Az átfogó tanulmány alapos elemzést ad a spanyol polgárháború eseménytörténetéről, kitörésének körülményeiről, a politikai és társadalmi struktúrákról. A szerző különös figyelmet fordít a hadtörténeti vonatkozásokra és a világpolitikai összefüggésekre.

Mert szeretett Hispánias
versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

Radnóti Miklós, 1937

 

 

1936. július 18–án rádión közvetített jeladásra megkezdődött a spanyol hadsereg tisztikarának lázadása az ország demokratikusan megválasztott kormánya ellen, ami – mint látni fogjuk – egyenesen torkollt bele a világháborúba. A lázadók arra számítottak, hogy néhány nap vagy hét alatt megdöntik a kormányt, és kezükbe kaparintják a hatalmat. Nem sejtették azt, hogy elindították a 20. század egyik legvéresebb, majd három évig tartó polgárháborúját. 1937 júliusában a Valenciában tartott Nemzetközi Írókongresszushoz intézett üzenetében Albert Einstein ezt írta: "Az egyetlen, ami korunk viszonyai között életben tarthatja a reményt egy jobb kor iránt, a spanyol nép hősies harca a szabadságért és az emberi méltóságért".¹ Érdemes emlékeznünk erre a polgárháborúra ma, amikor a jövő kiszámíthatatlanabb, mint valaha.

 

A katonai lázadás

 

Primo de Rivera diktatúrája békésen megbukott, XIII. Alfonz király emigrált, és 1931-ben kikiáltották a második köztársaságot. A köztársaság első kormánya megkísérelte, hogy óvatos, kis lépésekben megoldást találjon a nyomasztó agrárkérdésre, földet osszon a hihetetlen nyomorban tengődő agrárproletariátusnak és javítson valamit az ipari munkásság és a bányászok munkakörülményein. Ez a földesúri oligarchia kemény ellenállásába ütközött. Egyben megkísérelték az állam és az egyház szétválasztását, ami viszont az egyház ellenállásába ütközött. A katolikus egyház évszázadok óta nyomasztó súllyal nehezedett a spanyol társadalomra. Spanyolországban még a 19. század elején is működött az inkvizíció, amely az évszázadok során, alulbecsült adatok szerint 35 000 embert égettetett meg az országban eretnekség vagy boszorkányság vádjával. Az első kormányt alkotó köztársasági pártok számára az utóbbi kérdés, az antiklerikalizmus és a monarchiaellenesség fontosabbnak tűnt, mint a szociális problémák megoldása, miután ezek a polgári pártok nem szívesen foglalkoztak a tulajdonviszonyokat érintő kérdésekkel.

A munkásosztálynak csaknem egészét (és a vidéki földmunkások tömegének egy részét is) lefedte két erős szakszervezeti szövetség. Az UGT (Unión General de Trabajadores) 1936 elejei adatok szerint másfél millió tagot számlált,² és az erős PSOE (Partido Socalista Obrero Español, Spanyol Szocialista Munkáspárt) irányítása alatt állt. Ennél valamivel nagyobb erőt képviselt különösen Katalóniában és Aragóniában az anarchista irányítás alatt álló CNT (Confederación Nacional de Trabajo). Irányítását szervezetileg a FAI (Federación Anarquista Ibérica) végezte. A Spanyol Kommunista Párt viszonylag kevés taggal és gyenge befolyással rendelkezett. A két munkásszövetség között a viszony nem volt felhőtlen. Leképezte a nemzetközi munkásmozgalom marxista és anarchista szárnya közötti küzdelmet, ami már az I. Internacionáléban megkezdődött.

A CNT-FAI bojkottálta az 1933. decemberi választásokat, és ekkor két évre ("a fekete biennium") jobboldali kormány került hatalomra. Ez a kormány a tétova földosztást is leállította, munkásellenes intézkedéseket hozott, és a Spanyol Idegenlégió bevetésével kegyetlenül leverte az embertelen körülmények között élő asztúriai bányászok felkelését. A CNT-FAI belátta, hogy hibázott, és az 1936. februári választásokon való részvételre biztatta híveit. Elsősorban ennek köszönhetően ezeket a választásokat megnyerte a Népfront (Frente Popular), és baloldali kormány alakult a polgári, köztársasági pártok részvételével (sem a PSOE, sem a Kommunista Párt, sem pedig az anarchisták nem képviseltették magukat a kormányban). Valójában ekkor tört fel elemi erővel a Primo de Rivera diktatúrája, majd a "fekete biennium" által elfojtott spanyol forradalom. A kormány folytatta a távollévő nagybirtokosok latifundiumainak felosztását, azonban a vidéken kicsúszott kezéből a hatalom. Sok helyen a nincstelen földmunkások elfoglalták a földeket, és azokon a vidékeken, ahol az anarchistáké volt a meghatározó erő, elsősorban Aragóniában, Levantében és Katalóniában, megkezdődött a "libertá­riánus kommunizmus" megvalósítása. Az összes földet, beleértve a kisbirtokosok és kisbérlők földjeit is, köztulajdonba vették, köztulajdonba vették a kisvállalkozásokat, a borbély- és kovácsműhelyeket is. Egyes falvakban még a háztartások serpenyői is köztulajdonba kerültek. Egyes körzetekben eltörölték a pénzt, és a bizottságok bonjaival helyettesítették.³ A spontán, illetve az anarchisták vezette tömegmegmozdulások egy fő célpontként a földesúri, monarchista rendszer fő támaszaként működő katolikus egyház ellen irányultak. Számos templomot, rendházat és kolostort felgyújtottak, több ezer papot, szerzetest és apácát megöltek.^{4 ,5} A kormány, amelynek többsége volt a parlamentben, de tömegekkel nem rendelkezett, a fegyveres erőkben nem nagyon bízhatott meg, és talán nem is akarta folytatni a "fekete biennium" idején mindennapos módszereket (a tömeg közé lövetést, a tömeges letartóztatást stb.); tehetetlen volt. Megkísérelte stabilizálni helyzetét, és ezért (figyelembe véve, hogy már 1932-ben kísérlet történt egy katonai puccsra, a köztársaság megdöntésére José Sanjurjo tábornok részéről) a legreakciósabbnak ítélt, aktív tábornokokat kevésbé veszélyesnek tartott beosztásokba helyezte. Így került Francisco Franco Bahamonde tábornok a Kanári-szigetekre és Emiliano Mola tábornok az afrikai hadsereg éléről Pamplonába. Ezek az intézkedések azonban nem akadályozták meg azt, hogy gőzerővel meginduljon a katonai összeesküvés, amit akkor és később is az országban uralkodó káosszal indokoltak. Valóban, gyakorivá vált bal- és jobboldali politikusok meggyilkolása. Megölték José Castillót, a köztársaság által létrehozott rohamrendőrség (Guardia de Asalto) baloldali tisztjét, mire július 13-án bosszúból Castillo kollégái elrabolták, majd megölték José Calvo Sotelót, a monarchista ellenzék vezérét. Egyesek szerint ez az esemény robbantotta ki a katonai lázadást, azonban nyilvánvaló, hogy az mindenképpen kirobbant volna.⁶

Melillában (Marokkó) a lázadók már 17-én kezükbe kaparintják a hatalmat, Romerales tábornokot, a keleti körzet parancsnokát megölik. Franco egy Nagy-Britanniában (!) bérelt repülőgépen a Kanári-szigetekről Marokkóba repül. 18-án a kanári-szigeteki rádió már sugározza kiáltványát a spanyol nemzethez. Ezen a napon a lázadó generálisok már rendelkeznek a spanyol hadsereg egyetlen igazán ütőképes haderejével, a 30 000 főt számláló gyarmati hadsereggel, benne a Spanyol Idegenlégióval és a Marokkóban toborzott lovassággal, amely a húszas években az Abdel Krim vezette rif törzsek elleni háborúban edződött. (Ezt a festői lovasságot mutatják a korabeli filmhíradók. Azt természetesen nem látjuk e filmeken, hogyan bántak ezek a csapatok az európai Spanyolországban elfoglalt területek lakosságával.) A köztársasági kormány ezen a napon már tudja, mi történt Marokkóban, de közleményében minimalizálja a helyzet súlyosságát. A szakszervezetek, az UGT és a CNT-FAI irányította munkások fegyvert követelnek, de a kormány megtagadja fegyverek kiosztását a civil lakosságnak, és nem tesz semmit, értékes két napot vesztegetve el. La Coruñában például Pérez Carballo, a Baloldali Republikánus párti kormányzó megtagadja fegyverek kiosztását a bányászoknak. A lázadók bevonulása után azonnal kivégzik terhes feleségével együtt. Több más város polgármestere is hasonlóképpen járt.⁷

A megadott jelre kitör a katonai lázadás az európai Spanyolország legtöbb helyőrségében is. A különböző szerzők 15 000 és 17 000 között adják meg a spanyol hadsereg tiszti és tábornoki létszámát, de abban nagyjából megegyeznek, hogy ebből a létszámból 2000-en maradtak hűek a köztársasághoz.⁸ A lázadás vezetőjéül valójában José Sanjurjo monarchista tábornokot szemelték ki, aki már 1932-ben sikertelen puccsot hajtott végre a köztársaság ellen, ő azonban a lázadás harmadnapján repülőszerencsétlenség áldozata lett. Így aztán a vezéri poszt megüresedett, de több önjelölt is akadt rá, elsősorban Emiliano Mola tábornok, aki sikeresen hatalmába kerítette Pamplonát. Az általa alakított Katonai Juntának Franco nem is volt még a tagja. Július 22-én új kormány alakul José Giral vezetésével, amelynek még mindig nincs szocialista és kommunista tagja, de amely megkezdi a fegyverek kiosztását a szervezett munkásoknak. A köztársághoz hű csapatok és a felfegyverzett munkásmilíciák megkezdik a harcot az előnyomulni igyekvő lázadókkal. A hagyományos csendőrség (Guardia Civil) nagyobb része csatlakozik a lázadókhoz, a köztársaság által létrehozott rohamrendőrség (Guardia de Asalto) nagyobb része hű marad a köztársasághoz. Végül helyenként simán, helyenként napokig tartó véres harcok és a köztársaság híveinek lemészárlása után a lázadók megszerezték az ellenőrzést Castilla la Vieja, Navarra, Galicia tartományok fölött, Sevillában, Cádizban, Córdobában, Granadában, csaknem az összes spanyol szigeten és Spanyol Marokkóban.⁹ A köztársaság maradt az úr az északi tartományok többségében, Castilla la Nueva, Katalónia, Murcia tartományokban, a Levantén (a délkeleti partvidéken), Menorca szigetén, Madridban, Barcelonában és Valenciában. A légierő és a flotta nagy többsége hű maradt a köztársasághoz. Pontosabban a tengerésztiszti kar nagyobb része is csatlakozott a lázadáshoz, azonban a matrózok ezeket a tiszteket megölték, és táviratban jelezték a kormánynak, hogy a hajók rendelkezésére állnak.

Az, hogy az "Armadát" (a flottát) nem sikerült megszerezniük, rendkívül súlyosan érintette a lázadókat. Bár a köztársaság nagyon lassan ébredt fel, világos volt, hogy a hozzá hű csapatok és a helyzet komolyságát pontosan felismerő munkás- és földmunkástömegek, akik nem akartak a monarchia idejét jellemző félállati sorba visszasüllyedni, leverik a lázadást, ha a gyarmati hadsereget nem sikerül átszállítani Spanyolországba. Franco közvetítőket küldött Berlinbe és Rómába, és segítséget kért elvbarátaitól, Hitlertől és Mussolinitől. Ezek nem töprengtek sokáig. Július 28-án, tíz nappal a lázadás megindulása után már megérkeztek az első Junkers-52-es repülőgépek Németországból, az első Savoia-81-esek Olaszországból Tetuánba, és megkezdték a gyarmati hadsereg átszállítását Európába. Egyes szerzők szerint ez volt az első "légihíd" a történelemben. Hitler igencsak büszke volt rá.¹⁰ Napi 500 főt tudtak átszállítani Sevillába, és megindulhatott a támadás Badajoz irányába, ahol is egyesülniük kellett Mola tábornok csapataival.

A város azért volt fontos, mert a Portugál határon fekszik, és ezen keresztül érkezhetett később az utánpótlás a lázadókhoz. A várost 3000 kiképzetlen, gyengén fölfegyverzett és gyengén vezetett milicista és 500 katona védte. Másfél napig harcoltak hősiesen, de a jól kiképzett és felfegyverzett, tüzérséggel rendelkező ellenséggel szemben tehetetlenek voltak. A város augusztus 14-én esett el, és azonnal megkezdődött a fogságba esett védők lemészárlása. A Havas hírügynökség szerint az utcákon patakokban folyt a vér. A köztársasággal nem igazán rokonszenvező párisi Le Temps tudósítója 1200-ban jelölte meg a legyilkolt foglyok számát. A milicisták egy része Portugáliába menekült. Ezeket a fasiszta portugál hatóságok visszatoloncolták a biztos halálba. Yagüe ezredes, a lázadó csapatok parancsnoka ezt nyilatkozta John T. Whitakernek, a New York Herald Tribune tudósítójának: "Természetes, hogy megöltük őket. Mit gondolt ön? Magammal hurcolok 4000 vörös foglyot, amikor a hadoszlopom az idővel áll versenyben? Vagy hátra kellett volna őket hagynom, hogy Badajoz újra vörös legyen?"¹¹ A polgárháború folyamán mindkét oldalon rendszeressé vált a foglyok megölése. Volt azonban egy lényeges különbség. Madridban a lázadók beszorultak a Montaña-laktanyába. Kétszer is kitűzték a fehér zászlót, majd tüzet nyitottak a közeledő milicistákra. Mikor végül a tüzérségi tűz és a légierő bombázásának hatására megadták magukat, a laktanyába betörő milicisták megölték az elébük kerülőket. Azonban a köztársaság megbízottainak és a rohamrendőröknek sikerült megmenteniük a védők jelentős részét.¹² A köztársasági oldalon a parancsnokok tipikusan felléptek a foglyok kivégzése ellen, a lázadók oldalán elnézték, vagy egyenesen megparancsolták ezt. Mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják. A francóista történetírás szerint a köztársasági oldalon 85 000, a lázadók oldalán 40 000 embert végeztek ki. Ezek a számok erősen torzítottak.¹³ Az arányok, könnyen lehet, hogy fordítottak. Azt tudjuk, hogy 8 hónappal Francóék győzelme után még 270 000 (nagy többségében politikai) foglyot őriztek és 50 000 halálos ítélet várt végrehajtásra (nagyobb részüket végre is hajtották).¹⁴

 

A háború

 

Badajoz elfoglalása után megindult az offenzíva Madrid ellen. Özönlött a hadianyag a lázadók részére a portugál határon át, és működésbe léptek a német bombázók. Az idegenlégiósok, a marokkói zsoldosok, az ezekhez csatlakozott falangisták (a spanyol fasiszta mozgalom aktivistái) előnyomulását a rosszul felfegyverzett, kiképzetlen munkásmilíciák csak ideig-óráig tudták feltartóztatni. Közben az északi fronton Mola csapatai kétheti ostrom után elfoglalták Irúnt és San Sebastiánt, és ezzel elvágták a Baszkföldet a francia határtól és a köztársaság többi részétől. A köztársaság széles körű autonómiát adott a Baszkföldnek, és a baszk autonóm kormány csapatai hősiesen küzdöttek a lázadók ellen, amíg el nem fogyott a lőszerük. A franciák ugyanis lezárták a határt, és nem engedték át a délről küldött lőszerszállítmányokat. Ekkor írta József Attila az "Egy spanyol földmíves sírversét": "Franco tábornok besorolt ádáz katonának, / nem szöktem meg, mert féltem agyonlövet úgy. / Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság / ellen Irun falain. S így is elért a halál." Elvágva a többi frontoktól, a köztársasághoz hű erők még majd egy évig küzdöttek az északi fronton, mielőtt a lázadóknak sikerült elfoglalniuk a Baszkföldet, majd Asztúriát. Közben, sebtében összekapart csapatokkal és frissen létesült munkásmilíciákkal sikerült megállítani a Madridtól északra elterülő Guadarrama-hegységben a lázadók előnyomulását. Ebben a csatában már részt vett Enrique Lister, a Kommunista Párt egyik legjobb katonai szakértője, aki később a köztársaság legendás hírű tábornokává vált. Lister analfabéta kőfaragóként kezdett dolgozni szülőföldjén, Galicia tartományban, ahol többször összetűzésbe került a csendőrséggel, és tagja lett a szakszervezetnek. A Kommunista Párt felfigyelt az értelmes, fiatal munkásra, taníttatta, majd kiküldte a Szovjetunióba. Ott tanult, részt vett a moszkvai metró első alagútjának építkezésén, és egy évet végzett a Frunze Katonai Akadémián.

Világossá vált, hogy a csak a köztársasági pártok képviselőiből álló kormány képtelen az ellenállás megszervezésére. Szeptember 4-én megalakult a (többségében) szocialistákból, republikánusokból és két kommunista miniszterből álló, új kormány. Ennek elnöke és hadügyminisztere a baloldali szocialista Largo Caballero, külügyminisztere Julio Álvarez del Vayo, pénzügyminisztere Juan Negrín volt. Megkezdődött a Néphadsereg (el Ejército Popular) szervezése. Meg kellett győzni a milíciákat, hogy szilárd katonai szervezet, hierarchikus irányítás nélkül nem tudnak ellenállni a fegyelmezett fasiszta seregeknek. Az UGT irányítása alatt álló milíciák ellenállás nélkül beolvadtak a reguláris hadseregbe, azonban a CNT-FAI milíciáinak jó része a háború végéig sem volt hajlandó erre. A Néphadsereg megszervezésében fontos szerepet játszott az Ötödik Ezred (El Quinto Regimiento), amely a Kommunista Párt kezdeményezésére már a lázadás első napjaiban megalakult. Ennek parancsnokául szeptembertől Listert nevezték ki.

Franco csapatai Madrid felé közeledtek, de – feltehetően politikai propagandaokokból – először Toledo felé fordultak, hogy felmentsék az ottani Alcázarba, ebbe a félig erőd, félig kastély tömbbe beszorult, ostrom alatt álló lázadókat. A német légierő elkezdte bombázni a Madrid környéki védtelen falvakat. Magát a várost már augusztus 28-án bombázták, ez azonban még nem okozott jelentős károkat. Október 29-én kezdődött Madrid intenzív terrorbombázása, amely több ezer civil áldozatot követelt, és november első napjaiban megkezdődött a város ostroma. Varela tábornoknak, az ostromló csapatok parancsnokának mintegy 25 000 idegenlégiós és marokkói állt rendelkezésére. Miután eddig úgy haladtak előre, mint kés a vajban, biztosra vették, hogy a főváros napokon belül elesik. Ez volt a vélemény általában az európai politikai körökben. A lisszaboni rádió azt is bejelentette, hogy Franco tábornok fehér lovon fog bevonulni.¹⁵ Manuel Azaña, a köztársaság elnöke Barcelonába, a kormány, amely időközben kiegészült anarchista miniszterekkel, Valenciába tette át székhelyét (menekült?). A főváros védelmét egy Védelmi Juntára bízták. Ennek elnökéül José Miaja nyugalmazott tábornokot, az ő vezérkari főnökéül Vicente Rojo alezredest nevezték ki. A védelem megszervezését és az irányítást valójában az utóbbi végezte, aki talán a spanyol hadsereg legtehetségesebb vezérkari tisztje volt. Később, már tábornoki rangban ő lett a Néphadsereg vezérkari főnöke. Hithű katolikus létére végig kitartott a köztársaság mellett.

A támadás a főváros elfoglalására november 8-án indult meg, és nem várt ellenállásba ütközött. Aznap az Ötödik Ezred Lister parancsnoksága alatt, más csapatok és milicisták állították meg a támadókat. Másnap bekapcsolódott a védelembe "Madrid határán" a XI. Nemzetközi Brigád Kléber parancsnoksága alatt. Kléber, valódi nevén Manfred Zalmanovics Stern, bukovinai születésű lévén az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjeként esett orosz fogságba az első világháborúban, és csatlakozott a Vörös Hadsereghez a forradalom után. A következő napokban harcba vetettek további csapatokat, így többek között Buenaventura Durruti híres anarchista vezető hadoszlopát, Cipriano Mera anarchista parancsnok hadoszlopát és a XII. Nemzetközi Brigádot, amelynek parancsnoka "Lukács tábornok", vagyis Zalka Máté volt. Durruti csapata nem szerepelt túl sikeresen, maga a parancsnok elesett. Halála körülményeit azóta sem sikerült pontosan tisztázni. Cipriano Mera hadoszlopa viszont hősiesen küzdött, elkeseredett harcokban megtartotta a San Fernando hidat, de súlyos veszteségeket szenvedett. Mera ekkor értette meg, hogy egy fegyelmezett hívatásos hadsereggel szemben nem lehet anarchista módon harcolni. Egy ilyen milíciában ugyanis nem voltak rangfokozatok, parancsokat nem lehetett kiadni, minden hadmozdulatot a kollektíva elé kellett terjeszteni jóváhagyásra. Még az éjjel felkereste Vicente Rojót a Védelmi Juntánál, és megkérte, szervezze át hadoszlopát reguláris zászlóaljjá, neki magának pedig adjon valamilyen katonai rendfokozatot, mondjuk őrmesterit.¹⁶ Így vált az egyszerű anarchista kőművesből őrnagy és a Néphadsereg egyik legkiválóbb parancsnoka.

Súlyos veszteségeket szenvedtek a nemzetközi brigádok is, de a Ciudad Universitariánál, az egyetemi városnál leragadt az ellenség előnyomulása, és a front megszilárdult. Így is maradt a háború végéig. Madrid bevétele 2 évvel elhalasztódott (sok zabot fogyasztott a fehér ló e két év alatt). Amikor "Lukács" brigádját bevetették, az még nem volt teljesen feltöltve. Később három zászlóalj alkotta: a Thaelmann, főleg németekből; a Garibaldi, főleg olaszokból; egy francia-belga zászlóalj. Zalka Máté pályafutása hasonlított Kléberére. Az osztrák-magyar hadsereg fogságba esett tisztjeként csatlakozott a forradalom után a Vörös Hadsereghez, harcolt az intervenciós háborúban, majd különböző civil területeken dolgozott Szovjet-Oroszországban. Közben írni próbált; Doberdo című regénye ma is olvasható.

Madrid egyre intenzívebb bombázása egész novemberben folytatódott, miután november elején berlini utasításra német parancsnokság alatt megalakult a német harci repülőkből álló "Condor Légió". Soha azelőtt ekkora város nem volt kitéve ilyen kegyetlen bánásmódnak a levegőből. A Condor Légió tisztjei itt akarták tesztelni a bombázás hatását a civil lakosságra. A hatás nem felelt meg a várakozásoknak; nem félelmet, hanem gyűlöletet váltott ki. Mikor azután november közepén Madrid egén megjelentek a szovjet vadászgépek, hogy elkergessék a bombázókat, a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta őket. "A mieink! A mieink!", kiáltották egymásnak. Nem vonultak óvóhelyekre, hanem a nyílt utcákon figyelték a fölöttük zajló légi csatákat.¹⁷ A francóista csapatok előnyomulását német harckocsik is támogatták. Azonban a Madridért vívott harcokban megjelentek a köztársaságiak oldalán szovjet harckocsik is.

A novemberi kudarc nem vette el a francóisták kedvét a főváros elfoglalásától. Támadást indítottak a Jarama folyó mentén, hogy megkezdjék Madrid körülzárását. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt. Miután a gyarmati hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, és a németek által küldött hadianyag jó részét is elfogyasztották, a Mussolini által küldött olasz hadtestet vetették be a guadalajarai csatában, amelynek célja ugyancsak Madrid volt. Az olaszok rendelkezésére állt erre a célra 50 000 ember, 222 löveg, 148 harckocsi és páncélozott jármű, 60 repülőgép, 485 géppuska, 1170 géppisztoly és 4500 teherautó.¹⁸ Korábban, elsősorban a köztársasági hadvezetés hibájából, viszonylag könnyen foglalták el Málagát. Ezért annyira biztosak voltak magukban, hogy a hadművelet tervét a kezdettől a végig dátumokra bontva kidolgozták. A terv egy fogságba esett ezredessel a köztársaságiak kezébe került. Miután 1937. március elején az olaszok megindították a támadást és áttörtek, Vicente Rojo a rendelkezésére álló legjobb csapatokat vetette be, Lister és Mera hadosztályait és kötelékükben a XI. és a XII. Nemzetközi Brigádot. Ezek tőrbe csalták a fasisztákat, megállították a támadást, és ellentámadásba mentek át. Fontos szerepet játszott Lukács brigádjának olaszokból álló Garibaldi zászlóalja. Az ellenséget megzavarta, hogy a másik oldalon is olaszul beszélnek. Sokan átálltak, amiben szerepet játszott az intenzív propaganda is. Mire Mario Roatta tábornok, az olaszok parancsnoka visszavonulót rendelt el, késő volt, a visszavonulás menekülésbe csapott át. Az olaszok körülbelül 1500 halottat és 1300 foglyot vesztettek. A köztársaságiak kezére került 78 ágyú és tarack, 500 géppuska, 10 harckocsi, több mint 3000 puska stb. Ernest Hemingway meglátogatta a csatateret, és azt írta, hogy a guadalajarai csata komoly helyet foglal el a hadtörténetben. Egyébként igen baráti viszony alakult ki közte és Lukács között. Később Lukács bankettet adott a tiszteletére, amire meghívta a környező falvak összes leányzóját. A súlyos vereség hisztérikus reakció­kat váltott ki a fasiszták oldalán. Franco megkísérelte a csatát tisztán olasz ügynek beállítani, bár a harcban Moscardo, az "alcázari hős" csapatai is részt vettek. Mussolini kijelentette, hogy élve csak győztes olasz térhet vissza Spanyolországból. Tény az, hogy a francóista hadvezetés ezután lemondott Madrid elfoglalásáról.¹⁹

1937 folyamán és 1938 első felében váltakozó szerencsével folytatódott a háború. Egyre jobban megmutatkozott azonban a francóisták fölénye fegyverzetben, miután a "benemavatkozási politika" csupán a köztársaságot sújtotta, amely gyakorlatilag csak a távoli Szovjetunióból kaphatott nagy nehézségek árán fegyvert és felszerelést (ezekre a kérdésekre a következő fejezetben visszatérek). Súlyos és meghatározó hátrányt jelentett továbbá, hogy a köztársasági oldalon állandóvá vált az éles politikai harc a népfontba tömörült szövetségesek között. A francóista oldalon is jelentkeztek politikai törésvonalak, de az "egy nép-egy vezér" fasiszta elv alapján ezeket diktatórikus alapon rövid úton át lehetett hidalni. Mikor Franco 1937 tavaszán megelégelte a szélsőjobboldali pártok közötti marakodást, egy dekrétummal megalakította az egységes fasiszta pártot, a Falange Española Tradicionalista y de las JONS-ot (a párt nevében a "tradicionalista" a carlistákat takarta, a JONS pedig: Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalista, a "vertikális szakszervezet" pártja). Sem a Falange, sem pedig a carlisták nem lelkesedtek az egységért, de le kellett nyelniük a békát. A pártegyenruha a Falange kék inge és a carlisták piros barettje lett, de a falangisták, ha csak lehetett, a piros sapkát a zsebükbe gyűrték. Egy ünnepélyes alkalommal a födetlen fejű falangisták megkérdezték Rodezno herceget, az egyik carlista vezetőt, hogy miért van civil ruhában, mire a kérdezett ezt válaszolta: "Mert a kék ingemet nem tudom a zsebembe gyűrni."²⁰

A köztársaságiak oldalán az ellentétek mélyebbek voltak. 1936-ban mélyreható társadalmi forradalom ment végbe, amelynek motorja a CNT-FAI volt. Az anarchisták (és a baloldali szocialisták) a legkegyetlenebbül kizsákmányolt városi és agrárproletariátus nevében léptek fel, ennek az osztálynak támogatását élvezték. A több körzetben bevezetett "libertáriánus kommunizmus" azonban sértette a kisparasztok, kisbérlők, kisiparosok, kiskereskedők, az alsó középosztály érdekeit is. Mikor kitört a polgárháború, a népfrontba tömörült republikánusok, szocialisták és kommunisták előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút csak úgy lehet megnyerni, ha belpolitikailag orvosolják a középosztály sérelmeit, külpolitikailag pedig megnyerik Nagy-Britannia és Franciaország támogatását. A Komintern hivatalos vonalával is összhangban kinyilvánították, hogy a harc célja nem egy szovjet típusú szocialista rendszer bevezetése, hanem a demokratikus köztársaság megvédése a fasisztáktól. Ezért, ahogy a központi kormány megerősödött, megkezdte a szélsőséges kollektivizálás visszacsinálását, szabaddá tette a vallásgyakorlást, biztosította a külföldi vállalatokat vagyonuk sérthetetlenségéről stb. A szélsőséges anarchisták a kormány intézkedéseit ellenforradalomnak minősítették, és azt mondták, hogy a proletariátus nem fog a demokratikus (burzsoá) köztársaságért küzdeni, de a forradalom vívmányait egyedül is megvédi. Az ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában.

Miközben a Népfront önmagát gyengítette, a lázadók a fasiszta hatalmak segítségére támaszkodva fegyverzetben és anyagiakban egyre erősödtek, és lassan előrenyomultak. Largo Caballero kormányának kezéből kicsúsztak az ügyek. 1937 májusában új kormány alakult Juan Negrín vezetésével. Ebből kimaradtak a CNT képviselői és Caballero baloldali szocialista hívei. A szocialista és republikánus miniszterek mellett változatlanul két kommunista miniszter maradt, továbbá egy-egy képviselője a baszk és a katalán nemzeti pártoknak. A Néphadsereg ellentámadásokkal próbálta lassítani a francóisták előnyomulását, de az utóbbiak nyomasztó tüzérségi és légi fölénye miatt ezek nem sok sikerrel jártak. Egy ilyen offenzíva során, 1937. június 11-én, Huesca mellett elesett Zalka Máté. Bolloten, aki nem rokonszenvezett a kommunistákkal, is pozitívan ír róla. Megírja, hogy André Marty, a nemzetközi brigádok főfelügyelője a moszkvai "tisztogatások" mintájára a nemzetközi brigádokban is boszorkányüldözést akart folytatni, Zalka azonban a parancsnoksága alatt álló brigádban ezt nem engedte meg.²¹ Klébert a Szovjetunióba való visszatérte után kényszermunkatáborba küldték, és ott is halt meg. Zalka Máténak talán szerencséje volt, hogy elesett.

1938 áprilisában, elkeseredett harcok után a francóisták elérték a Földközi-tengert, és kettévágták a köztársasági Spanyolországot. Európa azt hitte, hogy a polgárháború véget ért, Negrín-kormány azonban nem adta fel. Júliusban megkezdődött a Néphadsereg ebrói offenzívája, a polgárháború 4 hónapig tartó, legvéresebb ütközete, egyben a két világháború közötti időszak legnagyobb csatája. A Néphadsereg csapatai meglepetésszerűen átkeltek az Ebrón, áttörték az ellenség vonalait, és mélyen behatoltak területére. Ezáltal tehermentesítették a levantei fronton harcoló csapatokat. Francónak komoly erősítéseket kellett átdobnia erre a frontszakaszra. Ezután hónapokig tartó állóharcok alakultak ki. A Néphadseregnek a keleti fronton (Katalónia területén) nem voltak további bevethető tartalékai. A középső-déli fronton (Madrid-Valencia) lévő hadsereg nem mozdult, nem próbálta némileg tehermentesíteni az ebrói fronton harcoló bajtársait. Lister árulásról ír,²² valószínűleg nem alaptalanul. Az ebrói csata vége felé vonták ki a nemzetközi brigádokat a frontról. Novemberben a köztársaságiaknak vissza kellett vonulniuk az Ebro keleti partjára, és megkezdődött a háború utolsó szakasza. Franco összes erőit most Katalónia elfoglalására vetette be. A köztársasági csapatok harcolva vonultak vissza a francia határ felé. Ezt a visszavonulást végigcsinálta egy újjászervezett magyar-spanyol zászlóalj orvosaként Bakács Tibor a francia határig, majd az internálótáborig.²³ Sürgősen fegyverutánpótlást kértek a Szovjetuniótól, ami meg is érkezett Franciaországba, de a franciák, ekkor már a Münchenben "híressé" vált Daladier kormánya, nem engedték át a fegyvereket a határon. 1939. január 26-án elesett Barcelona, és február 7-én Francóék elérték a francia határt.

A középső területen a Negrín-kormány csapatai folytatták a harcot, március elejére azonban a kormány megmaradt tagjai hozzájuk hű katonatisztekkel áttették székhelyüket Madridból egy Elda nevű kisvárosba. Franco többször kijelentette, hogy csak feltétel nélküli fegyverletételt fogad el. Negrín valószínűleg számított egy katonai puccsra, és át akarta engedni a fegyverletétel kétes dicsőségét a puccsistáknak. A puccs valóban bekövetkezett, Madridban Védelmi Junta alakult Segismundo Casado ezredes vezetésével, aki fegyverszünetet kért Francótól. A Negrín-kormány tagjai, Palmiro Togliatti, a Komintern megbízottja, Lister, több kommunista vezető az utolsó napok egyikén repülőgépen elhagyták Spanyolországot. A madridi kommunista pártszervezetek, amelyek hűek maradtak a kormányhoz, és folytatni kívánták a harcot, felkeltek a Casado-junta ellen. A felkelés leverésére Casadónak Madridba kellett rendelnie Cipriano Mera anarchista hadtestét, amely leverte a felkelést.²⁴ Március végére a junta tagjai, kivéve Julian Besteiro jobboldali szocialista politikust, és a katonai parancsnokok elhagyták Madridot és Spanyolországot. Franco csapatai bevonultak Madridba , és április 1-jén a generalisszimusz bejelentette, hogy a háborúnak vége. Besteiro, aki azt képzelte, hogy mérsékelt magatartása és súlyos egészségi állapota miatt kíméletben lesz része, tévedett, 30 évre ítélték, de kezeletlen tüdőbaja még 1940-ben végzett vele Franco börtönében.

Az újonnan megválasztott XII. Pius pápa táviratot intézett Francóhoz: "Istenhez emelve szívünket, őszinte köszönetünket nyilvánítjuk Excellenciádnak Spanyolország katolikus győzelméért."

A vésztörvényszékek havonta átlag 1000 halálos ítéletet hoztak, és 1942-ben még 242 000 politikai foglyot őriztek siralmas körülmények között.²⁵

A polgárháború halálos áldozatainak számát különböző szerzők különbözőképpen becsülik. Általában a Franco-rendszer apologétái csökkenteni igyekszenek a számokat, a köztársaság hívei pedig túlbecsülik. Talán a 600 000-es szám jár legközelebb az igazsághoz.²⁶ Részletesebben tárgyalja és veti össze a különböző szerzők adatait Harsányi.²⁷ Több mint 600 000 a Franco-rendszer elől elmenekült vagy emigrációba kényszerült spanyolok száma. Ezek többsége franciaországi táborokba került, majd pedig német megszállás alá. Közülük sokan folytatták a harcot a fasizmus ellen a francia ellenállási mozgalomban, az angol-amerikai, illetve a szovjet hadseregben. Dolores Ibarruri, La Pasionaria, a Spanyol Kommunista Párt elnökének fia a sztálingrádi csatában esett el. Emigrált a spanyol értelmiség színe-java, Manuel de Falla, a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, Pablo Picasso, a 20. század egyik legnagyobb festőművésze, a legnagyobb költők, a már az emigrációban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Juan Ramón Jiménez és a "nagy öreg", Antonio Machado. Miguel Hernández, a tehetséges, fiatal költő Portugáliába menekült, de a portugál hatóságok kiadták Spanyolországnak. 1942-ben halt meg tüdőbajban Franco börtönében.

 

A szereplők mozgatórugói

 

A legegyszerűbb talán Olaszország szándékainak megítélése. Mussolini, aki az új Római Birodalom megalapítójának és császárának szerepében szerette volna magát látni (lásd az olasz fasizmus grandiózus, bombasztikus építkezéseit), a Földközi-tengert mare nostrummá változtatni, miután büntetlenül megúszta Etiópia lerohanását, örömmel fogadta a spanyol lázadás hírét és a lehetőséget, hogy megvethesse lábát Spanyolországban. Fő riválisa a Földközi-tengeren a katonailag sokkal erősebb Franciaország volt.²⁸ Jól jött volna számára egy vele szövetséges, fasiszta spanyol rendszer Franciaország hátában. Nem meglepő tehát, hogy egy héttel a lázadás kitörése után már elindította harci repülőgépeit Franco támogatására, hamarosan jelentős létszámú haderőt küldött Spanyolországba, és ezt végig fenntartotta. Szerepet játszott ebben a beavatkozásban az is, hogy képtelen volt hazája gazdasági problémáit megoldani, a nyomort enyhíteni és külföldi katonai sikerekkel, hódításokkal próbálta tekintélyét, "imázs"-át fenntartani.

Természetesen a náci Németországban is örömmel fogadták a lázadás hírét, és Hitler nagy mennyiségű fegyverrel, hadianyaggal és nagy létszámú katonai személyzettel támogatta Franco győzelmét. Szerepet játszott ebben az, hogy Németország igényt tartott a spanyol ércbányák termelésére hadiiparának fejlesztéséhez, de Hitler is kívánatosnak tartotta egy fenyegető, fasiszta hatalom létrejöttét Franciaország hátában. A németek azonban elsősorban haditechnikájuk kipróbálási terepének tartották a polgárháborút, és egyáltalán nem törekedtek a gyors győzelemre. 1937. november 5-én Hitler stratégiai tanácskozást tartott katonai vezetőkkel, amelyről a következő feljegyzés született: "A spanyolországi hadi cselekményekkel kapcsolatos eddigi tapasztalatok alapján a Führer nem számít jelenleg a konfliktus gyors befejeződésére. Figyelembe véve a Franco által eddig vezetett offenzívákra fordított időt, lehetségesnek tartja a háború elhúzódását még három évig. Másfelől, német szempontból nem kívánatos Franco százszázalékos győzelme. Fontosabb számunkra a háború elhúzódása és a feszültség fönntartása a Földközi-tengeren."²⁹ Utólagosan, ismerve az eseményeket, azt mondhatjuk, hogy Hitler álláspontja logikus volt. Néhány hónapon belül bekövetkezett Ausztria hozzácsatolása a Német Birodalomhoz, az Anschluss, amit Mussolini élesen ellenzett, vagyis hasznosnak bizonyult, hogy Olaszország katonailag lekötve van Spanyolországban. Hasznosnak ígérkezett az is, hogy Franciaország és Nagy-Britannia idegesen figyelik a földközi-tengeri helyzetet (Nagy-Britannia számára az Indiába, a korona legszebb gyémántjához vezető hajózási útvonal biztonsága alapvetően fontos volt). Márpedig a nácik szabad kezet akartak Közép-Európában Ausztria mellett Csehszlovákia megszállásához is. Németország tehát ellátta Francót hadianyaggal, de csak mértékkel, annyival, amennyire pillanatnyilag éppen szüksége volt.³⁰ Közben mind Olaszország, mind pedig Németország habozás nélkül aláírta a benemavatkozási egyezményt tudván, hogy úgysem fogják betartani. München és Csehszlovákia megszállása (1938-39), a szovjet-német megnemtámadási egyezmény és a Szovjetunió megtámadása (1939-1941) után már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a nácik aláírása egy egyezményen semmit sem jelent. Ami itt érdekes, az az, hogy ezt a brit és a francia államférfiaknak már a spanyol benemavatkozási szerződés (1936) semmibevétele után tudniuk kellett.

A Szovjetuniót a katonai lázadás rendkívül nehéz és bonyolult helyzetben találta. Az ország a feszített ütemű, erőltetett iparosítás, elsősorban a nehézipar és a hadiipar fejlesztése kellős közepén tartott. (Ma, amikor Közép-Kelet-Európa újkapitalista országai versengenek egymással a külföldi beruházókért, nehéz elképzelni is, mit jelentett az iparosítás külföldi beruházók nélkül, kizárólag a népre nehezedő megszorító intézkedések útján felhalmozott "tőkére" hagyatkozva.)³¹ A mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása súlyos válságot, nagy területeken éhínséget okozott. A Szovjetunió távol-keleti határaira a Kínában előnyomuló japán hadsereg részéről erős nyomás nehezedett, ami 1938-ban a koreai határ közelében lévő Haszán tónál egy hétig tartó fegyveres összecsapásra, majd 1939-ben a mongóliai Halhin Golnál komoly véráldozatot követelő kisebb háborúra vezetett. Mindehhez járult, hogy az irracionális sztálini terror ezekben az években érte el a csúcspontját, koncepciós perekkel és a Vörös Hadsereg tábornoki és tiszti kara jelentős részének letartóztatásával. A nehézségek ellenére 1936 októberétől kezdve a Szovjetunió (és a Komintern), erejét maximális mértékben igénybe véve, támogatta a köztársaságot. Amikor a Földközi-tengeren az olasz tengeralattjárók sorozatban süllyesztették el nemcsak a szovjet, hanem a harmadik ország zászlója alatt közlekedő, a köztársaságnak utánpótlást szállító teherhajókat, a szovjet szállítmányokat Murmanszkból indították útnak-, és a franciaországi Bordeaux-ban rakták ki. Az áru célba érkezése ekkor már csak azon múlott, hogy a francia kormány éppen nyitva vagy lezárva tartotta-e a spanyol határt.³² A Szovjetuniónak alapvető érdeke volt, hogy a fasizmus Spanyolországban meghatározó vereséget szenvedjen, és elmenjen a kedve a további kalandoktól. Ezt az is mutatja, hogy 1938 őszén, amikor a Néphadsereg a katalóniai fronton kritikus helyzetbe került, a Szovjetunió sürgősen újabb 103 millió dollár értékben útnak indított egy fegyverszállítmányt, bár ekkorra már a spanyol aranyat felemésztették a szállítások. Ez volt az a szállítmány, amely a francia kormány időhúzása miatt későn érkezett. Ugyanakkor, miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugati hatalmak eltűrik Németország újrafelfegyverzését, és megpróbálják keleti irányba terelni, a szovjet vezetés ügyelt arra, nehogy időnek előtte háborúba keveredjék Németországgal. Hiszen 1936-ban Németország és Japán aláírta az Antikomintern paktumot, amelyhez egy évvel később Olaszország is csatlakozott.³³ Világos volt, hogy Hitler (esetleg Japánnal együtt) előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. A japán-német paktumot nem anti-Brit Birodalom, vagy anti-gall paktumnak nevezték. Ezért tartották a Spanyolországban szolgáló szovjet katonai szakemberek létszámát a szükséges minimális értéken. Viszont a Vörös Hadsereg a legjobb tisztjeit küldte Spanyolországba. Ezek egy része hazatérése után előléptetésben részesült, a tábornoki kar tagjává vált. R. J. Malinovszkij, a Szovjetunió marsallja, a világháborúban a Magyarországot felszabadító egyik front, a 2. Ukrán Front parancsnoka, később hadügyminiszter lett. Mások kényszermunkatáborba kerültek, racionálisan valószínűleg nem állapítható meg, hogy milyen kritériumok alapján.

A Spanyol Köztársaság kormánya a polgárháború három éve alatt mindent megtett azért, hogy elnyerje Nagy-Britannia és Franciaország bizalmát és segítségét, hiába. Kész volt feláldozni az első hónapok spontán forradalmának vívmányait, visszaszorította az anarchisták ultraforradalmi intézkedéseit, és mindent megtett annak érdekében, hogy bebizonyítsa: hadserege nem a szocializmusért, hanem a demokratikus köztársaság megvédéséért küzd. Mindez lepergett a brit és a francia uralkodó körökről. Negrín 1938-ban újból megkísérelte a lehetetlent, és hadianyagot kért Nagy-Britanniától és Franciaországtól. Cserében felajánlotta, hogy kizárja a két kommunista minisztert a kormányból.³⁴ Ez az ajánlat is süket fülekre talált. 1938-tól egyre világosabbá vált a köztársaság vezetői számára, hogy fordulat csak akkor következne be, és a köztársaság csak akkor képes fennmaradni, ha kitörne a világháború. Az utolsó hónapokban, amikor már Katalónia Franco kezére került, és látszott, hogy a háború elveszett, a kommunisták azzal érveltek az ellenállás folytatása mellett, hogy néhány hónapon belül kitör a világháború, és addig ki lehet tartani.³⁵ A többiek azonban nem bíztak ebben, és feladták. Ekkor került sor Casado madridi puccsára.

A francia álláspont ellentmondásos volt. Nem csupán azt tükrözte, hogy másképpen látták a spanyol forradalmi változásokat az uralkodó osztályok, illetve a munkásosztály, amely ekkor a kommunista és a szocialista párt, valamint a hatalmas szakszervezetek révén komoly nyomás kifejtésére volt képes, hanem az uralkodó körök dilemmáját is. Ti. egyrészt féltek a kommunista előretöréstől, a szocialista forradalomtól, másrészt az egyre erősödő Németországtól, az egyre agresszívabbá vált náciktól és attól, hogy egy Hitlerrel szövetséges, fasiszta Spanyolország jön létre. A félelem a náciktól indokolta a francia-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötését 1935 májusában. A franciák azonban nem voltak hajlandók ezt egy katonai egyezménnyel kiegészíteni és konkréttá tenni, és a szovjet fél tisztában volt azzal, hogy adott esetben nem számíthat arra biztonsággal, hogy a franciák teljesíteni fogják a szerződésben foglalt kötelezettségüket. Sumner Wells, 1937-től az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese ezt írta: "A háborút megelőző években a nyugati demokráciák, köztük az Egyesült Államok, nagy pénzügyi és kereskedelmi körei meg voltak győződve arról, hogy egy háború a hitleri Németország és a Szovjetunió között csak szolgálni tudná az ő érdekeiket. Biztosra vették, hogy Oroszország összeomlana, és ez az összeomlás a kommunizmus megsemmisülését vonná maga után; Németország annyira meggyengülne e konfliktus következtében, gondolták, hogy sok éven át nem jelentene veszélyt a világ többi része számára."³⁶ A belső dilemmához hozzájárult a félelem attól, hogy Franciaország elveszíti Nagy-Britannia szövetségét, márpedig nyilvánvaló volt, hogy a brit uralkodó körök ellenségesen tekintenek a Spanyol Köztársaságra. Már 1936. augusztus 7-én a párizsi brit nagykövet ultimátumnak beillő jegyzéket adott át a francia külügyminiszternek. Ebben figyelmeztették a francia kormányt, hogy ha spanyol fegyverszállításai miatt konfliktusba keveredne Németországgal, akkor Nagy-Britannia felmentve érzi magát a locarnói egyezmény alól, mely garantálja Franciaország határait.³⁷ Ezek a dilemmák és a brit nyomás magyarázzák azt, hogy a francia népfrontkormány nem juttatott állami forrásból hadianyagot a Spanyol Köztársaságnak, de általában engedte, hogy harmadik országok és magánszemélyek és intézmények szállítmányai francia területen át jussanak el Spanyolországba. A spanyol határt időnként lezárta, majd ismét megnyitotta, gyakran a francia hatóságok szemet hunytak önkéntesek toborzása, illetve Spanyolországba távozása fölött, bár ez a háború idején tilos volt. Végül, a Blum-kormány bukása után Daladier miniszterelnöksége idején, 1938 júniusában végleg lezárták a határt, és ez megpecsételte a Spanyol Köztársaság sorsát.

Amint ezt már az eddigiekből is láttuk, valójában a brit kormány magatartása volt az, amely a köztársaság bukásához és a fasizmus győzelméhez vezetett Spanyolországban. Ez a kormány a polgárháború három éve alatt végig a konzervatív párt legszélsőségesebb, jobboldali köreinek a kezében volt és azok érdekeit képviselte. Különösen felerősödött ez a tendencia 1937-ben, amikor Neville Chamberlain lett a miniszterelnök. Ezek a körök betegesen rettegtek attól, hogy háborúba keveredjenek a fasiszta hatalmakkal, mert úgy vélték, hogy egy nyugat-európai háború következtében elterjedne a "kommunizmus" Nyugat-Európában. Szerepet játszott ebben a londoni német nagykövet, Joachim von Ribbentrop (a későbbi külügyminiszter) ügyes propagandakampánya, mely szerint a náci Németország tudja csak megvédeni az európai civilizációt a "bolsevista rémtől"). Sir Harold Nicolson munkáspárti képviselő ezt írta 1938. június 6-án a naplójába: "Elvesztettük akaraterőnket, mivel akaratunk megosztott. Az uralkodó osztályok csupán saját sorsukra gondolnak, ami azt jelenti, hogy a vörösök gyűlölete minden más megfontolást elnyom."³⁸ Valóban, a brit kormány mindenre képes volt annak érdekében, hogy Hitlert keleti irányba terelje, és saját maga elkerülje a háborút nemcsak Németországgal, hanem a katonailag gyenge Olaszországgal is. Miután 1937 januárjában aláírtak egy protokollt Olaszországgal, 1938. április 16-án megkötötték az angol-olasz paktumot, amelyben elismerték Etiópia meghódítását, elfogadták az olasz ígéretet, mely szerint a polgárháború után kivonják az olasz csapatokat az európai Spanyolországból és a Baleár-szigetekről (amivel elismerték, hogy az egyezmény megkötésének időpontjában, a benemavatkozási egyezmény megsértéseként olasz csapatok harcolnak a polgárháborúban). 1938 tavaszán már az áruszállítások nagy részét a köztársasági Spanyolországba brit kereskedelmi hajók bonyolították le. Két hónap alatt ezek közül 11-et süllyesztettek el, vagy rongáltak meg, 21 brit tengerész meghalt. Felháborodott parlamenti tiltakozások (többek között Lloyd George és Sir Winston Churchill részéről) ellenére a világ legerősebb tengeri hatalmának kormánya semmit sem tett a Union Jack alatt közlekedő hajók védelmében.³⁹ Minden egyéb mellett talán ez az epizód mutatja legjobban az akkori brit vezetés kapitulációs politikájának mélységeit és azt, hogy "München" nem Münchenben kezdődött. A brit magatartást természetesen befolyásolták a tőkés körök partikuláris gazdasági érdekei is. Angol cégeknek komoly érdekeltségei voltak spanyol bányákban és az iparban. A brit vasércimport 33, a higany 70, az acélgyártáshoz nélkülözhetetlen kénsav 90 százaléka Spanyolországból jött. 1937 októberében rendezték a francóisták ellenőrzése alatt álló Río Tinto és a vizcayai bányákkal kapcsolatos pénzügyi problémákat, és novembertől állandó brit kereskedelmi képviselő tartózkodott Burgosban a katonai juntánál. Természetesen nem akarták kockáztatni érdekeltségeiket Franco győzelme esetén, amit egyébként kezdettől fogva biztosra vettek.

A "megbékéltetés" katasztrófapolitikájához más államok is csatlakoztak. 1938. május 13-án Álvarez del Vayo, a köztársaság külügyminisztere egy korábbi határozatra hivatkozva, felülvizsgálatra újból a Népszövetség Tanácsa elé vitte a be nem avatkozás csődbe ment egyezményét, azonban ezt leszavazták. Többek között Lengyelország is ellene szavazott;⁴⁰ nem rokonszenvezett a Spanyol Köztársasággal, amelyet a Szovjetunió támogatott, és nem látta meg az "írást a falon". Az 1938. szeptember 29-30-án megkötött müncheni egyezmény, amely megcsonkította Csehszlovákiát, reménytelenné tette a Spanyol Köztársaság helyzetét, végképpen megmutatta, hogy semmi módon nem érhető el Nagy-Britannia és Franciaország támogatásának megszerzése, mert ezeknek az országoknak kormányai készek mindent feláldozni az európai kontinensen azért, hogy elkerüljék a háborút Hitlerrel. Korábban azt írtam, hogy a müncheni politika Spanyolországban kezdődött, és nem Münchenben (ha csak Európát számítjuk, és figyelmen kívül hagyjuk a szemhunyást Olaszország etiópiai agressziója fölött). Hozzá kell tennem, hogy ott nem is fejeződött be. Nem csupán arról van szó, hogy a polgárháború még nem fejeződött be, amikor 1939. március 15-én Hitler megszállta Csehszlovákiát, valamint hogy csupán egy héttel a polgárháború befejeződése után, április 7-én Mussolini megszállta Albániát, és a nyugati hatalmak ezt is lenyelték. Csak a világháború befejeződése után derült ki, hogy Chamberlain fő bizalmasa és tanácsadója, Sir Horace Wilson 1939. augusztus 3-án saját otthonában találkozott Herbert von Dirksen német nagykövettel, és egy megnemtámadási szerződésre tett javaslatot, amely felmentette volna a brit kormányt Lengyelország megsegítésének kötelezettsége alól, és hosszú távon lehetővé tette volna Németország terjeszkedését keleti irányban.⁴¹ (Chamberlain csak a brit közvélemény Prága német megszállása fölötti felháborodása nyomán csatlakozott Franciaország Lengyelországnak adott garanciáihoz). Hitler azonban türelmetlen volt, még a tél beállta előtt kívánta lerendezni a lengyel ügyet, és ezért inkább Sztálinnal kötötte meg a paktumot. Az utóbbinak nem volt más lehetősége az időnyerésre, miután minden arra irányuló próbálkozása, hogy létrehozzon egy kollektív biztonsági rendszert, a nyugati hatalmak halogató taktikáján (és a lengyel kormány ellenkezésén) kudarcot vallott. Ezután rohanta le Hitler Lengyelországot 1939 szeptemberében.⁴² A müncheni politika még ezután sem ért véget. Következett a "furcsa háború" a nyugati fronton, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem folytak ellenségeskedések. Chamberlain még mindig remélte, hogy miután létrejött a közös szovjet-német határ, Hitler megindul a Szovjetunió ellen.

Azt látjuk tehát, hogy a fasiszta hatalmak agressziója Európában Spanyolországban kezdődött, és ezután folyamatosan következtek Ausztria, Csehszlovákia, Albánia, Lengyelország, az észak-európai és a balkáni államok és végül a Szovjetunió. Japán évek óta tartó agresszióját Kína ellen Európában (és Észak-Amerikában) figyelmen kívül hagyták, Etiópia miatt nem tört volna ki a háború. A világháborúban részt vevő európai nagyhatalmak Németország, Olaszország, a Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia. Ha ezek haderőit nézzük, a háború első légi csatáit szovjet és német pilóták vívták Madrid felett, az első páncélos csatákat szovjet, illetve német és olasz harckocsizók a különböző spanyol frontokon.

1939. január 16-án Álvarez del Vayo spanyol külügyminiszter drámai beszédet mondott a Népszövetségben. Lord Halifax brit külügyminiszter a beszéd alatt elhagyta a termet (érezte baljós felelősségét?).⁴³ Többek között ez hangzott el: "Igen, uraim, súlyos sebesülten, elhagyatva és elárulva a spanyol nép folytatja az ellenállást. Nem tudtuk helyreállítani a békét és az igazságot, nem maradt más, mint hogy halálunkig harcoljunk. De eljön egy nap, amikor emlékezni fognak figyelmeztetésünkre és rájönnek, hogy Spanyolország volt az elháríthatatlan második világháború első csatatere."

 

Jegyzetek

 

¹ Tuñón de Lara, 705. o. Manuel Tuñón de Lara 1946-ban emigrált Spanyolországból. Franciaországban Pauban, majd miután 1980-ban visszatért hazájába, a Baleár-szigeteken és Baszkföldön volt a történelem egyetemi tanára.

² Thomas, 99. o.

³ Bolloten, 129-162. o. Burnett Bolloten két éven át tudósította a United Press amerikai hírügynökséget Barcelonából a polgárháború idején. Óriási anyagot dolgozott fel és gyűjtött össze könyve megírásához. Könyve azonban valójában nem a polgárháborúról szól, hanem a belső, hatalmi harcokról a köztársasági oldalon. Ezeket a harcokat, az anarchisták, a jobb- és baloldali szocialisták, a kommunisták és a különböző polgári köztársasági pártok között, kissé egyoldalúan, úgy mutatja be, mint a kommunisták harcát a hatalomért.

⁴ Tuñón de Lara, 564. o. A polgárháború kitörése előtt és alatt megölt egyházi személyek száma 1961-re 6832-ben stabilizálódott. Azért kell ezt így írnunk, mert a polgárháború idején az Osservatore Romano, a Vatikán félhivatalos lapja ezt a számot 16 500-ban jelölte meg. Nem azért lovagolok a számokon, mintha 6000 egyházi személy meggyilkolása nem lenne elég szörnyű, hanem azért, mert a hasonló számok feltupírozása a fasiszták és a velük rokonszenvező tényezők részéről azóta sem ment ki a divatból ("a kommunizmus áldozatai", a Magyarországról a felszabadulás után a Szovjetunióba szállított személyek stb.). Megjegyzendő, hogy a megadott számban nincsenek benne azok az egyházi személyek, többek között 15 baszk pap, akiket a fasiszták öltek meg. Spanyolországban a katolikus egyház azonnal és feltétel nélkül a katonai lázadás mellé állt. A Baszkföld kivétel volt; ott a papság a köztársaság által autonómiával felruházott helyi kormányt támogatta.

⁵ Ken Loach rendező filmje, a Tierra y Libertad (Föld és szabadság) az anarchista milíciák apoteózisa. Bemutatja, hogyan verik ki a fasisztákat egy faluból, hogyan állítják falhoz és lövik agyon a papot, aki a templomtoronyból lövöldözött rájuk és az őket üdvözlő parasztokra, hogyan szervezik a kommunát és kényszerítik bele a kisparasztot is csekély földjével, és végül, hogyan fegyverzi le a csapatot a köztársasági kormány katonasága.

⁶ Bolloten, 96. o.

⁷ Tuñón de Lara, 532-546. o. Kevesebb mint 40 évvel később a történet megismétlődik Chilében. Hiába kéri környezete Salvador Allende chilei elnököt, hogy mozgósítsa a munkáskerületeket és osszon fegyvert a szervezett munkásoknak, a demokratikus választások útján hatalomra került, a törvényekben bízó, humánus elnök erre nem hajlandó. Ő is életével fizet ezért sok ezer egyszerű munkás-, paraszt- és diákaktivistával együtt a Pinochet-féle katonai puccsban.

⁸ Tuñón de Lara, 561. o.

⁹ Azt, hogy mi történt a lázadók bevonulása után, megláthatjuk az utóbbi évtizedek egyik legcsodálatosabb filmjéből, José Luis Cuerda rendező La lengua de las mariposasából (A pillangók nyelve).

¹⁰ Berdah, 236. o., Tuñón de Lara, 575. o.

¹¹ Tuñón de Lara, 578. o.

¹² Tuñón de Lara, 543. o.

¹³ Tuñón de Lara, 565. o.

¹⁴ Bolloten, 178. o.

¹⁵ Thomas, 318. o. Mennyire ismerős ez nekünk magyaroknak! Nincs kizárva, hogy az ötletet egy Horthy Miklós nevű magyar tengerésztiszttől kapták.

¹⁶ Llarch (1977), 83. o.

¹⁷ Thomas, 329. o., Tuñón de Lara, 613. o.

¹⁸ Lister, 106. o.

¹⁹ Thomas, 381-388. o.

²⁰ Thomas, 415. o.

²¹ Bolloten, 861. o. André Marty 1919-ben egyik vezetője volt a matrózlázadásnak a Szovjet-Oroszország ellen küldött francia hadiflottán a Fekete-tengeren. A lázadás következtében a flottát vissza kellett vonni. Elsősorban ennek köszönhetően vált a Francia Kommunista Párt egyik vezetőjévé és később Sztálin bizalmasává. 1936-ra azonban bizalmatlansága már az őrületig fokozódott. Alakját meglehetősen reálisan szerepelteti Hemingway is Akiért a harang szól c. regényében.

²² Lister, 223. o.

²³ Bakács, 48-59. o. Bakács Tibor, miután megjárta a francia-német, majd a keleti frontot is, 1957-től sok éven át az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatója volt.

²⁴ Lister, 254. o.

²⁵ Thomas, 607. o.

²⁶ Thomas, 606. o. A Gran Enciclopedia RIALP 6. kiadása 1989-ben még mindig úgy ír a polgárháborúról, mint a Franco-rendszer idején. Ott egy 250 000 körüli szám szerepel.

²⁷ Harsányi, 8-13. o.

²⁸ Amikor 1940-ben a francia hadsereg északon, a német támadásban összeomlott, Mussolini offenzívát indított az Alpokban, de képtelen volt áttörni a francia vonalakat.

²⁹ Bolloten, 195. o., Berdah, 508. o.

³⁰ Lister, 219. o.

³¹ Sztálin 1931. február 4-én beszédet mondott a gazdasági vezetők értekezletén, ahol arról esett szó, hogy nem lehetne-e az iparosítás ütemét csökkenteni. Ezt mondta: "A tempót fékezni annyit jelent, mint elmaradni. Aki elmarad, azt verik. Mi pedig nem akarjuk, hogy bennünket verjenek. Nem, mi nem akarjuk! A régi Oroszország történelme többek között abból áll, hogy az országot szüntelenül verték elmaradottságáért… Mi a gazdasági téren vezető országok mögött 50-100 évvel elmaradtunk. Ezt a távolságot be kell futnunk tíz év alatt. Vagy meg tudjuk ezt tenni, vagy agyonnyomnak bennünket" (Sztálin: A leninizmus kérdései. Szikra, 1949, 395. o.). Ez a beszéd prófétainak is tekinthető, hiszen 1931 plusz 10 az 1941, a Szovjetunió elleni náci agresszió éve. Más kérdés az, hogy a beszéd szerzője a kritikus évben figyelmen kívül hagyta a több helyről érkező komoly jelzéseket, és ezért a német támadás váratlanul és felkészületlenül érte a Vörös Hadsereget, ami a háború első évének szörnyű katasztrófáira vezetett.

³² Mindezzel azért foglalkozom ilyen részletesen, mivel Bolloten (207. o.) meglehetősen kétes forrásra hivatkozva megszellőzteti azt a feltételezést, hogy Sztálin 1937 közepétől kezdve a polgárháború elhúzódásában lett volna érdekelt. Az erre vonatkozó érvelés nélkülözi az elemi logikát.

³³ Majd később Magyarország is (miért pont ebből maradt volna ki?) a japán bábállam, Mandzsukuó és Bulgária társaságában.

³⁴ Berdah. 402. o.

³⁵ Lister. 259. o.

³⁶ Bolloten. 177-182. o.

³⁷ Tuñón de Lara, 573. o.

³⁸ Bolloten, 302. o.

³⁹ Thomas, 538. o.

⁴⁰ Thomas, 536. o.

⁴¹ Bolloten, 972-976. o.

⁴² Lengyelországot nem a Szovjetunió és Németország rohanta le, amint ezt mostanában némely propagandista célzatosan hirdeti, hanem csak Németország. A Vörös Hadsereg több mint két hetet várt (hogy talán a lengyelek tényleg képesek ellenállni, amint ezt öntelten hirdették), és csak azután lépte át a lengyel határt, miután a lengyel hadsereg összeomlott.

⁴³ Berdah, 412. o.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, no. 22.

Bakács Tibor: Egy életrajz ürügyén… Kossuth, Budapest, 1978.

Bakunyin, Mihail: Államiság és anarhia. Gondolat, Budapest, 1984 (eredetileg: Goszudarsztvennoszty i anarchia, 1873).

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada, La República española y las grandes potencias, 1931-1939. Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004 (eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979).

Cornwell, John: Hitler's Pope – The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Gran Enciclopedia RIALP. Ed. RIALP, Madrid, 6. kiadás, 1989.

Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth, Budapest, 1988.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Llarch, Joan: La muerte de Durruti. Plaza&Janes, Barcelona, 1976.

Llarch, Joan: Cipriano Mera. Plaza&Janes, Barcelona, 1977.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989 (Hommage to Catalonia, Penguin Books, 1966 fordítása).

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre&Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000 (eredetileg 1966).

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973 (The Republic and the Civil War in Spain, Macmillan, 1971, fordítása), 266-297. o.

Mint ismeretes, a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldal komolyabb állami szintű támogatást csak a Szovjetuniótól kapott. A cikk a spanyol frontra érkező szovjet katonai tanácsadók némelyikének pályafutásáról ad rövid áttekintést.

A Szovjetunió szinte kezdettől fogva két szinten, fegyverekkel és katonai tanácsadók kiküldésével támogatta a köztársaságiak harcát a Franco-féle lázadókkal szemben. E két támogatási forma közül a polgárháború első szakaszában talán utóbbit, azaz a szovjet parancsnokok hadseregszervező munkáját és hadászati tanácsait tekinthetjük relevánsnak. Ők voltak azok, akik az addig jobbára szervezetlen, sokszor egymástól elszigetelten harcoló népi milíciákból, nemzetközi brigádokból és a királyi hadsereg azon kevés egységeiből, amelyek nem álltak át a falangisták oldalára, hadosztályokat, majd hadtesteket hoztak létre, és ha tehették, harcba is vezették őket.

A szovjet katonai tanácsadók első nagyobb csoportja 1936 őszén, illetve decemberében érkezett Madridba, többségük a Moszkva-Berlin-Párizs vasútvonalon keresztül. Párizst¹ elhagyva, továbbra is vasúton jutottak el Toulouse-t érintve a Garonne medencéjén keresztül a Pireneusokig. Az út itt többnyire érdekes fordulatot vett. Ha tehették, vonaton utaztak tovább egyenesen a köztársaságiak által ellenőrzött Barcelonába, esetleg Valenciába s innen tovább Madridba; vagy bár kétségkívül kockázatosabb volt, mégis akadt rá példa, hogy a határról először Baszkföld központjába, Bilbaóba, majd ettől kissé délnyugat felé fordulva a fővárosba mentek. A Barcelona, Bilbao és Madrid közti utat, ha lehetőségük adódott rá, vonaton, köztársasági, a főváros védelmére siető csapatok társaságában tették meg, de ha a helyzet úgy kívánta, repülőn, gépkocsin, akár lovas szekéren, sőt a legveszélyeztetettebb szakaszokon nemritkán gyalog haladva közelítették meg célállomásukat.

Elsőként Rogyion Jakovlevics Malinovszkij² (Malino elvtárs),³ Nyikolaj Nyikolajevics Voronov (Walter önkéntes)⁴ , J. K. Berzin,⁵ G. I. Kulik (Cooper tábornok),⁶ J. V. Szmuskevics (Douglas önkéntes)⁷ , P. A. Ivanov és Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov (Kolia kapitány) érkeztek meg Spanyolországba.⁸ Őket követte Kirill Afanevics Mereckov (Petrovics önkéntes), B. M. Szimonov (Valois),⁹ Pavel Ivanovics Batov (Fritze elvtárs),¹⁰ Alekszandr Ivanovics Rogyimcev (Pavlito elvtárs)¹¹ , V. J. Kolpacski, D. G. Pavlov,¹² N. P. Gurjev,¹³ A. D. Cjurupa, Sz. M. Krivosein, Pol Matiszovics Arman (Greise őrnagy),¹⁴ G. M. Stern (Grigorovics elvtárs), N. G. Ljascsenko, M. I. Nyegyelin¹⁵ parancsnokok, illetve Sz. Sz. Ramisvili (Juan García), V. P. Drozd (Don Ramón)¹⁶ és N. P. Jegipko (Matisse)¹⁷ fregattkapitányok.

Egyes feltételezésekkel ellentétben¹⁸ a Vörös Hadsereg kiemelkedő, a második világháború során hírnevet szerzett vezető tábornokai – 1936-ban többnyire ezredparancsnokok -, így Konyev, Rokosszovszkij vagy Zsukov nem vettek részt a spanyol polgárháborúban. Maga Sztálin sem kockáztathatta meg, hogy a zűrzavaros ibériai helyzetben fiatal katonai vezetőinek legkiválóbbjait veszítse el. De a kockázat így is magas volt. Bár jól látható, hogy területi alapon válogattak, hiszen főleg a belorusz katonai körzet törzséből választottak ki "önkénteseket" a spanyolországi kiküldetésre, így is egy sor tehetséges fiatal parancsnok esetleges elvesztésével kellett számolni. Malinovszkij és Mereckov, illetve az őket támogató tüzérparancsnok, Voronov, akik 1936-37-ben komoly érdemeket szereztek Madrid védelme idején, a 30-as évek közepén a határ menti belorusz körzet¹⁹ reményteljes aspiránsai közé tartoztak. Már 1935-ben – miután újra bevezették a katonai rendfokozatokat – közvetlenül I. P. Uborevics, a körzet katonai parancsnoka alá rendelték őket.²⁰

A Spanyolországba érkező szovjet katonai tanácsadók először a határon, illetve később Barcelonában vagy Bilbaóban értesülhettek a legújabb fejleményekről, és képet kaphattak a polgárháború katonai helyzetéről is. Ebben segítségükre volt V. A. Antonov-Ovszejenko, a barcelonai szovjet konzul, az októberi forradalom hőse, a Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság egyik egykori vezetője,²¹ V. J. Gorjev katonai attasé²² és Mihail Kolcov, a Pravda tudósítója, valamint Roman Karmen, a neves filmoperatőr.²³ A tényleges harcászati helyzet Mereckov visszaemlékezése szerint jobb volt, mint ahogy a polgári újságírók feltüntették, de rosszabb, mint ahogy Párizsban hallották. Franco csapatai ekkor Madrid alatt álltak, és Délnyugat-Spanyolországot csaknem teljes egészében elvesztették a köztársasági haderők. A politikai helyzet sem kecsegtetett túl sok reménnyel. Largo Caballero miniszterelnök minden igyekezete ellenére sem volt képes betemetni a kommunisták, a szociáldemokraták és az anarchisták közti árkokat. A brigádok és a hadosztályok szervezése során a legtöbb gond szinte mindig utóbbiakkal, az anarchistákkal volt. Maga Mereckov is így írt róluk: "Míg élek, el nem felejtem a spanyol anarchistákat: hol gátlástalan martalócok, hol ábrándozók és álmodozók, de mindig olyan emberek, akik nem tűrnek semmilyen fegyelmet, semmilyen utasítást, semmiféle elemi rendet."²⁴

Ugyanakkor kezdettől fogva számíthattak olyan híres köztársaságpártiak, mint Luigi Longo (Gallo elvtárs), Manfred Stern (Kleber tábornok), Vittorio Vidali (Carlos Contreros) Giuseppe di Vittorio, az Olasz Kommunista Párt központi bizottsága tagjának (Mario Nicoletti komisszár) támogatására és hathatós segítségére mind az elengedhetetlen hadügyi reformok, átszervezések során, mind a hadműveletek idején. Jó munkakapcsolatot ápoltak Zalka Mátéval (Lukács Pál), a 12. nemzetközi, Hans Kaale,²⁵ a 11. nemzetközi és Enrique Listerrel az első brigád parancsnokával, illetve egy rövid ideig szoros kapcsolatban álltak Bounaventura Durrutival (egészen annak haláláig), aki egyszerre több anarchista katonai osztag parancsnoka is volt.²⁶

A kezdeti nehézségek ellenére, elfogadva a szükség szülte kényszermegoldásokat is, a szovjet katonai tanácsadók komoly tiszteletet vívtak ki maguknak meglehetősen rövid idő alatt. Ivanov a köztársaság vezérkarának tagja lett, míg a szovjet tanácsadókat Berzin koordinálta, aki egyben a vezérkar katonai tanácsadója is volt. Kulik, Miaja tábornok, a Madrid védelmét vezető junta elnöke mellett működött konzulensként, majd helyét, miután visszarendelték Moszkvába, Mereckov vette át. Szmuskevics a légierő fejlesztésében, Voronov a (hatékony) tüzérség megszervezésében, míg Kuznyecov²⁷ a flotta megmentésében és az elsősorban Odesszából érkező (fegyver)szállítmányok célhoz juttatásában szerzett érdemeket. Ez utóbbi szállítmányok mind mennyiségileg, mind minőség tekintetében felülmúlták a nyugati (elsősorban francia) és csehszlovák segélyeket. Egy 1937. augusztusi, a falangisták által készített lista, mely az általuk a köztársaságiaktól megszerzett és még használható fegyverek számát rögzítette, 948 szovjet és 565+318 francia gyártmányú géppuskáról, 12 575 szovjet, 2800 francia, 886 csehszlovák és 3852 mexikói puskáról, valamint 4 875 000 szovjet, illetve 2 600 000 francia töltényről, továbbá 110 szovjet tankról szól. Ellenben a francia lövegek száma – ezen a listán – meghaladta a szovjet gyártmányúakét.²⁸

Az Odesszából induló és a Boszporuszon 1936. október elseje és 24. között áthajózó Georgi Dimitrov, a Néva, a Bolsevik és a Komszomol²⁹ több mint 500 teherautót, 30 repülőgépet, 50 tankot rakodott ki Valencia, Alicante, Cartagena és Barcelona kikötőiben.³⁰

A szovjet gyártmányú fegyverek közül hamar nagy népszerűségre tettek szert a köztársaság katonáinak körében a legendás "Makszim" géppuskák, valamint a Polikarpov-gyártmányú, I-15-ös jelzésű, dupla szárnyas harci repülőgépek, a "chatók", és a sokkal modernebb, feszített, szimpla szárnyú I-16-osak, a "moscák",³¹ azaz a "legyek", amelyek akkor a világ leggyorsabb vadászgépeinek számítottak.

A Vörös Hadsereg parancsnokai legnagyobb sikereiket a jaramai és a guadalajarai hadműveletek során érték el. A jaramai események lényegében a főváros védelméhez kapcsolódtak. Miután Franco és tisztikara belátta, hogy Madridot nem tudja sem déli-délnyugati, sem északi irányból megközelíteni, délkelet felől szerveztek támadást a város ellen. Ha tervük bevált volna, Madridot sikerül elvágni a létfontosságú földközi-tengeri kikötőktől és a nemzetközi – főleg szovjet – szállítmányoktól. A támadás kudarcot vallott, Franco csapatait, melyek gerincét a marokkói – gyarmati – hadtest adta, a nemzetközi brigádok és a sebtében kiképzett köztársasági csapatok a népi milíciákkal együttműködve visszaverték. De a köztársasági haderő gyengeségei egyértelműen megmutatkoztak. Mivel a volt királyi hadsereg szinte összes hivatásos katonája átállt a lázadók oldalára, nem volt, aki vezesse a csapatokat. A guadalajarai események előtt a fiatal köztársaság hadseregében 350 000 fő szolgált, közülük 120 000 a madridi arcvonalon. A spanyol demokráciát védő "armada" technikailag is elmaradott volt, 1937 első hónapjaiban még csak száz repülőgéppel és hetven harckocsival rendelkezett.³² A tisztek és a brigádok parancsnokai tudták, hogy a francia-csehszlovák és a szovjet segítségen kívül más támogatásra nem számíthatnak. Tovább nehezítette a védelmi hadműveleteket, hogy Valenciában anarchista felkelés történt, illetve súlyos taktikai hibák miatt elesett Malaga városa is. A Caballero vezette kabinet láthatóan nem tudott úrrá lenni az egyre válságosabb helyzeten, nem tudott mit kezdeni a katalán és baszk autonómiára való törekvésekkel. A hadsereg átfogó reformja, pontosabban a hadra fogható reguláris hadsereg megszervezése pedig egyre csak halasztódott. A hadügyminiszteri teendőket is ellátó miniszterelnök mellett sem helyettese, Asencio – aki ténylegesen irányította a köztársaság fegyveres erőit -, sem Cabrera vezérkari főnök³³ nem tudta az egymástól függetlenül harcoló csapatokat egy zászló alatt legalább hadtestekbe szervezni és így hadba vezetni őket. Ez pedig kizárta bárminemű támadó hadművelet lehetőségét. Ennek ellenére a guadalajarai csata (még) köztársasági sikerrel zárult. Miután Franco a jaramai ütközetben elvesztette marokkói hadtestének java részét, a Madridtól északkeletre felvonuló olasz expedíciós hadtest ragadta magához a harcászati kezdeményezést. A köztársasági felderítés hibájából a kormány és a vezérkar későn szerzett tudomást az olaszok csapatösszevonásáról. Az olasz expedíciós hadtest körülbelül 60 000 főt számlált, és összesen hatvan repülőgéppel rendelkezett. Parancsnoka Roatti hadosztálytábornok (Mancini tábornok) volt, aki Etiópiában szerzett harci tapasztalatokat. A fasiszta hadtest gerincét, a mintegy 10 000 főt kitevő, teljesen gépesített Littorio hadosztály alkotta.³⁴ A nyomasztó fölény ellenére a köztársaságiaknak 1937. március 11-én sikerült megállítaniuk az olasz csapatokat. Ezen a napon határozták el, hogy a fővárost nem ürítik ki, és a vezérkar elfogadta a Mereckov, Szimonov és Pavlov által jegyzett ellentámadás tervét, ami március 19-én indult meg. Másnap a köztársaságiak megfutamították az expedíciós hadtestet, így 21-ére lényegében befejeződött az egész támadó hadművelet.³⁵

A kezdeti sikerek ellenére a köztársaság mindinkább magára maradt. A fejlett nyugati demokráciák nem adták meg a kellő támogatást, ugyanakkor a kommunisták fokozott térnyerését a népfrontkormányban maguk a köztársaságiak is félve figyelték. A kommunista, anarchista és szociáldemokrata szembenállás végső soron a szovjet katonai tanácsadók helyzetét gyengítette, akiket egy-másfél év után – legtöbbjüket 1937-ben – vissza is hívtak a Szovjetunióba. A Spanyol Köztársaság tragédiája pont ez a politikai ellentét volt, amely megmérgezte a hadsereget, és a közelgő bukást is előrevetítette. A szovjet katonai tanácsadók kivonásával és a szállítmányok leépítésével párhuzamosan nőtt a náci német jelenlét az Ibériai-félszigeten, katonai értelemben a Condor-légió formájában, amely lényegében a Guadalajaránál legyőzött olasz expedíciós hadtest szerepét vette át. Ezt hálálta meg később Franco a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra kiküldött "Kék Hadosztállyal".³⁶

A polgárháborús szovjet jelenlét tárgyalásán túl érdemes egy pillantást vetnünk a Spanyolországban harcolt parancsnokok – 1943-tól tisztek – későbbi pályafutására. Mereckov Madrid védelméért és a jaramai csatáért a Vörös Zászló Érdemrendet,³⁷ az olasz expedíciós hadtest legyőzésében játszott szerepéért a Lenin-rendet kapta meg. A szovjet-finn háború során az általa vezetett hetedik hadsereg törte át a Mannerheim-vonalat. 1940-ben rövid ideig vezérkari főnök volt, majd 1941-től népbiztoshelyettes. 1941-től 1944-ig a volhovi front parancsnokaként Leningrádot védte, majd 1944-től a Karéliai Frontot vezette, és az ő csapatai győzték le a németeket Finnországban. 1945-ben megkapta az első távol-keleti front parancsnokságát, így elfoglalta Mandzsúriát és Korea északi részét.

Malinovszkij a sztálingrádi csatában szerzett hírnevet magának, majd a Második Ukrán Frontot vezette. A háború végén, 1945 júliusa és szeptembere között Mandzsúriában harcolt a Kvantung-hadsereg ellen. Voronov később Halhin-Golnál és a finn háborúban bizonyított. Zsukov és Vasziljevszkij mellett a sztálingrádi ellentámadás és a kurszki csata egyik tervezője volt. Batov 1942-től a 65. hadsereget vezette egészen a háború végéig, és Rokosszovszkij jobb kezeként tevékenykedett. Harcolt Sztálingrád alatt és a kurszki csatában is. Kuznyecov a honvédő háború idején a flotta főparancsnoka volt, és mint ilyen részt vett a jaltai és a potsdami konferenciákon. Később összetűzésbe keveredett Sztálinnal, perbe is fogták, de végül felmentették. Pavlov tábornokot a váratlan német támadás és a kezdeti katasztrofális vereségek után, 1941-ben mint az egyik fő bűnbakot Sztálin parancsára kivégezték. Pol Matiszovics Arman 1943-ban esett el a volhovi fronton.

A spanyol polgárháború során a köztársaságnak adott szovjet segítség tehát fegyverszállítmányokat és katonai tanácsadók³⁸ kiküldését jelentette. A német és olasz hadseregtől eltérően vöröskatonák nem jelentek meg nagy számban, expedíciós hadtestként az Ibériai-félszigeten. Bár kétségtelen, hogy az itt megszerzett tapasztalatokat a második világháború során sikerrel használták fel, és Sztálin is igyekezett politikai befolyását növelni az övezetben, de a fentebb tárgyalt parancsnokok, vöröskatonák nem csak ezért mentek Spanyolországba. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők a köztársaságot védték a náci-fasiszta csapatokkal szemben, akkor is, amikor a nyugati demokráciák lemondtak róla, szabad kezet adva ezzel Hitlernek és Mussolininek.

 

Jegyzetek

 

¹ A párizsi szovjet nagykövet ekkor V. P. Patyomkin volt, aki hasznos informá­ciókkal látta el a Spanyolországba továbbinduló tiszteket. Kuznyecov, p. 127.

² Mereckov, p. 119.; Golubovics, p. 21.; Tuñon de Lara, p. 529. és Thomas, p. 305.

³ Mereckov, p. 132.; de Hugh Thomas The Spanish civil war című művében (p. 305.) hivatkozik El Campesino (eredeti nevén Valentín González, 1909-1983, spanyol kommunista) Comunista en España (p. 73-85.) részben visszaemlékezésekre épülő munkájára, aki szerint Malinovszkij (ekkor már ezredes!) fedőneve "Mañolito" volt. Ugyanő (Campesino) ugyanitt állítja, hogy a fentieken kívül további neves szovjet parancsnokok is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig a forradalmi Spanyolországban. Így Ivan Sztyepanovics Konyev (Paulito), aki Sztálin megbízásából mindenre elszánt milicistákat (Thomas a "terrorist" szót használja) képzett volna ki. Míg Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij ugyancsak Sztálin közvetlen parancsának engedelmeskedve lényegében kémként épült volna be a falangista csapatokba, hogy egyes német fegyverekről információkat szerezzen meg.

⁴ Kuznyecov, p. 166. Itt Voronov Voltaire ezredes néven szerepel. Kuznyecov és Voronov először 1936-ban Valenciában, az Alboralla utca 8. szám alatt találkoztak. Ez volt a szovjet "önkéntesek" találkozóhelye. Voronov itt mondta el Kuznyecovnak, hogy eredeti fedőneve a Voltaire ezredes lett volna, de ez később mégis Walterre változott. (Kuznyecov, p. 170.) Ezzel együtt Mereckov visszaemlékezésében következetesen a Walter nevet használja Voronov esetében.

⁵ Mereckov, pp. 113. és 123. A lett származású Berzin eredeti neve Peter Küzis volt. 1911-ben, miután megszökött az irkutszki száműzetésből, felvette a Jan Karlovics Berzin nevet. A CSEKA embere és Feliksz Dzerzsinszkij közvetlen munkatársa volt.

⁶ Mereckov, p. 124.

⁷ Tuñón de Lara, p. 529.; Thomas, p. 305.; Mereckov, pp. 119. és 123., illetve Kuznyecov, p. 166.

⁸ Tuñón de Lara, p. 529. és Kuznyecov, pp. 121-193.

⁹ Mereckov, p. 132.

¹⁰ Mereckov, p. 132., illetve Kuznyecov, p. 166. (Kuznyecov szerint Batov fedőneve Pablo Fritz volt.)

¹¹ Mereckov, p. 132.

¹² Kuznyecov, p. 166.

¹³ Mereckov, p. 119.

¹⁴ Mereckov, p. 117.

¹⁵ Mereckov, p. 120. Nem azonos Manfred Sternnel. Illetve Kuznyecov, p. 164.

¹⁶ Kuznyecov, pp. 162-163.

¹⁷ Kuznyecov, pp. 185-186.

¹⁸ Lásd: 2. lábjegyzet.

¹⁹ A Belorusz Katonai Körzetben összpontosult a későbbi (második világháborús) szűken vett szovjet vezérkar szinte valamennyi tagja, így Sz. K. Tyimosenko (a körzet parancsnokának helyettese, későbbi marsall), Zsukov (a körzet egyik hadosztályparancsnoka), Konyev (ekkor éppen hadtestkomisszár a körzetben), V. D. Szokolovszkij (a körzet vezérkarának tagja, később marsall), V. J. Kolpacski (az egyik hadtest törzsfőnöke, később hadseregtábornok), A. A. Novikov (ekkor az egyik hadtest törzsfőnöke, később a légierő főmarsallja), I. H. Bagramjan (ekkor az egyik hadtest törzsében szolgált, később marsall) és P. M. Arman (az egyik gépesített dandárban volt parancsnok). Rajtuk kívül a törzs hadműveleti osztályán szolgált M. V. Zaharov (a hadműveleti osztály vezetője, későbbi marsall) és Malinovszkij. – Mereckov, p. 97.

²⁰ 1935 januárjában Malinovszkijt a 3. lovashadtest törzsfőnökévé nevezték ki. 1936 júniusában pedig Minszkbe rendelték az ekkor már ezredest, ahol megkapta a körzet lovassági felügyelőjének helyettesi tisztét. – Golubovics, p. 19.

²¹ Antonov-Ovszejenko tartóztatta le a Téli Palotában az Ideiglenes Kormányt. Mereckov, p. 111.

²² Kuznyecov, p. 127.

²³ Mereckov, p. 112. és Golubovics, pp. 21-22, illetve Kuznyecov, pp. 133. és 135.

²⁴ Mereckov, p. 131.

²⁵ Mereckov és a többi szovjet parancsnok is kiemeli a német és osztrák köztársaságpárti önkéntesek bátorságát és a belőlük szervezett brigádok kimagasló harci értékét.

²⁶ Mereckov, pp. 120-121. és 131. Mereckov megemlíti, hogy Durruti egyik osztaga Mahno nevét viselte. Mivel Mahno banditának tartott anarchista csapatai ellen maga Mereckov is harcolt Bugyonnij lovashadseregében, így érthetően megütközéssel fogadta az elnevezést.

²⁷ Kuznyecov Indalecio Prieto tengerészeti miniszter közvetlen tanácsadójaként működött.

²⁸ Cattell, p. 78. Megjegyzendő, hogy a lista 318 egyféle és 565 különböző típusú francia géppuskát említ meg, illetve a 12 575 szovjet puskát típus alapján két csoportra osztja.

²⁹ A Komszomolt nem sokkal később Algéria partjainál elsüllyesztették, és a hajó egész személyzete G. A. Mezencov kapitánnyal együtt a falangisták fogságába került. – Kuznyecov, p. 179.

³⁰ Thomas, p. 305. Ezek a szállítmányok élelmiszert és kötszereket is tartalmaztak.

³¹ Érdekes egyezés, hogy a "mosca" szó egyszerre jelenti a legyet, nagybetűvel írva pedig, "Mosca"-ként, Moszkva városát.

³² Mereckov, p. 133.

³³ Mereckov, p. 118.

³⁴ Mereckov, p. 136.

³⁵ Mereckov, p. 146. és Kuznyecov, pp. 175-176.

³⁶ División Azul.

³⁷ Mereckov, p. 144. A Vörös Zászló Érdemrendet pályafutása során ekkor másodszor, először még 1918-ban a kazanyi harcokért kapta meg.

³⁸ Vaszilij Ivanovics Csujkov és Andrej Andrejevics Vlaszov nagyjából ebben az időben Kínában tevékenykedtek Csang Kaj-sek katonai tanácsadójaként.

 

Bibliográfia

 

1. Mereckov, Kirill Afanevics: A nép szolgálatában. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1985.

2. Golubovics, Vaszilij Szeliversztovics: Malinovszkij marsall. Ford.: Horváth Zoltán. Budapest, Zrínyi, 1985.

3. Kuznyecov, Nyikolaj Geraszimovics: A háború előestéjén. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1975.

4. Thomas, Hugh: The Spanish civil war. New York. Harper&Row, 1961.

5. Cattell, David Tredwell: Communism and the Spanish Civil War. Los Angeles&Berkeley, University of California Press, 1956.

6. Tuñón de Lara, Manuel: Storia della repubblica e della guerra civile in Spa­gna. Ford.: Agostino Bertoni. Roma, Editori Riuniti, 1966.

7. Seidman, Michael: Republic of Egos. A Social History of the Spanish Civil War. The University of Wisconsin Press, 2002.

1937 májusában Barcelonában harcok törtek ki a népfront-kormány egységei és a radikális forradalmi erők között. A cikk a felkelés és az azt követő megtorlás eseményeinek ürügyén a népfrontpolitika esélyeit latolgatja egy sajátos történelmi szituációban – a forradalmi fellendülés idején.

Számos történelmi példa igazolja, hogy egy forradalmi mozgalom többnyire komoly bajba jut, ha valamilyen módon hatalomra kerül. Persze rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy forradalmi mozgalomnak csupán azt tekintem, amely az osztálytársadalom (a jelen történelmi korszakban praktikusan a kapitalizmus, általában véve azonban minden árutermelő osztálystruktúra) teljes meghaladására törekszik. Ez a törekvés ugyanis antagonisztikusan viszonyul az osztálytársadalom, az állam, a bérmunka rendszere, a politika stb. adott és bevett formáihoz, amelyek konkrétan az adott társadalmi berendezkedés termékei és működtetői. Marxnak a párizsi kommünről szóló elemzései óta máig számos teoretikus és mozgalmár igyekezett valamiféle feloldást találni erre a problémára: mi a járható út akkor, amikor az osztályok közötti erőviszonyok egy adott történelmi pillanatban és egy adott helyen a proletariátus javára billennek? Miként építkezhet egy forradalmi hatalom a hozott-öröklött anyagból, illetve milyen forradalmi struktúrákat kell és lehet kiépítenie, hogy hatalmát megtarthassa éppen saját hatalmának – és azzal együtt minden hatalmi viszonyulásnak – megszüntetése érdekében?

Ez az általános probléma számos részkérdést is felvet. Mi a teendő az állammal? Hogyan viszonyuljon egy forradalmi mozgalom saját addigi struktúráihoz (pártok, szakszervezetek stb.)? És – talán az egyik legfontosabb probléma – miként határozható meg egy adott szituációban a forradalom társadalmi bázisa, melyek azok a rétegek és osztályok, amelyeknek történelmi programja immanens módon az osztálytársadalom lerombolása és a kommunizmus (anarchia, akrácia stb.) megvalósulása felé mutat? Lehetséges-e bármiféle "szövetség" a forradalom és a fennálló rendszer "kijavítására", "demokratizálására" stb. törekvő, úgymond "progresszív" társadalmi érdekcsoportok között? Lehet-e – valamiféle nagyobbik rossz elkerülése érdekében – barátom az ellenségem ellensége?

A kérdés persze a gyakorlatban többnyire nem ilyen absztrakt formában fogalmazódik meg. Szinte mindig van egy olyan burzsoá frakció, amely sok szempontból ellenségesebb a proletármozgalommal, illetve általában véve a proletárokkal szemben, amely "nyílt, terrorista diktatúrára" (Dimitrov) törekszik céljai megvalósítása érdekében. Ezzel a nagyobbik rosszal pedig a különféle burzsoá frakciók vetélkedésében mindig szemben áll egy (vagy inkább több) olyan irányzat, amely valóban kevesebb terrort, több jogot, nagyobb létbiztonságot ígér. Több beleszólást a munkásnak abba, hogy az adott kereteken belül miként szervezheti meg saját életét. "Nyílt, terrorisztikus diktatúra" helyett az értéktörvény mindennapi, demokratikus diktatúráját – ahogyan ezt a 20. század első harmadában a baloldali radikálisok megfogalmazták.

Leegyszerűsítve a kérdést, a proletárok "választhattak" egy "fasiszta" és egy "demokratikus" diktatúra között – és a választás látszólag egyszerű: a munkásmozgalom ebben a kérdésben szinte kivétel nélkül a demokrácia és az antifasizmus mellett tette le a voksát. A "kisebbik rosszat" választotta. Az egyes konkrét történelmi helyzeteket tekintve többnyire rábólinthatunk: nem volt más lehetősége, tehát végső soron jó döntést hozott.

Mindez rendben is van akkor, ha éppen nincs forradalmi helyzet. Voltak azonban a 20. század folyamán olyan történelmi periódusok, amikor a proletariátus offenzívában volt. Vajon akkor is le kell-e mondani a kommunizmus történelmi programjának megvalósításáról, ha a történelem erre – látszólag, vagy valóságosan, ezt most ne firtassuk – lehetőséget biztosít? Ez volt a kérdés 1917 és 1921 között, és talán még élesebben (bár földrajzilag behatároltabban) 1936-1937-ben Spanyolországban. És ekkor a válasz már nem is annyira egyszerű.

Mikor 1936 júliusában kirobbant a Franco-féle puccs, mindenki azt hitte, hogy csupán az ibér világban oly megszokott pronunciamientók egy újabb felvonására került sor. Ezeknek a hatalomváltásoknak Spanyolországban hagyományai, sőt kialakult koreográfiái voltak. Szinte a politikai váltógazdálkodás spanyol formájának tekintették őket. Az 1936 februárjában hatalomra jutott "népfrontos" baloldali-liberális republikánusok megengedő politikája, a tervezett szociális és politikai reformok elrémítették a burzsoázia számos frakcióját, amelyeknek nem igazán állt érdekében az ország modernizálódása. Döntő faktor volt – mint Spanyolországban korábban is mindig – a hadsereg és az egyház reagálása. Mind a tisztek, mind pedig a papok "kemény kéz" után sóvárogtak. A republikánus vezetőkön kívül tulajdonképpen mindenki látta, hogy a konfrontáció elkerülhetetlen. Ezúttal azonban a dolgok váratlan fordulatot vettek.

A puccsok és palotaforradalmak közvetlenül csak az elitet érintik. 1936 júliusában azonban a munkások mindenki nagy meglepetésre azonnal fegyvert követeltek "a köztársaság védelmében". Erre sem a puccsisták, sem pedig a kormány nem számított; az utóbbi két nap alatt három miniszterelnököt elfogyasztva mutatkozott csak hajlandónak a munkások felfegyverzésére. A társadalom széles rétegeinek váratlan és hangsúlyos reagálásával a puccs "polgárháborúvá" szélesedett. Ezt részben éppen az okozta, hogy az osztályok közötti harc Spanyolországban már hosszabb ideje meglehetősen heves volt, és a jobboldali republikánusok csupán két évvel korábban verték le véresen a meglehetősen kiterjedt és radikális asztúriai bányászfelkelést, üldözték a munkásmozgalmat, csendőreik rendszeresen zaklatták a szegényparasztokat. Az 1936 februárjában hatalomra került baloldali-liberális kormány az igen feszült osztályviszonyokat enyhítendő afféle szelepként működhetett volna, ám ezt a szelepet hirtelen elzárták. A kazán pedig azonnal felrobbant. Lehetett volna rá számítani, a robbanás ereje mégis meglepetést okozott.

A felfegyverzett munkások gyorsan létrehozták saját milíciáikat, és a lázadás az ország fontosabb részein gyorsan elbukott. Kezdetben a kormánynak szinte nem is maradt hadserege, a fegyveres hatalom a két nagy szakszervezeti szövetség által irányított munkások kezébe került. A munkások maguk úgy gondolták, győztek. A puskák az ő kezükben voltak. De mi most a teendő? Kire irányítsák azokat a puskákat? Ki vezényel tüzet? Annyi év készülődése, forradalmi programja és forradalmi frázisa után a munkásmozgalom hirtelen tényleg Rodoszon találta magát, és ugrania kellett. Erre azonban a mozgalom vezetői nem voltak felkészülve: maguk a proletárok sok helyen valóban "ugrottak", felgyújtották a templomokat, elfoglalták a kaszárnyákat, a gyárakat és a földeket, miközben vezetőik jórészt inkább csak őrült ugrándozásba kezdtek. 1936 második felében Spanyolországban két frontvonal alakult ki: az egyiket, a katonait kiválóan lehetett követni a térképeken, míg a másik hol nyíltan, hol rejtve a társadalmon keresztül húzódott. És a két frontvonal nem feltétlenül esett egybe.

Katalónia és mindenekelőtt Barcelona, a katalán "főváros" hagyományosan a munkásmozgalom erős bástyájának számított. Franco lázadása után igen gyorsan létrejött az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága, amelyben az anarchoszindikalista szakszervezeti szövetség (CNT), az Ibériai Anarchista Federáció (FAI), a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT), a katalóniai szocialisták és kommunisták fúziójából született Egyesült Katalán Szocialista Párt (PSUC), a szakadár kommunista Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), valamint a katalán regionális kormányzat, a Generalitat képviselői kaptak helyet. A puccsot a munkások és a tisztjeik ellen forduló katonák gyorsan leverték. Július 19-én hajnali fél ötkor a lázadó katonai egységek "Éljen a köztársaság!" és "Éljen Spanyolország!" kiáltással kivonultak a laktanyákból; Barcelonában is megkezdődött a puccs. A laktanyákat megfigyelés alatt tartó fegyveres proletárcsoportok nyomban tüzet nyitottak, a gyárakban megszólaltak a szirénák. A katonaság gyorsan megszállta a város stratégiai pontjait. Goded tábornok, aki Mallorcáról repülőgépen érkezett meg, hogy a lázadás élére álljon, a városi főkapitányságon rendezkedett be.

A faipari egységszakszervezet székháza közelében, a Paralelo úton a faipari munkások hatalmas barikádot emeltek, és négy órán át sakkban tartották a katonai egységeket, amelyek végül csak úgy tudtak keresztültörni ezen a ponton, hogy a városrészben összefogdosott nőket és gyerekeket maguk előtt terelve nyomultak előre.

19-én délutánra azonban megváltozott a helyzet. Egy tényleges antifasiszta osztályközi egységfront kezdett kialakulni, a polgárháborús köztársasági tábor egyfajta embrionális előképe Barcelonában: a harcoló proletárcsoportokhoz csatlakoztak a köztársasági "rohamgárda" egységei, sőt a csendőrség (Guardia Civil) egyes csoportjai is, Escobar ezredes vezetésével. A lázadó katonai vezetők ekkor kirendelték a San Andrés és a Docks laktanya katonáit is. Ez volt az a pillanat, amikor a helyzet második fordulata átmenetileg eldöntötte a köztársasági kormány és a lázadók közti csatát Barcelonában: az Ikária sugárúton, a Docks laktanya közelében, a fegyveres proletárokkal szembekerülve a kivezényelt katonák haboztak, egyesek a levegőbe lőttek, más csoportok az Internacionálét kezdték énekelni, és megfordulva a saját tisztjeiket vették tűz alá. A munkások erre elhagyták a barikádot, tömegesen megindultak a katonai egység felé, elkeveredtek a katonákkal, több ágyút is zsákmányoltak.

Ezzel a katonai puccs Barcelonában összeomlott. Huszadikán foglyul ejtették a főkapitányságon Goded tábornokot, és a CNT aktivistái átvitték a Generalitat palotájába. A környékbeli laktanyákban a katonák fellázadtak, agyonlőtték tisztjeiket, fegyvereket osztottak ki a munkásoknak. Csak Atarazanas erődje tartotta még magát; Diaz Sandino köztársasági légiereje előbb bombázta az erődöt, majd a barcelonai proletáregységek rohamra indultak. A fegyveres proletárcsoportok ezt követően teherautókon, buszokon, elkobzott gépkocsikon, taxikon (melyekre szervezeteik nevét mázolták fel) megindultak a többi katalóniai város és a falvak felé, hogy Tarragonában, Geronában és Léridában is leverjék a puccsistákat.

A fegyverek a munkások kezében maradtak ugyan, de a tényleges hatalom, a fegyverek irányításának hatalma a kormány kezében volt. Miközben a milíciák és a kialakuló reguláris köztársaság egységei a frontokon igyekeztek megállítani a fasiszták előrenyomulását, a kormány és a csendőrség egységei a belső fronton is igyekeztek felvenni a harcot a "köztársaságot fenyegető másik veszély", nevezetesen a "felelőtlen fegyveres elemek" ellen. A kormány célja a milíciák beolvasztása és regularizálása, valamint a munkások kezében lévő fegyverek és hadianyag begyűjtése volt. Mindez teljes mértékben igazolható a polgárháború szükségletének logikájából. A fegyveres munkások számos csoportja számára a cél a társadalmi forradalom továbbvitele volt: a gyárak irányításának átvétele, az egyház eltörlése, a tényleges hatalom megszerzése. Mindez teljes mértékben igazolható a forradalom szükségleteinek logikájából. Ám a két logika nem passzolt össze. A munkásszervezetek meglehetősen skizofrén helyzetbe kerültek: meg akartak felelni mindkét elvárásnak. A szocialisták inkább az antifasiszta harcra, míg az anarchisták és a POUM inkább az osztályharcra helyezte a nagyobb hangsúlyt, de alapvetően az összes "népfrontszervezet" két irányba is igyekezett mosolygós arcot mutatni. 1937 áprilisában a barcelonai Generalitat a fegyverek beszolgáltatását követelte a proletároktól. A pártok és szakszervezetek már korábban megpróbálták ezeket a fegyvereket begyűjteni, de nem nagy sikerrel. Jelentős mennyiségű fegyverrel a szervezetek közül magában Barcelonában csak a PSUC rendelkezett, míg a CNT-be tartozó munkások inkább maguknál tartották fegyvereiket. A POUM nem rendelkezett komolyabb erővel: milicistái a fronton harcoltak a fasiszták ellen, a párt központjában csak minimális fegyvert tartottak.

A kormány és a megerősödő PSUC célja a megbízhatatlan anarchisták és POUM-isták befolyásának visszaszorítása volt. A Spanyol Kommunista Párt (PCE) és katalán szervezete 1936 folyamán egyaránt alaposan megerősödött. A kommunisták emberei kerültek az államapparátus számos kulcspozíciójába, főként a hadseregben és a rendfenntartó erőknél. A népfrontkormány számára – és a közvélemény számára is – egyértelmű volt, hogy a kommunista párt jelenti az egyre jelentősebb szovjet hadisegélyek garanciáját. Ezt a befolyást igyekeztek azután a kommunista pártok politikai téren is kamatoztatni: a liberális republikánusok támogatásával céljuk mindinkább fő politikai riválisuk, az anarchista mozgalom, valamint Katalóniában a "trockista" POUM meggyengítése volt. Mindezt az antifasiszta egységfront megerősítésével igazolták, ami nem is volt teljes mértékben mellébeszélés: a kommunista pártok logikája egyre inkább az állami logika volt, míg az anarchisták továbbra is ingadoztak az antifasiszta harc és az osztályharc között. "Mielőtt megszerezzük a fasisztáktól Zaragozát, előbb Barcelonát kell megszereznünk!" – jelentette ki állítólag az egyik katalán kommunista vezető.

Barcelona volt a front kulcsa, és Barcelona volt a politikai-hatalmi játszma kulcsterülete is. Várható volt, hogy történik valami. A központi kormány rendeletének végrehajtására törekvő erők és az "ellenőrizetlen" proletárcsoportok között állandósultak a súrlódások, kisebb összecsapások. Április 17-én a CNT-hez tartozó anarchista munkások és a lefegyverzésükre kirendelt csendőrség között robbant ki összetűzés Puigcerdá határállomásnál. A CNT regionális vezetősége gyorsan tárgyalásokat kezdeményezett, és megállapodott a "kompromisszumról", azaz a proletárcsoportok visszavonulásáról. A CNT ilyen jellegű visszafogó tevékenysége természetesen folyamatosan csökkentette a szervezet befolyását; a formailag hozzá tartozó proletárok közül egyre több csoport a valóságban önállósította magát, hogy folytatni tudja forradalmi törekvéseit. Május elsején a POUM vezetője, Andrés Nin így írt a párt lapjában: "…a munkásosztálynak maradéktalanul vissza kell nyernie önmagába vetett hitét, letépnie a kötelékeket, amelyek a burzsoá demokráciához fűzik, és határozottan a hatalom megragadásnak útjára kell lépnie. Ma még van erre idő. Holnap már késő lesz." Ám végül nem a "munkásosztály", hanem a hatalom tette meg a döntő lépést, bár nem "holnap", hanem "holnapután": május harmadikán a rendőrség és a PSUC fegyveresei megtámadták a CNT-FAI ellenőrzése alatt álló barcelonai telefonközpontot. Az indok az volt, hogy az anarchista telefonkezelők önhatalmúlag akadályozták a katalán kormány és személyesen Companys elnök telefonbeszélgetéseit. A központ munkásai elbarikádozták magukat az épület felsőbb emeletein, és riasztották elvtársaikat. Másnap már városszerte folytak az utcai harcok. Az UGT és a PSUC egységei a rendőrség oldalára álltak (bár számos szocialista és kommunista munkás tűnt fel a barikádokon is), míg a CNT-FAI – amelynek főhadiszállását körülvette a rendőrség – megbékélésre és tűzszünetre szólította fel híveit, akiknek az ellenállását az 1936 júliusában létrejött területi védelmi bizottságok szervezték. A CNT rádiójában maga García Oliver, a CNT egyik vezetője, a kormány tagja szólította fel az anarchista munkásokat a harc abbahagyására és az antifasiszta egységre. A munkások között azonban az a hír terjedt el, hogy Olivert "a kommunisták" fogságba ejtették, és beszédét nem kell komolyan venni. Az viszont már mindenképpen komoly volt, hogy a harcok hírére a frontról hazaindultak a milíciák, hogy csatlakozzanak bajtársaikhoz. "Csodák csodája": Franco nem használta ki a helyzetet. Vélhetőleg ő is úgy látta, tegyen csak rendet a köztársaság a saját háza táján, és számoljon le a barcelonai lázadókkal, ezért a minimálisra csökkentette a hadmozdulatokat a leginkább érintett aragóniai fronton.

Május 4-én a CNT és a kormány közötti tárgyalások végképp kudarcba fulladtak: Companys elnök elutasított minden kompromisszumot, azonnali fegyverletételt követelt a lázadóktól. A harcok tovább durvultak. Május 5-én egy szakadár anarchista csoport, a CNT-ből Jaime Balius vezetésével kiszakadt, tagságát az anarchista ifjúsági mozgalomból toborzó "Durruti Barátai" röpiratában az azonnali forradalomra, a proletárdiktatúra bevezetésére szólított fel: "Barcelonában forradalmi juntát kell alakítani. A kormány embereivel végezni kell!" – követelték. "Dolgozók, követeljetek velünk együtt forradalmi vezetést. A bűnösök megbüntetését. Minden olyan fegyveres testület lefegyverzését, amely részt vett az elnyomásban. A gazdaság társadalmasítását. Azoknak a politikai pártoknak a feloszlatását, amelyek a munkásosztály ellen támadtak! Ne adjuk át az utcát! A forradalom mindenekelőtt."

A nagy forradalmi szervezetek közül egyedül a POUM-mal tartották elképzelhetőnek az együttműködést, és a POUM lapja másnap – Nin tudta nélkül – le is közölte felhívásukat. Hasonló álláspontot foglalt el lapjában Camillo Berneri is. Időközben a CNT regionális bizottsága azt javasolta, hogy mindkét fél tartsa meg a kezében lévő területeket (a kormányerők és a PSUC a belvárost és a kikötőt, míg a lázadók a külvárosokat tartották ellenőrzésük alatt), és kössenek ideiglenes tűzszünetet: ezt a kormány is elfogadta, ám csapatai tovább harcoltak, sőt megtámadták a CNT-bizottság székházát is. E körülmények között a CNT vezetése felszólította a munkásokat, hogy tegyék le a fegyvert, és "térjenek vissza a munkához". Bár ez is meglehetős zavart okozott a felkelők között, a lázadás sorsát végül a külső erők döntötték el: a központi kormány Barcelonát – az autonómiaszerződést megsértve – saját irányítása alá vonta. Franco passzív támogatását kihasználva 6000 katonát irányítottak át a jaramai frontról Barcelonába, míg a kikötőt angol és francia hadihajók zárták le, hogy megakadályozzák a lázadók szökését. A proletárlázadással szemben nem létezett "benemavatkozási egyezmény", fasizmus és antifasizmus, autonómia… 1937. május elején egyértelművé, brutálisan látványossá vált, hogy a valódi frontvonalak nem elsősorban a különféle burzsoá politikai rendszerek között húzódnak, hanem sokkal inkább a társadalmi osztályok között. A lázadás elfojtásában minden ellentétük dacára együtt tudott működni Franco és Sztálin, a katalán kormány republikánusai és anarchista miniszterei, a németek és az angolok, az olaszok és a franciák… A felkelés során a harcokban mintegy ötszázan vesztették életüket. Ennél fontosabb volt azonban, hogy megroppant a Népfront, a köztársaság gerince: a májusi események és az azokat követő megtorlások egyértelművé tették, hogy az antifasiszta kompromisszum nem működőképes, és az ihletett egységfelhívások mögött áthidalhatatlan társadalmi ellentétek feszülnek. Pár nappal azelőtt, hogy a GPU (számos forrás szerint egyenesen Palmiro Togliatti utasítására) kivégezte, lapjában Camillo Berneri így összegezte a történteket: "Noske árnyéka rajzolódik ki. A monarchista-katolikus-tradicionalista fasizmus csak az egyike az ellenforradalom szektorainak. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezt ki kell mondani."

A megtorlások során elfogott munkások százait végezték ki, és megindult a hajtóvadászat az "anarchista, trockista" vezetők és militánsok ellen. A POUM-milíciában harcoló George Orwell is alig tudta puszta életét megmenteni. Május 12-én a POUM Központi Bizottsága nyilatkozatban magyarázta részvételét az eseményekben: "A pillanat alkalmatlan volt a döntő akcióra. A forradalmi munkások azonban harcba indultak, és mi nem hagyhattuk magukra őket." A PCE azt követelte a központi kormánytól, hogy helyezze törvényen kívül a POUM-ot, lapját tiltsa be, milíciáit oszlassa fel. Miután a baloldali szocialista Largo Caballero erre nem volt hajlandó, a PCE kilépett a kormányból, és megbuktatta a miniszterelnököt. Május 29-én a baloldali liberális Negrín vezette új kormány betiltotta a POUM központi lapját, a La Batallát. A Komintern lapja, az Imprekorr "leleplező cikket" közölt a "fasisztákkal együttműködő" POUM-ról. Június 15-én letartóztatták és megölték Andrés Nint, és a rendőrség megrohamozta a POUM barcelonai központját. A pártot betiltották.

Néhány nappal később a kormány rendeletet hozott arról, hogy a nyersanyagot az önigazgatás alatt álló üzemekből el kell szállítani és átadni a magánkézben levő gyáraknak. Ezzel a CNT-re is súlyos csapást mértek. Teljessé vált a spanyol Thermidor. A Népfront immár csak virtuálisan létezett, és csupán idő kérdése volt, hogy végső vereséget szenvedjen. Miután saját népi-proletár bázisát elveszítette, már csupán azok a szempontok döntötték el a polgárháború kimenetelét, amelyek mindegyike a fasiszta oldalnak kedvezett: a nemzetközi helyzet, a fegyverek és a hadianyagkészletek, a csapatok képzettsége és hadrafoghatósága. A társadalmi forradalom alternatívája nélkül az "antifasiszta összefogás" képtelennek bizonyult még a háború megnyerésére is. A polgárháborúban részt vevő szürrealista költő, Benjamin Péret így foglalta össze a tanulságokat 1939 februárjában:"A munkásosztály szem elől tévesztette saját céljait, semmiféle különös sürgetést nem érzett immár arra, hogy a burzsoá demokratikus klánt a fasiszta klántól védelmezve felkoncoltassa magát, vagyis az angol-francia tőke védelmében az olasz-német imperializmus áldozatául dobja magát. A polgárháború egyre inkább imperialista háborúba fordult." Saint-Just annak idején még tömörebben fogalmazott saját titkosrendőrei elől is rejtegetett feljegyzéseiben: "A forradalom megfagyott."

„Ha valamikor relatíve igazolható volt is a tőkés rendet a »produktív rombolás« rendszerének nevezni…, ma már csak veszélyes önáltatás, mellyel szakítanunk kell. Ezzel ugyanis félreértjük a tőkés rendszert egy olyan korszakban, amikor – a huszadik század végén kibontakozó, a kapitalista rendszer egészére érvényes, makacsul fennálló strukturális válság történelmi fejleményeinek hatására – teljességgel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a destruktív termelés pusztító hatásaival és végzetes hatóerejével, azaz az idealizált »produktív rombolás« szöges ellentétének valóságával"

Írásaiban és beszélgetései során Harry valóban nagy nevelőnek bizonyult, aki értékes és mély stratégiai megfigyelésekkel tudott szolgálni a szocialista mozgalom olyan óriásának is, mint amilyen Che Guevara volt. Most már a fiatalabb generációra marad, hogy felhasználja Harry Magdoff értékes örökségét, hogy elsajátítsa és továbbfejlessze óriási elméleti éleslátását a változó körülmények között, és hogy az ő szellemében meg nem alkuvó harcosként küzdjön céljai megvalósítása érdekében az előttünk álló kritikus évtizedekben.

Tudom, hogy a tervezés kérdésköre mindig nagyon közel állt Harry szívéhez. Az alábbi cikk nem a mostani szomorú alkalomra készült, hanem egy hosszabb tanulmány része. Ugyanakkor azonban minden sora az ő, napjainkat permanensen meghatározó szellemében íródott. Ezért ajánlom az ő emlékének ezt a tanulmányt.

Harry Magdoffra mindig csodálattal és szeretettel fogunk emlékezni.

 

Tervezés, vagyis hogyan számolhatjuk fel a tőkének az idővel való visszaélését

 

A szocializmus, azaz a ma adott körülmények között véges bolygónkon létfeltételeinket újjáteremtő, szükségszerű alternatív társadalmi mód elképzelhetetlen anélkül, hogy a tőke antagonisztikus és a "globális háztartás" irányításának egyre pusztítóbb formáit a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés ésszerű és az emberi alkatnak is megfelelő formájával váltsuk fel.

A tervezés a szó legszélesebb értelmében a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés szocialista formájának lényegi eleme. Hiszen alternatív ellenőrzési módszerünknek életképesnek kell lennie nemcsak a termelői aktivitásnak az egyéni és a társadalmi újratermelés feltételeire gyakorolt közvetlen hatásában, hanem időben korlátlanul, vagyis a jövő olyan távlataiban is, amennyire az ember képes előre látni, és amennyire szükséges is előre látnia annak érdekében, hogy intézményesítse és életben tartsa fennmaradásának feltételeit.

Ebben a tekintetben a tőke társadalmi anyagcsererendszerében megdöbbentő ellenmondásba ütközünk. Hiszen egyfelől egyetlen korábbi társadalmi újratermelési forma sem gyakorolt még megközelítőleg sem ekkora hatást létünk elemi feltételeire – beleértve magának az emberi életnek a természeti alapjait -, és nemcsak közvetlen, azonnali értelemben, hanem hosszabb távon is. Másfelől ugyanakkor a hosszú távú történelmi dimenzió teljességgel hiányzik a tőke társadalmi anyagcsere-ellenőrzésének fogalmából, ami ezáltal lesz a gazdálkodás teljességgel irracionális és kimondottan felelőtlen formája. A legkisebb részlet szintjén is elvárható az ésszerűség követelménye, s ez az azonnaliság időtényezője felől szemlélve nemcsak összeegyeztethető a tőkével, hanem annak elemi szükséglete mint általános fenntarthatóságának lényegi eleme. A probléma azonban abban áll, hogy az egyetemleges racionalitás létfontosságú dimenziója szükségszerűen hiányzik a társadalmi újratermelés ellenőrzésének ezen formájából. S ezt a hiányzó elemet csak nagyon kevéssé tudja helyettesíteni a kapitalista államnak mint félszeg kiegyenlítő erőnek a fokozódó – és hosszú távon fenntarthatatlan – beavatkozása.

A rendszernek ez a helyrehozhatatlan strukturális hibája kizárja a történelmi tudatosság lehetőségét éppen abban a korszakban, amikor erre a legnagyobb szükség volna: a mi globalizációs korunkban. Hiszen a rendszer fejlődésének hosszú távú és előre nem látható – és a tőke megtestesülései révén elvileg előre nem is látható – hatásai mára az egész földet veszélyeztetik. Ebből következően, ha valamikor relatíve igazolható volt is a tőkés rendet a "produktív rombolás" rendszerének nevezni, ahogyan azt néhány jelentős liberális politikai közgazdász, mint például Schumpeter is tette, ma már csak veszélyes önáltatás, mellyel szakítanunk kell. Ezzel ugyanis félreértjük a tőkés rendszert egy olyan korszakban, amikor – a huszadik század végén kibontakozó, a kapitalista rendszer egészére érvényes, makacsul fennálló strukturális válság történelmi fejleményeinek hatására – pedig teljességgel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a destruktív termelés pusztító hatásaival és végzetes hatóerejével, azaz az idealizált "produktív rombolás" szöges ellentétének valóságával.

Csakis a társadalmi anyagcsere-reprodukció ésszerűen tervezett rendszere tudna kiutat mutatni e történetileg előállott veszélyes helyzet okozta ellentmondásokból és útvesztőkből, mivel ez az állapot kezd ellenőrizhetetlenné válni. Hogy a viszonyokat újra irányításunk alá vonjuk, ahhoz valódi, átfogó tervezésre volna szükség, ami – hogy abszolút szükséges, de a múltban soha meg nem valósítható szerepére alkalmas legyen – korunkban képes szembenézni a valóban globális társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális fejlődés összes feszültségével és sokrétű problémáival, nem csak az egyes országok termelőerőinek fejlesztéséből és összehangolásából adódó nehézségekkel. Érthető, hogy az önmagát mitizáló és hagyományos érdekeibe mélyen beágyazott domináns kapitalista "piacgazdaságban" a sikeres gazdasági tervezés lehetősége a priori ki van zárva. Nemrég publikált, a szocializmus mellett erőteljes érvekkel operáló tanulmányukban a Magdoff testvérek a tervezésnek e rövidlátó megközelítését bírálva, a következőképp fogalmaznak:"A központi tervezés hatékonysága, sőt puszta lehetősége iránt érzett általános szkepticizmus csak a tervezés gyenge pontjaival számol, de elfeledkezik pozitívumairól. A központi tervezésből nem következik szükségképpen a parancsuralom, illetve az, hogy a tervezés minden aspektusáról a központi hatóságoknak kellene dönteni. Ez csak a speciális bürokratikus érdekek hatására és az állam túlhatalma következtében fordul elő. A tömegeket érintő tervezésbe be kell vonni az embereket. A regionális, nagy- és kisvárosi tervekhez szükség van a helybéliek aktív közreműködésére, a munkás- és közösségi tanácsokban pedig a gyárak és üzemek dolgozóinak részvételére. Az átfogó program – különösen a források elosztásáról szóló döntés a fogyasztási cikkek és a beruházás között – elképzelhetetlen az emberek részvétele nélkül. Ehhez viszont az embereknek ismerniük kell a tényeket, szükség van arra, hogy érthető módon informálják őket, hogy valóban részt vállalhassanak a döntésekben."¹

Nagy történelmi fordulópontok idején, mint amilyen például a II. világháború volt, a kapitalista döntéshozók is hajlandók termelési stratégiájukba a tervgazdaság egyes elemeit integrálni, persze, csak erősen korlátozott és egészen profitorientált módon. Mihelyt a történelmi megrázkódtatás korszaka lezárul, a történelmi emlékezetből gyorsan eltűnik minden ilyen gyakorlat emléke, és a piac – melyről szokás azt állítani, hogy minden felmerülő problémára ideális gyógyír – mítosza a korábbinál is erőteljesebben veszi vissza megváltó szerepét.

Óriási csoda volna persze, ha a kapitalista társadalmi anyagcserekontroll normális működése – szemben az időleges, veszélyhelyzetekből adódó kivételekkel – ettől nagyon eltérne. Hiszen a tervezés eszméjét nem választhatjuk el az adott társadalmi újratermelési rendszerre jellemző, lényegi jelentőségű időértelmezéstől. Ebben a tekintetben a tervezéssel szemben hangoztatott, jól ismert előítéletek abból fakadnak, hogy a tőke szükségképpen visszaél az idővel. Az időnek a tőke számára közvetlenül is értelmezhető egyetlen megjelenési formája van: a szükséges munkaidő és ennek gyakorlati következményei, azaz amit a profitorientált időelszámolás feltételeinek biztosítása és fenntartása megkíván, és mely a tőkét még nagyobb mértékben tudja újratermelni.

Mint már fentebb említettük, az egyes vállalkozásokban tapasztalható rövidlátó racionalitás, mely a legapróbb részletre is figyel (és elkorcsosult értelemben "megtervez" minden apró részletet), szükségszerűen nem rendelkezik a gazdaság egészét átfogó tervszerűséggel – e mindennapos gyakorlatot az ellenségesen/konfliktusosan felépülő piacban tartja fenn -, és csak a "kiherélt" és rövidre zárt idővel egyeztethető össze. A nagy történelmi megrázkódtatások korszakában, mint amilyen a II. világháború volt, felbukkan ugyan az átfogóbb szemléletű racionalitás néhány eleme a katonai fenyegetés elhárítása érdekében, ám ezeket a lépéseket a tőkés rendszer azzal az egyértelmű feltétellel teszi meg, hogy ezek szigorúan időlegesek, és az első lehetséges alkalommal fel is számolja ezeket.

Ha a jelenlegi gyakorlattal szöges ellentétben elismerjük azt a tényt, hogy a globálisan integrált világ reproduktív folyamatai megkívánnák az egyetemes racionalitás hatékony irányító szerepének bevezetését és állandósítását; akkor azt is belátjuk, hogy ezzel elkerülhetnénk az ellenőrizhetetlenné váló folyamatok okozta veszélyeket és a szükségképpen bekövetkező robbanást, mivel lehetővé válna a tőkének az időhöz való perverz viszonyának radikális felülvizsgálata és megváltoztatása. Ebben az értelemben az emberiség metabolikus társadalmi újratermelődése feltételeinek valóban a participáción nyugvó, átfogó tervezése – mely felölelne minden változó elemet (az erkölcsi és kulturális elemeket is, nem csak a szigorúan gazdasági dimenziójúakat) – magától értetődő követelmény. Ahhoz azonban, hogy ilyen átfogó tervezésre egyáltalán sor kerülhessen, mindenképpen túl kell lépnünk azon a végzetesen elidegenedett és megnyomorító feltételen, amiből a profitorientált és rövidlátóan "kiherélt" következmény adódik: "Az idő minden, az ember semmi, legfeljebb csak az idő kitinváza." (K.Marx: A filozófia nyomorúsága)

Hogy pedig a tőke törvényei miért összeegyeztethetetlenek az átfogó tervezéssel? Azért, mert a fenntartható társadalmi-gazdasági irányultságnak létfontosságú követelménye egyfajta emberileg megvalósítható reproduktív rendszer minőségi aspektusainak figyelembe vétele. Ha mindehhez pusztán a tőke gazdasági működéséhez szükséges idő kiterjesztésére volna szükség, akkor az az uralkodó rendszer nézőpontjából elvileg végrehajtható is volna. Ami azonban ebben az összefüggésben a nyilvánvalóan megoldhatatlan probléma útjába áll mint gátló tényező, az a megfelelő mérés abszolút hiánya. Olyan mérésé, mely a termelés során felhasznált emberi munka minőségét venné számba rövid távon is, nem csak hosszú távon. Jól illusztrálja ezt a problémát az az elképesztően felelőtlen magatartás, amit a fejlett kapitalista országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok² – a kiotói egyezmény minimális követelményeinek be (nem) tartása során tanúsítanak.

A tőkének nem okoz gondot a lenyűgöző mennyiségi meghatározás, sőt még az önkiterjesztő megsokszorozás sem, feltéve, hogy várható termelési expanziója meghatározásakor még célzás formájában sem kell tekintetbe vennie minőségi megfontolásokat, akár az anyagi és emberi erőforrások síkján, akár az időre való tekintettel. Ebben az értelemben a növekedést mint a jelenben és a jövőben egyaránt kiemelkedően fontos fogalmat a tőkének a fetisiszta mennyiségi meghatározás nyomorító korlátai között kell megközelítenie; noha a valóságban a növekedést egyáltalán nem lehetséges produktíve életrevaló stratégiai formaként fenntartani anélkül, hogy alapvetően minőségi megfontolásokat is tekintetbe vennénk. Hasonlóképpen, az átfogó tervezés – szemben a biztonságosan szelektív (csak az egyes termelési célokra koncentráló) és időben korlátozott (rövid távú) beavatkozásokkal – is elfogadhatatlan a tőke számára, mert az emberileg érvényes átfogó racionalitásnak sem a tere, sem az időkerete nem alakítható a fetisiszta mennyiségi megközelítés igényei szerint.

Itt azonban nem az önmagában vett és önmagáért való ésszerűség a kulcsfogalom, hanem a kívánatos fenntartható racionalitásnak az alkalmazott átfogó mérés inherens emberi természetéből fakadó szükségszerű meghatározottsága. A mennyiségileg könnyen meghatározható részleges racionalitás könnyedén összehangolható a tőke működési követelményeivel a termelői mikrokozmosz zárt világán belül. Nem így áll azonban a dolog az emberi természetből fakadó egyetemes racionalitással, más szóval a rendszer egészének mérvadó keretével és megfelelő mérőeszközével. Hiszen az egyetlen dolog, mely az életképes és fenntartható termelési rendszert – mérvadó egyetemes racionalitását is figyelembe véve – meghatározhatja: maga az emberi szükséglet, azaz az inherensen minőségi meghatározottság.

Az ilyen átfogó minőségi meghatározottság csakis az elnyomhatatlan – bár a tőke által ma erősen frusztrált – emberi szükségletből fakadhat. Ez az oka annak, hogy e meghatározottság szükségszerűen hiányzik a tőke megrögzött önmeghatározásából és leküzdhetetlen átfogó determináltságából. Pontosan ez az oka annak, hogy a tőke alá kell rendelje a használati értéket – ami teljességgel értelmetlen a tisztán megfogalmazható emberi szükségletekhez való minőségi viszonya nélkül – a könnyen meghatározható csereértéknek. Ez utóbbinak semmi köze sincs az emberi szükségletekhez, kizárólag csak a tőke bővített újratermelési szükségletéhez. Tény viszont, hogy mélységesen összefonódik a destruktív ellenérték győzelmével, amely napjainkban a katonai-ipari komplexumok és nyerészkedő "tőkerealizáló" részvételük az emberirtó háborúk közvetlenül emberellenes gyakorlatában fehéren-feketén megmutatkozik.

A tervezés – a fogalom legtisztább jelentésében – abszolút elkerülhetetlen ezen problémák és ellentmondások feloldása érdekében. Ám a szóban forgó tervezés elképzelhetetlen a történelmi idő adekvát dimenziója nélkül. Ebből a szempontból a tervezésnek az eredeti jelentésben értelmet adó idő fogalma – szemben ennek szűken technikai jelentésével – nem absztrakt és általános kozmikus idő, hanem emberi szempontból jelentős idő. Hiszen a történelem során és különösen a feltáruló emberi történelem során az idő felfogása jelentősen megváltozott abban az értelemben, hogy az emberi lények megjelenésével – és az ezzel járó jelenségnek, "magának a természetnek a humanizálásával" (Marx) – az idő radikálisan új dimenziója lépett be a képbe.

Az a tény, hogy az emberiséget – az állatvilággal szemben – történelmileg meghatározott és a változó körülmények hatására történelmileg fejlődő egyének alkotják, nem választható el attól a feltételtől, hogy az emberi egyedeknek – az emberi nemmel ellentétben – szigorúan korlátozott élettartam adatott meg. Ennek megfelelően, hála a hosszú történelmi fejlődésnek, az idő problémája az ember számára nem egyszerűen csak úgy jelenik meg, mint ami során a születéstől halálig fenn kell tartani az adott egyed életfolyamatát, hanem ezzel egyidejűleg mint lehetőség arra, hogy a lehető legmagasabb fokon értelmes életet teremtsenek maguknak, azaz saját élettevékenységüknek valóságos alanyaivá váljanak. Más szavakkal, az egyedi lét lehetőség arra, hogy az individuum értelmet adjon életének mint saját cselekedetei tényleges "szereplőjének", s mindezt szoros összefüggésben tegye felerősödött kollektív társadalmi lehetőségeivel, miközben e társadalomnak maga is integráns és aktívan részt vevő tagja. Ezenképpen találhat egymásra valóban az egyéni és a közösségi tudat a pozitív emberi haladás érdekében.

Mondanunk sem kell, hogy a tőke uralma alatt mindez lehetetlen. A tervezés létfontosságú követelménye meghiúsul mind az átfogó, társadalmi szinten, mind pedig az egyes egyén életében. A legtágabban értelmezett társadalmi szinten az emberi szükségletek által pozitívan orientált átfogó tervezés vereséget szenved a legszűkebb látókörű időelszámolás érdekeivel szemben, s ezzel a történelem jelenlegi állapotában a romboló termelés fokozott veszélyét hordozza. Ugyanakkor az egyéni tudat szintjén az "értelmet adni életünknek" követelménye csak a társadalmilag legkevésbé hatékony vallásos diskurzus formájában ölthet testet, melyet viszont csak a "túlvilág" érdekel.

A tőke szükségszerű visszaélését az idővel mindenáron és minden területen igyekszik fenntartani. Ennek megfelelően, ha olyan reproduktív társadalmi rendet akarunk elképzelni, mely életképes alternatívája lehet a fennállónak, a tervezés kérdése figyelmünk homlokterében kell maradjon a fentebb kifejtettek értelemében. Hiszen nem lehet tartós sikert elérni, ha nem kapcsoljuk össze a reproduktív ésszerűség széles társadalmi dimenzióját és az egyes embernek az értelmes élet megvalósítása érdekében tett erőfeszítéseit.

A valódi szubjektum – a fogalom pontos jelentésében – e két alapvető dimenziója együtt áll vagy bukik. Hiszen hogyan lehetne a szabadon szövetkezett termelők testülete mint tudatos és magabiztos kollektív erő a "hatalom szuverén alanya" a társadalom világában, mely megtervezi és önállóan levezényli a természettel és a társadalom tagjaival folytatott termelői cserekapcsolatokat, ha az egyes társadalmi individuumok, akik ezt a kollektív erőt alkotják, képtelenek olyan mértékben függetlenül viselkedni, hogy "saját cselekvéseik tudatos alanyai" legyenek, s teljes felelősséget vállaljanak értelmes élettevékenységükért? És megfordítva: hogyan lehet az egyes embernek saját, értelmes élete, ha a társadalmi anyagcsere-újratermelés egyetemes feltételeit ellenséges erő tartja hatalma alatt, mely frusztrálja az egyes ember vágyait és a legönkényesebb módon ellehetetleníti önmegvalósító céljait és értékeit, melyeket a társadalmi individuum megpróbál megvalósítani?

A szovjet típusú posztkapitalista társadalmakban a tervezés elvének bürokratikus megsértésében ugyanez az ellentmondás manifesztálódott. A "specifikus bürokratikus érdekek és az állami hatalom túlburjánzása" megbénította a gazdaságot – a helyzetet a Magdoff testvérek joggal bírálták -, s ezért szükségszerű volt e társadalmak bukása. A Politikai Bizottság tagjai önkényesen magukhoz ragadták az összes döntéshozatali lehetőség kizárólagos jogát az általuk "tervgazdaságnak" nevezett építmény irányítása során, s közben nem is titkolt megvetéssel utasították el az állam legfelsőbb tervező szakembereinek véleményét, mondván, azok "csak könyvelők". Egyértelműen és tisztán így fogalmazott például Hruscsov egyszer egy beszélgetésben, melyet Che Guevarával folytatott.³ Ráadásul, ami a társadalom egyes tagjait egészében illeti, nekik még kevesebb beleszólásuk volt az átfogó tervezési folyamatba, mint a megvetően "csak könyvelőknek" minősített csoportnak. Mint egyéni alanyoknak az ő szerepüket az állami hatóságok teketóriázás nélkül úgy vázolták fel, hogy a fejük felett hozott utasításokat kell végrehajtaniuk.

A következmények rémesek voltak, és nem véletlenül. Hiszen a fennálló körülmények között a szükséges átfogó cserekapcsolatok tudatos kollektív alanya a legkevésbé sem lehetett az autentikus kollektív alany, aki valóban állandó ellenőrzést gyakorol a társadalmi újratermelés létfontosságú folyamatai fölött. Ez lehetetlen volt, mert mint azt fentebb kifejtettük, a valódi alany lététől elválaszthatatlan két dimenziót önkényesen megtörték, és egymással szembefordították. Ezzel – a fentről lefelé szervezett döntéshozó folyamat feltételei közepette – a társadalom érvényes kollektív szubjektumának lehetséges alkotótagjaitól, az egyes egyénektől, megtagadták a saját értelmes élettevékenységük feletti autonóm ellenőrzést, és ezzel egyidejűleg megtagadták tőlük a társadalmi anyagcsere-újratermelés ellenőrzését mint olyat is. A szomorú történet végét mindannyian jól ismerjük, akik láttuk a szovjet típusú rendszer összeomlását.

Így tehát a fentebb elemzett összes okból következően az, hogy legyőzzük a tőke szükségszerű visszaélését az idővel – ami az emberi lényeket az "idő kitinvázainak" szerepére alacsonyítja le, s megtagadja tőlük a valódi alanyoknak kijáró önmeghatározás hatalmát -, elengedhetetlen feltétele egy alternatív társadalmi rendszer megteremtésének. A "kiherélt" és rövidre zárt időt nem lehet megreparálni kizárólag az általános társadalmi szinten. Az egyéni és társadalmi emancipáció feltételeit nem lehet elválasztani egymástól, s még kevésbé lehet őket egymással szembeállítani. Csak együtt léteznek vagy buknak el az egyidejűség időbeli terepén. Hiszen az egyik nélkül megvalósíthatatlan a másik – és megfordítva. Hiába várjuk addig az egyes ember emancipációját, amíg legalább a társadalmi átalakulás általános elemi feltételei meg nem valósulnak. Hiszen a világon ki más tudná megtenni az átfogó társadalmi átalakulás első lépéseit, ha nem azok az egyes emberek, akik az általuk választott társadalmi célokkal és értékekkel azonosulni tudnak és akarnak is?

De hogy ezen az úton elinduljunk, ahhoz az egyes individuumoknak le kell vetniük a rájuk erőltetett, "kiherélt" idő kényszerzubbonyát. Erre pedig csak akkor képesek, ha elsajátítják az autonóm, tudatos és felelős döntéshozatal hatalmát s az ennek megfelelő – nem ellenségesen felnagyított – értelmes élettevékenység perspektíváját. Ezáltal válik lehetővé egy történelmileg is fenntartható, alternatív társadalmi anyagcsere-rendszer megteremtése. És ez az, ami a tervezésnek, azaz a szocialista vállalkozás létalapjának a valódi jelentőségét adja.

Jegyzetek

¹ Harry Magdoff és Fred Magdoff: "Approaching Socialism", Monthly Review, 2005. július-augusztus, pp. 53-54.

² A szomorú sorsú kiotói történet e fejleményeknek csak legutolsó fázisa. Jó egy évtizeddel ezelőtt ezt írtam: "Minden kísérletet, hogy a vonakodva felismert problémákkal foglalkozzunk, csakis a rendszer alapvető törvényeinek és szerkezeti antagonizmusainak korlátozó természetét figyelembe véve folytathatunk. Ezért aztán a nagy nemzetközi összejöveteleken – mint például az 1992-es Rio de Janeiró-i találkozón – megálmodott »korlátozó intézkedéseknek« semmiféle hatása nincs, hiszen ezeket alá kell rendelni a kialakult globális erőviszonyoknak és hagyományos érdekeknek. A veszteség és az idő a veszély súlyosságától függetlenül a domináns tőkeérdekek játékszerének tekintendők. Ezért hát a jövő idő érzéketlenül és felelőtlenül a legközvetlenebb profitvárakozások lehető legszűkebb horizontjához van igazítva" (Beyond Capital, p. 148.)."

Jellemző módon a fejlett kapitalista országok az 1992-es Rio de Janeiró-i konferencia puha határozatait – melyeket szinte a semmitmondásig kilúgoztak a fejlett kapitalista hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, melyet Bush elnök [a jelenlegi amerikai elnök apja] irányított – is csak alibiként használják arra, hogy a korábbi gyakorlatot folytathassák, s eszük ágában sincs tenni valamit a veszélyek elhárítására, s közben úgy tesznek, mintha »teljesítenék vállalt kötelezettségeiket«." (Ibid, p. 270.)

³ Harry Magdoffnak Che Guevarával folytatott egyik beszélgetéséről tudósító interjú így világít rá erre: "Azt mondtam Chenek: »Az a fontos, hogy amikor a tervek készülnek, akkor a tervezőket, vagyis azokat, akik az irányokat kijelölik, és a számokat megfogalmazzák, vonják be az aktuális feltételek adta taktikai-politikai alternatívákkal kapcsolatos elmélkedésekbe.« Erre ő nevetett, és azt mondta, mikor Moszkvában járt, vendéglátója, Hruscsov, aki akkor a pártnak is és a kormánynak is az első embere volt, megmutatott neki mint politikai turistának néhány helyet az országban. Moszkván áthaladva Che azt mondta Hruscsovnak, hogy szeretne találkozni a tervbizottság tagjaival. Mire Hruscsov azt válaszolta: »Mire volna az jó? Az csak egy csapat könyvelő.«"

 

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány a németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével vizsgálja a jelenséget Magyarországon. A magyarországi antiszemitizmus nemcsak a zsidók kirekesztésére irányul, hanem az egész politikai baloldalt, tehát a szocialistákat és a liberálisokat is ki akarja rekeszteni a nemzet közösségéből. Az Orbán-kormány alatt felerősödő kultúrharc így újratermeli a demokráciadeficitet.

 

 

I. Mi az antiszemitizmus? Definíciós kísérlet

 

Magyarországon sokszor nevezik az antiszemitizmust „zsidókérdésnek", ellenben a szót mindenféle idézőjel nélkül használják nemcsak privát beszélgetésekben, hanem könyvekben, hivatalos állásfoglalásokban is, így pl. a közszolgálati médiában. Íme néhány példa: az utóbbi években Kövér László többször szorgalmazta, hogy beszéljünk őszintén a „zsidókérdésről" (nála idézőjel nélkül), s „zsidókérdésként" közelített az antiszemitizmushoz Elek István műsorának témája a közszolgálati televízió egyik esti programjában, 2004 májusában, a „zsidózás, antiszemitizmus és zsidókérdés" volt¹ . A jelenség „zsidókérdés"-ként történő felfogása következtében a téma megbeszélése is a Magyarországon élő zsidók és nem zsidók közötti problémákra szűkül. Kövér László pl. azt mondta egy interjúban: „Én a továbbiakban nem vagyok hajlandó zsidókérdésben véleményt nyilvánítani (…). Azt gondoltam néhány évvel ezelőttig, hogy minden, az emberek fejében létező probléma egyúttal a valóságnak is része, tehát akkor járunk el helyesen, ha ezeket megpróbáljuk értelmes, emberi módon kibeszélni. Például hogy milyen problémái vannak, ha vannak egyáltalán, a magyarországi zsidók, a zsidó magyarok és a nem zsidó magyarok együttélésének."² Elek István műsorában is megrekedt a beszélgetés minden jó szándék ellenére,nem utolsósorban a műsorvezető irányítása miatt, a zsidó-nem-zsidó problematikánál, az úgymond „kisebbség és a többség kóros viszonyánál". A Kossuth Rádió Társalgó c. műsorában (2005. április 12., 14.05 óra) a műsorvezető, Antall István a „nemzeti kérdést" és a „zsidó kérdést" választotta külön egy Gyurgyák Jánossal készített interjúban, amiben a történész a problémakört „nehéz házasság"-nak és „magyar-zsidó veszekedésnek" nevezte, így mintegy adott tényként kezelve azt a feltételezést, hogy a zsidók nem magyarok.

Értékes kutatómunkák is megjelennek „zsidókérdés"-ként értelmezve az antiszemitizmust. Zsidókérdés Magyarországon címmel jelent meg pl. Gyurgyák János (2001) könyve, melynek előszavában a szerző ugyan utal a (nála következetesen idézőjel nélkül használt) „zsidókérdés" kifejezés problematikus (hiszen antiszemita) olvasatára, mégis védelmébe veszi, mivel természetesnek véli, hogy a zsidók és nem-zsidók között voltak és lesznek problémák, és – kérdezi – ha a nemzeti vagy az agrárkérdésről beszélünk, miért ne beszélhetnénk a „zsidókérdésről" is (nála idézőjel nélkül [Gyurgyák, 2001:14]). Így – nyilván akaratlanul – már a kérdésfeltevésével is szétválasztja a „nemzeti kérdést" a „zsidó kérdéstől".

 

Mi is tehát az antiszemitizmus?

 

Az antiszemitizmus mint fogalom viszonylag új. A német publicista, Wilhelm Marr (1819-1904) „A zsidóság győzelme a németség fölött. Nem konfesszionális nézőpontból vizsgálva" című nagy sikerű írása (Marr, 1879) által vonult be a köztudatba; a publikáció, amely azzal a kultúrpesszimista kiáltással végződik, hogy „Finis Germaniae!" (Germánia vége), a megjelenés évében 12 kiadást élt meg. Marr volt az, aki az „Antiszemita Liga" megalapításával az „antiszemitizmus" fogalmát bevezette a politikai szótárba. A 18. században keletkezett „szemita" szó jelentése az antiszemiták szempontjából azonban nem volt egyértelmű, hiszen eredetileg „nyelvcsalád"-ot jelentett, s ráadásul az arabokra is vonatkozott, ami miatt a szó „zsidóellenességként" értelmezve etimológiailag nem igaz (Berger Waldenegg, 2003:27). Ezért az antiszemitizmust az antiszemitáknak egyre többször „zsidókérdésként" kellett konkretizálniuk. A „zsidókérdés" mint fogalom ugyan megjelent már a 18. század közepén, de eleinte a zsidók emancipációjából adódó adminisztratív kérdéseket foglalta magában (pl. Rürup, 1987). Zsidóellenes kifejezésként először 1838-ban használták, de mint ilyen csak 1879-ben vált általánossá (Benz, 2002:108). A 19/20. század fordulóján mindinkább rasszizmussal, azaz a fajelmélettel telítődött, s ettől kezdve eleve az antiszemita doktrína követői által ebben az értelemben használt kifejezés (Berger Waldenegg, 2000:108f.).

Ugyanakkor az „antiszemitizmus" kifejezés is problematikus, hiszen ez is az antiszemita doktrína követői által és egy saját magukra vonatkozó, tudatosan választott megjelölés volt, mégis manapság temérdek tudományos kutatás és elemzés alapjául szolgál. Mindez ráadásul annak ellenére történik, hogy a szó jelentéséről akár megközelítőleg is konszenzus volna. Még a történészek közül is csak egy kisebbség állítja, hogy a fogalom a 19. század utolsó harmadában kifejlődő rasszizmussal van egyenes összefüggésben, a többség azonban az ókortól a középkoron keresztül napjainkig felszínre törő összes zsidóellenes jelenség megvilágításához használja a szót. Az antiszemitizmus-kutatás legfrissebb publikációi közül talán az eddigi legtöbb meghatározást a német történész, Berger Waldenegg (2003) sorolja fel, aki számtalan ismert példát és definíciót is megvizsgál, hogy azután szinte mindet elvesse, mondván, egyik sem tökéletes. Olyan kérdésekre is választ keres, hogyan lehet megkülönböztetni az ún. szalon-antiszemitizmust a radikális antiszemitizmustól, hol a határ a passzív és az aktív antiszemitizmus között, milyen erősnek kell lennie az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy képviselője akár egy zsidó temetőt, akár egy zsinagógát megrongáljon. Vizsgálódásait, amelyek a definícióért eddig folytatott vívódások összefoglalásának is tekinthetők, a német szociáldemokrácia egyik alapítójának, August Bebelnek már 1873-ban kimondott, de máig elterjedt feltételezésével kezdi, miszerint az „antiszemitizmus a buták szocializmusa", vagy Jean-Paul Sartre-nak 1945-ben megfogalmazott mondatával, miszerint az antiszemitizmus a „szegények sznobizmusa". Ezek azért nem tarthatók, írja, mert ugyan létezik egy bizonyos összefüggés a képzési fok, a szegénység és a sztereotip gondolkodásra való hajlam között, de óriási tévedés azt hinni, hogy az összes antiszemita buta és szegény. Ellenkezőleg. Az antiszemitizmus nem utolsósorban olyan embereknél figyelhető meg, akikre semmiképpen sem fogható, hogy buták és képzetlenek, s ráadásul materiálisan és szociálisan jól szituáltak (Berger Waldenegg, 2003:48). Ám a rasszizmussal telített antiszemitizmus „jeles" képviselőjének, Theodor Fritschnek az Antisemiten-Kathechismus címmel 1887-ben publikált művében felállított definíciója, miszerint az antiszemitizmus a „szemitizmus elleni harc", sem megfelelő, hiszen – mint már szó volt róla – az arabok is szemitáknak számítanak, s így – akarva-akaratlanul per definitionem nem-zsidókra is vonatkozik (Berger Waldenegg, 2003:52, 96). A szerző ezért megpróbálja elvetni az antiszemitizmus kifejezést és behelyettesíteni valami mással, amiben a „zsidó" szó is előjön (s mint e tanulmány folyamán remélhetőleg hitelesen bizonyítást nyer, értékes kutatását ezen a ponton tereli vakvágányra). Vizsgálja az „antijudaizmust", amit azonban erősen vallásos konnotációja miatt hamarosan el is vet. Hasonló eredményre jut a „zsidógyűlölet" kifejezéssel kapcsolatban is, de itt elsősorban azért, mert erősen negatív érzelmi tartalommal bír, ami nehezíti a történelmi és aktuális folyamatok távolságtartó vizsgálatát. Szerinte még olyan kétségtelenül antiszemita beállítottságú embereknél, mint Adolf Hitler, sem ajánlatos egy ilyen érzelmi töltetű kifejezést használni, mert Hitler antiszemita politikáját racionális akcióként állította be és tervezte meg. Éppen ezért a „judeofóbia" kifejezést sem érzi megfelelőnek. A távolságtartó vizsgálódások szempontjából még leginkább a „zsidóellenesség"-et tartja a legsemlegesebbnek és ezért a leginkább elfogadhatónak. Mélyreható, strukturális, történeti és etimológiai vizsgálatai vége felé azonban mégis megállapítja: „Olyan terminológiailag ideális meghatározás, amely minden kritikát kibírna, nincsen. (…) Mindent egybevetve az antiszemitizmus kifejezése kitűnő példája annak a nem ritka esetnek, hogy a társadalmi gyakorlatban olyan kifejezések betonozódnak be, amelyek nem egyeznek meg azzal a jelenséggel, melyekre használják őket"³ (Berger Waldenegg, 2003:113, 117).

Hiába tehát minden fáradozás? Talán mégsem. A könyv szerzője ugyanis minden igyekezete ellenére túlságosan szűken értelmezi a problémakört. Az antiszemitizmus affirmatív meghatározása, tehát „zsidóellenességként" történő értelmezése azért tereli vakvágányra a kérdésfeltevést, mert azonnal felmerülnek olyan további kérdések is, mint pl. „ki számít zsidónak?", s így az antiszemitizmusból újra „zsidókérdést" kreálnánk. A kérdés, hogy ki zsidó, az antiszemitizmus szempontjából megválaszolhatatlan, mint ahogy antiszemiták generációinak sem sikerült minden kétséget kizáró definíciót felállítani (Rürup, 1987: 120ff). Az 1935-ös „Nürnbergi Törvények" alpontjaként felállított „Törvény a német vér és becsület megóvására" ugyan messzemenően igyekezett konkretizálni, ki számít zsidónak (Heinemann, 2003:82), a gyakorlatban azonban állandó definíciós nehézségek merültek fel, sőt ismert még 1942-ből is Himmler olyan utasítása, melyben „sürgős fontossággal" elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg" (Freund/Safrian, 1993:43). A századforduló Bécse polgármesterének, Hitler példaképének, Karl Luegernek sokat idézett mondata: „Wer a Jud' ist, bestimm' i!" (Hogy ki a zsidó, én mondom meg!) (idézi Hamann, 2002:417) sokkal előbbre visz, mert arra utal, hogy a zsidó ellenségkép a többségi társadalom antiszemitái képzeletének szüleménye. Az antiszemitizmus definíciójának meghatározásakor különös nehézséget jelent még a poszt-Auschwitz perspektíva, mivel abból mint abszolút végpontból kiindulva az antiszemitizmust nehezen lehet értelmezni. Auschwitz után viszont az antiszemitizmus definíciója Auschwitz nélkül már nem lehetséges. Bármennyire paradoxnak tűnik is, az antiszemitizmus megértéséhez első lépésben mégis el kell vonatkoztatnunk Auschwitztól mint végponttól. A „zsidóellenesség" affirmatív meghatározása helyett közelebb visz a megoldáshoz az antiszemitizmus antropológiai meghatározása.

 

Mit jelent ez pontosan?

 

A németországi antiszemitizmus-kutató, Wolfgang Benz legújabb könyvében az antiszemitizmus négy különböző megjelenési formáját különbözteti meg:

(1) a keresztény antijudaizmust,

(2) az áltudományos antropológiai és biológiai érvrendszer segítségével felépített rasszista antiszemitizmust, amely a 19. században keletkezett és a holokausztban végződött,

(3) a másodlagos, holokauszt utáni antiszemitizmust, amely az újabb generációk nevében a „kollektív bűnösség" visszautasításából táplálkozik, s a kárpótlások jogosultsága körüli vitákra koncentrálódik, valamint

(4) az anticionista antiszemitizmust, amely elsősorban a posztkommunista országokra volt jellemző az államszocializmus ideje alatt (Benz, 2004:19f.). Európában mind a négy megjelenési forma virulens ma is.

 

Mint az idézett besorolás is mutatja, a németországi antiszemitizmus-kutatásban ma már konszenzus, hogy a modern antiszemitizmust meg kell különböztetni az antijudaizmus sokkal régebbi jelenségétől. Itt azonban nem egyszerű nyelvi különbségről van szó, hanem annál sokkal többről. Az antijudaizmus felvilágosodás előtti időszakában a vallás volt a különbözőség meghatározója. Mint ismeretes, a kereszténység a zsidóság ellen érzett mély ambivalenciájából nőtt ki, hiszen a kereszténység a zsidóságban gyökerezik. A kereszténység a kezdetén nem volt más, mint reformált zsidóság, s éppen ezért kellett minden erejével elhatárolódnia tőle. Ebből a zsidóság ellen érzett keresztényi magatartásból fejlődött ki az antijudaizmus. Mivel a zsidók vallásos hovatartozása ruházatukat és habitusaikat is meghatározta, kisebb-nagyobb eltolódásokkal a felvilágosodásig ténylegesen felismerhetőek voltak a társadalomban. A felvilágosodás eszmeiségében előretört mélyreható szekularizáció, Herder és a nyelvtudományok jelentősége, valamint a romantika organizmuselméletéhez kapcsolódó, a népről és a népi karakterről kialakult elképzelés megteremtették a modern antiszemitizmus egyik előfeltételét. Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus csak sokkal később fogalmazódott meg, már ekkor megkülönböztethető volt az antijudaizmustól, mégpedig az antropológia által (Dunk, 1999: 67ff). Nem a vallás volt többé meghatározó, hanem a vélten más népi karakter. A felvilágosodás univerzalizmusa és az ész joga a liberalizmus, az általános emancipáció előretörésével ugyan egyrészt megrendítette alapjaiban a zsidó életet, mivel a tradicionális közösség feloszlatásához vezetett, másrészt azonban igazságosságot is teremtett, mert általa megnyílt az út a zsidók számára is a keresztény társadalomba, és az egyes embereknek olyan szabadságjogokat biztosított, amelyre korábban nem volt példa. A liberalizmus tehát kedvező utat biztosított a zsidók asszimilációjának, akik külsőleg nem voltak többé a zsidó közösséghez tartozóként beazonosíthatók. A kialakuló zsidó emancipációra és polgári egyenjogúságra azonban az antijudaizmus antropológia irányába történő eltolódása volt a válasz. Ez azt jelentette, hogy bár az antijudaizmus évszázados tradíciója nélkül nehezen lehetne elképzelni a modern antiszemitizmust, a megszokott sztereotípiákat az antiszemitizmus minden további nélkül át is vehette, ezeket azonban többé nem a teológiával, hanem az antropológiával magyarázta.

Az antiszemitizmus-kutatásban ma már az is konszenzusos központi tétel, hogy az antiszemitizmus oka nem a zsidó vallásban vagy a zsidók tényleges viselkedésében keresendő. Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Berger Waldenegg (2003) válaszkeresése azért sem vezethetett eredményre, mert a szerző etimológiai elemzéseivel makacsul ragaszkodott az antiszemitizmus és annak zsidó célpontja közötti kapcsolathoz. Elemzi ugyan Gavin I. Langmuir történész meghatározását, miszerint az antiszemita gondolkodásmód és viselkedés „maga a gonoszság" (uniquely evil in quality), vagy Julius Schoeps antiszemitizmus-kutató meghatározását, miszerint az antiszemitizmus „egyfajta kollektív elmebetegség" (kollektive Gedächtniskrankheit), megemlíti, hogy az antiszemitizmus a zsidókat olyan kimérikus tulajdonságokkal ruházza fel, melyek empirikusan nem igazolhatóak (Berger Waldenegg, 2003: 65, 66), s ezzel egyúttal igazolja Theodor Adorno tézisét, miszerint az antiszemitizmus nem más, mint „a zsidók rémhírének terjesztése" (Adorno, 1980: 123), de sehol sem folytatja ezeket a gondolatmeneteket, elveti őket, és visszatér az affirmatív meghatározáshoz, miszerint az antiszemitizmus zsidóellenesség.

Pedig arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus, és melyek megjelenésének mozgatórugói, nem elegendőek a monokauzális magyarázatok. A jelenség sokrétűsége miatt ezeket a kérdéseket csak a különböző tudományágakban folyó interdiszciplináris kutatás segítségével lehet megválaszolni. Elsődleges funkciója van ebből a szempontból a történelemtudománynak, de nagy jelentőségűek a politika-, az irodalom-, az orvostudomány, a szociológia, a pszichológia és a pszichoanalízis, a teológia és a jog területén folyó kutatások is (vö. pl. Bergmann/Körte, 2004). Egyre nagyobb teret látszanak betölteni ezen a téren azok a kutatások és magyarázatok, melyek a kultúrantropológiát hívják segítségül. Ezek ugyan egyáltalán nem újak (vö. pl. Sartre, 1947, Stern, [1961] 1986, Volkov, [1990], 2000), de legkésőbb Huntington „The Clash of Civilisations" ([1996] 2002) c. bár joggal vitatott, de ennek ellenére jelentős munkája óta megnőtt a szerepük, hiszen a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán", hanem „hard factor", tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001. szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciával is bír. Lényeges, hogy az antiszemitizmus kultúrával történő összekapcsolása újabb perspektívákat nyit, kézenfekvővé válik ui. az antiszemitizmus kultúrpolitikával mint tudományággal történő összekapcsolása is. A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő „lefordítása", pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Logikus tehát a kérdés, hogy melyek azok a kultúrpolitikai stratégiák és operatív eszközök, amelyek elősegítik az antiszemitizmus felerősödését, illetve még továbbmenve, hogy nem az ezek alapjául szolgáló és jelenleg érvényben lévő kultúrameghatározás-e az, ami elősegíti a kirekesztéses magatartást. Mert ha ez így van, akkor az érvényben lévő kirekesztő kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. E nézőpont egyszersmind megnyitja azt a kutatási perspektívát is, hogy mely kultúrameghatározás, illetve milyen arra felépített stratégiák és operatív eszközök bírnának olyan preventív hatással, amelyek a társadalomban csökkentik a kizárásos tendenciákat, és növelik a toleranciát.

Mivel tehát az antiszemitizmus oka az antiszemiták képzeletének szüleménye, ezért az antiszemitizmus kultúrantropológiával összekapcsolt megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy mik azok az okok, körülmények, amelyek az antiszemitákban a kirekesztéses, gyűlölködő magatartásformát előidézik, melyekkel aztán megkeresik a kirekesztés konkrét személyeit, csoportjait, országait, hogy felgyülemlett agressziójuk azokon lecsapódjon. Ez teoretikus síkon értelmezve azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egy első lépésben tág értelemben vett, tehát antropológiai fogalom, amely a kirekesztés konkrétumait megkeresve válik affirmatív zsidóellenességgé.

Holz (2001) kutatása ezt az utat követi. Szerinte a modern antiszemitizmus a nacionalizmus nélkül nem érthető meg igazán. Bár nem lehet a nacionalizmust az antiszemitizmussal azonosítani, annyi biztos, hogy ott, ahol a nacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek – joggal vagy alaptalanul – bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudovallásos funkciót tölt be, és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást ígér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus (vö. Dunk, 1999:75). Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon, illetve valamilyen társadalmi krízisen mennek keresztül, általában megjelenik az antiszemitizmus, mégpedig olyan formában, mintha a vélt „nemzeti egység"-et veszélyeztetnék annak antagonistái. Ezek az érvelési minták nemcsak Németországban jelentek meg a II. világháború előtt, hanem Auschwitz után is visszatérnek Európában, és általános bennük, hogy az egyik oldalon a „nemzet" antagonistái (zsidók, illetve annak véltek) mint tettesek jelennek meg, míg a másik oldalon a „nemzet" az „áldozat", aminek következtében tehát a „nemzet" a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza. Az antiszemitizmus tehát a nem-zsidó többségi társadalomhoz kötődik (pl. a többségi magyar társadalomhoz), amely számára a nacionalizmus egy bizonyos funkciót tölt be. A „nemzeti egység" protagonistái a „zsidók"-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyenek: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az „egységes, homogén nemzet" is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, „imagined community" (Anderson [1983] 1996), mivel vallási, illetve etnikai egység hiányában csak történelmi mítoszok és egy, a közösség minden tagja által akceptált történelemkép, valamint szimbólumvilág szolgálhat a közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként. A nemzetközösség már csak azért is imaginárius közösség, mert „még a legkisebb nemzetekben sem ismerik egymást annak tagjai, nem találkoznak egymással, de még csak nem is hallanak egymásról, ennek ellenére azonban mindegyiknek a fejében pontos elképzelés van arról, mi is a nemzet" (Anderson, 1996:15). Ezért írja Ernest Gellner (1995:16) is, hogy: „Az ember csinálja a nemzetet. A nemzetek az emberi meggyőződések, lojalitások és szolidaritási kapcsolatok művi képződményei", ami annyit jelent, hogy nem a nemzetek igyekezete teremti meg a nacionalizmust, hanem a nacionalizmus alkotja meg magának a nemzeteit. Mind a „homogén nemzet", mind az antiszemita értelemben vett „zsidó" esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurens és idegen érdekeit szolgálja, és a „nemzeti identitás" ellensége.

Az antijudaizmus antiszemitizmussá való antropológiai eltolódásának tehát megvolt az a további jelentősége is, hogy azon sztereotípiák, melyekkel korábban egy bizonyos, identifikálható csoportot jelöltek meg, önállósodtak, és immár olyan emberekre és csoportokra is vonatkoztathatóak voltak, akiknek vagy amelyeknek a zsidó valláshoz semmi köze nem volt.

Mivel tehát nem beszélhetünk egyértelműen reálisan létező zsidókról mint az antiszemitizmus elsődleges célpontjairól, ezért a szociológiában és az antiszemitizmus-kutatásban is inkább „outgroup"-nak nevezik a kirekesztettek csoportját, ill. azokat, akik ellen az antiszemitizmus irányul. Azt a csoportot pedig, ahonnan kiindul a kirekesztés, jelen esetben az az érzés, amit antiszemitizmusnak hívunk, „ingroup"-nak nevezik. Ez azt is jelenti, hogy még abban az esetben sem feltétlenül zsidókról van szó, ha az antiszemitizmus célpontjait mint „zsidó"-kat jelöljük meg, hiszen az antropológiai értelemben definiált antiszemitizmus célpontja: kulturális konstrukció (ezért szerepel a „zsidó" kifejezés ebben a dolgozatban gyakran idézőjelben).

Összefoglalva az antiszemitizmus specifikuma az, hogy nem elégszik meg csupán a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással (Bibó, [1978] 1983:826; Csepeli, 1990), hanem egyfajta „világnézetté" (Holz, 2001) is válik, melyben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, ill. a zsidónak véltek) a „Gonosz", a „rossz szellem", a „rossz akarat" megtestesítői (Sartre, 1947), akik örök harcban állnak a „Jóval". E világképben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, illetve a zsidónak véltek) egy, a nemzeti identitással szemben álló „antiidentitás" megtestesítőivé válnak (Holz, 1995). Ebből a démonizálásból keletkezik a „misztikus zsidó" mint kulturális konstrukció, ami az ún. „projektív antiszemitizmus" forrása. Ezen a ponton tehát az antiszemitizmusról már mint „kulturális kódról" (Volkov, 2000) beszélhetünk. Így válik az antiszemitizmus egyfajta gondolkozás-, érzés- és cselekvésvilág összességévé. Az antiszemitákat saját érték- és normarendjüknek megfelelő közös ethos köti össze, amely egyaránt ideológia, világnézet és nagy szimbolikus egység, tehát kulturális jelenség (Volkov, 2000:19). Egyesek kategorikusan elutasítják ezt a kultúrát, mások passzívan vagy aktívan részesévé válnak. Ebben az értelemben tehát az antiszemitizmus csak másodsorban irányul zsidók ellen, elsősorban azonban kulturális magatartásforma.

Ha Geertz (1983:9) és Steger (2002) nyomán abból indulunk ki, hogy a kultúra a jelenségek olyan hálózata, amely az embert körülveszi, és nem a kulturális adatok részletekbe menő empirikus megfigyeléséből és rögzítéséből, hanem a kulturális folyamatok szemiotikus interpretációjából áll, akkor a kultúra szöveg, vagyis olvasható jelrendszer és cselekmények értelmezhető összefüggése, amelyben azt elemezzük, hogy az adott jelrendszernek mi rejlik a hátterében. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus mint világnézet, illetve kulturális kód sajátságos szemantikáinak, illetve jelentésstruktúráinak felfedése, tehát az „antiszemita kódok" megfejtése, dekódolása, elsősorban az azokat közvetlenül körülvevő kultúrtörténeti összefüggésekbe történő beágyazása által válik lehetővé.

Holz már említett könyvének elején (2001:157) az antiszemita közbeszéd (belső ellentmondásoktól sem mentes) azon általánosítható szabályait és (a későbbiekben verifikált) hipotéziseit állítja fel, melyekben a nacionalizmus antiszemitizmushoz vezet. Íme összefoglalva a fontosabbak:

1. Absztrakció: a nacionalisták, illetve az antiszemiták mind az ingroupot (saját közösségüket), mind az outgroupot (zsidó konstrukciót, illetve a zsidókat vagy az annak vélteket) etnikailag homogén csoportként definiálják, ezeket azonban ellenkező előjelű absztrakt morális tulajdonságokkal ruházzák fel (pl. tiszta érzésű németség/magyarság versus kozmopolita, identitás nélküli zsidóság).

2. Etnizálás: mind az ingroup mind az outgroup összetartozása származásán, vér szerinti kötődésén alapul, az antiszemiták mindkét csoportot olyan lényegi tulajdonságokkal ruházzák fel, melyek alapjában véve megváltoztathatatlanok és állandóak, csak az ingroupnál figyelhető meg, hogy a „nemzeti identitás" egyre „magasabb szintet" ér el, tehát az in­group lassanként felmagasztosítja magát, saját magát felsőbbrendűnek tekinti. Az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel.

3. Társadalom/közösség ellentétpár hangsúlyozása: A nacionalista-antiszemita felfogás az ingroupot közösségként, az outgroupot társadalomként fogja fel. A közösség olyan csoport, melynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik, és melyben a csoportidentitás határozza meg az egyén identitását. A társadalom az egyenrangú individuumok egymásmellettisége, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze. Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modellelképzelésről van szó. Az outgroup-társadalom (zsidó konstrukció) ennek az antiszemita vádnak megfelelően tönkreteszi az ingroup-közösséget (pl. németséget/magyarságot), mégpedig elsősorban a média, a sajtó és a pénz (tőke) segítségével (ez a pont ellentmond az előzőnek, mégis ugyanúgy része az antiszemita felfogásnak).

4. Identitás/ellenidentitás: ez az ellentétpár az ingroupnak (nemzeti) identitást tulajdonít, míg az outgroupot (zsidó konstrukció) identitás nélküli, ambivalens, paradox individuumként, a nemzeti identitás tönkretevőiként állítja be. Az outgroupnak (zsidó konstrukció) ebben az értelemben identitás nélküli identitásuk van, s az antiszemita felfogás szerint ez az identitásnélküliség kerül bele a „zsidókkal" a többségi társadalmakba.

5. A tettes/áldozat reláció megfordítása: a nemzet protagonistái a „zsidó tettesek" áldozatai. Az „áldozatok" önvédelme az antiszemita felfogás szerint nem zsidóellenességet jelent, hanem jogos és szükséges önvédelmet. Ez a konstrukció elsősorban az antiszemitizmus vádjának visszautasítására és a további kirekesztések megindokolására szolgál eszközként.

6. Jó/rossz zsidók ellentétpárja: mindig léteznek a „jó zsidók", akik (az antiszemiták szempontjából) nem hordozói az „egész zsidóság" rossz tulajdonságainak. Ilyenkor jön elő az „igen ám, de" kifejezés, ami egyrészt az antiszemitizmus vádját igyekszik érvényteleníteni, másrészt az „egész zsidóság gonoszságára" koncentrál.

7. Kihalt vallási forma versus keresztény nép: miközben az ingroup, tehát a nacionalista antiszemiták számára fontos a keresztény vallás, addig az outgroup (zsidó konstrukció) lényegében mint nem vallásos csoport jelenik meg. Ezáltal egyrészt lehetővé válik az antiszemiták számára a vallásos szemantika megtartása, másrészt megkönnyíti a „zsidók" vallástalan csoportként történő jellemzését.

8. Faji koncepció: e szerint „fajnak" számítanak az etnikai alapon meghatározott nagy népcsoportok, melyeket biológiai identitás is összetart.

Kétségtelen tehát, hogy a modern antiszemitizmus a többségi társadalom identitásképző elemének tekinthető, melyben valamely csoport a saját identitását a „zsidó ellenségkép" konstrukciója, felállítása révén határozza meg. Ezért ma már nem csak a nyílt erőszak, tehát pl. az számít az antiszemitizmus mérőfokának, hogy előfordulnak-e egy adott országban zsidók elleni atrocitások vagy sem; a genfi történész, Phi­lippe Burrin (2004:38f) már az ennél sokkal kevésbé nyíltan megjelenő stádiumot is „radikális antiszemitizmus"-nak nevezi. Szerinte már az az antiszemitizmus is radikálisnak nevezhető, amely a zsidó ellenségképet a saját identitása meghatározásának középpontjába állítja, mert ebből logikusan következik, „hogy a saját identitás csak akkor virágozhat, ha a zsidó identitás eltűnik".

 

II. „Ha balra néztek, zsidót láttak."

A németországi modern antiszemitizmusról

 

A modern antiszemitizmusnak mindenekelőtt a nacionalizmus az éltető eleme (Holz, 2001:12). A nacionalista antiszemitizmus világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, amely legkésőbb a 19. század utolsó harmadában egész Európában elterjedt. Mégis, mik voltak azok az okok és társadalmi strukturális elemek, amelyek Németországban egymást hatványozva végül is az „eliminációs antiszemitizmushoz" vezettek? – kérdezi Burrin (2004:44ff.) legújabb könyvében. Szerinte három olyan elem is van, amely a társadalomban meglevő potenciális antiszemitizmust már 1914 előtt is nagymértékben szította. Mivel kettő közülük speciálisan németnek számított, a harmadikkal együtt ezek egymást hatványozták, s így az antiszemitizmus idővel erősebb lett, mint más országokban. Az első elem az etnonacionalizmus volt, mely az ország identitásának az alapját etnikailag homogén „németség"-ként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozta meg. Ehhez hozzájárult a 19. század elejéről származó romantika nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenessége, s mindez a század végére a völkisch-népnemzeti mozgalomban teljesedett ki. Az etnikai alapú nacionalizmus a birodalom határain túli németekre is kiterjesztette a „nemzet" fogalmát, s a pángermán mozgalomba torkollott. Egy nemzet etnikai, tehát vérségi-leszármazási alapon történő meghatározása azonban az ország határain belül mindig kizáráshoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, ezért szította az antiszemitizmust. A második elem a vallási megújulás volt. Szemben pl. Franciaországgal, ahol a laicisztikus köztársaság a 20. század elején éles ellentétben állt a katolicizmussal, a szekularizáció Németországban nem volt olyan előrehaladott, s a császárság a trón és az oltár szövetségére támaszkodott. A német nacionalizmust kezdettől fogva átitatta a keresztény vallásosság s az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell, mélyen beágyazódott a társadalmi gondolkodásba. Míg a „nemzet" problémáira a pángermán mozgalom kínált vélt megoldást, addig az identitás vallással kapcsolatos problémáit a völkisch-népnemzeti mozgalom reflektálta, a politikai reformhoz tehát a vallás forradalmasítása is hozzájárult. A németországi vallási megújulás tulajdonképpen szekularizált pótvallás létrehozásából állt. Egy része „német keresztényi" mozgalomként kisajátította a keresztény tradíciót, s mint a „nemzeti", kizárólagosan a „németségnek" tulajdonított vallást meg akarta szabadítani a zsidó befolyástól. Másik, kisebbik része pedig az ősi germán vallás tradícióját kívánta folytatni. E reformmozgalmak nem a hagyományos keresztény zsidóellenességből táplálkoztak, hanem a „németség" egységes, etnikai, illetve később etnikai-rasszista alapon történő meghatározásából, valamint mély antiszemita átitatottságukból. A harmadik elem a tekintélyelvű, autoriter kultúra volt, s a tágan értelmezett kultúrafelfogás szerint a politikai kultúrára, szociális értékekre, mint a rendre, a pontosságra, a tisztaságra és a szorgalomra is vonatkozott, melyeket mint „másodlagos erényeket" tipikusan német tulajdonságokként állítottak be. Mindezek erősítették az etnikailag definiált identitástudatot. Az autoriter kultúra a hatalom dicsőítésében, mint pl. a katonaság kultiválásában és a katonai erények kiemelésében is manifesztálódott. Mindhárom felsorolt elemben, tehát az etnonacionalizmusban, a vallási megújulásban, illetve az autoriter kulturális nemzeti értékekben implicit benne rejlett a kirekesztés, vagyis a „zsidó másság", illetve a „zsidó gonoszság" kiemelése. 1914 után a Weimari Köztársaság lett volna arra hivatott, hogy az antiszemizmus terjedését megállítsa, de nem volt elég erős, nem tudott igazán gyökeret verni, s az antiszemitizmus a sokrétű identitásválság miatt egyre gyorsabb dinamikájú lett. Az első világháború után a „németségi" kérdés teljes aktualitásában tört felszínre, mivel az európai császárságok összeomlása után sok német élt a Német Birodalmon kívüli szomszédos országok területein, pl. Ausztriában, Lengyelországban vagy a Szudéta-vidéken. A háborús veszteséggel együtt ez nagymértékben növelte az etnonacionalizmust.

A felsorolt tendenciákat már a 19. század végén, 20. század elején összefogta tehát a német völkisch-népnemzeti mozgalom, melynek konstitutív összetartó eleme az antiszemitizmus volt, s melynek szellemi strukturális dimenziójában felismerhetőek voltak már a későbbi népirtás első, halvány jelei. Az eleinte szétszórtan, később azonban egyre szervezettebben fellépő „germánhitű csoportok" kulturális mozgalmát a mai értelemben civil, parlamenten kívüli mozgalomként lehetne jellemezni, melynek stratégiája a hálózatépítés volt (Puschner, 2000:48, 50, 279). A Vilmos-korabeli császárság szinte minden területét behálózta és tulajdonképpen állandó mobilizálásból, illetve egyfajta „németségkampány"-ból állt. Agresszív és céltudatos agitációikkal a császárság völkisch-népnemzeti gondolkodói már jóval az első világháború előtt létrehozták azt a teljes Németországot behálózó szövetséget, szervezeti előfeltételeket és ideológiai termőtalajt, amelynek segítségével a későbbi nemzetiszocializmus és a szélsőjobb kibontakozhatott (Puschner, 2000:25, 285).

A mozgalom a saját létét a közös származáson kívül a közös kultúrából és az isteni akaratból vezette le (Puschner, 2000:17). A „németség" etnikai definíciójából kiindulva az autentikus értékrendért, valamint a kultúra homogenitásáért és tisztaságáért küzdött. A „vélten autentikus kultúra védelme", annak megújulása állt tehát a mozgalom középpontjában. Hogy ez mennyire összefügg az antiszemitizmussal, azt a német költő, Friedrich Lienhard (1865-1929) fejezi ki talán a legjobban, aki szerint az antiszemitizmus sem szociális, sem morális, sem vallási kérdés. „Az antiszemitizmus önmagában egyáltalán nem kérdés", hanem „egy pozitív program negatív része. E pozitív program neve: a német kultúra német szellemben és német természetben való megújulása. A németség eme hangoztatása nem sovinizmus kérdése, hanem elvi kérdés. (…) Vérben és szellemben és erre építve a politikában és a kultúrában, elvekben és tettekben németnek lenni – ez a valóságos antiszemitizmus!" (idézi: PUSCHNER. 2000:55, 56). Mivel etnikai értelemben a birodalmi határokon túli németek is a „németséghez" tartoztak, a határokon túli ún. németségszervezetek más országokban is elkezdték beszervezni a német nyelvű kisebbségeket, hogy kulturálisan integrálják, illetve az anyaországhoz kössék őket (vö. pl. Bökh, 1869, Wollstein, 1977). Eme „élettér-ideológia" szorosan kapcsolódott a „németség mint faj" elméletéhez (Heinemann, 2003:28), s célja az ország határain kívül, de az „anyaország" közvetlen közelében élő „német sejtek" segítségével történő újabb német települések létesítése volt (Puschner, 2000: 151, 153). Mindez a kialakuló nagybirodalom-mítosz része is volt, amelynek a „németségmozgalom" által szégyenteljesnek tekintett versailles-i béke (1919) után nőtt meg igazán a jelentősége. Egyidejűleg az ország határain belül a vélten kulturális és etnikailag homogén közösséggel szemben ellenségképek alakultak ki. Megkezdődött egy kultúrharc, melyben mély mentális árok keletkezett a magát „igaz németnek" érző „jobboldal" és a „nép ellenségeként", „nem-németként" és „hazaárulóként" megbélyegzett „baloldal" között. „Ha balra néztek, zsidót láttak", így jellemzi Brigitte Hamann (2001:109) röviden az 1918 és 1919 fordulóján a müncheni forradalmi események antiszemitizmusát. Belső ellenségnek a kor leghíresebb antiszemita francia írója, Édouard Drumont (1844-1917) óta a liberalizmus és a kapitalizmus számított (Holz, 2001:298ff), német kortársa, a teológus és politikus Adolf Stoecker (1835-1909) kiegészítette a listát a szociáldemokráciával (Holz, 2001:248ff), s később társult hozzá a kommunizmus és a bolsevizmus. A kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, az univerzalizmus, maga az a tény, hogy valaki az „értelmiség"-hez tartozott (Nordmann, 1995), gyanúsnak számított, sőt már abban az időben a tömegkultúra, a kommercializálódás és a „nyugati civilizáció" is első számú ellenség volt (Puschner, 2000:99, 146), mert a nemzeti oldal attól félt, hogy általuk elnyugatiasodik és idegen befolyás alá kerül az autentikus kultúra (az „elnyugatiasodás" alatt akkor a latin és a francia befolyást értették). Így a nagyváros mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte önmagában is ellenségnek számított (Puschner, 2000:115ff). A nemzeti oldal úgy érezte, hogy a „német szellemiség" s az etnikailag megalapozott homogén identitás ezzel szemben védelemre szorul, ezért ki kell rekeszteni a gyökértelen „idegent", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjét. A fenyegetettség érzésének könnyebb elviselése érdekében a „németség" nagyságát ideológiailag kihangsúlyozta, túlértékelte, és heroizálta. A régi mondák és a rovásírás felelevenítése a nép vélt évezredes kulturális homogenitását és a kultúrdarwinizmus értelmében más népek fölötti nagyságát volt hivatva igazolni (Puschner, 2000: 46), amit a keresztény egyház is erősített és kvázi isteni legitimációjával látott el (Hürten, 2002:219). Mivel végül is mindent, ami a népnemzeti-konzervatív diskurzustól eltért, egzisztenciális fenyegetettségként érzékelt, az igazságosnak hitt önvédelem a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá vált, s a tradicionális etnonacionalizmus egyfajta etnovallássá hatványozódott (Burrin, 2004: 85, 106).

A reakciós mozgalmak és a társadalom rekrisztianizálási vágya tehát a magyarázata annak, hogy a nácik 1933-ban még az annak előtte mérsékelt katolikus körökben is támogatásra találtak. A felsorolt tényezők összejátszása megerősítette azokat a mechanizmusokat, melyek által az eleinte mérsékelt antiszemitizmus lassanként egyre több embert kerített hatalmába, és így idővel könyörtelenül önjáróvá vált (Burrin, 2004: 55, 129).

A német völkisch-népnemzeti mozgalom története is mutatja, hogy az antiszemitizmus konstitutív összetartó, identitásképző szerepet töltött be, tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként határozható meg, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva az „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. „Idegeneket" konstruál, akiket aztán kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekint, és akikről azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak. Az antiszemita társadalom a zsidókat eszközként „használja fel", hogy kivetítse rájuk a saját problémáit, félelmeit, gondjait, patrióta projektjeit megvalósítsa, öntudatát stabilizálja, krízisjelenségeket megmagyarázzon és a „bűnöst" megjelölje.

 

III. A magyarországi jelen antiszemitizmusról

 

A leírtakhoz hasonló jelenségekkel találkozunk manapság, száz év elteltével Magyarországon. Magyarországon sem kizárólag zsidók az antiszemitizmus célpontjai. A kódolások, kurziválások inkább egy olyan embertípus ellen irányulnak, amely a „haza" és a „vérrel áztatott szülőföld" mítoszával ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesíti meg. Az antiszemitizmus magyarországi variánsa a Holz (2001) által kidolgozott általánosítható szabályait figyelembe véve szintén nacionalista antiszemitizmus, mely világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, s mint ilyen „kulturális magatartásforma"-ként is definiálható.

Ez a tézis konkrétan a következőket jelenti: Magyarországon a nemzeti kultúrameghatározás, valamint az erre a kultúrafogalomra felépített kultúrpolitikai stratégiák alapját a nemzet romantikus ideálja és a „magyarság" etnikai népfelfogása képezi, amely nyomán kialakult „kultúrnacionalizmus" folyamatosan jelen van, bár intenzitása kétségtelenül függ a mindenkori kormány beállítottságától. A magyarországi kultúrnacionalizmus azon a völkisch-népnemzeti kultúrafelfogáson alapszik, amely nem vesz tudomást az első világháború területi veszteségeiről, és kulturálisan homogén, etnikailag egységes, a nemzet testéhez tartozó közösségnek tekinti a szomszédos országokban élő magyar nyelvű kisebbségeket

Mint Németországban, Magyarországon is különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredése óta virágzott a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzottak a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek (Hanák, 1990: 73). Az etnikai népfelfogás és ezekkel együtt a völkisch-népnemzeti kultúrnacionalizmus a 19. század végén teljesedett ki. Eszmevilága szintén a Herdertől és a német romantikából eredő művelődésbölcseleti és kulturális irányzatra vezethető vissza, s mint Szabó Miklós kifejti (2003:101), itt is együtt járt az antiszemitizmussal. Abban az időben az antiszemitizmus össztársadalmi konszenzusra számíthatott (Ungváry, 2001; vö még: Fischer, 1988), meghatározta az ország politikai kultúráját (Aly/Gerlach, 2002:429), és az 1919-es forradalmi hangulatban pl. olyan „vörösök" ellen is irányult, akiknek a zsidó identitáshoz semmi közük sem volt (Fischer, 1988:138). Mivel „Trianon" általános zavart, elbizonytalanodást okozott, és a nemzethaláltól való félelem óriási méreteket öltött, a magyar határok Trianon előtti visszaállítása 1920 után a politika, a kultúra és a mindennapi élet legfontosabb kérdésévé vált, és a revansizmus a magyar fasizmus vezető ideológiája lett. Itt is kifejlődött egy koncepció, amelynek célja a magyar kultúra faji tisztaságának megőrzése volt (Ránki, 1999: 82). Ez a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód a köznyelvben „népi-urbánus vita"-ként emlegetett s erősen vitatott jelenség „népiként" vagy „populistaként" meghatározott részére volt jellemző (vö. Ungváry, 2001). Mivel azonban Radnóti Sándor (1992; 2000), Tamás Gáspár Miklós (1992) és Margócsy István (2004) is rávilágítanak a magyarországi „népi" oldal és a herderi koncepció közös vonásaira, ezért az ártatlan „népi" helyett a németországi mozgalom nyomán a negatívabb színezetű „völkisch-népnemzeti" meghatározás a pontosabb kifejezés⁴ . Mindkettőre jellemző a civilizációkritika, valamint az antiszemitizmus, azzal a különbséggel, hogy a némettel ellentétben a magyarországi mozgalom a 20-as évek után szociális érzékenységet mutatott a falusi élet nyomora iránt (Ungváry, 2001). A létező szocializmus univerzalisztikus eszmeiségével ugyan sikerült visszaszorítani a völkisch-népnemzeti gondolkodásmódot, ez azonban soha nem tűnt el (Standeisky, 2001a, 2001b, 2002, 2004). Mi több, az ezzel szorosan összefüggő kultúrnacionalizmus, amely a 60-as évektől fokozatosan egyfajta ellenállást is jelentett az elnyomó és a kulturális különbségeket nivelláló reálszocialista doktrína ellen, az igazi, ténylegesen elnyomott és elhallgattatott földalatti demokratikus ellenzék legnagyobb sajnálatára nyugati, elsősorban (nyugatnémet) támogatottságot is élvezett Willy Brandt „keleti politikája" („Brandts Ostpolitik") alatt (Eörsi, 1997 [1990]: 134, Enzensberger, 1989: 123, 133). 1989 után újra teret kapott a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód, csak populistább változatban, mivel eredeti szociális érzékenysége lényegesen megcsappant. Ebből a szempontból ma még inkább hasonlít németországi variánsához. 1989 után megnőtt Magyarországon újra a „kultúrpesszimizmus" és a nemzethaláltól való félelem, amire a reakció az etnizálás, a nacionalizmus felé fordulás és a kultúra nacionalizmussal való telítettsége, „patrióta" kulturális koncepciók sorozata lett. Mindezzel együtt magához tért a népnemzeti-konzervatív miliőben hagyományosan fellelhető és a reálszocializmust mélyhűtött dermedtségben átvészelő antiszemitizmus is.

Egy etnikailag definiált, völkisch-népnemzeti magyarságkoncepció képezte az első demokratikusan választott magyar, nemzeti konzervatív kormány kultúrpolitikájának az alapját 1990 és 94 között, melynek célja az ún. autentikus értékorientáltság és az etnikai kultúra tisztaságának megőrzése volt a magyar nemzeti kultúra vélten etnikai, illetve völkisch-népnemzeti szempontok szerinti homogenizálása segítségével. Ez azzal kapott a második nemzeti-konzervatív Orbán-kormány ideje alatt, 1998 és 2002 között, újabb dinamikát, hogy az ország transzformációs folyamatában még sosem játszott előtte akkora szerepet a politikai marketing mint stratégia, és addig sosem használták a médiát, elsősorban a közszolgálati médiát olyan mértékben a kormány operatív kommunikációja eszközeként, mint abban az időszakban. Mint Trianon után, most újra megjelent a „magyarságkultúra" faji tisztasága megőrzésének koncepciója, és ezzel a rendszerváltás után ebben az időben radikalizálódott a „magyarság" etnizálása és az ezzel együtt járó ún. „idegenek" ellen irányuló kirekesztési tendencia. Míg ugyanis a közvetlenül a rendszerváltás utáni években csupán etnocentrikus antiszemitizmusról beszélhetünk, ami az etnikai alapon meghatározott magyarságelvű kultúrakoncepcióból történő kirekesztést jelenti, addig ebben az időben megjelent az antiszemitizmusban a rasszista elem is. Ilyen volt pl., amikor Csurka István, a MIÉP elnöke egy vele készített interjúban a közszolgálati Kossuth Rádió­ban a Szocialista Pártot a „magyarság és a nemzet tönkretevőjének", a „globalizmus kellékének" és „nemzetközi embereknek" nevezte, akik „elfajzottak"⁵ . Felméréseim szerint ekkor hangzott el először a rendszerváltozás után a német „entartet" szó magyar megfelelője. Egy másik példa Grespik László (1999, 2000) ügyvéd és a Budapest Közigazgatási Hivatal elnöke úgymond, kultúrtörténeti írása, melyben a magyar faj DNS-éről értekezett a Magyar Demokrata c. szélsőjobboldali hetilapban. A „magyarság" biológiai értelemben fajta-, illetve fajként való emlegetése újra és újra felmerül azóta is⁶ .

Az 1999-es radikalizálódás hátterében az a nagyméretű kampány állt, melyet a nemzeti konzervatív Orbán-kormány folytatott azért, hogy a Frankfurti Könyvvásáron ne csak az előző, szocialista-liberális kormány által kiválasztott írók jelenjenek meg. Az addig kiválasztottak ugyanis „túl egyoldalúan" csak a „budapesti liberális irodalmat" és az ahhoz közel álló írókat képviselték volna és nem az „igazi magyar" irodalmat⁷ . A nácik általi könyvégetéshez hasonlították azt, ha Frankfurtban nem jelenhetnek meg az „igaz" magyar írók⁸ . Ebben az időben voltak hallhatóak a „nemzetiszocializmus"⁹ és a „mai magyar genocídium"¹⁰ kifejezések is, csak éppen fordított előjelű jelentéssel. A magyarok saját kultúrájukból való kirekesztését értették ezen a (konstruált) „idegenek", a „liberálisok", „kozmopoliták" és „nemzetközi emberek" által. A társadalom és a kultúra „elzsidósodásá"-tól való félelem a kb. száz évvel ezelőtti német és magyar völkisch-népnemzeti gondolkodásban éppúgy központi szerepet játszott (Rürup, 2004: 85, Ungváry, 2001), mint mai magyarországi variánsában, melyet Csoóri Sándor költő (1990: 6) „fordított asszimilációnak" nevez.

Az ún. „idegenek" azonban az egész politikai baloldal, tehát a szocialisták és liberálisok. Ezért jött létre az elmúlt 15 évben az, amit Magyarországon is nemritkán azzal a német szóval jellemeznek, hogy „Kulturkampf". Ennek során mély mentális árok keletkezett a magát „igaz magyarnak" érző jobboldal és a „nép ellenségeként", „nem-magyarként" és „hazaárulóként" megbélyegzett liberális, ill. baloldal" között. A „kultúrharc"-ban megjelenő „bűnös város", Budapest ellen irányuló állandó kampány sem más, mint az ismert „nagyváros mint ellenség" (Lengyel, 1999), tehát a „bűnös urbánus életvitel" (Puschner, 2000:115) antiszemita sztereotípiája mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte, mely a magyar irodalomban is 1897-ig követhető vissza (Szabó, 2003: 150).

Mivel a völkisch-népnemzeti felfogás szerint az ország határain kívül szétszórtan élő magyar nyelvű kisebbségek is a „magyarsághoz" tartoznak, akiket úgymond integrálni kell, ezért a létező szocializmus összeomlása óta a száz évvel ezelőtti, wilhelmiánus Németországban aktív, völkisch-népnemzeti mozgalomhoz hasonlóan ma Magyarországon jelentős számú parlamenten kívüli mozgalom, „magyarsághívő csoportok"¹¹ és az értelmiség nagy része¹² állandó „mobilizálást", egyfajta „magyarságkampányt", „missziót" folytat a „magyarságtudat felébresztése"¹³ érdekében. Ezek a határokon belüli és határokon túli ún. magyarságszervezetek¹⁴ megpróbálják – a Nagy-Magyarország élettér-ideológia értelmében – a szomszédos országok területein élő magyar nyelvű kisebbségeket kulturálisan az anyaországba integrálni. Ha egy szóban szeretnénk összefoglalni, mi is a célja ennek mozgalomnak, röviden így lehetne: „a magyarság megmentése". Itt elsősorban kulturális „megmentésről" van szó, mivel sokak – egyébként részint jogos – felfogása szerint az ország kulturális sajátosságai az európai integráció után összemosódnak, úgymond „globalizálódnak". Másodsorban azonban a „megmentés" az „igaz magyarok" védelmét jelenti (akik magukat „igaz keresztényként" határozzák meg), a „nemzet országon belüli ellenségeitől". Mint a száz évvel ezelőtti Németországban, úgy ma Magyarországon is belső ellenségnek a liberalizmus és a szociáldemokrácia, a kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, a kapitalizmus, a szocializmus és az univerzalizmus számít, mert a „nemzeti oldal" attól fél, hogy általuk nyugatiasodik el, és kerül idegen befolyás alá, vagy szorul háttérbe az autentikusnak tartott kultúra. A kulturális homogenizálás iránti törekvés tehát, mint mindig, Magyarországon is törvényszerűen valamely egyéb csoport kirekesztéséhez vezet. Ezért alakultak ki az ország határain belül a vélten kulturálisan és etnikailag – néha fajilag – homogén közösséggel szemben az ellenségképek.

Ma Magyarországon – egyébként joggal – attól a jelenségtől fél a társadalom nagy része, melyet általában az „Európai Unióból kiinduló globalizációként" jelölnek meg. A „nemzeti oldal" úgy érzi, hogy a „magyarság szellemisége" s az etnikailag megalapozott homogén identitás a mindezt rájuk szabadítani igyekvő, gyökértelen „idegennel", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjével szemben szorul védelemre. Azt szuggerálja a lakosságnak, mintha permanens folytonosság létezne a Rákosi-diktatúra és a mostani szocialista-liberális kormány, illetve az úgymond „posztkommunisták" között, s rendszeresen arra céloz, mintha Magyarország a saját kormánya által állandó, idegen elnyomás alatt állna. A magyarországi és a kelet-európai országok hosszú évtizedekre visszanyúló történelemszemléleti tradíciójára általában is jellemző tézis, miszerint az állam és a nemzeti politika állandó „külső elnyomás" alatt áll (Pók, 1998: 68), mindmáig megtalálható. Ezt igazolják az ún. polgári jobboldal által a baloldalt minősítő olyan megjelölések, mint „idegenlelkű", a „globalizáció kelléke", „nemzetellenes", „brüsszelita" vagy „bankárkormány". Ha ezeket összevetjük az antiszemitizmus-kutatásból jól ismert sztereotípiákkal, egyértelműen antiszemita kódokkal van dolgunk. A „liberálisok" és a „tizenéves fiú szakállas bácsitól szerzett első szexuális tapasztalatai"¹⁵ összefüggésében az utóbbi időben megjelent a „zsidó férfiak patologikus szexualitására" utaló antiszemita sztereotípia is (Gilman 1992:281). Mindez párosul az antiszemita diskurzus további jól ismert megjelenési formájával, az összeesküvés-elmélettel, melyre példa, hogy az utóbbi időben a „polgári" jobboldal és a magyarságszervezetek valamely választás vagy referendum előtt többször figyelmeztették a lakosságot, hogy a „szociálliberálisok" olyan golyóstollakat osztogatnak, melyeknek tintája egy idő után kifakulhat, vagy a választások, referendumok után addig gyanúsítgatják őket választási csalással, míg a választási cédulákat újra kell számolni. Legutóbb ez év február 5-én fogalmazott úgy Orbán Viktor, hogy annak érdekében, hogy „ne történjen meg olyan, ami meg szokott történni" a szavazatszámláláskor, „oda kell figyelni, hogy mit csinálnak a többiek a tollukkal"¹⁶ . Az összeesküvés-elmélet EU-ellenessége pl. az „Eurocionizmus"¹⁷ kifejezésben nyilvánul meg, amely a vélt „zsidó világuralom" és az Európai Unió közötti összeesküvés szinonimája. Korai lenne kijelenteni, hogy beszélhetünk-e ma is egy völkisch-népnemzeti mozgalomról Magyarországon. De tény, hogy Orbán Viktor röviddel ezelőtt a több mint 400 faluparlamenti találkozó kapcsán a „1930-as évek népi mozgalma óta (…) legnagyobb (…) polgári-falusi mozgalmá"-ról beszélt¹⁸ .

Mivel – hasonlóan a száz évvel ezelőtt aktív németországi völkisch-népnemzeti mozgalomhoz – mindent, ami a nemzeti konzervatív diskurzustól eltér, a jobboldal egzisztenciális fenyegetettségként él meg, az igazságosnak hitt önvédelem újra és újra a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá fokozódik, és a tradicionális etnonacionalizmus már-már etnovallássá hatványozódik, melyben a harc egyenesen az „Antikrisztus"¹⁹ , illetve „gigantikus sátáni erők"²⁰ ellen folyik.

Az antiszemitizmus magyarországi formáját tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként, „univerzálissá növelt projektív identifikáció"-ként (Csaba/Erős, 2000:120) lehet meghatározni, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva a konstruált „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. Az „idegeneket" kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekinti, és azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak.

A német történész Thomas HAURY (2002:159) nyomán a magyarországi antiszemitizmus esetében „strukturális antiszemitizmusról" is beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más „rendszeren" vagy „normán" kívülinek tekintett csoportokkal, pl. a cigányokkal vagy homoszexuálisokkal szemben is (vö. Karády, 2000: 345).

Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Az olyan absztrakt fogalmakat, mint „liberális", „kozmopolita", „internacionalista", „idegenszívű", „idegenbérenc", „hazaáruló", „jöttment", „hazátlan" azonban „zsidóknak" vagy „vélt zsidóknak" tulajdonítják. Az antiszemiták többé-kevésbé szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak érzik magukat, s a frusztrációjukat kivetítik az idegen(nek hitt) prototípiájára. A magyarországi antiszemitizmusban a jobboldal „népféltéséről" van szó, mely az ún. autentikus értékek iránti érdeklődés felelevenítéséhez, „képzelt történelem" (Gerő, 2004), kitalált tradíciók és nemzeti mítoszok gyártásához vezet. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a „mi" és „ők" táborának a szembeállítása (vö. pl. Karády, 2000: 338). Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a „gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges" (Karády, 2000: 348).

 

Összefoglalás

 

A németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével a tanulmány megmutatta, hogy ma is megfigyelhetőek Magyarországon azok a struktúrák, amelyek a száz évvel ezelőtti Németországban és Magyarországon is nagymértékben hozzájárultak az antiszemitizmus növekedéséhez.

Jelen van az etnonacionalizmus, mely az etnikailag homogén népet tekinti a nemzeti identitás alapjának, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozza meg. Az etnikai alapú nacionalizmus az ország határain túlra is kiterjeszti a „nemzet" fogalmát, ezáltal homogenizál, ami azonban az ország határain belül exklúzióhoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, s ezért szítja az antiszemitizmust. Ehhez nagyfokú nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenesség is társul. Jelen van a vallási megújulás iránti törekvés, a nacionalizmust átitatja a keresztény vallásosság, és a társadalmi gondolkodásba beágyazódott az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell. A nemzet iránti elkötelezettség nagymértékben szekularizált pótvallást is jelent. Verifikálásra szorul még az a kérdés, beszélhetünk-e a keresztény tradíció kisajátításáról az „ingroup" nevében, melyet mint kizárólagosan az „ingroup"-nak tulajdonított vallást meg kell szabadítani az „idegen" befolyásoktól. Egy másik kutatásban keresendő a válasz arra, hogy mennyire erős a nép azon része, mely az „ingroup"-hitűek mozgalmaként az ősi kereszténység előtti vallás tradícióját kívánja feleleveníteni. Megválaszolandó az a kérdés, mennyire autoriter a magyarországi kultúra. Nem utolsósorban felmérésre szorulna, mi a média szerepe, és melyek azok a kommunikációs struktúrák és eszközök, amelyek segítségével az antiszemita kulturális magatartásforma újratermelődik. Mindezekből kiderülhet, hogy a társadalom mekkora hányadában játszik az antiszemitizmus konstitutív, összetartó szerepet Magyarországon.

Az 1989/90-es rendszerváltás társadalmi krízist és identitásválságot is okozott, melyet azonban (kialakulatlanságuk miatt) nem tudtak felfogni demokratikus intézményi struktúrák. Megjelent a kultúrpesszimizmus, melynek Stern (1986) által kimutatott politikai veszélyességét nem realizálták a kultúrpolitikusok, és az ország meggyengült egységes identitásának megszilárdításához a megoldást egy olyan nemzeti kultúra erősítésében látták, melynek alapját a „magyarság" etnikailag egységes kulturális fikciója képezi. Ez azonban nemhogy nem vezetett a társadalmi egység megszilárdításához, hanem ellenkezőleg, felélesztette a kultúrharcot. A kultúrharc az Orbán-kormány alatt azért erősödött fel igazán, mert az egység fikciójára alapozott kultúrpolitikai stratégiák és operációs eszközök a kommunikáció addigi leghatékonyabb módszereivel kerültek bevetésre. Ezek így viszont automatizálták és újratermelték a kirekesztést. Mivel az ország etnikai alapú kultúrameghatározása mítoszgyártáshoz, a kultúra homogenizálásához, kulturális etnocentrizmushoz (az etnikai alapú kultúrafelfogás hatalmi eszközökkel történő keresztülviteléhez) vezet, ezáltal kirekesztő, és ezért eleve nem is demokratikus kulturális koncepció. Következésképpen az erre alapozott stratégiák a demokráciadeficitet termelték újra.

Az 1994 és 1998 között, valamint 2002 óta hatalmon levő szocialista-liberális kormánykoalíciók nem tudtak, és nem tudnak megbirkózni azzal a vonzerővel, amit a mai kulturális nacionalista, ún. „polgárjogi mozgalom" kifejt. Egyrészt azért nem, mert nem kínálnak (demokratikus) alternatívát az etnikai kultúrafelfogással szemben. Másodszor, mert úgy látszik, attól félnek, hogy minden – még egy mégoly demokratikus – beavatkozás is a cenzúra és ezáltal a létező szocialista hatalomhoz való közelség gyanúját ébresztené fel. Harmadszor pedig azért, mert lemondanak az alakító kultúra- és médiapolitikáról. Mivel a kultúrpolitika a létező szocializmusban a „szocialista emberré nevelés" eszköze volt, azért ma nem témája progresszív helyi politikai diskurzusoknak.

Ezen tényezők összejátszása folytán úgy tűnik, egyre jobban erősödnek azok a mechanizmusok, amelyekben az eleinte mérsékelt antiszemitizmus egyre több embert kerít hatalmába.

Kérdés marad, honnan erednek a magyarországi társadalomban jelen levő problémák, félelmek, gondok, a népféltés és kultúrpesszimizmus, a nemzethaláltól való félelem, melyek szintén antiszemitizmushoz vezethetnek, miért érzik magukat sokan szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak, frusztráltnak. S végül: hogyan néz ki konkrétan az a kulturális, kultúrpolitikai alternatíva, amely társadalmi önfelértékelés és mítoszgyártás nélkül képes a társadalmat stabilizálni, netán a kirekesztési automatizmus helyett egy másfajta automatizmussal a demokráciát stabilizálni. Csak remélni lehet, hogy a jövőben nem a kirekesztő tendencia erősödik.

 

Irodalom

 

Adorno, Theodor W. (1980): Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben, in Ders.: Gesammelte Schriften Bd. 4 (hrsg. von Rolf Tiedemann), Suhrkamp, Frankfurt/Main 1980, S. 123.

Aly, Götz/ Gerlach, Christian (2002): Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, München.

Anderson, Benedict (1996): Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt/New York (eredeti cím: Imagined Community. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983).

Benz, Wolfgang (ed.) (2002): Lexikon des Holokauszt, C. H. Beck, München.

– (2004): Was ist Antisemitismus? C. H. Beck, München.

Berger Waldenegg, Georg Christoph (2000): Antisemitismus: Eine gefährliche Vokabel? Zur Diagnose eines Begriffs, in Jahrbuch für Antisemitismusforschung Nr. 9, Hrsg. Wolfgang Benz, Campus, Frankfurt/M./New York, 108-126.

– (2003): Antisemitismus: „Eine gefährliche Vokabel?" Diagnose eines Wortes, Böhlau, Wien, Köln, Weimar.

Bergmann, Werner/Körte, Mona (2004): Antisemitismusforschung in den Wissenschaften, Metropol, Berlin.

Bibó István (1948): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1982, 2. kötet, 391-510.

– (1978): Levél Borbándi Gyulához, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1983, 3. kötet, 822-866.

Bökh, Richard (1869): Der Deutschen Volkszahl und Sprachgebiet in den europäischen Staaten. Eine statistische Untersuchung, J. Guttentag, Berlin.

Burrin, Philippe (2004): Warum die Deutschen? Antisemitismus, Nationalsozialismus, Genozid, Propyläen, Berlin.

Csabai Márta/Erős Ferenc (2000): Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Műhely, Budapest.

Csepeli György (1990): …és nem is kell hozzá zsidó. Az antiszemitizmus társadalomlélektana. Kozmosz Könyvek, Budapest.

– (1998): Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg, Budapest.

– Örkény Antal (2002) (szerk.): Gyűlölet és politika. Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete a Friedrich-Ebert-Alapítvány támogatásával, Budapest.

Csoóri Sándor (1990): Nappali hold 2, Hitel, 18. (1990): 4-7.

Dunk, Hermann von der (1999): Antisemitismus zur Zeit der Reichsgründung. Unterschiede und Gemeinsamkeiten: ein Inventar, in Die Konstruktion der Nation gegen die Juden, hrsg. von Peter Alter, Claus-Ekkehard Bärsch, Peter Berghoff, Wilhelm Fink, München, 65-91.

Enzensberger, Hans Magnus (1989): Ungarische Wirrungen (1985). In Ach Europa! Wahrnehmungen aus sieben Ländern. Mit einem Epilog aus dem Jahre 2006. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 121-176.

Eörsi István (1997 [1990]): Az elfojtás és elfojtása, in A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék. Palatinus, Budapest 119-135.

Fejtő Ferenc, Zeke Gyula közreműködésével (2000): Magyarság, zsidóság. História. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.

Fischer, Rolf (1988): Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose, Südosteuropäische Arbeiten, 85, Hrsg. Mathias Bernath/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Freund, Florian/Safrian, Hans (1993): Vertreibung und Ermordung. Zum Schicksal der österreichischen Juden 1938-1945. Das Projekt „Namentliche Erfassung der österreichischen Holokausztopfer", Hrsg. Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes, Wien.

Geertz, Clifford (1983): Dichte Beschreibung. Beiträge zum Verstehen kultureller Systeme. Suhrkamp, Frankfurt/M.

Gellner, Ernst (1995): Nationalismus und Moderne. Rotbuch, Hamburg.

Gerő András (2004): Képzelt történelem. Eötvös-Polgart Kiadó, Budapest.

Grespik László (1999, 2000): Szkíták törvénye, 1-3. rész, in Magyar Demokrata, 1999. december 23. és 30., 2000. január 06.

Gilman, Sander L. (1992): Seuche in Deutschland 1939/1989. Kulturelle Vorstellungen von Rasse, Raum und Krankheit. In Rasse, Sexualität und Seuche. Sterotype aus der Innenwelt der westlichen Kultur, rowohlts enzyklopädie, Hamburg, 281-305.

Gyurgyák János (2001): A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest.

Hamann, Brigitte (2001): Einer von ganz Unten. Warum ließ Hitler die Juden Europas umbringen, woher rührte sein möderischer Antisemitismus? In den chaotischen Wirren der Jahre nach dem Ersten Weltkrieg formte sich seine bizarre Rassenlehre – mit dem Antisemitismus als populärem Kern, in Die Gegenwart der Vergangenheit. Die Spiegel-Serie über den langen Schatten des Dritten Reichs. Spiegel Spezial 1/2001, 108-114.

– (2002): Hitlers Wien, Lehrjahre eines Diktators. Piper, München.

Hanák Péter (1992): Das Bild vom Anderen. Verbürgerlichung und ethnische Vorurteile in der ungarischen Gesellschaft der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts, Böhlau, Eien, Köln, Weimar, 73-115. (Eredetileg megjelent: Polgárosodás és etnikai előítélet a magyar társadalomban a 19. század második felében. In A kert és a műhely. Budapest: Gondolat, 1988.)

Haury, Thomas (2002): Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der frühen DDR, Hamburg.

Heinemann, Isabell (2003): Rasse, Siedlung, deutsches Blut. Das Rasse- & Siedlungshauptamt der SS und die rassenpolitische Neuordnung Europas, Wall­stein, Göttingen.

Heller Ágnes (1997): Az idegen. Múlt és jövő, Budapest.

– (2004): A „zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek? Múlt és Jövő, Budapest.

Holz, Klaus (2001): Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Welt­anschauung, Hamburger Edition, Hamburg.

Huntington, Samuel (2002): Kampf der Kulturen. Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert, Goldmann, München (eredeti cím: The Clash of civilisations, Simon & Schuster, Nem York, 1996). Magyarul: A civilizációk összecsapása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Hürten, Heinz (2002): Die Kirchenpolitik des „Dritten Reiches", in Das Christentum und die totalitären herausforderungen des 20. Jahrhunderts. Russland, Deutschland und Polen im Vergleich. Hrsg. Leonid Luks. Schriften des Zentral­instituts für Mittel- und Osteuropastudien, 5, Hrsg. Nikolaus Lobkowicz, Leonid Luks, Donald O"Sullivan, Böhlau, Köln, 217-225.

Karsai László (1992): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. Aura, Budapest.

Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum, Budapest.

Katzburg, Nathaniel (2002): Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Bábel, Budapest.

Klimó, Árpád von (2003): Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948). Südosteuropäische Arbeiten, 117, Hrsg. Edgar Hösch/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Kovács András (1999) (szerk.): A modern antiszemitizmus. Új Mandátum, Budapest.

Lengyel László (1999): Budapest-ország, in 168 Óra, 1999. április 15.

Margócsy István (2004): Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések, in Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 2. szám, 2005. január 14, 17-22.

Marr, Wilhelm (1879): Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Vom nicht-confessionellen Standpunkt aus betrachtet", Rudolph Costenoble, Bern.

Marsovszky, Magdalena (1999): Urbane oder Volksnationale? Die gespaltene Literatur Ungarns (Urbánusok vagy népnemzetiek? Magyarország kettészakadt irodalma). Beszélgetés Csoóri Sándorral, Dalos Györggyel és Zalán Tiborral, Saarländischer Rundfunk, SR2 KulturRadio, Bücherlese, 16 Oktober, 15.04 óra.

Nordmann, Ingeborg (1995): Der Intellektuelle, in Julius H. Schoeps/Joachim Schlör (Hrsg.), Antisemitismus. Vorurteile und Mythen, Piper, München, 252-259.

Pók, Attila (1998): Sühne und Opfer. Sündenböcke in Ost- und Mitteleuropa, in Europäische Rundschau, Vierteljahreszeitschrift für Politik, Wirtschaft und Zeitge­schichte, Jg. 26, 4/ 1998: Neue Vielfalt und alte Gespräche im Osten, 61-73.

Puschner, Uwe (2001): Die völkische Bewegung im wilhelminischen Kaiserreich. Sprache, Rasse, Religion. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.

Radnóti Sándor (1992): A populizmusról. „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek." (Széchenyi Ágnes interjúja Radnóti Sándorral), in Kritika, 1992. június, 6-11.

– (2000): Ethnos és démosz, in A picknick. Írások a kritikáról. Magvető, Budapest, 213-226.

Ránki Vera (1999): Magyarok – zsidók – nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája. Új Mandátum, Budapest.

Rürup, Reinhard (1987): Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur „Judenfrage" der bürgerlichen Gesellschaft, Fischer-TB., Frankfurt/M. (először megjelent in Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft. Bd. 15, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1975).

– (2004): Antisemitismus und moderne Gesellschaft. Antijüdisches Denken und antijüdische Agitation im 19. und frühen 20. Jahrhundert, in Braun, Christina von/Ziege, Eva-Maria (ed.) (2004): „Das bewegliche Vorurteil". Aspekte des internationalen Antisemitismus, Königshausen & Neumann, Würzburg, 81-100.

Sartre, Jean-Paul (1947): Vádirat az antiszemitizmus ellen, in Kovács, András (1999), 219-223 (eredeti cím: Réflexions sur la question juive).

Standeisky Éva (2001a): Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása, in 2000, 2001. június, 49-62.

– (2001b): Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években, in Évkönyv IX./2001, Budapest, 1956-os Intézet, 87-110.

– (2002): Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban. Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere (esettanulmány), in Évkönyv X./2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169-190.

– (2004): A népi írók és a kultúrpolitika az 50-es években, in Múltunk, 2004/ 1, 48-81.

Steger, Florian (2002): Kultur: Ein Netz von Bedeutungen. Analysen zur symbolischen Kulturantropologie, Königshausen & Neumann, Würzburg.

Stern, Fritz (1986): Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland, dtv, Müchen (eredeti cím: The Politics of Cultural Despair, megjelent 1961-ben, University of California Press, Berkeley, 1961).

Szabó Miklós (1981): Nemzetkarakter és ressentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról. In Világosság, 22/6, 358-362.

– (1984): Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében, in Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, Atlantisz Program, 1989, Budapest, 225-251.

– (2003): Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (1992): „…Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" (Széchenyi Ágnes interjúja Tamás Gáspár Miklóssal), in Valóság, 1992. április, 78-92.

Ungvári Tamás (1999): Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés" Magyarországon. Akadémiai, Budapest.

Ungváry Krisztián (2001): Értelmiség és antiszemita közbeszéd, in Beszélő, 2001. június, 74-92.

Volkov, Shulamit (2000): Antisemitismus als kultureller Code, C.H. Beck, München (eredeti cím: Jüdisches Leben und Antisemitismus, C. H. Beck, München, 1990).

Wehler, Hans-Ulrich (2001): Nationalismus: Geschichte, Formen, Folgen, C. H. Beck, München.

Wollstein, Günter (1977): Das „Großdeutschland" der Paulskirche. Nationale Ziele in der bürgerlichen Revolution 1848-49, Droste, Düsseldorf.

 

Jegyzetek

 

¹ „Késsel-villával. Nyilvánosságkritika Elek István tálalásában. – Vitaműsor a közbeszédről, a nyelvpolitikai erőtérről. Beszélgetőpartnerek: Ungváry Rudolf és Varga Domokos György közírók, M1, május 9., 22.20 óra.

² In „A rendszerváltás még nem zárult le". Kövér Lászlóval beszélget Seres László és Varró Szilvia. Beszélő, 2001. május, http://beszelo.c3.hu/01/05/00tart.htm

³ A tanulmányban előforduló idézeteket magam fordítottam magyarra.

⁴ Egyértelműen „völkisch"-nek nevezi pl. a századforduló Magyarországa etnonacionalista értelmiségét Klimó (2003:131ff.). Az általában használatos magyar „népiek", ill. „populisták" kifejezés éppolyan ártatlan, mint a német megfelelője „Volkstümler" (pl. Enzensberger, 1989:132), és ezáltal bagatellizálja a gondolkodásmód veszélyességét.

⁵ Vö. Csurka Istán, a MIÉP elnökével készített interjú. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 21, 06.00 óra.

⁶ Így pl. Döbrentei Kornél jegyzetében Kiszely István A magyar ember c. megjelent könyvéből idézve. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2004. december 12., 06.00 óra.

⁷ Vö. Pröhle Gergely, a NKÖM akkori államtitkárának nyilatkozata, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1998. december 19., 06.00 óra és Csurka István, a MIÉP elnökével készített interjú, in Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. szeptember 05., 06.00 óra.

⁸ Idézet Dalos Györgytől, in Marsovszky, 1999.

⁹ Makovecz Imre építész kifejezése egy vele készített interjúban, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 07., 06.00 óra.

¹⁰ Döbrentei Kornél író kifejezése az „Új rablók régi szándékokkal" c. kommentárjában, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2000. június 4., 06.00 óra.

¹¹ A 100 évvel ezelőtti Németország völkisch-népnemzeti mozgalma etnonacionalizmusának szekularizált vallás jellegére vonatkoztatva használja a mai kutatás a „germanengläubige Gruppierungen" kifejezést.

¹² Polgári körök, MVSZ, Magyar Önvédelmi Mozgalom, Magyar Nemzeti Front, Jobbik Magyarországért Mozgalom, Kettősállampolgárság Mozgalma, művészek, a közszolgálati rádió röviddel ezelőttig még állásában lévő elnök asszonya vagy más médiabeli szerkesztők, rockzenekarok, filmrendezők, iskolaigazgatók, történészek stb.

¹³ Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének a kifejezése, elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 5., 18.00 óra.

¹⁴ A mai németországi kutatás a 100 évvel ezelőtti mozgalmakban részt vevő szervezeteket „Deutschtums-Organisationen"-nek hívja, s ennek alapján „magyarság-szervezetek"-nek lehetne nevezni a mai Magyarország hasonló aktivitású szervezeteit.

¹⁵ Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke az SZDSZ on-line értékkampányát úgy kommentálta, hogy az szavazzon a liberálisokra, aki azt szeretné, hogy „a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze". Idézve: Népszava Online, 2005. február 23., 12:34.

¹⁶ Az idézet elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 9., 18.00 óra.

¹⁷ A kifejezés elhangzott in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2003. december 14., 06.00 óra.

¹⁸ In „Luxus-baloldaliak jönnek, és kioktatják az országot." Interjú Orbán Viktorral, HírTv, 2005. október 3., 20.05 óra.

¹⁹ „…itt a hol bolsevik, hol liberális címkével megjelenő zsigeri antikrisztianizmus mutatkozott meg" – nyilatkozta Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke „A miniszterelnök asszisztál az SZDSZ egyházellenes politikájához" című interjúban a közszolgálati Kossuth Rádióban. In: Vasárnapi újság, 2005. július 17, 06.00-08.30.

²⁰ Így fogalmazott Kövér László, a Fidesz-MPSZ országos választmányának elnöke egy lakossági fórumon Kőszegen. In: HVG, 2005. október 7. http://hvg.hu/itthon/20051007kover.aspx?s=2005107nl