Az anarchisták szerepe a Spanyol Köztársaság harcaiban korántsem kellően ismert még a témával foglakozó kutatók előtt sem. Ennek érdekében be kell mutatni a külföldi beavatkozás tényszerű összefüggéseit, méretét, valamint azt, hogy mindez milyen szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

Az Eszmélet 70. számában több tanulmány foglalkozott az 1936-39-es spanyol polgárháborúval: Több kérdéssel kapcsolatban azonban ott nem lehetett a dolgok mélyére hatolni, illetve a tényeket kellő részletességgel ismertetni. Ezt próbálom pótolni most két irányban. Egyrészt, bár ezzel több írás foglalkozott, mégiscsak értékelni kellene az anarchisták szerepét a köztársaság védelmében és bukásában. Másrészt a külföldi beavatkozás méreteit tényszerűen ismertetni kellene, hiszen ezek a magyar értelmiség köreiben nem köztudottak.

 

1. Az anarchizmus csődje

 

A FAI által irányított anarchista mozgalom és szakszervezet, a CNT eleve ellenségesen viszonyult a Spanyol Köztársasághoz. A burzsoá demokráciát (egyébként jogosan) az osztályelnyomás egy formájának tekintette, és későn jött rá arra (később, mint a moszkvai irányítás alatt álló nemzetközi kommunista mozgalom, amelynél szintén csak későn esett le a tantusz), hogy a polgári köztársaságnál a munkásosztály számára százszorta rosszabb elnyomási formák is léteznek. Az anarchizmustól elvileg is idegen volt a részvétel a polgári állam intézményeiben, a munkásosztálynak a CNT-ben tömörült jelentős része tehát bojkottálta a parlamenti választásokat, aminek 1933-ban egy szélsőségesen reakciós kormány hatalomra kerülésével gyászos következményei támadtak. 1936-ban, okulva a hibán, a CNT részvételre szólította fel híveit, és elsősorban ennek köszönhetően kerülhetett hatalomra a Népfront kormánya. Az anarchisták azonban ezután is ellenségesen tekintettek az államra és a kormányra, akcióikkal nagymértékben hozzájárultak a káosz kialakulásához, amely ürügyül szolgált a katonai puccshoz. A templomok felgyújtása, egyházi személyek megölése, ami részben spontán népi megmozdulások, részben anarchisták által irányított támadások következménye volt, a későbbiekben is súlyos teherként nehezedett a köztársaság megítélésére. Természetesen úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Spanyolországban valóban a klasszikus értelemben vett forradalmi helyzet alakult ki, ami együtt jár az atrocitásokkal, és a forradalom fő motorja a CNT-FAI volt.

És ezzel elérkeztünk a spanyol forradalom alapvető dilemmájához. Sikerre számíthat-e és előre viszi-e a társadalmat egy olyan forradalom (Európában), amely kizárólag a városi proletariátus legszegényebb rétegeire és az agrárproletariátusra támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja a kisparasztság, a kisiparosok, a városi alsó középosztály, az értelmiség érdekeit?

A kérdést természetesen szónokinak szánom. A nemleges válaszra azonban jogosan következhet a kritika, hogy ti. hetven év távlatából könnyű okosnak lenni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Népfrontban részt vevő többi erő, a szocialisták, a polgári köztársaságiak, a kommunisták világosan látták, hogy a (népi?) demokratikus köztársaság csak úgy maradhat fenn, és a forradalom alapvető, de mérsékelt vívmányai úgy őrizhetők meg, ha a nyugat-európai burzsoá-demokratikus nagyhatalmak elismerik és támogatják a Spanyol Köztársaság élethalálharcát a fasizmus ellen. Ezért kellett visszacsinálni a kormány ellenőrzése alatt álló területeken a legradikálisabb forradalmi intézkedéseket. Ezzel az állásponttal szemben állt az anarchista érvelés, amelynek ugyancsak volt igazságtartalma; eszerint a spanyol proletariátus a forradalom védelmében kész vásárra vinni a bőrét (amint ez bebizonyosodott a katonai puccs meghiúsításában az ország jelentős részén, Madridban, Barcelonában stb.), de nem fog harcolni egy burzsoá köztársaságért. Látható, hogy akkor a választás az álláspontok között nem volt egyszerű, triviális kérdés. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy utólag látható, bármit tett is volna a Köztársaság, nem nyerhette el a tory párt Lady Astor nevével fémjelzett legreakciósabb klikkjének befolyása alatt álló brit kormány támogatását. A történészek egy része azóta is úgy állítja be az eseményeket, hogy a szocialisták és a kommunisták ellenforradalmi irányba tolták a dolgokat, a háború megnyerését tekintve mindenek felett álló, elsőrendű célnak, míg az anarchisták képviselték a tiszta forradalmi álláspontot.¹

A kormány és az anarchisták közötti ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában. A telefonközpont a katonai lázadás kirobbanása után a CNT-FAI kezére került, s ezután ők ellenőrizhették az összes telefonbeszélgetést a külfölddel, beleértve a köztársasági elnök és a kormány beszélgetéseit is. A katalóniai-francia határátkelőket is a CNT-FAI ellenőrizte, és így hozzájuk folytak be a vámbevételek, amikre a nehéz anyagi helyzetben lévő kormánynak igencsak szüksége lett volna. Miután a kormány fegyveres erői megszilárdultak, elérkezettnek látta az időt a helyzet normalizálására. Május 3-án a helyi rendőrfőnök a rohamrendőrség egy osztagával elfoglalta a telefonközpontot. Lövöldözés kezdődött és polgárháború robbant ki a polgárháborún belül az anarchista munkásmilíciák és a rohamrendőrség között. Fegyveres munkástömegek özönlöttek az utcára, barikádokat építettek, és a CNT vezetősége másnap hiába szólított fel tűzszünetre, a lövöldözés folytatódott. A helyzet kiélezésében kitűnt a "Bolsevik Leninisták" nevű kis trockista és a "Durruti Barátai" nevű szélsőséges anarchista szervezet, de – bár óvatosabban – támogatta a felkelést a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) a Kominternen kívüli, egyesek szerint trockista párt is. Végül a központi kormánynak kellett csapatokat küldenie Valenciából, hogy a rend helyreálljon. A rendcsinálásban komoly szerepet játszott a Komintern katalóniai megbízottja, Gerő Ernő. A harcok és a megtorlás mindkét oldalon több száz halálos áldozatot követeltek. Pontos számot egyetlen történész sem tud adni. Az eseményeket a kommunisták, nyilván moszkvai iniciatívára, fel kívánták használni az általuk trockistának tartott POUM felszámolására. Letartóztatták a vezetőséget, köztük Trockij korábbi tanítványát, Andrés Nint. Moszkvában ekkor ért tetőpontjára a sztálini terror, elsősorban a régi bolsevikokkal szemben. A trockistákat (és a trockistának minősítetteket) azzal vádolták, hogy a fasiszták ügynökei. Bizonyára Ninből is erre vonatkozó beismerő vallomást igyekeztek kicsikarni, ami nem sikerült. Nin eltűnt; feltehetőleg a szovjet NKVD egy titkos spanyolországi börtönében megölték. A POUM többi vezetőjét bíróság elé állították, amely a felkelés szervezésében bűnösnek találta őket, de nem fogadta el bizonyítottnak, hogy összejátszottak volna az ellenséggel. Börtönbe kerültek, és amikor a köztársaság katalóniai frontja összeomlott, börtönőreikkel együtt Franciaországba menekültek. A barcelonai összecsapás idején George Orwell is a városban tartózkodott. Plasztikusan írja le az eseményeket,² de beszámolója nem tekinthető objektívnek, hiszen ő is a POUM-milícia harcosa volt.

Az alapvető ellentéteket az anarchisták, illetve a Népfront többi erői között a háború vitelére vonatkozó nézeteltérés is terhelte, ti. az, hogy az anarchista vezetésű milíciák nem voltak hajlandóak betagozódni a reguláris hadseregbe. Ezek a milíciák sok frontszakaszon hősiesen küzdöttek és súlyos veszteségeket szenvedtek (részben azért, mert nem sok esélyük maradt az elhúzódó harcokban a lázadók jól kiképzett, egységes vezetésű csapataival szemben), másutt viszont meglehetősen megbízhatatlanok voltak. A szomszédok nem tudhatták, mikor gondolják meg a dolgot és hagyják ott a frontot. A toledói Alcázar védelme a francoisták egyik hősi legendájává vált. Az Alcázarba, ebbe a félig erőd-, félig kastélytömbbe beszorult a lázadók egy csapata. Egy több ezer főt számláló anarchista milíciának kellett volna megostromolnia az erődöt, nekik azonban, Lister plasztikus leírása szerint, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy ezt komolyan vegyék. Több mint két hónapon át élték világukat az Alcázar körül, ahová több száz hölgyet hozattak a madridi bordélyházakból, akik ugyancsak az anarchisták fekete-vörös kendőjét viselték.³ Végül Listert küldték oda egy motorizált különítmény élén, hogy rendet teremtsen és bevegye az erődöt. Miután az addigi "ostromlókkal" folytatott vitában majdnem megölték, megkísérelt még egy támadást, de már késő volt, Franco serege ott állt a város határában. Az anarchisták maguktól elmenekültek, és Lister csapatainak is vissza kellett vonulniuk Madridba. Lister a köztársasági haderő egyik szégyenének nevezi azt, ami Toledóban történt. Nem ért egyet azokkal, akik szerint Franco hibát követett el, amikor ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elérte volna Madridot, kitérőt tett Toledóban körülzárt embereinek felmentésére. Egyrészt növelte katonáinak önbizalmát, hogy ti. szükség esetén nem hagyják őket magukra, másrészt elérte, hogy a Burgosi Junta szeptember 29-én a többi jelölttel szemben őt válassza az állam és a hadsereg legfőbb vezetőjének.

Úgy vélem, a spanyol forradalom és a polgárháború világosan megmutatta, hogy az anarchizmus képes a proletariátus legszegényebb rétegeinek mozgósítására a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megdöntésére egy elmaradott, szegény országban, de teljességgel képtelen arra, hogy győzelem esetén megszervezze a társadalmat, többek között a forradalom védelmét. Vagy alapvető elveit kell feladnia, vagy képtelenné válik a káosz kezelésére.

 

2. A külföldi beavatkozás

 

1936. július 23-án Franco még a marokkói Tetuánban várta a német és olasz választ segítségért folyamodó kérésére, amikor a köztársasághoz hű hadiflotta hajói megbombázták Ceuta kikötőjét. Másnap a lázadók parancsnoksága közleményt adott ki, miszerint egy orosz kereskedelmi hajó bombázta őket. A vád nevetséges volt, de ugyanekkor Sevillában ismertették Franco hivatalos jegyzékét, mely mindenkinek kötelességévé tette a részvételt Spanyolország Oroszország ellen folytatott háborújában.⁴ A motívum később is vissza-visszatért. 1937 augusztusában az aragóniai fronton a Néphadsereg támadásba lendült, és egyhetes ostrom után bevette Belchite városát. Mikor a csapatok bevonultak a városba, az asszonyok házaik kapujában állva így üdvözölték a katonákat: "Éljen Oroszország! Éljen Sztálin! Éljenek a kozákok!" Az egyik komisszár azt válaszolta: "Spanyolok vagyunk, elvtársnő. Én például Barcelonából." A lakosságot ugyanis úgy tájékoztatták a védők, hogy három orosz hadosztály támadja a várost.⁵ A francoisták mindenáron internacionalista színezetet akartak adni a konfliktusnak, elsősorban azzal ijesztgetvén a világot, hogy bolsevik hatalomátvétel veszélye áll fenn. Pedig kommunista miniszter szeptemberig nem volt a köztársaság kormányában, és szovjet segítség 1936. október közepéig nem érkezett.

Ezzel szemben a július végére megérkezett német Junkers szállítógépek az első három hónap alatt 900-szor szálltak fel, 13 000 embert és 269 tonna hadianyagot szállítottak át Marokkóból az európai Spanyolországba.⁶ Augusztus elején elkezdett özönleni a német és olasz hadianyag a lázadók által elfoglalt területekre. Augusztus 28-ig a német balti tengeri kikötőkből induló kereskedelmi hajók kirakodtak 50 bombázót és felderítő repülőgépet (Ju52 és He46), 15 vadászgépet (He51), 2 hidroplánt (He59), 21 légvédelmi löveget, 50 géppuskát, 8000 puskát, továbbá lőszert és gránátokat.⁷ A Mussolini által küldött segítség ekkor még valamivel kevesebb volt, de Olaszországban már elkezdődött az expedíciós hadtest szervezése. 1937 januárjára már 28 700-ra emelkedett a Spanyolországban harcoló olasz haderő létszáma, és később elérte az 50 000-et. Nagyjából ennyi is maradt két éven át.⁸ 1936 novemberében német parancsnokság alatt megszerveződött a Condor-légió, és megkezdődött a védtelen spanyol városok terrorbombázása. A légió létszáma a polgárháború során végig 5000 körül mozgott. Ezenkívül 3000-re tehető a német harckocsizók, tüzérek és kiképző tisztek száma, akik a Németországból érkezett fegyverzetet kezelték, illetve erre tanították a francoista hadsereg katonáit.⁹ Európa harmadik fasiszta hatalma, Portugália diktátora, Salazar sem akart kimaradni: mintegy 20 000 "önkéntest" küldött a "Viriato légiója"¹⁰ kötelékében. A lázadók kötelékében harcoló külföldiek közé sorolhatjuk a Marokkóban toborzott mintegy 90 000 zsoldost.

A nemzetközi nagytőke nem rokonszenvezett a köztársasággal. Bár a kormány igyekezett megfékezni az anarchisták túlkapásait, és biztosította a külföldi tulajdonosokat, hogy vagyonuk, vállalatuk biztonságban van, még túl közeli volt az 1917-es orosz októberi forradalom, amely államosította a külföldi vállalatokat is. Ezért aztán a lázadóknak nem voltak anyagi gondjaik, pesetájukat dupla áron jegyezték, mint a köztársaságét, és hitelük szinte korlátlan volt. A Texas Oil Companynak öt tankhajója útban volt Spanyolország felé, amikor a lázadás kitört. A hajók utasítást kaptak, hogy szállítmányukat a lázadók által ellenőrzött kikötőben rakják ki hitelbe. Bár a vállalatot megbírságolták az amerikai embargó törvény megsértése miatt, ez nem befolyásolta a további szállítmányokat. A polgárháború idején évi átlagban 450 000 tonna olajat szállított a lázadóknak.¹¹

Európában és Amerikában a szakszervezetek, a szociáldemokrata, kommunista, trockista pártok, a liberális értelmiség óriási többsége kifejezte szolidaritását a Spanyol Köztársasággal. Gyűjtés indult a köztársaság megsegítésére. Augusztus közepén a köztársasági Spanyolországba érkezett az André Malraux francia író (A remény és Az ember sorsa szerzője) által szervezett repülőezred 20 géppel.¹² Érkezett egy kevés hadianyag is a francia határon át részben a gyűjtés eredményeként, részben állami forrásból.

A Szovjetunióban csak szeptember közepén született döntés a Spanyol Köztársaság komoly megsegítéséről, ekkor azonban nagy volumenű szállítmányok indultak útnak, amelyek első része október 6-án érkezett meg. A Szovjetunióból a polgárháború évei alatt a köztársaságba érkezett 648 repülőgép, 347 harckocsi, 60 páncélautó, 1186 löveg, 20 486 géppuska és 497 813 puska.¹³ 1972-es szovjet források ezeknél az adatoknál mintegy 20 százalékkal nagyobb értékeket adnak meg, ami annak következménye lehet, hogy az olasz tengeralattjárók számos szovjet teherhajót elsüllyesztettek a Földközi-tengeren. A köztársaság gyakorlatilag csak a szovjet szállítmányokra számíthatott. Minimális mennyiségű fegyverzetet kapott eleinte Franciaországból, főleg a Komintern által szervezett magánforrásokból és Mexikóból. A Szovjetunióból érkezett repülők, harckocsizók, katonai szakértők és tanácsadók száma sohasem haladta meg a 800-at. Összesen körülbelül 2000 szovjet katona fordult meg Spanyolországban a polgárháború éveiben, közülük 353-an estek el a harcokban.¹⁴

1936 októberében kezdtek érkezni Spanyolországba a Komintern felhívására az első önkéntesek a Nemzetközi Brigádokba, és november elején már be kellett vetni őket Madrid védelmében. A Nemzetközi Brigádok létszáma sohasem haladta meg a 19 000 főt. Összesen 35-40 000 külföldi önkéntes harcolt több-kevesebb ideig a kötelékükben; közülük körülbelül 10 000 francia, 5000 osztrák és német, 3500 olasz, 2800 amerikai, 2000 brit, 1200 jugoszláv, 1000-1000 magyar, skandináv és kanadai. Úgy tartották, hogy 53 országból érkeztek önkéntesek. A veszteségek, az elesettek száma igen nagy volt, hiszen a legnehezebb helyzetekben, frontszakaszokon a brigádokat vetették be.¹⁵ Ezeknek a férfiaknak az áldozata a magyar történelemben csak az 1848-49-es szabadságharcban, a honvédseregben harcolt külföldiek, osztrákok, lengyelek, szerbek és mások áldozatához hasonlítható, akik jelentős számban képviseltették magukat az aradi vértanúk között is.

A katonai lázadás kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a köztársaság sorsa a brit és a francia kormány magatartásán múlik. A brit kormány azonban a kezdetektől ellenségesen kezelte a köztársaság kormányát. Megmutatkozott ez már júliusban a tangeri incidensnél, amikor a brit flotta képviselőinek nyomására, valójában Franco kérésére, a Spanyol Köztársasághoz hű hadihajóknak el kellett hagyniuk a marokkói Tanger nemzetközi kikötőjét, ahonnan kihajózva megakadályozhatták volna a lázadók csapatainak átszállítását a spanyol szárazföldre. A brit admirálisok és tengerésztisztek borzadva nézték, ahogy a tisztek eltávolítása után a spanyol hadihajókat a legénység vette irányítása alá. Nem töprengtek el azon, hogy vajon milyen álláspontot foglalnának el akkor, ha Őfelsége hadiflottájának valamelyik egységén a tisztek fellázadnának Őfelsége ellen, viszont a legénység megőrizné a hajót a flotta számára. A brit kormány már 1936. július 31-én megtiltotta fegyverek szállítását Spanyolországba. Miután jól volt informálva arról, hogy a fasiszta hatalmak ekkor már szállították a fegyvereket a lázadóknak, az intézkedés csupán azt a célt szolgálta, hogy az angol kormány ne keveredjen konfliktusba Németországgal és Olaszországgal. Erőteljes nyomást gyakorolt Franciaországra is, hogy hasonló intézkedéseket hozzon. Ez a katasztrófapolitika, amely végül is belelökte Európát és a világot a második világháború szakadékába, tehát nem a müncheni paktummal vagy Ausztria megszállásának eltűrésével kezdődött.

A Franciaországban éppen hatalmon lévő népfront-kormány miniszterelnöke, a szocialista Léon Blum hajlandó lett volna segítségben részesíteni a spanyol népfront-kormányt, de a kormánykoalíció polgári pártjai kormányválsággal fenyegetőztek, és ehhez jött még a brit nyomás. Ezért a maximum, amit Blum tett, az volt, hogy amíg lehetett, nem zárta le a francia határt. Később a buchenwaldi koncentrációs táborban elgondolkodhatott azon, vajon ez volt-e a legszerencsésebb politika. Végül brit kezdeményezésre augusztus 28-án huszonnyolc állam aláírta a benemavatkozási szerződést, amely megtiltotta a Spanyolországba való fegyverszállítást. Az egyezmény előkészítésének időszakában, augusztus 14-én a Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írta: "A nyugati demokráciák végre láthatják a veszélyt, hogy implantálják a bolsevizmust Spanyolországba."¹⁶

A fasiszta hatalmak a tőlük megszokott cinizmussal folytatták a fegyverszállítást a lázadóknak az aláírási aktus idején is, de bíztak abban, hogy a szerződés meggátolja Franciaországot a Spanyol Köztársaság támogatásában. A Szovjetunió, bár példátlannak tartotta, hogy egy törvényesen megválasztott kormány ne vásárolhasson fegyvereket külföldön, aláírta a szerződést, remélve, hogy ez megakadályozhatja a lázadók felfegyverzését. Az egyetlen ország, amely nyilvánosan elítélte az egyezményt, Mexikó volt, és Lázaro Cárdenas elnök sürgősen 20 000 puskát és 20 millió töltényt küldött a köztársaságnak. Portugália bizonyos fenntartásokat csatolt az aláírásához, amelyek gyakorlatilag az egyezmény felrúgását jelentették. Valóban, nem csupán az történt, hogy a fegyverszállítmányok jelentős része Portugálián át jutott el a lázadókhoz, hanem addig, amíg a lázadók déli és északi frontja el volt vágva egymástól, az egyik területről a másikra portugál területen át küldték a hadianyagot.

Az egyezmény alapján létrejött a "Benemavatkozási Bizottság", amely Londonban ülésezett végig a polgárháború folyamán. A Bizottság soha, egyetlen ügyben nem ítélt el egy országot sem. Ez történt később a guadalajarai ütközet után is, amikor az elesett, illetve fogságba esett olasz katonák nagy száma kézzelfoghatóan bizonyította, hogy Mussolini jelentős haderőt vetett be a spanyolországi harcokban.¹⁷ Miután a Bizottság az augusztusi és szeptemberi, bizonyított, német és olasz szállítmányok felett is szemet hunyt, a Szovjetunió kinyilvánította, hogy feljogosítva érzi magát a köztársaság segítésére. Mialatt tehát a Condor-légió, illetve az olasz légierő Spanyolországban Madrid, később pedig Barcelona fölött tanulmányozta a masszív bombázás hatását a civil lakosságra, miközben porig bombázták Durangót és Guernicát, a baszkok szent városát, mikor először a történelem folyamán bevetették a zuhanóbombázókat (stukákat) az aragóniai fronton, Londonban teljes sebességre kapcsolt a megbékéltetés (appeasement) politikája. A köztársaság kormánya hiába vitte rendszeresen a bizottság elé a civil lakosság ellen folytatott kegyetlen légi hadjáratot, semmi sem történt. Amikor 1938 elején Mallorcáról felszálló bombázók elkezdték Barcelona, Granollers és a többi katalán város intenzív bombázását, a spanyol külügyminiszter, Álvarez del Vayo a panaszokat a Népszövetség elé terjesztette. A tárgyalások során a genfi brit képviselő kijelentette: "[…] a mindenki által sajnált emberi életben történő tragikus veszteségek elválaszthatatlanok a hadviselés modern módszereitől."¹⁸ Eszébe jutottak-e ezek a szavak a brit diplomatának két évvel később az "angliai csata" idején, amikor London és Coventry lakói tapasztalták meg a "hadviselés modern módszereit"?

A polgárháború befejeződése után a Franco-rendszer megfizette Németországnak a fegyverszállítások következtében felhalmozódott adósságát, de levonta belőle a második világháború idején a németek keleti frontjára küldött, spanyol "önkéntesekből" álló "kék hadosztály" költségeit. Ezenkívül Németország jelentős bányászati koncessziókhoz jutott Spanyolországban. Franco Olaszországnak is fizetett, de Mussolini bukásakor valószínűleg még mindig volt tartozása. A köztársaság a szovjet fegyverszállítások fejében a Szovjetunióba szállította a Banco de España aranykészletének több mint felét, 460 tonna aranyat. Ebből fedezték nemcsak a szovjet, hanem a harmadik országokban vásárolt fegyverek árát. Ugyanekkor a készletből mintegy 174 tonnát Franciaországba szállítottak abban a reményben, hogy onnan is beszerezhetnek hadianyagot. Mint láttuk, francia szállításokra nem került sor, de amikor a köztársaság 1938-ban nehéz anyagi helyzetében vissza akarta kapni az aranyát, egy francia bíróság jogi érvekre hivatkozva megakadályozta ezt. Az aranyat végül a Franco-rendszer kapta meg.¹⁹

Amint erről korábban már írtam, a spanyol római katolikus egyház a katonai lázadás kirobbanása után azonnal a lázadók mellé állt, és ennek következtében elemi erővel tört felszínre az évszázadok óta lefojtott népharag. Hozzájárult ehhez az erős anarchista befolyás az ország számos tartományában. Felgyújtották a templomokat, és több ezer egyházi személyt kegyetlenül meglincseltek. A köztársaság kormánya az első hónapokban alig rendelkezett megbízható fegyveres erővel, és csak később tudott hozzákezdeni a rend helyreállításához. Az egyházi intézmények és személyek elleni népi terror igen komoly propagandaeszközt adott a köztársaság ellenségeinek kezébe. A propaganda alaphangját az az állítás adta, mely szerint "a bolsevisták, a kommunisták, a marxisták gyilkolják a papokat". A Francóval rokonszenvező politikusok és egyházi vezetők természetesen nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz. Amikor aztán, a barcelonai zavargások után, 1937 nyarán a köztársaság kormánya Lister 11. hadosztályát küldte Aragóniába, hogy oszlassa fel "Aragónia Tanácsát", vessen véget az anarchista terrornak, és állítsa helyre a rendet ebben a tartományban is,²⁰ tisztességes baloldali szerzők és politikusok is a kommunistákat vádolták diktatórikus eszközök alkalmazásával. Ezeket a vádakat később természetesen a jobboldal propagandistái is szívesen átvették. Erről szól a mai magyar tanmese, mely szerint a nyulat akkor is megverik, ha kalapot hord, és akkor is, ha nem.

Baszkföld eleste után, Guernica és Durango elpusztítása és a francoisták által elkövetett mészárlások miatt nyugtalanná vált a demokratikus érzelmű katolikus közvélemény szerte a világon. Franco ösztönzésére és Goma bíboros, toledói érsek kezdeményezésére a spanyol püspöki kar levelet intézett a világ katolikusaihoz, amelyben ismételten megerősítette, hogy a lázadás indokolt volt. Pacelli bíboros, a Vatikán "külügyminisztere", a későbbi XII. Pius pápa le akarta közölni a levelet az Acta Apostolis Sedisben, azonban az óvatos XI. Pius pápa ehhez nem járult hozzá.²¹ Bár természetesen XI. Pius is támogatta a lázadók ügyét, nem azonosult olyan mértékben a fasisztákkal, mint a későbbi XII. Pius, "Hitler pápája".²² Egyébként amikor a köztársaság kormánya meg akarta nyitni a templomokat Barcelonában, az illegalitásban élő egyházi vezetők megtiltották, hogy ezekben miséket celebráljanak, és megfenyegették a papokat, hogy ha mégis megteszik, eltiltják őket.²³ Láthatólag a spanyol egyház vezetői számára nem az volt a lényeg, hogy a hívők gyakorolhassák vallásukat. Pacellire jellemző, hogy amikor két baszk egyházi ember megjelent Rómában azzal a levéllel, amelyben 20 baszk pap leírta, mi történt Guernicában, először nem fogadta, majd rövid úton kidobta őket.²⁴

Francót nyilvánvalóan idegesítették a demokratikusan gondolkodó külföldi katolikusok állásfoglalásai. Ilyen közéleti szereplő volt, többek között, Jacques Maritain Franciaországban. Franco sógora, Ramón Serrano Súñer 1938 nyarán beszédet mondott,²⁵ amelyben a következőket mondta: "Maritain […], a Polgári és vallási békéért Spanyolországban Bizottság elnöke […] Ez a kitért zsidó elköveti azt a gaztettet, hogy világgá kürtöli az értesülést Franco mészárlásairól és a képtelen ostobaságot a barcelonai kormány legitimitásáról. A La Croix című lap pacifista, és így az ellenségünk. Jacques Maritain bölcsessége olyan elemeket tartalmaz, amelyek hasonlítanak Cion bölcseinek bölcsességére, és a demokrata zsidók hamis módszereit alkalmazza. Mi tudjuk, hogy transzban van, mert meg akarja szerezni, vagy már meg is szerezte a (szabadkőműves) páholyok és a zsinagógák tiszteletét. Jogunkban áll kétségbe vonni megtérésének őszinteségét, és a katolikus világ előtt denunciáljuk ennek az árulásnak szörnyű veszélyét." Ez az idézet azért is érdekes, mert átveszi a német fasizmusra jellemző antiszemita szólamokat, holott Spanyolországban 1492 óta, mióta Ferdinánd és Izabella, a katolikus királyok kiutasították őket, gyakorlatilag nem éltek zsidók.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, No. 22

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada. La República española y las grandes potencias, 1931-1939, Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004. (Eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979.)

Cornwell, John: Hitler's Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989. (A Homage to Catalonia. Penguin Books, 1966 fordítása.)

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre & Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000. (Eredetileg 1966.)

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In: Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973. 266-297. o. (A The Republic and the Civil War in Spain. Macmillan, 1971 fordítása.)

 

Jegyzetek

 

¹ Bolloten, 168-174. o.

² Orwell, 134. o.

³ Lister, 58. o. Lister természetesen nem tekinthető pártatlan történetírónak, hiszen az események aktív résztvevője volt, de leírása érdekes, mivel a helyszínen tartózkodott.

⁴ Tuñón de Lara, 553. o.

⁵ Uo. 715. o.

⁶ Berdah, 236. o.

⁷ Uo. 236. o.

⁸ Whealey, 280. o.

⁹ Tuñón de Lara, 609. o.

¹⁰ Viriato luzitán hadvezér i. e. 147 és 139 között több római praetor és consul seregét verte tönkre; árulók ölték meg. Ezek a portugálok senkit sem vertek tönkre, viszont súlyos veszteségeket szenvedtek.

¹¹ Thomas, 273. o.

¹² Whealey, 281. o.

¹³ Bolloten, 205. o.

¹⁴ Argumenty i fakty, No. 22.

¹⁵ Thomas, 637. o.

¹⁶ Tuñón de Lara, 581. o.

¹⁷ Berdah, 246-268. o. Berdah könyvének egyik fejezete az alábbi címet viseli: "A Londoni Bizottság, avagy az impotencia diadala".

¹⁸ Uo. 384. o.

¹⁹ Berdah, 318. o.; Bolloten, 262. o.; Tuñón de Lara, 633-634. o.

²⁰ Lister, 160. o.

²¹ Tuñón de Lara, 689. o.

²² Cornwell.

²³ Tuñón de Lara, 736. o.

²⁴ Thomas, 420. o.

²⁵ Tuñón de Lara, 758. o. Serrano Súñert gúnyosan a "legsógorabbnak" (cuñadísimo) nevezték. Többek szerint ő volt a Franco-diktatúra második embere

A spanyol polgárháború társadalomtörténetében számtalan „fehér folt" van még. Ennek oka a források és a szakirodalom ellentmondásossága, különösen olyan fontos területeken, mint a földkérdés, a tulajdonviszonyok vagy a nemzetiségi kérdés. Hasonlóképpen olykor előítéletek övezik az anarchisták, a POUM s más szervezetek működését.

Mint hispanista kutatót, aki meglehetősen sokat publikált a XX. századi spanyol történelemről, nem utolsósorban a második Spanyol Köztársaság időszakáról, a folyóirat 70. számának olvastán a bőség zavara fogott el az, úgy tűnik, még tisztázandó kérdések tekintetében. Méltatlan lenne, ha nem azzal kezdeném: régóta nem látott napvilágot hazai folyóiratban ennyi érdekes és hasznos tudnivaló a kérdéskörről. Másrészt kevés olyan sajtótermék van Magyarországon, amely ennyire különböző nézőpontokból született írásoknak helyt adna egymás mellett. (Természetesen nem hiányolom az 1936. júliusi katonai lázadást és Franco tábornok háborúját igazolni szándékozó próbálkozásokat. Ezekkel a mai Spanyolországban is találkozhatunk, bár távolról sem ez a fő áram.) Különösen sok információhoz juthatott az olvasó a libertárius mozgalom (anarchisták és anarcho-szindikalisták) társadalomátalakító kísérleteiről, az általuk elért sikerekről és a körülöttük kialakult, egy ponton véres összecsapásig is eljutott konfliktusról. Így hát csak a szerkesztőknek és valamennyi szerzőnek szóló őszinte elismerés után van helye némely bíráló megjegyzéseknek, a további közös munka és a tisztázás reményében.

A téma időszerűségét formálisan a népfront tavalyi és a spanyol háború idei 70. évfordulója adta. Az előző folyóiratszámban napvilágot látott közlemények viszont mutatják, mennyire elengedhetetlenek erről a kérdéskörről a tisztázó jellegű viták. A baloldali gondolkodás szempontjából fontos volna a harcoló Spanyol Köztársaság alapjában vállalható hagyományát megszabadítani a történelmi folyamatoknak a historiográfiai tudományon kívüli szempontok által befolyásolt ábrázolásától.

A 70. szám említett rovatának minden cikke tisztességes elmélyülést, örvendetesen széles olvasottságot tükröz. Ám – különösen a spanyol polgárháború társadalompolitikai megítélése kapcsán – elég jelentős gondokat is látok. Ebben az értelemben a cikkeknek ez a csokra egy jól kezdődő vita fölvezetésének tekinthető.

Széles körben elterjedt ítéletek és előítéletek keringenek a spanyol háború körül, amelyek forrása elsősorban a vonatkozó történeti és egyéb irodalom egy-egy markáns szelete. Leginkább a polgárháború éveiben lezajlott társadalmi átalakítások értelmezése és értékelése körül folyik vita, szinte az első pillanattól. Az egyik felfogás szerint a spanyol munkásosztály veresége tulajdonképpen nem a katonai összeomlással (azaz 1939. február-márciusában) következett be; hogy ez valójában már 1937 tavaszán-nyarán, az emlékezetes 1937. májusi, a köztársasági táboron belüli barcelonai fegyveres összecsapás nyomán eldőlt. Mégpedig azért, mert ezt kihasználva – úgymond – a spanyol kommunisták, a polgári köztársaságiakkal, az autonomista katalán polgársággal és a mérsékelt szocialistákkal összefogva véget vetettek a Köztársaságban 1936 nyarán megindult helyi, önigazgató jellegű kollektivista-autogesztionárius forradalmi folyamatnak. Ezzel az lett volna a szovjet vezetők és a Komintern célja, hogy ne jöhessen létre egy, a sztálini gyakorlattal szembeszegezhető, annak bűneitől és tökéletlenségeitől mentes új szocialista forradalmi modell. Ezt az álláspontot nagyon leegyszerűsítve a korabeli és későbbi, a kommunistáktól balra elhelyezkedő forradalmi szervezetek és a hozzájuk kötődő történészek vallották és vallják.

Egy másik álláspont szerint a háború időszakában a munkásságnak ahhoz, hogy a rá támadó belső és külső erők offenzíváját elhárítsa, a lehető legszélesebb társadalmi szövetséget kellett teremtenie maga körül. Ennek pedig olyan szövetség ("népfront") felelt meg, amely figyelembe veszi széles rétegek magántulajdonosi ösztöneit, köztársasági érzületével összeférő vallásosságát, eltérő politikai kultúráit stb. Ebben a szemléletben politikailag egymással egyébként szemben álló személyiségek és áramlatok osztoztak és osztoznak: kommunisták, mérsékelt szocialisták, polgári republikánusok, nemzetiségi autonomisták. A háború tényei kétségkívül ezt az álláspontot támasztották alá, de győzelem esetén, ha a társadalmi átalakítást folytatni kívánták, a kommunisták javasolta centralisztikus intézményi megoldásoknak a korban egyetlen modellje lehetett – a szovjet gyakorlat… Ennek a logikai láncnak a hatástalanítását szolgálta José Díaz SKP-főtitkár híres levele a párt lapja, a Mundo Obrero szerkesztőségéhez 1938 márciusában. A lap az előző napokban nehezményezte egy republikánus folyóirat megállapítását, amely szerint a spanyol háború egyetlen megoldása, ha az ország nem lesz fasiszta, se kommunista. Lehet, írja Díaz, hogy ez a folyóirat nem szeret bennünket. De az a megállapítása, hogy »"háborúnk egyetlen megoldása, ha Spanyolország nem lesz fasiszta, se kommunista«" teljesen helyes és pontosan megfelel pártunk álláspontjának."¹

A kérdés nem dönthető el politikai síkon, de az ellentét történettudományi feloldása sem történhet másod-harmadlagos források egymásnak szegezésével. Ebből a szempontból a 70. számban publikált cikkeknek, minden érdemük dacára, két fogyatékosságuk is van. Az egyik, hogy Farkas Miklóson (és e cikk íróján) kívül a szerzők nem használtak spanyol és orosz nyelvű forrásokat (talán mert nincsenek birtokában e két nyelvnek).² Külön probléma, hogy az idézett munkák között számottevő a hidegháború első évtizedeiben született írások súlya (Bolloten, Borkenau stb.). A másik, ezzel szorosan összefüggő fogyatékosságuk, hogy azokhoz az elsődleges forrásokhoz sem nyúltak, amelyek a maguk teljességében csak spanyolul férhetők hozzá. Ezek a legutóbbi évtizedekben nemcsak levéltári értelemben váltak publikussá. Kiemelkedő történészek gyűjtötték össze és tették közzé az 1936-1939-es háborús korszak szinte minden szereplőjének (kormányának, pártjának szervezetének, személyiségének, fegyveres testületének) a dokumentumait, amelyekre nagy monográfiák is épültek. Életrajzok, visszaemlékezések sorozatai jelentek meg. Ezekből kiderül, hogy a köztársasági táboron belül csak az álláspontok roppant egyszerűsítése árán redukálható a szembenállás egész szervezetek (anarchisták és kommunisták, trockisták és kommunisták, republikánusok és baloldali szocialisták stb. stb.) nézeteltéréseire, konfliktusaira. A szorongatott Köztársaságot körülfonó bonyolult problémaháló az egyes irányzatokon belül legalább akkora nézeteltéréseket gerjesztett, amekkorák az irányzatok között voltak.

Nézzük, miből állt az a forradalom, amelynek 1937-ben – úgymond – vége szakadt volna. A spanyol ipari burzsoázia tulajdonát az 1936. júliusi lázadás után nagyobbrészt állami ellenőrzés alá vonták, legtöbbször azért, mert a tulajdonosok külföldre távoztak, vagy a lázadók ellenőrizte területre menekültek. A nyugati demokratikus országok állampolgárai által birtokolt üzemeket országosan nem vették állami kézbe, de munkásaik ellenőrzése alá helyezték. Ez az ún. "inkautációs" folyamat eleinte magán viselte az önigazgatás jegyeit. Ez néhány hétig, legfeljebb egy-két hónapig tartott, amíg a jelentősebb vállalatok nem élték föl forgótőkéjüket, és nem kellett valahonnan eszközöket szerezniük a további működéshez. Akkor a pénzügyminisztériumhoz fordultak hitelért. Az akkori miniszter, Juan Negrín (későbbi miniszterelnök) szervezte meg pénzügyi ellátásukat. Ám az üzemek a háború további menetében sem kerültek vissza előző tulajdonosaik kezébe, kártérítést sem fizettek nekik. Addig sosemvolt jellegű szektor volt ez, azzal a korláttal, hogy amit a határon kívülről kellett beszerezniük, az a tőkés világpiac törvényei szerint cserélt gazdát. A hazai termelésben pedig (a kibontakozott belső háború és a német-olasz intervenció nyomán) elsőbbséget a hadiipar élvezett, az az ágazat, amely a legkevésbé alkalmas a gyűlésező típusú önigazgatásra. A lényeg azonban az, hogy egyetlen nagyvállalkozó sem kapta vissza a tulajdonát, se 1937 derekán, se később.

A másik nagy strukturális változás az agrárreform volt. A kommunisták nem titkolták, hogy a kollektív művelés hívei, mégis – a Komintern VII. kongresszusa szellemében – úgy foglaltak állást, hogy a földet térítés nélkül a parasztok magántulajdonába kell adni, mivel a Spanyolországban kialakult forradalmi helyzet nem olyan jellegű, hogy a nacionalizálás megfelelne a szövetségi politika igényeinek. Ám a kormányban lezajlott viták során a szocialisták a kollektivizálás mellett, a polgári republikánusok pedig az 1932-es mérsékelt reform fokozatos továbbvitele mellett foglaltak állást (ez merő ködevés volt, hiszen a spontán földfoglalásokkal a valóság részben már a lázadás előtt túlment rajta). Hogy a vita mit jelentett, azt jól szemlélteti, hogy 1932-től 1935-ig az említett törvény alapján összesen 119 000 ha földet osztottak ki. Az 1936. februári baloldali választási győzelem után átszakadt a gát: júliusig már 750 000 ha került a földnélküliek és a kisparasztok kezébe, különösen az ország azon területein, ahol a radikális baloldal hagyományosan erős volt (főleg Katalóniában, egyes andalúziai és aragóniai körzetekben). A kérdés az volt, hogy ennyiben marad-e a reform, vagy további lépésekre kerülhet sor. Az SKP ilyen körülmények között a szocialisták mellé állt. Az október 7-én elfogadott dekrétum területhatár nélkül megfosztotta földjeiktől azokat a birtokosokat, akik a lázadók oldalára álltak. Ezek személyéről provinciánkénti bizottságok döntöttek. A latifundisták és a jómódú középbirtokosok földje került elkobzásra. A kommunisták javaslatára azonban a rendelet végül úgy szólt, hogy a helyi földmunkások és parasztok maguk dönthetnek arról: közös vagy egyéni művelés alá akarják-e vonni a kapott birtokokat. A törvény alapján 46 896 birtokot sajátítottak ki, 4 086 386 ha területtel. Ez az 1936 tavaszán művelés alatt álló területek kereken 50%-a volt. Ezek mintegy 55%-át művelték közösen. Minthogy a törvény hatálya nem terjedt ki Katalóniára (ahol az anarchisták már hónapokkal előbb minden földet kisajátítottak és kollektivizáltak), a kisajátított földek aránya a köztársaság egész területén jóval meghaladta az 5 millió ha-t, és elérte a 60%-ot.³ A kormány által 1936 ősze és 1937 tavasza között eszközölt korrekciók nem érintették a föld tulajdonát és használatát, csak a kollektivizálás során alkalmazott kényszer következményeit igyekeztek orvosolni. Largo Caballero szocialista kormányfő az alábbiakat mondta erről a köztársasági Cortes 1937. február 1-i plénumán: "Nem fogadható el, még a mi szemünkben sem, akik radikálisabban gondolkodunk, hogy sporadikus és individualista módon rendszereket hozzanak létre, sőt rendszerkísérleteket folytassanak. Eleget kísérleteztek! Azt hiszem, már mindenki tudatáig eljutott az az eszme, hogy ezek a kísérletek nem hoznak eredményt."⁴ Mindenesetre Franco győzelméig sehol, semmikor nem került sor földek reprivatizálására. Igaz: a háború követelte központosítás miatt a parasztoknak kevés lehetősége volt termékeik szabad árusítására.

Ugyancsak forradalmi változások álltak be a fegyveres erők helyzetében. A felkelés alkalmával a szárazföldi erők egységeinek mintegy 70%-át a tisztikar egy szektora a lázadók oldalán sorakoztatta föl. A hadiflotta és a légierő egységei a köztársaság oldalán maradtak. Rajtuk kívül a megmaradt szárazföldi erőkből, a baloldali pártok fegyveres félkatonai szervezeteiből és a rendőri erők nem csekély részéből állt össze Spanyolország merőben új típusú hadereje, a Köztársasági Néphadsereg. Felső tisztikarában a Köztársasághoz hű hivatásos főtisztek mellett⁵ a polgárháború első harcaiban igen rátermettnek bizonyult népi katonai vezetők is helyet kaptak: a sajátos jellegű háború szükségleteinek sajátos hadsereg és tisztikar felelt meg. Ennek létrehozása hónapokat vett igénybe, mivel a radikális baloldal a felfegyverzett népet tartotta a győzelem zálogának. Abban Farkas Miklósnak nincs egészen igaza, hogy az anarchisták és a POUM végképp nem voltak hajlandók egységeiket betagolni a néphadseregbe, különösen azután, hogy a Spanyol Kommunista Párt elsőként föloszlatta 70-80 000 főnyi milíciáját, az "Ötödik Ezredet", ami által nagyszámú parancsnoki pozícióra tett szert. Az anarchista Cipriano Mera, mint Farkas írja, valóban megértette a reguláris hadviselés jelentőségét. Ám elsősorban azért volt a hadseregbe való betagolódás mellett, hogy a CNT-FAI a kommunistákéhoz hasonló pozícióikhoz jusson.⁶ Félkatonai szervezeteik nagy létszáma nélkülözhetetlenné is tette őket. Eközben elérték, hogy milíciáikat eredeti legénységi és parancsnoki összetételükben olvasszák be; ez pedig az egész polgárháború alatt több-kevesebb, a felsőbb parancsnokságoktól független játékteret biztosított nekik. Különösen Katalóniában volt hegemón pozícióban az anarcho-szindikalista vezetésű Antifasiszta Munkás-Paraszt Milícia (MAOC). Aki tisztában van azzal, hogy milyen szerepet játszott és milyen vezetés alatt állt a XX. század korábbi évtizedeiben a spanyol fegyveres erő, aligha vonhatja kétségbe, hogy arculatában, szellemiségében, parancsnoki karának összetételében 1936-37 során valóban forradalmi változáson ment át.

Hasonló forradalmi erejű átalakulás ment végbe a nemzetiségi nyelvek szabad használatában, a kisebbségi területek önkormányzatában mindaddig, amíg a lázadók csapatai nem vették birtokba őket. A súrlódások, amelyek például a központi kormány és a katalán helyi kormányzat viszonyában előfordultak, a centrális és a regionális hatalom között a világon mindenütt szokásos viták és érdekütközések körébe sorolhatók, néha a tomboló háború szükségletei által hevített formában.

Bár a Köztársaságban már 1931 és 1936 között is fejlett szociális rendszer és a szakszervezetek (főleg a szocialista Általános Munkásszövetség – UGT) erős befolyása alatt álló munkaügyi döntőbírósági rendszer állt fenn, a minden üzemben létrejött munkás ellenőrző bizottságok még ehhez képest is forradalmian új szociális kapcsolatokat hoztak létre. Többek közt azért is így volt ez, mert számos tulajdonos (korántsem annyi, mint sokan gondolják) odahagyta üzemét, és átment a front túlsó oldalára. A munkás ellenőrzés sok esetben az üzem működtetésének szervévé is lett, részben a köztársasági kormányzat által utóbb kinevezett, hatáskörüket kétségtelenül korlátozó igazgatók mellett.

Ami a kormány összetételét illeti, 1936 augusztusáig valóban polgári republikánus kormányok irányították az államot. Augusztus 4-étől azonban már a munkáspártok hegemóniájával alakult meg Francisco Largo Caballero kormánya, amelybe 1936 novemberében négy miniszterrel az anarchisták is beléptek.

Az állam és az egyház viszonya ugyancsak – még az 1931 és 1933 közötti évek laikus törvényhozása által teremtett európai szintű jogrendszerhez képest is – tovább módosult, bár itt az ország egyes részein súlyos, ellenkező irányú kilengésekre került sor. A lázadás utáni hetekben a katolikus hatóságok magatartása, a lázadóknak gyakorta nyújtott segítsége miatt kiterjedt népi terror bontakozott ki, amelyek során számos egyházi személyt (papokat, szerzeteseket, apácákat) gyilkoltak meg. Az ország több részén nem került sor ilyen cselekményekre; a legerősebben az anarchista túlsúlyú Katalónián söpörtek végig. Hiba volna ezeket a bűntetteket egészükben az anarchisták, különösen pedig a népfrontpolitika jegyében meghökkentően mérsékeltekké lett kommunisták nyakába varrni. A spanyol történelemben többször előfordult spontán antiklerikális népi terror volt ez, bár ha valamely áramlat mégis erősebben részt vett bennük, ez az anarchista volt. Baszkföldön a helyi autonóm köztársasági koalíciós kormány a katolikus Baszk Nacionalista Párt vezetése alatt állt, egyház elleni fellépések nem voltak.⁷ Később az anarchisták elítélték Juan Negrín második köztársasági kormányának 1938. december 9-i rendeletét, amellyel utasította helyi hatóságait, hogy állítsák helyre az ország jelentős részén az előző években szünetelő egyházi szertartásokat.⁸ (A gyakorlat a legtöbb helyen már megelőzte ezt a rendeletet.) Itt azonban nem "forradalmi" intézkedések elmulasztásáról, hanem a legalitáson kívül alkalmazott káros erőszak megkésett elhárításáról van szó.

Folytathatnánk az élet különböző területein (pl. az oktatásban, a kulturális életben) végbement átalakításokat, ám rendre azonos következtetésre jutnánk: a Köztársaság területén mély forradalmi változások álltak be, amelyeket 1937 tavaszán-nyarán senki sem vont vissza. Ha tehát ez így van, miről szól "a forradalom elveszejtésének" tétele?

Valószínűleg arról, hogy a forradalmárok egy része által vallott célkitűzések (a gazdálkodás és a társadalom hézagmentes, az élet apró részleteire is kiterjedő teljes kollektivizálása, a polgári republikánusok eltávolítása, a demokratikus nagyhatalmakkal való – eléggé korlátozott – együttműködés figyelmen kívül hagyása, a gyűlésező önigazgató döntéshozatal stb.) nem valósultak meg, vagy a háború és a kormányzat közös nyomása alatt visszaszorultak. Farkas Miklós említi, hogy az anarchisták nem vették észre: Spanyolországban "nem hagyományos forradalmi helyzet" alakult ki. Csakhogy maga a "forradalmi helyzet" fogalma ma ismeretes formájában Lenin által pontosított marxista fogalom. Ha az anarchistákon számon kéri az alkalmazását, ez olyan, mintha azért vonnánk őket felelősségre, hogy anarchisták. Ez célszerűtlen. Lehet bírálni őket, ha a történelmi szituációknak nem megfelelő célokat tűztek ki, ha a Köztársaságot külső elszigeteltségbe sodró harci módszereket alkalmaztak; rá lehet mutatni, ha eltértek a maguk hirdette libertárius eszméktől. Ám magában véve ez utóbbi sem értékítélet; lehet, hogy éppen ez az eltérés vitte őket helyesebb vágányra. Ezt a gordiuszi csomót csak igen széles dokumentumbázison és nagy irodalom alapján lehet föloldani. Konok Péter, a sokat tudó, vasszorgalmú kutató is kénytelen részben a hidegháború vaskorszakában született, nem mindig a tárgyilagosság talaján álló angolszász és német irodalomra támaszkodni, ami nem könnyíti a helyzetét. (Ilyen nem csak a vasfüggöny innenső oldalán létezett.) Nem dolgozhat a hihetetlenül kiterjedt és érdekes spanyol és más anarchista és trockista irodalommal sem. Ez az irodalom apró részletekig tárja föl például az anarchisták tevékenységét, többek közt éppen az általa tárgyalt kérdésekben folytatott doktrinális és belső politikai vitáit.⁹ Hasonló úttörő munkát végzett Victor Alba a trockizmus holdudvarában született, de Trockij által a baloldal 1936. januári választási szövetségéhez való csatlakozása miatt megtagadott Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM) története, sőt előtörténete vonatkozásában.¹⁰

Mi lehetne a hozadéka egy ilyen, az alapvető dokumentumok és feldolgozások tanulmányozásán alapuló megközelítésnek? Elsősorban az, hogy az anarchisták és a trockisták élő valójukban, nem pedig valamely interpretáció szükségletei által meghatározott pozitív-negatív fantomképekként jelenhetnének meg az olvasó előtt. Ez azt is megkönnyítené, hogy letisztogassuk róluk a Komintern sajtójában rájuk szórt piszkot. Antonio Elorza 1977 utáni vizsgálódásai bebizonyították, hogy Franco titkosszolgálata a POUM egyetlen tagját sem tudta beszervezni. (Az anarchistákról ezt nem mondhatjuk el.) A szovjet titkosszolgálat baljós tevékenysége és a Kominternnek a kommunisták számára adott hegemonista ösztönzése évtizedes szembenállásokra rakódott rá, azokat katalizálta, mélyítette el.

Idekívánkozik néhány kérdőjeles mondat is, amelyekre nem biztos, hogy akár nagyobb terjedelem esetén is maradéktalanul válaszolni tudnék. Ha az anarchisták úgy vélték, hogy 1937 derekától az általuk értelmezett spanyol forradalomnak végképp bealkonyult, mi okból tértek vissza 1938 tavaszán Negrín második kormányába? Miért léptek be ugyanakkor a Népfrontba, amelynek addig sohasem (első kormányrészvételük idején sem) voltak tagjai? Miért vállalták el, hogy 1938-ban éppen ők dolgozzák ki a gazdaságirányítás új modelljét, amely a vállalati-helyi önigazgatást a központi irányítással kívánta elegyíteni? Mivel magyarázható, hogy míg az 1945 utáni évtizedekben a szocialista és kommunista csoportok a mély illegalitás dacára úgy-ahogy meg tudtak kapaszkodni, majd a rendszer válsága idején jelentősen hozzájárulni a francoizmus bukásához, az anarcho-szindikalizmus befolyása a munkások körében minimális maradt? Hogy szakszervezeti súlyuk 1977 után, a teljes legalitásban sem érte el az 1%-ot? Hogy az anarchista jellegzetes figurája már nem a sabadelli textilgyári munkás, hanem a diáksapkás egyetemista?

Elgondolkodhatnánk egy másik tényen is: 1917 után jelentős harcosok szegődtek a spanyol anarchizmustól a szocialista párthoz és szakszervezeteihez, majd nem kevesen a kommunista párthoz. Maga José Díaz, a polgárháború éveiben az SKP főtitkára, a Komintern VB tagja is a CNT soraiból jött – 1925-ben még a XIII. Alfonz ellen tervezett (meghiúsult) anarchista merénylet egyik kiszemelt végrehajtója volt. A POUM legfontosabb vezetői, Maurín és Nin ugyanezt az utat járták be. De még azok pályája sem vezetett vissza az anarchizmushoz, akik, mint az utóbbiak és mások, magas beosztású Komintern-vezetőkként, a sztálini módszerekből végképp kiábrándulva, az 1920-as évek végén vagy később odahagyták a kommunista pártot. Az anarchizmustól a szocialista párton át a kommunista pártig (pontosabban az egyik elsőként általa alapított Katalónia Szocialista Egységpártjáig – PSUC) ívelt Rafael Vidiella pályája is, aki élete jelentős évtizedeit (az ötvenes-hetvenes években) magyarországi politikai emigrációban töltötte.¹¹ A CNT-ből érkezett a kommunista Serafín Aliaga, az 1970-es évek híres munkásbizottságainak egyik legaktívabb vezetője is.

Csak hogy a dolog még bonyolultabb legyen.

 

Jegyzetek

 

¹ José Díaz: Con toda la claridad posible. Carta a la redacción de "Mundo Obrero". Frente Rojo, 1938. március 30. Közli José Díaz: Tres años de lucha. Collección Ebro, Paris, 1970. 557-560. o.

² E vonatkozásban kivétel Mezei Balint írása, akinek speciális, katonai vonatkozású témájában nagy mennyiségű, magyarra fordított orosz nyelvű irodalom állt rendelkezésre.

³ Ramón Tamames: La República. La Era de Franco. Historia de España Alfaguara VIII., Alianza Universidad, Madrid, 1973. 331-332. o.

⁴ Boletín del Congreso de los Diputados. 1937. Nº 63. (Sesión del 1 de febrero de 1937.)

⁵ A hiedelmekkel ellentétben a spanyol tábornokok, katonai körzetparancsnokok és vezérkari tisztek kétharmada nem állt a lázadók mellé. Hét tábornok és számos magas parancsnok (elsőnek Melilla főparancsnoka, Romerales tábornok) ezért életével fizetett. Kivégezték vagy egyszerűen lepuffantották őket, mint Gonzalo Queipo de Llano tábornok, Sevilla főparancsnokát, Miguel Campins Aura brigádtábornokot.) Ezekről a kérdésekről a mostani évfordulón is heves polémia folyt spanyol lapokban. (Lásd pl. Santos Juliá: Todo empezó un 17 de julio. El País, 2006. július 18.)

⁶ Erről – például a fegyelem hiányáról az anarchisták soraiban, a kommunistákkal való súrlódásokról rendkívül érdekesen ír maga Mera is a visszaemlékezéseiben. Cipriano Mera: Guerra, exilio y cárcel de un anarcosindicalista. Ruedo ibérico, Paris, 1976. (Többek közt 28-35. o.)

⁷ II. János Pál pápa regnálásának utolsó éveiben több száz 1936 nyarán-őszén meggyilkolt spanyol egyházi személyt avatott szentté. Ezek között egy sem szerepelt a baszk tartományokba bevonuló lázadó, Emilio Mola tábornok által, a baszk autonómiához való ragaszkodásuk miatt agyonlövetett papok közül. (A kivégzéseket később Franco leállította, mert szerepet játszottak abban, hogy a Vatikán sokáig hivatalosan nem ismerte el a lázadók juntáját.) Erről lásd a baszk kormány állásfoglalásait, többek közt José Antonio Aguirre baszk elnök 1936. december 22-i beszédét a "Radio Euzkadi" hullámhosszán. Ebben kérte a Szentatyát, hogy törje meg hallgatását a tartományban a jobboldali katonai erők által végrehajtott erőszakcselekmények ügyében (XII. Pius nem válaszolt). Dr. de Azpilikoeta: Le problème basque. Éditions Bernard Grassé, Paris, 1938. 40-48. o.

⁸ Libertad de conciencia y libre ejercicio de las prácticas religosas para todos los españoles. (María Carmen García-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. köt. La Guerra de España 1936-1939. Guadiana de Publicaciones, Madrid, 1974. 22-123. o.)

⁹ Terjedelem híján elegendő itt utalni az anarchista José Peirats La CNT y la revolución española című háromkötetes, több mint ezeroldalnyi munkájára, amely az anarcho-szindikalista Nemzeti Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) szinte minden ülésének határozataiból és vitájából közli a legfontosabb részleteket (Ruedo ibérico, Madrid, 1978). Juan Peiro, a CNT elnöke Trayectoria de la CNT. Sindicalismo y anarquismo címmel ad áttekintést a szervezet egész történetéről, 1911-től (Ediciones Júcar, Madrid, 1979).

¹⁰ Victor Alba: La Revolución Española en la práctica. Documentos del POUM. Ediciones Júcar, Madrid, 1977; uő: Histoire du P.O.U..M. Le marxisme en Espagne. Champ Libre, Paris, 1975. Újabban ennél is szélesebb képet ajánl a spanyol-katalán Pelai Pagès: El movimiento trotskista en España (1930-1935) című könyve (Ediciones Península, Barcelona 1977), illetve a POUM főtitkáráról készített életrajza: Andreu Nin: su evolución política (1911-1937). Zero S. A., Madrid, 1975; napvilágot láttak a pártalapítók, Maurín és Nin írásainak gyűjteményes kötetei is (Joaquín Maurín: La revolución española de la monarquía absoluta a la revolución socialista. Editorial Anagrama, Barcelona, 1977, ill. Andrés Nin: Los problemas de la revolución española. Ruedo ibérico, Madrid, 1978; igen alapos német nyelvű munka Reiner Tosstorf: Die POUM in der spanischen Bürgerkrieg. Isp-Verlag, Frankfurt am Main, 1987.

¹¹ Lásd erről Montserrat Roig: Rafael Vidiella, l'aventura de la revolució. Editorial Laia, Barcelona, 1976.

Bár a kínai modernizáció drámai társadalmi változásokat, drasztikus területi és társadalmi polarizációt, sokak számára fokozódó létbizonytalanságot eredményezett, egyelőre mégis sikeresnek tekinthető, a rendszer politikailag stabil. Ennek egyik fő oka, hogy az átalakulás a súlyos feszültségek ellenére az átlagos életszínvonal jelentős javulásával járt. Egy másik fontos ok, hogy az elégedetlenek a problémákért elsősorban a helyi eliteket tartják felelősnek, míg a központi vezetés jóakaratába és hozzáértésébe vetett hit nagyobbrészt töretlen maradt.

Kína egy ország, de több külön világ.¹ A nemzetközi közvélemény elsősorban a kiemelt nagyvárosokat (Pekinget, Sanghajt, Sencsent), valamint a tengerparti övezet rohamosan fejlődő tartományait ismeri.² Kuangtung, Csiangszu és Santung a kínai GDP több mint egyharmadát termeli meg, a nyolc tengerparti tartomány együtt közel a kétharmadát adja. 2004-ben Kuangtung bonyolította le a külkereskedelem egyharmadát, a nyolc tengerparti tartomány együtt több mint négyötödét.³ Ez az a Kína, amelynek gazdasága az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan évi tíz százalék körüli növekedést produkált, amely Franciaországot, Nagy-Britanniát és Olaszországot megelőzve mára a világ negyedik legnagyobb gazdasága, a kelet-ázsiai térség katonailag is domináns hatalma, az Egyesült Államok globális egyeduralmának egyetlen potenciális kihívója. Kínának ebben a boldogabb részében körülbelül 300 millióan élnek, valamivel többen, mint az Amerikai Egyesült Államokban.

Van azonban egy másik Kína is, amelyben túl sok ember él, és túl kevés a termőföld, ahol nincs elég ivóvíz, ahol magasak az adók, és korruptak a hivatalnokok. A kínai statisztikák ijesztő adatokat közölnek: a lakosság közel négyötöde, egymilliárd ember (!), nem rendelkezik egészségbiztosítással, több mint 300 millió lakos iszik szennyezett vizet.⁴ A vidéki lakosság romló egészségi állapota a szegénység egyik fő oka és következménye is egyben. Bármikor kitörhetnek járványok, amelyek globális következményei beláthatatlanok. A legutóbbi példa a madárinfluenza, de említhető a néhány évvel ezelőtti SARS-járvány is.

A gyorsan fejlődő tengerparti zóna mögött Kínának ez a hatalmas tömege egyre jobban lemarad. Nagy különbség van a városi és a falusi lakosság életszínvonala között. A lakosság egyharmadát kitevő városi lakosság egy főre jutó éves átlagjövedelme 1033 dollár, a mintegy nyolcszázmilliós vidéki lakosságé átlagosan 319 dollár. Ez kevesebb, mint a Világbank által szegénységi küszöbnek tekintett napi egy dollár! A 2005 végén kiadott legfrissebb kínai statisztika szerint a vidéki lakosság 67%-a, mintegy 540 millió ember, napi egy dollárnál kevesebb jövedelemmel rendelkezik. Az egy főre jutó kiadások éves átlaga vidéken 236 dollár, alig 130 forint naponta.⁵ A nemzeti kisebbségek szintén a szegény Kína részei. A Kínai Népköztársaság (KNK) lakosságának több mint 90 százalékát a legnagyobb nemzetiség, a han teszi ki, de az ötvenöt nemzeti kisebbség lélekszáma így is meghaladja a százmilliót. Ők is a legszegényebb vidékeken, a nyugati tartományokban élnek. A KNK hivatalosan szegényként számon tartott lakosainak 40 százaléka a kisebbségekhez tartozik.⁶

Az elmúlt évtizedben a világ talán legnagyobb népvándorlása zajlik Kínában. Miközben a gazdaság átalakulása következtében (az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint) 1995 és 2001 között mintegy 45 millióan veszítették el a munkahelyüket,⁷ becslések szerint 140-200 millió ember költözött városba a falvakból a jobb megélhetés reményében. Mára minden nagyobb kínai városban létrejöttek a nyomortanyák körzetei, ahol a minimális higiéniai feltételek is hiányoznak. A modern kulik végzik a "piszkos munkát": ők építik a modern felhőkarcolókat, ők dolgoznak a keleti partvidék gyáraiban a futószalagok mellett, ők azok, akiknek munkája elárasztja a világ piacait olcsó kínai áruval.

A nagyvárosok lakosságának immár jelentős részét teszik ki azok az emberek, akiknek otthonát lerombolták, hogy új városnegyedek épülhessenek. A földönfutók némi kártérítést kapnak ugyan, az azonban nem elegendő a megfelelő színvonalú új lakás megvásárlására. A kisajátítások következtében az elmúlt években több mint hetvenmillió paraszt vesztette el a földjét. Egyedül a Jangcén épülő Három-szoros vízerőmű építése miatt több mint hárommillió embert telepítettek ki.

Mindezek következtében a kormányzat egyre növekvő elégedetlenséggel kénytelen szembenézni. Hivatalos statisztikák szerint tavaly több mint nyolcvanhétezer tüntetés volt országszerte.⁸ Mivel a politikai és gazdasági intézkedések kedvezményezettjei jórészt a városlakók, és a falusi lakosság kevésbé élvezi a reformok gyümölcseit, a tiltakozó akciók a parasztok körében gyakoribbak. A kiváltó okok között a falusi és járási hivatalnokok korruptsága, a helyi adók és járulékok önkényes kivetése, a parasztok földjeinek kisajátítása szerepel.

A tüntetések általában a helyi hivatalok és hivatalnokok ellen irányulnak, nem a politikai rendszer ellen. Ennek oka, hogy miközben a tengerparti és a belső szárazföldi vidékek, valamint a város és falu közötti jövedelmi és életszínvonalbeli különbségek egyre nőnek, az adatok azt mutatják, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de a lakosság egészének nőtt az életszínvonala. A hivatalos statisztikai adatok szerint 2003-ban a lakosság felső 20 százalékának jövedelme 13 százalékkal nőtt az előző évhez képest, míg az alsó 20 százaléké 8,7 százalékkal.⁹

Az adminisztráció alsó szintjein, ahol a konfliktusok leggyakrabban fordulnak elő, a korrupció a mindennapi élet "természetes" része. A korrupció az egyik fő oka az, hogy a központi költségvetésből nem érkezik elég anyagi forrás a helyi kormányzat feladatainak finanszírozására. A szegény vidékeken az iskolák fenntartására, az útépítésekre, a hivatali dolgozók fizetésére a pénzt helyi adókból kell előteremteni, és az nem elegendő. A korrupció másik oka a tulajdonviszonyok tisztázatlansága. A kínai földművelő nem tulajdonosa a földnek, a művelhető terület köztulajdon, és a paraszt csak bérleti szerződéssel birtokolhatja. Az, hogy kié a föld, ki dönt az eladásáról (pontosabban 50-70 évre történő bérbeadásáról), és kit gazdagít a kisajátításból származó bevétel, a gyakorlatban nehezen követhető. A bizonytalanság az érdekellentétek, a nézeteltérések és gyakran az összetűzések melegágya. A pénzéhes helyi hivatalnokok és beruházók sokszor az érintett parasztok feje fölött, a gazdálkodók érdekeit figyelmen kívül hagyva döntenek, ami rendszeresen konfliktusokhoz vezet. A tiltakozók hangadói a közrend megzavarása címén nem ritkán börtönben végzik. A nagyobb városok körzetében sok a kisajátításra ítélt terület. 2004 júliusában 6866 fejlesztési körzet volt az országban, amelyek összesített földigénye közel fél Magyarországnyi, 38 600 négyzetkilométer.¹⁰ A föld iránti igény jelentősen meghaladja a rendelkezésre álló mennyiséget, ezért a beruházók falusi viszonylatban hatalmas összegeket hajlandók kifizetni a földért. Mivel a helyi kormányzatoknak minden bevételi forrásra szükségük van, szinte megfontolás nélkül hajlandók bérbe adni a kezelésükre bízott földterületeket a beruházóknak.

 

A gazdasági és a politikai reformok

 

A hetvenes évek vége óta Kína vezetői rendszeresen hangsúlyozzák, hogy az országnak belső nyugalomra és békés nemzetközi környezetre van szüksége a modernizáció sikeres végrehajtásához és ahhoz, hogy a számos feszítő belpolitikai probléma megoldására tudjanak koncentrálni. Vagyis a további gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen a stabilitás, a KKP hatalmon maradásának pedig előfeltétele a gazdaság sikere. A pártvezetés tisztában van vele, hogy legitimációjának feltétele az életszínvonal folyamatos emelkedése és a gyors gazdasági fejlődés negatív következményeinek, az egyenlőtlenségnek és a bizonytalanságnak a csökkentése. Sok jel mutatja, hogy törekvése a fent említett súlyos problémák ellenére is eredményes.

A gazdasági szerkezetátalakítás jelentősen különbözik a kelet-közép-európai és a posztszovjet államok fejlődési modelljétől. Andrew Walder amerikai sinológus a sajátos kínai fejlődés négy fő elemét emeli ki. Egyrészt a hatalmon levő kommunista párt túlélte az 1989 utáni kritikus időszakot, sőt újjáéledt, a pártelit nem került ki a hatalomból, hanem az elmúlt évtizedben megerősödött. A második sajátosság, hogy a piaci reformok sokkal jobban működnek, mint Kelet-Közép-Európában vagy a volt Szovjetunió államaiban. Ott a politikai intézményrendszer hirtelen összeomlása és a gazdasági szabályzórendszer gyors megváltoztatása nehézségekhez vezetett. Kínában fokozatosan vezették be a gazdasági reformokat, miközben a politikai rendszerben nem történt változás. Harmadszor: sokkal lassabban és óvatosabban folyik az állami tulajdon magánosítása, mint a posztszovjet államokban, ahol az állami tulajdon jelentős részét a rendszerváltozást követő első években privatizálták. (A "sajátosan kínai színezetű" modernizáció egyik sajátossága, hogy a gazdaság úgy tér[t] át a kapitalista gazdálkodásra, hogy a magánszektor nem az állami szektor lebontása nyomán, hanem annak fenntartása mellett, egyéni kezdeményezések és főleg külföldi tőkebefektetések révén jött létre.¹¹ ) Általános gyakorlat, hogy az új munkahelyek betöltésére a kínai vállalkozók és külföldi befektetők egyaránt olcsó bérért dolgozni hajlandó falusiakat költöztetnek a városokba. A negyedik sajátosság a felsőoktatás elképesztő növekedése, aminek köszönhetően jelentős mértékben javult (elsősorban a városi) lakosság képzettségi színvonala.¹²

A stabilitás a gazdasági sikerek mellett a nacionalista propagandával sulykolt nemzeti öntudat erősítésének is az eredménye. A hazafias propaganda alkalmazására szükség is van, hiszen a hetvenes évek vége óta folyamatosan zajlik a gazdasági és részben politikai decentralizáció.

A Kínai Népköztársaság erősen központosított állam, ahol a helyi kormányok az Államtanács (kormány) utasításainak végrehajtói, és annak tartoznak felelősséggel. A központi kormány felülvizsgálhatja és megsemmisítheti a helyben hozott döntéseket. A tartományi népi gyűlések (helyi parlamentek) hozhatnak ugyan regionálisan hatályos törvényeket, de a legfelső törvényhozó szerv, az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottsága felülbírálhatja, megsemmisítheti azokat. A gyakorlatban azonban a helyi kormányzatok és törvényhozó szervek szerepe egyre nő. Zheng Yongnian (Cseng Jung-nien) szingapúri politológus a kínai rendszert de facto föderalizmusnak nevezi.¹³ Jogilag nincs persze szövetségi kormányzat, és a föderális állam létrehozása politikai szempontból egyelőre nem is időszerű, a föderalizmus ellentétes a KKP elveivel. (A valódi föderalizmus Kína megosztottságát jelentené, vagyis a központi hatalom gyengeségét bizonyítaná, ráadásul egészen más megvilágításba helyezné Tajvan, Hongkong, Makaó, Tibet és Hszincsiang helyzetét.) A reform és nyitás politikájának következtében azonban a központi és helyi kormányzati szervek működése és kapcsolatrendszere – Zheng szerint – folyamatosan közelíti a föderalisztikus jelleget. A központnak nincs elegendő eszköze rendelkezései végrehajtására, a regionális és helyi közigazgatási szervek egyre erőteljesebben és hatékonyabban képviselik saját érdekeiket, és kezelik a konfliktushelyzeteket. A de facto föderalizmus a központ és a tartományok hallgatólagos, viszonylag intézményesített megállapodása: a tartományok akár intézményes keretek között, akár eseti alapon különböző előnyökhöz jutnak, juttatásokban részesülnek annak fejében, hogy bizonyos ügyekben garantálják a központ követelményeinek teljesítését. Vannak a politikának olyan területei, amelyek a központ hatáskörébe tartoznak: ilyen például a külpolitika, a honvédelem és a népességszabályozás; ezekbe a helyi kormányok beleszólása csekély. Gazdálkodási és belpolitikai kérdésekben azonban a tartományoké az elsődleges felelősség – idetartoznak a bizonyos összeget nem meghaladó infrastrukturális beruházások és külföldi tőkebefektetések is.

A decentralizáció célja a gazdálkodás hatékonyságának javítása. A profit (az állam szempontjából az állami bevételek) maximalizálása érdekében a helyi (sok esetben a magántőkéhez kötődő) érdekek pontos megjelenítése szükséges. Erre legalkalmasabb a piaci keret, vagyis szükségessé vált a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a magántulajdon megjelenése. Kínában a magánosítás úgy indult meg, hogy egyrészt az állam nem mondott le teljesen a tulajdonjogáról, másrészt mivel nem voltak piaci viszonyok, az egyedi gazdasági döntésekben a helyi közhatalom, közigazgatás is részt vett, ha másként nem, garanciák biztosításával. Vagyis a reformok kezdetén, a tulajdonjog decentralizációjának időszakában az állami vállalatok tulajdonjoga nem magánbefektetőkhöz, hanem a helyi kormányzatokhoz került át. (Ezért történhetett, hogy a kilencvenes évek elején, amikor vízumkényszer eltörlését követően több tízezer kínai telepedett le Magyarországon, a kínai üzletemberek különböző állami vagy tartományi tulajdonban levő vállalatok képviselőiként hoztak létre magyarországi leányvállalatot. Működésüket tekintve ezek semmiben sem különböztek a valódi magáncégektől.) Ahogy a központ kivonult a gazdasági vállalkozások működtetéséből, a helyi kormányok intézményesített szerepe megnőtt. Befolyásukat a központ elismeri, de közben igyekszik kialakítani egy másik mechanizmust, amely ellenőrizheti és befolyásolhatja a helyi elhatározásokat, és nem mellesleg érvényre juttathatja a központi akaratot. A megerősödött tartományok pedig nemcsak helyi ügyekben döntenek, hanem beleszólnak az országos szintű ügyintézésbe is. E folyamat valamiféle demokratizálódást eredményez. Noha az így kialakult rendszer messze nem azonos a nyugati polgári demokráciával, a politikába való beleszólás joga és lehetősége a gazdasági erőtől és a helyi vezetők érdekérvényesítési képességétől függ.

A lokális és regionális hatalmi központok bizonyos esetekben kihívást jelentenek a központi hatalom számára. A kilencvenes évek elején például jelentősen megromlott az állam pénzügyi helyzete, a központi költségvetés bevételei folyamatosan csökkentek. A folyamat megállítására 1994-ben új adóztatási szisztémát vezettek be, amelynek lényege az volt, hogy az adókat a tartományok szedték be, majd a bevételeken megosztoztak a központtal. A tartományok önállóan is adóztathatnak, aminek következtében kettős adórendszer alakult ki, dupla intézményrendszerrel. A decentralizáció következményeként nőtt a tartományok és térségek közötti életszínvonalbeli különbség, és zavarok keletkeztek. A központi kormány nem tudta érvényesíteni az egységes szabályzórendszert, nem volt képes hatékonyan ellenőrizni a gazdasági folyamatokat, a versengés olykor pazarlással járt. (A Gyöngy folyó deltájának 150 kilométeres körzetében például, a hongkongi és makaói nemzetközi repülőtér közelében, három újabb repülőtér épült.) A gazdagabb tartományok hatóságai figyelmen kívül hagyták a kormány által képviselt "nemzeti érdeket" és a központ rendelkezéseit, nagyobb önállóságot követeltek maguknak, a szegény vidékek pedig több figyelmet és anyagi támogatást vártak el a központtól. A tartományok egyre nagyobb mértékben függnek a külföldtől, miközben a többi tartománytól való függésük csökken. A kilencvenes évek elején a Világbank felmérése szerint a tartományok egymás közötti kereskedelme mindössze a GDP 22 százalékát tette ki, ami alacsonyabb volt, mint az akkori Európai Gazdasági Közösség országai közötti, illetve a felbomlás előtt álló Szovjetunió tagállamai közötti kereskedelem aránya (28, illetve 27 százalék).¹⁴ A Világbank már akkor figyelmeztetett, hogy a tartományok kvázi önálló országokként viselkednek, külkereskedelmük volumenét növelik, miközben a belkereskedelem aránya csökken.

Az 1989-es Tienanmen téri tragédiát követően a decentralizáció folyamata megállt, aminek következménye a gazdasági fejlődés ütemének lelassulása lett. Teng 1992-ben tett híres dél-kínai körútján a reform és nyitás politikájának folytatását és kiszélesítését szorgalmazta. Az eredmény a globalizáció hatásainak felerősödése, a külföldi tőkebefektetések mennyiségének növekedése, a gazdasági fejlődés ütemének felgyorsulása és ezzel együtt az export mértékének látványos növekedése lett. A globalizáció két ellentétes folyamatot indított meg Kínában: tovább gyengítette a központ befolyását a helyi gazdálkodásra, ugyanakkor szükségessé tette az egész országra érvényes központi szabályzórendszer megalkotását. E kettősség a Zheng Yongnian szerinti de facto föderalizmus intézményesülését segíti elő.

Politikai tekintetben nincs hatalommegosztás. A szigorúan a központból irányított politikai rendszer működésében azonban érzékelhetők változások. Van nyomásgyakorlás és érdekérvényesítés, de az elsősorban informális kapcsolatok révén zajlik. A helyi érdekcsoportok igyekeznek saját politikusaikat bejuttatni a központi vezetésbe, a helyi erős emberek egyre fontosabb szerepet játszanak az országos politikában. A kilencvenes évek eleje óta a KKP KB tagjainak többsége a gazdag tengerparti tartományokból származik. Sanghaj rohamos ütemű fejlődése a kilencvenes években nem utolsósorban az egykori sanghaji első titkár, Csiang Cö-min és a polgármester, Csu Zsung-csi jó személyes viszonyának volt köszönhető.

Az összefonódások csökkentésére a népköztársaság kommunista vezetése folytatja azt a császári hagyományt, amely szerint a központot képviselő hivatalnokokat (jelen esetben a kormányhivatalnokokat és pártfunkcionáriusokat) néhány éves (a császárkorban általában három év, a ma hatályos törvények szerint kétszer öt, azaz tíz év) szolgálat után más pozícióba kell áthelyezni. A központból a helyi politikába áthelyezett káderek egyik fő feladata az ellenőrzés. A helyi politikusnak egyszerre kétfelé kell megfelelnie: egyrészt a központnak, amely politikájának közvetítését várja el tőle, másrészt a helyieket kell meggyőznie, hogy érdekeiket a lehető leghatékonyabban képviseli a központi hatalom előtt.

A politikai vezetés szerint az ország szuverenitása érdekében, a centrifugális erők ellenében a központ befolyását és legitimációját kell megerősíteni.

 

A KKP szerepe és a párt reformja

 

A reformok kezdeti időszakában a párt fokozatosan veszített népszerűségéből, különösen vidéken, ahol a lakosságnak alig két százaléka párttag, és a pártot általában a helyi lakosság körében meglehetősen népszerűtlen és nem ritkán korrupt helyi apparátus jelentette. A népszerűségvesztést 2003-2004 folyamán a pártból kilépett vagy kizárt közel kétmilliós létszám is jelzi. Az ezredforduló Kínájában a fő gondot az jelentette, hogy a párt nem volt képes újradefiniálni saját szerepét a modernizáció folyamatában. Mindehhez hozzájárultak a WTO-tagsággal járó kihívások, amelyek elsősorban a mezőgazdaságban jelentkeztek, valamint a magánszektor folyamatos bővülése.

Az elmúlt évtizedben a Kínai Kommunista Párt reformjának két fő eleme volt: az egyik a szerkezeti és működésbeli megújulás, a vezetés új szempontok szerinti kiválasztása, a párton belüli demokratikus tendenciák erősítése, az ellenőrzési mechanizmusok kiépítése, a hatalommegosztás és a több jelölt állítása, a másik pedig az ideológia változása, a néppárti jelleg hangsúlyozása.¹⁵

A legfelső pártvezetők többsége (a tartományi titkár fölötti szinten) ma már nem pártmunkás vagy katonai szolgálati múlttal rendelkezik, hanem kormányzati tapasztalattal. Mára a központi vezetés is felismerte, hogy technokrata párttitkárokra van inkább szükség, akik jobban értik a gazdaság működési szabályait, mint a politikailag megbízható, de a gazdasági élethez keveset értő káderek.

Egy-egy közigazgatási egység legbefolyásosabb embere a párttitkár, annak ellenére, hogy feladata és szerepköre nincs pontosan meghatározva.¹⁶ A pártbizottságok és a párttitkárok fő feladata a tartományi és helyi kormányzatok ellenőrzése. A KKP-nak közel hetvenmillió tagja van. A megfelelő szintű pártszervezet az országos politika képviselőjeként kijelöli a helyi feladatokat, a fontosabb döntések előtt elbírálja a tervezeteket, intézi a személyzeti ügyeket, és rendszeres felülvizsgálja a határozatok teljesítését. A határozatok formai meghozatala és végrehajtása a helyi kormányzatok felelőssége. A pártbizottság (elvileg) a napi ügyintézésben nem vesz részt. A gazdasági reform némileg csökkentette a párt befolyását, és erősítette a népi gyűlések (a helyi államigazgatás) szerepét.¹⁷ Ezért a központ a hatékonyabb pártellenőrzés érdekében a párttitkárokat igyekszik a helyi törvényhozás (a tartományi népi gyűlés állandó bizottsága) élére segíteni. (A 31 tartomány és tartományi jogú város közül 24-ben a két funkciót azonos személy tölti be.¹⁸

Jelenleg Kínában nincs a KKP hatalmát fenyegető erő, érvényesül az állampárt totális hatalma, az állami erőszakszervezetek fölötti pártellenőrzés. Erőszakos eszközökkel, megfélemlítéssel azonban hosszú távon nem lehet egy rendszert fenntartani, még Kínában sem, ahol pedig ennek nagy hagyományai vannak. A KKP fő problémája az elmúlt évtizedekben a piaci átalakulás és az autoritariánus politikai rendszer ellentmondása. A párt nem mond le arról az esélyről, hogy liberalizálja a politikai rendszert, intézményes keretek között több részvételi lehetőséget biztosítson az embereknek a sorsuk alakításába, de mindezt úgy teszi, hogy a folyamat ne veszélyeztesse az egypártrendszert.

A törekvés nem sokban különbözik az 1987-ben meghirdetett programtól. Csao Ce-jang a KKP XIII. kongresszusán többek között a párt és az állam szétválasztásáról, a központosított hatalom decentralizálásáról, a kormányzati szervek létszámcsökkentéséről, a káderek szakértelmének javításáról, a népi gyűlések és a tömegszervezetek törvényalkotó és ellenőrző szerepének erősítéséről és a jogállamiság kialakításáról beszélt. 2005 októberében az Államtanács (kormány) Fehér Könyvben fogalmazta meg a "sajátosan kínai színezetű szocialista demokrácia" programját. A hetvenoldalas dokumentum hangsúlyozza a KKP vezető szerepét, és szerepel benne a helyi népi gyűlések rendszerének kialakítása, az ún. demokratikus pártokkal való együttműködés, a nemzeti kisebbségek területi autonómiájának biztosítása, az alsó szintű demokratikus folyamatok erősítése, az emberi jogok tiszteletben tartása.¹⁹

A reform és nyitás eredményeként kialakult új helyzetben a párt másik válasza az elméleti megújulás volt. 1978 óta a KKP ideológiájában jelentős változások következtek be. Csiang Cö-min idején számos, a decentralizációt elősegítő intézkedést visszavontak, arra hivatkozva, hogy nem bizonyultak hatékonynak. Ugyanakkor Csiang idején, 2001-ben került be a köztudatba az az elképzelés, hogy magánvállalkozók is lehetnek a párt tagjai. Utóbbi döntés jelentős eltérés a munkás-paraszt összefogás hagyományaira épülő, osztályharcos kommunista ideológiától. A Csiang Cö-min nevéhez kötött "három képviselet" elméletét hivatalosan 2002 novemberében, a KKP XVI. kongresszusán fogalmazták meg, és ma már az alkotmányban is szerepel. Eszerint a KKP a haladó termelőerők (beleértve a magánvállalkozókat s más "modern termelőerőket"), a haladó kulturális erők és a kínai nép szükségleteinek és érdekeinek képviselője. A párttagság gerincét továbbra is a munkások, a parasztok, az értelmiség, a katonák és a káderek alkotják, de a változó viszonyoknak megfelelően az új, haladó társadalmi csoportok bevonása is szükséges.

A kínai vezetés negyedik generációja, a 2002 novemberében megtartott XVI. pártkongresszuson hatalomra került Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök és Ven Csia-pao miniszterelnök nevével fémjelzett vezetői gárda az elmúlt három évben a társadalompolitikát, a vidéki társadalom problémáinak megoldását és a fenntartható fejlődés biztosítását tűzte zászlajára. Ebbe tartozik "a mezőgazdasággal kapcsolatos három probléma" Ven Tie-csün által megfogalmazott megoldása.²⁰ A KKP XVI. kongresszusán megválasztott KB ötödik plénumán Ven miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy "a vidék új, szocialista képének" kialakítása a 2006-tól 2010-ig terjedő tizenegyedik ötéves terv időszakában az egyik legfontosabb feladat.

A hivatalos álláspont szerint a jelenleg fennálló rendszert kell megjavítani, rendszerváltásról nem esik szó. A cél a harmonikus társadalom. A fogalom 2004 szeptemberében, a KKP XVI. kongresszusán megválasztott központi bizottság negyedik plenáris ülése után került be a köztudatba. 2005 februárjában, a Népi Gyűlésnek tartott beszámolójában Ven Csia-pao miniszterelnök arról beszélt, hogy a demokrácia, a jogállamiság, az igazságosság, az őszinteség és a biztos társadalmi egyensúly a harmonikus társadalom ismertetőjegye. A harmonikus társadalom fellép a társadalmi ellentmondások ellen, a stabilitás, a kormány és az emberek közötti bizalom fenntartása érdekében. E célok a biztos anyagi alapok megteremtésével érhetők el, gazdasági és társadalmi igazságossággal, jól működő jogrenddel és a lakosság képzettségi színvonalának folyamatos emelésével. 2005 júniusában Hu Csin-tao pártfőtitkár, államelnök a harmonikus társadalom kapcsán gondolkodásbeli erényességről, a népen belüli ellentmondások helyes kezeléséről,²¹ a környezet védelméről, a jó kormányzásról és társadalmi stabilitásról beszélt. A "régi" kommunista ideológiát tehát felváltja a közeli jövő elérhető társadalmi ideája, amelyet az emberek a sajátjuknak éreznek.

Eközben azonban folyamatosan zajlik a szocializmusból a kapitalizmusba történő békés átmenettel való fenyegetés. Mindennapos jelenség a hivatalostól eltérő hangok elfojtása, lapok megszüntetése, az Internet cenzúrája, a másként gondolkodók bebörtönzése. Mindez azt mutatja, hogy egyelőre a rendszer csak egy bizonyos szintig képes tolerálni a demokratikus folyamatokat. A lakosság, beleértve az értelmiséget is, nem hiszi, hogy a közeljövőben alapvető politikai változások következnének be Kínában.

A túlélési stratégia másik eleme tehát az osztályérdekeket képviselő párt helyett a nép pártjává válás, mégpedig anélkül, hogy a KKP-nak szabad választásokon kellene megmérettetnie magát. Az elmélet szerint ahhoz, hogy a párt a többség érdekeit képviselhesse, a gazdaság növekedésén kell dolgoznia, emelnie kell az oktatás színvonalát, erősítenie kell a "haladó kulturális erőket" – ehhez pedig a magántőkére is szükség van. A magyarázatot sokan elfogadják, mégis erősödik az a vélemény, hogy a párt a gazdagok érdekeit helyezi előtérbe a szegényekével szemben, és a konkrét lépések kapcsán szerzett tapasztalatok miatt egyáltalán nem nő a lelkesedés. A párt tömegtámogatása azon múlik, hogy tovább folytatódik-e a gazdasági fejlődés, és sikeresek lesznek-e a reformintézkedések a társadalompolitika, az adópolitika, valamint állampolgári jogok és a demokratikus kormányzási módszerek érvényesítése tekintetében. Mindehhez alapvetően fontos a vidék problémáinak megoldása. A kínai vezetés többek között a demokrácia egyes elemeinek bevezetésével és a szegénység felszámolásáért folytatott helyszíni munkával igyekszik javítani a vidéki lakosság életminőségén.

 

A falusi demokrácia és a szegénységpolitika

 

A falusi választások rendszerének kidolgozása az elmúlt közel két évized egyik legjelentősebb politikai reformja. Az első változatot 1987-ben vezették be, és bő egy évtizedes kísérleti időszak után, 1998-ban tették kötelezővé. Azt állítják, hogy a választás az alulról induló demokratizálódás első lépése, a valóságban azonban erre nem sok jel utal. A falubizottságok megválasztásának módja egyre letisztultabb, de szigorúan központilag szabályozott folyamat. Kétségtelen, hogy a vidéken élők lassan hozzászoktak, hogy maguk befolyásolhatják a falu politikáját, ami jelentős mértékben hozzájárul a kínai paraszt öntudatra ébredéséhez és állampolgárrá válásához. A választott falubizottságok politikai befolyása azonban meglehetősen korlátozott.

A kínai falvak nagy része még ma is egy vagy néhány nagycsalád lakóhelye. Ezeken a helyeken a falufőnök a legbefolyásosabb család feje, aki a köz érdekét nemritkán saját családjának érdekeivel azonosítja. A legtöbb helyen a hatalom a helyi és járási pártvezetők és hivatalnokok, e nagycsaládok (nemzetségek) családfői és az üzleti érdekeket megjelenítő elit kezében van, de a falu legbefolyásosabb embere továbbra is a párttitkár. A központi politika, hatalom és akarat képviselőjével a választott falufőnök nem szállhat szembe.

Egy tekintélyelvű rendszeren belül működő demokratikus kezdeményezés szerepe és befolyása a rendszer sajátosságából fakadóan csak korlátozott lehet. A falvak egy jó részében a választási folyamat közel sem az elvárható mértékben szabad. Egy felmérés szerint 1993-ban a megkérdezett falvak 53%-ában volt több mint egy jelölt egy-egy hivatalra, míg 2002-ben az arány már 70,4% volt.²² A számok ugyan előrelépésre utalnak, azonban a jelöltek számának növekedése mögött sokszor felső nyomás tapintható. Mindezek ellenére a demokratikus választások gyakorlata egyre jobban gyökeret ver a vidéki Kínában.

Kína falvaiban mintegy 740 000 falubizottság működik. A vidék gondjainak megoldása azonban meghaladja a falubizottságok hatáskörét és képességét. 2005-ben nem a választott falubizottságok nyomására enyhítették a vidéki lakosságot rendkívül megterhelő adó- és járulékrendszert, és töröltek el számos adófajtát, amely a kilencvenes évek közepe óta annyi elégedetlenség kiváltója volt. A döntés Pekingben született, talán éppen azért, mert a központi vezetést már aggasztották az elégedetlenség egyre agresszívabb megnyilvánulási formái. A demokratikusan választott szervezetek a földfoglalások ellen sem tudnak mit tenni. A fejlesztésre elvont földterületekért a helyi lakosság minimális kárpótlást kap, miközben a földhasználatról döntő hatóságok busás haszonra tesznek szert belőle. A falusi önvédelmi szervezetek számának növekedése és szervezettebbé válása is annak a jele, hogy a vidéki lakosok elégedetlenek a falubizottságok működésével.

A falvak helyzetének megítélését megnehezíti, hogy a vidéki Kína is gyorsan változik. Az ország nyugati területeinek fejlesztését célzó, 2000-ben meghirdetett program keretében megvalósuló útépítések és más beruházások sok helyen jelentősen megváltoztatták a vidék képét, sőt nemritkán a lakosság életmódját is.

A kínai paraszt akkor érzi jól magát, ha része a faluközösségének, ahol a feladatokat és a javakat az évszázados hagyománynak megfelelően osztják el, azaz mindenki többé-kevésbé egyenlő részt vállal a feladatokból, és egyenlő módon részesül a javakból. A kínai közösségi hagyományok és a következtetéseket tekintve azokkal egybecsengő, terepmunkán alapuló kutatások azt mutatják, hogy hiú ábránd azt várni a kínai paraszttól, hogy egyéni gazdálkodóként fog belépni a versenyre alapuló piacgazdaságba. Vannak ugyan kivételek, sőt a televízió hatására egyre több fiatal dönt úgy, hogy szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét, a többség azonban inkább otthon marad, és ősei életmódját folytatja. Az ő mentalitásuk az állam számára egyelőre megoldhatatlan helyzetet eredményez. A hatóságok szándéka a falvak bevételeinek növelése és versenyképességük javítása, ami azonban gyakran a helyiek ellenállásába ütközik.

A falusiak helyzetén hivatalos szegénységpolitika – megnevezése: "fu pin" (segíteni a szegényeket) – igyekszik javítani. A falvakban központilag kirendelt munkatársak, úgynevezett "szegényeket segítő csapatok" dolgoznak. A szegénységellenes egységek tagjai a tartományi és járási szintű kormányhivatalok munkatársai közül kerülnek ki. A hivatal jelöli és küldi ki őket a szegény vidékekre, ahol általában egy évet maradnak. Nem kevés emberről van szó. A szegénységellenes programban országos szinten a közép- és alsó szintű káderek több mint fele részt vesz!²³ A központilag kirendelt szegénységfelszámolók egyrészt igyekeznek a helyi adottságokat és lehetőségeket figyelembe véve egyedi programokat kidolgozni, ugyanakkor a teljesítménykényszer sokszor elsietett vállalkozásokat eredményez, amelyek nem hogy hosszú távon, de még rövid távon sem segítik a helyi szegénység felszámolását.

Egy-egy szegényeket segítő program futamideje három év. Keretében a szegénységellenes káderek a felettes hatóságoknak látványos, ám a lakosság gondjain nem sokat segítő akciókat kezdenek. Ilyen például az útépítés, akár olyan helyen is, ahol a rendszeres árvizek egy-két éven belül a használhatatlanságig rongálják az új utat. A helyi hagyományokat, lehetőségeket és igényeket felmérő, intézményesített segélyprogramok nélkül a próbálkozások többnyire kudarcra vannak ítélve.

A népi bölcsesség szerint az embereknek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni. A szegényeket segítő csapatok feladata annak eldöntése, hogy a helyi adottságok alapján a piac felé való nyitás az adott településen járható út-e. A központi hatóságok elképzelései szerint, ha a vidéki szegényparasztok kellően motiváltak, képesek megtanulni a piaci túlélés módszereit, és amint megízlelik a sikert, önszántukból a piacon maradnak. A szegénység felszámolásának kulcsa tehát szemléletbeli, kulturális változás lenne, amely azonban Kína esetében többnyire fentről irányított folyamat, nem pedig alulról jövő kezdeményezés.

A szegénységellenes csoportok célja az egész falu bevonása egy-egy közös vállalkozásba, amelyben a parasztok egyenlően részesednek. Az ilyetén elképzelések a magántulajdonon alapuló piaci viszonyokkal nem egészen kompatibilisek. Ugyanakkor a kínai közösségi hagyományok és a jelen gazdasági viszonyok alapján a kollektív tulajdon természetes tulajdonforma. Sok helyütt a falu mint közösség tulajdonosa az útnak, a víztározónak és az öntözőcsatorna-rendszernek. Tőkei Ferenctől tudjuk, hogy a kollektív tulajdonon alapuló, öntözéses földművelésre épülő, hagyományos – "ázsiai" – kínai társadalmi berendezkedés már az ókorban is meghatározta a kínai társadalmat. A helyszíni felmérések azt mutatják, hogy a kínai paraszt ma is szívesebben "vállalkozik" a (falu)közösség tagjaként, ahol a közösség tagjai egyenlő módon viselik a terheket és osztoznak a profiton. Nagyon hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a kínai paraszt egyéni vállalkozóként jelenjen meg a piacon… Érdekes módon a központi vezetés és a szegényeket segítő munka résztvevői gyakran nehezen veszik tudomásul, hogy a kínai paraszt nem feltétlenül akar piaci szabályok szerint "modernizálódni". Pedig a "kulturálisan elmaradott" parasztra sütött bélyeg nem segíti a piaccal kapcsolatos pozitív érzelmek kialakulásához és a piacon való hatékony jelenléthez is elengedhetetlen öntudat és önbizalom megerősödését.

 

Beteg a sárkány?

 

A kérdésre minden ellentmondás és probléma ellenére a válasz: a kínai sárkány nem beteg. A Kínai Kommunista Párt sikeresen hajtja végre az ország modernizációját. A gazdaság növekedése a lakosság döntő többsége számára életszínvonal-emelkedést hozott. Ez lehet az oka annak, hogy a növekvő különbségek ellenére a helyzetet a társadalom széles tömegei elfogadhatónak tartják. A kormányzat abban bízik, hogy amíg a növekedés fennmarad, az elégedetlenség kordában tartható. Az emberek pedig abban, hogy a jelenlegi fejlődés mellett a saját életszínvonaluk is emelkedni fog. Ennek megfelelően a központi kormányzatba és a pártba vetett hit arra alapul, hogy a vezetés az elmúlt több mint negyedszázadban sikert sikerre halmozott a gazdaság fejlesztése és az emberek életszínvonalának javítása tekintetében. A siker második eleme, hogy a KKP a kommunista ideológia kiüresedése nyomán keletkezett vákuumot a kilencvenes évek eleje óta sikeresen tölti be nacionalista propagandával.²⁴ Harmadsorban a KKP 1989 után megkezdte a politikai rendszer átalakítását, aminek mára mind intézményi, mind ideológiai szempontból jelentős eredményei lettek. A megújulás során a párt a "haladó" erők képviselőjeként, a reformok élharcosaként jelent meg. A párt, úgy tűnik, sikerrel jár, amikor egyrészt azt hangsúlyozza, hogy rajta kívül nincs olyan erő Kínában, amely biztosíthatná a társadalmi stabilitást, másrészt helyi szinten is igazságosnak és számon kérhetőnek mutatja magát. Az állami szervek és hivatalnokok számon kérhetősége, a kormányzat szakértelmének, átláthatóságának növelése, a jogállami keretek kialakítása, a helyi szintű politikában való részvétel lehetőségének megteremtése ezt a célt szolgálja.

Miközben a kínai politikai és gazdasági reformok sok kívánnivalót hagynak maguk után, több kínai felmérés is azt mutatja, hogy a kínai lakosság elégedett a jelenlegi vezetéssel.²⁵ Az átlagember jobban bízik a központi vezetőkben – akikről azt gondolja, hogy őt, "a népet" szolgálják -, mint a helyi hivatalnokokban, akiket korruptnak tart, mert visszaélnek a hatalmukkal. Az elégedetlenség nem vezet(ett) egy elit által szervezett ellenzéki mozgalom kialakulásához. A valós helyzetből kiinduló és lehetőségeit felmérő kínai értelmiség megelégszik a demokrácia elemeinek lépcsőzetes bevezetésével. Persze ebben is fontos szerepet játszik, hogy az ellenzéki hangok elfojtásakor az elnyomó hatalom nem válogat az eszközökben, a szervezkedéseket csírájukban számolják fel.

 

 

A kínai lakosság ugyan nem részesül azokból a szabadságjogokból, amelyek a nyugati politikai rendszerek és társadalmak alapértékei, alapjában mégis elégedett a fennálló egypártrendszerrel. A kommunista egypártrendszer keretei között zajló reformok erősítik a rendszer legitimitását. Ennek oka a KKP-nak tulajdonított pozitív szerep a gazdasági fejlődésben, a stabil, nyugodt, békés belső és külső környezet biztosítása és az ország egyre erősödő magabiztossága, amely nagyhatalmi igényekben is jelentkezik, és végül azok az óvatos próbálkozásai, amelyek az állam és a társadalom közötti viszony demokratikus átalakítására irányulnak. Amíg a KKP fenn tudja tartani a róla kialakult (pontosabban a tömegkommunikációs eszközök monopolizálásának köszönhetően magáról kialakított) képet, nem valószínű, hogy a hatalmát fenyegető szervezett erővel kellene szembenéznie.

Miközben tehát úgy tűnhet, hogy a gondok szétfeszítik a rendszert, és a kínai autoritariánus kormányzat a túlélésért küzd, a valóság az, hogy a kommunista egypártrendszer ma stabilabb és nagyobb legitimációt élvez, mint a reformok elindítása óta bármikor. Az egypártrendszer ilyen körülmények között hosszú időn át fennmaradhat, és nemcsak azért, mert a KKP eredményesen nyomja el az ellenzéki hangokat, és csírájában elfojt minden politikai vagy ideológiai alternatívát nyújtani kívánó szerveződést, miközben learatja a gazdasági sikerek babérját. A fő ok az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy komolyan gondolja a jogállamiság megteremtését, a hivatalnokréteg megtisztítását és professzionalizálását, a kormányszervek fölötti nyilvános ellenőrzés megvalósítását, a helyi kormányzati szervek rendszerének erősítését, miközben biztosítja a "rendet", a társadalom stabilitását.

 

Jegyzetek

 

¹ A Kínai Népköztársaság 22 tartomány, 5 autonóm terület, 4 tartományi jogú nagyváros (Peking, Csunging, Sanghaj, Tiencsin) és a különleges helyzetű volt gyarmatok: Hongkong és Makaó közigazgatási egysége.

² A nagyobb kínai tartományok méretüket és lakosságszámukat tekintve önállóan is a világ legnagyobb államai közé tartoznának. Santung lakóinak száma 91,8 millió, Honané 97,2 millió, de Szecsuan, Kuangtung és Csiangszu lakossága is meghaladja a hetvenmilliót.

³ Tan Qingshan: China's Provincial Party Secretaries: Roles, Powers and Constraints. Discussion Paper 7. Nottingham: China Policy Institute, May 2006. 4. o.

⁴ Angang Hu: Overview of Chinese Society Today: The "Three Insecurities" and Their Implications for China's Future. In: Angang Hu – Linda Jakobson – Mingming Shen: China's Transforming Society and Foreign Policy. FIIA REPORT 11, The Finnish Institute of International Affairs 2005, 21-22. o. http://www.upi-fiia.fi 7-28. o.

⁵ Anne F. Thurston: Major Challenges Facing the Chinese Leadership. Testimony before the U.S.-China Economic and Security Review Commission. February 3, 2006. 3. o. internetes forrása: http://www.uscc.gov/hearings/2006hearings/written_testimonies/06_02_02wrts/06_02_02_thurston.htm

⁶ Uo. 4. o.

⁷ Mingming Shen: China: A Changing Society in the Eyes of Chinese. In: Hu-Jakobson-Shen: i. m.. 29-44. o., 37. o.

⁸ A 2002-es hivatalos adat 50 000, a 2003-as 53 000, a 2004-es 74 000 volt.

⁹ Shen: i. m. 36, 38. o.

¹⁰ Thomas P. Bernstein: Village Democracy and Its Limits. In: ASIEN 99 (April 2006), 29-41. o., 39. o.

¹¹ Ma a kínai ipari termelés több mint 40 százaléka és az export több mint fele külföldi tulajdonban levő cégektől származik. A külföldi tőke aránya az informatikai iparban meghaladja az 50 százalékot, a telekommunikációval kapcsolatos termékek esetében pedig a 70 százalékot. E kulcsfontosságú ágazatokban sok cég teljesen külföldi tulajdonban van. A "Made in China", vagyis a Kínában hozzáadott érték az ilyen gyárakból kikerülő termékek ára esetében meglehetősen csekély.

¹² Andrew G. Walder: The Party Elite and China's Trajectory of Change. In: China: An International Journal, 2 (2004), 189-209. o., 190-192. o. Idézi: Thomas Heberer – Gunter Schubert: Political Reform and Regime Legitimacy in Contemporary China. In: ASIEN 99 (April 2006), 9-28. o., 9-10. o.

¹³ Yongnian Zheng: De Facto Federalism and Dynamics of Central-Local Relations in China. Discussion Paper 8. Nottingham, China Policy Institute, June 2006.

¹⁴ Zheng: i. m. 5. o.

¹⁵ A kérdéskör jó összefoglalását adja: Nora Sausmikat: More Legitimacy for One-Party Rule? The CCP's Ideological Adjustments and Intra-Party Reforms. In: ASIEN 99 (April 2006), 70-91. o.

¹⁶ A kérdéskörről lásd Tan Qingshan tanulmányát.

¹⁷ 2004-es adatok szerint Kínában 44 067 község és kisváros, 1642 járás, 374 járási szintű kormányzóság, 845 város, 282 megyei szintű kormányzóság és 31 tartomány volt. Ezek mindegyikében működik népi gyűlés. Lásd: Jean-Pierre Cabestan: More Power to the People's Congresses? Parliaments and Parliamentarianism in the People's Republic of China. In: ASIEN 99 (April 2006), 42-69. o., 43. o.

¹⁸ Tan: i. m. 14. o.

¹⁹ Internetes forrása: http://english.people.com.cn/whitepaper/democracy/democracy.html

²⁰ A mezőgazdasággal összefüggő, de az egész társadalomra kiható három probléma (san nong wenti) a vidéki gazdaság strukturálisan hátrányos helyzetéből adódik: parasztság (nongmin), a falvak (nongcun) és a mezőgazdaság (nongye), vagyis a jövedelmi különbségek, a falusi társadalom elmaradottsága és a vidéki termelés integrációjának hiánya.

²¹ A kifejezést már Mao is használta 1957-ben.

²² Bernstein: i. m. 32. o.

²³ Shih Chih-yu: Reforming China's Anti-Poverty Policy from Below – Experiences from Western Hunan. In: ASIEN 99 (April 2006), 92-104. o., 101. o.

²⁴ A nacionalizmus kérdéséről magyarul lásd: Vámos Péter: Nemzet és azonosságtudat. Megjegyzések a kínai külpolitika értelmezéséhez. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005. 213-243. o.

²⁵ Lásd Shen: i. m. 40-42. o.; Heberer-Schubert: i. m. 17. o.

„Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a »kulturális forradalom negatív« hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsont-tornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz." A szerző tanulmányában a kínai értelmiség helyzetéről, stratégiáiról és lehetőségeiről ad rövid körképet.

[…] A kínai értelmiség körében igen vegyesek a politikai irányzatok, a vitában álló felek azonban alapvetően két táborra oszlanak. Az elsőnek a tagjai önmagukat "neoliberálisoknak" nevezik. Ők a szabad piac, a liberalizáció elvét támogatják, azt a fejlődési paradigmát, amelyet Kína választott azért, hogy egy Egyesült Államok mintáját követő modern állammá váljon. Ők képviselik az uralkodó áramlatot. Másfelől ott vannak azok az értelmiségiek, akiket időnként mint "új baloldalt" határozzák meg, s akik kritikával közelítenek a társadalmi valósághoz. Ők az egyenlőség és igazságosság szocialista elvét vallják, miközben nem helyezkednek arra a leegyszerűsítő álláspontra, hogy az új Kína teljes történelmét elutasítsák. Inkább arra törekednek, hogy megértsék a társadalmi fejlődés komplexitását és az egyéni emancipációt. Miután közülük sokan azt az utat választották, illetve arra kényszerültek, hogy a mezőgazdaságban vagy gyárakban dolgozzanak, ismeretséget és bizonyos családias kapcsolatokat ápolnak az átlagemberek – parasztok, nők, munkások, nemzeti kisebbségek – mindennapi valóságával. Baloldali álláspontjuk nem teszi őket az államhatalmi politika híveivé, és nem hunynak szemet az üldöztetések és szenvedések előtt, amiknek a lakosság nagy része ki volt téve a "kulturális forradalom" idején. Azért vették magukra az "új baloldal" címkéjét, mert anélkül, hogy a párt régi demagógiáját vallanák, nem hajlandók szentesíteni a kapitalizmust Kína fejlődésének receptjeként.

Külföldön és még Kínában is gyakorta merül fel az a túlzottan egyszerű különbségtétel, hogy egyfelől vannak Teng Hsziao-ping, másfelől pedig Mao Ce-tung hívei. Csakhogy azok az emberek, akik nem osztják Teng Hsziao-ping neoliberális választását, meglehetősen heterogén csoportot alkotnak, és egy részük Maóval szemben ugyanolyan kritikus, különösen amiatt, hogy elmélete és gyakorlata között felettébb sok volt az ellentmondás. Például Mao a bürokrácia elleni harc legfőbb védnökévé nyilvánította magát, miközben személy szerint ő állt a párt és az állami bürokrácia élén. Mao a városokat ostorozva beszélt a vidékről, de nem bírálta a modernizációt, mint tette azt Gandhi; az ő víziója Kína fejlődéséről az urbanizáció és az iparosítás volt. Azokban a módozatokban, ahogy ma a maoizmust taglalják vagy bírálják, roppant nagy a változatosság. Ezért is meggondolatlanság "maoistának" tekinteni minden olyan csoportot, amely ellenzi a neoliberális piacgazdaságot.

Ugyanez vonatkozik azokra a csoportokra is, amelyek látszólag a neoliberalizmust választották; ők többszörös ellentmondásokkal viaskodnak, ami Kína kaotikus állapotát tükrözi, hol az előnyöket, hol a kudarc lehetőségét, hogy az ország jelenlegi fejlődése keveseknek válik javára és sokaknak kárára. Például, közvetlenül az 1989-es demokratikus mozgalmat megelőzően, valamikor január táján a "neoliberális" értelmiség körében divatos gondolat volt, hogy Kínának egy újszerű, tekintélyelvű berendezkedésre volna szüksége – a szingapúrihoz hasonlóra -, mert úgy vélték, hogy a gazdasági fejlődéshez politikai ellenőrzésre van szükség. Az áprilistól júniusig végbement események azonban, amelyek a Tienanmen téri válsághoz vezettek, arra késztették ugyanezeket az értelmiségieket, hogy a demokrácia és a polgári jogok védelmére keljenek. A politikai vita alakulása is befolyással volt a gazdasági irányultságra. Ma már nehéz úgy érvelni a neoliberális piacgazdaság mellett, hogy ugyanakkor az illető elítéli az Egyesült Államok iraki háborúját és azokat a kísérleteit, hogy ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett. Kína geopolitikai helyzete a kőolajat tekintve megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy milyen legyen a kívánt modernizáció típusa, és melyek a hozzá szükséges energiaforrások.

 

Nyugati benyomások az országról és a belső társadalmi ellentmondások

 

Ellentétben azzal az általános képpel, amelyet a nyugati média rajzol Kínáról a maga szempontjai szerint, az országban heves viták zajlanak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Nyugaton a figyelem rendszerint hol Kína belső gazdasági reformjaira és a globalizált piachoz való kapcsolódására, hol pedig a pártállam autoritására irányul. Holott ennél jóval több kérdés érdemel figyelmet; ilyen például a kiemelten fontos vidéki fejlődés problémája […] Kínában rengeteg érdekes tudósítás forog, és számos kiélezett vita kap helyet a sajtóban, amely több mint 2000 napilapot és mintegy 8000 folyóiratot ölel fel. Előfordul ugyan, hogy az olvasók esetenként egyik vagy másik újság betiltásáról értesülnek, az országban azonban tényleges és jelentős piaca van a sajtótermékeknek és a könyveknek. Sok vita zajlik a weben is, amelyek köré lényegében a fiatal és a valamivel idősebb értelmiségiek csoportosulnak. Időről időre előfordulnak esetek, amikor egyes internethasználók vagy bizonyos weboldalak szemet szúrnak a hatóságnak, és börtönbüntetéseket szabnak ki miattuk, amely esetek azonmód mobilizálják a nemzetközi közösséget a cenzúra ellen, de mindezzel együtt a weboldalakon folytatott viták körülbelül 90%-a kicsúszik a kormány ellenőrzése alól.

Az a sarkalatos problémakör, amely manapság mindinkább előtérbe kerül Kínában, nevezetesen a vidék kérdése, sokáig kívül maradt a közvélemény érdeklődésén. A falusi származású vándormunkások – a Nagy-Britannia népességét háromszorosan felülmúló, mintegy 200 millió ember – megjelenése a városokban, már önmagában is elgondolkodtató. Némelyek egyértelműen úgy tartják, hogy a vidéki munkaerő fele felesleges. Sok megfigyelő nem veszi tudomásul azt a tényt, hogy az ország gigantikus méretei ellenére az egy lakosra eső megművelhető földterület igen csekély. Az anyagi források erősen korlátozottak, amellett több körülmény járul hozzá a városokba vándorláshoz: a központi vagy a helyi kormányzati politika, a készpénz hiánya, a városi munkaerőpiac… E tényezők miatt növekszik állandóan a vándormunkások száma. Ennek ellenére az egész vidéki problémakör nem hat akkora kényszerítő erővel, hogy a városi értelmiségiek érdeklődésének homlokterébe kerüljön. Többségük továbbra is úgy gondolja, hogy a falusiak problémája az elégtelen modernizáció következménye. Az államot azonban egyértelműen érinti a vidéki övezetek és az ott élő népesség helyzetének romlása, és végre kezdi úgy felfogni a problémát, mint a Kína által erőltetett modernizáció specifikus következményét, amivel magamagát is beláthatatlan helyzetbe hozza. A volt miniszterelnök, Csu Zsung-csi kormányzati beszámolójában elismerte a nehézségeket: minden sikeresen halad, kivéve a vidék problémáját.

Jóllehet az agrár- és az ipari fejlődés között feszülő társadalmi ellentmondás minden fejlődő vagy fejlett országban alapvető kérdés, e dichotómia a Kínában fennálló helyzet leírására nem elegendő. Egyfelől ott van a vidéki parasztság kizsákmányolása, másfelől a vidéki és a városokban élő nőké, amely jóval súlyosabb, mint bármikor korábban. Mindezek a fejlődő országokban klasszikus ellentmondások. Akár kulturális, társadalmi vagy politikai téren nyilvánulnak is meg, semmi esetre sem a mai Kína jellegzetességei; számos más országban is tapasztalhatók voltak már. Ezzel szemben, ami talán kínai sajátosságnak mondható, az annak az elitnek az összetétele, amely a forrásfelhalmozás jelenlegi folyamatának haszonélvezője. Az Egyesült Államokban közismert a multinacionális cégek és a nagy családok összefonódása. Az amerikai elnökválasztások legutóbbi két jelöltje azóta a Skull and Bones Club tagja, amióta egyik is, másik is a Yale Universityre járt… Kínában mindig is az államot képviselő párt hatalma érvényesült, de hierarchiájának krémje, amely az átalakulás előnyeit élvezi, azokból a személyekből alakult ki fokozatosan, akik a legfőbb erőforrásokat, a nagyvállalatokat, a tőkét ellenőrizték. Kína messzire jutott az átalakulásban, még ha szemre úgy fest is, hogy politikai rendszere nem változott. Esetében olyan "békés átalakulásról" lehet beszélni, amelynek a hatásai igen mélyek.

Akárhogyan is van, a helyzet az, hogy létezik egy kisebbség, amely kezében tartja a forrásokat, s azok egyenlőtlen elosztása ebből egyenesen következik. Ennélfogva felettébb fontos foglalkozni a többség sorsával, még akkor is, ha az utóbbi két évtizedben a társadalmi mobilitás felhajtóereje jóvoltából sikeresen kialakult egy jelentősebb középosztály. Ez az osztály jelenleg a lakosság 10-20%-át képviseli, mintegy 150 millió embert. 2004-ben Kínában 250 millió mobiltelefont regisztráltak, amiből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a középosztály számszerű nagyságában elegendő a piachoz. A helyzet azonban annál aggasztóbb a lakosság 70%-ára nézve, amely igen szűkös forrásokból kénytelen megélni. Mind többször hallani olyan vándorló munkásokról, akik nem kapják meg a bérüket. Kínában mindenki elismeri, hogy egyre nagyobb mértékben nő a különbség a gazdagok és a szegények között. A 0,45-0,46-os Gini-együttható (szemben az európai 0,29-essel, az egyesült államokbeli 0,34-essel és a latin-amerikai 0,57-essel) jól tükrözi ezt a tarthatatlan társadalmi polarizációt. A kínai lakosságon belül kialakult feszültséghez járul még az ember és a természet közötti feszültség. Az utóbbi harminc évben Kína valóban messzire ment ezen a téren. A környezetrombolás, a felelőtlen projektek, mint a Három Szoros vízi erőműé, éppúgy komoly aggodalomra adnak okot, mint a hátrányos helyzetű néprétegek életkörülményei.

 

Emberi jogok, igazságtalanságok és kapitalista korszerűsítés

 

Nyugaton hiába képzelik, hogy a legtöbb nyugtalanságra az erős tekintélyelvre épülő állam adja az okot, a kínaiak többségének nem ez a legfőbb gondja. Természetesen léteznek az országban tabuk, van, amit az emberek nem mondhatnak vagy csinálhatnak a Tienanmen téren. Ha politikai okokból letartóztatnak valakit, ennek híre azonnal megjelenik a nyugati sajtóban, de ettől még a kínai lakosság nem aggódik jobban. Annál általánosabb nyugtalanságot vált ki a korrupció, a munkanélküliség, a részmunkaidős foglalkoztatottság, a szegénység és a bűnözés, és még sorolhatnánk. A viták lényegét a mindennapi életkörülmények határozzák meg, mint például a földművesek ivóvízhez való hozzájutásának joga, akiknek a környezetét a háttéripar szennyezi. Ezek a kérdések már kevésbé érdeklik a nyugati médiát, amely, úgy tűnik, igencsak leragadt a hidegháborúnál, a vasfüggönynél, s ennélfogva szinte kizárólag a kommunista állam autoritarizmusára és a polgári, politikai jogok megsértésére fókuszál. Nyugaton egy politikai fogoly továbbra is nagyobb felzúdulást vált ki, mint az a 30 000 ember, aki a világon naponta hal meg éhen vagy gyógyítható betegségben.

Magától értetődik persze, hogy magunk sem vagyunk érzéketlenek a polgári és politikai jogok iránt. Az adott keretek között való alkalmazásuk azonban, amely illett talán a hidegháború szelleméhez egy vasfüggönnyel kettéosztott, kétpólusú világban, megkérdőjelezi az eljárást. Mivel nem vagyunk az államok közötti politikára szakosodott politikusok, nem a mi dolgunk, hogy instrumentalizáljuk az emberi jogokat. Különben is, hiába hirdetik egyetemességüket, olyan eurocentrista felfogásról van itt szó, amely a modern nyugati keresztény kultúrában felnőtt férfi modelljére épül. Alkalmazásuk más kultúrákban ennélfogva problematikusnak mutatkozik, ha nincs tekintettel az emberi jogok kialakulásának eredetére és az érintett országok kultúrájának sajátosságaira. Mindazonáltal számunkra e jogok kérdése alapvető abban az értelemben, amely az emberek megbecsülésére, méltóságára és jólétére vonatkozik mindennapi életükben. Mi mindenki számára követeljük azokat a jogokat, amelyek minőségileg elfogadható életet és létbiztonságot garantálnak, védenek a lopás, a bűnözés, a betegség, a munkanélküliség vagy a polgári jogok megsértése ellen.

A politikai jogokért – mint amilyen egy szakszervezet létrehozásának lehetősége, vagy a létszükségletekhez kapcsolódó jogok, mint a társadalmi egyenlőség és a javakhoz való hozzáférhetőség – nem lehet fellépni egymástól függetlenül. Fenntartásaim vannak azokkal az NGO-kkal és emberi jogokat védő szervezetekkel szemben, amelyek Kína határain kívül harcolnak a mi politikai jogainkért, anélkül hogy be tudnának avatkozni a konkrét valóságba, és előidézhetnének változásokat. Szemük előtt nagyobbrészt az államok politikája lebeg, és ha cselekvésre szánják magukat, akkor például felszólítják az Egyesült Államok kormányát, hogy ítélje el Kínát, vagy hívja fel rá a nyugati médiumok figyelmét. Ám a jelszavak hirdetése nem megoldás semmire.

Kína határain belül a valóság nagyon heterogén, és ott, ahol igazságtalanság történik, az emberek szerveződnek, petíciókat fogalmaznak meg, védik földjeiket, kártalanítást követelnek, változásokat sürgetnek. Ellenfeleik pedig számosak. Nem csupán a kínai kormány intézkedései vagy a bürokrácia a legkülönfélébb alakváltozataiban, hanem ott vannak például a multinacionális cégek is, amelyek önmagukban is kemény ellenfelek. Ebben a játszmában bizonyos, úgynevezett hivatalos vagy államtól független szervezetek meghatározó szerepet játszanak, ilyen például a Nőszövetség, vagy a nők és a dolgozók jogait védő szakszervezetek. Arra kellene nagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a különböző szektorok tulajdon helyzetükből kiindulva minként harcolnak annak a fejlődésnek a következményei ellen, amely manapság a szabad piac és a tőke logikáját követi.

Kínában nekünk az az egyik komoly problémánk, hogy nincs kapcsolat az értelmiség és aggodalmának tárgya, a nép között. Ez részben a "kulturális forradalom" negatív hatása, amikor is az értelmiségiekre és a kétkezi dolgozókra ugyanazt a helyzetet kényszerítették, ami voltaképpen csak viszályt szított a két társadalmi réteg között. Kínában az értelmiségiek vagy behúzódnak elefántcsonttornyukba, ahol szaktudományos kutatómunkával foglalják el magukat, vagy tanácsadókká szegődnek multinacionális cégekhez, civil szervezetekhez, esetleg a Világbankhoz. A válság kevésbé írható egy elnyomó állam számlájára, inkább a több szinten létező küzdőterek rossz kihasználtságának az eredménye. A cselekvésre ösztönző számtalan mozgáslehetőség beszűkül az értelmiség körében. Amíg egy állami tisztviselő vagy egy akadémiai kutató átlagfizetése 1500 jüan, addig bármelyik, külföldről finanszírozott NGO-nak dolgozó értelmiségi jövedelme eléri a 6000-10 000 jüant is (100 dollár = 830 jüan). A tanácsadói munka tarifája napi 200-300 dollár…

E kötet (ti. a China Reflected című válogatás tanulmányai – a szerk.) azon értelmiségiek kritikai és értő elemzése Kína jelenlegi problémáiról, akikben munkálkodik az akarat a dolgok megváltoztatására. Ennek a munkának kézzelfogható következményei kellenének, hogy legyenek e hatalmas ország előtt álló alternatívák megoldására. Néhány következmény persze lehet igen szerény is – egy falusi könyvtár, egy földműves szövetkezet, egy újra életre keltett kulturális hagyomány… -, de attól még meglesz a maga jelentősége. A tények feltárásánál nem lehet megállni. A kiadványban szereplő szerzők hatása az állam vagy az ellenzék irányultságára és tevékenységére egyértelműen viszonylagos. De ott, ahol megfordulunk, változásokat idézhetünk elő magatartásunkkal, kezdeményező lépéseinkkel, az új lehetőségeket megcsillogtató tapasztalataink ismertetésével. És ez a fajta voluntarista attitűd is előrébb visz, mint a cinizmus és a tehetetlenségre kárhoztató pesszimizmus.

A szerző véleménye szerint Kína legfontosabb problémája az agrárkérdés: a mezőgazdasági munkaerő felduzzadása és az erőforrások szűkössége. A kínai állam előtt két lehetőséget lát: vagy egyfajta kínai „New Deal"-t végrehajtva infrastrukturális beruházásokba irányítja át a mezőgazdaságban kialakuló óriási munkaerő-felesleget, vagy pedig hozzájárul egy jól működő, a kistulajdonon és a vidéki közösségeken alapuló agrárstruktúra kialakításához.

Kína legnagyobb problémája a parasztság helyzete. Korábban ezt a problémát elsősorban a "termőföldek szűkösségével" magyarázták. Ez a régi szókapcsolat amúgy állandó használatban volt a múlt évszázadban, amikor is a Nemzeti Párt (Kuomintang – KMT) éppúgy hangoztatta, mint a Kínai Kommunista Párt (KKP), hogy az ország parasztságát mozgósítja "a mezőgazdasági forradalomért folytatott harc" keretében, amiből végül a KKP került ki győztesen. Mára azonban a helyzet megváltozott. Mert az igaz, hogy Kína nagy problémája továbbra is a parasztság kérdése, csakhogy felzárkózott mellé a munkanélküliség fenyegető veszélye is. Ez alkalommal viszont ki lesz képes rá, hogy vegye az akadályt, és megnyerje a versenyfutást? És hogyan? A XXI. század fordulóján az egymással vitázó felek lassanként elfogadták, hogy Kínában a "mezőgazdaság" problémája nem az egyedüli, mert a parasztság kérdése valójában három dimenziót öltött: a népesség, a társadalom és a termelés dimenzióját.¹

Azok az elméleti szakemberek, akik részt vettek a kínai gazdasági reformok kidolgozásában mind tudják, hogy a "mezőgazdasági reform kísérleti övezetében"2 általam vezetett projektek mindegyike a piacgazdaság felé irányult. Amikor belebocsátkoztam első "politikai kísérleteimbe", a legkülönfélébb gazdasági hagyományokból voltam kénytelen meríteni, kezdve a marxistának nevezett politikai gazdaságtanon, s eljutva egészen a "nyugati gazdaság" modern elméleteiig, csak hogy rávilágítsak a tulajdonjog fogalmára. Éveken át tanulmányoztam a legkülönbözőbb elméleteket, miközben merőben más hagyományokból táplálkozó szerzőikre úgy tekintettem, mint "tanítómestereimre", és végül az eklekticizmust választottam, egyforma jelentőséget tulajdonítva valamennyi benne rejlő perspektívának. Számos elméleti vitában sűrűn hangsúlyoztam, hogy magamat szívesebben minősítem kísérletező szakembernek, mint teoretikusnak, és elmélkedéseim gyümölcse nem több, mint az alaphelyzetekben szerzett tapasztalatok ösztönös megértése.

Manapság az efféle "tapasztalati" eredmények jelentősége és haszna nemcsak abban áll, hogy hivatkozási pontokként szolgálnak a kormány tagjainak, akiknek egymást követő agrárpolitikáját a parasztok széles tömegei utasítják vissza, hanem abban is, hogy rákényszeríti őket a kínai mezőgazdasági probléma három dimenziójának tanulmányozására.

 

Mi az igazi probléma Kínában?

 

Miközben vidéki közösségekben eltöltött hosszú évek nem kevés tapasztalata halmozódott fel bennem, gyakorta éreztem magamat zavarban a nagy elméletek előtt. Viszont a helyszínen végzett feladatok, amelyek komoly munkát követeltek tőlem, olykor kisegítettek zavaromban. Az a módszer, amellyel a nyugati elméleteket értelmezték és – gyakran igen rosszul – alkalmazták Kínában, szerintem a XX. század egyik alapvető melléfogása volt. Mert voltaképpen hogyan lehet összehangolni vagy összeegyeztethetővé tenni a nyugati tudományok eredményeit és filozófiáját a hagyományos kínai gondolkodással és a kínai kultúra valóságával? A marxista politikai gazdaságtan (amely Kínában mélyen beépült a társadalomtudományok szakértőibe, és változatlanul ott munkál bennük) és a liberális gazdaságpolitika egyaránt ugyanazokat a kérdéseket vetette fel bennem, amikor a nyugati tudományelmélet és a kínai gyakorlat összeférhető voltát vizsgáltam. A hazai politikai vezetők, mint Mao vagy Teng, akárcsak az összes jelentős kínai vagy külföldi szakértő, osztoznak – és mindig is osztoztak – az érzésben, hogy a "kompatibilitásnak" ez a fajta problémája még megoldásra vár.

Ez az oka annak, hogy amikor az évszázados problematikát érintő hipotézisemmel előállok a kínai tanulmányok sorában, máris leszögezhetem, hogy feltételezésem a legegyszerűbb és legismertebb ténymegállapításon nyugszik: Kína problémája mindenekelőtt az agrártársadalmon belül kialakult hatalmas feszültségben rejlik, amit a túlnépesedés és az erőforrások szűkössége jellemez, eredete pedig az állam által az iparosításra szánt belső és eredeti tőke felhalmozásában keresendő. E tanulmány, szándéka szerint, két alapvető paradoxon elemzésére vállalkozik, amely a kínai fejlődés két történelmi fázisában alakult ki. Kína gazdasági fejlődésének történetét az utolsó évszázadban a következőképpen lehet összegezni: egy olyan mezőgazdasági országról van szó, amely az iparosításnak legalább négy fázisát élte meg. Az ebben a megvilágításban levonható első tanulságot már most viszonylag könnyű belátni: minden intézményi vagy rendszerbeli modernizáció hatásában inkább alatta maradt a makrokörnyezet által produkált szerkezeti átalakulásoknak.

 

A modern Kínában végbement "mezőgazdasági forradalom" elemzése

 

Szun Jat-szen és Mao Ce-tung hasonló körülményekkel volt kénytelen szembenézni. Az első "demokratikus forradalom"³ kezdetén, az elmúlt évszázadban, Szun Jat-szen felhívása a parasztokhoz, aminek számos felkelés lett az eredménye vidéken, a földek egyenlő elosztását tűzte ki célul. Híres "jóléti elveinek" két alapvető megközelítése közül ez volt az egyik. A földtulajdon kérdésének ez a fajta megoldása azonmód kiváltotta a monarchisták heves felzúdulását.

Szun és hívei tapodtat sem hátráltak volna a monarchistákkal folytatott elméleti vitákban, a következő tanulságot azonban kénytelenek voltak leszűrni: a parasztok túlnyomó többsége közömbösen fogadta felhívásukat az agrárreformra. Szun akkor értette meg, hogy az egyenlőtlenség, amely az idő tájt a kínai agrártársadalomban uralkodott, kizárólag a "szegénység" és a "szélsőséges szegénység" választóvonalán mutatkozik meg. Miután nem sikerült az egész parasztságot mozgósítani, Szun Jat-szen attól fogva egy másik stratégiát választott, és a pártok révén szervezett "felkeléseket". Ám az ő polgári forradalma – mondjuk ezt erős iróniával, merthogy ez a forradalom sohasem nyerte el a hazai polgárság támogatását – végül egy tartományok közötti háborúvá változott, amit hadurak vezettek a nyugati gyarmatosító hatalmak ellenőrzése mellett.

Az 1920-as években a fiatal Mao Ce-tung dokumentumot szerkesztett "Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról" címmel, ahol leírja a "mezítlábasok mozgalmának" kegyetlen vérbe fojtását. Közvetlenül ezután fogalmazta meg Mao első fontos elméletét az osztályok felosztásáról a kínai társadalomban. Később, az őszi aratás idején, amikor forradalmi tűzfészek jött létre a Csingkang-hegyen, támadást indított "a hitvány földbirtokosok" ellen, és újraosztotta birtokaikat. Nem sokkal később, mivel a kisparasztság nem tudott annyit termelni, mint amennyi a Vörös Hadsereg ellátását biztosította volna, változtatott stratégiáján, és elkezdte "támadni a helyi csőcseléket, azzal a céllal, hogy ellátmányt gyűjtsön a hadseregnek". Ez a politikai gyakorlatában bekövetkezett fordulat, amivel magára vonta a KKP baloldali vezetőinek haragját, kis híján az életébe került.

Ezek után hiába toborzott a Vörös Hadsereg több mint 300 000 katonát a Csingkang-hegy környékéről és más bázisokról, ez a "szovjet típusú forradalom", az új helyzetnek megfelelő földpolitika alkalmazásának hiánya miatt, eleve kudarcra volt ítélve. Ez volt az oka annak is, hogy a Vörös Hadsereg kénytelen volt keserves vállalkozásba: a "hosszú menetelés"-be bocsátkozni. Az ellenséges támadások elkerülése érdekében a vörös katonák számtalanszor változtattak útirányukon, mielőtt végleg sikerült megvetniük lábukat Senhszi tartomány északi részében. Voltaképpen a KKP győzelmének fő oka, a kínai-japán háború mellett, az volt, hogy módosított a reformon, amikor elállt a "földek újraosztásától", hogy ehelyett az adóterheket és a földek bérleti díját mérsékelje. Akkor már nem az volt a jelszó, hogy "harcolni kell a helyi földbirtokosok zsoldjában álló bűnözők ellen", hanem ésszerűbb volt elfogadni "Li Ting-minget mint a helyi felvilágosult kisnemesség képviselőjét". Ennek köszönhető végül is, hogy a Vörös Hadseregnek sikerült megállapodnia az Észak-Senhszi tartomány szegény régiójában.

Kijelenthetjük tehát, hogy a kínai marxizmus nem vette át egészen a Vang Ming által dogmatikus módon erőltetett moszkvai doktrínákat, hanem Senhszi tartomány északi falvai között találta meg a maga elméleti és gyakorlati alapját… E fordulat arra irányult, hogy megőrizzék a vidéki elit hagyományos autonómiáját. Mao írásai a Válogatott műveiben megjelent "Két elmélet"-ről, illetve "Tudásunk fejlesztésének módjá"-ról a kínai kommunisták és a szovjet doktrinerek között lezajlott harcból következtek.

 

A szétszórtan élő parasztság ellenállása az állami iparosítással szemben

 

A paraszti kultúrában mélyen gyökerező Kínai Kommunista Párt a rengeteg véráldozat láttán lassanként elfordult a Komintern által szorgalmazott szélsőbaloldali orientációtól. Az 1930-as évek időszakát a kínai vezető értelmiség élénk reflexiós tevékenysége jellemezte. Egyik csoportosulásukat főleg a kínai viszonyok sajátosságának kérdése foglalkoztatta, és nagy horderejű vitát indított útjára az ázsiai termelési módról. Ebben mindenekelőtt Marx utolsó éveiben fogalmazott önreflexiós írásaira hivatkoztak, amelyekben Marx bevallotta, hogy kevés ismerettel rendelkezik a régi ázsiai társadalmakról. Elismerte bennük, hogy a maga Morgan és Darwin felfogásából eredeztethető elmélete a Nyugat öt történelmi korszakáról nem alkalmazható Kína sajátos helyzetére. Ez a vallomása kétséget ébresztett aziránt, hogy a nyugati társadalomtudományok alkalmazhatók-e a kínai valóságra.

Az ősi keleti civilizációkban mindig is az intenzív öntözéses gazdálkodás volt a népesség megélhetésének fő eszköze. Ez a termelési mód elsősorban kis társadalmi csoportokra (család, falu vagy klán) épült, melyek a maguk részéről a társadalom alapegységeit alkották. E közösségek történelmi fejlődése igen hamar más irányt vett, mint a vadászatra, gyűjtögetésre és állattartásra berendezkedett nyugati társadalmakban, ahol az egyén volt a társadalom alapegysége. Erre a következtetésre azután jutottam, hogy a New York-i Metropolitan Museumban, a londoni British Museumban és a párizsi Louvre-ban bővebben tanulmányoztam az emberi civilizációk emlékeit. A nyugati és a keleti civilizációk merőben különböző utakat választottak, és az eltérő termelési módok idézték elő a más és más társadalmi szerkezet kialakulását. A természet leigázásához (a vadászat és a gyűjtögetés által) szükség volt hatásos társadalmi egységekre és a mindennapos fizikai bátorságra, ami kedvezett az individualista társadalmak kialakulásának.

Keleten, és Kínában kiváltképp, azokban a gigantikus méretű országokban, amelyek sohasem hódoltak be egészen a nyugati gyarmatosításnak, a társadalmi csoportokra alapuló önellátó közösségek az idő tájt primitív törzsek voltak, amelyek a folyók és más vizek mentén már öntözték földjeiket, szerte a földrészen. Nem véletlen, hogy az első uralkodói ház, a Hszia-dinasztia már 4000 éve megjelent Kínában, köszönhetően a Nagy Jü által kifejlesztett öntözési rendszernek, amellyel a Sárga-folyó áradásait igyekezett levezetni. Ez a történelmi folyamat azonban soha nem késztetett rabló hadjáratokra vagy bármiféle osztályelnyomásra, és ez a magyarázata annak, hogy a rabszolgaság, ez a tisztán nyugati intézmény, sohasem jelent meg Kínában.

Az 1930-as években bontakozott ki egy másik nagy vita is, ami szintén figyelmet érdemel. Valójában az történt, hogy amikor az értelmiség egyes képviselői előhozakodtak a kínai sajátosságokkal, azonnal trockistáknak bélyegezték őket, így a polémia a történelmi marxizmus és a kínai környezet esetleges kompatibilitásáról abbamaradt. Ugyanebben az időszakban viszont széles körben elismerésre talált az elméletírókat hosszú ideig béklyójában tartó könyv, a Rabszolgaság kora, amely éppen azt állította, hogy Kína, a nyugati világhoz hasonlóan, a történelmi fejlődés öt fázisát élte meg, köztük a rabszolgaságét is. Számos közgazdász is sokáig magáénak vallotta ezt a hipotézist, és arra a következtetésre jutott a vidéki viszonyokról végzett vizsgálatai során, hogy a földek 80%-a fölött a lakosság 10%-a rendelkezik, vagyis a gazdag földbirtokosok. Ennek a tézisnek hatalmas politikai hatása volt, mert a nemzeti agrárreform elméleti alapját adta.

Annak jobb megértése érdekében, hogy ez a hatás milyen mértékben befolyásolta Kína gazdasági fejlődését, elvégeztem egy időrendi tanulmányt, amikor is bőségesen merítettem a vidékről folytatott e századi kutatásokból, függetlenül attól, hogy mi volt a szerzők politikai alapállása. Ez a tanulmány mindenekelőtt arra világít rá, hogy a föld tulajdonjogának elválasztása a föld megművelésének jogától olyan rendszert alkot, amely Kínában magából a vidéki társadalom belső struktúrájából következik. Egyfelől a népesség növekedése, ami az egy lakosra eső megművelhető földterület csökkenésével járt, megakadályozta a földek valamely kisebbség általi kisajátítását. Másfelől a bérleti díjak olyan magasak voltak, hogy csak néhány kulák és önállóan gazdálkodó jómódú gazda pályázhatott a föld ilyenfajta hasznosítására. A tulajdonjogoknak ez a rendszere tartotta egyensúlyban a mezőgazdasági eszközök és a vidéki munkaerő elosztását, évszázadokon át biztosítva a régi Kína társadalmi struktúrájának stabilitását.

Ugyanakkor mivel magyarázható a társadalmi felkelések és osztályharcok gyakorisága a régi Kínában? Egy elmélyültebb strukturális analízis kimutatta, hogy a legnagyobb konfliktus, amely a vidéki gazdaság összeomlását siettette Kína modern kori történelmében, a parasztságot és az egyszerre uzsorás, ipari és kereskedelmi tökével rendelkező földbirtokosokat állította szembe egymással. Az árukereskedelem révén felhalmozódott ipari és kereskedelmi tőke fokozta a parasztok kizsákmányolásának mértékét. Valójában az uzsorából származó profit jelentősen meghaladta azt, amit földbérlet vagy akár az ipari és kereskedelmi tőke hozott. Ez az ellentét fényt vet egy mindig időszerű lényegi problémára, és alapvetően érinti azt a fejlődési utat, amelyet a mi agrárországunknak követnie kell.

Más szavakkal, azon van itt a hangsúly, hogy az urbanizáció és iparosodás összefüggésében kell meghatározni a tőkekivonásnak és -felhalmozásnak azokat az eszközeit, amelyek egy szétforgácsolt és alig többlettermelő mezőgazdaságban működhetnek. Felállítottuk egy ilyen típusú agrárgazdaság hatékonysági mérőskáláját: a rendszer akkor mondható hatékonynak, ha jelentősen sikerül csökkenteni azoknak a tranzakcióknak a költségét, amely a szétforgácsolt parasztok millióira hárul, amikor közösen valósítják meg az eredeti tőkefelhalmozást abban a történelmi kontextusban, amely óhatatlanul hozza magával az iparosítást.

 

Két alapvető tézis

 

A vidéki fejlődés parancsoló szüksége fényében két alapvető tézis került közel egymáshoz a mezőgazdaságról készült tanulmányokban: az első a jelentős népességnövekedéssel megterhelt agrárrendszer átalakítását elkerülhetetlennek tartja; a másik a mezőgazdasági többlettermelés megfelelő elosztási rendszerének létrehozását sürgeti a kétpólusú város-vidék struktúrában.

 

Az agrárreform és a demográfiai nyomás

a) A tulajdonjog kérdése az agrárreformban

Az agrárreform, amelynek fő célja az volt, hogy a termőföldeket újra elosszák a vidéki családok között (beleértve a földbirtokosokat és a "kulákokat" is) nagyságuk arányában, a ("felszabadító harcnak" is nevezett) harmadik "agrárforradalmi harc" közvetlen következménye volt. Ez a harc tulajdonképpen a mezőgazdasági területek teljes privatizációjába torkollt, kivéve a földbérleti jogot, beleértve viszont a hagyományos falvak közös művelés alatt álló földjeit.

Ezt követően a "kölcsönös segélyezési csoportok" biztosították a parasztok földtulajdonjogának fenntartását. Az 1950-es években alapított "elsődleges szövetkezetek", a közösségi földekre építve, ugyancsak lehetővé tették a parasztoknak, hogy a földtulajdon egy részét megtartsák birtokukban. Ugyanakkor, 1957 és 1958 között, a "fejlett szövetkezetek" és a "népi kommunák" megalapításával egyszeriben eltörölték a természetes határt a hagyományos falvak (klánok) között, a parasztokat pedig egyszeriben megfosztották minden joguktól a földtulajdonra. Akkoriban a magántulajdonban lévő földek teljes államosítása folyt. 1957 és 1962 között, vagyis öt éven keresztül Kínában éhínség tombolt, ami jelentősen meggyengítette az országot, a kormányt pedig agrárpolitikájának módosítására kényszerítette. A "népi kommunákba" és "munkabrigádokba" szervezett munkaerőt "termelési csapatokba" szervezték át, és a hagyományos falu újból átvette központi szerepét a termelés és a földtulajdonlás terén.⁴ Ugyanebben az időszakban, az 1960-as években, a rendszer teljes átalakítása lehetővé tette a földtulajdonlást, a szabad csere fejlődését, és létrehozta a "szerződések rendszerét", amely felhatalmazta a parasztokat, hogy megtartsanak maguknak egy csekély földet, hogy abból fedezzék mindennapi szükségleteiket. Az 1970-es évek vége felé a kormány visszaadta a parasztoknak földtulajdonlási jogaik jó részét.

Jelenleg a "részvényeseknek" nevezett szövetkezetek, amelyek egy "kettős szerkezetű tulajdonjogon"⁵ alapulnak, jelentősen elterjedtek számos régió falvaiban. Alapvető céljuk a parasztok tulajdonjogainak védelme szerződések révén, miközben a falu a maga egészében a "közföldek" egy részét birtokolja. Ugyanakkor ezekben a falvakban számos konfliktus robbant ki – és robban ki manapság is -, melyeket éppen a túlzott arányú földfoglalások váltottak ki, valamint a földek értékének a helyi kormányzatok általi alulbecslése.

b) Strukturális kényszerek a "vidéki Kínában"

A kínai földművelő civilizáció ötezer éve egyértelműen mutatja, hogy a mezőgazdaság és a földek-népesség viszonylat mindig is szoros kapcsolatban állt egymással. A "vidéki Kína" történelmének legsúlyosabb problémái az ember által előidézett katasztrófák következményei voltak, és nem természeti katasztrófáké. A leggyakoribb kiváltó ok a kisszámú, de gazdag és nagy hatalmú elit erőszakos földfoglalása volt, ami igazolja azt a teóriát, amely szerint "nem a bizonytalanság az igazi rossz, hanem az erőforrások egyenlőtlen elosztása". Az "infrastruktúra" erőltetett kiépítése, a véget nem érő konfliktusok, a népi exodus arányait megnövelő súlyos adóztatás és a társadalmi bizonytalanság szintén érdemes az említésre. Amikor a társadalmi válsághoz ráadásként természeti katasztrófa vagy idegenek betörése társult, a helyzet óhatatlanul valamilyen "reformot" követelt, olykor egy új dinasztia trónra lépését is, az pedig sietve rendszerint olyan nemzeti politikát hirdetett meg, amely a földek újraelosztását ígérte, és adómentességet.

A Han- és a Tang-dinasztia alatt a kínai civilizáció a virágzás korszakát élte meg a mezőgazdasági termelékenység növekedése révén, ami területi terjeszkedéseknek volt köszönhető. A Csin- és a Szuj-dinasztia kora a szakadatlan háborúskodások miatt nem alkalmas rá, hogy példákat merítsek belőle. A Szung- és a Ming-dinasztiákra mindvégig jellemző politikai instabilitás egyrészt a földek-erőforrások, másrészt a földek-népesség viszonylathoz köthető. A mongolok betörése Kínába és az utána következő időszak frappáns példát kínál. Hiába folytatott a mongol zsarnokuralom szélsőségesen brutális és intoleráns politikát a néppel szemben, a Jüan-birodalom nyolcvanhét éven át szilárdan tartotta magát. Hosszú fennállása szoros összefüggésben volt a birodalmi területek példátlan arányú kiterjesztésével. Ez a körülmény tette lehetővé, hogy enyhüljenek a korábban igen kedvezőtlen földek-népesség viszonylatból eredő feszültségek.

Ugyanez a helyzet folytatódott a Csing-dinasztia alatt. A mandzsuk, ez a kis etnikai minoritás, 280 évig uralkodtak a hatalmas, kontinensnyi területen. Sikerüket annak köszönhették, hogy integrálni tudták Közép-Kína kultúráját a maguk kormányzási módszereibe. Emellett, ami még ennél is fontosabb körülmény, a Csing-birodalom roppant kiterjedése lehetővé tette a termőföldek és a természeti erőforrások jobb felhasználását és a nagy népsűrűségből fakadó erős társadalmi nyomás csökkentését. Mindehhez hozzájárult még az adóterhek csekély mérséklése és a földek-népesség viszonylat új egyensúlya, s ezek a társadalmi és politikai stabilitás hosszú időszakát hozták el Kínában.

A Csing-időszak végétől kezdve a Kínai Köztársaság megalapításáig az országot idegen hatalmak lepték el, és a helyi hadurak szabdalták szét kisebb egységekre. A gyors iramban növekvő népesség azzal volt kénytelen szembenézni, hogy a rendelkezésére álló erőforrások mennyisége veszélyes iramban apad, aminek következtében éles polarizáció alakult ki a gazdag és a legínségesebb körülmények között élő családok között. A hagyományos falvakban azonban fennmaradtak a korábbi vidéki közösségek, hála a tulajdonjogok stabilizáló rendszerének, amelynek jellegzetessége a "kettős földtulajdonlás" volt, mivel a földtulajdonjogok különváltak a földhasználati jogoktól. A XIX. század közepét követően a Tajping-felkelés, a japán-kínai háború és a két polgárháború szó szerint megtizedelte a kínai lakosságot. Ez a körülbelül 20-30%-os népességcsökkenés bizonyos mértékig megbillentette a földek-lakosság viszonylatot. Ez a helyzet azonban nem hozta magával a képlet országos szintű módosítását, ehelyett a mezőgazdasági termelés tekintetében mély különbségeket alakított ki a régiók között. Annak ellenére, hogy délen a bérlő parasztok száma meghaladta a birtokos parasztokét, északon pedig ennek az ellenkezője volt megfigyelhető, az életkörülmények a középső vidékeken voltak a legkedvezőbbek. Ezek az eltérések magyarázták azután, hogy a parasztfelkelések miért éppen északon kovácsolták ki a vezető forradalmi erőt.

A mezőgazdaság forradalmi harcának győzelme után Mao reformja keretében a földeket újraosztották a parasztok között; Teng Hsziao-ping ugyanezt tette a maga "tizenöt évre szóló földhasználati szerződései"-vel. A kínai vezetők harmadik generációja szorosan követte elődei példáját, amikor garantálta, hogy a földhasználattal kapcsolatos szerződések nem fognak változni az elkövetkező harminc évben. Az idő tájt a termőföldek-népesség viszonylathoz kapcsolódó erős feszültségek miatt e három egymást követő reform, amely a földek egyenlő elosztását célozta meg, csak akkor vezethetett jó eredményre, ha a változtatás megmaradt a falvak eredeti határain belül. Voltaképpen az a tény is, hogy bizonyos kínai falvak nem mindig tudták elviselni a polarizáció intézményes költségeit, ebből a helyzetből fakadt. Hiába van szó itt egy mindenki által jól ismert problémáról, a kérdést még senki sem elemezte kellő elmélyültséggel.

 

A vidék problémájának három dimenziója: az egyenlőség elve versus piacgazdaság

 

A földek-népesség viszonylat szélsőségesen feszült természete miatt Kínában a megművelhető földeket – azaz a nagy többség "megélhetési eszközét", amit gondosan meg kell különböztetni a "termelőeszközök" fogalmától – csakis a falusi közösségek között lehetett elosztani, amelyek a legkövetkezetesebben ragaszkodtak az egyenlőség elvéhez. Számos tapasztalat birtokában mindig ösztönöztük a földekkel való tranzakciókat. Mégis kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy az utóbbi tíz évben a parasztoknak csupán 1%-a adta el ténylegesen a földhasználati jogát. Ez bizonyítja legjobban, hogy a tulajdonjogoknak ez a strukturális helyzetből következő rendszere nem kompatibilis a piacgazdasággal.

Hacsak nem következik be a földek-népesség viszonylat gyökeres megváltozása, akkor a hatékonyság vagy hatásfok fogalma, ami a mezőgazdasági politika egyértelmű célkitűzése, Kína jelenlegi állapotában nem ösztönözheti az agárreformot. Az erőforrások szűkössége miatt Kína történelme folyamán sohasem valami tisztán "agrár"-problémától szenvedett. Esetében mindig is egy "három dimenziót öltő vidéki problémáról" volt szó.

A tulajdonjogok elméletén belül, ahogyan a hivatalos gazdaságpolitika megfogalmazta, a földtulajdoni jogok átrendeződése, az egyenlőség elvének ez az igazi megtestesülése, mindig valamelyik politikai rendszer átalakulásából következett, amit forradalmak vagy hivatalos reformok idéztek elő. És mivel a földtulajdoni jogok ilyen egyedi szemléletének kialakulását inkább a politikai erők konvergenciája hívta életre, nem pedig a piaci erők, a mi országunkban a "magántulajdon" fogalma nem valóságosan létező elem. Inkább egy kikristályosodott pontról van szó, mint amilyen egykor a feudális rendszer és a központosított uralkodói hatalom alapelve volt: "Az Ég alatt minden föld a császár földje; minden természeti forrás a császárt szolgálja."

 

A vidéki és a városi lét kettős ellentéte: a mezőgazdasági többlettermelés elosztási rendszere és a kistermelők többlettermékének túlzott elvonása

 

Egy közgazdász kimutatta, hogy Kína majdnem ezer éve a mezőgazdasági termelés 15%-os kereskedelmi rátájával számolt. Ehhez képest az iparosítás jelenlegi szakaszában a gabonatermesztés kereskedelmi rátája alig éri el a 30%-ot. Holott ebbe azt is bele kell érteni, hogy az éves össztermés 15%-a az államot illette. Ezek a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a parasztok 50%-a nem a piacra termel, és csupán 30%-uknak sikerül kereskedelmi forgalomba bocsátani összetermelésük 30%-át. A mezőgazdasági kistermelőknek körülbelül a 70%-a csak jelentéktelen hatékonyságnövekedést volt képes elérni. Az iparosítás nem oldotta meg a vidéki szegénység problémáját. Ellenkezőleg, a helyzet csak súlyosbodott a népesség fokozatos növekedésével egy olyan gazdasági-demográfiai szerkezetben, amelyet a vidéki és a városi lét kétpólusú ellentéte jellemez.

Egy ilyen strukturális szorításban csak a földek egyenlő elosztása bizonyult járhatónak, függetlenül attól, hogy ez az elosztás fegyveres forradalom vagy békés reformok útján valósult meg. A tulajdonok és a javak belső elosztási rendszere mezőgazdasági keretek közt tulajdonképpen a "stabilizáló szerkezet" alapját alkotja a kínai társadalomban. A falvakban a tulajdon gazdasági internalizációja éppúgy, mint a javak elosztási rendszerének mechanizmusa a vidéki társadalom stabilizálását célozta: másfelől be kell látnunk, hogy ez a fajta elosztási rendszer ellentmond az iparosítással együtt járó kapitalista elv lényegének.

 

Kína négy iparosítási kísérlete

 

A Csing-kor lezárulta után Kína "négy iparosítási kísérletet" élt meg. Az első "egy nyugati módra elképzelt modernizációs mozgalom" (jangvu jüntung) gyümölcse volt, amely a Csing-dinasztia kormányának kezdeményezésére bontakozott ki 1850 és 1895 között.

A második az 1920-as és 1940-es évek között ment végbe a köztársasági kormány alatt. Mindkettő felkeléshez vezetett: a bürokratikus módon szerveződött ipari és kereskedelmi tőke voltaképpen felszívta a mezőgazdasági többlettermelés túlnyomó részét, ami felerősítette a társadalmi konfliktusokat.

A másik két kísérlet időben egybeesik két egymást követő "történelmi fázissal", amelyekről már tettem említést a tanulmány elején. Az első az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig: ez alatt az időszak alatt a központi kormány a "szocializmus" és a "népi tulajdon" nevében kezdett neki az iparosításnak, ami az állami tőke eredeti felhalmozásának eredményes stádiuma volt. A második fázis a nyitás politikájának bevezetésével kezdődött az 1970-es években. A központi kormány által kitűzött cél, a gazdasági növekedés ösztönzése érdekében a helyi vezetők maguk is kezdeményeztek valamilyen "helyi iparosítást", akár több szinten is. Az iparosításnak ez a formája elősegítette ugyan a gazdasági növekedés meggyorsítását és Kína nemzetközi befolyásának növekedését, másfelől viszont súlyos ökológiai problémákhoz vezetett. Ez az intézményesített modernizáció elsősorban a kormány és a parasztság közötti tranzakciós költségek problémájával próbált szembeszállni az erőforrásoknak és a mezőgazdasági többlettermelés kivonásának kapitalizációs folyamata keretében.

 

Az eredeti tőkefelhalmozás az állami iparosítás időszakában

 

A Kínai Népköztársaság létrejöttének pillanatában a gyarmatosítás már lehetővé tette a nyugati országoknak, hogy felosszák maguk között a világ erőforrásait, a két világháború következtében pedig meg is szilárdult e geopolitikai struktúra. Kínának, "fennmaradása" érdekében, nem volt más választása, mint hogy lemásolja az iparosítás szovjet modelljét. Következésképpen kénytelen volt átmenni az eredeti tőkefelhalmozás szakaszán, ami önmagában kivihetetlen lett volna, miután olyannyira alacsony volt a kínai parasztgazdaság kereskedelmi rátája.

A Kínai Népköztársaság első három évében a négyszázmillió paraszt elegendő termést volt képes szolgáltatni az ötvenmillió városi lakos ellátására. Az első ötéves terv idején húszmillió vidéki munkás szegődött el a városokba, hogy segítse az ipari infrastruktúra kiépítését. A rengeteg gabonafélét fogyasztó városi lakosság hirtelen 40-50%-os növekedése azt eredményezte, hogy a mezőgazdasági termékek hamar hiánycikké váltak. Emellett a falvak munkaerő-feleslegének nagysága miatt ebben a mezőgazdasági országban a felhalmozás módja inkább a jelentős munkaerő-ráfordításon alapult, mintsem a tőkéén. Ilyen körülmények között az ipari termékek nem tudtak betörni a vidéki piacra, és a két szektor nem tudta eltartani egymást az árucikkek kölcsönös cseréjével.

Ebben a helyzetben Kína belekényszerült egy példa nélkül álló önkizsákmányolásba, amit az erősen központosított kormány irányított: a falvakban a népi kommunák és az állami monopólium szimbiózisára épülő rendszer épült fel a termékek felvásárlására és forgalmazására, a városokban pedig egy megtervezett és bürokratikus intézmények által működtetett segélyezési rendszert vezettek be. Miután a központi kormány ellenőrizte a vidéki és a városi munkaerő által előállított összes többletterméket, ő maga osztotta el az erőforrásokat is azzal a céllal, hogy kifejlessze a nehézipart.

Ugyanakkor az úgynevezett "szocializmusba való átmenet" időszaka alatt a központi kormányzat módosította az "új demokráciának" nevezett fejlődési stratégiáját, amely a magánkapitalizmus és az államkapitalizmus elemeit integrálta egy olyan tulajdonrendszerbe, amely az állami monopólium talaján állt. Miután a nehézipari alapok kifejlesztéséhez tekintélyes tőkebefektetésre, ám korlátozott számú munkaerőre volt szükség, a kormány korlátozta a vidéki munkások városokba vándorlását, és átformálta a vidék és város kétpólusú struktúráját. Az iparosítás periódusa alatt végbement tőkefelhalmozás folyamata parasztok ezreinek halálát követelte, Kínának azonban igen rövid időn belül sikerült létrehoznia egy olyan ipari infrastruktúrát, ami által az ország gazdasági és politikai autonómiát élvezhetett. Ez a történelmi időszak az 1950-es évektől tartott az 1970-es évekig.

 

Megszorítások a fejlődésben és alternatív politikák

A kettős rendszer szorításában vergődő vidéki fejlődés

Milyen örökséget hagyott ránk az említett időszak? Legfőbb eredménye a gigantikus állami tőkefelhalmozás volt, amit legtöbbször "népi tulajdonként" emlegettek. Ez az állami tőke fokozatosan újraosztásra került, és jelenleg a fiatal generációk tulajdonában van, s lesz a következőkében, bármilyenek is legyenek a gyaníthatóan jelentkező másfajta igények. Csakhogy a kínai lakosság örökölt egy szinte kezelhetetlen kettős rendszert, amelyben a városi és vidéki népesség antagonisztikus helyzete kristályosodott ki. Hiába erős mindenkiben az akarat, hogy a tőke újraelosztásának áldásaiból részesedjék, az aggodalmak nem terjednek túl ezen, és a kétpólusú ellentét megoldásának kényszere a jövő nemzedékek vállára fog nehezedni.

Tu Zsung-seng [Du Runsheng] politikai szakértő jegyezte meg még az 1980-as években, hogy Kína mezőgazdaságának nincs jövője a közel 800 millió kínai paraszt életkörülményeinek lényeges javítása nélkül, amikor ők azok, akik a körülbelül 200 milliónyi városlakó élelmiszer-szükségletéről gondoskodnak. A nyugati gazdasági elméletek szerint azt várná az ember, hogy a mezőgazdasági termékek kereslete a városokban valamivel rugalmasabb lesz, attól függően, hogy azt az állam ellenőrzi-e továbbra is, és marad-e az erős centralizáció. Ezzel szemben a vidéki kínálat önellátó, általában igen szétszórt és nagyon esetleges, és ez a helyzet igencsak különbözik a nyugati országokétól.

A vidék és város kettős struktúrája következtében az információk áramlása aszimmetrikus, és a mezőgazdasági termékek kereslete és kínálata állandóan ingadozik. Ez magyarázza, hogy a mezőgazdasági termékek piaca és az árváltozások sohasem láthatóak előre. A parasztok általában igyekeznek előállítani a mezőgazdasági termékek minél gazdagabb skáláját a legkülönfélébb keresletek kielégítésére abban a reményben, hogy csökken a kockázatuk, és ez csak akkor nincs egészen így, ha az állam segélyekben részesíti őket, amivel bizonyos anyagi biztonságban érzik magukat. Ez a helyzet viszont a mezőgazdasági termékskála mind erősebb szétforgácsoltságát ösztönzi, ez a szétforgácsolódás pedig a maga részéről a piac ingadozásait növeli. Ennek a logikának az érvényét igazolta három ízben is egy-egy ciklikus "túlkínálat" az 1980-as és az 1990-es évek között.⁶

Ugyanakkor a vidéki népesség növekedése miatt a megművelhető földek fokozatosan a parasztok megélhetésének alapvető és nélkülözhetetlen eszközévé váltak, és nem a termelékenység egyszerű feltételévé, ami a többlettermelés csökkenéséhez vezetett. A "demográfiai csapda" elmélete csak részlegesen képes megmagyarázni ezt a paradoxont. Ha a falusi lakosság által előállított terméktöbblet nem nő tovább, akkor a modern technológia minden áldása megsemmisül, és a kormány által gyakorolt árpolitika kudarcra van ítélve. Márpedig a kormány minden anyagi szubvenció formájában történő kezdeményezése szükségszerűen negatív hatást vált ki. Úgy tűnik, hogy a világon semelyik kormány sem volna képes szubvencionálni a maga vidéki népességét, ha állandósulna az alulfoglalkoztatottság, a fontossága pedig akkora volna, mint Kínában.

Ezért kockáztatják meg egyesek azt a kijelentést, hogy Kínában semmilyen mezőgazdasági vállalkozás nem létezik, míg az Egyesült Államokban parasztok nincsenek. Csakhogy az európai országok és az Egyesült Államok mindig azon voltak, hogy megvédjék a gyarmati korszak folyamán felhalmozódott erőforrásaikat, és az ökoszisztéma megóvása érdekében különös gondot fordítanak az alapvető mezőgazdasági ágazatokra. Ennek megfelelően támogatást nyújtanak a gazdáknak arra az időre, amíg pihentetik földjeiket, és államilag korlátozzák az intenzív gazdálkodást, hogy megóvják természeti erőforrásaikat. Annak illusztrálásaképpen, hogy a mi kisparaszti gazdaságunk mekkora konkurencia lehet a mindenható nemzetközi mezőgazdaság számára, hadd emlékeztessünk a parasztok katasztrofális csődjére Szucsuban és Hangcsouban, amely vidékeket egykor "földi paradicsomként" emelgették, amíg az 1930-as és 40-es években a nemzetközi piac tönkre nem tette őket.

 

Alternatív politikák

 

Kína az egykori szövetkezetek létrehozásával megpróbálta bevezetni a "méretgazdaságosságot" a mezőgazdasági termelésben, de a helyzet csak rosszabbodott. "A kasza kombinálása az ekével", vagyis a kistermelő parasztok csoportba terelése nem vezet semmilyen előrelépéshez a termelékenységben. Csakhogy a kormány és a benne ülő technokraták még ma sem tettek le a méretgazdaságosság gyakorlatáról. Márpedig ha egyszer az agrárnépesség megkétszereződött, és számolni kell a felesleges munkaerővel, akkor a gazdasági fejlődést a munkaerő, nem pedig a tőke befektetésével kell fokozni. Legyen szó bármilyen régióról, bármilyen fejlettségi szintről, mindig nagyon nehéz megtartani a megfelelő beruházás-termelés viszonylatot, amely tőkeerős és korszerű mezőgazdasági termelést biztosítana.

A politikai stratégák – véleményem szerint – két választás előtt állnak. Az egyik, hogy Kína olyan fejlődési utat választ, amely jelentős munkaerő felhasználásán alapszik, amikor a kormány képes a munkások tömegeit az állami infrastruktúra kiépítésére irányítani, még akkor is, ha ez alacsony növekedési rátát és kevéssé fejlett technológiai színvonal-növekedést eredményez. Ily módon lehetővé válik az urbanizáció meggyorsítása, ami megszabadítaná a kettős rendszertől legalább a kisvárosokat és a nagy vidéki közösségeket azáltal, hogy összhangba kerül a foglalkoztatási és ipari struktúra, és ez megkönnyíti a vidéki munkaerő-felesleg átirányítását más szektorokba.

Ha az első javaslat megvalósítása túlságosan nehéznek tetszik, akkor a második választás az lenne, ha a vezetés olyan intézményi átalakulást szorgalmazna, amely "nem piaci" rendszerre épülne a vidéki közösségeken belül, és ez megengedné a belső tulajdon és a közösségek által előállított termékek elosztását. Ezt a politikát azonban követnie kellene egyúttal a monopóliumok felbomlásának az anyagi és pénzügyi javak forgalmán belül, hogy szélesedjék a külső gazdasági alap, és a kistermelőkre épülő parasztgazdaság megfelelő támogatást kapjon. Efféle politikai stratégiák híján a parasztoknak semmi reményük sincs sorsuk jobbra fordítására, mert a falvak képtelenek lesznek a fejlődésre, és akkor a mezőgazdaság nem válhat teljes egészében a piac egyik szektorává. Néhány metropolisz pedig azt tapasztalja majd, hogy modernizációját a nyomortanyák megszaporodása kíséri, és hamarosan ott találja magát a latin-amerikanizálódás csapdájában.

 

Jegyzetek

 

¹ A "háromdimenziós vidéki probléma" (szannung venti) elméletében a vidék problematikája nem tekinthető egyszerűen mezőgazdasági kérdésnek, hanem éppúgy vonatkozik a vidéki népességre (jövedelmek, vándormunkások stb.), a társadalomra a maga egészében (a társadalmi tőke fejlődése, különféle társadalomgazdasági és politikai problémák) és a termelésre (vertikális mezőgazdasági integráció, vállalkozások fejlődése a nagy vidéki kommunákban és a falvakban stb.). 1989 és 1999 között több olyan cikket írtam, amelyben azt a véleményemet fogalmaztam meg, hogy Kína nem hatalmas mezőgazdasági ország, hanem egy olyan ország, amely hatalmas vidéki népességgel rendelkezik. Kína nem a "mezőgazdaság problémájá"-val küzd elszigetelten, hanem egy három dimenziót öltött vidéki problémával. Ez a "háromdimenziós probléma" okozza manapság a legtöbb aggodalmat, és áll a központi kormányzat figyelmének középpontjában. A legfontosabb gazdasági kérdések tanulmányozására létrejött Állami Tanácsadó Ügynökség úgy ítéli meg, hogy ez a hármas vidéki probléma elsődleges figyelmet érdemel, megoldása pedig a "negyedik generációs vezetés" égető feladata. A vidéki övezetek helyzetének állandó romlása arra kényszerítette a politikusokat, hogy belássák fontosságát, és újabb kísérleteket tegyenek e hármas probléma orvoslására.

² A vidéki reform kísérleti övezeteit 1987-ben jelölte ki a korábbi Vidékfejlesztési Kutató Központ, amely az öt legfőbb politikaelemző munkaközösség egyike volt az 1980-as évek reformja idején. Mint a vidéki reform kísérleti övezeteiben tevékenykedő kutató, többekkel együtt tizenegy éven át magam is hangoztattam e politikai tanulmányok fontosságát, noha 1989-ben feloszlott a Vidékfejlesztési Kutató Központ. A kormány, teljesen figyelmen kívül hagyva kutatásainkat, félhivatalos nyilatkozatott tett "a piaci reform" bevezetésére a vidéki régiókban, csak hogy 300 millió dolláros kölcsönt kapjon a Világbanktól. Ez a politikai nyilatkozat öt évvel előzte meg a KKP tizennegyedik kongresszusán elhangzott hivatalos bejelentést.

³ Mao a maga mezőgazdasági forradalmát nem minősítette sem "kommunistá"-nak, sem "szocialistá"-nak, hanem "új demokratikus forradalom"-nak nevezte. Ebből az alapállásból kiindulva a kínai tudósok újradefiniálták Szun Jat-szen politikai mozgalmát, és a "régi demokratikus forradalom" elnevezést adták neki.

⁴ A köztulajdon fogalma csak a fejlett szövetkezetek és a népi kommunák rövid időszakában létezett, a vidéki kollektivizálás pillanatában, amire azért volt szükség, hogy ipari termékeket adjanak el a vidéki népességnek. Ennek fényében érthető, hogy az első ötéves tervvel bevezetett iparosítás sikere a kormány beavatkozását tette szükségessé, hogy nagy vidéki szervezeteket hozzon létre, amik keresletet teremthettek a városi termékekre.

⁵ A "kettős szerkezetű tulajdonjog" alatt a falusiaknak az a lehetősége értendő, hogy mint részvényesek megtarthatták a falu erőforrásainak tulajdonjogát. A kifejezés mást takar, mint a nyugati országokban ismert magántulajdonjog.

⁶ Pontosabban 1984-ben, 1990-ben és 1997-ben, amely esztendőkre a gabona és más mezőgazdasági termékek túlkínálata volt jellemző.