I. Wallerstein Frantz Fanon életművének értelmezőjeként is autentikus szerző. Úgy véli, Fanon forradalmi munkássága, osztályharc-értelmezése és elméleti munkái szinte minden jelentős kérdésfelvetésében aktuálisak, még ha egyes megoldásai esetleg vitathatók, sőt, tévesek is. Így például az a nyilvánvalóság, hogy a gyarmati, majd neokolonialista rabság ledobása erőszak nélkül szinte lehetetlen, nem jelenti azt, hogy az erőszak önmagában magasabb rendű civilizációt hoz felszínre. Az egykori gyarmati országoknak nem Európát kell utolérniük; a forradalmárok és a felszabadító mozgalmak hívei szeme előtt egy emberszabásúbb világrend céljai kell lebegjenek.

„Javíthatatlanul a saját koromhoz kötődöm" – vélekedett Frantz Fanon első könyvében (1970), a Fekete bőr, fehér maszkokban [Peau noire, masques blancs]. Ez a kor természetesen az antikolonialista küzdelmek korszaka volt. Fanon 1925-ben született az akkor Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén, ahol Aimé Césaire tanítványa lett; a má­sodik világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt, majd Lyonban tanult orvostudományt és pszichiátriát. Hamar ismertté vált könyve, a Fekete bőr, fehér maszkok 1952-ben jelent meg, és komoly hatással volt a korszak franciaországi értelmiségi köreire. A kötet szenvedélyes segélykiáltás volt „a fehér világba vetett fekete ember tapasztalatairól".¹ 1953-ban, egy évvel a függetlenségi háború kirobbanása előtt Fanon megkapta kinevezését az algériai Blida pszichiátriai intézetbe, ahol igen hamar döbbenten szembesült azokkal a kínzásokkal, amelyekről algériai betegei beszámoltak neki. Mivel ekkor már azonosult ügyükkel, lemondott állásáról és Tunéziába utazott, ahol felajánlotta szolgálatait az Algériai Köztársaság ideiglenes kormányának (Gouvernement Provisoire de la République Algérienne – GPRA). Hosszú cikkeket írt a forradalom lapjába, az El Mudzsahidbe.

1960-ban a GPRA nagykövetként Ghánába küldte, amely akkoriban az afrikai egységmozgalom tényleges központja volt. A GPRA nem csu­pán a ghánai kapcsolatok megerősítését várta tőle, hanem azt is, hogy összeköttetést teremt azokkal a függetlenségi harcokat folytató afrikai nacionalista szervezetekkel, amelyek vezetői gyakran megfordultak Accrában. Én magam itt találkoztam először Fanonnal 1960-ban, és hosszas beszélgetéseket folytattunk a világpolitikai helyzetről. Egyfelől roppant lelkes volt a nemzeti felszabadító mozgalmak globális hullámá­nak láttán, ugyanakkor már ekkor zavarták azok a korlátok, amelyeket több ilyen mozgalom vezetésében is látott – ezeket a kellemetlen érzéseit azután utolsó könyvében alaposan kifejtette. Nem sokkal ezt követően kiderült, hogy leukémiás. Először a Szovjetunióba, majd az Egyesült Államokba utazott kezelésre, ám azok eredménytelennek bizonyultak. Lehetőségem nyílt meglátogatni a washingtoni kórházban, ahol a szüle­tőben lévő amerikai fekete polgárjogi mozgalomról beszélgettünk, amely teljesen elbűvölte őt. Ugyanakkor igen rossz szemmel nézte az Egyesült Államok külpolitikáját: „Az amerikaiak nem bocsátkoznak párbeszédbe; továbbra is csak monologizálnak" – jelentette ki. Életének utolsó évében elkeseredett energiával írta könyvét, amely halála után A föld rabjai címen jelent meg. Még elolvashatta Jean-Paul Sartre-nak a könyvhöz írott híres előszavát, amelyet kiválónak talált. A könyv címe (franciául: Les damnés de la terre) természetesen az Internacionálénak, a világ munkásmoz­galmi indulójának kezdő sorából származik. Fanon 1961-ben halt meg, fájdalmasan fiatalon.

Ez az utolsó kötet – és nem a Fekete bőr, fehér maszkok – volt az, amely világszerte ismertté tette Fanon nevét, beleértve természetesen az Egyesült Államokat is. A könyv afféle bibliává vált azok számára, akik az 1968-as világforradalomban kicsúcsosodó nagyszámú és sokszínű mozgalmak résztvevői voltak. Ám a '68-as lángok kilobbanásával A föld rabjai körül is elcsendesedett a lárma. Az 1980-as évek végének külön­féle identitás- és posztkoloniális mozgalmai első könyveként fedezték fel újra, de olyan formában interpretálták, hogy abból többnyire kimaradtak Fanon fő szempontjai. Amint arra a Fekete bőr, fehér maszkok beveze­tőjében rámutatott, Fanon úgy látta, hogy a feketék elidegenedésének megszüntetéséhez többre lenne szükség, mint amit a freudista pszichoa­nalízis nyújtani tud. Freud a filogenetikuson túllépő ontogenetikus kifejtés mellett érvelt; Fanon szerint viszont szociogenetikus megközelítésre van szükség. Bár a Fekete bőr, fehér maszkok harminc évvel megjelenése után a posztmodern kánon egyik központi szövegeként éledt újjá, a könyv maga semmiképpen sem egy felhívás az identitáspolitikák mellett. Éppen ellenkezőleg, ahogyan azt Fanon kifejtette:

„A színes ember tragédiája abban a tényben leli magyarázatát, hogy rabszolgává tették.

A fehér ember tragédiája és elembertelenedése abban a tényben leli magyarázatát, hogy valahol magát az embert pusztította el.

És még ma is ezt az elembertelenítést igyekeznek racionálisan fenntar­tani és megszervezni. De én, mint színes ember, amennyiben lehetővé válik számomra az abszolút létezés, nem tehetem meg, hogy a vissza­menőleges sérelmek világába zárkózom.

Én, a színes ember, csupán a következőt akarom:

Hogy az eszköz soha ne nőhessen az ember fölé. Hogy az ember ember általi rabságba vetése egyszer s mindenkorra véget érjen; bárkié bárki által. Akkor talán lehetővé válik számomra, hogy felfedezzem és szeressem az embert, akárhová is tartozzon.

A négert nem. Nem inkább, mint a fehér embert." (Fanon 1970, 164-165)

Bármi volt is Fanon, nem volt posztmodernista. Leginkább talán úgy jellemezhetjük, hogy részben marxista freudista, részben freudista mar­xista, legnagyobb részben pedig teljes mértékben elkötelezte magát a forradalmi felszabadító mozgalmak támogatására. Ha a saját korához tartozott is, munkássága számos dolgot jelenthet ma is, számunkra is. A Fekete bőr, fehér maszkok legutolsó mondata így hangzik: „Végső imám: ó, testem, tegyél engem mindig kérdező emberré!" Az állandó vizsgáló­dás eme szellemében ajánlom észrevételeimet arról, hogy mennyiben érvényesek Fanon gondolatai a XXI. században.

Fanon könyveit újraolvasva leginkább az fogott meg, hogy mennyi olyan kijelentés van bennük, amelyeknek igazában Fanon teljesen biz­tosnak látszik, különösen, ha éppen másokat bírál; másodszor pedig az, ahogy ezeket a kijelentéseket, néhol oldalakkal később, azok a részek követik, amelyekben Fanon kifejezi bizonytalanságát, hogy mi lenne a legkedvezőbb fejlődés, mire is lenne szükség, és hogyan lehetne azt elérni. Az is megfogott, akárcsak Sartre-ot, hogy ezek a könyvek jórészt egyáltalán nem a világ hatalmasait szólítják meg, hanem a „föld rabjait", azokat, akiket Fanon jórészt a „színes emberek" kategóriájába sorolt. Fanon soha nem mulasztja el kifejezni haragját a hatalmasokkal szemben, akik egyszerre kegyetlenek és leereszkedőek. De még inkább dühös azokra a színes emberekre, akik viselkedésükkel és hozzáállá­sukkal hozzájárulnak az egyenlőtlenség és a megaláztatás e világának fenntartásához, gyakran csupán azért, hogy cserébe néhány morzsa leessen nekik. A következőkben három olyan dilemmát járok körül, ame­lyek véleményem szerint Fanon számára fontosak voltak – az erőszak alkalmazását, az identitás kifejezését és az osztályharcot.

Ami annyi támadást és figyelmet – csodálatot csakúgy, mint elutasítást – váltott ki A föld rabjaival kapcsolatban, az a könyv első, az erőszakról szóló fejezetének kezdő mondata volt: „Nemzeti felszabadulás, nemzeti újjászületés, a nép visszahelyezése nemzeti jogaiba, Commonwealth – bármilyen elnevezést használunk, bármilyen új címkével látjuk el, a dekolonizáció mindig erőszakos jelenség." (Fanon 1985, 53)

Ez vajon most analitikus megfigyelés, avagy ajánlott politika? A válasz talán az, hogy Fanon mindkettőnek szánta. Meglehet, maga sem volt tisztában azzal, hogy melyik értelmezésnek van prioritása; és az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is számít. Az a gondolat, hogy az alap­vető társadalmi változások soha nem mennek végbe erőszak nélkül, nem volt új. A XIX. század összes radikális emancipatorikus mozgal­ma úgy gondolta, hogy a kiváltságosok soha nem fognak önkéntesen lemondani hatalmukról; a hatalmat mindig el kell ragadni tőlük. Ez az elképzelés segített meghatározni a társadalmi változás „forradalmi", illetve „reformista" útja között feltételezett különbséget. Ám az 1945-öt követő időszakban a „forradalom" és a „reform" megkülönböztetésének hasznossága már megkopott – és éppen a legtürelmetlenebb, legdü­hödtebb, a megalkuvásra legkevésbé hajló mozgalmak militánsainak körében. Ez az oka, hogy az erőszak alkalmazásának kérdése nem szociológiai elemzésként, hanem politikai ajánlásként került a figyelem középpontjába.

Ha a „forradalmi" mozgalmak hatalomra kerülve – úgy tűnik – keveset váltottak be egykori ígéreteik közül, akkor az is igaz, hogy a „reformista" mozgalmak sem teljesítettek sokkal jobban ezen a téren. És itt válik am­bivalenssé az erőszakkal kapcsolatos politika. Az algériai nacionalisták saját történetük során maguk is keresztülmentek ezen a cikluson. Ferhát Abbasz, aki 1958-as megalakulásától 1961-ig volt a GPRA elnöke, politi­kai élete első három évtizedét reformistaként töltötte, és végül rá kellett döbbennie, hogy sem ő, sem pedig mozgalma nem ért el semmit. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy Algéria számára az egyetlen követ­hető út az erőszakos felkelés, már ha az ország nem akar mindörökre „szolgaságban", gyarmati sorban maradni.

A föld rabjaiban Fanon három pontban látszik megvizsgálni az erőszak alkalmazásának politikai taktikáját. Először is, a „manicheus" gyarmati világban ennek eredeti forrása a gyarmatosítók által gyakorolt folyamatos erőszak: „A nép, amely mást sem hallott, mint hogy kizárólag az erőszak nyelvén ért, most úgy dönt, hogy az erőszak nyelvén fejezi ki magát. Voltaképpen a gyarmatos mindig azt az utat jelezte számára, amelyet most neki is követnie kell, ha szabadságot akar. A gyarmatosított által választott érvet előbb a gyarmatos hozta föl ellene, most viszont – így fordulnak visszájukra a dolgok – a gyarmatosított állítja, hogy a gyarma­tos egyedül az erőszakból ért." (Fanon 1985, 92)

Másodszor, az erőszak átalakítja a gyarmatosítottak társadalmi pszi­chológiáját csakúgy, mint politikai kultúrájukat: „A gyarmatosított számára az erőszak, mivel ez egyedüli munkája, pozitív, alkotó jelleget is ölthet. Az erőszak gyakorlata mindenre kiterjed, hiszen mindenki láncszemévé válik az erőszak nagy láncolatában, az erőszak hatalmas szervezetében, amely az először a gyarmatosító által alkalmazott erőszak visszahatása­ként jött létre. A csoportok kölcsönösen magukra ismernek egymásban, s a leendő nemzet máris egységes. A fegyveres harc mozgósítja a népet, azaz ugyanarra az egyirányú útra tereli." (Fanon 1985, 101)

A harmadik pont mindazonáltal ellentmondani látszik a második pont optimizmusának, a nemzeti és emberi felszabadulás felé vezető, visszafordíthatatlannak tűnő útnak, amiről a kötet első fejezete szól. A könyv második és harmadik fejezete – amelyek már az algériai nemzeti felszabadító háború idején íródtak – különösen érdekesek abból a szem­pontból, hogy milyen megvilágításba helyezik az első, az erőszakról szóló fejezetet. A második fejezet – „A spontaneitás ereje és gyengeségei" – a nacionalista mozgalmak átfogó kritikáját adja. A nacionalizmus „belső gyengesége", állítja Fanon, hogy „a legöntudatosabb elemekhez fordult: a városi proletariátushoz, a kézművesekhez, a hivatalnokokhoz, tehát a lakosság alig egy százalékát képviselő töredékhez. […] A nacionalista pártok óriási többsége igen bizalmatlan a falusi tömegekkel szemben […] Az elnyugatiasodott elemek olyan érzelmeket táplálnak a paraszttö­megek iránt, amelyek az ipari országok proletariátusa körében fellelhető érzelmekre emlékeztetnek." (Fanon 1985, 114-116)

Éppen ez a belső gyengeségük az, ami miatt nem lehetnek forradalmi mozgalmak, hiszen azok nem alapozhatnak a nyugatosított proletari­átusra, csupán arra a gyökértelenné tett parasztságra, amely a városi centrumok külső övezeteibe szorult: „Ez a tömeg, a nyomornegyedek népe, a lumpenproletariátus lesz a városi felkelés lándzsahegye. A lum­penproletariátus, ez az éhező, törzsből, nemzetségből kihullott sereg alkotja a gyarmatosított nép egyik legösztönösebben, legradikálisabban forradalmi osztályát." (Fanon 1985, 130)²

Ezután Fanon áttér a törzsi kötelékeitől megfosztott lumpenproleta­riátus felmagasztosításáról a hatalomra került nacionalista mozgalmak természetének elemzésére. Éles, bocsánatot nem ismerő szavakat használ, és könyvének egyik legismertebb mondatában így bélyegzi meg politikájukat: „Az egypártrendszer a nyílt, leplezetlen, lelkiismeret­lenül cinikus burzsoá diktatúra modern változata." (Fanon 1985, 161) Az elmaradott országok nemzeti burzsoáziája ellen „nem azért kell küzdeni, mert hátráltatja az egész nemzet harmonikus fejlődését", jelenti ki Fa­non. „Egyszerűen azért kell elszántan fellépni ellene, mert a szó szoros értelmében semmire sem jó." (Fanon 1985, 169) Ezt követően pedig világosan és egyszerűen elutasítja a nacionalizmust: „A nacionalizmus nem politikai elmélet, nem program. Ha valóban meg akarjuk kímélni országunkat az ilyen visszalépésektől, a megtorpanásoktól és törésektől, akkor a nemzettudatból mielőbb politikai és társadalmi öntudatot kell for­málni. Az a burzsoázia, amely a tömegeknek egyedül a nacionalizmust veti táplálékul, hűtlen lett hivatásához, és szükségképpen ballépések sorozatába gabalyodik." (Fanon 1985, 191-192)

Ez az a pont, ahol Fanon második témám, az identitás felé fordul. Először is leszögezi, hogy az ősi civilizációk egykori nagyságával való dicsekvés természetesen senkit sem képes jóllakatni. Ám legitim eszkö­ze lehet a nyugati kultúrától való távolságtartásnak. A kultúra faji alapra helyezéséért a felelősséget mindenekelőtt azok a gyarmatosítók viselik, azok az európaiak, „akik minduntalan szembeállították a fehér kultúrát az azon kívül álló kulturálatlansággal […] A négritude fogalma például érzelmi, ha ugyan nem logikai antitézise volt annak a sérelemnek, amely a fehér ember részéről érte az emberiséget." Ugyanakkor – folytatja Fanon – „Ez a történelmi kényszer, amelynek hatására az afrikai kultúra képviselői faji alapokra helyezik követeléseiket […] zsákutcába vezet." (Fanon 1985, 200, 202)

Fanon igen kritikus minden olyan törekvéssel szemben, amely szerint a kulturális identitás nem a nemzeti felszabadításáért vívott politikai küzdelem része, hanem független attól. A „nemzeti kultúráról" szóló negyedik fejezetben ezt írja: „Ha valaki azt képzeli, hogy fekete kultúrát fog létrehozni, tulajdonképpen furcsamód megfeledkezik arról, hogy a négerek eltűnőben vannak […] Nem lesz fekete kultúra, mert egyetlen politikus sem képzeli magáról, hogy hivatott volna fekete köztársaságok életre hívására. A kérdés az, milyen helyet szánnak népüknek milyen típusú társadalmi viszonyokat akarnak bevezetni, mi a felfogásuk az emberiség jövőjét illetően. Ez az, ami számít. Minden egyéb irodalom és ködösítés." (Fanon 1985, 219)

A fejezetet lezáró csípős megjegyzése pedig egyértelműen szembe­helyezkedik az identitáspolitikákkal: „Ha az ember az, amit tesz, akkor kimondjuk, hogy az afrikai értelmiségi legsürgetőbb feladata ma a nem­zetépítés. Ha ez az építés igazi, azaz ha a nép nyilvánvaló akaratát fejezi ki, ha Afrika népeit a maguk türelmetlenségükben mutatja meg, akkor a nemzetépítést szükségképpen egyetemes emberi értékek felfedezése és kidolgozása kíséri. A nemzeti felszabadulás tehát nemhogy eltávolítaná a többi nemzettől, hanem éppen feljuttatja a nemzetet a történelem po­rondjára. Az internacionalista tudat a nemzettudat szívéből emelkedik ki és válik élővé. E kettős eredet közös mindennemű kultúrában." (Fanon 1985, 230)

A föld rabjainak zárszavában mindazonáltal Fanon – mintha csak úgy érezné, hogy túl messzire ment a sajátos afrikai út (vagyis egy nem-eu­rópai út) előnyeinek taglalásában – az Egyesült Államok példáját veszi elő, amely Európa utolérését tűzte ki célul maga elé, és ez olyan jól sikerült, hogy „az Amerikai Egyesült Államok valóságos szörnyeteggé vált, ahol ijesztő mértéket öltöttek Európa fogyatékosságai, betegségei és embertelensége". Fanon szerint Afrika nem kell, hogy „utolérje" Eu­rópát, hogy egy harmadik Európává váljon, hanem éppen ellenkezőleg: „Az emberiség mást vár tőlünk, nem ezt a karikatúraszerű és egészé­ben véve szemérmetlen utánzást. Ha Afrikát új Európává, Amerikát új Európává akarjuk átalakítani, akkor bízzuk az európaiakra országaink sorsát. Jobban csinálják majd, mint közülünk a legtehetségesebbek. Ha viszont azt akarjuk, hogy az emberiség egy fokkal előbbre lépjen, ha magasabb szintre akarjuk emelni, mint ahová Európa juttatta, akkor le­leményességre, fölfedezésekre van szükségünk. […] Európa érdekében, önmagunk érdekében, az emberiség érdekében új bőrt kell öltenünk, új gondolkodást kell kialakítanunk, meg kell kísérelnünk talpra állítani egy új embert." (Fanon 1985, 292-293)

Fanon szövegében, mindkét könyvben pontosan azt az alapvető dilem­mát látjuk a kulturális identitás és a nemzeti identitás kérdésében, amely az elmúlt fél évszázadban – és meglehet, így lesz ez a következőben is – az összes rendszerellenes gondolat rákfenéje volt. Az európai uni­verzalizmus elutasítása alapvető a pán-európai dominancia és az ahhoz kötődő hatalmi retorika elvetéséhez abban a modern világrendszer-struk­túrában, amelyet Aníbal Quijano a hatalom gyarmatiságának nevezett. Ám ugyanakkor mindenki, aki egy egalitárius világért harcol, vagy azért, amit történelmi szocialista törekvésnek nevezhetünk, meglehetősen gyanakvóvá válik azokkal a jelenségekkel szemben, amelyeket Fanon „a nemzeti öntudat csapdáinak" nevezett. Tovább kell gondolkodnunk, hiszen vélhetőleg csakis így maradhatunk azon a jövőbe vezető ösvé­nyen, amelyen – hogy ismét Fanon szavaival éljünk – az emberiség „egy lépéssel tovább léphet". 

Harmadik témámat, az osztályharcot mint olyat, Fanon írásaiban nem vizsgálta központi kérdésként. És mégis alapvető fontossága van világnézetében és elemzéseiben. Hi­szen Fanon termé­szetesen egy mar­xista kultúrán neve­lődött, Martinique-on, Franciaország­ban és Algériában egyaránt. Az általa és munkatársai ál­tal beszélt nyelvet át- meg átszőtték a marxista premisszák és szófordulatok. De ugyanakkor Fanon, és mindazok, akik­kel együtt dolgozott, hevesen lázadtak a korszak kommunista mozgalmainak meg­csontosodott mar­xizmusa ellen. Aimé Césaire könyve, a Discours sur le colonialisme [Értekezés a gyarmatosí­tásról] klasszikus példa arra, hogy a gyarmati világ értelmisége (és a világ más részeinek értelmisége) miért ábrándultak ki a kommunista pártokból, és dolgozták ki az osztályharc egy eltérő verzióját. A viták fő szempontja az volt, hogy valójában melyek is azok az osztályok, amelyek harcban állnak? A kérdést sokáig azok a kategóriák határozták meg, amelyeket még a német Szociáldemokrata Párt, illetve a szovjet Kommunista Párt állított fel. A legfontosabb érv szerint egy modern kapitalista világban a két alapvető, harcban álló és a leosztásokat meghatározó osztály a városi, ipari burzsoázia és a városi, ipari proletariátus. Az összes többi réteg csupán halott, vagy kihalófélben lévő struktúrák eltűnésre ítélt ma­radványa, hiszen mindenki bele kell, hogy sajtolódjon a burzsoázia és a proletariátus kategóriáiba, öndefinícióiba.

Amikor Fanon könyveit írta, ezt már csupán viszonylag kevesen fo­gadták el a valóság megfelelő vagy megbízható leírásaként. A városi, ipari proletariátus a világon sehol sem alkotta a népesség többségét, és egyáltalán nem látszott olyan osztálynak, amelynek a láncain kívül nincs semmi vesztenivalója. Ennek következtében a legtöbb mozgalom és értelmiségi azon igyekezett, hogy olyan más leosztást találjon az osz­tályharcnak, amely szociológiai elemzésként jobban megállja a helyét, és hatékonyabb alapjául szolgálhatna a radikális politikának. Számos ajánlat érkezett olyan új történelmi szubjektumra, amely a forradalmi tevékenység „dárdahegyévé" válhatna. Fanon ezt a törzsi kötelékeitől megfosztott, urbanizált lumpenproletariátusban vélte megtalálni. Ám ugyanakkor „a spontaneitás csapdáiról" írva kétségeit is megfogalmazta.

Végső soron többet kaphatunk ma Fanontól, mint pusztán szenvedélyt vagy a politikai akció lehetséges tervezeteit. Kollektív dilemmáink briliáns kézzel felvázolt alaprajzát kínálja. Erőszak nélkül a föld rabjai semmit sem érhetnek el. Ám az erőszak, legyenek bármilyen terápiás erényei, és legyen bármilyen hatásos is, nem old meg semmit. A domináns pán­európai kultúrával való szakítás nélkül lehetetlen előre lépni. Ám az így megerősödő partikularizmus és zavarodottság óhatatlanul „csapdákhoz" vezet. Az osztályharc központi jelentőségű, amennyiben tudjuk, hogy melyek azok az osztályok, amelyek valóban harcolnak. Ám a lumpen­osztályok, önmagukban, szervezeti struktúrák nélkül, kiégnek.

Egy olyan hosszú távú átmenetben találjuk magunkat – ahogyan arra Fanon is számított -, amely a ma létező kapitalista világrendszerből valahová máshová vezet. Olyan harc ez, amelynek kimenete teljesen bizonytalan. Ezt talán Fanon maga így nem mondta ki, ám könyvei azt bizonyítják, hogy ő is így érezte. És az, hogy képesek leszünk-e közösen kikeveredni ebből a küzdelemből, és létrehozni egy jobb világrendszert, nagy részben függ attól, hogy mennyire tudunk szembenézni azzal a három dilemmával, amit Fanon körbejárt. Hogy szembenézünk-e velük, és hogy képesek leszünk-e úgy kezelni őket, hogy egyszerre legyünk analitikusan tájékozottak, morálisan elkötelezettek az elidegenedés fel­oldása mellett – amelyért Fanon is küzdött -, és politikailag is adekvát válaszokat tudjunk adni a bennünket körülvevő valóságra.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 57, 2009. május-június

Jegyzetek

¹    Francois Jeanson szavai, aki a Fekete bőr, fehér maszkok francia első kiadá­sának előszavát írta.

²    Fanont itt egyértelműen befolyásolta az algíri csata, és annak szerepe az algé­riai forradalomban.

Hivatkozott irodalom

Fanon, Frantz 1970 (1952): Black Skin, White Masks. London

Fanon, Frantz 1985 (1961): A föld rabjai. (Ford.: Kovács Anikó és Staub Valéria) Budapest, Gondolat

Az Eszmélet új száma régi adósságot törleszt, midőn az erőszak problémáját úgy is felveti, mint a természeti környezet elleni biotechnológiai támadást. A kapitalizmus története eo ipso az erőszak, a terror, a fizikai kényszerítés végtelen gazdagságának története, s az erőszakos eszközök alkalmazását a rendszerrel szembeni ellenállás sem tudta még eddig megkerülni. Hogyan és miért szüli a globális és nemzeti formájú tőkerendszer nap mint nap az erőszakot, hogyan épül ki e problémakör keretei között az okok és következmények láncolata, sőt, hálózata? Felkészült-e az emberiség a genetikailag módosított mezőgazdasági termékek ellenőrzés nélküli elszabadulására? Kellően „cool"-e – eléggé ravasz-e – a kapitalizmus arra, hogy minden rendszerellenes kulturális produktumot képes legyen integrálni? Ilyen s ehhez hasonló kérdésekre keresnek választ az itt közölt írások – a világtársadalom eltérő fejlődési dimenzióiban és a világrendszer különböző régióiban.

A neocon büntető- és szociálpolitika – azaz a zéró tolerancia és a szegénység kriminalizálása – változatlanul tombol. Miért? Mert a gazdasági deregulációról szóló „washingtoni konszenzus" és a szociális védőháló szűkítése immár magába foglalja a bűnelkövetés büntető kontrollját, s mert a piac „láthatatlan keze" feltételezi és szükségessé teszi a büntető állam „vasöklét". Tíz év kiterjesztett vizsgálatai arra is rámutatnak: már nem csupán büntetőpolitikáról és kriminológiáról van szó, hanem egy új, általános politikai vonal kialakulásáról.

Irakot óriási szabadkereskedelmi Paradicsommá változtatták, amely az irakiak számára rémálmot, poklot jelent. Az országot a tőke számára gyarmatosították – ez pedig a legnagyobb fokú fosztogatást jelenti, egy gyilkos kapitalista laboratóriumot. Az ország vagyonának száz százaléka külföldiek kezére jutott. Az irakiak megértették: országukban beköszöntött a sötétség kora.

1. A „sikeresség" pusztító mérlege

Közvetlenül a 2003-as inváziót követően a mainstream média diadalittas hangon számolt be arról, hogy a háborút megnyerték, és Irak megfelelő, demokratikus jövője biztosítva van. A The Times újságírója, William Rees-Mogg így lelkendezett: „2003. április 9-e a Szabadság Napja volt Irak számára […] és ezt a globális felszabadítás motorja hajtotta" – vagyis az Egyesült Államok. „24 év elnyomás, három háború és háromhetes folyamatos bombázás után Bagdad kijutott a sötétségből. A tegnapi a felszabadulás történelmi jelentőségű napja volt."¹

„Ezzel a háborúval az volt a gond, hogy – úgy vélem – sok amerikai számára nem tűnt hitelesnek a kiindulópontunk, amire alapozva hábo­rúba kezdtünk, vagyis hogy Szaddamnak tömegpusztító-fegyverei lettek volna" – nyilatkozta az újságíróknak Robert Gates védelmi miniszter iraki látogatása alkalmával. „Vagyis ha az ember ebből indul ki, és visszate­kintve értékeli a háborút, akkor – bár végeredménye az Egyesült Államok számára kedvező volt – azt mindig be fogják árnyékolni kirobbantásának körülményei."²

Vagyis Robert Gates beismerte, hogy ez a háború a nemzetközi jog értelmében törvénytelen volt, hiszen nélkülözte a valódi „casus bellit". Ugyanakkor, ugyanabban a mondatban azt is kijelenti, hogy a végered­mény az Egyesült Államok számára kedvezőnek bizonyult. Mit is értett pontosan ezen? Hogyan lehet ez a rengeteg gyilkolás és pusztítás ked­vező az USA-ra nézve? Mi lesz a felelősséggel? És ha arra gondolunk, hogy Irak mindmáig fizeti a jóvátételt 1990-es kuvaiti háborúja miatt, akkor mi lesz az amerikai jóvátétellel az Irakban okozott károkért?

„Együtt harcoltunk, együtt nevettünk és néha együtt sírtunk. Vállvetve álltunk, és vállvetve ontottuk a vért" – szónokolt Ray Odierno tábornok az iraki katonai vezetők és amerikai katonák százai előtt a hadműveleteket hivatalosan lezáró ünnepségen. „A szabadság, a jog és az igazságosság közös ideáljai lebegtek a szemünk előtt."³ Igen, együtt nevettek, mint azon a Wikileaks által közzétett hírhedt videón is, amely egy – iraki civilek elleni – helikopteres támadást dokumentál 2007 júliusában: a géppuska-tűzben több mint egy tucat iraki vesztette életét, ketten közülük a Reuters tudósítói voltak. És vért, azt aztán valóban ontottak együtt! Iraki anyák, apák, gyermekek és öregek vérét. És mindezt „a szabadság, a jog és az igazságosság közös ideáljainak" nevében, Mr. Odierno? Nos, a legtöbb iraki ezzel nem ért egyet. Ők úgy látják, hogy országukban beköszöntött a sötétség kora.

A tények

Íme, a tények: Irakban a gyermekhalandóság 1990, az ENSZ-szankciók bevezetése óta 150%-kal nőtt. 2008-ban az iskoláskorú gyermekeknek csupán fele járt valóban iskolába, míg 2005-ben még 80%-uk, és mint­egy 1500 gyermekről lehetett tudni, akiket bebörtönöztek. 2007-ben a hivatalos kormányzati statisztikák 5 millió iraki árvát tartottak számon. Több mint 2 millióan kényszerültek az ország elhagyására, 3 millió ember pedig az ország határain belül maradva volt kénytelen elhagyni otthonát. Az irakiak 70%-a nem jutott egészséges ivóvízhez. A munkanélküliség hivatalosan 50, a nem hivatalos adatok szerint 70%-os. Az irakiak 43%-a a legteljesebb nyomorban él. 8 millió iraki szorulna azonnali segélyre. 4 millióan éheznek, és lenne szükségük humanitárius segítségre. Az irakiak 80%-a számára elérhetetlen a hatékony egészségügyi ellátás.

A vallási kisebbségek a teljes kiirtás szélén állnak.⁴ Az Oxfam segély­szervezet egy friss felmérése szerint a megkérdezett nők 33%-a nem jutott hozzá humanitárius segítséghez; az özvegyek 76%-a nem részesült nyugdíjban; 52%-uk munkanélküli volt és 55%-uk veszítette el a munka­helyét 2003 óta; 55%-uk vált erőszak áldozatává – 25,4%-uk valamilyen utcai erőszakcselekmény elszenvedője volt, 22%-uk családon belüli erőszak, 14%-uk a milíciák által elkövetett, 10%-uk nőrablás áldozata lett, 9%-uk szenvedett el szexuális erőszakot, illetve 8%-uk esetében a nemzetközi erők állományába tartozók voltak az erőszaktevők.⁵ Irakban a parlament működésképtelen, az országot járványok sújtják, igen elter­jedtek a mentális betegségek, folyamatosan növekszenek a nyomorne­gyedek. A vétlen áldozatok legyilkolása mindennapos eseménnyé vált.

William Blunt rövid, de sokkoló írásában foglalja össze a háború „ked­vező eredményeit": „Egyetlen amerikainak sem szabad megfeledkeznie arról, hogy az iraki nemzet, az iraki társadalom el lett pusztítva, romokban hever, megbukott. Az amerikaiak ilyen vagy olyan indokokkal 1991-től kezdődően 12 éven keresztül bombázták az országot; azután lerohanták, megszállták, tobzódtak a gyilkosságokban, kínoztak […] és e szeren­csétlen ország lakói mindent elveszítettek – otthonaikat, iskoláikat, az elektromos hálózatot, az ivóvizet, a környezetüket, a lakóhelyüket, a me­cseteiket, a régészeti emlékeiket, a munkahelyüket és az életpályájukat, a szakmájukat, az állami vállalataikat, a testi egészségüket, a szellemi egészségüket, az egészségügyi ellátást, az állami gondoskodást, a nők jogait, a vallási toleranciájukat, a létbiztonságukat, a gyermekeiket és a szüleiket, a múltjukat, a jelenüket és a jövőjüket, az életüket… A levegőt, a talajt, a vizeket, az emberek vérét és génjeit átitatta az uránium-hulladé­kok sugárzása. a legiszonyatosabb születési rendellenességek […] a fel nem robbant fürtös bombák csendben várják a játszadozó gyerekeket."⁶

A „siker" e gyászos képéhez Hannah Gurman további sötét színeket ad: „Függetlenül attól, hogy az amerikai kormány milyen mértékben törli el Irak múltját és mennyire szabja meg jövőjét, az egyszerű irakiaknak továbbra is jelenük mocskos és nehéz valóságával kell szembenézniük. Azt mondom Obamának és mindenkinek, aki részt vesz ebben a mókus­kerékben, hogy vegyék a bátorságot, menjenek el Irakba és nézzenek a gyermekek szemébe. Azoknak a gyerekeknek, akiknek hét évvel az amerikai invázió után még mindig nincs valódi otthonuk, nincs ivóvizük, nem jutnak egészségügyi ellátáshoz, elektromos áramhoz, oktatáshoz. És azután nekik magyarázzák el, hogy az iraki háború sikeres volt."⁷

Vagy lássuk Dr. Riad el Taher értékelését az „iraki sikertörténetről": „A mai napig a Bush- és Blair-féle kaland nettó mérlege a következő: az iraki nép jövője gonosztevők és nyerészkedők kezébe került. Kö­zülük senkinek sem fűződik a legcsekélyebb érdeke sem az iraki nép szolgálatához. Ezt bizonyítják azok a gyorsan felhalmozott vagyonok, amelyeket az olyan politikai kalandorok, mint Csalabi, Alavi, Maliki, Szisztáni, Hakin, Bajati, Pacsacsi, Báher Alom vagy Rubáj felhalmoztak. Irak természeti erőforrásait a nemzetközi olajipari cégek öt évtizedre előre lefoglalták. Az iraki értelmiségieket, a tehetséges embereket kivándor­lásra kényszerítették. A vallási irányzatok közötti növekvő meghasonlást az alkotmány is erősíti. Az etnikai kisebbségeket – a keresztényeket, a beduinokat – meggyengítették vagy külföldre űzték. Az emberi jogokat, különösen pedig a nők jogait csorbítják, és az anyaellátás, az alkalma­zás, illetve az egészségügyi ellátás terén korábban elért vívmányokat visszájukra fordítják. Elhanyagolják az oktatást, az egészségügyet, a környezetet, az ivóvízkészletet, de ugyanez áll a mezőgazdaságra, az iparra és a kultúrára is. Bushnak és Blairnek köszönhetően Irakban egy egész sor demokratikus választást tartottak, ahol részrehajlással és fenyegetésekkel szerezték a szavazatokat. Ma az irakiak olyan mobilte­lefon-rendszerekhez és tévécsatornákhoz férhetnek csak hozzá, amelyet az iraki Zöld Zóna gengszterei és az őket szponzoráló amerikai, brit és kuvaiti befektetők birtokolnak."

Irak elpusztítása miatt két millióan menekültek el az országból, ám Európában sem fogadták őket tárt karokkal. „Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) pénteken, 61 ember Bagdadba való visszatolon­colását követően, aggodalmát és rosszallását fejezte ki amiatt, hogy a nyugat-európai országok továbbra is erőszakkal visszaküldik hazájukba az iraki állampolgárokat."⁸

E siker alapvető ellentmondása, hogy Paul Bremer 100 pontja Irakot olyan óriási szabadkereskedelmi Paradicsommá változtatta, amely az irakiak számára pokoli rémálmot jelent. A tőke számára gyarmatosították az országot – ez pedig a legnagyobb fokú fosztogatást jelenti, egy gyilkos kapitalista laboratóriumot, tömegpusztító fegyvereket. Az irakiak nem vehetnek részt a tervezésben, és alvállalkozókként sem részesülhetnek a haszonból. Az új gazdasági törvények alacsony adókat vezettek be, az ország vagyonát 100%-ig a külföldi befektetők kezére játszották, így biztosítva azok jogát a teljes profit kisajátítására, feloldottak minden importkorlátozást, és olyan 30-40 évre szóló szerződésekkel és tartós­bérletekkel fosztották meg az irakiakat saját erőforrásaiktól, amelyek garantálják, hogy egyetlen későbbi kormány sem változtathatja meg azokat – írja Stephen Lendman.⁹

A Transparency International egyik jelentése rámutat, hogy az iraki korrupció „a történelem legnagyobb korrupciós botrányává" nőhet.¹⁰ És ahogyan az USA kivonul Irakból, elvetett és félbehagyott projektek százait hagyja maga mögött. Az amerikai adófizetők több mint 5 milliárd dollárja ment pocsékba – több mint 10%-a annak a mintegy 50 milliárd dollárnak, amelyet az USA – egy amerikai megfigyelő cég vizsgálatai szerint – az ország rekonstrukciójára költött.

Ez azonban valószínűleg túlontúl óvatos becslés, ha figyelembe vesszük azt a háromszáznál is több jelentést, amelyet az iraki újjáépítést el­lenőrző tábornok megbízottjai készítettek.¹¹ A 2003-as invázió óta elköltött 53 milliárd dollárnyi „segély" ellenére az irakiak 70%-a még ma sem jut egészséges ivóvízhez vagy elektromossághoz. Ezek az összegek a kül­földi katonai szállítók és a korrupt hivatalnokok zsebeit tömték degeszre.¹²

Az iraki újjáépítés ellenőrzésével megbízott tábornok jelentése szerint az amerikai védelmi minisztérium mintegy 8,7 milliárd dollárral nem tud kielégítően elszámolni. 9 milliárd dollár 96%-áról nincsenek számlák. Érdemes megjegyezni, hogy ennek nagy része nem „segély" volt, hanem az iraki kőolaj és földgáz eladásából származó bevétel, illetve a Szaddam Husszein idején befagyasztott vagyonok kiárusításából származott.¹³

Az Al-Irakija televízió egy iraki biztonsági szóvivőre hivatkozva beszá­molt róla, hogy az iraki hatóságok egy Bagdadot körülvevő biztonsági fal építésébe kezdtek. A nyolc ellenőrzőponttal tagolt betonfal építését 2010 közepére akarják befejezni.¹⁴ Vagyis nem csupán Bagdad lakóit kényszerítik a csak kapukkal összekötött lakóhelyekre (a különböző ke­rületek között felépített betonfalakkal), hanem az egész várost, mint egy középkori erődöt, kapukkal és falakkal szigetelik el a külvilágtól.

Múlt év májusában a Mercer tanácsadó szervezet életszínvonal-fel­mérést készített a világ városainak „élhetőségéről".¹⁵ Bagdad az utolsó helyet kapta – az egész földgolyó legkevésbé élhető városának bizonyult.

Ez annak tulajdonítható, hogy az amerikai hadsereg porig rombolta az iraki szennyvíztisztító-telepeket, a gyárakat, iskolákat, kórházakat, múzeumokat és erőműveket.¹⁶ Az ENSZ kötelékébe tartozó UN-HABITAT nemrégen adta ki 218 oldalas jelentését a világ városainak állapotáról 2010-2011-ben.¹⁷ Adil E. Shamoo ezt a következőképpen kommentálta: „Ezekben a statisztikákban mintegy készakarva rejtenek el egy, az iraki városi népességre vonatkozó sokkoló tényt. Az elmúlt évtizedekben, a 2003-as amerikai inváziót megelőzően, az iraki városi lakosság mintegy

20%-a élt a nyomornegyedekben. Mára ez 53%-ra nőtt: a 19 milliós városi lakosságból 11 millióan élnek ilyen körülmények között. Az elmúlt évtizedben a legtöbb országban sikeresen csökkentették a nyomorne­gyedekben élők arányát. Irak azonban veszélyes ütemben indult el az ellenkező irányba."¹⁸

A 2007-ben elindított globális békeindex (Global Peace Index) a „békesség" szempontjából rangsorolja évenként a világ országait, figye­lembe véve a békére, illetve erőszakra ösztönző leglényegesebb fakto­rokat. A 2009-es jelentésben felsorolt 144 ország között Irak az utolsó, Afganisztán az utolsó előtti helyre került. 2010 áprilisában adta ki az Amnesty International az iraki emberi jogok helyzetét taglaló jelentését. Ennek megállapításai szerint „az országban az emberi jogok helyzete továbbra is siralmas. Az elhúzódó konfliktus minden szereplője jelen­tős visszaélésekben vétkes, és a civil lakosság továbbra is az állandó erőszak légkörében él. A létbiztonság – a 2009-ben érzékelhető némi fejlődés dacára – továbbra is kétségbeejtő. A civilek elleni támadások, a letartóztatások, emberrablások és fegyveres összecsapások" állandóan napirenden vannak.

Irakban továbbra sincs működő kormány. „Néhány cinikus elemző azt sugallja, hogy a jelenlegi helyzet pontosan megfelel annak, amit az Egyesült Államok (és Izrael) akart, és amit Washington az alkotmány felvázolásakor szem előtt tartott. Irak jelenlegi megosztottsága továbbra is legyengíti, az USA könyörületességére bízza az országot, és így az amerikaiak az erőegyensúly fenntartójának szerepében tetszelegve a végtelenségig elnyújthatják jelenlétüket" – írja Szajád Dzsavad, a bagdadi egyetem politológia professzora.¹⁹

De ki fenyegeti Irak biztonságát? Ki a felelős a véres merényletekért, a gépkocsikban elhelyezett bombákért? Számos történet kering a biz­tonsági erők szerepéről. Augusztus 28-án az amerikaiak letartóztatták Ahmam Csalabi egyik helyettesét, azt az Ali Fejszál al-Lámit, aki koráb­ban a Bush-kormányzat iraki politikai favoritjának számított. Irakiak és amerikaiak halálát okozó bombamerényletekben való részvétel volt ellene a vád. Al-Lámi síita hivatalnok, a Szadrista Párt, valamint a Csalabi által vezetett igazságügyi és elszámoltatási bizottság tagja.²⁰ Ez az információ is arra utal, hogy az amerikai csapatokkal az országba bevonuló bűnö­zők, akiknek állig felfegyverzett milicistáit az USA pénzelte és képezte ki, legalábbis részben felelősek az országot sújtó merényletsorozatért.

A fenti tényeket ismerve döbbenetes hallani, amikor amerikai tiszt­ségviselők „az Egyesült Államok számára kedvező eredményekről" beszélnek. Obama bejelentette az „iraki fegyveres küldetés" – úgymond – befejezését.²¹ Nem volt hajlandó visszatekinteni az eltelt hét katasztro­fális évre; az elnök a jövőre függeszti szemét és elhárít magától minden felelősséget. Obama beszédéről talán Chris Floyd adta a legütősebb beszámolót: „Miután augusztus 31-én hitszegő módon bejelentette »az iraki fegyveres küldetés befejezését« […] Obama kinyilatkoztatta az este legarcátlanabb, legkínosabb hazugságát: »Az Egyesült Államok és Irak történetének eme emlékezetes fejezetét írva felelősségteljesen jártunk el.« »…felelősségteljesen!!!« Nem, Elnök Úr, a legkevésbé sem! Addig nem, amíg nem állnak bíróság elé az amerikai háborús bűnösök. Nem, amíg az Egyesült Államok nem fizet sok százmilliárd dolláros kártérítést az iraki népnek országuk tönkretételéért és az emberek ellen elkövetett tömeggyilkosságokért. Addig nem, amíg az Egyesült Államok nem nyitja meg határait, hogy befogadjon mindenkit, aki az általunk okozott rettene­tes szenvedések elől menekül, vagy azok elől a mészárosok és szekták elől, akiket rászabadítottunk az országra, és hatalomra segítettünk. Addig nem, Elnök Úr, amíg Ön hamut hintve a fejére térdre nem rogy ország-világ előtt, hogy meghirdesse a Nemzeti Szégyen Napját, mikor minden évben jajveszékelve, jóvátételi adományokkal és heves fogadkozások­kal emlékezünk meg azokról az emberiségellenes bűnökről, amelyeket Irakban elkövettünk."²²

Ám az USA-nak esze ágában sincs finanszírozni a pusztításokat kö­vető helyreállítást. Éppen ellenkezőleg: Christopher Crowley, a USAID iraki igazgatója kijelentette: az amerikai együttműködési programok ke­retében arra törekszenek, hogy az irakiak minél többet vállaljanak át az áldozatok segélyezéséből. Az USA „azt bátorítja, hogy az iraki kormány nagyobb részt vállaljon ezekből a programokból, így ezek idővel egyre fenntarthatóbbakká válnak" – mondta Crowley, aki azt is kifejtette, hogy Amerikában sokan úgy látják, a világ harmadik legnagyobb bizonyított nyersolajkészletével rendelkező Iraknak megvannak a lehetőségei arra, hogy saját maga finanszírozza a háborút követő újjáépítést. Arra a kérdésre, hogy miért az iraki kormánynak kellene kompenzációt fizetni az amerikai hadműveletek miatt meghalt emberekért, a válasz az volt, hogy az áldozatok „iraki állampolgárok voltak".²³ Bármily hihetetlen, de az USA azt akarja, hogy az iraki kormány fizessen jóvátételt mindazokért a pusztításokért és gyilkosságokért, amelyeket az amerikai hadigépezet az országban elkövetett. És az érvek: (a) Irak rengeteg olajt tud eladni, hogy így újraépíthesse az országot, és (b) az áldozatok irakiak, tehát a jóvátételt fizessék… nos, azt fizessék csak az irakiak. Kifacsart logika. Egy iraki kommentárja: „Valaki betör a házamba, feldúlja azt, megöli a családomat – és azután azt követeli, hogy még én fizessek mindezért? Barbárok ezek, akik most bújtak elő a barlangjukból?"

És mindez a pusztítás persze rengeteg pénzbe került az amerikai adó­fizetőknek. „Most, hogy az Egyesült Államok befejezi az iraki harcokat, úgy látszik, hogy az általunk feltételezett 3 milliárd dolláros költség (amely egyaránt magába foglalja a kormányzat költségeit és a háború szélesebb körű hatását az amerikai gazdaságra) túl szerény becslésnek bizonyult. Így például a megrokkant veteránok sérüléseinek diagnosztizálása, a kezelésük és kártérítésük a vártnál nagyobb költségekkel járt" – írta Joseph Stiglitz a Washington Post-ban.²⁴ Ennél is tovább megy az indiai Stratégiai Előrejelző Intézet The Cost of Conflict in the Middle East (A közel-keleti konfliktus költségei) című kötete, amely arra az eredményre jut, hogy az elmúlt két évtized konfliktusai a térség országai és népei számára 12 milliárd USA-dollárba kerültek. Az indiai jelentés „óriási katonai kiadásokról" ír az elmúlt húsz évben, és ez a régió „az a terület, ahol a világon a legtöbb fegyver található".²⁵ Képzeljük csak el, mi lett volna, ha ezt az irdatlan összeget a vidéki és a városi infrastruktúrára, gátakra és víztározókra, a szikesedés megállítására és talajjavításra, erdősítésre és haltelepítésekre, iparra és mezőgazdaságra, gyógy­szerekre és egészségügyre, lakhatásra és információs technológiára, munkahelyteremtésre, a városok és a falvak integrációjára, és a háborús pusztítások ellensúlyozására költötték volna a fegyverek helyett, amelyek csak rombolásra jók.

Az iraki közszolgáltatások elviselhetetlen könnyűsége

Amint arról már korábban szó esett, az irakiak többsége számára nem elérhetőek az olyan alapvető szükségletek, mint az egészséges ivóvíz, a megbízható elektromosság, a szemétszállítás, a jól működő csatornázás, a munkalehetőségek, az egészségügyi ellátás stb. Irak a sötétség korába süllyedt, és nem csupán szimbolikusan, hanem a szó szoros értelmében is, hiszen a fény maga is ritka árucikké vált. Állandóak a panaszok arról, hogy a közműszerű áramellátás csak napi néhány órára korlátozódik. Au­gusztus 22-én az iraki rendőrség vízágyúkkal és gumibotokkal oszlatta fel a déli Nasszíriában azokat, akik az egyre gyakoribb áramszünetek és az elégtelen szolgáltatások ellen tüntettek. Hasonló tüntetés volt júniusban is, amikor a rendőrökkel összecsapva mintegy ezer tüntető rohamozta meg a nasszíriai tartományi tanács épületét, illetve Baszrában, ahol a zavargások két halálos áldozatot is követeltek.²⁶

Az áramszünetek elleni, számos városra kiterjedő heves tiltakozások miatt az iraki villamosenergia-ügyi miniszter, Karim Vahid kénytelen volt lemondani.²⁷

Utóda Husszein al-Sahrisztáni lett, az addigi olajügyi miniszter, aki 2003-ban az amerikai és brit tankokkal érkezett az országba. Egy rende­letben az új miniszter betiltott „minden szakszervezeti tevékenységet" és felfüggesztett „bármiféle együttműködést vagy hivatalos egyezkedést az elektromos szektor szakszervezeteivel". A vezetőket mindenütt arra uta­sította, hogy működjenek együtt a rendőrséggel a szakszervezeti irodák bezárásában, a dokumentumok, bútorok, számítógépek – és általában véve minden ingóság – elkobzásában.

Akam Nadir, az Iraki Munkástanácsok és Szakszervezetek Föderáci­ójának nemzetközi képviselője arra bíztatta az embereket, hogy írjanak tiltakozó leveleket Sahrisztáninak: „Ez a rendelet azoknak a nemzetközi munkaügyi sztenderdeknek a nyílt megsértése, amelyet a kormánynak kötelessége lenne betartani; ezért felhívunk mindenkit, hogy fordítsák meg a dolgok menetét, és vessenek véget az iraki szakszervezetek elleni támadásoknak."²⁸

Az 1991-es Sivatagi Vihar hadművelet során az erőművek és az elektromos hálózat 91%-a elpusztult: 95 erőmű, valamint az összes 400 ezer voltos és 135 ezer voltos távvezeték. Az olajellátás teljesen leállt: az északi Kirkuk és a déli Rumaila olajmezői, a finomítók, a szivattyúál­lomások, az exportot biztosító olajterminálok az Um Kasszar-i és a faoi kikötőkben – mindez romokban hevert. Akkor az irakiak az országra kényszerített súlyos szankciók dacára is hat hónap alatt képesek voltak helyreállítani az elektromos ellátást – ez a siker óriási erőfeszítések eredménye volt. Ma, hét évvel a „felszabadulást" követően az alapvető közszolgáltatások még mindig nem működnek rendesen.

Egy blogger így írt erről: „A korábbi miniszter idején két órán keresztül volt áram, négy órán át nem. Vagyis naponta nyolc órán át volt áram. Néha kicsit rövidebb ideig. Ma, Sahrisztáni alatt ez négy óránál is keve­sebbre csökkent, miközben a dühöngő iraki nyárban több mint három hónapon át 50 fok fölötti a hőség. Az új miniszter tudta, hogy mi a baj gyökere, és roppant egyszerű megoldást eszelt ki az áramprobléma megoldására. Úgy véli, hogy mi (az iraki emberek) pazaroljuk az áramot, ezért minden házban össze kell gyűlnie minden egyes családtagnak, hogy közösen, egy szobában aludjanak. Nem értem, hogy mondhatott ilyet, egyáltalán hogy jutott az eszébe ilyen szégyenletes ötlet?"²⁹

Sahrisztáninak magának viszont nemigen kell aggódnia a nyári hőség miatt. Vessünk csak egy futó pillantást az iraki főméltóságok fizetésére: az ország elnökéé évi mintegy 700 ezer dollár; az alelnököké évi 600 ezer dollár. Az iraki hírügynökségek állításai szerint Adel Abdul Mahdi alelnök havonta mindösszesen egymillió dollárt tesz zsebre. Maliki fize­tése megegyezik az iraki elnökével. Az igazságügyi tanács elnöke havi 100 ezer dollárt kap (hogy honnan, nem világos). A nyugdíjak: az utolsó fizetés 80%-a – élethossziglan.³⁰

Szabadság? Jogok? Igazság?

2. A vég nélküli megszállás és alattomos hatásai Kivonulás?

Bár Barack Obama elnök már bejelentette az iraki hadműveletek befeje­zését, de az amerikai csapatok még mindig az országban harcolnak. Volt, hogy az amerikai csapatok körülzártak és biztosítottak egy északi várost, míg iraki fegyverbarátaik átkutatták a házakat, és tucatjával tartóztatták le a lázadással gyanúsított embereket.³¹

„A kínai Nagy Fal mellett a bagdadi amerikai nagykövetség még az az építmény, amelyet szabad szemmel lehet látni a világűrből. Úgy értem, hogy óriási nagy" – mondta Hill nagykövet.³² Valóban. A maga 104 hek­táros területével ez a legnagyobb amerikai nagykövetség a világon. A hat lakóépület mellé luxuskivitelű úszómedence, saját vízmű és szenny­víztisztító telep is járul. A külügyminisztérium egy egész minihadsereget igényelt az amerikai erőd védelmére – többek között 24 Black Hawk helikoptert és 50 bombabiztos gépjárművet.³³

A 2010. szeptemberi kivonulást követően 94 katonai bázison még mindig 50 ezer amerikai katona marad hátra, hogy „tanácsadóként" és kiképzőként segítse az iraki hadsereget, „biztonsági feladatokat" lásson el, vagy éppen „terroristaellenes" bevetéseket teljesítsen. Közülük mint­egy 5.800-an a légierő kötelékébe tartoznak, amint arról Joseph Reynes vezérőrnagy, az Irakban állomásozó amerikai katonai kontingens légiere­jének koordinációért felelős parancsnoka beszámolt.³⁴

Időközben az amerikai kormány nem csupán átszabta a megszállást, hanem privatizálta is. Mintegy 100 ezer szerződéses vállalkozó dolgozik a megszálló erőknek, köztük 11 ezer felfegyverzett zsoldos, akik több­nyire a fejlődő országokból érkeznek, és – lévén sem irakiak, sem pedig amerikaiak – valamely „harmadik nemzethez" tartoznak. 2010 augusztu­sában például egy perui és egy ugandai szerződéses biztonsági ember vesztette életét egy, a Zöld Zóna ellen indított rakétatámadás során.³⁵

Lehet, hogy a Pentagon alaposan csökkenteni fogja az Irakban harcoló egységek létszámát, ám a hadsereg további erőfeszítéseket tervez az ország – és az USA – médiájának befolyásolására. „Az új iraki kormányzat és az iraki küldetésben résztvevő amerikai csapatok sike­rének kulcseleme, hogy mindkettő hatékony kommunikációt folytasson stratégiai célközönségével (vagyis az iraki, a pán-arab, a nemzetközi, az USA-beli közönséggel, valamint az Irakban szolgáló amerikai fegyveres erők személyzetével), így törekedve üzeneteinek és elképzeléseinek széleskörű elfogadtatására" – szögezte le a szerződéstervezet, amelyet egy 12 civil vállalkozóból álló csoport nyújtott be a „stratégiai kommuni­kációs szolgáltatások" igazgatására.³⁶

Egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy a háború és a megszállás mindaddig folytatódni fog, amíg az iraki nép és a világ közvéleménye rá nem kényszeríti az USA-t a teljes kivonulásra. Az amerikai népnek pedig külön is nagy a felelőssége, hogy eltökélt politikai mozgalmat alakítson ki azzal az elhúzódó megszállással és háborúval szemben, amelyet az amerikai kormányzat Irakra kényszerített. Csak magunkat csapjuk be, ha úgy gondoljuk, hogy Obama, vagy bármiféle amerikai kormányzat saját jószántából hajlandó lenne kivonulni Irakból – vélekedett Kenneth J. Theisen, a World Can't Wait (A világ nem várhat) nevű háborúellenes csoport alapítója.³⁷ Mostanában egy nemzeti-népi ellenállás is kibon­takozik a megszállókkal szemben: nagymértékben nőtt a megerősített Zöld Zóna és a bagdadi repülőtér elleni rakéta- és aknavető-támadások száma, amint arról Ralph O. Baker tábornok, a közép-iraki amerikai csapatok parancsnokhelyettese beszámolt. Baker tábornok mintegy 60 támadást említ 2010 nyarának végén, míg a megelőző hónapokban csupán „két-három" hasonló akcióra került sor.³⁸

Az áldozatok számának aljas alábecslése

A legtöbb mainstream lap újságírói 100 ezer körül állapítják meg azon civil áldozatok számát, akik az uralmon lévő washingtoni elit szerint „ked­vező kimenetelű" iraki pusztítások során vesztették életüket. Íme, egy újabb hazugság, egy súlyos alábecslés, egy ökölcsapás a szenvedő iraki nép arcába. Ez az adat az Iraq Bodycount nevű szervezettől ered, amely értékelendő munkát végez azon halálozási adatok összeszámlálásában, amelyek a mainstream sajtóban napvilágot látnak.³⁹ Mindazonáltal sta­tisztikáik nem szolgálhatnak tudományos normaként az iraki áldozatok valós számának megállapításához.

Nézzünk néhány példát! Irak 34 ezer bejegyzett orvosából húszezren hagyták el az országot az amerikai inváziót követően.⁴⁰ 2009 áprilisáig mindössze kétezren tértek haza, és ugyanennyit öltek meg a háború alatt.⁴¹ Az Iraq Bodycount adatbázisában azonban csupán hetven orvos szerepel, ami azt mutatja, hogy az áldozatul esett orvosoknak csupán mintegy 3,5%-át regisztrálták.⁴²

Az Iraq Bodycount listáin 108 egyetemi tanár szerepel. A The BRussels Tribunal több forrásból származó részleges listáján is 448 meggyilkolt egyetemi oktató neve található.⁴³ Vagyis az Iraq Bodycount csupán az ez utóbbi – önmagában is igencsak hiányos – listán szereplő áldozatok 24%-áról bír tudomással.

E háború talán legalaposabban dokumentált áldozatai a médiamunká­sok. A The BRussels Tribunal 354 meggyilkolt médiamunkásról tud.⁴⁴ Az Al-Irakija televízió vezérigazgatója, Habib al-Szadr 2007 szeptemberében azt nyilatkozta az AFP riporterének, hogy – amióta ő 2005-ben átvette a csatorna vezetését – legalább 75 munkatársát gyilkolták meg, és 68-an megsebesültek.⁴⁵ Akkor a The BRussels Tribunal listáján ennek a szám­nak csupán kevesebb, mint egyharmada szerepelt, ám az Iraq Bodycount még mindig csupán 241 áldozatról tudósít.

Les Roberts, aki két tanulmányt is közölt a Lancetben az iraki halálo­zásokról, 2007. szeptember 20-án így védekezett azokkal szemben, akik „súlyos tévedésekkel" vádolták: „Egy nemrég tartott Harvard-konferenci­án 13 háború sújtotta országot vizsgálva arra az eredményre jutottunk, hogy a halálos áldozatok több mint 80%-át sem a kormányzatok, sem pedig a sajtó nem regisztrálja. A Middle East Online nemrégiben arról tudósított, hogy az iraki Nadzsaf város tisztviselői szerint a városban 40 ezer azonosítatlan holttestet földeltek el a konfliktus kezdete óta. H. E. Samir Szumajdaje, Irak amerikai nagykövete a Rotary klub tagjainak tartott beszédében, amelyet a C-SPAN televízió közvetített, azt állítot­ta, hogy az országban 500 ezren özvegyültek el. A Baker-Hamilton bizottság is arra a következtetésre jutott, hogy a Pentagon tízszeresen alábecsülte az erőszakos incidensek számát. Végül a felmérések ké­szítésével foglalkozó elismert brit Opinion Research Business nevű cég adatai szerint az iraki háztartások 22%-a vesztette el egy tagját erősza­kos cselekmények miatt a megszállás alatt, ez 1,2 millió áldozatot jelent. Ez durván megegyezik azzal a kevésbé alapos BBC-felméréssel, amely 2009 februárjában arról számolt be, hogy az iraki háztartások 17%-ában történt ilyen haláleset. Vagyis immár két felmérés és három tudományos vizsgálat állítja, hogy a hivatalos adatok és a média becslései nem ve­szik figyelembe az iraki halálos áldozatok 70-95%-át. A bizonyítékok azt mutatják, hogy idővel a média mind súlyosabban alábecsüli a tényleges számokat."⁴⁶

A brit védelmi minisztérium tudományos főtanácsadója, Sir Roy Anderson egy feljegyzésében leszögezte: „A (Lancet-) tanulmány szi­lárd alapokon nyugszik, és közel áll ahhoz, amit a »legmegfelelőbb módszernek« tekinthetünk ezen a szakterületen, főleg ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg Irakban az adatok összegyűjtése és verifikálása milyen akadályokba ütközik." A brit külügyminisztérium egy hivatalnoka a következőképpen vélekedett, amikor a Lancet-jelentésről kérdezték: „Akárhogyan is, az itt használt felmérési módszereket nem titulálhatjuk sületlenségnek, ez egy kipróbált módszer az áldozatok számának felmé­résére a háborús övezetekben."⁴⁷

Az áldozatok számáról folytatott viták még messze nem zárultak le, de azt bizton állíthatjuk, hogy egymilliónál jóval többen vesztették életüket e háborúban, a túlnyomó többségük különféle erőszakcselekményekben. Az áldozatok számának megállapításáról szóló heves sajtóviták, cikkek és blogbejegyzések archívuma megtalálható a The BRussels Tribunal honapján: http://www.BRusselstribunal.org/Lancet111006.htm

 

Az iraki professzorok fekete nyara

A The BRussels Tribunal 2005-ben kampányt indított, hogy tudatosítsa a világban az iraki egyetemi oktatók és tudósok rettenetes helyzetét. Az iraki tudósok meggyilkolásáról szóló rövid összefoglalókat különféle iraki források alapján rendszeresen frissítik. Íme néhány eset 2010 nyaráról:

Ehab al-Ani, az Al Kvaim-i kórház igazgatója. Június 5-én egy út menti bomba ölte meg. Az első vizsgálatok szerint nem véletlenül.

Ahmed Dzsumaja, a ramadi Iszlám Egyetem rektorhelyettese. Jú­nius 29-én Hitben ölte meg egy út menti bomba. Ugyanezen a napon fegyveresek lemészárolták Ali Szajekh Szidáne professzort, a bagdadi Harithija-kórház rákspecialistáját.

Adnan al-Makki professzor oszló hulláját július 14-én találták meg az iraki rendőrök. Saját lakásában késelték meg. Ugyanezen a napon mészároltak le fegyveresek egy ismeretlen egyetemi professzort Bagdad nyugati részén.

Augusztus 11-én hajnalban fegyveresek törtek be egy bagdadi szülé­szeti klinika igazgatójának, Dr. Intiszár Hasszan al-Tvaigrinak a házába, férjét megkötözték, a doktornőt lelőtték, és 20 ezer dollárral távoztak.

Mohamed Ali el-Dint, akinek a gyógyszerészet volt a szakterülete, augusztus 14-én délután ölték meg Al Numanidzsában. Fegyveresek támadtak rá, tüzet nyitottak a professzorra, aki azonnal életét vesztette. El-Din csupán néhány hónappal korábban tért haza Amerikából, ahol a George Washington Egyetemen kutatott.

Dr. Kamal Kasszem al-Hiti szociológust augusztus 14-én délután négy órakor rabolták el Bagdadban. Pár héttel korábban egy fenyegető levelet kapott, amelyben távozásra szólították fel. Megkínzott hulláját augusztus 22-én találták meg a Tigris folyó vizében, szemben a Zöld Zónával, a Karad-negyedben (amely az Iszlám Legfelsőbb Tanács – Badr-szervezet ellenőrzése alatt áll). Arcát részben összeégették, testét megkínozták és felakasztották. Hiti keményen bírálta a megszállást. A megszállás és a milíciák elleni cikkeket közlő Al-Musztakila című lap szerkesztője volt, amelynek irodáit feldúlták, majd nem sokkal később a lapot is betiltották.⁴⁸

Augusztus 28-án a The BRussels Tribunal a következő e-mailt kapta: „Szeretném, ha felvennék a listára közeli barátom, Dr. Szamer Szalem Abbasz nevét, akit saját ultrahang-klinikáján gyilkolt meg hangtompítós pisztollyal hidegvérű gyilkosa, majd ezt követően közölte a páciensek­kel: »Nincs értelme tovább várakozniuk, az orvosuk halott!« Dr. Szamert 5-6 lövés érte, az egyik a szájába… Tollal a kezében halt meg. Radiológusként dolgozott, és egy speciális bagdadi sebészet radiológiai osztályát vezette.

Egykori osztályának előadótermét róla neveztük el.

Vele együtt arról álmodoztunk, hogy a háború után meghonosítjuk Irakban a radiológiát.

Remélem, ennyi információ elegendő hozzá, hogy neve a listára kerüljön."

Semmi jele annak, hogy az Irak legjobb, legvilágosabb elméit célzó gyilkos támadásoknak vége lenne. 2006 decemberére állítólag az iraki középosztály mintegy 40%-a elmenekült az országból. Azóta a helyzet, bár egy alacsonyabb frekvencián, csak rosszabbodott. Továbbra is szükség lenne e folyamatok visszafordítására. Ám a legtöbb megfigyelő semmiféle konkrét kormányzati intézkedést nem lát, amely arra irányulna, hogy megteremtsék a középosztály hazatéréséhez szükséges felté­teleket. Márpedig középosztály nélkül Irak számára nincs élhető jövő.

 

Jegyzetek

¹    Roy Greenslade 2004: Press Gang: How Newspapers Make Profits From Pro­paganda. Lásd: http://www.buzzle.com/editorials/4-10-2004-52754.asp

²    http://www.mcclatchydc.com/2010/09/01/99997/gates-iraq-outcome-will-always. html#ixzz0yQLOLNxb

³    http://www.mcclatchydc.com/2010/09/01/100006/as-us-combat-role-ends-in-iraq.html#ixzz0yQOJPQgw

⁴    http://www.minorityrights.org/682/press-releases/iraqs-ignored-minorities-face­extinction-new-mrg-report.html

⁵    http://www.sfgate.com/cgi-bin/article.cgi?f=%2Fc%2Fa%2F2010%2F06%2F2 7%2FIN5D1E116Q.DTL#ixzz0yUDbF2Va

⁶    http://killinghope.org/bblum6/aer85.html

⁷    http://www.salon.com/news/iraq_war/index.html?story=%2Fnews%2Ffeature% 2F2010%2F08%2F15%2Firaq_withdrawal_success

⁸    http://www.unhcr.org/4c80ebd39.html

⁹    http://sjlendman.blogspot.com/2010/04/iraq-today-afflicted-by-violence.html

¹⁰   http://www.americanchronicle.com/articles/view/58532

¹¹   http://news.yahoo.com/s/ap/201 00829/ap_on_bi_ge/ml_iraq_us_
reconstruction_legacy

¹²   http://www.sfgate.com/cgi-bin/article.cgi?f=%2Fc%2Fa%2F2010%2F06%2F2
7%2FIN5D1E116Q.DTL#ixzz0yUFpWWKI

¹³   http://www.bbc.co.uk/news/world-south-asia-10774002

¹⁴   http://www.twocircles.net/2010may03/iraq_starts_construction_security_wall_
around_baghdad.html

¹⁵   http://www.mercer.com/qualityoflivingpr

¹⁶   http://www.michaelmoore.com/words/mike-friends-blog/truth-about-end-combat-
operations

¹⁷   http://www.unhabitat.org/pmss/listItemDetails.aspx?publicationID=2917

¹⁸   http://www.fpif.org/articles/what_you_will_not_hear_about_iraq

¹⁹   http://www.bitterlemons-international.org/inside.php?id=1292

²⁰   http://www.mcclatchydc.com/2008/08/28/51031 /chalabi-aide-arrested-on-
suspicion.html

²¹   http://www.nytimes.com/2010/09/01/world/01military.html?_r=1

²²   http://chris-floyd.com/articles/1 -latest-news/2016-speech-defect-emissions-of-
evil-from-the-oval-offlce.html

²³   http://abcnews.go.com/International/wireStory?id=11381847

²⁴   http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/201 0/09/03/
AR2010090302200.html

²⁵   http://rickrozoff.wordpress.com/2010/09/03/middle-east-loses-trillions-as-u-s-
strikes-record-arms-deals/

²⁶   http://alertnet.org/thenews/newsdesk/LDE67L04Z.htm

²⁷   http://www.bbc.co.uk/news/10371581

²⁸   http://www.ahewar.org/eng/show.art.asp?aid=1058

²⁹   http://blogs.mcclatchydc.com/iraq/2010/08/bring-us-back-the-old-fever-.html

³⁰   http://blogs.mcclatchydc.com/iraq/2010/06/iraqs-top-ten-salaries-and-the-best-
pension-in-the-world-i-guess.html

³¹   http://www.salon.com/news/feature/2010/09/01/ml_iraq_45/index.html

³²   http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=129119290

³³   http://www.salon.com/news/iraq_war/index.html?story=%2Fnews%2Ffeature%
2F2010%2F08%2F15%2Firaq_withdrawal_success

³⁴   http://www.airforcetimes.com/news/2010/08/MONDAYair-force-iraq-5800-
airmen-remain-082310w/

³⁵   http://www.guardian.co.uk/commentisfree/cifamerica/2010/aug/04/us-iraq-
rebranding-occupation

³⁶   http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/201 0/05/24/
AR2010052403839.html

³⁷   http://www.worldcantwait.net/index.php/home-mainmenu-289/6594-a-combat-
brigade-leaves-us-war-of-terror-against-iraq-continues

³⁸   http://www.nytimes.com/2010/09/02/world/middleeast/02iraq.html?_r=2

³⁹   http://www.iraqbodycount.org

⁴⁰   http://www.brookings.edu/saban/iraq-index.aspx

⁴¹   http://www.salon.com/news/iraq_war/index.html?story=%2Fnews%2Ffeature%
2F2010%2F08%2F15%2Firaq_withdrawal_success

⁴²   http://www.iraqbodycount.org/database/individuals/

⁴³   http://www.BRusselstribunal.org/academicsList.htm

⁴⁴   http://www.BRusselstribunal.org/JournalistKilled.htm

⁴⁵   http://www.BRusselstribunal.org/Journalists.htm

⁴⁶   http://www.globalresearch.ca/index.php?context=viewArticle&code=ROB2007
0922&articleId=6848

⁴⁷   http://news.bbc.co.uk/2/hi/uk_news/politics/6495753.stm

⁴⁸   http://www.BRusselstribunal.org/academicsList.htm

 

(Fordította: Konok Péter)

 

(Eredeti megjelenés: The BRussels Tribunal, Newsletter 6, 2010. szeptember

http://www.brussellstribunal.org/Newsletters/Newsletter6EN.htm)

A nők és a gyermekek által elkövetett öngyilkos merényletek okait nem lehet sztereotípiákra – „a gyengék bosszúja", „kilátástalanság", „fanatizmus" stb. – leegyszerűsíteni. Az egyes országokra, mozgalmakra jellemző társadalmi okok, az egyéni motivációk komplex analízise nélkül e társadalmi jelenség aligha érthető meg.

Az öngyilkos merényletek igen egyszerűek, olcsók és hatékonyak, a meg­támadott társadalomra gyakorolt hatásuk pedig óriási. Noha történelmi múltra tekint vissza, alig negyedszázada tűnt fel újra e jelenség, és azóta az „emberi bombák" bevetése járványszerűen terjed. Maga a módszer korántsem újsütetű, és eredeti ideológiája történelmi beágyazottsággal rendelkezik, melynek előzményei a síita nizárita iszmáiliták (alaviták) radi­kálisai, az aszasszinok szektájáig nyúlnak vissza. A szektát a XI. század végén alapította a síita iszlám nizárita iszmáilita ágához tartozó Hasszán Ibn Asz-Szabáh nevű költő és tudós. Szabáh a síita Fátimída Kalifátusra leselkedő legnagyobb veszélyt egyrészt az Abbászída Kalifátus nizárita ellenes tagjaiban, másrészt a terjeszkedő szeldzsuk törökökben látta. Szabáh úgy próbálta megvédeni a Fátimídákat, hogy kis létszámú, alaposan kiképzett követőivel szabályosan terrorizálta a kalifátus ellen­feleit. Az ellenfélnek tekintett, magas beosztású személyeket a szekta kezdetben csak figyelmeztette, üzenetet, vagy tőrt elhelyezve ott, ahol ellenségük nem várta volna. Ha ez nem vezetett eredményre, akkor a célszemélyt nagy nyilvánosság előtt gyilkolták meg. Mivel a merényle­tek végrehajtói, a fedáínok (olyan személyek, akik az életüket áldozzák valamiért) küldetésükből általában nem tértek vissza élve, ezért számos kutató az aszasszinok politikai gyilkosságait az öngyilkos merényletek archetípusaként tartja nyilván. Jókai Mór Minden poklokon keresztül c. regénye aszasszin történetet dolgoz fel a keresztes háborúk korából, a szakirodalomban megismertetésüket pedig elsősorban Farhad Daftari neve fémjelzi. (Katona – Répási 2010, 1)

Maga a „fedáín" szó annak ellenére, hogy az önfeláldozáshoz köthető, nem minden esetben jelentett egyet az öngyilkos merényletet végrehajtó személlyel. Fedáínnak nevezik az 1940-es években az angol megszállás ellen harcoló egyiptomi és a Reza Pahlavi iráni sah rendszere ellen har­coló fegyveresek egyes csoportjait is. Az ötvenes évek közepén Nasszer egyiptomi elnök is képeztetett ki (főként palesztin) fedáínokat, hogy a palesztin ellenállási mozgalom kezdeti szakaszában hátországként funkcionáló Jordániából beszivárogva izraeli területen terrorakciókkal kényszerítsék ki az izraeli vezetés válaszcsapását, ami egyet jelentett a tűzszünet megsértésével. (Kecskés 2009, 23) Mindezen fedáín szerve­zetek női osztagokkal is rendelkeztek. Ezek a nők – akárcsak a Minden poklokon keresztül Máriája – öntudatos és ügyüket értő, azért tudatosan bármi áldozatot hozni képes aktivisták voltak. De ezek az ügyükért meg­halni kész emberek mégsem tekinthetők a mai értelemben vett öngyilkos merénylőknek, mert bár támadásaikat magukat nem kímélően, önfelál­dozó módon hajtották végre, a feladat elvégzése nem mindig jelentette az elkövető halálát. A fegyveres szervezetek ugyanis az ilyen akciók során visszavonulási tervet is készítettek, vagyis számoltak azzal, hogy a fedáín túléli a támadást, visszatér a menedékhelyre és a későbbiekben újból bevethető lesz.

Ugyanakkor az „ügyükért" meghalni kész fedáínok az öngyilkos merényletek végrehajtására is alkalmassá váltak. 1995-ben Szaddám Huszein létrehozott egy „Szaddám mártírjai" elnevezésű félkatonai fedáín szervezetet, melynek tagjait a gerillataktika elsajátítása mellett az öngyilkos merényletek végrehajtására is kiképezték. A szervezetnek kialakult egy női tagozata is, lehetőséget kapva arra, hogy a férfiak mellett ők is kifejezzék elkötelezettségüket a rendszer iránt. Ezek politikailag öntudatos, szekuláris nacionalista, képzett nők voltak. A szervezetet az iraki diktátor két fia – előbb Udaj, később Kuszaj – irányította, békeidőben a csoport tagjai végezték el a kínzásokat, politikai gyilkosságokat sem nélkülöző brutális rendőrségi akciókat. A 2003-as öbölháborúban egyik fontos feladatuk volt annak megakadályozása, hogy a reguláris hadsereg tagjai feladják a harcot a koalíciós erők ellen. (Kecskés 2009, 24)

A fedáín akciókhoz kapcsolódóan fontos megemlíteni a nyolcvanas években a pakisztáni titkosszolgálat által, Kasmír destabilizálásának céljából létrehozott terrorcsoportokat is. Az Al-Kaidával kapcsolatban álló Laskar-i-Tajjíba, Dzsaís-i-Mohamed és Dzsama'át-Ul-Mudzsáhidín szervezetek az indiai katonák elfoglalta Kasmír területén az öngyilkos robbantások mellett számos olyan, általuk fedáín akcióknak nevezett támadásokat is végrehajtottak, melyek lényege az automata fegyverekkel és kézigránátokkal elkövetett válogatás nélküli öldöklés volt. A támadá­sok végrehajtóinak célja ugyanaz volt, mint az öngyilkos robbantások kivitelezőinek – vagyis haláluk előtt minél több emberrel végezzenek -, azonban szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az ilyen típusú, fegyveres támadással kombinált öngyilkos merényleteket (mint amilyen a 2008-as mumbai terrortámadás volt) csak maguk a végrehajtó szerve­zetek nevezik fedáín akcióknak, kísérletet téve arra, hogy legitimizálják tetteiket a muzulmán világban. (Katona – Répási 2010, 8)

Láthatjuk, hogy az önfeláldozás szinonimájaként funkcionáló „fedáín" kifejezést a XX. század során sokféle értelemben használták, függet­lenül attól, hogy a fegyveres akciót, vagy az illető személyt össze­függésbe lehetett-e hozni az öngyilkos merénylet jelenségével, vagy sem. Ellenállási mozgalmak, terrorista szervezetek, illetve diktátor által létrehozott, az elnyomó rendszert kiszolgáló irreguláris alakulat tagjait is fedáínoknak nevezték, hogy a fegyveres támadások végrehajtóit fenn­költebb elnevezéssel illessék, ezáltal az elérendő cél is magasztosabb értelmet nyerjen.

Több forrás az öngyilkos akciók kapcsán megemlíti az uralkodócsalád és a cári hatalom vezető tisztségviselőit célpontnak tekintő Narodnaja Volja (Népakarat) nevű szervezet II. Sándor cár elleni 1881-es sikeres merényletét is. A bombatámadásban elkövető is meghalt, ugyanakkor a XIX. század végén működő anarchista mozgalom terrorista eszköztárára az öngyilkos merénylet nem volt jellemző. (Kecskés 2009, 23)

A mártírakciók XX. századi újjáélesztésének impulzusát az iraki-iráni háború kirobbanását követően Khomeininek a kerbelai eseményekkel kapcsolatos újraértelmezése adta meg.

Mivel a síita iszlámban Husszein halála és az állandó üldöztetések kapcsán az elnyomás elleni küzdelem és mártírtudat mindig is jelen volt, ezért a Hezbollahnak nem volt nehéz elfogadtatnia az izraeli megszállás és agresszió miatt sínylődő szimpatizánsaival az öngyilkos merényle­teket. A modern korban tehát a Hezbollah volt az első olyan szervezet, amely az öngyilkos merényleteket a fegyveres ellenállás formáinak nyil­vánította és előszeretettel alkalmazta. 1982. november 11-én Thüroszban került sor az első ilyen jellegű támadásra az izraeli hadsereg főhadiszál­lása ellen, amit még több mint két tucat hasonló merénylet követett.

A Khomeini által újraértelmezett mártíromság doktrínája, az öngyilkos merényleteknek az igaz ügyért való önfeláldozásként történő értelme­zése meghallgatásra talált a szunnita szélsőségesek körében is. Az összekötő kapocs a síita és szunnita interpretáció között az elnyomás, a zsarnokság, a megszállás elleni küzdelem volt, ám e megközelítés instrumentális. A palesztin iszlamista szélsőségesek (Iszlám Dzsihád, Hamasz) tagjai számos alkalommal „vendégeskedtek" a Hezbollah kiképzőtáboraiban, melynek eredményeképp 1994-től állandósultak az Izrael területén palesztin iszlamisták által elkövetett öngyilkos merény­letek. Fontos hangsúlyozni, hogy az öngyilkos merényleteket alkalmazó nem síita szervezetek kizárólag eszközként tekintettek az ilyen típusú támadásokra. Eszközként használták az elérendő cél (a megszállás, az elnyomás, a vélt vagy valós igazságtalanság elleni küzdelem) megvaló­sítása érdekében, de a husszeini vértanúság eszmeiségét nem vették át a síitáktól. A palesztinai öngyilkos merénylők céljaikat tekintve nemzeti terroristák, ügyük azonban a globális terrorizmus zászlajára került, és ma már egyre nagyobb számban harcolnak soraikban idegenek.

Az öngyilkos merényletek taktikája hamarosan elterjedt az ugyancsak alavita kurdok¹ révén a Kurd Munkáspárt radikális aktivistái körében, majd a Srí Lanka-i Tamil Tigrisek (LTTE) is átvették. A kurdok és a Tamil Tigrisek soraiban nem harcolnak idegenek, egyértelműen nemzeti terro­risták. A Tigrisek 1983-ban kezdték meg harcukat az önálló tamil állam megteremtéséért, hogy lerázzák magukról a szingaléz többség „igáját".

Az 1980-as években a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) liba­noni táboraiban több ízben is kiképeztek fegyveres harcra LTTE-tagokat, ezért valószínűsíthető, hogy a Tigrisek libanoni tartózkodásuk során megismerkedtek a Hezbollah harcmodorával, amit később a LTTE igen sikeresen alkalmazott. A beludzs Dzsundullah szervezet ma már nem kötődik az Al-Kaidához, nemzeti terroristái 2007-től élnek az öngyilkos merényletek fegyverével. Palesztinok, kurdok, tamilok, beludzsok. Állam nélküli nemzetek nacionalistáinak fegyveréből integrálódtak az öngyilkos merényletek a nemzetek feletti globális dzsihád arzenáljába. A harc az el­nyomás és az idegen megszállás ellen – mint alapmotívum – nemcsak az elkövetők világképében, de személyiségjegyeikben is. (Katona – Répási 2009, 32) A többnyire szubmisszív, passzív személyiség ezt úgy dolgoz­za fel, hogy az idegen megszállás ellen felvállalja saját közösségének elnyomását, amely elnyomás kitaszításban és befogadásban – sokszor dialektikusan vagy dualisztikusan – nyilvánul meg.

A női merénylők ezen nemzedéke azonban nem szubmisszív, nem passzív, nem manipulálható és nem társadalomból kitaszított. Tipikusan középosztálybeli családokból származnak, többnyire egyetemet végzet­tek és domináns, sokszor maszkulin személyiségjegyekkel rendelkeznek, az ügy elszánt katonái. Olyanok, amilyennek Jókai Szabadság a hó alatt című regényében írja le a Narodnaja Volja női merénylőit.

Az iszlám, mint minden világvallás, az öngyilkosságot isten elleni bűnnek tekinti. A felélesztett síita mártírkultuszon kívül a szunnita iszlám hanbalita iskolájához kötődő szalafista szélsőségesek pragmatikus instrumentalizmusával fér csak össze. Utóbbi, paradox módon, hatékony fegyvernek bizonyult síita közösségek ellen, etnikai és vallási ellentétek szításával, felekezeti zavargások indukálásával.²

Az öngyilkos merényletek kivitelezőit és végrehajtóit kivétel nélkül motiválja valami, amitől jogosnak érzik tettüket. Az előbbiekben szó volt az ideológiai mozgatórugókról, ennek kapcsán pedig a vallásról és a szeparatizmusról is. Motivációik mellett igen fontos az öngyilkos me­rénylők személyiségjegyeinek és társadalmi hátterének feltárása. Igen lényegesnek tartjuk rávilágítani arra, hogy az ideológián és a politikai célokon túl milyen szociológiai és személyiségbeli összetevők játszanak szerepet az öngyilkos támadások végrehajtásánál.

1. A nők által elkövetett öngyilkos merényletek háttere

A nőket gyakran sztereotipizálják gyengébb nemnek. Ez fizikai adott­ságaikra igaz lehet, ám eltökéltségük gyakran mélyebb. Az öngyilkos merénylőnők történelmi előzményeinél és szekuláris nacionalista nemzedékénél a motiváció lényegében megegyezik a férfiakéval, de a személyiség még eltökéltebb, az ideológiai indítékok még erősebbek. Sok nő kitartásban, szellemi mozgatórugóit tekintve, lelkiekben sokkal szilárdabb és eltökéltebb, mint férfitársai. Ám az öngyilkos merénylők személyiségét és tetteinek mozgatórugóit vizsgálva le kell szögezni, hogy a női öngyilkos merénylők cselekedetei mögött férfi társaiktól né­miképp eltérő okok is meghúzódnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy általában véve a női öngyilkos merénylő kevésbé lenne vallásos, esetleg nacionalista érzelmű, vagy éppen kevésbé lenne befolyásolható. A különbség a férfi és női merénylő között elsősorban az, hogy moti­váltságukat tekintve a nőknél a szekuláris nacionalista, vagy a vallásos ideológia mellett olyan mozgatórugók is szerepet játszanak, amik a férfiaknál nem érhetők tetten.

A terrorizmus eszköztára az 1975 és 1990 között zajló libanoni pol­gárháború során megjelenő öngyilkos robbantással új elemmel bővült. A polgárháború alatt végrehajtott merényletek szinte száz százalékát férfiak követték el. Az öngyilkos akciók egy kis része azonban női merénylők nevéhez fűződik. A Szíriai Szociál-Nacionalista Párt (SSNP) elnevezé­sű szervezethez tartozó és az izraeli megszállás ellen küzdő 16 éves Khjadali Szana 1985. április 9-én felrobbantotta magát, megölve két izra­eli katonát. (Beyler 2003) Tette új fejezetet nyitott nemcsak a terrorizmus, hanem az öngyilkos merényletek történetében is, ugyanis ő volt az első női terrorista, aki öngyilkos merényletet hajtott végre.

A libanoni polgárháború során még több alkalommal történtek nők által elkövetett öngyilkos robbantások, de az 1990 utáni öngyilkos akciókat kizárólag férfiak hajtották végre. Ugyanakkor az öngyilkos terrorizmus elterjedésének köszönhetően az 1990-es évek merényleteinél már számos esetben nők voltak az elkövetők, akik a Tamil Tigrisek, illetve a Kurd Munkáspárt kötelékében hajtották végre akciójukat. Ebben az évtizedben a női öngyilkos merénylők alkalmazása kizárólag erre a két terrorszervezetre volt jellemző. A 2000-es évek elejét követően azonban nemcsak maguknak az öngyilkos merényleteknek a száma ugrott meg, hanem a női elkövetőké is.

Az alábbiakban azokra a tulajdonságokra próbálunk rámutatni, amelyek kizárólag a női öngyilkos merénylőket jellemzik, alapul véve a palesztin, a csecsen, a tamil és a kurd elkövetőket, valamint az iraki területen végre­hajtott öngyilkos akciók női merénylőit, kitekintést nyújtva Afganisztánra és Pakisztánra is. Ezekben már a magas szintű ideológiai motiváltság mellett megjelenik az elvesztett társért, családtagért való bosszú, a ki­látástalanság vagy társadalomból való kitaszítottság motívuma is. A női merénylő mindig tudatos és aktív. A vallási szélsőségesek térnyerésével egyre inkább felhasznált analfabéta, passzív, fogyatékos, sokszor debil elkövetői profil a közelmúltig csak a férfi és gyermek merénylőkre volt jellemző. Az utóbbi női típus Pakisztánban jelent meg az elmúlt években. Mindezek alapján megállapítható, miszerint a nők esetében kétséges az a sztereotípia, miszerint a gyengék bosszújáról lenne szó.

1.1. Palesztin megszállt területek

Bár a palesztin iszlamista szervezetek a kilencvenes évek közepétől kezdve számos öngyilkos merényletet hajtottak végre, elkövetőik kivétel nélkül férfiak voltak. Az első palesztin származású női öngyilkos me­rénylő, Vafa Idrisz az Al-Aqsza Mártírjainak Brigádja tagjaként 2002-ben robbantotta fel hátizsákjába rejtett bombáját Jeruzsálemben. Tettének egyedisége mérföldkő volt nemcsak az öngyilkos merényletek, hanem a palesztin ellenállás történetében is. Az arab nyelvű sajtó nagy része, valamint a terroristák példaképet csináltak belőle azzal, hogy tettét dicsőítették, és bár burkoltan, de példáját követendőnek tartották. Ez utóbbit alátámasztják a temetésén elhangzott, a feminista vonást sem nélkülöző, dicshimnuszként is felfogható beszédek is. A szónokok egyike szerint Vafa Idrisz tette azért bírt nagy jelentőséggel, mert „bebizonyította mindenkinek, hogy a férfiak és a nők egymással vállvetve harcolnak az agresszió ellen a szabadságért". A Fatah Forradalmi Tanácsának egy női tagja beszédében még tovább is ment, kijelentve, hogy „Vafa mártí­romsága helyreállította a palesztin nő nemzetben betöltött szerepének a becsületét". (Tzoreff 2006, 22)

A 28 éves nő tette az őt övező tiszteletnek és megbecsülésnek köszönhetően számos követőre talált, akiknek nagy része a közép­osztályból származó, közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező huszonéves hajadon volt, akárcsak a Fatah 1960-as-, 70-es- és 80-as évekbeli női merénylői, Leila Khaled és társai. (Béres 2007, 21) Kez­detben csak a szekuláris nacionalista Al-Aqsza Mártírjainak Brigádja alkalmazott női öngyilkos merénylőket, de a Vafa Idrisz halálát követő két évben a Palesztin Iszlám Dzsihád és a Hamasz is magára vállalt olyan öngyilkos merényleteket, amiket nők hajtottak végre. (Suicide and Other Bombing Attacks… 1993) A Hamasz alapítója, Ahmed Jászín sejk kezdetben nem támogatta a női merénylők alkalmazását, vélemé­nyét azonban 2004-ben megváltoztatta. Döntését taktikai szempontok indokolták, ugyanis a merénylet elkövetése során „a férfiaknak túl sok akadályt kell leküzdeni" (Zedalis 2004, 7), vagyis a nők nagyobb moz­gástérrel rendelkeznek és kevésbé gyanúsak. A nők által elkövetett öngyilkos merényletek legitimizálása során az iszlamisták, hasonlóan a szekuláris nacionalistákhoz, az egyenlőség szerepét hangsúlyozták. Ebben a tekintetben a különbség a két szervezet között mindössze abban jelentkezett, hogy az iszlám radikálisok „feminizmusukat" vallási köntösbe bujtatták, azt hangsúlyozván, hogy a nőknek megengedett a dzsihádban való aktív részvétel. (Tzoreff 2006, 22) A nőknek a dzsihád nevében elkövetett terrorakciókban történő részvételét egyébként már a szaúd-arábiai Iszlám Legfelsőbb Tanács által 2001-ben kiadott fatva is ösztönözte, és 2004 májusában – négy hónappal a Hamasz első női öngyilkos merénylete után – az egyiptomi vallástudós, Juszuf Al-Kardáví is legitimizálta a terrorszervezetben történő női részvételt. Mi több, az Alufában női merénylő által végrehajtott öngyilkos merénylet kapcsán egy fatvát bocsátott ki, amelyben többek között kijelenti, hogy a dzsihád érdekében nők is elkövethetnek öngyilkos merényletet anélkül, hogy kikérnék férjük engedélyét. (Jessica 2006, 5)

A palesztin női öngyilkos merénylők ugyanakkor nem elsősorban val­lási indíttatásból követték el cselekedetüket, hanem a nacionalizmussal, a megszálló hatalom elleni gyűlölettel és egyéni sérelmekkel ötvözött kitörési vágyból. Ez a kitörési vágy a konzervatív palesztin társadalom nőkre szabott szerepéből fakad és részben a férfiakkal való egyenlősé­get, megbecsülést célozza. Ennek értelmében azok a palesztin nők, akik öngyilkos merényleteket hajtottak végre úgy gondolták, hogy „mártírakci­ójukban" megtalálják azt a lehetőséget, amelynek segítségével nemcsak egyszerűen a férfiakkal, hanem a férfi öngyilkos merénylőkkel is azonos megbecsülést vívhatnak ki maguknak. A kitörési vágy azonban nem­csak a férfiakkal való egyenlőségi törekvést jelenti, hanem valaminek a „helyrehozását" is, amit a palesztin társadalom hibának vagy egyenesen bűnnek tekint. Számos női merénylő ugyanis olyan „tulajdonságokkal" rendelkezett, amelyek elfogadhatatlanok voltak a konzervatív társadalom számára. Példaként lehetne felhozni a meddő Vafa Idriszt, az Ahmed gúnynévvel illetett, férfias külsővel és leszbikus irányultsággal rendelke­ző Fáiza Amal Dzsuma'at, az elvált és egy baleset során súlyos égési sérüléseket szenvedett Vafa Szamír Ibrahim Al-Baszt, a Hamasz első női öngyilkos merénylőjét, Rima Riazit, akit azzal vádoltak, hogy egy Hamasz tisztségviselővel folytatott házasságtörő, „bűnös viszonyt" (Eleftheriadou 2008, 10), valamint Iman Aisát, a kétgyermekes, Nabluszban élő anyát, akit 2001-ben vettek őrizetbe, miközben egy buszon akart bombát elhe­lyezni. Iman Aisa az öngyilkos merénylettel tisztára akarta mosni a férje nevét, akit azzal gyanúsítottak, hogy együttműködött az izraeliekkel. (El-Issawi 2007) Mindezekből az a következtetés vonható le, hogy a palesz­tin női öngyilkos merénylőknél tettük elkövetésében az izraeli megszállás elleni harc és a vallás mellett fontos szerepe volt az emancipációra és a megfelelésre való törekvésnek is. (Katona – Répási 2009, 45)

1.2. Csecsenföld

A csecsen öngyilkos merénylők esetében az elsődleges mozgatórugó az orosz biztonsági erők okozta trauma megbosszulása, ami gyakran párosul szélsőséges iszlámértelmezéssel. Nem az önfeláldozás érzése hajtja a csecsen öngyilkos merénylőket, mert a radikális iszlám ideológi­ája mindössze egy eszköz, amelynek segítségével az illető spirituálisan és mentálisan fel tudja magát készíteni a feladat elvégzésére. (Kurz -Bartles 2007, 534) Ezt többek között az a tény is alátámasztja, hogy a női elkövetők jelentős többsége csak a trauma után csatlakozott a vahabita ideológiát valló csoportokhoz. (Speckhardt – Akhmedova 2006, 67)

A csecsen öngyilkos merényletek jó részét nők követték el, melynek a legfőbb oka, hogy a megerőszakolásokat, a fizikai és lelki kínzásokat sem nélkülöző orosz „terrorellenes" akciók során ők szenvedtek a legjob­ban. Ezenfelül jórészt a középosztályhoz tartozó, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező (Speckhardt – Akhmedova 2006, 66), „fekete özvegyeknek" is nevezett csecsen női merénylők motivációjában is fontos szerepet játszik a tradicionális társadalom szabályainak való megfele­lési kényszer, ami abban nyilvánul meg, hogy a megerőszakolt, vagy szexuálisan molesztált nők a „becsületükön esett csorbát" az öngyilkos merénylettel akarják helyrehozni. (Knight – Narozhna 2004)

Kisebb mértékben ugyan, de az elkövetők között jelen vannak azok a befolyásolható, gyenge akaratú, esetleg alacsony szellemi képessé­gekkel rendelkező nők is, akik kényszer hatása alatt hajtották végre a merényletet. Ezeknek a lányoknak nagy részét a saját családjuk adta el a terroristáknak elsősorban anyagi ellenszolgáltatás fejében, vagy a terrorizmus iránt elkötelezett szülők és rokonok nyomást gyakoroltak a fiatal lányokra, hogy áldozzák fel magukat az „ügyért" és a családjukért. Ők pedig engedelmeskedtek, vagy azért, mert azt hitték, hogy tettükkel a függetlenségi harcot és családjukat szolgálják, vagy azért, mert bár nem akartak meghalni, de a hagyományosan rájuk osztott szerep miatt semmi beleszólásuk nem volt saját sorsukat illetően. (Kecskés 2009, 29) Előfordultak olyan esetek is, amikor a lányokat nem megvették, hanem elrabolták, és lelki vagy fizikai terror alatt tartva kényszerítették őket a merényletek végrehajtására. (Béres 2007, 18)

Mind a bosszúvágy hajtotta nőket, mind a kényszer hatása alatt álló lányokat a kiképzők elszakítják környezetüktől, így sokkal könnyebben fel lehet őket készíteni a feladatra. Sok esetben drogokat adnak nekik, vagy megerőszakolják őket annak érdekében, hogy számukra ne legyen visszaút a társadalomba. A kiképzők tudatosan égetik fel a lányoknál azt a hidat, ami a korábbi, „normális" életükbe visszavezet, előbbi esetben azért, mert kábítószerfüggők lesznek, utóbbiban pedig azért, mert szinte teljesen ellehetetlenítik a házasulási esélyeiket. A terroristák olyan hely­zetet teremtenek, hogy az „alanyok" számára a „kiképzés" után ne legyen más út, csak az öngyilkos akció végrehajtása, bár meg kell jegyezni, hogy ezek közül nem is mindegyik volt a szó szoros értelmében vett öngyilkos merénylet, ugyanis számos alkalommal a felkelők távirányítással hozták működésbe a lányok testére erősített robbanószerkezetet. (Kecskés 2009, 30)

1.3. A Tamil Tigrisek (LTTE)

A Tigrisek által 1987 és 2009 májusa között végrehajtott öngyilkos me­rényletek száma több mint kétszázra tehető, ebből adódóan az öngyilkos robbantások nem kivételes esetekhez voltak köthetőek, hanem elfoga­dottá, sőt egyfajta normává váltak. Az öngyilkos merényletek a LTTE-n belül egyrészt eszközként funkcionáltak, ugyanis a „fekete tigrisnek" nevezett merénylő ennek segítségével mutatta ki elkötelezettségét az ügy, a vezető és a szervezet felé. Másrészt azonban, az öngyilkos me­rényletek normajellegét figyelembe véve, a Tigrisek alkotta közösségen belül létezett egyfajta csoportnyomás is (Gunawardena 2006, 82), ami arra késztette a terroristákat, hogy közülük minél többen jelentkezzenek öngyilkos merénylőnek.

Bár a többi öngyilkos merényletet alkalmazó csoporthoz hasonlóan a Tamil Tigrisek öngyilkos robbantásait is jórészt férfiak követték el, a szervezet fennállása során számos alkalommal használt fel nőket akcióik végrehajtásához, különösen akkor, amikor a célpont nehezen megközelít­hető, szigorúan őrzött személy volt (politikai vagy katonai vezető). (Béres 2007, 23) A női öngyilkos merénylők nem voltak házasok és nem voltak gyerekeik. A férfi merénylőknél is ritkaságszámba ment a házasság.

Az LTTE azt közvetítette a nők felé, hogy egyenértékűnek tekinti őket a férfi öngyilkos merénylőkkel oly módon, hogy a női terroristák is ugyanazt a kemény fizikai és szellemi kiképzést kapták, ugyanolyan egyenruhát hordtak, mint a férfiak, valamint ugyanolyan megbecsülésben részesí­tették a sikeres női merénylőket, mint a férfiakat. Az igazság azonban az volt, hogy a nők taktikai szempontból jelentettek nagyon sokat a Tigri­seknek. Hasonlóan a többi terrorszervezethez, az LTTE azt az öngyilkos merénylőt látta a női elkövetőben, aki a férfiakhoz képest könnyebben meg tudja közelíteni a célszemélyt. (Gunawardena 2006, 86)

A Tigrisek mindezek mellett nagy figyelmet fordítottak a támogatottság fenntartására is. Azt a hamis információt terjesztették, hogy az öngyilkos merényleteket olyan nők hajtották végre, akiket a Sri Lanka-i hadsereg megerőszakolt. Arjuna Gunawardena (2006, 85) szerint azonban a hadsereg katonái ugyan követtek el nemi erőszakot, de ezek csak szór­ványos esetek voltak, és a bűnösöket bíróság elé állították, továbbá a megerőszakolt nők nemhogy nem lettek „fekete tigrisek", de még csak az LTTE-hez sem csatlakoztak.

1.4. Kurd Munkáspárt (PKK)

A Kurd Munkáspárt öngyilkos merénylőinek indítéka – a palesztinokhoz hasonlóan – elsősorban az „önmegvalósításra" való törekvésben ke­resendő. Clara Beyler úgy véli, hogy a férficentrikus törökországi kurd társadalomban a PKK volt az egyetlen olyan struktúra, amely „választást" adott a nőknek: vagy a tradicionális feleség és anya szerep mellett, vagy a terrorizmus mellett dönthetnek. A terrorszervezet „lehetőséget biztosí­tott" a nőknek, hogy „felnőjenek" a férfi fegyveresekhez. A szervezeten belül többé nem voltak a férfiak alárendeltjei, sőt terrorcselekményeket, öngyilkos robbantásos akciókat irányíthattak. A kurd terrorcsoport olyan tartást és megbecsülést adott női tagjainak, amelynek elnyerésére a PKK-n kívüli kurd társadalomban nem lett volna lehetőség. A Tamil Tigrisekkel analóg módon a Kurd Munkáspárt is ugyanolyan kemény és alapos kiképzésben részesítette a női tagokat, mint a férfiakat, és ezzel párhuzamosan azt a családot is helyettesítette, ahova a nők már többé nem tudtak, vagy nem akartak visszatérni. (Beyler 2002, 6)

1.5. Irak

A nők által Irakban elkövetett öngyilkos merényletek mozgatórugóiról nem lehet sokat tudni. Egyes jelentések szerint a női merénylők hitvesüket vagy valamelyik férfi családtagjukat akarták megbosszulni, aki meghalt az elhúzódó fegyveres konfliktus során. Más feltételezések szerint az elkö­vetők között vannak olyanok is, akik nem tudták, hogy pokolgépet visznek magukkal a csomagjukban, amit később távirányítással felrobbantottak. A női merénylők férfitársaikhoz hasonlóan huszonévesek és iskolázottak voltak. (Kingsbury 2008) Különlegességként megemlíthető, hogy Irakban nemcsak arab nemzetiségű öngyilkos merénylők robbantottak.³ 2005. november 9-én a belga származású Mireille (Muriel) Degauque amerikai katonák ellen követett el sikertelen merényletet. Tettét feltehetően az őt ért feldolgozatlan gyermekkori trauma,⁴ valamint a férje által megismerte­tett iszlamista ideológia együttes hatására hajtotta végre. (Browne 2005)

Az iraki területen végrehajtott merényletek hátterébe betekintést nyújt a 2009 januárjában letartóztatott, magát a „hívők anyjának" nevező Szamira Dzsászim vallomása. A középkorú nő az Anszar Ul-Szunna lá­zadó csoport női öngyilkos merénylő toborzója volt. Kiválasztotta azokat a nőket, akiket később elfogtak és megerőszakoltak a milicisták. Ő aztán meggyőzte az áldozatokat, hogy ha helyre akarják hozni a „becsületükön esett foltot", kövessenek el öngyilkos merényletet. Dzsászim ezenfelül nemcsak beszerezte a robbanóanyagot, hanem el is vezette a merénylő­ket a célponthoz. A hatóságok úgy vélik, többek között Dzsászim is felelős azért, hogy 2008-ban jelentősen megnőtt a női öngyilkos merénylők szá­ma Irakban (Iraq's… 2009), ugyanakkor a „hívők anyjának" elfogásával a női merénylők által végrehajtott akciók nem szűntek meg teljesen. 2009 januárja óta több merényletet is nők követtek el, a legutóbbit 2010. július 4-én Ramadiban, Anbar tartományban. (Al-Badrani – Christie 2010)

Dzsálil Al-Dzsiburi ezredes szerint Irakban a bosszú, a szegénység, valamint a feltétlen engedelmességre való kényszerítés miatt kerülhetnek a nők a lázadó csoportok karmai közé és válhatnak öngyilkos merénylő­vé. Az iráni határnál fekvő Diyala tartományban különösen magas a női merénylők aránya: a 2003 óta végrehajtott 60 öngyilkos támadásból 23-at nők követtek el. Rania al-Anbaki egyike azoknak, akiknek nem sikerült teljesíteni küldetésüket, története sokban hasonlít a Jiburi ezredes által elmondottakhoz. Rania a tartományi központban, Baqubában készült elkövetni az öngyilkos akciót, amikor letartóztatták. Kihallgatása során fény derült arra, hogyan lett belőle majdnem öngyilkos merénylő. A lány férfi rokonait – apját és bátyját – megölték a fegyveres harcok során, majd kényszerházasság keretében hozzáment szélsőségesen vallásos unokatestvéréhez. A házasság ideje alatt a férfi részéről állandó volt a verbális és fizikai erőszak, a gyermektelen Raniának pedig az emberektől elszigetelten kellett élnie. Rania őrizetbe vételének napján férje bemu­tatta őt egyik női rokonának. A negyvenes éveiben járó, Um Fatimaként bemutatkozó nő váltott vele néhány szót, a beszélgetés során pedig kábítószert tartalmazó gyümölcslével itatták meg. A megszédült lányra ráadták a robbanószerrel megrakott mellényt, miközben férje a dzsihád jelentőségéről kezdett el neki beszélni. Ezek után Um Fatima és Rania elindultak a baqubai piac felé, ahol nagy valószínűséggel végre kellett volna hajtani a merényletet, de kisvártatva elvesztették egymást a tömeg­ben. Az öntudatlanul bolyongó lányról végül a hatóságok szedték le a mellényt. (Mohammed 2010) Rania al-Anbaki sok női társához hasonlóan hosszú ideig lelki és fizikai terror alatt élt, vakon és hűen szolgálva radi­kálisan vallásos férjét. A gyermektelen lányt feltételezhetően a Szamira Dzsászim módszerét alkalmazó Um Fatima tanácsára drogozták be és küldték volna a halálba.

1.6. Pakisztán és Afganisztán

Pakisztánban eddig mindössze három alkalommal, 2007. december 4-én (Female Suicide… 2007), 2009. október 16-án (Suicide Car Bomb… 2009) és 2010. december 25-én (42 killed… 2010) hajtottak végre nők öngyilkos merényletet (az első kettőt Peshawarban, a harmadikat Bajaur törzsi ügynökség központjában, Kharban), Afganisztánban pedig 2010. június 21-én Kunar tartományban Bibi Alima követte el az első női öngyil­kos akciót. A 2010. július 20-i kabuli nemzetközi konferenciát megzavarni készülő öngyilkos merénylők között több nő is volt, ami annak tudható be, hogy a nők könnyebben átjuthatnak a biztonsági kordonokon. A pa­kisztáni női merénylők, akik feltehetően inkább analfabéták és szellemi fogyatékosok voltak, mintsem fanatikusok, beszervezése is Szamira Dzsászim módszeréhez hasonlatosan történt. Bibi Alimát pedig két évvel ezelőtt szervezték be a tálibok, miután egy razzia során az afgán és a velük szövetséges külföldi katonák megölték két rokonát. (Abi-Habib -Zahori 2010) Nem sokkal a decemberi khari robbantás után a pakisztáni és az afganisztáni női merényletek új megvilágításba kerültek egy 12 éves kislány, Meena Gul vallomása alapján. A kislány szerint a két or­szág határvidékén már jó ideje női öngyilkos sejtek felállítása folyik női kiképzők irányításával, a betanított lányokat pedig a pakisztáni törzsi ügynökségek területén, vagy a határ túloldalán, Afganisztánban próbálják meg felhasználni a lázadók. Meena Gult is halálba akarták küldeni a fel­kelők, de ő még időben megszökött. A kislány vallomását támasztja alá, hogy a Bajaur Ügynökség a pakisztáni tálibok helyi parancsnokának, Qari Zia Rahmannak a felügyelete alá tartozik, aki nemcsak az ügynökség területén, hanem az afganisztáni Kunar és Nurisztán tartományokban is szervez akciókat. (Roggio 2010) Mindezekből azt a következtetést lehet levonni, hogy feltehetően nemcsak a karácsonyi bajauri, hanem már a júliusi kunari merénylet mögött is ez a női különítmény állt.

Az öngyilkos merénylők mögött minden esetben jól konspiráló szerve­zetek működnek, melyek általában az alábbi eszközöket alkalmazzák: emberi testre szerelt robbanóanyag, gépjárműben elhelyezett robbanó­anyag, amit a merénylővel együtt robbantanak fel, de előfordul biciklire, motorkerékpárra, hajóra, légi járműre (sárkányrepülőre, vitorlázórepülő­re), szamárra, búvárra szerelt robbanóanyag használata is, a robbanó­anyag mellé a hatás növelésére üvegdarabokat, szögeket, csavarokat és egyéb fémtárgyakat helyeznek. A leggyakoribb az emberi testre szerelt és a gépjárműben elhelyezett robbanóanyag, de az öngyilkos merényletek típusai országonként változhatnak. Izraelben kedvelt módszer az autó­buszban történő robbantás, mert a zárt tér növeli a robbanás hatását, és az üzemanyagtartály esetleges felrobbanása további károkat okozhat. (Kis-Benedek 2004, 81) Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban az ön­gyilkos merényletek döntő többségét úgy hajtják végre, hogy az autóban ülő merénylő működésbe hozza a robbanószerkezetet, vagy pedig az ille­tő odasétál a célponthoz, és felrobbantja magát. A legtöbb női merénylő ez utóbbi megoldást alkalmazta, a pokolgépet bő ruhájuk – vagy mint az első női afgán merénylő esetében, a burka – alá rejtették, terhesnek álcázva magukat. Emellett Csecsenföldön előfordult olyan is, hogy női autóvezető robbantotta fel magát, Pakisztánban pedig a 2009. október 16-i peshawari rendőrőrs elleni támadást egy női taggal is rendelkező, három fős „öngyilkos osztag" hajtotta végre.

A célpontok kiválasztásánál, legyen szó a fegyveresen védett „kemény" (magas rangú civil vagy katonai tisztviselő, illetve katonai objektum, kormányépület) vagy a nem őrzött „puha" (játszótér, színház, étterem, kávézó, mozi, piac, kórház, buszmegálló, metró, fesztivál stb.) célpont­ról, fontos szerepet játszik a nyilvánosság és a frekventáltság. Minél erősebben őrzött személyt, épületet, vagy minél forgalmasabb helyet robbantanak fel a merénylők, annál nagyobb a hírértéke a nyomtatott és az elektronikus médiában.

***

Hasonlóan a férfi öngyilkos merénylőkhöz, a női öngyilkos merénylőkre vonatkozóan sem lehet egy mindenkire ráillő profilt létrehozni, eltekintve attól a hasonlóságtól, hogy a legtöbb női elkövető 17 és 27 év közötti, legalább középiskolai végzettséggel rendelkező középosztálybeli volt, kivéve Afganisztánt és Pakisztánt, ahol a női merénylők (az öngyilkos kommandóst kivéve) analfabéták és szellemileg visszamaradottak. Általánosságban azonban elmondható, hogy a különböző országok női merénylői között több azonos tulajdonságot és kevesebb különbséget lehet találni, mint férfitársaik esetében.

Mivel az összes női öngyilkos merénylő olyan országból származik, ahol a patriarchális társadalom kijelöli és szigorúan meghatározza a nők szerepét, ezért az öngyilkos merénylet a nőknél nemcsak a megszálló hatalom katonái elleni küzdelem egyik formája, hanem egyfajta lehetőség is arra, hogy elmeneküljenek, kitörjenek a számukra előre meghatározott keretekből, amelyek közé egész életükre be vannak szorítva. Bár ez a megállapítás leginkább a palesztin és a kurd női merénylőkre igaz, bizonyos esetekben a csecsenek és az Al-Kaida által felhasznált nőkre is ráillik. Az oroszok vagy az Al-Kaida fegyveresei által megerőszakolt csecsen, illetve arab nő élete végéig hordozni fogja azt a „becstelen­séget", amiről valójában nem is tehet. A fegyveres konfliktus okozta abnormális viszonyok között a „szégyen" lemosására egyetlen út, az öngyilkos merénylet kínálkozik, ugyanakkor tette az „ügyet" szolgálja. (Katona – Répási 2009, 45)

A konzervatív társadalmi elvárások közepette könnyen rá lehet sütni bárkire a „szégyen" bélyegét, és ez alól a palesztin nők sem kivételek. Sok palesztin öngyilkos női merénylő életvitele, magánélete, családi állapota nem felelt meg a társadalmi elvárásoknak, legyen szó házas­ságtörésről, homoszexualitásról, meddőségről vagy akár izraeli kollabo-ráció gyanújába keveredett férjről. Vafa Idrisz tette azért volt rendkívül veszélyes, mert példaképet csináltak belőle. Azonban míg a média és a terrorista csoportok a hős ellenállót látták Idriszben, addig a palesztin nők az emancipáció és a kitörés megvalósulásának a példáját. A pa­lesztin nők azt tapasztalták, hogy Idrisz és a többi női merénylő olyan társadalmi megbecsülésnek örvendenek, amit ők életükben soha nem fognak megkapni, ez pedig a későbbiekben vonzóvá teheti számukra a „mártíromságot". (Katona – Répási 2009, 45)

A következő hasonlóságot pedig valahol ennél a pontnál lehetne megra­gadni. Bár az öngyilkos merénylet sok nő számára jelenthet perspektívát korábbi életéhez képest, a számok mégsem azt mutatják, hogy a terror­szervezetek tömegével alkalmaznának nőket az ilyen típusú akcióknál. A kurd öngyilkos merényletek döntő többségét nők követték el (Davis 2006, 4), és a tamil szeparatisták között is nagyszámú női merénylő hajtott végre öngyilkos akciót (Gunawardena 2006, 83), a terrorista szervezetek azon­ban elsősorban a férfiakra számítanak. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a női öngyilkos merénylők megítélése az érintett társadalmakon belül a mai napig vitatott. Mind a tamil, mind a csecsen, mind a kurd, de még a palesztin társadalom is ellentmondásosan viszonyul a jelenséghez, annak ellenére, hogy az arab sajtó jó része és a terroristák hőst faragtak belőlük, és annak ellenére, hogy bizonyos vallási vezetők legitimálták a dzsihádban, illetve a „mártírakciókban" való női részvételt.

A női „mártírokat" propagandacélokra is fel lehet használni annak érdekében, hogy a későbbiekben minél több férfi jelentkezzen a szerve­zetbe, és nem utolsósorban egy női merénylő nagyobb hangsúlyt kap a sajtóban, nagyobb médianyilvánosságot jelent. (Béres 2007, 25) Nincs szó semmiféle egyenjogúság megadásáról sem a Kurd Munkáspárt, sem a Tamil Tigrisek esetében, annak ellenére, hogy a PKK és az LTTE a női terroristákat ugyanolyan kiképzésben és megbecsülésben részesítette, mint a férfiakat. Mint minden öngyilkos merénylő, a női „mártírok" is csak eszközök voltak a különböző terrorcsoportok számára céljaik elérésében. (Katona – Répási 2009, 46)

A fentiekben szó volt arról, hogy a különböző nemzetiségű női öngyil­kos merénylők között nem jelentős a különbség. Ez az eltérés leginkább a csecsenek, illetve a tamilok és a kurdok esetében figyelhető meg.

Vélhetően a csecsen női merénylők motivációjában a csecsen tradíci­ókhoz szervesen hozzátartozó bosszúállás minden egyéb mozgatórugót háttérbe szorít, legyen szó emancipációról, mély vallásosságról, vagy akár nacionalizmusról. Általánosságban elmondható ugyan, hogy minden női merénylőt ért korábban valamilyen vélt vagy valós sérelem az ellenség részéről, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a csecsenek esetében a sé­relem megtorlása minden mást elhomályosít. (Katona – Répási 2009, 46)

A tamil és a kurd női merénylőknél az elsődleges motivációt más or­szágbeli sorstársaiktól eltérően nem az emancipáció, hanem a nemzeti felszabadító harc, a független tamil, illetve kurd állam létrehozásának célja jelentette. Bár látszólagosan, de az LTTE-n és a PKK-n belül meg­valósult az egyenjogúság, ebből adódóan a Tigrisek és a kurd felkelők kötelékébe tartozó női merénylők nem éreztek késztetést arra, hogy az amúgy konzervatív tamil és kurd társadalom ellenében küzdjenek ezért az eszményért. (Katona – Répási 2009, 46)

***

Összegzésül: sem a szekuláris nacionalisták, sem az iszlamisták ese­tében nem igazak azok a sztereotípiák, miszerint a nők által elkövetett öngyilkos merényletek a gyengék bosszújának tekinthetők. A szekuláris nacionalisták esetében a női merénylő erősebb és eltökéltebb férfi társai­nál, míg az iszlamisták kezében csupán a célponthoz és a kitűzött célhoz (pl. figyelem felhívás) való könnyebb hozzáférés eszköze. A gyengék bosszúja sztereotípiának leginkább a csecsen fekete özvegyek felelnek meg, ám velük kapcsolatosan is el kell oszlatni számos tévhitet. Akik maguk választják a bosszúnak e sajátos útját, korántsem gyengék, akik pedig gyengék, azokat eszközül használják fel.

Társadalmuk sajátosságaiból adódóan a női merénylők sebezhetőbbek ugyan, mint a férfiak, azonban a legtöbb esetben – mint a fentiekben lát­tuk – korántsem gyengébbek. Ezzel szemben a férfi öngyilkos merénylők személyiségjegyeiben sokkal több gyenge és bizonytalan vonás található.

2. Öngyilkos merényletet elkövető gyerekek

Az öngyilkos támadásokat elkövető terrorista szervezetek vonzáskö­rébe került gyerekek minden bizonnyal még felnőtt korú sorstársaiknál is nagyobb veszélyben vannak, mert fejlődésben lévő személyiségük még rendkívül sérülékeny, nincs kialakult identitásuk, sokkal befolyá­solhatóbbak, mint egy huszonéves, sokkal jobban függenek érzelmileg kiképzőiktől, illetve magától a terrorista szervezettől. Sztereotipizálva, ők valóban gyengének tekinthetők.

Vamik D. Volkan a Virginiai Egyetem pszichiátere az öngyilkos merény­lőkkel foglalkozó tanulmányában felvázolja, hogy a közel-keleti terrorista szervezetek milyen módszerekkel érik el, hogy egy gyerekből öngyilkos merénylő váljon. Első lépésként a toborzók olyan instabil személyiséggel rendelkező, általában traumát átélt, frusztrált fiatalokat keresnek, akik valamilyen kívülről jövő segítséggel próbálják megszilárdítani belső világukat. Ezt követően a kiképzők a gyermekek sérült individuális sze­mélyiségjegyeit tovább rombolják, és szinte teljesen kiiktatják. Ezt később nacionalista és/vagy vallási ideológiára épülő csoportkohézióval helyette­sítik. Bizonyos idő után a csoportkohézió, illetve az az ideológia, ami össze­kovácsolja a csoportot, válik dominánssá, teljesen átvéve a hatalmat a gyermek személyisége felett, és ettől kezdve csak olyan dolgok fogják a fiatalt boldoggá tenni, vagy meghozni az önbecsülését, amik a csoport érdekeit szolgálják. Így a fiatal teljes mértékben irányítottá válik, és ér­zelmi szempontból a terrorszervezet vezetőitől, kiképzőitől kezd függeni. Ebből adódóan, ha sikeres volt az átnevelés, akkor a gyermeknek semmit sem fog jelenteni az, hogy meg kell majd ölnie egyrészt saját magát, másrészt más embereket (az „ellenséget"), ugyanis mindent a csoport érdekében tesz. (Volkan é. n., 4) Bár a fentebb idézett jellemzést Volkan a palesztin terrorista szervezetekkel kapcsolatosan fogalmazta meg, a leírás lényegében igaz az összes olyan terrorcsoportra, amely kiskorú öngyilkos merénylőket is felhasznál célja elérésének érdekében. Mind­össze annyit lehetne hozzátenni, hogy ellentétben a palesztin terrorista szervezetekkel, a tálibok és a Tamil Tigrisek számos alkalommal raboltak el gyermekeket az iskolákból és az árvaházakból, azért, hogy minél több öngyilkos merénylőt képezhessenek ki, akár erőszak alkalmazásával is. A tálibok és a tamil szélsőségesek nemcsak az önként jelentkező, a toborzó által meggyőzött gyermekeket „fogadták be", hanem – amennyiben ez szükséges volt – készek voltak elrabolni, majd pedig kényszeríteni is a fiatalt arra, hogy végrehajtsa az öngyilkos akciót.

A kitaszítottak „befogadása" nők esetén is fontos toborzási indíték és propagandafogás, ám hatványozottan igaz ez gyermekek esetén. Az árvák és táborlakó menekültek vagy hajléktalanok mellett gyakran értelmi vagy testi fogyatékos, elmebeteg vagy leprás gyermekek is befogadtatást nyernek, új közösségre tesznek szert az öngyilkos kiképzők „paradicsomi táboraiban" vagy „öngyilkos óvodáiban".

A felkelők számára a gyerekek a fiatalságukból fakadó előnyök miatt fontosak: gyorsan tanulnak, könnyen átnevelhetőek, érzelemviláguk erő­sen behatárolt, nem kérnek fizetést, hűségesebbek parancsnokaikhoz, mint a felnőttek, valamint a társadalmi és családi gyökereit elvesztő (vagy azokkal eleve nem is rendelkező) fiatalt nagyon gyorsan lehet a harcosok képére formálni. (Szijj 2010, 32)

Az alábbiakban egyrészt megvizsgáljuk, hogy a pakisztáni, tamil és palesztin kiskorúakból a terroristák hogyan faragnak öngyilkos merénylőt, másrészt, hogy milyen külső és belső tényezők játszanak közre abban, hogy a gyerekek elvállalják a küldetést.

1.1. Pakisztán

Pakisztánban a nehéz életkörülmények miatt sok szülő nem engedheti meg magának, hogy világi oktatási intézménybe járassa a gyerekét, ezért a fiatalok madraszákba, Korán-iskolákba kerülnek, melyek közül azonban sok kapcsolatban áll a tálibokkal. Itt a gyerekek csak vallási oktatásban részesülnek, a tanítók pedig az iszlám szélsőséges, eltorzult formájával ismertetik meg a diákokat. A madraszákban éveken át olvastatják a gyermekekkel arabul a Koránt úgy, hogy a fiatalok nem is értik, hogy mit olvasnak, mert nem tudnak arabul. Emiatt az oktatók magyarázatképpen azt mondanak a Koránban foglaltakról, amit csak akarnak. (Volkan é. n., 8) A véget nem érő Korán-felolvasásokat a palesztinok lakta megszállt területeken az öngyilkos merényletre felkészítő iszlamista terroristák is alkalmazzák azzal az eltéréssel, hogy ők nagyon is megválogatják, mely részeket olvastatnak fel a fiatalokkal, hiszen a palesztin fiatalok beszélnek arabul, értik, amit a Koránban olvasnak, emiatt a kiképzőknek óvatosabbaknak kell lenniük. (Katona – Répási 2009, 48)

A pakisztáni madraszákból sok 7 és 14 év közötti fiatal a tálibok által fenntartott kiképzőtáborokba kerül, amiket – utalva a gyerekek fiatal korára – „öngyilkos óvodáknak" is neveznek. Az öngyilkos merényletre történő tényleges felkészítés itt folyik, melynek során a gyerekek egyrészt a madraszákban már alkalmazott „agymosásban", másrészt a merénylettel kapcsolatos „tudnivalók" elsajátításában részesülnek. Mian Aftab Ahmad, a Pakisztáni Pszichológiai Társaság elnöke szerint a gyerekek már frusztrál-tan kerülnek be a táborokba, úgy érezvén, hogy rengeteg igazságtalanság érte őket addigi életük során. A kiképzők pedig a frusztráltságot „a szegény sorsú muszlimokat elnyomó nyugati országok és helyi segítőik" elleni gyűlöletté formálják át. (Sarwar 2009) Az „öngyilkos óvodák" fenntartói ügyelnek arra, hogy a gyerek minél kényelmesebben, vidámabban érezze magát. Mivel ezek a gyerekek életükben nem voltak normális játszótéren, ezért számukra élményszámba megy, amikor az üzemeltetők a szobák fa­lára mászókákat, csúszdákat, virágokat festenek, elhitetve a gyerekekkel, hogy ez a Paradicsom, ahova majd küldetésük után kerülnek.

A felkészítési folyamat fontos és állandó elemei közé tartozik még a rendszeres Korán-olvasás és a videofelvételek megtekintése is. A kiképzők olyan videofelvételeket vetítenek a gyerekeknek, amelyek segít­ségével például megtanulhatják hogyan kell összeállítani és működtetni az öngyilkos merénylők által gyakran alkalmazott házi készítésű robba­nószerkezeteket. Sok fiatalt lőni, illetve gránátot és rakétavetőt kezelni is megtanítanak (Roggio 2010), de csak a legelszántabbakat választják ki öngyilkos merénylőnek. Hírszerzési információk szerint eddig több, mint ötezer 10 és 17 év közötti gyereket képeztek ki a pakisztáni tálibok. Többeket Afganisztánba szállítanak át öngyilkos akciók végrehajtására, egy részük viszont Pakisztánban követi el a merényletet. (Sarwar 2009)

Minél fiatalabb a gyerek, annál manipulálhatóbb. Előfordultak olyan esetek is, hogy a kisgyerekeknek fogalmuk sem volt arról, hogy milyen küldetésre szánják őket a felkelők. Egyik ilyen alkalommal Afganisztánban a kisfiúra ráadták a robbanóanyaggal megrakott mellényt, és azt mondták neki, hogy ha odamegy az ISAF-katonákhoz, majd meghúzza mellényen lévő zsinórt (vagyis a detonátort), akkor a katonák puskáinak csövéből virágok fognak kilövellni. Azonban a gyerek megsejtett valamit, és szólt a katonáknak. Hasonló dolog történt Irakban is, amikor a kisfiú odasétált az amerikai katonához, és megkérdezte, hogy mit kell tennie azzal a mellénnyel, amit a felkelők korábban ráadtak. Mindkét gyerekről időben lekerült a mellény, de nem minden eset végződött ilyen szerencsésen.

Az iszlamisták nemcsak a madraszákból, hanem menekülttáborokból, lepratelepekről is visznek el gyerekeket, akik között vannak afganisztáni és pakisztáni állampolgárságúak is. A fegyvereseknek dolgozó gyerekek közül nem mindenkiből lesz öngyilkos merénylő, sokukat Afganisztánba küldenek koldulni az utcákra. Koldulás közben ugyanis a gyerekek felderítő tevékenységet tudnak folytatni öngyilkos akciókat végrehajtó szervezetek számára, melynek során egyrészt tesztelhetik a fegyveresen védett objektumok biztonsági rendszerét, másrészt kémkedhetnek egy adott célszemély után, vagy pedig kifigyelhetik, hogy hol tartózkodnak az öngyilkos merénylők kedvelt célpontjainak számító külföldiek. (Katona – Répási 2009, 48)

Bonyolult kérdés az, hogy a szülőknek mekkora a felelőssége abban, hogy gyerekeik végül a tálib fegyveresek kiképzőtáboraiban kötnek ki. Sokuknak nincs más választásuk, mert a gyereküket mindenképpen ta­níttatni akarják, de erre nincsenek meg az anyagi kereteik. Így kerülnek a fiatalok az ingyenes, napi többszöri étkezést biztosító Korán-iskolákba, ahonnan később – sokszor a szülők tudta nélkül – átviszik őket az „öngyil­kos óvodákba". A szülők sok esetben együttműködnek az iszlamistákkal, mert félnek tőlük, és csak reménykedni tudnak, hogy egyszer még élve viszontlátják gyermeküket, de arra is akadt példa, hogy amikor a szülők rájöttek, miket tanítanak a madraszában, inkább kivették a fiút a Korán­iskolából, és elköltöztek egy másik, biztonságosabb településre. (Katona – Répási 2009, 48)

1.2. Srí Lanka

A Tamil Eelam Felszabadítási Szervezet az öngyilkos akciók végrehaj­tására kiszemelt gyerekek „összegyűjtése" során a tálibokhoz hasonló módszereket is alkalmaz. Az LTTE milicistái rendszeresen elmentek az árvaházakba és az iskolákba újoncokat szerezni (Crosette 2000), aminek során 8-11 éves kisfiúkat és kislányokat is elhurcoltak a megfélemlített tanárok és szülők tudtával, sőt, a szeparatisták a 2004-es cunami után felállított segélyközpontokból is raboltak el gyerekeket. (Sri Lankan Rebels… 2005)

A terroristák rabságából kiszabadított gyerekek elmondása szerint, aki megpróbált megszökni a Tigrisek által felállított táborokból, azokat megkí­nozták, és a többiek szeme láttára kivégezték. A gyerekek közül azonban nem mindenki a terroristák által gyakorolt erőszak hatására csatlakozott az LTTE-hez. Sokan a nyomor és az éhezés miatt léptek be a számukra túlélést jelentő terrorszervezetbe. Ezeknek a gyermekeknek egy része később magáévá tette a Tigrisek eszmerendszerét, de voltak olyanok is, akik inkább megszöktek, vagy feladták magukat a Srí Lanka-i kormányka­tonáknak (Dugger 2000), mert hiányzott a családjuk, amitől a terroristák elszakították őket, vagy csak egyszerűen nem akartak meghalni.

1.3. Palesztin megszállt területek

Az öngyilkos merényleteket végrehajtó palesztin szervezetek a tálibokhoz képest szofisztikáltabb módszerekkel végzik a toborzást, ugyanis nincs szükségük arra, hogy elrabolják az öngyilkos „tréningen" később részvevő gyerekeket szüleiktől. A terrorista csoportok toborzói gyakran elegyednek szóba iskolásokkal, az irányított beszélgetések során pedig kiszűrik azt, aki alkalmas lehet egy ilyen típusú támadás végrehajtására. A fiatalok, akik közül sokan be sem töltötték 18. életévüket, nem egy alkalommal önként jelentkeztek valamelyik iszlamista, vagy szekuláris nacionalista szervezetnél a merénylet végrehajtására. (Katona – Répási 2009, 49)

A megszállt területeken élő palesztinok körében nagy kultusza van az öngyilkos merényleteknek, ami a felnövekvő generációt sem hagyja érin­tetlenül; a fiatalok körében gyakori beszédtéma az öngyilkos merényletek végrehajtása. (Barr 2002) A gyerekek már egészen kicsi koruktól fogva tapasztalják azt a tiszteletet és megbecsülést, ami a mártírokat övezi. Az izraeli megszállás ellen küzdő, hősnek kikiáltott öngyilkos merénylőkről – szabályos kultuszt kialakítva – poszterek, őket dicsőítő videofilmek és popszámok tömkelege jelenik meg. (Speckhardt 2005, 8) Az öngyilkos robbantásokat végrehajtó szervezetek a felnövekvő nemzedék számára példaképet csinálnak a merénylőkből, tudatosan arra kondicionálva a fiatalokat, hogy megtiszteltetésnek érezzék, ha egyszer rájuk kerül a sor. A frusztrált palesztin társadalom minden rétegéből, különösen a menekülttáborok lakóiból pedig bőven akad utánpótlás. (Katona – Répási 2009, 50)

Akik végigcsinálják a kiképzést, nem beszélhetnek senkinek sem arról, hogy miben vesznek részt. Ez nem jelenti azt, hogy a kiképzők elszakítják a gyerekeket a családjuktól, de megtiltják nekik, hogy közöljék a szüleik­kel, mire készülnek, továbbá a TV-nézés, a zenehallgatás és a szexuális kapcsolat létesítése is tilos. Volkan tanulmányában (é. n. 7) részletezi, hogy a kiképzés levezénylői milyennek festik le a fiatal fiúknak a szexu­ális élményt, a Paradicsomot és a hozzá vezető utat. Eszerint a fiatalok szexuális életet csak azután élhetnek, miután áthaladtak a felnőttkorba vezető „átjárón", „folyosón", ami tulajdonképpen önmaguk meggyilkolását szimbolizálja. Maga a halál pedig nem más, mint egy „esküvő", ami után a halott terrorista a Paradicsomba kerül az őt váró szüzek közé.

A terrorista szervezetek biztosra akarnak menni, hogy senki sem fogja lebeszélni a fiatalokat szándékukról. Ezért tiltják meg nekik, hogy beszél­jenek a szüleikkel a merényletről. Ez sokszor nem is jelent problémát a fiataloknak, ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy kamaszokról van szó. Számukra egy titok hordozása, valaminek az elhallgatása erősíti a kamaszokra jellemző családtól való elszakadási törekvést, a szülőkhöz fűződő érzelmi kötődésnek a lazítását, vagy akár az elszakítását. (Ka­tona – Répási 2009, 50, Volkan é. n. 7) szerint a fiatalok lelki életében ezt a kötődést később a terrorcsoporton belül „befutott karrier" érzése pótolja, helyettesíti.

***

Összegezvén a leírtakat, az „agymosás" folyamata lényegében arról szól, hogy a gyerek eleve sérült individuális személyiségjegyeit a terror­szervezetek csoportkohézióval helyettesítik, a csoport összetartó ereje pedig az a vallásos és/vagy nacionalista ideológia, amiben a terroristák hisznek. Ez felnőttek esetén is jellemző. Az átnevelés szerves részét képezik a családtól és a barátoktól való elidegenedés, vagy elszakítás, a gyerekben már korábban meglévő, az „ellenségtől" elszenvedett vélt vagy valós sérelem felerősítése, majd ennek átalakítása gyűlöletté, valamint a fegyveres kiképzés.

A felnőtt elkövetőkhöz hasonlóan, a kiskorú öngyilkos merénylők tár­sadalmi helyzete között is tapasztalhatunk eltérést és azonosságot. Most nem elsősorban a nyomorból jött pakisztáni és tamil kiskorú öngyilkos robbantó, illetve a hasonló korosztályú középosztálybeli palesztin me­rénylő közötti társadalmi különbségre szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hanem arra a közös tulajdonságra, amely mindhármuk esetén tapasz­talható. (Katona – Répási 2009, 50)

Egy pakisztáni és egy tamil gyerek vagy az éhség és a szegénység mi­att, vagy pedig elrablásukból és az agymosásból kifolyólag kerülnek be a terrorista szervezetbe, míg a palesztin kiskorú elsősorban a „mártírkultusz" miatt lesz öngyilkos merénylő. Mindhármuk életében a kiszolgáltatottság fontos szerepet játszik, amit az előbbieknél a rossz életkörülmények, vagy a fizikai kényszer, a palesztin gyerek esetén pedig a terroristák teremtette „mártírpéldakép" testesít meg, így eltérő okokból ugyan, de mindegyikük ki van szolgáltatva az őket körülvevő abnormális társadalmi viszonyoknak. Az első két típusban közös egyéni életük, illetve a palesztinok esetén társadalmuk kilátástalansága. (Katona – Répási 2009, 51)

A gyermekek esetén sem beszélhetünk a gyengék bosszújáról, hiszen a gyermekek egyértelműen passzív eszköznek és áldozatnak tekinthetők.

***

Az öngyilkos merénylők – különösen a nők és gyermekek – személyi­ségképéről általánosságban elmondhatjuk, hogy minden pszichés jel­lemzőn túlmenően mindenekelőtt társadalmuk tükörképei; e társadalmak „normál" működés és diszfunkciós zavarai, abnormitásuk és devianciáik termékeinek tekinthetők. Következésképpen az ellenük való fellépés a felderítésnél és elhárításnál jóval komplexebb feladat. A probléma orvoslása mindenekelőtt a társadalmi, politikai, szociális és gazdasági okok felszámolása révén lehetséges, külön figyelve a nemi diszkriminá­ció elleni küzdelem, valamint a gyermek- és ifjúságvédelem kérdéseire.

Jegyzetek

¹    A nagy létszámú alavitáknak csak kis része kurd, zömük a mai azerbajdzsániak-kal rokon karapapakh és tarakima vagy bajat. A törökországi kurdok közül csak a Zaza törzsbeliek között találunk alavitákat Dersim, a mai Tunceli térségében, amely vidék a PKK bázistoborzási területe.

²    A pakisztáni pandzsábi szervezetek közül a Laskar-i Tajjíba (LT) és a Laskar-i Dzsangví (LJ) alkalmazza elsősorban a síita Szepáh-i Mohamed hívei ellen, illetve az Al-Kaida Quettában az ottani hazara közösség megfélemlítésére.

³    A multietnikus Irak nemzetiségei közül csakis szunnita arabok követnek el ön­gyilkos merényleteket, kurdok vagy vallási kisebbségek egyáltalán nem. Ez alól csak az Al-Kaidához kötődő Anszar Ul-Iszlám szervezet tagjai, a „kurd tálibok" képeznek kivételt.

⁴    Nem tudta kiheverni testvére halálát.

Irodalomjegyzék

Abi-Habib, Maria – Zahori, Habib 2010: Two U.S. Soldiers Killed in Afghan Suicide Bombing. The Wall Street Journal, 22. 06. 2010.  http://online.wsj.com/article/ SB10001424052748704123604575322761540503380.html

Al-Badrani, Fadhel – Christie, Michael 2010: Suicide Bomber in Government HQ in West Iraq Kills Two. Reuters, 04. 07. 2010. http://www.reuters.com/article/2010/07/04/idUSLDE66301V

Barr, Cameron W. 2002: Why a Palestinian Girl Now Wants to Be a Suicide Bomber? Christian Science Monitor, 01. 04. 2002. http://www.csmonitor.com/2002/0401/p07s01-wome.html

Beyler, Clara 2002: Messengers of Death: Female Suicide Bombers. Inbar Found. http://www.keren-inbar.org.il/INB/cache/pic_22500.pdf

Beyler, Clara 2003: Chronology of Suicide Bombings Carried out by Women. International Institute for Counter-Terrorism, 12. 02. 2003. http://www.ict.org.il/Articles/tabid/66/Articlsid/645/currentpage/25/Default.aspx

Béres János 2007: Nők és az öngyilkos-terrorizmus. Felderítő Szemle, 2007. szeptember, 15-26. http://www.kfh.hu/publikaciok/2007-3.pdf

Browne, Anthony 2005: Western White Woman a Suicide Bomber. Times Online, 01. 12. 2005. http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/iraq/article598536.ece

Crosette, Barbara 2000: Tamil Rebels Said to Recruit Child Soldiers. The New York Times, 17. 07. 2000. http://www.nytimes.com/2000/07/17/world/tamil-rebels-said-to-recruit-child-soldiers.html

Davis, Jessica 2006: Women Terrorism in Radical Islam:Planners, Perpetrators, Patrons? First Annual Graduate Symposium. Canada, Halifax, Dalhouse University. http://centreforforeignpolicystudies.dal.ca/pdf/gradsymp06/Davis.pdf

Dugger, W. Celia 2000: Rebels Without a Childhood in Sri Lanka War. The New York Times, 11. 09. 2000. http://www.nytimes.com/2000/09/11/world/rebels-without-a-childhood-in-sri-lanka-war.html

Eleftheriadou, Marina 2008: Women and Militant Islamism: The Misunderstanding Behind the »Woman and the Gun«. Middle East Bulletin, March 2008. 9-12. http://www.idis.gr/GR/Ekdoseis/newsletters/MiddleEastBulletin10.pdf

El-Issawi, Fatima 2007: The Faces of Female Suicide Bombers. Ash-Sharq Al-Awsat, 10. 07. 2007. http://www.aawsat.com/english/news.asp?section=3&id=9532

Female Suicide Bomber Strikes in Pakistan (2007). Voice of America, 04. 12. 2007. http://www.voanews.com/english/news/a-13-2007-12-04-voa22.html

Gunawardena, Arjuna 2006: Female Black Tigers: A Different Breed of Cat? In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 81-90. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Iraq's Female Bomber Recruiter (2009). BBC News, 04. 02. 2009. http://news.bbc.co.uk/2/hi/7869570.stm

Katona Magda – Répási Krisztián 2009: Az „élő bombák" – a 21. századi aszim­metrikus hadviselés fegyverei. Felderítő Szemle, 2009/4, 31-53.

Katona Magda – Répási Krisztián 2010: Az öngyilkos merényletek politikai üzene­te. Hadtudomány, 2010/3-4. www.mhtt.eu/hadtudomany/2010/2010_elektronikus/2010_e_7.pdf

Kecskés Tímea 2009: A nők mint öngyilkos merénylők. Nemzet és biztonság, 2009. április, 23-32.

Kingsbury, Alex 2008: The Rising Number of Female Suicide Bombers in Iraq. U.S. News, 28. 07. 2008. http://www.usnews.com/articles/news/iraq/2008/07/28/the-rising-number-of-female-suicide-bombers-in-iraq.html

Kis-Benedek József 2004: Az öngyilkos terrorizmus, mint stratégiai fegyver. Fel­derítő Szemle, 2004/2, 74-83.

Knight, W. Andy – Narozhna, Tanya 2004: Black Widow Terrorists Are a Puzzling Breed. Express News, 10. 09. 2004. University of Alberta. http://www.expressnews.ualberta.ca/article.cfm?id=6053

Kurz, W. Robert – Bartles, K. Charles 2007: Chechen Suicide Bombers. Journal of Slavic Military Studies, 2007, 529-547. http://fmso.leavenworth.army.mil/documents/Chechen-Suicide-Bombers.pdf

Mohammed, Ali 2010: Drugged and dressed to kill. Asia Times Online, 10. 08. 2010. http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/LH10Ak02.html

Roggio, Bill 2008: Taliban Rebuild Children's Suicide Camp in South Waziristan. The Long War Journal, 06. 10. 2008. http://www.longwarjournal.org/archives/2008/10/taliban_rebuild_chil.php

Roggio, Bill 2010: Al Qaeda, Taliban create female suicide cells in Pakistan and Afghanistan. The Long War Journal, 31. 12. 2010. http://www.longwarjournal.org/archives/2010/12/al_qaeda_taliban_create_female_suicides_cell_in_pakistan_and_afghanistan.php

Sarwar, Nadeem 2009: „Suicide Nurseries" of Pakistan Turn Children into Bombers. The Indian News, 26. 04. 2009. http://www.thaindian.com/newsportal/world-news/suicide-nurseries-of-pakistan-turn-children-into-bombers_100184785.html

Speckhardt, Anne 2005: Understanding Suicide Terrorism: Countering Human Bombs and Their Senders. In: Jason S. Purcell – Joshua D. Weintraub: Topics in Terrorism: Toward a Transatlantic Consensus on the Nature of the Threat. Vol. I. Washington D.C., Atlantic Council Publication. http://www.uwmc.uwc.edu/alumni/news_items/speckhard/uanderstanding%20_suicide.pdf

Speckhardt, Anne – Akhmedova, Khapta 2006: Black Widows: The Chechen Female Suicide Terrorists. In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 63-80. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Sri Lankan Rebels Recruiting Child Soldiers (2005). Iran Daily, 26. 01. 2005. http://www.iran-daily.com/1383/2201/pdf9-politic.pdf

Suicide and Other Bombing Attacks in Israel Since the Declaration of Principles (1993). Israeli Ministry of Foreign Affairs, September 1993. http://www.mfa.gov.il/mfa/terrorism-%20obstacle%20to%20peace/palestinian%20terror%20since%202000/Suicide%20and%20Other%20Bombing%20Attacks%20in%20Israel%20Since

Suicide Car Bomb Strikes Mosque, Blasts Police Station in Peshawar, Pakistan; 11 Dead (2009). New York Daily News, 16. 10. 2009. http://www.nydailynews.com/news/world/2009/10/16/2009-10-16_deadly_car_bomb_goes_off_at_police_station_in_peshawar_pakistan.html

Szijj Dóra 2010: Az „új" háborúk hozadéka: a gyerekkatonaság modernkori formái. Nemzet és biztonság, 2010. május, 27-38.

Tzoreff, Mira 2006: The Palestinian Shahida: National Patriotism, Islamic Feminism, or Social Crisis. In: Yoram Schweitzer: Female Suicide Bombers: Dying for Equality? Tel Aviv, Jaffee Center for Strategic Studies, August 2006. 13-24. http://www.gees.org/documentos/Documen-01398.pdf

Volkan, D. Vamik é. n.: Suicide Bombers. Official Website of the Universiy of Vir­ginia School of Medicine. http://www.healthsystem.virginia.edu/internet/csmhi/suicide-bomber-psychology.pdf

Zedalis, D. Debra 2004: Female Suicide Bombers. Carlisle Papers in Security Strategy, June 2004. http://www.strategicstudiesinstitute.army.mil/pdffiles/PUB408.pdf

42 killed, 72 injured in sucide blast in Pakistan (2010). Xinhua News, 25. 12. 2010. http://news.xinhuanet.com/english2010/world/2010-12/25/c_13664272.htm