Erdélyben született, s lelkesen hazafias édesanyja hatására első fényképét a világosi csata helyszínéről készítette. Hatalmas kokárdával ment március 15-én az iskolába, s kívülről fújta Petőfit meg Adyt, de román és magyar társai hamar szembesítették a ténnyel: hiába az azonosulás, nem tartják őt „igazi" magyarnak, hanem „csak" zsidónak.

Az 1914-es háború miatt Magyarországra menekülő Tabák család jó ideig egyike volt a szolnoki vagonlakóknak. Tabák Lajos alig húszévesen belépett a szociáldemokrata pártba, s ifjú tisztviselőként hamarosan a törvénnyel is szemben találta magát, amikor a munkások szószólójaként fellépett a gyári vezetésnél.

A fényképezés – a kényszerű kihagyások ellenére – egész életét meghatározta. Szándéka a politikai dokumentáció is volt, de szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fotózott. A pillanatba igyekezett sűríteni a fárasztó munka lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal közelített. Szociófotós és avantgárd művész lett a szó legteljesebb értelmében Kassák Lajos körének maghatározó figurájaként.

Képei miatt Horthy rendőrei lefogták, műveit elkobozták, megsemmisítették. Végigszenvedte a munkaszolgálatot, az orosz frontot, négy évi hadifogságot. Ipari vezetőként és káderként elutasította a szolgálati autót és a budai villát, harcolt a magyar gyapot őrült ötlete ellen, nem vállalta, hogy a szegény parasztok padlását is lesöpörje. Kis híján az elvtársai is börtönbe csukták. Igazgatott gyárat és szervezte a magyar fotóséletet, nyugdíjasként újra aktívan fényképezett, s a rá jellemző szívóssággal gyűjtögette össze életműve szétszórt cserepeit.

Mindig a maga útját járta. Szelíden, de megalkuvás nélkül.

Főbb művei a magyar fotótörténet emblematikus képei.

E számunkat az 1956-os felkelés 50 évfordulójára tekintettel elsősorban '56 eseményei értelmezésének szenteltük; a beérkezett írásokból – szokásunktól eltérően, kivételesen – csak egy tematikus blokkot állítottunk össze. A cikkek kiválasztására befolyással volt, hogy a hivatalos jellegű megemlékezések szinte minden árnyalata elhallgatta az események antikapitalista és szocialisztikus, önigazgatói irányzatát. Az évfordulós könyvek, konferenciák, műsorok stb. – a jelenlegi rendszer legitimációját erősítendő – a polgári, nyíltan antiszocialista politikai erők szerepét domborították ki, s tekintették „forradalminak". Ezért aztán e témában összeállításunk politikai és elméleti értelemben is sokszínűbb álláspontot mutat be. Fogalmilag a „sajnálatos októberi eseményeket" nevezzék forradalomnak, ellenforradalomnak vagy (nép)felkelésnek, egy bizonyos: a tények „egydimenziós" ábrázolásai nem vezetnek ki az elméleti és módszertani zsákutcából. Az Eszméletnek fel kell mutatnia azt az oldalt, amelyet elhallgatnak vagy a felismerhetetlenségig eltorzítanak. Míg a Kádár-érában képviselt hivatalos álláspont a „fasiszta ellenforradalomról" a Köztársaság téri epizódot abszolutizálta, manapság csak a polgári demokratikus elemek kapnak hangsúlyt, vagy egyenesen Mindszenty irányzatára vannak tekintettel, mintha az az események demokratikus oldalához tartozott volna. A mi módszertani megfontolásunk, hogy az egészben a részt, a részben az egészet igyekszünk láttatni.
A lapszám további írásai különböző problémaköröket érintenek a szociálpolitikától a balti köztársaságok (szélső)jobboldali politikai erőinek nacionalista-antiszemita ideológiai indoktrinációján és az 1981-es lengyel válságon át az újra „felfedezett" erdélyi író, gróf Wass Albert hungarista elkötelezettségének bemutatásáig.

Tartalomjegyzék

1. Tütő László : 1956 mint nyelvi probléma
2. Mark Pittaway : A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkásság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958
3. Krausz Tamás : Az 1956-os munkástanácsokról
4. Dobos Gábor : A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban
5. Dömény János : 1956 és a hispán világ
6. Lugosi Győző : 1956 és a hidegháborús államközi rendszer Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvéről
7. Bartha Eszter : A Mansfeld-film – és akiknek nem kell
8. Thoma László : Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről
9. Kéri Elemér : Kapitalizmus – japán módra Pethő Bertalan: Japán út/viszony I.-II. című kötetéről
10. Marcello Musto : Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról
11. Mitrovits Miklós : A lengyelországi hadiállapot bevezetésének előestéje, 1981. december. (Egy történelmi dokumentum: Viktor Anoskin altábornagy „munkafüzete”)
12. Artner Annamária : A foglalkoztatáspolitika esélyei a munkaerőpiac törvényszerűségeinek tükrében
13. Ékes Ildikó : A közgazdasági tanok és a változó világ
14. Efraim Zuroff : Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet
15. Nagy László : Wass Albert és a hungarizmus
16. Polonyi Péter : Tisztelt szerkesztőség!

„Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a »kulturális forradalom negatív« hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsont-tornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz." A szerző tanulmányában a kínai értelmiség helyzetéről, stratégiáiról és lehetőségeiről ad rövid körképet.

[…] A kínai értelmiség körében igen vegyesek a politikai irányzatok, a vitában álló felek azonban alapvetően két táborra oszlanak. Az elsőnek a tagjai önmagukat "neoliberálisoknak" nevezik. Ők a szabad piac, a liberalizáció elvét támogatják, azt a fejlődési paradigmát, amelyet Kína választott azért, hogy egy Egyesült Államok mintáját követő modern állammá váljon. Ők képviselik az uralkodó áramlatot. Másfelől ott vannak azok az értelmiségiek, akiket időnként mint "új baloldalt" határozzák meg, s akik kritikával közelítenek a társadalmi valósághoz. Ők az egyenlőség és igazságosság szocialista elvét vallják, miközben nem helyezkednek arra a leegyszerűsítő álláspontra, hogy az új Kína teljes történelmét elutasítsák. Inkább arra törekednek, hogy megértsék a társadalmi fejlődés komplexitását és az egyéni emancipációt. Miután közülük sokan azt az utat választották, illetve arra kényszerültek, hogy a mezőgazdaságban vagy gyárakban dolgozzanak, ismeretséget és bizonyos családias kapcsolatokat ápolnak az átlagemberek – parasztok, nők, munkások, nemzeti kisebbségek – mindennapi valóságával. Baloldali álláspontjuk nem teszi őket az államhatalmi politika híveivé, és nem hunynak szemet az üldöztetések és szenvedések előtt, amiknek a lakosság nagy része ki volt téve a "kulturális forradalom" idején. Azért vették magukra az "új baloldal" címkéjét, mert anélkül, hogy a párt régi demagógiáját vallanák, nem hajlandók szentesíteni a kapitalizmust Kína fejlődésének receptjeként.

Külföldön és még Kínában is gyakorta merül fel az a túlzottan egyszerű különbségtétel, hogy egyfelől vannak Teng Hsziao-ping, másfelől pedig Mao Ce-tung hívei. Csakhogy azok az emberek, akik nem osztják Teng Hsziao-ping neoliberális választását, meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, és egy részük Maóval szemben ugyanolyan kritikus, különösen amiatt, hogy elmélete és gyakorlata között felettébb sok volt az ellentmondás. Például Mao a bürokrácia elleni harc legfőbb védnökévé nyilvánította magát, miközben személy szerint ő állt a párt és az állami bürokrácia élén. Mao a városokat ostorozva beszélt a vidékről, de nem bírálta a modernizációt, mint tette azt Gandhi; az ő víziója Kína fejlődéséről az urbanizáció és az iparosítás volt. Azokban a módozatokban, ahogy ma a maoizmust taglalják vagy bírálják, roppant nagy a változatosság. Ezért is meggondolatlanság "maoistának" tekinteni minden olyan csoportot, amely ellenzi a neoliberális piacgazdaságot.

Ugyanez vonatkozik azokra a csoportokra is, amelyek látszólag a neoliberalizmust választották; ők többszörös ellentmondásokkal viaskodnak, ami Kína kaotikus állapotát tükrözi, hol az előnyöket, hol a kudarc lehetőségét, hogy az ország jelenlegi fejlődése keveseknek válik javára és sokaknak kárára. Például, közvetlenül az 1989-es demokratikus mozgalmat megelőzően, valamikor január táján a "neoliberális" értelmiség körében divatos gondolat volt, hogy Kínának egy újszerű, tekintélyelvű berendezkedésre volna szüksége – a szingapúrihoz hasonlóra -, mert úgy vélték, hogy a gazdasági fejlődéshez politikai ellenőrzésre van szükség. Az áprilistól júniusig végbement események azonban, amelyek a Tienanmen téri válsághoz vezettek, arra késztették ugyanezeket az értelmiségieket, hogy a demokrácia és a polgári jogok védelmére keljenek. A politikai vita alakulása is befolyással volt a gazdasági irányultságra. Ma már nehéz úgy érvelni a neoliberális piacgazdaság mellett, hogy ugyanakkor az illető elítéli az Egyesült Államok iraki háborúját és azokat a kísérleteit, hogy ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett. Kína geopolitikai helyzete a kőolajat tekintve megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy milyen legyen a kívánt modernizáció típusa, és melyek a hozzá szükséges energiaforrások.

 

Nyugati benyomások az országról és a belső társadalmi ellentmondások

 

Ellentétben azzal az általános képpel, amelyet a nyugati média rajzol Kínáról a maga szempontjai szerint, az országban heves viták zajlanak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nyugaton a figyelem rendszerint hol Kína belső gazdasági reformjaira és a globalizált piachoz való kapcsolódására, hol pedig a pártállam autoritására irányul. Holott ennél jóval több kérdés érdemel figyelmet; ilyen például a kiemelten fontos vidéki fejlődés problémája […] Kínában rengeteg érdekes tudósítás forog, és számos kiélezett vita kap helyet a sajtóban, amely több mint 2000 napilapot és mintegy 8000 folyóiratot ölel fel. Előfordul ugyan, hogy az olvasók esetenként egyik vagy másik újság betiltásáról értesülnek, az országban azonban tényleges és jelentős piaca van a sajtótermékeknek és a könyveknek. Sok vita zajlik a weben is, amelyek köré lényegében a fiatal és a valamivel idősebb értelmiségiek csoportosulnak. Időről időre előfordulnak esetek, amikor egyes internethasználók vagy bizonyos weboldalak szemet szúrnak a hatóságnak, és börtönbüntetéseket szabnak ki miattuk, amely esetek azonmód mobilizálják a nemzetközi közösséget a cenzúra ellen, de mindezzel együtt a weboldalakon folytatott viták körülbelül 90%-a kicsúszik a kormány ellenőrzése alól.

Az a sarkalatos problémakör, amely manapság mindinkább előtérbe kerül Kínában, nevezetesen a vidék kérdése, sokáig kívül maradt a közvélemény érdeklődésén. A falusi származású vándormunkások – a Nagy-Britannia népességét háromszorosan felülmúló, mintegy 200 millió ember – megjelenése a városokban, már önmagában is elgondolkodtató. Némelyek egyértelműen úgy tartják, hogy a vidéki munkaerő fele felesleges. Sok megfigyelő nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy az ország gigantikus méretei ellenére az egy lakosra eső megművelhető földterület igen csekély. Az anyagi források erősen korlátozottak, amellett több körülmény járul hozzá a városokba vándorláshoz: a központi vagy a helyi kormányzati politika, a készpénz hiánya, a városi munkaerőpiac… E tényezők miatt növekszik állandóan a vándormunkások száma. Ennek ellenére az egész vidéki problémakör nem hat akkora kényszerítő erővel, hogy a városi értelmiségiek érdeklődésének homlokterébe kerüljön. Többségük továbbra is úgy gondolja, hogy a falusiak problémája az elégtelen modernizáció következménye. Az államot azonban egyértelműen érinti a vidéki övezetek és az ott élő népesség helyzetének romlása, és végre kezdi úgy felfogni a problémát, mint a Kína által erőltetett modernizáció specifikus következményét, amivel magamagát is beláthatatlan helyzetbe hozza. A volt miniszterelnök, Csu Zsung-csi kormányzati beszámolójában elismerte a nehézségeket: minden sikeresen halad, kivéve a vidék problémáját.

Jóllehet az agrár- és az ipari fejlődés között feszülő társadalmi ellentmondás minden fejlődő vagy fejlett országban alapvető kérdés, e dichotómia a Kínában fennálló helyzet leírására nem elegendő. Egyfelől ott van a vidéki parasztság kizsákmányolása, másfelől a vidéki és a városokban élő nőké, amely jóval súlyosabb, mint bármikor korábban. Mindezek a fejlődő országokban klasszikus ellentmondások. Akár kulturális, társadalmi vagy politikai téren nyilvánulnak is meg, semmi esetre sem a mai Kína jellegzetességei; számos más országban is tapasztalhatók voltak már. Ezzel szemben, ami talán kínai sajátosságnak mondható, az annak az elitnek az összetétele, amely a forrásfelhalmozás jelenlegi folyamatának haszonélvezője. Az Egyesült Államokban közismert a multinacionális cégek és a nagy családok összefonódása. Az amerikai elnökválasztások legutóbbi két jelöltje azóta a Skull and Bones Club tagja, amióta egyik is, másik is a Yale Universityre járt… Kínában mindig is az államot képviselő párt hatalma érvényesült, de hierarchiájának krémje, amely az átalakulás előnyeit élvezi, azokból a személyekből alakult ki fokozatosan, akik a legfőbb erőforrásokat, a nagyvállalatokat, a tőkét ellenőrizték. Kína messzire jutott az átalakulásban, még ha szemre úgy fest is, hogy politikai rendszere nem változott. Esetében olyan "békés átalakulásról" lehet beszélni, amelynek a hatásai igen mélyek.

Akárhogyan is van, a helyzet az, hogy létezik egy kisebbség, amely kezében tartja a forrásokat, s azok egyenlőtlen elosztása ebből egyenesen következik. Ennélfogva felettébb fontos foglalkozni a többség sorsával, még akkor is, ha az utóbbi két évtizedben a társadalmi mobilitás felhajtóereje jóvoltából sikeresen kialakult egy jelentősebb középosztály. Ez az osztály jelenleg a lakosság 10-20%-át képviseli, mintegy 150 millió embert. 2004-ben Kínában 250 millió mobiltelefont regisztráltak, amiből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a középosztály számszerű nagyságában elegendő a piachoz. A helyzet azonban annál aggasztóbb a lakosság 70%-ára nézve, amely igen szűkös forrásokból kénytelen megélni. Mind többször hallani olyan vándorló munkásokról, akik nem kapják meg a bérüket. Kínában mindenki elismeri, hogy egyre nagyobb mértékben nő a különbség a gazdagok és a szegények között. A 0,45-0,46-os Gini-együttható (szemben az európai 0,29-essel, az egyesült államokbeli 0,34-essel és a latin-amerikai 0,57-essel) jól tükrözi ezt a tarthatatlan társadalmi polarizációt. A kínai lakosságon belül kialakult feszültséghez járul még az ember és a természet közötti feszültség. Az utóbbi harminc évben Kína valóban messzire ment ezen a téren. A környezetrombolás, a felelőtlen projektek, mint a Három Szoros vízi erőműé, éppúgy komoly aggodalomra adnak okot, mint a hátrányos helyzetű néprétegek életkörülményei.

 

Emberi jogok, igazságtalanságok és kapitalista korszerűsítés

 

Nyugaton hiába képzelik, hogy a legtöbb nyugtalanságra az erős tekintélyelvre épülő állam adja az okot, a kínaiak többségének nem ez a legfőbb gondja. Természetesen léteznek az országban tabuk, van, amit az emberek nem mondhatnak vagy csinálhatnak a Tienanmen téren. Ha politikai okokból letartóztatnak valakit, ennek híre azonnal megjelenik a nyugati sajtóban, de ettől még a kínai lakosság nem aggódik jobban. Annál általánosabb nyugtalanságot vált ki a korrupció, a munkanélküliség, a részmunkaidős foglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés, és még sorolhatnánk. A viták lényegét a mindennapi életkörülmények határozzák meg, mint például a földművesek ivóvízhez való hozzájutásának joga, akiknek a környezetét a háttéripar szennyezi. Ezek a kérdések már kevésbé érdeklik a nyugati médiát, amely, úgy tűnik, igencsak leragadt a hidegháborúnál, a vasfüggönynél, s ennélfogva szinte kizárólag a kommunista állam autoritarizmusára és a polgári, politikai jogok megsértésére fókuszál. Nyugaton egy politikai fogoly továbbra is nagyobb felzúdulást vált ki, mint az a 30 000 ember, aki a világon naponta hal meg éhen vagy gyógyítható betegségben.

Magától értetődik persze, hogy magunk sem vagyunk érzéketlenek a polgári és politikai jogok iránt. Az adott keretek között való alkalmazásuk azonban, amely illett talán a hidegháború szelleméhez egy vasfüggönnyel kettéosztott, kétpólusú világban, megkérdőjelezi az eljárást. Mivel nem vagyunk az államok közötti politikára szakosodott politikusok, nem a mi dolgunk, hogy instrumentalizáljuk az emberi jogokat. Különben is, hiába hirdetik egyetemességüket, olyan eurocentrista felfogásról van itt szó, amely a modern nyugati keresztény kultúrában felnőtt férfi modelljére épül. Alkalmazásuk más kultúrákban ennélfogva problematikusnak mutatkozik, ha nincs tekintettel az emberi jogok kialakulásának eredetére és az érintett országok kultúrájának sajátosságaira. Mindazonáltal számunkra e jogok kérdése alapvető abban az értelemben, amely az emberek megbecsülésére, méltóságára és jólétére vonatkozik mindennapi életükben. Mi mindenki számára követeljük azokat a jogokat, amelyek minőségileg elfogadható életet és létbiztonságot garantálnak, védenek a lopás, a bűnözés, a betegség, a munkanélküliség vagy a polgári jogok megsértése ellen.

A politikai jogokért – mint amilyen egy szakszervezet létrehozásának lehetősége, vagy a létszükségletekhez kapcsolódó jogok, mint a társadalmi egyenlőség és a javakhoz való hozzáférhetőség – nem lehet fellépni egymástól függetlenül. Fenntartásaim vannak azokkal az NGO-kkal és emberi jogokat védő szervezetekkel szemben, amelyek Kína határain kívül harcolnak a mi politikai jogainkért, anélkül hogy be tudnának avatkozni a konkrét valóságba, és előidézhetnének változásokat. Szemük előtt nagyobbrészt az államok politikája lebeg, és ha cselekvésre szánják magukat, akkor például felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy ítélje el Kínát, vagy hívja fel rá a nyugati médiumok figyelmét. Ám a jelszavak hirdetése nem megoldás semmire.

Kína határain belül a valóság nagyon heterogén, és ott, ahol igazságtalanság történik, az emberek szerveződnek, petíciókat fogalmaznak meg, védik földjeiket, kártalanítást követelnek, változásokat sürgetnek. Ellenfeleik pedig számosak. Nem csupán a kínai kormány intézkedései vagy a bürokrácia a legkülönfélébb alakváltozataiban, hanem ott vannak például a multinacionális cégek is, amelyek önmagukban is kemény ellenfelek. Ebben a játszmában bizonyos, úgynevezett hivatalos vagy államtól független szervezetek meghatározó szerepet játszanak, ilyen például a Nőszövetség, vagy a nők és a dolgozók jogait védő szakszervezetek. Arra kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a különböző szektorok tulajdon helyzetükből kiindulva minként harcolnak annak a fejlődésnek a következményei ellen, amely manapság a szabad piac és a tőke logikáját követi.

Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a "kulturális forradalom" negatív hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsonttornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz. A válság kevésbé írható egy elnyomó állam számlájára, inkább a több szinten létező küzdőterek rossz kihasználtságának az eredménye. A cselekvésre ösztönző számtalan mozgáslehetőség beszűkül az értelmiség körében. Amíg egy állami tisztviselő vagy egy akadémiai kutató átlagfizetése 1500 jüan, addig bármelyik, külföldről finanszírozott NGO-nak dolgozó értelmiségi jövedelme eléri a 6000-10 000 jüant is (100 dollár = 830 jüan). A tanácsadói munka tarifája napi 200-300 dollár…

E kötet (ti. a China Reflected című válogatás tanulmányai – a szerk.) azon értelmiségiek kritikai és értő elemzése Kína jelenlegi problémáiról, akikben munkálkodik az akarat a dolgok megváltoztatására. Ennek a munkának kézzelfogható következményei kellenének, hogy legyenek e hatalmas ország előtt álló alternatívák megoldására. Néhány következmény persze lehet igen szerény is – egy falusi könyvtár, egy földműves szövetkezet, egy újra életre keltett kulturális hagyomány… -, de attól még meglesz a maga jelentősége. A tények feltárásánál nem lehet megállni. A kiadványban szereplő szerzők hatása az állam vagy az ellenzék irányultságára és tevékenységére egyértelműen viszonylagos. De ott, ahol megfordulunk, változásokat idézhetünk elő magatartásunkkal, kezdeményező lépéseinkkel, az új lehetőségeket megcsillogtató tapasztalataink ismertetésével. És ez a fajta voluntarista attitűd is előrébb visz, mint a cinizmus és a tehetetlenségre kárhoztató pesszimizmus.

A szerző véleménye szerint Kína legfontosabb problémája az agrárkérdés: a mezőgazdasági munkaerő felduzzadása és az erőforrások szűkössége. A kínai állam előtt két lehetőséget lát: vagy egyfajta kínai „New Deal"-t végrehajtva infrastrukturális beruházásokba irányítja át a mezőgazdaságban kialakuló óriási munkaerő-felesleget, vagy pedig hozzájárul egy jól működő, a kistulajdonon és a vidéki közösségeken alapuló agrárstruktúra kialakításához.

Kína legnagyobb problémája a parasztság helyzete. Korábban ezt a problémát elsősorban a "termőföldek szűkösségével" magyarázták. Ez a régi szókapcsolat amúgy állandó használatban volt a múlt évszázadban, amikor is a Nemzeti Párt (Kuomintang – KMT) éppúgy hangoztatta, mint a Kínai Kommunista Párt (KKP), hogy az ország parasztságát mozgósítja "a mezőgazdasági forradalomért folytatott harc" keretében, amiből végül a KKP került ki győztesen. Mára azonban a helyzet megváltozott. Mert az igaz, hogy Kína nagy problémája továbbra is a parasztság kérdése, csakhogy felzárkózott mellé a munkanélküliség fenyegető veszélye is. Ez alkalommal viszont ki lesz képes rá, hogy vegye az akadályt, és megnyerje a versenyfutást? És hogyan? A XXI. század fordulóján az egymással vitázó felek lassanként elfogadták, hogy Kínában a "mezőgazdaság" problémája nem az egyedüli, mert a parasztság kérdése valójában három dimenziót öltött: a népesség, a társadalom és a termelés dimenzióját.¹

Azok az elméleti szakemberek, akik részt vettek a kínai gazdasági reformok kidolgozásában mind tudják, hogy a "mezőgazdasági reform kísérleti övezetében"2 általam vezetett projektek mindegyike a piacgazdaság felé irányult. Amikor belebocsátkoztam első "politikai kísérleteimbe", a legkülönfélébb gazdasági hagyományokból voltam kénytelen meríteni, kezdve a marxistának nevezett politikai gazdaságtanon, s eljutva egészen a "nyugati gazdaság" modern elméleteiig, csak hogy rávilágítsak a tulajdonjog fogalmára. Éveken át tanulmányoztam a legkülönbözőbb elméleteket, miközben merőben más hagyományokból táplálkozó szerzőikre úgy tekintettem, mint "tanítómestereimre", és végül az eklekticizmust választottam, egyforma jelentőséget tulajdonítva valamennyi benne rejlő perspektívának. Számos elméleti vitában sűrűn hangsúlyoztam, hogy magamat szívesebben minősítem kísérletező szakembernek, mint teoretikusnak, és elmélkedéseim gyümölcse nem több, mint az alaphelyzetekben szerzett tapasztalatok ösztönös megértése.

Manapság az efféle "tapasztalati" eredmények jelentősége és haszna nemcsak abban áll, hogy hivatkozási pontokként szolgálnak a kormány tagjainak, akiknek egymást követő agrárpolitikáját a parasztok széles tömegei utasítják vissza, hanem abban is, hogy rákényszeríti őket a kínai mezőgazdasági probléma három dimenziójának tanulmányozására.

 

Mi az igazi probléma Kínában?

 

Miközben vidéki közösségekben eltöltött hosszú évek nem kevés tapasztalata halmozódott fel bennem, gyakorta éreztem magamat zavarban a nagy elméletek előtt. Viszont a helyszínen végzett feladatok, amelyek komoly munkát követeltek tőlem, olykor kisegítettek zavaromban. Az a módszer, amellyel a nyugati elméleteket értelmezték és – gyakran igen rosszul – alkalmazták Kínában, szerintem a XX. század egyik alapvető melléfogása volt. Mert voltaképpen hogyan lehet összehangolni vagy összeegyeztethetővé tenni a nyugati tudományok eredményeit és filozófiáját a hagyományos kínai gondolkodással és a kínai kultúra valóságával? A marxista politikai gazdaságtan (amely Kínában mélyen beépült a társadalomtudományok szakértőibe, és változatlanul ott munkál bennük) és a liberális gazdaságpolitika egyaránt ugyanazokat a kérdéseket vetette fel bennem, amikor a nyugati tudományelmélet és a kínai gyakorlat összeférhető voltát vizsgáltam. A hazai politikai vezetők, mint Mao vagy Teng, akárcsak az összes jelentős kínai vagy külföldi szakértő, osztoznak – és mindig is osztoztak – az érzésben, hogy a "kompatibilitásnak" ez a fajta problémája még megoldásra vár.

Ez az oka annak, hogy amikor az évszázados problematikát érintő hipotézisemmel előállok a kínai tanulmányok sorában, máris leszögezhetem, hogy feltételezésem a legegyszerűbb és legismertebb ténymegállapításon nyugszik: Kína problémája mindenekelőtt az agrártársadalmon belül kialakult hatalmas feszültségben rejlik, amit a túlnépesedés és az erőforrások szűkössége jellemez, eredete pedig az állam által az iparosításra szánt belső és eredeti tőke felhalmozásában keresendő. E tanulmány, szándéka szerint, két alapvető paradoxon elemzésére vállalkozik, amely a kínai fejlődés két történelmi fázisában alakult ki. Kína gazdasági fejlődésének történetét az utolsó évszázadban a következőképpen lehet összegezni: egy olyan mezőgazdasági országról van szó, amely az iparosításnak legalább négy fázisát élte meg. Az ebben a megvilágításban levonható első tanulságot már most viszonylag könnyű belátni: minden intézményi vagy rendszerbeli modernizáció hatásában inkább alatta maradt a makrokörnyezet által produkált szerkezeti átalakulásoknak.

 

A modern Kínában végbement "mezőgazdasági forradalom" elemzése

 

Szun Jat-szen és Mao Ce-tung hasonló körülményekkel volt kénytelen szembenézni. Az első "demokratikus forradalom"³ kezdetén, az elmúlt évszázadban, Szun Jat-szen felhívása a parasztokhoz, aminek számos felkelés lett az eredménye vidéken, a földek egyenlő elosztását tűzte ki célul. Híres "jóléti elveinek" két alapvető megközelítése közül ez volt az egyik. A földtulajdon kérdésének ez a fajta megoldása azonmód kiváltotta a monarchisták heves felzúdulását.

Szun és hívei tapodtat sem hátráltak volna a monarchistákkal folytatott elméleti vitákban, a következő tanulságot azonban kénytelenek voltak leszűrni: a parasztok túlnyomó többsége közömbösen fogadta felhívásukat az agrárreformra. Szun akkor értette meg, hogy az egyenlőtlenség, amely az idő tájt a kínai agrártársadalomban uralkodott, kizárólag a "szegénység" és a "szélsőséges szegénység" választóvonalán mutatkozik meg. Miután nem sikerült az egész parasztságot mozgósítani, Szun Jat-szen attól fogva egy másik stratégiát választott, és a pártok révén szervezett "felkeléseket". Ám az ő polgári forradalma – mondjuk ezt erős iróniával, merthogy ez a forradalom sohasem nyerte el a hazai polgárság támogatását – végül egy tartományok közötti háborúvá változott, amit hadurak vezettek a nyugati gyarmatosító hatalmak ellenőrzése mellett.

Az 1920-as években a fiatal Mao Ce-tung dokumentumot szerkesztett "Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról" címmel, ahol leírja a "mezítlábasok mozgalmának" kegyetlen vérbe fojtását. Közvetlenül ezután fogalmazta meg Mao első fontos elméletét az osztályok felosztásáról a kínai társadalomban. Később, az őszi aratás idején, amikor forradalmi tűzfészek jött létre a Csingkang-hegyen, támadást indított "a hitvány földbirtokosok" ellen, és újraosztotta birtokaikat. Nem sokkal később, mivel a kisparasztság nem tudott annyit termelni, mint amennyi a Vörös Hadsereg ellátását biztosította volna, változtatott stratégiáján, és elkezdte "támadni a helyi csőcseléket, azzal a céllal, hogy ellátmányt gyűjtsön a hadseregnek". Ez a politikai gyakorlatában bekövetkezett fordulat, amivel magára vonta a KKP baloldali vezetőinek haragját, kis híján az életébe került.

Ezek után hiába toborzott a Vörös Hadsereg több mint 300 000 katonát a Csingkang-hegy környékéről és más bázisokról, ez a "szovjet típusú forradalom", az új helyzetnek megfelelő földpolitika alkalmazásának hiánya miatt, eleve kudarcra volt ítélve. Ez volt az oka annak is, hogy a Vörös Hadsereg kénytelen volt keserves vállalkozásba: a "hosszú menetelés"-be bocsátkozni. Az ellenséges támadások elkerülése érdekében a vörös katonák számtalanszor változtattak útirányukon, mielőtt végleg sikerült megvetniük lábukat Senhszi tartomány északi részében. Voltaképpen a KKP győzelmének fő oka, a kínai-japán háború mellett, az volt, hogy módosított a reformon, amikor elállt a "földek újraosztásától", hogy ehelyett az adóterheket és a földek bérleti díját mérsékelje. Akkor már nem az volt a jelszó, hogy "harcolni kell a helyi földbirtokosok zsoldjában álló bűnözők ellen", hanem ésszerűbb volt elfogadni "Li Ting-minget mint a helyi felvilágosult kisnemesség képviselőjét". Ennek köszönhető végül is, hogy a Vörös Hadseregnek sikerült megállapodnia az Észak-Senhszi tartomány szegény régiójában.

Kijelenthetjük tehát, hogy a kínai marxizmus nem vette át egészen a Vang Ming által dogmatikus módon erőltetett moszkvai doktrínákat, hanem Senhszi tartomány északi falvai között találta meg a maga elméleti és gyakorlati alapját… E fordulat arra irányult, hogy megőrizzék a vidéki elit hagyományos autonómiáját. Mao írásai a Válogatott műveiben megjelent "Két elmélet"-ről, illetve "Tudásunk fejlesztésének módjá"-ról a kínai kommunisták és a szovjet doktrinerek között lezajlott harcból következtek.

 

A szétszórtan élő parasztság ellenállása az állami iparosítással szemben

 

A paraszti kultúrában mélyen gyökerező Kínai Kommunista Párt a rengeteg véráldozat láttán lassanként elfordult a Komintern által szorgalmazott szélsőbaloldali orientációtól. Az 1930-as évek időszakát a kínai vezető értelmiség élénk reflexiós tevékenysége jellemezte. Egyik csoportosulásukat főleg a kínai viszonyok sajátosságának kérdése foglalkoztatta, és nagy horderejű vitát indított útjára az ázsiai termelési módról. Ebben mindenekelőtt Marx utolsó éveiben fogalmazott önreflexiós írásaira hivatkoztak, amelyekben Marx bevallotta, hogy kevés ismerettel rendelkezik a régi ázsiai társadalmakról. Elismerte bennük, hogy a maga Morgan és Darwin felfogásából eredeztethető elmélete a Nyugat öt történelmi korszakáról nem alkalmazható Kína sajátos helyzetére. Ez a vallomása kétséget ébresztett aziránt, hogy a nyugati társadalomtudományok alkalmazhatók-e a kínai valóságra.

Az ősi keleti civilizációkban mindig is az intenzív öntözéses gazdálkodás volt a népesség megélhetésének fő eszköze. Ez a termelési mód elsősorban kis társadalmi csoportokra (család, falu vagy klán) épült, melyek a maguk részéről a társadalom alapegységeit alkották. E közösségek történelmi fejlődése igen hamar más irányt vett, mint a vadászatra, gyűjtögetésre és állattartásra berendezkedett nyugati társadalmakban, ahol az egyén volt a társadalom alapegysége. Erre a következtetésre azután jutottam, hogy a New York-i Metropolitan Museumban, a londoni British Museumban és a párizsi Louvre-ban bővebben tanulmányoztam az emberi civilizációk emlékeit. A nyugati és a keleti civilizációk merőben különböző utakat választottak, és az eltérő termelési módok idézték elő a más és más társadalmi szerkezet kialakulását. A természet leigázásához (a vadászat és a gyűjtögetés által) szükség volt hatásos társadalmi egységekre és a mindennapos fizikai bátorságra, ami kedvezett az individualista társadalmak kialakulásának.

Keleten, és Kínában kiváltképp, azokban a gigantikus méretű országokban, amelyek sohasem hódoltak be egészen a nyugati gyarmatosításnak, a társadalmi csoportokra alapuló önellátó közösségek az idő tájt primitív törzsek voltak, amelyek a folyók és más vizek mentén már öntözték földjeiket, szerte a földrészen. Nem véletlen, hogy az első uralkodói ház, a Hszia-dinasztia már 4000 éve megjelent Kínában, köszönhetően a Nagy Jü által kifejlesztett öntözési rendszernek, amellyel a Sárga-folyó áradásait igyekezett levezetni. Ez a történelmi folyamat azonban soha nem késztetett rabló hadjáratokra vagy bármiféle osztályelnyomásra, és ez a magyarázata annak, hogy a rabszolgaság, ez a tisztán nyugati intézmény, sohasem jelent meg Kínában.

Az 1930-as években bontakozott ki egy másik nagy vita is, ami szintén figyelmet érdemel. Valójában az történt, hogy amikor az értelmiség egyes képviselői előhozakodtak a kínai sajátosságokkal, azonnal trockistáknak bélyegezték őket, így a polémia a történelmi marxizmus és a kínai környezet esetleges kompatibilitásáról abbamaradt. Ugyanebben az időszakban viszont széles körben elismerésre talált az elméletírókat hosszú ideig béklyójában tartó könyv, a Rabszolgaság kora, amely éppen azt állította, hogy Kína, a nyugati világhoz hasonlóan, a történelmi fejlődés öt fázisát élte meg, köztük a rabszolgaságét is. Számos közgazdász is sokáig magáénak vallotta ezt a hipotézist, és arra a következtetésre jutott a vidéki viszonyokról végzett vizsgálatai során, hogy a földek 80%-a fölött a lakosság 10%-a rendelkezik, vagyis a gazdag földbirtokosok. Ennek a tézisnek hatalmas politikai hatása volt, mert a nemzeti agrárreform elméleti alapját adta.

Annak jobb megértése érdekében, hogy ez a hatás milyen mértékben befolyásolta Kína gazdasági fejlődését, elvégeztem egy időrendi tanulmányt, amikor is bőségesen merítettem a vidékről folytatott e századi kutatásokból, függetlenül attól, hogy mi volt a szerzők politikai alapállása. Ez a tanulmány mindenekelőtt arra világít rá, hogy a föld tulajdonjogának elválasztása a föld megművelésének jogától olyan rendszert alkot, amely Kínában magából a vidéki társadalom belső struktúrájából következik. Egyfelől a népesség növekedése, ami az egy lakosra eső megművelhető földterület csökkenésével járt, megakadályozta a földek valamely kisebbség általi kisajátítását. Másfelől a bérleti díjak olyan magasak voltak, hogy csak néhány kulák és önállóan gazdálkodó jómódú gazda pályázhatott a föld ilyenfajta hasznosítására. A tulajdonjogoknak ez a rendszere tartotta egyensúlyban a mezőgazdasági eszközök és a vidéki munkaerő elosztását, évszázadokon át biztosítva a régi Kína társadalmi struktúrájának stabilitását.

Ugyanakkor mivel magyarázható a társadalmi felkelések és osztályharcok gyakorisága a régi Kínában? Egy elmélyültebb strukturális analízis kimutatta, hogy a legnagyobb konfliktus, amely a vidéki gazdaság összeomlását siettette Kína modern kori történelmében, a parasztságot és az egyszerre uzsorás, ipari és kereskedelmi tökével rendelkező földbirtokosokat állította szembe egymással. Az árukereskedelem révén felhalmozódott ipari és kereskedelmi tőke fokozta a parasztok kizsákmányolásának mértékét. Valójában az uzsorából származó profit jelentősen meghaladta azt, amit földbérlet vagy akár az ipari és kereskedelmi tőke hozott. Ez az ellentét fényt vet egy mindig időszerű lényegi problémára, és alapvetően érinti azt a fejlődési utat, amelyet a mi agrárországunknak követnie kell.

Más szavakkal, azon van itt a hangsúly, hogy az urbanizáció és iparosodás összefüggésében kell meghatározni a tőkekivonásnak és -felhalmozásnak azokat az eszközeit, amelyek egy szétforgácsolt és alig többlettermelő mezőgazdaságban működhetnek. Felállítottuk egy ilyen típusú agrárgazdaság hatékonysági mérőskáláját: a rendszer akkor mondható hatékonynak, ha jelentősen sikerül csökkenteni azoknak a tranzakcióknak a költségét, amely a szétforgácsolt parasztok millióira hárul, amikor közösen valósítják meg az eredeti tőkefelhalmozást abban a történelmi kontextusban, amely óhatatlanul hozza magával az iparosítást.

 

Két alapvető tézis

 

A vidéki fejlődés parancsoló szüksége fényében két alapvető tézis került közel egymáshoz a mezőgazdaságról készült tanulmányokban: az első a jelentős népességnövekedéssel megterhelt agrárrendszer átalakítását elkerülhetetlennek tartja; a másik a mezőgazdasági többlettermelés megfelelő elosztási rendszerének létrehozását sürgeti a kétpólusú város-vidék struktúrában.

 

Az agrárreform és a demográfiai nyomás

a) A tulajdonjog kérdése az agrárreformban

Az agrárreform, amelynek fő célja az volt, hogy a termőföldeket újra elosszák a vidéki családok között (beleértve a földbirtokosokat és a "kulákokat" is) nagyságuk arányában, a ("felszabadító harcnak" is nevezett) harmadik "agrárforradalmi harc" közvetlen következménye volt. Ez a harc tulajdonképpen a mezőgazdasági területek teljes privatizációjába torkollt, kivéve a földbérleti jogot, beleértve viszont a hagyományos falvak közös művelés alatt álló földjeit.

Ezt követően a "kölcsönös segélyezési csoportok" biztosították a parasztok földtulajdonjogának fenntartását. Az 1950-es években alapított "elsődleges szövetkezetek", a közösségi földekre építve, ugyancsak lehetővé tették a parasztoknak, hogy a földtulajdon egy részét megtartsák birtokukban. Ugyanakkor, 1957 és 1958 között, a "fejlett szövetkezetek" és a "népi kommunák" megalapításával egyszeriben eltörölték a természetes határt a hagyományos falvak (klánok) között, a parasztokat pedig egyszeriben megfosztották minden joguktól a földtulajdonra. Akkoriban a magántulajdonban lévő földek teljes államosítása folyt. 1957 és 1962 között, vagyis öt éven keresztül Kínában éhínség tombolt, ami jelentősen meggyengítette az országot, a kormányt pedig agrárpolitikájának módosítására kényszerítette. A "népi kommunákba" és "munkabrigádokba" szervezett munkaerőt "termelési csapatokba" szervezték át, és a hagyományos falu újból átvette központi szerepét a termelés és a földtulajdonlás terén.⁴ Ugyanebben az időszakban, az 1960-as években, a rendszer teljes átalakítása lehetővé tette a földtulajdonlást, a szabad csere fejlődését, és létrehozta a "szerződések rendszerét", amely felhatalmazta a parasztokat, hogy megtartsanak maguknak egy csekély földet, hogy abból fedezzék mindennapi szükségleteiket. Az 1970-es évek vége felé a kormány visszaadta a parasztoknak földtulajdonlási jogaik jó részét.

Jelenleg a "részvényeseknek" nevezett szövetkezetek, amelyek egy "kettős szerkezetű tulajdonjogon"⁵ alapulnak, jelentősen elterjedtek számos régió falvaiban. Alapvető céljuk a parasztok tulajdonjogainak védelme szerződések révén, miközben a falu a maga egészében a "közföldek" egy részét birtokolja. Ugyanakkor ezekben a falvakban számos konfliktus robbant ki – és robban ki manapság is -, melyeket éppen a túlzott arányú földfoglalások váltottak ki, valamint a földek értékének a helyi kormányzatok általi alulbecslése.

b) Strukturális kényszerek a "vidéki Kínában"

A kínai földművelő civilizáció ötezer éve egyértelműen mutatja, hogy a mezőgazdaság és a földek-népesség viszonylat mindig is szoros kapcsolatban állt egymással. A "vidéki Kína" történelmének legsúlyosabb problémái az ember által előidézett katasztrófák következményei voltak, és nem természeti katasztrófáké. A leggyakoribb kiváltó ok a kisszámú, de gazdag és nagy hatalmú elit erőszakos földfoglalása volt, ami igazolja azt a teóriát, amely szerint "nem a bizonytalanság az igazi rossz, hanem az erőforrások egyenlőtlen elosztása". Az "infrastruktúra" erőltetett kiépítése, a véget nem érő konfliktusok, a népi exodus arányait megnövelő súlyos adóztatás és a társadalmi bizonytalanság szintén érdemes az említésre. Amikor a társadalmi válsághoz ráadásként természeti katasztrófa vagy idegenek betörése társult, a helyzet óhatatlanul valamilyen "reformot" követelt, olykor egy új dinasztia trónra lépését is, az pedig sietve rendszerint olyan nemzeti politikát hirdetett meg, amely a földek újraelosztását ígérte, és adómentességet.

A Han- és a Tang-dinasztia alatt a kínai civilizáció a virágzás korszakát élte meg a mezőgazdasági termelékenység növekedése révén, ami területi terjeszkedéseknek volt köszönhető. A Csin- és a Szuj-dinasztia kora a szakadatlan háborúskodások miatt nem alkalmas rá, hogy példákat merítsek belőle. A Szung- és a Ming-dinasztiákra mindvégig jellemző politikai instabilitás egyrészt a földek-erőforrások, másrészt a földek-népesség viszonylathoz köthető. A mongolok betörése Kínába és az utána következő időszak frappáns példát kínál. Hiába folytatott a mongol zsarnokuralom szélsőségesen brutális és intoleráns politikát a néppel szemben, a Jüan-birodalom nyolcvanhét éven át szilárdan tartotta magát. Hosszú fennállása szoros összefüggésben volt a birodalmi területek példátlan arányú kiterjesztésével. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy enyhüljenek a korábban igen kedvezőtlen földek-népesség viszonylatból eredő feszültségek.

Ugyanez a helyzet folytatódott a Csing-dinasztia alatt. A mandzsuk, ez a kis etnikai minoritás, 280 évig uralkodtak a hatalmas, kontinensnyi területen. Sikerüket annak köszönhették, hogy integrálni tudták Közép-Kína kultúráját a maguk kormányzási módszereibe. Emellett, ami még ennél is fontosabb körülmény, a Csing-birodalom roppant kiterjedése lehetővé tette a termőföldek és a természeti erőforrások jobb felhasználását és a nagy népsűrűségből fakadó erős társadalmi nyomás csökkentését. Mindehhez hozzájárult még az adóterhek csekély mérséklése és a földek-népesség viszonylat új egyensúlya, s ezek a társadalmi és politikai stabilitás hosszú időszakát hozták el Kínában.

A Csing-időszak végétől kezdve a Kínai Köztársaság megalapításáig az országot idegen hatalmak lepték el, és a helyi hadurak szabdalták szét kisebb egységekre. A gyors iramban növekvő népesség azzal volt kénytelen szembenézni, hogy a rendelkezésére álló erőforrások mennyisége veszélyes iramban apad, aminek következtében éles polarizáció alakult ki a gazdag és a legínségesebb körülmények között élő családok között. A hagyományos falvakban azonban fennmaradtak a korábbi vidéki közösségek, hála a tulajdonjogok stabilizáló rendszerének, amelynek jellegzetessége a "kettős földtulajdonlás" volt, mivel a földtulajdonjogok különváltak a földhasználati jogoktól. A XIX. század közepét követően a Tajping-felkelés, a japán-kínai háború és a két polgárháború szó szerint megtizedelte a kínai lakosságot. Ez a körülbelül 20-30%-os népességcsökkenés bizonyos mértékig megbillentette a földek-lakosság viszonylatot. Ez a helyzet azonban nem hozta magával a képlet országos szintű módosítását, ehelyett a mezőgazdasági termelés tekintetében mély különbségeket alakított ki a régiók között. Annak ellenére, hogy délen a bérlő parasztok száma meghaladta a birtokos parasztokét, északon pedig ennek az ellenkezője volt megfigyelhető, az életkörülmények a középső vidékeken voltak a legkedvezőbbek. Ezek az eltérések magyarázták azután, hogy a parasztfelkelések miért éppen északon kovácsolták ki a vezető forradalmi erőt.

A mezőgazdaság forradalmi harcának győzelme után Mao reformja keretében a földeket újraosztották a parasztok között; Teng Hsziao-ping ugyanezt tette a maga "tizenöt évre szóló földhasználati szerződései"-vel. A kínai vezetők harmadik generációja szorosan követte elődei példáját, amikor garantálta, hogy a földhasználattal kapcsolatos szerződések nem fognak változni az elkövetkező harminc évben. Az idő tájt a termőföldek-népesség viszonylathoz kapcsolódó erős feszültségek miatt e három egymást követő reform, amely a földek egyenlő elosztását célozta meg, csak akkor vezethetett jó eredményre, ha a változtatás megmaradt a falvak eredeti határain belül. Voltaképpen az a tény is, hogy bizonyos kínai falvak nem mindig tudták elviselni a polarizáció intézményes költségeit, ebből a helyzetből fakadt. Hiába van szó itt egy mindenki által jól ismert problémáról, a kérdést még senki sem elemezte kellő elmélyültséggel.

 

A vidék problémájának három dimenziója: az egyenlőség elve versus piacgazdaság

 

A földek-népesség viszonylat szélsőségesen feszült természete miatt Kínában a megművelhető földeket – azaz a nagy többség "megélhetési eszközét", amit gondosan meg kell különböztetni a "termelőeszközök" fogalmától – csakis a falusi közösségek között lehetett elosztani, amelyek a legkövetkezetesebben ragaszkodtak az egyenlőség elvéhez. Számos tapasztalat birtokában mindig ösztönöztük a földekkel való tranzakciókat. Mégis kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy az utóbbi tíz évben a parasztoknak csupán 1%-a adta el ténylegesen a földhasználati jogát. Ez bizonyítja legjobban, hogy a tulajdonjogoknak ez a strukturális helyzetből következő rendszere nem kompatibilis a piacgazdasággal.

Hacsak nem következik be a földek-népesség viszonylat gyökeres megváltozása, akkor a hatékonyság vagy hatásfok fogalma, ami a mezőgazdasági politika egyértelmű célkitűzése, Kína jelenlegi állapotában nem ösztönözheti az agárreformot. Az erőforrások szűkössége miatt Kína történelme folyamán sohasem valami tisztán "agrár"-problémától szenvedett. Esetében mindig is egy "három dimenziót öltő vidéki problémáról" volt szó.

A tulajdonjogok elméletén belül, ahogyan a hivatalos gazdaságpolitika megfogalmazta, a földtulajdoni jogok átrendeződése, az egyenlőség elvének ez az igazi megtestesülése, mindig valamelyik politikai rendszer átalakulásából következett, amit forradalmak vagy hivatalos reformok idéztek elő. És mivel a földtulajdoni jogok ilyen egyedi szemléletének kialakulását inkább a politikai erők konvergenciája hívta életre, nem pedig a piaci erők, a mi országunkban a "magántulajdon" fogalma nem valóságosan létező elem. Inkább egy kikristályosodott pontról van szó, mint amilyen egykor a feudális rendszer és a központosított uralkodói hatalom alapelve volt: "Az Ég alatt minden föld a császár földje; minden természeti forrás a császárt szolgálja."

 

A vidéki és a városi lét kettős ellentéte: a mezőgazdasági többlettermelés elosztási rendszere és a kistermelők többlettermékének túlzott elvonása

 

Egy közgazdász kimutatta, hogy Kína majdnem ezer éve a mezőgazdasági termelés 15%-os kereskedelmi rátájával számolt. Ehhez képest az iparosítás jelenlegi szakaszában a gabonatermesztés kereskedelmi rátája alig éri el a 30%-ot. Holott ebbe azt is bele kell érteni, hogy az éves össztermés 15%-a az államot illette. Ezek a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a parasztok 50%-a nem a piacra termel, és csupán 30%-uknak sikerül kereskedelmi forgalomba bocsátani összetermelésük 30%-át. A mezőgazdasági kistermelőknek körülbelül a 70%-a csak jelentéktelen hatékonyságnövekedést volt képes elérni. Az iparosítás nem oldotta meg a vidéki szegénység problémáját. Ellenkezőleg, a helyzet csak súlyosbodott a népesség fokozatos növekedésével egy olyan gazdasági-demográfiai szerkezetben, amelyet a vidéki és a városi lét kétpólusú ellentéte jellemez.

Egy ilyen strukturális szorításban csak a földek egyenlő elosztása bizonyult járhatónak, függetlenül attól, hogy ez az elosztás fegyveres forradalom vagy békés reformok útján valósult meg. A tulajdonok és a javak belső elosztási rendszere mezőgazdasági keretek közt tulajdonképpen a "stabilizáló szerkezet" alapját alkotja a kínai társadalomban. A falvakban a tulajdon gazdasági internalizációja éppúgy, mint a javak elosztási rendszerének mechanizmusa a vidéki társadalom stabilizálását célozta: másfelől be kell látnunk, hogy ez a fajta elosztási rendszer ellentmond az iparosítással együtt járó kapitalista elv lényegének.

 

Kína négy iparosítási kísérlete

 

A Csing-kor lezárulta után Kína "négy iparosítási kísérletet" élt meg. Az első "egy nyugati módra elképzelt modernizációs mozgalom" (jangvu jüntung) gyümölcse volt, amely a Csing-dinasztia kormányának kezdeményezésére bontakozott ki 1850 és 1895 között.

A második az 1920-as és 1940-es évek között ment végbe a köztársasági kormány alatt. Mindkettő felkeléshez vezetett: a bürokratikus módon szerveződött ipari és kereskedelmi tőke voltaképpen felszívta a mezőgazdasági többlettermelés túlnyomó részét, ami felerősítette a társadalmi konfliktusokat.

A másik két kísérlet időben egybeesik két egymást követő "történelmi fázissal", amelyekről már tettem említést a tanulmány elején. Az első az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig: ez alatt az időszak alatt a központi kormány a "szocializmus" és a "népi tulajdon" nevében kezdett neki az iparosításnak, ami az állami tőke eredeti felhalmozásának eredményes stádiuma volt. A második fázis a nyitás politikájának bevezetésével kezdődött az 1970-es években. A központi kormány által kitűzött cél, a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében a helyi vezetők maguk is kezdeményeztek valamilyen "helyi iparosítást", akár több szinten is. Az iparosításnak ez a formája elősegítette ugyan a gazdasági növekedés meggyorsítását és Kína nemzetközi befolyásának növekedését, másfelől viszont súlyos ökológiai problémákhoz vezetett. Ez az intézményesített modernizáció elsősorban a kormány és a parasztság közötti tranzakciós költségek problémájával próbált szembeszállni az erőforrásoknak és a mezőgazdasági többlettermelés kivonásának kapitalizációs folyamata keretében.

 

Az eredeti tőkefelhalmozás az állami iparosítás időszakában

 

A Kínai Népköztársaság létrejöttének pillanatában a gyarmatosítás már lehetővé tette a nyugati országoknak, hogy felosszák maguk között a világ erőforrásait, a két világháború következtében pedig meg is szilárdult e geopolitikai struktúra. Kínának, "fennmaradása" érdekében, nem volt más választása, mint hogy lemásolja az iparosítás szovjet modelljét. Következésképpen kénytelen volt átmenni az eredeti tőkefelhalmozás szakaszán, ami önmagában kivihetetlen lett volna, miután olyannyira alacsony volt a kínai parasztgazdaság kereskedelmi rátája.

A Kínai Népköztársaság első három évében a négyszázmillió paraszt elegendő termést volt képes szolgáltatni az ötvenmillió városi lakos ellátására. Az első ötéves terv idején húszmillió vidéki munkás szegődött el a városokba, hogy segítse az ipari infrastruktúra kiépítését. A rengeteg gabonafélét fogyasztó városi lakosság hirtelen 40-50%-os növekedése azt eredményezte, hogy a mezőgazdasági termékek hamar hiánycikké váltak. Emellett a falvak munkaerő-feleslegének nagysága miatt ebben a mezőgazdasági országban a felhalmozás módja inkább a jelentős munkaerő-ráfordításon alapult, mintsem a tőkéén. Ilyen körülmények között az ipari termékek nem tudtak betörni a vidéki piacra, és a két szektor nem tudta eltartani egymást az árucikkek kölcsönös cseréjével.

Ebben a helyzetben Kína belekényszerült egy példa nélkül álló önkizsákmányolásba, amit az erősen központosított kormány irányított: a falvakban a népi kommunák és az állami monopólium szimbiózisára épülő rendszer épült fel a termékek felvásárlására és forgalmazására, a városokban pedig egy megtervezett és bürokratikus intézmények által működtetett segélyezési rendszert vezettek be. Miután a központi kormány ellenőrizte a vidéki és a városi munkaerő által előállított összes többletterméket, ő maga osztotta el az erőforrásokat is azzal a céllal, hogy kifejlessze a nehézipart.

Ugyanakkor az úgynevezett "szocializmusba való átmenet" időszaka alatt a központi kormányzat módosította az "új demokráciának" nevezett fejlődési stratégiáját, amely a magánkapitalizmus és az államkapitalizmus elemeit integrálta egy olyan tulajdonrendszerbe, amely az állami monopólium talaján állt. Miután a nehézipari alapok kifejlesztéséhez tekintélyes tőkebefektetésre, ám korlátozott számú munkaerőre volt szükség, a kormány korlátozta a vidéki munkások városokba vándorlását, és átformálta a vidék és város kétpólusú struktúráját. Az iparosítás periódusa alatt végbement tőkefelhalmozás folyamata parasztok ezreinek halálát követelte, Kínának azonban igen rövid időn belül sikerült létrehoznia egy olyan ipari infrastruktúrát, ami által az ország gazdasági és politikai autonómiát élvezhetett. Ez a történelmi időszak az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig.

 

Megszorítások a fejlődésben és alternatív politikák

A kettős rendszer szorításában vergődő vidéki fejlődés

Milyen örökséget hagyott ránk az említett időszak? Legfőbb eredménye a gigantikus állami tőkefelhalmozás volt, amit legtöbbször "népi tulajdonként" emlegettek. Ez az állami tőke fokozatosan újraosztásra került, és jelenleg a fiatal generációk tulajdonában van, s lesz a következőkében, bármilyenek is legyenek a gyaníthatóan jelentkező másfajta igények. Csakhogy a kínai lakosság örökölt egy szinte kezelhetetlen kettős rendszert, amelyben a városi és vidéki népesség antagonisztikus helyzete kristályosodott ki. Hiába erős mindenkiben az akarat, hogy a tőke újraelosztásának áldásaiból részesedjék, az aggodalmak nem terjednek túl ezen, és a kétpólusú ellentét megoldásának kényszere a jövő nemzedékek vállára fog nehezedni.

Tu Zsung-seng [Du Runsheng] politikai szakértő jegyezte meg még az 1980-as években, hogy Kína mezőgazdaságának nincs jövője a közel 800 millió kínai paraszt életkörülményeinek lényeges javítása nélkül, amikor ők azok, akik a körülbelül 200 milliónyi városlakó élelmiszer-szükségletéről gondoskodnak. A nyugati gazdasági elméletek szerint azt várná az ember, hogy a mezőgazdasági termékek kereslete a városokban valamivel rugalmasabb lesz, attól függően, hogy azt az állam ellenőrzi-e továbbra is, és marad-e az erős centralizáció. Ezzel szemben a vidéki kínálat önellátó, általában igen szétszórt és nagyon esetleges, és ez a helyzet igencsak különbözik a nyugati országokétól.

A vidék és város kettős struktúrája következtében az információk áramlása aszimmetrikus, és a mezőgazdasági termékek kereslete és kínálata állandóan ingadozik. Ez magyarázza, hogy a mezőgazdasági termékek piaca és az árváltozások sohasem láthatóak előre. A parasztok általában igyekeznek előállítani a mezőgazdasági termékek minél gazdagabb skáláját a legkülönfélébb keresletek kielégítésére abban a reményben, hogy csökken a kockázatuk, és ez csak akkor nincs egészen így, ha az állam segélyekben részesíti őket, amivel bizonyos anyagi biztonságban érzik magukat. Ez a helyzet viszont a mezőgazdasági termékskála mind erősebb szétforgácsoltságát ösztönzi, ez a szétforgácsolódás pedig a maga részéről a piac ingadozásait növeli. Ennek a logikának az érvényét igazolta három ízben is egy-egy ciklikus "túlkínálat" az 1980-as és az 1990-es évek között.⁶

Ugyanakkor a vidéki népesség növekedése miatt a megművelhető földek fokozatosan a parasztok megélhetésének alapvető és nélkülözhetetlen eszközévé váltak, és nem a termelékenység egyszerű feltételévé, ami a többlettermelés csökkenéséhez vezetett. A "demográfiai csapda" elmélete csak részlegesen képes megmagyarázni ezt a paradoxont. Ha a falusi lakosság által előállított terméktöbblet nem nő tovább, akkor a modern technológia minden áldása megsemmisül, és a kormány által gyakorolt árpolitika kudarcra van ítélve. Márpedig a kormány minden anyagi szubvenció formájában történő kezdeményezése szükségszerűen negatív hatást vált ki. Úgy tűnik, hogy a világon semelyik kormány sem volna képes szubvencionálni a maga vidéki népességét, ha állandósulna az alulfoglalkoztatottság, a fontossága pedig akkora volna, mint Kínában.

Ezért kockáztatják meg egyesek azt a kijelentést, hogy Kínában semmilyen mezőgazdasági vállalkozás nem létezik, míg az Egyesült Államokban parasztok nincsenek. Csakhogy az európai országok és az Egyesült Államok mindig azon voltak, hogy megvédjék a gyarmati korszak folyamán felhalmozódott erőforrásaikat, és az ökoszisztéma megóvása érdekében különös gondot fordítanak az alapvető mezőgazdasági ágazatokra. Ennek megfelelően támogatást nyújtanak a gazdáknak arra az időre, amíg pihentetik földjeiket, és államilag korlátozzák az intenzív gazdálkodást, hogy megóvják természeti erőforrásaikat. Annak illusztrálásaképpen, hogy a mi kisparaszti gazdaságunk mekkora konkurencia lehet a mindenható nemzetközi mezőgazdaság számára, hadd emlékeztessünk a parasztok katasztrofális csődjére Szucsuban és Hangcsouban, amely vidékeket egykor "földi paradicsomként" emelgették, amíg az 1930-as és 40-es években a nemzetközi piac tönkre nem tette őket.

 

Alternatív politikák

 

Kína az egykori szövetkezetek létrehozásával megpróbálta bevezetni a "méretgazdaságosságot" a mezőgazdasági termelésben, de a helyzet csak rosszabbodott. "A kasza kombinálása az ekével", vagyis a kistermelő parasztok csoportba terelése nem vezet semmilyen előrelépéshez a termelékenységben. Csakhogy a kormány és a benne ülő technokraták még ma sem tettek le a méretgazdaságosság gyakorlatáról. Márpedig ha egyszer az agrárnépesség megkétszereződött, és számolni kell a felesleges munkaerővel, akkor a gazdasági fejlődést a munkaerő, nem pedig a tőke befektetésével kell fokozni. Legyen szó bármilyen régióról, bármilyen fejlettségi szintről, mindig nagyon nehéz megtartani a megfelelő beruházás-termelés viszonylatot, amely tőkeerős és korszerű mezőgazdasági termelést biztosítana.

A politikai stratégák – véleményem szerint – két választás előtt állnak. Az egyik, hogy Kína olyan fejlődési utat választ, amely jelentős munkaerő felhasználásán alapszik, amikor a kormány képes a munkások tömegeit az állami infrastruktúra kiépítésére irányítani, még akkor is, ha ez alacsony növekedési rátát és kevéssé fejlett technológiai színvonal-növekedést eredményez. Ily módon lehetővé válik az urbanizáció meggyorsítása, ami megszabadítaná a kettős rendszertől legalább a kisvárosokat és a nagy vidéki közösségeket azáltal, hogy összhangba kerül a foglalkoztatási és ipari struktúra, és ez megkönnyíti a vidéki munkaerő-felesleg átirányítását más szektorokba.

Ha az első javaslat megvalósítása túlságosan nehéznek tetszik, akkor a második választás az lenne, ha a vezetés olyan intézményi átalakulást szorgalmazna, amely "nem piaci" rendszerre épülne a vidéki közösségeken belül, és ez megengedné a belső tulajdon és a közösségek által előállított termékek elosztását. Ezt a politikát azonban követnie kellene egyúttal a monopóliumok felbomlásának az anyagi és pénzügyi javak forgalmán belül, hogy szélesedjék a külső gazdasági alap, és a kistermelőkre épülő parasztgazdaság megfelelő támogatást kapjon. Efféle politikai stratégiák híján a parasztoknak semmi reményük sincs sorsuk jobbra fordítására, mert a falvak képtelenek lesznek a fejlődésre, és akkor a mezőgazdaság nem válhat teljes egészében a piac egyik szektorává. Néhány metropolisz pedig azt tapasztalja majd, hogy modernizációját a nyomortanyák megszaporodása kíséri, és hamarosan ott találja magát a latin-amerikanizálódás csapdájában.

 

Jegyzetek

 

¹ A "háromdimenziós vidéki probléma" (szannung venti) elméletében a vidék problematikája nem tekinthető egyszerűen mezőgazdasági kérdésnek, hanem éppúgy vonatkozik a vidéki népességre (jövedelmek, vándormunkások stb.), a társadalomra a maga egészében (a társadalmi tőke fejlődése, különféle társadalomgazdasági és politikai problémák) és a termelésre (vertikális mezőgazdasági integráció, vállalkozások fejlődése a nagy vidéki kommunákban és a falvakban stb.). 1989 és 1999 között több olyan cikket írtam, amelyben azt a véleményemet fogalmaztam meg, hogy Kína nem hatalmas mezőgazdasági ország, hanem egy olyan ország, amely hatalmas vidéki népességgel rendelkezik. Kína nem a "mezőgazdaság problémájá"-val küzd elszigetelten, hanem egy három dimenziót öltött vidéki problémával. Ez a "háromdimenziós probléma" okozza manapság a legtöbb aggodalmat, és áll a központi kormányzat figyelmének középpontjában. A legfontosabb gazdasági kérdések tanulmányozására létrejött Állami Tanácsadó Ügynökség úgy ítéli meg, hogy ez a hármas vidéki probléma elsődleges figyelmet érdemel, megoldása pedig a "negyedik generációs vezetés" égető feladata. A vidéki övezetek helyzetének állandó romlása arra kényszerítette a politikusokat, hogy belássák fontosságát, és újabb kísérleteket tegyenek e hármas probléma orvoslására.

² A vidéki reform kísérleti övezeteit 1987-ben jelölte ki a korábbi Vidékfejlesztési Kutató Központ, amely az öt legfőbb politikaelemző munkaközösség egyike volt az 1980-as évek reformja idején. Mint a vidéki reform kísérleti övezeteiben tevékenykedő kutató, többekkel együtt tizenegy éven át magam is hangoztattam e politikai tanulmányok fontosságát, noha 1989-ben feloszlott a Vidékfejlesztési Kutató Központ. A kormány, teljesen figyelmen kívül hagyva kutatásainkat, félhivatalos nyilatkozatott tett "a piaci reform" bevezetésére a vidéki régiókban, csak hogy 300 millió dolláros kölcsönt kapjon a Világbanktól. Ez a politikai nyilatkozat öt évvel előzte meg a KKP tizennegyedik kongresszusán elhangzott hivatalos bejelentést.

³ Mao a maga mezőgazdasági forradalmát nem minősítette sem "kommunistá"-nak, sem "szocialistá"-nak, hanem "új demokratikus forradalom"-nak nevezte. Ebből az alapállásból kiindulva a kínai tudósok újradefiniálták Szun Jat-szen politikai mozgalmát, és a "régi demokratikus forradalom" elnevezést adták neki.

⁴ A köztulajdon fogalma csak a fejlett szövetkezetek és a népi kommunák rövid időszakában létezett, a vidéki kollektivizálás pillanatában, amire azért volt szükség, hogy ipari termékeket adjanak el a vidéki népességnek. Ennek fényében érthető, hogy az első ötéves tervvel bevezetett iparosítás sikere a kormány beavatkozását tette szükségessé, hogy nagy vidéki szervezeteket hozzon létre, amik keresletet teremthettek a városi termékekre.

⁵ A "kettős szerkezetű tulajdonjog" alatt a falusiaknak az a lehetősége értendő, hogy mint részvényesek megtarthatták a falu erőforrásainak tulajdonjogát. A kifejezés mást takar, mint a nyugati országokban ismert magántulajdonjog.

⁶ Pontosabban 1984-ben, 1990-ben és 1997-ben, amely esztendőkre a gabona és más mezőgazdasági termékek túlkínálata volt jellemző.

A tanulmány részletes adatokkal járja körül a kínai népesség, a munkaerő-vándorlás és a munkanélküliség problémájának főbb kérdéseit. „Ami a piacgazdaságot és a privatizációt illeti, a jelenlegi tendencia valóban az, hogy kialakuljon egy versenyképes gazdasági struktúra, és hogy az erőforrások optimális elosztását a piac törvényei biztosítsák. Csakhogy […] a falusi lakosok százmilliói hogyan integrálódjanak a piacba? Miként válhatnának potenciális versenyzőkké? Ha »az erősebb természeti törvénye« óhatatlanul kizár a versenyből minden vesztest, akkor igen nagy az esély arra, hogy azok a vidéki környezetből fognak kikerülni."

Kína az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején kezdett bele a maga "reform"-jába. A társadalmi változás e fontos folyamata vidéken indult útjára. Pontosabban, a kínai parasztok kezdeményezésére született meg. Ezért a "munkaszerződéses rendszert", amely a javadalmazást a termelékenységhez kötötte, s az 1980-as években "családi gazdálkodási rendszernek" hívták (néhány évvel később pedig "a termőföldek redisztribúciója a családoknak" néven illették), úgy emlegették, "mint a kínai paraszt egyedülálló újítását". A rendszert legelőször kis termelőszövetkezetekben vezették be Anhuj és Szecsuan tartományban, mégpedig a központi hatóságok jóváhagyása nélkül. E "helyi agrárreform" azonmód meghozta a parasztok kezdeményezőkedvét, akik a legtöbbet nyerték vele, amihez hozzájárult az akkori kivételesen jó termés is. Idézzük egyikük véleményét: "Ami az állami és a kommunális kvóta teljesítése után megmarad, az már a tiéd." Bátran lehet állítani, hogy akkoriban a parasztok olyan bőséges időszakot éltek át, amilyet emberemlékezet óta nem láttak.

Csakhogy e kezdeti optimizmus az 1980-as évek közepétől fogva lelohadt. Az egy lakosra számított jövedelem növekedési rátája erősen zuhanni kezdett¹ a vidéki övezetekben, és a "munkaszerződések" új rendszere jóval kevésbé kedvező fogadtatásra talált a parasztok körében. A jelenséget részben az magyarázza, hogy a falvakban és a járásokban jelentősen megnőtt a helyi vállalkozások száma. Történt ugyanis, hogy az urbánus közegekben a parasztok nemigen jutottak nem mezőgazdasági foglalkozáshoz, ezért úgy döntöttek, hogy saját vállalkozásokat hoznak létre a falvakban és a járásokban. Az 1970-es évektől kezdve a Kína déli részén élő parasztok tömegesen ruháztak be kis műhelyekbe, amelyek száma csakhamar jelentős méreteket öltött. Az 1980-as években e vállalkozások tovább szaporodtak, olyannyira, hogy évente 10 millió munkást szívtak magukba.² Ám ez a "rendkívüli, jellegzetesen kínai újítás" – a helyi vállalkozások meghonosítása – jelentősen megnövelte a szociális és környezeti költségeket, amire sajnálatos módon csak évekkel később figyeltek fel.

 

A vidéki exodus és a "lebegő" népesség

 

1992-ben Teng Hsziao-ping nagyobb szemlekörutat tett Kína déli részén. Ez alatt az utazás alatt, amelyet egyesek a kínai vezető "hattyúdalának" neveznek, mások pedig 1979 (a reform kezdete) óta a legnagyobb horderejű eseménynek, Teng számos olyan beszédet mondott, amely mérföldkőnek számít a gazdasági reform folyamatában. Ezeket a beszédeket Kínában ma is az egyetlen "politikailag korrekt" diskurzus gyanánt emlegetik, mert elhangzásuk után úgy tetszett, hogy az egész ország a piacgazdaság felé fordult.

A gigantikus méretű gazdasági és infrastrukturális projektek, amelyek a tengerpart menti vidékeken és olyan megalopoliszokban indultak meg, mint Peking és Sanghaj, nagyszámú vidéki munkaerőt igényeltek. Az 1958-es "nagy ugrás" óta most először nyílt meg a lehetőség a kínai parasztok előtt, hogy a városokban találjanak munkát, s ott le is telepedhessenek. Ezzel egy időben az élelmiszerjegy-rendszer, amely hosszú ideig korlátozta a belső mozgást, fokozatosan megszűnt, és hamarosan felváltotta a személyazonossági igazolvány rendszere. Konkrétabban: minden fiatal munkaképes parasztember, aki rendelkezett egy kevés pénzzel és személyi igazolvánnyal, ha akarta, megtehette, hogy a városba utazzon, és ott keressen magának alkalmi vagy idénymunkát. Ekkor egy "új, csöndes forradalom" ment végbe, ami sokáig észrevétlen maradt.

Ezt a tömeges elvándorlást a falvakból a mezőgazdaságban feleslegessé vált jelentős munkaerő váltotta ki a vidéki régióikban. A megművelhető földek háztartásonként voltak elosztva, s akinek nem jutott munka a faluban, annak nem volt más választása, mint hogy valamilyen nem mezőgazdasági foglalkozást keressen a városban. Már csak azért is, mert a mezőgazdasági munka bérezése alacsony volt és kevés előnyt kínált. Ezenkívül, ha csak az anyagi szempontokat nézzük, azoknak a parasztcsaládoknak a jövedelme, amelyeknek bizonyos tagjai a városban dolgoztak, sokkal magasabb volt, mint a többi családé. A parasztcsaládok között jelentkező anyagi különbségek fokozatosan mutatkoztak meg egyre tisztábban, előbb esküvők, születésnapok alkalmából, majd akkor, amikor az előnyösebb helyzetű családok házépítésekbe kezdtek. A tömeges elvándorlás először a legnépesebb és a földművelésre kevésbé alkalmas tartományokban kezdődött el, mint amilyen Csöcsiang, Szecsuan, Anhuj és Honan.³

A fiatal parasztok elvándorlása a városok felé akkor kezdődött, amikor még volt lehetőség a javak kedvezőbb elosztására és a munkalehetőségek redisztribúciójára. Az 1990-es évek derekán munkatársaimmal közösen kutatást folytattunk a parasztok elvándorlásáról néhány kínai faluban. Az egyik felmérés, amit Szecsuan tartomány egyik különösen szegény járásában végeztünk, azt mutatta ki, hogy miközben egy falu átlagos jövedelme kevesebb, mint 80 millió jüan, addig – a járási hatóságok által szolgáltatott adatok szerint – az ugyanezen faluból elszármazott szakképzetlen dolgozók készpénzjövedelme, amely az év első tíz hónapjában a helyi postahivatalon keresztül került kifizetésre, nem kevesebb, mint 350 millió jüanra rúgott.⁴

Jelenleg a "szakképzetlen munkások áradata" az egyik legfelkapottabb témája a médiumoknak, habár érdeklődésük csak a városi környezet rendje és biztonsága szempontjaira terjed ki. A jómódú városlakok többsége úgy szemléli e szakképzetlen munkások beözönlését, mint a "semmirekellők invázióját" (ami egy különlegesen becsmérlő kifejezés Kínában). Magát a jelenséget csak a legritkább esetben tárgyalják úgy, mint a vidéki (rossz) fejlődés problémáját, holott köztudomású, hogy Kína nem rendelkezik elegendő megművelhető földterülettel a gigantikus számú vidéki népesség számára.

E vidéki származású, "lebegő" népesség fokozatos növekedése közvetlenül kapcsolódik ahhoz a gazdasági fejlődéshez, amely a reformmal és a "nyitás" politikájával gyorsult fel. Bizonyos különleges intézkedések, amelyeket a strukturális reform fejlődése érdekében hoztak, ugyancsak erőteljesen hozzájárultak a vidékiek tömeges városba vándorlásához: ilyen volt az "élelmiszerjegyek"⁵ megszüntetése, ami a gabonatermelés jelentős növekedésének volt a következménye, azután a családi gazdálkodási rendszer és a szerződéses művelés rendszerének a bevezetése. A személyi igazolvány meghonosítása, amely bizonyos tekintetben helyettesíti a "lakóhely-nyilvántartás rendszerét", az intézkedéseknek szintén ebbe a kategóriájába sorolható. Mindez együtt tette lehetővé a parasztok tömegeinek, hogy nem mezőgazdasági munkát keressenek és találjanak a városokban. A régi kínai "probléma", vagyis "az erős demográfiai nyomás, megtetézve a viszonylag korlátozott megművelhető földterülettel", kezdett kevésbé nyomasztóvá válni. Ez volt hát az a pillanat, amikor a parasztok mind nagyobb számban hagyták el szülőfalujukat, hogy boldogulásukat a partvidéki régiókban és olyan megalopoliszokban találják meg, mint Peking és Sanghaj.⁶

Manapság a városi központokban és környékükön a nem mezőgazdasági munkát kereső, szakképzetlen vidéki munkások és hozzátartozóik teszik ki a lebegő népesség 90%-át; és ez az arány szakadatlanul növekszik. A 2000. év végén a kontinentális Kína 1 milliárd 250 millió fős népességet számlált, akik közül több mint 800 millió élt vidéki környezetben, és mintegy 500 millió volt aktív. Az aktív dolgozók közül jelenleg körülbelül 360 millió folytat hagyományos értelemben vett mezőgazdasági termelést, 140 millió pedig a nem agrár szektorban talált munkát. Első látásra az utóbbi szám nem tűnik túlságosan jelentősnek. Csak éppen nem tartalmazza a hatalmas "lebegő" népességet: a mintegy 80 millió "lebegő" emigránst a városokban és környékükön. 1997 óta azonban – részben az ázsiai válság,⁷ részben az ipari rendszer szerkezeti átalakítása miatt – ezek a munkások egyre keservesebben találnak munkát a városban. Még az idényjellegű munkalehetőség és a vele járó csekély jövedelem is, ami valamelyes társadalmi előnyt és biztonsági garanciát azért kínál, mind kevesebb manapság.

Egyébként, ha az ember a jelenlegi mezőgazdasági termelést és a munkaerő-piaci keresletet nézi, akkor úgy tűnik, hogy a mezőgazdasági ipar alig 150 millió paraszt munkaerejét igényli teljes munkaidőben. Másképp fogalmazva, azt is mondhatjuk, hogy a jelenleg vidéki körülmények között dolgozó 360 millió munkás közül körülbelül 210 millió sorolható a munkaerő-felesleg kategóriájába. E népességnek ez idő szerint egyharmada "lebeg" a városokban (lásd az 1. és 2. táblázatot).

 

A vidék válsága, túlnépesedés és földhiány

 

1996 után az ország jelentős változásokon ment át. A megalopoliszokban az életszínvonal meghaladta azt a szintet, amit nemzetközi mércék szerint, bizonyos megfigyelések és tapasztalatok alapján "viszonylag magas életszínvonalnak" lehet nevezni. E megalopoliszok egytől egyig őrült hajszába kezdtek a "mielőbbi modernizáció" érdekében.⁸ Ugyanakkor azonban a piaci árak, amelyek alapján a parasztok el tudják adni termékeiket, több mint 30%-ot zuhantak, és az utóbbi években Kína az agrárszektoron belül egyre lassuló növekedési rátát kezdett jegyezni az egy lakosra eső jövedelmekben.⁹ Kína középnyugati, nagy, gabonatermelő régiójában az agrárszektoron belül annak ellenére is csökkent a jövedelem, hogy közben a termelés növekedett. Ellentétben a metropoliszokkal, amelyek féktelen rohanásba kezdtek, hogy "behozzák a lemaradást a világ többi részéhez képest", a falusi közösségek mind katasztrofálisabb helyzetben találták magukat – miközben önbecsülésüket is alaposan megtépázták. A helyi hatóságok gyakran nyakig ülnek az adósságban, és a különféle szakterületek (rendfenntartó erők, közegészségügy, építkezés és öntözés, elemi oktatás stb.) azt látják, hogy költségvetésük úgy olvad el, mint hó a napsütésben.¹⁰ Jóllehet Kínát nem érintette ugyanolyan mértékben az 1997-es pénzügyi válság, mint a többi délkelet-ázsiai országot, idővel azért Kína is a városi munkanélküliség erős növekedésével volt kénytelen szembenézni. Számos közintézmény ment csődbe, és alkalmazottak tízmillióit bocsátották el. Ezzel szemben évente aktív dolgozók milliói állnának sorompóba, ami arra kényszeríti a járási kormányzatokat, hogy olyan politikát vezessenek be, amely korlátozza a vidéki származású munkások beáramlását.

Az 1990-es évek vége óta a vidéki munkások álláslehetőségei a városokban mindössze néhány szektorra szűkültek. A helyzetet súlyosbítja, hogy az olyan megalopoliszokban, mint Peking és Sanghaj, a "szakképzetlen idegeneket" gyakran a nagyobb rendezvények és nemzeti ünnepek alatt vagy előtt elbocsátják. Ez alatt az időszak alatt a helyi – falu- és járásszintű – vállalkozások megtapasztalták a "tulajdonáthelyezés" új folyamatát, amikor a közös tulajdon formáját a magán- vagy éppen a megosztott tulajdon váltja fel, és a munkaerő-felesleg újabb árhulláma kíséri. A tendencia mind a mai napig ugyanolyan intenzitással folytatódik. A nagy mezőgazdasági tartományok, mint például Szecsuan, Anhuj és Hunan lakossága, vagy éppen azok, akik "elmaradottnak" és "kevéssé fejlettnek" mondott tartományok lakói, mint Kanszu, Kujcsou és Senhszi, csatlakoztak a városokba áramló lebegő népességhez. Mellesleg ezek a szakképzetlen munkások korántsem fiatalok, és nem feltétlenül tartoznak a "munkaerő-felesleg"¹¹ kategóriájába. Paradox módon Kínának ezekben a tartományaiban, ahol kevés a megművelhető földterület, mind több és több földet hagynak el a parasztok, és utaznak a városokba egész családjuk kíséretében.

E jelenség, amely nem fordult elő az utóbbi évtizedekben, minden bizonnyal a piacosítás váratlan következménye. Az évek folyamán Kína súlyos gabonahiánnyal küszködött. Az országot rendszeresen fenyegette az éhínség. A családi gazdálkodás új rendszerének (és a háztartások szerinti földelosztás rendszerének) vidéki bevezetése után a legtöbben úgy gondoltuk, hogy a parasztok joggal reménykedhetnek a mezőgazdasági termelés növekedésében, hogy megszűnnek a technikai akadályok, és egy sor vidéki problémára (a műtrágya és a vegyszerek pontos határidőre való szállítása, az eladási árak egyensúlya, az alkalmazott tudományok és a csúcstechnológia felhasználása a mezőgazdaság területén) végre megoldás születik. Azt feltételeztük, hogy ha a parasztság képes lesz alkalmazkodni a piacgazdasághoz, racionális számításokat végez, és hozzájut minden eszközhöz, akkor érdekeltté válik az ügyekben, és megtalálja a megfelelő eszközöket, hogy javítson helyzetén. Nem oly régen még azon törtük a fejünket, hogyan lehet növelni a parasztok jövedelmét, hogyan csökkenthetők a tevékenységükre nehezedő adóterhek, és hogyan lehet támogatni őket az ipari struktúrához való alkalmazkodásban.

Végül a média is annyit beszélt a mezőgazdasági termelés növelését elősegítő és a parasztokra nehezedő általános költségek csökkentését célzó intézkedésekről, ami által az ipari struktúra alkalmazkodna a vidéki körülményekhez, hogy a kérdés mind szélesebb körben keltett érdeklődést. Nem véletlen, hogy a vidékfejlesztés problémája ezekben az években került a középpontba. Néhány politikus azonban, amikor a falvak és a járások jövedelmi viszonyairól és finanszírozásáról beszélt, azt is megemlítette, hogy az alapok kimerülőben vannak, ami súlyos fenyegetés a jövőre nézve. Néhány kutató kijelentette, hogy "bármennyit beszélnek is arról, hogy minden lehetőséget meg fognak ragadni a parasztok bérének növelésére, a mai napig semmilyen konkrét intézkedés sem történt".

Független szakértők történelmi kutatásaik alapján megállapították, hogy Kínában a társadalmi problémák végső soron egyszerre kapcsolódnak a földhöz, a mezőgazdasághoz és a parasztsághoz. Felesleges idézni Szun Jat-szent és Mao Ce-tungot, akik kezdettől fogva a parasztok problémáit tartották szem előtt, vagy arra hivatkozni, hogy a néhai miniszterelnök, Csou En-laj a nép előtt hangoztatott kedvenc szavajárása szerint a kínai vezetők legfőbb szerepe, hogy elegendő élelmet biztosítsanak a több száz millió lakosnak, és felvértezzék őket az árvizek és az éhínség ellen.¹²

Az 1980-as évek vége felé, amikor Kínában az infláció volt az egyik legnagyobb gond, az egykori kínai vezető, Teng Hsziao-ping találkozott a vidék fejlesztéséért felelős kormánytagokkal, és egy "középkorszakértő" tollából való cikket idézett nekik, amiben az illető azt állítja, hogy ha az ország súlyos problémákkal kerül szembe, akkor azok oka vidéken keresendő, márpedig ha onnan erednek a problémák, azoknak beláthatatlan és hosszan tartó következményei lesznek. Mára beláttuk végre, hogy a "parasztok végtelenül szegények, és hogy a vidéki életkörülmények igen mostohák". Ez az idézet egy levélből való, amit egy fiatal vidéki képviselő küldött a legfőbb vezetőknek akkor, amikor a Dushu [Tusu] első számának vezércikke éppen a munkanélküliségről szólt, a szerzője pedig ugyanaz a "középkorszakértő" volt.

A hidegháborút követő években legtöbben a neoliberális gazdasági elvek híveivé szegődtünk, mert abban láttuk meg a szerkezetátalakítás lehetőségét, függetlenül attól, hogy melyikünknek milyen volt a politikai beállítódása. Bármi értendő is neoliberális politikán, nagyobbrészt arra gondoltunk, hogy a városokban működő vállalatok munkaerő-leépítése vagy a tulajdonviszonyok világosabb differenciálása kezdetben hatékony lehet, már csak azért is, mert a későbbiekben ez a rendszer biztosíthatja, adók formájában, a kormány pénzügyi bevételének a növekedését. Úgy becsültük, hogy a fordulat abban a pillanatban következne be, ha a kormány az új bevételeit szét tudná osztani az oktatás, az egészségügy, a munkanélküli-segély szektorai és olyan projektek között, amelyek a szociális segélyezést és a társadalombiztosítást támogatnák.

Vidéken a családi gazdálkodás rendszerének bevezetése volt az első lépcsője azoknak az intézkedéseknek, amelyek a földek háztartások közötti újraelosztását, majd a termőföldek privatizációját célozták meg. A kis alapterületű termőföldek koncentrációja vagy átcsoportosítása és a mezőgazdaság korszerűsítése akkor ért volna célt, ha ezzel párhuzamosan a parasztoknak sikerült volna jóval versenyképesebb árakat kialakítani a piacon.

Mindenesetre ezek a projektek semmilyen tekintetben sem vették figyelembe Kína sajátos történelmi helyzetét. Sohasem fordítottunk kellő figyelmet arra a körülményre, hogy az első iparosodott országok – az európai országok, s különösen az Egyesült Államok – fejlődése nem "racionális választás" kérdése volt. Ha manapság ezek az országok egy társadalmi eszmény vagy/és a legletisztultabb kormányzati forma elszánt védelmezőiként lépnek is fel, attól még önálló nemzetállamok, és részei a legfejlettebb nemzetállamok uniójának, amellett a világ leghatalmasabb fegyveres erejével rendelkeznek. Európa és az Egyesült Államok soha nem érte volna el a magas szociális, jóléti, biztonsági, jogi és pénzügyi színvonalat, ha történelme nem gyarmatosításból, kizsákmányolásból és idegen földekre való kalandozásokból áll; ha az amerikai telepesek nem tizedelték volna meg az amerindián lakosságot, nem importáltak volna afrikai rabszolgákat, és ha az Egyesült Államok nem húzott volna profitot a két világháborúból, s ne is idézzük tovább a Kína-szerte közismert példákat.

Emellett egyéb tényezők, mint a munkások, nők, diákok és a különféle kulturális környezetből származó személyek szüntelen mozgalmai és a felőlük jelentkező politikai fenyegetés is hozzájárult ezeknek az országoknak a felvirágzásához. Ha mindezek az elemek nem lettek volna jelen, vagy nem lett volna ekkora hatásuk, akkor ezeknek az országoknak is még jó pár évre lett volna szükségük ahhoz, hogy gyökeret verjen náluk a neoliberális gazdaság koncepciója. Ez a folyamat Európa számára évszázadokat igényelt, és az Egyesült Államoknak is több mint kétszáz évébe telt, mire elérte ezt a gazdasági és társadalmi színvonalat.

Térjünk azonban vissza Kínához! Régóta mondja mindenki, hogy Kína lassú szociokulturális fejlődésének mindig is az erős demográfiai nyomás és a megművelhető földterületek korlátozott mennyisége volt az oka. Ezért is vált szokásává a kínai kormány tagjainak az utóbbi években, hogy "sajátosan kínai színezetű kínai piacgazdaságról" beszéljenek. Teng Hsziao-ping éppúgy, mint Mao akképp definiálták a kínai sajátosságokat, hogy "ingatag alapokon nyugvó roppant népesség". A mondat azonban meglehetősen elcsépelt, semmi szükség rá, hogy leragadjunk mellette.

Könnyű siránkozni a társadalmi-gazdasági természetű csapásokon, és utánuk elverni a port szociálpolitikán, és felelősöknek kikiáltani a vezetőket. Jóval nehezebb, hogy az ember vállalja az önkritikát, és kellő megfontoltsággal elemezze saját országa helyzetét. És itt most nem csupán a politikusokról beszélek, hanem mirólunk, kutatókról és egyetemi oktatókról is. A magam részéről jó tíz éve nem olvastam Philip Huang munkáit. Ő elemezte a kínai mezőgazdasági forradalmat a korlátozott mennyiségű megművelhető fölterületre nehezedő demográfiai nyomás fényében. Tanulmányai akkortájt újító erővel hatottak. A szerző nem elégedett meg a készen kapott modellekkel, hanem aprólékos vizsgálat alá vetette a kínai társadalomtörténetet, és ennek köszönhetően ismerte fel, hogy a kínai parasztok a történelem során miért nem tudták alkalmazni az emberek nagy részére ható "racionális szabályokat" (Huang, 1985).¹³

Az 1980-as évek közepe óta Wen Tiejun [Ven Tie-csün] és munkatársai elmélyült vizsgálatokat végeznek a vidéki Kínáról. Az említett szerző híres "Reflections at the Turn of the Century on »Rural Issues in Three Dimensions«" című tanulmánya (Dushu, 1999. 12. sz.) volt az első darabja annak a hosszú sorozatnak, amelynek közlésére e folyóirat vállalkozott. A fiatalabb generációhoz tartozó néhány szerző és olvasó is állította, hogy "évek óta nem olvastak ehhez fogható cikkeket, és hogy szerintük ezek is visszhangtalanok maradtak". Wen Tiejun legújabb írásaiban leszögezi, hogy az erős demográfiai nyomás és a megművelhető földek viszonylagos szűkössége mindig is leküzdhetetlen történelmi körülmények voltak: Kínában a megművelhető földek átlagterülete 0,4 hektár lakosonként.

Az ország déli részének több mint 300 régiójában ez az egy lakosra jutó terület mennyiségében még alacsonyabb, mint az átlag. Az ország északi részén élő parasztoknak nagyobb földterület jut, ők viszont gyakrabban szenvednek a szárazságtól, mint déli sorstársaik. Wen Tiejun kifejti, hogy a kínai történelemben egymást érték a parasztfelkelések, amelyek kiváltói rendszerint a társadalmi fejlődés körül kialakult alapvető konfliktusok voltak. Lényegében mindig olyan küzdelemről volt szó, amely a hatalmas demográfiai nyomáshoz és a természeti erőforrások szűkösségéhez kapcsolódott, különösen ami a vizet és a termőföldet illeti. Ez az egyensúlytalanság mutatkozik meg abban is, hogy a nagy demográfiai nyomás és a források erősen korlátolt jellege természeti katasztrófákhoz és számos emberi tragédiához vezetett, mint a parasztság legnagyobb válsága idején is, amelyet elszigetelt esetek váltottak ki.¹⁴

Néhányan, többek között munkatársaim és én magam is, kétségbe vontuk és vitattuk ezeket a következtetéseket: igaz-e, hogy a földek-lakosság arány kiegyensúlyozatlanabb Kínában, mint Japánban? Wen Tiejun szerint a népesség-termőföld arány Japánban háromszor kedvezőbb, mint Kínában. És a japán népességnek alig 5%-a dolgozik a mezőgazdaságban, miközben ez az arány Kínában majdnem eléri a 70%-ot. És érdemes idézni India esetét is, ahol a lakosság száma csaknem Kínáéhoz mérhető, miközben a földterület kisebb. Igen ám, mondja ő, csakhogy "Indiában a termőföldek aránya az ország teljes területéhez képest nagyobb, mint Kínában, amellett India vízben is gazdagabb". Szerinte Japánban, éppúgy, mint Dél-Koreában, az egy lakosra jutó megművelhető földterület vidéken nagyobb, mint Kínában. Végkövetkeztetése pedig az, hogy "vidéken a mi országunkban a legkisebb a termőföldek területe a jelentkező aktív munkaerőhöz viszonyítva. Mindezt tetézi, hogy Kínában a vízforrások igen szegényesek és egyenetlenül oszlanak meg."

Meglehet, hogy nem vagyok a tárgy avatott szakértője (voltaképpen az is lehet, hogy véleményem túlhaladott vagy régimódi), a magam részéről mégis azt gondolom, hogy akármilyen típusú is a struktúra és a belső közigazgatás Japánban és az ázsiai tigriseknél, nekünk nem lehet példa olyan országok "konfuciánus kapitalizmusa", amelyeknek nem jutottak osztályrészül hasonlóan specifikus történelmi körülmények, viszont élvezték az Egyesült Államok geopolitikai és katonai védelmét. Kína összehasonlítása fejlettebb országokkal lehet politikailag korrekt, de nekünk főleg és mindenekelőtt azt kell néznünk, hogy ezek gyakorta "meggyőző" tapasztalatai milyen mértékben állják ki az összehasonlítás próbáját.

Más a helyzet Indiával, ezzel a velünk szomszédos országgal, amelyet nem szívesen hasonlítanak össze a mi országunkkal, pedig valójában ugyanolyan sajátosságok jellemzik, és akkor vívta ki függetlenségét, amikor Kína kikiáltotta a népköztársaságot. Ez az ország ugyancsak túlnépesedett, és kevés benne a termőföld, a lakosság túlnyomó része pedig szintén a mezőgazdaságból él stb. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a tényeket, akkor találunk köztük egy olyat, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül: igaz ugyan, hogy Indiában függetlensége óta érvényesül a parlamenti demokrácia, gazdasága azonban nem mindig "szárnyalt".¹⁵ Tulajdonképpen tehát bármilyen legyen is a követendő ideológia, az olyan országokban, mint Kína, India, Indonézia, Brazília és számos afrikai ország, mindig figyelemmel kell lenni a sajátos történelmi körülményekre és az olyan társadalmi-gazdasági korlátokra, mint a túlnépesedés léte és a termőföld hiánya.

 

A vándormunkások sorsa és a munkanélküliség alakulása

 

A legutóbbi népszámlálás azt mutatja, hogy Kína 1,3 milliárd lélekszámú népességéből 800 millió "vidéki illetőségű". Tehát annak ellenére, hogy annyi ember vándorolt a kisvárosokba, 800 millió kínai még mindig vidéki környezetben él. Na már most, ha az élelmiszer-szükséglet és a mezőgazdasági termelékenység színvonalának követelményét nézzük, akkor az országnak csupán 150 millió dolgozóra van szüksége. Másképpen fogalmazva, legalább 150 millió embernek közülük szükségszerűen el kell mennie a városokba, hogy munkát keressen. Ha ebbe beleszámítjuk a hozzátartozóikat is, akkor a szám megközelíti a 300 milliót, az elkövetkezendő húsz év során pedig, gondolva az újabb generációkra, több mint 450 millió embert sorolhatunk ide.

Ilyen okoknál fogva lehetetlen magunkévá tenni a fejlődésnek azokat a módjait, amelyeket a kevésbé fejlett társadalmak és az egykori gyarmatok követtek azért, hogy "felvegyék a munkaerő-felesleget". Ha az volna a vágyunk, hogy külföldre emigráljunk, ez mindenképpen csak igen keveseknek lehetne reális célja. A kérdés nem lakosok százai, tízezrei, néhány milliója, de még csak nem is néhány tízmilliója, hanem egyenesen százmilliói körül forog! Ennyi kínai ember volna arra kárhoztatva, hogy a már létező lebegő népesség mintájára család és biztos fedél nélkül bolyongjon? Vajon hol állapodhatnának meg ennyien?

Az 1950-es évek vége óta a kínai népességpolitika és közigazgatási rendszer mind falusi, mind városi környezetben a lakóhely-nyilvántartás rendszerére épült, ami meghatározta az emberek kötődését egy helységhez vagy egy darabka földhöz. Az állami költségvetést, az infrastruktúrát, a társadalombiztosítást és a szociális juttatásokat, a közintézményeket, mint amilyenek az iskolák, a kórházak, a lakosság víz- és energiaellátását mind-mind erre a nyilvántartási rendszerre tervezték, és ez a rendszer soha nem volt tekintettel a mobil népességre.

Csupán a társadalmi és gazdasági fejlődés utolsó két évtizedében kezdtek felfigyelni e nyilvántartási rendszer szembeszökő alkalmatlanságára és hiányosságaira. Számos olyan város létezik, ahol a kívülről jöttek az állandó lakosok jelentékeny részét alkotják, néhány vidéken¹⁶ pedig még a helyi népesség nagyobb hányadát is. Ugyanakkor ők azok, akik szokás szerint nem részesülnek a biztosítási rendszer és a szociális segélyezés áldásaiból, és az érvényben lévő közigazgatási rendszer nem teszi számukra lehetővé, hogy képviseltessék magukat a helyi döntéshozók között. Azokban a régiókban, amelyekben magasabb a munkaerő-kereslet, a mobil lakosságot csak mint "dolgozókat" fogadják be. Több nagyvárosban vált rendszeressé, hogy ezeket a dolgozókat ünnepek alkalmából, a nemzeti ünnep vagy a kínai újév napján elbocsátják. Emellett ők azok, akik nem jelennek meg sem a helyi népszámlálásokban, sem a gazdasági statisztikákban.

Tekintettel e mobil népesség súlyos problémájára és a szemet szúró esetek tömegére, amikor törvényes és társadalmi jogaikban éri őket sérelem, amire már a média is felfigyelt az utóbbi időkben, a helyi kormányzatok – különösen azokban a régiókban, ahol jelentős még a munkaerő-kereslet – pragmatikusabb magatartást kezdenek velük szemben kialakítani. A helyi gazdasági fejlődés és a társadalmi rend érdekében olyan politikát tettek magukévá, amely igyekszik elfogadni és bizonyos mértékig védeni is ezeket az "idegeneket".

Ezzel párhuzamosan a központi kormányzat is egyre tisztábban érzékeli a lebegő népesség problémáját és annak szükségességét, hogy intézkedéseket hozzon az érdekükben. 2001 márciusában például elhatározta, hogy kiterjeszti a lakásszabályozás reformját a kisvárosokra is, eltörli a lakossági kvótát, a lakás-nyilvántartási költségeket, és limitálja a lakások méretét. 2001 végére a központi kormányzat kidolgozott egy új ötéves tervet, aminek keretében kötelezte magát, hogy öt éven belül egységesíti a nemzeti piacot, eltörli a munkaerő-vándorlás kvótarendszerét, és olyan bejelentkezési rendszert vezet be, amely lehetővé teszi, hogy a jelentkező munkaerő bárhol állást és vele együtt társadalombiztosítást szerezzen. Ezeknek a terveknek a kidolgozása a régi közigazgatási rendszer reformjának meghatározó állomását képezi, amely arra irányul, hogy megkülönböztesse a városi létet a vidéki léttől, és javítani igyekszik a lebegő népesség társadalmi helyzetén.

Ugyanakkor az új politikai irányvonalak felvétele azt igényli, hogy kompromisszumot teremtsenek az eltérő érdekek között, amelyek máris számos konfliktus forrásai a központi és a helyi kormányzatok, illetve a helyi kormányzatok és az "idegenek" között. Mert a helyi hatóságok külön is alkalmaztak olyan megszorításokat, amelyekkel korlátok közé terelhették a szóban forgó népesség városokba áramlását. Így például bizonyos befektetéseket követeltek meg az emigránsoktól, vagy lakásvásárláshoz, esetleg egy vagy több iskolai bizonyítványhoz kötötték az ott-tartózkodást.¹⁷ Pedig a régiók, foglalkozások, ágazatok és jövedelmek közötti társadalmi különbségek csak súlyosbítják a helyzetet.

Kérdés, hogy az elkövetkezendő két évtizedben a bruttó hazai termékben mért gazdasági fejlődés ugyanolyan gyors lesz-e, mint a megelőző két évtizedben. Elnézve az ország kereskedelmi dinamizmusának lelassulását és a forrásellátás nehézségeit, ez kevéssé valószínű. Ez esetben viszont az ipari szerkezetváltás a városokban csakis a munkanélküliséget és az elbocsátások számát növeli majd. Már most, 2001 júniusának végén, rekordszintet ért el a városokban regisztrált munkanélküliek száma, mert 6,18 millió az állástalan, és több mint 53%-uk 35 év alatti.

1980-tól 2000-ig a kínai kormányt csak a bruttó hazai termékkel mért gazdasági növekedés és az egy lakosra eső jövedelemnövekedés érdekelte. "A gazdasági fejlődés mint nemzeti cél", az utolsó két évtizedben ez volt a valódi társadalmi jelszó. A szakemberek és a miniszterek manapság azonban egyre jobban aggódnak a munkanélküliség problémája láttán. Mind többen eszmélnek rá, hogy valójában a bruttó hazai termék és az egy lakosra jutó jövedelem növekedése nem jár szükségszerűen együtt a foglalkoztatási ráta emelkedésével. Ellenkezőleg, nemritkán munkások elbocsátására van szükség a termelékenység és/vagy a jövedelem növelése érdekében.

A jelen pillanatban évente 15 millió kínai integrálódik a munka világába, és a többségük vidéki régiókból származik. A legtöbb nagyvárosban ezek a vidékről származó új munkavállalók jelentős konkurenciát jelentenek a városi dolgozóknak. Annál is inkább, mert mindinkább az utóbbiak az elbocsátások elszenvedői. 2001. szeptember vége felé mintegy 113,67 millió foglalkoztatottat számláltak a városokban és metropoliszokban, ami körülbelül 4,8 millióval kevesebb, mint amennyi a megelőző esztendő végén volt. Zhao Xiao [Csao Hsziao], a pekingi egyetem Kínai Gazdaságelemző Központjának kutatója kimutatta, hogy jelenleg körülbelül 197 millió ember keres magának munkát. És még ha az ország megtartja is évi 8%-os gazdasági növekedését, a piaci munkaerő-kereslet növekedése legfeljebb 8 millió embert érint kedvezően, ami azt jelenti, hogy 189 millió kínai, vagyis az összes munkaerő egynegyede munka nélkül marad. A következő évtizedben kétségtelenül a munkanélküliség lesz a legnagyobb társadalmi és gazdasági probléma, amellyel Kínának szembe kell néznie.

Kínában ma mindenki könnyen dobálózik a termőföldek privatizációjának, a tömegtermelésnek vagy az intenzív mezőgazdaságnak a kérdésével, de már a válasz rájuk jóval bonyolultabb. Ezek a kérdések tulajdonképpen a Nyugatról importált fejlődési modell szempontjából merülnek fel, mint a "józan megfontolás" kérdései. Vajon elődeinknek miért nem volt elég józan eszük, hogy elgondolkozzanak a földek privatizációján és az intenzív mezőgazdaságon?

 

A vidéki fejlődés zsákutcája és a társadalom kettészakadása

 

Wen Tiejun úgy gondolja, hogy a kínai vidéken nincsenek meg a földek privatizációjához szükséges feltételek, mert a kormány nem mindig tudja garantálni a társadalmi biztonságot és a társadalmi kedvezményeket a 800 milliós vidéki népességnek. Márpedig a kevés termőföld alig biztosítja a parasztok megélhetését. Wen Tiejun azt magyarázza, hogy a "mezőgazdasági földek privatizációja csak akkor lehetséges, ha a kormány garantálni tudja a parasztoknak az orvosi ellátást, a foglalkoztatást, a társadalombiztosítást és az oktatást" stb. Túlzott elvárás az, hogy a vidéki területeken élő parasztok milliói szociális garanciákat kapjanak? Hiába oly kívánatos az intenzív mezőgazdaság útja, ha a parasztok tömegei nélkülözik a szociális létbiztonságot. És minthogy nincs rá lehetőségük, hogy új kolóniákat alapítsanak vagy "új kontinenseket" hódítsanak meg, hol verhetnek hát gyökereket?

Más körülmények is lassítják a vidék fejlődését Kínában. Ezek közé sorolhatók a hagyományos mezőgazdasági termelés viszonylag gyenge marginális érdekei. Az 1950-es évek eleje óta Kína a legalacsonyabb árat alkalmazza a mezőgazdasági terményekre amiatt, hogy minél előbb kiépítse az ipar független rendszerét. Ez a politika azt tűzte ki célul, hogy a mezőgazdasági többlettermelés és a munkaerő-felesleg csökkentésével a lehető leggyorsabban megvalósítja a tőkefelhalmozást. Csakhogy ez a gyakorlat bizonyos körülmények között nem mindig tűnik a legjobb választásnak. Arról már nem is beszélve, hogy ez a helyzet évtizedek óta alapvetően nem változott. Még szomorúbb, hogy az ilyen irányban ható intézkedések súlyos és váratlan következményekkel jártak. Jelenleg a kínai mezőgazdasági termelés a bruttó haza termék 15%-át adja, miközben a vidéki munkaerő a kereső korú lakosság mintegy 50%-át teszi ki. A fenti számok azt bizonyítják, hogy Kínában a mezőgazdaság termelékenysége változatlanul igen alacsony.

A vidéki dolgozók új nemzedékei tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy városon magasabb béreket kapnak, mint a falun, és azt sem bánják, ha ezért ezernyi nehézséggel és megaláztatással kell szembenézniük az urbánus környezetben. Tekintettel a túlnépesedés és a megművelhető földek hiányának állandó problémájára, a marginális érdekek sohasem tudnak érvényesülni. Ilyen körülmények között a földek privatizációja és/vagy a mezőgazdasági földek expanziója nem lesz könnyen megvalósítható. Ez a helyzet egy komoly dilemmát vet fel. Régebben a parasztok beérték azzal a mellékkeresettel, amit kiegészítő munkákért kaptak a lakóhelyükön kívül. Napjainkban nem ez a helyzet. A piacgazdaság, a kommercializálódás és az információk gyors áramlása a vidéki régiók fiatal nemzedékeit is hatalmába kerítette. Néhány éve a televízió folyamatosan sulykolja beléjük egy "nagyszerű" külvilág képét, és erősíti bennük a széles körben terjedő gondolatot, hogy "csak a bolond fog lakni a szegény vidéki régiókban".

Az a helyzet, hogy a mezőgazdasági termelés önmagában nem lehet elégséges, minthogy a parasztok immár nem érik be azzal az alacsony jövedelemmel, amit a mezőgazdaságtól remélhetnek, és mert számos régióban a dolgozók csak a nem agrár szektorban juthatnak hozzá közpénzekhez. Az emberek mentalitásának megváltozása mellett nagyon nagyok a jövedelemkülönbségek a vidék és a város, a különféle régiók és a különféle szektorok között. Amikor az 1970-es évek végén útjára indult az agrárreform, a városi környezetben élők egy lakosra jutó jövedelme a háromszorosa volt a vidéki lakosokénak. Az 1980-as évek elején, a családi gazdálkodás rendszerének bevezetése azt eredményezte, hogy a városlakók jövedelme már csak kétszerese lett a falusi átlagkeresetnek. Az 1990-es évek elejétől azonban a különbség ismét növekedésnek indult, és elérte az 1:3 arányt, s ez mind a mai napig nem is változott. Ha mindent egybevetve állítható is, hogy Kína az 1970-es években látványos változásokon ment keresztül, a 2000. év végére a vidéki lakosság egy főre jutó keresete nem haladta meg a 2253 jüant. Ezzel szemben a városokban élők körében az egy lakosra eső jövedelem meghaladta a 6200 jüant. Ugyanebben az évben a városi családoknál 39%-ra csökkent az Engel-együttható, miközben vidéki környezetben megállt 50%-nál (lásd a 3. táblázatot).

Fontos megjegyezni, hogy az egy vidéki lakosra jutó jövedelem magában foglalja a nem mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmet is. Pontosabban fogalmazva, a 2000-ben kimutatott 2253 jüanos falusi átlagkeresetből csak 834 jüan származott a mezőgazdaságból (783 jüan a földművelésből), az 1999-es 918 (882) jüannal szemben (lásd a 4. táblázatot). Másrészről az 1990-es években a falusiak fejenkénti éves kiadásai változatlanok maradtak – ami arra világít rá, hogy a létszükséglet költségei csaknem a teljes jövedelmet felemésztik. A Kínai Társadalomtudományi Akadémia egyik kutatócsoportja az elmúlt évben tanulmányokat végzett az ország déli részén, és megállapította, hogy a központi kormányzat hiába tett erőfeszítéseket annak érdekében, hogy "csökkentse a parasztok pénzügyi terheit", mert az eladósodott helyi hatóságok egyre nagyobb adókat róttak ki a parasztokra (Zhang Xiaoshan [Csang Hsziaosan]).

Egy évekkel ezelőtt általam végzett vizsgálat ugyancsak kimutatta azt a súlyos problémát, hogy Kínában a vidéki lakosság milyen nehezen jut orvosi ellátáshoz. Miközben a mezőgazdasági szektorban évről évre csökken a jövedelemnövekedés rátája, a parasztok orvosi költségei állandóan emelkednek. Vidéki környezetben a megelőzés és a kezelés különvált, a gyógyszer-kereskedelem pedig egyre kötetlenebb.¹⁸ Rengeteg paraszt nem engedheti meg magának, hogy belépjen egy orvosi rendelőbe, nem hogy kórházba menjen, ami sokkal költségesebb, és messze van a falvaktól. Ennélfogva az egészségügyi kiadások igen jelentős szerepet játszanak számos vidéki család eladósodásában (Huang Ping, 2002).

 

A vándormunkások kizsákmányolása és a piacgazdaság

 

Aligha fér hozzá kétség, hogy a fent felsorolt valamennyi ok meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1990 óta a vidéki dolgozók egyre nagyobb számban indultak el a városok felé. És azáltal, hogy Kína belépett a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), az ország nem is olyan sokára a (felesleges vagy nem felesleges) munkaerő vándorlásának még jelentősebb, újabb hullámával lesz kénytelen szembenézni a vidék gazdasági hanyatlása és az ország pénzügyi helyzete miatt. A városok jóval nagyobb arányú munkanélküliséggel számolhatnak, amikor a vidéki származású dolgozók álláslehetőségei még esetlegesebbek és korlátozottabbak lesznek. Ugyanakkor a jövedelem, az oktatás, az egészségügy, a szociális támogatás és társadalombiztosítás tekintetében növekvő különbségek a városok és a falvak között újabb lökést fognak adni a vidéki lakosok exodusának.

Eszem ágában sincs tagadni, hogy a reformnak köszönhetően Kína látványos fejlődést mutatott az utolsó két évtized alatt. Csakhogy azt ki mondja meg, hogy az előttünk álló tíz vagy húsz évben meg tudja-e tartani az ország ugyanezt a növekedési ütemet a városi és falusi környezetben egyaránt, vagy elindul az egyenlőtlen fejlődés irányába. Ha a jövőben úgy döntünk, hogy országos szinten privatizáljuk a földeket annak reményében, hogy a legkorszerűbb mezőgazdasági létesítmények létrehozásával nőni fog a nemzeti jövedelem, akkor a vidéki lakosok százmilliói miből fognak megélni? Netán ugyanarra a sorsra jutnak, mint a harmadik világ országaiban élő osztályos társaik, akik ott találták magukat föld, azaz munka és nem egy esetben fedél nélkül?

Kínában a nagy demográfiai nyomás és a megművelhető földek szűkössége évszázadok óta létező probléma. Mégsem ez a két tényező a kizárólagos oka a vidékiek exodusának. A lebegő népesség manapság vállalni kénytelen a bizonytalanságot, hogy egyáltalán talál-e munkát a városokban, számolnia kell a társadalmi diszkriminációval és a pszichológiai alkalmazkodás megpróbáltatásaival. Ma még, hála a foglalkozások szakosodásának, a falusiak úgy-ahogy megélnek a mezőgazdaságból, és nem mindegyiküknek kell okvetlenül munkát keresni a városban. Ha viszont a mezőgazdasági termelékenység még éveken át ennyire alacsony szinten marad, akkor a parasztoknak valóban nem lesz más választásuk, mint hogy felkerekedjenek a városok felé.

1997 óta a legkülönfélébb területeken tevékenykedő emberek ütköznek bele az úgynevezett "alulfogyasztás" komoly problémájába. A probléma megoldására megkísérelték "a belső fogyasztást szorgalmazni". A legfrissebb felmérések azt mutatják, hogy a vidéki lakosság, vagyis a kínai népesség 70%-a voltaképpen csak a 31%-át fogyasztja a piacon rendelkezésre álló javaknak, és az országos megtakarítások kevesebb mint a 20%-a az övé. Ezek a számok megértetik velünk, hogy a bruttó nemzeti termék éveken át miért növekedett kitartóan, de arra is rávilágítanak, hogy a belső kiadások mennyire elégtelenek, s hogy Kínában mennyire valós probléma az alulfogyasztás. A túltermelés és a munkahelyek hiánya egyébként meglepő helyzetet eredményezett: azt, hogy ha valakinek több földje van, az önmagában nem jelent előnyt. Nekünk alighanem szerencsénk volt, hogy nem kellett elviselnünk egy olyan pénzügyi válság következményeit, amilyen szomszédainkat sújtotta Délkelet-Ázsiában. Azt is látnunk kell viszont, hogy ezért a vidéki dolgozók voltak kénytelenek magas árat fizetni.

A délkelet-ázsiai pénzügyi válság idején sok japán, koreai vagy hongkongi befektető állította le beruházásait és bontotta fel szerződéseit azonnali hatállyal Kína déli részén. Néhányan közülük nemes egyszerűséggel eltűntek, vidéki dolgozók százezreit hagyván maguk után munka és jövedelem nélkül. Sok munkanélküli ezután a vendéglátó- és szállodaiparban próbált elhelyezkedni, nem kevesen azonban a prostitúció területén kötöttek ki. Egyesek azt állítják, hogy jelenleg egy posztmodern kort élünk, és hogy sokféle életmód fér meg benne. Mások úgy vélekednek, hogy a sokféle életmód csak akkor előnyös, ha közülük bármelyiket önként vállalja az ember. Ezek után megkérdezem, hányan vannak azok, akik maguk választják meg életvitelüket, és hányan azok, akiket az élet olyan területekre sodor, mint amilyen a prostitúció. Pan Suiming [Pan Syuj-ming] fontos tanulmányt írt a Gyöngy-folyó deltavidékéről, amelyben megdöbbentő emberi történeteket mutat be (Pan Suiming, 2000).

Délen, ahol a legtöbb "külföldi befektető" van jelen, a vidéki világ társadalmi helyzetére nemcsak az állam és a társadalom, a piac és a kormányzat, a városi és a falusi környezet szembenállása a jellemző. Az itteni régiókban megtelepedett külföldi befektetők önmagukat "big boss"-nak tekintik, és úgy érzik, jogukban áll, hogy a lehető legmagasabb profitot vágják zsebre. Ami a regionális vezetőket illeti, akik közvetlen kapcsolatban állnak ezekkel a külföldi befektetőkkel, ők hatalmi pozícióikat gazdasági manőverekkel gondolják növelni. Ők testesítik meg a közigazgatási korrupciót, és nem véletlen, hogy makacs gyűlölet övezi őket a lakosság körében. A felsőbb hatóságok azonban szemet hunynak efölött, és úgy tűnik, szándékosan nem vesznek tudomást a korrupciós tevékenységekről. A jobbik esetben arra hivatkoznak, hogy a korrupciónak nincs semmi kézzelfogható bizonyítéka. A rosszabbik esetben maguk is részt vesznek benne. A helyiek közül egyesek a vidéki munkások helyzetét használják ki szégyentelenül, és belőlük húznak hasznot. Többségük tulajdonosokká és/vagy kizsákmányolókká válik, és dolgozniuk sem kell, ameddig a vándorlók áradata kiapadhatatlan.

A vidékről érkezett "idegen" munkások vitathatatlanul a társadalmi ranglétra legalján állnak. A leggyakrabban teljesítménybérrel alkalmazzák és fizetetlen túlórázásra kényszerítik őket, munkakörülményeik nyomorúságosak, és jóformán semmilyen szociális ellátásban sem részesülnek, nincs társadalombiztosításuk. És még ha a média időről időre fel is hívja a figyelmet a munkahelyi balesetek gyakoriságára, a valóságban kevés erőfeszítés tapasztalható a helyzet javítására.

Én személy szerint az esélyegyenlőség, a piacgazdaság és a privatizáció kérdését látom a legkomolyabb problémának. Vegyük az elsőt. Szokás szerint mindenki beszél a "piac integráló erejéről". Ha kezdettől fogva minden dolgozó egyenrangú félként állhatott volna a rajthoz, akkor tudtak volna küzdeni a megélhetésükért és érdekeikért, és elfogadták volna, hogy a piac döntse el, ki a nyertes. E "természetes folyamat"-ban eleinte az "erősebb törvénye" érvényesült volna, hogy azután átadja helyét a "gazdagság jobb elosztásának", ha hihetünk a "trickle-down effect" elméletének. Az ember természeténél fogva racionális lény, és a piaci versenyben maga tudná megítélni, hogy mi a jó neki. Vagyis ha a kormány hagyná, akkor egy "láthatatlan kéz" rakna rendet közöttünk.

Ha a dolgozók esélyegyenlőségének szükségessége kezdettől fogva jelentkezik, akkor is sok nehézség marad fent, tudniillik:

– Miután mindenki azonos esélyt kapott volna, akkor a fejlődés folyamatának és eredményeinek a kérdése háttérbe szorulhatott volna? Néhány kollégám azt állítja, hogy minden dolgozónak egyenlő esély járt volna kezdettől fogva, és hogy ez még manapság sincs így; szerintük először a termelőeszközöket és az erőforrásokat kellene privatizálni, azután hagyni, hogy az állami vállalatok csődbe menjenek, és szűnjön meg legalább "a közös fazék elvén" alapuló egyenlő elosztás. Csakhogy még ha megvalósíthatók volnának is ezek az elképzelések, akkor sem kellene figyelemmel lenni arra körülményre, hogy az igazságosság elve érvényesüljön az egész folyamatban és az eredményekben? Ha nem érezzük szükségét, hogy elgondolkodjunk ezen, akkor valószínűleg azért nem, mert úgy tartjuk, hogy a gazdagok és szegények közti egyenlőtlenség nem más, mint a "dzsungel törvényének" természetes, elkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen következménye. Vagy talán azért nem törjük rajta a fejünket, mert túl korai még folyamatról és eredményekről beszélni?

– Lehet-e azt mondani, hogy az utolsó két vagy három évszázad folyamán a világ gazdaságai egy és ugyanazt a fejlődési utat követték? Amikor valaki az esélyegyenlőség kérdését feszegeti, megengedheti magának, hogy figyelmen kívül hagyjon olyan alapvető történelmi tényeket, mint a gyarmatosítás, a rabszolgaság, a faji megkülönböztetés, amiből a legfejlettebb országok busás profitot húztak maguknak?

– Lehet-e azt mondani, hogy az emberiség szükségszerűen azt az egyetlen és egyetemes modellt követte fejlődésében, amely szerint minden ember eleve egyenlő, és csak később kénytelen elfogadni "az erősebb törvényét"? Ha viszont ez a helyzet, akkor nincs helye annak, hogy tekintettel legyünk a folyamat és/vagy az eredmények igazságos jellegére. Elméletben el kell ismerni és el kell fogadni a különbözőségeket. A kérdés csak az, hogy meg tudjuk-e állapítani, hogy mi módon és meddig a pontig kell tolerálnunk a gazdagok és szegények közt meglévő egyenlőtlenséget. Milyen alapokra helyezkedjünk ahhoz, hogy elfogadjuk ezeket a különbségeket? Miféle meggondolásoknál fogva hihetjük azt, hogy ez a "jövedelemelosztás" nemcsak elkerülhetetlen, hanem igazságos is? A valóság mondatja bárkivel, hogy amikor a gazdagok tovább már nem gazdagodhatnak, akkor gazdagságuk természetes módon és fokozatosan "újraelosztásra" kerül a szegényebbek között?

Ami a piacgazdaságot és a privatizációt illeti, a jelenlegi tendencia valóban az, hogy kialakuljon egy versenyképes gazdasági struktúra, és hogy az erőforrások optimális elosztását a piac törvényei biztosítsák. Csakhogy újra felbukkan itt a függőben maradt kérdés: a falusi lakosok százmilliói hogyan integrálódjanak a piacba? Miként válhatnának potenciális versenyzőkké? Ha "az erősebb természeti törvénye" óhatatlanul kizár a versenyből minden vesztest, akkor igen nagy az esély arra, hogy azok a vidéki környezetből fognak kikerülni. Ők azok, akik kevésbé iskolázottak, és nélkülözik az eszközöket, az információkat és a technológiát. Ilyen feltételek mellett hogy maradhatnának állva a küzdőtéren? Gyakran azt hányják a szemükre, hogy gyenge minőségű vagy éppen használhatatlan termékeket adnak el. Holott éppen ők a legelső áldozatai ennek a gyakorlatnak. Hosszú évek alatt elsajátíttatták velük a "rentábilis"-nak nevezett mezőgazdasági termények előállítását, amiket a piac rendszerint igen kedvezőtlenül fogadott.

Az az elképzelés, hogy egy tervgazdaságot rövid idő alatt fel lehet cserélni a piacgazdasággal, vagyis az egyik végletet a másikkal, szerintem több, mint hiba. Az a helyzet, hogy a legfejlettebb országoknak több évszázadra volt szüksége ahhoz, hogy kifejlődjék bennük a szabad kereskedelem, ugyanakkor az is biztos, hogy nekünk nincs rá időnk, hogy várjunk két vagy három évszázadot, amíg a piac "természetes módon kialakul". Még egyszer tehát, a földek privatizációja "normálisnak" és "természetesnek" tetszik annak érdekében, hogy korszerűsödjék a mezőgazdaság, és ez az erőforrások optimalizációját és allokációját eredményezze. Viszont feltétlenül figyelembe kell vennünk bizonyos, fentebb már említett "nemzeti körülményeket", melyek számos akadályt gördíthetnek egy ilyen folyamat elé.

A csaknem 800 millió vidéki lakosból hányan lesznek kénytelenek más gazdasági szektorokba menni? Amikor sor kerül a földek privatizációjára, hogyan győződjünk meg róla, hogy aki eladja jelentéktelen földjét, az a "felesleges munkások" kategóriájába tartozik-e inkább, nem pedig a csődbe ment parasztokéba? Hogyan tartsuk kézben versenyt a vidéki vándorló munkások és a városban feleslegessé vált dolgozók között? Ha sikerül bevezetnünk a piacgazdaságot, és végére érünk a privatizáció folyamatának, akkor nem az lesz a kérdés, hogy kis helyi kormányzatokat hozzunk létre, hanem inkább az, hogy meghatározzuk, melyek a gyenge vagy felesleges kormányzati hivatalok. Pontosan meg kell határoznunk a kormányzati hatóságok felelősségét és korlátait. A "természetes rend" fogalma vonzó, és minden ember vágyik a szabadságra. E két eszmény szolgálata mégsem jár azzal, hogy a nyertesekre szabad bízni a társadalom irányítását, és el lehet hanyagolni a közegészségügy és a társadalombiztosítás kérdését vidéken.

Az utóbbi években "marginális csoportok" jelentek meg a városokban. Általában idősebb emberekről és betegekről van szó, különösen pedig újonnan elbocsátott vagy a "minimálbérből" élő dolgozókról. Csakhogy a vidéki dolgozókkal szemben ezek az emberek bizonyos társadalmi előnyöket élveznek, ameddig a városban maradnak. Ezért hangoztatják azt Anhuj és Honan tartományban a munkaképes fiatalok, hogy szívesebben gyűjtenek a városban szemetet, mint hogy a földet műveljék vidéken. Páran közülük meg egyenesen azt mondják, hogy jobb betegnek lenni, mint földművesnek,¹⁹ és ha meg kell halni, akkor azt is inkább a városban vállalnák.

Azok a problémák, amelyekkel Kínának szembe kellett néznie az utóbbi évszázadokban, végső soron mind a vidék fejlődését érintették. Minden egyes siker és minden kudarc, amit Szun Jat-szen, Csang Kaj-sek tábornok, Mao Ce-tung elnök és Teng Hsziao-ping megélt, azon múlt, hogy milyen módszerrel kezelték e problematikát. Korábban a probléma alapvetően a parasztok és a földek viszonylata körül forgott, ma pedig a gondot az okozza, hogy a vidéki lakosság tömegesen vándorol el a nem mezőgazdasági közösségekbe, miközben vidéken fenn kellene tartani a mezőgazdaság tartós fejlődését, és biztosítani kellene az emberhez méltó életet. Amikor a városban azzal vagyunk elfoglalva, hogy csúcstechnológiákat vezessünk be és korszerű tudásra tegyünk szert, akkor alig figyelünk rá, hogy a gazdaságnak ez a típusa Kínában túl nagy számban zárja ki magából a szakképzetlen dolgozókat. És hogy hagyni kell ezeket a felesleges vidéki dolgozókat "meghalni, hogy újjászülessenek", azt "mondani könnyebb, mint megcsinálni". Azonkívül ki győzhet meg arról, hogy valóban "újjá fognak születni"? Mindenekelőtt pedig: ki adott arra jogot nekünk, hogy hagyjuk őket meghalni?

Ha a vidéket sújtó problémákat – vizsgálva őket a mezőgazdasági termelés, a falusi közösségek és a vidéki munkások háromdimenziós mércéjével – lelkiismeretes módon és alapos gonddal sikerül megoldani mind Kínában, mind a világ többi részén, akkor mindnyájan egy békésebb, biztonságosabb és a fejlődés számára kedvezőbb világban élünk majd. A probléma kulcsa az, hogy Kína megtalálja-e a helyes megoldást, amellyel sikerül a vidéki munkások százmillióit más tevékenységi szektorokba és más urbánus övezetekbe irányítani egy mindinkább globalizálódó világban.

 

Post scriptum

 

E tanulmány megírása idején Kína az utolsó tárgyalásokat folytatta a WTO-ba, a Kereskedelmi Világszervezetbe való belépéséről. A legtöbben azt állítják, hogy Kína nyerni fog a belépéssel, ám nagy a valószínűsége annak, hogy mezőgazdasági termékei ezáltal veszíteni fognak versenyképességükből. Az optimisták azt hangoztatják, hogy Kína integrációja az WTO-ba lehetővé teszi majd a mezőgazdaság szerkezetváltását és korszerűsítését. A nagy kérdés viszont akkor is felmerül: hogyan és milyen szektorokba legyen átirányítva a vidéki munkások tömege? És ha sikerül is megoldanunk ezt a hatalmas átalakítást, akkor Kína valóban napjaink fejlett országaihoz lesz mérhető? Ha belátjuk, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben megvalósult a fejlődésnek ez a típusa (urbanizáció, iparosítás, privatizáció, világméretű terjeszkedés), a folyamat az utóbbi két vagy három évszázadban játszódott le, akkor nem hihetjük, hogy ez Kínában hosszú évtizedeknél előbb mehet végbe. Ez alatt az idő alatt az ország jelentős változásokat és fordulatokat tapasztal meg majd, és magas árat fog fizetni értük.

A reform kedvezményezettjei a megalopoliszokban (vagyis a megszerzett jogok haszonélvezői, köztük mi magunk) egyértelműen nem vágynak újabb forradalmakra és lázongásokra, legkevésbé pedig "parasztfelkelésekre" vagy "erőszakos mozgalmakra". Csak éppen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a föld privatizációjának és a mezőgazdaság korszerűsítésének ugyanazt az útját kövessük, mint a fejlett országokban, és hagyjuk, hogy a népesség feleslegessé vált része új földrészeket fedezzen fel, és más népeket gyarmatosítson… Ezért aztán nekünk egy "harmadik út"-on kell törnünk a fejünket, sőt egy "negyedik út"-on vagy akár egy "ikszedik út"-on. Meg kell értenünk, hogy nem választhatunk a "fekete" és a "fehér", vagy a "bal" és "jobb" között. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, miért van az, hogy a "fejletlenebb régiókban", mint amilyenek a távol eső hegyi falvak, az emberek nemcsak a friss levegőt és a kristálytiszta vizet élvezik, hanem egymás kölcsönös bizalmát és támogatását is, miközben a fejlettebb régiók telve vannak biztonsági akadályokkal, elbarikádozott ablakokkal, bűnözőkkel és ismeretlen helyről érkezett terroristákkal. Nem kétséges, hogy Kínának sok időre lesz szüksége, mire túljut az olyan leegyszerűsítő dichotómiákon, mint "fejlett és kevésbé fejlett", "Nyugat és Kelet", "társadalom és állam", "piac és kormány", "jobb és bal", úgyhogy koránt sincs szó arról, hogy a pártatlan párbajsegéd szerepébe helyezzük magunkat, aki egymásnak háttal felállítja az ellenfeleket.

 

Irodalom

 

Huang Philip (1985): The Peasant Economy and Social Change in North China. Standford, Standford University Press.

Huang Philip (1990): The Peasant Family and Rural Development in the Yangtze Delta. 1350-1988. Standford, Standford University Press.

Huang Ping (1996): Seeking Survival. People's Publishing House of Yunnan.

Huang Ping (2002): "Stay Healthy: the Bottom Line for Development". Horizons, n° 7, Shijiazhuang, Hebei Education Press.

Lu Xueyi (2001): "Peasants are so poor, the countryside is so arduous". Dushu, n° 1.

Pan Suiming (2000): Surviving and Experiencing. Chinese Social Sciences Press.

Popkin Samuel (1979): The Rational Peasants. University of California Press.

Scott James C. (1976): The Moral Economy of the Peasant. Yale University Press.

Wen Tiejun (2001): "Careful Thinking on »Rural Issues from the Three Dimensions«". Dushu, n° 10.

Zhang Xiaoshan (2001): "History and the Present of Community Organizations in Rural China", PCD-CASS Summer Retreat Reader.

 

Jegyzetek

 

¹ 1979 és 1984 között az egy lakosra eső átlagos jövedelemnövekedési ráta 15% volt. 1989 és 1991 között ez a szám kevesebb, mint 2%-ra esett vissza (Lu, 2001).

² Állítólag amikor egy magas funkcionárius meglátogatott egy ilyen vidéki vállalatot, nem akart hinni a szemének, és magyarázatot követelt az őt kísérő helyi képviselőktől: "A Kommunista Párt becsületére állítják, hogy tényleg ezek a vállalatok volnának a helyi vállalkozások?"

³ Minden tartomány a saját foglalkoztatási politikáját folytatja. Pekingben például a Csöcsijang tartományból érkezett vendégmunkások kereskedelmi alkalmazottakként kezdték, és később többen közülük saját üzletet nyitottak. A Szecsuan tartományból jött bevándorlók többsége az építőanyag-iparban dolgozik, és sok fiatal éttermi felszolgáló. Amikor megjelentek ugyanitt a Hunan tartománybeli vendégmunkások, azt tapasztalták, hogy a "munkaerőpiac" megtelt, minek következtében délnek, Kuangtung tartomány felé vették az irányt, hogy közös vállalatoknál találjanak munkát. Anhuj tartomány férfi emigránsai az építőiparban helyezkedtek el, miközben a nők óvodákban gyermekgondozóként. Honan tartomány elvándorlói nem dédelgethettek ilyen "ambíciókat", zömüknek az újrahasznosításra szánt hulladék összegyűjtése maradt.

⁴ Fontos megjegyezni, hogy ezek a dolgozók fizetésük felét hazaviszik, amikor családi összejövetelek, a kínai újév és az őszi betakarítás alkalmából visszatérnek falujukba.

⁵ A régi rendszerben a kínaiak nem étkezhettek vidéki vendéglőkben, hiába volt náluk készpénz, mert kötelező volt felmutatniuk a helyi hatóságok által kibocsátott élelmiszerjegyeket.

⁶ Lásd Huang Ping: Seeking Survival (Huang, 1996) és "The Outgoing Trend of Modern Chinese peasants", in Thinking, különkiadás, n° 928.

⁷ Az 1980-as évektől az 1990-es évek végéig sok alkalmi és idénymunkás dolgozott, általában éjszakai műszakban, külföldi társaságoknál (nagyrészt hongkongi, tajvani, japán, dél-koreai és malajziai vegyes vállalatoknál), a part menti régiókban.

⁸ 2000-ben a Világbank Kínát a vásárlóerő alapján a "mérsékelt (vagyis gyenge) jövedelmű" országok közé sorolta. Következésképpen Kína nem kaphat többé alacsony kamatozású "kedvezményes feltételű hiteleket" a társadalombiztosítás, az elemi oktatás és a közegészségügy fejlesztésére vidéken. Mi több, az ország "szigorú feltételekhez kötött kölcsönöket" sem vehet fel a távol eső régiók lakásépítkezéseire.

⁹ A statisztikák szerint 1995-ben a parasztok alig 1%-a kapott fizetést készpénzben. Ezzel szemben 2000-ben ez a szám elérte a 46%-ot. Lu Xueyi [Lü Hszie-ji] megvizsgálta a kérdést, és arra a következtetésre jutott, hogy a gabonatermékek, a zöldségek, a tojás és a gyümölcs ára 1996-óta folyamatosan csökken. Ha csak a gabonaféléket vesszük, 1999-ben a nyereség 32 milliárd jüannal zuhant 1996-hoz képest. Ráadásul a jövedelmek csökkenése összességében eléri a 40 milliárd jüant, négy év alatt pedig több mint 160 milliárd jüant.

¹⁰ Becslések szerint a járási hatóságok átlagosan több mint 2 millió jüan adóssággal küszködnek, a falvak elöljárósága pedig 200-300 ezer jüannal (Wen Tiejun, 2001).

¹¹ A 2000-es kínai újév táján munkatársaimmal végigjártunk néhány olyan községet, ahol mezőgazdasági dolgozókat foglalkoztattak, és városokat, ahol Szecsuan, Hunan és Kuangtung tartománybeli munkásokat alkalmaztak. Azt tapasztaltuk, hogy sok munkás, amikor visszatért munkahelyére, zárt kapukra talált, mégpedig véglegesen. Ők zömükben fiatal vidéki férfiak voltak Kanszu tartományból és Belső-Mongóliából.

¹² Mára az élelmiszerhiány jórészt megoldódott. A földművelés szerződéses rendszerének bevezetését követő években a kormány a kongresszusnak szóló jelentésében ünnepélyesen kijelentette, hogy végre megoldotta az élelmiszerhiány kérdését. Egy fejlett országból származó barátom az 1990-es évek végén megvallotta nekem, hogy "sejtelme sincs róla, mekkora mennyiségű élelmiszerre volna szüksége a kínaiaknak". Ez a mondat azt bizonyítja, hogy a fejlett országok nemigen vesznek tudomást a probléma súlyosságáról.

¹³ Huang, 1985. Nagyon érdekesnek találtam más tanulmányokat is, például James C. Scottét a The Moral Economy of the Peasant című kötetben (1976, Yale University Press), és Samuel Popkinéit a The Rational Peasantsben (1979), University of California Press. Egy nemrégiben zajlott beszélgetésen, amely a modern Kínában végbement társadalmi változásokról szólt, a kínai társadalomtörténet egyik neves amerikai szakértője kijelentette, hogy a jelenlegi viták álproblémák körül folynak, és két alapvető kérdést megkerülnek. Az első az imperializmus kérdése, a másik a túlnépesedés és a megművelhető földek hiánya.

¹⁴ Természetesen más szakértők is készítettek hasonló elemzést a tárgyban.

¹⁵ Meg kell jegyezni, hogy valamennyi "ázsiai tigris" diktatórikus rezsim alatt élt a "gazdasági fellendülés" időszakában. Az ISA tizenötödik kongresszusán, amelyen magam is részt vettem, egy indiai professzor, aki évekig tanított az USA-ban, a következő kérdést szegezte a hallgatóságnak: "Miért van az, hogy az utóbbi évtizedek folyamán India, ahol demokratikus rendszer és piacgazdaság működik, csak annyi külföldi tőkét vonzott, amennyi az egyharmadát sem éri el a Kínában működő külföldi tőkének?"

¹⁶ Elsősorban a Gyöngy-folyó deltájában, ahol számos városban létesült vegyes vállalat, jobbára hongkongi, tajvani, szingapúri, dél-koreai és japán érdekeltséggel.

¹⁷ A Beijing Youth Daily (2001. szeptember 28.) közölte, hogy 2001. október 1-jétől Kína több mint 20 000 kisvárosban vezeti be a lakóhely-nyilvántartási rendszer kísérleti reformját. Ez a reform jelentős szakasz volt a kínai kisvárosok hosszú fejlődésében.

¹⁸ Ez a helyzet tovább súlyosbította a vidéki egészségügyi ellátás problémáját, mert hosszú távon megnövelte a betegek költségeit.

¹⁹ Az Outlook (1996, n° 12.) közreadja egy paraszt történetét, aki levelet küldött a régió kormányzójának, amelyben ezt írja: "Jobb volt rabként a börtönben, mint falun földművesként." Elmondja, hogy "nagyra értékeli" börtönbeli életét, ahol havonta 100 jüant keresett, ingyen kapta a gyógyszereit és az orvosi ellátást, a villanyt, a vezetékes vizet, és "szinte semmire sem volt gondja". Ezzel szemben, amióta szabadult és "törvényes állampolgárrá" vált, küzdenie kell a fennmaradásért, mert családja egy apró telken kénytelen tengődni és évente több mint 1080 jüant kiadni adókra és megélhetésre.