A kelet-európai rendszerváltozások folyamata Lengyelországban kezdődött. A gyakran mintaként bemutatott tárgyalásos átmenetet a huszadik évforduló alkalmával mind a politikai elit, mind a mainstream publicisztika ünnepelte. A tanulmány a kevésbé ismert háttéresemények bemutatására fókuszál, amelyek meghatározták a lengyel rendszerváltás valódi irányát. A középpontban a Szolidaritás átváltozása, a munkás-önigazgatás koncepciójának bukása és a neoliberális modell előretörése áll. Hogyan győzedelmeskedhetett az IMF és a Világbank neoliberális forgatókönyve egy olyan országban, ahol tízmilliós, többnyire munkásokból álló tömegmozgalom létezett?

A kelet-európai rendszerváltozásokat tárgyaló tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül a „diktatúrából" a „demokráciába" vezető útként ér­telmezik az eseményeket. Nincs ez másképpen Lengyelországban sem, ahol az „út a szabadságba", illetve az „út a függetlenségbe" jelszó alatt születnek tudományos írások. A fő hangsúlyt természetesen a politikai intézményrendszer átalakítására, a parlamenti demokrácia megterem­tésére, a polgári szabadságjogok kivívására helyezik. Nem tagadva, hogy ezek jelentős és fontos tényezői a rendszerváltozásnak nevezett időszaknak, mégis felmerül a kérdés – különösen 20 év elteltével -, hogy a politikai változások mellett hogyan alakult át a gazdasági és társadalmi rendszer Kelet-Európában? Ismert, hogy a központi tervutasításos rend­szert a piaci alapokon nyugvó, szabályozatlan kapitalizmus váltotta fel. Kevésbé ismert azonban, hogy a lengyel ellenzék, mely egész Kelet-Eu­rópában a legerősebb tömegmozgalmat képviselte, évtizedeken keresztül egy viszonylag egalitárius, önigazgató gazdasági, társadalmi és politikai rendszert képzelt el a fennálló bürokratikus államszocializmus helyére. Ennek elméleti és gyakorlati alapjait ki is dolgozták, és 1980-1981-ben a munkásság széles körű támogatásával hozzá is kezdtek e rendszer kiépítéséhez a gyakorlatban.

Lengyelországban az alulról szerveződő társadalom hagyományai a XIX. századból erednek, de konkrét elméleti kidolgozására csak a XX. század második felében került sor. Az 1956 októberi fordulatot követő­en – a kezdeti remények után – világossá vált, hogy a rendszer nem a demokratizálódás és a decentralizálás irányába halad, az állami és a pártbürokrácia nemhogy nem akarja átadni a társadalomnak a gazda­sági és politikai ellenőrző és irányító funkcióit, hanem azt még inkább összpontosítani kívánja a saját kezében.¹ E tapasztalat egyre inkább arra ösztönözte a hatvanas évek derekától az értelmiség egy részét, hogy ki­dolgozza és megfogalmazza céljait. A Jacek Kuroń és Karol Modzelewski által közzétett „Nyílt levél" a párthoz (1964) a létező rendszerrel szemben egy munkás-önigazgatáson alapuló „munkásdemokrácia" létrehozását hirdette meg. A fő célként tehát azt tűzték ki, hogy a termelési viszonyokat a bürokrácia osztályuralmának megdöntésével kell megváltoztatni. Amíg ugyanis ez fennáll, addig semmilyen decentralizáció nem képzelhető el. Az elképzelt új rendszerben a vállalat maga döntene a saját termeléséről; a központi terv végrehajtása adminisztratív ajánlás útján történne, csak gazdasági befolyásolási eszközökkel. A vállalatokat a jövedelmezőségük szerint kellene értékelni, azaz fontossá válna a felvevőpiac szerepe, s a fogyasztás struktúrája határozná meg a termelést. Nagyobb szerepet kapna a technokrácia a központi döntésekben, illetve a vállalati tervek kidolgozásában. A munkásoknak befolyásuk lenne a jövedelmek elosz­tására.² Szembeállították egymással a tervet és a piacot, a centralizált és decentralizált szocialista gazdasági modelleket. Kuroń és Modzelewski az ún. „felsőbbrendű célokat" (széles szociális hálót) a társadalmi el­lenőrzés segítségével biztosították volna, amit éppen a bürokrácia léte akadályoz meg.

A gondolatot az 1968 márciusi események után emigrációba vonuló Leszek Kołakowski folytatta a „Tézisek a reményekről és reménytelen­ségekről" című esszéjében.³ Célja egy olyan alulról szerveződő, önigaz­gató társadalom létrehozása volt, amelyben a társadalom gyakorolja az ellenőrzést a termelési eszközök, illetve a nemzeti jövedelem elosztása felett. Emellett már megjelentek a hatvannyolcas diákokéhoz hasonló követelések, mint a szabad szakszervezetek létrehozása. A Tézisek… a politikai pluralizmust és az üzemi szervezetek szabadságát tűzték ki célul.⁴ Kołakowski tehát egy olyan társadalmi mozgalmat képzelt el 1971-ben, amely az egyre gyengülő hatalmat változásokra tudná kényszeríteni.

Végül Adam Michnik fogalmazta meg az értelmiség feladatát.⁵ Kołakowski gondolatait folytatva arra szólított fel, hogy az ellenzéki politika címzettje a társadalom legyen. Hiszen nem a párt, hanem az emberek számára kell programot alkotni. A párt számára a legjobb út­mutató az alulról jövő nyomás lesz. A meghirdetett „új evolucionizmus" lényege abban állt, hogy az értelmiség a munkásságra támaszkodva rákényszerítheti a hatalmat a változásokra, hiszen ez az a társadalmi réteg, amelytől a hatalom a legjobban tart. Az intézményi kereteket nem határozta meg, de felvetette a független szakszervezetek vagy munkás­bizottságok létrehozását.

Az elmélet megvalósítására 1980-1981-ben nyílt lehetőség a Szolida­ritás mozgalom megalakulásával. Annak ellenére, hogy a Szolidaritás a társadalom többségét – társadalmi státusztól és szakmáktól függetlenül – átfogta és politikailag is sokszínű szervezet volt, az alulról szerveződő, bürokráciamentes, önkormányzó elképzeléseknek nagyon erős bázisa volt. Ez volt az alapelv, amelyben szinte mindenki többé-kevésbé egyet­értett.

A Szolidaritás önigazgató szárnya

1980-1981-ben a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás meg­valósítása reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszer­vezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazgatás mellett foglalt állást,⁶ hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. A horizontális elv alapján szerveződő, közvetlen demokrácián alapuló, az államtól független Szolidaritásban az állampolgárok abszolút többsége részt vett. A fennálló társadalmi rend pedig az elmúlt évtizedek politikája miatt legitimációs válságba került (ezt még a hatalom képviselői sem vitatták), s ez a válság az összes társadalmi réteget mobilizálta.⁷

Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szervezetek Hálózata („Sieć" – „Hálózat")⁸ által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé.⁹ A „Hálózat" formájában megkezdődött az önkormányzati struktúra kiépíté­se is. E mozgalom nem a Szolidaritás Országos Egyeztető Bizottsága elnökségének határozata alapján, hanem még a mozgalmon belül is alulról szerveződött meg. Igaz, a kapcsolat teljesen egyértelmű volt: vezetőjük Jerzy Milewski a Szolidaritás gdanski Üzemközi Bizottságának tagja volt.

A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat [przedsiębiorstwo społecznione]. A vállalaton belül létrehozandó Mun­kásönkormányzat [Samorząd Pracowniczy] rendelkezik az össznemzeti vagyon felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkor­mányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat leg­felsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése [walne zebranie członków Samorządu Pracowniczego]. A kollektívák a munkástanácsokon [rada pracownicza] keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormányzatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vállalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskö­rébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hatalommal való együttműködés is.

A „Hálózat" kiterjesztette volna az önkormányzást az állam minden szintjére és kétkamarás parlamentet javasolt. Az alsóház – a Képviselők Kamarája [Izba Poslów] – az ország politikai érdekeinek legfelsőbb rep­rezentánsa lett volna. A felsőház – az Önkormányzatok Kamarája [Izba Samorządów] – közvetítő feladatokat látott volna el, vagyis a legfőbb társadalmi ellenőr szerepét kellett volna betöltenie. így a politikai és a gazdasági funkciók elváltak volna egymástól.¹⁰ Ez volt a munkás-önigaz­gatás koncepciójának legkidolgozottabb programja, mely a társadalmi ellenőrzést kiterjesztette volna az egész államra, és egy neokorporatív rendszert hozott volna létre.

E koncepció erősen korlátozta volna az állam és benne a párt szerepét a gazdasági döntésekben. Magában rejtette azt a lehetőséget, hogy a szabad választások eredményeként nem a párt képviselői kezében lesz a hatalom. Az egész tervezet egyértelműen a párt és a nómenklatúra-elv szerinti kiválasztódás ellen irányult. Túllépve a hagyományos szakszer­vezeti követeléseken, meg akarta változtatni az állam egész működési mechanizmusát.¹¹

A „Hálózat" e törekvéseit azonban nem fogadta el teljes mértékben a Szolidaritás Országos Bizottsága. Többek között olyan alapkérdések­ben, mint a vállalat igazgatójának kinevezése, a Bizottság sokkal mér­sékeltebb álláspontot foglalt el, nem lépve túl az 1980 augusztusában megfogalmazott 21 követelés azon pontján, hogy az igazgatókat ne a párthűség, hanem a szakmai felkészültség alapján válasszák ki. Ezzel szemben a „Hálózat" a létrejövő vállalati önkormányzatok jogaként ér­telmezte a kérdést.

A Szolidaritás 1981 őszén megrendezett kongresszusán elfogadott program szerint az Önkormányzó Köztársaság a világnézeti, társadalmi, politikai és kulturális pluralizmus elvére épülve jön létre. A határozatban foglaltak szerint az Önkormányzó Köztársaság alapja az „autentikus munkásönkormányzat". A gyűlés szükségesnek nevezte egy olyan tör­vényjavaslat benyújtását, mely megszüntetné a párt-nómenklatúra hatal­mát a vállalatokban, és helyette valódi önkormányzatokat hozna létre.¹²

Ám közel sem mindenki hitt az önkormányzatiság ilyen mértékű kiter­jesztésében. Feltételezhető, hogy a kongresszusi programban éppen ezért nem is részletezték külön annak felépítését. A „Hálózat" által ko­rábban megfogalmazott tézistervezethez képest a meglehetősen rövid állásfoglalásra magyarázat lehet néhány vezető tanácsadó véleménye. Karol Modzelewski szerint az önkormányzás egy „elragadó társadalmi idea", de a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, amikor az állami intéz­mények nem képesek ellátni a feladatukat, „pragmatikus programra van szükség". Witold Trzeciakowski a Szolidaritás egyik befolyásos közgaz­dász tanácsadója pedig egyáltalán nem hitt abban, hogy sikeres lehet egy ilyen rendszer. A komoly tapasztalatokkal rendelkező – KOR (Mun­kásvédő Bizottság)¹³ alapító tag – Jan Olszewski egyenesen utópiának nevezte az egész koncepciót.¹⁴ Az Országos Bizottság, annak ellenére, hogy számos tagja nem értett vele egyet, vagy éppen illúzióként kezelte, stratégiai eszköznek tekintette az önkormányzati kérdést a LEMP-pel vívott küzdelemben.

A Szolidaritás gazdasági programjaiban is kevés szó esett az önigaz­gató rendszer bevezetéséről. A programhoz csatolták a különböző – a válságból kiutat javasló – gazdasági koncepciókat tartalmazó dokumen­tumokat. A két fő elképzelés közül az egyiket Leszek Balcerowicz fiatal közgazdász tézisei alapján¹⁵ Stefan Kurowski és Grzegorz Palka képvi­selte: ez alapvetően a piacosítás pártján állt (ún. Alternatív program). A másik pedig, a Włodzimierz Brus-tanítvány Ryszard Bugaj mérsékeltebb, a piaci szocializmushoz közel álló koncepciója volt (ún. Realista prog­ram). Ám egyik sem állt határozottan a munkás-önigazgatás pártján, bár neokorporatív elemei mindkettőnek voltak.¹⁶

Nem tagadható tehát, hogy minden szükséges előfeltétel ellenére már 1981 őszén sem tudott győzni a munkás-önigazgatást képviselő irányzat a piacosítást szorgalmazókkal szemben, annak ellenére, hogy a munkásság zöme támogatta az elképzelést. A kongresszus nem tudott egyértelműen állást foglalni egy határozott gazdasági program mellett. Nem volt egyetértés abban sem, hogy részt kell-e vennie a munkásság­nak a hatalomban, és ha igen, akkor milyen szerepe legyen abban. Egyre inkább megosztott volt a Szolidaritás ideológiailag is, a három fő irányzat – gyakran keveredve – már ekkor kialakult: a munkás-önigazgatás párt­ján álló baloldaliak, a szociáldemokraták, illetve a nemzeti radikálisok.¹⁷

A rendszerváltás felé

Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot véget vetett a Szoli­daritáson belül zajló minden vitának. Jaruzelski katonai fellépése – mint később kiderült – végső csapást mért a társadalmi mozgalomra és az önigazgató szárnyra is. A Szolidaritás megszűnt létezni, mint egy széles társadalmi tömegmozgalom, amelyre támaszkodva a hatalomtól enged­ményeket lehet kicsikarni. A hadiállapot ellenzékének újra kellett gondol­nia céljait és lehetőségeit. E viták jóval szűkebb körben zajlottak, mint december 13-a előtt, sok aktivista ugyanis emigrációba kényszerült, sokat letartóztattak és megfélemlítettek. Az országban maradt ellenzéki elitnek számolnia kellett a realitásokkal: ha a fennálló rendszert nem sikerült a Szolidaritás hatalmas erejével változásra bírni, akkor e tömegmozga­lom nélkül a lehetőségek még szerényebbek lettek. A nyolcvanas évek közepére az ellenzéken belül győzött az a felfogás, hogy a párt hatalma tartós marad, s ezzel a ténnyel szembenézve kell megfogalmazni az új programot. Az ellenzéknek tehát nem a párttal szemben, hanem a párt­tal – a párton belüli reformerekkel – közösen kell az országot kivezetni a gazdasági válságból.¹⁸ Ez lényegében visszatérés volt a Nyílt levél előtti felfogáshoz, még akkor is, ha ezt a pragmatizmussal és realizmussal ma­gyarázták. Még jelentősebb változás volt, hogy ezzel kizárták a tömegek részvételét az események alakításából.

A hadiállapot első évében létrehozott Ideiglenes Koordinációs Bizott­ság,¹⁹ mely érthető módon nem választott, legitim testület volt, 1985 szeptemberében kiadott gazdasági programjában már egyértelműen a piacosítás mellett foglalt állást, s bár nem mondta ki, de a privatizációt támogatta. Egyetlen szó sem esett már az 1981-es programban rögzített elvekről, a munkásönkormányzatokról, mint az Önkormányzó Köztársa­ság alapjáról és a társadalmasított gazdasági tervezésről.²⁰

Hasonló változáson ment keresztül az emigráció egy része is. A Brüsszelben tevékenykedő Jerzy Milewski, aki korábban a munkás-önigaz­gatás szószólója volt, és az általa irányított Koordinációs Iroda²¹ fokoza­tosan közeledett Ronald Reagan és Margaret Thatcher antikommunista, neokonzervatív politikájához. Reagan tudatosan felhasználta őket és a Szolidaritást hidegháborús céljaira. A brüsszeli központ idővel átvette az emigráció irányítását a párizsi bizottságtól, mely a legnagyobb francia szakszervezetek és a IV. Internacionálé erkölcsi és anyagi támogatását is élvezte. A párizsiak baloldali internacionalista irányvonala ugyanis nem felelt meg az amerikai vezetés kívánalmainak.²²

Az ellenzék 1987 áprilisában kiadott nyilatkozatában mélyreható gazdasági reformokat, a tulajdonformák egyenrangúságát, a piaci mechanizmusokhoz való visszatérést és a gazdasági élet határozott demokratizálását követelte. Ezzel együtt kiállt még a munkás-önkor­mányzatok mellett, amelyeknek jelentős szerepet tulajdonítottak az állami vagyon társadalmasításában. A program minden ellentmondá­sossága ellenére világos volt, hogy már nem a politikai demokrácia és nem is az autentikus területi és munkásönkormányzatok létrehozása a cél, amint az 1980-1981-ben volt, hanem a piacgazdaság irányába való elmozdulás. Az ellenzéki vezetők visszatértek ahhoz a korábbi tézishez, miszerint a gazdaság demokratizálása majd kikényszeríti a politikai változásokat.²³

Jacek Kuroń még a koalíciós kormányzás lehetőségét is felvetette 1988 tavaszán, anélkül, hogy azt előtte radikális feltételekhez kötötte volna. Bronisław Geremek, a Konfrontacja című lap szerkesztője pedig inkább a már 1981-ben is felmerült Nemzetgazdaság Társadalmi Taná­csának megalakítását javasolta, mely kormányzaton kívüli szervként kontrollálná a gazdasági reformokat. Aleksander Hall pedig – az ellenzéki tevékenység céljaként – a „normális, demokratikus állam" létrehozására tett javaslatot. Az ellenzéki elképzelések abban a pontban találkoztak, hogy lemondtak a párttal szembeni frontális támadásról, s érdekeltté akarták tenni a párt egy részét abban, hogy a változások élére álljon. A továbbiakban nem megdönteni akarták a LEMP uralmát, hanem evolú­cióra kényszeríteni.²⁴ Ezzel visszájára fordították Adam Michnik 1976-os evolucionista elméletét: 1987-1988-ban már nem a tömegekre, hanem a párt reformszárnyára támaszkodva szándékoztak a vezetést változá­sokra késztetni. Ebben a fordulatban éppen Michnik és Kuroń játszotta a vezető szerepet.

A tömegek kizárása a változásokból és a szabad piac bevezetésének követelése logikusan vezetett a privatizációhoz, bár érthető okokból erről kezdetben még nem beszéltek. A szabad piac bevezetése ekkor még csupán a „tulajdonformák egyenrangúsága" és a „társadalmasítás" jelszavaival együtt jelent meg. 1988-ra azonban egyre hangosabb lett az ellenzékiek liberális szárnya (Piotr Wierzbicki, Mirosław Dzielski, Aleksander Hall, Tomasz Gruszecki és Donald Tusk), amely egyértelmű­en kiállt a magántulajdon és a szabadpiaci kapitalizmus mellett.

A szociológiai felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy értékorien­tációja szerint a társadalom is két csoportra oszlott: (1) individualista-piacorientált és (2) egalitárius-szabályozásorientált. Csakhogy a ma­gántulajdonnal és a privatizációval kapcsolatos attitűdök meglehetősen ambivalensek voltak a lengyel társadalmon belül. Az 1988-1992 közötti periódusban a lengyel társadalom több mint fele volt azon a véleményen, hogy a jövedelmek differenciálódását csökkenteni kell. 1990-ben a tár­sadalom 66%-a, 1992-ben már 74%-a mutatkozott az állami árszabá­lyozás hívének. Mindemellett magas volt a gazdasági verseny híveinek aránya is: 1988-ban 80%, 1992-ben 78%. Ezzel szemben, 1988-ban mégis a lakosság 60%-a, 1992-ben pedig már 77%-a helyeselte a teljes foglalkoztatottság politikáját.²⁵ Ezek az ellentmondásos adatok egyrészt arra világítanak rá, hogy a lengyel társadalom – csakúgy, mint a többi kelet-európai – nem volt tisztában azzal, hogy a szabadpiaci kapitalizmus bevezetése milyen következményekkel fog járni. Másrészt pedig az ada­tokból kitűnik a lengyel társadalom egalitárius hagyományainak hatása, mely egyaránt gyökerezett mind a katolikus egyház tanításaiban, mind a baloldali értelmiség által képviselt önszerveződésre épülő társada­lomképben. Harmadrészt pedig megfigyelhető, hogy az államszocialista rendszer jóléti funkcióit megtartották volna, míg a rosszul működő cent­ralizált gazdasági rendszert felváltották volna mással.

A tárgyalások megkezdése

Az IMF-tagsággal²⁶ összefüggésben a lengyel hatalom 1986. szeptember 11-én amnesztiát hirdetett a hadiállapot után még börtönben ülő politikai foglyok számára. Nem sokkal később Lech Walesa vezetésével létrejött a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsa. Wałęsa, tíz ellenzéki értelmiségivel közösen, levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy oldja fel az összes gazdasági szankciót Lengyelországgal szemben. E lépés komoly gesztus volt a hatalom felé. Ekkor a párt újra – immár harmadik alkalommal – meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba, mutatva demokratizációs szándékának komolyságát, s bízva némi nemzeti legitimációszerzésben is. Az 1987 nyarán megtartott pápai miséken ismét több millióan vettek részt, a tömegben gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei. Ok­tóberben létrejött a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottsága, mely egyre erőteljesebben követelte a szervezet legalizálását és a gazdasági reformokat. 1987. november 29-én bátor lépésre szánta el magát a párt: népszavazást írt ki a gazdasági reformok folytatásáról. A kísérlet látvá­nyosan megbukott: a társadalom jelezte, csak olyan reformot fogad el, amelyben ő is részt vesz.

1988 áprilisában az újabb (januári) áremelésekre adott válaszként sztrájkhullám kezdődött, amelyet a hatalom a rendőrség segítségével szétvert. Augusztus derekán azonban elindult a láncreakció, egymás után sorra tették le a munkát a bányászoktól a hajógyáriakig. A párt­vezetés belátta, hogy két lehetősége van: a tárgyalások megkezdése, vagy a rendkívüli állapot kihirdetése. Jaruzelski június 13-án, a Központi Bizottság VII. plénumán használta először a „Kerekasztal" kifejezést, amelyen a problémák rendezésének színterét értette. Az állandó sztráj­kok miatt azonban az Országos Védelmi Bizottság 1988. augusztus 20-i ülésén, melyen a Politikai Bizottság (PB) több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mozgósításáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről.

Ugyanezen a PB-ülésen döntöttek arról, hogy a belügyminiszter, Czesław Kiszczak titkos tárgyalást kezdeményez Lech Wałęsával, melynek célja a kerekasztal-tárgyalások feltételeinek megteremtése volt. Nem gördített akadályt az ellenzékkel való tárgyalások elé a Szovjetunió sem. Gorbacsov július 14-én Varsóban tárgyalt Jaruzelskivel. A lengyel párt vezetője kifejtette, hogy a gazdasági nehézségek miatt szükséges a demokratizálás, ám megígérte, hogy nem fogják a Szolidaritást legalizál­ni, és nem engedélyezik a pártalapítást sem. Nem zárta ki ugyanakkor, hogy különböző társadalmi csoportokból akár ellenzéki szemléletű kép­viselőket is bevonjanak a Szejmbe. Gorbacsov nem emelt kifogást, sőt történelmi jelentőségűnek nevezte a lengyel és a szovjet folyamatokat. A szovjet politikai vezetés éppen úgy nem számolt a hatalom elveszté­sével, mint a lengyel.

A kormány és az ellenzék között az első találkozó 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában épült belügyi villában jött létre. A megbeszélések hamarosan rendszeressé váltak Kiszczak és Wałęsa között, gyakran a katolikus egyház közvetítése révén.

Sokak számára azonban nem volt magától értetődő a tárgyalások megkezdése, ezt a legtisztábban Mieczysław Rakowski fogalmazta meg a PB szeptember 1-jén tartott ülésén:

„Számolni kell azzal, hogy a Walesa-ügy komolyan jelen van a pár­ton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát jártok? Miért vezettétek be a hadiállapotot, és miért nem tudtatok akkor megegyezni? Az az érv, hogy a mostani ajánlat az 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami később történt."²⁷

A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről). Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek (OPZZ) vezetője, Alfred Miodowicz, nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ám ez hatalmas hibának bi­zonyult a párt részéről, Walesa a felmérések szerint „kiütötte" ellenfelét. Ennél is fontosabb volt, hogy a vita mintegy legitimálta a Szolidaritást. Walesa tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált. 1988. december 18-án a Walesa körül csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.²⁸ Fontos megjegyezni, hogy ez nem az 1981 őszén meg­tartott első és eddig az időpontig az utolsó Szolidaritás-kongresszuson megválasztott vezető grémium újjáalakulását jelentette. Nem volt tehát választások által szerzett legitimitása, ám Walesa tekintélye és népsze­rűsége elegendő volt ahhoz, hogy a Szolidaritás nevében tárgyalásokat kezdjenek a párttal. Számos korábbi Szolidaritás-vezető, mint Andrzej Gwiazda, Anna Walentynowicz, Marian Jurczyk, akik már korábban is élesen bírálták a mozgalom vezetőjét, kimaradtak a Bizottságból, s követelték az 1981-es vezető testület összehívását.

Az 1989 januári KB-plénumon Jaruzelski és Kiszczak elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében megkezdődtek a ke­rekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, amely a három fő társadalmi erő: a kormánykoalíció, a Szolidaritás és a katolikus egyház képviselői között folyt. Három fő munkacsoportban döntöttek a legfontosabb kérdésekről. Ilyen volt a gazdaság- és társada­lompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus ügye.

A kerekasztal-tárgyalások két hónapig tartottak. Ez idő alatt számos problémát kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran alakult ki patthelyzet. Ilyenkor a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Walesa külön egyeztetett. Végül megállapodtak a rendszer politikai átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, amely azonban korántsem volt demokratikus: a Szejm mandátumainak 65%-át biztosították a LEMP-nek és csatlós szervezeteinek, s csupán az összes mandátum 35%-át külö­nítették el elosztásra a szabad választások eredményének megfelelően. A Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak ki. Létrehozták az államfői tisztséget, s az elnököt a két ház közös ülésén kellett meg­választani. így optimális esetben a pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is. A létrehozandó Felső­ház (Szenátus) azonban nem a munkások és egyéb civil szervezetek érdekképviseleti, vagyis a „társadalmi ellenőrzést" szolgáló intézménye lett, ahogy a Szolidaritásban korábban követelték („Önkormányzatok Kamarája"), hanem a két világháború között fennálló rendszerrel való kontinuitás jelképe. így nem jöhetett létre az a neokorporatív rendszer sem, amelyet a Szolidaritás önigazgató szárnya elképzelt. Az új rendszer a saját gyökereit nem a Szolidaritásban kereste, hanem az 1939 előtti berendezkedésben. Ennek szimbolikus aktusa volt, mikor 1990. decem­ber 22-én Ryszard Kaczorowski²⁹ ünnepélyes keretek között átadta a „hatalmat" Lech Wałęsának.

A tulajdon-átalakítás és az önigazgatás bukása

Az mindenki számára világos volt, hogy az állami tulajdon feletti rendel­kezés és a termelés ellenőrzése egyben hatalmi kérdés is. Mieczysław Rakowski 1981 augusztusában így fogalmazott a Szolidaritás képvise­lőivel folytatott tárgyaláson: „aki az élelem termelését ellenőrzi, gyakor­latilag az rendelkezik a hatalommal, mert az élelem kérdése politikai kérdés".³⁰

Az állami tulajdon átalakítása (az „államtalanítás") kétféle módon mehetett végbe: privatizáció, vagyis magánosítás, illetve az állami tu­lajdon közösségi tulajdonná alakítása, azaz társadalmasítása útján. Ez utóbbi felelt volna meg leginkább a lengyel értelmiség által kidolgozott koncepcióknak és az 1981-es Szolidaritás-programnak. Ugyanakkor élesen szemben állt az uralkodó „marxista-leninista ideológiával", a „párt vezető szerepével" és a politikai-gazdasági élet vertikális tagozó­dásával. Az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakításával a párt és a körülötte kialakult nómenklatúra elveszítette volna minden befolyását és privilégiumait.

Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés: létrejöhetett volna-e a sza­badpiaci rendszer akkor is, ha nem a magánosítás, hanem a közösségi tulajdon alternatívája győzedelmeskedik? Miért nem valósulhatott meg a közösségi tulajdonná alakítás?

A kerekasztal-tárgyalásokon a legtöbb vita éppen a gazdasági munka­csoportban volt. Ez abból adódott, hogy sem az ellenzék, sem a kormány­koalíció képviselői között nem volt még elvi egyetértés sem, hogy milyen rendszert hozzanak létre a régi helyett. Az ellenzék részéről Ryszard Bugaj és Witold Trzeciakowski inkább szociáldemokrata, míg Janusz Beksiak liberális álláspontot képviselt. A kormányoldalról Władyslaw Baka (a Nemzeti Bank elnöke, majd PB-tag) és Ireneusz Sekula³¹ pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy egységesen képviselhettek volna valamilyen kidolgozott pártprogramot, ráadásul a kormány tevékenysége élesen eltért az általuk előterjesztett javaslatoktól.³²

A Központi Bizottság még 1988. szeptember 16-án elfogadta a „Nem­zetgazdaság konszolidációja tervének elveiről" szóló dokumentumot, mely tartalmazta a tulajdonformák egyenjogúsítását és előrevetítette a bankprivatizációt. Ennek megfelelően a Rakowski-kormány, függetlenítve magát a Politikai Bizottságtól és a Kerekasztaltól (és a társadalomtól), számos törvényt fogadtatott el a Szejmben, s ezzel megkezdődött a pi­acgazdaságra való áttérés, valamint a párt-nómenklatúra kiváltságainak átmentése.

Természetesen már korábban, 1987-1988 táján mind Magyarorszá­gon, mind Lengyelországban, a vezetés reformelképzeléseiben – az adósságválság hatására és a vállalatok beruházáshiányának ellensúlyo­zására – egyre nagyobb szerepet kapott a tulajdoni átalakítás és a kisvál­lalkozások nyíltabb támogatása. Lengyelországban az 1988. december

23-i törvény a gazdasági tevékenységről³³ gyakorlatilag „emancipálta" a magántulajdont. Leegyszerűsítette a hatósági ügyintézést, és megszün­tette a magánvállalkozások felső foglalkoztatási határát.³⁴ Ugyanakkor a külföldi befektetésekről szóló törvény³⁵ törölte a külföldi partner részará­nyára vonatkozó előírást, sőt, a külföldi részesedésre minimumot írtak elő (20% és 5.000 dollár). A külföldiek hároméves adómentességet kaptak, amit adott esetben további három évvel meg lehetett hosszabbítani. A külkereskedelmet pedig engedélyezték a magánvállalkozók számára is. Ezen felül az adósságcsökkentés exportarányára jutó hányadát a külföldi beruházó repatriálhatta.

A január 31-én elfogadott banktörvények³⁶ szintén a privatizáció előké­szítését szolgálták. A Nemzeti Bank helyébe kilenc körzeti bankot hoztak létre, és engedélyezték magánbankok alapítását. A február 24-én életbe­lépett, „a nemzetgazdaság konszolidációjának néhány feltételéről szóló törvény"³⁷ lehetővé tette az állami vagyon magánosítását, illetve március 15-én legalizálták a valutakereskedelmet is. Mindezen előkészítés után egy 1989 tavaszán elfogadott kormányrendelet megteremtette az ún. „spontán privatizáció" vagy „nómenklatúra-privatizáció" alapjait. Lehetővé vált a vállalatok számára, hogy saját részlegeiket „társasági" formában működtessék tovább. Ennek következtében a vállalatok menedzsmentjei „kisajátították" az állami tulajdonban lévő gyárakat, amelyek felett már korábban is rendelkeztek. ők voltak abban a helyzetben, hogy tulajdon­ra tegyenek szert. Ez az ún. „vállalati kezdeményezésű" privatizációs gyakorlat jelentős méreteket öltött nem csak Lengyelországban, hanem Csehszlovákiában és Magyarországon is.³⁸

Emellett természetesen jelen voltak azok az elképzelések is, melyek a „dolgozói részvénytulajdont" állították a középpontba. A reformköz­gazdászok többsége azonban ellenezte az efféle megoldásokat, hiszen a munkástanácsok a központi hatalom ellensúlyaiként jelentek meg. A Rakowski-kormány is szilárdan a liberalizmus talaján állt, s bizalmatla­nul tekintett a munkásokra. Ennek a harcnak lett az eredménye, hogy a privatizációs alaptörvényt csak a Mazowiecki-kormány beiktatása után 10 hónappal sikerült elfogadni.³⁹

A privatizációs ideológia robbanásszerű előtérbe kerülésének okai a következők voltak: egyfelől az adósságteher privatizálással történő enyhí­tése, oly módon, hogy a hitelező bank tulajdonrészt kapott az adósságok elengedése fejében az eladósodott vállalatban (adósságcsere). Másfelől, miután megszűnt az állami szektor sérthetetlenségének tabuja, óriási lehetőség nyílt a magánosítás előtt.⁴⁰ Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a reformközgazdászok a gazdasági liberalizációt a stabilizáció előfeltételeként értelmezték.

Ennek megfelelően cselekedett a Rakowski-kormány is. Mielőtt lemondott volna, 1989 júliusában elfogadta az 1990-1992-re szóló új gazdasági program elveit, melyeket az IMF szakértőivel közösen dol­goztak ki a piacosítás, az államháztartási egyensúlyteremtés, a kemény pénz- és hitelpolitika és az állami tulajdon átalakítása, újrastrukturálása érdekében.⁴¹ Augusztus 1-jén a kormány bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett (251,1%). A választási eredmények­nek megfelelő kormány csak 1989. augusztus 25-én alakulhatott meg Tadeusz Mazowiecki vezetésével.

Az új kabinet azonnal leállította a „nómenklatúra-privatizációt", és bizalmatlanul fogadta a külföldi tőkét. Ezzel gyakorlatilag az egész államtalanítási folyamat lelassult. Megpróbálták felülvizsgálni az addigi privatizációkat, ám a krónikus pénzhiány miatt, ahogy a kormánylap (Gazeta Wyborcza) „Pénzt vagy életet" című cikke (1990. május 29.) is jelezte, a mérleg nyelve inkább a privatizáció folytatása felé billent.⁴²

A privatizációval szorosan összekapcsolódó törvénycsomagot, a Leszek Balcerowicz gazdasági miniszter vezetésével kidolgozott ún. „sokkterápiát" (Balcerowicz-terv) október 9-én fogadta el a kormány és december 30-án került a Szejm elé. A terv a kerekasztal-tárgyalásokon nem tárgyalt, és ott ezért el sem fogadott pontjai a liberális piacgazdaság azonnali, radikális bevezetését tartalmazták. Szó sem esett a szakszer­vezetekről, a munkásokról, az önkormányzásról és a társadalmasításról. Kidolgozói között olyan neoliberális közgazdászokat találunk, mint Jeffrey David Sachs, aki az IMF és a Világbank tanácsadójaként többek között Bolíviában, Oroszországban és Jugoszláviában is részt vett a gazdasági transzformációban⁴³ vagy Stanisław Gomułka közgazdász (a hatvanas években Kuroń és Modzelewski köréhez tartozott), aki a nyolcvanas években az IMF, az OECD és az Európai Bizottság konzultánsaként dolgozott. Az utolsó pártállami kormány által elkezdett és a Szolidari­tás-kormány által befejezett neoliberális fordulat természetesen nem a véletlen műve volt. A kelet-európai rendszerváltások egyik kikényszerítő ereje éppen a világban lezajlott gazdasági modellváltásban fedezhető fel. A belső társadalmi erők, mint a Szolidaritás tömegmozgalma, gyengíthették ugyan a fennálló rendszert, de a változás irányát megszabni már nem tudták. A hatalmon lévők és az őket követő „rendszerváltók" elfogadták a nemzetközi pénzügyi szervezetek által kínál receptet. Nemcsak Sachs nevét kell itt megemlíteni, hanem az ún. washingtoni konszenzus kidol­gozóját, John Williamsonét is. Az 1989-ben általa kidolgozott tízpontos javaslat⁴⁴ vált a neoliberális gazdaság-átalakítások dogmájává, melyet az IMF és a Világbank a világ minden országának „előírt". A „konszenzus" fő pontjai az állami vállalatok, a kereskedelem és a pénzpiacok privati­zációját, a piacok deregulációját, a jövedelemszerkezet átalakítását, az adók csökkentését, az adóalap szélesítését, az egységes valutaárfolyam fenntartását és a külföldi befektetések előtti akadályok megszüntetését tartalmazták, vagyis a gazdasági szerkezetváltás olyan irányát, amely az önigazgató koncepcióval teljes mértékben szemben állt.

A „konzenzus" alapján kidolgozott Balcerowicz-terv⁴⁵ hivatalos indok­lása szerint „a lengyel gazdaság alapvető rendszerváltást követel." A változás célja egy olyan „piaci rendszer felépítése, amely a magasan fejlett országokéhoz közelít. Amelynek gyorsan, radikális lépések se­gítségével kell megvalósulnia, hogy amennyire csak lehet, csökkentse a társadalomra háruló terheket az átmeneti időszakban". A tervezők a reformok korábbi rossz tapasztalataira hivatkozva álltak ki a sokkterápia mellett, illetve azzal érveltek, hogy a gazdaság olyan rossz helyzetben van, hogy nincs idő a lassú átmenetre, azonnal kell cselekedni: „a gaz­daság a mélyülő egyensúlytalanság, az állam finanszírozásának teljes összeomlása állapotában van. Évek óta növekszik az ökológiai katasztró­fa, a lakáskrízis, a külföldi adósságteher és különösen a fiatal generáció megélhetési emigrációja." Mindez az utóbbi hónapokban tapasztalható újabb válságjelekkel együtt, mint a gyors áremelkedés, a hiperinfláció, az államháztartás növekvő deficitje, valamint a termelés visszaesése, gyors lépéseket követelt. Balcerowicz fő célja az infláció megállítása és a piaci egyensúly helyreállítása mellett a gazdasági rendszer alapvető megváltoztatása volt, annak érdekében, hogy a külföldi gazdasági segít­ség megérkezzen Lengyelországba. Az antiinflációs politika keretében először a „monopolista struktúrák" megszüntetését, az energiaigényes nehézipar felszámolását, a központi beruházások és az állami vállala­tok finanszírozásának leállítását, illetve a fizetések visszafogását tűzte ki célul. Az exportra termelő cégeket illető adókedvezmények radikális szűkítését, a vállalatok saját beruházásai és a kőszénbányászat állami dotációjának megszüntetését, valamint az állam biztonságára fordított összegek csökkentését ígérte.

Az állami kiadások ilyen radikális csökkentése azonnal óriási munka­nélküliséget generált. Illuzórikus volt az a kitűzött cél is, hogy Lengyel­ország ily módon gyorsan elérheti a fejlett kapitalista országok szintjét. Pedig ennek érdekében a program teljes rendszerváltást követelt: gyors áttérés a piacgazdaságra, a monopóliumok azonnali megszüntetése, a lengyel gazdaság világpiaci integrációja, az állam finanszírozásának tel­jes átalakítása, a teljes adórendszer átalakítása, a tőkepiac megindítása és a munkaerőpiac létrehozása. Végül tíz törvénybe foglalva a Szejm elfogadta a sokkterápiát.⁴⁶

Ennek megfelelően 1990. július 13-án a Szejm végül megszavazta a privatizációs törvényt,⁴⁷ amely jelentősen leszűkítette a nómenklatúra-privatizáció lehetőségét, és helyette a felülről irányított „aktív privatizá­ciót" preferálta. A törvény elfogadásának azonban több fontos oka is volt. Egyfelől a Világbank ettől tette függővé a 300 millió dolláros hitel folyósítását⁴⁸ (korábban, 1989. július 10-11-én George Bush amerikai elnök Varsóban világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik). Másfelől a hatalmon lévő Szolidaritás belső törésvonalai is megváltoztak. A megerősödött jobboldal Wałęsa mögé sorakozott fel, míg a baloldaliak a piacpárti liberálisokkal Mazowiecki mellé álltak. A miniszterelnök a piacpárti logikát követte, s így jelentős támogatással maga mögött sikerült elfogadtatnia a törvényt. Harmadrészt az állam elsősorban így tudott jelentősebb bevételre szert tenni, ami különösen fontos volt, hiszen a Rakowski-kormány 5 billió zlotys költségvetési hiányt hagyott utódaira.

Lengyelországban a kezdeti időszakban a privatizáció háromfélekép­pen történhetett. Az ún. „kis privatizáció" főleg a kisebb kereskedelmi és szolgáltatóipari egységeket érintette. A kormányzat célja ezzel egyértel­műen az volt, hogy enyhítsenek a lakosságot sújtó ellátási hiányon. A „kis privatizáció" eredményeképpen 1990 júliusáig az állami boltok 8%-át privatizálták, a kiskereskedelem egynegyede került magánkézbe. A másik forma az ún. „tőkés privatizáció" volt. Ez a folyamat két lépcsőből állt. Először a privatizálandó vállalatot át kellett alakítani az államkincstár egy­személyes tulajdonává, majd két éven belül el kellett adni. A privatizációt lebonyolító szerv a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériuma⁴⁹ lett, melyet széles jogkörrel ruháztak fel. Végül meg kell említeni az államtalanítás harmadik lehetőségét, a „likvidációs privatizációt". Erre a privatizációs törvény 37 cikkelye adott lehetőséget, és a leggyakrabban éltek is vele a vállalatvezetők. A módszer lényege, hogy a csődeljárás után a cég egészét vagy egyes részeit magántulajdonba lehetett adni.

A magántulajdonon alapuló kapitalizmust mégis az új cégek létre­hozásának engedélyezése lendítette előre. 1993-ban már az újonnan létrehozott privátszektor a GDP több mint 50%-át tette ki.

A törvény szerint a privatizálandó vállalat dolgozói csupán a részvé­nyek húsz százalékát vehették meg kedvezménnyel (a hazai vásárlóknak kínált ár feléért), e felett pedig piaci feltételek alapján. A dolgozóknak nem volt több joguk a vállalathoz, mint bármelyik más állampolgárnak. Az első öt privatizált vállalatnál ennek megfelelően (de inkább a 20 százaléknál kisebb mértékben) különítettek el részvényeket a dolgozók számára.⁵⁰ A jogszabály még két fontos korlátozást tartalmazott: tíz százalékban maximálta a külföldieknek eladható hányadot, s ezzel védték az orszá­got elsősorban a német tőkétől, valamint megszüntette a „nómenkla­túra-privatizáció" lehetőségét. A törvény magába foglalta az ún. „népi részvényes eszmét" is, amely minden állampolgárt kárpótolt az állami vagyonból „ingyen részvényekkel". A Szejm ún. „privatizációs jegyeket" bocsáthatott ki, amelyeket ingyen és egyenlő arányban osztottak szét az állampolgárok között. E jegyeket az állami vállalatok privatizálásakor az állampolgárok tulajdonrészekre, illetve a beruházási alapokban rész­tulajdonra válthatták.⁵¹ A privatizációs jegyek kiosztása azonban nem a munkás-önigazgatás irányába mutatott, hiszen nem csak az adott vállalat munkásai kaphattak belőle, hanem mindenki. E gondolat a gyakorlatban leginkább Csehszlovákiában érvényesült.

Az első három évben minden negyedik, állami tulajdonban lévő válla­latot privatizációra bocsátottak, de csupán minden tizedikben került sor tulajdonváltásra. 1990-ben 8.441 állami vállalat létezett. 1993 szeptemberéig⁵² 2.334 állami vállalatnál kezdeményeztek privatizációt: 510-et „tőkés privatizáció", 995-öt likvidáció útján szándékoztak eladni, illetve 829 vállalatot jelöltek ki arra, hogy „dolgozói tulajdonú vállalatokká" váljanak. Végül összesen 914 vállalat került új tulajdonosokhoz.⁵³ Ezzel szemben, a privatizációs törvény elfogadásáig lezajlott „nómenklatúra- (spontán) privatizáció" során, 1.593 cég került a párt- és államapparátushoz kötődő személyek tulajdonába. E vállalkozások száma még nagyobb is lehetett, ha a nómenklatúra családtagjainak cégeit is ideszámítjuk.⁵⁴ Tehát egy év alatt közel kétszer annyi cég került magántulajdonba a privatizációs törvény elfogadása előtt, mint utána.

Végeredményben ez a törvény lehetetlenné tette a kollektív tulajdon széleskörű elterjedését Lengyelországban. Korlátozásaival gyakorlatilag megtiltotta, hogy az állami tulajdonú vállalatok teljes egészében vagy leg­alább többségi tulajdonban a dolgozók birtokába kerüljenek. A kormányra került Szolidaritás teljesen más úton járt, mint amit 1980-1981-ben hirdetett. A privatizációs törvény után két héttel életbe lépett az új szak­szervezeti törvény,⁵⁵ de nem nyúltak a LEMP által 1981 szeptemberében megalkotott „állami vállalatok kollektíváinak önkormányzatáról"⁵⁶ szóló, s akkor sokat bírált törvényhez. Ez a jogszabály ugyan lehetőséget adott a munkásoknak arra, hogy munkástanácsokon keresztül befolyással le­gyenek a vállalat éves tervére, a beruházások irányára, az állóeszközök eladására, de nem adott jogot a termelés megszervezésére és irányítá­sára. A hatalomra jutott Szolidaritás azonban „megfeledkezett" e törvény módosításáról. Érdemes megjegyezni, hogy a LEMP korábban azért ellenezte a „vállalat társadalmasítását" , mert olyan „csoporttulajdonként" értelmezte, amely a kapitalizmus visszaállításához vezet. Ezáltal elve­szítette volna ellenőrzését a termelés felett, megszűnt volna a vezetés és az egész párt-nómenklatúra minden kiváltsága és privilégiuma.⁵⁷ Az új vezetés, a kormánypozícióban lévő Szolidaritás viszont éppen azért ellenezte a „csoporttulajdont", mert az a liberalizációt és a kapitalista kibontakozást gátolta volna meg.

Mindennek ellenére azt sem szabad elfelejteni, hogy Lengyelország­ban a kezdeti magánosítási hullám lecsengése után, a rendkívül gyakori kormány-válságok és kormány-váltások miatt, nem indult meg újra az állami tulajdon olyan mértékű széthordása, mint például Magyarországon. 1998-ban még az 500 legnagyobb lengyelországi vállalat első három helyezettje állami tulajdonban volt⁵⁸ , s ezen csak a kommunikációs ipar privatizálása változtatott, amikor a Telekomunikacja Polska részvény­társaságot, előbb magánkézbe (2000), majd egy évvel később külföldi tulajdonba adták. Jelenleg az ötven legnagyobb cég mintegy negyven százaléka még mindig állami többségi tulajdonban áll. Sőt a lengyelor­szági vállalatok az egész kelet-európai régióban is jelentősek. A térség (beleértve a Balkánt és a Szovjetunió európai utódállamait – Oroszorszá­got nem) legnagyobb száz vállalatának több mint egyharmada lengyel, annak is nagyjából 40 százaléka még többségi állami tulajdonossal ren-delkezik.⁵⁹ Természetesen a legnagyobb exportbevételt realizáló cégeket Lengyelországban is a külföldi gyáróriások leányvállalatai adják, mint a Fiat, a Wolkswagen vagy a Philips. A ragsor első tíz cége közé csupán a sziléziai kokszbányázat üzemei tudnak beférkőzni.⁶⁰

***

A sokkterápia és a privatizáció eredményeképpen a munkanélküliség 1993 végére 16% fölé kúszott (2004-ben már 20% fölött volt),⁶¹ az infláció 1990-ben 585,8%-ra ugrott.⁶² A kormánypolitika negatív társadalmi hatá­sai csalódást okoztak a Szolidaritást támogató tömegek számára. Ennek leképeződését figyelhetjük meg az 1990 végén tartott első elnökválasztás alacsony részvételi arányaiban (60,6% és 53,4%), és abban, hogy a Szolidaritás megkérdőjelezhetetlen vezetőjét – komoly kihívó nélkül – a szavazók csupán 39,96%-a támogatta az első fordulóban. Még inkább jelzésértékűek a társadalom kiábrándultságára nézve az első teljesen szabad választások (1991 október) adatai. A rendkívül alacsony részvétel mellett (43,20%) az első miniszterelnök pártja⁶³ a mandátumok 13,5%-át tudta megszerezni, és mindössze két mandátummal kapott többet, mint az utódpárt⁶⁴ . Két évvel később pedig, az előrehozott választásokon a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) fölényes győzelmet aratott (a mandátumok 37,2%-át szerezte meg).

Konklúzió

Az önigazgató koncepció alternatívája tehát elbukott, és a piaci logikán, a magántulajdonon alapuló kapitalizmus valósult meg. Konklúzióként talán nem felesleges összefoglalni a bukás okait.

A Szolidaritás mozgalom tízmilliós tagságával óriási, horizontális el­veken alapuló, demokratikus társadalmi erő volt, melynek reális esélye lehetett volna a gazdaság és a politika irányításának átvételére. A moz­galom azonban – belső megosztottsága miatt – nem tudott kidolgozni a gazdasági realitásokkal számoló, konzekvens gazdasági programot. A hadiállapot bevezetése pedig nem csak a további útkeresést gátolta meg, hanem megfosztotta a reménytől az embereket, hogy maguk alakíthatják a sorsukat. Felszámolta a kiépített közvetlen demokratikus társadalmi struktúrákat az üzemekben és azokon kívül, s szétzúzta a társadalmi aktivitás hatalmas erejét, amely 1980-81-ben oly jelentős volt.⁶⁵ Feltételezhetjük, hogy ha létezett volna 1989-ben a hét évvel korábbi Szolidaritás tömegmozgalmi ereje, akkor a Leszek Balcerowicz által bevezetett sokkterápia-programot nem fogadta volna ilyen passzívan a lengyel társadalom.

Másrészt, 1981 után minden reform, azaz decentralizáció, demokratizáció a hadiállapot valóságával állt szemben, ezért eleve kivitelezhetet­len volt, így a hatalomnak a legitimációs válságból sem sikerült kitörnie. Ezzel szemben állt a nyugati világ, ahol a liberális gazdasági fordulatnak köszönhetően (a szociális kiadások csökkentése, a privatizáció felgyorsí­tása, új piacok keresése, tőkekihelyezés), egy új globális világgazdasági folyamat indult el. A Kelet-Nyugat közötti kapcsolatrendszer egyre szoro­sabbá vált. A keleti blokkban elmélyült gazdasági válság felszámolására reális perspektívaként mutatkozott a nyugat-európai kapitalizmus. Az ott tapasztalható életszínvonal a lakosság jelentős részét is vonzotta. A rendszerváltás világgazdasági környezete tehát nem kedvezett a mun­kás-önigazgatás alternatívájának.

Lengyelország rendkívül rossz gazdasági helyzete, valamint a nemzet­közi tőkétől való erős függése miatt, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyomására a Rakowski-kormány már a kerekasztal-tárgyalások alatt megindította a gazdasági liberalizációt, megkezdődött a privatizáció a munkások kártalanítása nélkül. Ráadásul számos ellenzéki vezető utó­piának tartotta a munkás-önigazgatás perspektíváját, azzal indokolva, hogy nincs sikeres történelmi példa annak megvalósíthatóságára.

A Balcerowicz-féle sokkterápia, amely az IMF tanácsait szolgaian elfogadta, az utolsó csapást jelentette az önigazgató alternatívára. A piacgazdaság, a privatizáció és a munkástömegek munkanélkülivé válása lehetetlenné tette, hogy a társadalmi ellenőrzés megvalósuljon Lengyelországban. A lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg beleszólni az átalakítás fő kérdéseibe. A kelet-európai rendszerváltozásokat nem a társadalom tömegei, hanem nemzetközi pénzügyi világszervezetek, a „kommunista" pártok reform-elitje és az ellenzék egy szűk csoportjának támogatásával hajtották végre.

Végül a KGST feloszlatásával, a régi piacok elvesztésével és az ezzel járó külkereskedelmi átrendeződéssel, továbbá a privatizáció megkez­désével és számos gyár bezárásával munkások milliói váltak munkanél­külivé. A világgazdaságba való félperifériás integrálódás felmorzsolta a „szocialista" állam által védett „munkásosztályt", így az képtelenné vált arra, hogy részt vegyen az állami tulajdon lebontásában.

Összességében az 1988-89-re kialakult történelmi feltételek és az élvonalban lévő politikai szereplők akarata nem kedvezett a „harmadik út" megvalósításának. A „történelmi erők" a magántulajdonon alapuló kapitalizmus irányába mozdították Lengyelországot is, annak ellenére, hogy itt mutatkozott meg legerősebben a közösségi tulajdonra és az önigazgatásra épülő gazdasági rendszer alternatívája.⁶⁶

Jegyzetek

1 A munkás-önigazgatás megteremtésének kérdése szinte minden kelet-európai országban felvetődött különböző történelmi periódusokban, többek között 1917 után Oroszországban, 1944-1947 között, illetve 1956-ban Lengyelországban és Magyarországon, valamint 1948 után Jugoszláviában. A huszadik század nyolc­vanas éveinek második felében, amikor felmerült az állami tulajdon lebontásának problémája, a baloldali értelmiségiek és a munkások előtt újra reálisnak tűnt a munkástulajdon és a munkás-önigazgatás megvalósításának alternatívája a ma­gántulajdonra épülő kapitalizmussal szemben. Lásd: Önkormányzás vagy az elitek uralma. Szerk.: Krausz Tamás, Márkus Péter. Liberter Kiadó, Budapest, 1995. Jakubowicz, Szymon: Bitwa o samorząd 1980-1981. Londyn, Aneks, 1988.

2 List otwarty Jacka Kuronia i Karola Modzelewskiego do członków Podstawowej Organizacji Partyjnej Polskiej Zjednoczonej Partii Robotniczej i członków uczelnianiej organizacji Związku Młodzieży Socjalistycznej przy Uniwersytecie Warszawskim, przedstawiajqcy oparty o marksowskq teoriq spoleczehstwa krytyczny obraz systemu politycznego i społeczno-ekonomicznego Polski jako ustroju biurokracjipartyjnej. In: Hemmerling, Zygmunt – Nadolski, Marek: Opozycja wobec rządów komunistycznych w Polsce 1956-1976. Wybór dokumentów. Warszawa, Uniwersytet Warszawski, Instytut Nauk Politycznych, 1991. 157-245. E gondolatok forrása Michał Kalecki, Włodzimerz Brus és Oskar Lange munkáiban is megtalálható. Kalecki a harmincas években együtt dolgozott John Keynes-szel és jelentős hatással volt az angol közgazdász később nagy karriert befutott teóri­ájára. Brus és Lange munkái inkább a szocialista országok gazdasági reformjaira voltak hatással.

3 Lásd: Kołakowski, Leszek: Tezy o nadziei i beznadziejnosci. In: uő.: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. Kraków, Znak, 2006. 405-426.

4 Uo. 423.

5 Michnik, Adam: Új evolucionizmus. In: uő.: Gondban a bohóc. Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996. 19-33.

6 Egy belső közvélemény-kutatás szerint az 1000 főnél többet foglalkoztató üzemekben a megkérdezett dolgozók 95%-a támogatta az önkormányzati struk­túrák létrehozását, de az összes megkérdezettnek is a 65%-a. Lásd: Ash, Garton Timothy: A lengyel forradalom. Budapest, AB-Beszélő Kft. 1990. 208.

7 Az önigazgatás kialakulásának feltételeiről lásd: Marković, Goran: Social Preconditions od Self-management. In: Self-Organising Utopias. Eszmélet special issue, Budapest, (2008) 71-87.

8 Sieć Organizacji Zakładowych NSZZ „Solidarność".

9 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczym. In: Sprawy gospodarcze w dokumentach pierwszej Solidarności. Tom I. 16 sierpnia 1980-30 czerwca 1981. Szerk.: Luszniewicz, Jacek – Zawistowski, Andrzej. Warszawa, IPN, 2008. 331­333.

10 Tezy do ustawy o samorządzie pracowniczy, i. m. 2008. 331-333.

11 Ezen elképzelés mibenlétét Milewski közvetlenül a Szolidaritás kongresszusa előtt a Robotnik című illegális lapban fejtette ki. Lásd: Rok po sierpniu – co dalej? In: Robotnik, 78. sz. 1981. augusztus 27. 1-2.

12 Program NSZZ „Solidarnosc uchwalony przez l Krajowy Zjazd Delegatów. In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/program.pdf (2008-12-27)

13 Komitet Obrony Robotników (Workers' Defence Committee). 1976-ban jött létre a munkássztrájkok brutális leverése után. Elsődleges feladata a munkások és családtagjaik jogi, anyagi és erkölcsi támogatása volt. Később Kelet-Európa legjobban szervezett és legjelentősebb ellenzéki mozgalmává vált. Fontos sze­repe volt a Szolidaritás mozgalom létrehozásában. Lásd: Lipski, Jan Józef: KOR. Komitet Obrony Robotników. Komitet Samoobrony Społecznej. Warszawa, IPN, 2006.

14 Tygodnik Solidarność, 31. sz. 1981. október 30. 6-8.

15 Projekt zespołu Leszka Balcerowicza przy Instytucie Rozwoju Gospodarczego Szkoly Głównej Planowania i Statystyki. In: Grala T., Dariusz: Reformy gospodarcze w PRL (1982-1989). Próba uratowania socjalizmu. Warszawa, Trio, 2005. 331-334.

16 A két programot lásd: ANEKS do Uchwały Programowej l Krajowego Zjazdu Delegatów NSZZ„Solidarność" Materiały dyskusyjne do III części„Związek wobec kryzysu i reformy gospodarczej". In: http://www.solidarnosc.org.pl/archiwum/ikzd/dokumenty/program/aneks.pdf (2008-12-26).

17 Francia szociológusok a Szolidaritás mozgalom belső megosztottságát kivá­lóan feltárták és elemezték, lásd: Touraine, Alain – Strezelecki, Jan – Wieviorka, Miche l- Dubet, François: Solidarność. Analiza ruchu społecznego 1980-1981., Warszawa, 1989.

18 Skórzyński, Jan: Od Solidarności do wolności. Warszawa, Trio, 2005. 215­228.

19 1982. április 22-én jött létre (Tymczasowa Komisja Koordynacyjna).

20 Kowalewski, Zbigniew Marcin: Zachodnia solidarność z Solidarnością. Opowiem jak bylo. In: http://www.internacjonalista.pl/menu-kraj/5-dzial-historia-solidarnosci/68-zbigniew-marcin-kowalewski-zachodnia-solidarno-z-qsolidarnociq.html (2009-03-23).

21 1982. július 1-jén jött létre Brüsszelben (Biuro Koordynacyjne NSZZ Soli­darność).

22 Kowalewski, i. m.

23 Kuroń, Modzelewski, Kołakowski és Michnik is úgy látta korábban, hogy a politikai rendszer megváltoztatása nélkül nem lehet semmilyen gazdasági reformot megvalósítani. A hadiállapot után újra a gazdasági reformok kerültek előtérbe az ellenzék programjaiban. Ennek okai nyilván a hadiállapot bevezetésének tapasz­talataiban és a rendkívül rossz gazdasági helyzetben keresendők.

24 Skórzyński, i. m. 2005. 226-228.

25 A felméréseket lásd: Gorzelak, Grzegorz – Jalowiecki, Bohdan: Lengyelország fejlődése 2005-ig. In: Kelet-Közép-Európa: honnan – hová? Szerk.: Ehrlich Éva, Révész Gábor, Tamási Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 223.

26 Lengyelország 1986. június 12-én csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF).

27 Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok władzy 1988-1989. Szerk.: Perzkowski, Stanislaw. Londyn, Aneks, 1994. 39.

28 A Bizottság (Komitet Obywatelski) hivatalos lapjaként 1989. május 8-án megjelent a Gazeta Wyborcza Adam Michnik főszerkesztésében.

29 A második világháború utáni Londonban „működő" lengyel emigrációs kor­mány utolsó elnöke.

30 Holzer, Jerzy: „Solidarność" 1980-1981. Geneze i historia. Warszawa, Krąg, 1990. 260.

31 1983-1988 között a Társadalombiztosítás elnöke, 1988-ban szociálpolitikai és munkaügyi miniszter, majd a Rakowski-kormány Gazdasági Bizottságának elnöke, miniszterelnök-helyettes.

32 Friszke, Andrzej: Okrąłly Stół. Geneza i przebieg. In: Polska 1986-1989: koniec systemu. Materiały międzynarodowej konferencji. Tom 1 referaty. Red.: Machcewicz, Paweł, Warszawa, Trio-ISP PAN, 2002. 112.

33 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 324 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19880 410324&type=3&name=D9880324.pdf (2009-06-22).

34 Mizsei Kálmán: Lengyelország. In: Privatizáció Kelet-Európában. Szerk.: Mizsei Kálmán. Budapest, Atlantisz-Medvetánc, 1991. 40-41.

35 Dz.U. 1988 nr 41 poz. 325 Ustawa z dnia 23 grudnia 1988 r. o działalności gospodarczej z udzialem podmiotów zagranicznych. In: http://isip.sejm.gov.pl/ servlet/Search?todo=file&id=WDU19880410325&type=2&name=D19880325.pdf (2009-06-22).

36 Dz.U. 1989 nr 4 poz. 22 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. o Narodowym Banku Polskim. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU1989 0040022&type=1&name=D19890022L.pdf (2009-06-22).

Dz.U. 1989 nr 4 poz. 21 Ustawa z dnia 31 stycznia 1989 r. Prawo bankow. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890040021&type=1& name=D19890021L.pdf (2009-06-22).

37 Dz.U. 1989 nr 10 poz. 57 Ustawa z dnia 24 lutego 1989 r. o niektórych warunkach konsolidacji gospodarki narodowej oraz o zmianie niektórych ustaw. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19890100057&type= 1&name=D19890057L.pdf (2009-06-22).

38 Mizsei, i. m. 1991. 34.

39 Uo. 15-16.

40 Uo. 20.

41 Grala T., i. m. 2005. 324.

42 Mizsei, i. m. 1991. 44.

43 Sachs elképzeléseit lásd: Sachs, Jeffrey: The Economic Transformation of Eastern Europe: the case of Poland. In: Economics of Planning, Volume 25, (1992) N. 1. 5-19.

44 Williamson, John: What Washington Means by Policy Reform. In: http://www.iie.com/publications/papers/paper.cfm?researchid=486 (2009-08-14).

45 A Balcerowicz-tervet lásd: Program gospodarczy. Główne założenia i kierunki. In: http://c355.republika.pl/Program1989.doc (2009-06-19).

46 Törvények 1. az állami vállalatok finanszírozásáról, 2. a bankjogról, 3. a hitelről, 4. a jövedemadóról, 5. az adózás új elveiről, 6. a külföldi beruházók által folytatott tevékenységről, 7. devizajogról, 8. vámjogról, 9. az alkalmazásról, 10. az elbocsátások feltételeiről.

47 Dz.U. 1990 nr 51 poz. 298 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o prywatyzacji przedsiębiorstw państwowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510298&type=1&name=D19900298L.pdf (2009-06-19)

48 Emellett a kormány 700 millió dollár hitelt várt az IMF-től, valamint 1 milliárd dolláros kölcsönre kért garanciát a fejlett országok bankjaitól. Tárgyalásokat kez­dett a Párizsi Klubbal és a Szovjetunióval az adósság-visszafizetések üteméről is.

49 Dz.U. 1990 nr51 poz. 299 Ustawa z dnia 13 lipca 1990 r. o utworzeniu urzędu Ministra Przekształceń Własnościowych. In: http://isip.sejm.gov.pl/servlet/Search?todo=file&id=WDU19900510299&type=1&name=D19900299L.pdf (2009-06-22).

50 Mizsei, i. m. 1991. 30., 48.

51 Uo. 51.

52 1993 szeptemberében előrehozott parlamenti választásokat tartottak Lengyel­országban. A választási kampány miatt a privatizáció folyamata lelassult.

53 Employee-owned companies in Poland. Ed.: Jarosz, Maria, Warsaw, PAN ISP, 1994. 13.

54 Dudek, Antoni: Reglamentowana rewolucja. Rozkład dyktatury komunistycznej w Polsce 1988-1990. Kraków, Arcana, 2005. 189.

55 Dz.U. 1991 nr 55 poz. 234 Ustawa z dnia 23 maja 1991 r. o związkach zawodowych. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id=WDU19910550234&type=3 (2009-06-22).

56 Dz.U. 1981 nr 24 poz. 123 Ustawa z dnia 25 września 1981 r. o samorządzie zalogi przedsiębiorstwa państwowego. In: http://isap.sejm.gov.pl/Download?id= WDU19810240123&type=3 (2009-06-22).

57 Jakubowicz, i. m . 1988. 88-89.

58 A „Polskie Sieci Elektroenerg. SA, Warszawa"; a „Petrochemia Płock SA, Plock" és a „Telekomunikacja Polska SA, Warszawa". Lásd: Lista 500 największych przedsiębiorstw w Polsce w 1998 r. In: http://www.rzeczpospolita.pl/dodatki/rynek_990506/rynek_a_6.html (2009-08-14).

59 Lásd: http://www.rzeczpospolita.pl/ekonomia/lista500_2007/ (2009-08-14), Lista pierwszych 100 największych przedsiębiorstw. In: http://www.deloitte. com/dtt/press_release/0,1014,sid%253D12111%2526cid%253D169870,00.html (2009-08-14). A lengyelországi cégekkel szemben, a listán szerelő magyarországi vállalatok többsége már privatizált vagy eleve multinacionális cég (Audi, Suzuki, Tesco, Phillips, Samsung stb.).

60 Lásd: http://www.rp.pl/galeria/127224,5,297713.html (2009-08-14).

61 A hivatalos statisztikai adatokat lásd: http://www.mojebezrobocie.ovh.or/o_bezrobociu_statystyki_gus.php (2009-03-21).

62 A zloty elértéktelenedését mutatja, hogy 1990 elején 9.500 zlotyért lehetett 1 USD-t vásárolni.

63 Demokratikus Unió (Unia Demokratyczna).

64 Demokratikus Baloldal Szövetsége (Sojusz Lewicy Demokratycznej).

65 Modzelewski, Karol: Jaruzelski utorował drogę na Balcerowiczowi. In: Le Monde Diplomatique, edycja polska, grudzień 2006. http://www.monde-diplomatique.pl/LMD10/index.php?id=1 (2009-06-02).

Gliński, Piotr: Samorządna Rzeczpospolita w Trzeciej Rzeczpospolitej. In: Solidarność. Wydarzenie, konsekwencje, pamięć. Red.: Gruszka, Barbara, War­szawa, IFiS PAN, 2006. 187.

66 Ezzel szemben nem tagadható az a tény, hogy a rendszerváltás során a Szoli­daritás számos követelése megvalósult. Létrejött a demokratikus politikai rendszer, mely elvileg mindenkinek lehetőséget adott az önszerveződésre. Az új keretek között azonban elgondolkodtató, hogy az ilyen közösségi szervezetek hogyan tudták volna „elkerülni a piaci verseny következményeit: a reálbér csökkentését, a technika és a munkaintenzitás fejlesztésével, a munkaidő növelésével, „raciona­lizálással", leépítéssel, elbocsátásokkal kieszközölt „versenyképességet", a más üzemek dolgozóival őket, mint tulajdonosokat és tőkés vállalkozókat szembeállító, a többi dolgozók relatív pozícióját is mindig rontó versengést." Lásd: Tamás Gás­pár Miklós: Az utak elváltak. Még egy válasz Kis Jánosnak. In: Népszabadság, LXIII. évf. 2005. november 5. Hétvége, 2-3. A fő probléma azonban mégiscsak az, hogy az új rendszer kialakításából kihagyták a társadalom széles rétegeit, számukra már csak az alkalmazkodás maradt.

Korunkban egyedülálló módon kapcsolódik össze egy igazságos és globálisan fenntartható társadalom lehetősége és annak létfontosságú szükséglete, hogy az emberiség fennmaradása érdekében a tőkét kiiktassuk a társadalmi újratermelésből. A tőkeuralom a strukturális válság szorításában immár csakis a társadalmi feszültségek fokozására, a természeti környezet további pusztítására és újabb háborús kalandorakciókra képes. Most, hogy a Latin-Amerika feletti kvázi-gyarmati uralom feltételei végleg megszűnőben vannak, a térség népei megvalósíthatják a szolidaritásra alapozott társadalmi-politikai egység bolívari vízióját, s ezzel a földrész az egész emberiség számára úttörő, példaadó szerepet játszhat.

1. „Orkán fölragadta szalmaszál"

2005 nyarán emlékezett meg Venezuela Simón Bolívar esküjéről, ame­lyet nagy tanítója, Simón Rodríguez jelenlétében tett, aki később Párizs­ban, jóval Marx előtt, szocialista titkos társaságokat látogatott, és csak 1823-ban tért vissza Dél-Amerikába. Bolívar esküjére 1805. augusztus 15-én került sor Róma külterületén. Már maga a hely is – a Monte Sacro halma -, amelyet együtt választottak ki az ünnepélyes alkalomra, az ifjú Bolívar történelmi fogadalmára, sokatmondó volt. Állítólag ugyanis pontosan itt, a „Szent Hegyen" került sor huszonhárom évszázaddal korábban Sicinius vezetésével a lázongó plebejusok tiltakozására a patríciusok ellen az ókori Rómában. Annak idején a római néptömeg lázadásának – a monda szerint – a fönnálló rend hírhedt támasza, Menenius Agrippa szenátor szónoklata vetett véget, aki az uralkodó osztályok mindörökkön ismeretes bölcsességét papolta, miszerint a „nem uralkodásra rendeltetett" népnek önként el kell fogadnia „helyét a társadalom természetes rendjében".

Az ifjú Bolívar elszántan szembefordult a beletörődést prédikáló böl­csességgel, amely mindenütt megterem a kierőszakolt igaztalan hatalmi viszonyok nyomán, s eltökélten kimondta a Monte Sacrón, hogy életét a harcnak, a világ ama részét leigázó gyarmati uralom legyőzésének szenteli, ahol a hazája van. Ezek voltak a szavai: „Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm őrájuk magukra, esküszöm becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk."¹

Bolívar sohasem ingott meg radikális eltökéltségében, amely kifeje­ződött esküjében, még a legkedvezőtlenebb körülmények között sem. Az elkövetkezett évek beláttatták vele, hogy alapvető változásokat kell előidézni nem csupán a nemzetközi politikai és katonai hatalmi viszo­nyokban, hanem még mélyebben: a létező társadalmi rendben, ahhoz, hogy tervét – véget vetni a gyarmati uralomnak – siker koronázza. Olyan radikális társadalmi változásokra van szükség, amelyek magukba fog­lalják a rabszolgák fölszabadítását is, amivel szemben a saját osztálya heves ellenállást tanúsított. Még szeretett nővére is „bolondnak" tartotta őt hajthatatlan ragaszkodása miatt az egyenlőséghez.

Bolívar „a törvények törvényének" nevezte az egyenlőséget, hozzáté­ve, hogy „enélkül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk."² Mindezt igaz módon, megalkuvást nem ismerőn vallotta. S hogy tettekkel bizonyítsa szívvel-lélekkel vallott elveinek és hitének érvényességét, egy pillanatig sem habozott fölszabadítani saját birtokain minden rabszolgáját, mivel elhatározta, hogy olyan széles tár­sadalmi bázist teremt, amilyet csak lehetséges, a mélyen körülsáncolt gyarmati uralom alól való teljes és visszavonhatatlan fölszabadulásért vívott harchoz. Az angosturai kongresszus résztvevőihez 1819 febru­árjában intézett nagyszerű beszédében minden rendelete és parancsa közül mint a leginkább létfontosságút emelte ki a rabszolgák fölszabadí­tását, mondván: „A ti megfellebbezhetetlen döntésetekre bízom minden Cikkelyem és Rendeletem módosítását vagy hatálytalanítását, csak azért könyörgök, hogy a Rabszolgák teljes Szabadságát hagyjátok jóvá, ahogy az életemért és a Köztársaság életéért könyörögnék."³

Évtizedekkel azelőtt tette ezt, hogy a rabszolga-fölszabadítás lét­fontosságú emberi ügye fölvetődött és részlegesen megoldódott volna Észak-Amerikában. Az Egyesült Államok alkotmányát megszövegező Alapító Atyáknak ugyanis a kisebb gondjuk is nagyobb volt annál – akár ha az eszükre, s még kevésbé, ha a szívükre hallgattak -, hogy véget vessenek a rabszolgaság embertelen rendszerének, amelynek közvetlen haszonélvezői voltak. E végzetes mulasztás szörnyű öröksége különböző formákban továbbélt évszázadokon át, s a legtragikusabb módon jelen van még napjainkban is, amiként New Orleans tanúsította ezt a Katrina hurrikán után.

Bolívar, szükségszerű ellensúlyaként nem csupán a „Szent Szövet­ségnek", amelynek része volt Spanyolország is, hanem ami még fontosabb, az Amerikai Egyesült Államok növekvő birodalmi ambícióinak, megpróbálkozott a latin-amerikai népek tartós konföderációja létrehozá­sával. Nem meglepő azonban, hogy e célra irányuló erőfeszítéseit nem csupán meghiúsították, hanem teljességgel semmivé tették Észak egyre nagyobb hatalmú országa és szövetségesei. Végtére is kénytelen volt olyan következtetésre jutni, amely arról tanúskodott, hogy mélyen belelát a történelmi fejlődés egészen korunkig nyúló, uralkodó trendjébe: „Az Egyesült Államok[at…] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében".⁴

Amint ismeretes, George W. Bush beszédeit – függetlenül attól, hogy ki írja ezeket – folyton-folyvást a kenetes hangon recitált „szabadság" szó fűszerezi. Mindössze csak annyi változott Simón Bolívar kora óta, hogy manapság az Amerikai Egyesült Államok úgy véli, magának az isteni gondviselésnek az elrendelése, hogy „a szabadság nevében" tetszése szerint bánjon nem csupán Dél-Amerikával, de az egész világgal, s akár a katonai agresszió legerőszakosabb eszközeit is bevesse azok ellen, akik szembeszállni merészelnek globális birodalmi terveivel.

A jogosultságnak és a gondviseléstől eredő rendeltetésnek az USA külpolitikája irányelvévé emelt ilyetén vélelmét még az anglikán püspö­kök is elutasították egy 2005. szeptember 19-én közzétett dokumentu­mukban, jóllehet ők ezt – érthető módon, ámde tévesen – a keresztény fundamentalizmus befolyásának tulajdonították. Érthető módon, mert ezen az alapon tekintélyükkel alátámasztott ex officio ítéletet mondhattak egy „teológiailag téves" fölfogásról. Ám tévesen, mert az USA uralkodó osztályainak ez a külpolitikai orientációja egészen Simón Bolívar korába nyúlik vissza a történelemben, ha ugyan nem még korábbra. És jó volna, ha azoknak, akik mindezt egyszerűen George W. Bush republikánus pártjának szeretik a nyakába varrni, eszükbe jutna, hogy a demokrata Bill Clinton volt az, még elnöksége idején, aki arrogánsan kijelentette teljes egyetértésben kormányával, kezdve Madeleine Albright külügymi­nisztertől (aki egyre csak a clintoni szöveget mantrázta) Robert B. Reich munkaügyi miniszterig⁵ , hogy „csak egyetlen szükséges nemzet van: az Amerikai Egyesült Államok". Erre hivatkozva tehát – hiszen nem kisebb kormányzati személyiség, mint a kétszer is megválasztott Clinton elnök nyilatkoztatta ki – az „egyes egyedül szükséges nemzet", a legcsekélyebb ügyet sem vetve demokráciára és szabadságra, bízvást elítélheti a többi nemzetet, ha ezek teljesen elfogadhatatlan módon önálló döntéshozásra törekednek, mint amelyek Daniel Patrick Moynihan rangidős demokrata szenátor szavaival szólva „etnikai zűrzavar" keltésében vétkesek.⁶

Bolívar a „törvények törvényét", a jogegyenlőséget abszolút elenged­hetetlennek tartotta egy olyan társadalom alkotmányából, amelyik politi­kailag fönn akart maradni azoknak a hatalmaknak ellenében, amelyek az ő belviszonyait potenciális fejlődésének akadályozásával befolyásolták, nemzetközi kapcsolataiban pedig sérteni, sőt megsemmisíteni igyekeztek szuverenitását. Mi több, azt is leszögezte, hogy a „fizikai egyenlőtlensé­get" minden körülmények között hiánytalanul ellensúlyozni kell, mert ez „a természet igazságtalansága". Ám elég realista volt ahhoz, hogy beis­merje, a jogegyenlőség a maga korlátozott módján nem képes a fizikai egyenlőtlenség korrigálására egy bizonyos mértéken túl.⁷ Még akkor sem, ha a törvényhozók által létrehozott jogi szabályozásnak megvolt az alapvető társadalmi jelentősége, mint ahogy az általa eszközölt rab­szolga-fölszabadítás esetében is.

Ami viszont szükségszerűn megkívántatott volna ahhoz, hogy az adott társadalmi rend igazán életképessé legyen, az a társadalom egész épít­ményének átalakítása volt, messze túllépve még olyan intézkedéseken is, mint amilyen a rabszolgák fölszabadítása. Nem meglepő ennélfogva, hogy Bolívar e kívánatos megoldás felé való tapogatózásában, amelynek még nem érkezett el a történelmi ideje, nagy ellenségeskedéssel találko­zott még a latin-amerikai országokban is, amelyeknek megfizethetetlen szolgálatokat tett, és annak idején egyedülálló módon a Szabadító elisme­rő titulusával tisztelték meg. Bármily vérlázítón hangzik is ez ma, mégis kénytelen volt tragikus elszigeteltségben élni le végnapjait.

Ellenfelei pedig az Amerikai Egyesült Államokban, akik fenyegetve érezték magukat fölvilágosult egyenlőség-fölfogásának terjedésétől – amelyet mind belföldön, mind az államközi viszonylatok alakításában alkalmazott volna -, nem haboztak leszólni és elítélni mint „a Dél vesze­delmes őrültjét".⁸

Bolívar nagy arányérzékkel – ez az erény abszolúte létfontosságú mindenkinél és különösen minden nagy politikai személyiségnél, akik társadalmainkban a számtalan ember életére mélyen kiható döntésho­zás előjogával rendelkeznek – azt mondotta saját magáról: ő egy „orkán fölragadta szalmaszál". A társadalomban játszott egyéni szerep effajta értékelése tökéletesen idegen a fönnálló társadalmi és politikai rend apologétáitól, akik szeretnének lehetetlenné tenni minden jelentős változást, akár társadalmi viharok, akár lassú, fokozatos lépések idézik elő ezeket, dacára annak, hogy időnként álszent módon dicsérik ez utóbbiakat.

Sőt, folyton-folyvást hasztalanul igyekeznek meg nem történtté tenni azokat a változásokat is, amelyek már végbementek a történelmi fejlődés folyamán. Változatlanul tagadják tehát, hogy léteznének mélyen fekvő valós okai a ki-kirobbanó társadalmi és politikai viharoknak, amelyek Bolívar szavával szólva, „szalmaszálak" módjára föl-fölragadják az olyan politikai figurákat, akik radikális szenvedéllyel hangoztatják az alapvető társadalmi változások szükségszerűségét. S amikor gyógyíthatatlan apologétáink már semmiképp sem csukhatják be szemeiket a társadalmi viharok periodikus kitörésének ténye előtt, akkor inkább hagyományosan az „irracionalitásnak" tulajdonítják őket, annak, hogy „a csőcselék bedől az esztelen populizmusnak" és hasonlóknak, s azt képzelik, hogy ezáltal ésszerű magyarázatot adtak a kihívásra, amely elől, vélik, nem tértek ki, miközben ténylegesen elmenekülni próbálnak a problémák elől. Azért kénytelenek így viselkedni, mert semmi arányérzékük nincsen; s nem is képesek szert tenni ilyesmire.

Ennek szellemében a tág körben terjesztett hetilap, a londoni The Economist nem hajlandó semminő értelmét elismerni a „bolívari forra­dalom" kifejezésnek, annak ellenére, hogy Venezuela politikai vezetése, következetes hivatkozásával Simón Bolívar korának befejezetlen tervére, elkötelezte magát amellett, hogy hozzákezd az ország messze ható át­alakításához. Olyan átalakítás terve ez, amely folyamatos visszhangot kelt a földrészen mindenütt, és jelentős válaszokat vált ki Latin-Amerika egyéb helyein is. A The Economist szándékosan sértő éllel mindig gúnyos idézőjelbe teszi a „bolívari" szót – mintha minden „bolívarit" magától érte­tődőn abszurdnak kéne tekinteni – ahelyett, hogy komolyan foglalkozna magával a tárggyal, amelyet vágyálmainak megfelelőn minden érvelés nélkül megpróbál elvetni. Az idézőjelet arra szánják, hogy apriorisztikus diszkvalifikálás formájában cáfolata legyen a Dél-Amerikában végbe­menő fejlődésnek, mintha ezen a fura módon cáfolhatatlan bizonyítékok állhatnának elő. Ám az egyedüli dolog, amit a The Economist szerkesztői szarkasztikus idézőjeleiknek ezzel a kínosan ismétlődő használatával bi­zonyítanak, az a saját mérgező ostobaságuk. Lévén tökéletes lakájok az USA uralkodó körei érdekeinek kiszolgálásában – például mint önkéntes propagandistái az évente Davosban tartott rituális Gazdasági Csúcsta­lálkozónak -, úgy látszik, még ma is úgy gondolják, hogy Bolívar nem volt több mint afféle „Dél veszedelmes őrültje". Ugyanilyen szellemben próbálják jellemezni (s egyszer és mindenkorra lejáratni) azokat is, akik eltökélték, hogy Bolívar tervét aktualizálják.

Mégis, az igazság az, hogy tartós radikális teljesítményt elérni csakis kumulatív és tudatosan fönntartott módon lehetséges, annak a haladó hagyománynak az értelmes elsajátításával, amely előtte járt a vég­bemenő próbálkozásoknak, és minden ellenséges ráhatás ellenére ugyanabba az irányba tart. Sem azt, hogy milyen természetű legyen, amire reálisan építeni s így pozitívan elsajátítani lehet, sem az embe­riség történelmi fejlődésének hosszú távú általános irányát nem lehet önkényesen megválasztani. Társadalmi univerzumunkat valósággal túlterhelik a mérhetetlenül nagy problémák, a múltból örökölt, egyre inkább fölerősödő, robbanásveszélyes egyenlőtlenségek éppúgy, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának növekvő mértékben tarthatatlan beavatkozása a természetbe, ami ökológiai katasztrófával fenyeget bennünket. Ez az oka, hogy a történelmi idő visszafordítására tett konzervatív és reakciós kísérletek végső soron kudarcra vannak ítélve. Hiszen strukturálisan képtelenek kumulatív eredményeket pro­dukálni, akármilyen sikereket érnek is el egyébként, s akármennyire képesek is ezeket rákényszeríteni a társadalomra – az uralkodó hatalmi viszonyoknak köszönhetőn, amelyek azonban egyre inkább ingatagok, s ez mindinkább az ellenőrzés represszív formáinak előtérbe kerülésével jár, még a korábban demokratikus országokban is -, a nép százmillióira kirótt nagy szenvedések árán. Sem a problémák elől való kibúvás-kitérés, sem az egyre csak erősbödő elnyomás-megtorlás nem lehet eredményes a végtelenségig. Hosszú távon ugyanis mindkettő tékozlón és kataszt­rofálisan veszteséges. Társadalmi univerzumunk irtózatos problémáit előbb-utóbb lényeges dimenzióikban kell megpillantanunk, s ekként kell szembenéznünk velük, nem pedig a demokrácia és szabadság mindnyá­junk számára oly ismerős formális álcájával takartan.

Jól tudjuk, a történelmi viharok, amelyek fölragadnak olyan „szalma­szálakat" mint Simón Bolívar, el is ülhetnek anélkül, hogy teljesítették volna eredeti ígéretüket. A célok, amelyeket akár a legkiválóbb történelmi alakok tűznek ki, csakis akkor valósíthatók meg, ha igazán elérkezik az idejük mind objektív, mind szubjektív értelemben. Jóllehet Bolívar végtére tragikusan magára maradt, az, amivel hozzájárult kora – és jól meghatá­rozható értelemben egyben a mi korunk – néhány roppant nagy kihívásá­ra adandó válasz megfogalmazásához, éppoly óriási, akár José Martíé volt Kubában, aki a nyomdokába lépett. Nem haladhatunk sikeresen előre, ha nem építünk tudatosan arra az örökségre, amelyet ők hagytak ránk, mint jövendőre szóló föladatot, amelyet újra kell definiálnunk a most uralkodó körülményeknek megfelelőn. Bolívar, amidőn egy-egy döntően fontos alkalomból fölhívást intézett a néphez, mindig hangsúlyozta azt a meggyőződését: „Felvirradt Amerika napja, és semmilyen emberi hatalom nem késleltetheti a Gondviselés vezette természet menetét."⁹ Élete vége felé azonban be kellett ismernie, hogy tragikus módon még nem érkezett el Amerika napja, ahogyan korábban megjósolta.

Ennek fő akadálya az volt, hogy éles ellentét feszült a latin-amerikai országok Bolívar szorgalmazta politikai egysége és társadalmi mikrokoz­moszaik mélységesen ellenségeskedő, konfliktusos összetevői között. Minthogy társadalmi mikrokozmoszaikat belső antagonizmusok szab­dalták, a politikai egységre való mégoly nemes és ékesszóló fölhívások is csak addig gyakorolhattak hatást rájuk, amíg a spanyol gyarmatosító ellenség által képviselt fenyegetés aktuális volt. De egy ilyen fenyegetés magában véve nem szüntethette meg az adott társadalmi mikrokozmo­szok belső ellentmondásait. S nem változtathatott gyökeresen a hely­zeten a Bolívar által messze tekintőn fölismert új veszély sem, amelyet föntebb idéztünk, nevezetesen, hogy „az Egyesült Államok[at…] mintha csak arra rendelte volna a Gondviselés, hogy nyomorúságot hozzon Amerikára a Szabadság nevében". Hatvan évvel később ezt a veszélyt még erőteljesebben hangsúlyozta ugyanebben a szellemben José Martí.¹⁰ Mindketten éppoly realisták voltak a veszély diagnosztizálásában, mint amilyen nagyvonalúak az emberiség súlyos problémáira elgondolt eszményi megoldás javallásában.

Bolívar azt javasolta, hogy az emberiség összes nemzetét harmoniku­san forrasszák egybe azáltal, hogy a Panamai-földszorost tegyék meg földgolyónk fővárosává, ugyanúgy, „ahogy Konstantin szerette volna, hogy Bizánc legyen a régi félteke főhelye",¹¹ s Martí is hasonlóképp gondolkozott, amikor azt hangoztatta, hogy „a haza az emberiség", az egész emberiség a hazánk.

Ám amikor ezek az eszmények megfogalmazódtak, a történelmi idő épp az ellenkező irányba mutatott: a társadalmi antagonizmusok ijesztő fölerősödése és a két világháború szörnyű vérontása felé, ami ezekből az antagonizmusokból következett. S az ugyaninnen fakadó fenyege­tés napjainkban még nagyobb, mint volt bármikor korábban. Nagyobb, mert más minőségbe csapott át. Mert ma már nem kisebb a tét, mint az emberiség túlélése. A rég szorgalmazott eszményeket magukat, per­sze, ez nem teszi elavultakká. Épp ellenkezőleg, még hangsúlyosabbá teszi őket a sürgető szükség. Mindazonáltal éppoly igaz ma is, mint volt Bolívar korában, hogy nem lehet az emberiség társadalmi makrokozmoszának fönntartható működésével számolni mikrokozmoszai – vagyis a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés módja alatt álló társadalmunk ellenségeskedő-konfliktusos sejtjei – belső antagonizmusainak leküzdése nélkül. Hiszen egy összetartó és társadalmilag életképes makrokozmosz csakis az interperszonális viszonyok megfelelő, emberiességet gazdagító alkotósejtjeinek bázisán képzelhető el.

A történelmi körülmények ma alapvetően különböznek a Bolívar dia­dalának és végső tragikus vereségének korát jellemző körülményektől. Különböznek, amennyiben a közbejött társadalmi és történelmi fejlődés napirendre tűzte az egykor megtagadott célok megvalósítását, kettős értelemben. Először is, megnyitotta a lehetőségét egy potenciálisan harmonikus makrokozmosz létesítésének globális léptékben, a múltbeli államközi konfrontációk pusztító konfliktusain való túllépésnek, amelyek az imperializmus dúlásaiban kulmináltak. Ez az a lehetőség, amelyet a Szociális Világfórum próbált hangsúlyozni ismétlődő fölhívásában: „Lehet más a világ". A múltbeli állapotoktól való különbözés második aspektusa elválaszthatatlan az elsőtől. Ez eloszlatja minden olyan beszédnek a ködös bizonytalanságát, amelyik a puszta lehetőségre korlátozódik. Ha ugyanis a szóban forgó lehetőségnek nincs bizonyos fokú valószínűsége és szükségszerűsége is, akkor nem jelenthet egyáltalában semmit. Ránk vonatkozólag: a szorgalmazott összetartó és globálisan fönntartható tár­sadalmi makrokozmosz – éles ellentétben a neoliberális „globalizációhoz" kapcsolódó mindennemű, ábrándos módon fölvetett, megvalósíthatatlan kapitalista propaganda-képzelgéssel – elképzelhetetlen anélkül, hogy elméletileg definiálnánk és gyakorlatilag kialakítanánk a társadalmi csere­kapcsolatok alkotósejtjeit, mégpedig ténylegesen szocialista jelleggel.

Így kapcsolódik össze, dialektikus egységben, a lehetőség és a szük­ségszerűség a mi mai, történetileg sajátos társadalmi univerzumunkban. Csak lehetőség, mert a tőke kibékíthetetlen antagonizmusainak struktu­rális meghatározottságai leküzdése nélkül – ami végett a szocialista pro­jektum létrejött az emberiség történelmi fejlődésének folyamán – teljesen meddő dolog volna még akár csak álmodni is egy globálisan fönntartható társadalmi univerzum létesítéséről. És szükségszerűség – nem valami­fajta mechanisztikus végzetszerűség, hanem a szó betűszerinti értel­mében létfontosságú és elfojthatatlan szükséglet -, mert az emberiség megsemmisülése fenyeget bennünket, ha a következő néhány évtized során nem sikerül totálisan kiiktatnunk a tőkét társadalmi anyagcsere-újratermelésünk fönnálló módjából. A Szovjetunió összeroppanásának fő tanulsága az, hogy csakis kapitalista restauráció vár ránk, ha a tőkés állam megdöntésének terminusában definiált szocializmust helyezzük a sokkal alapvetőbb és nehezebb föladat helyébe: kiiktatni a tőkét egész társadalmi rendünkből.

Teljesen lehetetlen ma elköteleződni a tőke kiiktatásának pozitív módon a fönntartható jövőre irányuló, nagy történelmi föladata iránt a radikális eltökéltség szellemének, összes tartalékerejének mozgósítása nélkül, összhangban korunk követelményeivel. Ahogy Bolívar is tette azon a módon, ahogyan lehetséges volt a maga korának körülményei között. Csakugyan igaz, hogy fölvirradt a bolívari célok legtágabban vett távlat­ban történő megvalósításának ideje, amiként Chávez elnök szorgalmazza már jó ideje. Ez az oka, hogy a tőke propagandistái, akik a bolívari terv kifejezést gúnyosan idézőjelben használják, csak bolondot csinálhatnak magukból. A történelmi folytatólagosság nem gépies ismétlést jelent, hanem alkotó megújítást a szó legmélyebb értelmében. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy fölvirradt a bolívari célok megvalósításának ideje, és hozzá kell igazítani ezeket a mi történelmi körülményeinkhez, ez ponto­san annyit tesz, hogy szocialista értelmet kell adni a tervezett radikális átalakításoknak, ha valóban végre akarjuk hajtani őket. Chávez elnök főbb beszédei és interjúi – amelyekben a „szocializmus vagy barbárság" drámai alternatíváját hangsúlyozza – nagyon is világossá teszik ma mindezt.¹²

A gyökeres megújulás föladata semmiképp sem szorítkozik Latin Amerikára. Az európai, valamint az észak-amerikai baloldal társadalmi és politikai mozgalmainak egyaránt szükségük van rá, hogy átértékeljék múltbeli és jelenlegi stratégiáikat, tekintettel az utóbbi néhány évtized­ben elszenvedett kínos vereségeikre. A világosan fölismert társadalmi és politikai erjedés Latin-Amerikában, amely a kubai forradalom idejére nyúlik vissza, és évtizedeken át megnyilvánult sokfelé a földrészen, nem utolsósorban Venezuelában, sok mondandót hordoz a „mi a te­endő?" alapvető kérdéséhez kapcsolódóan. Pontosan ez okból nyitott szemmel kell szétnéznünk a világban, és szolidaritást kell mutatnunk a bolívari hagyománynak az elmúlt két évtizedben Venezuelában zajló megújítása iránt. Sajnálatos, hogy túl kevés dolog ismeretes e mozga­lom közelmúltjából Latin-Amerikán kívül, dacára annak, hogy némely fő tézise közvetlenül érvényes mindannyiunkra. Ezért hát, mielőtt fejlődési távlataink kérdésére fordítanám a szót e cikk utolsó szakaszában, előbb minden változtatás nélkül újraközlöm, amit 1993-ban írtam a bolívari tervről, öt évvel a vízválasztó venezuelai elnökválasztások előtt,¹³ s amit 1995 őszén A tőkén túl c. művem 18. fejezetében „A szocialista offenzíva történelmi aktualitása" címmel tettem közzé.¹⁴

2. Hugo Chávez radikális politikai kritikája 1993-ban

A parlamentáris rendszer kritikája radikális látószögből nem Marxszal kezdődött. Már a XVIII. században, Rousseau írásaiban is erőteljes kife­jeződésével találkozunk. Rousseau, abból kiindulva, hogy a szuverenitás a népé, s ennélfogva nem lehet tőle csak úgy egyszerűen elidegeníteni, azt is fejtegette, hogy ugyanilyen okokból nem lehetséges legitim módon fölcserélni a szuverenitásról képviselettel történő lemondás semmilyen formájára:

A népképviselők tehát nem a nép képviselői és nem is lehetnek azok, csupán megbízottai a népnek: soha nem dönthetnek végérvényesen. Minden törvény semmis, ha a nép személyesen nem hagyja jóvá; az ilyen törvény nem törvény. Az angol nép szabadnak hiszi magát, de alaposan téved, mert csak addig szabad, amíg megválasztja a parlament tagjait: mihelyt lezajlott a választás, a nép rabszolga, senki és semmi. Oly rosszul él szabadságának röpke pillanataival, hogy meg is érdemli, ha elveszti szabadságát.¹⁵

Ugyanakkor Rousseau azt a fontos megállapítást is tette, hogy bár a törvényhozói hatalom nem választható el a néptől még parlamenti képvi­selete révén sem, a közigazgatási vagy „végrehajtó" funkciókat egészen más színben kell látni. Ahogyan írta: „a törvényhozói hatalom terén a né­pet nem lehet képviselni, de lehet és szükséges képviselni a végrehajtó hatalom terén, ahol csupán alkalmazzák a törvény erejét."¹⁶

Ekképpen Rousseau, akit rendszeresen hamis színben tüntettek föl, s akivel a „szocialista elvtársurak" „demokratikus" ideológusai is jól el­bántak, mert leszögezte, hogy „szabadság nem létezhetik egyenlőség nélkül"¹⁷ – ami ennélfogva kizárja még a legjobb elképzelhető-megvalósítható formáját is a képviseletnek mint szükségszerűn diszkriminatív­igazságtalan hierarchiát -, sokkal inkább űzhető politikai és közigazgatási hatalomgyakorlást javasolt, mint amit szokás szerint neki tulajdonítanak, s amivel vádolni szokták. Lényeges körülmény, hogy a tendenciózusan hamis színben való föltüntetésnek ebben a folyamatában Rousseau el­méletének mindkét lényeges elvét, amely megfelelőn adoptált formában a szocialistáknál is használatban volt, diszkvalifikálták és sutba vágták. Mégis igaz, ami igaz: egyrészt az alapvető döntéshozói hatalmat soha­sem szabad elválasztani a néptömegektől; cáfolhatatlan bizonyság erre a szovjet államrend valóságos rémtörténete, amelyet a nép ellenében, a szocializmus nevében, a legönkényesebb módon kormányzott a sztá­linista bürokrácia. Másrészt pedig sajátságos közigazgatási és végre­hajtó funkciók teljesítésére a társadalmi újratermelési folyamat minden terén csakugyan lehet delegálni az adott közösség tagjait, föltéve, ha ez kidolgozott szabályok szerint, önállóan történik, és a lényegi döntés­hozatali folyamat minden szakaszában megfelelő módon ellenőrzik a társult termelők.

A nehézségek tehát nem magában a két alapelvben rejlenek, amelyet Rousseau megfogalmazott, hanem abban a módban, ahogyan ezek összefüggenek a tőke által a társadalmi anyagcsere-folyamat fölött gyako­rolt anyagi és politikai ellenőrzéssel. Egy szocialista döntéshozási forma létrehozása ugyanis, összhangban mind az elidegeníthetetlen uralmat meghatározó hatalomnak (vagyis a munka – nem mint külön osztály, ha­nem mint egyetemes társadalmi kondíció – „szuverenitásának") elvével, mind pedig a sajátos szerepekre és funkciókra jól definiált, rugalmasan elosztott és helyénvalón fölügyelt szabályok mellett történő delegálás elveivel, megkövetelné azt, hogy kezdjenek hozzá a tőke antagonisz­tikus anyagi tartományai gyökeres átalakításához. Ez messze túllépne az olyan meggondolások alapján szabályozható folyamaton, amelyik a Rousseau-féle elidegeníthetetlen népszuverenitás és ennek delegálási folyománya elvéből következik. Más szóval, egy szocialista rendben a „törvényhozási" folyamatnak össze kellene olvadnia magával a termelési folyamattal oly módon, hogy a szükséges horizontális munkamegosztást – amelyről A tőkén túl 14. fejezetében esik szó – kiegészítené a munka valamely öndeterminált-öntörvényű koordinálása, a lokális szinttől a globális szintig.

Mindez éles ellentétben van a tőke kártékony vertikális munkamegosz­tásával, ami kiegészül a „hatalmi ágak szétválasztásával" egy elidege­nedett s a dolgozó tömegekre változatlanul fölülről rákényszerített „de­mokratikus politikai rendszerben". A vertikális munkamegosztás ugyanis a tőke uralma alatt szükségszerűn kihat a horizontális munkamegosztásra is, és gyógyíthatatlanul megfertőzi azt, a legegyszerűbb termelési funkci­óktól a törvényhozási dzsungel legbonyolultabb egyensúlyi folyamataiig. Ez utóbbi, vagyis az egyre sűrűbb törvényhozási dzsungel nem csupán azért ilyen, mert a végtelenségig szaporodó szabályok és intézményi elemek óhatatlanul lényeges szerepet játszanak abban, hogy szoros ellenőrzés alatt lehessen tartani a munkásság valóságos vagy potenciális kihívást képviselő magatartását, éberen lehessen fölügyelni a kis, kor­látozott munkaügyi viszályokat éppúgy, mint óvni a tőke nagy, általános uralmát a társadalomban. Emellett a törvényi szabályozásoknak a zajló történelmi folyamat minden különös időszeletében össze kell békíteniük valamiképpen – már amennyire efféle összebékítés egyáltalában lehet­séges – a tőkék sokaságának különérdekeit a globális entitásként való végső önérvényesítése felé tartó társadalmi össztőke ellenőrizhetetlen dinamikájával.

A parlamenti képviselet Rousseau adta kritikájához csatlakozik napja­inkban Hugo Chávez Frias, az egyik radikális mozgalom, a Movimiento Bolivariano Revolucionario (MRB-200) vezetője Venezuelában, aki azt írja országa krónikus társadalmi-politikai válsága kapcsán:

A populista pártok megjelenésével a választójogból altatószer lett, arra való, hogy segítsen szolgasorba dönteni a venezuelai népet a demokrácia nevében. A populista pártok évtizedekig megszámlálha­tatlan paternalista ígéretre alapozták szövegeiket, amelyeket a nép öntudatának elpárologtatására agyaltak ki. Az elidegenítő politikai hazugságok olyannak festették le az „ígéret földjét", mint ahova rózsaszirmokon sétálgatva juthatunk el. A venezuelaiaknak csak annyi teendőjük maradt, hogy a választási urnákhoz járuljanak, s reménykedjenek benne: minden megoldódik a nép legcsekélyebb erőfeszítése nélkül. […] Tehát a szavazás aktusát tették meg a de­mokrácia kezdetének és végének.¹⁸

Aki ezeket a sorokat írta, a második helyet foglalja el az élet minden területére kiterjedő népszerűségi listán a közszereplők között (csak Ra­fael Caldera előzi meg), s messze megelőzi az összes törekvő-törtető pártpolitikust. Könnyűszerrel nyerhetne el tehát magas közhivatalnoki állást, ha akarna. Ez rácáfol arra a szokásos érvre, hogy akik kritizálják a létező politikai rendszert, csakis azért teszik, mert nem képesek meg­felelni a demokratikus választások fáradságos követelményeinek. Tény, hogy Hugo Chávez e sorok írása idején (1993-ban) nem enged a politikai véleményformálók „sziréndalának", akik a legkülönbözőbb okokból pró­bálják csillapítgatni a népet, mondván, nem kell aggódni a válság miatt, mert már „csak egy kis idő" van hátra az új választásokig. Chávez azt hangsúlyozza, hogy miközben a szokásos politikai okfejtés „még egy kis türelmet" kér a néhány hónap múlva esedékes választásokig, addig „per­cenként több száz gyermek születik Venezuelában, akinek veszélyben az egészsége élelem és orvosság híján, s ugyanakkor milliárdokat lopnak el az országos egészségügyi pénztárból, s már-már az utolsó csöpp vért is kiszipolyozzák az országból. Mi sem indokolja, hogy bárki is hitelt adjon egy olyan politikai osztálynak, amelyik bebizonyította a társadalomnak, hogy egyáltalán nincs benne semmi akarat a változtatásra."¹⁹ Chávez ezért a parlamenti képviselet létező rendszerével szembefordulva, azt az eszmét hirdeti: „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára."²⁰ Ami pedig az intézményi kereteket illeti, amelyek között ez az elv megvalósítható, elképzelése szerint a gyökeres változás során a szövetségi állam választóinak hatalma lesz majd az a politikai-jogi komponens, amelynek révén az állampolgárok letéteményeseivé válnak a népszuverenitásnak, s ennek a gyakorlása ezáltal való­ban a nép kezében marad. A választói hatalom ki fog terjedni a nemzet egész társadalmi-politikai rendszerére, létrehozva a hiteles policentrikus hatalomeloszlás csatornáit, áthelyezve a hatalmat a központból a perifériákra, megnövelve az egyes községek és hely­hatóságok valódi döntéshozási hatalmát és önállóságát. Választási Tanácsot fog megválasztani minden egyes állam és minden egyes helyhatóság Választói Közgyűlése, ez állandó jelleggel bír majd, s abszolút függetlenül működik a politikai pártoktól. Ezek a Tanácsok képesek lesznek kialakítani és irányítani a közvetlen demokrácia legkülönbözőbb gépezeteit: a népgyűléseket, a helyi és az országos népszavazásokat, a népi kezdeményezéseket, a vétójog gyakorlá­sát, a rendeletek visszavonását stb. […] Tehát a részvételi demok­rácia fogalma olyanformán változik meg, hogy a népszuverenitáson alapuló demokrácia a hatalom főszereplőjeként konstituálódik. Pontosan eddig a határig kell kiterjesztenünk a bolívari demokrácia előrenyomulásának frontvonalait. Ott már nagyon közel kerülünk az utópia területéhez.²¹

Hogy ezek az eszmék valóra válthatók-e, vagy megmaradnak utópisz­tikus eszményeknek, ezt a kérdést nem lehet eldönteni a politika körén belül. Hiszen ez maga is olyan típusú gyökeres átalakulást igényelne, amelyik már kezdettől fogva előrevetíti az „állam elhalásának" távlatát.

Venezuelában, ahol az ország számos részében a lakosságnak mintegy 90 százaléka tanúsít „lázadást a szavazás abszurditása ellen a választásoktól való távolmaradással",²² a demokratikus választási rendszerrel kapcsolatos hagyományos politizálásnak és az apologetikus legitimálásnak, amely csalárd módon arra tart igényt, hogy a „többségi jóváhagyással elnyert mandátumot" a rendszer vitathatatlan igazolá­sául tüntesse föl, az üres parlamentáris paternalizmusnak semmilyen elítélése nem tekinthető túl élesnek. Az sem lehet komoly érv, hogy a magas választási részvétel önmagában bizonyítéka a ténylegesen létező demokratikus konszenzusnak. Végtére is egyik-másik nyugati demokráciában a szavazás kötelező, s meglehet, hogy nem nagyobb a legitimáló ereje, mint a nyíltan kritikus vagy pesszimistán rezignált távolmaradás legszélsőségesebb formáinak. Mindazonáltal az érvényes mércét a parlamenti képviseleti rendszer szükségképpen gyökeres kriti­kájához az a stratégiai jellegű vállalkozás szolgáltatja, amelynek során nem csupán politikai gyűléseken gyakorolják a „munka szuverenitását", legyenek ezek bármennyire is közvetlenek a megszervezésüket és a politikai döntéshozási módjukat tekintve, hanem a társadalmi egyének öntörvényű termelői és elosztói élettevékenységében is, a társadalmi anyagcsere-folyamat minden egyes területén és minden egyes szint­jén. Ez húzza meg a demarkációs vonalat a szándékában szocialista forradalom – mint az 1917-es októberi forradalom -, és a valóságosan szocialista átalakulás „permanens forradalma" között. Ugyanis az anyagi-újratermelési és elosztási döntéshozatalnak a társult termelőkre való fokozatos és végül teljes átruházása nélkül semmi reményük nem lehet a posztrevolúciós közösség tagjainak arra, hogy átalakuljanak a hatalom szubjektumává.

3. Fejlődési távlatok

Amint láthatjuk az előző szakaszban bemutatott idézetekből, amelyek Chávez Pueblo, Sufragio y Democracia című könyvéből valók, fölötte figyelemreméltó, hogy napjainkban milyen folytonosság tapasztalható a radikális eltökéltség szellemében fogalmazott fölhívásban a fönntartható szocialista átalakulásra. És ez így helyes. Ugyanis annyi harc és annyi ál­dozat után, amelyeket évszázadokon keresztül világszerte szenteltek az emberi emancipáció ügyének, még hangsúlyosabban igaz ma – a tőkés rendszer mélyülő strukturális válsága közepette, amely a túlélésünket fe­nyegeti -, mint bármikor korábban, hogy „A szuverén népnek saját magát kell átalakítania a hatalom tárgyává és alanyává. Hogy a népnek joga van ezt választani, az nem alku tárgya a forradalmárok számára." Ezt az igazságot tántoríthatatlanul hangsúlyozta Hugo Chávez Frias 1993-ban, öt évvel elnökké választása előtt fogalmazott vitairatában.

Ilyen átalakulás nélkül, a kifejezés legmélyebb és legtartósabb je­lentésében – ami nem kevesebbet jelent, mint annak szükségességét, hogy tudatos ellenőrzést kell szerezniük a társadalmi egyéneknek a létfeltételeik fölött – a hierarchikus uralom régi rendje óhatatlanul fölül­kerekedik még a legjobb szándékú radikális változtatásokon is. Ez tűzi tagadhatatlan sürgősséggel a történelem napirendjére a szocializmus kérdését a huszonegyedik században: a szocializmusét olyan alakjában, amelyikben – és amelyik révén – a nép a hatalom szuverén szubjektumá­vá válhat minden téren, és meg is maradhat annak. Csakis ezen a módon lehet sikeresen szembenézni korunk mérhetetlen nagy kihívásaival és egyre növekvő veszélyeivel. Végképp nincs más útja-módja ennek.

E tekintetben a társadalmi és szellemi erjedés Latin-Amerikában többet ígér a jövőre nézve, mint mostanában a tőkés módra fejlett országokban. Érthető, hogy így van ez, mert egy igazán radikális változás szüksé­gessége sokkal sürgetőbb és hangsúlyosabb Latin-Amerikában, mint Európában és az Egyesült Államokban. Hiszen a vég nélkül ígérgetett „modernizációs" és „fejlesztési" megoldások üres fogadkozásoknak bi­zonyultak, s az olyan népek számára, amelyek a valóságosan folytatott politikák szenvedő alanyai, teljes csődöt hoztak. Tehát, miközben válto­zatlanul igaz, hogy a szocializmus mint alternatív társadalmi anyagcse­re-rend csakis egyetemesen alkalmazott mód gyanánt lehet életképes, tehát ki kell terjednie a világ legfejlettebb tőkés térségeire is, beleértve az Egyesült Államokat, nem gondolkodhatunk erről a problémáról olyan időhatárok között, amelyeken belül egy jövendő társadalmi forradalom­nak elsőbbséget kellene élveznie a tőkés módon fejlett országokban, szemben a radikális változás bekövetkeztének minden egyebütt meglevő lehetőségével. Korántsem. Hiszen a hatalmas tehetetlenségi erő miatt, amelyet a tőke megrögzött érdekei generálnak a privilegizált kapitalista országokban, párosulva a reformista munkásság egyetértő cinkosságával az itteni önkiszolgáló jellegű fejlődésben, valamely hirtelen kirobbanó társadalmi fölfordulásra sokkal nagyobb valószínűséggel kerülhet sor a nem túl távoli jövőben Latin-Amerikában, mint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, s ennek messze ható következményei vannak a világ összes többi részére.

2003 januárjában a Folha de Sao Paulo nevű brazil országos napilap egy interjú során föltette nekem a kérdést: „Mi a véleménye a hasonló­ságról és azonosságról Luiz Inacio Lula da Silva és más latin-amerikai vezetők, mint például Fidel Castro és Hugo Chávez között?" Válaszom a következő volt:

Messzire terjedő hasonlóságok vannak köztük, dacára a körülmé­nyek nyilvánvaló különbségeinek, amelyek között ezek a radikális vezetők kormányaikat irányító elnöki pozíciójukba kerültek. Dominál­nak a párhuzamosságok, mert mindannyian erőteljesen azt hangsú­lyozzák, hogy egész Latin-Amerikának szüksége van nagyon mély, csakugyan radikális változásra. […] Lula elnök földcsuszamlásszerű győzelme – korántsem minden összefüggés híján – a minden alkal­mazkodási-kiegyezési forma Argentínában végbement látványos összeomlására következett; pedig azt az országot tekintették hosszú időn át fölülmúlhatatlan mintának Latin-Amerika számára. És amikor a három radikális vezetőről: Luláról, Fidel Castróról és Chávezről be­szélünk, nem szabad megfeledkeznünk Salvador Allendéről, aki szin­tén radikális változást kísérelt meg véghezvinni országában, s ezért pusztulnia kellett. Semmi kétség, azok, akik egy jelentős változásnak még a gondolatát sem hajlandók elfogadni, folytatni fogják próbál­kozásaikat arra, hogy kitöröljék a latin-amerikai radikális vezetőkre írott szerepeket a történelem által színre vitt darabból. De éppúgy kétségen kívül áll, hogy az ilyen vezetők óhatatlanul újra meg újra színre fognak lépni, amíg végtére pozitív módon be nem bizonyul, hogy föllépésüknek mély társadalmi és történelmi okai vannak.

Nyilvánvaló, hogy most ki kell egészítenünk a latin-amerikai radikális vezetők listáját Evo Morales nevével, akit tömeges rászavazással Bolívia elnökévé választottak 2005 decemberében. Kampányát nagy várako­zásokkal kísérték országa régóta kizsákmányolt néptömegei, kivált, mert azt ígérte, hogy messze ható bolívari forradalmat fog végrehajtani. Az az elsöprő támogatás, amelyet ezzel a beígért programmal elnyert, maga is világosan mutatja, milyen erős a vágy Bolíviában a radikális változtatásra. Természetesen, a Latin-Amerikában másfelé tapasztalt múltbeli, keserves csalódások fényében még hátravan, hogy lássuk, mennyire képes Morales eleget tenni népe várakozásainak a kétségte­lenül nagyon nehéz körülmények között, amelyeket senki sem hagyhat figyelmen kívül.

De bármi legyen a dolog kifejlete, abban teljesen bizonyosak lehetünk, hogy idővel egyre több és több radikális politikai vezetőnek kell előtérbe lépnie a latin-amerikai földrész különböző pontjain, beleértve azokat az országokat is, ahol a közelmúltban a radikális erőknek többszöri nagy csalódásban volt részük kormányaik gyáva alkalmazkodása miatt az USA politikai és pénzügyi diktátumaihoz. óhatatlanul az ő előtérbe kerülésük lesz a válasz társadalmaik s általában a globális tőkerendszer mélyülő válságára, s nekik elkerülhetetlenül elkötelezettséget kell tanúsítaniuk valamilyen életképes alternatíva keresése iránt, akármilyen ellenséges obstrukcionizmussal találkoznak is eközben külföldön, és bármennyire súlyosak is azok a strukturális problémák, amelyeket országaik a múltból örököltek. Az ellentmondások immár szemlátomást nagyon is bénító útvesztőjéből csakis egy olyan radikális alternatíva tagolt megjelenítése és megerősítése ígérhet kiutat, amely a széles néptömegekbe ereszti gyökereit, s amelynek megalkuvást nem ismerő stratégiája a társadalom igazán átfogó átalakítására irányul.

Természetesen illúzió volna egyenes vonalon emelkedő fejlődést várni e tekintetben. Józanul szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a szocializmus ellenségeinek hatalmas tartalékok állnak rendelkezésükre a tőke mélyen elsáncolt hatalmának védelmében. Ez a negatív dimenzi­ója annak a nagy történelmi kihívásnak, amellyel szembe kell néznünk. Ugyanakkor a tartós siker pozitív követelménye még nagyobb súllyal esik latba. Ugyanis az életképes szocialista stratégiák kidolgozása, valamint a megfelelő szervezeti formák sikeres kialakítása és megszilárdítása mind belföldön, mind pedig nemzetközi síkon, alapvető kihívás marad a jövő­re. Mindezek okán nem zárhatók ki a valóságos visszalépések s még a nagyszabású visszaesések sem, akármilyen nagy szükség van is pozitív megoldásokra és akármilyen ígéretesek is a kezdeti eredmények.

Brazíliában a munkásmozgalom radikális szárnya mind a szakszer­vezetekben, mind a politikai pártokban, kulcsszerepet játszott abban, hogy véget lehetett vetni a bő két évtizedes USA-szponzorálta katonai diktatúrának. Ez a siker Latin-Amerikában másutt is ösztönzőleg hatott bizonyos radikális mozgalmakra. Azonfelül, ezt követően, a Munkáspárt még nagy választási győzelmet is aratott Luiz Inacio Lula da Silva el­nöki beiktatásával. És mégis, néhány korlátozott téren kézzelfogható, letagadhatatlan eredmény dacára, a tőke rég fönnálló rendjének sikerült Brazíliában szilárdan megmaradnia az általános társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrzésében, s a peremre szorította ellenzőit a politikában is, a népi erők nagy csalódására országszerte. Érthető hát, hogy a szocia­lista aktivisták ma jobb híján arról vitatkoznak Brazíliában, milyen hosszú utat kell még megtenniük, amíg a szervezett történelmi baloldal öröklött kényszereire – amely baloldal minden kapitalista országban arra hajlik, hogy olyan politikai teret és szerepet töltsön be, amelyik teljes mértékben összefér a régi rend működési módjával – úgy lehet majd tekinteni, hogy ezek már jelentősen megváltoztak, arról nem is szólva, hogy tartósan leküzdötték őket.

De még így is, minden fölismerhető és potenciális visszaesés elle­nére, teljesen hibás volna borúlátó képet festeni az általános fejlődési kilátásokról azzal kapcsolatosan, hogy az egészben vett tőkerendszer továbbra is életképes-e (vagy életképtelen). Nagyon fontos ugyanis hangsúlyozni, hogy dacára a tőke elképesztő sikereinek, amelyeket az utóbbi két évtizedben ért el a világ különböző részein, különösen a „valóságosan létező szocializmus" volt társadalmaiban, azok az erők, amelyek egy gyökeresen más társadalmi rend létrehozásáért dolgoznak, biztató megnyilatkozásokkal találkoznak az Egyesült Államok „geopo­litikai hátsóudvarának" több részén, beleértve nem csupán Venezu­elát, hanem azokat a harcosokat is, akik Kolumbiában folyamatosan birkóznak az egyenlőtlen esélyekkel, amelyek még a fönnálló rendnek kedveznek.

Amellett az is nagy jelentőségű tény, hogy a radikális társadalmi mozgalmak a világ különböző részén, akármilyen viszonylag gyöngék is egyelőre, el vannak szánva rá, hogy lerázzák a hagyományos politikai baloldal történelmileg kialakult, de mára többnyire anakronisztikussá lett szervezeti korlátait. Hiszen már nem fogadhatják el azt a súlytalan magyarázatot, hogy a múltban favorizált bizonyos stratégiák kudarca s a szocialista mozgalom ehhez kapcsolódó megroppanása véletlen volt, vagy pusztán személyes árulások okozták. Belátták, hogy a jelenlegi történeti körülmények között szükség van kritikusan – és önkritikusan – fölülvizsgálni fontos múltbeli stratégiákat és szervezeti föltételeket, s elkötelezték magukat erőik újraorientálásának keserves, ám szükséges folyamata mellett. Megkísérlik elvégezni ezt azért, hogy hatékonnyá tegyék nem csupán a létező állapot szükségszerű tagadását, hanem egy fönntartható hegemonikus alternatíva igenlését is. Fontos hangsú­lyozni ezt a körülményt avégett, hogy szembeszögezzük a fönnálló rend mindenütt jelenlevő propagandájával, amely folyvást azt emlegeti, hogy maradandó győzelmet aratott egykori szocialista ellenfele fölött.

Amikor Margaret Thatcher miniszterelnök – a neoliberalizmus odaadó ideológiai és politikai híve Nagy-Britanniában – sikeresen leverte a brit bányászok egy esztendeig tartó sztrájkját, kíméletlenül bevetve a sztrájkolók ellen a tőkés állam teljes gazdasági és rendőri erejét (magának a Munkáspártnak a korántsem lebecsülendő segítségével, annak ellenére, hogy akkor a Munkáspárt még ellenzékben volt), azzal hencegett, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Ez a kijelentés eszte­len önhittségre vallott, még ha látszólag ráerősített is a Brit Munkáspárt buzgó kapituláns átalakulása „New Labour" párttá: vezetőjének szavaival „üzletbaráttá" és ennyiben a nagytőke által kedvelhetővé. Valójában a neoliberalizmus viszonylag könnyű térhódítása az 1970-es évektől kezd­ve nem egyszerűen brit jelenség volt, hanem elsöprő erejű nemzetközi fejlemény, amely kiterjedt ilyen vagy olyan módon egész földgolyónkra.

Még fontosabb hangsúlyoznunk ebben a vonatkozásban azt, hogy a neoliberalizmus fő tanainak könyörtelen fölerősödése szinte mindenütt – első pillantásra elképesztőn még a „valóságosan létező szocializmus" társadalmaiban is, ahogy egykor emlegették ezeket – egyáltalában nem a tőke ellenállhatatlan új erőre éledésének és a jövő irányában mara­dandón biztosított egészségének a megnyilvánulása volt. Ellenkezőleg, a rendszer strukturális válságának kezdete tette ezt szükségszerűvé, a fönntartható tőketerjeszkedés veszedelmesen leszűkülő mozgásterének következtében. Erre a minőségileg új strukturális válságra a tőke csak még agresszívabb viselkedéssel válaszolhatott.

Ennek felelt meg az, hogy a tőke, fejlődésének utóbbi három évtizede folyamán, kénytelen volt visszamarkolni azokat az „engedményeket", amelyeket a jóléti állam biztosított a munka számára – ami semmibe sem került neki akkor, amikor a jóléti állam létrejött, mivel a megtett „engedmények" velejárói, szerves alkotórészei voltak a háború utáni időszak zavartalan és magas profitot eredményező lendületes tőketer­jeszkedésének. A fönnálló rend stratégiai irányának újradefiniálása a könyörtelen neoliberalizmus szellemében egyaránt volt annak az egyre inkább kizsákmányoló és elnyomó politikának a gyakorlati kivitelezése, amelyet a tőke nyersen tekintélyuralmi fordulata diktált, valamint ennek cinikus ideológiai igazolása.

E tények a tőke hívei számára még sokkal rosszabb mondandót is hordoznak. Nevezetesen azt, miszerint egyáltalán nem hihető, hogy a neoliberalizmusnak a maga nyíltan tekintélyuralmi állásfoglalásával csakugyan sikerül megoldást hoznia a rendszer strukturális válságára, s az egészséges expanzió új szakaszára nyitni ajtót, ahogy ígérgették, de soha meg nem valósították. Az utóbbi években a globális tőke domináns hatalmai odáig jutottak, hogy kénytelenek voltak olyan roppant agresszív és katasztrofálisan költséges kalandokba bocsátkozni, beleértve a fékevesztett népirtó háborúskodást – cinikusan és álszent módon a „demokrácia és a szabadság" nevében -, amelyekből, úgy látszik, „nincs kivezető stratégia"²³ (hogy még a rendszer támogatói által is fölkapott, enyhén kritikus szavakat használjuk). Ez a megkísérelt válságorvoslás teljes kudarcát és magának a válságnak a jelentős rosszabbodását bizonyítja.

Ugyanennek a problémának egy másik dimenziója közvetlenül vonat­kozik a munka mint a tőke strukturális antagonistája fejlődési távlataira. Ellentétben a munkásosztály állítólagos „integrációjáról" szóló minden fecsegéssel, valójában teljesen hamis színben való bemutatását láthatjuk a munkásság hagyományos politikai vezetése – kétségkívül végbement – kapitulációjának, amit úgy kezelnek, mint magának a munkásosztály­nak a szükségszerű és örökre megváltoztathatatlan beilleszkedését. Más szóval, a munkásság bürokratikus vezetőinek ezt a kapitulációját hamisan úgy jellemzik, mint annak az egyedüli és kizárólagos társa­dalmi erőnek a visszafordíthatatlan integrációját, amelyik képes volna hegemonikus alternatívát kínálni a tőke uralmával szemben; azzal az uralommal szemben, amely huzamos ideig – növekvőn destruktív belső meghatározottsága miatt – már nem tartható fönn tovább.

Kétségtelen, hogy a Brit Munkáspárt kapituláns átalakulása „Új Mun­káspárttá" semmiképp sem volt elszigetelt jelenség. Némely pártok, amelyek egykor balra álltak a Brit Munkáspárttól – például az olasz és a francia kommunista párt -, ugyanabban az időszakban ugyanolyan negatív végzetnek estek áldozatul. A fönnálló rend apologétái ugyanúgy ünnepelték mindezeket az átalakulásokat, ahogyan a neoliberalizmus sikeres térnyerését mindenütt. Vagyis a tőkerendszer tartós újraéledésé­nek örömmel látott bizonyítékát ünnepelték bennük, s következőleg mint annak az önkényesen kinyilatkoztatott bölcselemnek az elvitathatatlan diadalát, miszerint „nincs más alternatíva".

Ám aligha lehet ennél rövidlátóbb félreolvasata ezeknek az esemé­nyeknek és fejleményeiknek. A történelmi bizonyíték épp az ellenkező irányba mutat, paradox módon azon tény miatt, hogy a baloldal hagyo­mányos fősodorbeli erői számos országban fönntartás nélkül alávetették magukat a strukturális válságban levő tőke diktátumainak. Hiszen az az igazság, bármennyire kényelmetlen legyen is a létező rend védelme­zőinek, hogy még a hagyományos munkásvezetés leginkább szolgai alkalmazkodása is – amely vezetésnek az „evolúciós szocializmus" az immár bő évszázados, de most árulkodó módon elhagyott, üres jelszava óta nincs saját használható stratégiája – teljesen alkalmatlan a helyzet orvoslására. Ebben az értelemben az a legkellemetlenebb igazság, hogy úgy látszik, a jelenlegi történelmi körülmények között nincs semmi, ami akár csak egészen rövid távon is, de hatékonyan akadályozhatná a tőke társadalmi-gazdasági agresszivitása erősödését és közvetlen kiterjesz­tését fokozódó állami erőszakká.

Ami valóságosan történt a neoliberalizmus térnyerése révén, bizonyos országokban a reformista munkásságnak a legtevőlegesebb hozzájáru­lásával – Nagy-Britanniában már a Harold Wilson vezette kormányban, Dennis Healy, a Munkáspárt gazdasági ügyekben illetékes minisztere irányítása alatt, aki a vad neoliberális politika első fordulóját vezényelte le jóval Margaret Thatcher előtt -, az annak a „nagy ábrándnak" a visszavonhatatlan eltörlése volt, amely szerint az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform volna az egyedüli válasz a társadalom súlyos strukturális problémáira.

Ezen a módon elképzelni a szükséges megoldást – vagyis föltételezve a tőkerendszer súlyos strukturális hiányosságainak megszüntetését idő­legesen alkalmazható és konjunkturálisan korlátozott fokozatos toldás-foldás révén -, persze kezdettől fogva önellentmondás volt. Természetes, hogy ez a körülmény megpecsételte az „evolúciós szocializmus" végze­tét, bár még sok időbe telt, amíg ennek a misztifikáló megközelítésnek az ígéreteit nyíltan sutba kényszerültek vágni még élenjáró képviselői is. Amiként fájdalmasan nyilvánvaló a mai való világban – a reformista munka legtöbb alkalmazkodási stratégiájának megalázó kudarca révén is látnivaló az egész történetből -, az osztályalkalmazkodás és a fokozatos reform egyáltalán nem adott semmilyen választ a fönnálló társadalmi struktúra növekvőn komoly rendszerproblémáira. Nem is adhat soha.

Az agresszív neoliberalizmus mélyen fekvő oka: a zavartalan tőkeex­panzió és a konfliktus-csillapító növekedés veszedelmesen leszűkülő mozgástere, s ezáltal a rendszer mindinkább korlátozott képessége arra, hogy pusztító kalandorkodás nélkül kezelje nagyszabású strukturális prob­lémáit. Hiába állt oda a korábban reformista munka tevékeny cinkosként a neoliberális tőke oldalára. Mindez nyomatékosítja korunk válságának súlyosságát és a teljes abszurditását minden fecsegésnek arról, hogy „egyszer s mindenkorra végeztünk a szocializmussal". Ugyanis a – konf­liktus-csillapító növekedéshez kapcsolódó – zavartalan tőketerjeszkedés, meg a reformista munka ellenkezés nélkül behódoló beilleszkedése a tőkeuralomba, ez csak ugyanannak az éremnek a két oldala.

Ha egyszer a zavartalan és fönntartható tőketerjeszkedés útja leszűkül, és végtére eltorlaszolódik a rendszer mélyülő strukturális válsága által, úgy a munka készséges alkalmazkodását motiváló fő erő óhatatlanul meggyengül, mihelyt a tények hatása kezd megmutatkozni. Ez így igaz, még ha csak a kezdeténél járunk is az ilyen lefelé tartó spirálnak.

A reformista munka vezetősége – amelynek sohasem volt más elkép­zelése a társadalmi-gazdasági javulásról, mint hálásan elfogadni a tőke jóindulatú kezéből egy-egy nagyobb szeletet a társadalom „növekvő tortájából"; ez a közmondásos torta a vak előrelátás szerint örökkön örökké csak növekszik – mindent megtesz, amire csak képes, hogy enyhítse a tőke abban vallott kudarcát (s ennek negatív és végtére des­tabilizáló következményeit), hogy „szállítsa a javakat". Fönntartás nélkül és megalázón hajbókoló pozíciót foglal el a tőkével szemben, abban a hiú reményben, hogy sikerül hozzájárulnia a rendszer fölélesztéséhez és egészséges működéséhez. És teszi ezt annak a piszkos elvnek a nevében, hogy „nincs alternatívája" a fönnálló társadalmi-politikai rend­nek. Ilyen körülmények között persze újra meg újra csak a „baloldali keynesizmus" kifulladt régi mantrájának ismételgetését halljuk. De semmi sincs, amitől ez valóra válhatna.

Tehát sem a neoliberalizmus maradandóságát (amit gyakran társítanak azzal a groteszk álteóriával, amelyik „a történelem végét" prédikálja a neoliberalizmus fölvirradtának üdvös pillanatával), sem a munka örök alkalmazkodásának abszolút szükségszerűségét hirdető kinyilatkoztatás nem egyéb, mint félrevezető szemfényvesztés, amelyet a fönnálló rend kényelmére agyaltak ki. Ezek két irányból kapnak ideiglenesen erősítést. Egyfelől a neoliberalizmus, s ez érthető is, igenlőn keblére öleli a maga újonnan föllelt eszményi beszédtársát, a kapituláns munkát. Másfelől pedig az alkalmazkodó munkának van szüksége valami mitikusan föl­nagyított (nagyerejű, de „rábeszélhető" és jóindulatú) ellenfélre, amelyet előléptetnek igazi „partner" státusába, s immár úgy jellemzik, mint „a gaz­dagság termelőjét", dacára a napjainkban domináns spekulatív finánctőke növekvő parazitizmusának. Azért viselkedik így a reformista munka, hogy igazolja választói előtt a saját nyílt cinkosságát e gorombán kizsákmá­nyoló rend – olyanként, amilyen – maradandóvá tételében. Mára már a legcsekélyebb mértékben sem zavarja, hogy elvetette eredeti reformista törekvéseit az egykor megígért igazságos alternatív rend irányába tartó „fokozatos változtatásra" – azon a ma még inkább tartalmatlanul prokla­mált alapon, hogy „nem lehetséges semmilyen alternatíva".

Valójában azonban föltűnt a történelmi színen egy hegemonikus alter­natíva létfontosságú szükséglete a tőke uralmával szemben. Ugyanis a reformista alkalmazkodás összes módozata, történetének százharminc évén keresztül (a „gothai program" ideje óta) a legcsekélyebb tartós befolyást sem volt képes gyakorolni a tőkerendszer súlyos ellentmondá­saira és embertelenségeire. A dolgok ilyetén állását mindaddig fönn lehet tartani, dacára a rendszer antagonizmusainak és embertelenségeinek, amíg a tőke képes tiszteletet parancsolni maga iránt – ha lehetséges, akkor produktív eredmények segítségével, ha nem, akkor leplezetlen erőszakkal -, mint a társadalmi újratermelés elvitathatatlan ellenőrzője. De pontosan ez az, ami rendkívül problematikussá válik korunkban. Rendkívül problematikussá, egyrészt mert még a tőke legautoritáriusabb viselkedése – a reformista munka mára teljesen hajbókoló jellegű al­kalmazkodásával együtt – sem képes produkálni az ígért egészséges gazdasági terjeszkedést. S ami még fontosabb, mert a folyamatos agresszív kalandor cselekmények félreérthetetlenül nyomatékosítják a tőke veszedelmes csörtetését az emberiség elpusztítása felé, a fönnálló újratermelési rend mindenáron való, irracionális fönntartása érdekében, amivel szemben maga a tőke egyáltalán nem képes kialakítani, még kevésbé elfogadni, semmilyen alternatívát.

A „legkisebb ellenállás irányvonalát" követni per definitionem mindig könnyebb, mint harcolni egy reálisan megvalósítható hegemonikus alter­natíváért. Mert ez utóbbi nemcsak tevékeny elkötelezettséget követel a résztvevők által választott ügy iránt, hanem annak elfogadását is, hogy ez részükről alighanem áldozatokkal jár. Ellenfeleink legnagyobb aduja ez, ami nyomatékosítja az életképes politikai és társadalmi stratégiák kidolgozásának és kivitelezésének életbevágó fontosságát avégett, hogy szembe tudjunk szállni az intézményesített tehetetlenségi erő jelentős helyzeti előnyével. A föntemlített félrevezető szemfényvesztés – neve­zetesen, hogy a neoliberalizmus és a munka jótékony alkalmazkodása örökkévaló – szükséges leleplezése ugyanis nem lehetséges egyrészről annak a teljes tudatosítása nélkül, hogy korunkban milyen nagy a tét az emberiség túlélésének tényleges biztosításához, másrészről pedig gyakorlati elkötelezettség nélkül az egészében vett létező társadalmi rend elengedhetetlen, alapvető átalakítása iránt, a radikális eltökéltség szellemében.

Toldozgatással-foldozgatással a mi korunkban nem juthatunk sehova. Az ilyesmi csak azoknak a helyzeti előnyét erősítheti, akik most ellenőr­zésük alatt tartják a történelmileg anakronisztikussá váló tőkerendszert. Más szóval, sikeresen szembeszállni a neoliberális legyőzhetetlenség misztifikációjával, amelyet tevékenyen támogat a megalkuvó munka, ez nem egyszerűen ideológiai fölvilágosultság kérdése. A csatát nem lehet egyedül a politikai meggyőzés terén megnyerni, mivelhogy következetes kritikai meggyőződések gyakran járnak együtt gyakorlati tehetetlenség­gel. Tartós sikert csakis a nagy néptömegek szervezetileg fönntartható mozgósítása révén lehet elérni egy mindent átfogó hegemonikus alter­natíva megvalósítására, a társadalmi anyagcsere-újratermelés fönnálló módja ellenében.

A radikális eltökéltség szelleme ma elválaszthatatlan a szilárd elköte­lezettségtől – amit megkövetel a veszedelmes történelmi fejleményekkel való szembenézés – a tőke növekvőn kalandor és destruktív uralmával szemben előirányzott hegemonikus alternatíva létrehozása mellett.

Ezért hangsúlyozta Chávez elnök ismételten mind a szocializmus vagy barbárság dilemmájának elkerülhetetlenségét, mind az ennek megfelelő szükséges elkötelezettséget a sikeres akció egyedül alkalmatos formá­ja: a tartós stratégiai offenzíva mellett, minthogy a történelmi föladat nagy és szó szerint életbevágón sürgető. 2003 januárjában, a Szociális Világfórumon, Porto Alegrében elhangzott fölszólalásában joggal hívta föl arra a figyelmet: nem szabad megengedni, hogy a keletkező nagy társadalmi mozgalom világtalálkozójából évente ismétlődő szertartásos folklórrendezvény legyen. S megismételte ugyanezt a figyelmeztetést 2006 januárjában, a Caracasban tartott Szociális Világfórumon, han­goztatva, hogy a potenciálisan radikális mozgalmak ilyetén átalakulása „turisztikai és folklórtalálkozóvá borzasztó lenne, mert egyszerűen csak az időt fecsérelnénk, amikor pedig nincs vesztegetni való időnk. Hiszem, hogy nem adatott meg nekünk elkövetkező évszázadokról beszélni […] nincs vesztegetnivaló időnk; a kihívás az, hogy meg kell mentenünk az élet föltételeit ezen a bolygón, meg kell mentenünk az emberi fajt, meg kell változtatnunk a történelem menetét, meg kell változtatnunk a világot."²⁴

Ebben az értelemben, ahhoz, hogy megbirkózzunk korunk radikálisan új történelmi kihívásával, ami kérdésessé teszi magát az emberi to­vábbélést, az eredeti bolívari terv szükségképpen módosul két alapvető dimenziójában. Először is, a megkövetelt minőségi változás közvetlenül érinti az egyenlőség mindennél fontosabb kérdését, másodszor pedig szembe kell nézni azzal a megoldatlan dilemmával, amelyet még a Fölvilágosodás legnagyobb és legradikálisabb politikai gondolkodói sem tudtak megoldani, beleértve Rousseau-t is (aki számos vonatkozásban utolérhetetlen példa volt Bolívar számára). Nevezetesen: miképp lehet tartósan leküzdeni – vagy legalább egy elkerülhetetlen átmeneti idő­szakra fönntartható módon közös nevezőre hozni – a társadalomban működő, egymással ütköző és potenciálisan széthúzást eredményező érdekeket.

Mondani sem kell, az emberiség nagy dilemmáira adandó, történelmi­leg működőképes megoldásoknak ez a két alapvető dimenziója – ezek a dilemmák első utópisztikus megfogalmazásaikban több ezer évvel a fölvilágosodás kora előtt jelentek meg, de mindig megoldatlanul maradtak és kiszorultak a közgondolkodás fősodrából – szorosan összefonódik.

Elgondolhatatlan ugyanis anélkül leküzdeni a potenciálisan roppant romboló, csakugyan robbanásveszélyes ellentmondásokat és az egy­mást kölcsönösen kizáró érdekeket, amelyeket tartósított a rég fönnálló antagonisztikus társadalmi struktúra, hogy járható – és lényegbevágó – megoldást találnánk az egyenlőségnek a történelemben mind ez ideig kezelhetetlen problémájára, amelynek törvénybe iktatott (elvben visszafordítható) bármilyen formája csak a fölületet volt képes súrolni. És megfordítva: elképzelhetetlen lényegi s ennélfogva törvényileg nem visszafordítható megoldást találni az egyenlőség korszakos kérdésére, amelyen minden egyéb javallott társadalmi érték nyugszik – Bolívar emlékezetes szavaival „minden szabadságtól minden jogig", beleértve az igazságosságot -, anélkül, hogy maradandón átadnák a történelmi múltnak azokat a konfliktusokat és antagonizmusokat, amelyeket szük­ségszerűn gerjesztenek és újratermelnek ilyen vagy olyan formán a strukturálisan/hierarchikusan körülbástyázott és oltalmazott lényegi (nem pedig csak törvénybe iktatott) társadalmi viszonyok.

Az emberiség nagy dilemmáinak két alapvető dimenziója – ha a szóban forgó ügyeket a legmélyebb értelmükben vesszük – egy és ugyanaz. Egyrészt csak azért különböztethetők meg, mert ezen a módon kezelték őket a múlt politikai közbeszédében. De ami fontosabb, avégett meg is kell különböztetni őket, hogy ki lehessen dolgozni a gyakorlatilag járható, tartós – és most már történelmileg lehetséges és szükségszerű – megoldást a társadalom robbanásveszélyes ellentmondásaira. Ámde ma, a múltbeli csalódások fényében, mégiscsak tudatában kell lennünk annak a jócskán bonyodalmas ténynek, hogy a leglényegükben azért ezek elválaszthatatlanok egymástól. Lényegi elválaszthatatlanságuknak társadalmilag determinált múltbeli mellőzése okozta ugyanis, hogy még az egyenlőség megsértésének törvényhozási reformmal való leküzdésére irányuló legnemesebb szándékok is (az ilyen reform nagyon is szükséges lehet mint létfontosságú első lépés meghatározott történelmi körülmények között)²⁵ – érintetlenül hagyva a társadalomban körülbástyázott struktu­rális hierarchiákat – előbb vagy utóbb óhatatlanul nagyfokú visszavágást szenvedtek el.

Emlékeztetnünk kell ezzel kapcsolatban arra, hogy a bolívari egyenlő­ség „a törvények törvénye" volt, mert „enélkül minden biztosíték, minden jog veszendőbe megy. Ezért kell áldozatot hoznunk." A probléma ilyetén fölvetése Bolívar közvetlen apellálása volt törvényhozó társai fölvilágosult és erkölcsös szellemére. A törvényhozás politikailag járható formájának két kardinális követelményét így határozta meg az angosturai kongresszushoz intézett beszédében: „Erkölcs és tudás minden köztársaság két sarkpontja, először is erkölcsre és tudásra van szükségünk."²⁶ Jóllehet kétségtelenül érvényes megfogalmazása volt ez néhány létfontosságú politikai vezérelvnek az adott társadalmi környezetben, az egyenlőség problémájának, mint törvénybe iktatott egyenlőségnek ez a megha­tározási módja, amely törvényhozó társainak fölvilágosult belátásától és erkölcsi rokonszenvétől tette függővé az ügyet (társai közül sokan valójában egyáltalán nem hajlottak a föltételül szabott áldozatok meg­hozatalára), óhatatlanul szűk korlátok közé szorította Bolívar radikális fölfogását. Való igaz, azok a fönntartások, amelyeket különböző alkal­makból hangoztatott, azt mutatták – legalábbis implicit módon -, hogy tudatában van a ténylegesen megvalósult egyenlőségi szint társadalmi korlátainak.²⁷ Végtére még a rabszolgák törvényes emancipációját is eltörölhették utóbb a különféle jogilag kieszelt álszerződéses alternatí­vákkal, amelyek cinikusan megtartották a korábbi rabszolgaság számos vonását, beleértve a „szegődményes munka" brutálisan szolgasorba döntő egyezményét; nem is szólva a bérrabszolgaság lényegi diadaláról mindenütt, amelyet a liberális politikai gazdaságtan könyveiben „szabad munkaként" dicsőítettek. S még egy kijózanító megjegyzés: a Bolívar életében Latin-Amerikában érvényesült körülmények közepette az ál­tala képviselt társadalmi és politikai radikalizmus is túl soknak bizonyult számos kortársa számára.

Ami a lényegi egyenlőséget illeti,²⁸ ennek megvalósítása kétségkívül minden történelmi föladat közül a legnagyobb és a legnehezebb. Így az­tán reális előrehaladás a lényegi egyenlőség felé csakis akkor lesz lehet­séges, ha majd megvalósításának objektív anyagi föltételei – beleértve a társadalom történetileg elért pozitív termelési képességét – megfelelő módon illeszkednek az eszmék és értékek színvonalához. Ez utóbbia­kat jó okkal nevezhetjük az ősrégi, évezredekre strukturálisan alaposan körülbástyázott társadalmi hierarchiák leküzdése szellemi föltételeinek, amely hierarchiákat a lényegi egyenlőtlenség roppant problematikus kultúrája erősíti, még a haladó polgárság némelyik nagy jelentőségű értelmiségi képviselőjének írásaiban is.

Ilyen körülmények között csakis úgy érhető el siker, ha történelmileg teljesülnek bizonyos létfontosságú föltételek. Egyfelől ugyanis a „nyomor egyenlő elosztása", kedvező anyagi előfeltételek hiányában, nem tart­ható fönn társadalmilag mint normális állapot semeddig sem. Másfelől az „anyagi bőség" állítólagos elérése – vagyis a „bővelkedő társadalom" [affluent society] kártékony mítosza – nem oldhat meg abszolúte sem­mit, ha a kölcsönösen jótékony szolidaritás (és a hozzátartozó értékek) eredeti oltalmazása bármi okból kiveszett az egyéneknek a termelésbeli előrehaladásról alkotott fölfogásából. Ez az igazság nem függ attól, hogy milyen magas szintet ért el a technológiai és tudományos ismeret az adott körülmények között. Ha ugyanis hiányoznak azok az értékek, amelyek lehetővé teszik a gazdag egyéniség mindenoldalú fejlődését, s helyettük a manapság uralkodó antagonisztikus versengés uralkodik, akkor minden fetisiszta módon ünnepelt anyagi bőség továbbra is csak átalakul soha meg nem szűnő ínséggé, s ezáltal akadálytalanul folytatódik az egyre nagyobb termelőpotenciálnak romboló potenciállá változtatása felé tartó, tékozló „fejlődés", ez az önigazoló ördögi kör, amíg csak egy globális katasztrófa megálljt nem parancsol neki.

Ez az a pont, ahol megpillanthatjuk a bennünket a múlttól elválasztó demarkációs vonalat; a múltban az egyenlőségre törekvést még a leg-fölvilágosultabb államférfiak is csupán mint törvényben meghatározott (és korlátozott) politikai célkitűzést követhették. Szükségképpen akkor is így volt ez, ha a szóban forgó ügyekhez fontos társadalmi konnotációk kapcsolódtak, mint amilyen a rabszolgák formális fölszabadítása (bár semmiképp sem valóságos társadalmi-gazdasági emancipálásuk). Létfeltételeinknek a mi történelmi korszakunkra jellemző radikális újdon­sága az, hogy nem lehetséges tartós siker az emberiség túléléséért vívott harcban egy olyan társadalmi rend kialakítása nélkül, amelyik központi elveként a lényegi egyenlőségre alapozódik, mind a termelés, mind az elosztás terén.

Azért van ez így, mert a tőke javíthatatlan destruktivitása kihat napja­inkban az élet minden egyes oldalára, a profitorientált termelési hajsza felelőtlen pocsékolásától a természet öngyilkos lepusztításáig, valamint létfontosságú újratermelési erőforrásainak felelőtlen kimerítéséig, és „fö­lös emberek" krónikus munkanélküliség formájában való elembertelenítő tömegtermelésétől, a szemünk előtt folyó katonai kalandorkodás legszél­sőségesebb változataiig. Hozzávehetjük még a nukleáris fegyverek hasz­nálatának igazolását az Egyesült Államok által, nem csupán visszatekint­ve – Hirosima és Nagaszaki vonatkozásában – hanem a legbaljóslatúbb módon a jövőre nézve is. Ebben az értelemben a tőkemegszemélyesítők által hagyományosan szorgalmazott „képzeld el a lehetetlent" jelszava – a sikeresen végzett „termelő rombolás" vélt erényeinek szóló öndicséret szellemében – talál végső megvalósulásra olyan formában, amelyben abszurd módon, a társadalmi-gazdasági rendszer mindenáron való túlélése érdekében, az emberiség elpusztításának tekintetbe vétele és az ezzel való fenyegetőzés akként legitimálódik a tőke leghatalmasabb államalakulata által, mint szükséges stratégiai cél.

Minden ilyen destruktív megnyilatkozás gyökereinél azokat az át­hághatatlan parancsolatokat találjuk, amelyek a fönnálló rend magukat megörökítő strukturális hierarchiáiból fakadnak. Ez a tény szükségszerűn kizár minden átfogó ésszerű alternatívát a társadalmi anyagcsere-ellen­őrzés tőkés módjával szemben. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a lényegi egyenlőség megfontolásai beleférjenek a tőke döntéshozási kereteibe, amikor az alapzata forog kockán. Ez egyedülálló módon kiélezi társadalmi újratermelés-ellenőrzésünk rendszerének strukturális válságát a jelenlegi történelmi helyzetben, s egyben mutatja is az egyedül járható utat ennek leküzdésére. A fönnálló rend destruktív meghatározottságai ugyanis, amelyek mindenütt pusztító módon, korábban elképzelhetetlen mértékben és elképzelhetetlenül súlyosan törnek fölszínre, most már alapvető strukturális változást követelnek az emberiség továbbélése érdekében.

Mivel a strukturálisan kierőszakolt egyenlőtlenség a legfőbb megha­tározó jellegzetessége a tőkerendszernek, amely nélkül nem képes mű­ködni egyetlen napig sem, a megkövetelt alapvető strukturális változtatás szükségessé teszi egy lényegileg igazságos alternatíva, mint az emberi­ség számára kizárólag járható jövőbeli társadalmi anyagcsere-ellenőrzési mód létrehozását. Elképzelhetetlen, hogy lehessen magasabb tét az emberiség számára, mint biztosítani és megvédelmezni az emberiség továbbélését és pozitív előrehaladását a lényegi társadalmi egyenlőség valamely emberileg teljességet adó rendjének fölállítása révén, amely a jelenlegi körülmények között nem elvont lehetőség, hanem létfontosságú szükség.

Ez okból ennek a nagy történelmi föladatnak szentelt erők úgy töreked­hetnek céljuk beteljesítésére, hogy az ésszerűség az ő oldalukon van, s bízhatnak az általuk védelmezett értékek teljes érvényességében az imperializmus, a monopólium és az elnyomás ellen vívott harcukban, éles ellentétben ellenségeikkel. Igazat szólva, olyan korban élünk, amelyet parancsolatok összecsapásának nevezhetnénk, bár semmiképp sem „civilizációk összecsapásának". Hiszen a kritikai szembenézés korunkkal akként érvényesül, mint parancsolat egy igazságos és fönntartható tár­sadalmi rend megteremtésére – vagyis egy olyan rendére, amelyik épp azért fönntartható történelmileg, mert legbenső meghatározottsága min­den lényegi dimenziójában igazságos -, szemben a tőke áthághatatlan destruktív önmegőrzési parancsolataival. Az idevágó ügyek természetét s intézésük sürgősségét tekintve, sohasem volt még csak távolról sem ha­sonló kilátás a lényegi egyenlőség, mint a kölcsönös emberi kapcsolatok elsődleges meghatározója ősrégi kívánságának valóra váltására.

Ebben az értelemben azokat az érveket is fölül kell vizsgálni, amelyek abban a krónikusan megoldatlan kérdésben hangzottak el: hogyan le­het tartósan leküzdeni az ütköző és potenciálisan széthúzást produkáló érdekeket, amelyek a társadalomban működnek. A múltban erre a kér­désre adott válasz, még a legfölvilágosultabb államférfiaké is, beleértve Bolívart, az volt, hogy politikailag ki kell egyensúlyozni a különböző tár­sadalmi erőket, szükséges tehát „fenntartani az egyensúlyt nemcsak a Kormányt alkotó tagok közt, hanem a Társadalmunkat alkotó különböző csoportok közt is."²⁹ Végül az ilyen stratégiáról is kiderült, hogy még a maga megszabta hatáskörben sem lehet hatékony. Vissza-visszatérő fölfordulást és forrongást eredményezett a politikai környezetében annak ellenére, hogy amiről szó volt, az csupán a különböző társadalmi erők strukturálisan adott hatalmi viszonyokból való részesedésének félszívű újrameghatározása és újraelosztása volt. S az adott társadalmi rend hierarchikus strukturális paramétereit nem is kérdőjelezték meg. Ezeket éppen hogy adottnak vették a „kiegyensúlyozás" irányelvei.

Ezzel szemben ma a fönnálló társadalmi rendszer strukturális paramé­tereinek radikális megkérdőjelezése van napirenden. Ma ugyanis, a tőke uralma mellett, nyilvánvalón még a társadalmi erők legügyesebb politikai kiegyensúlyozgatása sem birkózhat meg a föladatával: a megkívánt alapvető strukturális változtatás elvégzésével, akármilyen nagy szükség van is rá. Ez az oka, hogy korunkban, a tőkerendszer visszafordíthatatlan strukturális válságának föltételei közepette, csakis az felel meg a törté­nelmi kihívásnak, ha következetesen haladunk a lényegi egyenlőség társadalmi rendje fölállításának kitűzött célja felé.

Ahogy föntebb láttuk, Bolívar élete vége felé rákényszerült annak beismerésére, hogy tragikus módon még nem virradt föl Amerika napja, amiként korábban jósolta. Ma, néhány nagyerejű meghatározottság kö­vetkeztében, igencsak eltérő a helyzet. Azt mondhatni, immár fölvirradt a bolívari „Amerika napja", abban az értelemben, hogy Latin-Amerikában az Egyesült Államok kvázi-koloniális uralmának régi föltételei nem tehetők maradandóvá a jövőben. A latin-amerikai országok társadalmi-gazdasági, valamint politikailag hatékony nemzeti önállóságának érdekei mindenütt teljesen egybeesnek a nemzeti sérelmek leküzdésének szükségszerű törekvéseivel, miután számos ország hosszantartó nemzeti leigázása kevésszámú imperialista hatalom által egyszer s mindenkorra történelmi anakronizmussá vált.

Ezt az új történelmi föltételt nem teheti semmissé az a tény, hogy a korábbi birodalomépítő, imperialista hatalmak – mindenekelőtt a leg­hatalmasabb közülük, az Amerikai Egyesült Államok – megpróbálják visszafordítani a történelem kerekét, és újragyarmatosítani a világot. Erre irányuló tervük máris látható abból, ahogyan nemrégiben pusztító katonai kalandokra vállalkoztak az ún. „háború a terror ellen" ürügyén. A legagresszívabb hatalmak legújabb, minden bajt orvoslónak kikiáltott csodaszere az, hogy amikor belevágnak egy ilyen kalandba, ami való­jában fölháborító újragyarmatosítási vállalkozás – Afrikában, Délkelet­Ázsiában és Latin-Amerikában -, akkor rendre kinyilatkoztatják, hogy éppen ez a leglényegesebb elengedhetetlen föltétele annak, hogy cini­kusan igazságosnak mondott „nemzetközi terror ellen viselt háborújuk" sikerrel járjon az „új világrendben". De óhatatlanul kudarcot kell vallaniuk e vállalkozásukban.

A múltban számos arra irányult kísérletet, hogy orvosolják az igazolha­tó nemzeti sérelmeket, zátonyra futtatott a soviniszta stratégiák követése. Tekintve ugyanis a szóban forgó problémák természetét, az elnyomott nemzeti érdekek nem érvényesülhetnek más nemzetek megvalósítható társadalmi céljainak kárára, megsértve ezáltal az államközi kapcsolatok megkövetelt, teljesen igazságos nemzetközi föltételeit. Így hát a napnál is világosabb annak az előrelátó bolívari tervnek a történelmi érvényessége, amely a latin-amerikai országok stratégiai egységére és egyenlőségére tette a hangsúlyt, nem pusztán az Egyesült Államok ellenében, hanem az összes ország előirányzott harmonikus nemzetközi társulásának legtá­gabb kereteit szem előtt tartva (lásd a 11. sz. jegyzetet). A latin-amerikai országok, szolidaritásukra alapozott társadalmi és politikai egységük megvalósításával, csakugyan olyan úttörő szerepet játszhatnak ma, amely az egész emberiségnek érdekében áll. Az észak-amerikai nagy­hatalmú ellenféllel szemben egyikük sem érhet el sikert elszigetelten, még negatíve, rossz irányban sem, együtt azonban mindannyiunknak példás utat mutathatnak.

Hiszen csakis annak a stratégiának a történelmileg helyénvaló megújí­tása és következetes végig vitele oldhatja meg társadalmi rendünk nagy strukturális válságát, amely képes közös nevezőre hozni a társadalmi cserekapcsolatok nemzeti és a nemzetközi vonatkozásait a radikális eltökéltség szellemében.

(Fordította: Csala Károly)

Jegyzetek

1 Simón Bolívar: Válogatott írások. Fordította: Benyhe János. Budapest, 2009, Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége,13. (A továbbiakban is valamennyi Bolívar-idézet magyar fordítása e kiadvány alapján.)

2 Uo. 140.

3 Uo. 81.

4 Uo. 163.

5 Clinton munkaügyi minisztere, Robert B. Reich – a Harvard Egyetem volt tanára – saját országa számára „pozitív gazdasági nacionalizmus" erőteljes alkalmazása mellett szállt síkra. Lásd könyvét: Robert B. Reich: The Work of Nations. Preparing Ourselves for 21st Century Capitalism. New York, 1992, Vintage, 311.

6 A demokrácia „nem egyetemes választási lehetőség minden ország számá­ra", jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon könyvében. Partick Moynihan: Pandaemonium. Ethnicity in International Politics. Oxford, 1993, Oxford University Press, 169.

7 Simón Bolívar: Válogatott írások. 68.

8 Chávez elnök említette beszédében – „La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI" -, amelyet a XVI. Világifjúsági és Diáktalálkozón mondott Caracasban, 2005. augusztus 13-án.

9 Simón Bolívar: Válogatott írások. 58.

10 José Martí: La revolución de 1868. La Habana, 1968, Instituto del libro. Ma­gyarul lásd José Martí: A mi Amerikánk (Budapest, 1973, Európa Könyvkiadó) második felében olvasható „Politikai művek" több darabját.

11 Simón Bolívar: Válogatott írások. 49.

12 Lásd részletesen: „Hay que ir organizando un gran movimiento continental", 2005. június 20-án a Paraguayi Köztársaság fővárosában, az Universidad Nacional de Asunción hallgatósága előtt elhangzott beszéd. Valamint: „La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI", Caracas, 2005. augusztus 13. (Vö. 8. sz. jegyzet.)

13 1998. december 6-án már a választások első fordulójában Venezuela elnö­kévé választották Hugo Chávez Friast, mivel megszerezte a szavazatok 56,24 százalékát. Tehát az összes többi jelölt együttvéve csupán a szavazatok 43,76 százalékával volt kénytelen beérni.

14 Az itt újraközölt szöveg A tőkén túl 18.4.3 szakasza; része a 18.4 alfejezetnek, amelynek a címe: „Szembeszállni a tőke parlamenten kívüli erőivel".

15 Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről. In Értekezések és filozófiai levelek. Budapest, 1978, Magyar Helikon, 560.

16 Uo. 561.

17 Uo. 516.

18 Hugo Chávez Frias: Pueblo, Sufragio y Democracia. Yara, 1993, Ediciones MBR-200, 5-6.

19 Uo. 9.

20 Uo. 11.

21 Uo. 8-11.

22 Uo. 9.

23 Inkább az ellenkezője, amennyiben a mindig új katonai célpontok kijelölését a szégyentelenül agresszív „megelőző háborúk" állítólag válságmegoldó folyta­tására – ami mérlegelésre került különböző országok ellen Irántól és Szíriától Észak-Koreáig és az úgynevezett „Gonosz tengelyének" egyéb kiszemelt tag­jaiig – ismételten csak szorgalmazzák a globális hegemón imperialista hatalom legreakciósabb politikai vezetői, a még szélsőségesebb szürke eminenciásaiktól ösztökélve. Így aztán vágyálmaiktól vezérelve, ám teljesen abszurd módon mint a szükséges jótékony megoldást tüntetik föl annak a cselekvési módnak a dik­tatórikus kierőszakolását, amelyik csakis súlyosbíthatja a rendszer problémáit, egészen egy katasztrofális, globális robbanási pontig.

24 Hugo Chávez: Zárszó a Hatodik Szociális Világfórumon. 2006. január 27.

25 Például, amikor egy radikális politikai vezető választási folyamattal kerül országa kormányzatának élére – amit aztán Alkotmányozó Nemzetgyűlés össze­hívása követ -, nem pedig egy mindent átfogó társadalmi és politikai forradalom útján. Elég itt Venezuela és Kuba különbségére gondolni.

26 Simón Bolívar: Válogatott írások. 78.

27 Felipe Larrazábal: Vita y escritos del Libertador. Caracas, 2001, Ediciones de la Presidencia de la República, II. k. 76-77.

28 Lásd „The Callange of Sustainable Development and the Culture of Substantive Equality" címmel tartott előadásomat a latin-amerikai parlamentek kulturális fórumának (Caracas, Venezuela, 2001. július 10-13.) „Summit on the Social Debt and Latin American Integration" elnevezésű tanácskozásán. Monthly Review, vol. 53, no. 7. (2001 december), 10-11.

29 Simón Bolívar: Válogatott írások. 77.

***

Mészáros István, a kiemelkedő marxista filozófus, az első Eszmé­let (1956-1958) főszerkesztője magas venezuelai elismerésben részesült: a nemzetközi zsűri 102 műből El desafío y la carga del tiempo histórico: El socialismo en el siglo XXI [A történelmi időszak kihívása és terhe: a szocializmus a XXI. században] című tanulmá­nyát tüntette ki a kritikai gondol­kodás Libertador-díjával [Premio Libertador al Pensamiento Crítico], amelyet a szerző 2009. szeptember 14-én vett át Hugo Chávez venezu­elai köztársasági elnöktől.

Kitüntetése alkalmából tisztelettel és barátsággal köszöntjük mesterün­ket, barátunkat.

Egy reményvesztett világban Hugo Chávez politikai-szellemi útkeresése, illetve a Venezuelai Bolivári Köztársaság fejlődése – talán már puszta létezése is – különös kihívás a társadalomelméleti elemzés számára. A cikk az elmúlt 20 év venezuelai politikatörténetét tekinti át „tényről tényre", középpontban az egy évtizedet átfogó, viszontagságokban bővelkedő chávezi elnökség társadalmi, bel- és külpolitikai eredményeivel.

Hugo Chávez Frías, Venezuela elnöke, néhány diáktársával egyetemi évei alatt fogalmazta meg a bolívarizmus eszméjét, amihez a dél-ame­rikai függetlenségi harc felszabadítója, Simon Bolívar pánamerikanizmusán kívül merített Juan Velasco Alvarado perui elnök (1968-75) peruizmusából – amely az „Igazságot a szegényeknek!" jelszót hirdette -, Salvador Allende (1970-73) chilei elnök kormányzásának módszereiből, valamint Marx, Lenin és Trockij eszméiből is.

A bolívarizmus főbb elvei a következők: Venezuela gazdasági és politi­kai szuverenitása (antiimperializmus); a nép közvetlen politikai részvétele választásokon és népszavazásokon keresztül (részvételi demokrácia); önellátó gazdaság; a korrupció felszámolása; az ország kőolajbevétel­ének egyenlő elosztása.

Chávezt 1998-ban választották meg először Venezuela elnökének. Sikerének számos előzménye volt, többek között az 1989-es Caracazo-lázadás, amelyet Carlos Andrés Pérez venezuelai elnök intézkedései váltottak ki. Ez az időszak tekinthető a venezuelai nép ébredésének, s innen számítható a bolívari forradalom kezdete.

Pérez a Demokratikus Akció (Acción Democratica – AD) színeiben 1989-ben került másodszor hatalomra. A választásokon a szavazatok közel 53%-át szerezte meg. 1989 februárjában elfogadta a Nemzetközi Valutaalap ajánlatát, amely az ún. washingtoni konszenzuson¹ alapult. E javaslatban az IMF Venezuela számára 4,5 milliárd USD kölcsönt ajánlott fel. Az IMF-fel kötött megállapodás mindössze néhány héttel azután köt­tetett, hogy Pérez erősen anti-neoliberális kampánnyal győzött a válasz­tásokon, aminek során az IMF-et „neutronbombához" hasonlította, amely megöli az embereket, de épen hagyja az épületeket; a Világbankot pedig a totalitárius gazdaság „mészárosának" nevezte. Választási ígéretei ellenére Pérez elnök neoliberális reformokba kezdett, liberalizálta a kő­olajárakat, ami a benzin árának ugrásszerű emelkedéséhez vezetett, s ez a közlekedési tarifák azonnali növekedését eredményezte. Ekkor tört ki a spontán utcai demonstrációkba torkolló Caracazo-lázadás. „A nép lejött a hegyekből" – jellemezte az akkori közép- és felsőosztály a felkelést, utalva arra, hogy Caracas völgyben terül el, míg a körülötte található bádogvá­rosok a hegyoldalba nyúlnak. Pérez a katonaság bevetésével véresen megtorolta a lázadást; a rendcsinálás az elnök szerint 300, más források szerint 2000, illetve 3000 halottat követelt. Hugo Chávez akkoriban ka­tonatisztként szolgált, de ő és társai nem vettek részt a megtorlásban, hanem a bádogvárosokban az étel osztásában segítettek, ezzel demonst­rálva, hogy Pérezzel szemben a nép mellett állnak. Az AD kormányzása idején folyamatosak voltak az utcai demonstrációk a neoliberális politika ellen, illetve a korrupciós botrányok és azok büntetlenül hagyása miatt.

Hugo Chávez 1992. február 4-én, az 1989-es Caracazo-lázadás szel­lemében – az 1983-ban, Bolívar születésének bicentenáriumán a had­seregen belül létrehozott Forradalmi Bolívari Mozgalom 200 (Movimiento Bolivariano Revolucionario – MBR 200) elnevezésű szervezet élén – katonai puccsot indított Pérez ellen. A hatalomátvételi kísérlet kudarcot vallott, s Chávez börtönbe került. A venezuelai társadalomban a polgári demokráciába vetett hit ezután érezhetően meggyengült. Pérez elvesz­tette saját pártja bizalmát is; kormányzó tevékenységét csak a COPEI (Partido Social Cristiano de Venezuela, az 1946-ban Rafael Caldera által alapított kereszténydemokrata párt, Venezuela második legnagyobb pártja) bevonásával tudta folytatni. A szociáldemokrata Mozgalom a Szocializmusért (Movimiento al Socialismo – MAS) bizalmatlansági indítványt kezdeményezett ellene, s bár ebben több kisebb párt és a COPEI egyes vezetői is támogatták, a kezdeményezés a parlamenti eljárás során elsikkadt.

1992. november 27-én újabb puccskísérletre került sor, amelyet Chávez a börtönből irányított. A lázadókat ekkor már a katonaság nagyobb része támogatta. Bár az MBR 200 tagjainak sikerült kis időre magukhoz ragadniuk a hatalmat, végül ezt a kísérletet sem koronázta siker; a lázadás elbukott.

Az 1992. decemberi helyhatósági választásokat az AD elvesztette, csak 20%-ot szerzett, míg a COPEI 50%-ot, a MAS pedig 10%-ot ka­pott. A választáson közel 60% volt a tartózkodók aránya. A következő hónapokban Pérez folytatta neoliberális programjának megvalósítását, felgyorsítva a privatizációt, annak ellenére, hogy a külső gazdasági nyomás enyhült. 1993. május 20-án Pérezt a Legfelsőbb Bíróság (amely az Alkotmánybíróság szerepét is betöltötte) felfüggesztette hivatalából, miután vizsgálatot indított 250 millió bolívar elsikkasztása ügyében. Ve­nezuela történetében ez volt az első eset, hogy tisztségben lévő elnök ellen indult bírósági eljárás. Feladatkörét ideiglenesen a parlament elnöke vette át, amíg a Kongresszus a választási periódus lejártáig beiktatta ideiglenes elnökként Ramón José Velazquezt.

Az 1993. december 5-i választásokon az AD és a COPEI együtt alig 50%-ot szerzett. Rafael Caldera, elődjéhez hasonlóan, másodszor lett Venezuela elnöke. A COPEI színeiben indulva a szavazatok 30%-át sze­rezte meg, és más pártok, így a MAS egyes politikusai is támogatták. Az új elnök 1994-ben amnesztiát hirdetett a puccskísérletek résztvevőinek; ekkor szabadult ki a börtönből Hugo Chávez is.

Caldera kezdetben privatizációellenes politikát hirdetett, s célként jelölte meg a foglalkoztatottság javítását és az életszínvonal emelését. Néhány hónap után azonban a súlyos gazdasági helyzet miatt vissza kellett térnie a megszorításokhoz. Kormányzásának első 100 napja után heves utcai tiltakozások kezdődtek az életszínvonal romlása miatt. A korrupciós botrányok folytatódtak. Venezuelának külső államadóssága 6 milliárd dollárra nőtt, amely az állam egy éves költségvetését tette ki. Ez több mint 70%-os (hiper)inflációhoz vezetett; a lakosság további 20%-a vált munkanélkülivé. Caldera felmondta az alkotmányos garanciákat, s azokat a vállalatokat, amelyeknél a korrupció gyanúja felmerült, azonnal állami kézbe vette. Ezzel az állam a legnagyobb gazdasági szereplő lett Venezuelában. A korrupciós botrányok azonban a Caldera-kormányt is érintették. 1995 közepén már csak a venezuelaiak 25%-a bízott az elnökben és minisztereiben, szemben az egy évvel azelőtti 60%-os aránnyal.

Caldera talán valóban a korrupció felszámolására törekedett, de in­tézkedéseinek eredménye csupán a befektetők elriasztása lett; a tőke elmenekült Venezuelából, ami tovább fokozta a rossz gazdasági helyze­tet; a nemzeti valuta tovább gyengült. A gazdasági válság elmélyült, és az elnök elvesztette saját koalíciójának támogatását is.

Az 1998-as választásokon az AD és a COPEI közös jelöltet támogatott Henrique Salas Römer személyében, aki ennek ellenére a voksoknak csak mintegy 40%-át tudta megszerezni. A választásokat – az 1997-ben alapított Ötödik Köztársaság Mozgalom (Movimiento Quinta República – MVR) színeiben – Hugo Chávez Frías nyerte meg a szavazatok 56%-ával.

1999-ben, az új alkotmány elfogadásával, Venezuela történetében új szakasz kezdődött. Az ország neve Venezuelai Bolívari Köztársaság lett, amelynek alkotmányában rögzítették, hogy minden állampolgár jogosult az ingyenes egészségügyi ellátásra és oktatásra, s emellett az alkotmány részletesen szabályozta az őslakos indiánok jogait is.

Hugo Chávez – csakúgy, mint a venezuelai nép és a bolívari forrada­lom – 1998 óta hosszú folyamaton ment keresztül. Az elnök kezdetben nem használta a „szocializmus" szót, hanem csupán antiimperializmust emlegetett. Ma már a „XXI. század szocializmusáról" beszél. Chávez elnöksége kezdetétől a szegény rétegeket képviselte. Ennek érdekében missziókat, azaz különböző fejlesztési programokat kezdeményezett. E missziók segítségével számolta fel az analfabetizmust, s államosította a közszolgáltatásokat és a kőolajszektort is.²

A bolívari missziók a kezdetektől alapvető jelentőséggel bírtak – s bír­nak ma is. Fő céljuk a szegénység felszámolása; de lakhatási, egészség­ügyi, oktatási, kulturális, tudományos, sport, zenei, gazdasági területen is elindultak, továbbá a földosztás koordinálására is felhasználták őket. Nemcsak a fiatalok beiskolázására fektettek nagy hangsúlyt, hanem bevezették az ingyenes felnőttoktatást elemi és középiskolai szinten, valamint minden érettségivel rendelkező személy számára elérhetővé és ingyenessé tették az egyetemi képzést. 1999-2000 és 2007-2008 között a felsőfokú oktatási intézmények hallgatóinak létszáma több mint kétszeresére, az oktatásra fordított kiadások részaránya a GDP 1,8%-áról (1998) 4,5%-ára nőtt. Az UNESCO szerint Venezuelában felszámolták az írástudatlanságot. Chávezék az egészségügy terén is kiemelkedő sikereket értek el. 1996 és 2006 között a gyermekhalandóság több mint egyharmadával csökkent; az állami egészségügyben foglalkoztatott orvosok száma – jelentős részben a Havanna által a Barrio Adentro misszió keretében Venezuela rendelkezésére bocsátott húszezer kubai orvosnak köszönhetően – megtízszereződött; 1612 poliklinikát építettek fel a meglévő 4800 mellé stb.³

2004-ben az ellenzék megpróbált élni azzal az alkotmány adta joggal, hogy Chávezt népszavazás útján visszahívják az elnöki székből. A vok­solásra augusztus 15-én került sor, ahol azonban 59%-nyian az elnököt támogatták, aki így hivatalában maradhatott. Ezután vált politikája radi­kálisabbá, ekkortól kezdte magát és programját szocialistának nevezni.

Chávez 2006-ban már úgy nyerte meg az elnökválasztást, hogy kampányában végig „szocialista Venezueláról" beszélt; ekkor vált jelmondatává: „Szocializmus vagy halál!" Chávez minden alkalommal hangsúlyozza, hogy Venezuelában a XXI. század szocializmusát fogják megvalósítani, amely nem hasonlítható sem a korábbi, sem a jelenleg fennálló szocialista rendszerekhez: a volt szovjet vagy kelet-európai rendszerekhez éppúgy nem, mint az ázsiai modellekhez, vagy éppen Kubához. Az elnök azt is többször hangsúlyozta beszédeiben, hogy céljuk nem a kapitalizmus és a szocializmus pozitív elemeinek összegyúrása, hanem olyan szocialista társadalom felépítése, amely a részvételen ala­pul, ahol tehát nem állam-, hanem demokratikus szocializmus létezik.

Miután 2006-ban Chávez ismét győzött az elnökválasztásokon, már beiktatási beszédében felvázolt egy új, többlépcsős fejlődési modellt. Venezuela eszerint a XXI. század szocializmusáig öt alapvető szaka­szon, egymásra épülő folyamatokon, „motorokon" keresztül jut el. Az első „motor" az elnöki hatalom megerősítése (a elnöki mandátumok száma korlátozásának megszüntetése); a második az alkotmányos reform (az állam szocialista átalakítása), a harmadik pedig a szocialista értékeken nyugvó erkölcs és kultúra elterjesztése. A negyedik „motor" a belső hatalmi viszonyok átalakítása a szocialista értékek alapján, a részvételi demokrácia érdekében; végül az ötödik, a végső cél: a demokratikus szocializmus, a népi hatalom kiteljesítése.

A venezuelaiak a második „motor" gyanánt megjelölt alkotmányreform­ról 2007. december 2-án döntöttek népszavazással, amikor is egyidejűleg 69 törvényt kellett elfogadniuk vagy elutasítaniuk. Többek között szavaz­tak a heti munkaidő 44-ről 36 órára csökkentéséről, a napi munkaórák 8-ról 6-ra mérsékléséről, az önkormányzati rendszer átalakításáról, a Központi Bank függetlenségének megszüntetéséről, új tulajdonformák beiktatásáról (arról, hogy az alkotmányban a magán és az állami tulajdon mellett nevesítve legyen a társadalmi és kollektív tulajdon intézménye is), az állam szuverenitásának megőrzéséről, a nemzeti érdekek meg­védéséről, a víz, a termőföld, a kőolaj és földgáz külföldi érdekek szerinti kiaknázásának tilalmáról. Arról is szavaztak, hogy a missziók kerüljenek be az alkotmányba, és az állam szavatolja folyamatos megvalósításukat. A népszavazásra bocsátott javaslatok között szerepelt az elnöki mandá­tum 6-ról 7 évre emelése és a köztársasági elnök korlátlan számú újra-választhatósága is. A referendum – az ellenzék intenzív ellenkampánya nyomán – Chávez és hívei szoros, 1%-os vereségével zárult. Emiatt a meghirdetett öt „motor" beindítása meghiúsult, illetve megszakadt.

2008. március 9-én Hugo Chávez bejelentette az új kormánypárt, Venezuela Egységes Szocialista Pártja (Partido Socialista Unido de Venezuela – PSUV) megalakulását, amelybe közel két milliónyian léptek be. A párt magját az MVR adta, s bár több nagyobb és kisebb politikai formáció (Tupamaro Forradalmi Mozgalom/Movimiento Revolucionario Tupamaro – MRT; Szocialista Liga/Liga Socialista – LS; A Nép Válasz­tási Mozgalma/Movimiento Electoral del Pueblo – MEP; Venezuelai Népi Egység/Unión Popular Venezolana – UPV) csatlakozott hozzá, sem a Kommunista Párt (Partido Comunista de Venezuela – PCV), sem a belőle kivált MAS vagy a Szociális Demokráciáért (Por la Democracia Social – PODEMOS⁴ ) nem volt hajlandó a PSUV-ba belépve szervezeti önállóságát feladni. Az utóbb említett pártok mindazonáltal támogatásuk­ról biztosították a chávezi bel- és külpolitikát.

2009. február 15-én újabb népszavazás döntött a bolívari forradalom folytatásáról. Ezen a leadott szavazatok 55%-ával (magas, 70%-os rész­vételi arány mellett) elfogadták az alkotmánymódosítást, s ezzel életbe lépett a törvény, miszerint a jövőben bárki korlátlan számú alkalommal jelöltetheti magát államfőnek (valamint tartományi kormányzónak, pol­gármesternek és parlamenti képviselőnek), lehetővé téve, hogy Hugo Chávez, ha újraválasztják, törvényes úton megőrizhesse elnöki pozí­cióját – ami a bolívari forradalom folytatódása szempontjából rendkívül fontos körülmény.

2004 decemberében Venezuela és Kuba életre hívta az ALBA (Alternativa Bolivariana para las Americas – Bolívari Alternatíva Ameriká­nak) névre elkeresztelt kezdeményezést, amely az USA által létrehozott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (Área de Libre Comercio de las Americas – ALCA; Free Trade Area of the Americas – FTAA) neokoloni-alista projektumát volt hivatott ellensúlyozni. Az ALBA azóta 7 tagra (Ve­nezuela, Kuba, Bolívia, Nicaragua, Honduras, Dominika, Szent Vincent és Grenadine-szigetek) bővült. A 2009 februárjában megválasztott sal­vadori elnök, Mauricio Funes is jelezte belépési szándékát az ALBA-ba, Ecuador pedig szorosan együttműködik a regionális szervezettel. 2005. március 4-én Hugo Chávez már arról beszélt, hogy az ALCA halott, minthogy – szerinte – a neoliberális modell végérvényesen megbukott

Latin-Amerikában. A venezuelai elnök azt is kijelentette, hogy létre kell hozni egy latin-amerikai védelmi szervezetet, a NATO egyfajta baloldali megfelelőjét.

2007 áprilisában Venezuela kivonta magát az IMF és a Világbank ellenőrzése alól azzal, hogy meglévő tartozását, amelyet még öt évig törleszthetett volna, egy összegben visszafizette, megtakarítva az országnak 8 milliárd dollárt. Chávez ekkor vetette fel egy déli bank (Bancosur) létrehozásának szükségességét, amit 2008-ban az ALBA keretein belül ALBA Bank (Banco del ALBA) néven meg is valósítottak. Ez a bank egyáltalán nem hasonlít sem az IMF-re, sem a Világbank­ra; nem folyósít kölcsönöket, hanem közös megegyezés alapján arra költi az együttműködő országok által belefektetett pénzt, amire a tagok véleménye szerint a legnagyobb szükség van. Az ALBA Bank részben válasz az USA-ból kiindult gazdasági világválságra is, amennyiben általa Latin-Amerika függetleníteni tudja magát a dollár értékingadozásaitól. Az ALBA-ba tömörült államok 2009 áprilisában, a szervezet 7. csúcsérte­kezletén döntöttek egy új, közös pénznem, a SUCRE⁵ (Sistema Único de Compensación Regional – Egységes Regionális Kompenzációs Rendszer) 2010-es bevezetéséről is.

Venezuela a Déli Bank (Bancosur) kezdeményezői között is ott volt, amely a Dél-amerikai Nemzetek Uniója (Unión de Naciones Suramericanas – UNASUR) keretein belül jött létre. Az UNASUR egy másik dél-amerikai integrációs törekvés: hasonló szerkezetű szövetség, mint az Európai Unió, azzal a különbséggel, hogy az országok nagyobb szuverenitást élveznek. A Déli Bank, hasonló feladatokat lát el, mint a Világbank, amelynek egyfajta konkurense is. Fő célja, hogy gazdasági, technikai és tudományos fejlesztéseket finanszírozzon.

2008-ban Chávez meghirdette a 3 R kampányt (Revisión, Rectificación y Reimpulso de la Revolución – a Forradalom Fölülvizsgálata, Kiigazí­tása és Újraindítása), azzal a céllal, hogy a bolívari forradalmi folyamat az elmúlt évtized elért eredményei és az elkövetett hibák, mulasztások elemzése, a tanulságok levonása nyomán folytatódjék. A legutóbbi – si­keres – népszavazás után tartott beszédében Chávez hangsúlyozta a 3 R kampány folytatásának fontosságát. Felsorolta a hibákat, s hangsúlyozta a harc fontosságát a bürokrácia és a korrupció ellen. Elmondta: az or­szágnak tovább kell haladnia az „igazi szocializmus" megvalósítása felé, s mindenkit felszólított arra, hogy csatlakozzon a szocialista demokrácia felépítéséhez és megerősítéséhez.

Venezuela a Hugo Chávez elnöksége és a bolívari forradalom által fémjelzett 1998-2008 közötti tíz esztendőben, különösen pedig 2003 után (a kőolajszektor feletti állami ellenőrzés bevezetése óta) szinte minden releváns gazdasági és társadalmi mutató alapján történelmének leggyor­sabb és legsokrétűbb fejlődését produkálta. Ezen időszakban a GDP átlagosan 13,5%-kal nőtt, ami különösen akkor jelentős teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy e növekedés döntően az exportbevételek

(továbbra is) mintegy 90%-át kitevő kőolajszektoron kívüli ágazatokból származott. Venezuela külső államadósága a GDP 25,6%-ról keve­sebb mint 10%-ára, az állam belső eladósodottságának mértéke pedig 30,7%-ról 14,3%-ra mérséklődött. A „túlfűtött" venezuelai gazdaságban az infláció mértéke ugyanakkor igen magas szintű volt: 2007-ben 22,5%-ot tett ki (a tervezett pénzromlás kétszeresét), ami 2008-ban tovább emelkedett, elérve a Chávez előtti korszakra jellemző 30%-os szintet. (Azóta a világgazdasági válság deflációs hatása Venezuelában is érez­teti hatását.) 2008-ban a munkanélküliségi ráta 7,8%-os volt, szemben a tíz évvel korábbi 11,3%-os mértékkel. 1998 és 2006 között a szociális célú kiadások megháromszorozódtak; a szegények aránya öt év alatt (2003-2008) a felére csökkent; 2008 végén a lakosság 26%-át tette ki, a mélyszegénységben élőké pedig 72%-kal mérséklődött. A társadalmi egyenlőtlenségek szintjét a legnagyobb és a legalacsonyabb jövedelmű lakossági decilis összevetése alapján mérő ún. Gini-index látványos csökkenést mutat: a 2003-as 48,1%-ról 2008-ig 40,09%-ra csökkent.

Az alacsony jövedelműek alapvető élelmiszerekkel (rizs, bab, tejpor, étolaj, baromfihús, hal stb.) elérhető áron való ellátását hivatott biztosítani a MERCAL-misszió keretében kialakított élelmiszer-elosztó rendszer (állami bolthálózat), ami az elkerülhetetlen visszaélések és negatív gaz­dasági következmények ellenére (pl. a paraszti tejtermelés deficitessé válása s emiatt visszaesése) számottevően javította/javítja a szegény rétegek táplálkozását.

A chávezista politikai vezetést ugyanakkor gyakran éri – nagyrészt megalapozott – bírálat a missziók előkészítetlensége, a végrehajtásukkal megbízottak kinevezésének (nepotizmussal súlyosbított) önkényessége s emiatt a káderek felkészületlensége és alkalmatlansága kapcsán, a tanácsadóknak, facilitadores-nak („segítőknek"), oktatóknak-képzőknek stb. alkalmazott – noha gyakran képzetlen – hazai és külhoni személyzet elburjánzása s az ebből fakadó pazarlás, a „bolí-burzsoának" bélyegzett új nómenklatúra olykor kihívó luxusfogyasztása s a korrupció számtalan egyéb formája miatt stb. A Chávez-éra súlyos és rendkívül kockázatos kudarca továbbá, hogy nem sikerült megállítani a bűnözés és különösen az erőszakos cselekmények számának gyors növekedését. A 100 ezer lakosra jutó átlagosan évi 48 (Caracasban 130!) gyilkossággal Venezuela ma a világ egyik legrosszabb közbiztonságú állama.

A Hugo Chávez által megvalósított politikának mindazonáltal meg­határozó a jelentősége napjaink Latin-Amerikájában. Bolíviában és Ecuadorban az elmúlt hónapok során új alkotmányt fogadtak el, amelyek mintájául a venezuelai alapokmány szolgált, mely egyenlő jogokat biz­tosít az indián őslakosoknak, antiimperialista jellegű, rögzíti a nemzeti kincsek állami tulajdonlását és a külföldi tőke kisajátításával szembeni védelmét.

Jegyzetek:

1 A neoliberális gazdaság- és társadalompolitika követelményeit összefoglaló washingtoni konszenzusról ld. az Eszmélet 51. (2001. őszi) számában Joseph E. Stiglitz: „Úton egy posztwashingtoni konszenzus felé " c. írását, illetve Orbán Gábor cikkét a Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Az Adó­paradicsomtól a Zöldmozgalmakig c. kézikönyvben (Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. 288-292.). A kérdést részletesen elemzi Szakolczai György: „A washingotni konszenzus és ami utána következik", Külgazdaság, XLIX. évf., 2005. október, 26-46.

2 A missziókról ld.: America Vera Zavala: „Venezuela: a párhuzamok országa", Eszmélet 68. (2005. tél), 126.; Luciano Vasapollo – Rémy Herrera: „Tömegmoz­galom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában ", Eszmélet 78. (2005. nyár), 121. 14. sz. jegyzet.

3 A venezuelai szociális indikátorok egy évtizedes alakulásáról ld. Mark Weisbrot, Rebecca Ray, Luis Sandoval: The Chavez Administration: The Economy and Social Indicators, Center for Economic and Policy Research, Washington, D.C., 2009. február, www.cepr.net/documents/publications/venezuela-2009-02.pdf

4 A spanyol betűszó jelentése: „tudjuk", „képesek vagyunk rá".

5 A közös pénz választott neve azonos a venezuelai függetlenségi harc egyik kiemelkedő vezetője, Simon Bolívar harcostársa és barátja, Antonio José de Sucre y Alcalá (1795-1830), illetve a róla elnevezett venezuelai tartomány nevével.

A szerző szerint a politikai iszlám az imperializmus felbecsülhetetlen értékű szövetségese, mivel eltünteti az alsóbb osztályok és az őket kizsákmányoló globális kapitalizmus közti különbséget, s nem az érintett népek autentikus vallási meggyőződésének spontán eredménye. Alapjaiban reakciós, s mint ilyen, nyilvánvalóan nem lehet részese az emberek felszabadítását célzó folyamatoknak.

A politikai iszlámhoz kötődését kinyilvánító valamennyi irányzat „az iszlám sajátszerűségét" hangoztatja. Szerintük az iszlám számára ismeretlen a politika és vallás elválasztása, ami – állítólag – a kereszténység sajá­tossága. Nem sokat érne, ha emlékeztetnénk őket arra, hogy szólamaik szinte szóról szóra megismétlik azt, amit a XIX. század elején az európai reakciósok (mint pl. Bonald és Maistre) mondtak, midőn elítélték mind­azokat a változásokat, amiket a felvilágosodás és a francia forradalom hozott a keresztény Nyugat történetében.

Ebből az álláspontból kiindulva a politikai iszlám minden irányzata a kultúra területén vívja a maga harcát – ám a „kultúra" fogalmát egy bizo­nyos valláshoz tartozás konvencionális elismerésére redukálja. A politikai iszlám militánsai valójában egyáltalán nem érdekeltek a vallásalkotó dog­mák megvitatásában. Csakis a közösségi tagság rituális megerősítése érdekli őket. A modern világ valóságának ez a szemlélete nem csak a mögöttes gondolat tökéletes üressége miatt nyomasztó, hanem azért is, mert igazolja az imperialista centrum és az elnyomott perifériák közti har­cot az ún. kultúrák közti konfliktussal helyettesítő imperialista stratégiát. A kultúra kivételes hangsúlyozása lehetővé teszi, hogy a politikai iszlám az élet minden színteréről eltüntesse az alsóbb osztályok és az őket elnyomó, kizsákmányoló globalizálódott kapitalizmus közti társadalmi konfrontációt. Azokon a területeken, ahol valódi társadalmi konfliktusok alakulnak ki, a politikai iszlám militánsai nemigen vannak jelen, s veze­tőik vég nélkül ismételgetik, hogy ezek a konfliktusok nem lényegesek. Az iszlamisták e területeken kizárólag azzal a céllal jelennek meg, hogy iskolákat és kórházakat nyissanak. Mindez azonban nem több, mint jóté­konysági munka és indoktrinációs eszköz, nem pedig az alsóbb osztályok támogatása a szegénységükért felelős rendszer elleni harcban.

A valódi társadalmi kérdések területén a politikai iszlám a dependens kapitalizmus és a domináns imperializmus táborát erősíti. Védi a tulajdon szentségét, és legitimálja az egyenlőtlenségeket, illetve a kapitalizmus reprodukciójának valamennyi feltételét. Az, hogy a Muszlim Testvériség az egyiptomi parlamentben támogatta a tulajdonosi jogokat a (kisparasztság zömét kitevő) bérlő földművesek jogai ellenében megerősítő legújabb reakciós törvényt, csak egy példa a sok száz közül. Egyetlen muszlim államban sem láttunk példát arra, hogy az iszlamista mozgalmak meg­torpedóztak volna egy reakciós törvényt. Ráadásul ezeket a törvényeket az imperialista rendszer vezetőinek jóváhagyásával hirdetik ki. A politikai iszlám nem antiimperialista, még akkor sem, ha militáns képviselői így gondolják! Ellenkezőleg: az imperializmus felbecsülhetetlen értékű szö­vetségese, amely tudatában is van ennek. Ezért aztán könnyen érthető, hogy a politikai iszlám mindig is saját köreihez sorolta Szaúd-Arábia és Pakisztán uralkodó osztályait. Sőt, ezek az osztályok a kezdetektől fogva legaktívabb támogatói közé tartoztak. A helyi komprádor burzsoázia, az újgazdagok, az imperialista globalizáció nyertesei nagylelkűen támogat­ják a politikai iszlámot. Ez utóbbi az antiimperialista álláspontot felváltotta egy „nyugatellenes" (mondhatni „keresztényellenes") hozzáállással, ami az érintett társadalmakat nyilvánvalóan zsákutcába viszi, s így nem gördít akadályt a világrendszer fölötti imperialista kontroll kiépítése útjába.

A politikai iszlám nem egyszerűen bizonyos kérdésekben reakciós (el­sősorban a nők státusát illetően), s talán felelős egyes, a nem muzulmán állampolgárok (pl. az Egyiptomban élő koptok) ellen irányuló fanatikus inzultusokért, hanem alapjaiban reakciós, s mint ilyen, nyilvánvalóan nem lehet részese az emberek felszabadítását célzó folyamatoknak.

Mindazonáltal létezik három fontos érv, ami amellett szól, hogy a társadalmi mozgalmak általában kezdjenek párbeszédet a politikai iszlám mozgalmaival. Az első, hogy a politikai iszlám nagy tömegeket mozgósít, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni és alábecsülni. Kétségtelenül számos kép támasztja alá ezt az állítást. Mégis, hideg fejjel kell gondolkoznunk, s helyesen kell értékelnünk ezt a mobilizáló hatást. A megszervezett választási „sikerek" rögtön más perspektívába kerülnek, ha szigorúbb elemzésnek vetjük alá őket. Gondoljunk például a távolmaradók óriási arányára – több mint 75 százalék! – az egyiptomi választásokon. Az iszlamista irányzat ereje javarészt pusztán az aktuális társadalmi konfliktusoknak teret adó helyszínekről hiányzó szervezett baloldal gyengeségének másik oldala.

Még ha létezne is konszenzus a tekintetben, hogy a politikai iszlám számottevő embertömeget mozgat, kérdés, hogy a baloldalnak töre­kednie kell-e a politikai iszlám szervezeteinek a politikai vagy társadalmi akciókat célzó szövetségekbe való bevonására. Ha a politikai iszlám sikeresen mobilizálja az emberek tömegeit, ez egy olyan tény, amit minden hatékony politikai stratégiának be kell építenie véleményébe, javaslataiba, választásaiba. Azonban szövetséget keresni velük nem feltétlenül a kihívás kezelésének legjobb eszköze. Ki kell mondani, hogy a politikai iszlám szervezetei – különösen a Muszlim Testvériség – nem keresik efféle szövetség lehetőségét, sőt, inkább elutasítják. Ha vala­mely szerencsétlen baloldali szervezet arra a gondolatra jutna, hogy a politikai iszlám szervezetek elfogadják őt, ez utóbbiaknak hatalomra jutásuk után első dolga lesz terhet jelentő szövetségesük szélsőséges erőszakkal való likvidálása, miként Iránban a mudzsahedekkel és a Népi Fedajínokkal történt.

A „dialógus" partizánjai által hangoztatott második érv szerint a politikai iszlám, noha társadalmi javaslatait tekintve reakciós, mégis „antiimperi­alista". Azt hallottam, hogy az általam erre a fogalomra javasolt kritérium (a társadalmi haladásért folytatott harcok feltétel nélküli támogatása) „ökonomista", s figyelmen kívül hagyja a Dél lakosságát érintő kihívások politikai dimenzióit. Nem hiszem, hogy annak fényében, amit az erre a kihívásra adandó kívánatos válaszok demokratikus és nemzeti dimen­zióiról mondtam, ez a kritika jogos. Azzal egyetértek, hogy a jelen lévő erők nem szükségszerűen értenek egyet a Dél népei előtt álló kihívá­sokra adandó válaszok társadalmi és politikai dimenziói kezelésének módjában. El lehet képzelni egy olyan politikai iszlámot, mely antiimpe­rialista, noha társadalmi kérdésekben elmaradott. Irán, Palesztinában a Hamasz, Libanonban a Hezbollah s bizonyos iraki ellenálló mozgalmak juthatnak eszünkbe. Ezekről a különleges helyzetekről a későbbiekben szólok. Amit állítok az az, hogy a politikai iszlám mint olyan egyszerűen nem antiimperialista, sőt, mindent összevetve a világ domináns hatalmai mögött sorakozik fel.

A harmadik érv az iszlamofóbia legyőzésének szükségességére irányítja a baloldal figyelmét. Bármely baloldali, aki megérdemli ezt a nevet, el kell, hogy gondolkodjon a question des banlieues-ről, vagyis a jelenlegi fejlett kapitalizmus metropoliszaiban élő, emigráns gyökerű alsóbb osztályok kezelésének problémájáról. E probléma és a különbö­ző csoportok (maguk az érintettek, az európai választási baloldal és a radikális jobboldal) által adott válaszok elemzése meghaladja jelen írás kereteit. Itt megelégszem azzal, hogy bemutatom elvi álláspontomat: a progresszív válasz nem alapulhat a kommunitarianizmus intézmé­nyesítésén, mely lényegileg és szükségszerűen kapcsolódik összes az egyenlőtlenséggel, s végeredményben a rasszista kultúrában gyökerezik. Az Egyesült Államok reakciós politikai kultúrájának egyik speciális ideo­lógiai produktuma, a kommunitarianizmus (mely már Nagy Britanniában is győzedelmeskedett) kezdi beszennyezni az európai kontinens politikai életét. A politikai elit és a média fontos szegmensei által szisztematiku­san erősített iszlamofóbia része a közösségi diverzitás tőkeérdekeket szolgáló kezelési stratégiájának, mivel a sokféleségnek ez a látszólagos elismerése valójában csak az alsóbb osztályokon belüli megosztottság elmélyítését szolgálja.

Az ún. problémás környékek (banlieue-k) kérdése speciális kérdés, és az imperializmus (vagyis az elnyomó imperialista centrumok és az elnyomott perifériák kapcsolatainak imperialista kezelése) kérdésével való összezavarása, ami olykor előfordul, semmiféle előrehaladást nem hoz e két tökéletesen különálló területen. Ez a kavarás része a reakciós eszköztárnak, s erősíti az iszlamofóbiát, mely cserébe lehetővé teszi az imperialista centrumokban élő alsóbb osztályok, illetve az érintett perifé­riákon élő emberek ellen irányuló offenzívák legitimizálását. A dolgoknak ez az összezavarása, és cserébe az iszlamofóbia, értékes szolgálatot tesznek a politikai iszlámnak, hitelességet kölcsönöznek nyugatellenes diskurzusának. Véleményem szerint a két reakciós ideológiai hadmű­velet, melyet egyrészt a nyugati rasszista jobboldal, másrészt a politikai iszlám támogat, egymást erősítik, s támogatják egyben a kommunitárius praktikákat is.

Modernitás, demokrácia, szekularizmus és az iszlám

A kép, melyet a mai arab és iszlám régiók mutatnak, olyan társadalmak képe, ahol a vallás (az iszlám) a társadalmi és politikai élet minden területén előtérben helyezkedik el, olyannyira, hogy furcsának tűnik az elképzelés, hogy mindez másképp is lehetne. A külföldi megfigyelők többsége (a politikai vezetők és a média) azt a következtetést vonja le, hogy a modernitás, talán még a demokrácia is, idomulni lesz kénytelen az iszlám erős jelenlétéhez, de facto kizárva ezáltal a szekularizmust. Vagy lehetséges lesz ez a kompromisszum, s akkor támogatni kell azt, vagy nem, s abban az állapotban kell kezelni a világnak ezt a térségét, melyben ma is van. Magam egyáltalán nem osztom ezt az ún. realista víziót. A jövőt – a globalizálódott szocializmus távlatában – e népek (akárcsak mások) számára a demokrácia és a szekularizmus jelenti. Ez a jövő ugyanúgy lehetséges ezekben a régiókban, mint másutt, de sehol nem biztos és garantált.

A modernitás, mely Európából indult útjára a XVI. században, törés a vi­lágtörténelemben. A modernitás azt állítja, hogy az emberi lények felelősek saját történelmükért, egyénileg és kollektíven egyaránt, vagyis szakít az uralkodó premodern ideológiákkal. A modernitás így lehetővé teszi a de­mokráciát, ugyanakkor megköveteli a szekularizmust, a vallás és a politika szétválasztásának értelmében. A modernitásnak, a demokráciának és a szekularizmusnak a XVIII. századi felvilágosodás által formált és a francia forradalom által megvalósított komplex összekapcsolása, fejlődése és visszafejlődése alakítja azóta is a modern világot. Azonban a modernitás maga nem pusztán egy kulturális forradalom. Jelentése csak a kapitalizmus megszületéséhez és megerősödéséhez való szoros kapcsolódásán ke­resztül bontható ki. Ez a kapcsolat formálta a „valóban létező" modernitás történelmi korlátait. A modernitás, a demokrácia és a szekularizmus mai konkrét formáit tehát a kapitalizmus fejlődéstörténetének produktumaiként kell vizsgálnunk. Azok a speciális körülmények alakítják őket, melyekben kifejeződik a tőke dominanciája – történelmi kompromisszumok, melyek meghatározzák a hegemonikus blokkok társadalmi tartalmát (ezt nevezem én a politikai kultúrák történelmi folyamatának).

A történelmi materialista módszer általam használt értelmezését csak azért mutatom itt be röviden, hogy, a kapitalista modernitás, a demokrácia és a szekularizmus kombinációinak különféle útjait elméleti kontextusba helyezzem.

A felvilágosodás és a francia forradalom a radikális szekularizmus egy modelljét helyezte előtérbe. Ateista vagy agnosztikus, deista vagy hívő (ez esetben keresztény), az egyén szabadon dönt, az állam erről mit sem tud. Az európai kontinensen – és Franciaországban a restauráció óta – azok a visszalépések és kompromisszumok adták a (toleranciaként értel­mezett) szekularizmus felhígított formáinak alapját, melyek a burzsoázia hatalmát kombinálták a premodern rendszerek domináns osztályainak hatalmával, anélkül, hogy az egyházak társadalmi szerepét kizárták volna a politikai rendszerből. Az Egyesült Államok sajátos történelmi útja egy alapvetően reakciós politikai kultúra kialakulásához vezetett, melyben a valódi szekularizmus gyakorlatilag ismeretlen. A vallás itt társadalmi sze­replőként van jelen, s a szekularizmust összekeverik a hivatalos vallások sokféleségével (minden vallás, vagy akár szekta, hivatalos).

Nyilvánvaló kapcsolat van a radikális szekularizmus pártolásának mértéke és a társadalomnak a modernitás központi motívumával össz­hangban álló formálására való készség foka között. A baloldal, legyen akár radikális vagy mérsékelt, mely hisz abban, hogy a politika hatékony lehet a társadalmi fejlődés meghatározott irányokba való terelésében, védi a szekularizmus erős koncepcióit. A konzervatív jobboldal azt állítja, hogy a dolgokat hagyni kell menni a maguk útján, legyen szó akár gaz­dasági, akár politikai, akár szociális kérdésekről. Ami a gazdaságot illeti, a „piac" mellett való kiállás nyilvánvalóan a tőkét szolgálja. A politikában az alacsony intenzitású demokrácia válik megszokottá, a valódi alter­natívákat felváltja a politikai váltógazdaság. S a társadalomban, ebben a kontextusban, a politikának nincs szüksége aktív szekularizmusra – a „közösségek" kompenzálják az állam tökéletlenségeit. A piac és a képviseleti demokrácia történelmet ír, s ezt a lehetőséget meg is kell adni nekik. A baloldal jelenlegi visszaszorulásában a társadalmi gon­dolat e konzervatív változata jelentős szerepet játszik, számos írásban, Touraine-től Negriig. Az Egyesült Államok reakciós politikai kultúrája még messzebb megy a politikai tett felelősségének tagadásában. A sokszor hangoztatott kijelentés, miszerint isten vezérli az „amerikai" nemzetet, s az ehhez a „hithez" való makacs ragaszkodás tökéletesen lenullázza a szekularizmus koncepcióját. Azt mondani, hogy Isten csinálja a tör­ténelmet, valójában nem más, mint engedni a piacnak, hogy egymaga tegye ezt meg.

Ebből a szempontból hol helyezkednek el a Közel-Kelet népei? A földig hajló, szakállas férfiak és a csadort viselő nők csoportjainak képe elhamarkodott konklúziókhoz vezet az egyének vallási kötődésének in­tenzitásáról. Nyugati „kulturalista" barátaink, akik a hitek sokféleségének védelmében szólalnak fel, ritkán ismerik föl azokat a metodikákat, me­lyeket a hatóságok a számukra kedvező kép megteremtése érdekében használnak. Természetesen vannak olyanok, akik „megőrülnek Istenért" (fous de Dieu). Vajon arányaikban többen vannak-e, mint a spanyol ka­tolikusok, akik Húsvétkor körmenetet tartanak? Vagy a televangelistákat hallgató hatalmas tömegek az Egyesült Államokban?

A térség mindenesetre nem mindig mutatott ilyen képet. Az ország és ország közti különbségektől eltekintve egy Marokkótól Afganisztánig húzódó hatalmas térséget határozhatunk meg, mely magában foglalja az arab népeket (kivéve az Arab félszigeten élőket), a törököket, irániakat, afgánokat, valamint a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságok népeit, ahol a szekularizmus kifejlődésének lehetősége nem elhanyagolható. Eltérő helyzetet találunk a többi szomszédos nép körében, a félszigeten élő araboknál vagy Pakisztánban.

Ebben a nagy térségben a politikai tradíciókat erősen befolyásolták a modernitás radikális áramlatai: a felvilágosodás gondolatai, a francia forradalom, a szovjet forradalom és a III. Internacionálé kommunizmusa mindenkinek a tudatában ott volt, és sokkal nagyobb súlyt képviselt, mint például a Westminster parlamentarizmusa. Ezek a domináns áramlatok inspirálták az uralmon lévő osztályok által végrehajtott politikai transz­formációk főbb modelljeit, melyeket az ő szempontjukból a felvilágosult despotizmus formáinak nevezhetünk.

Minden bizonnyal ez volt a helyzet Mohammed Ali vagy Iszmail Kedive Egyiptomában. A törökországi kemalizmus és az iráni modernizáció is hasonló eset. A történelem legújabb fejezeteinek nemzeti populizmusa a modernista politikai projektek ugyanezen családjához tartozik. A modell­nek számos variánsa létezett (az algériai Nemzeti Felszabadítási Front, a tunéziai bourguibizmus, az egyiptomi nasszerizmus, vagy a szíriai és iraki baathizmus), de a mozgalmak egy irányba mentek. A látszólag kirívó esetek – az ún. kommunista rezsimek Afganisztánban és Dél-Jemenben – valójában nem voltak nagyon különbözőek. Ezek a rezsimek sok min­dent elértek, emiatt nagyon széles körű volt a támogatottságuk. Ezért, noha nem voltak igazán demokratikusak, utat nyitottak egy demokratikus irányú fejlődés lehetőségének. Bizonyos feltételek mellett, mint például Egyiptomban 1920 és 1950 között, választási demokrácia-kísérlet zajlott le, melyet a mérsékelt antiimperialista centrum (a vafd párt) támogatott, a domináns imperialista hatalom (Nagy-Britannia) és helyi szövetsége­sei (a monarchia) pedig elleneztek. A szekularizmus mérsékelt formáit egészen biztosan nem „utasították el" az emberek. Ellenkezőleg, az általános közvélemény éppen a vallásos egyéneket tekintette maradinak, s többségük valóban az is volt.

A modernista kísérletek, a felvilágosult despotizmustól kezdve a radikális nacionalista populizmusig, nem a véletlen művei voltak. A kö­zéposztályokban uralkodó, erőteljes mozgalmak hozták őket létre. Ezek az osztályok ily módon fejezték ki abbéli igényüket, hogy teljes értékű partnernek tekintsék őket a modern globalizációban. Ezek a nemzeti bur-zsoának nevezhető programok modernisták, szekularizálók és a demok­ratikus fejlődés potenciális hordozói voltak. De mivel szembe mentek az uralkodó imperializmus érdekeivel, ez utóbbi szüntelenül harcot vívott e projektek ellen, és saját céljai érdekében szisztematikusan mozgósította a háttérbe szoruló obskuránsokat.

Közismert a Muszlim Testvériség története. Valójában a britek és a monarchia hozta létre az 1920-as években, hogy elzárja az utat a de­mokratikus és szekuláris vafd előtt. A CIA és Szadat által Nasszer halálát követően megszervezett, szaúdi menedékből való tömeges visszatérésük szintén közismert. Mindannyian jól ismerjük a Talibán történetét, melyet a CIA hozott létre Pakisztánban azért, hogy fölvegye a harcot azokkal a „kommunistákkal", akik fiúk és lányok előtt egyaránt megnyitották az isko­lákat. Az is köztudott, hogy kezdetben az izraeliek támogatták a Hamaszt annak érdekében, hogy gyengítsék a palesztin ellenállás szekuláris és demokratikus irányzatait.

Az Egyesült Államok folyamatos, erős és határozott támogatása nélkül a politikai iszlám sokkal nehezebben tudta volna átlépni Szaúd-Arábia és Pakisztán határait. A szaúd-arábiai társadalom még el sem kezdte tradícióitól való eltávolodását, amikor földjében fölfedezték az olajat. Az imperializmus és a hagyományos uralkodó osztály szövetsége azonnal megköttetett, s új távlatokat nyitott a Wahabi politikai iszlám előtt. Saját oldalukon a britek sikeresen megtörték az indiai egységet azáltal, hogy rávették a muszlim vezetőket saját államuk létrehozására, mely már születésekor a politikai iszlám csapdájába esett. Meg kell jegyeznünk, hogy azt a – Mawdudinak tulajdonított – elméletet, mely legitimálta ezt a kuriózumot, az őfelsége szolgálatában álló angol orientalisták már korábban részletesen felvázolták.

Így tehát könnyű megérteni az Egyesült Államoknak azt a törekvését, hogy megtörje az ázsiai és afrikai országok Bandungban (1955) létre­hozott egységfrontját az Iszlám Konferencia életre hívásával, melyet Szaúd-Arábia és Pakisztán közvetlenül támogatott (1957-től kezdve). A politikai iszlám ezen keresztül terjedt szét a térségben.

Az itt felsorolt észrevételek alapján a legkevesebb, ami elmondható, hogy a politikai iszlám nem az érintett népek autentikus vallási meggyő­ződésének spontán eredménye. A politikai iszlámot az imperializmus szisztematikus ténykedése hozta létre, melyet természetesen támogattak az elmaradott reakciós erők és az alárendelt komprádor osztályok. Hogy a dolgoknak ez a kimenetele a baloldali erőknek is felelőssége, melyek sem nem látták, sem nem tudták kezelni ezt a kihívást, nos, ez minden kétségen felül áll.

Az első front országait (Afganisztánt, Irakot, Palesztinát és Iránt) érintő kérdések

Az Egyesült Államok programja, melyet európai és japán csatlósai eltérő mértékben támogatnak, az, hogy katonai kontroll alá vonja egész boly­gónkat. Ezt a célt szem előtt tartva választották „első csapás" régiónak a Közel-Keletet, négy okból: (1) itt helyezkedik el a világ legnagyobb olaj­készlete, s ennek az Egyesült Államok katonai erői által való közvetlen felügyelete Washingtont privilegizált helyzetbe, szövetségeseit, Európát és Japánt, illetve riválisait (pl. Kínát) pedig kényelmetlen energiafüggő­ségi helyzetbe hozná; (2) a Régi Világ ösvényeinek kereszteződésében fekszik, s ez megkönnyíti a Kína, India és Oroszország ellen irányuló permanens katonai fenyegetés területi elhelyezését; (3) a térségben aktuálisan gyengeség és káosz uralkodik, ami könnyű győzelmet ígér az agresszor számára, legalábbis pillanatnyilag; végül (4) Izraelnek, Washington feltétlen szövetségesének jelenléte a térségben.

A frontvonal országait (Afganisztánt, Irakot, Palesztinát és Iránt) ez az agresszió lerombolta (az első három esetében) vagy lerombolással fenyegeti (Irán).

Afganisztán

Afganisztán modern történelmének legjobb időszakát az ún. kommu­nista köztársaság időszaka alatt élte át. Ez egy modernista felvilágosult despotikus rendszer volt, mely mindkét nem gyermekei előtt megnyitotta az iskolák kapuit. Ellensége volt az elmaradottságnak, ezért jelentős társadalmi támogatottságot élvezett. Az általa véghezvitt agrárreform javarészt a törzsi vezetők türannoszi hatalmának visszaszorítását célzó intézkedéscsomagokból állt. A parasztság többségének – legalábbis hall­gatólagos – támogatása garantálta e jól kezdődő változás valószínű sike­rét. A nyugati média és a politikai iszlám által kommunikált propaganda ezt a kísérletet az afgán emberek által elutasított kommunista és ateista totalitarizmusként értelmezte. A valóságban a rezsim egyáltalán nem volt népszerűtlen, akárcsak Atatürk a maga idejében.

Az, hogy e kísérlet vezetői, minkét irányzat (Khalq és Parcham) eseté­ben kommunistaként definiálták önmagukat, nem meglepő. A szomszé­dos közép-ázsiai szovjet népek által elért fejlődés modellje (mindannak ellenére, amit eddig erről a témáról elmondtak, illetve a rendszer autokra­ta gyakorlatával együtt), összehasonlítva a többi szomszédos országban (Indiában és Pakisztánban) regnáló brit imperialista irányítás okozta társadalmi katasztrófával, arra ösztönözte a helyieket (akárcsak a térség sok más országában), hogy a maga valóságában mérjék föl az akadályt, melyet az imperializmus bármely modernizációs kísérlet megvalósítá­sában jelent. Az, hogy az egyik irányzat a többiektől való szabadulás érdekében behívta a szovjeteket, nyilvánvalóan negatív hatással járt, s kockára tette a modernista nemzeti populista projekt jövőjét.

Az Egyesült Államok különösen, és szövetségesei általában mindig is makacs ellenfelei voltak az afgán modernizálóknak, legyenek azok kommunisták vagy sem. ők mozgósították a Pakisztán stílusú politikai iszlám maradi erőit (a talibánokat) és a hadurakat (az ún. kommunista rezsim által sikeresen semlegesített törzsi vezetőket), s ők képezték ki és fegyverezték fel őket. A Nadzsibullah kormány még a szovjet kivonulás után is az ellenállásra való képesség jeleit mutatta. Valószínűleg felül is kerekedett volna, ha nem érkezik a talibánok támogatására a pakisztáni katonai offenzíva, azt követően pedig a hadurak újjászervezett erőinek támadása, ami csak növelte a káoszt.

Afganisztánt lerombolta az Egyesült Államok valamint szövetségesei és csatlósai, elsősorban az iszlamisták beavatkozása. Afganisztánt le­hetetlen az ő fennhatóságuk alatt újjáépíteni, mely alig titkoltan rejtőzik egy gyökértelen bohóc mögött, akit texasi kenyéradó transznacionalista gazdája ültetett a székébe. Az állítólagos „demokrácia", melynek nevében Washington, illetve a segítségül hívott NATO és az ENSZ, legitimizálni igyekeznek folyamatos jelenlétüket (valójában megszállásukat), hazug­ság volt már a kezdet kezdetén, s elképesztő bohózattá lett azóta.

Az afgán problémára egyetlen megoldás létezik: minden idegen erő­nek el kell hagynia az országot, s minden hatalmat rá kell kényszeríteni, hogy hagyjon fel szövetségesei finanszírozásával és felfegyverzésével. Azoknak a jószándékú embereknek, akik attól tartanak, hogy akkor az afgán emberek majd eltűrik a talibánok (vagy a hadurak) diktatúráját, azt felelem, hogy a külföldi jelenlét volt és lesz mindig is ennek a diktatúrá­nak a leghatékonyabb támogatója! Amikor a nyugat kevesebb figyelmet volt képes szentelni az afgán ügyeknek, az afgán emberek más irányba mozdultak el, feltehetően a lehető legjobb irányba. A „kommunisták" felvilágosult despotizmusával szemben a civilizált nyugat mindig is az érdekeit kevésbé veszélyeztető, elmaradott despotizmust pártolta.

Irak

Az Egyesült Államok katonai diplomáciája már jóval azelőtt célul tűzte ki Irak lerombolását, hogy két különböző alkalommal ürügyet talált volna rá: a Kuvait elleni 1990-es invázió idején, illetve 2001. szeptember 11-én, melyet Bush goebbelsi cinizmussal és hazugságokkal („Ha elég nagyot hazudsz, s kitartóan ismételgeted, az emberek előbb-utóbb elhiszik.") használt fel erre a célra. Ennek az elhatározásnak igen egyszerű oka van, melynek semmi köze az iraki népnek Szaddam Husszein egyébként valóban véres diktátorsága alól való felszabadítását taglaló diskurzus­hoz. A lényeg, hogy Irak kinevelt egy olyan tudományos és technikai kádergenerációt, amely számossága révén képes volt egy koherens és stabil nemzeti program háttértámogatására. Ezt a veszélyt megelőző háborúval kellett elhárítani, melyre az Egyesült Államok akkor és úgy vindikálta magának a jogot, amikor és ahogy neki tetszett, a nemzetközi jog legminimálisabb figyelembe vétele nélkül.

E nyilvánvaló tény mögött számos komoly kérdés húzódik meg: (1) Hogyan válhatott Washington terve ilyen könnyen – még ha csak egy rövid történelmi pillanatra is – fényes diadallá? (2) Milyen új helyzet ala­kult ki az iraki nép számára? (3) Milyen válaszokat ad az iraki nép erre a kihívásra? (4) Milyen megoldásokat szorgalmazhatnak a demokratikus és progresszív iraki, arab és nemzetközi erők?

Szaddam Husszein veresége előre látható volt. Egy olyan ellenséggel szemben, akinek a fő ereje abban áll, hogy légi bombázóival büntetlenül hajthat végre genocídiumot (a nukleáris fegyverek használata a követ­kező lépés), az emberek egyetlen hatékony választ adhattak: ellenállást folytatni megszállt területükön. Szaddam rezsimje elszántan pusztított minden, az emberek által hozzáférhető védelmi eszközt; az összes olyan szervezetet és politikai pártot (mindenekelőtt a Kommunista Pártot) igyekezett likvidálni, melyek szerepet játszottak a modern Irak történel­mének alakításában, beleértve magát a Baath pártot is, mely ennek a történetnek az egyik legfontosabb szereplője volt. Ilyen körülmények kö­zött nem meglepő, hogy az iraki emberek harc nélkül engedték elfoglalni országukat, valamint az sem, hogy bizonyos viselkedésmódok (mint pl. az agresszor által szervezett választásokon való látszólagos részvétel, vagy a kurdok, a szunniták és a síiták között kitört testvérgyilkos har­cok) a vereség potenciális elfogadása jeleinek tűntek (Washington erre építette stratégiáját). De érdemes megjegyezni, hogy a helyi ellenállás napról-napra erősödik (a különböző ellenálló erők súlyos gyengeségei ellenére), és ez már lehetetlenné tette a rend látszatának fenntartására képes udvaronc rezsim megteremtését. Mindez, bizonyos értelemben, már Washington terveinek bukását jelzi.

A külföldi katonai megszállás új helyzetet teremtett. Az iraki nemzet valódi fenyegetés alatt áll. Washington képtelen az ország ellenőrzésére (akárcsak az olajkészletek lerablására, ami első számú célja) egy látszó­lagosan nemzeti kormány közvetítésével. Ezért a projekt folytatásának egyetlen lehetséges módja, ha részekre szabdalja az országot. Az ország legalább három (kurd, szunnita és síita) államra való tördelése talán a kezdetektől szerepelt Washington tervei között, Izraellel szövetségben (a valóságot a jövőben majd feltárják az archívumok). Ma a „polgárháború" az a kártya, melynek kijátszásával Washington legitimizálja a katonai jelenlét fenntartását. Nyilvánvaló, hogy a cél a folyamatos megszállás volt és marad: ez az egyetlen eszköz, mellyel Washington biztosíthatja az olajkészletek feletti ellenőrzését. Bizonyosan nem lehet hitelt adni Washington olyan szándéknyilatkozatainak, mint pl. „elhagyjuk az orszá­got, mihelyt helyreállt a rend". (Ne felejtsük el, hogy Egyiptom 1882-ben kezdődött megszállásáról a britek soha nem mondtak egyebet, mint hogy átmeneti – de 1956-ig tartott!) Ezalatt az Egyesült Államok természetesen apránként lerombolja az országot, iskoláit, gyárait, tudományos kapaci­tásait, felhasználva minden eszközt, még a legaljasabbakat is.

Az iraki emberek által a kihívásra adott válaszok – eddig legalább­is – nem tűnnek alkalmasnak a helyzettel való szembenézésre. Ez a legkevesebb, amit elmondhatunk. Mik ennek az okai? A domináns nyugati média émelygésig ismételgeti, hogy Irak egy mesterséges ország, s hogy az elkerülhetetlen polgárháború (melyet talán csak az idegen megszállás fenntartásával lehet elfojtani) Szaddam szunnita rezsimjének a síiták és kurdok feletti elnyomó uralmában gyökerezik. Az ellenállás így néhány, a szunnita háromszög kemény magjához tartozó Szaddam hívőre korlátozódik. Bizonyára nem könnyű ennyi hazugságot koherenciában tartani.

Az első világháborút követően a briteknek komoly nehézséget okozott az iraki nép ellenállásának megtörése. Imperialista hagyományaikkal tökéletes összhangban a britek importálták a monarchiát, uralmuk támogatására létrehoztak egy nagybirtokos osztályt, s így privilegizált helyzetbe hozták a szunnitákat. Azonban szisztematikus erőfeszítéseik ellenére a britek kudarcot vallottak. A Kommunista Párt és a Baath Párt volt az a két fő szervezett politikai erő, melyek megtörték a mindenki (szunniták, síiták és kurdok) által gyűlölt „szunnita" monarchia erejét. Az e két erő között folyó erőszakos verseny, mely 1958 és 1963 között a legfőbb színjáték volt, a Baath Párt győzelmével ért véget, amit abban az időben a nyugati hatalmak megkönnyebbülve üdvözöltek. A kommunista program a demokratikus fejlődés lehetőségét hordta magában; ez nem volt igaz a Baath Pártra. Ez utóbbi alapjaiban nacionalista és pánarab volt, elismeréssel adózott a német egység megteremtésére irányuló porosz modellnek, s tagjait a szekuláris, modernista kispolgárságból toborozta, mely ellenséges volt a vallásosság maradi kifejeződéseivel szemben. A Baath Párt uralma, előre megjósolhatóan, diktatúrává vált, mely csak félig volt antiimperialista, abban az értelemben, hogy a kö­rülményektől és feltételektől függően a két partner (a baathista hatalom Irakban, illetve a régióban domináns amerikai imperializmus) képes volt kompromisszumokat kötni.

Ez az alku táplálta a vezér megalomán túlkapásait, aki azt gondolta, hogy Washington hajlandó lesz őt fő szövetségeseként elfogadni a régióban. Úgy tűnt, hogy a Washington által Bagdad számára nyújtott támogatás (a vegyi fegyverek átadása bizonyíték erre) az Irán ellen 1980 és 1989 között folytatott abszurd és kriminális háború során, igazolja ezt a kalkulációt. Szaddam sosem képzelte volna, hogy Washington csal, hogy Irak modernizációja az imperializmus számára elfogadhatatlan, s hogy az ország lerombolását célzó döntés már megszületett. Szaddam beleesett a csapdába, amikor kigyulladtak a zöld lámpák Kuvait lerohanására (mely az ottomán időkben az Irakot alkotó provinciák része volt, s a brit imperialisták választották le annak érdekében, hogy létrehozzák saját olajtelepeiket). Ezt követően Irakot évtizedes szankciók sújtották, valójában az ország kivéreztetésének céljával, azért, hogy az így kelet­kezett vákuumban megkönnyítsék az Egyesült Államok katonai erőinek fényes diadalát.

A Baath rezsimek, többek között a Szaddam vezetése alatti legutolsó, mindenért hibáztatható, kivéve a szunniták és a síiták közti konfliktus kiélezését. Akkor vajon ki a felelős a két közösséget sújtó véres har­cokért? Egy napon bizonyára meg fogjuk tudni, hogy a CIA (és kétség kívül a Moszad) miképpen szervezte meg e tömegmészárlások jó részét. Mindemellett azonban igaz az, hogy a Szaddam rezsim által teremtett politikai sivatag és az elvtelen opportunista módszerek általa nyújtott példája arra bátorította a hatalom egymást követő aspiránsait, hogy ezt a – sokszor a megszálló által is védelmezett – utat kövessék. Olykor talán még annyira naivak is voltak, hogy azt képzelték, hogy a megszálló szolgálatára lehetnek. A szóban forgó jelölteknek, legyenek akár vallási vezetők (síiták vagy szunniták), kétséges (törzsi jellegű) „előkelőségek" vagy az Egyesült Államok által exportált notóriusan korrupt üzletembe­rek, soha nem volt valódi politikai hatalmuk az országban. Még a hívők által tisztelt vallási vezetőknek sem volt az iraki emberek által elfogadott politikai befolyásuk. A Szaddamnak köszönhető légüres tér nélkül soha senki nem ismerte volna meg a nevüket. A liberális globalizáció imperia­lizmusa által teremtett új politikai világgal szemben lesznek-e eszközeik más, hiteles, népi és nemzeti, sőt, akár demokratikus erőknek önmaguk újjászervezésére?

Volt idő, amikor az Iraki Kommunista Párt állt az iraki társadalom által produkált legjobb teljesítmények megszervezésének fókuszában. A Kom­munista Párt az ország minden régiójában szervezett volt, s dominálta a sokszor síita származású értelmiség világát (csak mellékesen jegyzem meg, hogy a síiták számos forradalmárt és vallási vezetőt termeltek ki soraikból, s csak a legritkább esetben bürokratákat és komprádorokat!). A Kommunista Párt hiteles, népies és antiimperialista volt, kissé hajlott a demagógiára, s magában hordozott egy demokratikus potenciált. Azt követően, hogy a baathista diktatúra lemészárolta legjobb katonáinak ezreit, hogy a Szovjetunió összeomlott (amire az Iraki Kommunista Párt nem volt felkészülve), s hogy az értelmiségiek száműzött csoportja elfogadhatónak tartotta az amerikai erők táborának függelékeként való visszatérést, vajon az Iraki Kommunista Párt arra van-e ítélve, hogy örök­re eltűnjön a történelem porondjáról? Sajnos, ez nagyon is lehetséges, azonban egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen.

Irakban a kurd kérdés valódi kérdés, akárcsak Iránban és Törökor­szágban. De ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a nyugati hatalmak, meglehetősen cinikus módon, mindig is kettős mércét hasz­náltak. A kurd követelések elnyomása Irakban és Iránban soha nem érte el a rendőri, katonai, politikai és erkölcsi erőszaknak azt a szintjét, amit Ankara megengedett magának. Sem Irak, sem Irán nem ment el olyan messzire a kurdok puszta létének tagadásában. Törökországnak azon­ban, mint a demokratikus nemzetek egyik szervezete, a NATO tagjának, mindent meg kell bocsátani, emlékeztet minket a média. A nyugat által eminens demokratának nyilvánítottak között van a portugál Salazar, aki alapító tagja volt a NATO-nak, valamint a demokrácia nem kevésbé lelkes hívei, a görög ezredesek és a török tábornokok!

Amikor a Kommunista Párt és a Baath Párt körül tömörülő iraki népi erők a turbulens történelem legjobb pillanataiban politikai hatalmat gya­koroltak, mindig találtak közös felületet a fontosabb kurd pártokkal. Ez utóbbiak ráadásul mindig is a szövetségeseik voltak. A Szaddam rezsim síita- és kurdellenes túlkapásai kétségkívül valóságosak voltak: például az 1990-es kuvaiti vereséget követően Bászra térség bombázása Szad­dam hadserege által, vagy a gáz bevetése a kurdok ellen. Ezek a túlkapá­sok a síita és kurd utánpótlást mozgósító washingtoni katonai diplomácia manővereire adott válaszok voltak. Ettől nem kevésbé bűnös tettek, rá­adásul ostobák, mivel Washington mozgástere meglehetősen korlátozott volt. De mi másra lehet számítani egy Szaddam-féle diktátortól?

Az idegen megszállással szembeni ellenállás, mely ilyen körülmények között váratlan volt, csodaszerűnek tűnhet. De nem az, mivel a valóság­ban az iraki emberek összessége (arabok és kurdok, szunniták és síiták) gyűlöli a megszállókat és napi tapasztalatai vannak bűneikről (merényle­tek, bombázások, tömegmészárlások, kínvallatások). Ezért még a nem­zeti ellenállás egységfrontjának (nevezzük, aminek akarjuk) létrehozása is elképzelhető lenne. Mint ilyen hirdetné magát, közzé téve az őt alkotó neveket, szervezetek és pártok listáját, valamint közös programjukat. Jelenleg azonban, a fent részletezett okok miatt, beleértve a társadalmi és politikai kötelékeknek a Szaddam-diktatúra, illetve a megszállás általi lerombolását, nem ebbe az irányba mutatnak az események. Az okoktól függetlenül ez a gyengeség súlyos hátrányt jelent, ami megkönnyíti a lakosság megosztását, akár kollaboránssá tételét, és a felszabadítás céljainak összezavarását.

Ki lesz képes legyőzni ezeket a hátrányokat? A kommunistáknak jól kell helyezkedniük, hogy ők legyenek azok. A térségben jelen lévő militánsok máris kezdenek elhatárolódni a Kommunista Párt vezetőitől (a domináns média által ismert egyedeiktől), akik összezavarodva és fejvesztve próbálják a legitimitás látszatát adni a kollaboráns kormányzatba való törekvésüknek. Még azt is megpróbálják elhitetni, hogy efféle maga­tartással a fegyveres ellenállás eredményességéhez is hozzájárulnak! De az adott körülmények között sok más politikai erő is tehetne lényegi kezdeményezéseket e front megalkotása érdekében.

A helyzet mindenesetre az, hogy gyengesége ellenére az iraki emberek ellenállása máris ellehetetlenítette (politikailag mindenesetre, hacsak nem katonailag is) a washingtoni projektet. Éppen ez az, ami miatt az Európai Unió atlantistái, az Egyesült Államok hű szövetségesei, aggód­nak. Tartanak az USA kudarcától, mert ez megnövelné a Dél népeinek erejét arra, hogy az imperialista trió globalizálódott transznacionális tő­kéjét rákényszerítsék Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nemzetei és népei érdekeinek figyelembevételére.

Az iraki ellenállás javaslatokat dolgozott ki, melyek lehetővé tennék a zsákutcából való kitörést és elősegítenék az Egyesült Államok csapdából való menekvését. Amit javasolnak: (1) transznacionális közigazgatási ha­tóság felállítása az ENSZ Biztonsági Tanácsának támogatásával; (2) az ellenállók akcióinak, illetve a megszálló erők által végrehajtott katonai és rendőri beavatkozásoknak azonnali felfüggesztése; (3) az összes külföldi katonai és civil hatóság távozása hat hónapon belül. A javaslatok rész­letesen a Bejrútban kiadott tekintélyes arab folyóirat, az Al Moustaqbal al Arabi hasábjain jelentek meg 2006 januárjában.

Az az abszolút szilencium, amivel az európai média blokkolja ennek az üzenetnek a terjedését, egyértelmű kiállás az imperialista partner mellett. A demokratikus és progresszív európai erőknek kötelességük elhatárolódni az imperialista trió ez irányú politikájától, s támogatniuk kell az iraki ellenállók javaslatait. Magukra hagyni az iraki embereket az ellenséggel való szembenézésben nem elfogadható megoldás: tovább erősíti azt a véleményt, hogy a nyugattól és népeitől semmi jó nem vár­ható, s így felerősíti az ellenállási mozgalom némely tagjai által elkövetett elfogadhatatlan – sőt bűnös – túlkapásokat.

Minél hamarabb hagyják el az idegen megszálló csapatok az országot és minél erősebb támogatást nyújt a világ s Európa az iraki embereknek, annál nagyobbak lesznek e mártíromságot szenvedett nép reményei egy szebb jövőre. Minél tovább tart a megszállás, annál több gyász követi majd szükségszerű végét.

Palesztina

Az I. világháború alatt kiadott Balfour-nyilatkozat óta a palesztinok egy olyan idegen nép kolonizációs programjának áldozatai, mely a maga számára tartja fenn a „rézbőrűek" fátumát, akár elismerjük ezt, akár úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla. Ez a projekt mindig is élvezte a térség domináns imperialista hatalmának (tegnap Nagy-Britannia, ma az Egyesült Államok) feltétlen támogatását, mivel a térségben az e projekt által formált idegen állam, cserébe, csakis feltétlen szövetségese lehet az arab Közel-Keletnek az imperialista kapitalizmus dominanciája alá rendeléséhez szükséges beavatkozásoknak.

Ez nyilvánvaló tény Afrika és Ázsia népei számára. Ezért mindkét kontinensen spontán módon összefogtak a palesztin emberek jogainak érvényesítése és védelme érdekében. Európában azonban a „palesztin kérdés" megosztottságot okoz, ami a sokszor előszeretettel visszhangzott cionista ideológia által életben tartott zűrzavar eredménye.

Ma, inkább, mint valaha, az USA „Nagyobb Közel-Kelet projektjé­nek" végrehajtása kapcsán, a palesztin emberek jogait lábbal tiporják. Mindazonáltal a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elfogadta az Oslo, illetve a Madrid tervet és a Washington által felvázolt menet­rendet. Izrael az, aki nyíltan visszatáncolt a megállapodástól, s egy még ambiciózusabb expanziós tervet valósított meg. Ez alapjaiban rengette meg a PFSZ-t. A közvélemény joggal tehet szemrehányást neki azért, hogy naivan hitt ellenségei őszinteségében. A megszálló hatóságok által iszlamista ellenfelének (a Hamasznak) kezdetben nyújtott támogatás és a korrupció gyakorlatának a palesztin közigazgatásban való térnyerése (melyről annak pénzelői – a Világbank, Európa és a civil szervezetek – mélyen hallgatnak, hacsak nem maguk is részesei), a Hamasz választási győzelméhez vezettek (ami előre látható volt). Ez aztán újabb ürügy volt, melyet rögtön fel is használtak az izraeli politikával való feltétel nélküli szövetség igazolására, akármilyen legyen is az.

A cionista telepes program mindig is fenyegetést jelentett Paleszti­na mellett a szomszédos arab népek számára is. Az egyiptomi Sínai félsziget elfoglalására irányuló törekvések vagy a szíriai Golan fennsík annektálása bizonyíték erre. A „Nagyobb Közel-Kelet projekt"-ben Izraelnek, térségi monopóliummal rendelkező nukleáris katonai esz­köztárának és „nélkülözhetetlen partner" szerepének kiemelt helyet biztosítottak (azzal a hamis ürüggyel, hogy Izrael olyan technológiai felkészültséggel rendelkezik, melyre az arabok nem képesek. Micsoda elképesztő rasszizmus!).

Nem az a szándékom, hogy elemezzem a cionista telepesek terjeszke­dése elleni küzdelmek és a libanoni, valamint szíriai politikai konfliktusok és utak közti összefüggések komplexumát. A szíriai Baath rezsimek, a maguk módján, ellenálltak az imperialista hatalmak és Izrael követelé­seinek. Hogy ez az ellenállás megkérdőjelezhetőbb ambíciók (Libanon ellenőrzése) legitimálására is szolgált, ez semmiképpen nem vitatható. Köztudott, hogy a Libanoni Kommunista Párt ellenállást (többek között vízelterelést) szervezett az izraeli bevonulások ellen Dél-Libanonban. A szíriai, libanoni és iráni hatóságok szorosan együttműködtek annak érdekében, hogy ezt a veszélyes alapot lerombolják, s a Hezbollahhal helyettesítsék. A Rafiq al-Harriri ellen elkövetett merénylet (máig megol­datlan eset) egyértelműen ürügyet adott az imperialista hatalmaknak (az élen az Egyesült Államok, mögötte Franciaország) a beavatkozásra, két mögöttes céllal: (1) rákényszeríteni Damaszkuszt, hogy hosszú távon kö­teleződjön el a hűbéres arab államok (Egyiptom és Szaúd-Arábia) mellett, vagy amennyiben ez nem megy, tüntesse el a degradálódott baathista hatalom nyomait; valamint (2) lerombolni az izraeli bevonulásokkal szem­ben még meglévő ellenálló kapacitásokat (a Hezbollah lefegyverzésének követelése által). A demokráciáról szóló retorikát hasznos lehet ebben a kontextusban felidézni.

Aki elfogadja a ma folyamatban lévő izraeli program végrehajtását, az a népek létezéshez való jogának eltörlését fogadja el. Ez az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűntett. Az e bűntettet elutasítók „antiszemi­tizmussal" való megvádolása eszköz egy elképesztő zsarolásban.

Irán

Nem szándékom elemzést nyújtani az iszlám forradalomról. Vajon, miként azt a politikai iszlám támogatói és a külföldi megfigyelők állítják, annak a változásnak a deklarációja és kiinduló pontja volt-e, ami végül majd az egész térséget és a teljes, ez alkalomból ummanak (a „nemzet", mely soha sem létezett) átnevezett, muzulmán világot át kell, hogy hassa? Vagy elsősorban a síita iszlám és az iráni nacionalizmus kifejezésének kivételes kombinációjából fakadó egyszeri esemény volt?

A minket érdeklő aspektusból két kijelentést teszek. Az első szerint az iráni politikai iszlám rezsim természeténél fogva kompatibilis az országnak a globalizálódott kapitalista rendszerbe való integrációjával, hiszen a rezsim a gazdaságszervezés liberális alapelveire épül. A má­sodik szerint az iráni nemzet, mint olyan, erős nemzet, melyben mind az alsóbb osztályok, mind az uralkodó osztályok fő alkotóelemei, ha nem az összes, elutasítják országuknak az uralkodó globalizált rendszerbe való integrálását. Természetesen van ellentmondás az iráni valóság e két dimenziója között. Az utóbbi áll a teheráni külpolitikai irányvonalak hátterében, melyek a külföldi diktátumokkal szembeni ellenállásról ta­núskodnak.

Az iráni nacionalizmusban – mely erős és pozitív – rejlik a sah re­zsimje, illetve az azt követő khomeinista rendszer által megvalósított tudományos, ipari, technológiai és katonai modernizáció sikerének magyarázata. Irán azon kevés déli államok egyike (Kína, India, Korea, Brazília s talán még néhány más ország mellett), melynek van nemzeti polgári programja. Hogy ez a program hosszú távon megvalósítható-e vagy sem (személyes véleményem szerint nem), az nem jelen értekezés tárgya. Ma ez a program létezik és működik.

Az Egyesült Államok éppen azért döntött az ország egy újabb meg­előző háborúban való lerombolása mellett, mert Irán képes önmagát érdemi partnerként érvényesítő kritikus tömeget alkotni. Köztudott, hogy a konfliktus az Irán által fejlesztett nukleáris kapacitások körül zajlik. Miért ne formálhatna jogot ez az ország is, akárcsak mások, arra, hogy hasznosítsa ezeket a kapacitásokat, beleértve akár a nukleáris katonai hatalommá válást is? Milyen alapon tartják fent maguknak az imperialista hatalmak és izraeli cinkosaik a tömegmészárlásra alkalmas fegyverek fölötti monopólium jogát? Hitelt adhat-e bárki annak az érvelésnek, hogy a „demokratikus" nemzetek soha nem fogják használni az efféle fegyve­reket, miként azt a „lator államok" tehetnék, mikor köztudott, hogy ezek a demokratikus nemzetek a felelősek a modern történelem legnagyobb népirtásaiért, beleértve a zsidók ellen irányulót is, illetve hogy az Egyesült Államok már használt atomfegyvert, s a mai napig elutasítja használatuk általános tilalmát?

Következtetések

Ma a térség politikai konfliktusai három, egymással szemben álló csopor­tot érintenek: azokat, akik fennen hangoztatják nacionalista múltjukat (de valójában nem többek, mint a nemzeti-populista éra bürokratáinak korcs és korrupt örökösei); azokat, akik a politikai iszlám mellett törnek lándzsát; s azokat, akik a gazdasági liberalizmussal kompatibilis „demokratikus" igények mentén próbálnak szerveződni. A hatalom bármelyikük általi konszolidációja elfogadhatatlan egy olyan baloldal számára, mely szem előtt tartja az alsóbb osztályok érdekeit. E három tendencián keresztül valójában a jelenlegi imperialista rendszerhez kapcsolódó komprádor osztályok érdekei fejeződnek ki. Az amerikai diplomácia mindhárom vasat a tűzben tartja, és rendkívüli hasznosságuk miatt a felek közti konfliktusok kihasználására koncentrál. A baloldalnak az a törekvése, hogy ezekbe a konfliktusokba kizárólag az egyik vagy másik irányzattal való szövetségen keresztül kapcsolódjon be (s a jelenlegi rezsimet válassza a legrosszabb, vagyis a politikai iszlám, kivédése érdekében, vagy pedig szövetséget keressen ez utóbbival a rezsim megdöntése érdekében), bukásra van ítélve. A baloldalnak azáltal kell megerősödnie, hogy a számára termé­szetszerű helyeken megvívja természetszerű harcait: az alsóbb osztályok gazdasági és társadalmi érdekeinek védelmében, a demokrácia, valamint a nemzeti szuverenitás megteremtése terén, egységben kezelve ezeket az egymástól elválaszthatatlan elemeket.

A Nagyobb Közel-Kelet térsége ma központi helyet foglal el az im­perialista vezetők és a világ népeinek konfliktusában. A washingtoni adminisztráció projektjének megbuktatása előfeltétele a világ bármely régiójában való sikeres előrelépés lehetőségének. Amennyiben ebben kudarcot vallunk, minden kedvező változás végtelenül sérülékeny marad. Mindez nem jelenti azt, hogy a világ más térségeiben, Európában, Latin-Amerikában vagy másutt folytatott harcok jelentőségét alá kell becsülni. Mindössze annyit jelent, hogy olyan átfogó perspektívába kell őket he­lyezni, mely hozzájárul Washington megbuktatásához abban a térségben, melyet az évszázad első bűnös támadásának célpontjául szemelt ki.

Az Aminnal vitába szálló szerző úgy látja, a politikai iszlám nagyon is „modern", noha nem a kapitalista modernitás eurocentrikus fogalmán belül, amivel a hagyományos történelmi materialista elemzés is operál. A militáns iszlám közkatonái a legszegényebbek közül kerülnek ki, akiknek túlélésük függ az iszlám intézményeitől. Ideje ezért túllépni a muzulmán államok reakciós népbutítóként való homogenizálásán.

A politikai¹ s még inkább a militáns iszlám sok posztkoloniális államban befolyásos vallási és társadalmi erővé vált² . A muzulmán többségű társadalmakban a militánsok csekély politikai ellenállással találkoz­nak, de most az Egyesült Államok, más nyugati imperialista érdekek és hűbéri poszt-gyarmati államok katonai célpontjai és támadásának alanyai. Az iraki háború, az afganisztáni bevonulás és a „terrorizmus elleni harc" kontextusában sok írás született baloldali gondolkodóktól. Kevés azonban a politikai iszlám történelmi materialista perspektívájú megértése érdekében. Néhány hónappal ezelőtt Samir Amin közreadta a politikai iszlámról szóló tradicionális történelmi materialista alapokon nyugvó elemzését, melyben számos kérdést érintett röviden, például a modernitás, a szekularizmus és az imperializmus területén. Amin álta­lában elutasítja a politikai iszlámot, s egyértelműen azt állítja, hogy az iszlamisták az „imperializmus szolgálatában" állnak.

Egy efféle elutasító állásponttal az a probléma, hogy képtelen a politikai iszlám mint ideológiai jelenség, valamint az amerikai imperializmusnak a politikai iszlámra irányuló támadásokban és a muzulmán többségű országok politikai fejleményeinek kontrolljában betöltött jelenlegi szere­pének kritikai megragadására.³ Ez a megközelítés az erőtlen baloldali és szekuláris erők számára is alkalmatlan az érintett államokban a politikai és militáns iszlám követeléseinek legyőzését célzó mégoly szerény stra­tégiai kezdeményezés kidolgozására is – egy olyan kezdeményezésre, mely elmozdul a politikai és militáns iszlám nyugati és orientalista jellem­zésétől, s elkezd szembeszegülni ez utóbbinak a muzulmán többségű államokban tapasztalható társadalmi támogatottságával. Világosan kell látnunk, hogy ez a társadalmi háttér a muzulmán területek amerikai katonai megszállása miatti népharagot hangsúlyozza, valamint azt a felfogást, hogy az imperialista támadás, mint olyan, a muszlimok ellen irányul. Az Egyesült Államok ellen irányuló népharagot tükrözi a lakosság 78 százaléka ellenérzésének manifesztációja Egyiptomban, Jordániában és Pakisztánban, melyek paradox módon mind az USA csatlós államai.⁴ Könnyű azonban elcsúszni ezen indulatok értelmezésében akképpen, hogy az USA ellen irányuló haragot a militáns iszlám maradi társada­lomképének támogatásaként értelmezzük. Erről bővebben szólok az alábbiakban.

Amin írása nem foglalkozik a főbb társadalmi és gazdasági kérdések­nek (többek között a kapitalista globalizmus hatásának) a muzulmán többségű országokban betöltött szerepével – olyan kérdésekkel, melyek részben megmagyarázhatják, hogy a mérhetetlen szegénységben élők miért csatlakoznak a militáns iszlám körökhöz. S ami még feltűnőbb, Amin szerint a politikai iszlám „a világ domináns hatalmai mögött sora­kozik fel" , de nem ad magyarázatot arra, hogy hogyan lehetséges ez, hiszen a militáns iszlám ma szembehelyezkedik az Egyesült Államokkal, a muzulmán többségű államok területének imperialista megszállásával és az amerikai bevonulásokkal. A korábbi partnerek közti katonai kon­frontáció adta új valóságnak nem célja azt a látszatot kelteni, hogy a politikai iszlám tettei antiimperialisták. Az én szándékom az, hogy olyan kritikai történelmi materialista magyarázatot adjak a politikai iszlámról, mely részben összhangban, részben kollegiális disszonanciában van Amin elemzésének néhány megállapításával. Olyan értelmezést javaslok, amely megfogalmazza a militáns iszlám kezelésébe és a modernitás fogalmába ágyazott eurocentrizmus problematikáját, miközben elhatá­rolódik az ortodox materialista szemléletmódtól. Az itt bemutatott kriti­kai materialista elemzés figyelmet szentel a politikai iszlámot követők elnyomó gyakorlatának is, különös tekintettel a nőkkel való bánásmód kérdésére. Az obskuráns mullahok az éneklésnek és az ünneplésnek még a legpuritánabb formáit is elutasítják, miközben ezen iszlám irány­zat farizeus és patriarchális béklyója rendkívüli módon meggyengítette a nőket és a társadalom nagy részét. Mindazonáltal a militáns iszlám jelenleg erős társadalmi realitás, mely befolyásolja és formálja a kultúrát, a nyelvet és a társadalom- illetve állampolitikát a muzulmán többségű or­szágokban és Európa, illetve Észak-Amerika arab diaszpóráiban. Sajnos ez a valóság nem kap elég figyelmet a nyugati baloldalon, sőt, néhány muzulmán többségű államban sem.

Ide kapcsolódó tendencia a politikai iszlámnak a baloldal által reakci­ósként való negligálása. Ez az irányzat a felvilágosult modernitás kritika nélküli befogadását támogatja, s úgy tűnik, egy kalap alá veszi a politikai iszlámot, illetve az iszlám követőit (a muszlimokat általában) – ez az összemosás integráns alkotóeleme a nyugati társadalmakban domináló narratívának, mely „a muzulmánokat" erőszakos, a nőket elnyomó, a modernitással szemben álló középkori aberrációként definiálja. Az aláb­biakban a modernitás kérdéskörét és a muzulmánok efféle jellemzését általánosságban vizsgálom. Először azokat a területeket érintem, ahol egyetértek Amin elemzésével.

Először is, nem lehet vita a tekintetben, hogy a politikai iszlám a hi­degháború időszakában történelmileg kollaborált az amerikai imperializ­mussal. Ez az 1950-es évek legelején kezdődött a Muszlim Testvériség támogatásával, s akkor ért véget, amikor az afgán mudzsahedinek azt érezték, hogy magukra maradtak, mivel az amerikai fegyverszállítás, a szaúdi pénzügyi támogatás és a pakisztáni katonai kiképzés és támo­gatás csapjai a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonulása után elzáródtak. Amint ennek az együttműködésnek az 1990-es évek elején vége szakadt, a Bernard Lewis félék gyorsan kidolgozták az iszlám démonizálásának és a civilizációs összecsapásnak elméletét (melyet Samuel Huntington később híressé vált A civilizációk összecsapása c. munkájában használt fel), ami az amerikai külpolitika hidegháború utáni eltolódását tükrözte, vagyis azt, hogy immár nem volt szüksége a politikai iszlám támogatására.

Figyelmet érdemlő folytonosság a hidegháborús korszak marxisták és baloldaliak ellen irányuló támadásai és a politikai/militáns iszlámot érő jelenlegi támadások között az Egyesült Államoknak a kulturalizmusra való folytatólagos támaszkodása imperialista dominanciájának fenntartása érdekében. A nyugati politikai vezetők, a média és a liberális kapitalista államok hangadó értelmisége az 1945 utáni korszak aranykora és a modernizációs teória elindítása óta a kulturalizmusban tapicskolnak – megalkotva a „hagyományos" és a „modern" kultúrák, a „szabadság" és a „totalitarizmus" ellentétpárjait annak érdekében, hogy a „szabad vál­lalkozáson" alapuló nyugati kapitalista kultúrát felsőbbrendű kulturalista paradigmaként állítsák szembe bármely más korábbi vagy jelenlegi nem euro-amerikai kultúrával. Ez az imperialista stratégia azonban az utóbbi időben megingott, mert az iszlamisták hatékonyabban használták a kulturalista területet támogató bázisuk mozgósításában az ellen, amit ők az USA-nak a muzulmánok és „muzulmán értékek" ellen szőtt „ördögi tervének" neveznek. A politikai iszlám kulturalizmusa elrejti a kapitalista globalizáció okozta társadalmi és gazdasági torzulásokat, és a politikai kérdéseket a kultúra territóriumára irányítja át. Ezért abban egyetértek Aminnal, hogy a kulturalizmus ellen fel kell lépni, de a nagyobb kérdés: ki fogja mobilizálni az embereket a militáns iszlám kulturalizmusa ellen a muzulmán többségű államokban?

Abban is egyetértek Aminnal, hogy a baloldalnak ismét életre kell kelnie a poszt-gyarmati társadalmakban, s nem válhat hitelessé pusztán a politi­kai vagy militáns iszlámmal való szövetkezés által. Az efféle szövetségek kontraproduktívak és hosszú távon rombolóan hatnak a progresszív erőkre. Ebben a kontextusban Amin azt állítja, hogy a politikai iszlám védi a tulajdonviszonyokat, és „a dependens kapitalizmus és a domináns imperializmus táborát erősíti". Jómagam nem értek egyet ezzel. A politikai iszlám kétségtelenül se nem antikapitalista, se nem ellensége a fennálló tulajdonviszonyoknak, de a jelenlegi helyzetben az imperializmus „felbe­csülhetetlen értékű szövetségesének" sem nevezhető – noha a kettő erő­síti egymást. Más szavakkal, az imperialista megszállás oxigént jelent a militáns iszlám túléléséhez, s mélyebb végiggondolás szükséges ahhoz, hogy megértsük, hogy az amerikai imperializmus és a csatlós muzulmán többségű államok miként állandósítják a politikai/militáns iszlám erősö­dését. A továbbiakban áttérek azokra a területekre, melyeken nem értek egyet Aminnal, s ezeket az Amin történelmi materialista elemzésében szereplő gondolati területekhez igazodva mutatom be.

Először Amin modernitás és szekularizmus interpretációjával foglal­kozom, illetve azzal a kijelentésével, miszerint „talán még a demokrácia is idomulni lesz kénytelen az iszlám erős jelenlétéhez". Ez a gondolat meglehetősen elterjedt a nyugati mainstream gondolkodásban, sőt, sok baloldali irányzat esetében is. Ez a szemléletmód azt hiszi, hogy a politikai iszlám modern jelenség, noha nem a felvilágosodás alapelveire épülő modernitásé. Következésképpen egy efféle perspektíva átcsúszik a politikai és militáns iszlám orientalista interpretációjába, s ezeket a jelen­ségeket középkori aberrációknak tekinti – miként az, úgy tűnik, tendencia a mainstream médiában, politikusoknál és másoknál.

Miként arra Amin helyesen rámutat, a modernitás „törés a világtörténe­lemben", ami két fontos fejleményt követ – a felvilágosodás gondolatainak elterjedését és az ipari kapitalizmus megerősödését, melyek szorosan összekapcsolódó kifejlődése formálta a nyugati gazdasági és társadalmi átalakulást. De még ezen a gondolati körön belül is két párhuzamos röppálya volt jelen: az egyik a fejlődés fogalmára mint a technológiai és gazdasági progresszióra épített, a másik a francia forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség szlogenjére. Azonban, tekintettel a kapitalizmus dominanciájára, a „fejlődés" mint haladás [progress] lett a modernitás fő motívuma, miközben az utóbbi ideák háttérbe szorultak az „instrumentális ész" és a demokrácia formális fogalmával szemben. Még az Amin által említett törés is erőszakos volt, és visszaszorította a korábbi társadalmi tradíciókat és szemléletmódot. Ebben az értelemben a modernitás fogal­ma szoros kapcsolatba került az euro-amerikai liberalizmus ideáival, s „a tudatosság egy módozataként" betonozódott be, minélfogva a modernitás történelmi jelentősége, miként Philip Lawrence érvel, abban a módszer­ben áll, mellyel „öntudatosan elvágta minden korábbi történéshez fűződő kötődéseit".⁵ Ennek eredményeképpen a racionalizmus és a modernitás olyan erőket engedett szabadjára, melyek képesek voltak legyőzni a múl­tat és […a] technológiailag gyengébb kultúrákat" – ami azt jelentette, hogy a felvilágosodás programja felszámolta önnön történelmi múltjához és a „nem európai világhoz" kötődő kapcsolatait, s mindezt „rendkívüli erősza­kossággal" tette.⁶ A modernitásnak ez a durvasága és az európai gyarma­ti erők uralkodtak, és leradírozták az „elmaradottként", illetve „barbárként" kezelt más kultúrák kiemelkedő momentumait, ami egyben azt is jelenti, hogy a feltételezetten történelem és kultúra nélküli nem európai világgal szemben az eurocentrikus világlátás privilegizálttá és univerzálissá vált. A nem európai negligálása kölcsönözte a felvilágosodás modernitás pro­jektjének ezt az erős eurocentrikus impulzusát: birodalomépítő projektek kidolgozása egyfelől, másfelől a gyarmatosított elit lealacsonyítása egy olyan szintre, melyen internalizálják a modernitás gondolatait, elsősorban a „normális" nemzetállam képzetét⁷ – az építményt, mely képessé tette a gyarmati birodalmakat és a mai domináns nyugati államokat arra, hogy megzabolázzák a gyarmati és poszt-gyarmati társadalmakat. A múltnak és a jelennek ez az imperialista lökete súlyosan aláásta és átstrukturálta a gazdasági és politikai dimenziót, kategorizálta a gondolatot és a tettet, s a harmadik világ párti társadalmi felemelkedés és önellátás gondolatát felváltotta a neoliberális reformokkal és a gyarmati állam társadalmi és kulturális hagyatékának érvényesítésével.

Abban, hogy nem veszi figyelembe ezt az analitikai komplexitást és nem veszi észre a modernitás kétélű pengéjét – ezek Amin számára ismeretlen kérdések -, az a mókás, hogy hasonlóan szűk látókörűen tárgyalja a szekularizmust. Reakciósnak titulálva teszi félre a politikai iszlamisták azon kijelentését, hogy a politika és a vallás nem elkülö­níthető – s azt feltételezi, hogy a szeparáció bármely formája, illetve a tudomány privilegizálása ipso facto progresszív. Hogy lehet az iszlámban ez a nézet reakciósabb, mint a vallás kimódolt elkülönítése Dawkins és Hitchens szekuláris fundamentalista gondolataiban? Hasznosabb lenne arról beszélni, hogy milyen káros következménye lehet annak, ha a kettő továbbra is elkülönített marad, s hogy a politika és a vallás nem elkülönítése az iszlámban vajon károsabb-e összehasonlítva más, nem muzulmán vallásokkal, melyek szintén védik önnön egységességüket. A kérdésre adott válaszként azt lehet mondani, hogy az iszlám vallási pártok és a politikai iszlám általában történelmileg használták az iszlám ébredés ideáját a kalifátus korszakához való visszatérés érdekében, amikor a politikai és a szent fogalma először keveredett össze. Az iszlám megújulás a középkori iszlám formáció „aranykorát" próbálja visszahozni, s a politikai iszlamisták a kalifátus időszakára figyelnek annak érdeké­ben, hogy a saríát a jelen korszakban ismét bevezessék. Ez a visszafelé figyelés a mobilizáció politikai eszköze – noha igen szűk patriarchális és konzervatív vonalak mentén -, illetve módszer egy az egyház és az állam nyugati típusú szekuláris elválasztásának programjától különböző önálló identitásnak a politikai iszlám számára való felkínálásához. Ebben a kontextusban az iszlám újjáébredés a legjobb esetben is egy késő XIX. századi fejlemény, s a politikai iszlamisták ténykedése abban az idő­szakban alakult ki, amikor a nyugati modernitás legnagyobb befolyással bírt a gyarmatokon – vagyis mindkettő a nyugati oktatás terjedésében, a nacionalizmus ideológiájának terjesztésében és a gyarmatosítás-ellenes mozgalmak megjelenésében artikulálódik. Mint ilyet, a politikai iszlámot és militáns irányzatát a nyugati modernitást kísérő „morális hanyatlásra" adott jelen idejű politikai válaszként kell tekintenünk. Ez nyomós érv a militáns iszlám potenciális közkatonáinak rekrutációjában. Ez az érv ugyanakkor kihívás a modernitás európai paradigmája számára, s nem lehet csak úgy félretenni, mint középkori aberrációt. A politikai iszlamista pozíció nagyon is „modern" manifesztáció, noha nem a kapitalista modernitás eurocentrikus fogalmán belül.

A „morális hanyatlás" tekintetében nem kérdés, hogy a militáns iszlám álláspontja rendkívül zavarkeltő, kirekesztő és erőszakos, reakciós az egyik oldalról, s enyhén progresszív a másikról, mely az 1920-as évek késő gyarmati korszakában kezdett kialakulni, akkor, amikor a muszlim vallási csoportok és pártok elkezdtek részt venni az erősebb szekuláris orientációjú antikoloniális mozgalmakban, például a gyarmati Algériában, Indonéziában, Indiában és más államokban. Ezt a történelmet vizsgálva felismerjük, hogy ezeknek az iszlamista, gyarmatellenes mozgalmaknak kevés közük volt a nemzetek önmeghatározáshoz való jogához, sokkal több az erőszakos pánmuszlim nacionalizmus felerősödéséhez, mely számára a politika és a vallás elkülönítése nem sokat jelentett. De ennek a pániszlamista áramlatnak továbbra is erős kapacitása van a gyengébb és kisebb nemzetiségi csoportokban való kár okozására azáltal, hogy megtagadja tőlük az önmeghatározás jogát, aminek számos példája akad a több etnikumot és/vagy nemzetiséget tömörítő muzulmán többségű államokban. A pániszlám nacionalizmus káros hatásaival azonban a nyu­gati baloldal, sőt, a muzulmán többségű államok szekuláris és nemzeti vagy nemzetiségi csoportjai is, ritkán foglalkoztak.

A károkozás kérdésében meg kell említenünk, hogy sokszor elfe­lejtkezünk arról, hogy a modernitás felvilágosodás-fogalma szintén gyengítette és hátrányosan érintette a korábbi gyarmatokat. Társadalmi és gazdasági károkat okozott a nyugati kapitalista modernitás szűk kon­cepciójának „felsőbbrendű" kulturális paradigmaként való általánosítása a hagyományos társadalmakkal szemben, melyeket „elmaradottként" és „civilizálandóként" kezeltek. Ez az okfejtés öltött testet a gyarmatokon, amikor a kereskedelmi vállalatok (a brit és holland kelet-indiai vállalkozá­sok) megszűntek, s a gyarmati állam formálisan is megalakult – például Ázsia bizonyos részein az 1800-as évek közepe után. A modernitás univerzalizálásának kérdése Fanont is érdekelte, s igen élesen tudatá­ban volt a korábbi gyarmatosított, illetve a mostani imperializált népekre nehezedő kulturális teher hatásainak. Materialista szemszögéből sokkal korábban felismerte (mint a mai poszt-koloniális teoretikusok), hogy a gyarmatosítottak elkezdték internalizálni a gyarmatosító kultúráját, s az abban hatalomként és gyarmati dominanciaként rejtőző rasszizmus uralma alá vonta a gyarmat kulturális territóriumát. Az adaptáció-el­utasítás duálról – a gyarmatosító kultúrájának adaptációjáról, illetve a gyarmatosított kultúrájának elutasításáról⁸ – szólva Fanon, szemben a mai poszt-kolonialista teoretikusokkal, annak is tudatában van, hogy az elveszett kultúrát nem lehet visszahozni, s hogy a kulturalizmus csapda is lehet. Mindazonáltal a gyarmatosítottaknak okozott pszichológiai, társadalmi és gazdasági károk bőven kitartottak a gyarmatosításokat követő korszakban is.

Eltávolodva a modernitás és a szekularizmus kérdéseitől, a kritikai tör­ténelmi materialista megközelítésnek értékelnie kell a politikai iszlámnak támogatást nyújtó társadalmi bázist is a muzulmán többségű társadal­makban. Ebben a kérdésben Amin azt állítja, hogy az olyan országokban, mint Pakisztán és Szaúd-Arábia, a felsőbb osztályok a politikai iszlám fő támogatói. Nos, ez a feltételezés érvényes lehet Szaúd-Arábia esetében⁹ , de bizonyosan nem igaz Pakisztánra. Vannak más tévedések is Amin írásában, de azokba most nem megyek bele mélyebben. Pakisztánban a politikai és militáns iszlám támogatása a középosztálytól és a vallási politikai pártoktól érkezik, a felső osztály pedig stratégiai döntéseket hoz a politikai iszlám védelmében vagy azzal szemben, a poszt-gyarmati országban éppen zajló politikai és ideológiai folyamatoktól függően. A militáns iszlám közkatonái azonban a legszegényebbek közül kerülnek ki, azok közül, akiknek a túlélése függ a madraszáktól s politikailag arra nevelték és radikalizálták őket, hogy fegyverrel védjék meg azt, amit indoktrinációjuk védeni rendel: az iszlámot fenyegeti a nem muzulmán, zsidó-keresztény tengely. Korábban az „istentelen" kommunizmust fes­tették ezeknek az igaz hívőknek mumusként a falra, s miként most is, az elszánt regruták, akiknek a rajtuk lévő ingen kívül egyebük nincsen, lelkesen folytattak dzsihádot az „iszlám védelmében". E logika kiagya­lói nem szorítkoznak Afganisztánra vagy Pakisztánra, hanem aktívan dolgoznak a szegény, elfeledett településeken és a városi, illetve vidéki valóság szennyében, a muzulmán többségű államok és a harmadik világ nagy részében. Tehát az iszlamista toborzás kis adag anyagi és óriási mennyiségű morális támogatást nyújt, mely újraéleszti a reményt ezek­ben az új regrutákban. Mindeközben a poszt-gyarmati csatlós országok hatalmának birtokosai, feudális és kapitalista osztályérdekeik, illetve a polgári és katonai bürokrata elit osztályok kapcsolódó érdekeinek védelmében, egy fikarcnyi figyelmet sem fordítottak a szegényekre, a populista pártok roti, kapra aur makan (élelem, ruha és lakás) ígéretei ellenére. Ezek az osztályok tehát érzéketlenek és nem alkalmasak a militáns iszlám toborzók elszántságának és elkötelezettségének, valamint szervezeti lehetőségeinek való megfelelésre. Ezért a középosztály (a gazdagok egészen más mércét alkotnak) és a reménytelenül szegények közti szakadék egyre növekszik, s egyre több ember esik bele ebbe a szakadékba, illetve a militáns iszlám madrasszáiba.* Ebben az értelem­ben a politikai/militáns iszlám nagy hasznot húz a neoliberális kapitalista globalizációból. Mindemellett az USA a neoliberalizmus által okozott társadalmi és gazdasági zavarokat arra használja, hogy kiszélesítse imperialista katonai hadműveleteit a muzulmán többségű országokban azáltal, hogy biztosítja önmaga számára a csatlós kormányok támo­gatását. A támogatásnak ez a számított kihasználása tovább szítja a gyűlölet lángjait az Egyesült Államok és e csatlós kormányzatok ellen, s erősíti a militáns iszlám társadalmi bázisát. Számítottat mondok, mert sok jól informált szerző rámutatott már, hogy a „terrorizmus elleni harc" valójában maga a „Nagy Háború" a közép-ázsiai és közel-keleti energia­forrásokhoz való hozzáférés biztosítása és a katonai-ipari, illetve immár a biztonsági-ipari rendszer¹⁰ konszolidálása érdekében – s a politikai és katonai iszlám lett a tökéletes megoldás az amerikai militarizmus e felfokozott állapotának fenntartása és a nemzetbiztonsági állam hosszú távú céljainak biztosítása érdekében.

E nagy cél az amerikai katonai tervezőket a hosszú távú iraki és afga­nisztáni katonai jelenlét fenntartására ösztönzi – annak ellenére, hogy egyre világosabban látszik, hogy a militáns iszlámot katonai eszközökkel legyőzni nem lehet. Ezért annak terhe, hogy rákényszerítsék kormányai­kat az irányvonalak megváltoztatására, s így megszabaduljanak az ame­rikai imperializmus és a militáns iszlám kettős szorításából, a muzulmán többségű államok lakóira hárul.

Egy olyan ország számára, mint Pakisztán, ahol elképesztő szakadék van az emberek akarata és az uralkodó osztályok hűbéri szemlélete kö­zött, az ország társadalmi és politikai dinamikáinak felszínes vizsgálata nagyon félrevezető eredményeket hozhat. Pakisztánban az elnyomott lakosság kemény harcokat vívott a nemzeti szuverenitás megtartása érdekében, s szinte soha nem adott 8 százaléknál magasabb szavazati arányt a vallási pártokra,¹¹ miközben a törvényes rend bevezetéséért is harcolt, s igyekezett az iszlámot a privát és személyes területek határain belül tartani. Azonban mindezek az erőfeszítések elkerülik a figyelmet, ha az elemzés elsősorban a felsőbb osztályokra fókuszál, ami persze megkönnyíti, hogy egy kalap alá vegyük Pakisztánt és Szaúd-Arábiát. Pakisztán a jelen időszakban gyors ütemben válik a talibánok és általá­ban a politikai iszlám „legyőzésére" irányuló új amerikai stratégia központi szereplőjévé. Abban, ahogy meghajlik az USA és annak követelései előtt, a jelenlegi polgári kormány nem sokban különbözik katonai diktátor elő­deitől. A pakisztáni területi szuverenitás szinte mindennapi megsértésével járó imperialista arroganciával szemben azt mormolja, hogy a Hellfire rakétákat főképp a nőkre és gyermekekre szórjátok.

A politikai iszlám sommás elutasítása tehát elrejti fő programját. E projektről nagyon is nyíltan beszéltek mind a politikai, mind a militáns iszlamisták, s ez az állami hatalom átvétele. E cél elérése érdekében a mullahok és az emírek abban a hitben ringatják követőiket, hogy ha kezükbe ragadják az államhatalmat, a saría érvényre juttatása véget vet a kizsákmányolásnak, és elhozza az „igaz iszlám jóléti társadalmat". Az efféle tündérmeséket hatékonyan lehet ellensúlyozni, ha létezik szervezett baloldal a muzulmán többségű országokban. Ám ezekben az országokban a baloldal az elmúlt félévszázados elnyomás alatt annyi üldözésnek és vereségnek volt kitéve, hogy újjászervezése és a földről való felállítása herkulesi feladatnak tűnik. S ami még fontosabb, ha a nyugati baloldal politikai és militáns iszlámmal szembeni attitűdjét a szekuláris és aprócska baloldali erők is átveszik, mint például Pakisz­tánban, gyakorlatilag semmi esélyük nem marad e regresszív vallási erők alternatívájának megszervezésére. A militáns iszlám erőszakos és sokszor brutális akciói jelentik az anyagi valóságot Afganisztánban, Egyiptomban, Irakban, Pakisztánban, Szomáliában és Jemenben. Ezért, ha a progresszív és szekuláris csoportok legalább halvány esélyt akarnak a politikai iszlámmal való szembeszállásra, nincs más lehetőségük, mint kritikai górcső alá venni ezt a társadalmi jelenséget.

Az iszlamofóbiáról Amin annyit mond, hogy szembe kell szállni vele, ugyanakkor a politikai iszlám követőinek szemére veti „reakciós nyugatel­lenes diskurzusukat", ami szerinte elsősorban az iszlamofób rasszizmust erősíti. Az iszlamofóbiát és a nyugatellenes „diskurzust" gyakorlatilag két, egymást tápláló reakciós kampánynak tekinti.

Az iszlamofóbia kritikus téma, s azt gondolom, Amin e tekintetben téved. Úgy tűnik, az áldozatot teszi felelőssé, ami, tekintettel az egye­sült államokbeli, európai és kanadai fejleményekre, ahol a muzulmánok ellen elkövetett rosszindulatú (verbális, fizikai és nyomtatott) rasszista támadások mindennapos esetté váltak, nem szerencsés. Az európai államok szintjén az implicit rasszista asszimiláció felé való elmozdulás – például a „közösségi kohézió" és a „polgári integráció" koncepcióinak kidolgozása Nagy-Britanniában, illetve Hollandiában – a muszlim közös­ségeket célozták meg. Abban a torontói intézményben, ahol én tanítok, s ahol valószínűleg a világ egyik legsokszínűbb diákserege tanul, a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok jelentek meg, akik a „fehér kisebbségnek" nevezik magukat. Ezek és más csoportok nem csak a muzulmánokat veszik célba, hanem a feketéket és az őslakosságot is. Amint az őslakosok elkezdték a földhöz való egyezményes jogaikat ér­vényesíteni, rasszista támadások özöne zúdult rájuk. Mindez azt jelenti, hogy a muszlim-bántalmazás katalizátor lehetett a fehér felsőbbrendűség érvényesítésében, mely erősödőben van, és immár más közösségeket is érint. Ezért nagyon óvatosan kell bánni az iszlamofóbia kényes eluta­sításával.

Végezetül, a történelmi materializmus egy fontos aspektusa, a történe­lem odaadó vizsgálata, elhomályosította Amin tekintetét. Például abban, hogy a politikai iszlámot elsősorban poszt-gyarmati fejleménynek tekinti. Egy efféle szemlélet nem veszi figyelembe a politikai iszlám gyarmati kor­szakba nyúló gyökereit, egy olyan korszakba, mely nagyon különbözött a Wahabi/Salafi/Deobandi politikai iszlám mai domináns irányzatától. A politikai iszlámnak például volt egy gyarmatellenes komponense, mely a gyarmati India és Algéria mozgalmaiban jelent meg. Miközben a politikai/ militáns iszlám mai irányzataiban sok a maradi, nőellenes és megalázó elem, voltak és továbbra is léteznek „modernistább" impulzusok a felsőbb osztálybeli muzulmánok között Egyiptomban, Indiában, Indonéziában, Li­banonban, Pakisztánban és más, jelentős iszlám populációval rendelkező államokban. Mindeközben voltak iszlám politikai gondolkodók és filozó­fusok, akik nem fogadták el a modernitásnak a felvilágosodásban gyö­kerező eszméit, noha elköteleződtek a modernitás mellett (Mohammed

Iqbal),¹² ugyanakkor az indiai Mughal uralom óta léteznek olyan széles körben elfogadott iszlám áramlatok és befogadó irányzatok, mint például a dél-ázsiai muszlimok és hinduk közt élő szinkretizmus. Ez a gyarmati korszakban terjedt el, éspedig a gyarmatellenes mozgalmak iszlám ori­entációjának erősödését eredményezve (Abul Kalam Azad). A politikai iszlám ezen irányzatainak említése nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk az olyan iráni muzulmán filozófusok által írt hatalmas irodalomról, mint például Ali Sariati és mások, illetve az ő (olykor természetesen problema­tikus) elkötelezettségükről a marxizmus és a modernizmus mellett.

Következtetések

A helyzet az, hogy ha a baloldal valaha is komolyabban fel akarja venni a harcot a militáns/politikai iszlámmal, akkor tovább kell lépnie, s meg kell szabadulnia az eurocentrizmus súlyos terhétől, valamint a politikai iszlám felületes szemléletétől. A militáns iszlám jelenlegi hulláma számottevő erő, s reakciósként való félretétele, még akkor is, ha valóban az, nem bölcs dolog. Igen, a militáns iszlám rendkívül szűk ideológiai szemlélettel, a társadalmi változásokat, különösen a nőkkel való bánásmódot illetően pedig szélsőségesen elnyomó vízióval rendelkezik. Ezt a víziót az Afga­nisztánban, Egyiptomban, Indonéziában, Pakisztánban, sőt, Indiában élő muzulmánok többsége nem osztja. Afganisztánban, Irakban és Pakisz­tánban a politikai iszlámnak ez az uralkodó reakciós irányzata katonai/ gerilla harcban áll az USA imperialista hatalmával és a térség csatlós államaival. Azonban az itt a bökkenő, hogy a militáns iszlámot ezekben a régiókban az emberek nem azért támogatják (mint arról korábban már szó volt), mert támogatják a muzulmán „jóléti állam" vízióját, hanem azért, mert az Egyesült Államokat gátlástalan, iszlámellenes imperialista megszállónak tekintik. Ezzel együtt ezekben az államokban az emberek már nagyon belefáradtak az iszlamisták taktikáiba, különösen abba, hogy fegyvertelen és kívülálló embereket terrorizálnak. A muzulmán többsé­gű államok lakosságának túlnyomó része szeretné, ha az iszlamisták eltűnnének, de ugyanezt kívánják az amerikai imperialista jelenléttel és a csatlós rezsimek uralmával kapcsolatban is. Ha ezt a komplexitást si­kerülne megragadniuk, a baloldali emberek és a nyugati politikai vezetők, illetve a média képesek lennének túllépni a muzulmán többségű államok képének reakciósként és népbutítóként való homogenizálásán. Ugyanígy nem szabad összekeverni a muzulmán többségű országokban jelen levő népi antiimperialista érzületet a militáns iszlamisták akcióival, melyek nem antiimperialisták. A militáns iszlámot a jelenben, a mai kontextusban értelmezik és alkotnak képet róla. Ezért ez egy „modern" jelenség, mely az iszlám „jóléti állam" általa elképzelt verzióját igyekszik megvalósítani a jelen helyzetben, s harcol a modernitás nyugati kapitalista állama és a felvilágosodás fogalma ellen. A militáns iszlám jelen kontextusban való megértése vezethet csak el az ellenállás koherens stratégiájának és egy alternatív, nem eurocentrikus társadalom víziójának kidolgozásához.

Jegyzetek

1 Különbséget téve a politikai és a militáns iszlám között, az előbbi jobbára a muzulmán vallási iratoknak az államhatalom megragadása és a saría egy szűkebb verziója érvényre juttatásának ideológiai projektjén dolgozó képzett, városi közép­osztálybeli ideológusok által interpretált doktriner felfogással rendelkezik. A politikai iszlám körei és sorai diákokból és a városi munkásosztály, a vidéki munkások és a parasztság bizonyos tagjaiból állnak. A politikai iszlamisták, a gyarmatosítás vége óta, mindig is építettek az autoriter uralkodók és a pitiáner burzsoá keres­kedők támogatására, valamint az erőszak korlátozott alkalmazására a politikai mozgósítás és a muzulmán többségű országok állami politikájának befolyásolása érdekében. A militáns iszlám ellenben közkatonáit a városi és vidéki szegények közül toborozza, ideológiai fanatikusait pedig a kispolgárság, a munkásosztály és a diákság soraiból. A vidéki/törzsi vezetők olykor militáns csoportokat is vezetnek. A militáns iszlamistákat az állam, sőt, az imperialista hatalmak ellen harcolni képes gerilla egységekként fegyverzik fel és képezik ki, melyek terrorista módszerek alkalmazására is képesek ideológiai és politikai céljaik elérése érdekében. A po­litikai iszlám céljai megegyeznek a militáns iszlám céljaival, de az államhatalom megszerzésének eszközei különbözőek: az előbbi elsősorban az alkotmányos/ jogi territóriumon mozog, míg az utóbbi az alkotmányos utat elhagyva törekszik céljai megvalósítására.

2 A „poszt-gyarmati" állam fogalmát azért használom, hogy elkülönítsem a gyarmatosítás korszakát a dekolonizációtól és az afrikai és ázsiai országok megalakulásától. S mivel ezek az afrikai és ázsiai országok a II. világháború után szabadultak fel a gyarmati sorból, meg kell különböztetnünk őket a dél-amerikai országoktól, melyeket a világháború előtt 60-100 évvel hagytak el a gyarmatosí­tók. A fogalom idézőjeles formája ezt a felosztást hivatott kiemelni, s egyben azt sugallja, hogy a poszt-gyarmati állam maradt a dél alárendelt státusban tartásának kulcsa: egyrészt a civil társadalom kifejlődésének ellehetetlenítésével belsőleg, másrészt a külső dominancia megkönnyítőjeként.

3 Másutt azzal érveltem, miszerint a Pentagon kijelentette, hogy „a terrorizmus elleni harc" „hosszú háború", s hogy az Egyesült Államoknak több oka is van ebben a hosszú harcban való részvételre: a Közel-Kelet és Közép-Ázsia ásványi energiaforrásaihoz való hozzáférés, a katonai-ipari komplexum példátlan terjesz­kedése, valamint a Big Oil (a világ hat legnagyobb, nem állami tulajdonban lévő energiaipari cége – a ford.), a katonai és az ipari establishment együttműködésé­nek erősítése. Ld. Tariq Amin-Khan, „The Rise of Militant Islam and the Security State in the Era of the «Long War»", Third World Quarterly (kiadás alatt).

4 Az adat a CNN műsorában hangzott el: The Next President: A World of Challenges, 2008. szeptember 20.

5 Philip K. Lawrence: Enlightenment, Modernity and War. History of the Human Sciences, vol. 12. no. 1. (1999), 3-4.

6 Lawrence: „Enlightenment", 4.

7 Azzal, hogy a poszt-gyarmati országok volt gyarmati elitje internalizálja a „normális" nemzetállamot, anélkül próbálja utánozni az európai nemzetállamok államalakítási modelljét, hogy különösebb figyelmet fordítana az államépítésre és nemzetépítésre, mint a gyarmati állam hagyatékai felszámolásának és az etnikai és nemzetiségi kérdések megoldásának eszközére. Az internalizáció kérdéskörét tárgyalja: Thomas Blom Hansen – Finn Stepputat (eds.): States of Imagination: Ethnographical Exploration of the Postcolonial State. Durham, NC: Duke University Press, 2001, 8-27.

8 Frantz Fanon: Racism as Culture. In: Toward the African Revolution. Political Essays. New York, Monthly Review Press, 1967, 29-44.

9 A politikai iszlámnak a felsőbb osztályoktól érkező támogatási igényének kontextusában, például Szaúd-Arábiában, éppen a felsőbb osztály és a szaúdi állam voltak azok, amelyek aktívan támogatták – kezdetben az USA hallgatóla­gos beleegyezésével, ma kelletlen tudomásulvétele mellett – az iszlám Wahabi irányzatának megerősödését a szaúdi társadalomban és sok muzulmán többségű országban.

* Madrasza: iszlám politikai iskola (a ford.)

10 Jim Holt: It's the Oil. London Review of Books, October 18, 2007, http://www.lrb.co.uk/v29/n20/jim-holt/its-the-oil

11 Az egyetlen kivétel az volt, amikor Musharraf tábornok úgy döntött, hogy támogatja Bush „terrorizmus ellenes harcát", s az Egyesült Államok rendelke­zésére bocsátotta országát és hadseregét. Ennek eredményeképpen a soron következő, 2002. évi választásokon a vallási pártok koalíciója többségi komrányt tudott alakítani az észak-nyugati határtartományban, mely szövetségi szinten a fő ellenzéki erővé vált. A 2008. februári választásokon azonban a vallási pártok vereséget szenvedtek és a „normális", korábban jellemző, 8 százalékosnál jóval alacsonyabb támogatottságot értek el.

12 Mohammed Iqbal: The Reconstruction of Religious Thought in Islam. Islamabad, Alhamra, 2002.