeztethető össze a komparatív előnyök elméletével. Emiatt ugyanis a specializáció tényleges alakulása eltér attól, amit a szabadkereskedelem doktrínái indokolnának. A közvetlen beruházások is hasonló tendenciát mutatnak: a beruházások egyre növekvő részben a szolgáltató (tercier) szektorba irányulnak, de maga a földrajzi elosztás is megváltozott. Az ipari országok és a "szabad bank-övezetek" a "harmadik világhoz" képest nagyobb hangsúlyt kapnak. Kelet- és Közép-Európa iránt továbbra is csekély az érdeklődés.

A közvetlen beruházások foglalkoztatási hatásai mennyiségileg összességében negatívak. Átmenetileg ugyan megnőhet a foglalkoztatási szint, de a termelékenységnövekedés elérésével a foglalkoztatás csökkenni kezd. A minőségi hatások még drámaibbak. A vállalatok transznacionálissá válásával a munkapiacok is transznacionálissá váltak, így nemcsak az alacsonyabb jövedelmű csoportokból származó alacsonyabb képzettségű munkásoknak kell egymással versenyezniük, hanem növekvő számban a magas képzettségűeknek is. A globális együttműködés, és egyidejűleg a bérszínvonal és a munkakörülmények versenye is a világméretű kommunikációs hálózatokon folyik. A globálissá vált munkapiac bizonyos szegmenseiben ezeknek a változásoknak káros hatásai vannak a nemek közötti kapcsolatokra.

A szolgáltatások előretörése

Az ágazati és foglalkoztatási szerkezetben bekövetkezett változások és a globális verseny kapcsolata távolról sem egyértelmű. Sok esetben a munkakörülményekben bekövetkezett változások okai (például függő munkavállalók függő önfoglalkoztatottakká válása) valószínűleg inkább a szolgáltató szféra előretörése mögött keresendők, mint magában a termelési rendszer változásában. Nehéz továbbá különbséget tenni a szolgáltatások és az ipari termelés között. Egy dolog mindenesetre biztosnak tűnik: a pénzügyi globalizáció és az összes piacon tapasztalható erősödő cserekapcsolatok időszakában a "globális városok", a globális kommunikációs hálók csomópontjai első számú szolgáltatási központtá válnak. A globalizáció "szoftverjét" képviselik. Ennek a folyamatnak persze kevés köze van a "virtualizációhoz", mivel a szoftver önmagában teljesen használhatatlan az energia- és anyagigényes termelési eljárások és a szállítás "hardverje" nélkül.

A "szolgáltatások" fogalma nagyon különböző, sőt egymással ellentétes társadalmi valóságot jelenthet. A magas képzettséget követelő tevékenységeket a "szoftver"-központokban jól fizetett férfiak végzik, míg a személyközpontú és alacsonyan fizetett munkákat nők látják el. A gazdagabb országokban modernizációs folyamatok biztosítják az ilyen típusú szolgáltatások iránti keresletet. A "szolgáltatói gazdaságnak" ebben a szegmensében egyfajta globális munkapiac alakult ki az elmúlt évtizedek során, melyen belül az ipari országokban céltudatosan alkalmaznak nőket (Dél-Koreából, a Fülöp-szigetekről) valamilyen igazolás segítségével, hogy ők ápolónők vagy házvezetőnők.

A globalizációs tendenciák tehát cseppet sem ellentmondásmentesek. A fejlődő országokban, de a fejlettekben is, egyre jobban növekszik az "informális" szektor, mégpedig a formális szektor árnyékában és annak funkcionális ekvivalenseként. Az informális szektorokban hiányzik a munka körülményeinek formális védelme, a foglalkoztatási feltételek nem biztonságosak, a bérek pedig alacsonyak. Az informális szektorokban, illetve a formális gazdaság informalizált szektoraiban döntően nők dolgoznak. A munkakörülmények tekintetében a globalizáció és a szolgáltatói szféra megerősödése semmi esetre sem segítette elő a nemek közötti egyenlőség javulását, sőt további igazságtalanságokhoz, megkülönböztetésekhez és egyenlőtlenségekhez vezetett. A helyzetet súlyosbította és tovább fokozta a nemzetközi migráció kialakulása. A munkakörülmények alakulásához hasonlóan a migráció is a "feminizáció" egyértelmű tendenciáját jelzi.

Szervezeti stratégiák

A globalizáció nehéz dilemma elé állítja a vállalatokat. Egyfelől a piaci és pénzügyi viszonyoknak megfelelően decentralizálniuk kell menedzseri struktúrájukat. Másfelől ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a centrifugális erőket. A modern vállalat szétterjed a globális tér egészében, de egyben hatékony ellenőrzési és kooperációs mechanizmusokkal is kell rendelkeznie. Egy adott régión belül ez eddig nem volt probléma, hiszen a vezetés ugyanabból a közös kultúrából jött és hasonló tapasztalatai voltak. A bizalom így a szavahihető döntések talaján alakulhatott ki. Különböző kultúrák találkozásakor ez sokkal nehezebb. Itt válik világossá, hogy a "kiszakítás" (disembedding) folyamata miatt milyen súlyos problémák merülnek fel. Még akkor is adódnak nehézségek, ha a vállalaton kívüli versenyt belül próbálják szimulálni. A vállalat ugyan nyerhet a bizonytalanság okozta helyzeten, de a verseny alááshatja a vállalat szavahihetőségét a "stakeholderek" (a vállalat működésében érdekelt különböző szereplők) számára.

A nemzetgazdaság támogatása

A nemzetállam és a nemzetgazdaság működésének megértéséhez tisztázni kell a gazdaság és a politika kapcsolatát. Ha a kereskedelmi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy azok sikere attól függ, hogy a nemzetgazdaság mennyire tud sikeresen integrálódni a világpiacba; azaz a nemzetállam a sikeres politikával aláássa saját szuverenitását. Ha egy szabadkereskedelmi rendszerből indulunk is ki, a nemzetállam a globalizáció miatt elveszíti ugyan a szuverenitását, ebből azonban nem következik, hogy mint globális szereplő ne jutna szerephez. Csupán a funkciója változik meg, a "versenyző nemzetállam" pozíciójába kerül. Mindez a protekcionista gazdaságpolitikai stratégiákon keresztül jól bemutatható. Itt is fontos azonban a különböző irányzatok elhatárolása. Különbséget szokás tenni például a hagyományos protekcionizmus, amely a "fiatal, fejlődő iparágakat" védi, a "merkantilista protekcionizmus" (dömping- és leértékelési politika), az "imperialista protekcionizmus", mely nemcsak a nemzeti iparágakat védi, hanem a határokon túl is terjed, valamint a "neomerkantilista" politika között, amely a globalizációt is figyelembe veszi. A szerzők következtetése az, hogy a szabadkereskedelemnek a társadalmi viszonyokat és a környezetet romboló hatásaival egy másfajta protekcionizmust kell szembeállítanunk.

A neoliberális elméletnek az állami beavatkozás eredménytelenségéről vallott álláspontjával szemben több példát is fel lehet hozni a huszadik századból. Ezek arról tanúskodnak, hogy a közvetlen állami beavatkozáson alapuló tervezés hosszú évtizedeken keresztül sikeresen működött. Ilyen volt a szocialista tervezés keleten, vagy az importhelyettesítő iparosítás délen, illetve a teljes foglalkoztatottság elérését célzó keynesiánus beavatkozás nyugaton. A globális gazdaság neoliberalizmusa felváltotta ezeket a modelleket, eltüntetve a nemzetgazdaságok védőbástyáit, kitéve őket a világpiaci verseny nyomásának, az ökonómia felsőbbrendűségét hirdetve a politika és a társadalom felett.

Ez az irányzat annyira erős lehet, hogy még a nagyobb nemzetállamok sem tudnak tenni ellene. Ezért jönnek létre a különböző regionális szövetségek. Már a 60-as években léteztek különböző gazdasági tömbök, amit a regionális szövetségek alakulásának "második hulláma" követett a 80-as évek végétől kezdődően. Ez több okkal magyarázható. A két világrendszer harca véget ért, ennek következtében megszűnt a "vasfüggöny" és a rendszerek versenyéből adódó védettség. A GATT-fordulók keretében kialakult az egységes világpiac; az USA hegemóniája megrendült, miközben a nyugat-európai integráció előrehaladott állapotba került. A 80-as évekkel kezdődően a pénzügyi globalizáció kialakulásával azonban felerősödött az az igény, hogy megoldást találjanak a pénzügyi rendszer instabilitásaira; valamint a versenyképesség megőrzése érdekében megfelelő stratégiákat alakítsanak ki az erősödő globális versenyben.

A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat

A valutaunió, ami a 90-es évek nyugat-európai politikájának kulcsmozzanata, több problémát is felvet a globalizáció szempontjából. Ez az unió "egy több sebességű Európa" felé vezet, amely előnyös lenne mindazon országok számára, amelyek képtelenek teljesíteni a monetáris unió kemény maastrichti kritériumait. A monetáris uniónak igen szomorú jövője van, ha kizárólag a pénztársadalom elvárásait követi a munkatársadalommal szemben, vagyis aláássa a jóléti állam monetáris stabilizációval szembeni minimumait, valamint lerombolja magát a jóléti rendszert és a társadalmi szolidaritás maradék forrásait. A kereskedők és a pénzemberek Európájának ezért nincs jövője.

A kelet-európai átalakulási folyamat előrejelzései sem annyira biztatók, mint azt egyes elemzők 1989 óta gondolják. Várhatóan egyfajta "hibrid kapitalizmus" jön létre itt, vagyis világpiacba integrált szektorok és nagy informális gazdasági szektorok együttélése. Mindez a szabályozás új formáinak kialakulásához vezet. A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat a földrajzi zártságból, illetve az ebből következően igen erős egymásra utaltságukból adódóan olyan szervezeti formák kialakulásához fog vezetni, amelyekhez a megfelelő intézményi szabályozórendszerek még nem jöttek létre.

Európán kívüli gazdasági blokkok

A világ különböző térségeiben nagyszámú regionális szövetség alakult ki. Ilyen többek között a NAFTA és a MERCOSUR Észak- és Dél-Amerikában, az AFTA Dél-Ázsiában, és bizonyos integrációs lépések történtek már Afrika déli részén is (SADC). A példák megerősítik az elméleti várakozásokat. A regionális integrációnak csak azokon a területeken van esélye, ahol már elérték a diverzifikált termelés egy olyan minimális szintjét, amely elősegítheti a nemzetközi munkamegosztás kialakulását a régión belül, emellett létezik valamilyen hegemón hatalom, amely a "vezető" szerepet fel tudja vállalni; adott tehát a politikai akarat a szövetség létrehozására, illetve a közös értékek megléte is elősegíti az integrációt. Altvater és Mahnkopf úgy véli, hogy a regionális gazdasági szövetségek nem védenek a globalizációs tendenciák ellen, de mivel egyelőre nem létezik más alternatíva, egyfajta "második legrosszabb" megoldásként értékelhetők.

Környezetvédelem és demokrácia

Könyvük utolsó részében a szerzők a Föld korlátozott teherbíró képessége szempontjából vizsgálják a globalizáció hatásait. Összehasonlítják az emberi történelem "prométheuszi forradalmait", a mintegy 5000 évvel ezelőtti neolitikus forradalmat, a kb. 200 évvel ezelőtti ipari forradalmat, illetve a termelés fordista, szénhidrogén-felhasználásra épülő modelljén belül a fosszilis energiaforrások felhasználását. Úgy vélik: léteznek olyan "objektív" természeti korlátok, amelyek a természetre vonatkozó társadalmi viszonyokként ragadhatók meg. Vagyis a Föld korlátozott teherbíró képességéből következően az ipari országok termelési és fogyasztási modellje nem válhat globálissá a túlzott méretű erőforrásfelhasználás következtében.

A globális igazságosság elvét követve közkézen forog a "környezeti tér" koncepciója (miután a globalizáció keretében már végbement a természeti környezet tökéletes lerombolása). Ez az elképzelés a természeti javak olyan interpretációját adja, amelyhez a kereslet magától igazodik. De hogyan? A piaci mechanizmus által, amely a globalizáción keresztül a környezet összes korlátját felrúgja, vagy az egyéni lemondás segítségével, amely mindaddig irracionális marad, amíg nincs társadalmi szabályozás, esetleg a természet lerombolásának növelésével, vagy a "vidám társadalom" virtualizációjával? A válasz, sajnos, kijózanító. A szűkülő természeti környezethez való alkalmazkodási mechanizmusok csupán egy lehetőséget nyújtanak a természeti rombolás megfékezésére. Mindez csakis akkor lehet sikeres, ha a természethez való emberi viszonyulás változik meg gyökeresen, ha egy újabb "prométheuszi forradalom" játszódik le.

A globalizáció és a környezetvédelmi korlátozások, illetve a demokrácia kapcsolatát is elemezni kell. A globalizáció támogatta a demokratizációs folyamatot Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában. A politikai diktatúrának nincs sok értelme, ha a világpiac korlátaival kell szembesülnie; egyszerűen diszfunkcionálissá válik (ha egyáltalán "funkcionális" volt valaha is). A piac túlsúlya ugyanakkor a demokrácia létét is fenyegetheti, amely így csak a formális szabályozásra redukálódhat. Ráadásul a demokratikus részvétel "terei" is feloldódnak a nemzetállamok határainak eltűnésével. Ehelyett új terek alakulnak ki, mint például a környezeti tér. Az öko-politika kétségtelenül elvezetett új politikai szereplők, új beavatkozási formák és újonnan szabályozott területek megjelenéséhez. A globális rendszerben mindezek a "globális irányítás" fogalmával foglalhatók össze. Mindez azonban nem ad választ arra a problémára, hogy a nemzetállammal együtt a jóléti állam is olyan válságba kerül, amely sokkal több egyszerű költségvetési egyensúlytalanságnál. A társadalmi igazságosság normái a bizonytalanság zónájába kerültek, mivel a pénztársadalom igényei maguk alá gyűrték a munkatársadalom szempontjait. (Itt olyan konkrét kérdésekre kell gondolni, mint az öregségi nyugdíjrendszerek tőkésített formájúra való átállítása, vagy az ökológiai problémáknak a demokráciára kifejtett hatásai.) Az alapvető dilemma a két német szerző szerint az, hogy ha a természeti környezet igénybevételét le kell lassítani, akkor az a "termelékenységi megegyezésnek", vagyis a termelési viszonyok fordista formájának végét is jelenti. Ha pedig a politikai demokrácia addig működik jól, amíg a gazdaság növekszik, akkor az új helyzet ebből a szempontból is át kell gondolni, hiszen a gazdasági növekedés "dinamikusan egyenlősítő alapelve" nélkül a jóléti növekedést csakis az újraelosztás radikálisan egyenlősítő politikájával érhetjük el.

Alternatív "fejlődési pályák"

Befejezésül Altvater és Mahnkopf áttekinti a jelenleg létező alternatív megközelítéseket, amelyek szerintük nem elég radikálisak. Mindenesetre az alternatív gazdaságpolitikának vannak perspektívái. Ezek azonban csak ott alkalmazhatók, ahol sok globalizációs probléma halmozódott fel, így a pénzügyek és az energiafelhasználás. Ezért érdemes foglalkozni az energia-adókkal, a transznacionális tőkemozgások adójával (Tobin-féle adó), a munkaórák csökkentésével és a nyereségtermelő foglalkoztatástól független minimális jövedelem bevezetésével.

Ha a globalizáció azt jelenti, hogy a versennyel kapcsolatos összes korát ledől, akkor újakat kell felépítenünk. Ha a globális átalakulás folyamatában a pénztársadalom kap prioritást, akkor a munkatársadalmat is meg kell erősíteni. Ezek lehetnek a legfontosabb orientációs pontok egy olyan politikai dialógus számára, amelynek általánosnak (azaz nemzeti és kulturális határokon túlmutatónak) kell lennie, valamint ki kell tudni állnia a globalizáció tudományos elemzésének próbáját.

[Münster, Verlag Westfalisches Dampfboot, 1996.]

(Az ismertetést a szerzők által készített tartalmi összefoglalás alapján Szabó Miklós fordította és szerkesztette.)

Derek Kerr összefoglalója a könyvről a Capital & Class-ban.

Izgató és gondolatébresztő könyv ez, mely hozzájárul ahhoz, hogy megértsük a pénz és az állam szerepét a globális kapitalizmus rendszerében. Izgató volta abban a sikeres kísérletében rejlik, hogy szakít a tőkés társadalom elidegenített megjelenítésével, és egy "konceptuális gyakorlatot" teremt, amelynek alapja az élő munka. A könyv éles és örömteli kontrasztot jelent azokhoz a száraz és steril beszámolókhoz képest, amelyeket megbabonáz a tárgyilagos pénzszemlélet, és úgy kezelik a pénzt, mint a közgazdaságtan egy aspektusát, vagy mint annak a keretnek egy elemét, amelyen belül az osztályharc zajlik. Az utóbbi fajta beszámolók fetisizálják a pénzt, olyan módon, ami ellentétben áll a pénzről mint a hatalmi versengés tárgyáról szerzett tapasztalatainkkal. Ez a Bonefeld és Holloway által szerkesztett könyv azonban kísérletet tesz arra, hogy érthetően mutassa be: "a pénz politikájának" megismerése egyszersmind a pénznek a társadalmi kapcsolatok és az osztályharc egy formájaként való megismerését is jelenti.

Ami érdekes a könyvben, az az, ahogy a pénz fogalmának e fontos újraalkotását a tőkés felhalmozás három egymással is összefüggő jellemzőjén keresztül valósítja meg. Így vizsgálja a keynesianizmus válságát és a monetarizmus felemelkedését; elemzi a globális gazdaság és a nemzetállam közötti kapcsolatokat, valamint ezek változását az elmúlt két évtized során; végül pedig a pénz politikumának kritikáját fogalmazza meg. Miként a szerkesztők helyesen rámutatnak, a pénzről mint az osztályharc egy formájáról szóló egész vita középpontjában annak felismerése áll, hogy a monetáris egyensúlyhiány másik oldala a munkaerő szabályozatlansága. A könyvben ezt a témát eltérő szempontok alapján vizsgálják a különböző tanulmányok.

A könyv első két fejezete azt mutatja be, hogy mind a keynesianizmus, mind a monetarizmus politikai választ jelentett erre a zabolázatlan erőre; olyan válaszokat, amelyek elmulasztották ezen erőt becsatornázni az értékek bővített újratermelésébe. John Holloway szerint az 1929-es tőzsdekrach a régi rend végső összeomlása volt, amely szükségessé tette a munkaerő ellenőrzésének új módját. Érdekes módon ez a krach az 1917-es októberi forradalom másik oldalaként jelenik meg. A "belső kapcsolat" a krízis e két oldala között a hitel volt. Szintén a hitel volt az a tényező, amely megalapozta a jelenből kivezető keynesiánus kiutat, csakúgy, mint a kapitalizmus jövője iránti érdeklődést. A jövő azonban egészen más lett, mint amilyennek akkor gondolták, mivel a munkaerő kizsákmányolásától elszakított pénztőke óriási mértékű növekedése a Bretton Woodsi rendszer feladásához és a keynesianizmus hanyatlásához vezetett. Werner Bonefeld szerint a monetarista válasz a pénz és a kizsákmányolás közötti kapcsolat erősítésének kísérletén keresztül a jelen megőrzését jelentette. Ez a kísérlet az adósságszolgálat költségeinek emelkedésén keresztül az 1982-es adósságválsághoz vezetett. Miként Bonefeld rámutat, a nyugati világ válasza erre a válságra a hitelexpanzióhoz való visszatérés volt, amelynek eredményeként a pénz elkülönülése a termeléstől változatlanul fennállt az 1980-as években. Ma egy új megegyezésre lenne szükség.

A Christian Marizzi által írt negyedik fejezet érdekessége, hogy 1977-ben jelent meg először, és talán az első tanulmányok egyike volt, amely az 1970-es évek válságát úgy fogalmazta meg, hogy a pénzt mint tőkét nem lehet többé a munkaerőt hatékonyan irányító tőkévé konvertálni. Ez a folyamat a monetarista offenzívához mint a "monetáris terrorizmus" egy új szakaszához vezetett.

Az ötödik és hatodik fejezet formaelemzést használ annak megvilágítására, hogy a globális tőkeviszonyok politikai formáját valójában nemzetközi államrendként alapozták meg, amelyen belül a nemzetállam nem más, mint egy megkülönböztetett mozzanat. Peter Burnham számára az államforma az osztályviszonyok létezésének egy sajátos módja, a kényszer kifejeződése, amely nélkül osztályokra tagolódó társadalom nem létezhet. Burnham érdekes leírását nyújtja a tőkés állam felemelkedésének, amivel a globális rendszernek mint önálló struktúrának az elemzéséhez vezet át. E rendszerben az államhatalom területi egységek között oszlik meg. Burnham nem foglalkozik azzal, hogy a "politikum" miért esett szét nemzetállamokra, hanem azt kutatja, hogy ennek a szétesésnek milyen következményei vannak ma.

John Holloway a hatodik fejezetben különbséget tesz a "politikum" és a nemzetállam között. A politikum mint a tőkés viszonyok egy mozzanata a globális totalitás egyik kifejeződése, amelyben a tér minden lehetősége a tőkében mint pénzben sűrűsödik össze. A politikum a területileg különböző nemzetállamok sokaságában tud megnyilvánulni. Történelmileg a kizsákmányolás viszonyainak a térbeli korlátok alól való felszabadítása együtt járt egy új territorialitás kifejlődésével, mégpedig a nemzetállam képében. Ami figyelemreméltó, az Holloway kiindulási pontja a nemzetállam elemzéséhez. A nemzetállam viszonya a tőkéhez egy nemzetileg helyhez kötött állam és egy világszinten mobil tőke viszonyát jelenti. Ez teszi lehetetlenné azt, hogy bármilyen egyszerű kapcsolatot találjunk a nemzetállam és a világtőke bármely kis része között.

A hetedik és a nyolcadik fejezet a negyedik fejezetben Marazzi által felvetett témákkal foglalkozik. Harry Cleaver a pénz szerepét úgy mutatja be, mint az irányítás fegyverét, amelynek erejét az osztályharc folyamatosan aláássa. Ám ebben a fejezetben néha úgy látszik, mintha a pénz nem az osztályharc egy formája lenne, hanem egy olyan dolog, amelyet fel lehet használni "elnyomó" és "kreatív" módon, vagyis "használhatja a munkásosztály a válság kiélezésére". Werner Bonefeld nagyon érdekesen interpretálja Marx pénzelméletét úgy, hogy a pénzt mint az emberi kapcsolatok önellentmondó jelenségét határozza meg. Itt úgy tűnik, hogy eltér Cleaver fejezetének egynémely következtetésétől. "A munkaerő tőkés kizsákmányolása – érvel Bonefeld – nem esik kívül a pénzviszonyokon. Inkább alkotója magának a pénzviszonyoknak." A fejezet figyelmet fordít az államnak a pénzhez való kapcsolatára is. Bonefeld számára az állam az a politikai forma, amelyen keresztül a pénz társadalmi ereje létezik.

Az összefoglaló fejezet újra megfogalmazza a könyv fő üzenetét. A pénz nem dolog, hanem az osztályharc formája, és a pénz története úgy tekinthető, mint az osztályviszonyok kialakulásának, felbomlásának és újjáalakulásának folyamata. A fejezet nyomon követi ezt a folyamatot az 1920-as évek elejétől napjainkig, és rámutat a munka tőke általi fékentartásának gyengeségére. A szerkesztők számára a munkaerő megzabolázhatatlansága a remény üzenetét hordozza. "Ennek az erőnek meg kell nyilvánulnia, elméletileg és gyakorlatilag is." A könyv fontos hozzájárulás ehhez a politikai feladathoz.

[New York, Macmillan Press, Basingstoke & St. Martin’s Press, 1995.]

(Fordította: Heltai László)

A Kérdéses globalizáció (Globalisation in Question. Cambridge, Polity Press, 1996.) című könyvében Paul Hirst és Grahame Thompson (a továbbiakban H&T) a globalizáció retorikáját ütközteti a közérdek védelmében folytatott demokratikus kormányzás lehetőségének robosztus jelszavával. Hatásos intellektuális választ ígérnek, a politikai vita megalapozását, egyszersmind a globális tőke hatalmának megfékezését, sőt visszaszorítását. Szerintük nemcsak a globalizáció valódi előretöréséről szóló hírek túloznak nagymértékben, hanem felnagyított az a veszély is, amit mindez a nemzetállamok szabályozó képességére jelent: mind olyanok vagyunk, mint a reflektorfénybe került nyulak, nem látjuk, hogy még birtokunkban vannak a meneküléshez, sőt a közeledő pusztító erő befolyásolásához szükséges hatékony eszközök.

Ez a következtetés bizonyára minden haladó polgár szívét megmelengeti: de akkor miért van az, hogy olyan önfejűnek, sőt veszélyesnek találom a könyvet, annak ellenére, hogy számos politikai javaslatukkal egyetértek? Azért, mert miközben a közügyektől a mai egyenlőtlenségen és igazságtalanságon át eljutnak elfogadott meggyőződésünkhöz, a globális szabályozás és kormányzás erősítésének szükségességéhez, olyan analitikus útvonalat követnek, amely empirikus, teoretikus és politikai gyengeségekkel van megtűzdelve, s ami miatt rossz irányba tekintenek, és a rossz eszközöket szorongatják.

A könyv három részre tagolódik. Az első két fejezet fogalmi és történelmi áttekintést nyújt, definiálva a vita területét; a következő három fejezet elemzi a kereskedelemmel, a tőkeáramlásokkal, a migrációval, a multikkal és az Észak-Dél viszonnyal kapcsolatos új világgazdasági trendeket; az utolsó három fejezet pedig ennek a világgazdaságnak a kormányzati rendszerével foglalkozik különböző szinteken, különösen a benne lévő nemzetállam feladatával.

Mi a globalizáció?

H&T a nemzetközi gazdaság (NG) és a globalizált gazdaság (GG) közötti ideális típusú megkülönböztetés bevezetésével indít. Az NG egy olyan rendszer, amelyben a nemzeti gazdaságok az elsődleges egységek (entitások), amelyek "biliárdgolyók" módjára lépnek kapcsolatba egymással úgy, hogy a nemzetközi események és erők "megtörnek a nemzeti politikákon és folyamatokon" (8.). Ugyanakkor egy GG-ben "a nemzetgazdaságokat bekebelezik és újraformálják a nemzetközi folyamatok és tranzakciók… A nemzetközi gazdasági rendszer autonomizálttá és társadalmilag beágyazatlanná válik, amint a piac és a termelés igazán globálissá lesz… a nemzeti szintet áthatja és átalakítja a nemzetközi." (10.)

Ha most egy GG lép az előző NG helyébe, annak négy fontos következménye lesz. Első a "kormányzásának alapvető problematikája" (10.). A globális, "társadalmilag dekontextualizált" piacokat nehéz lenne szabályozni még az egyetértésben működő államoknak is; a szabályozatlan piaci erők konfliktushoz, versenyhez és dezintegrációhoz vezetnek. Ilyen rendszerben a vállalatoknak még globálisabbá kell válniuk, hogy biztosítsák magukat a veszélyekkel szemben. Másodszor, a multinacionális vállalatok (MNV) transznacionális vállalatokká (TNV) válnának, nem lenne többé egyetlen nemzeti bázisuk, nem korlátozná őket egy nemzetállam sem: mobilitásuk arra kényszerítené a kormányzatokat, hogy elfogadják a szabályozás standardizált formáit. A cégek alapfeladatai többé nem feltétlenül lennének "otthon". Harmadszor, a szervezett munkaerő befolyása tovább csökkenne, mivel a tőke globális mozgása aláásná a bérfejlesztés és munkakörülmények javításának szociáldemokrata stratégiáit. Negyedszer, a nemzetközi politikai rendszer "multipolárissá" válna, minden nemzetállam hatalma csökkenne – még a korábbi vagy lehetséges hegemónoké is -, és köz- és magánszereplők széles skálája kerülne a globális politika küzdőterébe.

A második fejezetben vitatják, hogy a világkapitalizmus számos jelenlegi változása ellenére az NG GG-vé vált volna. A gazdasági élet már 1914 előtt jelentősen nemzetközi volt, nagyobb nyitottsággal, amit a kereskedelem és tőkeáramlás GDP-hez viszonyított arányával és munkaerő-áramlással mértek. A reálkamatláb kiegyenlítésével mért pénzügyi integráció, az értékpapírpiacok integrációja és a nettó tőkeáramlás mértéke 1960 óta nőtt: azonban valószínűleg ez is kevesebb, mint az aranystandard idején, habár az offshore piac növekedésének jelenlegi trendjei, a pénzügyi eszközök innovációja és a konglomeráció új szabályozási problémákat vet fel. A közvetlen külföldi beruházások jelentős növekedése csak a 80-as évek közepe óta tapasztalható újra. Ami a nemzetközi kormányzati rezsimek történetét illeti, H&T azt mondja, hogy ezek sosem engedtek teljes autonómiát a nemzetállamoknak, míg az autonómia mértéke hosszabb távon egyértelmű trend nélkül változott.

Így H&T a globalizációt egyértelmű eltolódásként definiálja az NG-ből a GG-be, mint a világkapitalizmusban végbemenő folyamatok alapformáját. Beismerik, hogy GG-modelljük a "gazdasági globalizáció tézisének erőteljes változatát" képviseli, és ezért talán azzal vádolhatók, hogy mondanivalójuk kifejtéséhez egy "pofozógépet" vesznek igénybe (3.). Valóban így van: azon állításuk például, hogy a globális piacok és a termelés (szemben, implicite, nemzeti ellenfeleikkel) "nincsenek társadalmilag beágyazva", nincs megalapozva, és könnyen kikezdhető a köz- és a magánszféra transznacionális intézményeire és gyakorlatára történő utalásokkal. Azt mondják, hogy ez a "szélsőséges és egyoldalú ideáltípus" (7.) lehetővé teszi, hogy megkülönböztessék az összekapcsolódó változásokat egy modellben a szerkezeti modellváltozástól. Figyelmet érdemel azonban, hogy, szemben a rideg és szélsőséges GG-modellel, NG-modelljük elég rugalmassággal rendelkezik ahhoz, hogy "összekapcsolódóan" felölelje azoknak az empirikus bizonyítékoknak a nagy részét, amelyeket általában kevésbé szélsőséges globalisták rángatnak elő. Ez a megközelítés nagyon hasonlít ahhoz, amikor az emberi evolúció legfrissebb témáiról vitatkoznak a teremtéselméletre hivatkozva.

Ugyanakkor a GG-modell történelmileg is erőltetett, mert csak egy korábbi NG lehetséges örököseként jelenik meg. Közkeletű nézet, hogy a 60-as évek óta sokkal nagyobb volt az integráció a nemzetgazdaságok között, hogy a globális pénzügyek túljártak a nemzeti szabályozás eszén, és hogy a nemzetállamok autonóm politikai döntési képessége jelentősen lecsökkent. Ám valójában – mondják ők – 1914 előtt is hasonló volt a helyzet, amikor definíció szerint csak NG-modell létezhetett. De miért ne fogjuk fel inkább az elmúlt harminc év fejlődésén túl a világkapitalizmus egészének történetét olyan folyamatok összességeként, amelyek mind a "globalizmus", mind pedig a "nemzetállamiság" felé mutatnak? Ilyen szempontból a nemzetállam szuverenitása "nem áthatolhatatlan akadály, hanem a kapcsolat egy képlékeny része a nemzetközi és a hazai szféra között" (Picciotto, 1996. 7.). Így a "globalizációként" definiált jelenséget sem támogatóinak, sem pedig bírálóinak nem kell úgy tekinteniük, mint a nemzetállam ellentétét, hanem mint a "nemzeti és a nemzetközi közötti kapcsolat lebontásának és újraépítésének folyamatát" (uo.).

Mennyire globális a tőke?

Továbbhaladva a globalizációval kapcsolatos empirikus bizonyíték felé, a harmadik fejezet áttekinti a kereskedelem, a közvetlen külföldi befektetések (KKB) és az országok közötti egyenlőtlenség trendjeit, és foglalkozik a kereskedelem KKB-be való eltolódásával, ami a világgazdaság terjeszkedésének fő hajtóereje. Ez új kormányzási problémákat vetett fel, amint ezt a GATT Uruguayi Fordulója is bizonyította. A KKB-erőteljesen területileg csoportosult, és valódi hatáskörét méltánytalan szövetségek és kisebb MNV-k megjelenése növeli. A hazájuk által támogatott legnagyobb cégek növekedése a nagyrészt önálló nemzeti vagy területi piacokban rejlő hazai alapú előnyök oligopolista kizsákmányolásán alapszik. A KKB-állományok és áramlások forrása és célpontja túlnyomórészt Észak-Amerika, Európa és Japán, mivel mindhárom kiváltságos kapcsolattal rendelkezi egy "kliens"-régióval. A KKB koncentrációja súlyosbítja az országok közötti egyenlőtlenségeket; ezeket nagyobb észak-dél irányú tőkeáramlással megcélozva nemcsak a politikai feszültségeket lehetne elkerülni, hanem az északi ipari többletkapacitást is fel lehetne használni. Ez viszont cserében a KKB-vel kapcsolatban új kormányzati mechanizmusokat igényelne, például a tulajdonjogok, a munkajogi normák és az adózás területén.

Eddig jó! De H&T ezután azt bizonygatja erőteljesen (4. fejezet), hogy a KKB növekedése ellenére a befektető cégek az eladást, a vagyontárgyakat, a profitot és a kutatási és fejlesztési tevékenységeket illetően túlnyomórészt hazai orientáltságúak maradtak: nincs jele valóban globális, "transznacionális" vállalatok megjelenésének – s ezért ragaszkodnak inkább a "multinacionális" jelző használatához. A probléma egy része megint a definícióból származik. Az MNV egy olyan vállalat, amelynek "egyértelmű nemzeti bázisa van" (9.), de külfölfön is tevékenykedik. A TNV "valódi szabad tőke, jellegzetes nemzeti azonosság nélkül, nemzetközi menedzsmenttel, amely legalább potenciálisan hajlandó arra, hogy bárhol a Földön letelepítsék és újratelepítsék annak érdekében, hogy vagy a legbiztosabb, vagy a legmagasabb bevételt biztosítsák" (11.). Míg e definíció utolsó eleme – a "legalább potenciálisan" kitétel miatt – semmitmondó, a másik három megint csak egy pofozógépet jelent.

Empirikusan azonban a 4. fejezet nagyon gyenge. Először is az 1987-es adathalmazuk (vagy legalábbis ahogyan használják) az MNV "nemzeti bázisát" mint szupranacionális régiót definiálja: az eladási, vagyon- és profitelemzésnél az USA vállalatainak "otthona" magában foglalja Kanadát is (és fordítva), a japán cégeknél ez "Ázsia/Csendes-óceán", az Egyesült Királyság (UK) és Németország cégeinél pedig "Európa, Közel-Kelet, Afrika"! A szerzőknek az a fogása, hogy feltevésüket igazoló adatokat hozzanak létre, átlátszó, annál is inkább, mivel a 7. fejezetben ragaszkodnak ahhoz, hogy még az EU sem egy önálló állam, és nem is szabadna így kezelni. Másodszor, mivel 1992-93-as adathalmazuk más alapokra épül, nem nyújthatnak semmilyen egyértelmű információt a trendekkel kapcsolatban, de elfelejtik megemlíteni, hogy minden adat, ami Dunning (1993) vagy Dicken (1992) alapművében és az ENSZ éves Befektetési Szemléjében (World Investment Review) megjelenik, a cégek, a szektorok és a hazai országok nagy többségében az eladás, a vagyontárgyak és a profit külföldi részesedésének jelentős növekedésére utal. Harmadszor, soha senki sem tagadta, hogy az MNV/TNV-k hazai bázisukról indulnak el, és ha ez történetesen egy gazdag és nagyméretű gazdaság (USA, Japán), akkor a hazai bázis továbbra is mennyiségileg uralni fogja a tevékenységét; viszont nem erről van szó kisebb és/vagy történelmileg nemzetközibb gazdaságok, mint pl. az Egyesült Királyság, Hollandia, Kanada, Svédország vagy Svájc vállalatai esetében.

Mindenesetre az egyszerű átlagmennyiségek használata nem mond el semmit arról, hogy mi hajtja az MNV/TNV-ket. Amint megnézzük stratégiájukat és szerkezetüket, egészen más képet kapunk, mint H&T. Egyre több vállalat (bármely nemzetiségű) alkalmaz globális termékelosztási szerkezeteket, helyi marketingstratégiákat egy globális "alapmodellből" kiindulva, használ közönséges termelési felszerelést nagy távolságokba elkülönített helyszíneken, koordinál gyártási ütemterveket globális termelési hálózatok mentén, vizsgál technológiai forrásokat az egész világon… Természetesen menedzsmentjük, alapvető K+F-jük és mindenekfelett tulajdonjoguk túlnyomórészt hazai marad, de hát csak a globális tőke legelvakultabb védelmezői állították ennek ellenkezőjét.

Észak-Dél-egyenlőtlenségek

Az 5. fejezetben H&T jogosan száll vitába néhány globalista kijelentéssel, hogy gyors, KKB vezette növekedés a kevésbé fejlett országokban (KFO) átalakítja az Észak-Dél egyensúlyt. Mint a legtöbb progresszív és heterodox író, ők is úgy látják, hogy a növekedés néhány kevés társadalmi akadállyal és kedvező nemzetközi környezettel rendelkező, politikailag stabil KFO-ra korlátozódik. Szerintük az újonnan iparosított kelet-ázsiai országok sikere a nagy megtakarításnak és az óvatos állami beavatkozásnak, nem pedig a laissez faire politikájának köszönhető; míg ez a "nemzeti" gazdasági fejlődés folyamatos lehetőségét szemlélteti, addig a legtöbb KFO-nak nehéz lesz követnie ezt az utat, különösen, ha arra kényszerítik őket, hogy elfogadják a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) új liberalizmusát. Csak néhány munkaintenzív szektornál valószínű, hogy alacsony bérekkel rendelkező KFO-kba települ, a magas szintű közvetlen külföldi befektetések illékony és törékeny növekedéshez vezetnek; sőt még ez is a visszájára fordulhat, ha az északi fellendülés elzárja ezt a KKB-csapot. Rugalmas gyártási stratégiák szívesen tartják vissza a magas hozzáadott értékű termelést Északon, és még meg is engedhetik Északnak, hogy versenyezzen Dél tömegtermelésével; mindenesetre Észak bármikor tehet proketcionista intézkedéseket az alacsony bér fenyegetésével szemben. Ha a globális gazdagság bármilyen újraelosztása előfordulna is, H&T számára ez csak a világgazdaság szándékos átalakításaként történhetne meg egy megfelelő kormányzati rendszer segítségével.

H&T értelmes utat vág a győzelem és katasztrófa szélsőséges előrejelzései között, de még mindig marad néhány komoly nézeteltérésünk. Először is nem értek egyet az egyenlőtlenségek "nemzet-közi" olvasata tekintetében. Hagyományos statisztikai "valósághoz" és hagyományos fejlődési elmélethez kötődve a nemzeten belüli egyenlőtlenséget a legtöbb KFO-ban csak mint a fejlődés akadályát ismerik el, amely aláássa a politikai stabilitást és a gazdasági fejlődést, ahelyett, hogy Észak és Dél koloniális és neokoloniális kapcsolatainak legalább olyan lényeges részének tekintenék. Nem látok bizonyítékot arra, hogy kétségbe vonható a függőség-teoretikusok nézete, miszerint a legtöbb KFO-ban jelentős városi elitet integráltak gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan a globális gazdasági folyamatokba (Sunkel, 1973.), és hogy ez létfontosságú tényező a nemzeti fejlesztési stratégiák kudarcának magyarázatában. Másodszor, itt van az az érv, hogy a rugalmas termelési stratégiák lehetővé teszik "az Észak" számára, hogy a versenyben legyőzze az alacsony bérekkel dolgozó országokat. Ennek érvényessége azonban attól függ, hogy elfogadjuk-e a tömegtermelés/rugalmas termelés megkülönböztetésének valóságát és fontosságát; ez pedig finoman szólva is erősen vitatott (Pollert, 1991.; Braczyk és társai, 1995.). Igaz, ez nem tartozik H&T érvelésének legfontosabb részei közé.

Kormányzás és a nemzetállam

H&T a könyv harmadik részét azzal kezdi, hogy definiálja a kormányzás öt kölcsönösen függő szintjét: 1. a nagyobb államok (Triász) egyetértése; 2. kormányközi szabályozó ügynökségek; 3. gazdasági területi blokkok; 4. nemzetállamok; 5. szubnacionális területi hivatalok. Az alapelv minden szinten az, hogy a piacok mindig "a nem piaci társadalmi intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell hogy beágyazódjanak" (123.).

A nemzetközi pénzügyek területére vonatkozóan – mely alapvető fontosságú – H&T elfogadja, hogy a 70-es években az állam vezérelte rezsimtől a piac vezérelte rendszerbe való elmozdulás kicselezte a kormányzás 2. és 4. szintjét, még akkor is, amikor ad hoc kiegészítették 1. szintű, az Ötök és Hetek (G5/G7) általi beavatkozásokkal. Nézetük szerint az utóbbi időszak fejleményei BIS-nél (Nemzetközi Fizetések Bankja) a bankfelügyelettel foglalkozó Basel Bizottságnál és a Tízek (G10) központi bankjainál nem egy végleges eltolódást jelez a szabályozatlan globális piacok irányába, hanem inkább a nemzeti szabályozás kiterjesztését és nemzetközi koordinációját. Azonban aktivistább és hivatalosabb szabályozás, amely finoman kombinálja az első négy szintet, csak nagyobb politikai elszántsággal alakulhat ki. Ami a kereskedelem, a migráció és a KKB témáit illeti, itt sem a tradicionális szuverenitás, sem a szabályozó kapacitás nem tűnik komolyan veszélyeztetettnek, és a nemzeti ellenőrzés és irányítás még mindig hatékony lehet, különösen az országok közötti koordináció által.

A nemzetgazdasági kormányzás problémásabbá vált, de a nemzeti kormányok megmaradtak olyan "politikai közösségeknek, amelyek kiterjedt hatalmukkal képesek a gazdasági szereplőket a területükön tartani és befolyásolni" (143.). Különösen fontos, hogy az állam megtartja pénzügyi hatalmát a nem mobil áruk és tényezők felett, biztosítja a kulcsfontosságú inputok és intézményes támogatások közellátását, és az "elosztó koalíción" keresztül kielégíti a "társadalmi konszenzus hangszerelésének" igényét. Ezekből a tevékenységekből hiányzik a hagyományos keynesiánus vezérelvek definíciója, és H&T úgy véli, hogy nagy különbségek lesznek a különböző országok képességeiben, amelyekkel mind országos, mind regionális szinten megvalósítják a hatékony kormányzást; e téren olyan országok lesznek előnyben, mint a "társadalmi kohézió" erősebb hagyományával rendelkező Japán vagy Németország.

A 7. fejezetben ezt a megközelítést alkalmazva az Európai Unióra (EU), H&T azon regionális, nemzeti és EU szintű erők egyensúlya mellett érvel, amelyek olyan közös érdekek körül összpontosulnak, mint a nemzetközi gazdaság újraszabályozása. A euro-keynesiánus program szükséges a fejletlenebb régiók "szintre hozásához" és Kelet-Közép-Európa újjáépítéséhez, de nehéz lesz végrehajtani, figyelembe véve az intézményi és történelmi tapasztalatokból adódó nagy különbségeket. (Egy "régiók Európája" sem megoldás, mivel a nemzeti kormányzatok közötti határozott "összhang" hiányában csak a területek közötti megosztottságot hangsúlyozza.)

Összességében azonban a 8. fejezetben H&T megismétli, hogy még mindig "nemzetközi", nem pedig "globális" gazdaságról beszélhetünk, és hogy a nemzetállamnak továbbra is jelentős kormányzati szerepe van. A jobboldal a globalizáció retorikáját a munkások jogai és a társadalmi jólét elleni támadások igazolására használja; ugyanez a fogalom a "radikális baloldal" számára (176.) megerősíti mind a kapitalista kizsákmányolás valóságát, mind a nemzeti szociáldemokrácia elégtelenségét. Azonban H&T szerint a megfelelő válasz nem a globalizmus és gazdasági önellátás ellentéteinek tompítása, hanem a mind az öt szintet felölelő koherens kormányzati rendszer kifejlesztése. A piacok szabályozást igényelnek, a gazdasági szereplők társadalmilag beágyazottak a nemzeti üzleti rendszerbe, cserébe pedig az országon belül és kívül a nemzeti közhatalom támogatja őket. A kialakuló komplex "új szuverenitásban" a nemzetállamok a területhez és a népességhez való viszonyuk miatt központi szerepet játszanak a kormányzásban (190.); ők és egyedül csak ők képesek legitim módon újra felosztani a közhatalmat az igényeknek megfelelően felfelé és lefelé.

A könyv ezen részében, mint korábban is, nagyon sok ésszerű elemzés és prognózis található, főleg az EU-t és a nemzetközi szabályozás megújításának lehetőségét illetően. Azonban előfordul egy sor, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmi elem is, amelyek együttvéve komoly kétségeket támasztanak a politikai következtetésekkel szemben.

Először is, itt van a rend, a szabályozás és a kormányzás fogalma. Ezek H&T számára a piacok káosza miatt tűnnek szükségesnek, hiszen az magától értetődő módon társadalmilag romboló hatású: "a legtöbb piacnak a nem piaci intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell beágyazódnia, ha hatékony eredményeket akarnak elérni" (123.). De ki dönti el, hogy mely eredmények hatékonyak? Az ezen a szinten tevékenykedni tudó tőkések szemszögéből a globális pénzügyek zűrzavara az elmúlt húsz évben rendkívül kifizetődő volt; lehetővé tette számukra, hogy oly módon szervezzék át gazdasági aktivitásukat, hogy a gazdagságot és a hatalmat visszaszerezzék maguknak, és ezért ez "hatékony eredménynek" számít. Ugyanakkor a "szabad piac" ideológiája döntően átvette a keynesiánus beavatkozás ideológiájának a helyét, előidézve, hogy az uralkodó társadalmi diskurzusban a piac mint a haladás elősegítője, nem pedig mint a társadalmi káosz forrása jelenik meg (Chang-Rowthorn, 1995. 17.).

Másodszor, nem tárgyalják elég egyértelműen a "kormányzás" céljait és arról, hogy kik és miképpen döntenek ezekről. Legtöbb esetben úgy tűnik, hogy a gazdaság arénájában olyan hagyományos célokról van szó, mint a növekedés, a szegénység legyőzése, a munkahelyteremtés és a biztonság. H&T újra és újra semmibe veszi vagy szépítgeti azt a tényt, hogy bármely "kormányzási" rendszerben politikailag választanak – a munkahelyteremtés és a pénzügyi fegyelem között, a jövedelem és gazdagság újraelosztása, illetve a piaci ösztönzők beiktatása között, a kenyér és cirkusz között; és politikailag döntenek a Harmadik Világ támogatásáról is. Úgy állítják be a nemzetállamot, mint a "társadalmi konszenzus jóindulatú hangszerelőjét", amikor az utóbbi húsz évben szinte minden kormányzat azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze a gazdagság és a hatalom átirányítását a munkától a tőkéhez. De hiszen lényegében sem a munka, sem a tőke nem játszik lényeges szerepet H&T elemzésében. A munka felmerül egy röpke pillanatra az első fejezetben a globalizáció áldozataként, de onnantól kezdve sosem jelenik meg mint szervezett társadalmi érdek, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten; még az is lehet, a nemzetközi szakszervezeti mozgalom nem is létezik (pedig létezik: l. pl. Herod, 1995.). A tőke sem jelenik meg mint társadalmi szereplő: sem a Brit Ipari Szövetség (CBI), sem a brüsszeli lobbysták, sem a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC).

Harmadszor, és legsúlyosabb problémaként pedig itt van H&T államkoncepciója. Visszautasítva a marxista államelmélet minden változatát, de a pluralista és korporatista elméleteket is, a szuverenitás alapján határozzák meg az államot, adott számú lakosságból és más államokhoz való viszonyból kiindulva. A belső oldalon állam és polgár viszonya létezik, az érdekcsoportoknak itt nincs helye, nem is beszélve az osztályokról. Külsőleg a világgazdaság folyamatai szigorúan nemzetállamok között zajlanak, és ezért annál kevésbé van alapja az osztályérdekeknek vagy a felhalmozás dinamikájának. Ilymódon emberszerűsítve (antropomorfizálva) "az állam" – felhasználva feltételezett egyéni legitimációs erőforrását – választhat, hogy felfelé vagy lefelé delegálja ennek a szuverenitásnak az elemeit. Ez a megközelítés elvonatkoztat az állam és a tőkés felhalmozás különleges történelmi kapcsolatától (Arrighi, 1994.). Jóval túlmegy az "állam visszahozásának" koncepcióján (Evans és társai, 1985.), egészen odáig, amit csak az államnak a társadalmi érdekektől való abszolút autonómiájaként értelmezhetünk: ez viszont lehetővé teszi Paul Hirst-nek, hogy máshol visszatérjen az osztálysemleges "egyesületiség" utópikus idealizmusához (Hirst, 1994. különösen a 4. és az 5. fejezet).

Konklúzió: kormányzás kiért?

Figyelembe véve ezt a fajta alapvető politikai elméletet, nem meglepő, hogy a könyv nem nagyon szól arról, hogy tulajdonképpen ki is támogatná a nemzetközi kormányzás programját a globális rend, fejlődés és igazságosság érdekében. Egyetértek a szerzőkkel: valóban határozott jelei vannak – legalábbis egyes elemeiben – a globális kormányzati rendszer megjelenésének. A G7 csúcstalálkozók egyre kevésbé ad hoc jellegűek, az IMF és a Világbank nem marginalizálódtak a globális magánpénzügyletek megsokszorozódása miatt, a regionális csoportok (mint például az EU) fontossága pedig megnőtt anélkül, hogy "szuperállamokká" váltak volna. De kiért kormányoznak? Számomra a bizonyítékok egyértelműen a nagy üzleti szervezetek felé mutatnak (TNV-k, bankok, nemzetközi kereskedők), amelyek a kormányzás átszervezésének elsődleges haszonélvezői a kötött árfolyamok feladása óta. Ami hiányzik H&T elemzéséből, az a döntő kapcsolat a tőke megnövekedett transznacionális hatóköre és a nemzeti gazdaságpolitika megváltozott tartalma között. Kinek származik előnye az "új szuverenitásból", ha a nagy üzleti szervezetek határozzák meg a nemzeti politika napirendjét? Igaz, hogy a jóléti előnyöket, a munkások béreit és jogait jelenleg nem védik sikeresen nemzetközi vagy globális szinten: de milyen jele van a sikeres védelemnek nemzeti szinten? Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy az elvileg progresszív pártok az egész világon odaadóan védik a tőke érdekeit, beleértve a határokon átívelő mobilitást és az adócsökkentéseket, amit a tőke manapság követel.

H&T számára ez a következtetés igazolhatatlanul pesszimista, de mi az alapja saját optimizmusuknak? Egy ponton hatásos hivatkozás történik arra, hogy a nemzetállam "döntő fontosságú közvetítő elemmé válik a kormányzás nemzetközi szintjei és a fejlett világ nyilvánossága között" (191.). Természetesen a "nyilvánosság" alkotja minden progresszív, demokratikus politikai mozgalom alapját; de milyen ironikus, hogy a radikális baloldalt mint utópiát a szemétbe dobva – és a szervezett munkásság erőfeszítését, hogy transznacionális kihívást jelentsenek a tőke számára, teljesen semmibe véve – H&T annyit tud csak javasolni ennek a "nyilvánosságnak", hogy vizsgálják át "saját" nemzeti államukat – azokat az államokat, amelyek (számomra legalábbis) alapvetően kapitalisták maradtak. Nyilván a realisztikus alternatíva az, hogy egy valóban globális és politikailag autonóm progresszív mozgalom alakuljon ki, végleg szakítva a "nemzetközi verseny" logikájával, amely dolgozót dolgozó ellen hangol a süllyedő bérek és jólét spiráljában. Ennek az alternatívának a magja a nemzetközi munkásmozgalomban és az ellenállás regionális és globális népi kultúráiban van elvetve.

(Fordította: Gedeon Béla)

[A szöveg a szerzőnek az 1996-os Szocialista Közgazdászok Konferenciáján, Newcastle-ban elmondott előadásának írásos változata. Angolul megjelent a Competition and Change 1996. 1. számában.]

Irodalom

Arrighi, G. (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power and the origins of Our Times. London, Verso.

Braczyk, H-J. – G. Schienstock – B. Steffensen (1995); The region of Baden-Württemberg: a post-Fordist success story? In: E. J. Dittrich – G. Schimdt – R. Whitley (szerk.): Industrial Transformation in Europe. London, Sage, 203-33.

Chang, H-J. – R. Rowthorn (1995): Introduction. In: Uő. (szerk.): The Role of the State in Economic Change. Oxford, Clarendon Press, 1-27.

Dicken, P. (1992): Global Shift: the Internationalization of the Global Activity. London, Paul Chapman.

Dunning, J. H. (1993): Multinational Enterprises and the Global Economy. Wokingham, Addison-Weley.

Evans, P. B. – D. Rueschemeyer – T. Skocpol (szerk.) (1985): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge U.P.

Herod, A. (1995): The practice of international labor solidarity and the geography of the global economy. Economic Geography, 74. évf. 4. sz. 341-363.

Hirst, P. (1994): Associative Democracy: New Forms of Economic and Social Governance. Cambridge, Polity Press.

Picciotto, S. (1996): Fragmented states and internaional rules of law. University of Lancaster (Székfoglaló előadás.)

Pollert, A. (1991): Farewell to Flexibility? Oxford, Blackwell.

Sunkel, O. (1973): Transnational capitalism and national disintegration in Latin America. Social and Economic Studies, 22. évf. 1. sz.132-176.