Az írás arról elmélkedik, hogy miként függ össze az énekversenyen való hörgés a profitrendszerrel szembeni lázadással.

„Az olyan emberek, akik még nem találták meg a jelentésüket,de értelmet keresnek, a valóságnak mindenkor értelmet adnak, ám részleges értelmeket, s ezek nem vágnak egybe. Mindezen értelmek egységét, amellyel életüket szeretnék felruházni, nem találják."

(J. P. Sartre)

Az állampolgároknak, hogy személyiségüket érvényre juttassák, meg kell kerülniük az államot.

(parafrázis)

Énekversenyt hirdettek az egyik kereskedelmi csatornán. A versenyzők feladata: szórakoztatni a közönséget. Kirendelt szakmai biztonsági őrök döntötték el, hogy kik kerülhetnek a szórakoztatók fészkébe. A biztonsági őrök nagyvonalúsága, figyelmetlensége vagy meggondolatlansága miatt a fészekben egy kakukktojás is feltűnt.

Az énekversenyre kakukktojásként tévedt fiatalember semmibe vette az itteni játékszabályokat. Teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy mit várnak el tőle. Úgy dalolt, ahogy kikívánkoztak belőle a hangok. Úgy táncolt, ahogy a ritmus bemozgatta a tagjait. Láthatóan örömöt okozott neki az éneklés. Láthatóan örömet okozott neki a himbálózás. Látszott rajta, hogy amikor nincs közönsége, akkor a maga örömére így szokott cselekedni. Csupán annyi történt, hogy most a maga örömét megmutatta egy nagyobb közönségnek.

Tudta, hogy a nyilvános énekversenyen mit várnak el tőle. Tudta, hogy mik a hivatalos igények. De mindezt nem érezte magára nézve kötelező­nek, követendőnek. Felülemelkedett az itteni normákon. A viselkedésével – valamilyen fontosabbnak, magasabbnak ítélt külső szempont alapján – felülírta ezeket a szabályokat.

A fiatalemberben volt valami rendhagyó, valami egyedi, valami eredeti. Az éneke és a mozgása nem a szokványos éneklés és mozgás volt. És az sem volt szokványos, hogy fellépésekor nem az énekversenyre jött közönség által joggal elvárhatót, hanem önmagát adta. Nem a közön­ségnek, hanem önmagának produkálta magát. Nem a külső igényeknek, hanem elsősorban önmagának akart megfelelni, azt nyújtotta, ami neki jólesett. Produkciójával nem kereste az ítészek (zsűri, közönség, szak­kritikusok) kegyét. A saját kegyét kereste. Nem másokkal, hanem elsőd­legesen önmagával akart jóban lenni. Olyan volt az egész, mint egy egy­személyes író-olvasó találkozó, ahol az alkotó saját magával találkozik. (Hiszen ő az, aki a leginkább érti a spontaneitásait és a tudatosságait.)

Mindamellett nem különcködni akart a fiatalember. Mi különbözteti meg viselkedését a különcétől? A különc ki akar tűnni a többiek közül: fel akarja hívni magára a figyelmet. Különcködésével mások érdeklődését szeretné felkelteni, mások tetszését kívánja elnyerni. Produkcióját a megcélzott, a különcségekre fogékony közönségéhez próbálja idomítani-igazítani. (Nem önmagáért, önmaga miatt tér el a megszokottól, hanem a közönségért, a közönségnek más!) A tényleges kakukktojás viszont a közönségtől – a saját közönségétől is – független. Őt nem a különbözés, és a különbözés általi tetszés vágya vezérli. Egyszerűen csak hasonlítani akar önmagára. Ebben az esetben az számít sikernek, ha az előadó elégedett a produkciójával – a közönség véleménye má­sodlagos. A siker felszabadul a közönség véleménye alól, függetlenedik a közönség tetszésétől.

***

A fiatalember nem törődött senkivel és semmivel. Mesterkéletlenül azt mutatta meg, ami kikívánkozott belőle. Amit mutatott, azt bármiféle alkal­mazkodás és önkorlátozás nélkül tette. Nem törődött sem a közönséggel, sem a szakmai őrző-védőkkel, sem a kritikusokkal. Csak azzal törődött, hogy jól érezze magát.

Nemtörődömségével nem ártott senkinek. Nemtörődömsége szinte senkit nem zavart.

Legfeljebb a hivatalos szabályokat.

Legfeljebb a szabályok őreit.

Legfeljebb a versenyszerű éneklésre számító közönség egy részét. Legfeljebb a kritikusokat.

A fiatalember produkciójáról a szakmai kritikus megírta, hogy annak sem­mi keresnivalója az énekversenyen, sőt, a jelenléte kifejezetten ártalmas. Megírta, hogy a kakukktojásként idepottyant fiatalember a nála jobban éneklő versenyzőktől veszi el a szereplés, az érvényesülés lehetőségét. („Különb énekhangú és stílusú emberek nem jutottak be".)

Jól láthatóan azt nehezményezi a kritikus, hogy a fiatalember nem a mesterségbeli tudásáról próbál számot adni. Nem az elvárt szakmai komolysággal, szakmai elkötelezettséggel, hanem – úgymond – a szakma iránti közömbösséggel, azaz nyeglén viselkedik. Ahelyett, hogy jó mesterembernek (szakszerűen kiképzett mesterembernek) akarna mutatkozni és ilyenként helytállni, önkényesen a szubjektív hajlamát, személyes képességét és ebből fakadó örömét tárja a világ elé. Ezzel a renitens magatartással – a szakkritikust joggal felháborító – határsértést követ el. Megsérti a szakmai-mesterségbeli határokat.

A fiatalember tisztában volt azzal, hogy mi a hivatalos elvárás, hogy el­személytelenedett és elszemélytelenítő korunkban az egyediségét, nem szokványos személyiségét vállaló egyén kakukktojásnak számít. Talán azzal is tisztában volt, hogy szabálykövetést, uniformizálódást követelő korunkban a nem sztereotip viselkedés, a személyesség (a személyes lét, pláne jelenlét) provokáció. Az egyén már azzal is provokál, hogy el­tér (pontosabban: egyedi módon tér el) a szokványostól. De különösen azzal provokál, hogy a szokványostól való eltérését, az egyediségét nyilvánosságra hozza: kiviszi a közönség elé. Ezzel a – szabályok és „jó ízlés" szerint – titkolandó „fogyatékosság", röstellni, rejtegetni való magánügy közüggyé válik.

A fiatalembernek akár küldetéstudata, pedagógiai célja, változtatási szándéka is lehetne a viselkedésével, de itt nem erről van szó. Nincs benne semmi küldetéstudat, egyáltalán nem akar ő provokálni. Azonban korunkban a következetesen vállalt egyediség, az egyén egyedi léte (személyiségének az ilyetén léte) önmagában is provokáció.

 

1. Élménytermelés – élményfogyasztás

„Mi beadjuk Ön beveszi"

(Sziámi együttes)

Énekversenyt hirdettek az egyik kereskedelmi csatornán. A versenyzők feladata: szórakoztatni a közönséget. A szórakoztatás élményt termel: a szórakozás élményét termeli.

Egy áru megtermelése nem feltétlenül vezet az áru elfogyasztásához. Ha az áru nem talál vevőre, akkor – a megvásárlás hiányában – nem valósul meg a feltételezett használati értéke. Mivel nem eladható, vagyis nem rendelkezik realizálható csereértékkel, ezért realizált használati értéke sem lesz. Az élmény viszont – az árutól eltérően – eleve fo­gyasztást, használatot jelent. Élménytermelés csak a fogyasztással, a termék élményként való fogyasztásával jön létre. Ha ez megvalósul, az élménytermelő az élmény termelésekor egyúttal élményfogyasztást is termel. A kettő egybeesik.

A kakukktojás fiatalember is termel élményt, de magának termeli ezt az élményt. Az élményt elsősorban önmaga miatt és saját magának ter­meli. Alkotói élménnyel ajándékozza meg önmagát. Alkotó produkciója által szórakozik. Ártatlan abban, ha ez az önszórakoztatás (a magának termelt élmény) másokra is hat, és ez által általánosabb élménnyé válik.

A fiatalember produkciója sokaknál tetszést aratott. Sokan érezték úgy, hogy intenzív és különleges élményben volt részük. Nem a várt, hanem egy énekversenyen meglepő, nem szokványos élményben. Ez a produkció spontán módon hatott. A tapasztalatok szerint a közönség egy részéről időnként lepereg a sztereotip, irányított fogyasztás. Az emberek egy része ösztönösen ellenáll annak az igénynek, hogy engedelmesen, pusztán passzív befogadóként a neki intézményesen feltálalt fogyasztói élménnyel táplálkozzon.

Az énekversenyen az élményfogyasztók egy része elutasította azt a bevett gyakorlatot, hogy csupán a készen kapott élménydózist fo­gyaszthatja. A készen kapott, szabványosított élménycsomag passzív „lenyelésével" szemben előnyben részesítette azt az élményfogyasztási formát, amely ugyan aktivitást (patetikusabban megfogalmazva szemé­lyes jelenlétet) igényel tőle, de amely egy egészen másfajta élményben részesíti: hozzá tartozó, egyedi, valóban saját, személyes élményhez juttatja. A kakukktojás produkció hatására a közönség egy része átalakult cselekvő, kreatív befogadóvá. Általánosabb síkon: a kakukktojás produk­ciója rendhagyó reagálást, személyes jellegű lázadásokat provokált – a közönség egy részénél előidézte az egyedi személyiség, a személyesség lázadását.

A szakszerű, szabályszerű élménytermelő szabályszerű, szabványo­sított élményfogyasztást termel.

A kakukktojás élménytermelő a közönségéből (vagyis azokból, akikben a produkciója rezonál, akik a közönségévé teszik magukat) kakukktojás élményfogyasztást vált ki.

 

Az énekversenyek hivatalos, hivatali szabványa szerint a közönségnek a kiművelt, kifinomult, szép éneklés kell, hogy örömet okozzon. A helyesen viselkedő, magát jól viselő közönségben ennek kell kitermelni befogadói, fogyasztói élményt. A szakkritikus ehhez a szabványhoz ragaszkodik, a szabvány tiszteletét és szolgálatát kéri számon termelőn és fogyasztón (előadón és befogadón) egyaránt. Felfogása, beidegződése szerint a szabvány az emberek fölött áll: magasabb rendű az embereknél.

Erről a szakmai magaslatról nézve egyáltalán nem logikátlanul nehez­ményezte a kritikus, hogy a közönség egy része nem volt hajlandó az elvárható módon viselkedni. E szakmai tekintély felsőbbségére alapozva kifogásolta, hogy némelyek nem az előírt (különböző módokon rájuk tukmált) módon szórakoznak. (Ha valami pusztán más, a megszokottól eltérő, az a bürokratikusan megkövetelt szakszerűség nézőpontjából irracionális és üldözendő.)

Értetlenségének és nemtetszésének adott hangot az ilyen viselkedés miatt a kritikus. Mondhatni: Hogy jönnek ahhoz egyesek, hogy nekik más tetsszen, mint aminek minden józan szakmai ésszerűség szerint tetszenie kell?! Hogy jönnek ahhoz, hogy ellenálljanak a szakmai elvárá­soknak?! Hogy fellázadjanak a – tudományosan megalapozott és szen­tesített – szakszerűség ellen?! Hogy jönnek ahhoz, hogy szavazatukat a szakmailag értéktelenre adják?! Hogy jönnek ahhoz, hogy az általános érvényű – ezért mindenkor útbaigazító, bizonyosságot-biztonságot nyújtó, mindenkor gépiesen bevethető – normát esetleges, szubjektív, partikuláris, ezáltal plurális szempontokra cseréljék?!

A szakkritikusnak ez az alapállása nem meglepő, hiszen szakmai öntu­datra, a szakmaiság mindenek (ezért az emberek) felett való tiszteletére lett kiképezve. A szakkritikusnak az a feladata, hogy tevékenységével le­képezze, közvetítse, tudatosan vagy öntudatlanul propagálja a szakszerű termelésnek, valamint az egyének szakszerűvé idomításának (szakmaibb megfogalmazásban: szocializálásának) a normáit, mércéit.

 

A történet azt mutatja, hogy konfliktus jöhet létre a mesterségbeli, szak­mai normák és a személyiség belső mércéje, normarendszere között. Ez a konfliktus különösen kiélezetté válhat az élményfogyasztás esetében, ahol aligha iktatható ki teljesen a befogadói szubjektivitás. Konfliktus­helyzetben az egyén kénytelen vagy a személyes mércéjét vagy a szakmai mércét felfüggeszteni, amikor hat rá egy termék. Az előbbinél a megfelelés, konformitás oltárán feláldozza az egyedi személyiségét. A második esetben viszont személyiségének egyedisége az, ami tiltakozik és védekezik a külső elvárások uralma ellen.

A történetben megmutatkozik a szakmai jelenlét és a személyes (sze­mélyiség szerinti) jelenlét különbsége. Az is kiderül, hogy ami pusztán szakmai mércén mérve értéktelen, a mesterségbeli komolyság és szakmai tudás, teljesítmény megcsúfolása, a szakszerűség határainak a megsérté­se (vagyis selejtes, oda nem illő kakukktojás), az egy másik nézőpontból (pl. a részegyénnél átfogóbb teljes személyiség nézőpontjából) nagyon is logikus, ésszerű lehet. Innen tekintve viszont átértelmeződik és leértékelő­dik a szakma belső (ezért részleges, csupán mesterségbeli) racionalitása, és objektíve (funkcióját tekintve) az mutatkozik elégtelennek, irracionális­nak, ami a korlátozott-korlátolt szakmai racionalitásnak akar eleget tenni.

 

Az élményfogyasztók többfélesége (pluralitása) magában hordozza an­nak a lehetőségét, illetve valószínűségét, hogy ne csak a szép éneklés idézzen elő befogadói élményt. Hogy némely fogyasztóra az elhangzott dal a szakszerű éneklésnél szélesebb, általánosabb élményként hasson. Annak a lehetőségét és valószínűségét, hogy az egysíkú, egyszerű énektermelés többféle, általánosabb rangú élménytermeléssé alakuljon át. Hogy az élmény, az élménytartalom egyszerű énekformája továbbfejlődjön az élmény általánosabb, a befogadó több szervére is ható formájává. (A látványos klipek is ezt az objektív adottságot használják ki.)

A befogadó személyiségek többfélesége a termelés számára megnö­veli, kibővíti a lehetőségeket:

–   Magában hordozza annak a lehetőségét, illetve valószínűségét, hogy nem csak valamilyen szakmai tudás alapján termelnek és nem csak szakmai teljesítményt fogyasztanak. Valamilyen adott szakmai tudás helyett a termelő-alkotó személyiségének egyedisége az, ami „termel" és a terméket egyedi személyiségként fogyasztják. (Ilyen esetben a fogyasztás a személyiség egyediségét igényli és mozgósítja.)

–   Magában hordozza annak a lehetőségét, illetve valószínűségét, hogy a konkrét, személyes élményigényeken megbukik valamely szigorúan vett szakmai termelés: a konkrét, személyes igények megbuktatják a szigorúan vett szakmai tudást.

–   Magában hordozza annak a lehetőségét, illetve valószínűségét, hogy valamely szakmai áru ne csupán a maga részleges (szakma­ilag leszűkített) és szakmailag védett piacán, hanem az általános árupiacon nyerjen megmérettetést.

–   Magában hordozza annak a lehetőségét, illetve valószínűségét, hogy a különös (partikuláris) szakmai termelés helyett olyan általánosabb termelés folyjon, amelynek csupán alárendelt szempontja a részle­ges szaktudás és szakmai kifinomultság.

A befogadó személyiségek többfélesége, pluralitása nemcsak a konkrét, közvetlen élménytermelők, hanem a befektetők és az élményforgalmazók lehetőségeit is megnöveli. Régi felismerés, hogy a tagadás, a lázadás, a nonkonformitás az élménypiacon éppúgy eladható áru, mint a konform mesterségbeli termék (a szakmai minőség). Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a hivatkozott énekversenyen is bekövetkezik, ami ilyenkor lenni szokott: igyekeznek meggyőzni a renitens kakukkfiókát (és közön­ségét) arról, hogy ő nem is kakukk. Igyekeznek meggyőzni arról, hogy ő valójában szabályszerűen éneklő rigó, szabályszerűen éneklő pacsirta, szabályszerűen éneklő elefánt – vagy akármi, ami szabályszerű. A lé­nyeg, hogy ő is teljesen normális fészeklakó, aki a családhoz tartozik: a szórakoztatók nagy családja hajlandó őt is befogadni. Ez a meggyőzési igyekezet általában sikeres.

(A kakukkfióka története szomorúan, intézményes elpacsirtásításával – egyéniségből szalonképes előadóvá való lefokozásával – folytatódik, ami azonban már nem tárgya a jelen elmélkedésnek.)

2. Úgy szeretem ezt a műsort, de nem értem a szöveget

„Úgy szeretem ezt a műsort, de nem tudom a szöveget" – énekli a fiatal­ember. „Úgy szeretem ezt a műsort, de nem értem a szövegét" – írhatná a szakkritikus.

Azt tapasztaljuk, hogy az énekversenyek nem csak az éneklésről szólnak. Sőt, előbb-utóbb kiderül, hogy a verseny elsődleges célja nem az, hogy megtudjuk: Vajon ki a dalolás legjobb mestere?

Könnyű észrevenni, hogy az énekverseny és a versenyzők éneklése nem önmagáért van. Az előadott produkcióknak nem az a feladata, hogy a hozzáértő zenei szakmának tetsszen. Az a feladata, hogy a laikus kö­zönségnek tessék. Itt – szórakoztatásról, tömegszórakoztatásról lévén szó – minden a vevőért, a fizetővendégért, a fogyasztóért van. Erre a versenyre nem alkalmazható a „Cipőt a cipőboltból", „Éneklést az ének­gyárból" reklámszöveg – aki jó énekest akar, annak nem az énekverseny győztesét kell megvásárolnia. Az éneklés csak ürügy, csomagolás, amelynek feladata a portéka piacképességének, eladhatóságának a létrehozása, illetve feljavítása. Piaci áruvá formálása minél gyorsabban – és csupán rövid távra.

Nem csak az idézett szakkritikus nem lát (vagy nem akar látni) a cso­magolás mögé. Nem meglepő, hogy a társadalmi világunkban kevéssé eligazodó fiatal versenyzők sincsenek tisztában azzal, hogy mi van a csomagban: hogy valójában minek a szolgálatába állnak. De – úgy tűnik –  időnként maguk a zsűritagok is eltévednek ebben a világban, nem érzé­kelve, hogy végeredményben egészen másról, és nem az énektudásról szól a mese. „Úgy szeretem ezt a műsort, de nem értem a szövegét".

(Ide kívánkozik egy korábbi zsűritag utólagos eszmélése: „csupán egy egyszerű hentesmunkában vett részt, amelynek befejeztével egy sírgödörbe temették a sztárocskákat, mindeközben persze több bőrt is lenyúztak róluk". Másik megfogalmazásában: „csini kis hullákat gyártot­tak a nézettség oltárán. A tévék folyamatosan háborút vívnak a nézők kegyeiért. Egy sikersorozatot pár évre terveznek, de ezalatt tökéletesen kifacsarják áldozatukat […] Ha a tévé nem igazolja vissza a létezésedet, akkor már nem is vagy többé.")

A műsor valódi szerepe, feladata a közönségnek felkínált felszín mögé nézve pillantható meg. Így lesz felismerhető a műsor tényleges funkciója, értelme, „szövege". Könnyen átláthatóvá válik, hogy itt az éneklés csak adalékanyag, eszköz, ürügy – vagyis csupán részeleme, pusztán egyik mozzanata valamilyen átfogóbb összefüggésnek, nagyobb egységnek.

2.1. Az énekverseny: műsor a termelésért

Miért rendez a kereskedelmi csatorna énekversenyt? Miért éri meg neki költségekbe vernie magát annak érdekében, hogy a közönsége szórakozzon?

Nem szak-közgazdaságtani eretnekség azt feltételezni, hogy gazdasá­gi bevételért történik a szórakoztatás. A szórakoztatás olyan gazdasági vállalkozás, amelyet a nyereség reménye (illetve adott esetben a biztos tudata) motivál. Innen nézve az énekversenyt a gazdasági jövedelemszerzés, nyereségszerzés (profittermelés és profitrealizálás) érdekében hirdették meg. Ennek megvalósítása során a szervezők még azt is kénytelenek elviselni, hogy a versenyzők énekelnek. A nyereségcél puszta eszközeként történik az énekeltetés. A szervezők nézőpontjából tekintve: a versenyző azért énekel, hogy nyereséget termeljen. („Ha a gépek emberek nélkül is ugyanannyi profitot hoznának, akkor […] az angol királynak nem lenne szüksége az angol népre" (S. de Sismondi). Ha énekeltetés nélkül is dőlne a nyereség, semmi szükség nem volna énekversenyekre.) A dalnok csupán azért kap fellépési lehetőséget, mert az éneklésétől gazdasági hasznot remélnek.

2.2. Az énekverseny: műsor a fogyasztásért

Miért rendez a kereskedelmi csatorna énekversenyt? Miért éri meg neki költségekbe vernie magát annak érdekében, hogy a közönsége szórakozzon?

Nem szakközgazdaságtani eretnekség azt feltételezni, hogy az ének­verseny egyfajta fogyasztóképző intézmény. Az énekverseny nyújtotta szórakoztatás – egyebek mellett – vásárlási szándék termelése: a fize­tési kedv felkeltéséért is történik. A szórakozni vágyó fizet azért, hogy közönségként bejusson a versenyre. Fizet azért, hogy a választottja más versenyzőknél több szavazatot kapjon. Fizet azért, hogy kedvenceinek lemezét birtokolja. Vásárlásaival-fizetségeivel a nemzetgazdaság mű­ködését pezsdíti.

A vásárló – öntudatlan, de nélkülözhetetlen – szolgálatot tesz a szóra­koztatás végső alanyának, a vállalkozónak azzal, hogy vásárol. Nélküle a befektetett tőke nemhogy nem hozna nyereséget, de meg sem térülne. (Nyereségtermelés helyett veszteségtermelés, a vállalkozói rendszer leépülése zajlana.) Egyúttal – öntudatlan, de nélkülözhetetlen – szol­gálatot tesz a vállalkozások nemzetgazdasági rendszerének, amely a felhalmozást, a gazdasági növekedést hivatott elősegíteni. Sőt, mi több, a vásárló – öntudatlan, de nélkülözhetetlen – szolgálatot tesz az államnak (illetve az állam által képviselt egész rendszernek) azzal, hogy vásárol. (Vásárlásával az államot anyagilag támogatja, mivel az állam részesedik az eladó bevételéből. Vásárlásával az államot eszmeileg támogatja, mivel tette nemcsak szükséglet-kielégítés, hanem a nyereségorientált gaz­dasági rendszer gyakorlati elfogadása és népszerűsítése is. Vásárlása kinyilvánítja az egyetértését azzal, hogy tömegszórakoztató műsorokat kell szervezni. Vásárlása kinyilvánítja az egyetértését azzal, hogy a sza­badidőben tömegszórakoztató műsorokat kell fogyasztani.)

Feltehetően nem ez a célja annak, hogy vásárol, de vásárlásának ez az egyik jelentése, ez is objektív üzenete. Az az objektív üzenete, hogy lényegében rendben mennek a dolgok. Vásárlása példaadás arra, hogy milyen szükségleteink legyenek. Felszólítás arra, hogy pénzköltéssel, vásárlással (áruk, szolgáltatások stb. megvásárlásával) elégítsük ki ezeket a szükségleteinket.

2.3. Az énekverseny: műsor a figyelem elvonásáért

Miért rendez a kereskedelmi csatorna énekversenyt? Miért éri meg neki költségekbe vernie magát annak érdekében, hogy a közönsége szórakozzon?

A fennálló profitorientált rendszert gazdaság és politika (piac és állam) egymásra utalt szimbiózisa élteti. Végső fokon a vállalkozások gazdasági növekedése finanszírozza az államot: az állam a vállalkozói profit társfogyasztója. Cserében az állam gondoskodik a növekedéshez szükséges infrastruktúráról (jogrend, iskolarendszer, fegyveres testületek, gazdaságélénkítő szabályozás /adótörvény, banktörvény, reklámtörvény, médiatörvény stb./).

Az állam fontos politikai (a növekedés infrastruktúráját biztosító) felada­ta a rendszer működésére nézve kényes kérdésekről történő figyelem­elvonás: az emberek „levilágosítása". Ebben döntő szerepet játszik az állampolgárok szervezett szórakoztatása. A szórakoztatás eredményesen járul hozzá az emberek elégedetlenkedésének semlegesítéséhez, sza­bad – potenciálisan lázadó – energiáinak a lekötéséhez.

Az érdeklődés elterelését, a figyelem áthelyezését célozza a „Ne gondolkozz, szórakozz!" program keretében a különböző látványos ver­senyek, így az énekversenyek megrendezése.

2.4. Az énekverseny: műsor a versengésre nevelésért

Miért rendez a kereskedelmi csatorna énekversenyt? Miért éri meg neki költségekbe vernie magát annak érdekében, hogy a közönsége szórakozzon?

Korunkban a tömegszórakoztatás népszerű formáivá nőtték ki magukat a legkülönfélébb versenyek, vetélkedők. Ezek valójában versenyzőképző intézmények, amelyek egyik célja: az emberek szétválasztása, egymástól elszigetelése és versengővé nevelése, átalakítása. A szórakoztatás formá­jába öltöztetett versenyeztetésnek – nem elhanyagolható – feladata nyil­vánvalóan pedagógiai: elősegíteni a rendszer által megkövetelt látásmód, értékrend, versenyszemlélet kialakítását és működtetését. Nem nehéz észrevenni, hogy a versenyszellem fenntartását és erősítését célozzák azok a műsorok és játékok, amelyekben a siker nem más, mint az eredmé­nyes vetélkedésért, eredményes versengésért, vagyis az ellenfél-ellenség (többnyire az ellenségként kezelt ellenfél) legyőzéséért elnyert jutalom.

„Ez csak játék", szokták nyilatkozni a – kieső – versenyzők. Pedig ez egyáltalán nem játék. Ez valójában egyfajta társadalmi tréning, melynek burkolt, kimondatlan célja:

Az embertársainkhoz, mint versenytársakhoz való viszonyulás, hozzáállás kialakítása.

Annak a késztetésnek a gépiessé tétele, hogy embertársainkat meg kell előzni, le kell győzni.

Azoknak a technikáknak a rutinszerű begyakoroltatása, amelyek segítségünkre lehetnek a versenytársaink, ellenfeleink, ellensége­ink legyőzésében. Olyan begyakoroltatás ez, mint amikor a katonai kiképzésen – a gyilkolást személytelenné teendő – ember alakú céltáblán gyakoroltatják be (már-már játékosan) a mozgó célpont megsemmisítését.

„Ez csak játék" – szokták nyilatkozni a versenyzők. Bizonyára vannak közöttük olyanok, akik ezt így is gondolják. Ám könnyen belátható: az is célja ezeknek a „játékoknak", hogy a résztvevők figyelmét a saját személyiségükről különböző alkalmi élményekre irányítsák át. Ezekben a játékokban olyan társadalmi pedagógia is zajlik, amely az egyén­nek a teljes személyiségétől való félreorientálását (az egyediségétől, egyéniségétől való eltérítését), a személyiség félrenevelését hivatott elősegíteni.

Az is célja és része ennek az embereket ragadozóvá nevelő társa­dalmi kiképzésnek, hogy puszta játéknak tekintsék azt, ami valójában egyáltalán nem az!

3. Miért éri meg az államnak?

1. Azt tapasztaljuk, hogy a mindenkori kormányzat hoz olyan törvénye­ket, amelyek a vállalatok nyereséges gazdálkodását segítik elő (vö. gazdaságélénkítő programok, intézkedések). Miért éri meg az államnak a vállalatok nyereségét szolgáló törvénykezést működtetni?

Minden állami bevétel közvetlenül vagy közvetve a nyereségorientált gazdálkodásból származik. A nyereségtermelés elősegítésével saját nyereségrészesedését, ezáltal saját fennmaradását szolgálja. A vállalati és egyéb nyereségekből befolyt részesedés teszi lehetővé egyrészt a nyereségorientált gazdálkodás infrastruktúrájának működtetését, más­részt olyan szociális, kulturális stb. intézmények finanszírozását, amelyek elősegítik a rendszer konszolidálását.

2. Azt tapasztaljuk, hogy a mindenkori kormányzat hoz olyan törvé­nyeket, amelyek megkönnyítik a különböző árucikkek, szolgáltatások értékesítését, reklámozását (fogyasztásélénkítő programok, technikák). Miért éri meg az államnak olyan törvénykezést működtetni, amely pártolja a fogyasztás növelését, a termékek reklámozását?

Minden állami bevétel a nyereségorientált gazdálkodásból származik. A vállalati-vállalkozói nyereség elengedhetetlen kelléke, hogy a megter­melt áruk és szolgáltatások fizetőképes keresletre, vevőre találjanak. A tömegtermelés időszakában döntő jelentőségre tesz szert az áruk „tukmálása", a vásárlói-fogyasztói igény mesterséges felduzzasztása, kitenyésztése. Reklámozást, árupropagandát, fogyasztásélénkítést elő­segítő intézkedéseivel az állam a saját nyereségrészesedését, ezáltal saját fennmaradását szolgálja.

3.  Miért éri meg az államnak olyan törvénykezést fenntartani, amely jogszabályokkal és a közvélemény állami befolyásolásával (a közhangulat irányításával) támogatja a lakosság tömeges szórakoztatását? Miért előnyösebb az államnak, ha az emberek a személyiség fejlesztése, kibontakoztatása vagy a hosszabb távú társadalmi biztonság, létbiztonság kérdéseivel való foglalkozás helyett is szórakoznak? Miért előnyös az államnak, ha az emberek többsége számára a hosszabb távú belső valamint külső biztonságnál fontosabb, hogy megkapják a mindennapi szórakoztatást?

A minél nagyobb jövedelem szerzésére és elköltésére beállítódott ál­lampolgárok éltetik a rendszert: az ő termelői és fogyasztói lelkesedésük hiányában elapadna a profit forrása. Ezzel megszűnne az állam fenntar­tásához szükséges bevétel. Kihívást és veszélyforrást jelent a rendszer számára, ha az állampolgárok a jövedelem és a fogyasztás bősége fölé helyezik a személyiség bőségét (autonómiáját, fejlesztését, kibontakoz­tatását). Kihívást és veszélyforrást jelentenek a rendszer számára az olyan életformák, amelyek a hosszú távú létbiztonságot fontosabbnak tartják a gyors gazdasági nyereségnél. Az ilyen egyének a jelenlegitől eltérő rendszerben (is) élnek. Az ilyen életformák a jelenlegitől eltérő rendszert (is) táplálnak. Konkurenciát jelentenek a fennálló gazdasági és államrend számára.

4.  Miért éri meg az államnak olyan iskolai és társadalmi nevelést alkalmazni, amely szembenállásra és ebből fakadó versengésre szocializál? Amely az állampolgárok állandó versenyeztetését szolgálja? Miért éri meg az államnak olyan iskolai és társadalmi nevelést fenntartani, amely az egyéneket versenyszemléletre és konkurenciaharcra idomítja? Miért korlátozza, akadályozza az állam különböző előírásokkal, jogszabályokkal, illetve a közhangulat befolyásolásával – számos területen – emberek önkéntes (nem versengő) együttműködését?

A növekedésre orientált rendszert a gazdasági nyereség tartja életben. A nyereség folyamatos biztosításának szükséglete társadalmi méretek­ben szítja az egyének közötti versengést. Az egyénekre a létbizonyta­lanság (a megélhetési biztonság hiánya) szembenállást és rettegésből fakadó teljesítménykényszert erőltet. Maguk alá temetik őket olyan viszonyok, amelyek között – a megélhetésért folytatott küzdelemben – egymás ellenfeleivé-ellenségeivé válnak. A nyereségre orientált rendszer feltételezi és megköveteli a társadalom atomizáltságát: az egyének egy­mástól való elszigetelését és folyamatos versenyeztetését.

4. Túl a részekre daraboló szakmaiságon

A szakkritikus az igényes szórakoztatás álláspontjára helyezkedik, annak fogja a pártját: „Cirkuszt, de ne a minőség rovására!" Az ének­versenyt mesterségbeli megmérettetésnek tekinti és az éneklés belső szakmai normáinak kívánja alárendelni a tömegszórakoztatásnak ezt a formáját. A társadalmi-politikai gyakorlat – úgy tűnik – túllépett ezen az elméletieskedő, „idealista" látásmódon. Mindinkább a funkcionális szem­pont diadalmaskodik: minden további nélkül az a jó szórakoztatás, amely eredményesen köti le a közönség figyelmét, köti gúzsba az emberek fantáziáját és szabadidejét.

„Cipőt a cipőboltból, éneklést az énekgyárból." Vannak olyan igények, amelyek kielégítése egyetlen mesterséghez köthető. Vannak olyan problémák, amelyek tisztán szakmaiak: megoldásuk az adott szakma feladata. A megoldásuk során alkalmazandó eszköz: az adott szakma által megkövetelt szakszerűség. Az ilyen szükségletek kielégítése, prob­lémák megoldása szakmai belügy.

Mondják: az emberi tevékenység az utóbbi évszázadokban az em­beriségre hátrányosan befolyásolja a földi klímát, létrehozta a Föld lakhatatlanná tételének tendenciáját. A klímaváltozás az emberiség kipusztulásával fenyeget.

Mondják: az emberiség egy hatoda nem jut elég táplálékhoz, és az ún. fejlődő világban naponta több tízezren pusztulnak éhen. A kialakult helyzet azt a fenyegetést hordozza, hogy ez az éhenhalásra születő népesség – menekültként, terroristaként stb. – előbb-utóbb rázúdul a gazdaságilag fejlett országokra (vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Esz­mélet 82. 188-200).

Mondják: A technikai haladás következtében az ún. fejlett világban a javak előállítása egyre kevesebb munkát, dolgozót igényel. Mind több ember válik gazdaságilag fölöslegessé. Mind több embernek a puszta létezése válik fölöslegessé (vö. V. Forrester: Gazdasági horror. Budapest, Kossuth, 1998.). A gazdaságilag fölösleges emberek növekvő hada komoly tehertétel az adott ország számára: egyre nagyobb teher az eltartásukról való gondoskodás. A létbizonytalanság, a munkanélküliség a gazdaságilag fejlett országokban is aláássa, veszélyezteti a minden­napok biztonságát. Gyarapodnak azok a belső kockázatok, amelyeket a fennálló rendszer működése termel ki.

Melyik szakma, szakterület hivatott e problémákat megoldani? A közgazdaságtan? A jog? A politika? A műszaki tudományok? Az egyes szakmák csupán részproblémák részleges megoldására, kezelésére alkalmasak. Ez a feladatuk. Erre hozták létre őket.

Ami az egyik terület belső logikája szerint (ezért saját mércéjén mérve) ésszerű, az a másikban ésszerűtlen. A különböző szakmai racionalitások nem erősítik, hanem keresztezik, semlegesítik, kioltják egymást. Amikor a részek nem valamilyen nagyobb egész szerves részei, akkor a részek nem az egészért, hanem önmagukért vannak. A rendezetten, saját racionalitás szerint működő részek kaotikus egésszé állnak össze. Mégis – követve és tanulva a kialakított szakmastruktúrát – hagyományosan a részek komolyan vételére, sőt abszolút tiszteletére nevelődünk az iskolában és szocializálódunk a társadalmi gyakorlat­ban. Az eltérő szakmai okosságok között pedig elvész a probléma – és meghal a gyerek.

Úgy tűnik tehát, hogy vannak olyan problémák, amelyek megoldására egyetlen mesterség, terület, intézmény sem szakosodik. Az általános sorskérdések jelenleg nem szakmai kérdések. Rájuk nem adható szak­mai válasz, mivel nincs olyan szakma, amelynek ezek megválaszolása lenne a saját profilja, tárgya, specifikus problémája.

Az ilyen problémáknak jelenleg nem létezik szakmai megoldása. Sőt, mivel a fennálló rendszernek, ezért az őt leképező szakmaszerkezetnek alapjellemzője a részracionalitás, a részekre bontás által való „racio­nalizálás", az egész rendszer racionalitását megcélzó és azért felelős szakmának (tudománynak, intézménynek) nincs is helye ebben a rend­szerben. (Következésképpen, ezekre a kérdésekre a fennálló rendszeren belül nincs válasz.) Az egészre vonatkozó ésszerűség kérdése éppúgy kilóg a rendszerből, mint némely kakukktojás. Az egészre vonatkozó ésszerűség kérdése maga is kakukktojás. (Lehetséges, hogy bizonyos szakmáknak, szakmai racionalitásoknak éppen az az egyik feladata, hogy elvonják a figyelmet az átfogóbb problémákról, azok rendszeren belüli megoldhatatlanságáról?)

De ha nincs olyan szakma, nem létezik olyan szakszerűség, amely az átfogó sorskérdésekre átfogó válaszokat adna, akkor milyen módon lehet az említett kérdéseket megválaszolni, az ilyen problémákat megoldani – vagyis a „gyereket" életben tartani?

Úgy tűnik, hogy szükségképpen konfliktus alakul ki bizonyos átfogó sorskérdések megválaszolása, megoldása és a jelenleg létező és prefe­rált szakmák, szakszerűségek belső normái, belső racionalitásai között. Ilyen konfliktushelyzetekben arra kényszerülünk, hogy vagy a szakmai meggyőződést („szakmai tisztességet") vagy a problémamegoldásra való törekvést részesítsük előnyben – mindenáron. Arra kényszerülünk, hogy vagy a szakmaiságot, vagy a megoldandó problémát „takarjuk le", ítéljük – átmenetileg vagy tartósan – feledésre. Vagy-vagy.

Ha a pusztulás elkerülését, az említett problémák megoldását tartjuk a fontosabbnak, akkor egyetlen út kínálkozik: megpróbálni túllépni a fenn­álló (a társadalom működését és az emberek viselkedését feldaraboló, részleges szakszerűségekre tagoló) rendszeren. Az elméleti és gyakorlati válaszokat az adott rendszeren kívül kell keresni. Ami jelenleg szakmailag megoldhatatlan, azt – élve a „műsorváltoztatás" jogával – megpróbálhat­juk kakukktojás módon megoldani.

Mivel a felsorolt problémák a jelenleg létező „műsorok" számára érthetetlenek-értelmezhetetlenek, megértésükhöz, megoldásukhoz más „műsor" kell. Olyan műsor szükséges, amely – a problémamegoldás érdekében – nem vesz tudomást a korlátozó szakmai határokról, vagyis képes az indokolt határsértéseket tudatosan elkövetni. Annak érdekében, hogy megoldást találjon, hajlandó renitens módon viselkedni: többé-ke­vésbé kilépni a készen talált rendszerből, áthágni annak adott kereteit, szabályait.

Az ilyen problémamegoldó magatartás kénytelen figyelmen kívül hagy­ni a megoldást hátráltató szakmai mércéket, ésszerűségeket. Tudatosan és következetesen felülírja őket, mivel adott esetben az átfogóbb éssze­rűség kritériuma és mércéje hatályon kívül helyezi, alárendeli magának (irracionalitássá fokozza le) a kevésbé átfogót. Ezeknek a problémáknak a megválaszolása, megoldása tehát határsértéseket követel: áttöri a szakmai részlegességet. Ez viszont kakukktojás gondolkodást és kakukk­tojás cselekvést feltételez. A szakmai részlegességeket a kakukktojás viselkedés töri át.

 

Nem létezik békés megoldás a kakukktojás személyiség számára: vagy önmagát frusztrálja, vagy a rendszert. Vagy önmaga ellen cselekszik, vagy provokálja a rendszert. Vagy aláveti magát a szakmák és részle­ges racionalitásaik tekintélyének, vagy megpróbálja megvédeni magát a személyiségellenes szakszerűségek uralmától. Amikor kakukktojásként lázad, tetteivel mintegy „kiiratkozik" a rendszerből.

1.  Kakukktojásként a termelésben

Akinek a munkája nem hoz nyereséget (közvetve sem járul hozzá nyereség termeléséhez), az a gazdaságban kakukktojás. Gazdasági mércén mérve a létezése nem csupán fölösleges, de – mint a lehetőség elherdálása – kifejezetten ártalmas.

A kakukktojás a gazdasági műsorban határsértő módon viselkedik: nem áll be a sorba és nem veszi át a sztereotip gazdasági célokat és gazdasági szerepeket. Megpróbál – ösztönösen vagy tudatosan – e cé­lok és következményeik mögé tekinteni: érteni a szöveget, a gazdasági műsor személyiségellenes, életellenes és természetromboló szövegét, és e szövegértés birtokában cselekedni. (Vö. „Hogyan nem védelmezzük államunkat". Eszmélet 79. 146-154)

2.  Kakukktojásként a fogyasztásban

Aki nem élénkíti vásárlásokkal a piacot, nem járul hozzá vásárlóként az árukba foglalt profit (gazdasági értéktöbblet) piaci kibomlásához-kibontásához, a profit realizálásához, az a nyereségre orientált gazdaságban kakukktojás. Szakszerűtlenül viselkedik: gátolja a rendszer gazdaságilag racionális működését. Gazdasági mércén mérve a létezése fölösleges, sőt ártalmas.

A gazdasági műsorban határsértő fogyasztó igyekszik minél keveseb­bet vásárolni a hivatalos piacon. „Másként fogyasztó". Arra törekszik, hogy szükségleteinek növekvő részét alternatív módon, a hagyományos árukapcsolatok megkerülésével (önellátással, illetve közösségi összefo­gással) elégítse ki.

3.  Kakukktojásként a szórakoztatásban

A szórakoztatási műsorban határsértő, aki úgy cselekszik, hogy a hatás nem szórakoztató. Olyan eszközöket alkalmaz, amelyek meggátolják az elvárt kellemes élmény kialakulását. Olyan eszközöket alkalmaz, amelyek szokatlan, kellemetlen élmény előidézésével felrázzák a befo­gadót: katartikus hatást váltanak ki benne. („A jó mű olyan, mint kavics a cipőben".) Cselekvésével megsérti, bomlasztja a szórakoztatás készen kapott normáit.

Amikor „másként szórakozik", a befogadó is megsérti a normákat. Ilyenkor – ösztönös vagy tudatos – normaszegőként viselkedik. Határ­sértő a szórakoztatási műsorban az, akire nem hat, akiről lepereg az intézményes szórakoztatás. Aki elkerüli a szórakoztató intézményeket vagy megkerüli azok műsorait. Aki a szervezett szórakoztatás kínálta élmények passzív befogadásával, fogyasztásával szemben előnyben részesíti a személyiségére alapozott aktív élményeket.

4.  Kakukktojásként a versenytársadalomban

Határsértő a versenypedagógia, a társadalmi versengésre nevelés műso­rában, aki nem vetélytársat, legyőzendő konkurenciát lát másokban. Nem versengően gondolkodik és cselekszik. A többiekkel való szembenállás helyett az együttműködést részesíti előnyben.

Vannak olyan célok, amelyek nem egymással való versengéssel, hanem csak közös erőfeszítéssel érhetők el, valósíthatók meg. Vannak olyan feladatok, amelyeket egyénileg, a többiek rovására nem lehetséges megoldani. Vagy lemondunk a megoldásukról, vagy sikerül összehan­goltan, egyeztetett módon, közösen cselekedni. Ilyen helyzetekben csak akkor kerülheti el az egyén a saját vereségét, ha senki sem vesztes. Nem létezik pusztán egyéni győztes: vagy nincs győztes, vagy mindenki az. Ha nem győztes mindenki, akkor mindenki veszített. (Az említett „sors­problémák" is ilyenek!)

A fogyatékosnak tekintett rendszerrel elégedetlen kakukktojás arra törekszik, hogy minél kevésbé támogassa, finanszírozza annak műkö­dését. Arra törekszik, hogy minél kevesebb nyereségtermeléssel, áruvá­sárlással, adófizetéssel, figyelemelterelő élményfogyasztással segítse a rendszert éltető szakszerű pusztításokat. Arra törekszik, hogy – ahol lehetséges – az emberiség hajóján keletkezett lékek egymással versengő szélesítésével szemben konstruktívan határtagadó módon viselkedjen.

„Ellene mondasz az ördögnek? Ellene mondok" – hangzik fel a keresz­tény rituálén. Itt-ott olykor ez is felhangzik: „Ellene mondasz a műsor­nak?" A kimondott-kimondatlan válasz többnyire az, hogy nem mondok ellene. Jobb nem belegondolni, hogy mi történik velünk, mi történik körülöttünk. Jobb nem nézni a felszín mögé, nem rákérdezni a műsor tényleges jelentésére, gyakorlati funkciójára. Jobb nem érteni, sőt nem meghallani a műsor „szövegét".

Mindenkinek fel van téve a kérdés: „Ellene mondasz a műsornak?" Aki megtagadja a részvételt valamelyik készen kapott műsorban, az kakukktojásként viselkedik. A kakukktojás ösztönös vagy tudatos válasza a kérdésre: „Ellene mondok".

Andor László: Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában. Budapest, Napvilág Kiadó, 2009

Tavaszi számunk megrendelhető. A cikk az online változatban csak később lesz elérhető.

Rendeljen Eszméletet, legyen az előfizetőnk!

A kötet megjelenése nagy médiafigyelmet keltett, és számos ismerte­tés jelent meg róla országos napi- és hetilapokban is. Ritkaság, hogy tudományos műveket ilyen nagy nyilvánosság kísérjen, de itt mindjárt érdemes rámutatni két dologra, amit a kötet és a szerző érdemei között említhetünk. Az egyik a témaválasztás. A Kádár-korszak iránt jelentő­sen megnőtt a populáris érdeklődés – azt kell gondolnunk, hogy ezt az érdeklődést immár nem a bűnbakkeresés vagy a „tisztázás" szándéka motiválja, hiszen időközben felnőtt egy nemzedék, amely számára az államszocializmus már csak történelem, és nagyon örvendetes, ha erre a történelemre van „kereslet". A könyv külön érdeme, hogy a historiográfia egy olyan területével foglalkozik, amelyik az állampárt minden emanci­pációs törekvése ellenére is a perifériára szorult a „mainstream" törté­netírásban, és utána is „alárendelt" és alulértékelt helyzetben maradt. A hazai nőtörténet-írás úttörőit vagy amazonjait – kinek melyik metafora tetszik jobban – éppen ezért érdemes értékelni azon törekvésért is, hogy meghonosítsanak egy, az itthoni tudományos életben kevéssé elismert diszciplínát.

A másik dolog, amiben a szerző eltér a „mainstream"-től, és kiteszi ma­gát a bírálatoknak, a módszertan, az ún. Alltagsgeschichte alkalmazása. Nem kívánok itt belemenni abba a nagyon messzire vezető vitába, hogy milyen politikai kontextusban került sor a posztstrukturalista paradigma­váltásra, és milyen politikai érdekek motiválták a strukturalizmus elleni „totális" támadást. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a strukturaliz­must marxista gyökerei miatt a rendszerváltás után különösen nagy „di­vat" lett a megbukott legitimációs ideológiával azonosítani, és mint ilyet, „totálisan" elvetni – holott ez az azonosítás alapvetően téves, és igencsak ideologikus „vonalon" mozog. Elméleti síkon maradva, a strukturális iskola kétségtelenül nehezen tudta „integrálni" az egyéni cselekvések indítóokát és motivációit, valamint a történeti változás magyarázata terén is adott okot a támadásra; igaz, hogy itt érdemes megemlíteni pl. a neves amerikai antropológus, Marshall Sahlins nevét, aki megkísérelt strukturális magyarázatot adni a kulturális változásra (Sahlins 1981). Min­denesetre, az Alltagsgeschichte (a mindennapok története) a strukturális iskola létező hiányosságaira kínált vagy keresett megoldást – az is igaz azonban, hogy ha „totálissá" válik, akkor ugyanazokat a hibákat követi el, mint a „megmerevedett" strukturalizmus – de erre még visszatérünk.

A könyv további érdemeinek méltatása előtt e helyütt kell rátérnem egy kritikára. A magyar történetírásban éppen az államszocializmus idején kifejlődött egy nemzetközileg is igen elismert iskola, amely sokat merített a strukturalizmus hagyományaiból. Ennek az iskolának a teljesítményét figyelmen kívül hagyni – nemcsak a múlt iránti tiszteletlenség, hanem a provincializmus jele is. Az ő teljesítményüket ugyanis ismerik és el­ismerik a mérvadó nyugati akadémiai körökben is. Lehet vitatkozni az általuk képviselt szellemi hagyománnyal – de tudomást sem venni róluk: nos, ez nem feltétlenül a generációs bátorság jele. Sajnos, ez az attitűd igen jellemző a hazai akadémiai berkekben, és szomorú hagyományai vannak mindegyik szellemi-ideológiai táborban. Hadd idézzem fel ezzel kapcsolatban Bulgakov klasszikusát, amikor Berlioz – komoly történel­mi hagyományokból merítve – azzal érvel, hogy nem azt kell Hontalan Ivánnak bebizonyítania, hogy Jézus Krisztus gonosz volt, hanem azt, hogy sohasem létezett! Nem számonkérés ez, hiszen Tóth Eszter Zsófia könyve bevezetőjében megírta, hogy tanulmányait gyűjtötte egybe. A kötet tudományos értékét mégis jelentősen növelte volna, ha a szerző egy elméleti tanulmányban tisztázza viszonyát a nőtörténet-íráshoz és a mindennapok történetéhez. Hasznos lett volna megemlíteni a magyar nőtörténet-írás úttörőit, akik az államszocializmus időszakában is jelen voltak kutatásaikkal a nemzetközi akadémiai életben. Gondolok itt Péter Katalin munkásságára, akinek a Házasság a régi Magyarországon (16­17. század) c. könyvéből (2008) sokkal többet tudunk meg a nőtörténet-írás módszertanáról, mint a Kádár leányaiból – és ez az államszocialista időszakra nézve is igaz. De hivatkozhatok az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén Fábri Anna munkásságára, az ELTE Gender Studies Köz­pontjára és Adamik Mária nevére, vagy Neményi Mária és Pető Andrea életút-interjús kutatásaira – említést érdemeltek volna egy elméleti be­vezetőben. A Közép-Európai Egyetemen nemzetközileg elismert kutatók tettek kísérletet a társadalmi nemek történeti összehasonlító vizsgálata módszertanának kidolgozására – mindenekelőtt Susan Zimmermann nevét tudom említeni, akinek kutatásai az államszocialista időszakot is felölelik.

De egy kötetet téves volna hiányosságai alapján megítélni, még ha az államszocialista időszakról szól is. A könyv népszerűségét magya­rázza, hogy igen érdekes és jó érzékkel összeválogatott mozaikképe­ket tud felvillantani mind a Rákosi-, mind pedig a Kádár-korszakból: a Juli-Dzsuli-Júlia c. tanulmány igen érzékletesen festi le a főváros és a vidék kulturális ellentétét – ami sajnos túlélte a második világháborút (és a „kommunizmust" is, bár az utóbbi nem témája a könyvnek) -, és szemléletesen mutatja be a fiatal vidéki lányok azon igyekezetét, hogy pesti udvarlóhoz, férjhez jussanak. Igaz, a szintén vidékről felkerült férj sem számított éppen „utolsó kategóriának" a lányok listáján, akik elsősorban férjhez menni igyekeztek – de ez a törekvés, ahogyan Jane Austentól tudjuk, az angol úrilányok körében is elsőbbséget élvezett. A Nők 1956-ban kicsit problematikusabb, legalábbis számomra: a szerző említi ugyan, hogy a harcoló nők azért harcoltak, mert nem voltak integ­rálva eléggé a társadalomba (magyarán: egy konzervatív értékrenddel bíró ember számára nem voltak társadalmilag elfogadhatók), de aztán ez a szál elsikkad, pedig szociológiailag érdekes, különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a magyar jobboldalnak ez mekkora fejtörést okozott.

A „férfias" és „nőies" munka világa sok érdekes adalékot ad a Rákosi-és a Kádár-korszak összehasonlításához. A szerző külön érdeme, hogy egy igen „kényes" területtel, a leányanyák szocialista megítélésével is foglalkozik. Számomra az a fő tanulság, hogy bizonyos társadalmi-kulturális előítéletek annyira erősek, hogy azokat semmilyen ideológia – még egy totális sem – tudja megváltoztatni. Hadd idézzek itt megint egy irodalmi példát, Albert Maltz A tüzes nyíl c. könyvét. Maltz igen jó pszichológiai érzékkel mutatja meg azt a tényt, hogy az előítéleteken „edződött" német társadalom akkor sem fogja hősöknek, „Hitler leányai­nak" tekinteni a leányanyákat, ha fejenként tizenöt leendő katonát szülnek is a Führernek; egyszerűen azért, mert a társadalmi előítéletek ezen a ponton erősebbek, mint a Führer-imádat. Messzebbre vezető kérdés, hogy miért? Válaszom az lenne, hogy azért, mert az a férfi-dominanci­ára berendezkedett társadalom alapjait ingatná meg. Az életút-interjús kutatások külön „színfoltot" képeznek abban a „patchwork"-ben, amit a szerző bemutat; itt ki kell emelni a szerző őszinte feltárulkozását és azt a bátorságot, ahogyan hozzá mer nyúlni olyan tabutémákhoz is, mint a gyesen unatkozó kismamák, akik a kortárs filmek szerint (!) bordélyházat rendeznek be a lakótelepi, szocialista „unalomban", miközben a dolgos férjek (máshol) fúrják a falat.

A könyv egészében tehát igen érdekes és elgondolkodtató pillanatké­peket villant fel a nők történetéből az államszocializmus időszakában. Jól megírt, olvasmányos, és a „mozaikok" sok szempontból illeszkednek egymáshoz. A kép, ami összeáll, igen fontos adalék az államszocializmus nőtörténetéhez. De ezen a ponton vissza kell térnem lényegi kritikámhoz. A kép, ami összeáll, hiányos. A szerző (talán tudatosan?) lemond a nagy elméletekről, az eredmény viszont az, hogy elsikkad az egyes fejezetek­ben olyan érzékletesen bemutatott emberi életutak, sorsok és választá­sok társadalmi közege. Nem tudjuk meg, mit jelentett cselédnek lenni a második világháború előtt és után; hogyan dolgozták fel, ideologizálták meg a kommunisták a cselédtartás intézményének fennmaradását, és mit jelentett ez az ideológia számára. Nem tudjuk meg, mi történt az egyik bemutatott cseléd zsidó „gazdáival" a háborúban, és hogyan alakult a cseléd és az alkalmazók viszonya ezekben a vészterhes időkben. Pedig ez is történelem, és kevés kivételtől eltekintve csak a szépirodalomban vizsgált kérdés, hogyan befolyásolta a társadalmi nemek viszonyát.

Ennél is súlyosabb probléma, hogy bármilyen érdekes és színes is a mozaik, tulajdonképpen nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan alakult az állampárt nőpolitikája. Milyen változások történtek a nőpolitikában, miért, és hogyan fogadta a lakosság az állampárt emancipációs törek­véseit? Milyen belső, ha úgy tetszik, kulturális gátjai voltak a párt által hirdetett emancipációnak a lakosság különböző rétegein belül? Ehhez elengedhetetlen volna több ismerettel rendelkezni arról, hogyan alakult Magyarországon történetileg és társadalmi rétegenként a nemek viszo­nya. Visszatérek itt Péter Katalin már idézett könyvére (2008), amelyből kiderül, mennyire nem igaz az a sematizált kép, amely „hagyományosan" elnyomott rabszolgát lát minden magyar nőben – a hagyomány ennél jóval sokszínűbb! Milyen is volt tehát „nemileg" az a társadalom, amelyet a kommunisták mindenáron fel akartak szabadítani? Ahhoz, hogy erre a kérdésre hitelesen válaszoljunk, lényegesen jobban kell(ene) tisztel­nünk a történelmet és a historiográfiát. Itt érdemes megemlíteni Susan Zimmermann angol nyelvű tanulmányát (2010), ahol a Közép-Európai Egyetem professzora véghezviszi azt a strukturális elemzést, amely kimaradt Tóth Eszter Zsófia könyvéből – talán a szerző szándéka sze­rint. A társadalmi nemek viszonya az egyik legérzékenyebb – ha nem a legérzékenyebb – kulturális kérdés a világon. Ahhoz, hogy „jó" kérdéseket tegyünk fel, elengedhetetlenül szükséges, hogy „otthon" legyünk a saját kultúránkban – de a másokéban is. Tóth Eszter Zsófia könyve jelzi, hogy az államszocializmus és a nők vonatkozásában még a kérdésfeltevések kezdetén vagyunk.

Hivatkozott irodalom

Péter Katalin 2008: Házasság a régi Magyarországon (16-17. század). Budapest, L'Harmattan Kiadó

Sahlins, Marshall 1981: Historical Metaphors and Mythical Realities. Ann Arbor, The University of Michigan Press

Zimmermann, Susan 2010: Gender Regime and Gender Struggle in Hungarian State Socialism. Aspasia, 2010/4. 1-24.

I. Wallerstein Frantz Fanon életművének értelmezőjeként is autentikus szerző. Úgy véli, Fanon forradalmi munkássága, osztályharc-értelmezése és elméleti munkái szinte minden jelentős kérdésfelvetésében aktuálisak, még ha egyes megoldásai esetleg vitathatók, sőt, tévesek is. Így például az a nyilvánvalóság, hogy a gyarmati, majd neokolonialista rabság ledobása erőszak nélkül szinte lehetetlen, nem jelenti azt, hogy az erőszak önmagában magasabb rendű civilizációt hoz felszínre. Az egykori gyarmati országoknak nem Európát kell utolérniük; a forradalmárok és a felszabadító mozgalmak hívei szeme előtt egy emberszabásúbb világrend céljai kell lebegjenek.

„Javíthatatlanul a saját koromhoz kötődöm" – vélekedett Frantz Fanon első könyvében (1970), a Fekete bőr, fehér maszkokban [Peau noire, masques blancs]. Ez a kor természetesen az antikolonialista küzdelmek korszaka volt. Fanon 1925-ben született az akkor Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén, ahol Aimé Césaire tanítványa lett; a má­sodik világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt, majd Lyonban tanult orvostudományt és pszichiátriát. Hamar ismertté vált könyve, a Fekete bőr, fehér maszkok 1952-ben jelent meg, és komoly hatással volt a korszak franciaországi értelmiségi köreire. A kötet szenvedélyes segélykiáltás volt „a fehér világba vetett fekete ember tapasztalatairól".¹ 1953-ban, egy évvel a függetlenségi háború kirobbanása előtt Fanon megkapta kinevezését az algériai Blida pszichiátriai intézetbe, ahol igen hamar döbbenten szembesült azokkal a kínzásokkal, amelyekről algériai betegei beszámoltak neki. Mivel ekkor már azonosult ügyükkel, lemondott állásáról és Tunéziába utazott, ahol felajánlotta szolgálatait az Algériai Köztársaság ideiglenes kormányának (Gouvernement Provisoire de la République Algérienne – GPRA). Hosszú cikkeket írt a forradalom lapjába, az El Mudzsahidbe.

1960-ban a GPRA nagykövetként Ghánába küldte, amely akkoriban az afrikai egységmozgalom tényleges központja volt. A GPRA nem csu­pán a ghánai kapcsolatok megerősítését várta tőle, hanem azt is, hogy összeköttetést teremt azokkal a függetlenségi harcokat folytató afrikai nacionalista szervezetekkel, amelyek vezetői gyakran megfordultak Accrában. Én magam itt találkoztam először Fanonnal 1960-ban, és hosszas beszélgetéseket folytattunk a világpolitikai helyzetről. Egyfelől roppant lelkes volt a nemzeti felszabadító mozgalmak globális hullámá­nak láttán, ugyanakkor már ekkor zavarták azok a korlátok, amelyeket több ilyen mozgalom vezetésében is látott – ezeket a kellemetlen érzéseit azután utolsó könyvében alaposan kifejtette. Nem sokkal ezt követően kiderült, hogy leukémiás. Először a Szovjetunióba, majd az Egyesült Államokba utazott kezelésre, ám azok eredménytelennek bizonyultak. Lehetőségem nyílt meglátogatni a washingtoni kórházban, ahol a szüle­tőben lévő amerikai fekete polgárjogi mozgalomról beszélgettünk, amely teljesen elbűvölte őt. Ugyanakkor igen rossz szemmel nézte az Egyesült Államok külpolitikáját: „Az amerikaiak nem bocsátkoznak párbeszédbe; továbbra is csak monologizálnak" – jelentette ki. Életének utolsó évében elkeseredett energiával írta könyvét, amely halála után A föld rabjai címen jelent meg. Még elolvashatta Jean-Paul Sartre-nak a könyvhöz írott híres előszavát, amelyet kiválónak talált. A könyv címe (franciául: Les damnés de la terre) természetesen az Internacionálénak, a világ munkásmoz­galmi indulójának kezdő sorából származik. Fanon 1961-ben halt meg, fájdalmasan fiatalon.

Ez az utolsó kötet – és nem a Fekete bőr, fehér maszkok – volt az, amely világszerte ismertté tette Fanon nevét, beleértve természetesen az Egyesült Államokat is. A könyv afféle bibliává vált azok számára, akik az 1968-as világforradalomban kicsúcsosodó nagyszámú és sokszínű mozgalmak résztvevői voltak. Ám a '68-as lángok kilobbanásával A föld rabjai körül is elcsendesedett a lárma. Az 1980-as évek végének külön­féle identitás- és posztkoloniális mozgalmai első könyveként fedezték fel újra, de olyan formában interpretálták, hogy abból többnyire kimaradtak Fanon fő szempontjai. Amint arra a Fekete bőr, fehér maszkok beveze­tőjében rámutatott, Fanon úgy látta, hogy a feketék elidegenedésének megszüntetéséhez többre lenne szükség, mint amit a freudista pszichoa­nalízis nyújtani tud. Freud a filogenetikuson túllépő ontogenetikus kifejtés mellett érvelt; Fanon szerint viszont szociogenetikus megközelítésre van szükség. Bár a Fekete bőr, fehér maszkok harminc évvel megjelenése után a posztmodern kánon egyik központi szövegeként éledt újjá, a könyv maga semmiképpen sem egy felhívás az identitáspolitikák mellett. Éppen ellenkezőleg, ahogyan azt Fanon kifejtette:

„A színes ember tragédiája abban a tényben leli magyarázatát, hogy rabszolgává tették.

A fehér ember tragédiája és elembertelenedése abban a tényben leli magyarázatát, hogy valahol magát az embert pusztította el.

És még ma is ezt az elembertelenítést igyekeznek racionálisan fenntar­tani és megszervezni. De én, mint színes ember, amennyiben lehetővé válik számomra az abszolút létezés, nem tehetem meg, hogy a vissza­menőleges sérelmek világába zárkózom.

Én, a színes ember, csupán a következőt akarom:

Hogy az eszköz soha ne nőhessen az ember fölé. Hogy az ember ember általi rabságba vetése egyszer s mindenkorra véget érjen; bárkié bárki által. Akkor talán lehetővé válik számomra, hogy felfedezzem és szeressem az embert, akárhová is tartozzon.

A négert nem. Nem inkább, mint a fehér embert." (Fanon 1970, 164-165)

Bármi volt is Fanon, nem volt posztmodernista. Leginkább talán úgy jellemezhetjük, hogy részben marxista freudista, részben freudista mar­xista, legnagyobb részben pedig teljes mértékben elkötelezte magát a forradalmi felszabadító mozgalmak támogatására. Ha a saját korához tartozott is, munkássága számos dolgot jelenthet ma is, számunkra is. A Fekete bőr, fehér maszkok legutolsó mondata így hangzik: „Végső imám: ó, testem, tegyél engem mindig kérdező emberré!" Az állandó vizsgáló­dás eme szellemében ajánlom észrevételeimet arról, hogy mennyiben érvényesek Fanon gondolatai a XXI. században.

Fanon könyveit újraolvasva leginkább az fogott meg, hogy mennyi olyan kijelentés van bennük, amelyeknek igazában Fanon teljesen biz­tosnak látszik, különösen, ha éppen másokat bírál; másodszor pedig az, ahogy ezeket a kijelentéseket, néhol oldalakkal később, azok a részek követik, amelyekben Fanon kifejezi bizonytalanságát, hogy mi lenne a legkedvezőbb fejlődés, mire is lenne szükség, és hogyan lehetne azt elérni. Az is megfogott, akárcsak Sartre-ot, hogy ezek a könyvek jórészt egyáltalán nem a világ hatalmasait szólítják meg, hanem a „föld rabjait", azokat, akiket Fanon jórészt a „színes emberek" kategóriájába sorolt. Fanon soha nem mulasztja el kifejezni haragját a hatalmasokkal szemben, akik egyszerre kegyetlenek és leereszkedőek. De még inkább dühös azokra a színes emberekre, akik viselkedésükkel és hozzáállá­sukkal hozzájárulnak az egyenlőtlenség és a megaláztatás e világának fenntartásához, gyakran csupán azért, hogy cserébe néhány morzsa leessen nekik. A következőkben három olyan dilemmát járok körül, ame­lyek véleményem szerint Fanon számára fontosak voltak – az erőszak alkalmazását, az identitás kifejezését és az osztályharcot.

Ami annyi támadást és figyelmet – csodálatot csakúgy, mint elutasítást – váltott ki A föld rabjaival kapcsolatban, az a könyv első, az erőszakról szóló fejezetének kezdő mondata volt: „Nemzeti felszabadulás, nemzeti újjászületés, a nép visszahelyezése nemzeti jogaiba, Commonwealth – bármilyen elnevezést használunk, bármilyen új címkével látjuk el, a dekolonizáció mindig erőszakos jelenség." (Fanon 1985, 53)

Ez vajon most analitikus megfigyelés, avagy ajánlott politika? A válasz talán az, hogy Fanon mindkettőnek szánta. Meglehet, maga sem volt tisztában azzal, hogy melyik értelmezésnek van prioritása; és az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is számít. Az a gondolat, hogy az alap­vető társadalmi változások soha nem mennek végbe erőszak nélkül, nem volt új. A XIX. század összes radikális emancipatorikus mozgal­ma úgy gondolta, hogy a kiváltságosok soha nem fognak önkéntesen lemondani hatalmukról; a hatalmat mindig el kell ragadni tőlük. Ez az elképzelés segített meghatározni a társadalmi változás „forradalmi", illetve „reformista" útja között feltételezett különbséget. Ám az 1945-öt követő időszakban a „forradalom" és a „reform" megkülönböztetésének hasznossága már megkopott – és éppen a legtürelmetlenebb, legdü­hödtebb, a megalkuvásra legkevésbé hajló mozgalmak militánsainak körében. Ez az oka, hogy az erőszak alkalmazásának kérdése nem szociológiai elemzésként, hanem politikai ajánlásként került a figyelem középpontjába.

Ha a „forradalmi" mozgalmak hatalomra kerülve – úgy tűnik – keveset váltottak be egykori ígéreteik közül, akkor az is igaz, hogy a „reformista" mozgalmak sem teljesítettek sokkal jobban ezen a téren. És itt válik am­bivalenssé az erőszakkal kapcsolatos politika. Az algériai nacionalisták saját történetük során maguk is keresztülmentek ezen a cikluson. Ferhát Abbasz, aki 1958-as megalakulásától 1961-ig volt a GPRA elnöke, politi­kai élete első három évtizedét reformistaként töltötte, és végül rá kellett döbbennie, hogy sem ő, sem pedig mozgalma nem ért el semmit. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy Algéria számára az egyetlen követ­hető út az erőszakos felkelés, már ha az ország nem akar mindörökre „szolgaságban", gyarmati sorban maradni.

A föld rabjaiban Fanon három pontban látszik megvizsgálni az erőszak alkalmazásának politikai taktikáját. Először is, a „manicheus" gyarmati világban ennek eredeti forrása a gyarmatosítók által gyakorolt folyamatos erőszak: „A nép, amely mást sem hallott, mint hogy kizárólag az erőszak nyelvén ért, most úgy dönt, hogy az erőszak nyelvén fejezi ki magát. Voltaképpen a gyarmatos mindig azt az utat jelezte számára, amelyet most neki is követnie kell, ha szabadságot akar. A gyarmatosított által választott érvet előbb a gyarmatos hozta föl ellene, most viszont – így fordulnak visszájukra a dolgok – a gyarmatosított állítja, hogy a gyarma­tos egyedül az erőszakból ért." (Fanon 1985, 92)

Másodszor, az erőszak átalakítja a gyarmatosítottak társadalmi pszi­chológiáját csakúgy, mint politikai kultúrájukat: „A gyarmatosított számára az erőszak, mivel ez egyedüli munkája, pozitív, alkotó jelleget is ölthet. Az erőszak gyakorlata mindenre kiterjed, hiszen mindenki láncszemévé válik az erőszak nagy láncolatában, az erőszak hatalmas szervezetében, amely az először a gyarmatosító által alkalmazott erőszak visszahatása­ként jött létre. A csoportok kölcsönösen magukra ismernek egymásban, s a leendő nemzet máris egységes. A fegyveres harc mozgósítja a népet, azaz ugyanarra az egyirányú útra tereli." (Fanon 1985, 101)

A harmadik pont mindazonáltal ellentmondani látszik a második pont optimizmusának, a nemzeti és emberi felszabadulás felé vezető, visszafordíthatatlannak tűnő útnak, amiről a kötet első fejezete szól. A könyv második és harmadik fejezete – amelyek már az algériai nemzeti felszabadító háború idején íródtak – különösen érdekesek abból a szem­pontból, hogy milyen megvilágításba helyezik az első, az erőszakról szóló fejezetet. A második fejezet – „A spontaneitás ereje és gyengeségei" – a nacionalista mozgalmak átfogó kritikáját adja. A nacionalizmus „belső gyengesége", állítja Fanon, hogy „a legöntudatosabb elemekhez fordult: a városi proletariátushoz, a kézművesekhez, a hivatalnokokhoz, tehát a lakosság alig egy százalékát képviselő töredékhez. […] A nacionalista pártok óriási többsége igen bizalmatlan a falusi tömegekkel szemben […] Az elnyugatiasodott elemek olyan érzelmeket táplálnak a paraszttö­megek iránt, amelyek az ipari országok proletariátusa körében fellelhető érzelmekre emlékeztetnek." (Fanon 1985, 114-116)

Éppen ez a belső gyengeségük az, ami miatt nem lehetnek forradalmi mozgalmak, hiszen azok nem alapozhatnak a nyugatosított proletari­átusra, csupán arra a gyökértelenné tett parasztságra, amely a városi centrumok külső övezeteibe szorult: „Ez a tömeg, a nyomornegyedek népe, a lumpenproletariátus lesz a városi felkelés lándzsahegye. A lum­penproletariátus, ez az éhező, törzsből, nemzetségből kihullott sereg alkotja a gyarmatosított nép egyik legösztönösebben, legradikálisabban forradalmi osztályát." (Fanon 1985, 130)²

Ezután Fanon áttér a törzsi kötelékeitől megfosztott lumpenproleta­riátus felmagasztosításáról a hatalomra került nacionalista mozgalmak természetének elemzésére. Éles, bocsánatot nem ismerő szavakat használ, és könyvének egyik legismertebb mondatában így bélyegzi meg politikájukat: „Az egypártrendszer a nyílt, leplezetlen, lelkiismeret­lenül cinikus burzsoá diktatúra modern változata." (Fanon 1985, 161) Az elmaradott országok nemzeti burzsoáziája ellen „nem azért kell küzdeni, mert hátráltatja az egész nemzet harmonikus fejlődését", jelenti ki Fa­non. „Egyszerűen azért kell elszántan fellépni ellene, mert a szó szoros értelmében semmire sem jó." (Fanon 1985, 169) Ezt követően pedig világosan és egyszerűen elutasítja a nacionalizmust: „A nacionalizmus nem politikai elmélet, nem program. Ha valóban meg akarjuk kímélni országunkat az ilyen visszalépésektől, a megtorpanásoktól és törésektől, akkor a nemzettudatból mielőbb politikai és társadalmi öntudatot kell for­málni. Az a burzsoázia, amely a tömegeknek egyedül a nacionalizmust veti táplálékul, hűtlen lett hivatásához, és szükségképpen ballépések sorozatába gabalyodik." (Fanon 1985, 191-192)

Ez az a pont, ahol Fanon második témám, az identitás felé fordul. Először is leszögezi, hogy az ősi civilizációk egykori nagyságával való dicsekvés természetesen senkit sem képes jóllakatni. Ám legitim eszkö­ze lehet a nyugati kultúrától való távolságtartásnak. A kultúra faji alapra helyezéséért a felelősséget mindenekelőtt azok a gyarmatosítók viselik, azok az európaiak, „akik minduntalan szembeállították a fehér kultúrát az azon kívül álló kulturálatlansággal […] A négritude fogalma például érzelmi, ha ugyan nem logikai antitézise volt annak a sérelemnek, amely a fehér ember részéről érte az emberiséget." Ugyanakkor – folytatja Fanon – „Ez a történelmi kényszer, amelynek hatására az afrikai kultúra képviselői faji alapokra helyezik követeléseiket […] zsákutcába vezet." (Fanon 1985, 200, 202)

Fanon igen kritikus minden olyan törekvéssel szemben, amely szerint a kulturális identitás nem a nemzeti felszabadításáért vívott politikai küzdelem része, hanem független attól. A „nemzeti kultúráról" szóló negyedik fejezetben ezt írja: „Ha valaki azt képzeli, hogy fekete kultúrát fog létrehozni, tulajdonképpen furcsamód megfeledkezik arról, hogy a négerek eltűnőben vannak […] Nem lesz fekete kultúra, mert egyetlen politikus sem képzeli magáról, hogy hivatott volna fekete köztársaságok életre hívására. A kérdés az, milyen helyet szánnak népüknek milyen típusú társadalmi viszonyokat akarnak bevezetni, mi a felfogásuk az emberiség jövőjét illetően. Ez az, ami számít. Minden egyéb irodalom és ködösítés." (Fanon 1985, 219)

A fejezetet lezáró csípős megjegyzése pedig egyértelműen szembe­helyezkedik az identitáspolitikákkal: „Ha az ember az, amit tesz, akkor kimondjuk, hogy az afrikai értelmiségi legsürgetőbb feladata ma a nem­zetépítés. Ha ez az építés igazi, azaz ha a nép nyilvánvaló akaratát fejezi ki, ha Afrika népeit a maguk türelmetlenségükben mutatja meg, akkor a nemzetépítést szükségképpen egyetemes emberi értékek felfedezése és kidolgozása kíséri. A nemzeti felszabadulás tehát nemhogy eltávolítaná a többi nemzettől, hanem éppen feljuttatja a nemzetet a történelem po­rondjára. Az internacionalista tudat a nemzettudat szívéből emelkedik ki és válik élővé. E kettős eredet közös mindennemű kultúrában." (Fanon 1985, 230)

A föld rabjainak zárszavában mindazonáltal Fanon – mintha csak úgy érezné, hogy túl messzire ment a sajátos afrikai út (vagyis egy nem-eu­rópai út) előnyeinek taglalásában – az Egyesült Államok példáját veszi elő, amely Európa utolérését tűzte ki célul maga elé, és ez olyan jól sikerült, hogy „az Amerikai Egyesült Államok valóságos szörnyeteggé vált, ahol ijesztő mértéket öltöttek Európa fogyatékosságai, betegségei és embertelensége". Fanon szerint Afrika nem kell, hogy „utolérje" Eu­rópát, hogy egy harmadik Európává váljon, hanem éppen ellenkezőleg: „Az emberiség mást vár tőlünk, nem ezt a karikatúraszerű és egészé­ben véve szemérmetlen utánzást. Ha Afrikát új Európává, Amerikát új Európává akarjuk átalakítani, akkor bízzuk az európaiakra országaink sorsát. Jobban csinálják majd, mint közülünk a legtehetségesebbek. Ha viszont azt akarjuk, hogy az emberiség egy fokkal előbbre lépjen, ha magasabb szintre akarjuk emelni, mint ahová Európa juttatta, akkor le­leményességre, fölfedezésekre van szükségünk. […] Európa érdekében, önmagunk érdekében, az emberiség érdekében új bőrt kell öltenünk, új gondolkodást kell kialakítanunk, meg kell kísérelnünk talpra állítani egy új embert." (Fanon 1985, 292-293)

Fanon szövegében, mindkét könyvben pontosan azt az alapvető dilem­mát látjuk a kulturális identitás és a nemzeti identitás kérdésében, amely az elmúlt fél évszázadban – és meglehet, így lesz ez a következőben is – az összes rendszerellenes gondolat rákfenéje volt. Az európai uni­verzalizmus elutasítása alapvető a pán-európai dominancia és az ahhoz kötődő hatalmi retorika elvetéséhez abban a modern világrendszer-struk­túrában, amelyet Aníbal Quijano a hatalom gyarmatiságának nevezett. Ám ugyanakkor mindenki, aki egy egalitárius világért harcol, vagy azért, amit történelmi szocialista törekvésnek nevezhetünk, meglehetősen gyanakvóvá válik azokkal a jelenségekkel szemben, amelyeket Fanon „a nemzeti öntudat csapdáinak" nevezett. Tovább kell gondolkodnunk, hiszen vélhetőleg csakis így maradhatunk azon a jövőbe vezető ösvé­nyen, amelyen – hogy ismét Fanon szavaival éljünk – az emberiség „egy lépéssel tovább léphet". 

Harmadik témámat, az osztályharcot mint olyat, Fanon írásaiban nem vizsgálta központi kérdésként. És mégis alapvető fontossága van világnézetében és elemzéseiben. Hi­szen Fanon termé­szetesen egy mar­xista kultúrán neve­lődött, Martinique-on, Franciaország­ban és Algériában egyaránt. Az általa és munkatársai ál­tal beszélt nyelvet át- meg átszőtték a marxista premisszák és szófordulatok. De ugyanakkor Fanon, és mindazok, akik­kel együtt dolgozott, hevesen lázadtak a korszak kommunista mozgalmainak meg­csontosodott mar­xizmusa ellen. Aimé Césaire könyve, a Discours sur le colonialisme [Értekezés a gyarmatosí­tásról] klasszikus példa arra, hogy a gyarmati világ értelmisége (és a világ más részeinek értelmisége) miért ábrándultak ki a kommunista pártokból, és dolgozták ki az osztályharc egy eltérő verzióját. A viták fő szempontja az volt, hogy valójában melyek is azok az osztályok, amelyek harcban állnak? A kérdést sokáig azok a kategóriák határozták meg, amelyeket még a német Szociáldemokrata Párt, illetve a szovjet Kommunista Párt állított fel. A legfontosabb érv szerint egy modern kapitalista világban a két alapvető, harcban álló és a leosztásokat meghatározó osztály a városi, ipari burzsoázia és a városi, ipari proletariátus. Az összes többi réteg csupán halott, vagy kihalófélben lévő struktúrák eltűnésre ítélt ma­radványa, hiszen mindenki bele kell, hogy sajtolódjon a burzsoázia és a proletariátus kategóriáiba, öndefinícióiba.

Amikor Fanon könyveit írta, ezt már csupán viszonylag kevesen fo­gadták el a valóság megfelelő vagy megbízható leírásaként. A városi, ipari proletariátus a világon sehol sem alkotta a népesség többségét, és egyáltalán nem látszott olyan osztálynak, amelynek a láncain kívül nincs semmi vesztenivalója. Ennek következtében a legtöbb mozgalom és értelmiségi azon igyekezett, hogy olyan más leosztást találjon az osz­tályharcnak, amely szociológiai elemzésként jobban megállja a helyét, és hatékonyabb alapjául szolgálhatna a radikális politikának. Számos ajánlat érkezett olyan új történelmi szubjektumra, amely a forradalmi tevékenység „dárdahegyévé" válhatna. Fanon ezt a törzsi kötelékeitől megfosztott, urbanizált lumpenproletariátusban vélte megtalálni. Ám ugyanakkor „a spontaneitás csapdáiról" írva kétségeit is megfogalmazta.

Végső soron többet kaphatunk ma Fanontól, mint pusztán szenvedélyt vagy a politikai akció lehetséges tervezeteit. Kollektív dilemmáink briliáns kézzel felvázolt alaprajzát kínálja. Erőszak nélkül a föld rabjai semmit sem érhetnek el. Ám az erőszak, legyenek bármilyen terápiás erényei, és legyen bármilyen hatásos is, nem old meg semmit. A domináns pán­európai kultúrával való szakítás nélkül lehetetlen előre lépni. Ám az így megerősödő partikularizmus és zavarodottság óhatatlanul „csapdákhoz" vezet. Az osztályharc központi jelentőségű, amennyiben tudjuk, hogy melyek azok az osztályok, amelyek valóban harcolnak. Ám a lumpen­osztályok, önmagukban, szervezeti struktúrák nélkül, kiégnek.

Egy olyan hosszú távú átmenetben találjuk magunkat – ahogyan arra Fanon is számított -, amely a ma létező kapitalista világrendszerből valahová máshová vezet. Olyan harc ez, amelynek kimenete teljesen bizonytalan. Ezt talán Fanon maga így nem mondta ki, ám könyvei azt bizonyítják, hogy ő is így érezte. És az, hogy képesek leszünk-e közösen kikeveredni ebből a küzdelemből, és létrehozni egy jobb világrendszert, nagy részben függ attól, hogy mennyire tudunk szembenézni azzal a három dilemmával, amit Fanon körbejárt. Hogy szembenézünk-e velük, és hogy képesek leszünk-e úgy kezelni őket, hogy egyszerre legyünk analitikusan tájékozottak, morálisan elkötelezettek az elidegenedés fel­oldása mellett – amelyért Fanon is küzdött -, és politikailag is adekvát válaszokat tudjunk adni a bennünket körülvevő valóságra.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 57, 2009. május-június

Jegyzetek

¹    Francois Jeanson szavai, aki a Fekete bőr, fehér maszkok francia első kiadá­sának előszavát írta.

²    Fanont itt egyértelműen befolyásolta az algíri csata, és annak szerepe az algé­riai forradalomban.

Hivatkozott irodalom

Fanon, Frantz 1970 (1952): Black Skin, White Masks. London

Fanon, Frantz 1985 (1961): A föld rabjai. (Ford.: Kovács Anikó és Staub Valéria) Budapest, Gondolat