A cikk részletes áttekintést ad – elsősorban a fejlett országokra koncentrálva – az államszocialista rendszerek bukását követő korszak baloldali társadalomtudományának teljesítményeiről, fejlődési irányzatairól. A szerző véleménye szerint, habár a marxizmus mint politikai irányzat szinte teljesen marginalizálódott a világ nagy részében, a baloldali társadalomtudományi aktivitás korántsem halt el. A marxi elmélet ma is fontos viszonyítási pont a baloldali társadalomelemzők nagy része számára, és a különféle poszt- és neomarxista áramlatok mellett a klasszikusabb értelemben vett marxista társadalomelmélet is jelentős műveket produkált az elmúlt másfél évtizedben. A tőkés rendszer a jövőben is ki fogja termelni saját radikális ellenzékét. Ugyanakkor valószínű, hogy az antikapitalista társadalomkutatók és mozgalmak eljövendő generációi többnyire nem marxistaként fognak magukra tekinteni.

A XX. század világháborúi nyomán fellépő két forradalmi (ár)hullámot követően a szocializmus megannyi változata – és ezzel központi (vagy lehet hogy egyedüli?) elméleti hitvallása, a marxizmus is – a hatvanas és hetvenes években vált a legbefolyásosabbá, a változásra irányuló szándéka is ekkor volt a legerősebb. Geopolitikailag a Szovjetunió egyenrangúvá vált az Egyesült Államokkal – amit legyőztek a vietnami kommunisták. A kínai kulturális forradalom a radikális társadalmi változtatás legnagyobb szabású kísérlete volt, a világban sokan úgy tekintettek rá, mint vakító vörös jelzőfényre. Afrikát a Limpopo folyótól északra a gyarmati rendszer elsöprése rázta meg, amit szocialista nemzetépítési kísérletek követtek. A kubai forradalom Latin-Amerikában forradalmi szocialista programok áradatát ihlette, amit később egy másik, eltérő, de mégis egyívású példa követett Chilében.

A legfejlettebb országok szakszervezeti mozgalmainak taglétszáma a hetvenes évek közepén volt a legmagasabb. Nyugat-Európában és Óceánia déli részén a szociáldemokrácia előre menetelt, mind a választási sikereket, mind a reformprogramokat illetően. Svédországban 1986 és 1976 között, Franciaországban 1978 és 1981 között a szociáldemokraták a társadalmi változás valaha létezett legradikálisabb terveit öntötték formába. A harcos munkásmozgalom sztrájkjai, tüntetései és gyárfoglalásai rázták meg Franciaországot 1968 májusában, Olaszországot pedig 1969 őszén. A diákmozgalmak, amelyek korábban főleg jobboldali elkötelezettségűek voltak, most jelentős baloldali erőként jelentek meg Európában, illetve Amerikában, Afrika nagy részén, Dél-Afrikától Etiópiáig, és – valamennyivel gyengébb erőként – az arab északon, Ázsiában,Isztanbultól Bangkokig és Tokióig, valamint Óceániában. Marx és a marxizmus a nagyobb kapitalista országok némelyikében erős befolyást szerezve bekerült az egyetemekre, bár Olaszországon és Franciaországon kívül sohasem jutottak egyeduralkodó helyzetbe egyik jelentős szellemi központban sem.

És akkor ez az áradat hirtelen visszavonult, hogy neoliberális cunami kövesse. E szökőár lerombolta a szocialista építményeket – közülük jó néhány tákolmánynak vagy talminak bizonyult -, elnyelte a szocialista eszméket és marxista elméleteket. A privatizáció vált globális napirenddé, s e napirendet az USA pénzügyminisztériuma, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank washingtoni konszenzusa formált. A XXI. század hajnalán nem csak a liberális kapitalizmus, de a birodalmi gondolat és az imperializmus is győzedelmesen tért vissza, vele együtt jött a belle epoque* világnézete. E hirtelen fordulatnak a magyarázata, illetve annak megválaszolása, hogy ez a fordulat miért épp a XX. század utolsó két évtizedében következett be, messze meghaladja jelen írás kereteit, amely a baloldali társadalomelméleteknek a neoliberális „csapás" utáni tájképét kívánja áttekinteni. Azonban, a válaszok összefoglalása előtt, utalnunk kell néhány változó körülményre, melyek között ezen elméletek megszülettek.

I. A modernitás fordulópontja

Hogy a társadalmi elméletalkotás vajon ünneplésre és elfogadásra hajlik-e, vagy pedig kritikára és elutasításra, attól a társadalmi világtól függ, amelyről szól. A jelen tanulmányozásának egyik fő oka, hogy megértsük, milyen erők hatnak benne, a kritikák pedig nagyrészt, ha nem is kizárólag, egy lehetséges másik világ reményén nyugszanak. Az ilyen remény azon nyugszik, hogy érzékelhető-e valamilyen, mégoly halvány alternatív erő, amely képes a kritikát aktivitásra váltani. Úgy tűnik, a szocializmus és a marxizmus alternatív erői a nyolcvanas-kilencvenes években elolvadtak. Miközben a kapitalizmus okozta egyenlőtlenségek a legtöbb országban nőttek, miközben a globális szakadék a gazdagok és a szegények közt szélesedett, miközben a főbb kapitalista országok hatalomgyakorlóinak brutalitása újra és újra megmutatkozott, addig a kapitalizmus dialektikája elmaradt. A tőke új előretörését nem kísérte a munkás- és antikapitalista mozgalmak erősödése, rendszerszinten nem nyílt kiút egy másfajta termelési mód felé – legalábbis nem észlelhető. Épp ellenkezőleg: a munkásság meggyengült, a születendő elméleti rendszeralternatívák pedig szétestek vagy teljesen eljelentéktelenedtek. A XX. század utolsó két évtizedében a baloldali vereség és a társadalmi leépülés együttes hatása mindenféle mérce szerint lesújtó volt.

Minden értékelő elemzésnek figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy az át- és újragondolás időigényes. A legtöbb kortárs teoretikus a remény és az erő korábbi együttállása idején alakította ki nézeteit. A jelenlegi elmélet még mindig főként ennek, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulópontja előtti nemzedéknek a kérdéseit és válaszait tükrözi, miközben a baloldal új rétegei emelkednek ki a Szociális Világfórumokból, a globalizációellenes mozgalmakból, Chiapas és Bolívia indiánjainak mozgósításából és így tovább, miközben az iszlám antiimperializmus társadalmi-politikai jelentése még meghatározásra vár.

A gazdag kapitalista országokban az ipartalanítás szerkezeti váltása és a középbal szerencsétlenkedése a hetvenes évek bonyolult tünetegyüttesével – egyidejű tömeges munkanélküliség és szárnyaló infláció – előkészítette a neoliberalizmus bosszújának útját, melyben az iparosítás őshazája, Nagy Britannia járt az élen. Amikor kiderült, hogy az új gazdasági doktrína várakozáson felüli agresszióval jár, az állítólag „szocializmust építő" nagyhatalmak különböző stratégiákat alkalmaztak. A Szovjetunió választása öngyilkos lépés volt: megpróbálta a politikai liberalizmust megszelídíteni, miközben engedett a gazdaság lehúzó örvényének, eltűrve az egyre erősödő agresszív barracuda-harapásokat*. A kínaiak és később a vietnamiak a „szabadpiaci utat" választották: ha a kapitalizmus az egyetlen show a földkeréken, akkor azt mi rendezzük. A kínai kulturális forradalom sikertelensége és erkölcsi kiürülése után a KKP volt az a politikai erő, amely a legegyöntetűbben és a legelszántabban választotta ezt az utat – félretéve a „kapitalizmus útján járók" minden korábbi maoista pocskondiázását.

Latin-Amerikában a hetvenes évek végére a reformista és a forradalmi reményeket egyaránt vérbe fojtották. Az arab világban Izrael 1967-es sikeres támadása összezúzta a világi baloldalt. A hidegháború kommunista bábállamai Afrikában köpönyeget váltottak, amint eltűntek pártfogóik. A hatalmas Indonéz Kommunista Pártot 1965-ben szó szerint lemészárolták. A chilei marxizmus – sem a szocialista, sem a kommunista – nem tudta kiheverni az 1973-as csapást. Európában az OKP feloszlatta magát, az FKP szektaméretre zsugorodott. Másutt, Nyugat-Bengáliában, egy németországnyi lakossággal rendelkező indiai tagállamban, folyamatosan újraválasztották a kommunista kormányt; a castróizmusnak sikerült túlélnie, sőt újjáélesztették a jelenlegi fejlemények Venezuelában és Bolíviában. A vörös zászlót még jelentős kisebbségek lengetik Dél-Európában – Portugáliától Görögországig és Ciprusig (utóbbiban az ország görög felének legnagyobb pártja, a mérsékelt AKEL*). Ám az utóbbi kivételével ezek inkább a hitvallás, mintsem a remény pártjai. A posztkommunista Európa szociáldemokrata törekvései kevéssé sikerültek; e pártok hajlottak a liberalizmusra vagy a korrupcióra, esetleg mindkettőre. Az apartheid utáni Dél-Afrikában a szocialista remények szintén meghiúsultak, bár az ANC valóban a működő demokrácia példája a kontinensen. A latin-amerikai országok baloldali fordulata a 2000-es években keveset köszönhet a szocialista vagy marxi gondolatoknak; annál többet a radikális katolicizmusnak Brazíliában, a latin-amerikai populizmusnak Argentínában és Venezuelában, az őslakosság mozgósításának Bolíviában, bár Evo Morales elnök Mozgalom a Szocializmusért pártját nagyrészt a baloldali bányász szakszervezet káderei hozták létre. Kétségtelen, mindegyikükben, különösen Bolíviában, felfedezhetünk egy kifejezetten baloldali, szocialista összetevőt.

A liberalizmus számára a világ még mindig nem vált teljesen biztonságossá. Folyamatosan új radikális mozgalmak születnek: populista mozgalmak Indo-Latin-Amerikában*; a bevándorlási hullámok beindítják az „Első Világ" bevándorló mozgalmait, kivált az iszlám politikai megnyilvánulásinak egész skáláját az iszlám demokráciától a szektás terrorizmusig. A legérdekesebb, a jövő fejlődése szempontjából döntő fontosságú az iszlám szocializmus eljövetele, ami összehasonlítható az egy évszázaddal ezelőtti európai keresztényszocializmussal Hollandiától Ausztriáig. Azonban a „szocializmus útjainak" régi térképei elveszítették tájolásukat. Új baloldali iránytűket kell készítenünk, és számolnunk kell azzal, hogy ez időigényes lesz.

A marxizmus törött háromszöge

Ahhoz, hogy a baloldali társadalomelmélet jelenlegi fordulatait valamilyen keretbe tudjuk foglalni, át kell tekintenünk, hogy a marxista és szocialista gondolkodás hogyan ágyazódott be a kultúrtörténetbe. Ebből következik, hogy először a marxizmusnak mint „izmusnak" a sajátos strukturációját* vizsgáljuk, és az erre a szerkezetre épülő erőket. Másodszor a marxizmust és a szocializmust egy szélesebb kulturális együttes, a modernitás részeként kell elismernünk – ami osztozik annak viszontagságaiban.

A marxizmus történetét a legszemléletesebben háromszögként szemlélhetjük, amely a történelmi helyzetből és alapító atyáinak kivételesen széles érdeklődési körének kettőséből fejlődött ki. Ez az „izmus" három különböző sarokpontra épül, amelyek változó távolságra vannak egymástól, nem is említve a változó sarokpont-szövetségeket. Szellemileg a marxizmus mindenekelőtt történeti társadalomtudomány, a Wissenschaft átfogó értelmében, mely a kapitalizmus működésére összpontosít, általánosabban a történelmi fejlődésre, amelyet „végső fokon" a termelőerők és a termelési mód dinamikája határoz meg. Másodszor, a marxizmus az ellentmondások vagy a dialektika filozófiája ismeretelméleti és lételméleti törekvésekkel, nem kevésbé etikai következtetésekkel. Harmadszor, a marxizmus szocialista, munkásorientált politizálási mód volt, mely irányt és utat mutatott a fennálló rendszer forradalmi megdöntésére. A politikai volt a háromszög legmeghatározóbb pólusa, amelynek révén az „izmus" nem maradt puszta intellektuális hagyomány, hanem társadalmi áramlattá vált. A történelmi materializmus a politikai gazdaságtan marxi kritikájával és a materialista dialektikával, az elidegenedés és az árufetisizmus társadalomfilozófiájával valódi szellemi vonzerőt gyakorolt, de ez általában a szocialista osztálypolitikához fűződő szimpátiához vagy elkötelezettséghez kapcsolódott. A marxizmusban a politikának a tudományhoz (és a történettudományhoz) vagy a filozófiához való viszonya mindig aszimmetrikus volt. Ha és amikor a politikai vezetést megkülönböztették az elméleti vezetéstől, mindig a politikai hatalom bizonyult a mérvadónak, bár a Marxot követő első két nemzedékben a politikai vezetőktől általában megkövetelték, hogy elméleti szinten is tudjanak érvelni.

A maga módján Marx, Engels és Kautsky (a szociáldemokrata II. Internacionálé fő teoretikusai), illetve Lenin is, mindhárom műfajban jeleskedett. Sztálin és Mao szintén belekontárkodott mindháromba. Bármennyire is lenyűgöző az alapító nemzedék szellemi-politikai sokoldalúsága és szaktudása, ezek a tulajdonságok egyben a késő XIX. század korai modernitásának kifejeződései is voltak, amelynek jellemzője az alig differenciálódott intellektuális diskurzus és a politika természetes túlsúlya. A XX. század folyamán a háromszög szárainak hossza egyre inkább megnyúlt. Bármely, a „posztmarxizmus" megértésére vonatkozó komoly kísérletnek foglalkoznia kell a társadalomtudomány, a politika és a filozófia e háromszögével.

Az első világháború után Nyugat-Európában megjelenő marxizmus alapjában véve filozofikus megközelítésű volt, és eredetileg eszkatologikusan kapcsolódott a forradalmi politikához (Lukács, Korsch, Gramsci). Később pedig vagy illedelmes távolságtartással (a Frankfurti Iskola), vagy csak közvetve állt vele kapcsolatban (Althusser, Lefebvre, Sartre), még akkor is, ha Althusser és Lefebvre párttagok is voltak.² Az Amerikába menekült frankfurtiak kemény szociológiai megállapításai és az althusseriánusok szcientista törtetése ellenére az európai marxista filozófusok ebben az időben szinte sosem kerültek szellemi kapcsolatba a marxista társadalomtudósokkal vagy történészekkel.

A marxista politikagyakorlás sosem kapott elegendő támogatást ahhoz, hogy különálló politikai gyakorlatként konszolidálódjon Nyugat-Európában. Mindig nyitva állt az opportunista törekvések és a tekintélyelvű legitimáció előtt. Ez nehézzé és kivételessé tette a politika és a társadalomtudomány, talán nevezhetjük így: „természetes" marxista koalícióját. Természetesen egy fontos kapcsolat fennállt: a szocializmus iránti politikai elkötelezettség, azaz egy történelmi értelemben vett másfajta társadalomért való küzdelem. Az 1960-as és 70-es években, de még a korai 80-as években is, ez nem csak a radikális értelmiségiek és fiatal forradalmárok ügye volt. Tömegpártok, vagy jelentős áramlataik, osztoztak ebben az elkötelezettségben, mint a brit Munkáspárt és a nyugat-európai szociáldemokraták. Továbbá „létezett" még egy jelentős országcsoport, benne két nagy hatalmú országgal, melyek a „szocializmust építették". A vívmányaikban kevesen hittek, ám széleskörű volt az a meggyőződés, hogy ezek az országok azért legalább egy folyamatban lévő társadalomépítés színhelyei, még ha pillanatnyilag stagnálnak vagy épp hanyatlanak.

A szocialista politika tartotta össze az említett kétértelmű módon, a marxista háromszöget, még akkor is, ha kevés volt benne a tényleges marxista szándék. A szocialista politika azonban darabokra szakadt a nyolcvanas években: megfeneklett Franciaországban, megverték a választásokon Angliában, védekezésbe szorult Skandináviában, geopolitikai és más okok miatt hirtelen jobbra fordult Dél-Európában, elhagyták és végzetesen aláásták a kommunista Eurázsiában, eltaposták a katonacsizmák Latin-Amerikában. Ez kirántotta a szőnyeget a marxizmus mint társadalomtudomány alól is, a marxista elemzések elveszítették hallgatóikat. A marxista filozófia, ahogy a történettudomány és a társadalomtudomány is, már csak az egyetemi állásokban bízhatott. Talán mert immúnisabb volt a gyakorlati cáfolattal szemben, a filozófiának jobban ment, fenntartotta a kapcsolatot a nem jelentős forradalmi politikával, különösen Európa egyes latin vidékein.

A társadalomtudomány, politika és filozófia marxista háromszöge eltörött, minden valószínűség szerint helyrehozhatatlanul. Ez nem jelenti azt, hogy eltűnt az új, szocialista társadalom igenlésére épülő szocialista politika. Az ilyen politika támogatottsága, már ahol a választási rendszer megengedi ennek kifejeződését, az országos választásokon 5-20% között van, és még sokkal magasabbá is válhat. A politikai ideológiáknak és nézeteknek megvannak a maguk felfutásai és lecsengései, lehetséges, hogy nemsokára a posztszocializmust is egy újfajta szocializmus fogja elhomályosítani. Azonban a marxista politikaelmélet fejletlensége, a kapitalista társadalmak társadalmi újrarendeződésével együtt, valószínűtlenné teszi, hogy egy majdan feljövő szocialista politika erőteljesen marxista lenne. Az ipari munkásosztály virágkora már a múlté, miközben sok korábban elhanyagolt politikai cselekvő az előtérbe kerül.

Ha nincs elnyomás, nem valószínű, hogy a marxizmus olyan vonzerőt tud gyakorolni az elkötelezett szocialista tudósok 1990 utáni nemzedékére, hogy számukra ez legyen a társadalom- és történettudomány. A fizika vagy a biológia mércéjével mérve a társadalomtudomány és a történettudomány fejlődése szerénynek tűnhet, azonban hatalmas lépéseket tettek előre A tőke kora óta. Mivel a társadalomtudósok minden nemzedéke hajlik arra, hogy friss erőt merítsen a társadalmi gondolatok klasszikusaitól, úgy tűnik, hogy Marxot a jövőben még sokszor újrafelfedezik, új interpretációk és új felismerések születnek majd, de kevés izmusos azonosulással. Másrészről a filozófusok inkább rendszeresen, mint esetlegesen merítenek az elődeiktől. Hogy vajon Marxot ismerni fogják-e 2500 év múlva is, ahogy Platónt, Arisztotelészt és Konfuciuszt ma is ismerjük, nyitott kérdés, ennek lehetőségét mindenesetre nem zárhatjuk ki. Egy fantom nem hal meg soha, ahogy Derrida mondta.³ A filozófia története hajlamos arra, hogy mindig új olvasási technikákat szüljön.

A posztmodernitás kihívása

A baloldali és marxista társadalomelméletet el kell helyeznünk a modernitás szélesebb kulturális környezetében, amelyben megfogalmazódott, s amelynek viszontagságaiban elkerülhetetlenül osztozni fog. Abban az időszakban, amikor a politikai marxizmus visszaszorult, a posztmodernitás nevében a modernitást is tagadták. A posztmodern felülkerekedésének legalább két nagyon különböző forrása volt.⁴ Az egyik esztétikai: az avantgárd modernista örökségének egyik változata, ami legtisztábban az építészetben fejlődött ki, mint reakció Mies van der Rohe szigorú Magas Modernizmusával és a „nemzetközi stílussal" szemben. A másik forrás a társadalomfilozófiában rejlik, az exbaloldali kimerültség és kiábrándulás egyik kifejeződése. A kulcsfigura a néhai francia filozófus, Jean-François Lyotard, a szélsőbaloldali Socialisme ou Barbarie⁵ (szocializmus vagy barbárság) csoportocska egykori harcosa.

Miért vált a posztmodernizmus ilyen ijesztő kihívássá? Miért volt a posztmodernitás „égetően szükséges, ösztönösen vágyott és kétségbeesetten keresett", ahogy egyik korai elkötelezettje fogalmazott nemrég, immár a szkeptikusabb utólagos bölcsesség birtokában.⁶ Az esztétikai vonzerő könnyen érthető, az mindenekelőtt az újítás kérlelhetetlen modernista hevének másfajta kifejeződése, míg különös formáira úgy is tekinthetünk, hogy azokat közvetlen elődje/ellensége, társadalmi-kulturális közege és az azzal szembeni ellenállás formálta. De ez a posztmodernizmus elméleti és politikai jelentőségének magyarázatában nem nagyon visz előre bennünket. Jeffrey Alexander ragadott meg egy lényegi pontot, amikor megállapította, hogy „a posztmodern elméletet […] úgy is tekinthetjük […], mint a hatvanas évek sikertelensége által felszínre hozott jelentésproblémák orvoslására való kísérletet."⁷

Az éleselméjűség és rövidlátás figyelemre méltó összefonódásáról volt szó. A kulturális területen valóban fontos változások mentek végbe, mondjuk, Mies van der Rohe és Robert Venturi vagy Jackson Pollock és Andy Warhol művei között – a hatvanas évek változásai, melyek új esztétikai hangsúlyokat határoztak meg a következő évtizedekre. Ezek a változások magukkal hozták az új kulturális termelési mód elemzését – amire példa Fredric Jameson Posztmodernizmus című könyve.⁸ De még a társadalmi-gazdasági változások legsikerültebb elemzései sem tudták teljes körűen leírni a kettő összefüggéseit. Jameson munkáját Ernest Mandel Late Capitalism (Késő kapitalizmus) című könyvére építi, amely a háború utáni világgazdaság hatvanas években gyökerező képe, és főleg a tőke állami szabályozására és annak áthághatatlan korlátaira összpontosít.⁹ Ez eleve kizárja a „későbbi", 1975 utáni kapitalizmus vizsgálatát, ami még mindig kevéssé érdekli a jobboldali neoliberális modernizmust. Jameson termékenyítő közreműködése ellenére a posztmodernizmus főleg exbaloldali mozgalom volt, ami a modernitás és a modern elleni politikai-kulturális támadások sorozatává, a tudományos elemzés berkein belüli rossz közérzetté változott.¹⁰ Az építészet és művészet speciális közönségén kívül többnyire a baloldalt és az exbaloldalt szólította meg, beleértve a feminizmust, és csekély figyelmet fordított a jobboldali modernizmusnak – a neoliberalizmus és öntudatos kapitalizmus formájában jelentkező – egyidejű felemelkedésére.¹¹

Ellenkezőleg, a posztmodernizmus a baloldalnak a kései hatvanas évek utóhatásaként jelentkező demoralizáltságából és bizonytalanságából, valamint a hetvenes évek eufóriájából táplálkozott. Értelem- és racionalitáskritikája a televíziós társadalom „látványgépezetére" reagált, ami az akadémiai „kulturális tanulmányok" táptalajaként is szolgált.¹² Emellett a posztmodernitás új épületének még két pillére volt. Az egyik egy korszakos társadalmi változás, az ipartalanítást követő társadalmi átrendeződés. A másik a modernista fejlődés környezetvédelmi megfontolásokból kifejlődő kritikája, melyet a hetvenes és nyolcvanas évek olajválságai még erőteljesebbé tettek. Bár a környezetvédelem nehezen tudott virágozni a posztmodern filozofálgatás ezoterikus légkörében, követői nyitottnak bizonyultak iránta. Összefoglalva tehát, a tömegkommunikációban terjedő gondolatminták, az ipartalanítás és a nem várt környezeti ártalmak visszhangozták a társadalom számára az (ex)baloldali irányvesztés posztmodernista gondolatait. A posztmodernista támadások célpontját, a modernt ebben a környezetben különféle módokon határozták meg. Jameson Singular Modernity (Különös modernitás) című könyve például, miközben keserűen említi a jelenlegi „visszalépéseket" a „teljes posztmodernitást" övező korábbi konszenzustól, felidézi a modernizmus aszkétizmusát, fallocentrizmusát és tekintélyelvűségét, teleologikus esztétikáját, minimalizmusát, zsenikultuszát, illetve a hallgatósággal vagy nagyközönséggel szemben támasztott „nem élvezetes követeléseket".¹³

De ha a posztmodernizmus a művészetekből és a kulturális filozófiából származik, és saját bevallása szerint a társadalommal, az inkább antropologikus értelemben vett kultúrával, a történelemmel és az emberiség konkrét történelmi helyzetével foglalkozik, akkor van egy találkozási és vitafelület a kortárs történettudománnyal és társadalomtudományokkal. Mit nyerhetünk a történettudomány és empirikus szociológia analitikus megközelítéséből?

Nyilvánvalóan nincs a modernitásnak és a modernnek egyedül „helyes" meghatározása. De a mindennapi nyelvből vett leghasznosabb fogalmi meghatározások általában a legkevésbé önkényesek és a legkevesebbé egyediek, ami általában magában foglalja a szó eredete iránti tiszteletet, valamint a tartózkodást attól, hogy a szavakat apriorisztikus konnotációkkal ruházzuk fel. Ezért a modernitást csak időleges irányultságnak tekinthetjük. A modernitás egy olyan kultúra, amely azt állítja magáról, hogy modern, abban az értelemben, hogy hátat fordít a múltnak – a réginek, a hagyományosnak, a passénak -, és a jövőt úgy szemléli, mint egy elérhető, újszerű távlatot. A modern embernek, társadalomnak, civilizációnak van iránya: „előre", ahogy a régi NDK-ban és függetlensége elnyerését követően Ghánában mondták: „Előre bármikor, de hátra semmikor!"¹⁴ A könnyebb filozófiai kezelhetőség kedvéért a modernitás fogalmát leegyszerűsíthetnénk azáltal, hogy megpróbáljuk akár a kapitalizmus, akár a politika konkrét intézményegyüttesével, esetleg a racionalitás vagy e tudományterület egy konkrét meghatározásával azonosítani. Azonban hasznosabb, ha csak időleges jelölőként alkalmazzuk, azért, hogy megtarthassa analitikus élét.

De mire használhatjuk a modernitás ilyen, a német Moderne értelmében vett, felfogását? Miért ne kövessük Jameson tanácsát, hogy „helyettesítsük a modernitás fogalmát a kapitalizmussal"?¹⁵ A modernitás sokak számára hasznos a szélesebb, gazdaságon kívüli mellékjelentései miatt. Mondjuk, a Berliner Moderne kultúrtörténete nem éppen szinonimája a kapitalizmus berlini történetének, és nem szükségszerűen igazolhatatlan érdeklődési terület.¹⁶ A modernitás máskülönben könnyen figyelmen kívül hagyott fontos nyelvi jelentésbeli változásokra hívja fel a figyelmet. Vegyük például az angol „revolution" (forradalom) szót. Premodern fogalomként visszafelé mutatott, „visszatérésre" vagy visszatérő ciklikus mozgásra utalt, mint Kopernikusz On the Revolutions of the Heavenly Spheres* című könyvében, vagy mint a francia felvilágosodás Enciklopédiájának e szót taglaló szócikkében, amely főleg órákkal és órakészítéssel foglalkozott. Csak 1789 után vált a „revolution" a jövő kapujává, ugyanúgy, ahogy kicsit később az újraértelmezett „reform" szó is.

A modernitás történelmi kategóriaként szemlélve megkívánja, hogy megkülönböztessük és elemezzük a hozzá vezető különböző utakat, és tartós, esetleg megváltoztathatatlan következményeit. Négy fő utat különíthetünk el, amelyek a modernitáshoz vezettek, illetve azon belül futottak végig: a polgárháború és belső konfliktus útját Európában; a betelepülés ösvényét az Újvilágban, szemben a mindenkori kívülálló, premodern Másikkal – amelybe mind a származási országot, mind pedig a helyi őslakosokat beleértették -; a gyarmati hódítás és az antikolonialista nacionalizmus kínokkal teli útját; és a fölülről vezérelt „reaktív modernizációt", amelyben Japán járt az élen. Ha a modernitást időbeli fogalomként értelmezzük, azzal lényegileg megragadhatjuk a posztmodernitást is, mely megkérdőjelezte a modernitás jövőről szóló narratíváit, és elvesztette a benne való hitét. Mikor az „előre" és a „vissza", a progresszív és a reakciós elvesztették jelentésüket, akkor érkeztünk meg a posztmodern világba.

Marx és a marxizmus ebben az értelemben nagyon modern volt, újra és újra ehhez a szóhoz folyamodott a Kommunista kiáltványban és A tőkében, mely utóbbi mű „végső célja", ahogy Marx fogalmazta az első kötet első kiadásához fűzött előszavában, „a modern társadalom gazdasági mozgástörvényének feltárása".¹⁷ Azonban, és ez kulcsfontosságú, ez a modernitásnak egy dialektikus, inherensen ellentmondásosnak tekintett felfogása volt. A kapitalizmus és a burzsoázia modernitását üdvözölte, de ezzel egyidejűleg támadta is kizsákmányoló és elidegenítő mozzanatait. A modernitás ilyen dialektikus felfogása bizonyos értelemben a marxizmus belső lényegét alkotta. Helyeselte a kapitalizmus és a burzsoázia haladó jellegét, még a kapitalista imperialista uralmat is (ma sokan érzéketlennek találnák a gyarmatosítás áldozatai iránt), miközben nemcsak elítélte azt, de szervezte is a vele szembeni ellenállást. Széles kulturális-történeti értelemben a marxizmusra úgy tekinthetünk, mint Modernitás Őfelsége Ellenzékére.¹⁸ De ha a marxizmust (és az ezt ért mai kihívásokat) e lényegi kulturális értelemben csak a modernitás dialektikus felfogásával lehet megérteni, akkor az utóbbit szintén el kell helyeznünk a modernitás más fontos „uralkodó narratíváinak" ellentétpárjai között. A legfontosabbakat a következőkben foglalhatjuk össze:

Vegyük sorra e pontokat: először, még ha a kanti racionális felvilágosodás fogalma a XX. századra jórészt el is vesztette vonzerejét, akkor is el kell ismerjük, hogy központi szerepe van olyan fontos vitákban, mint például a HIV/AIDS magyarázata, az ellene és más halálos betegségek ellen való küzdelem és védekezés Afrikában és a világ más részein. Vajon a babona a betegségek és a halál egyik fő oka? Meggyógyít egy AIDS-est egy szűz lánnyal való szeretkezés? Másodszor, a közösségi emancipáció vagy felszabadulás fogalma az elmúlt néhány évtizedben a posztmodernizáció folyamatának részeként figyelemre méltó változáson ment keresztül. Többnyire elvesztette korábbi társadalmi vonatkozásait a munkásosztály, a gyarmatosítottak, a nők és még a melegek és leszbikusok tekintetében is, és mindenekelőtt elvesztette a kapitalizmus alóli emancipáció korábbi szocialista távlatait. Ennek ellenére nem tűnt el. Manapság újra megjelenik a harcos liberális-demokrata gondolatmenetekben, amelyek maguk is a jobboldali modernizmus formái, de itt és most néhány „Nyugat-ellenes" tekintélyelvű – kommunista, posztkommunista vagy iszlamista – rendszer alól való felszabadulásra utal. Másrészről Indo-Latin-Amerikában az emancipáció sürgető társadalmi kérdéssé vált, mivel az őslakosok az anyagi javak méltányosabb elosztását kezdik követelni.

Harmadszor: még mindig a növekedés és a haladás távlatai határozzák meg az összes modern gazdaság elvárásait, hajdan a „szocializmus építését" is és mindenfajta kapitalizmusét, beleértve az uralkodó neoliberalizmust. A tudománynak önmagáról alkotott történetében is a növekedés és a haladás játssza a főszerepet, e kettő alkotja az összes mai akadémiai hatóság krédóját is. Negyedszer: a fasizmust követő karanténba zártságuk után a neoliberalis globalizáció új lendületet adott a legrátermettebb túlélése, a szociáldarwinizmus gondolatainak. E nézetek szerint csak a legrátermettebb és a legkönyörtelenebb érdemli meg a túlélést a globális „mindenki mindenki ellen" versenyében. És végül a szabályokhoz kötött akadémikus művészet összeomlásával a művészeti modernizmus elvesztette céltábláját, ha a korábbi moderneket nem számítjuk. Az avantgárd és a hagyományos közötti modern küzdelmet egymást követő divatok sora váltotta fel.

Marx számolt az összes fent említett modern távlattal, bár a kollektív emberi emancipáció és a gazdasági fejlődés volt érdeklődésének homlokterében. Marxot és a marxizmust az különböztette meg a többi modernista elméleti irányzattól, hogy a modern kor ellentmondásos természetére fókuszált, valamint arra, hogy ezek az ellentmondások és konfliktusok a kor legfontosabb mozgásformái.

Az individualizáción, racionalitáson és növekedésen nyugvó „modernizáció" lineáris liberális elképzelése ellen a marxizmus az emancipáció dialektikus távlatát állította szembe, kiemelve, hogy a kapitalizmus és a gyarmatosítás nem csak a haladásnak, de a kizsákmányolásnak is az egyik megjelenési formája. A marxista megközelítés szintén különbözött a piaci és bürokratikus racionalitás weberi „vasketrec"-fogalmától. Marx szerint a modernitás ellentmondásai radikális változások előhírnökei. A kapitalista országok munkásmozgalmára, a szocialista-feminista mozgalomra, a gyarmatellenes felszabadító mozgalmakra és a „létező" szocializmus országaira, összes hibájuk ellenére, úgy tekintettek, mint a modernista emancipáció és egy másfajta jövő hírnökeire. Ezt a jövőbe vetett hitet erősen megrendítették a kilencvenes évek.

A posztmodernitás megtámadta a modernitás összes nagy narratíváját, miközben rendszerint figyelmen kívül hagyta a marxizmus dialektikus felfogását, társadalompolitikai térnyerését és hódítását az ideológia terén a modernista baloldal rovására érte el. Eközben a jobboldali modernizmus legyőzte majdnem minden tradicionalista konzervatív vetélytársát, legsikeresebben Thatcher Angliájában, elvégre a neoliberalizmust a jobboldal Magas Modernizmusának tekinthetjük, és mint megjegyeztük, abban kevés nyomot hagytak a posztmodern érvek. Az újra megerősödött amerikai jobboldal élénk példáját adja a modernizmus öszekuszálódásának.¹⁹ Miközben rohamosztagosait a keresztény fundamentalisták közül toborozza, az amerikai jobboldal uralkodó gondolata, hogy „kész a jövőt magához ölelni", mivel szerintük az csak az övék.²⁰ (Az evangelista keresztények [Christian Evangelicalism] főárama a világi sikert teológiai ünneplésben részesíti, ami természetesen megkönnyíti a szekuláris modernizmus és vallásos fanatizmus e hatásos keverékét.) Miközben a baloldal elkötelezettségét a társadalmi forradalom iránt letompították vagy elhallgattatták, az amerikai jobboldal lényegében „rendszerváltást" trombitál.

A modernitást mint intellektuális nézőpontot a „harmadik út" és a régi baloldal teoretikusai²¹ nem adták fel, hanem megvédték. A Suhrkamp Kiadó jól finanszírozott kutatási és publikálási programjának keretében Ulrich Beck odáig is elment, hogy egy „második modernitást" hirdetett meg. De a társadalmi-politikai kihívással az egész jobboldaltól a baloldalig terjedő spektrumban alig néhányan néztek szembe. Valójában Beck Kockázattársadalom című műve, amely először 1986-ban Németországban jelent meg, és az utóbbi évtizedek egyik jelentős elméleti munkája, tényleg felajánlott egy lehetőséget a modernitás fogalmának új alapra helyezésére: „A kockázatot úgy is meghatározhatjuk, mint maga a modernizáció által keltett és meghonosított veszély és bizonytalanság rendezett kezelését."²² Ez fontos társadalmi fogalomalkotás volt, mivel a kockázat a közgazdaságtan kulcsfogalma, s környezetvédelmi körökben is politikai visszhangra lelt. Azonban a Kockázattársadalom kritikai élét két vonása is tompította: először, alapvető vaksága aziránt, hogy mi történik a politika színpadán a középtől jobbra. A jobboldali liberális modernizmus felemelkedéséről van szó, amely kezdetben Németországban nem volt olyan erőteljes, mint az angolszász világban, de amely politikai győzelmet aratott jóval azelőtt, hogy a Grosse Koalition trónjára ült volna. Másodszor, Beck „új", később „második" modernitásának sajátos intézményi tartalma: az osztályok elhalása, a teljes foglalkoztatottság és a nemzetállam vége, valamint az egyének „kiszabadulása" az ipari intézményekből, amivel éleslátóan megragadta a megváltozott kort, egyben kiteszi elemzését az önkényes kiválasztás, a tapasztalati megbízhatatlanság vagy mindkettő vádjának.

A posztmodern diskurzus fontos tanulságokkal szolgál, de inkább tünetként, nem pedig szó szerint kell értelmeznünk: a modernitás nem-dialektikus felfogásainak megkérdőjelezéseként, az (ex)baloldal irányvesztésének tünetegyütteseként, és az észak-atlantin kívüli világ meg nem értéseként. A világ posztmodernizálása még nagyon egyenetlen. Az esztétikai diskurzus felfokozott tempója mellett még az is lehet, hogy a posztmodernizmus „már a múlté", ahogy egy korábbi publicista híve a második kiadáshoz készített utószavában írta.²³ Jameson 2002-ben már megfigyelte a posztmodern „közmegegyezés" végét és „az utóbbi néhány évben […] a visszatérést mindenfajta régi dologhoz, és azok újraszervezését".²⁴ Még az idősödő Bauman is ráhangolódott az idők változó szirénhangjaira, a posztmodernitás helyett a „likvid modernitással" kezdett házalni.²⁵ A posztmodernizmus két évtizede, a 1980-as és 90-es években szakadékot teremtett a kulturális-társadalmi gondolkozásban, ami maga is a politikai-társadalmi korszak tünete, és amit máig sem haladt meg. A jövő mint újdonság és különböző minőség, eltűnt a ködösítésben.

Míg a növekedés, a fejlődés és a haladás modernista vízióinak környezetvédelmi és feminista kritikái jelentős mellékáramlatokká váltak a kapitalista központokban – megszelídített formában gyakran be is tagolták azokat a felvilágosult liberalizmus főáramába -, a harmadik világ kritikái – amelyeket a perui szocialista teoretikus, Aníbal Quijano előtti főhajtásképpen a modernitás gyarmatiságának vagy a gyarmatellenes nacionalizmus gyarmatiságának nevezhetünk – alig hatoltak át az észak-atlanti társadalomelmélet falain. Az indiai gondolkodásban viszont mindig is fontos téma volt, általában valamilyen kényelmetlen, mégis működőképes szövetségben a modernista nacionalizmussal, amit Gandhi és Nehru együttműködése is példáz. A mumbaii Szociális Fórumon 2004-ben egy nagyszínpadon elhelyezett transzparensen ez állt: „Az emberek nem akarnak fejlődést, csak élni szeretnének!" Ez nem teljesen értelmetlen azon számos mai indiai társadalmi mozgalom számára, amelyek a helyi lakosokat (gyakran „törzsek" tagjait) és a környezetvédőket mozgósítják a modern gátépítések és más fejlesztési beruházások ellen. Végignézve a mumbaii nyomornegyedeken, a fejlesztő állam gondolatának (developmentalizmus) támadása kevéssé meggyőző.

Egy olyan országban, mint Bolívia, a modernitás gyarmati jellege jobban kitapintható az ország függetlenné válása utáni hosszú történelem rasszista politikájában, továbbá gazdasági és kulturális „modernizációjában", amely a többségben lévő őslakosokat az altiplano* szörnyű nyomorában hagyta. Bolívia mai választott vezetői, Evo Morales elnök és Álvaro García alelnök nem tradicionalisták, se nem modernek és nem is posztmodernek, hanem intellektuálisan és politikailag is megkapóan bátor kísérletet tesznek arra, hogy megtalálják az utat egy alternatív modernitás felé, és útjelzéseket tegyenek ki a marxizmus számára az Andok ösvényein.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a modernitás a XX. század végén fordulóponthoz jutott és új irányokba ágazott el: vagy jobbra fordult, vagy a posztmodernitás felé, vagy pedig az új modernitás elméleti és gyakorlati keresésének irányába.

Definíciók

Miután felvázoltuk a jelen társadalmi elméletalkotásának szélesebb politikai és kulturális-intellektuális jellemzőit, témánk jelenlegi állásának tanulmányozása előtt marad egy megválaszolandó alapkérdés: mi is maga a társadalomelmélet? Az itt alkalmazott meghatározás szerint a társadalomelmélet két nagyra törő célkitűzés között őrlődik: egyrészről a társadalmi jelenségek sorának átfogó magyarázatához kíván keretet nyújtani, másrészről valamiféle „értelmet" kíván adni ezeknek a jelenségeknek. Másképp fogalmazva, ez az „elmélet" ökumenikus felfogása, ami jelenti mind a – minél átfogóbb, annál fontosabb – magyarázatot, mind pedig a Sinnstiftungot is, azaz a jelentés konstituálását.

Ami a „jelentés konstituálásának" célját illeti, a marxizmus társadalomtudományból, filozófiából és politikából álló háromszögében a filozófia hangsúlyossá válása az utóbbi időben – illetve nagyobb állóképessége a gyakorlati fejlemények ellenében – azt jelenti, hogy a politikai és társadalomfilozófiai eredmények különös fontossággal bírnak a jelenlegi baloldali ihletésű társadalomelmélet áttekintésében. Ami a másik, a gyakorlati társadalomtudományi célt illeti, ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az elmélet nem külön tudományterület vagy résztudomány, vagy valamiféle kutatás nélküli, íróasztali töprengés, hanem a gyakorlati vizsgálatok iránytűje. Például Pierre Bourdieu ebben az értelemben kritizálta a kortárs angolszász társadalomelméleti felfogásokat.²⁶ Áttekintésünkben a társadalomelmélet ilyesfajta alkalmazását is figyelemmel fogjuk kísérni a tudományos tevékenységben.

Alá kell húznunk, hogy a következő vázlat semmi esetre sem a kortárs baloldal intellektuális teljesítményének általános felmérése. A szigorú értelemben vett társadalomtudomány a jelenre összpontosít, és ki kell zárja a történészek és a szellemtörténettel foglalkozó tudósok munkáit – éppen a nemzetközi baloldal néhány legtehetségesebb elméjét. A baloldali gondolkodás virágzó területei voltak az utóbbi néhány évben a geopolitika és az államközi kapcsolatok, ahol fontos új munkák születtek az imperializmusról és az imperialista hatalomról, de ez ismét kevés társadalmi elméletalkotást mint olyat foglal magában.²⁷

A posztmodernitás és a neomodern jobboldal kihívását a baloldali társadalmi elméletek nagyon eltérő módon válaszolták meg. Eltekintve a radikális elméletek feladásának eseteitől, amelyek a jelen cikk vizsgálódásain kívül esnek, először a középtől balra álló tudósok válaszainak témaköreit tekintem át, majd megpróbálok néhány általános elmozdulást azonosítani elméleti-politikai álláspontjaikban. Mivel cikkem terjedelmének korlátai ezeknek az elméleti pozícióknak sem a hosszú kifejtését, sem a kidolgozott elemzését nem engedik meg, úgy döntöttem, hogy feltérképezem a különféle utakat, többnyire azonban Nyugat-Európára és Észak-Amerikára korlátozom magam.

II. Baloldali válaszmódok – témakörök

Európa teológiai fordulata

Az utóbbi évtized legmeglepőbb elméleti fejleménye a baloldali társadalomfilozófiában egy új teológiai fordulat volt. Ez általában nem jár a vallásos hit felvételével, bár néhány korábbi baloldali értelmiségi elkezdte kinyilvánítani etnikai-vallási zsidóságát, és gyakran utalnak valamilyen, a valláshoz vagy egy vallási személyhez fűződő különleges, de nem vallásos, személyes kapcsolatra. Mint ahogy Régis Debray írja: „Három dolog foglalkoztatott életemben [mint gondolkodót], a háború, a művészet és a vallás."²⁸ A teológiai fordulat inkább a vallás iránti tudományos érdeklődésben, valamint a filozófiai és politikai érvelésben alkalmazott vallásos példákban jelentkezett.

Ezen a területen Debray alkotta a legfontosabbat, aki a Le feu sacré (A szent tűz, 2003) és a God: An Itinerary (Útikönyv Istenhez, 2004) című könyveiben irodalmi tehetségét újszerű tudományos vizsgálatok szolgálatába állította. Kutatta a zsidó-keresztény narratíva szerkezetét, a vallásos „emlékezési, kiszorítási és szervezési folyamatokat", valamint a vallás újbóli fellángolását az egész világon.²⁹ Debray e témákat először a Critique of Political Reason (A politikai ész kritikája, 1981; 1983) című művében fejtette ki, körüljárva a vallásos tudattalant a politikában, illetve a szakralitás politikai formáit. Felnőttkori vallási tanulmányait a XI. században élt VII. Gergely pápa életrajzának olvasásával kezdte, amikor forradalmi guerrilleróként bebörtönözték a kis bolíviai városban, Camiriban, és ahol csak a keresztény irodalmat nem cenzúrázták.³⁰

A korábbi maoista és még mindig tevékeny szélsőbaloldali harcos és filozófus, Alain Badiou szintén említi régi keletű, költői és személyes kapcsolatát Szent Pállal, akihez azért fordul hogy „egy új harcos hőst találjon […], aki felválthatja Lenint ebben a bevett szerepében". Állítólag Badiou apostola fektette le az „univerzalizmus alapjait" a Galatáknak írt levelében: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő."³¹ Slavoj Žižek a maga részéről a Pál és Lenin közötti párhuzamokat három páros – Krisztus és Pál, Marx és Lenin, valamint Freud és Lacan – segítségül hívásával tárja fel. Azonban On Belief (A hitről, 2001) című könyvének fő tézise, hogy a feltétel nélküli hit igazi etikai értéke – inkább politikai, mint vallási értelemben – az, hogy nem köt kompromisszumokat, továbbá magában foglalja azt, amit Kierkegaard „az etika vallásos felfüggesztésének" nevezett. Így Lenin és a radikális fundamentalisták könyörtelenségét csodálatra méltónak tartja. Žižek Jób könyvéről szintén elragadtatással beszél, amely szerinte „valószínűleg az ideológia első modern kritikája".³² Michael Hardt és Antonio Negri Empire (Birodalom) című könyvükben „az eljövendő kommunista harciasságot" Assisi Szent Ferenc példájával illusztrálják.³³ A maga józan módján Jürgen Habermas szintén tisztelettel említi a vallást: „Mindaddig, amíg nem találunk jobb szavakat a racionális diskurzus közegében arra, amit a vallás mondani tud, a [kommunikatív ész] […] együtt fog létezni az előbbivel; nem támogatja, de nem is küzd ellene."³⁴

Habermas ennél is tovább ment, amikor elfogadta, hogy a nyelvről és a kommunikatív tevékenységről alkotott fogalmai „a kereszténység örökségéből táplálkoznak".³⁵ „Számomra a filozófiai etika alapvető fogalmai […] képtelenek megragadni mindazokat a megérzéseket, amik már a Biblia nyelvén sokkal árnyaltabb kifejezésre találtak."³⁶

A Szovjetunió omladozásának idején a német marxista filozófus, Wolfgang Fritz Haug, aki Gorbacsov reformkísérleteinek csodálója volt, időt szakított, hogy elolvassa Szent Ágoston Az isten városáról című művét eredeti görög nyelven,* vagyis egy nagy teológus reflexióit Róma bukásáról.³⁷ Ugyanezt az Ágoston-művet említi Hardt és Negri is, akik stilisztikai akrobatikával az egyházatyát összehozzák a XX. századi amerikai wobblikkal*. („Ebből a nézőpontból az IWW a modern idők nagy ágostoni vállalkozása" – írják.³⁸ ) A vallás és a vallásos – főleg keresztény – példák effajta vonzerejét úgy is értelmezhetjük, mint egy széles értelemben vett kulturális hangulat indikátorát, mely hangulatot akár posztmodernitásnak is nevezhetjük. Amikor valamely alternatív jövő eltűnik vagy kifakul, akkor a gyökerek, a tapasztalat és a háttér válik fontossá. A klasszikus európai oktatás, a nem szekuláris környezetben való nevelkedés, továbbá a középkor biztonságos távolsága a mai vallási követelményektől a kereszténységet kézenfekvő történelmi tapasztalatként kínálja fel e vizsgálat tárgyának.

Az amerikai futurizmus

A sokkal vallásosabb Egyesült Államokban nem látható semmilyen hasonló baloldali teológiai fordulat. Ott a jobboldal többé-kevésbé monopolizálta a Bibliát, bár a fekete amerikai baloldal még mindig rendelkezik befolyásos hitszónokokkal, mint például Jesse Jackson, és teológus értelmiségiekkel, mint Cornel West, aki „csehovi keresztény"-ként határozza meg magát.³⁹ Míg az európai balosok a múlt keresztény jelképeihez fordulnak, addig amerikai elvtársaik a még távolibb jövőbe révednek, mivel a rövid távú kilátások sosem voltak valami rózsásak az észak-amerikai baloldal számára. Azonban legjobb gondolkodóinak némelyikénél a jövőre vonatkozó remények túlélték mind a posztmodernista támadást, mind a kommunizmus összeomlását, és ez az önbizalom egyfajta új futurizmusban öltött formát. Ennek két jelentős áramlata létezik, közülük az új utópia a szembetűnőbb, míg a másik a rendszer-összeomlás víziója.

Az utóbbi évtizedben az amerikai radikális gondolkodók színes sokasága fordította kritikai intelligenciáját és alkotó energiáit az utópia felé. Amíg egy új politikai hajtóerő felbukkanására várakozunk, addig „nincs az utópiának alternatívája", fogalmazott Fredric Jameson a téma egyik mesterművében, melyben a rá jellemző kritikai éleslátással, tudományos felkészültséggel és a világ minden zugába szerteágazó képzettársításokkal elemezte az utópikus fantáziákat és utópikus írásokat.⁴⁰ Az utópiának életbe vágó politikai funkciója van manapság „a tekintetben, hogy arra kényszerít minket: magára az [utópikus] törésre koncentráljunk, hogy mindentől függetlenül elgondoljuk a lehetetlent és a megvalósíthatatlant" – hangsúlyozza Jameson.⁴¹

Jameson csak a legújabb jeles képviselője a kreatív amerikai utópista gondolkodás látványos felívelésének, melynek az egyik pólusán áll. Érdeklődése középpontjában az utópikus „vágy", ennek „jövőrombolása" és irodalmi kifejezése áll, mindenekelőtt a tudományos fantasztikus irodalom. Egészen másfajta hangsúllyal az 1990-es évek végén a szociológus Erik Olin Wright útjára indította a „Valós Utópia Terv"-et, amely a radikális íróasztali társadalomtervezés és a formalizált normatív közgazdaságtan nagyszabású közösségi vállalkozása, a jamesonitól különböző „altípus", de mégsem annyira, ahogy azt egymásnak feszülő stílusuk és utalásaik sugallják. Mindkettőt elbűvöli az utópikus fantázia, az egyiket mint a tudományos fantasztikum elemzőjét, a másikat mint a (társadalom)tudományos fantasztikum íróját és kezdeményezőjét. Eddig a Valós Utópia Terv öt könyvet eredményezett, Wright pedig egy nagyra törő stratégiai összefoglalót ír, amelyben a szocializmust úgy értelmezi, mint „a kapitalizmus alternatíváját, a társadalom – állammal és a gazdasággal szembeni – hatalmi helyzetbe kerülésének folyamatát", amit az Envisioning Real Utopias (Találjunk ki valós utópiákat) című könyvben tesznek majd közzé.⁴²

Lenyűgöző terjedelme, valamint korunk fősodrával szembeni dacos kitartása ellenére a terv elgondolásai kissé furcsának tűnhetnek, különösen az északnyugat-európaiaknak. A gazdasági fejezetek klasszikusan utópisták – elvontan megidézik a jó társadalmat, és egyetemesen tartózkodnak a létező társadalom megváltoztatásának módjáról folyó stratégiai gondolatoktól. Másrészről gyakran rendkívül szerények, talán túl szerények is a céljaikat illetően. Például John Roemer bemutatja a kupon-szocializmus elmés tervét, egy olyan piacgazdaságot, ahol a tulajdonjogokat a kuponokat birtokló felnőtt polgárok gyakorolják. Ugyanakkor a már létező skandináv, adón keresztüli jövedelem-újraelosztó rendszereket túl radikálisnak találja ahhoz, hogy kövessék és felülmúlják őket. „Kétlem, hogy a nagy heterogén társadalmak még az életünkben úgy szavaznának, hogy adózás útján olyan mértékben újraosztják a jövedelmeket, ahogy azt a skandináv társadalmak már jelenleg is teszik."⁴³ Egy másik, az alapjövedelemmel kapcsolatos javaslatokkal és a minden fiatal felnőttnek adandó „tulajdonrész-juttatással" foglalkozó kötetben egy (szintén amerikai) kritikus hang a létező Svédországgal való összehasonlításból a következőkre jut: „A teljesen kifejlett jóléti állam elsőbbséget élvez az alapjövedelem elképzelésével szemben, mivel eléri azt, amit az alapjövedelem nem képes, nevezetesen garantálja, hogy egyes sajátos emberi szükségletek kielégítésre kerüljenek."⁴⁴ Az utópista terv politikai vetülete sokkal innovatívabb, mivel bemutat és elméletileg, valamint különböző nézőpontokból megvitat négy valóban létező, a helyi részvételű demokráciára tett kísérletet Chicagótól Nyugat-Bengálig.⁴⁵

David Harvey, a ma már New Yorkban működő földrajztudós és várostörténész szintén kísérletet tett egy bátor „dialektikus utópiára" a Spaces of Hope (A remény terei, 2000) című könyvében. A XIX. századi marxista történelmi dialektika és az utópista elképzelések közötti szakadék áthidalására irányuló javaslatával nem mindenkit győz meg, aki elvben szimpatizál vele. Bár az USA-központú globalizáció lehet, hogy „összezavarodott", az ideológiai ígéretek és a gazdasági teljesítmény közötti ellentétek, vagy a piaci externáliák által okozott „nehézségek" nemigen képeznek marxi értelemben vett, szerkezetileg összefüggő, de ugyanakkor összeférhetetlen ellentéteket.⁴⁶ Azonban az elméleti „helyesség" nem mérvadó ebben a kérdésben. Harvey, aki még mindig büszkén oktatja Marx Tőkéjét, néhány érdekes utópista alapelvet dolgozott ki a „munkálkodó lázadó mérnökről", és felvázolt egy Bellamy által ihletett utópisztikus sétát a 2020-as év Baltimore-jában – habár önkritikus megjegyzésekkel megspékelve.⁴⁷ A közép-európai marxizmus valaha a legsötétebb órákban hozta létre az utópista gondolkodás és az „előrelátó öntudat" páratlan mesterművét, Ernst Bloch háromkötetes Das Prinzip Hoffnungját (A remény elve), melyet Németországban 1954-ben adtak ki, bár sokkal korábban íródott. A jelenlegi összefüggésben szemlélve azonban ez a műfaj nemigen virágzott az Atlanti-óceán keleti partjain.

Az 1990-es években, amikor a legtöbb „átmenetről" értekező ember ezen a kifejezésen a kelet-európai szocializmusok kapitalizmusba történő belépését értette, a New York állambeli Binghamtonból azt az üzenet küldték, hogy a világ valójában a kapitalizmusból éppen valami mássá alakul át, amelynek a vonásait azonban még nem ismerjük. „Ma a jelenleg létező világrendszerünk, a kapitalista világgazdaság egy másik világrendszerbe vagy világrendszerekbe való átmenetének korában élünk" – hirdette Immanuel Wallerstein Utopistics (Utópiaelméletek) című könyvében. Ez a munka „az emberi társadalmi rendszerek, az azt érintő lehetséges kényszerek és az emberi alkotóerő előtt nyitva álló lehetőségek józan, racionális és realisztikus értékelését" tűzte ki saját céljaként.⁴⁸

Giovanni Arrighi, aki akkor szintén Binghamtonban tartózkodott, párhuzamos kutatást folytatott, amiben hasonló, de talán még drámaibb eredményre jutott. A világrendszer története Arrighi olvasatában „az USA felhalmozási rendszerének jelenleg fennálló válságából" három lehetséges kiutat kínál.⁴⁹ Az első, ha a „régi központok" véget vetnek a kapitalista történelemnek azzal, hogy „egy valódi globális világbirodalmat hoznak létre". A második, ha egy olyan új felügyeleti rendszer jön létre, amelynek hiányoznak a szükséges „államalkotó és háborús képességei", aminek következtében a „kapitalizmus (az „antipiac") elsorvad. A harmadik, ha a „kapitalista történelem […] véget ér", elégve „a fokozódó erőszak szörnyűségeiben (vagy ragyogásában)." Ezen nézet szerint a világrendszer kulcseleme a politikai és gazdasági hegemónia. Ennek jelenlegi birtokosa, az Egyesült Államok az 1970-es évek óta visszafordíthatatlanul hanyatlik. A kapitalizmus pénzügyi expanziója, ahogy a múltban, úgy jelenben is, a világrendszer hegemóniájában bekövetkezett alapvető válság kifejeződése és egyben annak eszköze is. A kapitalizmust két oldalról fenyegeti veszély: egyrészt a munkások hatalmának hosszú távú erősödése miatt (globális városiasodás és proletarizálódás), másrészt az államok meggyengülése miatt, ami csökkenti tőkevédő és társadalmi közvetítő képességeiket, s ami az állami reformok (Wallerstein „liberalizmusnak" nevezi) erkölcsi és politikai hitelvesztésének következménye.

Wallerstein szerint a fő mechanizmus, amellyel a kapitalisták képesek voltak korlátozni azt a „politikai nyomást", amit munkásosztály – demokratizáláson és más csatornákon keresztül jelentkező – növekvő erejének szekuláris történelmi trendje okozott, nem volt más, mint „az adott iparágak áthelyezése a világgazdaság olyan zónáiba, ahol a keresetek átlagosan alacsonyabbak". De „ma az a probléma, hogy ötszáz év után már csak kevés ilyen menekülési hely maradt".⁵⁰ Wallerstein továbbá Rosa Luxemburg – kapitalizmus összeomlásáról szóló – 1913-as érvelésének is új csavart ad: „A kapitalizmusnak szüksége van nem-kapitalista társadalmi szervezetekre, amelyek növekedésének hátterét biztosítják, [de] épp azokat a feltételeket olvasztja magába, amelyek elengedhetetlenek a létezéséhez."⁵¹ Luxemburg azonban akkor azokra a nem-kapitalista területekre gondolt, amelyek a szükséges exportpiacokat és az olcsó élelmiszert biztosítják.

Ezek a gondolatok nem váltak széleskörűen elfogadottá még a baloldalon sem, jóllehet e szerzőket általános szellemi tisztelet övezi. A legkézzelfoghatóbb, noha egyáltalán nem a legmeggyőzőbb érv az, hogy az USA hatalmának csökkenése, e hatalom csúcspontja után a világkapitalizmus szisztematikus válságát jelenti. Arrighi későbbi megfogalmazásai sokkal kevésbé apokaliptikusak, Kína folyamatos emelkedésével és India nagyhatalommá válásával pedig az Amerika utáni hegemónia is sokkal elképzelhetőbbé vált. Miközben Fernand Braudel inkább csak előfeltételezi – semmint hogy támadhatatlan érvekkel alátámasztaná a (még) nem meggyőzöttek számára -, hogy a kapitalista hegemónok váltófutásának felbecsülhetetlen történelmi fontossága van, addig Giovanni Arrigi és Beverly Silver Chaos and Governance in the Modern World System (Káosz és kormányzás a modern világrendszerben, 1999) című, a hegemónia átalakulásait összehasonlító munkájukban plauzibilis következtetések sorát vonják le egy új váltás valószínű következményeiről, anélkül hogy a kapitalizmus bármiféle szükségszerű végét jósolnák.⁵² Wallerstein ragaszkodik a hosszú távú átmenetről szóló elképzeléséhez, de úgy tűnik, hogy érdeklődése inkább az elkövetkező húsz év globális geopolitikájára koncentrál, mintsem a rendszer elhalására.⁵³ Hasonló vénájú az egyiptomi közgazdász, Samir Amin, aki Beyond US hegemony? (Túl az USA hegemóniáján?, 2006) című friss könyvében józan globális elemzést nyújt, gyakorlatias, baloldali geostratégiai programmal. A végső lépést a kapitalista világrendszertől a geopolitikáig, illetve a geo-közgazdaságtanig csak az egész életében tudományos eretnek és tabudöntögető Andre Gunder Frank tette meg: „A legjobb, ha elfelejtjük [a kapitalizmust], és megelégszünk az egyetemes történelem valóságának saját vizsgálatával."⁵⁴

A lecserélt osztály

A korábbi baloldali diskurzus egyik legfontosabb fogalmát, az osztályt az utóbbi években lecserélték; ironikus módon részben épp a kapitalista osztályharcban elszenvedett veresége miatt, de azért is, mert a posztindusztriális demográfiai fejlemények száműzték korábbi elméleti és gyakorlati központi szerepéből. Az osztály kitart, de biztos menedék nélkül, és létezésének filozófiai jogát immár kétségbe vonják. Társadalmi megjelenése majdnem felismerhetetlenné vált, miután a tiszta politika savába mártották, ahogy a diszkurzív hegemónia politikai filozófiája tartja, melyet Ernesto Laclau és Chantal Mouffe fejlesztettek ki Hegemony and Socialist Strategy (Hegemónia és szocialista stratégia, 1985) című könyvükben, amely állítólag a legjelentősebb intellektuális hozzájárulás a posztmarxista politikatudományhoz. Így például Laclau „dogmatikus kijelentések puszta egymásutánja" minősítéssel elveti Slavoj Žižeknek⁵⁵ az osztályra és az osztályharcra való hivatkozásait. Az „antagonizmus" válik az új központi fogalommá.

Laclau nemrégiben megjelent On Populist Reason (A populista észről, 2005) című könyvében továbbfejlesztette politikai filozófiáját; a könyvben összekapcsolódik a peronizmus és a latin-amerikai populizmus iránti régi keletű érdeklődése, a posztmarxista filozófiája és az újabb megmerítkezés Lacanban. Néha nehezen olvasható, és mint filozófia nem szolgál semmiféle eszközzel a valós társadalmi mozgalmak elemzéséhez, vagy a különféle következmények magyarázatához, függetlenül attól, hogy „nép"-ben, vagy „osztály"-ban gondolkodik-e. Filozófiája a külső világgal csak válogatott illusztrációkon keresztül tartja a kapcsolatot. Másrészről, túl a „fakultások vitáján"*, sok minden van Laclau munkájában, amiért megéri áthatolni zsargonjának sűrű szövevényén. Noha népeket és más társadalmi erőket nem hozhatunk létre véletlenszerűen – e korláttal a társadalmi „logika" filozófiája csak nehezen boldogul -, fontos, hogy emlékezetben tartsuk azt, amire Lacan mutat rá, nevezetesen, hogy ezeket, beleértve az osztályokat is, diskurzusok mozgósítják, és ennek a mozgósításnak a sikere vagy kudarca ettől a diskurzustól függ. Azaz az ellenállás vagy felkelés által véghezvitt társadalmi változásnak van egy nélkülözhetetlen politikai pillanata, amikor testet ölt, és vezetőkre lel, valamint hogy a mellőzöttek, kizsákmányoltak és kisemmizettek populáris mozgalmai különféle formát ölthetnek, beleértve a fasiszta változatokat is.

Etienne Balibar, aki valaha Althusser sztártanítványa volt, közelebb maradt a marxista hagyományokhoz. Az 1987-ben megjelent, majd 1997-ben újra kiadott, „Az osztályharctól az osztályok nélküli harcig?" című fontos esszéjében nem valami tisztán posztmarxista módon válaszolta meg saját kérdését. Noha hangsúlyozza az „antagonizmusok univerzialitását", de emellett azt is állítja, hogy „az osztályharc, helyes értelmezési módja szerint, egy meghatározó struktúra, ami minden társadalmi gyakorlatra hat, de nem csak önmagában".⁵⁶

Az osztály nélküli harc filozófiájának megfelel a harc nélküli osztályok szociológiája. Az osztály, mint a nemzedékközi mobilitási tanulmányok központi fogalma, jól megalapozott, nagyrészt John Goldthorpe analitikus éleslátásának és gyakorlati megbízhatóságának köszönhetően. E mobilitásvizsgálat technikailag fejlett, de intellektuálisan elszigetelt tudományággá vált. Az osztály, mint elosztási kategória, megtartotta szerepét a szociológiában. Az elosztással és egyenlőtlenséggel kapcsolatos bevett amerikai szociológiai diskurzus mindig utal – valamilyen sorrendben – az „osztályra, nemre és rasszra". Az egyik vezető amerikai közegészségügyi folyóirat, az International Journal of Health Services, melynek bevallottan spanyol szerkesztője van (Vincent Navarro a John Hopkins Egyetemről), kitartó és rendszeres figyelmet fordít az egészség(telenség) és halálozás osztálydimenzióinak.

Mostanáig még nem készült globális osztályelemzés, amely megfelelne a marxisták által a 60-as és 70-es években gyártott nemzeti osztálytérképek sokaságának, és e korábbi képeket bizony igencsak meg lehet kérdőjelezni.⁵⁷ Az osztályoknak a rasszal és a nemzettel való újbóli összekapcsolása, amellyel Lenin és Otto Bauer nemzedéke után nagyrészt felhagytak, elméleti előrelépés, de ma egész mást hangsúlyoznak.⁵⁸ „Korunk rasszizmusával" összevetve az osztály és az osztályok emancipációja már nem központi probléma többé. Egy metsző élű elemzésében Balibar kimutatta, hogy a proletariátus helyzete a Tőkében érdekes módon nincs kellően kidolgozva, de ezt nem tekintette kihívásnak a maga számára, és mai társadalomelemzése inkább a nemzetre, a határokra, az állampolgárságra és Európára fókuszál.⁵⁹ Másrészt, a posztmodernista támadás nagyrészt véget vetett a biológiai nem, illetve társadalmi nem és az osztályok feminista összekapcsolásának. A „feminizmus harmadik hullámának" egyik friss áttekintése egyáltalán nem hivatkozik az osztályra vagy bármi hasonló kategóriára.⁶⁰

Európa volt az osztályelmélet, valamint a nyílt osztálymozgósítás és az osztálypolitika bölcsője, az itteni munkásmozgalmak modellé váltak a világ többi része számára. Európában még mindig vannak olyan jelentős pártok, amelyek magukat a munkások képviselőinek tartják, és a szakszervezeteknek jelentős társadalmi erejük maradt. Azonban az elemzés és társadalomelmélet tekintetében az osztály Észak-Amerikában jobban vészeli át a zord időket. Erik Olin Wright munkája központi szerepet játszott abban, hogy a marxista osztályelemzés stabil helyet vívjon ki magának az akadémiai szociológiában. Egyik újabb elegáns írásában Wright a témát egy bizonyos kérdés mentén rendszerezi: ha az osztály a válasz, mi volt a kérdés? Wright hatféle kérdéskört különít el, amelyekre gyakran az „osztályt" a válasz:

– Az eloszlásban elfoglalt hely: ténylegesen hol helyezkednek el az emberek a vagyoni egyenlőtlenségek skáláján?

– Szubjektíven elkülönült csoportok: mi magyarázza, hogy az emberek miként helyezik el saját magukat, másokat, illetve az egyes csoportokat az egyenlőtlenségek rendszerében?

– Életesélyek: mi magyarázza meg az életesélyek és az anyagi színvonal egyenlőtlenségét?

– Kibékíthetetlen ellentétek: milyen társadalmi törések okoznak nyílt konfliktusokat?

– Történelmi variánsok: hogyan magyarázzuk meg és jellemezzük az egyenlőtlenségek társadalmi szervezeteinek a történelemben felbukkanó különféle variánsait?

– Emancipáció: miféle átalakításokra van szükség ahhoz, hogy megszüntessük az elnyomást és a kizsákmányolást a kapitalista társadalmakban?⁶¹

Ezután Wright a saját – és általában a marxizmus – feladatát abban látja, hogy legfőképp az utolsó kérdés megválaszolásával foglalkozzon, míg más megközelítési módok a többi kérdésre koncentrálnak. A kérdést azonban igencsak homályosan fogalmazta meg. Például nem így: milyen társadalmi folyamat döntő a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megszüntetéséhez? Erre a klasszikus marxista válasz: az osztályharc. Se nem így: melyek a kapitalista elnyomást és kizsákmányolást fenntartó, vagy azt megváltoztatni és megszüntetni képes erők? Amire a marxisták azt válaszolták, hogy a burzsoázia (vagy tőkésosztály) és a munkásosztály.

Az osztályharccal foglalkozó, a világban jelenleg fellelhető munkák inkább Észak-Amerikából származnak. Kiemelkedő példa Beverly Silver elméletileg újító Forces of Labour (A munka erői) című könyve, vagy pedig a Socialist Register 2000-es évkönyvének globális áttekintése a munkásosztályról. A tőke és a munka jövőjének egyik döntő kérdése a világban, hogy erősek és cselekvőképesek lesznek-e az új városi munkások Kínában, Indiában és más nagy ázsiai országokban.

Az állam elhagyása

Az 1960-as és 70-es években az állam volt a marxista elméletalkotás egyik fő vitatémája. Ám ma az állam nyilvánvalóbban kapitalista jellegű, ezért mostanában kevéssé korbácsolja fel az intellektuális kíváncsiságot, az effajta érdeklődés nagyrészt elhalt, bár Claus Offe posztmarxista kritikai elemzését jelentős kivételnek tekinthetjük.⁶² Viszont az államtól való elfordulás különbözőképpen ment végbe.

Először is megemlíthetjük, hogy elmozdulás történt a nemzeti tőkésállamnak, illetőleg osztályuralmi módszereinek elemzésétől a globális hálózat elemzése felé. Ama feltevés bázisán, hogy a nemzeti tőkésállam, vagy legalábbis annak „szuverenitása", hanyatlásnak indult, a politikai érdeklődés a globalizáció és a „birodalmi" globális hálózatok felé fordult. Amennyiben ez a „módszertani nacionalizmus"⁶³ elhagyását jelenti, annyiban e váltás indokolt. Ám az állami szuverenitás elvesztésével kapcsolatos merész kijelentéseket eddig még sohasem támasztották alá megfelelő empirikus érvekkel. Pár évtizednél hosszabb időtáv vonatkozásában bármelyik ilyen állítás megkérdőjelezhető. Mit jelentett az állami szuverenitás száz évvel ezelőtt Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában? Mennyire voltak szuverének az akkoriban létrejött balkáni államok? Nem voltak-e vajon az államhatárok sokkal porózusabbak az utazás és a migráció szempontjából, mint manapság? A mostani világállapot sem érthető meg igazán anélkül, hogy behatóan ne tanulmányozzuk az Egyesült Államok nemzetállamának helyzetét és hatalmát. Talán a mai államok globális vizsgálata gyümölcsözőbb lenne, mint az állam nélküli glóbuszra való koncentrálás? E helyütt nem tudjuk megválaszolni e kérdéseket – csupán megjegyezzük, hogy a teoretikus érdeklődésnek az említett irányba való elmozdulása során e kérdéseket nem válaszolták meg, sőt kielégítő módon még csak fel sem vetették.

Egy másik irányt a civil társadalom felé fordulás jelentette, amelyre a tekintélyelvű uralommal szembeni szembenállás bázisaként, illetve – utópisztikusabb víziók esetében – az új társadalom építésének lehető legjobb színhelyeként tekintettek.⁶⁴ A civil társadalom régi fogalmát – amelynek az államtól való megkülönböztetése egészen Hegelig megy vissza – az antikommunista disszidensek újraélesztették a kelet-európai kommunizmus felbomlásának utolsó éveiben. A fogalom hamarosan világszerte elfogadottá vált, bal- és jobboldalon egyaránt, a legkülönfélébb mozgalmak és a polgári autonómiáért való küzdelem gyűjtőfogalmaként. Kelet-Európában a civil társadalmi diszkurzus egyben azt a funkciót is ellátta, hogy elejét vegye a politikai gazdasággal és a kapitalizmus restaurációjával kapcsolatos mindenféle komoly vitának – egészen addig, ameddig a restauráció immár fait accomplivá, befejezett ténnyé vált. A civil társadalom fogalma ezután folytatta mechanikusan idealisztikus pályafutását, ahelyett hogy előmozdította volna a társadalmi érintkezés különféle mintáinak, a társulásnak és a kollektív konfliktusoknak az elemzését.

Az államelmélettől való eltávolodás harmadik iránya a politikai filozófia elvontabb szintjei felé történő elmozdulás volt. A politikum sajátossága és annak a termelési módokkal és az osztálystruktúrákkal szembeni autonómiája több jelentős gondolkodó központi témájává vált. E vonatkozásban ismét Laclau és Mouffe Hegemony and Socialist Strategy című munkája volt a meghatározó, melyet az univerzalizmus és partikularizmus klasszikus politikai-filozófiai problémájának kifinomult kezelése, illetve az osztályharcnak a különérdekek hegemóniáért folytatott harcával való diszkurzív helyettesítése jellemez. Habermasnak a kommunikatív cselekvéssel kapcsolatos nagy elmélete – teljesen eltérő filozófiai inspirációból kiindulva – lefektette egy univerzalisztikus, dialóguson alapuló politika normatív programját.⁶⁵

Louis Althusser korábbi tanítványai jelentős új eredményekkel járultak hozzá a radikális politikai filozófiához.⁶⁶ Balibar, aki a legalaposabb és talán a legbefolyásosabb közülük, szakszerű szövegelemzéseket nyújtott nemcsak a Marx előtti politikai filozófiáról (Spinoza, Rousseau, Locke, Fichte), hanem az erőszakos antagonizmusok politikai elméleteiről is. Az emancipációval és az átalakulással kapcsolatos hagyományos baloldali politikai kérdések mellett Balibar az „azonosulások konfliktusát" szabályozó „civilizált viselkedés" politikumával is foglalkozott.⁶⁷ Az erőszak itt fizikailag megfoghatóbban, jelentését tekintve azonban homályosabban, sőt bizonytalanabban jelenik meg, szemben a Sartre és Fanon által tárgyalt katartikus formával.

Habár Slavoj Žižek antikapitalista politikai programja teljesen explicit, filozófiai erudíciója szembetűnő, politikai filozófiája mégis inkább tűnik puszta állásfoglalásnak, mint érveléssel alátámasztott gondolatmenetnek. Žižek, a kényszeresen termékeny író és félelmetes vitázó, akinek a filmekkel és más kortárs kulturális termékekkel kapcsolatos meglátásai láthatóan kimeríthetetlenek, a jelenkori radikális tabudöntögetés emblematikus figurájává vált. Žižek Tito-korabeli szlovéniai múltja, a tény, hogy volt kommunistából lett antikommunista disszidens, egyidejűleg kölcsönöz neki klasszikus baloldali politikai színezetet és kikezdhetetlen liberális hitelességet. Ez a kombináció tette Žižeket az egyetlen, nyugati csodálók által követett leninistává.⁶⁸ Más jelenkori filozófusokhoz hasonlóan Žižek antikapitalista programja is felettébb homályos; ez indulatos csetepatéhoz vezetett közte és Laclau között; mindketten azzal vádolták meg a másikat, hogy annak politikai programja „az égvilágon semmit nem" jelent.⁶⁹ Ennél figyelemre méltóbb Žižek politikai állásfoglalásának nyíltan vállalt ambivalenciája. Lenin iránti lelkesedése láthatólag jól megfér az „autentikus konzervatívok" iránti hasonló csodálattal, akik a Kipling által csodált „brit birodalmi torykhoz" hasonlóan nem félnek elvégezni a „szükséges piszkos munkát".⁷⁰ Érdemes megjegyezni, hogy míg a (poszt)marxisták ellógtak az állam problematikája elől, addig más perspektívából Michael Mann és Charles Tilly kiváló elemzéseket készítettek az európai nemzetállamok kialakulásáról.⁷¹

Visszatérés a szexualitáshoz

A biológiai nem (sex) és a társadalmi nem (gender) közti különbséget először Ann Oakley fejtette ki 1972-ben. A társadalmi nem konstrukciója és átalakulása a feminizmus szocialista irányzatának, valamint főáramának is központi elméleti problematikája volt a hetvenes és nyolcvanas években.⁷² De a biológiai nem adottságként való tételezését újabban támadások érték, időnként hasonló módon, ahogyan az osztályok nem-diszkurzív adottságként való kezelését is megkérdőjelezik. A szexualitás intellektuális újraformulázása Judith Butler amerikai filozófustól ered („a biológiai nem maga is társadalmilag konstruált kategória"⁷³ ), illetőleg a filozófia és pszichoanalízis francia csataterein létrejött elméletekben jelenik meg.⁷⁴ Maga Oakley elismerte a társadalmi és biológiai nem közti különbségtétel tarthatatlanságát.⁷⁵ Politikailag a biológiai nemet hatásos kihívás érte az öntudatos homoszexuális mozgalom irányából. Ez utóbbi – a „queer-elmélet" lobogója alatt – bizonyos fokig sajátos teoretikus jelenlétet ért el az angolszász akadémiai életben.

Az irodalmi-filozófiai posztmodernizmus térnyerése a feminista diskurzusban nagyrészt széttörte a feminista elmélet és a baloldal közti kapcsolatokat, amelyeket korábban a szocialista feminizmus szekciója képviselt.⁷⁶ A skandináv, jóléti állam felé orientált feministák a posztmodernista feminizmussal való találkozást sokként élték meg.⁷⁷ Toril Moi, a kozmopolita irodalomteoretikus szükségesnek érezte megmagyarázni, hogy „mi is a nő?" a választ illetően láthatólag zavarodottá vált akadémiai miliőnek.⁷⁸ Másrészről szembetűnő, hogy ma a feminizmus mennyivel inkább jelen van az európai-amerikai világban, mint a baloldal.

A szexualitás visszatérése a jelenkori marxista és posztmarxista filozófiában annak pszichoanalízisbe való belefeledkezésében is megnyilvánul. Például Žižek kijárta a lacaniánus iskolát; Laclau populizmusról szóló friss művében komoly érdeklődést tanúsít a Lacan-féle objet petit a,* illetőleg a mester egyéb témái iránt. Újabban Balibar követte tanárát, Althussert Freud és Lacan tanulmányozása terén, így például „A politika három fogalma" című művében, habár óvatos és szelektív formában.⁷⁹

Hódolat a hálózatoknak

A klasszikus XIX. századi szociológiai elmélet a társadalmi kapcsolódás módozataira koncentrált, különbséget téve a „társulás" és a „közösség" között. A XX. század közepén a szociológia egyfelől a „csoportra" – legyen az „elsődleges" vagy „másodlagos" -, másrészt pedig a szervezetekre koncentrált. Újabban a hálózat foglalta el a struktúra vagy szervezet fogalmának a helyét a társadalomelméletben. A társadalmi kapcsolódás hálózatelemzésének szociálpszichológiai gyökerei vannak, mindenekelőtt az antropológusoknak és családszociológusoknak az iskolai környezet baráti kapcsolatait feltáró „szociometrikus" tanulmányai, illetőleg a világháború utáni közösségkutatásainak területén. A hálózat fogalmát az eszmék terjedésének amerikai vizsgálataiban is felhasználták. Az 1960-as évektől kezdve a hálózat fogalmára alapozva egyre több területen matematikai modelleket fejlesztettek ki hozzáférési, terjedési és hatalmi struktúrák tanulmányozására az állásüresedéssel kapcsolatos információk tovagyűrűzésétől a szexuális kapcsolatokon át a globális nagyvárosi mintázatokig. E területen a legfontosabb elméletalkotók Harrison White és tanítványai voltak.⁸⁰ A hálózat gondolata az 1980-as években talált utat a szélesebb nyilvánossághoz, amikor menedzsment-témájú tanulmányok próbálták a Toyota és más japán nagyvállalatok sikereit megmagyarázni és általánosítani. Természetesen az elektronikus forradalom és az internet további érdeklődést keltett a hálózatok iránt. Michael Mann az „interakció hálózatainak" fogalmát központi jelentőségű, habár lazán definiált fogalommá tette a hatalomról szóló monumentális munkájában, és ezzel elkerülte „társadalom" bármilyen rendszeres vagy határozott fogalomként való használatát.⁸¹

A hálózatok lazább szerveződésűek és nyitottabbak, mint akár a csoportok, akár a szervezetek; inkább az egyéni cselekvőkre és azok erőforrásaira összpontosítanak, mintsem a konstituált közösségiségre; és csatornát biztosítanak a piacok számára éppúgy, mint a bürokráciák, mozgalmak vagy osztályok számára. Ekképpen a hálózatok kifejezetten fontos társadalmi kapcsolódások, amelyek komplex, lazán kapcsolt társadalmi rendszereket fűznek össze. Látni kell, hogy a hálózatoknak a jelenkori társadalomelmélet és analízis középpontjába kerülése nem csupán intellektuális felfedezésből fakad, hanem a változó társadalmi viszonyok kifejeződése is. Manuel Castells posztmarxista szociológus volt az, aki az új menedzselési elvekből és az információs technológiából kiindulva mesteri társadalomelemzésében bevezette a „hálózati társadalom" fogalmát, anélkül, hogy azt megpróbálta volna a korábbi szociológiaelmélethez kapcsolni.⁸² Azóta a hálózat Hardt és Negri befolyásos neomarxista munkáinak, a Birodalomnak (2000) és a Sokaságnak (2004) a legfőbb elméleti fogalmává vált; ezekben mind a globális szuverén, mind pedig annak ellenzéke egyaránt hálózati erőkként tételeződik. Másfelől, bár az újabb poszt- és neomarxista társadalomelmélet számára kulcsfontosságú a „hálózat", de annak nincs politikai irányultsága. Továbbá a fogalmat még nem vetették alá analitikus kritikának, részletesen megvizsgálva relatív pontosságát és vitathatatlanul gyümölcsöző voltának korlátait. A hálózat tehát olyan fogalom, amely egyelőre még zavartalanul élvezi mézesheteit.

Politikai gazdaságtan

Az európai „nyugati marxizmus" a politikai gazdaságtant mindig is távolságtartóan kezelte, e távolság – nem meglepő módon – tovább növekedett az elmúlt évtizedekben. Akadnak maradandó kivételek e szabály alól, így például Elmar Altvater ökológiailag orientált világgazdasági elemzései.⁸³ Pár éve bekövetkezett korai haláláig Egon Matzner is a gazdasági elemzés klasszikus közép-európai marxista tradícióját vitte tovább. Ezzel szemben az angolszász radikalizmusnak mindig is részét képezte az erőteljes – marxista és nem-marxista – kritikai politikai gazdaságtani áramlat. Habár az 1960-as években a brit baloldali neoricardiánus közgazdászok élénk és erőteljes kihívása a liberális közgazdaságtannal szemben – az angliai Cambridge versus a massachussetsbeli Cambridge vitája a tőkeelméletről – láthatólag nem eredményezte a liberális elmélet domináns helyzetének és önbizalmának tartós megrendülését, a radikális politikai gazdaságtan ennek ellenére még mindig igen termékeny az angolszász világban. Az utóbbi években az irányzat legfontosabb eredményei elsősorban a közgazdaságtan, a történettudomány, illetőleg a politikai gazdaságtan, politikai filozófia és politikatudomány termékeny kölcsönhatása révén jöttek létre.

A hagyományrombolóan heterodox világrendszer-elmélet a kritikai társadalomelmélet éltető erejévé vált. Az 1970-es évek közepétől a Wallerstein és mások által kidolgozott, majd Arrighi által új irányokba kiterjesztett elmélet az irányzaton kívüli és azzal gyakran vitában álló kutatók számára is megtermékenyítőnek bizonyult. Noha ezt az iskolát szociológusok hívták életre, a világrendszer-elemzés elsődlegesen gazdasági és történeti, bár a globális hatalmi relációk iránti kitüntetett figyelme egyben fontos politikai dimenziót is ad az elméletnek. E megközelítés egyelőre termékenyebbnek bizonyult, mint a globalizációs elméletekbe való újabb keletű ugrások. Tanúbizonyságot téve a dolgok történelmi határaival szembeni egyedülálló érzékenységéről, Wallerstein figyelmeztette követőit és munkatársait a világrendszer-elméleti iskola várható kimúlására. Ezt az előrejelzést épp a megközelítés sikerességére, globális elemzésként való implicit elismerésére alapozta.⁸⁴ Ehhez még hozzátehetjük: ahogy a társadalomelemzés figyelmének középpontjába egyre inkább a bolygó léptékű világ kerül, úgy várható a globális szintű kutatásokban a különféle megközelítések számának növekedése.

Korábban már említettük Wallerstein és Arrighi tézisét a kapitalizmus közelgő végéről. A közgazdaságtan és történelem kombinációjának másik két jelentős és gyakorlatiasabb változata elkerüli az ehhez hasonló, korszakos erőátrendeződéssel kapcsolatos téziseket és spekulációkat. Robert Brenner, aki először a kapitalizmus eredetéről szóló hagyományromboló – az ún. „Brenner-vitát" kiváltó – elméletével tette ismertté a nevét, újabban a világháború utáni fejlett kapitalizmus gazdaságtörténetét tárgyaló könyvet adott ki, The Economics of Global Turbulence (A globális zűrzavar gazdaságtana) címmel.⁸⁵ A könyv kapitalizmus fölös kapacitásokra való hajlamát, illetőleg a csökkenő profitrátát helyezi az elemzés középpontjába, s ezt empirikus részletek tárházával és időbeli lefutásuk bemutatásával erősíti meg. Az oxfordi egyetemről Andrew Glyn tömören és kifejezetten olvasmányosan mutatja be a legújabb kapitalista fejlődést és annak a jólétre gyakorolt hatását.⁸⁶ Brenner folytatódó turbulenciát jósol; Glyn a gazdag országok munkásainak tovább romló kilátásait jelzi előre, és végül megkérdőjelezi a további gazdasági növekedés értelmességét, helyette inkább a rezignáció különös utópiáját, az „alapjövedelmet" javasolja.

Egy friss, igen ambiciózus vállalkozás a Santa Fe Intézetben egy újfajta radikális politikai gazdaságtan létrehozását tűzte ki célul a közgazdaságtan és politikatudomány egyesítése révén. A projekt eddigi fő eredménye a Globalization and Egalitarian Redistribution (Globalizáció és egalitárius újraelosztás) című kötet, amelyet a berkeley-i egyetem közgazdásza, Pranab Bardhan, a Santa Fe Intézet viselkedéstudományi programjának vezetője, a közgazdász Samuel Bowles, és a Yale Egyetem politikatudósa, Michael Wallerstein szerkesztett. A rengeteg egyenlet és diagram ellenére a mű „tanulságai" a globális korlátok melletti redisztributív politikák lehetőségeiről a szerkesztők szerint elég jelentősek, de nem feltétlenül igazán újszerűek. Mégis érdemes e munkáról megemlékezni, két okból is. Az egyik a politikai-gazdasági modellezés ereje. A munka egyik résztvevője, Adam Przeworski ebben nagy mester, és korábban explicit módon marxista megközelítést alkalmazott. A másik ok, hogy a munka erőteljes pénzügyi támogatást kapott a főáram-közgazdaságtan köreiből – nevezetesen a Russel Sage alapítványtól – a „tartós egyenlőtlenség egy versengő világban" projekt égisze alatt.

A közgazdaságtant és a filozófiát egyszerre művelők közül valószínűleg Amartya Sen a legjelesebb, de az analitikus filozófia és az analitikus közgazdaságtan között valójában sokféle kapcsolódás létezik. John Roemer fordulata, ahogyan a maoizáló matematikai közgazdaságtantól átpártolt a „radikális gazdasági etikára" – a Globalization and Egalitarian Redistributiontől (A kizsákmányolás és osztály általános elmélete, 1982) a Theories of Distributive Justice-ig (Az elosztási igazságosság elméletei, 1996) -, érdekes életút, és baloldali nézőpontból tiszteletre méltó is. A közgazdaságtan és a szociológia Pierre Bourdieu egyik utolsó fontos művében, A gazdaság társadalmi struktúráiban kapcsolódott egybe. Bourdieu a francia lakáspiac beható vizsgálata során – mind az empirikus kutatásban, mind pedig az általánosító elméleti kritikában – alkalmazza néhány kulcsfogalmát, például a gondolkodási-cselekvési mintákkal kapcsolatos „habitust", valamint az erők és konfliktusok „mezejét".⁸⁷ Robin Blackburn A halál banküzemtana és Az öregedési sokk – a pénzügyi rendszer csődje című munkáiban javaslatot tesz az elöregedő társadalmak számára készített ambiciózus, a középtől balra álló nyugdíjstratégiára, amely épít Rudolf Meidner azon javaslatára, hogy a vállalatok fizessenek a társadalmi fejlődést finanszírozó részvényadót.⁸⁸

A politikai gazdaságtan alá sorolható még a többnyire „intézményi közgazdaságtan"-nak titulált, nem marxista, de általában a középtől balra álló irányzat is. Az irányzat modern klasszikusainak jó részét – Ragnar Frisch, Gunnar Myrdal, Jan Tinbergen – betemette a neoklasszikus láva. De a panteon alatt még most is létezik életteli kritikai intézményi közgazdaságtani szubkultúra. Ez a főbb központokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban még javarészt a közgazdaságtan keretein belül helyezi el magát, de a szociológiai vizsgálódások elemeiből is merít. Franciaországban a fő intézményi iskola a „szabályozási elmélet", amelynek fő képviselői között található Michel Aglietta, Robert Boyer és Antoine Rebérioux.⁸⁹ Nagy-Britanniában a posztmarxista Geoffrey Hodgson a közgazdaságtan és történettudomány, illetőleg az evolúciós elmélet közti kapcsolódások vizsgálata felé fordult.⁹⁰

III. Az álláspontok repertoárja

A társadalmi elméletalkotás továbbra is összefügg bizonyos politikai álláspontokkal – sőt, valójában elkötelezett irántuk -, és így a terület szociológiai történetének leírásakor valamennyire számba kell venni ezeket, miközben ellen kell állnunk mind az apologetika, mint a vádaskodás csábításának. Az alábbi leírásban két dimenziót különböztetünk meg, és a jelenkori baloldali gondolkodás irányzatait e tengelyek mentén helyezzük el. Az egyik dimenzió elméleti jellegű: Marx és a marxizmus mint intellektuális tradíció. A másik dimenzió politikai: a szocializmus, amelynek célja egy, a kapitalizmustól egyértelműen eltérő társadalmi rend megvalósítása. (A szocializmus fogalmát ennél lazább értelmezésben is használják, de ettől most eltekintünk.) E két tengely meghatároz egy koordinátarendszert, amely helyzetmeghatározó iránytűként alkalmazható; az eredményeket ugyanakkor nem szabad kőbe vésettnek tekinteni.

Az alábbi diagram természetesen csak nagyon hozzávetőleges térképnek tekinthető, amelynek célja az egyes irányzatok egymáshoz viszonyított elhelyezkedésének a meghatározása, anélkül hogy a távolságokról információt közölne. Talán elsősorban azt demonstrálja e térkép, hogy az elmélet és a politika két különböző dimenzió, még a politikailag elkötelezett társadalomelemzők körében is. Másodszor pedig jelzi az új keletű eltávolodást a szocializmus mint a jelenlegitől eltérő és megvalósítható társadalomtípus eszméjétől. A szocialista alternatíva koncepciója kisebbségi nézetté vált az intellektuális baloldalon belül, habár ez a legtöbb esetben nem jelenti egyben a prokapitalista nyájhoz való csatlakozást is.

Kontinentális összehasonlításban a középtől balra álló észak-amerikai áramlatok (marxisták és nem marxisták egyaránt) többnyire balrább helyezkednek el a fenti ábrán az európaiakhoz képest. Általában véve figyelemre méltó a kis észak-amerikai baloldal szívóssága, összevetve a sokkal nagyobb, de jóval puhább és csüggedtebb európai erőkkel. Nem más, mint az Egyesült Államok produkált olyan engesztelhetetlenül baloldali bestseller-szerzőt, mint Noam Chomsky vagy legújabban Mike Davis.⁹¹ Az évente megjelenő Socialist Register az 1960-as évek közepén brit vállalkozásként indult útjára, de az új évezredben már Torontóban szerkesztik. A klasszikus amerikai baloldali lapok, mint a Monthly Review és a Science and Society, még ha netán csak árnyékai is egykori önmaguknak, de túléltek. Az óriási amerikai egyetemi-akadémiai kultúra még mindig képes fenntartani egy sor baloldali kiadványt. Az Amerikai Szociológiai Társaság újabb találkozói sokkal nyíltabban radikálisak, mint az európai találkozók. (Igaz, az európai baloldali akadémikusoknak több lehetőségük nyílik az intézményeken kívüli tevékenységre.) A nagy „jobboldali fordulat" korábban ment végbe az Egyesült Államokban, melynek során az 1940-es és 50-es évek trockizáló baloldalának egyes tagjai a 70-es évekre hidegháborús harcosokká váltak, és a veszett neokonzervatívok egy egész nemzedékét termelték ki. Az amerikai baloldal maradékának soha nem volt túl sok reménye az azonnali felemelkedésre; viszont távolabbról érintette őket a szovjet összeomlás, az eurokommunizmus vereségei és az euroszocializmus kapitulációja.

Posztszocializmus

Miután az újabb euroamerikai baloldalt a nyílt szocializmustól való bizonyos fokú távolságtartás jellemzi, konkrét feladattá vált a posztszocialista középtől balra álló célrendszer kidolgozása. A diadalmas thatcherizmus pusztasága a „posztszocializmus" természetes táptalajává vált. Az egyik ilyen irányú erőfeszítés a „civil társadalom" dicsőítése volt John Keane részéről, aki éppolyan lenéző viszonyulást tanúsított a szociáldemokrácia és annak „működésképtelen állami irányítású szocialista modellje", mint a „totalitariánus kommunizmus" iránt.⁹² A hidegháború utolsó éveiben ez az álláspont fénykorát érte. A Kelet-Európa nagy részében az 1989-et követő évtizedben fellépő kapitalista elnyomorodás az álláspont semmiféle módosítását, sőt semmilyen kommentárt sem csalt ki a szerzőből.⁹³

Pár évvel később Anthony Giddens elméleti szociológus kinyilvánította „túllépését a bal- és jobboldalon" egy olyan könyvben, amelyet keresztül-kasul áthatott a szociáldemokrácia és a jóléti állam iránti thatcherista lenézés.⁹⁴ Nyersen lesöpörte azt az elképzelést, hogy létezik valamiféle klasszikus baloldali értelemben vett köztes „harmadik út" a „jóléti szocializmus" és a „kommunizmus" mellett. Ezzel Giddens tulajdonképpen előkészítette a talajt a rövid életű, de mégiscsak specifikusan a jelenkor viszonyaihoz illeszkedő posztszocialista politikai-elméleti szövetség számára, amelyet aztán, amikor elérkezett rá az idő, éppen „harmadik út"-nak titulált. Néhány éven keresztül Giddens a brit miniszterelnök és a New Labour kormányzat túlbuzgó teoretikusává vált, és egyfajta intellektuális dicsfényt adott annak a pártnak, amely elveszített – valójában elvágott – minden kapcsolatot az „elsőutas" szociáldemokráciával, épp az irgalmatlan (habár választói bázisát tekintve mindig kisebbségi) neoliberalizmustól elszenvedett traumatikus vereségsorozat következtében. A giddensi program egy időre valóságos kapcsolatot létesített a társadalomelmélet és a politika között, habár másfélét, mint amilyet a korábban tárgyalt marxista-szocialista „háromszög" feltételezett. Meg kell jegyezni, hogy legalábbis Európában – bár Kelet-Ázsiában talán érdeklődnek még iránta – e Harmadik Út vonzereje végleg elporladt a tankok Realpolitikja nyomán; habár ebben az esetben, ellentétben az 1968-as Csehszlovákiával, a tankok az országból kifelé vonultak, Irakba, és ebben az esetben a Blair-kormány volt az agresszió egyik vezető ereje.⁹⁵

Az ideológiai vitától eltekintve, Giddens hat évvel később példamutatóan pontos, mégis tömör összefoglalását adva az elképzelései ellen szembeszegezett legfontosabb bírálatoknak, társadalmi-tudományos hivatkozások hosszú sorával védte meg a Harmadik Utat.⁹⁶ A radikális kozmopolita demokrata Ulrich Beck szerint, aki időnként Giddens szerzőtársa volt, Európa „első modernitásának" kommunizmusa és szocializmusa immár „elhasználódott ideák".⁹⁷

A nem marxista baloldal

A szociáldemokrácia, amely a nem marxista baloldalnak messze a legjelentősebb eleme, újabban kevés széles körű ambícióval rendelkező teoretikust tud felmutatni. Walter Korpi svéd szociológus tevékenysége nagyrészt a szociálpolitikai intézmények elemzésére összpontosul, azonban a hatalom forrásaival és a „demokratikus osztályharccal" kapcsolatos magyarázó elméletei, valamint a jóléti állam általa tudományosan jól megalapozott védelmezése fontos hozzájárulást jelentenek a társadalomelmélethez.⁹⁸ Korpi politikailag is rendíthetetlen szociáldemokrata maradt.

A francia szociológia általánosságban megmaradt „a középtől balra állónak", még ha a média és a legfőbb párizsi intellektuális fórumok élesen jobbra tolódtak is.⁹⁹ Az 1990-es évek során Pierre Bourdieu teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. A fénykorát élő rue d'Ulm marxizmusának* reflektorfényétől távol Bourdieu hírneves, első osztályú társadalomkutatóvá nőtte ki magát, hogy aztán élete vége felé az antikapitalista baloldal első számú intellektuális szóvivőjévé váljon, nemcsak Franciaországban, hanem egész Európában. Erőteljes hang volt a kapitalista „világnyomorúsággal" szemben; habár nem hitt a szocialista jövő távlatában, nem is békélt meg a fennálló renddel.¹⁰⁰

A svéd fizikaimunkás-szakszervezeteknek a bérből élők részvényalapjaira vonatkozó nagyra törő, ám balsorsú javaslata óta – amelyet a svéd szociáldemokrata párt (SAP), igaz, időlegesen és vonakodva, de felkarolt – sehol sem volt jellemző a radikális programszerű gondolkodás a szociáldemokráciában. A szociáldemokrata vízió teljes hiánya Kelet-Európában a legnyomasztóbb. Így aztán a brazil-amerikai jogfilozófus, Roberto Mangabeira Unger volt az, akinek elegendő képzelőereje volt ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést: Mit javasoljon a baloldal? Túlságosan bátortalan megoldásnak tűnhet, hogy Unger a „szerény prosperitás és függetlenség állapota" utáni kispolgári vágyakozásra, illetőleg a „nemzeti szuverenitás" iránti „egyetemes óhajra" apellál. Ám Unger javaslatai potenciálisan mélyreható intézményi változások felé mutatnak. E javaslatok öt „intézményi alapelvre" alapozódnak: magas hazai megtakarítások és adóztatás biztosítják a nemzeti függetlenség alapját; az alul lévők alkupozícióját megerősítő és képességeiket fejlesztő szociálpolitika; a piacgazdaság demokratizálása és „a munka hozamának feltornászása"; a gondozói tevékenységekkel kapcsolatos össztársadalmi felelősségvállalás; valamint „energikus demokratikus politizálás".¹⁰¹

A Szociális Világfórumok létrejötte, ami az új évezred egyik legfontosabb és leginspirálóbb baloldali politikai fejleménye, mostanáig kevés társadalomelméleti eredményt fialt; azonban Boaventura de Sousa Santos portugál jogtudós kísérlete e komplex és heterogén mozgalom elemzésére és interpretálására értékes teljesítmény.¹⁰² Ugyanakkor radikális elméletalkotás folyik a baloldalon kívül is, olyan, a baloldal számára régóta központi jelentőségű témákkal kapcsolatban, mint az egyenlőtlenség vagy a munkakörülmények a kapitalizmusban. Két jellemző példa: Richard Sennett erősen leíró jellegű, illetve Charles Tilly szigorúan szisztematikus összehasonlító elemzése.¹⁰³ A radikális társadalomelmélet változatlanul jókora ház marad rengeteg bejárattal.

Marxológia és tudományos marxizmus

Az 1. ábra északkeleti negyede nem szükségképpen üres. Logikailag lehetséges, ma még inkább mint bármikor, hogy valaki távol tartsa magát bármilyen antikapitalista gyakorlattól vagy ideológiai alapállástól, miközben Marxot a kapitalizmus éles elméjű és gondolatébresztő elemzőjének tekinti. Minden tiszteletünk Burawoynak és Wrightnak, de az ilyesfajta állásfoglalás nem okvetlenül elfajzott, cinikus vagy pesszimista.¹⁰⁴ Tekintettel ugyanakkor a társadalomtudomány normális kulturális-politikai beágyazottságára, számíthatunk arra, hogy ez a mező meglehetősen ritkásan népesül be. Ezen álláspont legkiemelkedőbb jelenkori képviselője Meghnad Desai indiai-brit közgazdász, akit Blair a Lordok Háza tagjának nevezett ki. A Lordok Házának könyvtára segítségével írta a kapitalizmus dinamikájáról írt energikus elemzését, amelyben Marx kezet nyújt Hayeknak. A Marx's Revenge (Marx bosszúja, 2002), amelyet eredetileg Lenin és a klasszikus marxista közgazdászok újraolvasása inspirált, rehabilitálja Marxot mint a tőkés politikai gazdaságtan társadalomtudósát, miközben agnosztikus álláspontot foglal el bármiféle posztkapitalista társadalmi rend lehetségességét illetően.

A vége felé közeledő XX. század két figyelemre méltó, szintetikus Marx-olvasatnak volt tanúja: az egyik a Jacques Derrida által írt Marx kísértetei (1993), a másik pedig a The Postmodern Marx (1998) Terrel Carvertől. Derrida és Carver is több Marxot vélt felfedezni; és mindkét szerző rokonszenvvel, habár kritikusan hangsúlyozta Marx politikai jelentőségét, de csak mint történelmi figurát, leválasztva bármely jelenleg létező mozgalom marxizmusáról. Derrida saját dekonstrukciós életművének egészét „egy bizonyos marxizmus hagyományán, a marxizmus egy bizonyos szellemén" belülre helyezte, miközben saját olvasatát irodalmi pirotechnikával világította meg.¹⁰⁵ Carver posztmodernizmusa a „lágyabb" fajtához tartozik, amely nem konfrontálódik a modernitással és a felvilágosodással, s amely elsősorban a változatos szövegek marxi nyelvezetének és írói stratégiáinak éles szemű analízisében nyilvánult meg.¹⁰⁶

Posztmarxizmus

A posztmarxizmus kifejezést itt nyitott értelemben használjuk azokra a nyíltan marxista háttérrel rendelkező írókra utalva, akiknek az újabb munkái túlmentek a marxista problematikán, és akik immár nem nyilvánítják ki marxista elkötelezettségüket. Ez nem jelent egyet az exmarxizmussal, és nem is jelenti a marxizmus megtagadását vagy elárulását; fejlődést és új vágyakat igen, talán válást is, de csak baráti körülmények között. Újabban a poszt- és a neomarxizmus közti határvonal elmosódott, és néhány fontos szerző – pl. Etienne Balibar – mindkét rubrikába besorolható. E helyütt a csoportosítás nem jelent kritikai értékelést; csak azokra fogjuk alkalmazni a „neomarxista" terminust, akiknél a klasszikus marxizmustól való jelentős eltávolodás és a marxizmus iránt továbbra is nyíltan vállalt elköteleződés egyaránt jelen van.

Laclau és Mouffe elfogadják a posztmarxista címkét, és utalnak „az intellektuális tradíció újraelsajátítására, egyben az azon való túllépésre" is.¹⁰⁷ A korábban tárgyalt Hegemónia és szocialista stratégia a posztmarxista álláspont egyik legfontosabb teljesítményének tekinthető. Egy sor lenyűgöző általánosítás segítségével a szerzők átküzdik magukat a klasszikus marxista politikaelméleten, a német és orosz szociáldemokráciától Gramsciig, de vállalkozásuk döntő pontja mégis a francia forradalom marad – önmagában is egy tiszteletre méltó tradíció, Marxtól Leninen át Gramsciig -, valamint egy olyan „radikális demokráciára" való felhívás, amelyben a „szocialista dimenzió" a „demokratikus forradalom elmélyítése" révén válik valósággá.

Feltehetőleg a német kritikai elmélet volt az első fontos posztmarxista áramlat; politikailag rejtve Adorno és Horkheimer második világháború utáni fagyos hallgatásában, ám fennkölt módon, nyíltan Jürgen Habermas műveiben. Posztmarxistaként Habermas megmaradt az (amerikai értelemben vett) liberális baloldal entellektüeljének és teoretikusának, és a nyugatnémet nemzet középtől balra álló tagjainak lelkiismeretévé vált. Sokkal kevésbé radikális, mint Sartre, de sokkal többen figyelnek rá. Az utóbbi években a genetikai tervezéssel kapcsolatos morális kérdésekkel viaskodott, és igyekezett dűlőre jutni a Westbindung, az Egyesült Államokhoz való kötődés, egyre erőszakosabb és ellenszenvesebb következményeinek kérdését illetően. A német antinacionalista Habermas számára e kötődés mindig is fontos volt. Az iraki invázió kontextusában érdekes europaista közeledés ment végbe Habermas és Derrida között.¹⁰⁸ A jelen áttekintés szempontjából azonban inkább Habermasnak a kommunikatív cselekvésről írott mesterművében kifejtett, dialógusra alapozott politikai elképzeléseit kell hangsúlyoznunk, illetőleg azt, hogy védelmébe vette a modernitást mint „befejezetlen programot".¹⁰⁹ Habermas egykori Assistentje, a régről fogva posztmarxista Claus Offe egyike azon kevés prominens politikatudósnak, akiknél megmaradt az 1960-as és 70-es évek marxizmusára jellemző, állammal kapcsolatos szenvedélyes érdeklődés, amit egyebek mellett a kelet-európai posztkommunista államokra is kiterjesztett.¹¹⁰

A Frankfurti Iskola otthonának igazgatása mostanra Axel Honnethre szállt. Honneth legfontosabb műve az elismertségért folytatott küzdelemmel foglalkozik – e témát a modern filozófiában elsőként Hegelnek az úr-szolga viszony dialektikájával kapcsolatos elemzése vetette fel. Honneth a továbbiakban a témát háromfelé bontja: a szeretet, a jog és a szolidaritás szféráira.¹¹¹ Nancy Fraser amerikai filozófussal folytatott vitájában, akit az USA harsány „identitáspolitikája" a redisztribúció védelmezésére ösztönzött, Honneth úgy vélte, hogy az igazságtalansággal kapcsolatos tapasztalatoknak a marxizmus „többé-kevésbé utilitariánus antropológiájánál" szélesebb normatív elméletére van szükség.¹¹² Amint azt másutt kifejtettem, egalitariánus nézőpontból nézve az „elismertség" az egzisztenciális egyenlőség egyik kulcsfontosságú aspektusának tekinthető, az egyenlő(tlen)ség három alapvető dimenziójának egyikeként. Figyelembe véve Honneth hátterét, a „morális haladással" kapcsolatos megfigyeléseinek modernista optimizmusát emelhetjük ki.¹¹³

A posztmarxizmus nem korlátozódik a szövegszerű újraértelmezésre, hanem az új empirikus területekre való kalandozás vagy a szociális kommentár formáját is felöltheti. A marxista háttérből kiinduló két legkiemelkedőbb munka a már említett Manuel Castells mérföldkőnek számító szociológiai elemzése a világtársadalomról, valamint Régis Debray meghökkentően ambiciózus történeti „mediológiája". Az utóbbi az ideológia marxista fogalmának kritikájából és az „ideológiai államapparátus" althusseri tárgyalásának támadásával indít, majd továbbhalad a közvetített kommunikáció lényegének, avagy a „(kulturális) átvitel mechanikájának" longue durée* vizsgálata felé, különös tekintettel a judaizmusra és a kereszténységre.¹¹⁴ E két, elméletileg eredeti és nagy mesterségbeli tudással elkészített munka mindenekelőtt inkább társadalomelemzési, mintsem társadalomelméleti teljesítmények, de mint ilyenek, kiemelkedőek. Végül, a Zygmunt Bauman termékeny tollából származó társadalomkommentároknak van egy erős transznacionális rezonanciája; ez lényegét tekintve nem más, mint a posztmodernizmus szociológiai variánsa. Bauman újabb írásai könnyedek, sem kutatás, sem pedig elméleti analitika nem terheli őket, de kiérződik belőlük egyfajta szokatlan életbölcsesség, a gyakorlott megfigyelő szeme és a gördülékeny írásmód.¹¹⁵

Neomarxizmus

A megannyi politikai vereség sem apasztotta el a marxizmus intellektuális termékenységét. A legutóbbi évtized legalább két igen eredeti, ütőképes diskurzust hívott életre; mindkettő explicit módon a marxista örökségből származik, és arra épít. Korábban már említettük Slavoj Žižek tiszteletlen filozófiai politikáját, aki nem csupán radikálisan megújította a marxista kultúrakritikát, de élénken védelmez egyfajta hagyományromboló marxizmust a „konformista liberális csirkefogók" ellenében. Žižek életműve magában foglalja a klasszikus modernitás energikus védelmezését és a tömegfilmekre való széles körű hivatkozást a kulturális-filozófiai kommentárokban. Élesen szembement az aktuális közmegegyezéssel, egészen odáig, hogy kommentárokkal ellátva kiadja Lenin 1917-es írásainak új válogatását.¹¹⁶ Amikor Žižek arra buzdít, hogy „ismételjük meg Lenint", akkor azt állítja, hogy egy látszólag reménytelen szituációban, a katasztrofális vereség után is nyitva áll a radikális társadalmi változás lehetősége – ahogy ez Lenin esetében történt, az első világháború alatt, a II. Internacionálé felbomlása után.

A neomarxizmus másik legfőbb manifesztációja – Hardt és Negri két műve, a Birodalom (Empire) és a Sokaság (Multitude) – azt állítja, hogy rátalált a XXI. század számára kínálkozó forradalmi kiútra: „Olyan forradalom ez, amelyet semmiféle hatalom nem képes kontrollálni – mivel a biohatalom és a kommunizmus, a kooperáció és a forradalom együtt marad, szeretetben, egyszerűségben, ugyanakkor ártatlanságban. Ez a kommunista lét elfojthatatlan könnyűsége és öröme." Vagy máshol: „A globális demokrácia lehetősége először korunkban nyílik meg… Az erőszak és az ellentmondások e hosszú korszaka után […] a sérelmek és reformjavaslatok rendkívüli mértékű felhalmozódásának egy ponton túl, egy drasztikus esemény hatására, át kell transzformálódnia lázadással alátámasztott követeléssé… Ha eljön az ideje, egy esemény nyílként fog kiröpíteni minket a (már) eleven jövőbe."¹¹⁷

Hardt és Negri a „szuverenitás lerombolására" vonatkozó kitételük kapcsán az Állam és forradalom Leninjére is hivatkoznak inspirációs forrásként, habár őnáluk ez kombinálódik a fékek és egyensúlyok madisoni elképzelésével. A fentebb tárgyalt kétfajta életműnek vidám radikalizmusukon és nemzetközi sikerükön túl is több közös vonása van. Alapvetően mindkettő inkább politikai filozófiai – Žižek legfontosabb könyvei valószínűleg a The Sublime Object of Ideology (Az ideológia fenséges tárgya, 1989) és a The Ticklish Subject (A csiklandós téma, 1999) -, semmint társadalomelméleti jellegű. Negri és Žižek hivatásos filozófusok, míg Negri egykori párizsi diákja, Hardt filozófiai irányultságú irodalomteoretikus. A szerzők mindkét csoportja lendületesen és élvezettel, barokkos kollázsokkal írnak, lenyűgöző erudícióval és számtalan területet és hagyományt átfogó asszociációs képességgel, miközben kevés időt szánnak történeti kontextualizálásra vagy empirikus vizsgálódásra. Negri és Žižek politikai hátterét a disszidens kommunizmus különféle variánsai – illetve az azok mögött megbúvó kevésbé eltérő, hagyományosabb kommunista gyökerek – alkotják: Negri esetében a spontaneista és erőszakos olasz szélsőbaloldal, Žižek esetében a kanyargós, disszidenciával kombinált szlovéniai kommunizmus. Ők ketten abban is összhangban vannak a nyugati marxista gyakorlattal, hogy Marxot más nagy európai intellektuális tradíciók lencséjén keresztül olvassák és használják: elsődlegesen Lacan pszichoanalízisén, illetve filozófiai spektrumon keresztül is, amelynek középpontjában Žižek esetében Heidegger, Negri esetében pedig Spinoza filozófiája áll. Káprázatos gondolkodói stílusuk olyan olvasókat is vonzott, akiktől távol áll e szerzők politikai vagy filozófiai állásfoglalása.

Žižek legújabb és bevezetője szerint „évek óta a leglényegesebb könyve", a Parallaxis nézőpont egy találó metafora körül forog. A parallaxis „egy tárgy látszólagos elmozdulása (a tárgy háttérhez képest), amelyet a megfigyelő helyzetének megváltozása okoz, mivel egy új nézőpontból tekint rá". De ez az ambiciózus munka, miközben hozza a Žižektől megszokott távoli asszociációkat, anekdotákat, filmekhez kötődő eszmefuttatásokat és a polémikus sokkot, egyben láthatóvá teszi az efféle, szabályokra fittyet hányó kritika egyre csökkenő hozadékát. Bár Žižeknek még mindig sikerül előhúznia a kalapjából néhány érdekes megfigyelést, de a sok tematikus fejtegetéséből hiányzik a metsző éleslátás és az analitikus mélység. Példa erre a lacaniánus Jean-Claude Milner cionista hantájának türelmes cáfolata; Alain Badiou a forradalmi terrort „elragadtatottan védelmező" eszmefuttatásával szembeni tiszteletteljes szkepticizmusa; vagy napóleoni analógiája, amellyel az orosz októberi forradalom „sztálinista kimenetelének történelmi szükségszerűségét" támasztja alá.¹¹⁸

Míg Žižek mondhatja, hogy „semmi közöm a szociológiához",¹¹⁹ addig Hardt és Negri művei közvetlenül társadalomelemzési vonatkozásúak – függetlenül francia-olasz filozófiai írásmódjuktól. Az ő megközelítésmódjuk két kulcsfogalom, a birodalom és a sokaság köré szerveződik; mindkettő Spinozától származik. Hardt és Negri Spinoza imperium fogalmát egyszerűen szuverenitásként értelmezi, és e fogalomban nincs semmi például a római vagy a brit birodalom anyagi konkrétságából. Az inkább egy olyan globális hálózat, amelyhez átvándorolt a szuverén hatalom a nemzetállamoktól, és ebben az értelemben „egy lépés előre", amiképp azt a posztmodernizmusnak ezen önjelölt szerzői tipikusan modernista módon kijelentik. A Birodalom velejárója a „sokaság", amely itt a marxista „proletariátust" és a klasszikus demokratikus elméletben tételezett „népet" helyettesíti. Negri 1960-as és 70-es évekbeli ultrabaloldali Olaszországának „munkástömegei" most (globális) „szellemi tömegmunkássá" lépnek elő. Hasonlóképpen, a sokaság a bolygó munkásaiból és „szegényeiből" áll, akik a közös tudás és a közös kapcsolatok révén egyre inkább kölcsönviszonyba kerülnek egymással az elsorvadó civil társadalom és a hanyatló nemzeti határok „kisimított" világterében. E kölcsönviszonyok gyakorlatának kitágulása fogja megvalósítani a globális demokráciát, „a már eleven jövőt". A szocializmus hiányzik a profetikus látomásból.¹²⁰

Van egyfajta diagnosztikus hasonlóság Hardt és Negri művei, illetve Castells empirikusan megalapozott ezredvég-analízise között abban, ahogyan az információt és a hálózatokat a szuverenitás új csomópontjaként hangsúlyozzák. A legfontosabb eltérés a kettő között a társadalmi differenciálódás tekintetében áll fenn. A „pozitív spirálban kiterjedő" hasonlóságban megnyilvánuló globális sokasággal¹²¹ szemben Castells „az információs kor valóban alapvető társadalmi hasadásait" definiálja: „Először, a munka belső széttöredezése az információs termelés és a helyettesíthető általános munka között. Másodszor, a társadalom azon leselejtezett egyénekből álló jelentős szegmensének a társadalmi kizárása, akiknek a munkásként/fogyasztóként vett értéke immár elhasználódott, és akiknek mint embereknek a relevanciáját nem veszik tudomásul."¹²²

A világ munkásairól szóló fontos empirikus munka, Silver korábban már említett A munka erői című könyve, Castelléhez hasonló következtetésre jut: „Nincs okunk azt várni, hogy csak azért, mert a tőke profitábilisnak találja, hogy minden munkást egymás kölcsönösen felcserélhető egyenértékeként kezeljen, azt a munkások az érdekeikkel megegyezőnek fogadják el. Ellenkezőleg, a bizonytalan helyzetű emberi lényeknek (köztük a munkásoknak) jó okuk van arra, hogy ragaszkodjanak a nem osztályjellegű (pl. faji, állampolgári, nemi) határok és választóvonalak fontosságához."¹²³ Míg Hardt és Negri bestsellerei, Žižekéihez hasonlóan, a marxista tradíciók folytatódó kreativitásáról és vonzerejéről tesznek tanúbizonyságot, addig a szociológiai beállítottságú olvasók valószínűleg szkeptikusak maradnak az előbbiek által megidézett olyasféle spinozai kijelentésekkel szemben, hogy „a prófétai vágy ellenállhatatlan", vagy hogy „a próféta képes kitermelni [sic!] saját népét".¹²⁴

Kitartó baloldal

A marxizmus újabb fejlődési íve egyfajta kitartó változatot is magában foglal, amely a megváltozott, feltérképezetlen terepen vágja keresztül magát. A kitartó marxizmus Nagy Enciklopédiája a Historisch-kritisches Wörterbuch des Marxismus (A marxizmus történeti-kritikai szótára), amely Wolfgang Fritz Haug irányításával készül, és amelyet a Das Argument ad ki Hamburgban, a Berlini Szabadegyetemmel és Hamburgi Közgazdaságtani és Politikatudományi Egyetemmel együttműködve.¹²⁵ Magas szintű intellektuális makacsságával a szótár a végsőkig való kitartás egyedülálló példája. Az 1994-ben indított szótár terve az 1980-as években fogant meg, és tizenöt kötetesre tervezik. Habár nagyrészt német projekt, nyolcszáz munkatársa között van Etienne Balibar, Pablo González Casanova és más nemzetközi személyiségek; a szótár webhelye (www.hkwm.de) kétnyelvű. A 6. kötet 2004-ben jelent meg, és a J betűig jutott el. A tervezett kétévenkénti megjelenés mellett a projekt 2022-ben fog véget érni. A „marxizmust" itt nemcsak hogy a legszélesebben vett ökumenikus módon értelmezik, hanem szociokulturális témák széles körét is belefoglalják; van benne szócikk Brechtről, a dupla terhelésről, önálló szócikk továbbá a „Dummheit in der Music" (butaság a zenében) is.

Az 1990-es évtized során Moishe Postone ambiciózus kísérletet tett a politikai gazdaságtan marxi kritikájának exegetikus „rekonstrukciójára" a Time, Labor and Social Domination (Idő, munka és társadalmi uralom, 1993) című könyvében; egy másik amerikai, Bertell Ollman pedig bátran és pedagogikus éllel vette védelmébe a dialektikus gondolkodást a Dialectical Investigations (Dialektikus vizsgálódások, 1993) című művében.¹²⁶ Postone olvasata az érték és az áru fogalmát egy szinttel tovább viszi, távolodva a társadalmi-gazdasági analízistől, és közelítve a társadalmi uralom koncepciójához – a Max Weber-féle racionalizáció „vasketrecé"-re emlékeztető módon -, amely „az embereket személytelen és fokozódóan racionalizált strukturális kényszerítő erőknek és korlátoknak veti alá, amelyeket nem lehet adekvát módon az osztályuralom terminusaiban megragadni […] Ennek az uralomnak nincs meghatározott csomópontja."¹²⁷ A marxizmus iránti kitartó érdeklődés kereskedelmi bizonyítékaként megemlíthetjük a Routledge Kiadó sokkötetes „Visszatekintés"-ét Marxra és művére a 90-es évekből, amelynek a leginkább idevágó része a Marx társadalmi és politikai gondolatairól szóló, Bob Jessop által szerkesztett nyolc kötet.¹²⁸ Sok más példája is van a marxizmus kitartó túlélésének, de ezek megint csak sokkal szélesebb diszciplináris mezőt fognak át, mint a társadalomelmélet. De van ezek közül kettő, amelyet érdemes az itteni, elkerülhetetlenül részleges és korlátozott válogatáshoz hozzátenni. Az 1968-as francia événements (események) kevés politikai túlélőjének egyike, Daniel Bensaïd vezető trockista káder és a jól megírt Marx for Our Times (Marx korunk számára) szerzője. A Csatorna másik oldalán valószínűleg Alex Callinocos a legtermékenyebb jelenkori marxista író, széles körű filozófiai, társadalmi és politikai bibliográfiával.¹²⁹

Az 1960-as évek generációjához tartozó szociológusok egy nemrég megjelent, némileg esetlegesen összeállított önéletrajz-gyűjteményében különösen ketten, Michael Burawoy és Erik Olin Wright tartják magasra a marxizmus zászlaját.¹³⁰ Burawoy, a munkafolyamat éles szemű, elméleti beállítottságú etnográfusa, és Wright, az osztálystruktúrák nem kevésbé elméleti beállítottságú kutatója, egyúttal közös projektjükről, a „szociológiai marxizmus" megalkotásának tervéről is hírt adtak.¹³¹ Hogy a gyakorlatban milyen messzire jutnak el, majd kiderül, de a terv önmagában véve a kitartó marxizmus legambiciózusabb, nagy potenciállal rendelkező tudományos vállalkozása. Habár a terv, szándékát tekintve („megalkotás") innovatív, de a marxista politikai célrendszer felvállalása, illetve a terv magját alkotó – habár az értékelmélettől megfosztott – analitika a „kitartó" jelző használatát esetükben jobban indokolja, mint a „neo-" előtagét. Burawoy és Wright szociológiai marxizmusa magában foglalja „a kapitalizmussal mint társadalmi rendszerrel való szembeszegülés"-hez kapcsolódó nyíltan normatív, valamint tudományos elkötelezettséget. E marxizmus szociológiai magja az osztálynak mint kizsákmányolásnak a fogalma, és kutatási iránya „az ellentmondásos osztályviszonyok ellentmondásos újratermelésének" elméletéből következik – lényegében a kapitalizmusnak, valamint politikai és ideológiai intézményeinek marxista elemzése, habár az eredeti történeti-filozófiai csomagolást lehántják róla. Lényeges feltevésük, hogy a kapitalista dialektika továbbra is működik, habár valamivel kozmetikázottabb formában. „Először is, a tőkés fejlődés dinamikája változásokat generál a technológiában, a munkafolyamatban, az osztályszerkezetben, a piacokban, valamint a tőkés viszonyok egyéb aspektusaiban, és ezek a változások folyamatosan új problémákat teremtenek a társadalmi újratermelésben… Másodszor, az osztályszereplők úgy alakítják stratégiáikat, hogy előnyt kovácsolhassanak a létező intézményi elrendezés gyengeségeiből. Idővel ezek az adaptív stratégiák egyre inkább erodálják a társadalmi újratermelés intézményeinek képességét az osztályküzdelmek hatékony szabályozására és féken tartására."¹³²

Az újratermelés különösen problematikus és konfliktusos az osztályviszonyok vonatkozásában: „A társadalmi viszonyoknak, amelyeken belül antagonisztikus érdekek képződnek, inherens tendenciájuk lesz a konfliktusgerjesztés, és ennek kárvallottjai igyekeznek majd megváltoztatni a kérdéses társadalmi viszonyokat."¹³³ Ahelyett, hogy demonstrálnák a célkitűzésükben rejlő erőt, a szerzők visszakanyarodnak kedvenc utópiáik egyikéhez, az „univerzális alapjövedelem"-hez. Azonban ez sem vonhatja el a figyelmet attól az óriási értéktől, amit a marxizmusnak mint jelenkori tudománynak az általuk véghezvitt tömör, konkrét és zsargonmentes újrafogalmazása jelent. Habár tisztában vannak egy XIX. századi „izmus" velejáró következményeivel, Burawoy és Wright nem válnak meg tőle, és ezzel jelzik hovatartozásukat és a tradíció folytatását.¹³⁴

IV. Előretekintés

A fenti áttekintésből mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a klasszikus marxizmus – politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló – háromszögének széttörése egyenetlen következményekkel járt. Az észak-atlanti régióban (és egy-két helyi indo-latin-amerikai kivételt leszámítva jórészt a világ többi részében is) a marxista politika vagy eltűnt, vagy pedig teljesen marginalizálódott; a legjobb esetben, ahogy egy keralai, tripurai vagy nyugat-bengáli szimpatizáns fogalmazná, ideiglenesen felhagytak vele. A csupán három évtizeddel korábbi, vörösen ragyogó szocialista horizont már eltűnt.¹³⁵

Ennek ellenére a baloldali intellektuális kreativitás nem halt el. Talán legnagyobb pillanatai már elmúltak: nemcsak Marx és Engels, hanem a II. Internacionálé is Kautskytól Leninig, a nyugati marxizmus Lukácstól Gramsciig; valamint a keleti és déli marxizmus Maótól Mariáteguiig; sőt a sokkal frissebb Althusser, Bourdieu és különféle nemzeti megfelelőik nagy pillanatai is már múlté. Azonban az intellektuális baloldal ma jóval termékenyebb, mint mondjuk, ötven vagy negyven évvel ezelőtt. Az 1960-as évek generációja, különösen azok, akik 1968 romantikus pillanata előtt radikalizálódtak, nem hódoltak be. A diskurzusban végbement, fentebb jelzett tematikai váltások értéke vitatható; de nem úgy tűnik, hogy könnyű célpontjai lennének a támadásoknak. Az álláspontok jelenlegi repertoárja aligha tesz mindenkit elégedetté, de mégis gyülekezési pontokat kínál jóformán minden baloldali számára.

Mindamellett a generációkat formáló tapasztalatok hatásai tartósak, és a jelen cikk írójának kritikai távolságtartása természetesen nem áll minden gyanú felett. Nézetei az 1960-as évek nemzedéke egy tagjának nézetei, aki saját kortársairól, saját elvtársairól vagy egykori elvtársairól ír. Mik a jövő kilátásai?

A kapitalizmus továbbra is kitermeli – és a jövőben is ki fogja termelni – a felháborodás érzését. Ebben az értelemben megmarad a folyamatosság a XIX., XX. és XXI. század között a kritika és az ellenállás vonatkozásában egyaránt. Az eljövendő filozófusok majdnem biztosan publikálnak majd új Marx-olvasatokat. A XXI. századi antikapitalista ellenállók és kritikusok aligha felejtik el az elmúlt kétszáz év szocialista és kommunista horizontjait. De hogy ők maguk ugyanolyan színben látják-e majd a kapitalizmustól eltérő jövő hajnalát, az bizonytalan, talán éppenséggel valószínűtlen. Bizonyos, hogy antikapitalista társadalomtudósok új generációi fognak feltűnni, sokan fognak Marxot olvasni, de kétséges, hogy látják-e majd értelmét annak, hogy marxistának nevezzék magukat. A klasszikus marxista háromszög széttört, és felettébb valószínűtlen, hogy valaha helyreállítják.

Az 1960-as évek baloldalának a kitartása áthidal egy fontos történelmi cezúrát. Ez a generáció tanúja volt, ahogyan a fejlett országok munkásosztálya elérte ereje csúcspontját, majd pedig átélte a hanyatlás kezdetét. Látta a forradalom képét 1968-ban, valamint az 1789-ben és 1917-ben megnyílott forradalmi perspektíva bezárulását, majd összeomlását 1989-91-ben; a köztes időszakban megtapasztalta a nemek közti viszonynak a késő XX. században végbement valóságos forradalmát. E generáció átélte és bírálta az észak-atlanti kapitalizmus csúcspontját, majd pedig látta Kelet- és Dél-Ázsiának a világ színpadára való visszatérését.

A rendelkezésre álló hely és idő, valamint nyelvi akadályok miatt – esetleges és gyakorlati okokból – ez az áttekintés az észak-atlanti-észak-amerikai területre korlátozódott. Most még ez a leggyilkosabb bombázók és rakéták indítóbázisa, de többé már nem ez az a fő front, ahol a XXI. századi kapitalizmus sorsa eldől majd. Ezért oly rendkívül fontos a globális elméletalkotás, és még inkább a globális empirikus vizsgálatok lefolytatása. A jelenlegi szituációban egyfajta dacos alázat látszik a legmegfelelőbb intellektuális hozzáállásnak. Dac a tőke és a birodalom erőivel szemben, bármilyen hatalmasak legyenek is. Alázat az eljövendő új világgal és mindazzal szemben, amit tanulás és felejtés terén megkövetel majd tőlünk.

(Fordította: Bózsó Péter és Matheika Zoltán)

A cikk a New Left Review 43., 2007. januári-februári számában jelent meg először.

Jegyzetek

1 Eredetileg arra kértek fel, hogy az európai társadalomtudomány különféle irányzatainak egyik gyűjteménye számára írjak cikket a posztmarxista baloldalra fókuszálva; a jelen munka ennek továbbfejlesztése a New Left Review számára. Minden áttekintés, amely ilyen széles területet akar átfogni, ki van téve a kihagyások és elnézések veszélyének, valamint annak, hogy a szerző politikai, személyes vagy korosztályos hajlamai befolyásolják. A cikk egy rövidebb és Európa-centrikus változata már megjelent a Gerard Delanty által szerkesztett Handbook of European Social Theory című könyvben (London, 2006).

2 Lásd Perry Anderson: Considerations on Western Marxism. London, 1976.

3 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 109.

4 Lásd Perry Anderson párját ritkító kritikus ásatásait a The Origins of Postmodernity című könyvében (London, 1998).

5 Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In: Jean-François Lyotard – Jürgen Habermas – Richard Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég-Gond, 1993.

6 Zygmunt Bauman – Keith Tester: Conversations with Zygmunt Bauman. Cambridge, 2001, 71.

7 Jeffrey Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210, March-April 1995, 82.

8 Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. Budapest, Jószöveg Műhely, 1998.

9 Ernest Mandel könyve angolul 1975-ben, németül, a Suhrkampnál, 1972-ben jelent meg. A szerző előszava szerint későkapitalizmus-elméletének fő elemei 1963 és 67 között keletkeztek.

10 Lásd még Linda Hutcheon: The Politics of Postmodernism. London – New York, 2002 [1989]; Pauline Marie Rosenau: Post-Modernism and the Social Sciences. Princeton, 1991.

11 Jameson maga élcelődve utasítja vissza e doktrína szellemi vonzerejét: „Senki sem tud meggyőzni arról, hogy manapság vagy a mai korban van valami varázslatos Milton Friedman, Hayek vagy Popper gondolataiban." Lásd Jameson: A Singular Modernity. London, 2002, 2-3.

12 Anderson: Origins of Postmodernity, 88.

13 Jameson: Singular Modernity, 1. De az aszkétizmus, a fallocentrizmus és az önkény tényleg jobban jellemzi a modern, mint a premodern kultúrákat és társadalmakat, és ott tényleg általánosabb?

14 Lásd Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz, 2003, 369.; Jürgen Habermas: Der philosophische Diskurs der Moderne. Frankfurt, 1985, 14-15.

15 Jameson: Singular Modernity, 215.

16 A társadalmi modernitást nem szabad a „modernizáció" háború utáni elméletével sem azonosítanunk, ahogy Jeffrey Alexander javasolta a New Left Review-ban néhány évvel ezelőtt. A modernizáció a történelmi fejlődés sajátos társadalmi-kulturális elmélete, amit Wallerstein és mások nem az „antimodernitás" nézőpontjából támadtak, hanem módszertani nacionalizmusa és rózsás-idealista evolucionizmusa miatt, amely eltekintett a kapitalizmustól, a kizsákmányolástól, a gyarmatosítástól és az „alulfejlettség fejlődésétől". Lásd Alexander: Modern, Anti, Post, Neo. New Left Review, 1/210.

17 Lásd Marshall Berman: All That Is Solid Melts Into Air. London, 1983.

18 Lásd Göran Therborn: Critical Theory and the Legacy of Twentieth-Century Marxism. In: Bryan Turner (szerk.): The Blackwell Companion to Social Theory. Oxford, 1996.

19 Lásd Göran Therborn: Entangled Modernities. European Journal of Social Theory, vol. 6, no. 3, 2003.

20 John Micklethwait – Adrian Wooldridge: The Right Nation. London, 2004, 346. sk.

21 Lásd például Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. Tizenkét előadás. Budapest, Helikon, 1998; Alex Callinicos: Against Postmodernism. Cambridge, 1989; Ulrich Beck – Anthony Giddens – Scott Lash: Reflexive Modernization. Cambridge, 1994; Terry Eagleton: The Illusions of Postmodernism. Oxford, 1996.

22 Ulrich Beck: A kockázattársadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003. 21. (A magyar fordítás az angol fordításhoz képest kihagy egy bekezdést épp a 29. és 30. oldal között, amely a hivatkozott definíciót tartalmazza. – A ford.)

23 Hutcheon: Politics of Postmodernism, 166.

24 Jameson: Singular Modernity, 1.

25 Zygmunt Bauman: Liquid Modernity. Cambridge, 2000.

26 Lásd Pierre Bourdieu: Réponses. Paris, 1992. 86, 136. sk.

27 A Socialist Register évkönyve ezen a területen központi jelentőségű; többek között Aijaz Ahmad, Noam Chomsky, Sam Gindin, Peter Gowan, David Harvey, Colin Leys, Leo Panitch, John Saul, Bob Sutcliffe és Ellen Wood írásait közölte.

28 Régis Debray: Le feu sacré. Paris, 2003, 7.

29 Régis Debray: God: An Itinerary. London – New York, 2004, 6.

30 Régis Debray: Critique of Political Reason. London, 1983, 7. sk.

31 Gal 3,28, idézi Alain Badiou: Saint Paul: The Foundation of Universalism. Stanford, 2003, 9.

32 Slavoj Žižek – Glyn Daly: Conversations with Žižek. Cambridge, 2004, 161.

33 Michael Hardt – Antonio Negri: Empire. Cambridge, MA, 2000, 413.

34 Jürgen Habermas: Religion and Rationality. Cambridge, MA, 2002, 24.

35 Habermas: i. m. 160.

36 Uo. 162.

37 Haug személyes közlése.

38 Hardt-Negri: i. m. 207.

39 George Yancy (szerk.): Cornel West: A Critical Reader. Oxford, 2001, 347.

40 Jameson: Archaeologies of the Future. London, 2006, xii.

41 Jameson: i. m. 232.

42 Joshua Cohen – Joel Rogers (szerk.): Associations and Democracy. London, 1995; John Roemer (szerk.): Equal Shares: Making market socialism work. London, 1996; Samuel Bowles – Herbert Gintis (szerk.): Recasting Egalitarianism: New Rules of Accountability and Equity in Markets, States and Communities. London, 1998; Archon Fung – Erik Olin Wright (szerk.): Deepening Democracy: Institutional innovations in empowered participatory governance. London, 2003; Bruce Ackerman – Anne Alstott – Philippe Van Parijs (szerk.): Redesigning Distribution. London, 2006; Erik Olin Wright: Compass Points. New Left Review, 41, 2006. szeptember-október.

43 John Roemer: A Future for Socialism. In: Roemer (szerk.): Equal Shares, 37.

44 Barbara Bergmann: A Swedish-Style Welfare State or Basic Income? Which should have priority? In: Ackerman et al.: Redesigning Distribution, 141.

45 Lásd Fung-Wright (szerk.): Deepening Democracy.

46 David Harvey: Spaces of Hope. Edinburgh, 2000, 193-194.

47 Az utópiák iránti észak-amerikai vonzódás kapcsán még meg kell említenünk a Socialist Register 2000. évi évkönyvét („Necessary and Unnecessary Utopias"), amely erre összpontosít, továbbá a keleti és nyugati utópiák XX. századi történetét és letűnését feltáró elragadó munkát: Susan Buck-Morss: Dreamworld and Catastrophe. London, 2000.

48 Immanuel Wallerstein: Utopistics. New York, 1998, 35, 1-2. Egy közös kutatás már ugyanezekkel a szavakkal írta le az időszak fő jellemzőit. Lásd: The Age of Transition: Trajectory of the World-System 1945-2025. Terence Hopkins és Immanuel Wallerstein vezetésével, Atlantic Heights, NJ, 1996.

49 Giovanni Arrighi: The Long Twentieth Century. London, 1994, 355-356.

50 Wallerstein: The Decline of American Power: the US in a Chaotic World. London, 2003. 59, 228.

51 Rosa Luxemburg: The Accumulation of Capital. London, 1963 [1913], 446.

52 Lásd Arrighi vitáját Robert Brennerrel és David Harvey-vel: „Tracking Global Turbulence". New Left Review, 20, 2003. március-április; Hegemony Unravelling, 1. New Left Review, 32, 2005. március-április; Hegemony Unravelling, 2. New Left Review, 33, 2005. május-június.

53 Lásd például Wallerstein: Entering Global Anarchy. New Left Review, 22, 2003. július-augusztus; The Curve of American Power. New Left Review, 40, 2006. július-augusztus.

54 Andre Gunder Frank: ReOrient. Berkeley, 1998, 352.

55 Lásd Laclau: Structure, History, and the Political; Žižek: Class Struggle or Postmodernism? Yes Please. In: Judith Butler – Ernesto Laclau – Slavoj Žižek (szerk.): Contingency, Hegemony, Universality. London, 2000.

56 Etienne Balibar: La crainte des masses. Paris, 1997, 242. Kiemelés az eredetiben.

57 Bár lásd pl. Kees van der Pijl munkáját: North Atlantic class relations, Transnational Classes and International Relations. London, 1998; Leslie Sklair: The Transnational Capitalist Class. Oxford, 2001; és Beverly Silver munkáját a munkásosztályról: Forces of Labor. Cambridge, 2003.

58 Balibar-Wallerstein: Race, nation, classe. Paris, 1988.

59 Balibar: La crainte des masses, 221-250.; Politics and the Other Scene. London, 2002; We, the People of Europe? Princeton, NJ, 2004.

60 Stacy Gillies – Gillian Howie – Rebecca Munford: Third Wave Feminism. Basingstoke, 2004.

61 Erik Olin Wright (szerk.): Approaches to Class Analysis. Cambridge, 2005.

62 Claus Offe: Modernity and the State. Cambridge, 1996.

63 Ulrich Beck: Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter. Frankfurt, 2002. 2. fejezet.

64 John Keane: Democracy and Civil Society. London, 1988.

65 Habermas: The Theory of Communicative Action. 2 kötet, Boston, MA 1984-87. Az érveléstől való érdekes tartózkodással Laclau és Mouffe elutasítják Habermas elméletét a racionális érvelés nem kizáró nyilvánosságáról mint „fogalmi lehetetlenséget". A fogalmak önkénye? Lásd A tyranny of concepts? In: Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy. 2. kiad. London, 2000, xvii.

66 Jacques Ranciere: Aux bords du politique. Paris, 1990; Balibar: Masses, Classes, Ideas. New York – London, 1994; Badiou: Politics and Philosophy: An Interview with Alain Badiou. In: Ethics. London, 2001 (Függelék).

67 Balibar: La crainte des masses, 1. fejezet.

68 Žižek (szerk.): Revolution at the Gates. London, 2002.

69 Laclau: Structure, History and the Political. In: Contingency, Hegemony, Universality, 206.; Žižek: Holding the Place, uo. 321.

70 Žižek: The Ticklish Subject. London, 1999, 236.; Conversations with Žižek, 50-51.

71 Michael Mann: The Sources of Social Power. II. kötet. Cambridge, 1993; Charles Tilly: Coercion, Capital and European States, ad 990-1990. Oxford, 1990.

72 Ann Oakley: Sex, Gender and Society. London, 1972.

73 Judith Butler: Gender Trouble. New York, 1990, 7.

74 Kelly Oliver: French Feminism Reader. Oxford – New York, 2000; Dani Cavallaro: French Feminist Theory: an introduction. London – New York, 2003.

75 Ann Oakley: A Brief History of Gender. In: Ann Oakley – Juliet Mitchell (szerk.): Who's Afraid of Feminism? London, 1997, 29-55.

76 Lásd Oakley-Mitchell (szerk.): i. m. A biológiai nem, a társadalmi nem és a reproduktív kapcsolatok utóbbi száz évének globális materialista áttekintéséért lásd Göran Therborn: Between Sex and Power. Family in the World, 1900-2000. London, 2004.

77 Hildur Ve és Karin Waerness szóbeli közlései.

78 Toril Moi: Sex, Gender and Body. Oxford, 2005.

79 Balibar: Masses, Classes, Ideas. 7. fejezet: „Politics and the Other Scene".

80 Harrison White: Identity and Control. Princeton, 1992; James Rule: Theory and Progress in Social Science. Cambridge, 1997, 5. fejezet.

81 Mann: Sources of Social Power. Cambridge, 1986-. Idáig 2 kötet.

82 Manuel Castells: Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. Budapest, Gondolat: Infonia, 2005.

83 Például Elmar Altvater: Der Preis des Wohlstands oder Umweltplünderung und neue Welt(un)ordnung. Münster, 1992.

84 Immanuel Wallerstein: The Rise and Future Demise of World-Systems Analysis. Review, XXI. évf., 1. sz., 1998.

85 Lásd T. H. Aston – C. H. E. Philpin (szerk.): The Brenner Debate. Cambridge, 1985; Robert Brenner: The Economics of Global Turbulence. London, 2006.

86 Andrew Glyn: Capitalism Unleashed. Oxford, 2006.

87 Pierre Bourdieu: Les structures sociales de l'économie. Paris, 2000.

88 Robin Blackburn: Banking on Death. London, 2002; Age Shock: How Finance is Failing Us. London, 2006.

89 Michel Aglietta – Antoine Rebérioux: Corporate Governance Adrift. Cheltenham, 2005; Robert Boyer – Yves Saillard (szerk.): Théorie de la régulation. Paris, 1995; J. Rogers Hollingsworth – Robert Boyer (szerk.): Contemporary Capitalism: The Embeddedness of Institutions. Cambridge, 1997.

90 Geoffrey Hodgson: After Marx and Sraffa. Basingstoke, 1991; Geoffrey Hodgson – Makoto Itoh – Nobuharu Yokokawa: Capitalism in Evolution. Cheltenham, 2001.

91 Noam Chomsky: Deterring Democracy. New York, 1991; Mike Davis: Planet of Slums. London, 2006.

92 Keane: Democracy and Civil Society, 26.

93 John Keane: Introduction to the New Edition. In: Democracy and Civil Society. London, 1998.

94 Anthony Giddens: Beyond Left and Right. Cambridge, 1994, 73. sk.

95 A posztszocializmusnak generációs dimenziója is volt. 1994-ben meghalt a kiemelkedő marxista politikatudós, a The State in Capitalist Society (1969) szerzője, Ralf Miliband. Az egyáltalán nem bűnbánó Socialism for a Sceptical Age (1994) poszthumusz jelent meg. Ugyanebben az évben fia, David, akit épp akkor neveztek ki fontos pozícióba a Downing Streetre és Blair kormányába, egy gyűjteményes kötetet szerkesztett (Reinventing the Left), amelyen Giddens felvázolt egy posztszocialista menetrendet.

96 Giddens: A harmadik út. Budapest, Agóra Marketing, 1999; The Third Way and Its Critics. Cambridge, 2000.

97 Ulrich Beck: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Századvég, 2003; Macht und Gegenmacht im globalen Zeitalter, 407.

98 Walter Korpi: The Democratic Class Struggle. London, 1983; Walter Korpi – Joakim Palme: The Paradox of Redistribution and Strategies of Equality. American Sociological Review, 63. évf., 5. sz., 1998.

99 Alain Touraine: Beyond Neoliberalism. Oxford, 2001.

100 Pierre Bourdieu et al.: La misere du monde. Paris, 1993 [The Weight of the World. Stanford, 1999]; Contre-feux. Paris, 1998 [Firing Back: Against the Tyranny of the Market. London, 2003].

101 Roberto Mangabeira Unger: What Should the Left Propose? London, 2005. 166, 24-31.

102 Lásd a Verso Kiadó sorozatát: Reinventing Social Emancipation: Towards New Manifestos. London, 2006; és kiadás alatt.

103 Richard Sennett: Respect in a World of Inequality. New York, 2003; The Culture of the New Capitalism. New Haven, CT, 2006; Charles Tilly: Durable Inequality. Berkeley, 1998; Doug McAdam – Sidney Tarrow – Charles Tilly: Dynamics of Contention. Cambridge, 2001.

104 Michael Burawoy – Erik Olin Wright: Sociological Marxism. In: Jonathan Turner (szerk.): Handbook of Sociological Theory. New York, 2002, 484.

105 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995. 102. Lásd még a vitát Derrida könyvéről in: Michael Sprinker (szerk.): Ghostly Demarcations. London, 1999.

106 Terrell Carver: The Postmodern Marx. Manchester, 1998, 2.

107 Laclau-Mouffe: Hegemony and Socialist Strategy, ix.

108 Philosophy in a Time of Terror: Dialogues with Jürgen Habermas and Jacques Derrida. Giovanna Borradori interjúja, Chicago-London, 2003.

109 Habermas: Theory of Communicative Action; Philosophische Diskurs der Moderne.

110 Offe: Modernity and the State.

111 Axel Honneth: Elismerés és megvetés. Pécs, Jelenkor, 1997; The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflict. Cambridge, MA, 1995.

112 Nancy Fraser – Axel Honneth: Redistribution or Recognition? London, 2003, 127.

113 Göran Therborn: Understanding and Explaining Inequality. In: Therborn (szerk.): Inequalities of the World. London, 2006, 186. skk.

114 Régis Debray: Media Manifestos. London, 1996; Transmitting Culture. New York, 2000.

115 Zygmunt Bauman: Intimations of Postmodernity. London, 1992; Liquid Modernity.

116 Lásd sorban a következőket: Did Somebody Say Totalitarianism? London, 2002, 4.; Ticklish Subject; Revolution at the Gates.

117 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 413.; Multitude. Cambridge, MA, 2004, xi, 358.

118 Žižek: The Parallax View. Cambridge, MA, 2006, 253. skk., 326. skk., 292-293.

119 Žižek-Daly: Conversations with Žižek, 32.

120 Sorban: Hardt-Negri: Empire, 43, 336.; Multitude, 348-50, 358.

121 Hardt-Negri: Multitude, 350.

122 Castells: Information Age. 3. kötet. End of Millennium. Maiden, MA – Oxford, 1998. 346.

123 Beverly Silver: Forces of Labor, 177.

124 Hardt-Negri: Empire, 65.

125 A Das Argument, a negyedévente megjelenő folyóirat, amit a filozófus-feminista pár Wolfgang és Frigga Haug szerkeszt, az európai marxisták fontos fóruma marad. Ugyanígy a Prokla (a „Problems of Class Struggle" rövidítése), amelyet a veterán közgazdász, Elmar Altvater igazgat. Itt nincs elég hely az összes baloldali folyóirat számbavételére, de meg kell említenünk a Socialist Registert, amit már fentebb említettünk, valamint a Capital and Classt. Egy teljesebb képért (amiben a New Left Review-t is meg kell említeni) lásd ennek az írásnak a korábbi változatát, melyre az 1. lábjegyzetben hivatkoztam. Másrészt, bár a Les Temps Modernes túlélte Sartre és de Beauvoir halálát, már egyáltalán nem jelentős baloldali kiadvány többé. A közvetlen politikai irányultságú folyóiratok sérülékenyebbek voltak: Angliában a valaha életteli Marxism Today felszámolódott a Szovjetunió kimúlásával. Olaszországban a La rivista del manifesto feladta 2004-ben. Új folyóiratokat is indítottak jelentős támogatással: a Brill, a leideni egyetemi kiadó útjára indította a Historical Materialismet, a Routledge az Amerikában szerkesztett Rethinking Marxismet.

126 Ollman folytatta dialektikus tanításait az új évezredben is, most a dialektikus vizsgálódások egész táncrendjével kiegészítve: Dance of the Dialectic. Urbana, IL, 2003, 169.

127 Postone összefoglalja saját könyvét: Critique and Historical Transformation. Historical Materialism, 12. évf., 3. sz., 2004, 59.

128 Bob Jessop – Charlie Malcolm-Brown (szerk.): Karl Marx's Social and Political Thought. 4 kötet, London – New York, 1990; második sorozat, Bob Jessop – Russell Wheatley (szerk.): London – New York, 1999.

129 Csak ízelítőül lásd pl.: Alex Callinicos: Against Postmodernism; An Anti-Capitalist Manifesto. Cambridge, 2003; The Resources of Critique. Cambridge, 2006.

130 Alan Sica – Stephen Turner (szerk.): The Disobedient Generation. Chicago, 2005.

131 Burawoy-Wright: Sociological Marxism, 459-486.

132 Uo. 473.

133 Uo. 474.

134 Uo. 460.

135 Amennyiben máig túléltek, a legtöbb európai kommunista párt és örököseik kevés érdeklődést mutatnak az intellektuális marxizmus iránt. A legtöbb kelet-európai ex-KP a skandináv szociáldemokráciánál jóval jobbra helyezi el magát. Az újító és önkritikus keletnémet PDS és ennek Rosa Luxemburg Alapítványa valóban megtartott némi elkötelezettséget a marxizmus iránt, és így tesz a még megmaradt két „ortodox" párt is, a görög és a portugál.

Fordítói jegyzetek

* A XIX. század végétől az első világháborúig tartó történelmi korszak Európában.

* Barracuda: csoportosan támadó ragadozó hal.

* A Dolgozók Haladó Pártja. Az 1926-ban alakult, majd 1931-ben betiltott ciprusi kommunista pártot 1941-ben ezen a néven alakították újra.

* Therborn „Latin-Amerika" helyett az „Indo-Latin-Amerika" kifejezést használja, az erős indián gyökerekre utalva.

* A fogalmat Anthony Giddens használja 1984-es The Constitution of Society (A társadalom megalkotása) című könyvében.

* Latinul: De revolutionibus orbium coelestium; magyarul: Az égitestek körforgásáról.

* Fennsík (spanyol).

* A De Civitate Dei latin nyelven íródott.

* A Világ Ipari Munkásai (IWW) nevű, 1905-ben alapított chicagói szakszervezet tagjai.

* Utalás „A fakultások vitája" című Kant-műre.

* A vágy elérhetetlen tárgya.

* A rue d'Ulm ad otthont az École Normale Supérieure nevű híres felsőoktatási intézménynek, amelyben annak idején Louis Althusser is tanított, és amely a 60-as években a francia maoizmusnak is fontos bástyája volt.

* A hosszú távú tendenciákra koncentráló megközelítés, melyet a francia Annales történésziskola javasolt.

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

Magyarországon a civil szféra betagozódása a politikai társadalomba végbement; a szervezetek, amelyek mozgalmi célokkal jöttek létre a baloldalon, elenyésznek, s a jobboldali szervezetek mutatnak föl mozgalmi jellegzetességeket. A civil társadalom rendszerkritikai erői, amelyek elvileg még fenntartják a társadalmi ellenhatalom távlatos célkitűzését, nem kerülhetik el erőik egyesítését.

Jelen írás célja¹ , hogy ösztönözze mindazoknak a szervezeteknek, irányzatoknak a tudatos és szervezett összefogását, akik fenntartás nélkül vállalják rendszerkritikai mivoltukat abban a sokszínű, de antikapitalista összefüggésrendszerben, amely az elmúlt 18 évben Magyarországon talán a legtudatosabban az Eszmélet folyóirat hasábjain fogalmazódott meg. Nem szívesen ír az ember még oly önkritikai hangnemben sem a civil társadalom szervezeteinek mai fejleményeiről, mert azokban oly sok odaadó, ellenszolgáltatás nélkül dolgozó ember vesz részt, hogy bizonyos empátia nélkül nem lehet e témakörhöz nyúlni. Ám a megújulás, az új feltételek figyelembevétele állandó (ön)kritikai felülvizsgálatra késztet. Az Eszmélet folyóirat hasábjain publikált elemzések tükrében is régebb óta világos, hogy az antikapitalista ellenállás utóbbi két évtizedének története során két világos irányzat artikulálódott: provizórikusan nevezzük a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus irányzatainak. E két fejlemény között van-e életképes harmadik? A válaszhoz ismernünk kell e két irányzatos fejleményt, hogy elkerüljük annak útvesztőit a jövőre nézve. Az alapprobléma persze a régi: hogyan lehet úgy szervezkedni, hogy ne kerüljünk a rendszer, az állam vagy a magántőke járszalagjára, és ugyanakkor mégis kihasználjuk a polgári demokrácia adta lehetőségeket.

Ha Franciaországgal vagy Olaszországgal vetjük össze Magyarországot, de akár Oroszországot is, különösen szembeszökő, hogy nálunk, Kelet-Európában mennyire jelentéktelen és erőtlen a tőke önkényuralmával szemben fellépő tiltakozási mozgalom. Az egyenlőtlen fejlődés sajátos megnyilatkozása, hogy Latin-Amerikába tevődött át az antikapitalista társadalmi mozgalmak epicentruma, noha ott sem fenyegeti közvetlen veszély a tőkés uralmi formák létezését. Ezzel szemben Nyugat-Európában is a munkásmozgalom apályáról beszélünk sok év óta, hiszen a hagyományos munkásmozgalom szétesése helyébe igazi munkás tömegmozgalom nem lépett, a szakszervezetek taglétszámának radikális visszaesése is általános európai jelenség.

A rendszerváltás nyomán kisarjadt ún. civil mozgalmak Magyarországon (és Kelet-Európában) egyre határozottabban mutatják ama sajátosságokat, amelyek kétségessé teszik a rendszerkritikai baloldaliaknak a "civil mozgalmakhoz" mint az antikapitalista ellenállás új bázisához fűzött reményeit. Jól emlékezünk még eredeti elképzeléseinkre, amelyeket megfogalmaztunk Budapesten és Bécsben, Moszkvában és Párizsban, Prágában és Ljubljanában: a sztálinista restauráció és a kapitalista restauráció között olyan alternatíva nyitható, amely a társadalmi önszerveződés, magyarán "a civil társadalom" mint társadalmi ellenhatalom tertium daturként (harmadik lehetőségként) felemelkedik. Ennek a fejlődésnek voltak szerte a régióban csírái, emlékezzünk például Lengyelországban és Magyarországon vagy a Szovjetunióban, illetve Oroszországban az öntevékeny munkástanácsokra, munkásbizottságokra, amelyek az állami tulajdon magánkisajátításával szemben annak társadalmasítását szorgalmazták. Az ilyen valóban radikális, antikapitalista "civil" kísérletek elenyésztek a neoliberális világrend és a hazai tőkés restauráció szorításában. A rendszerváltás, az államszocializmus bukása maga alá temette ezeket a civil kezdeményezéseket; világossá vált, hogy a civil társadalom szervezetei mint az antikapitalista ellenhatalom intézményei nem maradhatnak fenn. Azóta már egy generáció nőtt föl, amely megtapasztalhatta a neoliberális világrend tíz- és tízmilliók egzisztenciáját, munkahelyeket, nemes kulturális hagyományokat, a társadalmi önvédelem intézményeit elsöprő viharát. Ezt a példátlan hanyatlást az uralmi elitek a rájuk jellemző cinikus módon mindenütt folyamatosan a (polgári) parlamenti demokrácia árának, alapjában egyfajta sikertörténetnek mutatták be. Ezek az új rezsimek a baloldali alternatíva előtt mindenütt elzárták a kapukat, jobbra kinyitottak, megjelentek – legálisan – nyíltan rasszista, szélsőjobboldali civil szervezetek² is, még ha komolyabb tömegmozgalommá nem is szerveződtek.

Ennek az állapotnak a következménye, hogy napjainkban a neoliberalizmus-neokonzervativizmus nyilvánvaló válsága – még a kapitalizmus "szocialista-szociáldemokrata" menedzselése esetén is – nem balról, hanem jobboldalról-szélsőjobboldalról fenyegeti a rendszer működését. A munkásmozgalom apálya tartósabb, mint ahogyan azt 1989-ben bárki feltételezte, noha az összeomlás okai, a globális világtrendek jellemzői már akkor csaknem ugyanolyan világosak voltak, mint napjainkban.³ Ám mindaz, ami hatásosnak látszó baloldali politikaként felemelkedett a világban, nem igazán segítette az antikapitalista mozgalom elmélyülését Európában, de Seattle-hez képest ugyancsak sokat veszített erejéből a 90-es években felemelkedő globalizációkritikai szociális (társadalmi) világmozgalom is.

Miközben 1989 óta elméletileg letisztult a kapitalista világrendszer működésének leírása, a gyakorlatban, a politikában a baloldal újfajta neopopulista formában jelentkezik, összeadva magát, régiónként eltérő módon, hol liberális, hol nacionalista, hol vallásos mozgalmakkal. A baloldal perspektíváinak homályosságát jelzi az a tény is, hogy a tőkerendszer és a rendszerváltást követő új politikai rezsimek Kelet-Európában is saját képmásukra formálták a "civil társadalmat". Ezekre a kiábrándító fejleményekre a rendszerkritikai baloldal, amely ma szerte a mi régiónkban kis értelmiségi csoportocskákat jelent, nyilvánvalóan nem találták meg a maguk gyakorlati válaszait, noha elméleti síkon, a dolgok megértése terén történt előrelépés.⁴

1. A két irányzat: a nemzeti romantika és romantikus kommunizmus. Viszonyuk a politikához

A Kelet-Európában létrejövő "civil társadalom" (országonként több tízezer szervezet "zavaros" együttese) tehát nemcsak hogy a rendszer integráns részeként jött létre, hanem két alapvető, a rendszert kritikailag értelmező szervezetei – egymással nehezen kibékíthető – irányzatokat produkáltak az elmúlt csaknem két évtizedben. Az egyik irányzat romantikusan ragaszkodik ahhoz az előítélethez, hogy a "nemzeti tőke" kedvezőbb a munkavállalók számára, mint a multinacionális tőke (a nemzet mint illuzórikus közösség létezését összekeverik a nemzettel mint gazdasági közösséggel, amely már a múlté), és ez globalizációkritikájában minduntalan felszínre is kerül. A másik irányzat nem kevésbé romantikusan a 70-es évek antiimperialista előfeltevéseiből indul ki, nem is reagálva arra a tényre, hogy komolyan vehető antiimperialista mozgalmak nem élték túl a 80-as éveket, a Szovjetunió összeomlását, ráadásul – szintén erős múlthoz kötöttség jegyében – saját szervezeteiket, mozgalmi kezdeményeiket "agyonideologizálják", s ezzel legyengítik a lehetséges szervezeti hátterüket. Magyarországon vagy Lengyelországban – a rendszer logikájának megfelelően – a nemzeti romantikus irányzat könnyebben jut állami támogatáshoz, mert jobban kötődik a rendszer logikájához és elvárásaihoz, a romantikus kommunisták pedig, megirigyelve amazok több száz fős mozgalmi hátterét, e sikeresebbnek tűnő irányzat "farvizén" igyekeznek érvényesülni, miközben múltba forduló vitáikkal legyengítik magukat. (A valódi feladat az volna, ha először saját maguk elméleti, politikai és mozgalmi megszervezését, az eddigi történelmi tapasztalatok értékesítését tartanák szem előtt – félretéve mind a "hurráforradalmi", giccses és magamutogató frázishősök forradalmi felhívásait, mind a "keresztény-nemzeti" szirénhangokat hallató "paposkodó" irányzatokat. Új irányok keresése nyilvánvalóan a szövetségi politikájuk előtt is új lehetőségeket nyitna meg.)

A "nemzeti romantika" küldetéstudattól hajtott, de vállaltan rendszerkritikai vagy ilyen igénnyel fellépő "civil szervezeteit" mára az újkapitalista rendszer – finanszírozási és politikai technikákkal – lényegében betagozta oda, ahova "valók", a "politikai társadalomba". (Nem véletlen, hogy egyes civil szervezetek, a legőszintébbek, pártokká szerveződtek vagy direkt politikai funkciókat látnak el, köztársasági elnököt jelölnek, vagy direkt "civil" hátteret adnak pártoknak, politikai tömörüléseknek.) A különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szervezetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely "politikai szekértábor" része. Kvázi pártokként viselkednek, de úgy tesznek, mintha az a politikai közeg, amelyben tevékenykednek, tevékenységük célját nem módosítaná, nem határozná meg. E valóságos helyzet ideológiai elködösítésére szolgál, sőt ennek a szituációnak a közvetlen kifejeződése az a tézisük, hogy ezek a civil szervezetek már "túl vannak a pártokon és a politikán", sőt a politikával szembeni igazi ellenállás tűzfészkei. Ám a valóban "politikaellenes" civil szervezetek ismérve, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni. Noha ezt a törekvést elvben jobboldali szervezetek is a zászlaikra írhatják, de ők sohasem követelik az államtól és a piactól "elvett" hatalmi jogosítványoknak a termelő osztályokhoz való letelepítését. Ezt a fejlődést a rendszer mind a mai napig meggátolta – olyképpen, hogy a civil szervezeteket, mint jeleztük, beépítette a maga struktúráiba, sikeresen meggátolta, hogy a szervezetekből valódi, tömegeket szervező mozgalmak szülessenek.⁵ Magyarországon (is) fontos deklarálni a mozgalommá szerveződést, mert itt ezt a fejlődést mint eredeti célt és perspektívát 1988-89-ben a Baloldali Alternatíva Egyesülés meg tudta fogalmazni, de a régióban másutt is vereséget szenvedtek a valódi mozgalmak (is), gondoljunk csak a lengyelországi Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnyának vereségekkel teli történetére. Más a helyzet e tekintetben Latin-Amerikában, ahol a vidék is forrongásban van, és táptalaja a társadalmi mozgalmak kialakulásának.

A nemzeti romantika civil szervezetei "forradalmi" jellegüket, "politikán való felülállásukat", "igazi", "rendszerkritikai" természetüket általában azzal is igazolják (ez sem magyarországi találmány), hogy már túlléptek a tradicionális jobb- és baloldalon, ezek a "régi" megkülönböztetések kvázi értelmüket vesztették. Noha általában azt hangoztatják, hogy a sztálinista vagy "ókommunista" baloldaltól való megszabadulás a cél ("döglött oroszlánt rugdosnak"), valójában az antikapitalista hagyomány kisöprése itt a tét. Egy "más világ lehetőségéről" szőtt álmaikat a rendszer (a piacgazdaság) "emberarcú" reformálhatóságának utópiájával legitimálják. "Kritikai elméleteikben", politikai platformjaikban olyan fogalmak, mint kapitalizmus, tőke, profit, piac, kizsákmányolás már nem is igen szerepelnek. A "globalizmus" mint "kulturális probléma" önmagában válik ellenséggé – a lokalitással szembeállítva jelenik meg, eloldva a tőkés világrendszer, a tőkerendszer radikális kritikájától és a rendszerrel való tudatos szembehelyezkedéstől. Vagyis nem a kapitalizmus meghaladása mint civilizációs (gazdasági-társadalmi, kulturális-mentális) fordulat válik alapvető és távlatos perspektívává, hanem a rendszer valamely részleges reformja. A megtagadott (párt)politika elutasításának zászlaja alatt a Politika logikájához térnek vissza hol rejtettebb, hol kevésbé rejtett formában.

A romantikus, utópista kommunisztikus irányzatok sokkal világosabban vetik fel a kapitalizmus mint rendszer meghaladásának problémáját, de általában vagy megvalósíthatatlan, a mai világban nehezen értelmezhető politikai célokat tűznek ki (a "hatalom megragadásától" a "proletár ellenhatalomig"), vagy maguk is feloldódnak a hatalom, a pártok által felkínált alternatívákban, és gyakran felőrlődnek a forradalmi felhívások absztrakcióinak irrealitása és a valóságosan létező konkrét politikai választások között feszülő ellentmondások nyomása alatt. Ezek az ellentmondások ugyanis szinte lehetetlenné teszik az ellenmozgalommá való szerveződést.⁶

2. A feladatok specializálódása a rendszer következménye

E szervezetek általában együgyűek a szó szoros értelmében, életüket és vérüket egyetlen nagy ügy szolgálatába állítják, többnyire erkölcsileg evidensen igazolható és fontos feladatok megoldását hirdetve meg: a környezetvédelem⁷ , a nők, a cigányok, a kisebbségek, a szegények stb. Sok embernek segítenek, és le is vesznek az állam nyakáról némi gondot, ám ennek fejében félretolják a többi lényeges probléma megoldásának világos felvetését és kölcsönös összefüggéseiket, nemhogy a problémák valóságos megoldásába kezdenének. Így önfeláldozó társadalmi munkában – ismét pozitíve hangsúlyozva: sok embernek segítenek karitatív tevékenység révén – leveszik az állam válláról a gondot, anélkül hogy rendelkeznének az állam bizonyos hozzájuk letelepített jogaival, eszközeivel, lehetőségeivel. Pedig a mozgalommá és ellenhatalommá szerveződésnek ez sarokköve. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezek a szervezetek bizonyos közösségi szükségleteket is ellátnak; furcsa mód főképp a jobboldalon álló szervezetek kínálnak érzelmi közösséget tagjaiknak a nemzet és a vallási (ami majdnem ugyanaz) elkötelezettség vonzásában. Míg a közösségi társadalom értékrendjében gondolkodó baloldalon – talán éppen a közösségi kísérletek 20. századi összeomlásának visszahatásaként is – nehezebben szerveződnek a közösségek, igaz, itt a közösségi ideológia bonyolultabb, mint a jobboldalon. (E közösségek alapítói többnyire el is várták, hogy a tagok elméleti és politikai érdeklődése túlmutasson a napi szervezeti tennivalókon. Még előttünk álló feladat egy szociális és egyetemes humanista értékeken nyugvó érzelmi közösség "kimunkálása".) A jobboldal utánzása, a nacionalista húrok pengetése számottevő csoportokat nem hódít meg a baloldal számára, noha nyilván a nemzeti identitás elutasítása a szektás elzárkózás egyébként is meglévő tendenciáit erősítené. A néhány fős baloldali rendszerellenes csoportokat, amelyek sokban hasonlítanak a vallási kisközösségekre, meg kell becsülni, mert azok is kikristályosodási pontokként szolgálhatnak az antikapitalista mozgalom kibontakozásának periódusában. Az antiszektás beállítódás fontosságát aláhúzza a XX. század egész története.

3. A szervezeti kérdés

Paul Bleackledge igen helyesen írta az Eszmélet 68. számában az "antileninista antikapitalistákról" szóló tanulmányában, hogy azok a modern "antiglobalisták", akik tagadják "a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők" szerepét a modern termelő tevékenységben, és a "nem materiális munka dominanciájáról" elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a "szellemi termelési mód" ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, felszívódnak, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a "rossz elit" és a "jó nép", néhány nemzetközi intézmény és a "civil társadalom" ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak "szalonforradalmárok") olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer "igazságtalanságait", elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és szervezeti irányvonallal rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket "strukturálatlan" mozgalmaknak, fokozatosan "felszívódnak" az interneten, és a végén egyfajta turisztikai látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy az egész szociális (társadalmi) világmozgalmat széles embertömegek szemében, mint "erőszakosat", lejárassák. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

4. Az új antikapitalista szervezetiség

Létrehozható(k)-e a mai világban valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)? Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó "hálózati szervezkedés" mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben szervező "géniusz" volt, amely a tőkés rendszer "gyenge pontjait" kereste.⁸ A mai kispolgári radikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). Míg ott és akkor ez a "centrum" – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív "kultúra" elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek "megtanulására" jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ismételjük a történelmi tapasztalatot: "objektíve" nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül. Mármost a munkásokkal való "kapcsolatteremtés" – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, "kitermeli" a fentebbi értelemben említett "szervezeti centrumot". Mint hangsúlyoztuk, e "centrumok" természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy "hálózatszervező" centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy folyóirat vagy egy újság körül. Lehet, hogy ezek már létre is jöttek. Meg kell őket találni.⁹ A valóságos kísérletek nemzeti síkon már 1989-től egyúttal regionális és egyetemes szervezkedések voltak, mert a globális tőkeuralommal szemben a nemzeti és regionális szeparálódás, elkülönülés csírájában ássa alá a sikeres mozgalommá válást. Persze, a dolog fordítva is igaz: sem európai, sem világméretekben nem lehetséges tartós mozgalmi előretörés a helyi "centrumok" létezése nélkül, csakis azokra támaszkodva lehetséges sikeres nemzetközi "építkezés".

Egy bizonyos: a nemzeti romantika és a romantikus kommunizmus nem adekvát válaszok a kapitalizmus globális meghaladásában érdekelt társadalmi kísérletek számára. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyetemes társadalmi ellenállás megformálására van szükség, de annak nincsenek esélyei erős helyi "centrumok" nélkül. Döntő tanulság az is, hogy ilyen szervezeti centrumok nem akármikor és nem néhány értelmiségi szabad elhatározásából hozhatók létre, hanem az érdekvédelmi, szociális és politikai küzdelmek, tehát az osztályharc egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, kulturális és politikai-ideológiai mozzanataként nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt. Kétségtelenül a szervezeti feltételek létrehozásának idejét éljük, a tanulás és az elemzés korszakát, amelyben az egyik legnagyobb "bűn" a dolgok szükségtelen leegyszerűsítése, a cselekvési formák és irányzatok sokszínűségének tagadása, de mindennél nagyobb vétek a rendszerkritikai baloldal különböző szekcióinak egymással való torzsalkodása, "marakodása", mert az éppenséggel az állandó megújulás, a mozgalommá szerveződés képességét ássa alá.

Jegyzetek

¹ A szerző az 1988 óta Magyarországon és nemzetközileg felhalmozódott tapasztalatainak egy részét foglalja össze a lehető legnépszerűbb formában, Magyarországra koncentrálva. Jelezve egyúttal, hogy tartózkodik mindenfajta személyes vitától, ennek érdekében nem említi meg sem egyének, sem szervezetek nevét, hogy a vita elvi keretek között induljon, és így is folytatódhasson.

² A szélsőjobboldali mozgalmakat – noha érvelésük Kelet-Európában a jobboldali mozgalmak érvelésében is felbukkan, mivel e régióban a szélsőjobboldal és a jobboldal nem válik el egymástól – nem tekintem rendszerkritikai mozgalmaknak, mert nem céljuk a kapitalizmus mint rendszer meghaladása, legfeljebb egy "újközépkori kapitalizmus" megvalósítására törnek, mint például a politikai iszlámizmus radikális irányzatai. Az ilyen rendszer prototípusa az iráni iszlám köztársaság.

³ Ha valaki átlapozza az Eszmélet első számait, meglepve fogja tapasztalni e kijelentés igazságát.

⁴ Természetesen nincs arról szó, hogy a rendszerkritikai szervezetek Nyugat-Európában a mozgalommá szerveződés és az elméleti felkészülés értelmében előbbre tartanának, noha a szabad szervezkedés terén tapasztalataik számosabbak, gazdagabbak.

⁵ E világméretű fejleményről alapos áttekintést nyújt mostani számunkban James Petras és Henry Veltmeyer "Rossz kormányzat, jó kormányzás: civil társadalom versus társadalmi mozgalmak" című írása.

⁶ Megjegyzendő itt, hogy mindez természetesen nem szól a lehetséges politikai szerepvállalás ellen, hiszen "hajózni kell", "jelen kell lenni". De mindig tudatában kell lenni a tevékenység valóságos irányával és a rendszerhez való viszonyával.

⁷ Példának okáért jelzem csak, hogy a "humanista" vagy környezetvédelmi jellegzetesség, tevékenységforma illeszkedik a hivatalos kapitalista politika napirendjéhez, amelyben a környezetvédelem az egyik legprofitábilisabb üzletág, "szívó hatása" elérte a civil szervezeteket.

⁸ Részletesebben értekeztem e történelmi tapasztalatról egy szigorúan történeti tanulmány keretei között az Eszmélet 69. számában.

⁹ Példának okáért Magyarországon tudatosan ilyen céllal jött létre 1988-ban a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az Eszmélet című folyóirat. Moszkvában ezt a szerepet igyekszik betölteni az Alternativi című elméleti orgánum. Megjegyzendő, hogy ezek és a hasonló "centrumok" kezdettől regionális és egyetemes szinten szervezkedtek, illetve rendezkedtek be, fennmaradásuknak ez volt az egyik záloga.

A tanulmány elsősorban politikai oldalról vizsgálja a nem-kormányzati szervek működését a latin-amerikai országokban, bemutatva a folyamatot, hogyan veszik át a közösségi alapú és sokszor helyi gyökerű szervezetek szerepét a feladatorientált, professzionalista „fejlesztési ügynökségek", amelyek lényegében a globalizáció és a neoliberális fejlődés előmozdítását szolgálják. Míg a baloldali mozgalmak a társadalmi egyenlőtlenségek megváltoztatására törekednek, az NGO-k (nem-kormányzati szervezetek) inkább depolitizálni szeretnék a szegényeket, s a kiutat az egyéni képességek fejlesztésében kínálnak nekik.

Kevés kifejezés terjedt el olyan széleskörűen az elmúlt két évtizedet jellemző korszak meghatározó változásainak leírására, és egyben a privatizáció, liberalizáció és dereguláció politikájának diktálására, mint a "globalizáció". Mint leírás és diktátum, a globalizáció a neoliberális strukturális kiigazítás politikájával társítható, ami egy világméretű kapitalista gazdaság felépítését célozza. Olyat, ami felszabadítja a "szabadság, a demokrácia és a magánvállalkozás" erőit, hogy a George W. Bush által 2002 szeptemberében az Egyesült Államok Kongresszusához beterjesztett Nemzetbiztonsági Jelentést idézzük. Azonban ezen Új Világrend szószólóinak és védelmezőinek nem volt könnyű dolguk. Először is, az ezen folyamatok által generált társadalmi egyenlőtlenség nemcsak növekvő és sokrétű elégedetlenséget, továbbá társadalmi feszültséget szült, de a globális kapitalista fejlődéssel szembeni ellenállás új erői is a rendszer ellen feszültek, aláásták és gyengítették a kiigazítás és a globalizáció mellett elkötelezett neoliberális rendszereket. Ilyen körülmények között az e projekt mögött felsorakozó nemzetközi intézményeknek szembe kellett nézniük a "kormányozhatóság" komoly politikai kérdésével, azaz az állami szabályozás korlátai alól felszabadított erők kormányozhatatlanságával (World Bank, 1994; Bardhan, 1997; Kaufmann, Kraay és Zoido-Lobatón, 1999).

A "kormányzás" ebben az összefüggésben az idáig a nemzeti államokkal azonosított politikai ellenőrzés mechanizmusainak lecserélését jelenti. A neoliberális modellben az államot két szemszögből veszik szemügyre. Egyrészről úgy, ahogy Adam Smith látta – mint zsákmányszerző eszköz, vagy az "új politikai közgazdaságtan" nyelvén fogalmazva: a járadéklesés és korrupció melegágya. Másrészről az "állam" (pontosabban a kormány) a társadalmi termelő erőforrások nem hatékony lekötésének eszköze a nemzeti jövedelem társadalmi elosztására. Ebben a vonatkozásban – a mára már letűnt, de az ötvenes évek óta fennálló régi gazdasági modellben – az állam a piac normális működését torzítja, például a stratégiai államosításokkal, a hazai ipar és vállalatok védelmével és piaci szabályozással, ami a tőkének a termelőfolyamatból való visszavonásához vezet, és így széles körű problémákat gerjeszt, mint a szürkegazdaság, szegénység, munkanélküliség és költségvetési hiány. Ebből a látószögből az állam intézményi és politikai reform nyomása alá került, hogy a makrogazdasági egyensúly (kiegyensúlyozott költségvetés és nemzetgazdasági számlák), strukturális kiigazítás és közigazgatási decentralizáció irányába haladjon, azaz hogy erőforrásait így a források elosztására használja, és csökkentse gazdasági szerepét, és így felelősségét a fejlődéssel és a szociális tervezéssel kapcsolatban. Ezen reformok szűkebb értelemben vett politikai dimenziója volt a demokratizálás: főként nem a jogállamisághoz és a helyi politizáláshoz való visszatérés, hanem inkább az állam és a civil társadalom viszonyának megváltoztatása. Szerintünk ez a kulcsa a kormányozhatóság és a kormányzás kérdésének.

A probléma az, mármint a globalizáció híveinek szemében, hogy a neoliberalizmus gazdaságilag működésképtelen, szociális értelemben alapvetően a kizárásra épül, politikailag fenntarthatatlan, és az ellenállás felforgató erőit kelti életre a rendszerellenes szociális mozgalmakban. Pontosan ennek a problémának a kezelésére fordultak a nemzetközi fejlesztési és pénzügyi szervezetek túlnyomórészt a demokratizáláshoz és a civil társadalomhoz, szerződéseket kötve önkéntes nonprofit egyesületekkel (NGO), így átváltoztatva őket saját ügynökeikké, azaz "stratégiai partnerré" téve őket. E stratégia főbb pontjai szerint e szervezetek segítségét csatasorba kell állítani a vidéki forradalmi erjedés kioltására, hogy a vidéki szegények és a népi gazdálkodásban résztvevők számára alternatívát jelentsenek a szociális mozgalmak és ezek radikális rendszerellenes politikájával szemben.

E fejezet ennek a politikai folyamatnak sokrétű dinamikáját vizsgálja. Eszerint a szociális mozgalmakat, amelyek a globalizáció neoliberális forgatókönyvével és a szabadpiaci fejlődéssel szembeni ellenállás eszközeként jöttek létre, a leszerelésükre megalkotott erők szorongatják a célból, hogy az államhatalomért vívott harcot egy vagy több irányba eltereljék a helyi politizálás, a reformista társadalmi szervezetek vagy helyi fejlesztések felé.

Civil társadalom, fejlődés és demokrácia

Az új "globális gazdaság" által javasolt címszavak közül a globalizáció az egyik gondolat. Az Új Világrend szószólói a globalizációt úgy adták el, mint a dereguláció, liberalizáció és privatizáció politikai gyógymódját, amit a "civil társadalom" kifejezésnek az újjászületése kísért, melyet a racionalista humanisták a XVIII. századi felvilágosodás idején és az azt megelőző században, az "értelem korában" használtak az államtól független szféra leírására. A jóléti vagy fejlesztő állam elleni neokonzervatív támadás során a "civil társadalom" gondolata a politikai és fejlesztési érvelésekben kiemelkedő szerepet kapott, és különösen a demokratizálás egymást követő hullámaihoz kapcsolódott előbb Latin-Amerikában és Kelet-Európában, majd az egész fejlődő világban elterjedt. Ebben az összefüggésben a "civil társadalmat" a tekintélyelvű kormányzást korlátozó szereplőként látták, ami erősíti a néphatalmat, csökkenti a piaci erők által keltett szociális elszigeteltséget és bizonytalanságot, kierőszakolja a politikai elszámoltathatóságot, és javítja a kormányzás minőségét és hatókörét. Az állami tevékenység határainak újragondolása szintén erősítette a köztudatban a civil szervezetek potenciális szerepét a közjavak és szociális szolgáltatások biztosítása terén – önállóan vagy az állami intézményekkel együttműködve, "egymást erősítve". Ebben az értelemben a "civil társadalom" gondolatát, ahogy a "globalizációt" is, a neoliberális forgatókönyvet népszerűsítő érvelési fegyverré és ideológiai eszközzé változtatták.

A tudományos érvelés a civil társdalomról azonban meghaladta ezt a forgatókönyvet, és mára három ideológiai kategóriába csoportosítható: konzervatívba, liberálisba és radikálisba. Ezen az ideológiai skálán a liberálisok a civil társadalmat általában úgy látják, mint ellenerőt a felelőtlen és korrupt állammal és a kizsákmányoló vállalatokkal szemben, amelyek semmibe veszik a környezeti hatásokat és az emberi jogok megsértését (Kamat, 2003). A konzervatívok, más szemszögből, a civil társadalomban a globalizáció jótékony hatását látják, ami ösztönzi a demokrácia fejlődését és a gazdasági haladást, és így a szabadság eszméjét segítik történelmi útján az ellenségeivel folyó küzdelemben (Chan, 2001). Azok a tudósok, akik a radikális változások szükségessében hisznek, a civil társadalmat az ellenállás és szembeszegülés tárházának tekintik, olyan erőknek, melyeket az egyeduralom elleni blokkba vagy egy globális mozgósítás elleni mozgalomba lehet szervezni (Morton, 2004).

Valójában a különböző ideológiai áramlatok mentén a civil társadalommal kapcsolatos tudományos álláspontok közelednek egymáshoz, s valamilyen formában mindegyik a változás tényezőjének tekinti. A nyolcvanas és kilencvenes években a "civil társadalom" (nem-kormányzati szociális és civil szervezetek) növekedésében és megerősödésében az önálló fejlődésre való képesség és a "demokrácia" erényeinek bizonyítékát látták, s úgy vélték, az állam erős demokratizálási törekvésekkel és a demokratikus megújulás előmozdítására ható erőkkel rendelkezik. A demokratikus megújulás e folyamatában – vagy ahogy az irodalomban utaltak rá: az újrademokratizálásban – a nem-kormányzati szervezetek vezető szerepet játszottak a fejlődés és a politika részvételen alapuló és demokratikus formáinak élharcosaiként. Ezzel a vidéki szegényeket kívánták meggyőzni a közösségen alapuló helyi fejlődés erényeiről és annak szükségességéről, hogy elutasítsák a szociális mozgalmak konfrontatív politikáját.

A nyolcvanas években a nem-kormányzati szervezetek valóban robbanásszerűen szaporodtak, s jó néhányat azzal a céllal hoztak létre, hogy a visszavonuló állam megüresedett helyére lépjen. Becslések szerint a jelenleg a fejlődő országokban működő mintegy 37 ezer nem-kormányzati szervezet nagy többségét a nyolcvanas vagy a kilencvenes években hozták létre. Ahogy már korábban jeleztük, a nem-kormányzati szervezetek ebben a történelmi összefüggésben a nemzetközi szervezetekkel – és a nemzetközi fejlesztési projektekben részt vevő kormányokkal – kötöttek szerződést, hogy a szabad piac és a demokrácia igéjét hirdessék, és hogy a szociális és demokratikus "civil" szervezetek erényeiről és a nemzeti hatalmi struktúrában elérhető helyi szintű akciókról beszéljenek. A fejlődő világ számos kormányának a nem-kormányzati szervezetek politikájával szembeni komoly fenntartása ellenére e szervezeteket sokkal inkább előnyben részesítették a szociális mozgalmakkal szemben, melyek általában kollektív akciókat szerveztek a hatalmi struktúra ellen, s inkább arra törekedtek, hogy e struktúrát megváltoztassák, semhogy az ehhez való alkalmazkodást keressék. Ebben a politikai összefüggésben a külföldi fejlesztési segélyszervezetek és a kormányok a "fenntartható humán fejlődés" és a "jó (demokratikus) kormányzás" folytatása érdekében együttműködő partnerként állították csatasorba a nem-kormányzati szervezeteket, hogy őrködjenek az állami túlkapások fölött, biztosítsák az állam átláthatóságát (gátolják vagy akadályozzák meg a korrupciót és a járadéklesést), és partnerek legyenek a közpolitika kialakításában. Ennek a "részvételen alapuló" fejlődésnek és politikának (és inkább kormányzásnak, mint kormányzatnak) az intézményi kereteit a döntéshozatal decentralizálásával és ehhez kapcsolódóan a felelősségnek a nemzeti szintről helyi szintre történő áthelyezésével teremtették meg. Továbbá a "jó kormányzás" eszméjével, mely szerint egy demokratikus rendszer az emberi biztonság és a politikai rend felelősségét nem korlátozza a kormányra és más állami intézményekre, hanem széleskörűen megosztja azt különböző civil társadalmi szervezetekkel (World Bank, 1994; BID 1996, 2000; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A nem-kormányzati szervezetek globális jelensége és gyors elterjedése egy új politikát és politikai konszenzust tükröz, miszerint ezek céljuknál fogva és de facto a demokratikus változások hatékony eszközei. Ez egy alulról kezdeményezett alternatív fejlődési forma intézményesítésének fontos módja, ami átfogja a társadalmat, méltányos, részvételen alapul és fenntartható. Ez a konszenzusos nézet megerősítést nyert azzal a ténnyel, hogy a nem-kormányzati szervezeteken keresztül folyósított külföldi fejlesztési segélyek inkább a politikai, mintsem a gazdasági reformok felé elkötelezettek. Azaz, segítik az átláthatóság biztosítását (gátolják vagy megakadályozzák a korrupciót és a járadéklesést), előmozdítják a demokráciát a változások idején, elmélyítik a fontos értékeket és a demokratikus viselkedési szabályok tiszteletét, és bátorítják a "civil" politika meghonosítását (párbeszéd, konzultáció, tárgyalás) a szociális mozgalmak konfrontatív politikájával szemben.

A politikai fejlődés e nézőpontjából a "civil társadalmi szervezetek" (CSO) vezető szerepe a "demokrácia" újragondolását előlegezi, annak a globális kapitalizmussal és a neoliberális forgatókönyvvel való összefonódását vizsgálva. Egy megfelelő helyen lévő gyakorlati fejlesztési szakember Angliában hangosan rákérdezett (és nyomtatásba is adta) (Wallace, 2003), hogy ebben a vonatkozásban a nemzetközi szervezetek vajon nem strómanként, vagy kevésbé finoman fogalmazva: nem a globális neoliberalizmus ügynökeiként használják-e a nem-kormányzati szervezeteket. A nemzetközi politikai fórumok és intézmények, mint az OECD Fejlesztési Központja, az USAID, a Világbank, és az Amerika-közi Fejlesztési Bank, valamint az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, mind úgy fordultak a nem-kormányzati szervezetekhez, mint a "demokratizálás erőihez" a "gazdasági reform folyamatában" (Kamat, 2003: 65.). Ottaway (2003: VI.) úgy véli, hogy a nem-kormányzati szervezetek a "demokratikus előrelépés" eszközeiként működnek, ami egy "új működési terület, melyre a segély- és a nem-kormányzati szervezetek [eredetileg] némi félelemmel és rossz előérzettel léptek be", de ami a korai kilencvenes évekre "beérett".

A civil társadalom és az állam

A kilencvenes években a nem-kormányzati szervezeteknek a "globális neoliberalizmus trójai falovaként" való értelmezése (Wallace, 2003) szintén "beérett". Azonban a nem-kormányzati szervezetek hatékonysága ezen a területen vitatott. Valóban, valamiféle vita bontakozott ki a liberálisok és a konzervatívok között; előbbiek hajlamosak a nem-kormányzati szervezetek előnyben részesítésére, míg az utóbbiak "a nemzetközi fejlődés hamis megváltóinak" tekintik őket (Kamat, 2003).² Ugyanebben az összefüggésben a radikális politikai közgazdaságtan művelői, akik közé magunkat is számítjuk, a nem-kormányzati szervezeteket inkább úgy tekintik, mint külső érdekek tudatos vagy gyakran tudatlan képviselőit (vagy eszközeit). E megközelítés szerint a gazdasági fejlődés és a demokrácia is egy – rejtett – terv álarca, s az új világrend politikáját és intézményi kereteit erőlteti az ellenállással szemben.

Ez a feltűnő hasonlóság a nem-kormányzati szervezetek fejlődésének bal- és jobboldali kritikai megítélésében számos kérdést vet fel az államnak mint a politikai hatalomgyakorlás eszközének használatával kapcsolatban. Liberális reformista nézőpontból az államot meg kell erősíteni, de ugyanakkor demokratizálni is kell, hogy ez a politika tervezésében és végrehajtásában való szélesebb és közvetlenebb részvételt szolgálja. Neoliberális (és politikailag neokonzervatív) nézőpontból azonban az állam maga a probléma. Egyrészről az állam a rendszer termelő erőforrásainak nem hatékony elosztási eszköze. Másrészről, ahogy Adam Smith érvelt, az állam zsákmányszerző eszköz, amely hajlamos különérdekek szolgálatára és az államilag támogatott és szabályozott gazdasági tevékenységekből járadék húzására. Az állami hivatalnokok, e nézőpont mai szószólóinak – például a Világbank közgazdászainak – megállapításai szerint, olyan nyomás alatt állnak, ami többnyire a korrumpálásukhoz vezet. A megoldás: egy minimalista állam kialakítása, a civil társadalom demokratizálási nyomása alá helyezve, vagyis ahol csoportok és szervezetek képesek a politikacsinálás folyamatának átláthatóságát biztosítani.³

És mit mond az államról az alternatív, radikálisabb politikai gazdaságtan? Ebben a megközelítésben az állam az osztályuralom eszköze, a koncentrált politikai erő tárháza, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti fejlődést átfordítsuk szocialista irányba. Ebben az összefüggésben a lényeg, amit ma széleskörűen a régi baloldal politikájának vagy a baloldal régi politikájának tekintenek, az államhatalomért folyó harc. A baloldali politikai pártok és a szociális mozgalmak is inkább efelé orientálódnak, bár egy új politikai összefüggésben, ami új távlatokat nyitott és újfajta politizálást tett lehetővé, a "hatalomnélküliség" politikáját követve, azaz nem konfrontálódva a politikai és gazdasági hatalmi struktúrákkal, hanem a szegények szociális tőkéjére építve részt vesznek helyi fejlesztési projektekben is.

A tudomány világában az államhatalom politikáját elméletileg ilyen utakon közelítik meg. De mi a helyzet a való világban? Ebből a szemszögből, különös tekintettel a latin-amerikai fejlődésre, az utóbbi két évtized politikai fejlődésének fő vonása, úgy tűnik, az államhatalom lebontása és beágyazódása volt – egy érme két oldala. Egyrészről, a politikai döntéshozatal politikája és intézményi kerete a washingtoni konszenzusnak nevezett elv hatása alá került, amit a politikai hatalom (és a makrogazdasági politika) ennek megfelelő eltolódása kísért a washingtoni székhelyű "nemzetközi" intézmények felé, amit a Világbank vagy a Valutaalap képviselt. Másrészről a demokratikus "reform"-folyamat megteremtette a "jogállamiságot," a kormányzás decentralizálását a központból a helyi szint felé, valamint megerősítette a civil társadalmat, azaz részvételi képességét a nyilvános politikacsinálásban.

Az utóbbi fejlemény a nemzetközi szervezetek és kormányok, valamint a civil társadalom különféle együttműködési formáin alapul. És ez nem véletlenül történt. Ez a globális tőkét és az új gazdasági világrendet képviselő fő szervezetek, vagy ahogy Salbuchi (2000) nevezi őket: a birodalmi agytröszt tudatos stratégiájának az eredménye. Ezen intézmények közt található a Világbank, olyan regionális bankok, mint az IBD, a nemzetközi segélyszervezetek, mint az USAID, az OECD Fejlesztési Központja, és az ENSZ végrehajtó szervezetei, mint az UNDP, ENEP, FAO és WHO. Közülük minden egyes intézmény együttműködési stratégiát követ a nem-kormányzati és más civil társadalmi szervezetekkel. Részlegeket vagy "irodákat" állítanak fel a közös munkára, hivatalosan bejegyezve azokat, akik hajlandóak velük együttműködni a demokratikus fejlődés, a nyomorenyhítés és a környezetvédelem közös menetrendje szerint, azaz a részvételen alapuló, a társadalmat átfogó és "humánus" gazdasági és szociális fejlődés alternatív formája szerint.

Eszerint a nem-kormányzati szervezeteknek a gazdasági és politikai fejlődésben betöltött szerepéről folyó jelenlegi tudományos viták szervezeti hatékonyságuk fokozására összpontosítanak, továbbá a felelősségükre és "autonómiájukra" a kormányokkal és a segélyező szervezetekkel szemben. Ami az utóbbit illeti, a nem-kormányzati szektor számos gyűjtőszervezete szakadatlanul kereste a lehetőségét annak, hogy nagyobb függetlenségre tegyen szert mind a segélyezőktől, mind a kormányoktól, melyek "önkéntes magánszervezeteket" (PVO) bíznak meg projektjeik és programjaik végrehajtásával. De általában ezek az erőfeszítések nem jártak semmilyen sikerrel. Többnyire, egyes kivételektől eltekintve, mint az Egyesült Államok esetében történt, a jelentősebb nem-kormányzati szervezetek nemcsak ellenállást tapasztaltak az adományozók közössége részéről, de nyílt beavatkozást is azért, hogy megfegyelmezzék őket. Az USAID igazgatója 2003-ban a nem-kormányzati szervezetek egyik gyűlésén, amit az amerikai nem-kormányzati szervezetek egyik gyűjtőszervezete, az Interacton hívott össze, nyersen kijelentette, hogy vagy jobb munkát végeznek, vagy a finanszírozásukat kockáztatják. Saját kutatásunk (lásd Okonski, 2001) azt mutatja, hogy a nem-kormányzati szervezetek jó része az elmúlt években egyre függőbbé vált e finanszírozástól.

Néhányan odáig mennek, hogy azt állítják: a nem-kormányzati szervezeteknek gyaníthatóan az a szerepe, hogy elhomályosítsák a hatalommal bíró állam (az imperializmus), a különféle nemzeti elitek és a magántőke zsákmányszerzésének működését (és érdekeit). Hayden (2002) szerint ez konzervatív megközelítés. Mi mindazonáltal ugyanezt állítjuk egy radikálisabb nézőpontból: a nem-kormányzati szervezetek az imperializmus képviselői, a kormányok szerződéses partnerei Északon, különösen az Egyesült Államokban. A Dél kormányai sok esetben csak vontatottan és lassan adják fel némileg szkeptikus, sőt, olykor ellenséges hozzáállásukat, ami abból a tapasztalatukból fakad, hogy a nem-kormányzati szervezetek szemmel tartják az államot, különösen az önkényuralomra és korrupcióra való hajlam tekintetében, mivel a demokráciát a civil társadalomhoz fűződő kapcsolatának megerősítésén keresztül próbálják előmozdítani. Amikor a tekintélyelvűség, az emberi jogok megsértése és a politikai jogokkal való más visszaélések széleskörűen elterjedtek a nyolcvanas években, a nem-kormányzati szervezeteknek nem voltak elvi problémáik azzal, hogy megkérdőjelezzék a gazdasági és politikai fejlődés frontvonalában betöltött közvetítő szerepüket. Azonban a kilencvenes évek megváltozott, demokratikusabb közegében jó néhány nem-kormányzati szervezet komoly aggodalmának adott hangot, hogy a gyakorlatban (ha nem is szándékosan) inkább a segélyezők érdekeit közvetítik, mint a városi és vidéki szegényekét, akik közül sokan nem érdeklődnek az alternatív fejlődés és a képviseleti demokrácia iránt, hanem inkább – közvetlen akciókon és szociális mozgalmakon alapuló – gyökeres társadalmi változást akarnak, azaz népi demokráciát. Ezzel összefüggésben a főbb nem-kormányzati szervezetek megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy nagyobb függetlenségre tegyenek szert a segélyezőktől, hogy így jobban tudjanak reagálni a népi mozgalmak témáira és prioritásaira. Ennek eredményeként könnyen csapdába kerültek a finanszírozóiktól való függetlenedés növekvő igénye és ezeknek a finanszírozó szervezeteknek azon törekvése miatt, hogy egy közös forgatókönyv mentén stratégiai partnerként beillesszék őket a fejlődési és politikai folyamatba.

A nem-kormányzati szervezetek és az új politikai forgatókönyv

A nyolcvanas években a fejlesztési célú nemzetközi együttműködés szervezetei alapvetően azzal voltak elfoglalva, hogy az önkéntes magánszervezeteket (PVO) átalakítsák fejlesztési ügynökségekké, amelyek közvetíteni tudnak a hivatalos segélynyújtó irodák és az alulról szerveződő helyi közösségek között a külföldi segélyek eljuttatásában (Tendler, 1975). Továbbá azzal, hogy – ugyanezen politika szerint – előmozdítsák a demokráciát az állam és a civil társadalom kapcsolatában és az alulról szerveződő helyi szervezetek politikájában is, azaz hivatalos szóhasználattal, hogy a "jó kormányzást" segítésék (BID, 1996; UNDP, 1996; Blair, 1997; OECD, 1997; Annan, 1998; Mitlin, 1998; Kaufman és mások, 1999).

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején azonban látható változás történt a gyakorlatban, amit a viták fókuszának változása is jelzett: a nem-kormányzati szervezeteket privilegizáló "harmadik szektortól" a civil társadalom felé mozdult el, ami többet foglalt magában, különös tekintettel a profitérdekelt vállalkozásokra és üzleti társaságokra, melyek a "magánszektort" alkotják (Mitlin, 1998). Ez a vitákban bekövetkezett változás egybeesett azzal, hogy a hivatalos körök széles körben elismerték: a strukturális kiigazítás programját meg kell reformálni, szociális dimenziót kell neki adni, egy új szociális politikát kell folytatni, és az egész folyamatot "emberi arccal" kell felruházni (Cornia és mások, 1987; Salop, 1992).

A nyolcvanas évek politikai vitái tükrözték a politika elmozdulását, az állami vállalatok privatizációján alapuló eltolódást az ideológiában, távolodva a fejlődés államközpontú és államirányítású megközelítésétől a piac vezette fejlődés felé. A vita a "harmadik szektorról" ebben az összefüggésben egy alternatív, jobban a részvételre épülő fejlődési út és politika lehetőségét vetette fel, ami nem az állami hivatalokra (fölülről) és nem is a piac működésére (kívülről) épül, hanem a civil társadalomban fogan meg (alulról). Azonban a fejlesztési ügynökségek (ODA), a nemzetközi pénzügyi intézmények (IFI) és a kormányzatok szemszögéből ez a vita több szempontból problematikus volt. Először is, egyszerre irányult a piac és az állam ellen, a magán- és szintúgy az állami vállalatok ellen. Továbbá a segélyügynökségek azon törekvése ellen hatott, hogy a magánszektort beillesszék a fejlődési folyamatba. A probléma kétrétű volt. Egyrészt kérdéses volt, hogy miként mérsékeljék az általános ellenszenvet a profitérdekelt "magán"-vállalkozásokkal szemben, hogy inkább lehetséges megoldásnak tűnjenek, mint fő problémának. Másrészt meg kellett győzni a magánszektort arról, hogy profitot szociális fejlődés mellett is lehet szerezni.

Ami a második kérdést illeti, ez még a XXI. században is kérdés marad, ami megnehezíti az ENSZ jelenlegi erőfeszítéseit, hogy "globális egyezségre" jusson a magánszektorral (UNDP, 1996; Utting, 2000). Ami az első problémát illeti, a civil társadalomról folytatott vita hasznosnak és hatékonynak bizonyult. Valóban megteremtették a lehetőségét annak, hogy a fejlesztési ügynökségek (ODA) közössége beillessze a magánszektort a fejlesztési projektekbe, a gazdasági növekedés és a "fenntartható humán fejlődés" folyamatának stratégiai partnereként. E szükségszerűség felismerését helyzetértékelő tanulmányok alapozták meg, amelyek arra a felismerésre jutottak, hogy a nem-kormányzati szervezetek valóban hasznos csatornának bizonyultak a segélyügynökségek (ODA) számára a politikai fejlődés terén azáltal, hogy előmozdítják a demokráciát és erősítik a szociális tőkét és annak képességeit, de nem voltak hatékonyak a termelés és a munkahelyteremtés ösztönzésében, valamint "pénzügyi szolgáltatások" nyújtásában. Arra a következtetésre jutottak ez ügyben, hogy egy új stratégiára van szükség, amelynek a helyi kormányszerveknek a fejlesztési ügynökségekkel (ODA) és a nem-kormányzati szervekkel való együttműködésén kell alapulnia. Ezt vizsgáljuk meg most.

Jó kormányzat és alternatív fejlődés

A közösségi alapú fejlesztési szervezetek (CBO), vagy más néven helyi gyökerű fejlesztési szervezetek (GRO) létrejötte a civil társadalmon belül a nem-kormányzati szervezetek működési környezetében beállott változást jelzi. Kamat (2003: 6.) szerint ennek "súlyos következménye" van a "fejlődés, demokrácia és politikai stabilitás" új forgatókönyvére. A közösségi alapú szervezetek helyi csoportok, melyek "alulról felfelé" vagy "emberközpontúan" viszonyulnak a fejlődéshez. Ezek, ahogy Kumar rámutat, különösen érzékenyek a segélyügynökségek "váratlan gyámkodására". Ami a leginkább meglepő, hogy Kumar ezt a gyámkodást "váratlannak" tarja. A közösségi alapú szervezetek a második világháború után jöttek létre a fejlesztő államok kudarcára adott válaszként, hogy kielégítsék a szegények alapvető igényeit, ami a hetvenes években a fejlesztési ügynökségek és a hozzájuk társítható Észak kormányainak deklarált célja volt. Ezért, valamint a kommunizmus terjedése kiváltotta külpolitikai aggodalmak miatt, illetve néhány népi szervezet és kormány azon hajlandósága miatt, hogy a fejlődést a szocialista forradalomban lássa, az USAID számos önkéntes magánszervezetet (PVO) állított fel és finanszírozott az Egyesült Államokban (mintegy 380-at a hatvanas és hetvenes években), a kormány külpolitikájának magánszerződéses partnerévé téve őket. Latin-Amerikában ennél valamivel nagyobb számú közösségi alapú szervezetet finanszíroztak és patronáltak hasonló módon.

Sok esetben e közösségi alapú szervezetek vezetői olyan személyek voltak, akik egyidejűleg vagy korábban aktívan tevékenykedtek nőmozgalmakban, vagy radikális baloldali mozgalmakban, s akik kiábrándultak abból a politikából, amit később a "régi baloldal" politikájaként írunk le majd. Ezek a közösségi alapú szervezetek a fejlődést inkább szociális, mintsem politikai alapon közelítették meg, szem előtt tartva a szociális kérdéseket és az igazságosságot. Ebben a viszonylag apolitikus közegben az északi nem-kormányzati szervezetek és segélyügynökségek, mint például a Világbank, agresszíven megkörnyékezték a közösségi alapú szervezeteket, ugyanis valamennyivel szívesebben finanszírozták és támogatták közvetlenül ezeket a "közvetítő" vagy "helyi gyökerű szervezeteket", mintsem az északi nem-kormányzati szervezeteken keresztül. Ezek a közösségi alapú szervezetek, mint szükséges rosszat, többnyire elfogadták a segélyügynökségek pénzügyi támogatását, olykor gyámságát, néha viszont jótettnek tekintették, ami által a társadalmi tőke és az önsegélyezés képességé növelhető.

A közösségi alapú szervezetek, vagy a Világbank szóhasználatával: a "helyi gyökerű közvetítő szervezetek" munkájának természete megköveteli, hogy közvetlen, mindennapi kapcsolatban álljanak a helyi közösségekkel, hogy együttműködést és bizalmat építsenek ki velük, azért, hogy megértsék a helyi igényeket, és a programokat ehhez igazítsák. Az ilyen szociális munkások és a Rains Kothari által pártfüggetlen politikai formációkként meghatározott szervezetek munkáját a helyi kormányok régebben gyakran fenntartásokkal szemlélték, s ez még mostanában is előfordul. Ottoway (2003) szerint e kormányok közül jó néhány formájában igen, de tartalmában nem demokratikus, azaz félig tekintélyelvű, és maga is demokratizálási törekvések célpontja. A "civil társadalom erősítésében", végrehajtó szervet keresve, a fejlesztési ügynökségek egyre inkább a közösségi alapú, és nem a nem-kormányzati szervezetekhez fordultak. A fő stratégia azonban továbbra is az együttműködés maradt a helyi kormányokkal, a közösségi alapú szervezetekkel és a magánszektorral (Rondinelli és mások, 1989; Veltmeyer, 1997; Litvack és mások, 1998).

A közösségépítési mozgalom előtörténete az ötvenes és hatvanas években sok fejlődő országban a "pluralista demokratikus kultúra" kialakulását jelezte, továbbá a nemzeti politika liberális reformjának keretei közt a helyi fejlődés iránti aggodalmat is kifejezte. A fő áram ezzel szemben a központi kormányzatra és intézményeire, valamint az államra alapozott gazdasági és politikai fejlődés volt. Azonban a "strukturális", vagyis szabadpiaci reformok új politikai környezetében a polgári, alkotmányos kormányzáshoz való visszatérés, és más szinten a széles körben elterjedt privatizációs és decentralizációs politika is, gondját viselte e kezdeti demokratikus kultúrának. Ahogy az állam visszavonult a gazdaságból, szociális és fejlesztési felelősségvállalásából, a "civil társadalomra" maradt, hogy elvégezze a szükséges munkát – a városi szegények számára önsegítő szervezetek létrehozásával és tengernyi közösségi alapú és nem-kormányzati szervezet megalapításával, hogy ezek olyan szociális és gazdasági fejlődési kérdéseket kezeljenek, mint a közegészség, lakhatás, szükségkonyhák (comedores vagy közösségi étkezdék), hatékonyságnövelő képzés és oktatás, valamint önfoglalkoztatás. Ennek a "civil társadalomnak" a megalkotása a nyolcvanas évek jellegzetessége volt.

A neoliberális, szabadpiaci kapitalista fejlődés "új gazdasági modellje" által létrehozott környezetben a közösségi alapú szervezetek hasznossá, sőt nélkülözhetetlenné váltak a fejlesztési ügynökségek, mint például az USAID által követett politika alárendeltjeiként, mely politika az "önsegítés képességét" kívánta népszerűsíteni. Az állam által vezetett fejlődési modell kudarca, társulva a pénzügyi válság és a legyengített állami infrastruktúra által teremtett körülményekkel, továbbá a szegények állami járandóságának apadása arra késztette a segélyügynökségeket, hogy a hivatalos nemzetközi forrásátutalások egyre nagyobb részét a közösségi alapú és a gyorsan növekvő számú nem-kormányzati szervezeteken keresztül juttassa célba. Ehhez kapcsolódóan, 1994-es alelnöki kampány körútja során, Al Gore azt állította, hogy öt éven belül, azaz 1999-re, az USAID forrásainak 50%-a ezeken a csatornákon keresztül jut majd célba. A Financial Times is azt írta 2000 júliusában, hogy az Egyesült Királyság egyre jobban hajlik arra, hogy a helyi bázissal rendelkező nem-kormányzati szervezeteket közvetlenül finanszírozza, kikerülve így saját nem-kormányzati szervezeteit, például az Oxfamet.

A visszavonuló minimalista állam és a hatványozottan növekvő közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek közötti kapcsolat vizsgálatából arra a következtetésre juthatunk, hogy a jelenség hasonló az "állam alvállalkozásba adásához" (Kamat, 2003: 66.). Ehhez kapcsolódóan a segélyügynökségek és a nemzetközi pénzügyi intézetek ugyanannak a programnak a részeiként ajánlották a gazdasági és szintúgy a szociális tevékenységek privatizálását, ami már ettől függetlenül jellemzővé vált, valamint a segélyek nem-kormányzati szervezeteken keresztüli elosztását. Ilyen körülmények között a "helyi gyökerű" nem-kormányzati szervezetek sokasága jött létre, hasonlóan az északi nem-kormányzati szervezetekhez, melyek türelmetlenül elfoglalták a visszavonuló állam által hagyott űrt.

A globálistól a helyiig

A külső források beáramlása, társulva az állam által kiürített helyek betöltése iránti nyomással, sok nem-kormányzati szervezetet, különösen azokat, amelyek helyi gyökerűek vagy közösségi alapúak voltak, arra sarkallt, hogy a segélyügynökségek által kínált új partneri viszonyhoz alkalmazkodva újraszervezzék tevékenységüket. Ez a folyamat, Kamat (2003: 66.) szerint, lassan aláássa a szervezetek erkölcsét, ami a közösségi alapúakat megkülönböztetően "demokratikussá" és a népakarat kifejezőivé teszi. Elsősorban a közösségi alapú szervezetek általában aktív tagsággal rendelkeznek abban a közösségben, amelyben működnek, legyen szó akár a városi nyomornegyedek lakóiról vagy szegényparasztokról. Ezek a helyi szintű "cél"- vagy "ügyfél"-csoportok azonban maguk is egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy "megerősítsék a civil társadalmat", beemelve azt a helyi szintű döntéshozatali folyamatokba. A közvetlen vagy népi demokrácia e formája ámulatba ejti mind a segélyügynökségeket, mind a "társadalmi baloldalt", bár az előbbi számára kényelmetlen, az utóbbinak pedig idegesítő. Ez egyrészt megmutatja a nem-kormányzati szervezetek különös erejét, ami a Világbank szerint (1994) azon alapul, hogy "képesek elérni a szegény közösségeket és távoli vidékeket, előmozdítják a helyi részvételt, alacsony költséggel dolgoznak, feltárják a helyi szükségleteket, és helyi forrásokra építenek". Másrészt a közvetlen demokrácia kényelmetlen, mivel "a továbbadhatóságot, az önfenntartást és a vezetői képességeket tekintve korlátozott, a programokat és a politikát illetően pedig szűk látókörű" (Kamat, 2003: 66.).

A nem-kormányzati szervezeteket lassan, de biztosan átalakították: a szegények szolgálatára alakult szervezetekből a Világbank által "feladatorientáltnak" nevezett nem-kormányzati szervezetek lettek, a programjukat végrehajtó szerződéses partnerekké váltak, melyek "szegény ügyfélkörrel" és többé-kevésbé apolitikus, végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélettel rendelkeznek, de a helyi közösségekben nincsenek gyökereik, vagy nem részei annak. A helyi projektek megvalósítása inkább speciális ismeretek begyakorlását kívánja meg, mint általános képzést, ami a szociális és gazdasági politikák és folyamatok elemzését is magában foglalja. Ennek eredményeként a nem-kormányzati szervezetek egymás után arra kényszerültek, hogy a korábbinál általában szűkebb gazdasági és egyben politikamentes megközelítést alkalmazzanak a szegényekkel való munkájukban. Ugyanakkor a helyi részvétel a döntéshozatalban kis horderejű projektekre korlátozódik, amelyek helyi forrásokat használnak fel a nyomorenyhítési alapok minimális külső hozzájárulásával, és nem hoznak alapvető társadalmi változást a helyi és nemzeti erőforrások elosztásában és azokhoz való hozzáférésben. Ebben az összefüggésben a helyi közösségi csoportoknak meghagyják, hogy ünnepeljék "jogszerzésüket" (részvételt a helyi döntéshozatalban a helyi erőforrások és mindenféle nyomorenyhítő segély elosztását illetően), míg a "felsőbb" hatalom fenntartja a nemzeti és helyi forrásokból való aránytalan részesedését és jogát saját tulajdonra, anélkül hogy radikális változást szorgalmazna. A közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek kényszerű szakapparátussá tétele és ezt követő depolitizálása lényegében ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Mindkettő ugyanazzal az eredménnyel jár: a társadalmi erőforrások elosztásának tekintetében érintetlenül hagyja a fennálló hatalmi szerkezet, ugyanakkor elősegíti a korlátozott (és helyi szintű) változást és fejlődést.

Jogszerzés vagy depolitizálás?

A Latin-Amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (ECLAC, 1990) jól ismert, a neoliberális modellhez képest alternatívát nyújtó "Termelő átalakulás korrektséggel" című programadó nyilatkozatában, valamint az UNDP ugyanabban az évben kiadott "Fenntartható emberi fejlődés" című modelljében kifejtett álláspont szerint ahhoz, hogy a strukturális kiigazítás programjának szociális dimenziót, az egész folyamatnak pedig emberi arcot adjunk, a "részvétel" a "hiányzó láncszem". Ez az, ami összeköti a termelő átalakulást, a termelőeszközök technológiai változását és a korrektséget, ezen eszközök társadalmi bázisának kiterjedését. A Világbank mostanában "fedezte fel", hogy a részvétel nemcsak "korrektség" kérdése, ahogy az ECLAC gondolta, hanem a "gazdasági hatékonyságé" is, mivel nélküle a fejlesztési projektek és programok könnyen kudarcba fúlhatnak.

Mellékesen meg kell jegyeznünk, hogy ez a felismerés, amely már 1989-ben megtörtént, nem késztette a Világbankot arra, hogy makrogazdasági politikáját befogadóbbá tegye, ami minden nézőpont szerint alapjában véve kizáró, ugyanis arra tervezték, hogy csak a produktív és versenyképes vállalkozások húzzanak hasznot belőle. Mindenesetre a Világbank lényegében egyetért az ENSZ végrehajtó szervezeteivel, hogy ha nem is az állam, de a kormányzat decentralizációja elengedhetetlen feltétele mind a demokratikusabb és részvételen alapuló gazdasági és szociális, azaz az integrált és humánus fejlődésnek, mind pedig egy "jó [és demokratikus] kormányzási" rendszer megteremtésének. Egy olyan politikai rendnek, amely a lehető legkisebb kormányzaton nyugszik, és inkább a civil társadalomban létrejött közmegegyezésen alapuló "társadalmi ellenőrzés rendszerére" épül, legalábbis azok megegyezésén, akiket a Világbank vagy az IDB "érdekeltként" határoz meg. Ezen az alapon a Világbank és az IDB is a decentralizáció politikájának, valamint a helyi demokrácia és helyi fejlődés erényeinek fő szószólójává vált (Rondinelli, McCullough és Johnson, 1989; Világbank, 1994; Blair, 1995; BID, 1996; UNDP, 1996; OECD, 1997).

A széleskörűen végrehajtott adminisztratív és olykor pénzügyi decentralizáció révén a hangsúly a helyi szintű projektek megvalósítására helyeződött, ami sokfajta hatással járt. Először is elvonta a figyelmet a társadalom termelő erőforrásainak elosztására és eloszlására irányuló, nagyléptékű "strukturális" változások iránti igényről. A fejlesztési projekteket a társadalom termelő erőforrásai fölötti tulajdon és döntési lehetőségek által képviselt gazdasági és politikai hatalom által biztosított vagy szabadon hagyott térben valósítják meg. Másrészt tervszerűen az egyéni képességeket állította a középpontba, minimalizálva ezzel a nyomor "strukturális", azaz társadalmi és politikai okaival való törődést, és elutasítva a velük való konfrontatív foglalkozást, ehelyett a politikai tevékenység békés, azaz "demokratikus" formáit szorgalmazta, azaz a konzultációt, a párbeszédet, a tárgyalást és így tovább.

Ez a meglehetősen apolitikus és végrehajtás-orientált (mikroprojekt) szemlélet a közösségfejlesztés tekintetében közelít a jogszerzés liberális fogalmához, amelynek szellemében a szegényeket arra bátorítják, hogy üzleti megoldást találjanak a problémájukra. Ehhez kapcsolódik az OECD (1997: 30.) politikai céljának meghatározása: "segíteni a világ embereinek szaktudásuk és képességeik fejlesztésében, azért, hogy saját problémájukat maguk oldhassák meg". Ahogy az előbb jeleztük, a Világbank magáévá tette a "jogszerzés" és a "részvétel" stratégiáját, legalábbis szónoki szinten, de mindenféle hatékony vagy speciális hatásmechanizmus nélkül, ami ezeket a valóságban is megteremthette volna. Ezzel nemcsak a "korrektséget", de a "gazdasági hatékonyságot" is szem előtt tartotta.

A jogszerzésnek ez a vállalkozásbarát vagy neoliberális értelmezése teljesen különbözik a közösségi alapú szervezetek által ajánlott alternatív fejlődési formához kötődő kritikai értelmezéstől. A jogszerzésről folytatott neoliberális vitában az egyén, mint az emberi erőforrások tárháza, a tudás, a szakértelem, a cselekvési és döntési képesség tulajdonosaként jelenik meg, aki a nyomor problémájának forrása és egyben megoldása is. Természetesen ez egybevág az egyén utilitárius felfogásával, aki – miután megszabadítottuk az állam által ráterhelt, kormányzásból fakadó korlátoktól – a racionális választás alanya, és aki maximalizálja egyéni nyereségeit, és minimalizálja vagy elkerüli veszteségeit.⁴ Ez eltereli a figyelmet az állam felelősségéről a piacon szerzett jövedelmek újraelosztásában, továbbá a radikális változás iránt megfogalmazott igényről, ami éppen a piaccal ellentétes irányban lép fel.

A liberális reformerek "korrekt növekedés", újraelosztó növekedés vagy elemi szükségletek által vezérelt szemlélete a hetvenes években az állam szerepére fókuszált. Ezt az intézményt hatalmazták fel a piacon szerzett jövedelmek újraelosztására a progresszív adózáson keresztül, átirányítva az így szerzett bevételeket szociális és fejlesztési programokra, amiket nemcsak a szegények, hanem az egész társadalom jólétének fokozására terveztek, hogy a társadalom alapvető igényeit kielégítsék. Azonban a nem-kormányzati szervezetek szintjén ez az alapvető igényekre épülő megközelítés a gyakorlatban, de lehet, hogy már a tervezésben is, magában foglalta az öntudatra ébresztés politikáját, azaz a szegények képzését a strukturális és politikai kérdések terén, szót ejtve például a gazdasági és politikai hatalomnak az elit kezében és intézményeiben való koncentrálódásáról, valamint a szegények politikai jogairól. Latin-Amerikában az Acción Católica a felszabadítás teológiájának alapjain különösen efelé indult el, amit a papok helyi tanácsadó és képző munkáján keresztül ért el. Azonban a segélyezők szempontjából ez a megközelítés problémás volt, sőt politikailag veszélyes, azaz destabilizáló, ami a szegényeket arra ösztönözhette (s ez néha be is következett), hogy az intézményi és politikai reformoknál, az önsegítő mikroprojekteknél többet: kollektív cselekvésen alapuló radikális változást, sőt szocialista forradalmat akarjanak.

Ebben a vonatkozásban a szegények kérdése az volt, hogy mint egyének kapjanak-e jogot arra, hogy részt vegyenek a helyi "önsegítő" fejlesztési döntésekben, ami alapvetően a nyomorenyhítő segélyek szétosztásának módját érinti, vagy pedig egy kollektív közösség részeiként indítsanak-e közvetlen akciókat a gazdasági és politikai hatalmi rendszer és annak birtokosai ellen. Ennek a kérdésnek jelentős a politikai vonzata: a szegények jogszerzése szükségszerűen maga után vonja-e a gazdagok relatív jogvesztését, azaz kényszeríti-e őket arra, hogy feladják "tulajdonuk" egy részét (a társadalom termelő erőforrásaiból és a hozzá kapcsolódó jövedelmekből), és megosszák döntéshozó képességüket és hatalmukat a szegényekkel? Az e kérdést érintő politika elég egyértelmű volt, ami kijelölte a nem-kormányzati szervezetek számára azt a szerepet, amit el kellett játszaniuk, nem pedig azt, amit maguktól választottak volna. Nekik a közpolitika magánszerződéses partnereinek szerepét osztották.

Ami a hetvenes évektől kezdődően ténylegesen végbement fejlődést illeti, nem a szegények jogszerzése következett be, tehát nem a megélhetésüket közvetlenül befolyásoló döntéshozatal szorosabb ellenőrzése, hanem inkább a szegények helyi gyökerű szervezeteinek depolitizálása, megakadályozva ezzel a "rendszerellenes" erők politikai mozgósítását. A szegény közösségek jogot szereztek olyan döntésekre, hogy miként költsék el a nyomorúságos és elégtelen nyomorenyhítő segélyeket, amiért cserébe kötelezően elfogadták a fennálló intézményeket és az azokat fenntartó makrogazdasági politikát.

Különböző országokban végzett tanulmányok és a későbbi gyakorlat is igazolja ezt a tényállást és a nem-kormányzati szervezeteknek ebben betöltött szerepét. Például Mifarab (Kamat, 2003: 69.) végigkíséri a mexikói nem-kormányzati szervezeteknek az átalakulását, melynek során az "öntudatra ébresztésen, az igények megfogalmazásán és a kormány kritizálásán alapuló mély strukturális változások" iránt elkötelezett szervezetekből a "közösség önmagára támaszkodásán keresztül a szegények életkörülményeinek fokozatos javításán" fáradozó szervezetekké váltak. Ez a folyamat nemcsak Mexikóra korlátozódott. Valójában megszámlálhatatlanul sok esetben a közösségi alapú nem-kormányzati szervezetek eltávolodtak a jogszerzési programoktól, amelyek kiterjedtek a szegények öntudatra ébresztésen keresztül történő politikai megszervezésére is, felvilágosítást nyújtva a helytelen kormányzati politikáról és az inkorrekt társadalmi szerkezetről. A segélyezők parancsára a nem-kormányzati szervezetek a "képességfejlesztés" politikája felé fordultak a gyakorlatban, hogy a nyomort a társadalmi tőke kívülről bevitt, társadalmi és gazdasági tényezőket is tartalmazó növelésén keresztül enyhítsék, technikai szinten elemezve a szegények szükségleteit, képességeit és javait.

A nem-kormányzati szervezetek vonatkozásában ennek az eltérítési folyamatnak a dinamikáját az alábbiakban foglalhatjuk össze. A Világbank kifejezését használva: a "feladatorientált nem-kormányzati szervezetek" együttműködő kapcsolatot alakítottak ki a vidéki és városi szegények marginális közösségeivel, ami lehetővé teszi, hogy a fejlesztési szakemberek úgy dolgozzanak, mintha az emberek igényei már ismertek volnának és az előre meghatározott kategóriákba esnének, mint például útépítés, áramszolgáltatás, ebédszolgálat, születésszabályozás a nők számára, mikrofinanszírozás, baromfitenyésztés, hogy csak néhányat említsünk. Ehhez kapcsolódóan Kamat (2003: 65.) megjegyzi, hogy a nem-kormányzati szervezetek és a mögöttük álló segélyügynökségek akkor is ösztönzik a jogszerzés és a részvétel politikáját, ha a gyakorlatban ezek egyre inkább eltávolodnak eredeti jelentésüktől, azaz ha csökkentik képességüket és jogosítványaikat a szükséges változások előidézésére, hogy hozzájussanak a társadalom termelő erőforrásaihoz.

A mikrohitel és a mikrofinanszírozási projektek népszerűsége a fejlesztési gyakorlatban könnyen érthető egy olyan helyzetben, amikor az államnak nem elsődleges felelőssége a munkahelyteremtés, nem is beszélve arról, hogy segítse a szegényeket a társadalom termelő erőforrásaihoz, például a földhöz való hozzájutásban. A nyolcvanas évek elején erős nyomás volt tapasztalható a termelőeszközök privatizálására és a piacok liberalizálására, megszabadítva a magánszektort a kormányzati korlátozásoktól, és hangsúlyozva szerepét a gazdasági fejlődésben. Ebben a légkörben az állam szociális fejlődésben betöltött felelősségéből és finanszírozásából is visszavettek, például az oktatás, az egészségügy, a népjólét és a társadalmi biztonság területén. A felelősséget helyi szintre vitték, a finanszírozást pedig lecsökkentették, hogy a költségvetést és a kormányzat nemzeti számláit kiegyensúlyozzák. A szegények jogszerzése az OECD, az USAID és más segélyszervezetek értelmezésében nem jelent mást, és úgy is definiálják, mint önsegítést – a helyi gyökerű szervezetek segítését abban, hogy segíteni tudjanak magukon.

Ahelyett, hogy a szegényeket segítenék a társadalom termelő erőforrásaihoz – például föld (természeti erőforrás), pénztőke (hitel), termelőeszköz (technológia) – való hozzáférésben, azt várják tőlük, hogy (természetesen segítség mellett) a saját szociális tőkéjükre építsenek, azaz növeljék képességüket a saját megélhetésük biztosítására, elérve az önfenntartást (UNRISD, 2000).

A mikrofinanszírozási és hitelprogramok és projektek jól illenek a neoliberális forgatókönyvbe, amelyben a kockázatot az egyéni vállalkozók vállára rakják, akik gyakran szegény asszonyok, akiknek nagyon korlátozott piaci környezetben kell versenyezniük a szűkös erőforrásokért és lehetőségekért. Így a megélhetés biztonságának ígérete és a helyi fejlődés átalakul a személyes képességek és erőforrások optimális kihasználásának kérdésévé, ahelyett hogy a rendszer ellen fordulna. Ebben Kamat (2003: 65.) arra a következtetésre jut, hogy a nem-kormányzati szervezetek által képviselt "demokratizálás" inkább szimbolikus, mint lényegi. Legtöbbször a neoliberális gazdasági összefüggésbe jól beleillő sajátos demokrácia létrehozásán fáradoznak. Ehhez kapcsolódóan Heloise Weber (2002: 145.), a Waricki Egyetem Globalizáció és Regionalizáció Kutatóközpontjának kutatója megfigyelte, hogy a mikrohitel, különösen bolíviai, modellértékű formájában, a globális intézmények által kívülről hozott eszköz a globalizáció előmozdítására. "Egy, a globalizáció céljait megkönnyítő eszköz", amit "globális politikai következményei miatt" használnak, teszi hozzá. A következmények közül az egyik, ahogy ő látja:

A globális fejlődés tervezőinek szemszögéből a helyi szociális politikák globális szinten véghezvitt harmonizációja egy olyan összefüggő eszközkészletet biztosít, ami megkönnyítheti, sőt irányíthatja a globalizációs menetrend végrehajtását. A mikrohitel eszközrendszere és így a Világbank "nyomorcsillapító" stratégiája a "Fenntartható banküzlet a szegények számára" is, amely a globalizáció logikájának megfelelő helyi szintű politikai változások megkönnyítését csatornázza, ugyanakkor elősegíti a helyi szintű fegyelmezés képességét a globális kormányzás tervei szerint (Weber, 2002: 146.).

A mikrohitel és -finanszírozás politikáját nem nemzeti, de semmiképpen sem helyi szinten kezdeményezték, hanem ahogy Weber megjegyzi, az olyan globális intézmények szintjén, mint a Világbank. Ezért "iskolapéldája" annak, amit Deacon (2000: 213.) a "helyi szociális politika nemzetek felettivé tételeként" ír le. Ebben az értelemben a mikrohitel, mint a helyi önsegítő fejlődés uralkodó stratégiai eszköze, inkább a szegények társadalmi tőkéjére épít, mintsem a "szociális alapok" külső forrásbevonására, legalábbis a mikrohitelprogram legelterjedtebb megvalósítási módja szerint. Ez "döntő következményekkel jár a politikai küzdelemre" is (Weber, 2002: 146.). Ám mindenekelőtt aláássa a "demokratikus intézményeket" (Latman, 1997).

Következtetés: a nem-kormányzati szervezetek a szociális mozgalmak alternatívái

A liberális demokrácia felé ösztönzés az utóbbi két évtizedben a jó kormányzás stratégiájának részét képezte, amit a Világbank és más nemzetközi fejlesztési szervezetek védőpajzsa alatt folytattak. Ennek a stratégiának további elemei a következők voltak:

(1) a civil társadalom és az állam közötti hatalmi viszony demokratizálása;

(2) a "civil" társadalom megerősítése a közpolitika alakításában való részvételi képességének tekintetében;

(3) a szegények jogszerzése szociális tőke felhalmozásán keresztül, azaz hálózatépítés az önsegítő stratégia támogatására.

A demokratizálásnak ebben a formában való megvalósítására a fő módszer a decentralizáció volt, amit a nyolcvanas és kilencvenes években sok országban véghezvittek. A decentralizációnak különféle formái alakultak ki, de legáltalánosabban értve magában foglalja a kormányzati felelősség és politikaalakítási képesség átadását a központból alacsonyabb kormányzati szintekre. Ironikus módon Agosto Pinochet volt az, aki a hetvenes évek elején az úttörője volt ennek a politikának, valamint a "nagy horderejű gazdasági reform"-csomagnak, amit a Világbank alkalmazott, hogy véghezvigye neoliberális strukturális kiigazító reformjait. A decentralizáció e politikájával kapcsolatban Pinochet úgy fogalmazott, hogy "leckét adunk a világnak demokráciából", amit a Világbank "jó kormányzásnak" minősített, s amelynek alapja a konszenzus, amelyet a helyi közösségek az őket közvetlenül érintő döntésekben való részvételén keresztül alakítanak ki. Ennek a politikának a kulcsa a "népi részvétel", ami az ECLAC (1990) szerint a "hiányzó láncszem" a "produktív átalakulás" neoliberális értelmezése és a strukturális reformisták által szorgalmazott "korrektség" között. A nyolcvanas években a "népi részvétel" gondolatát ereklyeként illesztették a "jó kormányzás" fogalmába, és úgy tekintettek rá, mint alapvető elvre mind a projektek tervezésében, mind a fejlesztési közreműködésben és a kormányzati szolgáltatásokban. A népi részvételt ebben a vonatkozásban úgy határozhatjuk meg, mint a "korrektség", a "hatékonyság" és a "jó kormányzás" kérdését.

De a jó kormányzás ilyen felfogásban nem az, aminek tűnik; nem a népi részvétel kérdése. A "kormányzás" fogalma mögött alapvetően politikai tartalom van, az arra való törekvés, hogy a szabadpiaci kapitalista fejlődés új gazdasági modelljének bevetetéséhez megfelelő feltételeket teremtsenek. Hogy biztosítsák a nemzeti kormányok képességét és politikai szándékát arra, hogy "rendíthetetlenül haladjanak az úton", vagyis a strukturális kiigazítás, a globalizáció és így az új gazdasági világrend stabilitásának útján. Ugyanilyen fontos a gyakorlati és politikai igény arra, hogy a helyi, nemzeti gazdaságokat és a "feltörekvő piacokat" a globális tőke irányítása alá rendeljék. Ez a forgatókönyve az amerikai vagy euro-amerikai imperializmusnak. E forgatókönyv szerint határozzák meg a globalizáció ideológiáját és a nemzetközi fejlődés intézményeinek működési rendjét. A globalizáció és a fejlődés, mint geostratégiai projekteken túli "metaprojektek", az imperializmus rejtett formáiként leplezhetők le, ami komoly kérdéseket vet fel a nem-kormányzati szervezetek ebben játszott szerepével kapcsolatban.

Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a szervezetek döntő szerepet töltenek be az imperialista forgatókönyv megvalósításának elősegítésében. A hetvenes években közülük jó néhányat elsővonalbeli "fejlesztési" ügynökségekké alakítottak át, hogy a szociális és politikai reformok erényeinek igéjét hirdessék, valamint a mikroprojekteket a helyi fejlődéssel kapcsolatban, és segítsenek a forradalmi változások iránti növekvő nyomást ellensúlyozni. A nyolcvanas években, igaz más vonatkozásban (külső adósságválság, új gazdasági modell meghonosítása, privatizáció és államreform, demokratizálás), a nem-kormányzati szervezetek ismét csatasorba álltak a Világbank "szegénység ellen meghirdetett háborújában", mint a (népi) demokrácia és (alternatív) fejlődés harcosai, azaz partnerként a fejlesztési vállalkozásban és a társadalmi változás nem konfrontatív kezelésében.

A kilencvenes években ez a vállalkozás kibontakozott és a folyamat konszolidálódott, megteremtve a feltételeket az euro-amerikai imperializmus működésének megkönnyítésére. Ebben a konszolidációban döntő tényező volt az olyan kiszolgáló politikai rendszerek megteremtése, melyek elkötelezték magukat a kapitalista fejlődés neoliberális modellje és a globalizáció mellett. Egy másik és ugyanolyan fontosságú tényező volt a "civil társadalom" beillesztése a fejlődési és demokratizálási folyamatba. A civil társadalom egy része, a szociális mozgalmak formájában, a neoliberalizmus és globalizáció ellenzésének politikai útjára lépett, a neoliberalizmussal szembeni ellenállást népi mozgalommá szervezve, vagy Gramsci kifejezésével, létrehozva a "néphatalom" "hegemóniaellenes blokkját". Azonban egy másik része, a nem-kormányzati szervezetek formájában, bűntársa lett az euro-amerikai imperializmusnak, fontos ideológiai és politikai szolgálatokat téve neki. A nem-kormányzati szervezetek eredeti szándékait itt most nem vizsgáljuk. Sokszor az érintett személyek őszintén hiszik, hogy a helyi közösség érdekei szerint cselekszenek – alapvető szolgáltatásokat és segélyt nyújtanak a "szegényeknek". Azonban nekünk arra kell figyelnünk, hogy valójában kiknek az érdekeit szolgálják a nemzetközi szervezetek stratégiai partnereiként végrehajtott "akcióikkal". A kritikai kérdés az, hogy a nem-kormányzati szervezetek milyen szerepet játszanak az állam és a szociális mozgalmak kapcsolatában, valamint a politikai hatalomért vívott harcokban.

Hivatkozások

Annan, Kofi (1998): "The Quiet Revolution", Global Governance, 4 (2), 123-38

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (1996): Modernización del estado y fortalecimiento de la sociedad civil. Washington DC

BID (Banco Interamericano de Desarrollo) (2000): Desarrollo: más allá de la economía. Progreso económico y social de la América Latina. Washington DC

Blair, H. (1995): "Assesing Democratic Decentralization", A CDIE Concept Paper. Washingtron DC, USAID

Bardhan, Pranab (1997): The Role of Governance in Economic Development. Paris, OECD Development Center

Chan, Yu Ping (2001): "Democracy or Bust? The Development Dilemma", Harvard International Review, Fall

Cornia, Andrea – Jolly, Richard – Stewart, Frances (eds.) (1987): Adjustment with a Human Face. Oxford, Oxford University Press

Deacon, Bob (2000): "Social Policy in Global Context", in: Andrew Hurell and Ngaire Woods (eds.): Inequality, Globalisation and World Politics. Oxford, Oxford Univerity Press

ECLAC (Economic Comission for Latin America and the Caribbean) (1990): Productive Transformation with Equity. Santiago

Hayden, Robert (2002): "Dictatorships of Virtue", Harvard International Review, Summer

Kamat, Sangeeta (2003): "NGOs and the New Democracy: The False Saviors of International Development", Harvard International Review, Spring

Kaufman, Daniel – Kraay, Art – Zoido-Lobatón, Pablo (1999): Governance Matters. Washington DC, World Bank

Latman, Robert (1997): "Globalisation and Democratic Provisionism: Rereading Polanyi", New Political Economy, 2 (1)

Litvack, Jennie – Ahmad, Junaid – Bird, Richard (1998): "Rethinking Decentralization in Developing Countries", World Development Sources, Sector Studies Series, Washington DC, World Bank

Mitlin, Diana (1998): "The NGO Sector and its Role in Strengthening Civil Society and Securing Good Governance", in: Armanda Bernard, Henry Helmich and Percy Lehning (eds.): Civil Society and International Development. Paris, OECD Development Center

Morton, Adam (2004): "The Antiglobalization Movement: Juggernaut or Jalopy?", in Henry Veltmeyer: (ed.): Globalization and Antiglobalization: Dynamics of Social Change in the New World Order. London, Ashgate, 155-68

OECD (1997): Final Report of the DAC Ad Hoc Working Group on Participatory Development and Good Governance. Paris

Okonski, Kendra (2001): "Riots Inc. The Business of Protesting Globalization", The Wall Street Journal, editorial oage, Saugust 14

Ottaway, Marina (2003): Democracy Challenged: The Rise of Semi-Authoritarianism. Washington DC, Carnegie Endowment for International PeaceRodinelli, D. A. – Nellis, J. R. – Cheema, G. S. (1983): "Decentralization in Developing Countries: A Review of Recent Experience", World Bank Staff Paper, No. 581. Washington DC, World Bank

Rondinelli, D. A. – McCullough, J. – Johnson, W. (1989): "Analyzing Decentralization Policies in Developing Countries: A Political Economy Framework", Development and Change, 20 (1), 57-87

Salbuchi, Adrian (2000): El cerebro del mundo: la cara oculta de la globalización. Córdoba, Ediciones del Copista

Salop, Joanne (1992): "Reducing Poverty: Spreading the World", Finance & Development, 29 (4), December

Tendler, Judith (1975): Inside Foreign Aid. Baltimore, Johns Hopkins University Presss

UNDP (1996): "Good Governance and Sustainable Human Development", Governance Policy Paper, http://magnet.undp.org/policy

UNRISD (2000): "Civil Society Strategies and Movements for Rural Asset Redistribution and Improved Livelihoods", UNRISD-Civil Society and Social Movements Program, Geneva

Utting, Peter (2000): "UN-Business Partnerships: Whose Agenda Counts?", UNRISD News, 23, Autumn-Winter

Wallace, Tina (2003): "NGOs Dilemmas: Trojan Horses for Global Neoliberalism?", Socialist Register, 2004. London, Merlin Press

Weber, Heloise (2002): "Global Governance and Poverty Reduction: the Case of Microcredit", in: Rorden Wilkinson and Steve Hughes (eds.): Global Governance: Critical Perspectives. London and New York, Routledge, 132-51

World Bank (1994): Governance. The World Bank Experience. Washington DC

(Fordította: Bózsó Péter)

Az utóbbi időben gombamód szaporodó civil szervezetek működése számtalan problémát vet fel, amelyek között szerepel az ún. „demokratikus paradoxon", vagyis az a lényegi ellentmondás, hogy míg e szervezetek végső célja az adott országok demokratikus struktúrájának fejlesztése, addig saját szervezeti felépítésük gyakorlatilag áttekinthetetlen és demokratikusnak nehezen nevezhető. További problémát jelent a civil szervezetek és a demokratikusan megválasztott testületek működésének összehangolása. A tanulmány választ keres arra, hogyan lehetne e legitimációs válságot feloldani.

A demokratikus paradoxon

A civil mozgalmak, melyek világszerte működnek és gyakorlatilag a föld lakóinak érdekeit képviselik, többségükben előszeretettel tekintenek magukra úgy, mint valóban demokratikus közszereplőkre – szemben a kormányzatokat képviselő szervezetekkel. Kétségtelen tény, hogy demokratikus funkciójuk valóban megmutatkozott már abban, ahogyan globális kérdéseket vettek napirendre, és kritikus, ellenzéki fórumot jelentettek rendkívül fontos problémák kapcsán. Rendszerint olyan kérdéseket fogalmaznak meg, melyek világszerte milliókat érintenek, és amelyet csakis globálisan, az egyes nemzetek határain átlépve lehet megoldani. A civil szervezetek nélkül a politikai rendszerek e kérdésekre aligha figyeltek volna, és a tömegkommunikáció sem szentelt volna teret nekik. A társadalmi mozgalmak szerepe mindig is az volt, hogy felhívják a figyelmet a közbeszéd deficitjeire, és hogy felszámolják a köldöknéző politikai elitek elszigeteltségét. Egy kölni székhelyű antirasszista csoport jelmondata tömören megfogalmazta a civil szervezetek e kettős – problémafelvetés és mobilizálás – funkcióját: "Arsch huh, Zäng usenander!": Ha magatoktól nem mozdultok, majd mi megmozgatunk titeket, és csak a mi nyomásunkra mozdultok.

Általánosabban fogalmazva elmondhatjuk, hogy a társadalmi mozgalmak új politikai célkitűzésekkel állnak elő (például fenntarthatóság), új intézményeket (például Agenda 21) szerveznek, és új eljárásmódokat (például kerekasztalt) vezetnek be. E lépéseikkel a privát szféra és a kormányzati hivatalok között elhelyezkedő intézmények struktúrájának részévé válnak, azaz a politikai pártokkal, az érdekképviseleti és nyomásgyakorló csoportokkal és szervezetekkel, valamint a tömegkommunikációval kerülnek közös struktúrába, ugyanakkor vészhelyzetekben kívülállókként, amolyan közéleti éceszgéberekként viselkednek; szerepüket úgy is jellemezhetnénk, hogy ők alkotják az első figyelmeztető zónát a politikai rendszerben, s ők a társadalmi változások motorjai. Az ilyen állampolgári kezdeményezéseknek nem kell annak bizonyításával foglalkozniuk, hogy ők "az általános emberi érdekek" képviselői, hiszen különben a radikális kisebbségi csoportoknak kezdetektől nem lenne semmilyen legitimitása. Amikor annak idején néhány száz feldühödött ember megrohamozta a Bastille-t, előtte nem végeztek közvélemény-kutatást, hogy megtudják, vajon a párizsiak többsége helyesli-e a lépésüket; és a Seattle-ben és Genovában tüntetők sem sokat törődtek azzal, hogy a jelszavaik ("Ez a demokrácia!, Voi G-8, noi 6 000 000 000!") egybeesnek-e a közvélemény-kutatások eredményeivel. A társadalmi mozgalmak tőkéjét "nem a szavazatok vagy a díjfizető tagság és a szakértelem adja, hanem támogatóik irántuk érzett bizalma" (Rucht, 2000: 55.).

A társadalmi mozgalmak korán elkezdtek egyetemes és globális összefüggésekben gondolkodni – a tőke és munka viszonyának vizsgálata megmaradt az országhatárokon belül, akárcsak a nemek viszonyának vagy a környezetszennyezés problémakörének elemzése. Mára azonban már a társadalmi mozgalmak fellépései is határozottan nemzetközi és nemzetek feletti színezetet öltöttek. A "globalizáció ellenzői" egészen szűk kis közösségekből világméretű közös fórummá fejlődtek, ahol a meghatározó fontosságú demokratikus intézmények képviselői által másodrangúnak minősített problémákat és kérdéseket lehet felvetni, s amelyet az intézményi szereplők egyre kevésbé hagyhatnak figyelmen kívül. Az új társadalmi mozgalmak az 1970-es évek elejétől vitákat és konfliktusokat gerjesztettek, melyek teljes mértékben különböztek a posztmodern ipari társadalmak szokásos konfliktusaitól, és ilyenformán kívülről befolyásolták és változtatták meg az adott intézményi rendszereket. Az eltelt idő alatt a társadalmi mozgalmak legfőbb szerepe az lett, hogy közvetítsenek a politikai érdekkörök között. Ma már nagyobb hozzáértéssel és érzékenységgel működnek, miközben a tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek közötti határok még cseppfolyósabbak lettek (gyakori eset, hogy munkamegosztás van a két szervezeti forma között). Ebből aztán az következik, hogy minden különbözőségük ellenére is egységesen közelíthetjük meg őket, mint nemzetek feletti és reformokra törekvő csoportosulásokat, s az angol rövidítésük alapján összefoglalóan NGO-knak (non-governmental organizations, azaz nem-kormányzati szervezeteknek) tekinthetjük őket.

Mint már fentebb szó esett róla, e mozgalmak vitathatatlanul a demokratizálódás folyamatát segítik elő. A megszerveződés és a tiltakozási mozgósítás elemi szintjén e szervezetek még nem kényszerülnek szembesülni azzal a kérdéssel, vajon "demokratikusak-e", mivel modern korunkban egyre növekszik az igény, hogy a közösség egészére érvényes döntések legitimálása választással és népszavazással történjen (beleértve az ezeket előkészítő véleményformálást is). A döntéshozatal szokásos és alapvető kritériuma a többség "guillotine-ja"; az Egyesült Államokban és Németországban tapasztalt elképesztően szoros választási eredmények jól mutatják, milyen finoman szabályozható ennek a guillotine-többségnek a beállítása. Mára azonban a civil szervezetek tevékenysége már nem merül ki az információszolgáltatásban, a konzultációban, az ellenőrzésben és hasonlókban, mint ahogy rég túlléptek a felvilágosító és a tiltakozó kampányok szervezésén is. Szerepük jóval meghaladja a kezdeti kereteket, vagyis a közvélemény érdeklődésének felkeltését és mozgósítását bizonyos kérdéskörökben; és mihelyt beavatkoznak a döntéshozó folyamatokba – különösen, ha azok a helyi és a nemzeti határokat átlépik, melyekhez e szervezetek eddig alapjában igazodtak -, akkor türelmesen meg kell válaszolniuk, mi több, maguknak kell feltenniük a demokratikus legitimációjukra vonatkozó kérdéseket. Eddig e kérdést nem sikerült kielégítően tisztázni sem az újságíróknak, sem a társadalomtudósoknak, ami kicsit azért meglepő a kérdés fontosságának és a szervezetek által megfogalmazott követelések súlyának fényében. Az NGO-k demokratikus jellegével kapcsolatban három különböző szempontból is kételyek merülnek fel:

– Először is, e szervezetek formálisan vagy informálisan maguk is részt vesznek a döntéshozatali folyamatokban, anélkül hogy az általuk képviseltek állandó és szabályozott ellenőrzése kísérné tevékenységüket.

– Másodszor, a mozgalmak és szervezetek tagjait és támogatóit szinte soha nem kérdezik belső közvélemény-kutatások. Ebből következően szóvivőiknek nincs felhatalmazásuk a közösség képviseletére.

– Harmadszor, az NGO-k rendszeresen úgy működnek, hogy nem hivatkoznak olyan intézményekre, melyek mint széles tömegek által megválasztott testületek vagy mint érdekcsoportok legitimálhatnák azt a – kimondott vagy ki nem mondott – kiindulópontot, hogy ők a lakosság egészének vagy egy meghatározott csoportjának akaratát képviselik.

Amilyen hangsúlyosan mutattak rá az NGO-k a nemzetközi rendszerek (például a World Trade Organisation, azaz Világkereskedelmi Szervezet) "demokratikus deficitjének" tényére, olyan erősen szembetűnő saját legitimációs és képviseleti deficitjük, és ezt a tényt a kormányzati képviselők természetesen kellő hangsúllyal nekik is szegezik (lásd Beisheim, 1997; Schmidt-Take, 1997; Klein, 2002). A képviseleti szerkezet szükségessége és a szervezeti valóság közötti ellentmondás leírható demokratikus paradoxonként, amennyiben az NGO-k a demokratizálódás kovászai, ám maguk cseppet sem demokratikusak. Amivel a WTO-t és a hozzá hasonló egyéb nemzetek feletti irányító szervezeteket joggal vádolják, az sajnos az NGO-kra éppen annyira igaz. A "nemzetállam kereteit meghaladó" politikai küzdőtereken mindkét fél a hitelesség hiányától szenved.

Ám ezen a ponton is felmerül némi történelmi kétely. A Bastille spontán ostromát követően a közrendek "a francia nép képviselőivé" nemesedtek, illetve a harmadik rend éppen abba a társadalmi helyzetbe emelkedett, amelyben a felső "százezer" (azaz az arisztokrácia és a papság kisebbik hányada) a törvényeket kiszabta, más szavakkal, a 19. század folyamán a demokratikus-forradalmi felkelést a demokratikus választások erősítették meg. A globalizáció nemzetek feletti bírálói még mindig nem bizonyították az előbbi történelmi példához hasonló módon, hogy nem a G-8-as csúcs, hanem ők adnak hangot "hatmilliárd" ember követeléseinek; vagy más szavakkal, a liberális demokrácia nyelvén fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy még mindig meglehetősen tisztázatlan az "irányításra szóló felhatalmazásuk". És ugyanakkor az ember józanul csak egyet tud érteni azzal, hogy "az államon kívül [nem léteznek] a demokratikus és sikeres kormányzás intézményeinek és procedúráinak kipróbált és bejáratott formái" (Wolf, 2002: 5.). A legitimációs mechanizmusoknak a nemzeti szinteken bejáratott, szokásos formáit a nemzetek feletti kontextusba pedig lehetetlen változatlan formában átvinni.

A demokratikus intézményeknek rövid a karja

A következő két fogalom: "demokratikus" és "sikeres" a legitimáció két, lényegi aspektusát világítja meg: az eredményesség felőli legitimációt a kormányzati döntések hatékonysága felől közelíti, a "bemeneti" legitimációt pedig a szuverén állampolgároknak a döntéshozatalban való részvétele biztosítja. Maga az a tény, hogy mind a kormányzati, mind a civil szervezetek ugyanazzal a strukturális problémával küszködnek, vagyis a demokratikus képviselet globális szinten mutatkozó hiányával, a nemzetállam legitimációjának megrendüléséből következik kétfelől is: a döntéshozatal privatizálása és internacionalizálása által. A helyi és a nemzeti döntéseknek gyakorta van a nemzetállam határain túl ható érvényessége, a nemzetek feletti testületek pedig még inkább határoktól független döntéseket hoznak. Ugyanakkor soha nem volt ilyen kicsi (és egyre csökkenő mértékű) az érintettek csoportjainak részvétele a döntéshozatal folyamatában, és egyáltalán nem is léteznek azok a "kompetens helyek", melyek a nemzetek feletti cselekvők tetteit mérlegre teszik. Ez a helyzet viszont két demokratikus szabály sérelmét okozza:

a) az összhang szabályát, mely kimondja, hogy a hatalom döntései által érintetteknek egybe kell esniük azon embercsoportokkal, akik e hatalmat gyakorolják,

b) a döntések azon alanyoknak tulajdoníthatók, akik képesek választ adni, és válaszaikért viselik a felelősséget is.

Jelenleg az értékelés ezen instanciái, azaz a parlament és a közszféra, csak és kizárólag a nemzetállam keretei között léteznek; az Európai Unió részben kivétel ez alól. Mégis, mint közismert, az európai polgárok által közvetlenül megválasztott parlamentnek rendkívül korlátozott a jogköre, vagyis még ezzel a kivételes képviselői testülettel kapcsolatban is joggal merül fel a demokratikus deficit problémája. Az európai szinten, de még inkább világméretekben a kormányzati vagy parlamentáris felelősségnek nincs parlamenti szerve, nincs a végrehajtó hatalomnak formális ellenőrzése, nem létezik a jogi irányelvek egysége, és nincs felelősség a törvények beiktatását illetően. Ez azt jelenti, hogy a nemzetek feletti kontextusban a legalapvetőbb parlamentáris előjogok is hiányoznak, miközben a kormányok aktivitása ezen a szinten lényegileg napról napra nő. A nemzetek feletti szinten sokkal inkább, mint a nemzetállamban, ahol a parlamentáris jogok állandó erodálódásának vagyunk tanúi, állandó, napi tapasztalatunk, hogy most "a végrehajtó hatalom órái" jöttek el.

Még égbekiáltóbbnak tetszik a nemzetközi és nemzetek feletti rendszerek kétségtelen demokratikus deficitje, ha a demokrácia 1945-ös, illetve még inkább az 1989-es globális térnyerésének szemszögéből vizsgáljuk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, melyet néhány évtizede döntően autoriter berendezkedésű államok alapítottak, ma a tagállamok több mint felében demokratikus rendszer működik, rendszeres, tiszta választásokkal, ahol az alapvető emberi és polgárjogokat folyamatosan biztosítják az állampolgárok számára. Amilyen ingatag a demokrácia még jó néhány helyen, világméretekben már annyira nem tekinthető kisebbségi programnak. Ugyanakkor a totalitariánus rendszerekkel megvert 20. század végén a pozitív mérleg az államoknak csak a belső viszonyaira érvényes (melyeknek a szuverenitása és a világtörténelmi folyamatokra gyakorolt hatása egyre kisebb), ha és amennyiben nem sikerül olyan, a nemzetállamokban érvényes mechanizmusokkal analóg nemzetközi kereteket találni, melyek között a néphatalom (Abraham Lincoln klasszikus érvényű meghatározását idézve) a nép által és a nép érdekében érvényesül.

A valóban létező, "velünk élő" globalizáció kritikusai a globális demokrácia potenciális képviselőiként léptek színre. Az NGO-k mint nem állami szereplők igényt tartanak a szuverenitásra, ami pedig a politikaelmélet és az alkotmányjog fő vonulata értelmezése szerint az államhoz rendelt jog. A legtöbb elméleti iskola a nép és a nemzet fogalmát csak az állam keretei között tudja értelmezni, s számukra a demokratikus önmeghatározásnak elengedhetetlen előfeltétele az állam megléte. Az államon túl a többi állam hatalma kezdődik, melyet más nemzetek legitimáltak (vagy nem). Ebből következik, hogy a nemzetek feletti közösségek nem államok, és – nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy a gondolatot végigvigyük – nincs hatalmuk. Ez a következtetés persze helytelen: az Európai Unió vagy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) nyilvánvalóan hatalmat gyakorol, és még az Egyesült Nemzetek Szervezetéről is elmondható, hogy helyenként és esetenként nemzetek feletti kormányzati szerepet tölt be. A hagyományos kormányok között támadt űrben mindenhol "nyilvános politikai hálózatok" szerveződtek, és új típusú irányítási forma, a "társadalmi világ" (Czempiel) vert gyökeret az államok alkotta világrend államközi kapcsolataiban.

Következésképpen akár tetszik, akár nem, el kell fogadnunk, hogy a nemzetállam a politikai közösségeknek csak az egyik lehetséges formája. Mint ahogyan a helyi hatóságoknak vagy a régióknak (lásd a német Ländert) van politikai identitásuk, és céljuk a helyi lakosság bevonása a működésükbe, hasonló a helyzet természetesen a nemzetek feletti vagy nemzeteket átfogó rendszerekkel is. Ha a szuverén hatalom a kormányzat különféle szintjein képes érvényesíteni jogait (például a helyi irányításban, a föderális államokban), akkor semmiképpen sem elképzelhetetlen, hogy ez érvényesüljön a nemzetállam határain túl is – azaz bárhol, ahol a hatalmat gyakorolják. A demokratikus elv érvényes a politikai hatalom területi aspektusaitól függetlenül, ám intézményesítése a nemzeti határokon túl a legjobb esetben is alapvető feltétel. És ezen a ponton evidensen elkerülhetetlen, hogy túllépjünk a demokrácia többségi szemléletű megközelítésén, melynek értelmében egy adott politikai közösség (démosz) akkor jut politikailag érvényes döntésekhez, ha egyértelmű, a politikai pártokban és politikusokban megtestesülő alternatívákat állít, melyeket a választásokon és népszavazásokon a többség elfogad, és amelyek aztán egy bizonyos, rögzített időtartamra meghatározzák a politika irányvonalát.

A fentebb vázolt versengő demokráciában a legitimációt az emberek többségének és/vagy a nép választott képviselőinek többségi akarata biztosítja. Mégis, azt kell mondanunk, hogy "a demokráciának ez a modellje képtelen az állam határain túl mutatkozó politikai űr bármiféle betöltésére" (Wolf, 2001). Egy európai képviseleti testület lehetőségei tehát hasonló módon korlátozottak. Egyes, döntő fontosságú döntések meghozatala során természetesen együttműködik az Európai Tanáccsal, ám csak korlátozott belegyezési joga van, hiszen az EU költségvetésének csak periferikus része fölött rendelkezik, és az EU végrehajtó szervei fölött is csak korlátozott ellenőrzési jogokat gyakorolhat. "Annak, hogy egyáltalán létezik az Európai Közösség szintjén parlamenti szerv, az volt a minimálisan megfizetendő ára, hogy e szerv viszonylag szerény hatalommal bír" (Wolf, 2001). Ez viszont felveti azt a kérdést, vajon az Európai Parlament újabb legitimációs forrássá fejlődött-e, vagy pedig fordított arányban történt változás, és inkább a nemzeti képviseleti testületek és a nemzetek feletti parlament gyöngülése ment végbe. Miközben az európai politikai szint jelentősége és szabályozó befolyása egyre erősödik, addig a nemzeti parlamentáris rendszerek egyre kisebb befolyással vannak rá, ráadásul újabb versenytársuk akadt egy európai parlament erősödő erejének képében; közben ez az európai parlament maga képtelen az adott európai erőegyensúly feltételei között bármilyen komolyan vehető súlyt latba vetni.

Az európai integráció pártolói szeretnék a folyamatot felgyorsítani és "teljes európai parlamentet" teremteni (és egy alsóházzal kiegészíteni, hogy a kisebb nemzeteket ne szavazhassák le automatikusan). Mások vitatják, hogy a demokratikus deficit az európai parlament tényleges hatalmi hiányának következménye volna: mivel nincs európai démosz (és nincs európai közszféra sem), nincs szükség az Európai Bizottság és a Miniszterek Tanácsának legitimálására sem; ezen utóbb említett testületek képviseleti hatalmukat csak kölcsönkapták – a nemzeti választásokon legitimált, az adott állam érdekeit képviselő delegátusok révén az EU egyes végrehajtó és irányító bizottságaiban. A demokrácia elve, mondják egyesek, nem szükségképpen követeli meg, hogy minden egyes állami szerv közvetlenül, szavazás útján kapjon irányítókat, és ezt a közvetett legitimációt az európai szintre is át lehet vinni. Hasonlóképpen, az EU Miniszterek Tanácsában a tagállamok kormányzati képviselői elegendő legitimitással rendelkeznek, hiszen hazájukban a parlamenti választások során többséget kaptak a szavazóktól. Másképpen szólva: ha Berlinben, Párizsban a mezőgazdasági vagy szociális ügyi miniszter kellő legitimitással rendelkezik, akkor Brüsszelben is elegendő a legitimációjuk. Ez viszont kétségtelenül olyan állapotot eredményez, amelyben minden képviseleti testület ellenőrzése alól kivonhatják magukat, és amelyeket oligarchiák és lobbicsoportok szállnak meg. Az ilyen kiterjedt és szerteágazó legitimációs láncok ily módon fiktívvé válnak, és megközelíthetetlenek lesznek azok számára, akiket a szakértői ismeretek nélküli döntés közvetlenül érint. És ha ez a helyzet a viszonylag egységes európai színtéren, akkor a nemzetek feletti rendszereket olyan színtereknek kell tekintenünk, ahol a demokrácia még elvontabb, és gyakorlatilag hiányzik.

A legitimációs válság megoldásának lehetősége

A megoldásoknak a politikai gyakorlatból kell kialakulniuk, a "forma követi a funkciót" mottója alapján, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a territoriális állam többségi, a pártok versenyén alapuló demokráciamodellje által biztosított körülményekhez nem túl okos dogmatikusan ragaszkodni. Nem valószínű, hogy sikerül az ideális módszert felvázolni, mindössze azt tehetjük, hogy felhívjuk a figyelmet azokra az akadályokra, amelyek az eddig bejárt ösvényeken keresztezték utunkat. Az elmúlt évek elméleti vitáit végiggondolva, három lehetséges megoldás körvonalazható:

– a nemzetek feletti intézmények következetes és alapos parlamentarizálása;

– a határokon átnyúló, egyeztetésen alapuló demokrácia kiterjesztése (kiegészítve az asszociatív, tanácskozó és közvetlen demokrácia elemeivel);

– a polgárok nemzetek feletti föderációja.

Az utolsó megoldási javaslat éppen csak felbukkant a horizonton, a másik kettőt pedig jellemezhetjük úgy is, mint téves ösvényt vagy vészkijáratot. Ám a legfontosabb az, nehogy vakvágányra fussunk (legyen bár az tiszteletre méltó is).

A vakvágány: a demokratikus elszigetelődés

Azt a következtetést vonhatjuk le a demokrácia angol-amerikai modelljéből, amit a kontinentális európai gondolatkör által megfogalmazott állami szuverenitás interpretációjának tekinthetünk, hogy nem szükséges nagy figyelmet szentelnünk a demokratikus részvétel kérdésének a nemzetállam határain túl, mert a nemzeti szuverenitás csorbulása elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha az uralkodó hatalom aláveti magát más nemzetek többségi döntéseinek. Ebből a szempontból minden, az európai démosz elvén alapuló nemzetek feletti közösségi formáció bukásra van ítélve: világkormány nélkül nem lehetséges versengő demokrácia – ezenkívül pedig egy világkormány megalakítását meg kell akadályozni. A mélyebb ok, melyet rendszerint figyelmen kívül hagynak, amiért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia elutasítja a nemzetek feletti és a sok-nemzeti kalandokban való részvételt, abból az óhajból fakad, hogy megőrizzék az amerikai kongresszus, illetve a Westminster parlament autonómiáját. Az USA és Nagy-Britannia természetesen nem marad ki a határok gazdasági és kulturális felszámolásának folyamatából, ám bizalmatlanok a nemzetek feletti és a sok-nemzeti demokráciakísérletek iránt, ami viszont lassítja a határok politikai lebontását.

Ez az álláspont a nemzetközi politikai integráció visszafordítását vagy a szabályozó minimalizmust sugallja, ami a kölcsönös piaci függések vagy a korlátok felállítását egy hegemón hatalom irányítása alá helyezné. A "magasztos" parlamentáris jogok védelmének kísérletét nehéz volna alábecsülni – végtére is a parlamentek a demokratikus képviselet és a demokratikus közszféra alapintézményei, és ebben a minőségükben nélkülözhetetlenek és megkerülhetetlenek mint a demokratikus törvényhozás, valamint a kormányalakítás és kormányzati munka ellenőrzésének letéteményesei. Minden javaslatot, mely a nemzetek feletti döntések demokratikus legitimációját a területileg kiterjesztett parlamentáris ellenőrzés révén óhajtja biztosítani, ennek fényében kell értékelnünk. Ehhez viszont éppen arra a sokoldalú megközelítésre volna szükség, amit a legnagyobb hagyományokkal rendelkező demokráciák elleneznek, azaz a szuverenitás adta jogokat a nemzetek feletti döntéshozó centrumok alá kellene rendelni, legyen az az EU, az ENSZ, vagy a WTO. Elsősorban a parlamentarizmus hazája az a helyszín, mely gondosan kerüli ezt a lépést, miközben az olyan "posztnemzeti" politikai entitás, mint a Német Szövetségi Köztársaság, már az 1949-es alkotmányában körvonalazta ennek lehetőségét; igaz, a szövetségi Alkotmánybíróság mint "az alkotmány oltalmazója" szintén hangsúlyozta, hogy az effajta delegálásnak nem szabad sértenie a német alkotmányos szervek működését.

A hibás módszer: a nemzetek feletti parlament

Nem elképzelhetetlen, hogy olyan nemzetközi politikai közösségek formálódnak majd, melyek autonóm démoszként határozzák meg magukat, és nemzetek feletti parlamentként alakulnak meg. Ebben reménykedik az az elméleti iskola, amely a demokratizálódást a parlamentarizálódás révén gondolja el, és amely ezért egyre jobban be kívánja vonni a parlamenti testületeket a politikai döntéshozás folyamataiba. A késő középkori hagyományokban gyökerező parlamentek az idők során egyre több politikai terület fölött szereztek befolyást, beleértve a nemzetközi egyezményeket, valamint a háború és béke kérdéseit, amelyeket pedig hosszú ideig az uralkodók, az arisztokraták és az uralkodó elit tartott kézben. Míg a demokratikus elv hosszú ideig többé-kevésbé érvényesült a parlamenti kiváltságok kibővítése révén, manapság ennek ellenkezője figyelhető meg, azaz jelentős erőfeszítések történnek a deparlamentarizálás érdekében, ami szerves része annak az általános leértékelődésnek, ami a demokratikus befolyásgyakorlás lehetőségeit jellemzi. Az oligarchiák kialakulásának és a bürokratizálódásnak túlságosan is jól ismert tendenciáihoz újabbak járultak: a "láthatatlan erők", a szakértők hatalma, meg "a közjón bosszút álló lobbicsoportok" (lásd Bobbio, 1988) befolyása. Anélkül, hogy szerepüket túlzottan dramatizálnánk, a képviseleti demokráciát fenyegető veszélyek között feltétlenül meg kell említenünk azt a tendenciát, hogy a parlamentektől az elektronikus médiához tevődik át a közvetítő funkció; ez még inkább felgyorsítja a parlamenti testületek szerepének egyre szimbolikusabbá válását, különösen azzal, hogy sok jelentős döntéshozatali folyamat már így is átkerült "a Ház" hatásköréből holmi rejtett és homályos egyezkedési szférákba, és a parlamentek gyakorta csak a máshol született döntések nyilvántartásának és ratifikálásának helyszínei.

A parlamenti jogok eróziójával kapcsolatos (régi) panaszok esetében nem szabad elfelejteni, hogy a befolyás elvesztése magába a "többségi parlamentarizmusba" van belekódolva, mihelyt a kormányzati frakciók elsődleges szerepüket abban látják, hogy a saját soraikból kinőtt kormányt támogassák, és ezt aztán a nemzetek feletti politikai szintre vigyék át. Egy olyan parlament, amelyik – legalább részben – magát a kormány ellenzékeként határozza meg, sokkal kevésbé cselekvőképes, különösen amikor arra kerül sor, hogy lemondjon egyes jogairól egy másik parlament javára, amely még akkor is belegázol a nemzeti képviseleti testület jogaiba, ha a parlamentarizálódás bizonyos fokig már beépült az európai külpolitikába (lásd Krauss, 2000). A német szövetségi Alkotmánybíróság például, ellenszerként, azt javasolta, hogy a nemzeti parlamentek az Európai Tanácsban nagyobb mértékben vegyenek részt a tárgyalási pozíciók és a nemzeti kormányok végső megállapodási tervezetének kidolgozásában. A Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének a globalizáció problémájával foglalkozó különbizottsága megvitatta és javasolta is azt a lehetőséget, hogy a kormányok közötti terepeken a nemzeti tárgyalódelegációk legyenek állandóan jelen, és az egész politikai folyamatot kísérje végig a nemzeti parlamenti bizottságok általi felügyelet és megfigyelés. Számos nemzetközi és nemzetek feletti rendszer, köztük olyan katonai szövetségek is, mint a NATO és a WEU, parlamentközi testületeket állított fel, de ezek általában testre szabottak, mint együttműködési rendszerek, és nem adnak teret a nemzeti határokon túli ellenvetésnek az adminisztratív döntésekkel szemben.

A nemzeti parlamentek többé-kevésbé nyíltan megfogalmazott vétófunkciójának esetleges alternatívája lehet a már említetteknek megfelelően, ha az EU parlamentje szabályos, rendes parlamentként működne. Az európai alkotmány ilyen értelmű reformja (lásd Weiler, 1999) az európai kormánynak biztosítaná az európai démosz hiteles képviseletét, és minden joggal ellátná – hogy úgy mondjuk, a végrehajtó hatalom életre hívná a maga nemzetét. Ezt az Európai Unió állampolgárainak alapvető beleegyezésére kellene alapozni, melynek révén az európaiak elsődlegesen európaiaknak éreznék magukat, továbbá az uniós polgárok kimunkálnák a maguk számára a közös értékeket, harmadsorban pedig az európai szintű politikát tekintenék a valóban meghatározónak (lásd Fuchs, 2002a). A nemzetállam "öröktől fogva való" természetére fixáló retorika persze könnyedén az utópia birodalmába utalhatja ezeket a perspektívákat, ám e célokat valószínűleg – ha egyáltalán – egyfajta, a külvilágtól való politikai-kulturális elhatárolódással lehetne megvalósítani, például a "társadalmi szolidaritási államiság" megerősítésével, szemben az amerikai, versenyelvű individualizmussal, vagy pedig az individualizmus önérvényesítésével és a jogállammal a keleti országok posztkommunista autokratikus rendszereivel szemben.

Középtávon és realisztikusan szemlélve a jövőben mind a nemzeti, mind a nemzetek feletti parlamentek elsősorban a tárgyalások helyszínei lehetnek, miáltal a köz figyelmét jobban elnyerik majd a határokon átívelő döntések. E parlamentek elsődleges szerepe az lesz, hogy "fórumot adjanak a nyilvánosság nemzetközi politikával kapcsolatos észrevételeinek, értékrendjének és kritikájának" (Benz, 2001: 227.). A társadalmi mozgalmak és az NGO-k jelentős szerepet tudnának ebben játszani azáltal, hogy a nemzetállamokban befolyásolják a parlamenti folyamatokat. Az is elképzelhető, hogy a parlamentek az NGO-kat mintegy megbízhatják, akkreditálhatják, mihelyt ezek nemzetek feletti döntési folyamatokba avatkoznak bele. Az "üzlet" ez lenne: a civil társadalmi szervezetekre a közösségi képviseleti testületek nagyobb formális képviseleti jogkört ruháznának át, miközben a parlamenti ellenzék is jelentősebb szerephez jutna a közvélemény képviseletében. Eddig, bevallottan, kölcsönös távolságtartás és a kommunikáció hiánya jellemezte e két politikai szint viszonyát, és a fokozódó elidegenedés mondhatni evidens a tiltakozó mozgalmak és a választott képviseleti szervek között, aminek az a magyarázata, többek között, hogy súlyos problémák terhelték a 20. század végén "a kormányzati baloldal" és "a mozgalmi baloldal" viszonyát (lásd Leggewie, 2002). És a parlamenten kívüli tiltakozó mozgalmak a politikai követeléseiket eddig még alig-alig címezték az európai parlamentnek; e mozgalmak számára az EU-csúcs szinte semmiben sem különbözik a G7-ek vagy G8-ak csúcsától, illetve a WTO-találkozóktól.

A vészkijárat: a tárgyalásos demokrácia

Az Európai Uniót technikailag gyakran ábrázolják "sokszintű rendszernek", mellyel e szervezet félig állami vagy kváziállami jellegét próbálják kifejezni; az Unió ugyanis több, mint konföderációs államszövetség, de kevesebb, mint egy föderatív állam. A többségi elvet itt csak korlátozottan vagy egyáltalán nem lehet érvényesíteni, tehát új, alternatív – a szokásos megnevezés szerint "posztparlamentáris" – legitimációs források kimunkálása szükséges. A tárgyalásos demokráciát éppen ez a "posztparlamentáris" sajátosság jellemzi. A nemzeti szinten kipróbált és ellenőrzött politikai igazgatási modellt az európai körülményekhez kell igazítani, ahol különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk. A kollektív akarat a továbbiakban már nem (visszafordítható) többségi döntéssel formálódik, amelynek a kisebbségben maradt álláspont képviselői kénytelenek alávetni magukat, hanem az érintett társadalmi érdekek horizontális önszabályozása munkálja majd ki, azaz a kommunikáció folyamata forrja ki. Ebben az összefüggésben különösen kétféle kommunikáció kerül előtérbe: a tárgyalás és a vita. A tárgyalásra akkor van szükség, amikor elosztási kérdések vannak napirenden (ki mit kap), a vita pedig akkor nyer teret, amikor kognitív problémák várnak megoldásra (miért és hogyan). Az effajta tárgyalásos megoldási formáknak az a céljuk, hogy konszenzusos megoldást hozzanak felszínre az érdekcsoportok delegálta szószólók segítségével és a kisebbségi csoportok integrálásával. Más szavakkal: ha nincs többségi álláspont, akkor egyezségre kell jutni – következésképpen szavazatok helyett minden érintett, de legalábbis sokak beleegyezését meg kell szerezni.

E forgatókönyv alapján kevéssé valószínű, hogy az állam képes lesz a társadalmi szereplőket egy bizonyos politikai irány elfogadására kényszeríteni, sokkal inkább az lehetséges, hogy az állam mint primus inter pares és közvetítő vagy felügyelő majd kompromisszumokat kezdeményez. A kényszer állami monopóliuma tartalékban marad, hogy úgy mondjam, és a társadalmi szereplők "a hierarchia árnyékában" működnek majd, ami a tárgyalóasztalnál csak mint végső eszköz van jelen. Kooperatív állam akkor bukkan majd fel, amikor az állami szervek már nem azon dolgoznak, hogy minél jobban kiszélesítsék felelősségi szféráikat és a konfliktushelyzeteket a szuverenitás virtuális gyakorlása (törvények) révén, hanem azon, hogy a társadalmi szereplőkkel tárgyalásos döntésekre jussanak. A miniszterek és az érdekszövetségek együtt lépnek fel vagy azért, hogy hatékony és tartós törvénykezést, vagy azért, hogy a törvényhozás szintje alatt gyakorlati szabályokat alakítsanak ki.

Az állami tevékenység hatékonyságának előnyei még csak esetlegesen láthatók, ám a legitimációs problémák máris nyilvánvalóak. Így aztán nem folynak nyilvános viták a lehetséges alternatív cselekvési irányokról; a gyengén szervezett érdekeket és a közjó kérdéseit szisztematikusan elhanyagolják. És miközben a parlamentek többé már nem rendelkeznek a megfelelően információkkal, és gyakorlatilag csak a néző szerepe maradt nekik, az ajtó tágra nyílt "a láthatatlan erők" előtt (bürokrácia, érdekérvényesítő csoportok, szakértők): a politika e titkos szférájában a politikai elit kartelljei csöndben megszerzik a kompenzációjukat és a kapcsolódó megállapodásokat, vagy pedig kölcsönösen akadályozzák egymás működését. A status quo fennmaradása előnyösebb, mint a kockázatos változások és újítások.

Az effajta tárgyalásos megállapodások nemcsak hogy normaként vannak jelen a bevallottan megegyezéses demokráciákban, például Hollandiában és Ausztriában, az összehangolható politikai vonalak mentén intézményesített konfliktusmegoldás (Maurizio Bach) mára már különösen is jellemzővé vált a nemzetek feletti és a sok nemzetet érintő döntéshozó folyamatokban, ahol a parlamenti többségi döntés kivételesnek számít, vagy szóba sem jöhet. Ebben az értelemben jellemezték az Európai Uniót "társult állam"-ként (Schmidt, 1999: 435.), amelyben a szektorok politikai hálózatai sokkal kevésbé kizárólagosan működnek. Az ilyesfajta hálózatok széles körben elterjedtek a sok nemzetet átfogó rendszerekben, ahol időközben a nem területi vagy funkcionális politikai terepek egész palettája jött létre – nevezetesen az éghajlati és a feminista kérdés politikájában. Ezek a témák természetüknél fogva átnyúlnak az országhatárokon, és megfelelően közelíteni sem lehet hozzájuk nemzeti vagy regionális szinten.

A nem állami szereplők, mindenekelőtt az NGO-k, nemcsak hogy rendszeresen részt vállalnak ezekben a szektorpolitikai hálózatokban (számuk az 1970-es évek óta megsokszorozódott), hanem jelentősen kiegészítették és kibővítették az elitek létszámát, melyek korábban a kormányzati politikai és érdekcsoportok tagjaiból verbuválódtak; amennyiben újfajta értékeket és ellensúlyt jelentő hatalmat vittek és visznek a tárgyalásokba, annyiban – mint már fentebb említettük – kritikus nyilvánosságként működnek, különösen amikor velük szimpatizáló utcai tüntetésekkel is bizonyíthatják támogatottságukat. A nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó tárgyalási rendszerek mindezek eredményeként sokkal érzékenyebbek lettek, ám ezzel egyidejűleg az NGO-kat mint szakértőket a szektorbizottsági struktúra magába olvasztotta. A legjobb eset az, hogy jelenlétükkel és a szektorok képviseleti testületeiben való részvételükkel újraformálhatják a globális egyeztetési rendszereket, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, a rájuk nehezedő jelentős nyomás miatt, mely azt várja tőlük, hogy sikeresek és hatékonyak legyenek, a "végrehajtó" politikai stílust az alternatív szakértők is gyakorta átveszik, amitől maguk is hasonlóan technokratákká vál(hat)nak.

A több nemzetet átfogó megállapodásos demokrácia, melyet rendszerint "globális irányításnak" neveznek, tehát két út előtt áll. Egyfelől sokkal gyorsabban integrálhat újfajta érdekeket és csoportokat, és átveheti ezek specifikus, gyakorta egymást kioltó kompetenciáit. Lényegileg poliarchikus szerkezete pedig megakadályozza az autoriter centralizmus kiformálódását. Ám az érem másik oldala nem ilyen csillogó: ki illeszti össze, ahogyan a klasszikus parlamenti feladatkörök tették, az egyes szektorpolitikák eredményeit, mondjuk például a szállításpolitikát és az agrárpiaci politikát. Hogyan lehet a "laikus személyek", a politikai érdeklődést tanúsítók tényleges részvételét és felügyeleti szerepét biztosítani? Ha a demokrácia szabályait (az uralmon lévők és az irányítottak kongruenciája, a döntések egyes személyekhez vagy csoportokhoz rendelhetősége) – melyeket fentebb létükben veszélyeztetettekként írtunk le – alapvetőnek tekintjük, vajon az irányítók és az irányítottak egyszer újra jobban összeillenek-e, például az "érintett felek" valamiféle koncepciójának felmelegítésével. Talán lehetőség volna arra is, hogy ebben a modern "tanácsi demokráciában" a privát cselekvők részvételi igényeit is kielégítsék. Ezzel szemben, mint azt az Európai Unió példája mutatja, azok a valóságos preferenciák állnak, melyekkel a jól szervezett magánérdekek rendelkeznek, valamint egy rejtett szféra kialakulása, melyben a szakértők konzorciuma formálja át az NGO-kat, nem pedig – ahogy látni szeretnénk – fordítva. Ha a több nemzetet magában foglaló testületeket megnyitnánk a civil társadalom szereplői előtt, annak valószínűleg nem a demokratizálódás, hanem a fokozatos elbürokratizálódás lenne a cseppet sem kívánatos következménye.

Ha ezt e fejleményt meg szeretnénk akadályozni, de legalábbis tompítani kívánjuk hatásait, akkor gyakorlati javaslatokkal kell előállnunk arra vonatkozóan, hogyan lehetne a társadalmi aktorokat "alulról" megerősíteni – a "harmadik szektor" hangsúlyozásával, az egyenlőségre törekvő viták kimunkálásával és népszavazásokkal. Ennek a fontos vitának a legfontosabb elemét vázoljuk fel itt röviden, és igyekszünk az NGO-k működésére és demokratikus nyitására vonatkozó következményeket is felfedni.

– Asszociatív (társult) demokrácia: A "harmadik szektor" belépésével aktivizálódik a meglehetősen homályos civilek vagy polgárok alkotta társadalom jobbik fele, vagyis jótékonysági szervezetek formájában működik. Ezeket a sokféle, a közjó elősegítésén munkálkodó szereplőket általában alkalmasnak tekintik arra, hogy irányító szerepet töltsenek be az állammal és a piaccal együttműködve, ám nyitott kérdés marad, vajon hogyan várhatunk el demokratikus és a demokráciát fejlesztő lendületet a díjazás nélküli, ám jórészt szintén szakértelemmel rendelkező állampolgárok elkötelezettségéből. A "társult demokrácia" (lásd Cohen-Rogers, 1994; Hirst, 1994) koncepciója szerint a csoportok egyenlőtlen társadalmi összetétele és szervezeti kapacitása, ami természetesen felszínre kerül a megegyezések során, azzal egyenlíthető ki, ha "másodlagos szerveződéseket" hozunk létre az anyagi háttérrel nem rendelkező csoportok állami támogatása révén, és ha például a kerekasztaloknál és a regionális tanácskozásokon nekik is helyet szorítunk. Ezzel a tárgyalásos rendszert egyenlőbbé és a közösség érdekeire fogékonyabbá tehetjük.

A rendszer vonzerejét megtámogathatjuk bónokkal is (lásd Schmitter, 1994), melyeket az állampolgárok tetszésük szerint adhatnak társulásoknak vagy más szervezeteknek; ezt az eszközt felválthatja az állam anyagi támogatása, ami szintén ösztönzőleg hat a közjó érdekeit megjelenítő kezdeményezésekre. Hátulütője viszont ennek, hogy az állampolgárok ilyen módon minden bizonnyal kezükbe kapják annak lehetőségét, hogy a társulások tisztviselőinek lépéseit szankcionálják, ám a tárgyalási szisztéma belső folyamatai továbbra is homályban maradnak, akárcsak az állami szereplők magatartása, akiknek az ellenőrzése a demokratikus elv szerint pedig a legeslegfontosabb cél. Ez a megközelítés az NGO-k számára elsődlegesen azt jelentené, hogy nekik maguknak kell "társulási" dimenzióikat megerősíteniük, vagyis a helyi szervezeteik tevékenységét ki kell bővíteniük, szervezeteiket pedig sokkal átláthatóbbá és nyitottabbá kell tenniük. Ezek a követelmények a legtöbb esetben teljesíthetők, ám valószínűleg problémát okoznak az elitista struktúrájú szervezeteknek (amilyen például a Greenpeace).

– Tanácskozó demokrácia: A tárgyalásos rendszereknek, különösen a demokráciákra érvényesen, az a hátránya, hogy az egyes kontextusokban felvonultatott tárgyalóerő és a választott tárgyalási stratégia dönt a végeredményről, és a jobb álláspontnak nem feltétlenül nagyobb a súlya. E helyzet orvoslására számtalan javaslat született, melyek a "tanácskozó demokrácia" elvét propagálják (lásd Dryzek, 1990, 2000; Schmalz-Bruns 1999). A demokratikus teret viszonylag hatalommentes vitatérnek tekintik, ahol a tekintélyt lényegében az érvelés hitelessége, megbízhatósága és meggyőző ereje biztosítja, továbbá kötelező elvárás a vélemények nyilvános vitán való bemutatása, melyek elsődlegesen a közjó szolgálatában állnak, ennek következtében pedig széles körű helyesléssel találkoznak. Az NGO-k szempontjából a tárgyalási rendszerben betöltött szerepükből adódóan ezen vitáknak az lenne az előnye, hogy a professzionális szakértelem (következésképp a szükséges speciális tudás) összekapcsolódhatna az erkölcsi tisztasággal (a közjó képviselete), és pontosan a széles társadalmi befolyás és hiteles képviselet tőkéjét biztosítja nekik. Ezeken a vitatereken a nemzeti határokat is könnyedén át lehet lépni, hiszen a nemzeti döntések költségeinek szokásos externalizálását nehéz igazolni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy milyen bonyolult a gyakorlatban megteremteni a tanácskozó fórumokat. Ahol már a gyakorlatban kipróbálták (beleértve az internetes fórumokat is), a közügyekről folyó viták a szakterület kellő ismeretének hiányában hamar kommunikációs akadályokba ütköznek, és azon személyek szándékosan vagy akaratlanul kirekesztődnek a párbeszédből, akik e kommunikációs akadályokat nem hajlandók vagy nem tudják átlépni. A vitákat a különösen jól informált állampolgárok irányítják, ám ők érthetően nem rendelkeznek azzal az átfogó felelősséggel, amire a választások vagy a népszavazások jogosítják fel a választottakat. Ebben a tekintetben a "tanácskozó demokrácia" inkább csak kiegészítő elem, ami javíthatja a döntéshozási folyamatok minőségét, ám a parlamentáris legitimációnak nem lehet az alternatívája.

– Közvetlen demokrácia: a tanácskozó, tárgyalásos procedúráknak sosincs vonzerejük akkor, amikor az érvek megvitatása elszakad a tényleges döntéshozatali folyamattól, és amikor "az emberek csak egymás között vitatkoztak", de végső soron "majdnem a semmiről". A közvetlen demokrácia apparátusa is szóba került tehát akkor, amikor a nemzetek feletti és a sok nemzetet egyesítő egyezményes demokráciák legitimációs csapdájának felszámolásáról esik szó (lásd Abromeit, 1998); bizonyos értelemben olyan összefüggésben, mint a népszavazások, melyek nemzeti szinten lassíthatják a parlamentarizmus gyengülésének folyamatát. Referendumok kiírására elvileg akkor kerül sor, amikor egy regionális egység autonómiáját súlyos sérelem éri, például az Európai Unió egyezményi struktúrájában bekövetkezett lényegi változások ilyen alkalmat jelentettek. A sok nemzetet összefogó politikai rendszerek legitimációjának szempontjából még érdekesebb az a javaslat, hogy legyen lehetőség szektorális népszavazásokra és e népszavazásoknak legyen ezzel analóg vétófunkciójuk.

Fogalmilag legalábbis ez az elképzelés a területi elven szerveződött nemzetállami politikától a gyakorlati vagy funkcionális alapon legitimált nem állami politika felé való elmozdulást jelzi. A politikai hálózatban aktív szerepet játszó menedzserek és a szakértők, lobbisták és politikai vállalkozók, akik a határokon átívelő politikát "termelik", most majd olyan "fogyasztókkal" találják magukat szemben, akiknek hatékony vétóhatalmuk van. Ez azt jelenti, hogy a képviseleti elv, az állampolgárok bevonása és az átláthatóság követelményét figyelembe vesszük, és hogy a "szektorális démosznak" köszönhetően lehetővé válik a visszatérés a hatalmon lévők és a hatalom által irányítottak közötti kongruenciához. Nyilvánvaló, hogy az efféle koncepciók gyökerei a társadalmi rendek képviseleti gyűléseinek és a neokorporatív tárgyalási rendszereknek a gyakorlatához nyúlnak vissza; lehetséges példák ilyen referendumok megtartására a nemzetek feletti politikai hálózatok szakértőinek irányításával hozott európai uniós döntések közül az élelmiszerek genetikai manipulációjának engedélyezése és a fogyasztók védelmével kapcsolatos számos hasonló súlyú kérdés. Mint mindig, természetesen, az ördög a részletekben rejlik: például, hogyan kell meghatározni a szektorális "választókerületet", kik az érintettek egyáltalában és a szektorális döntések többé-kevésbé kikre vonatkoznak, milyen képviselőket kell a politikai hálózatokba delegálni, ők úgy működnek-e, mint egyfajta "elnökválasztó testület", és vajon hogyan szabályozhatják a szektorális és a területi döntéshozatali szintek az együttműködést és a válságokat.

A megoldás a világ polgárainak szövetsége?

Következtetések: A demokratikus paradoxon új típusú, súlyos kérdéseket vet fel a nemzetek feletti és a sok nemzetet átfogó kontextusban. A nemzetállam közvetlen és képviseleti demokráciájának mechanizmusai és procedúrái nem vihetők át a sok nemzetet átfogó döntéshozatal szintjére; és abban reménykedni, hogy a sok-nemzeti rendszerek hatékonysága önmagában elég biztosíték a legitimáció megteremtésére, a demokratikus politikai fogalmak szerint közel áll a kapitulációhoz. Ahhoz, hogy fogalmilag és gyakorlatilag is előbbre lépjünk, egyértelműen az szükséges, hogy meghaladjuk a (saját területén) minden tekintetben kompetens, a választott delegáltak által képviselt állampolgár modelljét, és alkalmazkodjunk a specializálódott és a politikai egyes területeiért felelős uniós és világpolgár új modelljének követelményeihez. Más szavakkal, a politikai legitimáció olyan formáit kell kifejleszteni, melyek már nem (pusztán) területi, hanem funkcionális és szektorális alapokon nyugszanak (lásd még erről Frey, 2001).

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nemzetállami alapú állampolgárság intézményét valami mással helyettesítenénk vagy netán megszüntetnénk, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy kiegészítsük a világpolgári részvétel elemeivel és a politikai tagság újfajta, intézményesített formáival. Ezt a modellt "szövetséginek" is nevezhetnénk, amennyiben a politikai kapcsolatok számos rétege és kötelezettsége egymást támogatóan fonódnak egybe, ám nem a területi szövetségi államok mintájára, hanem a részvétel és együttes döntéshozatal nemzeti, regionális és szektorális szintjein.

Még e modellt tekintve is nyilvánvaló a komplexitás jelentős növekedése és a képviseleti szervek átláthatatlan átfedései. A versenyelvű demokráciához és a nemzeti alapon meghatározott állampolgársághoz ragaszkodni ugyanakkor a komplexitás hamis leegyszerűsítését jelentené.

Nem vezet könnyű út a sok nemzetet átfogó demokráciához

Az NGO-k lehetséges szerepe és jelentősége ezen észrevételek fényében vizsgálandó. Bizonyos kritikai észrevételekre utalva elismertük: először, hogy formálisan vagy informálisan az NGO-k gyakorta részt vállalnak a döntéshozás folyamataiban, anélkül hogy a döntés által érintettek bármiféle ellenőrzésének alávetnék magukat; másodszor, hogy az NGO-k csak nagyon ritkán végeznek reprezentatív belső felméréseket a tagok és a szervezetek vagy mozgalmak támogatói körében, és hogy szóvivőiknek a legtöbb esetben nincs meg a mandátuma; és harmadrészt, hogy e szervezetek gyakran úgy folytatják tevékenységüket, hogy nem is hivatkoznak arra, hogy olyan jogcímmel rendelkező intézmények – országos képviseleti testületek vagy érdekcsoportok – lennének, amelyek az állampolgárok egy csoportjának vagy egészének akaratát fogalmazzák meg. Ezek a megítélési feltételek maradnak az értékelés alapelvei még akkor is, ha nem lehetséges a klasszikus képviseleti szervek esetében tapasztalható, következetes alkalmazásuk, ám mégis bizonyos kritériumokat biztosítanak az NGO-k önértékeléséhez; de amelyek fellépéseik közösségi és jó szándékon alapuló jogcímét mégsem köthetik erkölcsi hivatkozásokhoz és a kulturális önfenntartáshoz. Ha fenn akarják tartani jogcímüket, akkor segítségükkel lehetséges lesz a világtársadalomban egészében is "megkockáztatni egy kicsivel több demokráciát". A nem állami szereplők legitimálását a "jól értesültségen" és szakértelmen, konzultációkon és vitákon túl is biztosítani kell. Egy valóban becsvágyó terv megvalósításához nem elég annak deklarálása, hogy e szervezetek a közjó érdekében és az egyetemes normáknak megfelelően működnek, ami lehetővé teszi az elvi célok és a gyakorlati magatartás egybeesésének konkrét megítélését. A világ közvéleményének mozgósítása nem maradhat az NGO-k egyetlen és végső funkciója, hanem az eddig megszokottól eltérő értelemben vett képviseleti szerepet is be kell tölteniük. Összegzésként, az, hogyan fog mindez a gyakorlatban működni, a tanulmányunk elején felvetett három kérdés kapcsán válaszolható meg:

– Ahol az NGO-k mint a politikai hálózat tagjai részt vesznek a regionális vagy globális döntéshozatali folyamatokban, ott szektorális "választókerületüknek" tartoznak elszámolni, amelyeknek összetételéhez ők maguk is hozzájárulnak hálózati tevékenységük révén. Ennek a demokratikus infrastruktúrának a kialakításához a politikai és választói oktatás intézményei, valamint szakértői fórumok is hozzájárulhatnak.

– A tanácskozó demokrácia fentebb felvázolt változatainak támogatásával az NGO-knak nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük céljaik és akcióterveik nyilvános vitára bocsátása érdekében, s túl kell lépniük a szokásos szakértői plénumokon és szimbolikus cselekvéseken. Mivel kizárólag határokon átívelő problémák vannak napirendjükön, szükséges a virtuális kommunikáció lehetőségeinek igénybevétele, amikkel eddig meglepően kevéssé éltek az NGO-k, illetve legfeljebb mozgósításra használták.

Végül, az NGO-knak fel kell adniuk a parlamentáris döntéshozatali testületekkel szemben érzett tartózkodásukat (ami rendszerint szervezeti történetükben gyökerezik), és el kell felejteniük azt az illúziót, hogy a "globális irányítás" (a WTO és a többi) szerveit lehetséges közvetlenül megszólítani és támadni – leszámítva a tisztán szimbolikusan megszervezett eseményeket. Másfelől ez a nyitottság a parlamenti bizottságok ajtóit is megnyitja az NGO-k tevékenysége előtt, és erősítheti a parlamentáris képviseleti funkciókat.

E kezdeményezések hatására a "világpolgár" kiforratlan, utópikus koncepciója, melyre a globalizáció számos bírálója szimbolikusan – ingerlékenyen – igényt formált, intézményes keretet kapna, és lehetővé válna, hogy az eddig beváltatlan követelést: "Mi vagyunk a demokrácia", vehemensebben lehessen beteljesíteni. Segítségükkel a világközvélemény túlnőhetne pusztán fellebbező szerepén, azaz valódi démoszként, igazi világpolitikai közösségként léphetne fel.

Irodalom

Abromeit, Heidrun (1998): Democracy in Europe. Legitimising Politics in a Non-State Polity. New York – Oxford.

Bach, Maurizio (2000): "Die europäische Integration und die unerfüllten Versprechen der Demokratie". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 182-213.

Beisheim, Marianne (1997): "Nichtregierungsorganisationen und ihre Legitimität". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, 21-29.

Benz, Arthur (2001): "Postparlamentarische Demokratie und kooperativer Staat". In: Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M., 263-280.

Bobbio, Noberto (1988): Die Zukunft der Demokratie. Berlin.

Cohen, Joshua – Rogers, Joel (1994): "Solidarity, Democracy, Association" In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 136-159.

Dryzek, John S. (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy and Political Science. New York.

Dryzek, John S. (2000): Deliberative Democracy and Beyond. Liberals, Critics, Contestations. Oxford.

Frey, Bruno S. (2001): Flexible Citizenship for a Global Society. Working Paper 94, Institute for Empirical Research in Economics, Zürich.

Fuchs, Dieter (2000a): "Die demokratische Gemeinschaft in den USA und in Deutschland" In: Gerhards, Jürgen (Hrsg.): Die Vermessung kultureller Unterschiede. Deutschland und USA im Vergleich. Opladen, 33-72.

Fuchs, Dieter (2000b): "Demos und Nation in der Europäischen Union". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 215-236.

Gusy, Christoph (2000): "Demokratiedefizite postnationaler Gemeinschaften unter Berücksichtigung der Europäischen Union". In: Brunkhorst, Hauke – Kettner, Matthias (Hrsg.): Globalisierung und Demokratie. Wirtschaft, Recht, Medien. Frankfurt a. M., 131-150.

Klein, Ansgar (2002): "Überschätzte Akteure? Die NGOs als Hoffnungsträger transnationaler Demokratisierung". In: Aus politik und zeitgeschichte B/6-7, 3-5.

Hirst, Paul (1994): Associative Democracy. Cambridge-Oxford.

Krauß, Stefan (2000): Parlamentarisierung der europäischen Außenpolitik. Opladen.

Leggewie, Claus (2002): "Bewegungslinke schlägt Regierungslinke? Das politische Dilemma der Globalisierungskritik". In: Blätter für deutsche und internationale Politik, H. 9, 1055-1064.

Leggewie, Claus – Münch, Richard (Hrsg.) (2001): Politik im 21. Jahrhundert. Frankfurt a. M.

Rucht, Dieter (2000): "Soziale Bewegungen und ihre Rolle im System politischerInteressenvermittlung". In: Klingemann, Hans-Dieter – Neidhardt, Friedhelm (Hrsg.): Zur Zukunft der Demokratie. Herausforderungen im Zeitalter der Globalisierung. Berlin, 51-69.

Schmalz-Bruns, Rainer (1999): "Deliberativer Supranationalismus. Demokratisches Regieren jenseits des Nationalstaates". In: Zeitschrift für internationale Beziehungen, 6, H. 2, 185-244.

Schmidt, Hilmar – Take, Ingo (1997): "Demokratischer und besser? Der Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung internationaler Politik und zur Lösung globaler Probleme". In: Aus politik und zeitgeschichte B/43, S. 12-20.

Schmidt, Manfred G. (1999): Der konsoziative Staat. Hypothesen zur politischen Struktur und zum politischen Leistungsprofil der Europäischen Union. Bremen.

Schmitter, Philip C. (1994): "Interests, Associations and Intermediation in Reformed Post-Liberal Democracy". In: Streeck, Wolfgang (Hrsg.): Staat und Verbände. Opladen, 160-171.

Weiler, Joseph H. H. (1999): The Constitution of Europe: "Do the new clothes have an emperor? and other essays on European integration". Cambridge.

Wolf, Klaus Dieter (2000): Die Neue Staatsräson. Zwischenstaatliche Kooperation als Demokratiemodell in der Weltgesellschaft. Baden-Baden.

Wolf, Klaus Dieter (2001): "Globalisierung: Global Governance und Demokratie". Gutachten für die Enquete-Kommission "Globalisierung der Weltwirtschaft – Herausforderungen und Antworten", Darmstadt-Berlin; http://www.bundestag.de/gremien/welt/gutachten/vg10.pdf