A szerző Lenin hagyatékának feldolgozását az ún. szervezeti kérdés területén folytatja. A tanulmány források tükrében rekonstruálja Lenin nézeteit a pártról annak kialakulása időszakában. Forradalmi párt csak forradalmi időszakban hozható létre, forradalmi munkásmozgalom hiányában az emigráns-szindróma lépett fel. Izgalmas – mert ma is alkalmas elméleti és módszertani tanulságok levonására – a Lenin és Bogdanov között az elbukott forradalom nyomán (1907-1912) lezajlott vita is, amelyben Lenin egy történetileg konkrét helyzetben a politikához való marxista viszonyulást képviselte Bogdanov, illetve az ún. baloldali bolsevikok és a mensevikek között.

"Lenint megismételni nem azt jelenti, hogy megismételni
azt, amit Lenin csinált, hanem azt, amit nem tudott
megcsinálni, az elszalasztott lehetőségeit. Ma Lenin egy
más korszakból való alaknak tűnik: nem azért mintha
a centralizált Párt eszméi stb. »totalitárius fenyegetést«
jelentenének, inkább úgy tűnik, hogy egy olyan korszakhoz
tartoznak, amelyhez nincsen többé közünk. […] Azonban
ahelyett, hogy ezt a tényt úgy értelmeznénk, Lenin elavult,
meg kell kockáztatni az ellenkező hipotézist. […]
Lenin megőrizte a maga aláaknázó potenciáját."

Sz. Żiżek*

Az Eszmélet hasábjain is megjelenő nemzetközi eszmecsere a "szervezeti kérdés" lenini tematikájáról jól tükrözi,¹ hogy a XXI. század elején ismét felmerül az antikapitalista mozgalom, a szervezett munkásmozgalom tapasztalatainak történeti rekonstrukciója. E nélkül ugyanis semmilyen autentikus újraszerveződés nem megy végbe, hiszen bármerre nézünk, a munkásmozgalom hagyományos funkcióit jelentős részben ún. civil szervezetek veszik át a maguk zavaros módján. Számos szerző figyelmeztet arra, hogy e "zavarosság" megmutatkozik abban is, hogy szervezeti elképzeléseik, eszméik sokfelé és gyakran az "antileninizmus" karikaturisztikus formáját öltik. Az intellektuális zűrzavar valójában az 1968-as régi "újbaloldal" összeomlásának és az új, 1999-ben Seattle-ben fellépő antiglobalista mozgalmak szervezeti és politikai válságának egyik megnyilatkozása. A történeti rekonstrukciónak van egy másik aktuális "küldetése": az államszocializmus romjai alól elő kell bányászni az időtálló történelmi teljesítményeket, mert hagyomány nélkül semmiféle komoly szocialista rekonstrukció nem lehetséges.² Persze a purifikátorokkal szemben is fel kell tennünk a kérdést: mi ez a használható hagyomány?

Nyilvánvaló, hogy a leninizmus fogalma a bukott rendszer egyik ideológiai tehertételének bizonyult.³ Noha a "leninizmus" még Lenin szerint sem létezett, ez az utólagosan megkreált fogalom napjainkban arra szolgál, hogy a "lenini hagyatékot" – a jelen témakörben is – besöpörjék a sztálinizmus fogalma alá.⁴ "Eltűnik", semmivé válik a történelem. Vagyis éppen az a "momentum" marad figyelmen kívül, hogy Leninnél a "szervezeti kérdés" egy végiggondolt politikai koncepció részeként formálódott ki – nem egyszerre és nem belső változások nélkül – a munkásmozgalom és az orosz forradalom szempontjából felívelő korszakban. Módszertanilag fontos továbbá az a mozzanat is, hogy a "szervezeti kérdés" sohasem önmagában állt, hanem mindig eleme, része volt egy politikai összefüggésnek, egy politikai vitának, politikai harcnak – vagyis egy meghatározott történelmi konstellációnak, amelyből az nem kimetszhető.

 

A "Mi a teendő?"

 

Amikor Lenin a szibériai száműzetésből 1900. január 29-én (február 10.) kiszabadult, nem telt el 6 hónap, és elindult külföldi emigrációjába. Júliusban Svájcban találkozhatott végre a "vezérrel", az orosz marxizmus alapító atyjával, G. V. Plehanovval és szerkesztőtársaival, Potreszovval, Akszelroddal és a szintén száműzetésből visszatért barátjával, Martovval, akikkel útjára indították még 1900-ban a nevezetes Iszkrát.⁵ Mint a marxizmus orosz képviselői mind úgy tekintettek az újságra, mint egy potenciális forradalmi – és természetesen a feltételrendszernek megfelelően illegális – szociáldemokrata párt egyik kezdeményező szellemi és szervezeti forrására.⁶ A párt elvben már 1898-ban, az I. kongresszuson Minszkben létrejött, azonban közismert (ha egyáltalán valami napjainkban annak tekinthető!), hogy a valóságos megalakulás 1903-ban Brüsszelben, illetve Londonban a II. kongresszuson történt meg, amelyen elfogadták a pártprogramot és a szervezeti szabályzatot.⁷

V. I. Uljanov mint pártszervező természetesen nem minden előzmény nélkül vált fontos tényezővé már nagyon fiatalon, alig járt húszas éveinek közepén. Felismerte ugyanis, hogy egyfelől az intellektuális körösdi, a forradalmi csoportocskák, a "kisipari módszerek" a kibontakozó tőkés rendszer feltételei között, mint a patak a sivatagban, kiszáradnak, felszívódnak… Az ohrana szabad prédájává válnak. Nem képeznek komoly ellenállást a rendszerrel szemben. Másfelől Leninék pontosan érzékelték a kapitalizmus viharos fejlődésének társadalmi következményeit, mindenekelőtt az orosz munkásmozgalom rohamos kibontakozását. A különböző eredetű forradalmi körökből, csoportosulásokból Martovval, Krzsizsanovszkijjal, Krupszkajával, hogy csak a legismertebb neveket említsük, már 1895-ben megkezdték a szociáldemokrata irányzat szervezeti megformálását, amely még decemberben a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadításáért illegális tömörülésben megtestesült. A szervezet létrehozásában a fiatal marxisták igen óvatosan közelítettek a forradalmi narodnyikizmus és a narodovolecek régi ideológiai tradícióihoz, tartózkodtak minden közvetlen ideológiai polémiától, míg a narodovolecek viszonzásul lemondtak a terror és az oroszországi gazdaságfejlődésre vonatkozó elképzeléseik propagálásáról.⁸ Még a fentebb említett hároméves száműzetése előtt, amit éppen azzal "szolgált meg", hogy részt vett a Szövetség létrehozásában, Vlagyimir Uljanov nagy elismerésben részesült. Maga Plehanov és Akszelrod Zürichből nagyrabecsülését fejezte ki Uljanovnak a pétervári munkásmozgalom fellendítésében végzett munkájáért. E reakciókra írt válaszaiból derül ki, hogy már ekkor pontosan értette és tudta, hogy a szociáldemokrácia meghonosodása Oroszországban attól függ, hogy képes-e a marxista értelmiség szerves kapcsolatba kerülni a fellendülő, spontánul fejlődő munkásmozgalommal, melynek képviselői maguk is keresték a kapcsolatot ezekkel a fiatal forradalmárokkal.⁹ A száműzetésben Uljanov elsősorban tudományos munkát végzett az orosz gazdaságtörténet területén,¹⁰ noha mint az Iszkra szerzője mozgalmi emberként, "pártszervezőként" sem szűnt meg létezni.

Külföldi letelepedése után szinte azonnal munkához látott, hogy felvázolja azokat az okokat és folyamatokat, amelyek "elkerülhetetlenül" elvezetnek egy össz-oroszországi centralizált és konspirációs elveken alapuló szervezet, egy valódi szociáldemokrata párt létrehozásához. Lenin a Mi a teendő? című híres vitairatában főképpen a Rabocseje Gyelo c. lap körül tömörülő (a külföldi orosz szociáldemokraták lapja) "orosz bernsteinizmus", konkrétabban az "ökonomizmus" irányzatával szemben formálta meg elképzeléseit, amelyek 1902-ben kerültek napvilágra Stuttgartban a Dietz kiadónál. Művei közül először ennek borítóján tűnt fel a Lenin álnév, pontosabban "N. Lenin".

E brosúra, amelyet sok évtizeden át a kommunista párt alapvető dokumentumaként szemléltek, a mai olvasó számára kétségtelenül nagy "csalódás". Nemcsak a terjengőssége és a rendkívül részletező és unalmas sajtóviták miatt, hanem azért, mert nincsen benne egy "politológiailag" kidolgozott szisztematizált "pártelmélet" (amit J. Bustelo úgy fogalmazott meg, hogy e brosúra hiányában van mindenfajta "titoknak", amelyet a forradalmárok és a kutatók évtizedek óta oly intenzíven keresnek e műben). Mégis, a brosúra nagy vitákat váltott ki a korabeli marxisták szűkebb csoportjai körében, hiszen már a címe is a narodnyik forradalmi hagyományok (Csernisevszkij: Mit tegyünk?) bizonyos folytatását implikálta.¹¹ Ám az Iszkra szerkesztői lényegében elfogadták a mű alapvető irányait.

Valóban, Lenin alapvető felvetése abszolút konkrét és történeti: egy az önkényuralom elleni forradalmi felkelés vezetésére alkalmas illegális párt létrehozása, amely a "hivatásos forradalmárok" pártja lehet csupán, akik ismerik a konspiráció szabályait, a marxista elmélet forradalmi következtetéseit, a politikai és a fegyveres harc különböző "logikáit" és történetét, valamint eszközeit. A párt mint szervezet célja (ezt a félreértések miatt szükséges leírni) csak végső soron a szocializmus, a politikai cél az azt előkészítő történelmi fázis – a Marxtól kölcsönzött terminológiával: a "proletariátus diktatúrája" -, hiszen Lenin szocializmuskoncepciójában nincsen helye olyan fogalmaknak, mint párt, piac, tőke, állam.¹² Lenin felfogásában és praxisában a párt keletkezési folyamatának fontos eleme, történelmi feltétele, hogy már létező mozgalom erjesztője és vezetője, amely formát ad az orosz forradalmi munkásmozgalomnak: a forradalmi irányzat megtestesítője.

Mint hangsúlyoztuk, a brosúra az ökonomistákkal való vitában bontakozott ki, akik (mindenekelőtt Je. Kuszkova és Sz. Prokopovics Credo címen elhíresült dokumentuma) a munkásosztály gazdasági harcát hangoztatva szembefordultak a napi politikai harc szükségességével – "importálva" így Oroszországba a "bernsteini revizionizmust".

Az alapvető problémafelvetés e keretben szinte "magától értetődően" vezetett a munkásosztály forradalmiságának kérdéséhez: 1902-től – mint láttuk, már nem előzmények nélkül – Lenin alapvető célkitűzése az volt, hogy meghatározza, "mi a szociáldemokrácia szerepe a spontán tömegmozgalmak tekintetében".¹³ Másképpen fogalmazva: hogyan válnak a "munkástömegek éretté" arra, hogy képesek legyenek megdönteni a cári önkényuralmat, aminek kezdeményezését az orosz burzsoáziától várni, éppen az orosz fejlődés sajátosságainak következtében, nem lehet. Vitapartnerei, az ún. legális marxisták (Sztruve, Bergyajev vagy éppen Sz. Bulgakov) "tágasabb" perspektívákat rajzoltak az orosz burzsoázia elé. A szociáldemokrata "ökonomisták" (mindenekelőtt Martinov) köreiben is felbukkantak hasonló nézetek, de Lenin főképpen vulgárökonomista megfontolásaikra reagált, amelyek a munkásosztály gazdasági küzdelmeit, bérharcait elválasztották a politikai követelésektől és szembeállították az előbbieket az utóbbiakkal; pusztán a szakmai ellenállás, a "trade-unionista tudat" állapotában fogták fel a munkásságot a spontaneitásra, az "önfejlődésre" hivatkozva. Az orosz ökonomisták, de már őket megelőzően Sztruve – álláspontjuk védelmében – a német szociáldemokrácia új irányzatára, Eduard Bernsteinre koncentráltak. Lenin – aki számára a szociáldemokrácia a szociális forradalom pártja volt – a bernsteinizmus lényegét igen pontosan abban látta, hogy "a szociáldemokráciának a szociális forradalom pártjából" át kell alakulnia "a szociális reformok demokratikus pártjává". Bernstein éppen e felfogása érdekében tagadta, hogy "a szocializmus tudományosan megindokolható" lenne, s ezzel magát a hozzá vezető "szocialista forradalmat" is levette a napirendről. (Mint tudjuk, ez a bernsteini tétel mind a mai napig a modern "szociáldemokrácia" [vagy annak utódszervezetei] ideológiai kiindulópontjául szolgál, és sokan úgy vélik, hogy az "állapotok" jelenlegi állása szerint a bersteinizmus a történelmi vitában győzelemre áll.)

Történetileg ekkor jelent meg Leninnél a Mi a teendő?-ben (is) az a nagy fontosságú felismerés, hogy a "forradalmi párt" és a "reformpárt" szembekerülése mögött az államhoz és a forradalomhoz való eltérő viszony húzódik meg. Bernstein (vagy éppenséggel Vollmar) "államszocializmusa" a szociáldemokrácia parlamentáris uralmának lehetőségét a "végcéllal" azonosította, tulajdonképpen a szocializmus, sőt a szocialista forradalom célkitűzésének helyére állította – ellentétben Marxszal, aki korábban maga is bírálta az államszocializmus vollmari koncepcióját.¹⁴ Az orosz ökonomizmus tábora is a szocializmushoz vezető forradalmi átmenetet igyekezett kiküszöbölni. A politikai konfliktus mélyén tehát az a nézetkülönbség állt, hogy Bernstein "tagadta a liberalizmus és a szocializmus elvi ellentétét; tagadta az osztályharc elméletét".¹⁵

Lenin "pártépítő" téziseinek középpontjában az a kérdés áll, hogy miképpen tehet szert a munkásság forradalmi osztálytudatra, hiszen a munkásosztály nemcsak általában van alávetve a polgári társadalomnak, hanem konkrétan, hiszen a tőkerendszerrel kapcsolatos összes előítélet "bekerül" tudatának legmélyebb rétegeibe, önmagától nem képes az előítéletektől megszabadulni. Tehát amikor Lenint olyképpen bírálják, vagy csak tárgyszerűen leírják, hogy Kautskytól vette át azt a tételt, miszerint a munkásosztályba kívülről kell bevinni az osztálytudatot, csak feltételesen igaz. Lenin tapasztalta, hogy maga a rendszer (a médiumok stb. útján) viszi be kívülről a munkásság tudatába a kapitalizmust fenntartó nézeteket. Ebből (is) arra a következtetésre jutott: "Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem", amibe bele kell érteni a mindennapos forradalmi propagandát és agitációt.¹⁶

A tömegek spontaneitásának és a szociáldemokrácia tudatosságának szerves összekapcsolódását persze könnyű forradalmi időkben deklarálni, de valójában a forradalmakra való felkészülés hosszabb-rövidebb időszakai a lényegesek, amikor a munkásosztály "képessé válik" a jövendő forradalom vezetésére. Könnyű fenntartani a forradalmi elméletet forradalmi időszakban. De "megtanulni" a politikai harcok "logikáját", a benne részt vevő erők természetét, nem lehetséges spontánul. Lenin elemzéseinek végeredményeként arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a polgári rendszerben "a munkásoknak nem is lehetett szociáldemokrata tudatuk" (itt fogalmilag persze mindig a forradalmi, marxista szociáldemokráciát kell érteni – KT). Később, 1907-ben a forradalom tapasztalatai nyomán feladta ezt a tézisét, sőt belátta, hogy a "hivatásos forradalmárok" mellett a proletariátus tömegei is beléphetnek a pártba,¹⁷ mert az önkényuralom "egy lépést tett a burzsoá monarchia irányába". Vagyis a legális szervezkedés új lehetőségeket kínál.

Természetesen Lenin alapvető mondanivalója nem valamiféle in statu nascendi antidemokratikus párt létrehozása volt, hanem az adott feltételrendszerben éppenséggel az ellenkezője, olyasmi, aminek napjainkban is lehet relevanciája.¹⁸

Ugyanakkor élete végéig fenntartotta a felvilágosítás, a nevelés általános jelentőségét, noha sohasem tagadta, hogy a mindennapi harcok "önnevelő" hatásának legalább akkora szerepe van, mint a "tanításnak". Ezt az "elméleti tudatot" – ahogyan Lukács később fogalmazta a Történelem és osztálytudatban, a "hozzárendelt tudatot" – a Mi a teendő?-ben éppen nem egy steril proletariátus képviseli, hanem "minden ország történelmi tapasztalata". Ezt a tudatot csak kívülről vihették be, mert "a munkásosztály saját erejéből kizárólag csak trade-unionista tudatot képes kifejleszteni". Így nem meglepő, ha Lenin óriási szerepet tulajdonított a forradalmi értelmiségnek, ami azonban nem annyira a narodnyik forradalmi hatás szerepéről tanúskodik, hanem sokkal inkább az oroszországi helyzet specifikus voltáról, a munkásság spontán forradalmasodásának és kulturális elmaradottságának sajátságos ellentmondásáról. Ami Lukácsnál erénynek számított, az Leninnél probléma. Lenin nagyon pontosan értékelte, hogy "Oroszországban is a szociáldemokrácia elméleti tanítása a munkásmozgalom spontán növekedésétől függetlenül jött létre mint a forradalmi szocialista értelmiség eszmei fejlődésének természetes és elkerülhetetlen eredménye".¹⁹

Ezért is a párt "felépítésében" az oroszországi munkásmozgalom konkrét tapasztalataiból indult ki. A történelmileg-politikailag "előírt" centralizmus és a konspiráció ellenére a szektás attitűdökkel szemben a nagy tömegek politikába való bekapcsolását tartva szem előtt "a hivatásos forradalomárok és a tisztán munkás mozgalom kölcsönös viszonyának kérdését" a tömegsztrájkból mint a munkásmozgalom egyik legfontosabb vívmányából kiindulva közelítette meg. A tömegsztrájkot természetesen nem titkos akcióként fogta fel, vagyis nézete szerint szükség van kisszámú "professzionális" szervezőre, akik képesek "technikailag" előkészíteni sok ezer ember megmozdulását, ám e harcot "a művészet összes szabályai szerint" kell megszervezniük olyan embereknek, akiknek "hivatásuk a forradalmi munka". Vagyis Lenin egyszerre több összefüggést kapcsolt össze láncolattá: a munkásság széles szakmai-szakszervezeti bázisát, a professzionális szervezettséget és konspirációt, az ideológiai-politikai tisztánlátást az új forradalmi elmélet, a marxizmus vonzásában.²⁰

Tulajdonképpen Lenin már 1901-ben ennek a "szakmai felkészülésnek" a jegyében bírálta politikailag és ideológiailag a két régi orosz forradalmi irányzatot, a narodnyikizmust és az anarchizmust, amelyek a modern polgári társadalom új kihívásaira nem tudnak adekvát választ adni. Fő ellenvetése az volt, hogy a narodnyikizmus nem érti az új orosz kapitalizmus jellegzetességeit, és ezért múltba forduló, romantikus ábrándokkal akarja a fennálló rendszer átalakítását elérni, ami nézete szerint nem vezethet már semmilyen pozitív eredményre. A másik irányzat, amellyel szintén "leszámolt", a "politikát tagadó" anarchizmus volt, amely "nem értette meg" a történelem ama fejlődési irányát, amely elvezethet a szocializmushoz, és hiányzott belőle "a kizsákmányolás okainak", "az osztályharcnak mint a szocializmust megvalósító alkotó erőnek a megértése". Úgy látta, hogy e két, ma azt mondanánk, "premodern" irányzat a munkásság megszerveződése szempontjából semmiféle pozitív eredményt nem hozott a korábbi történelmi tapasztalatok alapján. Sőt, Lenin az anarchizmust a "politika együgyű tagadásának" nevezte a polgári társadalomban, amely végső soron "a politika tagadása ürügyén" alárendeli a munkásosztályt a burzsoá politikának".²¹ A "Miben egyezik az ökonomizmus és a terrorizmus?" kérdésére azt a választ adta, hogy "meghódolás a spontaneitás előtt". Akit az orosz élet sok szörnyűsége sem izgat fel, azt nem fogja felizgatni "a kormány és egy maroknyi terrorista párviadala" sem – vélte Lenin.²² A Mi a teendő?-ben részletesebben is megokolta annak szükségességét, hogy a munkásság a napi politikában, politikai harcokban részt vegyen. Nem volt ez akkoriban (sem) magától értetődő. Mindenekelőtt a politikai osztályerőviszonyok alakulásának és megértésének problémájára, az "osztályharcos tudatosság" kialakítására hívta fel a figyelmet.²³

A forradalmárok szervezetét lényegében olyan emberekből képzelte el – az adott történelmi feltételek között -, "akiknek hivatásuk a forradalmi munka, ezért is beszélek forradalmárok szervezetéről, szociáldemokrata forradalmárokat tartva szem előtt", írta Lenin. Mindebben természetesen semmi meglepő nincsen, hiszen itt minden nap minden percében emberéletekről, életről és halálról volt szó. Csak "szakembereknek" teremhetett babér, azoknak sem gyakran, ha az ohrana sajnálatosan jól működő szervezetére gondolunk, akár a Sipov kalandjainak fényében is, ami éppen a visszájáról mutatja meg a titkosrendőrség működését. A pártnak, a forradalmárok szervezetének – ha a siker reményében akart fellépni – nemcsak a "legkonspiratívabbnak" kellett lennie, hanem bizonyos meghatározott értelemben a titkosrendőrség "alternatívájaként" kellett megjelennie.²⁴ A professzionalizmus, melyen a munkások és hivatásos forradalmárok élete múlt, nyilvánvalóan nem tűrte a naivitást és a jó szándékú dilettantizmust. (Ahogyan Lenin a "szakmaiság" védelmében sokféleképpen megfogalmazta: "pusztán politikai naivságból is demagóggá válhat valaki", "a demagógok pedig a munkásosztály legveszedelmesebb ellenségei", "hagyják a pedagógiát a pedagógusokra, nem pedig a politikusokra és a szervezőkre!", "a munkásforradalmárnak hivatásos forradalmárrá kell válnia" stb.²⁵ ) Ebben a "szakmai" értelemben írta Lenin a pártról, hogy "Formája szerint az ilyen erős forradalmi szervezet egy önkényuralmi országban »összeesküvő« szervezetnek is nevezhető".²⁶ Ez a szervezet a cárizmus elleni forradalmi felkelés alapvető eszközeként merült föl, amely "előkészíti" a nagy történelmi átalakulást, "kidolgozza" az "átmeneteket" a napi politikai-gazdasági harcok és a forradalmi végcél között. Ennek szellemében jegyezte meg a szóban forgó műben, hogy "tagadjuk a rohamra való azonnali felhívást".²⁷ Ebben az értelemben a párt ezen átmenet legfontosabb szervezeti eszköze a munkásosztály kezében.

Más összefüggésben már esett szó arról, hogy Lenin a párt széles bázisának és a célok megvalósításának szervezeti feltételét "a megbízottak hálózatában", a munkásmozgalom különböző szerveződési formáinak összekapcsolódásában látta, amely hálózat nélkül a felkelés nem lehetséges. Ezt nemcsak 1905 decembere, hanem még inkább 1917 októbere igazolta vissza.²⁸ Kitartó és folyamatos szervezőmunkáról ír, amely "végül megtanítaná az összes forradalmi szervezeteket Oroszország minden részében arra, hogy a legállandóbb és egyszersmind a legkonspiratívabb kapcsolatokat tartsák fenn egymással". Ezek a kapcsolatok lehetnek csak alkalmasak arra, hogy "létrehozzák a párt tényleges egységét, mert ilyen kapcsolatok nélkül semmiképp sem lehet kollektívan megtárgyalni a felkelés tervét, és a felkelés előestéjén nem lehet megtenni azokat az elengedhetetlen előkészítő intézkedéseket, amelyeket a legszigorúbb titokban kell tartani". Lenin tehát mindent a fő cél, "az egész nép fegyveres felkelése" előkészítésének, kitűzésének és végrehajtásának rendelt alá. Nem véletlenül jegyezte meg már az Iszkrával kapcsolatban is, hogy "Az országos politikai lap" sem az "irodalmárkodás" céljával jön létre, hanem "a felkelés gyakorlati szolgálatában".²⁹

Már a pártkongresszusi vitákban kiderült, hogy minden alapelv, mint a demokratikus centralizmus vagy az avantgárd, az élcsapat – az utókor szemében "politológiai" fogalmak csupán – kizárólag a mozgalmi megmérettetésben igazolhatja magát. Az 1905-ös forradalom az "összeesküvő", konspirációra épülő pártot hirtelen valódi tömegpárttá formálta, amelynek hamarosan több mint 160 ezer tagja lett. A forradalom lett az "alapelvek", vagyis a működés próbája.

A demokratikus centralizmus mint a párt működésének bürokratikus "törvénye" csupán a későbbi periódusok terméke. Ezzel kapcsolatosan J. Bustelo helyesen állapította meg, hogy magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmei során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki. Az OSZDMP és később a bolsevik párt az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően rendelkezett valódi visszacsatolással. Az OSZDMP potenciálisan már megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt (ideológiája, szervezeti szabályzata, hagyománya stb. alapján), amelyet 1905-ben (és 1917-ben) a munkásosztály legöntudatosabb tömegei saját politikai kifejeződésükként ismertek fel.

Leninnél a párt mint élcsapat csupán annyit jelentett, hogy a szervezet az osztály részeként ver gyökeret, magában foglalva minden progresszív és forradalmi elemet ("akik elsőnek mennek a barikádra"), akárcsak a Kommunista kiáltvány megfelelő passzusában. Az élcsapatjelleg természetesen nem mutat valódi rokonságot egy más korszakban létrejött struktúrával, a "sztálinista állampárt" bürokratikus megtestesülésével, annak ellenére sem, hogy a párt a maga genezisét mindenkor 1903-ig vitte vissza, éppen Leninre hivatkozva, aki a bolsevizmust mint politikai és eszmeáramlatot e nevezetes esztendőtől tartotta számon. Az OSZDMP II. kongresszusán részt vevő küldötteket az a közös meggyőződés vezette, hogy a kongresszus legfőbb feladata: megteremteni az oroszországi munkásmozgalom egységes irányítására képes, közös programmal rendelkező, a taktikai kérdéseket azonos módon megítélő, egységes szervezettel rendelkező szociáldemokrata pártot. E közös szándék jegyében a Szervező Bizottság ügyrendi szabályzatot dolgozott ki, ezt valamennyi bizottsággal elfogadtatta, végül pedig jóváhagyta. E szabályzat 18. pontját a következőképpen fogalmazták meg: "A kongresszus valamennyi határozata és a kongresszuson megejtett valamennyi választás a párt döntésének tekinthető, amely valamennyi pártszervezetre nézve kötelező. Ezeket senki semmiféle ürüggyel nem támadhatja meg, és csak a következő pártkongresszus helyezheti hatályon kívül, illetve módosíthatja őket." Ez a határozat – folytatta Lenin – "minden forradalmár szabad akaratát fejezi ki… ez egyértelmű volt az összes orosz szociáldemokraták által adott becsületszóval".³⁰ Ám a dolog nem bizonyult ilyen egyszerűnek. A személyi-hatalmi harcok sokszor felülírják a becsületszó tartalmát is…

 

A pártszakadás – mítosz és valóság

 

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt II. kongresszusának vitáiban Lenin mindvégig abból indult ki, hogy a "proletariátus pártja" funkciója szerint az "összérdekek" alapján álljon, hogy képes legyen leküzdeni a munkásosztályon belül éppen a munkamegosztás következtében előállt mindenfajta partikularitást és a részérdekek túlburjánzását. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy míg az állam össztőkésként a tőkés osztály általános érdekeit fejezi ki a tőkés részérdekek rovására, a forradalmi párt – a mindenfajta osztályszerű egyenlőtlenség megszüntetése céljából – magának az "egésznek", az "összmozgalomnak" a szervezeti érdekeit hivatott megtestesíteni. Az 1903-as szervezeti vita azért jelentős, mert ott foglaltak állást először egyértelműen, hogy egy végcélra (a "proletariátus diktatúrája", melyet Plehanov és Lenin közösen illesztett be a pártprogram tervezetébe) orientált párt tagsága nem állhat más szervezeti alapon, mint az itt jelzett "tudatosságon". Később Lukács ezt a tudatosságot tételezte föl a párt "demiurgoszaként", mintha a párt egyszerűen az elméleti tudatosság szervezeti formája volna.³¹

E sorsdöntő kongresszus után egy évvel keletkezett Lenin "visszatekintő" brosúrája a kongresszusról, amely Genfben jelent meg "Egy lépés előre, két lépés hátra" címmel.³² Ennek tükrében is fel kell adni végre-valahára azt a régi dogmát, hogy 1903-ban végbement a bolsevik-mensevik szakadás. Itt a szakadás még csak repedés volt, legfeljebb első stádiumáról volt szó, valójában ez egy hosszabb folyamat eredményeként vált végérvényessé,³³ aminek Lenin nagyon korán önálló tanulmányozását javasolta és folytatta le. Ugyanis a szervezeti kérdés, így maga a "pártszakadás" is "csak" egy, bár fontos mozzanata volt annak a politikai folyamatnak, amelyben egyre inkább eltérő politikai irányzatok alakultak ki. Lenin, amikor a bolsevizmus keletkezéséről "mint politikai- és eszmeáramlatról" szólt, nem véletlenül nem használta a "szervezeti" szót.³⁴

Az a híressé vált vita a kongresszuson a szervezeti szabályzat 1. pontjáról, hogy ki lehet a párt tagja, és amelyben Martov és hívei Lenin és hívei fölé kerekedtek, mint jeleztük, nem vált alapkérdéssé. Közismert, hogy Lenin a tagságot Martovnál szigorúbb feltételekhez, a program végrehajtásának aktív részvételéhez kötötte. (Sokkal fontosabbnak látszott, s talán fontosabb is volt akkor a Zsidó Munkásszövetség [Bund] szervezeti önállósága körüli polémia, ha már a szervezeti kérdésnél tartunk.) Nem mindenki tudja még ma sem, hogy a "szakítás" valójában a Központi Bizottság megválasztásakor, a személyi kérdés eldöntésekor következett be.³⁵ Vagyis a Központi Bizottságba Lenin hívei kerültek be, név szerint Krzsizsanovszkij, Lengnyik és Noszkov (a többség [bolsinsztvo] szavazataival szemben a kisebbségiekkel [mensevikekkel]).³⁶ Martov emiatt oly mértékben elveszítette "kiegyensúlyozottságát", hogy visszaadta a "mandátumát" mint annak a trojkának (Plehanov, Lenin, Martov) az egyik tagja, akiket az Iszkra szerkesztőségének választottak meg.

Természetesen végső soron a személyes torzsalkodások mögött a "mélyben" jelen esetben is politikai nézetkülönbségek húzódtak meg, melyekre hamarosan rátérünk, ám előbb jeleznünk kell, hogy a szervezeti szétesésnek vannak szociológiai és pszichológiai okai is, melyeket Lenin igyekezett nem figyelmen kívül hagyni.

Figyelemre méltó mozzanat, hogy Lenin a párt és benne a bolsevizmus-mensevizmus keletkezésének körülményeit áttekintve imént idézett brosúrájában külön kitért az értelmiségi mentalitás jelentőségére. Nézete szerint ez a mentalitás általában is megnehezíti a szervezet megszilárdítását mindaddig, amíg a pártot a munkásság "el nem foglalja". Jóllehet a kongresszus kisebbségének arra való képtelenségét, hogy a szavazás eredményét elfogadja, nem tisztán pszichológiai okokkal magyarázta: "A kisebbség a párt elméletileg legkevésbé állhatatos, elvileg legkevésbé következetes elemeiből áll. A kisebbség a párt jobbszárnyából alakult. A többségre és kisebbségre való megoszlás közvetlen és elkerülhetetlen folytatása a szociáldemokrácia forradalmi és opportunista szárnyra… való megoszlásának, amely nemcsak tegnap óta és nemcsak az orosz pártban létezik, és amely valószínűleg nem egyhamar fog megszűnni… Martov elvtárs hibája nem volt valami nagy (erre én már a kongresszuson, a harc hevében rámutattam), de ebből a kicsiny hibából sok baj lehetett (és lett is) annak következtében, hogy Martov elvtársat a maguk oldalára vonták azok a küldöttek, akik egész sereg hibát követtek el… és az opportunizmus felé hajlottak."³⁷ Hova vezet az, ha személyes indítékból Martov az ökonomistákkal fog össze, akikkel korábban neki is komoly nézeteltérései voltak? A kongresszuson az iszkrás irányzat ellenfelei is részt vettek, és az iszkrásokkal szemben álló csoportosulás fő szószólói, Akimov, Rjazanov, a Bund képviselői valóban nem lehettek az iszkrás Martovnak stabil szövetségesei.³⁸ Ám a reformista irányba tájékozódó Akimov volt az, aki idézett brosúrájában éleslátással rámutatott arra, hogy a kongresszuson egymással teljesen szolidáris Plehanov és Lenin felfogása a szervezeti kérdésben különbözik egymástól: "az, aki azt mondja, hogy a szociáldemokrácia meggyorsítja a proletariátus öntudatának fejlődését, láthatóan diametrálisan ellentétes gondolatot fejez ki, mint aki »kívülről« tartja szükségesnek a szocialista tudat meghozatalát a proletariátus számára, mivel úgy véli, hogy a munkásosztály a maga erejéből csak a trade-unionista tudat kidolgozására képes".³⁹

Többek között Martov e személyes-hangulati reakciója, hogy "kollégáival egyetemben, megtagadta a funkció betöltését pusztán azért, mert a régi kört nem erősítették meg", gondolkodtatta el Lenint "az intellektuel gerinctelenségéről", a párton belüli "marakodásról". A "tipikus értelmiségi pszichológiáját" – Kautskynak Franz Mehringről írott cikke alapján – szembeállította a proletár nagyipar által kialakított és "megregulázott" pszichológiájával.⁴⁰

Kautsky "az átlagos intellektuelen" azt az értelmiségit értette, "aki a polgári társadalom talaján áll, mely az intelligencia osztályának jellegét meghatározza", s amely "bizonyos ellentétben áll a proletárral". De ez az ellentét "másmilyen, mint a munka és tőke közti ellentét", nem gazdasági ez az ellentét, hanem "érzelmi és gondolkodásmódbeli", aminek forrása, hogy eltérő munkamegosztási viszonyok között dolgozik a két társadalmi csoport. Ennek következtében alakult úgy, hogy "a proletár mint elszigetelt egyén semmi", "egy erős szervezetként érzi »nagynak« magát", "a legnagyobb önfeláldozással harcol" "a személyi dicsőségre való tekintet nélkül". "Egészen másként áll a dolog az intellektuellel", amelynek munkaviszonyaiból az individualizmus következik, "személyisége megnyilvánulásának teljes szabadságát tekinti sikeres munkája első feltételének. Csak nehezen illeszkedik be alárendelt részként valamely egészbe, csak a szükségnek engedelmeskedve, nem pedig jószántából. A fegyelem szükséges voltát csak a tömeg, nem pedig kiválasztott szellemek számára ismeri el. Önmagát természetesen szintén a kiválasztott szellemekhez számítja… Nietzsche filozófiája a felsőbbrendű ember kultuszával, amely a legfontosabb célnak saját személyisége teljes kifejlesztését tartja, amely szerint a személyiség alárendelése egy nagy társadalmi célnak közönséges és szánalomra méltó dolog – ez a filozófia az intellektuel igazi világnézete, s ez teljesen alkalmatlanná teszi a proletariátus osztályharcában való részvételre… ideális mintaképe az olyan intellektueleknek, amilyenekre a szocialista mozgalomnak szüksége van, Liebknecht volt."⁴¹

Lenin "Egy lépés előre, két lépés hátra" c. brosúrája Trockijt egy olyan vitairat⁴² elkészítésére ösztönözte, amelyre a modern antileninista irodalom még ma is hivatkozik. Trockij Lenin felfogását "a szervezeti-bürokratikus és jakobinus előítéletek" gyűjteményének nevezte, jelezve egyúttal, hogy a kibontakozó áramlatharcban a maga helyét az ökonomizmus (passzív szemlélődés, konzervatív politikai kvietizmus) és a régi Iszkra tradíciója (elszigetelt értelmiségi szellemi áramlat munkáskapcsolatok nélkül) között egyfajta tertium daturként határozta meg. A párt szerepét abban látta, hogy az megformálja az "osztály akaratát", és "tudatának" szervezeti formát adjon. Ennek során fogalmazta meg elhíresült meghatározását, amely Lenin koncepcióját és gyakorlatát "a proletariátus politikai behelyettesítéseként" ("blanquista", "antidemokratikus" stb. jelzőkkel megtoldva) értelmezte. Vagyis Trockij itt tagadta, hogy a proletariátus öntudatát a forradalmi értelmiségnek kívülről kell bevinnie.⁴³ Ha lehántjuk Trockij érveléséről a polemikus éllel megfogalmazott "bélyegeket", akkor kiderül, hogy a "probléma" az, hogy Leninnél a párt mint strukturált politikai intézmény, mint "katonailag-bürokratikusan" szervezhető struktúra jelent meg, míg Trockij a harcos materialista eszmét és eszményt tette meg a történelem fő inspektorává. Trockij egyúttal pontosan érzékelte a lenini aufklérizmus veszélyeit, amelyek a "megfelelő" történelmi körülmények, az izolálódás körülményei között 1917 októbere után meg is nyilatkoztak; más kérdés, hogy akkor már Trockij Lenin után a második ember lesz a bolsevik pártban. 1904-ben azonban Trockij a pártkérdésben még Saulus. Hangsúlyozott "proletár közösségisége" a "forradalom után" vonásait kéri számon az önkényuralom keretei között működő szociáldemokrata párton. Nem véletlenül "lázad" Trockij Lenin gyáranalógiája ellen. Trockij a "pártegyént" oly módon integrálja "a proletár közösségiségbe", hogy – a proletár öntevékenységre vonatkozó nézeteit alátámasztandó – az egészet feloldja "a proletariátus általános szociális létfeltételeiben".⁴⁴ Ám a munkáspártot eloldani a konkrét termelési munkamegosztás szerkezetétől, végül is éppen egy szervezeti szétesés, egy individualista felfogás felé kormányozza a gondolkodást és magát a párt szervezetiségét.

Lenin a későbbiekben nemigen tért vissza a kongresszus tapasztalataira a fentebb jelzett "pszichológiai" nézőpontból (amely még a lelki folyamatoknak is a szociológiai hátterére koncentrált), amit azzal is magyarázhatunk, hogy az idő előrehaladtával, a forradalom, majd a forradalom bukásának tapasztalataival az ellentétek politikai aspektusai egyre élesebben rajzolódtak ki. 1907. szeptemberi értékelése⁴⁵ szerint a mensevizmus szervezeti frakcióvá válása mögött az a politikai tendencia rejlett, hogy "az orosz forradalom első időszakában (1905-1907) a proletariátust gyakorlatilag a polgári liberalizmusnak alárendelő specifikus politikát folytatott"⁴⁶ . Lenin éppen a munkásmozgalom önálló lábra állása, a forradalom "végigvitele" érdekében utasította el a polgári liberalizmussal való együttműködést, mert az a cárizmussal megegyezésre törekedett. Lenin Rosa Luxemburggal egyetemben megfogalmazta az 1907-es londoni kongresszuson: az orosz burzsoázia éppen az orosz történelmi feltételekből fakadóan alkalmatlan mindenfajta forradalmi funkció betöltésére. Ezen a pártkongresszuson került be a bolsevik felfogáson keresztül az OSZDMP-be – de a mensevikek többsége által soha el nem fogadott – a liberalizmussal való együttműködés helyett a szegényparasztsággal kötendő "baloldali blokk" politikája. Ezért nevezhetjük ezt a kongresszust az OSZDMP "második", végleges szakadásának⁴⁷ , noha Lenin a mensevik Plehanovval keresni fogja a szervezeti kapcsolatot és viszont, de többé a bolsevikok és a mensevikek közös kongresszuson már nem "egyesülnek". A taktikai-politikai szétválás tulajdonképpen 1905 nyarán meghatározódott, amikor a bolsevikok határozottan állást foglaltak a mensevikekkel szemben. A bolsevikok rámutattak arra, hogy a proletariátusnak a vezető szerepet kell betöltenie a demokratikus forradalomban, míg a mensevikek a "szélső ellenzék" feladataira korlátozták szerepét. A bolsevikok pozitívan határozták meg a forradalom osztályjellegét és a forradalom osztályjelentőségét, mondván: a győzedelmes forradalom "a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája", azaz egy új, szocialista forradalom előkészítő szakasza.⁴⁸

Tehát a politikai kérdésektől, álláspontoktól sohasem vált el a szervezeti kérdés, ami hatványozódottan mutatkozott meg a forradalom bukása után, amikor az OSZDMP részeire esett szét. Az OSZDMP története 1907 és 1917 között újraegyesülési kísérletek és frakciókra bomlás története. Már 1906-ban a stockholmi pártkongresszuson deklarálták a vágyott, de stabilnak nem bizonyuló újraegyesülést, amelyet a londoni kongresszuson a vázolt "második" szakadás kísért. A szétesés jellemzője, hogy a mensevikek a legalitás kereteit abszolutizáló ún. likvidátorok és a Plehanov vezetette "pártépítők" csoportjaira bomlottak fel. A bolsevikok is frakciókra estek: szembefordultak Leninnel az ún. otzovisták (a szociáldemokrata dumaképviselők visszahívását követelő és a választási bojkott taktikáját fenntartó Bogdanov vezetésével létrejött csoportosulás). Később is történtek egyesítési és szétválási kísérletek. Majd következik az 1912-es év, amelynek januárjában a bolsevizmus lenini csoportja szervezetileg is elválik az OSZDMP-től, amennyiben önálló központi bizottságot hozott létre a prágai konferencián. Majd augusztusban az addig legkitartóbb, legmarkánsabb "pártegyesítő", Lev Trockij hívta össze egy konferenciára a párt különböző irányzatait, ám a szervezeti összefogás nem valósult meg. 1913-ban létrejött az ún. területköziek szervezete, amely október előtt egyesült a bolsevizmussal. Még 1917 augusztusában maga Trockij is csatlakozott a bolsevik párthoz.

E frakcióharcok legérdekesebb és legkevésbé ismert lapja a bolsevik frakció kettészakadása, a Lenin-Bogdanov-vita,⁴⁹ amelynek elemzése során valóban új elemek tárulhatnak föl a bolsevik pártfelfogás és speciálisan Lenin politikai gondolkodásának történetében.

 

Lenin és Bogdanov

 

Az 1905-ös forradalom vereségét követő értelmiségi "árulás" (félelem, pánikhangulat), az új hatalom oldalára való átállás, átsodródás, behódolás (aminek klasszikus megnyilatkozása a "vehista", exbaloldali, sőt "legális marxista intellektuelek, mint Bergyajev vagy Sztruve, Sz. Bulgakov vagy Frank ismert pálfordulása) a csalódott pártértelmiségiek "hangulatát", új útkereséseit is erősen befolyásolta. Értelmiségiek sokasága hagyta el a forradalom süllyedőnek látszó hajóját, visszavonult és "lemerült" a "magánszférába".

Igazán eredeti reakció volt, hogy a szociáldemokrata szervezetiség szétesésének folyamatában a bolsevik frakcióban "baloldali" irányból "szakítottak" Leninnel és híveivel. Mindez legáltalánosabban szólva Bogdanov, Lunacsarszkij és Gorkij körében a végcélok, a finalitás iránti odaadás megerősödésében jelentkezett, ami elméletileg transzcendens filozófiai kísérletekben is formát öltött. Ez a reakció igazán nem ritka forradalmárok körében éppen olyan periódusokban, amikor hirtelen bekövetkezik a forradalmi apály időszaka. Ez a beállítódás "színeződött" az ún. emigráns betegséggel, amely az izolációban a belső széthúzásnak, önigazolásnak, a más összefüggésben már jelzett "marakodásnak" kedvez. Míg Lenin a politikai reáliák irányába kezdte újratájékozódását, miután visszatért az emigrációba: "megtért" – elfogadva az új valóságot – a parlamenti harcok világához azzal a céllal, hogy a szociáldemokrata dumaképviselők propagálják a forradalmi taktikát és stratégiát az új forradalmi hullám elérkeztéig. A bolsevikok másik szárnya, amelynek legsúlyosabb képviselője a filozófus "babérokra" is pályázó Bogdanov volt, elutasította a forradalmi politika "feloldását" a parlamenti politikában. Nem arról volt szó, hogy politikai értelemben "ultrabalos" módon a szocialista forradalom azonnali meghirdetését tűzték volna napirendre, hanem inkább arról, hogy az adott történelmi-politikai feltételek között a "tiszta" szocialista jövőképet megőrizzék, amelyet a reálpolitika gyalázata nem piszkít be.⁵⁰ Számukra – letekintve a történetfilozófiai magaslatokról – a szociáldemokrácia különböző csoportosulásainak kisstílű vitái a dumáról és saját szervezeti szétesésükről, csupán az átmenetinek felfogandó ellenforradalmi korszak szánalmas, kiábrándító reflexeinek tűntek. A politika mint tevékenység az igazi egyéniség és közösségiség pusztulásával azonosult. Tisztának maradni annyit jelentett, mint a jelenben a jövőre készülni. E kétféle attitűd a bolsevizmuson belül szinte születése másnapján megnyilatkozott. Lenin és Bogdanov, a bolsevikok belső meghasadása "leninistákra" és a Vperjod csoportra (akiket lényegében Bogdanov és hívei alkottak) bizonyos értelemben és feltételesen már 1904 augusztusában az ún. 22-ek tanácskozásán szervezetileg is körvonalazódott.⁵¹ Ám az 1904-es bolsevik Vperjod "feltámadása" más formában a forradalom mozgalmi egységet teremtő periódusában nem tűnt irányzatmeghatározó lehetőségnek a bolsevik frakción belül.

Ha rekapituláljuk a szakítás történetét, mégis 1904-től kell kiindulnunk, jelezve, hogy mintha a bolsevikok körében már akkor eltérő viszony létezett volna a politikához. Lenin maga csaknem tíz évvel később a bolsevizmus történetét felvázoló rövid írásában ekképpen foglalt állást a "baloldali bolsevizmus" politikai fejlődését illetően: A mensevizmus és a bolsevizmus, "A két legfőbb áramlat gyakorlati nézeteltérései 1905 őszén: a bolsevikok a Buligin-duma bojkottja mellett, a mensevikek a részvétel mellett. 1906 tavaszán: ugyanaz a Witte-duma kérdésében. I. Duma: a mensevikek dumakormány (a kadetkormány) jelszavának támogatása mellett, a bolsevikok pedig azt a jelszót támogatták, hogy meg kell alakítani a baloldaliak (a szociáldemokraták és a trudovikok) végrehajtó bizottságát a tömegek közvetlen harcának szervezése végett stb. … A stockholmi kongresszuson (1906) a mensevikek győztek, a londoni kongresszuson pedig (1907) a bolsevikok. 1908-1909-ben a bolsevikoktól elszakadtak a "vperjodisták" (a machizmus a filozófiában és az "otzovizmus", illetve a III. duma bojkottja a politikában: Bogdanov, Alekszinszkij, Lunacsarszkij és mások). 1909-1911-ben a bolsevizmus – harcolva ellenük (vesd össze V. Iljin: Materializmus és empíriokriticizmus. Moszkva, 1909), valamint a likvidátorok (az illegális pártot tagadó mensevikek) ellen – összefogott a pártigenlő mensevikekkel (Plehanovval és másokkal), akik erélyes harcot hirdettek a likvidátorság ellen…"⁵²

Valójában a szakadás a bolsevizmus két irányzata között a "bojkott-taktikánál" egy jóval mélyebb, szemléleti-világnézeti kérdés miatt következett be. Bogdanov magát a parlamentáris, "polgári" politikában való részvételt utasította el, míg Lenin a párt alapfeladatának a politikai hatalomért való küzdelmet állította, és ennek elemeként, részeként fogta fel a "nevelési" kérdéseket. Lenin nem a szocializmus jövőképének megalkotásával és "meghonosításával" foglalkozott (ő ezt lényegében a szocialista forradalmat követő szakasz fejleményeként gondolta el), hanem a cárizmust megdönteni képes forradalom szervezeti és szellemi előkészítésével. Ez a szemléleti különbség hamarosan számos taktikai nézeteltérésben is megnyilatkozott.

A Lenin által jelzett történeti keretben itt nem teljesen világos, hogy nem Bogdanov, hanem ő maga szakított a "régi bolsevizmussal", illetve annak bojkottista taktikájával, amit nem fogadtak el Bogdanov és hívei, mondván, vissza kell hívni (otziv) a dumaképviselőket, amennyiben a dumafrakció alá rendelik a párt vezetőségét. Lenin "antibojkottista" fordulatára az 1906 áprilisában megtartott stockholmi Egyesítő kongresszuson került sor, amelyen ő és 16 bolsevik is megszavazta a dumaválasztásokban való részvételt. Ez volt – a bogdanovista szóhasználatban – a bolsevik "centrizmus" első megjelenése, mivel a tammerforsi konferencián 1905 decemberében a bolsevikok még a választásokban való részvétel ellen foglaltak állást, fenntartva a bojkott politikáját. A londoni kongresszuson is tovább folytatódott a "parlamentáris" és a "forradalmi" politikai tendenciák közti konfliktus. 1907 júniusában a II. duma feloszlatása és 16 szociáldemokrata dumaképviselő letartóztatása, a választásokon való részvétel jogi korlátozása felerősítette a konfliktust. Kotkában (Viborg) 1907. július 21-23-án, amikor a párt az össz-oroszországi konferencián felülvizsgálta a dumapolitikát, Lenin és Bogdanov egészen más taktikai elképzeléseket képviselt.⁵³

Bogdanov ekkori értelmezésében Plehanov, Akszelrod és Lenin már olyasféle "osztály-együttműködésben" ludas, amely a napi parlamentáris politikában való részvételből ab ovo következik. Lenin világosan leírta, hogy a bojkott taktikája csak a forradalmi fellendülés periódusában helyes, ám komolyan csak 1909-ben kezdte meg újra a szervezeti együttműködést Plehanovval, amikor jobbról a likvidátorok, balról az otzovisták korlátozták politikai-stratégiai elképzeléseinek megvalósulását, egy olyan szociáldemokrata irányzat megszilárdulását, amely egyidejűleg foglalja magában a parlamentáris politikát, illetve annak eszköztárát (amit Bogdanov "árulásnak" tekintett) és a forradalmi propagandát, a forradalmi perspektívák fenntartását. Amikor Plehanov 1908 decemberében kilépett a Golosz szocial-demokrata mensevik újság szerkesztőségéből, a szervezeti egységesülés megint reális lehetőségnek tűnt.

A bolsevik pártlap, a Proletarij, amely Lenin kezében volt, kétségtelenül fontos mozzanat az erőviszonyok Lenin számára kedvező alakulása szempontjából. Ám a Plehanovhoz való mindenfajta közeledés "árulásnak" tűnt Bogdanov szemében, míg Bogdanov törekvései, hogy önálló szervezeti-politikai erővé váljanak a "baloldali bolsevikok", Lenin számára volt egyértelműen elfogadhatatlan "frakciózás".

Ráadásul az elvi-politikai vitákat "megfűszerezték" a pénzügyi nézeteltérések, amelyek az emigrációban mindig nyomorúságos veszekedések forrásait képezik. Noha az idézett szerzőnek, J. Biggartnak igaza van abban, hogy az 1907-09-es években a bolsevikok két frakciója versengett a Proletarij újság pénzügyi eszközeiért, nem helyes eltúlozni a pénzügyek jelentőségét a bolsevikokon belüli szakításban sem. A bolsevikok a stockholmi kongresszus határozata ellenére sem számolták fel a maguk szervezeti formáit és a törvénytelen akcióikat – írja Biggart a valóságnak megfelelően, sőt ellenkezőleg, létrehozták "a katonai-technikai irodát" pénzszerzés céljából. Emlékezzünk rá, hogy Lenin vereségként aposztrofálta a bolsevikok szempontjából az 1906-os pártkongresszust, nem készült igazán a bolsevik struktúrák felszámolására. Viszont a londoni kongresszuson létrejött bolsevik centrum (BC), amelyet Bogdanov, Kraszin és Lenin alkottak, a pénzügyi ellenőrzést is kézben tartotta. 1907. június 13-án (25.) történt Kraszin vezetésével az a híres-hírhedt akció, amikor Kamo vezetésével (és Sztálin közreműködésével) a tifliszi bankból 241 ezer rubelt elraboltak. Ebből Kamo Kraszinnak 100 ezret adott át Kuokkalában (július-augusztusban). E "törvénytelen" akcióval kapcsolatban vetette fel Biggart a nem túl meggyőző kérdést, hogy mi történt volna, ha Lenin nem jutott volna alternatív pénzügyi forráshoz, ugyanis csak a pénzügyi önállósodása engedte meg neki, hogy szakítson az elvtársaival.⁵⁴ Valójában a történelem ilyen "vulgárfinanciális" felfogása nem vezet messzire. (Ráadásul a rablott pénznek csak kis hányadát tudták felhasználni.) Jelen esetben sem tartalmas a "mi lett volna, ha?" kérdése, mert Lenin több lábon állt pénzügyileg, még ha "szerencséje" is volt jelen esetben.⁵⁵

Amikor Lenin 1907 végétől a Proletarijt alárendelte a dumafrakciónak, és Dubrovinszkijjel összefogott Bogdanov ellen, már világosan kirajzolódtak az elvi-ideológiai és politikai nézetkülönbségek. De Lenin még nem tartotta időszerűnek a nyilvános és deklarált politikai szakítást, a filozófiai vitát alárendelte a politikai célszerűségnek. Mindezen nem érdemes moralizálni, miként azon sem, hogy Bogdanov a maga híres pártiskoláit Caprin és Bolognában, amelyeken "a munkásosztály kulturális fejlődésének" kérdéseit állították középpontba, saját frakciós érdekeinek vetette alá. De mi mást is tehetett volna egy a szakítás irányába tendáló fejlődés keretei között? Mindkét irányzat igyekezett a maga álláspontját érvényre juttatni anélkül, hogy itt bármelyik fél morális fölényéről beszélhetnénk.

Lenin Capri szigetén 1908 áprilisában Gorkij villájában találkozott Bogdanovval, aki elhódította híveinek jó részét. (Itt játszották fényképen is megörökített híres sakkcsatájukat, amely Lenin bosszúságára Bogdanov győzelmével végződött.) A vita, amely kibontakozott 1908-ban, nem sokáig volt a frakción belül tartható. Hiába fogadta meg a Proletarij, hogy a filozófiai vitában a semlegesség mellett tart ki, áprilisban kiderült, hogy az álláspontok nem közelíthetők. Lunacsarszkij és Gorkij Bogdanovval tartottak egy olyan jövőre orientáltság jegyében, amelynek a jelenben nemigen voltak "ontológiai" gyökerei. Lunacsarszkij "a tudományos szocializmusról mint… a vallás új, legmagasabb formájáról" értekezett már egy 1907-es cikkében, "vallásos ateizmusa" a jóra, a boldogságba vetett hitre akarta a proletárokat megtanítani. A szocialista kultúrára hivatkozó olyan "istenépítés" ez, amely Lenint a II. Internacionálé "szűk prakticista" megtestesítőjeként látja a politika világára irányuló gyakorlati orientációjával.⁵⁶

Májusban Lenin a British Museumban már Bogdanov kritikáján dolgozott, amiből téziseket küldött Dubrovinszkijnak ("Tíz kérdés a referensnek"), amely reakcióként is felfogható Bogdanov május 15-i genfi előadására. G. Alekszinszkij és Miha Chakaja júniusban Leninnek írt tiltakozó levelükben Dubrovinszkijt azzal vádolták, hogy nem tartja be a filozófiai semlegességet, sőt politikai támadást intézett Bogdanov és Lunacsarszkij ellen, mondván, hogy azok aláássák a marxizmust. Eközben idézték Lenin márciusi cikkét is a híres Karl Marx-kötetből "Marxizmus és revizionizmus" címmel, amely támadta az empíriomonizmust, és név nélkül ugyan, de nyilvánvalóan Bogdanov nézetei ellen irányult. Bogdanov válasza az volt, hogy a szerkesztőségtől követelte, hogy mondják ki, az empíriomonizmus nem áll szemben a bolsevik frakció elméleti alapvetéseivel. Amikor Lenin és Dubrovinszkij elutasították a határozatot, akkor Bogdanov kilépett a szerkesztőségből. Lenin ezt úgy értékelte, hogy a szerkesztőségen belül Bogdanov "hivatalos ellenzéket hozott létre".⁵⁷ Leninék Bogdanovot kizárták a Bolsevik Centrumból (BC) 1909 júniusában. A "baloldali bolsevikok" válasza az volt, hogy létrehozták a Vperjodot Caprin 1909 decemberében, utalva némi nosztalgiával az 1904-es hasonló című lapra, hogy bizony ők őrzik az igazi bolsevizmust.

 

A "filozófiai" vita bogdanovi recepciója

 

A filozófiai és politikai vita határai nehezen szétválaszthatók. Mindenesetre annyi világosnak tetszik, hogy a "hagyományos" parlamenti politizálással szakítani kívánó bolsevikok Bogdanov vezetésével olyan pártiskolák létrehozásával kísérleteztek, amelyek maguk is egyfajta szervező központokként működtek, szervezeti kihívást intézve így a Lenin körül csoportosuló bolsevikok számára. Noha ez Bogdanov "kiátkozásához" vezetett,⁵⁸ szándékában Bogdanov egy másfajta "kultúrát", a politizálás másfajta "iskoláját" kínálta a szociáldemokraták, mindenekelőtt saját frakciótársai, a bolsevikok számára. (Bogdanov a maga "kiátkozásainak történetéről" később egész könyvet írt, amire a maga helyén még visszatérünk.) A leggyakrabban előkerülő fogalmak a politikájukkal kapcsolatban az otzovizmus, ultimatizmus, elméleti-filozófiai törekvéseiket a proletár kultúra, proletár tudomány, proletár művészet fogalmai jelzik, amelyeket maga Lunacsarszkij részben szindakalista-sorelista eredetű jelenségként fogott fel. Noha Lunacsarszkij vállalta a soreli anarchoszindikalista kötődést, valójában egy új filozófiai kísérletet indított, amelyet "istenépítő" koncepciójában igyekezett megformálni. Lunacsarszkij, Gorkij, részben Bogdanov e tisztán jövőre orientálódó és hipertrofizálódott "forradalmi tudata" egy újfajta közösségiséget hirdetett. E "kollektivisztikus aktivitásfilozófia" a proletariátus adekvát tudatát, mint láttuk, egy utópikus-messianisztikus szocializmusban igyekezett lehorgonyozni.⁵⁹ Tulajdonképpen a "proletár kultúra" elméleti konstrukciójában egyfajta reményfilozófiáról van szó. Az "istenépítés" pedig a harmónia utáni vágyként jelenik meg, a szocializmus lesz egyfajta vallás. Ez a tiszta, "purifikált" tudat Bogdanovnál érte el fogalmilag a legmagasabb szintet, noha valójában filozófiai eszmefuttatásai sohasem állták ki a marxista filozófia kritikáját. Mai szemmel olvasva Tektologiáját vagy az 1914-ben íródott, csak nemrégen napvilágot látott, A marxizmusból való kiátkozásom évtizede c. munkája kifejezetten dilettáns megoldásokkal van tele. Főképpen a "proletár tudomány" elméleti megalapozása bántóan problematikus.⁶⁰

Az "empíriomonizmus" főképpen azzal verte ki Leninnél a biztosítékot, hogy félredobta a marxisták számára "kötelező" filozófiai alapkérdést, a materializmus és idealizmus közötti választást.

Bogdanov saját szervezeti tudományát ajánlotta megoldásként, amely minden eredetisége és izgalmas kérdésfelvetése ellenére nehezen illeszthető be a filozófia történetébe.⁶¹ Bogdanov számos levele bizonyítja, hogy maga is úgy fogta fel az ellene irányuló filozófiai támadásokat, mint amelyek egyúttal politikai támadások is. Teljesen igaza volt. Egy a Proletarij szerkesztőségébe írt 1909. április eleji levelében felháborodva írta, hogy a jelentős anyagi eszközökkel rendelkező szerkesztőség nem tolerálja "a szerkesztőséggel nem teljesen egyetértő gondolati árnyalatokat". És Bogdanov azzal vádolta Leninéket, hogy azért gátolják bürokratikusan a pártiskola indítását, mert konkurenciát látnak benne.⁶²

Amikor a capri és a bolognai pártiskolák 1909 augusztusa-decembere, illetve 1910 novembere és 1911 márciusa között sikeres kísérleteknek bizonyultak abban a tekintetben, hogy Bogdanov és követői az oroszországi munkásmozgalom perspektíváira vonatkozó elképzeléseiket átadták munkásaktivisták számára, a szervezeti küzdelmek tovább folytatódtak a konkurens irányzatok között. Egy 1909. december 28-i dokumentum tájékoztatott arról, hogy létrehozták Bogdanovék a Vperjod c. lapot mint a bolsevizmus igazi örökösét.⁶³ Talán erre is válaszként 1910 januárjában Bogdanov elveszítette posztját a KB-ban, ugyanakkor a Vperjod csoportot elismerték mint "irodalmi-kiadói csoportot" a párton belül. Lenin meg is írta Rikovnak némi irigységgel, hogy Bogdanovék milyen erősek (pártiskola, 80 ezer rubel stb.). De arra Lenin szervezetileg "alapozhatott", hogy Gorkij viszonya Bogdanovval és Lunacsarszkijjal hamar megromlott, Bolognába már nem is ment el, és nem írt a Vperjodnak felkérésre sem. 1910-ben Bogdanov korábbi hívei, Alekszinszkij, Pokrovszkij, V. Menzsinszkij fogtak össze Bogdanov-Lunacsarszkij "kultúrmarxizmusa" ellen, a Vperjodban közölve cikket, amely "revizionistának" nevezte "a proletár kultúra és tudomány" elméletét. Pokrovszkij belefáradva a hiábavaló vitákba, kilépett a Vperjod csoportból, majd később, 1911 januárjában követte őt maga Bogdanov is. Az ideológiai és szervezeti-politikai nézetkülönbségek szétvitték tulajdonképpen az egész bogdanovi frakciót. Ugyanakkor a Lenin által 1912-ben létrehozott Pravdában, ha nem is konfliktusmentesen, de a Pravda állandó munkatársai között több "baloldali bolsevik" neve szerepelt: Alekszinszkij, Bazarov, Bogdanov, Volszkij, Ljadov, később került fel Lunacsarszkij és Manuilszkij neve. Bogdanov 1913 elejétől cikksorozatot írt a Taylor-rendszerről ugyanott. Más kérdés, hogy Lenin Krakkóból, illetve Poroninóból követve az eseményeket, igyekezett Bogdanovot kiszorítani a szerkesztőségből, ami 1913 végére sikerült is.⁶⁴

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak a politikai-szervezeti kiszorítást szolgálta az ideológiai vita. A szervezeti harcok nem fedhetik el a bolsevik frakció kettéválásának mélyen fekvő okait. Bármennyire keményen és kitartóan harcolt Lenin Bogdanov ellen, mégiscsak "magától" dobta be a törülközőt Bogdanov, amikor maga ismerte el, hogy alkalmatlan a pártpolitikai harcok mindennapjaihoz való alkalmazkodásra, filozófiai nézeteinek mozgalmi realizálására. A genfi kör hiába hívta vissza a Vperjodba 1912 márciusában, így válaszolt: "Az utóbbi időben mind világosabb a számomra, amit munkám közvetlen tapasztalatai megerősítenek, hogy a forradalmi kulturális feladatnak óriási jelentősége van. S úgy döntöttem, ennek szentelem magam. Amikor majd eljön a pillanat, amikor lesznek emberek és eszközök, minden erőt megfeszítek a »Szocialista kultúra szövetségének« létrehozásához, amely feltételezésem szerint nem pártfrakció lesz, és nem fog konkurálni politikai szervezetekkel." Csaknem két évvel később, január 14-én pedig egyenesen azt közölte egy levelében, melyet a Novaja rabocsaja gazeta szerkesztőségébe írt, hogy pártpolitikai publicisztikát nem folytat többé, mert sikertelen, "csakis tudományos-felvilágosító feladatokkal" foglalkozik, ami természetesen nem zárta ki, hogy Bogdanov 1913-ban publikált filozófiai jellegű írásaiban keményen bírálja Plehanov, Lenin és Akszelrod materializmusát, filozófiai alapállásukat. Marxról és a szervezeti tudományról (Tektologija) írt terjedelmes opusai olyan eszmei kísérleteknek bizonyultak, amelyek gyakorlati megvalósítására sohasem nyílt tér, nem véletlen tehát, hogy Bogdanov gyakorlatilag nem tért többé vissza a pártpolitikai tevékenységhez.⁶⁵

Ezekbe a frakciós vitákba áramlottak bele az elméleti-stratégiai felvetések, koncepciók, elméletek. Lenin inkább közvetlenül politikai-harci csoportok szervezését támogatta, és ehhez is szolgáltatott elméleti-ideológiai támogatást. Bogdanov a maga szemléletét "a munkásosztály kulturális hegemóniájának" kérdésében összegezte. Ő úgy képzelte – mint korábban jeleztük -, hogy a bolsevikok előtti közvetlen feladat már az önkényuralom időszakában is az, hogy létrehozzák a proletár kultúrát, amely szabadabb és alkotóbb, mint a burzsoá kultúra. Ezen kulturális felszabadulás nélkül nem tudta elképzelni a szocializmust, amelyért ő harcba szállna. Bogdanov már ebből a megfontolásból is ellenezte Lenin közeledését Plehanovhoz, mert tartott attól, hogy ez a mensevik opportunizmusnak tett engedménnyel párosul. Feltehető, hogy a Vperjod csoportot is azért hozták létre, hogy ezt a közeledést meggátolják.⁶⁶

Ugyanakkor Lenin és Bogdanov "hagyományos" politikai-stratégiai végkövetkeztetései tulajdonképpen egybeestek, hiszen mindketten a forradalmi fegyveres felkelés perspektívájában gondolkodtak, ám eszközrendszereik nyilvánvalóan különböztek. Bogdanov meghatározóbb szerepet tulajdonított a tisztán szocialista osztályöntudatnak, mint Lenin. Lenin inkább a politikai forradalomra irányuló antikapitalista és önkényuralom-ellenes gondolkodás gyakorlati-"technikai" összefüggéseit hangsúlyozta. Mint láttuk, Bogdanov egy steril szocialista jövőkép fontosságát húzta alá, amelynek középpontjában a proletárkultúra állott. Lenin az önálló proletárkultúra lehetőségét viszont elutasította, mondván (október után is úgy vélte), hogy a polgári civilizáció vívmányainak elsajátítása az elsődleges feladat, s mire a proletariátus rendelkezhetne saját autentikus osztálykultúrával, már mint osztály nem is fog létezni, hiszen a cél éppen az osztálytársadalom felszámolása. Bogdanov "antipolitikai" érvelése Lenin számára teljesen haszontalannak tűnt az adott szituációban – függetlenül most az elvi megfontolásoktól. Úgy látszhatott, hogy Bogdanov egy intellektuális megváltás vonzásában gondolkodik az orosz munkásság tekintetében. Ilyesmi megfogalmazódott abban a levélben, amelyet Bogdanov még 1909 júliusában a Proletarij kibővített szerkesztőségéből eltávolított elvbarátainak írt: "az osztálytudat szocialista alapjait nem mélyen és nem szilárdan sajátították el, a szocializmus mint világnézet viszonylag kevéssé terjedt el". A tömegek figyelme a napi jelszavakra koncentrálódik, amelyek természetesen nagyobb sikerrel honosodtak meg a tömegtudatban, mert "közelebbről fejezték ki saját hangulatukat"; "magán a proletariátuson belül nem tudott kialakulni – sajnálkozott Bogdanov – elegendően erős és hatásos mag azokból az elemekből, akik egészében és teljesen elsajátították volna a szocialista nevelést, és a legnagyobb tudatosságot vihették volna be a munkástömegek által átélt harc minden akciójába". Hát ebből a tézisből eredt Bogdanov szervezeti következtetése: "Ki kell dolgozni a pártiskola új típusát, amely beteljesíti a dolgozók pártos nevelését… megbízható és tudatos vezetőket ad a proletárharc minden formája számára." Még a bojkott-taktika fenntartását sem valami tisztán politikai racionalitással magyarázta, hanem a szocialista perspektíva intellektuális megalkotásának nézőpontjából: "tiszta forradalmi talajon kell tartani a tömegmozgalmat".⁶⁷

Később is visszatér Bogdanov nemegyszer a "Lenin-jelenség" elemzésére. Egy a Vperjod genfi szellemi körének írott 1912. június 23-i levelében tulajdonképpen csalódással írja – a lenini szemlélet felé való közeledést érzékelve -, hogy "Lenin mint »valami politikus« veti fel a forradalom jelszavait (demokratikus köztársaság, konfiskáció stb.)", hogy "megemelje a maga forradalmi reputációját, ugyanakkor nem kételkedem abban, hogy Lenin jelöltjei [dumaválasztásokra – KT] zsebre rakják ezeket a jelszavakat a kampány idejére". Szerinte a vperjodisták is hasonlóan cselekszenek, de a probléma igazi megértése nélkül: "A választási kampány az ügy ilyen összefüggésében mindenütt tisztán mensevik módon folyik." (Bogdanov olyan megvetéssel ír a politikáról, mint ami a forradalmi tisztaság legsúlyosabb beszennyeződését jelenti.)⁶⁸

Egy december 1-jei levelében igen érdekes módon éppen e megvetett "politizálás" ("polityikansztvo") miatt úgy vélte, hogy Oroszországban a szociáldemokrata értelmiségieknek "a leninistákkal való egyesülése" elkerülhetetlenül végbemegy. "A mi szocdem értelmiségünk »radikalizmusáról« a maga tömegében beszélni sem érdemes. Ez nem pesszimizmus…" Ezt a politikának való "behódolást" szociáldemokrata opportunizmusként azonosította, ami "a gondolkodás burzsoá módszereinek uralma a proletár tapasztalat fölött, a politikai harc burzsoá módszereinek uralma a proletár érdekek védelme fölött…"⁶⁹ Azért vonult ki a vperjodista kiadványokból is, mert nem akart "haszontalanul energiákat elpocsékolni", mert nem olyan naiv, hogy azt higgye, szabadon kifejthetné gondolatait, hiszen e kiadványoknál a csoport "3/4-e a proletár kultúra ellen van". "Nem engedhetem meg magamnak, hogy a csoport, amely véglegesen elárulta a Vperjod programját, egészében a perspektívákat diplomáciai kombinációkra építi először Plehanovval, majd Trockijjal, aztán a mensevikekkel."⁷⁰

Bogdanov 1913. június 9-i levelében még tovább ment, fogalomként írja le a "leninség" elméleti tartalmát. A "vperjodisták és a baloldali leninisták" összeolvadásáról beszélt, amelyben "a leninség alatt – írta – itt nem a Leninnel való személyes kapcsolatot értem, hanem a politika és a politikai módszerek azon általános koncepcióját, amelyet ő bárki másnál jobban kifejez. A vperjodista számára a szociáldemokrácia politikája azon szervezeti folyamat kifejeződése, amely a munkásosztályon belül megy végbe. A leninista számára, legyen az a legbaloldalibb is (mint amilyen például sok otzovista volt) a politika egy különálló foglalkozás, amely saját törvényeinek van alávetve, és képes fejlődni többé vagy kevésbé függetlenül az általános osztályszervezeti folyamattól. A vperjodista számára a munkásosztály politikája forradalmi kultúrájának alkotórésze, amely a történelmi feltételektől függően e kultúra más oldalainál korábban és szélesebben bontakozik ki. A vperjodista számára a politika a maga értelme szerint mindig osztályméretű… A leninista számára a politika politika, amely lehet sikeres mint csoport-, mint kör-, sőt mint személyes politika; a politika művészete a jó sakkozó művészete, a megfelelő figurát a megfelelő időben a megfelelő helyre kell tenni, hogy megnyerje a partit." Bogdanov Lenin és Plehanov közeledését ezen az alapon támadta, hiába határolódtak el jobbra és balra. És Bogdanov végül üdvözölte, ha a vperjodisták szakítanak a baloldali leninistákkal, mert össze nem illő gondolkodásról van szó.⁷¹

Bogdanov gondolkodásának – most nem a filozófiai "igazságainak" megítélésére gondolok⁷² , és nem is Lenin vele való vitájára a "Materializmus és empíriokriticizmus"-ban⁷³ – egy sajátos ellentmondására feltétlenül utalni kell. Miközben elutasította a "politikát mint szakmát", az "osztályméretűnél" alacsonyabb szintű politikát, illetve az embereket, akik azt szakmaszerűen űzik, nem reagál arra, hogy akik úgy fogják föl a politikát, mint ő, éppen a forradalomról (ami akkor a fegyveres felkeléssel volt azonos) mint gyakorlati tettről "mondanak le" a mindennapi harcokban. Hiszen annak "szakszerű, szakmai előkészítése" során a "tömegpolitika" intézményeit – beleértve a parlamentet is – nem utasíthatják el mint a felvilágosítás eszközeit, annak a "külön világnak" a belső, kedvező irányú alakítását, ami elengedhetetlen a fegyveres felkelés megvívásához. Éppenséggel a tömegbefolyás lenini "szervezeti" teljesítményéről van szó, amit Lenin mensevik ellenfelei is megirigyeltek tőle és a vele tartó bolsevikoktól. Bogdanovnak az elmélet és a gyakorlat összekapcsolódásáról kialakított felfogása kapcsán az embernek önkéntelenül Lukács "objektum és szubjektum azonossága" jut eszébe, illetve a "hozzárendelt osztálytudat", ami történelmileg csak kivételes pillanatokban, a forradalmak rövid időszakaiban "aktuális". Lenin a maga franciás-oroszos aufklérizmusával tudatosan, a "tett" nevében vállalta azokat az egyoldalúságokat, amelyek abból a tényből következtek, hogy az élcsapatnak joga van a burzsoá politikában a proletariátus egészét képviselni. A forradalom majd elrendezi a dolgokat… (Más, itt nem elemzendő problematika, hogy a forradalom Oroszországban végül is nem "rendezte el" a dolgokat.)

Bogdanov, a "szervezeti tudomány" alapítója nem tette fel magának a kérdést: hogyan legyen jelen a bolsevizmus Oroszországban, ha a munkások mindennapi "ösztönei", érdekei és a távlatos szocialista cél között csak pártiskolákon és gyűléseken teremtenek "átmeneteket", kapcsolatokat. A mensevikek 1912-ben felvetették nem kevés irigységgel azt a kérdést, hogy vajon miért tudott kifejezésre jutni Lenin és a vele tartó bolsevizmus intellektuális és politikai ereje Oroszország szívében, Pétervárott is. Martov is csak később értette meg, hogy Lenin, illetve követői Oroszországban ebben a periódusban a szociáldemokrácia számos struktúráját, szervezetét ellenőrizték.⁷⁴ 1912-ben létrehozták a híressé vált Pravdát, miközben áprilisban kiadták a Zvezdát 29 000 példányban, a mensevikek tartósan csak hetilapot (Zsivoje Gyelo) tudtak "üzemeltetni", noha májusban kiadták egy újságot is, a Nyevszkij goloszt, de a Pravdából kétszer annyit adtak el 1913-14-ben, mint a mensevik lapból. 1912 végén a duma munkásválasztói hat bolsevikot választottak meg és egyetlen menseviket sem. Később Martov megjegyezte egy Potreszovnak írt levelében, hogy a választásokon "a mensevikek veresége a munkáskúriában (…) még egyszer megmutatja, hogy a mensevizmus későn fogta föl a leninizmus növekvő veszélyét és túlbecsülte időleges eltűnését".⁷⁵ 1913-ban folytatódott a mensevikek vereségsorozata a Fémunkás Szakszervezetben történt választásokon Péterváron, ahol a bolsevikok kaptak többséget. Ám a valóságban a bolsevikok sikereinek záloga nem csupán a Martov által emlegetett szervezeti teljesítményben ragadható meg, hanem egyúttal abban is, hogy a bolsevikok a részköveteléseket és az egész rendszer megdöntését, vagyis a napi munkásköveteléseket és a forradalmi perspektíva fenntartását összekapcsolták (példának okáért egy éhséglázadás vagy elbocsátások miatti tiltakozás és egy a rendszer legitimációját megkérdőjelező általános sztrájk lehetősége közötti kapcsolatok keresése, a tőkés rendszer leleplezése és egyben elutasításának deklarálása mindig a konkrét feltételek között), ami egyidejűleg a legális "tömegmunkán" és az illegális forradalmi szervezkedésen alapult.

A munkásmozgalom háború előtti újabb fellendülése adott erőt Leninnek ahhoz, hogy szervezeti (anyagi és szellemi) forrásait képes legyen hatékonyan mozgósítani, olyannyira, hogy a háború kitörése és a nacionalista áradat, amely két évig uralta a munkásság tudatát is, 1916-tól szinte észrevétlenül "rehabilitálta" Lenin bolsevizmusát. 1917 februárja, következményeinek adekvát elemzése és szervezeti elképzeléseinek igazolása az októberi forradalomban kulminált. Bogdanov "értelmiségi vitaklubjai" viszont éppen akkor nem játszottak történelmi szerepet, amikor elvben a leginkább kellett volna.⁷⁶

 

A vita vége

 

Mint fentebb láttuk, Trockij már 1904-től szerette volna "újraegyesíteni" a pártot.⁷⁷ Ám ez minden erőfeszítés ellenére sem sikerült. Ott, ahol mindenki egyesíteni akar, senkinek sem sikerül egyesíteni. Leghamarabb Lenin értette meg, hogy az OSZDMP eredeti alakjában többé nem visszaállítható. Trockij 1908-ban a "Szpilka" Ukrajnai Szövetség orgánumaként létrehozta "munkásújságját", a Pravdát (amely oly kiválóan szerkesztett lap volt, hogy Lenin a bolsevikok lapját később szintén Pravdának keresztelte). Trockij érzékelve a szociáldemokrácia oroszországi fejlődésének egyik fontos sajátosságát, nevezetesen értelmiségi jellegét, vezetőségének értelmiségi túlsúlyát, meghirdette, hogy "a munkásoknak kell kezükbe venniük saját pártjukat teljes egészében", mivel "a munkásküldöttek szovjetjeiben és különösen a szakszervezetekben a szervezeti építkezés és a munkás-önigazgatás felbecsülhetetlen tapasztalatait szerezték meg".⁷⁸ Később arról olvasni ugyanebben a forrásban, hogy "a tömegeknek nem érthető a mensevikek és a bolsevikok vitája, nem is szólva a szakadásról…"⁷⁹

Ami viszont Lenin specifikuma volt szervezeti téren, hogy – vállalva a szektásság vádját – a különböző irányzatokat kizárólag úgy volt hajlandó összeegyeztetni, ha a meghatározó erő, a kezdeményezés az ő oldalán maradt. Trockij csupán "diktátori" és személyes motívumok keretében értette Lenin célját, így értelmezte az 1912. januári pártkonferenciát is, melyet egy új, felülről létrehozandó párt első lépéseként értékelt. "Pártszakadásnak" nevezte abban az anyagban, amelyet ő publikált az általa szervezett "augusztusi konferencia" alapvető dokumentumaként 1912-ben. A lenini konferenciára "válaszként" hívta meg "az összes áramlatot". Jellemző, hogy e törekvés nem realizálódott.⁸⁰

Trockij Pravdája 1912 márciusában hírt adott az "OSZDMP Szervező Bizottsága" létrejöttéről, amely körül "minden életképes szociáldemokrata csoportosulás" gyülekezhet.⁸¹ Csupán Lenin frakcióját nevezte meg, amely akadályt képez az egyesítés folyamatában, amennyiben januárban összehívta frakciós konferenciáját.⁸² A "leninistáknak" a "likvidátorok" elleni harcát a dumaválasztási kampány során nagyon elítélte ugyan, de mindkét irányzatot mégis megpróbálta valamiképpen szervezetileg összefogni a saját maga által szervezett konferencián. Ami persze nem több puszta "fontoskodásnál", de a frakciók fölé helyezkedni már korábban sem lehetett. A vperjodistáktól a likvidátorokig olyan sokféle irányzat létezett, hogy azok legalább háromfajta pártot rejtettek magukban.

Trockij a konferenciájáról kiadott "Információban" ezt így fogalmazta meg: "A Központi Bizottság a belső viták hatására szétesett, a lenini csoport a »két párt« zászlaját emelte fel és e zászló alatt mobilizálta a korábbi bolsevik frakció legkibékíthetetlenebb és a leginkább szakításra hajló elemeit."⁸³ Trockij ezzel csaknem beismerte a tényt: maradandó szervezeti nyomokat nem hagyott maga után, a jelentéktelennek ítélt lenini konferencia viszont történelmi lépésnek bizonyult. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy maga Trockij is – ellentétben a mensevikekkel, akik megálltak a polgári köztársaságnál – végül Leninhez csatlakozott éppen öt esztendővel később, jelezve egyúttal egy történelmi vita végét.

 

Konklúzió helyett

 

Lenin vázolt "hagyatéka" közvetlenül nem ad semmilyen fogódzót a mai szituációban a mi régiónkban, mert "pártkoncepciója" nem a munkásmozgalom apályára, hanem forradalmi helyzetre "készült". Márpedig a baloldal mai válsága mindaddig nem szüntethető meg, amíg tart a munkásmozgalom jelenlegi apálya. Ám aki akar és aki képes – mindig tanulhat valamit a történelemből… Hiszen tudjuk, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a változás és a változtatás.

 

*Sz. Żiżek: 13 opitov o Lenine. Ad Marginem, Moszkva, 2003, 252-253.o.

 

Jegyzetek

 

¹ Paul Blackledge: Learning from defeat: reform, revolution and the problem of organisation in the first New Left. Contemporary Politics. Vol. 10. no. 1. March 2004. 21-36. o. és uő.: 'Anti-Leninist' anti-capitalism: a critique Contemporary Politics. Vol. 11. No. 2-3., June-Sept. 2005. 99-116. o. Ez utóbbi tanulmány magyarul az Eszmélet előző számában jelent meg, és lásd e számunkban Joaquín Bustelo tanulmányát: Joaquín Bustelo: Kritikai megjegyzések a "demokratikus centralizmus" fogalmához.

² Erre a problémakörre és irodalomra hívja fel a figyelmet Paul Blackledge idézett tanulmánya. Feltétlenül progresszív hozzájárulás a Lenin-interpretációhoz Zizek tanulmánya is: S. Zizek: 'Afterwords: Lenin's Choice', in S. Zizek, ed.: Revolution at the Gates, London, Verso, 2002.

³ Másutt kimutattuk, hogy a leninizmus fogalmának keletkezése a hatalom 1922. évi, illetve az azutáni megragadásáért folyó harc terméke volt 1922-ben, illetve az azt követő időben. L. Krausz T.-Mesterházi M.: Mű és történelem. Bp., Gondolat, 1985.

⁴ Igaza van J. Bustelónak idézett cikkében, hogy a "leninista párt", a "hatalom pártjának" modellje az 1917-es októberi forradalom után keletkezett, de ennek – állításával ellentétben – nem két fő hajtóereje volt, hanem legalább három. Az egyik az a próbálkozás – véli helyesen Bustelo -, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát, és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. Nézetem szerint azonban a legfontosabb "modellteremtő" összefüggés az volt, hogy az – ezúttal nem részletezendő történelmi okok következtében (példának okáért ezeket az okokat összefoglaltam: Font Márta, Niederhauser Emil, Szvák Gyula, Krausz Tamás: Oroszország története. Bp., Pannonica, 2001. 456-499. o.) – előállt "objektív" helyzetben (ellenforradalom, imperialista intervenció stb.) a politikai hatalom fenntartásának és menedzselésének nem lehetett más eszköze, mint a Vörös Hadsereg képében felfegyverzett kommunista párt. Csak is e párt lehetett a polgárháborúban az új hatalmi gépezet centruma. Igaza van J. Bustelónak, hogy az évtizedek folyamán "leninista pártként" összegereblyézett "elméletnek" kevés köze van a valósághoz, ugyanis a párt nem az "eszme" megtestesüléseként létezett, még csak nem is "az osztály valóságos mozgalmának adekvát kifejeződéseként", hanem végső soron "állampártként". Vö.: Joaquín Bustelo: Kritikai megjegyzések a "demokratikus centralizmus" fogalmához az Eszmélet jelen számában.

⁵ Vlagyimir Iljics Lenin. Biograficseszkaja hronyika. Tom 1. 1870-1905. Izdat. Pol. Lit., Moszkva, 1970, 241, 259-261. o. Lenin intellektuális tevékenységét az Iszkrában több munka elemezte. Az egyik legátfogóbb még a 70-es években született: V. A. Makszimova: Lenyinszkaja "Iszkra" i lityeratura. Izdat. "Nauka", Iszkra, Moszkva, 1975.

⁶ A "lenini Iszkra" szerepéről az orosz munkásság "szociáldemokratizálásában" l.: A. I. Szereda: Lenyinszkaja "Iszkra" i sztanovlenyije mesztnih organyizacii RSZDRP. Moszkva, "Miszl", 1983.

⁷ L. a kongresszus dokumentumait: Vtoroj szjezd RSZDRP Ijul-avguszt 1903 goda. Protokoli. Moszkva, 1959. 850 p.

⁸ L. erről Vlagyimir Loginov: Vibor putyi. Vlagyimir Lenyin. Moszkva, Izdat. "Reszpublika", 2005, 230-239. o.

⁹ Vö. uo. 235. o.

¹⁰ L. erről tanulmányomat e folyóirat hasábjain: 1905 a lenini paradigmában – adalékok. Lenin kapitalizmuselemzése és a forradalom. Eszmélet, 68. sz. 155-181. o.

¹¹ Vö.: R. Service: Lenyin. Minszk, Popurri, 2002. 159-161. o. E szerző eltúlozza a narodnyikizmus szellemi befolyását a "Mi a teendő?"-ben.

¹² E koncepció tartalmi elemzését több mint két évtizeddel ezelőtt elvégeztük. L.: Tütő L.-Krausz T: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz.

¹³ N. Lenin: Mi a teendő? Előszó. LÖM 6. köt. Bp., Kossuth, 1964. 5. o.

¹⁴ Szabó András György: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. (1990, március) 103-114. o.

¹⁵ LÖM 6. köt. Uo. 6-8. o. Lenin politikai nézeteinek ez irányú előtörténetét és a bernsteinizmussal való egészen korai vitáját az 1890-es évek második felében V. Loginov nagy hozzáértéssel rekonstruálja. Vö. V. Loginov: Vlagyimir Lenyin. Vibor putyi. Moszkva, Izdat. "Reszpublika", 2005,. 331-355. o.

¹⁶ LÖM 6. köt. I. m. 22-23. o. "Másodszor: a szociáldemokrata mozgalom lényegénél fogva nemzetközi. Ez nem csak azt jelenti, hogy harcolnunk kell a nemzeti sovinizmus ellen. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatal országban meginduló mozgalom csak akkor lehet eredményes, ha alkalmazza más országok tapasztalatait… nem elegendő azok egyszerű lemásolása… bíráló szemmel mérlegeljük és önállóan felülvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat." Végül az alapfeladatok kapcsán utalt az orosz helyzet eredetiségére: "Harmadszor: az orosz szociáldemokrácia nemzeti feladatai olyanok, amilyenek még nem álltak a világ egyetlen szocialista pártja előtt sem."

¹⁷ Hogy már a "Mi a teendő?"-ben mennyire a munkásmozgalomra volt kitalálva az OSZDMP iszkrás-lenini koncepciója, azt Leninnek az "Egy lépés előre, két lépés hátra" c. (LÖM 8. köt.) brosúrájában való visszautalása világosan alátámasztja, amennyiben elhárítja a vádat, hogy ő valamiféle összeesküvő szervezettel azonosítja a szociáldemokráciát: 243. o., "feleslegesen figyelmeztetett engem Martov elvtárs arra, hogy a forradalmárok szervezetét széles körű munkásszervezeteknek kell körülvenniük. Erre már a "Mi a teendő?"-ben utaltam, a "Levél egy elvtárshoz" című írásomban pedig konkrétabban fejtettem ki ezt az eszmét… Legyen minden gyár a mi erődünk… itt megjelölöm a pártba való belépés feltételeit, mégpedig a következőkben: 1. a szervezettség bizonyos foka és 2., a pártbizottság jóváhagyása…" (Vö. LÖM 7. köt. Bp., Kossuth, 1965,. 14-17. o.) Lenin itt egész szervezeti láncolatot vázolt fel, amely a munkásságot a szociáldemokrácia körül tömörítené az illegális és legális szervezetek egész struktúrájával, hálózatával. Az "összeesküvés" természetesen csak egy adott feltételrendszer speciális cselekvési módszere, nem alapelve a pártnak.

¹⁸ A Lenin által feltételezett cselekvési hálózat elősegíti egymás közötti kommunikációjukat és hatékony akcióikat. Caffentzis ezt Lenin "kommunikációs forradalmi elméletének" nevezi, és azt állítja, hogy ennek a jelentősége ma éppolyan nagy, mint 1902-ben volt: a tüntetést internet segítségével szervező aktivisták, bár magukat nem gondolják "leninistáknak", a forradalmi szervezet azon kommunikációs modelljét használják, melyet eredetileg Lenin tételezett fel. Idézi Blackledge i. c. Eszmélet, 69. sz. G. Caffentzis: 'Lenin on the Production of Revolution', És Blackledge igen helyesen utal arra a tényre, hogy az 1905-ös forradalom tapasztalatait elemezve Lenin "A párt újjászervezése" című fontos írásában már 1905-ben úgy látta, hogy megváltoztak azok a feltételek, melyek között a bolsevik párt 1902 és 1905 között működött – az önkényuralom az alulról jövő nyomás hatására liberalizálódott -, tehát a párt struktúráját is ehhez kell igazítani.

¹⁹ LÖM 6. köt. Uo. 46. o.

²⁰ Vö. Uo. 101-103. o.

²¹ LÖM 5. köt. 346. o. "Anarchizmus és szocializmus". Tézisek 1901. (1936-ban jelent meg először, feltehetően nem függetlenül a spanyolországi eseményektől.)

²² LÖM 6. köt. Mi a teendő? 69., 71. o.

²³ Uo. 46. o., 64. o. "A munkástömegek tudata nem válhat igazi osztályöntudattá, ha a munkások nem tanulják meg konkrét és amellett feltétlenül időszerű (aktuális) politikai tények és események alapján, hogy valamennyi többi társadalmi osztályt szemmel tartsák szellemi, erkölcsi és politikai életük minden megnyilvánulásában"… "A munkásnak, hogy szociáldemokratává lehessen, világosan kell látnia a földbirtokos és a pap, a magas rangú hivatalnok és a paraszt, a diák és a lumpenproletár gazdasági természetét, társadalmi és politikai arculatát, ismernie kell erős és gyenge oldalaikat, el kell igazodnia a közkeletű frázisoknak és legkülönfélébb álokoskodásoknak labirintusában, amelyekkel minden osztály és minden réteg önző szándékait elleplezik… el kell igazodnia abban, hogy mely intézmények és törvények tükrözik vissza ezeket vagy azokat az érdekeket."

²⁴ Vö. LÖM 6. köt. Mi a teendő? Uo. 101-103. o.

²⁵ Vö.: Uo. 113. o., 121. o.

²⁶ Uo. 123-124. o. skk.

²⁷ Uo. 158. o.

²⁸ Uo. 163-164. o.

²⁹ Uo. 174. o.

³⁰ LÖM 8. köt. Kossuth, 1965, 188. o.

³¹ Lukács még a nagyszerű Lenin-brosúrájában, 1924-ben is ragaszkodott ahhoz, hogy "a kommunista párt a proletariátus látható alakot öltött osztálytudata", amely megfogalmazás és az elidegenedett szervezeti struktúrák szerepét nem veszi számításba. Vö.: Lukács György: Lenin. Bp., Magvető, 1970, 42. o.

³² E tapasztalatok számba vétele céljából szólított fel a II. kongresszus jegyzőkönyvének tanulmányozására: "E sorok írója úgy fogja érezni, hogy munkája nem veszett kárba, ha sikerül legalább ösztönzést adnia a pártkongresszus jegyzőkönyvének átfogó és önálló tanulmányozásához." V. I. Lenin: Egy lépés előre, két lépés hátra (1904. május), LÖM 8. köt Kossuth, 1965, 185.o.

³³ Memoárok, életrajzok (N. Valentyinov, N. Krupszkaja és mások) erősítik meg, hogy Lenin a II. kongresszus és az "Egy lépés előre…" brosúra megírásának hónapjaiban rendkívüli idegfeszültségben élt, határozottan beteg ember benyomását keltette, nagyon megviselték az események. Vö. erről V. Melnyicsenko: Licsnaja zsizny Lenyina. "Voszkresznyije", Moszkva, 1998. 228-229., 232. o.

³⁴ A brosúrájában így tette fel a kérdést a II. kongresszusával kapcsolatban: "Mi is volt a vitás kérdés lényege? Már a kongresszuson megmondottam és utána is nemegyszer ismételtem, hogy nézeteltérésünket (1. pontban) korántsem tartom oly lényegesnek, hogy ettől a párt léte vagy nemléte függ. A szervezeti szabályzatnak egy rossz pontja miatt semmiképpen sem pusztulunk még el… magában véve semmiképpen sem okozhatta azt a kettéválást (ténylegesen, kertelés nélkül szólva: szakadást), amely a kongresszus után bekövetkezett. De minden kis nézeteltérés naggyá válhat, ha ragaszkodnak hozzá, ha előtérbe tolják, ha hozzálátnak e nézeteltérés összes gyökereinek és összes elágazásainak felkutatásához. Minden kis nézeteltérés óriási jelentőségre tesz szert, ha bizonyos téves felfogások felé való fordulat kiindulópontjává válik, és ha ezek a téves felfogások új és további véleménykülönbségek folytán anarchikus cselekedetekkel párosulnak, melyek a pártot a szakadásig viszik." Azáltal vált az első pont oly fontossá, hogy a KB megválasztása és általában a vezető szervek megválasztása során az erőviszonyok következtében Lenin hívei erősebbek voltak, mint Martovéi. Ez félig véletlen, mint maga Lenin is elismerte, de nem csak véletlen, hiszen az már nem véletlen, hogy a kongresszust a jobboldali, Martovot támogató ökonomisták hagyták el főképpen. Opportunizmus és anarchizmus így kapcsolódott össze: a szervezet iránti megvetés és a szervezetet politikai okokból konkrétan elutasító "liberális szocialisták". (Vö. uo. 233-234. o., l. még. 195. o.)

³⁵ M. Liebman helyesen hangsúlyozta, hogy a forradalom tette demokratikus tömegpárttá a korábbi "elitpártot", de nincsen igaza, amikor a bolsevik-mensevik vitát a centralizmus igenlése vagy tagadása körüli vitaként ábrázolja a II. kongresszuson. Vö.: Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975, Édition du Seuil, 1973, 38-45. o. skk. A kérdés valójában az volt, hogy ki és hogyan fogja centralizálni a pártot, ami természetesen személyi-hatalmi kérdés is volt.

³⁶ L. erről a kongresszus 31., 1903. augusztus 7-i (20) reggeli ülését, amelyen 36 küldött, akik 44 mandátummal rendelkeztek, szavazhattak. Vtoroj szjezd, i. m. 369-385. o.

³⁷ LÖM 8. köt. 320-321. o.

³⁸ Vö. Akimov: K voproszu o rabotah Vtorogo Szjezda RSZDRP. Zsenyeva, 1904. N. Rjazanov: Razbitie illjuzii. K voproszu o pricsinah krizisza v nasej partyii. Zsenyeva, 1904.

³⁹ Akimov i. m. 8-9., 14-15., 27., 77. o. E részletkérdések kidolgozását Donáth Péterrel, kedves kollégámmal két évtizeddel ezelőtt jórészt elvégeztük egy máig publikálatlan tanulmányban, amelyet hozzájárulásával és köszönettel felhasználok.

⁴⁰ LÖM 8. köt. Uo. 300-301. o. K. Kautsky írását l. Neue Zeit, XXII. I. 1903. 4. sz. 99-101. o.

⁴¹ Uo. 302. o.

⁴² L. D. Trockij: Nasi polityicseszkije zadacsi. Genf, 1904.

⁴³ Trockij i. m. 9-12., 131-136., 140-142., 155-158., 176. o. Ez utóbbi kérdésről később maguk a trockisták is komoly elméleti és politikai vitát folytattak, aminek talán legmagasabb szintű elméleti megnyilvánulása N. Krasso és E. Mandel vitájában érhető tetten. Vö. E. Mandel: Trotsky's Marxism: a rejoinder. New Left Review, 56. sz. 1969. 69-96. o., a vita előzményeit l. NLR 44., 47., 48. számban.

⁴⁴ Trockij i. m. 90-107., 140-142., 181-208. A következő idézet a 102. o.: "Ahhoz, hogy a proletariátust előkészítsük a politikai uralomra, szükséges benne az öntevékenység és a forradalom egész végrehajtó személyzete fölötti állandó, aktív ellenőrzés kifejlesztése és gyakorlása. Ez a nagy politikai feladat, amelyet a nemzetközi szociáldemokrácia maga elé állít. De a »szociáldemokrata jakobinusok«, a szervezeti behelyettesítés rettenthetetlen képviselői számára hatalmas társadalmi-politikai feladat – vagyis az osztály előkészítése az állami uralomra – felváltódott egy szervezeti-technikai feladattal, a hatalom apparátusának kidolgozásával." Úgy tűnt, hogy 1905 "spontán" forradalma, amelyben Trockijnak mint a Pétervári Szovjet elnökének oly jelentős szerepe volt, igazolta néhány hónappal korábban vázolt kritikai koncepcióját. Ám a forradalom bukását követő széthullás új módon vetette fel a kérdéseket!

⁴⁵ L. "Előszó a »12 év« című gyűjteményhez" (LÖM 16. köt. Kossuth, 1968, 87-103. o.), mely kötetben Lenin néhány fontos írása jelent meg újra, például az "Egy lépés előre, két lépés hátra" vagy a "Szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban".

⁴⁶ LÖM 16. köt. 102. o.

⁴⁷ E problematikát sok évvel ezelőtt részletesen kifejtettem a kongresszusi források tükrében. L. Krausz T.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia "második" szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840-870. o.

⁴⁸ Vö.: "A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban" (amely 1905 nyarán jelent meg Genfben). LÖM 11. köt. 101-102.,

⁴⁹ Magyarországon egyetlen komoly munka, Donáth Péter könyve született e témában (a "baloldali" bolsevikok, mindenekelőtt Bogdanov és frakciótársai, főképpen M. Gorkij és A. V. Lunacsarszkij), amely végül a rendszerváltás periódusában napvilágra is került. Noha a kiváló kutató azóta kutatási profilját megváltoztatta, e műve sok új forrás felbukkanása ellenére sem kerülhető meg, magam is sok mindenben támaszkodom rá. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A "baloldaliság" korai történetéhez: Gorkij, Lunacsarszkij, Bogdanov. Budapesti Tanítóképző Főiskola, 1990.

⁵⁰ Vö. erről részletesebben Donáth i. m. 15-70. o.

⁵¹ L. erről a történetről részletesebben: John Biggart: Antileninist Bolshevism. The Forward group of the RSDRP. Canadian Slavonic Papers, 1981. no. 2. és Robert Williams: The other bolsheviks: Lenin and his critics 1904-1914. Bloomington, 1986. Noha Biggart a történéseket lényegében Bogdanov nézőpontjából értelmezi, sok értékes forrásanyagot használ, s így vizsgálódásaira komolyan lehet támaszkodni. Szilárd meggyőződésem szerint 100 évvel az események után már nem érdemes "igazságot szolgáltatni", valamely vitázó fél oldalára állni. A történelmileg maradandó mozzanatok feltárására és azok értelmezésére érdemes az energiákat fordítani. Ebből lehet ma "tanulni".

⁵² Lenin: A bolsevizmusról. LÖM 22. köt. Bp., Kossuth, 1969, 274-276. o.

⁵³ Vö.: John Biggart: Előszó. "Antilenyinszkij bolsevizm": gruppa RSZDRP "Vperjod". In Nyeizvesztnij Bogdanov. (Pod red.: G. A. Borgyugov.) A. A. Bogdanov i gruppa RSZDRP "Vperjod" 1908-1914. knyiga 2. Moszkva, AIRO – XX, 1995, 6-7. o.

⁵⁴ Vö. Biggart i. c. uo. 9. o.

⁵⁵ Maga a szerző is leírja a közismert történetet: 1907 februárjában Nyikolaj Pavlovics Smit, Sz.T. Morozov textilmágnás sógora öngyilkos lett a börtönben, és az OSZDMP-re hagyta részvényeit. A hosszú huzakodás (Taratuta, Ignatyev, Kraszin és mások részvételével) végeredményeként Lenin, amikor 1908 áprilisában (ápr. 10-17. között) Caprin találkozott Bogdanovval (ott volt A. M. Ignatyev, aki benne volt a Kamo-féle akcióban és a Smit-ügyben is), már bizonyos volt abban, hogy 200 ezer rubelhez jut. És kvázi ezért engedhette meg magának, hogy szakítson Bogdanovékkal és közeledjen Plehanovhoz. Egy szervezet működéséhez már akkor is pénz kellett, s az ugyan befolyásolta a kapcsolatokat, de az alapvető irányzatokat ez nem érintette, s Lenin Plehanovhoz való közeledését sem ez határozta meg, hanem a szektává válás, a széthullás veszélye.

⁵⁶ Vö.: Donáth i. m. 187-193. o. A könyv tartalmazza a téma elméleti-filozófiai irodalmának részletesebb ismertetését.

⁵⁷ Vö.: Biggart i. c. 12-13. o. A moszkvai májusi pártkonferencián a baloldali bolsevikok, hogy elkerüljék a pártszakadást, úgy módosították álláspontjukat, hogy ultimátumot intéztek a dumaképviselőkhöz, hogy vesse alá magát a dumafrakció a KB-nak. Az OSZDMP párizsi, 1908. decemberi össz-oroszországi konferenciáján Bogdanov vezetésével öt bolsevik olyan határozatot ért el, hogy a dumafrakció rendelje alá magát a párt politikájának. Lenin kénytelen volt közölni Bogdanov, Alekszinszkij és Sancer "ultimatista" cikkeit. De Lenin már június 18-án azt írta Vorovszkijnak, hogy érik a szakadás (raszkol) Bogdanovékkal. (L. LÖM 47. köt. oroszul.) Végül Bogdanov helyére Sancer állt be a szerkesztőségbe. A decemberi konferencia után az "antibojkottista centrum" pénzügyi nyomással is visszaszorította a "baloldali bolsevikok" befolyását. 1909 februárjában a Proletarij, feladva a "filozófiai semlegességet", Lunacsarszkij ellen közölt cikket: Lev Kamenyev: Nye po doroge. Mezsdu dvumja partyijami (Két párt között). A BC Lenin kezén maradt. A Plehanovval való együttműködés előtt megnyílt az út.⁵

⁵⁸ Donáth i. m. 81-83. o.

⁵⁹ Donáth uo. 174-184. o.

⁶⁰ A. A. Bogdanov: Gyeszjatyiletyije otlucsenyija o markszizma. Jubilejnij szbornyik (1904-1914). Kn. 3. (szosztavityel – N. Sz. Antonova) Moszkva, 1995. Vö. Főképpen 66-86. o.

⁶¹ L. pl. uo. 30-32. o. Lenin később elhíresült ideológiai jellegű munkája, a Materializmus és empíriokriticizmus lényegében Bogdanov ismeretelméleti "kalandozásainak" hatására íródott. Erről egy magyar szerző is megnyilatkozott sok évvel ezelőtt: Sziklai László: A materializmus és empíriokriticizmus történelmi tanulságai. Társadalmi Szemle, 1971. 6. sz.

⁶² Nyeizvesztnij Bogdanov. (Pod red.: G. A. Borgyugova) A. A. Bogdanov i gruppa RSZDRP "Vperjod" 1908-1914. Knyiga 2. Moszkva, AIRO – XX, 1995. Levél. V raszsirennuju redakciju "Proletarija" ("BC") 11 aprel 1909. 159. o.

⁶³ Nyeizvesztnij Bogdanov i. m., no. 1. dok. Izvescsenyije o szozdanyii gruppi "Vperjod". 36. o.

⁶⁴ Vö. Biggart i. c. uo. 18-19. o.

⁶⁵ Vö. Biggart i. m. 23. o.

⁶⁶ Uő uo. 17. o.

⁶⁷ Nyeizvesztnij Bogdanov i. m., 21. dok. Otcsot tovariscsam-bolsevikam usztra­nyonnih cslenov raszsirennoj redakcii "Proletarija", 3 ijulia 1909. 175., 177-190. o. 1909 nézőpontjából már elképzelhető stratégiaként ismerték el a dumaválasztásokon való részvételt, de hogy ez legyen a harc alapvető iránya, azt elutasították: "Az 1907-es júliusi konferencián a 10 bolsevik vezetőből egyedül Lenin állt a Dumában való részvétel mellett."

⁶⁸ Vö. uo. 218-220. o.

⁶⁹ Bogdanov, kn. 2. Uő. uo. 223-224. o. 42. dok. Levél… 1912. dec. 1.

⁷⁰ Uo. 225. o.

⁷¹ Bogdanov, kn. 2. Uo. 231-233. o.

⁷² Nem itt a helye annak, hogy a filozófiai kérdések körül kibontakozott vitákat felrajzoljuk, de megjegyzem: ezek a viták nem söpörhetők le azzal, hogy itt Lenin csupán politikai vitát folytatott volna. Itt reális szemléleti-ideológiai polémia zajlott, mert Bogdanov az akkor gyökeret eresztő orosz (és nem csak orosz) marxizmusnak a legfontosabb ismeretelméleti téziseivel került szembe. A filozófiai kérdés olyan fontos volt, hogy Leninnek Bogdanov – még október után is – egyenesen renegátnak tűnt föl, s Lenin később sem vette fel vele az emberi kapcsolat fonalát, noha sokaknak "megbocsátott". Lenin a "renegátság" miatt korábbi elvbarátaitól tudott a legridegebben elfordulni. Az igazsághoz tartozik, hogy Bogdanov élete végéig meggyőződéses szocialista maradt, sosem volt renegát. L. Lenin ezen emberi gyengeségéről a lenini hagyatékot kitartóan ápoló Vlagyimir Melnyicsenko megjegyzéseit: Licsnaja zsizny Lenyina. Moszkva, "Voszkreszenje" 1998. 54-56. o.

⁷³ Ismétlem, nem a szakfilozófiai vita a tárgya jelen munkának, azt vizsgálják meg a szakfilozófusok. Csupán azt hangsúlyozom, hogy itt a filozófiai viták keretei között egy éles ideológiai harc folyt a marxista filozófia mibenlétéről, bárhogyan ítéljük is meg ma e vita szellemi színvonalát.

⁷⁴ Amikor a bolsevikok Manuilszkijjel az élen a Dumában szakítottak a mensevikekkel (éppen ez a cselekvési önállóság volt Lenin célja). Martovék az Internacionáléhoz fellebbeztek a szakítás nyomán, hogy az egyesítse újra őket a bolsevikokkal. Vö.: Getzler, 137. o.

⁷⁵ Vö. erről részletesen: Israel Getsler: Martov. A Political Biography of a Russian Socialdemocrat. Cambridge at the Univ. Press – Melbourne Univ. Press, 1967. 134-135. o.

⁷⁶ Vö. Biggart i. m. 24. o. Bogdanov 1918 januárjában, a Novaja zsiznyben közölt írásai alapján körvonalazódik az októberi forradalomról való értékelése, miszerint az Alkotmányozó Gyűlésnek és nem a szovjeteknek kellett volna megvalósítaniuk Oroszország politikai intézményeinek átalakítását.

⁷⁷ Trockijt, aki kezdetben a mensevikekhez csatlakozott Leninnel szemben, az utóbbi nagy csalódására, már 1904-ben a mensevikek között azzal "gyanúsították" – amint Lev Davidovics egy Martovhoz írt levelében sértődötten hangot is adott -, hogy "békíteni" akar, s a békítő mindjárt azt is megkapta, hogy harmadik irányzatot, pártot akar létrehozni. Vö. Nic. Coll. (Boksz 1.) No. 17. 51-59. 3-4. o.

⁷⁸ Pravda, 1908. okt. 3. (16.) 1, sz. 1. o.

⁷⁹ Pravda, 2. sz. 1908. dec. 17. (31.) 10. o.

⁸⁰ 1911 decemberében a mensevik "pártigenlők" (plehanovisták) képviselői és a vperjodisták tanácskozása Trockij bécsi Pravdájának szerkesztőségéhez fordult annak a javaslatnak a megvitatása céljából, hogy egyesüljön-e minden pártirányzat és áramlat. A. Joffe a Pravda szerkesztőségének titkára ezt a javaslatot nagyon üdvözlendőnek tartotta. Később a Vperjod csoport támogatta a Szervező Bizottságot, amelyet a mensevikek, a Lett SZDP KB, Trockij Pravdája, a Bund képviselői alkottak, ám a konferenciára a Vperjod képviseletében már csak egy embert küldtek, G. Alekszinszkijt, őt is csak tanácskozási joggal, mert Trockij ellenőrizetlenül kezdett fellépni, és egyetlen központi csoport sem képviseltette magát Oroszországból. Alekszinszkij nem ismerte el, hogy az "OSZDMP szervezeteinek konferenciája" jött össze, sőt az augusztusi konferenciáról a vége előtt eltávozott, mert nem kívánt politikai felelősséget vállalni a rendezvényért. Vö. Biggart i. m. 256. o.

⁸¹ Ezzel kapcsolatban jellemző történet, hogy Trockij egyesítő kísérletét, az ún. augusztusi blokkot 1912-ben még a mániákus pártegyesítők is elutasították, mondván, hogy a(z elképzelt) pártegység ellen irányul. Egyébként az augusztusi konferenciára meghívott Za partyiju (Pártért) c. lap nevében "Mark" (Ljubimov) egy Sz. Szemkovszkijnak írt, 1912. augusztus 31-i keltezésű levelében már a maga korában megragadta a probléma lényegét, noha politikailag maga is azt gondolta, hogy a szakadást azzal akadályozza meg, ha nem vesz részt Trockij egyesítési kísérletében sem: "Ilyen feltételek mellett [pl. a szervező bizottságban nem vett részt minden irányzat – KT] az Önök konferenciája lényegében nem pártkonferencia, még kevésbé összpárti, hanem csupán szervezetileg elmélyíti a Lenin által elkezdett szakadást, bármennyit beszéljen is a Szerv. Biz. A párt egyesítésére vonatkozó kívánságáról. A »Pártért« szerkesztősége nem kíván és nem fog részt venni semmiféle olyan kísérletben, amely szétveri a pártot. Azoknak a küldötteknek, akik velünk együtt nem kívánnak segédkezet nyújtani a pártszakadáshoz, azt tanácsoljuk, hogy követeljék a konferenciától, hogy alakuljon át magántanácskozássá…" Hoover Archive Nic. Coll. No. 119. item.

⁸² Pravda, 1912. március 14. (27.), no. 24. 1. o

⁸³ Izvescsenyije o konferencii organyizacii RSZDRP. Izd. Organyizacionnogo Komityeta, 1912. szept. 3. o., 16. o.

Ez a számunk két nagy és jelentős történelmi kérdéssel foglalkozik: a népfront témakörével, amelynek napi aktualitását a spanyol szabadságharc évfordulója kínálja. A másik téma az ún. szervezeti kérdés, amely nemzetközi méretekben megoldatlan a globalizálódás új szakaszában. A hazai baloldal intellektuális színvonalának emelése céljából különösen fontos a lenini életmű ezirányú tapasztalatainak számbavétele.
Máig tárgyszerűen nem elemezték Magyarországon a spanyol köztársasági erők nemzetközi támogatottságát, a spanyol baloldal belső megosztottságát és a megosztottság okait, az anarchisták szerepét, a szovjet segítség jelentőségét a polgárháborúban stb. A szerzők írásaiból adódhatnak olyan konklúziók, amelyek a baloldal mai egységének helyreállítása szempontjából relevánsak lehetnek. Ebben az értelemben kapcsolódik e témakörhöz az ún. szervezeti kérdés lenini tapasztalatainak számbavétele. Milyen zsákutcákat kellene elkerülnie a mai baloldali szerveződéseknek? Milyen radikálisan eltérő strukturális jellemzői voltak az 1917 előtti és a későbbi pártfejlődés között? Szembenéztünk-e már a presztálinista marxizmus progresszív örökségével? 18 évet eltékozoltunk volna? A múlt történeti és elméleti feltárása terén talán nem, de a tanulás terén – úgy tűnik – igen.

Tartalomjegyzék

1. Harsányi Iván : A népfront – hetven év távolából
2. Farkas Miklós : Mikor kezdődött el a második világháború? 70 éve tört ki a katonai lázadás a Spanyol Köztársaság ellen
3. Mezei Bálint : Szovjet tisztek a spanyol polgárháborúban
4. Konok Péter : Barátom-e az ellenségem ellensége? A spanyol népfront 1937. májusi kudarca
5. Zolcsák Attila : Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus
6. Ana Bazac : A mai népfrontok
7. Bánki Éva : Európa − vízipókoknak Aleš Debeljak: Európaiak európaiak nélkül című könyvéről
8. Joaquín Bustelo : Kritikai megjegyzések a „demokratikus centralizmus” fogalmához
9. Michael A. Lebowitz : A tételezés politikája, a politika tételezése
10. Krausz Tamás : Lenin és a „szervezeti kérdés” – történeti rekonstrukció

Az az új politikai gondolkodás és gyakorlat, amiből a népfront eszméje és gyakorlata kinőtt, alapvetően ellentétes volt a kor politikai szellemiségével. A Kommintern VII. kongresszusa nem kész panelekből, kiérlelt koncepciókból táplálkozott, a 1930-as évekre kialakult társadalmi-politikai helyzetben szembe kellett nézni a kommunista mozgalmak végcélra orientált politikájának kudarcával is. Az antifasiszta népfront egyszerre volt a kényszerű politikai praktikum és alapos elméleti megfontolások terméke.

A Kommunista Internacionálé (a Komintern) VII. kongresszusa (1935. július 25-augusztus 30.) a fordulatos pályájú világszervezetnek az az összejövetele, amelyről a legtöbbet írtak. Emellett – az 1919-es megalakulástól eltekintve – egész történetének egyetlen mozzanata, amely az 1989-es szellemi nagytakarítás után is makacsul tartja magát a tankönyvek lapjain, különbözőképpen interpretálva. Ezt a kiseperhetetlenségét az antifasiszta népfront ott megfogalmazott gondolatának és programjának köszönheti.

A II. világháború előkészületeinek jegyében telt harmincas évekből nehéz olyan mozzanatot kiragadni, amely ne adna lehetőséget ellentétes értelmezésekre. Természetesen a népfront fogalma, gyakorlata, történelmi pályafutása és a világpolitikát alakító hatása sem kivétel. Vannak, akik pusztán spanyolfalnak tekintik, amellyel a szovjet hatalmi politika fedezte a maga játszmáit. Így kerülhet a népfront kifejezés sok szerzőnél a fantomjellegét jelezni kívánó idézőjelbe. Mások, a korabeli folyamatok még köztünk élő részesei, nehezen tudnak elszakadni attól a legendáriumtól, amellyel a népfront gondolatát és az utóbb hozzá kapcsolódó, nálánál jóval szélesebb világpolitikai fejleményeket körülvette a közvetve kétségtelenül a népfront gyermekének tekinthető világháború alatti ellenállási mozgalom és környezete, az Egyesült Nemzeteknek a háborúban győztes tömbje. Ez a vita, amint maga a népfront eszméje is, mostanában lépett túl a hetvenedik évén, és aligha döntheti el egyetlen (vagy öt, vagy tíz) rövid írás. Ezúttal én is csak némely vonatkozásait szeretném világosabbá tenni.

A rendszerint az "antifasiszta" jelzővel megfejelt népfront gondolata a kommunista mozgalom stratégiai műhelyéből pattant ki a harmincas évek fehér izzásig hevült bel- és világpolitikai harcainak a színterére. Tojáshéjként magán viselte az előző tizenöt év bélyegét, aminek a során a kommunista pártok nemzetközi mezőnye, a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé rengeteg tévelygés közepette úgy-ahogy kihordta annak a csalódásnak a terhét, hogy a szörnyű 1914-1918-as vérfürdő nem a világforradalom tisztítótüzébe torkollott, hanem a kapitalizmusnak a Komintern által ideiglenesnek és részlegesnek látott és hitt stabilizációjába. Amikor a népfrontpolitikát meghirdették, még nem indult el (bár küszöbön állt és előre jelezhető volt) az olasz királyság etiópiai háborúja. A Szovjetunió is előtte állt még (ha csak hetekkel is) a nagy pereknek, és 1937-1938 megrendítő belpolitikai kataklizmájának. Túl volt azonban a Kirov-gyilkosságon, Zinovjev és Kamenyev letartóztatásán. Eközben helyreállították a volt kulákok állampolgári jogait, és megkezdték az új alkotmány kidolgozásának munkálatait. Nem volt könnyű a hatalmas országban az események mozgásának irányát biztonságosan megjósolni. Nem is kevesen olvadást jósoltak.

Mivel a népfront (különböző okokból) viszonylag kevés helyen öltötte pártok és szervezetek formalizált, írásos megállapodásának formáját, hatása – amely az 1935-1947 közötti bő évtizedben volt a leginkább mérhető – szélesebben a benne megtestesült gondolat(ok) révén terjedt. Az a felfogás, amely a népfront eszméjét táplálta, szögesen ellentétes volt a kor politikai szellemiségével (és nem csak a "népfront előtti" retorikához és tézisekhez szokott kommunistákéval). A korabeli politikai mozgalmak, a jobb- és a baloldalon egyaránt, eszméik gyakorlati érvényesítésének lehetőségét szinte kivétel nélkül, az egykori hitvitázók szenvedélyével, kizárólag az általuk kristálytisztának fölfogott ideák abszolút, minden mást kizáró érvényre jutásától remélték. Ezt a beállítottságot vonta kétségbe – nem teljes következetességgel, még kevésbé teljes sikerrel – a népfront alapeszméje. Ki nem mondott lényege az volt, hogy a harmincas évek első harmadában a nemzetiszocializmus előretörésével előállt nagy veszélyhelyzetben a mindenáron az előtérbe türemkedő, közvetlenül a végcélokra orientált partikuláris stratégiákat hátrább kell parancsolni; csak így juthat hatékonyan érvényre a veszély elhárításában ilyen vagy olyan mértékben érdekelt, nemegyszer ellentétes részérdekű társadalmi, politikai és világhatalmi csoportok alapvető érdekközössége.

A Komintern népfrontpolitikájának előzményeit csak gondos munkával lehet kibontani a benne és körülötte folyó vitákból. Pontos fölvázolásukat zavarják azok az erőfeszítések is, amelyekkel az 1970-1980-as évek nyugati euro- és keleti reformkommunistái a kommunista mozgalom minden korábbi, általuk ebből a jövőből visszatekintve kedvezőnek ítélt fölismerését a maguk őstörténeteként értelmezték. A kommunista mozgalom számos politikusának az 1918 és 1934 közötti eseményeket, bennük különösen a fasizmus jelenségeit differenciáltan elemző erőfeszítései nem tagadhatók. Elsőnek két vezető, a bolgár Georgi Dimitrov és az olasz Palmiro Togliatti jut az eszünkbe. (Az utóbbi a fasizmusról tartott híres előadás-sorozatában először hívta föl a figyelmet arra, hogy a jobboldali diktatúrákat nem lehet egy kaptafára húzni.)¹ Ám egy ilyesfajta politikai gondolatvilág elemei a kommunista mozgalomban régen munkáltak, és nem voltak idegenek a munkásmozgalom egyes más áramlatai körében sem. Hasonló elképzeléseket, a "dimitrovi fordulattal" szinte egyidejűleg, a Szocialista Munkásinternacionálé balszárnyának kiemelkedő politikusai (Otto Bauer, Fjodor Dan, Jean Zyromski)² is megfogalmaztak. Ezzel azonban csak a jéghegy csúcsára irányítottuk a figyelmet. Néhány specialistán kívül ki ismeri ma a maga korának baloldali irodalmában ismert magyar Sas Gyula ("Giulio Aquila")³ nevét, aki nem sokkal keletkezése után az olasz fasizmus első alapos kommunista elemzője volt? Ki figyel a perui José Mariáteguí páratlan kísérletére, hogy hét híres tanulmányában⁴ a húszas években megpróbáljon kialakítani egy az indiánproblémával is megterhelt latin-amerikai országban alkalmazható politikai eljárásmódot? Ki fogja föl, mennyire sajátos volt a kínai kommunistáknak a forradalom vuhani korszakában alkalmazott szövetségi politikája? Ismertebbek Antonio Gramsci elemzései a nyugati társadalmak politikai specifikumairól, amelyek a világnak abban a szférájában az új, szocialista társadalom kivívásának (magát a feladatot nem vonva kétségbe) az oroszországitól eltérő menetét valószínűsítették. Ez valóban fontos gyökér. Végtére is a népfrontpolitika a Nyugat, az európai félperiféria és a gyarmatvilág számára készült. Szovjet belpolitikai viszonylatban – a sztálini megtorlást zárójelbe téve is (amit persze nem tehetünk) – a harmincas években már értelmezhetetlen.

Nem könnyíti feladatomat annak a fórumnak, a Komintern VII. kongresszusának a hiányos dokumentációja, amely rátette pecsétjét a népfrontpolitikára. Végül is ez volt a Komintern egyetlen kongresszusa, amelynek pontos jegyzőkönyvét nem publikálták. (Korábban szerkesztett formában még a Komintern végrehajtó bizottsági plénumainak a jegyzőkönyvei is kivétel nélkül napvilágot láttak.) A kommunista világmozgalom hetilapja, a Rundschau tucatnyi számán keresztül nagy terjedelemben közölte a kongresszus 151 felszólalásának bő kivonatát⁵ . Ám ezekből sem állítottak össze még egy brosúrát sem. Az 1980-as évek második felében, a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetben a Kiril Sirinya vezette kutatócsoport a lassan hozzáférhetővé váló teljes anyag alapján megkísérelte egy autentikus jegyzőkönyv összeállítását. Ezt a munkát a szovjet állam széthullása megszakította. Rendelkezésre állnak persze külföldi Komintern-lexikonok és bibliográfiák⁶ , különböző szemszögből megírt Komintern-történetek⁷ , illetve más monográfiák Komintern-vonatkozású fejezetei.⁸ Itthon a 40. évfordulón megjelent egy vaskosabb kötet a Komintern 1919 és 1943 közötti dokumentumaiból, amely jellegénél fogva csak a határozatokat tartalmazta. Az 1980-as évek közepén került nyomtatásba kétkötetnyi újabb gyűjtemény.⁹ Ennek jelentősége sok egyéb mellett az, hogy a II. kötet függelékében elolvasható a francia népfrontegyezménynek, valamint a spanyol baloldali pártok 1936. januári választási programjának a szövege, két olyan országból, ahol a népfrontgondolat az eszmék magasából valóban leszállt a mindennapi politika, az Ibériai-félszigeten a katonai küzdelmek föld közeli szintjére is. A német Wilhelm Pieck németül, Dimitrov és Togliatti¹⁰ magyarul publikált szövegeiből összeszedhetők a kongresszuson elhangzott legfontosabb beszámolók. Arra azonban, hogy mi történt a kongresszus közvetlen előterében, hogyan alakult szinte az utolsó pillanatig a fő beszámolók szelleme és szövege, s hogy milyen háttérmegbeszélések folytak a szünetekben és a napirendi pontok vitái között, csak visszaemlékezések néhány soros bekezdéseiből következtethetünk. Az MSZMP Politikai Főiskoláján 1985-ben, a kongresszus 50. évfordulóján lezajlott reprezentatív nemzetközi tudományos konferencián elhangzott, nagyobbrészt sohasem publikált felszólalások is ládafiában pihennek. Még azt a híresztelést sem lehet ellenőrizni, amely szerint Sztálin megjelent a kongresszus valamelyik ülésén. Erről semmiféle dokumentum nem szól, noha a kor légkörét ismerve elképzelhetetlen, hogy ezt ne verték volna nagydobra; no meg a nagyszámú küldött és vendég erről kézen-közön, valahol-valamikor be ne számolt volna. A néhány évtizede még közöttünk élő magyar delegátusok sohasem említették ezt. A kongresszus menetében voltak zártabb, intern vezetői tanácskozások; ezekről viszont nincs birtokunkban írásos feljegyzés. Az utóbbi másfél évtized számottevő új fejleménye viszont Dimitrov nemrégiben előkerült naplójának a közzététele, amelyre később kitérek.¹¹

Számos jel mutat arra, hogy a VII. kongresszuson meghirdetett politikai irányvonal nem valamely leülepedett, előzőleg gondosan kimunkált és a világmozgalomban megvitatott, elfogadott vagy elfogadtatott programon nyugodott. Ellenkezőleg: az utolsó pillanatig, sőt azon túl, a tárgyalások szüneteiig formálódott, új elemekkel telítődött. A Komintern VB 1933. november-decemberi XIII. plénumának dokumentumaiban nagyítóval is csak erőltetetten lehet bármiféle, a népfront irányába mutató elemeket fölfedezni. (Voltak ilyen kísérletek.) A trockista IV. Internacionálé iránt elkötelezett Pierre Frank történész első ízben egy a KI Titkársága és VB-irodája által előkészített, 1935 elején kiadott kötetben mutatja ki a kétféle gondolkodásmód egyfajta elegyét.¹² Az általa idézett részben még előfordul a szociáldemokráciára korábban általánosan alkalmazott "szociálfasiszta" minősítés, de egy új, szélesebb körű antifasiszta együttműködés gondolata is fölvillan. Franknak nincs egészen igaza, hiszen a kongresszust előkészítő bizottságok egyikében 1934 júliusában a náci fogságból kiszabadított Dimitrov már merőben új szemléletet tükröző kérdéseket vetett föl.

Ennek dacára a fordulat a VII. kongresszus előestéjén sem volt még egyértelmű. Visszaemlékezők és elemzők egyaránt emlegetik, hogy sokakban nagy meglepetést keltett Dimitrovnak a napirend 2. pontjához előterjesztett beszámolója, még inkább vitazárszava. Ugyanezt emlegetik Togliattinak a háború és a béke kérdéseit elemző 3. napirendi pont tárgyalását bevezető előterjesztésével és utána elmondott zárszavával kapcsolatban. Ismert kommunista vezetők álltak zavartan a Komintern sokéves tételeit nyíltan bíráló vagy félretevő új tézisek hallatán. Kun Béla például a Dimitrov-beszámoló után a magyar küldöttek körében még annak a lehetőségét is mérlegelte, hogy a másnapi szavazáskor esetleg ne szavazzák meg az előterjesztést.¹³ A vita későbbi szakaszában azonban megváltoztatta az álláspontját, és az előterjesztést támogatva szólalt föl. Ám ennél is sokkal feltűnőbb, hogy több neves Komintern-vezető előre elkészített felszólalásai is részben a régi irányvonal szellemében hangzottak el, feltehetően a Dimitrov-beszámoló végső szövegének ismerete hiányában. Ebből a szempontból a küldötteknek a Rundschauban közölt felszólalásai is ellentmondásosak, nyoma sincs bennük "karmesteri beintésnek". Ezt tükrözte sok egyéb mellett Wilhelm Georgijevics Knorinnak, a Komintern VB póttagjának, a KI-apparátus vezető munkatársának a 3. napirendi pont vitájában, augusztus 14-én elmondott beszéde is, noha ő részt vett több dokumentum legfelső szintű előzetes megvitatásában.¹⁴ Ilyen mozzanat egyik mondatának az a korábbi gondolkodásmódot tükröző része is, amely szerint a békét (a japánok és az olaszok mellett) fő szervezőként "az angol imperialisták által támogatott német nemzetiszocialisták fenyegetik".¹⁵ Ám ha igazságosak akarunk lenni hozzá, meg kell jegyeznünk, hogy magának Dimitrovnak a szövegéből is itt-ott "kikönyököltek" a régi szólamok. Angaretisznek, a Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottsága elnökének a beszámolójából pedig, ha úgy tetszik, már a KI külföldi vezetőit is elérő nagy tisztogatások előszele érezhető. Mégis: az egész kongresszusból nemcsak a kommunisták tábora, hanem a nemzetközi politikai közvélemény egy nagy szelete is elsősorban az előrelépést olvasta ki. Ebben része lehetett annak is, hogy a KEB-beszámoló visszhangja alig lépte túl a kongresszusnak otthont adó Szakszervezetek Házának (Dom szojuzov) falait. A figyelem főleg Dimitrov beszámolójára összpontosult.

A dolgoknak ez a bonyolultsága arra figyelmeztet, hogy teljességgel használhatatlanok azok a sztereotípiák, amelyeket a népfrontpolitikával, általában a Kommunista Internacionáléval kapcsolatban napjaink közkeletű, tudományos és publicisztikai írásokban egyaránt uralkodó felfogása sugall. Ilyen az az állítás, hogy a Komintern nem volt élő szervezet, csupán a szovjet kormányzat, közelebbről Sztálin manipulátorkarja. Korabeli tárgyilagos megfigyelők és elemzők, bármely politikai irányhoz tartoztak is, a hosszabb történelmi visszatekintés lehetősége híján is ennél pontosabb, analitikusabb képet alkottak erről. A történész, ha tárgyilagos, magától is tudja, hogy valamely, ilyen sok mozaikból (országos pártok, emigráns csoportok, központi apparátus, külföldre kihelyezett lapok és titkárságok, milíciák, front- és társszervezetek, kulturális kapcsolatok stb.) összetevődő organizmus sohasem lehet teljesen homogén, maradéktalanul egyenirányított. A mai jobb történetírás ezt már a német náci államról és az olasz fasizmusról sem állítja. A Kominternről mégis gondolkodás nélkül leírják.

Miután a nyilvánvaló fő manipulátor csakis Sztálin lehetett, érdemes megvizsgálni, hogyan viszonyult a diktátor a népfront gondolatához és gyakorlatához. Az előzmények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy a kongresszus által kisugárzott új eszmék intellektuális forrása nem ő volt. Ha viszont valaki azt mondja, hogy ellenében születtek, lehetetlenséget állít; egyszersmind agyonvágja azt a másik divatos állítást, hogy Sztálin mindenhatósága eleve kizárt minden más cselekvő tényezőt. A KI dokumentumaiból ismert, hogy a világgazdasági válság éveiben a szovjet vezetők a veszélyt még elsősorban az angol-francia, talán észak-amerikai vezérlésű újabb katonai intervencióban látták. Ehhez hozzájárult a francia és az angol kormányzat egykori karmesteri szerepe a szovjetellenes katonai intervenciókban. Azt érdemes vizsgálnunk, milyen tényezők változtathattak Sztálin álláspontján a harmincas évek első harmadában. Nyilván elsősorban az a goromba tény, hogy a Szovjetunióval korrekt, sőt szívélyes kapcsolatban álló Weimari Köztársaság helyén agresszív, kommunistaellenes, mind érzékelhetőbben területhódító háborúra készülődő nemzetiszocialista állam született. Másrészt 1933 novemberében Washingtonban aláírták a legfelső szintű amerikai-szovjet diplomáciai kapcsolatok létesítéséről szóló egyezményt, és a két ország közt a második szovjet ötéves terv szempontjából létfontosságú kereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. 1934 szeptemberében, francia kezdeményezésre, az angol kormány közreműködésével 30 ország kormánya kérte föl a Szovjetuniót, hogy csatlakozzék a Népszövetséghez, a szervezet Tanácsában (a mai Biztonsági Tanács elődjében) is állandó tagságot biztosítva neki. 1932 novemberében francia-szovjet megnemtámadási, 1935 májusában kölcsönös segélynyújtási egyezményt írtak alá, amelyhez Csehszlovákia is csatlakozott. Sztálin számára a régi mumust logikusan új váltotta föl.

Érdekes, hogy bizonyos történészek, miközben gyakorta beszélnek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának a Kominternben érvényesített, vitathatatlanul meghatározó befolyásáról, még föltevésként sem fogalmazzák meg azt, hogy a sok tucat kommunista pártnak a világ minden részéről érkező információi, a bennük fölvetődött újszerű gondolatok is befolyásolhatták a szovjet kormánypolitikát, uram bocsá!, Sztálin mindenkori állásfoglalásait is. Márpedig – különösen, amikor két országban, Franciaországban és Spanyolországban a népfront (bárhogyan nevezték is, és bárminek tekintették is résztvevői) kezdett testet ölteni – ez elkerülhetetlen volt. Sztálin soha egy szót sem írt le a népfrontról. Az általa teremtett új lehetőségek is elsősorban a szovjet biztonsági érdekek szempontjából érdekelték. Ám éppen ebből a szemszögből nőtt meg a KI "nyomóereje", különösen, amikor 1934. február végén a nácik börtönéből kiszabadult Dimitrov Moszkvába érkezett, majd – nyilván nem Sztálin akarata ellenére – átvette a Komintern vezetését.

A szolidaritási mozgalom sikerének tulajdonított szabadulás olyan politikust dobott a felszínre, aki Berlin és Lipcse előtt már 1923-ban, Bulgáriában is számottevő tapasztalatokat szerzett egy szélsőjobboldali diktatúra elleni küzdelem némely sikereiről és súlyos kudarcáról. Már a második napirendi pont dokumentumainak előkészítésére alakult bizottság első ülésein kényelmetlen kérdések, illetve világos tézisek formájában élesen vetette föl a változtatás szükségességét.¹⁶

A népfronteszme természetesen nemcsak gondolati folyamat, hanem frissen szerzett tapasztalatok gyümölcse is volt. Mintegy két héttel azelőtt, hogy Dimitrov elhagyhatta németországi börtönét, zavarba ejtő események zajlottak le Ausztriában. Az 1933 márciusában diktatórikus vágányra kanyarodott Dollfuss-kormányzat 1934 februárjában elhatározta, hogy katonai erőire és félkatonai szervezetére, a Heimwehrre támaszkodva rajtaütésszerűen lefegyverzi a Köztársasági Védszövetséget (Schutzbund), az osztrák szociáldemokraták ugyancsak fegyveres rendezőgárdáját. A "schutzbündlerek" azonban a támadás fő pontjain ellenálltak, más pontokon pedig maguk keltek föl. Harcukat a kormány erői véresen leverték és megtorolták. Egyben a harcok ürügyén betiltották a szociáldemokrata pártot és a szabad szakszervezeteket. A diktatúra új szakaszába lépett: a parlament és a választott önkormányzatok után a politikai és az érdekvédelmi ellenzéket is törvényen kívül helyezték.¹⁷ A kommunista doktrína szempontjából ez az eseménysorozat különösen festett. A proletariátus (ez esetben a valóságos) elszánt, bár reménytelen fegyveres harcra kelt a jobboldali diktatúra totalitárius törekvései ellen. Ám ez a proletariátus 90 százalékban ahhoz a szociáldemokráciához tartozott, amelyet a KI határozatai rendszeresen megalkuvással vádoltak. A kis kommunista párt emberei pedig, helyenként saját vezető szerveik utasítására sem várva, melléjük álltak. A bécsi Marx-udvar, Floridsdorf barikádjain, a linzi Schutzbund-ház védelmében létrejött a munkásegység. Valóban nem a "csúcsokon", hanem "középen és alul", ahogy ezt a Komintern határozatai sorra jövendölték. Ám nem a kommunisták vezetésével, ahogyan az előrejelzések szerint ennek történnie kellett volna. Ez a tapasztalat még igen messze volt a népfront későbbi gondolatától (amelybe Ausztriában 1937 körül már akár az 1934-es fő ellenség, a hivatásrendi állam némely, a nemzetiszocialista térhódítástól megrettent hívei is belefértek). Ám a munkásegység eredeti, korábban sosem volt formája jött létre.

A következő erős impulzus Franciaországból érkezett. A francia szélsőjobboldal (a Tűzkeresztesek, "A Király Rikkancsai", a Francia Cselekvés aktivistái) egy héttel az ausztriai események előtt tömegek élén (sikertelenül) megrohamozták a párizsi parlament épületét. A válasz 9-én a munkásság tömegdemonstrációja volt, amelynek során összeütközésekre is sor került: több tüntető munkás meghalt. A tüntetésen a szocialista és a kommunista párt tagjai vállvetve vettek részt; amit korábban tucatnyi kommunista vagy szocialista egységfelhívás nem ért el, "elintézte" a hatalomra törő szélsőjobb színre lépése. A halottakat 12-én kétszázezres tömeg temette, a megmozdulást négy és fél milliós általános sztrájk támasztotta alá.

Dimitrov már javában belevetette magát az új politika formálásába, amikor 1934 májusában Maurice Thorez, a Francia KP titkára odalátogat. Dimitrovval és Dmitrij Manuilszkijjal tárgyal, akik sürgetik: kezdeményezzen további közös akciókat a szocialista párttal (SFIO). Ilyen impulzusokat persze az FKP már sokszor kapott, kifejezetten taktikai céllal. Ezek képlete egyszerű volt: az FKP kezdeményez – az SFIO elutasít – az FKP leleplez. Thorez azonban hazatérve már nem ilyen szándékkal fordul az SFIO-hoz. A vezetőségnek szintén javasol tárgyalásokat. Ezek meg is kezdődnek, és július 27-én megszületik a két nagy párt (itt a pártok közti erőviszony nem annyira féloldalas, mint Ausztriában) akcióegység-megállapodása.¹⁸ Ez "megnemtámadási egyezményt" is tartalmaz: vállalják, hogy tartózkodnak egymás vezető politikusai megnyilvánulásainak nyilvános bírálatától. A francia munkásegységfront, majd az 1936 januárjában 98 szervezet (pártok, szakszervezetek, társadalmi egyesületek) aláírásával létrehozott "Népi Tömörülés" nekilendülése, a spanyol baloldali (munkás-, polgári és nemzetiségi) pártok 1936. februári választási győzelme, majd a francia baloldal kormányalakítása után Dimitrov tekintélye tovább nőtt. Sztálinnak "szimultánoznia" kellett a szovjet külpolitika és a kommunista mozgalom nem teljesen azonos szempontjaival. Még inkább így volt ez az 1936. július 18-i spanyol katonai lázadás után, amikor el kellett dönteni, milyen módon segítsen a Szovjetunió a bajba jutott Spanyol Köztársaságnak. "A kommunizmus fekete könyve" és a Kominternt balról bíráló radikális baloldali történetírók egyetértésben hangsúlyozzák, hogy a Szovjetuniót a lázadás után hónapokig nem érdekelte a spanyol forradalmárok sorsa.¹⁹ A valóság az, hogy a Külügyi Népbiztosságnak és az SZK(b)P-nek a legelső napoktól behatóan foglalkoznia kellett a kérdéssel. Nemcsak azért, mert a polgári köztársasági José Giral spanyol köztársasági elnök már július 25-én fegyvereket, sőt katonákat kért²⁰ , hanem azért is, mert Dimitrov ezt nyomatékosan sürgette. A Moszkvában akkreditált magyar ügyvivő, Jungerth-Arnóthy Mihály ezt olyan módon ismertette, hogy azt mai történész sem tehetné találóbban, az azóta eltelt hetven év összes, újabban megismert aktáinak a birtokában sem. "Az egyik oldalról az egyik »Liebkind« [kedvenc gyermek – H. I.], a Komin­tern kérte, sőt követelte a vörösök nyílt támogatását, a másik oldalról a másik »Liebkind«, a szovjet-birodalom diplomáciája hangoztatta, hogy Oroszországnak érdeke, hogy e kérdésben ne szakítsanak [a spanyol ügyekbe való be nem avatkozás szovjet elfogadását szorgalmazó – H. I.] Angliával és Franciaországgal." Az ügyvivő szerint Sztálin meg is neheztelt Dimitrovra, aki így érvelt volna: "Ha a Szovjet-Unió magát a kapitalista államokkal azonosítva a spanyol proletariátus e végső küzdelmében félreáll, és elpusztulni hagyja azt, akkor nemcsak a spanyol és a francia, hanem az egész világ proletariátusa előtt kompromittálva lesz a Komintern és a Szovjet-Unió."²¹

A VII. kongresszus 1935 nyarán és őszén a szociáldemokrata mozgalomban is élénk visszhangot vert. Kommunista és szociáldemokrata vezetők sokévi kiélezett kapcsolatai után az utóbbiak azt kutatták, vajon mennyire tekinthető valóban újnak és őszintének a Moszkvában elfogadott új irányvonal. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt színvonalas elméleti-politikai folyóiratában, a Szocializmusban a kiadvány rendszeres külpolitikai elemzője, Historicus (vagyis az emigrációban élő Rónai Zoltán) így próbálta meghatározni a kongresszus dokumentumaiból kihámozható új mozzanatokat: "Négy fontos eltérés van a korábbi és az újabb taktika között. Az első a demokrácia értékelése. A Komintern ma, ha nem is végleges, de jelentős átmeneti értéknek tartja a demokráciát. A fasizmus ellen elfogadhatónak tartja a korábban annyira lebecsmérelt koalíciós kormányban való részvételt… A második lényeges eltérés a múlt és a jelen között: a béke hangsúlyozott megbecsülése. Az a szempont, amely új forradalmak kohóját látja az új háborúban, s ezért ha nem is kívánja, de nem is irtózik tőle – eltűnt a Komintern gondolatvilágából. A Komintern tudja: a háború ma veszélyeztetné az orosz forradalom sorsát. A harmadik eltérés a szociáldemokrácia értékelésének kérdésében van. Az egységfronttaktika ma nem úgy jelentkezik, mint a tömegekkel, hanem mint a pártok vezetőivel és a legfőbb nemzetközi szervekkel való egységfront. A negyedik különbség: elfordulás az egész világ egy kaptafára húzásától… a Harmadik Internacionálé új, dimitrovi taktikája hirdeti a sematizálás káros voltát."²²

Bármit gondoltak vagy mondtak is a korabeli kommunista mozgalom vagy az SZK(b)P egyes vezetői, a népfrontpolitika a bolsevik szövetségi politika és a kommunista gondolkodásmód minden korábbi koncepciójához képest vadonatúj jelenség volt, amelynek lényegét Rónai jól ragadta meg. A fasizmus elleni harc középpontba állítása ugyanis új "oldalmegvilágításba" helyezte a társadalmi és a nemzetközi küzdelmek számos más vetületét. Ezek korábban is megjelentek a kommunista politika horizontján, ám mindig csak taktikai szemszögből. Ilyen volt a demokratikus-alkotmányos politikai rendszerhez, a nemzeti függetlenséghez, illetve a háborúkhoz fűződő viszonyuk. Maga a fasizmus is újfajta, nem tisztán belpolitikai megközelítést kívánt, mihelyt olyan országban jött létre, amelynek ereje és elszántsága is volt új világháború kirobbantásához.

Az, hogy a polgári parlamentarizmus nyújtotta lehetőségeket ki lehet és ki kell használni, Marx és Engels óta – az 1917-et követő néhány forradalomváró évtől eltekintve – mindig evidenciának számított. Az August Bebel vezette német szociáldemokrácia 1878 és 1890 között, a szocialistaellenes kivételes törvény éveiben mestere volt ennek a munkának. 1920-tól, a "»Baloldaliság« – a kommunizmus gyermekbetegsége" megírásával Lenin visszahelyezte ezt az eszmét az őt megillető piedesztálra, a nyugati baloldali kommunisták óriási megrökönyödésére. Ennek a gondolatnak a középpontjában nem az a megfontolás állt, hogy a kommunisták számára a polgári parlament a törvényhozásban való alkotó részvétel terepe volna. A forradalomra készülő proletariátusnak – vélték – fórumként kell használnia ezt az intézményt, ahol leleplezheti a burzsoá állam intézkedéseit, nagyobb nyilvánosságot teremthet a maga számára, új híveket toborozhat.

A kommunistákat az új típusú reakció, a fasiszta diktatúra, annak is leginkább nemzetiszocialista változata oktatta ki a politikai demokrácia önmagában vett jelentőségére. Miután belekóstolhattak egy olyan uralomba, amely a Bismarck-féléhez képest a féllegális munkaformák ezredrészét sem tette lehetővé, hirtelen evidenssé lett számukra annak a fontossága, hogy a munkások pártjai, jóllehet nem a maguk alkotta intézmények keretében, szabadon hirdethessék az eszméiket, szervezkedhessenek, védelmezhessék a munkásság és más hátrányt szenvedő társadalmi rétegek érdekeit. Ez az új gondolatvilág többé-kevésbé egységes koncepcióvá gyúrva jelent meg Dimitrovnak a kongresszuson elhangzott megnyilvánulásaiban, a második napirendi pont beszámolójában és zárszavában.²³

A munkásmozgalom horizontján természetesen a nemzeti-nemzetiségi kérdés sem ekkor bukkant föl. Ismeretes, hogy Marx, Engels és az I. Internacionálé is vissza-visszatért rá, egyrészt mint az elnyomott népek-nemzetek iránti szolidaritás kötelezettségére, másrészt mint az osztályküzdelmeket messzemenően befolyásoló tényezőre. Az 1890-es évektől, a szaporodó, Európán kívüli háborúk kapcsán már a II. Internacionálé is megpróbálta kiterjeszteni ezt a problémakört a gyarmati kérdésre. Század eleji kongresszusain – elsősorban az 1907-es stuttgarti kongresszuson – azonban alapvető nézeteltérés bontakozott ki a gyarmatosítást feltétlenül elutasító és az anyaországok, úgymond, civilizáló küldetését hangoztató szocialisták között. A Komintern ehhez képest kezdettől nagyot lépett előre. Az ázsiai gyarmati térséghez közelebb eső (részben azt határai között tudó) Oroszország forradalmárai több empátiával közeledtek a térséghez: fölfogták függetlenségi törekvéseinek a jelentőségét. Szervezetileg is megpróbálták kiterjeszteni befolyásukat Kínára, Iránra, Indiára, Délkelet-Ázsiára, Latin-Amerikára. A bolsevikok összehívták a keleti népek kongresszusát; közvetlen kapcsolatba léptek a kínai forradalmat vezető Szun Jat-szennel és pártjával, a Kuomintanggal. Bár ezt a törekvést kudarcok is kísérték, ez a nemzeti kérdés kommunista felfogását "globalizálta", hozzáigazította a nemzetközi fejlődés új kereteihez. (Ne felejtsük, a szociáldemokrácia komolyabban csak az 1970-es évektől, a Brandt-Kreisky-Palme-korszakban talált utat az ún. "harmadik világ" népeihez.)

Ennek dacára a német nemzetiszocializmus megjelenése és a japán hódítás a nemzeti kérdésnek a kommunisták számára Európában is éppúgy vadonatúj dimenziót kölcsönzött, mint a demokrácia ügyének. Korábban itt a szocialista munkásmozgalom sok osztaga a nemzeti tényezőben csupán az osztályharc frontjait összezavaró, az uralkodó és az alávetett társadalmi csoportok között az érdekazonosság látszatát teremtő, ezeket egy táborba terelő, a munkásságot saját nagy céljaitól eltérítő mozzanatot látott. Amikor síkraszállt az elnyomott nemzetek önrendelkezési jogáért vagy legalább kulturális autonómiájáért, ebben két szempont vezette. Egyrészt úgy látta, hogy ennek a megteremtése mintegy megtisztítja a terepet a munkásság szociális felszabadulásáért folytatandó küzdelem számára. Másrészt fölvillantotta annak a lehetőségét, hogy a proletárforradalom a döntő pillanatban szövetségesévé tehet a szokásos bázisán messze túlmenő tömegeket, amelyek síkra lépése akár el is döntheti a küzdelmet. Az első világháború idején a fegyveres nemzeti önvédelem gondolata a háborúellenes baloldalon eretnekségnek számított; az ilyen célból más szociáldemokraták által vállalt nemzeti összefogást ("Burgfrieden") a baloldali szocialisták árulásnak tartották. Lenint éppen a "honvédő" osztálybéke ilyen megnyilvánulása indította arra, hogy röviddel a háború kitörése után fölvesse új Internacionálé alakításának a gondolatát.

Az 1930-as években viszont számos új mozzanat színezte a nemzeti problémakört. A náci propaganda céljai már korai, viszonylag burkolt korszakában is megnevezhető országok függetlenségét, nemzeti létét kérdőjelezték meg. S itt kapcsolódik be a népfrontpolitika formálódásába a harmadik nagy súlyú tényező, a háborúk megítélése. Bár Marxék (lásd: "Polgárháború Franciaországban") nem tagadták, hogy sajátos pillanatokban a burzsoá állam háborús cselekményei tartalmazhatnak igazságos, támogatható elemeket, az első világháború előtti években és a háború menetében a forradalmi munkásmozgalom kategorikusan elzárkózott attól, hogy bármely hadviselő állam ügyét a magáénak tekintse. Ezt az attitűdöt még olyan országokra is kiterjesztette, amelyek (mint Szerbia, Belgium) agresszió áldozatai voltak, azzal érvelve, hogy mindkét állam hódító nagyhatalmi célokat kitűző szövetségi rendszerek részese volt, ilyen minőségükben sodródtak bele a háborúba. Ez az állásfoglalás mélyen berögződött a forradalmi szellemű munkásszervezeteken messze túlmenő, politikailag tevékeny rétegek tudatába.

Most azonban fölvetődött a kérdés: el lehet-e zárkózni olyan országok védelmi erőfeszítéseinek a támogatásától, amelyeket a hitleri Németország vagy a fasiszta Olaszország, netán Japán támadása fenyeget, vagy ez a támadás már be is következett. Logikus-e, ha a forradalmárok ilyen körülmények között is ragaszkodnak régi elvi álláspontjukhoz, és például a francia parlamentben automatikusan a védelmi költségvetés, a hadihitelek elfogadása ellen szavaznak. Egyfajta helycsere is végbement: az egykori 1914-es "honvédők" utódai gyakran az agresszív államok megbékítésének pacifista híveivé lettek; a magukat forradalmi erőként meghatározó kommunisták és baloldali szocialisták pedig a nácizmus, a fasizmus elleni határozott, fegyverek alkalmazásáig menő (egyszerre szociális és nemzeti tartalmú) harc hirdetőivé váltak. Ez a problémakör előkerült az etiópiai háború kapcsán, Kína vonatkozásában, mindenekelőtt pedig a spanyol polgárháborút érintő állásfoglalásokban és cselekvési formákban. 1935-ben a Komintern ebben az ügyben szakított minden sémával. Erre mutatott rá helyesen Rónai Zoltán.

A sémák elleni fellépés törekvése konkrét szervezeti változtatásokban is megnyilvánult. Az 1. napirendi pont, a Komintern VB beszámolója kapcsán Wilhelm Pieck fölvetette, hogy – az egyes pártok önállóságának fokozása végett – szüntessék meg a KI VB által hozzájuk kirendelt "instruktorok" intézményét, és helyettük az országos pártok delegáljanak képviselőt a VB mellé. Ez meg is valósult, Spanyolországot kivéve, ahol az SKP vezetése a polgárháború kirobbanása után, a sajátos helyzetre utalva kérte: egyelőre maradjanak meg náluk az instruktorok. (Ez aztán igen vegyes következményekkel járt, mivel a tanácsadók a helyi ügyekbe durván beavatkozó Gerő Ernő és az anarchistákkal is kapcsolatot kereső Togliatti közötti sávban mozogtak.) Dimitrov persze kétféle értelemben is realista volt. Egyrészt igen jól ismerte a Szovjetunió határain kívül elterülő világ realitásait. Igyekezett is ráébreszteni ezekre Sztálint, valamint a főtitkárnak a nyugati adottságok befogadása iránt jórészt vak és süket munkatársait, azokra támaszkodva, akik munkájuknál fogva naponta érintkeztek ezekkel. Ám Sztálint is ismerte, és tudta, hogy ezt óvatosan kell tennie, nehogy másokat és végső soron önmagát is bajba keverje. Végtére is a legfőbb, sematizmust szülő tényező a szovjet politikai módszertan elemeinek a helyenként szélsőségesen nehéz helyzetben lévő kommunista pártok eszköztárába való, sokszor határozatilag kötelezővé tett átplántálása volt. Dimitrovnak a népfront egész időszakában zsákba kötve kellett futnia.

Új szelek fújdogáltak a szakszervezeti kérdésben is. Lenin 1921-es figyelmeztetése ellenére az 1920-as években nagy erőfeszítésekkel (és általában csekélyke sikerrel) sok helyütt kiépültek a Vörös Szakszervezeti Internacionálé országos szervezetei. Ám a VII. kongresszus utáni fél évben, dimitrovi kezdeményezésre, a vörös szakszervezetek sorra beolvadtak az amszterdami székhelyű, szociáldemokrata arculatú Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (IGB) országos szakszervezeteibe. A munkásság szociális nyomóereje ezzel megnőtt. Ennek a gyümölcse volt a munkásmegmozdulások 1936. május-júniusi hulláma is, amely a híres Matignon-egyezmény révén a francia munkavállalókat számottevő előnyökhöz juttatta.²⁴ Ez olyan kedvezően hatott a szakszervezetek általános befolyására (mellesleg a kommunistákéra is), hogy 1945 után, a hidegháború kibontakozásáig az újonnan alakult Szakszervezeti Világszövetségben egységesen vettek részt a baloldali, egy ideig még egyes keresztény szakszervezetek is.

 

*

 

A népfronttörekvés kezdettől hordozott feszítő belső ellentmondásokat. Résztvevői vagy a kommunista szövetségi politika által megcélzott potenciális támogatói az előző évtizedekben túlságosan is sok sértést, becsmérlő jelzőt szórtak egymásra, szenvedtek el a kommunistáktól, azok pedig másoktól. Ám a múlt csak egy, talán nem is a legsúlyosabb akadálynak bizonyult. Végül is a népfront híveinek nagy élménye volt, hogy az új politika sok kényelmetlen béklyótól megszabadította őket. Különösen Franciaországban, ahol a népfront kormányra kerülését nem követte polgár- vagy intervenciós háború, mély benyomást keltett, hogy a vörös zászló és a nemzeti trikolór egymás mellett lebegett az utcára vonuló baloldali tömegek feje fölött. Nagy dilemma volt viszont, hogy meddig hajlandók elmenni a fasizmus (illetve a jobboldali diktatúrák) elleni harcban az újonnan szerzett szövetségesek, a burzsoázia és a kispolgárság nagy erejű és nagy hatalmú republikánus, radikális, liberális vagy liberálkonzervatív csoportjai. Ennél is nagyobb kérdőjel volt, hogy mekkora kockázatot vállalnak az első világháborúban győztes, parlamentáris rendszerű demokratikus nagyhatalmak a fasizmus mint világuralomra törő, velük szemben mindinkább nemzetközileg is megszerveződő, államokban és hadseregekben megtestesülő erő elleni fellépésben. Kérdéses lehetett, hogy maguk a frontpolitikát meghirdető kommunisták mennyire gondolják komolyan az egyenlő partneri viszonyt szövetségeseikkel (és azok velük, különösen olyan esetekben, amikor nagy szociáldemokrata tömegpártok álltak szemben kis kommunista káderpártokkal). Végül ott volt a nagy ismeretlen, Sztálin és a szovjet vezetés legfelső rétege; vajon meddig vállalják az "egy országban épülő szocializmus" általuk értelmezett érdekeinek összehangolását a nemzetközi munkásság, akár csak a nagyobb vagy fontosabb nyugati kommunista pártok szempontjaival.

A legjelentősebb ellentmondások egyike az általános demokratikus célok (a szabadságjogok, a béke, a függetlenség védelme) és a munkásság szervezetei által hirdetett szociális célkitűzések viszonya volt. Ez már Franciaországban is megmutatkozott. Az 1936. május-júniusi tömegmozgalmak által kiharcolt jelentős szociális vívmányok alaposan belemarkoltak a nagyiparosok és a banktőke pénztárcájába, amelyek érdekeit a munkáspártokkal szövetséges Radikális Párt egyik szárnya védelmezendőnek tekintette. A francia frank őszi leértékelése viszont hatásai révén bizonyos mértékig elértéktelenítette a kora nyári vívmányokat. A baloldali szocialista csoportok, amelyek a Révolution prolétarienne című lap és a Gauche révolutionnaire csoport köré tömörültek, emiatt mind kétkedőbben nyilatkoztak a népfront értelméről a munkásság számára. Ám Franciaországban "békevilág" volt; a kormányok váltakoztak, de parlamenti keretben; senkinek nem juthatott az eszébe, hogy az ország valamely részén forradalmi kísérletezésbe fogjon.

Más volt a helyzet Spanyolországban, ahol az 1936. júliusi lázadás két szempontból is új helyzetet teremtett. Az alig megszilárdult baloldali köztársasági kormány sokáig nem volt ura a helyzetnek. A lázadással elsősorban nem a szárazföldi hadseregnek a köztársasághoz hű, de szétszórt, dezorganizálódott kisebbsége, hanem a fegyveres munkásmilíciák, illetve sebtében fölfegyverzett munkásosztagok szálltak szembe. Az országnak azokon a részein, ahol a munkásmozgalomban az anarchoszindikalisták játszották a fő szerepet, viharos forradalmi kísérletek kezdődtek, helyi önigazgató közösségek jöttek létre, amelyek a libertáris anarchokommunizmus elvei alapján rendezkedtek be. A katonai lázadás leverését ezek a radikális forradalmi erők a teljes kollektivizálástól, egyáltalán a társadalmi forradalom előzetes maradéktalan véghezvitelétől várták. A mérsékeltebb szocialisták, valamint a Komintern iránymutatásai által erre kötelezett kommunisták, nemkülönben az 1936 szeptemberében kormányra került szocialista munkásvezér, Francisco Largo Ca­ballero, akinek (immár a munkáspártokat is magában foglaló kabinet élén) külpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lennie, azzal próbálkoztak, hogy valamilyen törvényes mederbe tereljék ezt a forradalmi folyamatot. Többek közt megkísérelték, hogy reguláris hadsereggé egyesítsék a szétszórt, pártok és egyéb szervezetek irányvonalát követő milíciákat. Az új földreformtörvénnyel igyekeztek legalizálni, egyben korlátozni a végbement viharos változtatásokat. Ez nagyon hamar kiélezte a népfronton belül egymásnak feszülő ideológiák és politikai felfogások közötti ellentéteket.

A spanyol polgárháború nemzetközi irodalmában mindig is erőteljes radikális "szélbal" historiográfia egyik alaptétele, hogy a központilag végrehajtott korrekciók révén a népfront mérsékelt erői, úgymint a kommunisták, a mérsékelt szocialisták és a baloldali köztársasági pártok 1937 elejére tulajdonképpen "letörték" a forradalmat. A kommunistáknak pedig ezzel az lett volna a célja, hogy megakadályozzák egy a sztálinitól eltérő, "igazi" szocialista modell kialakulását, amely példát mutatott volna Nyugat-Európa és a Szovjetunió munkásai számára is. A spanyol önigazgatási kísérlet ezért a kommunisták szemében "időszerűtlen" forradalom volt, ezért is akartak véget vetni neki.²⁵

Valójában a katonai lázadás és a nagyarányú német-olasz beavatkozás tett súlyos kérdőjeleket a helyi kollektivista kísérletek mögé. Spanyolországban nagy 19-20. századi hagyománya volt a polgárháborús és a gerilla harcmodornak. Most azonban a legkorszerűbb fegyverekkel folytatott totális háború bontakozott ki, amelyet, ha egyáltalán, csakis hasonlóan modern eszközökkel, professzionális katonai erőkkel lehetett sikeresen megvívni. Ez erős centralizációt kívánt, ami a kommunistákkal szemben álló radikális szélsőbal számára gyűlöletes volt. A kommunisták jelszava, amely éppen a háború megnyerését nyilvánította a már megkezdett forradalom sikeres befejezése fő feltételének, nem hidalhatta át a nézeteltéréseket, hiszen maga a célba vett forradalom se ugyanazt jelentette a marxisták és az anarchoszindikalisták számára. Az említett realitások felismerése egyébként az anarchisták táborában is hasadást okozott. Ezt tükrözte négy anarchista miniszter 1936. novemberi belépése Largo Caballero kormányába, illetve a politikai tevékenység merev elvetésének legalább ideiglenes feloldása az anarchista szervezetek, az Országos Munkakonföderáció (CNT) és az Ibériai Anarchista Szövetség (FAI) több magas szintű vezetője részéről.

A kommunisták és a radikális szélsőbal szervezetei közötti stratégiai polémia nem maradt meg az elméleti viták szintjén. Az 1935 őszén létrejött, trockista színezetű Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), amelynek Katalóniában viszonylag erős befolyása volt, és amely aláírta a baloldali pártok 1936. januári választási egyezményét, vörös posztó volt a Szovjetunió és a Komintern szemében. Vezetői és lapjai, köztük a népszerű Batalla nyíltan leleplezték az induló koncepciós pereket és Sztálin szellemiségét. A POUM akkor sem tett lakatot a szájára, amikor kiderült, hogy a szovjet anyagi és katonai segítség gyakorlatilag az egyetlen jelentős támogatás, amelyre az ostromlott köztársaság számíthat. Az 1936. december 28-án, a Komintern VB elnökségének ülésén hozott határozat emiatt egyenesen a fasizmus fölötti győzelem feltételének nyilvánította a "Hitler és Franco érdekében" – úgymond – a beugrató ügynökség szerepét vállaló spanyolországi trockizmus teljes és végleges szétzúzását.²⁶ Ennek a szellemében 1936 őszén a szovjet elhárítás ügynökhálózatot telepített Spanyolországba, amely mindinkább illegitim eszközökkel törekedett a trockisták "kikapcsolására". A POUM egyébként maga is élezte a belharcot. Vezetője, Andreu Nin 1936. szeptember 6-án, két nappal Largo Caballero kormányának megalakulása után a koalíciós köztársasági kormány forradalmi megdöntésére szólított föl, azzal a jelszóval, hogy "a munkásosztály nem harcol a demokratikus köztársaságért". "Vajon Katalónia és Spanyolország munkásosztálya azért vállal óriási áldozatokat, azért ontja vérét, hogy visszatérjünk Azaña úr köztársaságához?"²⁷ (Nem! – kiáltották egyhangúan a gyűlés résztvevői.) A spanyol munkásságot azonban nem a demokratikus köztársasághoz való "visszatérés", hanem a legszélsőségesebb, a fasizmussal szövetséges radikálkonzervatív uralomra való áttérés fenyegette. A Francóval szemben harcoló polgári köztársaságiak kiseprűzése, hajmeresztő belpolitikai következményein túl, teljes külpolitikai elszigetelődéssel fenyegethetett.

Ehhez már csak valamely ostoba véletlen kellett, hogy 1937. május elején Barcelonában többnapos fegyveres harc bontakozzon ki az anarchisták és a POUM, illetve a kommunisták, a republikánusok és a katalán nacionalisták között. Ezt a csatát az anarchista miniszterek segítségével még le lehetett csillapítani. Ám a következő hetekben a hatóságok anarchista- és POUM-ellenes megtorló hadjáratot indítottak. Ennek fedezékében az NKVD emberei elrabolták és meggyilkolták Andreu Nint, akiről azt akarták bebizonyítani, hogy összejátszik a fasisztákkal.²⁸

Dimitrov naplójából drámai kép bontakozik ki a harcról, amelyet a spanyol köztársaság és az újabb japán offenzíva által fenyegetett Kína hatékony megsegítéséért, a népfrontpolitika érvényesítéséért folytatott. Ennek során erőfeszítéseket tett arra, hogy a spanyol népfront támogatására akcióegység-megállapodást hozzon tető alá a Szocialista Munkásinternacionáléval. Nagyon jól érezte, hogy a folyamatban lévő moszkvai perek végletesen megnehezítik ennek a megvalósítását. A jól értesült moszkvai magyar követség diplomatája, Cindric már 1936. október 15-én jelezte: Maurice Thorez, a Francia KP főtitkára figyelmeztette Dimitrovot, hogy "a trockijista per hatása alatt a II. és a III. internationale megegyezése, legalábbis ez idő szerint, teljesen lehetetlen"²⁹ . Néhány naplóbejegyzés jelzi Dimitrovnak a perekkel kapcsolatos óvatosan fogalmazott, de komoly aggodalmait.

" 1.Nem világos, miért követtek el a vádlottak ilyen bűncselekményeket.

2. Nem világos, miért ismer el minden vádlott mindent, annak tudatában, hogy ez életébe kerülhet.

3. Nem világos, hogy a vádl(otta)k vallomásait miért nem támasztják alá semmiféle bizonyítékkal.

4. Nem világos, miért van szükség ennyire súlyos büntetésekre polit(ikai) ellenfelekkel szemben, amikor a szov(jet) rendszer ennyire erős…

5. A per jegyzőkönyveit hanyagul állították össze, tele vannak ellentmondásokkal, nem meggyőzőek.

6. A pert borzalmasan irányítják."³⁰

Sztálin tehát mint kockázati tényező 1937-ben már erőteljesen működött.

Sztálin népfronttal kapcsolatos álláspontjának alakulását erőteljesen befolyásolták a másik fő rizikófaktor, a nyugati hatalmak lépései. A főtitkár erősen csalatkozott a francia politikához fűzött reményeiben. Ivan Majszkij, a Szovjetunió londoni diplomáciai főmegbízottja a Benemavatkozási Bizottság ülésén nem hogy azt nem tudta elérni, hogy irányozzák elő Portugáliának mint a lázadókhoz áramló hadianyag fő útvonalának az ellenőrzését, de az angol ellenállás miatt azt sem tudta elérni, hogy a kérdést egyáltalán a bizottság napirendjére tűzzék.³¹

A bizalmatlanság kölcsönös volt. A brit konzervatív kormány, amelyet nem érdekelt, hogy az orosz bolsevikok történelmi gárdájának egyes tagjai irtják a többieket, nagyon is fölkapta a fejét, amikor 1937-ben Sztálin német provokáció nyomán szinte lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Nagy-Britannia számára a Szovjetunió elsősorban olyan hatalom volt, amelyet föl lehet használni arra, hogy keletről sakkban tartsa Hitler államát. Nem lehet csodálni, hogy a nemzetközi hírnevű Mihail Tuhacsevszkij marsall és társai kivégzése után ebbe vetett hite súlyos csorbát szenvedett.

1938-ban a népfrontpolitika már sokat veszített életerejéből. Ehhez nemcsak Blum távozása, illetve a spanyol köztársaság területének lassú, de biztos zsugorodása járult hozzá. Az újabb per, Nyikolaj Buharinnak és társainak a kivégzése eloszlatta jelentős szociáldemokrata vezetőknek azt a reményteli várakozását, hogy az új szovjet alkotmánnyal enyhébb periódus kezdődik a Szovjetunió életében. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény viszont, nem is ok nélkül, Sztálin szemében értékelte le a francia-szovjet-csehszlovák szerződésrendszer potenciális biztonságteremtő funkcióját. Végül is arról volt szó, hogy a szerződések egyik oszlopa, a francia kormány, olasz-német követelésre föláldozta a másik oszlopot, Csehszlovákiát, a tárgyalások asztalához oda se engedve a harmadikat, a szovjet kormányt. Az SZK(b)P kongresszusán, 1939. március 10-én elhangzott Sztálin-beszámoló, néhány nappal a "maradék" Csehszlovákia szétzúzása előtt, noha ironikus hangnemben, megfogalmazta a súlyos szovjet kételyeket a "nem-agresszív államok" nemzetközi politikájával szemben.³² Manuilszkij beszéde azt a kitételt is tartalmazta, hogy ezek az államok láthatóan "szeretnék a Szovjetunió öklével kitöretni az agresszor tépőfogait". Amikor a nyugati államok Hitler prágai bevonulása után némi jelét mutatták a további hódításokkal való szembeszegülésnek, és felkérték a Szovjetuniót, hogy maga is vállaljon garanciát a leginkább fenyegetett országok biztonságáért, ez nemcsak a kollektív biztonság, de a népfrontpolitika utolsó fölvillanása is volt. Ám az említett kockázati tényezők halmozódása, az angol-francia-szovjet tárgyalások ellehetetlenülése augusztusra meghozta a népfront gondolatára és gyakorlatára súlyos csapást mérő éles szovjet külpolitikai fordulatot. A szovjet biztonságpolitika és a népfrontpolitika érdekei nemcsak elváltak, de hosszabb időre szembe is kerültek egymással. A német-szovjet megnemtámadási egyezmény és titokban tartott súlyos záradékai azonban csak azáltal váltak a népfrontpolitika koporsószögeivé, hogy Sztálin elvárta a Kominterntől és pártjaitól: a háború kitörésekor ne csak maradéktalanul sorakozzanak föl a szovjet lépések mögé, de tegyék magukévá a Molotov-féle téziseket is a küzdő felek egyenlő kezeléséről. Szüntessék be továbbá az antifasiszta propagandát, általános háborúellenes és a munkásérdekeket minden ország burzsoáziájával szemben egyformán védelmező nyilatkozatokkal helyettesítve a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus elleni állásfoglalást.

Dimitrov keserű pirulája volt, hogy ezt a fordulatot is részben neki kellett levezényelnie. A Kommunyisztyicseszkij Intyernacional, a Komintern elméleti-politikai folyóirata 8-9. száma 1939. november elején közölte a VB felhívását az 1917-es októberi forradalom 22. évfordulójára. A szöveg desifrírozásához a kulcsot Dimitrovnak kellett megadnia "A háború és a tőkés országok munkásosztálya" című cikkével.³³ Mint írta: "A tömegek antifasiszta beállítottsága következtében megváltoztak a tömegek eszmei félrevezetésének az eszközei. Most »antifasiszta« háborúról beszélnek, »a demokrácia háborújáról a fasizmus ellen, a népek szabadságáért«." Valójában "a munkásosztálynak, a dolgozóknak nincs semmi megvédenivalójuk ebben a háborúban. Ez nem az ő háborújuk, hanem kizsákmányolóik háborúja". A cikk írása közben Sztálin többször hívta telefonon, Andrej Zsdanovval is elolvastatta a szöveget, aki javításokat is eszközölt rajta, majd a Kremlben hármasban tárgyaltak róla. A "Napló" bejegyzései erről a megbeszélésről ellentmondók, azt tükrözik, hogy Dimitrov ezt-azt át akart menteni a népfront irányvonalából.³⁴

Olyan másfél év következett, amely az antifasiszták számára, akár keservesen vagy meggyőződéssel alávetették magukat a sztálini diktátumnak, akár (mint Harry Pollitt, Nagy-Britannia Kommunista Pártjának főtitkára) nyíltan berzenkedtek ellene, lidércnyomással ért föl. Ez a másfél esztendős kanyar csak a németek balkáni hadjárata idején kezdett átmenni óvatos náciellenes tiltakozásba, ami akkor már a Komintern sajtójában, a Baselből menekülésre kényszerült Rundschau helyett Stockholmban kiadott Die Weltben is fölbukkant.

A népfrontpolitikában eltervezett széles politikai és katonai szövetségek koncepciója, minthogy eleve reális érdekekre alapozták, ezeknek az érdekeknek az újjászületése után, 1941 derekán maga is főnixmadárként éledt föl. A Komintern föloszlatása, aminek a gondolata már 1941 májusában felvetődött,³⁵ de a háborús események miatt csak 1943 tavaszán ment végbe, előmozdította ezt a redivivust. Az 1939-1941-es intermezzo emléke persze sem a nagyhatalmak kapcsolatában, sem a munkásmozgalomban nem múlt el nyomtalanul. Ám a kövér könnycseppek, amelyek Anthony Eden visszaemlékezései szerint Molotov szeméből hullottak, amikor a vnukovói repülőtéren 1941 júniusában fogadta a brit-szovjet kölcsönös segélynyújtásról szóló egyezmény aláírása végett érkezett brit politikust, azt mutatták: végül találkoztak azok az erők, amelyeknek a történelem józan logikája folytán találkozniuk kellett. Nem szerelemből, hanem érdekek mentén, amelyek azonban egyszersmind az egész emberiség érdekei voltak. Ez a találkozás – éppúgy, mint a német megszállás alatt álló országok nemzeti függetlenségi erőinek a (sohasem problémamentes) kézfogása – nem születhetett volna meg a harmincas évek második harmadának népfrontpolitikája nélkül. Az ellenállási frontokban létrejött (a vetélkedés elemeitől korántsem mentes) együttműködés, majd a kommunisták részvétele kilenc nyugat-európai kormányban ugyanezt látszik bizonyítani. Ennek a trendnek néhány év múlva a hidegháború kibontakozása szabott határt.

 

Jegyzetek

 

¹ Palmiro Togliatti: Előadások a fasizmusról. Budapest, 1968. – A legfontosabbat ("A német és az olasz fasizmus hamis párhuzamba állítása ellen" című, 1932. szeptemberi előadást) lásd még Palmiro Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. 11-34. o.)

² Otto Bauer: Egységfrontot a világpolitikában!, ill. Jean Zyromski: Egység Dimitrovval. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 265-269., ill. 277-278. o.

³ Lásd Székely Gábor: A Komintern és a fasizmus, 1921-1929. Kossuth Könyvkiadó, 1980.

⁴ José Carlos Mariáteguí: Hét tanulmány a perui valóságról és más tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó, 1977.

⁵ Lásd a Rundschau 1935. augusztus 7-e és december 18-a közötti számait. A VB beszámolójához (Wilhelm Pieck) 51, Dimitrovéhoz 69, Togliattiéhoz 30 és Dmitrij Manuilszkijnak, a szovjet párt fő KI-képviselőjének beszédéhez egy küldött szólt hozzá.

⁶ Biographical Dictionary of the Comintern. By Branko Lazitch in collaboration with Milorad M. Draskovitch. Hoover Institution Publications 121, Stanford Junior University, 1973.; The Communist International and its Front Organizations. A Research Guide and Checklist of Holdings in American and European Libraries. By Witold S. Sworakowski. The Hoover Institution of War, Revolution and Peace. Stanford, California, 1965.; A Contribution to the Identification of the Pseudonyms used in the Minutes and Reports of the Communist International. By Vilém Kahan. International Review of Social History. Vol. XXIII. part 2. 1978; Áttekintés a Kommunista Internacionálé csúcsszerveinek az összetételéről (1919-1943). Megjelent Prispevký k dĕjinám KSČ, 1966. n˚ 6. Fordította: Lőrincz Irén dr. Sokszorosítás 1-129. o.; stb. stb.

⁷ A Kommunista Internacionálé története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971 (a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézet A. I. Szoboljev vezette kollektívája által készített, a Politizdatnál 1969-ben megjelent mű magyar előszóval megtoldott fordítása.); Pierre Frank: Geschichte der Kommunistischen Internationale 1919-43. Band 1-2. ISP-Verlag, Frankfurt am Main, 1981; Julius Braunthal: Ge­schichte der Internationale. Band 1-3. Verlag J. H. W. Dietz Nachfolger GmbH, Berlin-Bonn. 1978 (elsősorban a 2. köt.).

⁸ A bőség zavara miatt itt csak öt, a magyar olvasó számára is hozzáférhető kötetet említenék. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó, 1985; B. M. Lejbszon-K. K. Sirinya: Fordulat a Komintern politikájában. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, 1935. Kossuth Könyvkiadó, 1978: Komját Irén: A kommunista mozgalom világlapja. Az Inprekorr története. Kossuth Könyvkiadó, 1977; Székely Gábor: Profintern-krónika. A Vörös Szakszervezeti Internacionálé kongresszusainak és a központi tanács üléseinek krónikája. Népszava Kiadó, 1982; A Népfront Franciaországban (1934-1938). Tanulmányok – visszaemlékezések – dokumentumok. (Szerk.: Harsányi Iván, Jemnitz János, Moharos Éva.) MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1995.

⁹ A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai (a továbbiakban: KIVD). Kossuth Könyvkiadó, 1975.; A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból [1-2. köt., 1932-1937, ill. 1938-1939]. MSZMP Politikai Főiskola, Budapest, 1985.

¹⁰ Wilhelm Pieck: Über die Tätigkeit des Exekutivkomitees der Kommunistischen Internationale. In: VII. Weltkongress der Kommunistischen Internationale. Referate – Aus der Diskussion – Schlusswort – Resolutionen. Verlag Marxistische Blätter, Frankfurt am Main, 1971. 22-73. o.; Togliatti: A demokrácia és a szocializmus problémái. Id. kiad. 35-107. o. – Dimitrov munkáira a továbbiakban többször fogunk hivatkozni.

¹¹ Georgi Dimitrov: Dnevnik 9 mart 1933-6 fevruari 1949. Universzitetszko izdatelsztvo Szv. Kliment Ohridszki, Szofija, 1997. E kötet témánk szempontjából meghökkentő fogyatékossága, hogy a feljegyzések 1935. január 31-ével, fél évvel a VII. kongresszus előtt minden magyarázat nélkül megszakadnak, és csak 1936. augusztus 19-én, egy évvel a kongresszus időpontja után kezdődnek újra. Ennek okát nem említi sem "Az olvasóhoz" című terjedelmes bevezető tanulmány, sem az előszó.

¹² Die Kommunistische Internationale vor dem VII. Weltkongreß (Materialien). Idézi Frank: i. m. 2. köt. 616-617. o.

¹³ Lásd a magyar kongresszusi delegáció egyik egykori tagjának, Lakatos Évának a felszólalását az említett 1985. szeptemberi budapesti tudományos ülésszakon. (Magnetofonszalagról leírt jegyzőkönyv, kézirat.)

¹⁴ Özvegye, M. J. Knorina, kiadatlan emlékirataiban írja: "Sok napi és éjszakai munka volt ez, éspedig nemcsak magában a Kominternben. Este 10-11 óra felé a Komintern VB felelős munkatársainak egy csoportja elindult Sztálinhoz, és hajnali 3-4-kor tértek vissza. Láttam ezeknek a tervezeteknek az oldalait, amelyeken szinte minden mondat őrizte a megvitatás nyomait." (In N. V. Kuznyecov: V. G. Knorin. Belarusz, Minszk, 1979, 150-151. o.)

¹⁵ Komintern und Friedenskampf. Die Kommunistische Internationale über die Aufgaben der Kommunisten im Friedenskampf. (Auswahl von Dokumenten und Materialien 1917-1939.) Dietz Verlag, Berlin, 1985, 188. o.

¹⁶ Georgi Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. Válogatott beszédek és írások. Kossuth Könyvkiadó, 1974, 85-96. o.

¹⁷ Az esemény hatalmas irodalmából itt csak a legjobban hozzáférhetőt, Kerekes Lajos Ausztria hatvan éve, 1908-1968 című monográfiáját emelném ki (Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 174-183. o.).

¹⁸ A tárgyalások jegyzőkönyvét és az akcióegység-megállapodás szövegét lásd: A Népfront Franciaországa… 83-91. o.

¹⁹ Lásd Stéphane Courtois-Jean-Louis Panné írását. In A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Nagyvilág Kiadó, a kiadás helyének és évszámának megjelölése nélkül, 341-360. o.

²⁰ Arhiv vnyesnyej polityiki Rosszijszkoj Fegyeracii, f. 048 "z", op. 14-16, pap. 4, d. 7, 69. Idézi: Marklen Tyihonovics Mescserjakov: SZSZSZR i grazsdanszkaja vojna v Iszpanyii. Otyecsesztvennaja isztorija, 1993. 2. sz. 85. o.

²¹ Magyar Országos Levéltár (MOL), Külügyminisztérium politikai iratai (Küm pol). K63-29/1-II-2438-1936. 147-148. f. – Mondta vagy nem mondta ezt Dimitrov Sztálinnak, nem áll módunkban kideríteni; ám a Dimitrov-naplóból tudjuk, hogy a kérdéses időpontban valóban tárgyalt Sztálinnal.

²² Historicus [Rónai Zoltán]: A Komintern hetedik kongresszusának mérlege. Szocializmus, 1935. októberi (10.) sz., 450-451. o.

²³ Dimitrov: Egységfront, népfront, szocializmus. 97-209. o.

²⁴ A francia népfront történetéről, benne a május-júniusi harcokról és a Mati­gnon-egyezményről sokoldalú képet nyújt a már idézett, A Népfront Franciaországa című kötet.

²⁵ Egyebek között lásd Fernando Claudínnak, az 1960-as évek közepén a Spanyol KP-ból Jorge Semprúnnal együtt kizárt jelentős ideológusnak és politikusnak a tanulmányát. (The Untimely Revolution. New Left Review, 1972. július-augusztusi (74.) sz., 1-32. o.)

²⁶ Határozat Spanyolország Kommunista Pártja tevékenységéről. KIVD, 456. o.

²⁷ La revolución española en la práctica. Documentos del POUM. Introducción y selección de Victor Alba. Ediciones Júcar, Madrid, 1977. 96-97. o. – Hasonló felhívásokat intézett a spanyol munkássághoz maga Trockij, még 1938-ban is. Léon Trotsky: Leçon d'Espagne: dernier avertissement. In Léon Trotsky: La révolution espagnole (1930-1940). Les éditions de Minuit, Paris, 1975. 494-496. o. Szövegét magyarul lásd Harsányi Iván: A spanyol polgárháború és magyar önkéntesei. MEASZ, Budapest, 1996, 75-77. o.

²⁸ Lásd erről Harsányi Iván: Andreu Nin (1892-1937). A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1992. Kossuth Könyvkiadó, 1992, 347-353. o.

²⁹ Az orosz segítség Spanyolország számára. Október 15-i ügyvivői jelentés. MOL Küm. pol. K63-29/1-2438-1936. 149. f. – Az ennek dacára összeült magas szintű, de korlátozott sikerű Komintern-Szocialista Munkásinternacionálé megbeszélésről lásd Harsányi Iván: Az 1937-es annemasse-i konferencia és a nemzetközi munkásegység. In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1977. Kossuth, 1977, 40-51. o.

³⁰ Dimitrov: Dnevnik, 119. o.

³¹ Guerra y revolución en España 1936-1939. II. köt. Editorial Progreso, Moszkva, 1966, 109. o.

³² Sztálin: A leninizmus kérdései. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945. 593-598. o.

³³ A VB felhívását magyarul lásd KIVD, 465-470. o.; Dimitrov cikkét A Kommunista Internacionálé és a népfrontmozgalmak dokumentumaiból. 1938-1939 c. kiadványban, 284-304. o.; A helyzet behatóbb ismertetését lásd Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Kossuth Könyvkiadó, 1988, 304-311. o., ill. uő: A Komintern a háború első évében (1939-1940). In A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1990. Párttörténeti Intézet-Politikai Főiskola, Budapest, 1989, 87-96. o.

³⁴ Dimitrov: Dnevnik. 184-185. o.

³⁵ Uo., 233-234. o.

Folyóiratunk e száma is két nagy problémakörrel foglalkozik, amelyek nem egy szálon összekapcsolódnak egymással. Több írás és egy kerekasztal-beszélgetés veszi számba a globális tőkés rendszer szerkezetét, jellemzőit és az antikapitalista baloldal stratégiai perspektíváit, amelyeket a múlt és a jelen tapasztalatai alapján vázolnak fel. Az alterglobalista mozgalmak működési-szervezeti problémái ráirányítják a figyelmet arra, vajon miféle (párt)szervezetiség bizonyulhat hatékonynak a tőkével szembeni modern antikapitalista szervezkedés jelenkori fázisában. Ezen a ponton a következő számainkba is átnyúló vita körvonalai bontakoznak ki. A hagyományos szociáldemokrata opportunizmustól a messianisztikus forradalmi megváltásig különböző elképzelések ütköznek a világban s szűkebb régiónkban is, amelyek komoly történeti és elméleti számba vételére igencsak elérkezett az idő.
Másik témánk is visszaköszön: miért és milyen formákban erősödött fel az antiszemitizmus a múltban és a jelenben. Az antiszemitizmus sajátos fokmerője annak, hogy az elmúlt korok milyen formá(k)ban kötődnek jelenkori viszonyainkhoz. A múlttal való együttélésbe a holokauszt „jelenvalósága" mély beletekintést enged.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Lugosi Győző, Wiener György : Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma
2. Mészáros István : Búcsú Harray Magdofftól
3. Marsovszky Magdolna : Az antiszemitizmus: „Egy pozitív program negatív része”
4. Gyenyisz Leonyidovics Babicsenko : A Szovjetunió rezidense. Jurij Andropov hivatalos életrajza egy hivatásos hírszerző fedőtörténetére hasonlít
5. Sziklai László : A vég után – Az Auschwitz Album. Egy transzport története című könyvről
6. Robin Blackburn : Egy látomásos pragmatista: Rudolf Meidner, 1914 – 2005
7. Istvánffy András : Az ellenállás és a struktúra középpontja
8. Paul Blackledge : Az „antileninista” kapitalizmusellenesség bírálata
9. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével
10. Bartók Gyula : Lesz-e globális szocialista forradalom?
11. Rastko Močnik : Társadalmi változások a Balkánon
12. Boda Zsolt : A gazdasági globalizáció környezeti hatásai

Beszélgetés Szigeti Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2005)
Az Eszmélet Baráti Körben 2006. január 9-én elhangzott beszélgetés résztvevői: Szigeti Péter, Wiener György, Szalai Erzsébet, és Lugosi Győző.

Szigeti Péter: Kedves barátaim! Pár gondolatot hadd mondjak el szándékaimról a könyvvel, illetve azzal kapcsolatban, hogy én valamikor a tudományos pályafutásomat kapitalizmuskutatóként kezdtem az ELTE ÁJK-n, ahol 1978-tól 1985-ig voltam főállásban, és kandidátusi munkám (1989) a Szervezett kapitalizmusról volt az első nagyobb művem. A mostani monográfiát bizonyos fokig annak folytatásának tekintem, de azzal a megszorítással, hogy azon kívül, hogy az időben elsősorban a két világháború közötti centrum állapotaira vonatkozott, de már akkor is foglalkoztatott, hogy kiterjesszem kutatásaimat a világrendszer egészére.

Bizonyos, hogy a világrendszer egészének a megértése lehetetlen a centrum mozgástörvényeinek a megértése nélkül, amit most is érvényesíteni igyekeztem, de azért a félperifériákra és a perifériákra történő kiterjesztés – a globális kapitalizmus elemzése – komoly módszertani konzekvenciákkal járt. Megváltozik az ismerettárgy. Ezért kapcsolódtam a világrendszer-kutató iskolához, amit Magyarországon egypáran időszakosan ugyan sok szempontból követtek (például a gazdaságtörténészek közül a kitűnő Pach Zsigmond Pál vagy Berend T. Iván). Az egykori Ágh Attila politikaelméletként két igen jó könyvet is írt (melyek közül A politika világa, 1984, időtálló; Globális kihívás, 1987), de azóta átfogó összefoglalások nemigen születtek. Mások, akik írtak erről az irányzatról, azok, ha később is írták, se nagyon korai állapotokat jellemeztek, ti. a 70-es, 80-as évek irodalmára támaszkodtak (Kiss Balázs, Galló Béla). Ehhez képest ez az iskola már nemcsak a Fernand Braudel Centerben, hanem más országokban is komoly híveket tud magának, és komoly teljesítményeket mutat fel napjainkban is. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez könyvtárakat tölt meg. Ezért azt sem gondolnám, hogy az iskola szellemi termésének terjedelme az én munkámban át lenne fogva, azt viszont igen, hogy igyekeztem olyan fogalmakat és összefüggéseket kimunkálni, módszertani elveket tisztázni, amiket biztos, hogy Arrighi és Wallerstein is vállalna. Ugyanakkor nem gondolnám azt, hogy ezen ne lenne rajta az én gondolkodásmódom, de még azt is mondhatnám, hogy a magyarországi – általam fejlettnek tartott – neomarxista filozófiai, polit-ökonómiai, történeti gondolkodás, amin harminc éven keresztül nevelkedtem – másokkal együtt. Más kérdés, hogy vannak, akik túlságosan könnyen felejtenek. Pedig intellektuálisan sokkal nagyobb és vonzóbb kihívás a szakadatlanul változó történelmi-társadalmi valóság gondolati birtokba vétele a materialista felfogás alapján, mint az uralkodó társadalomtudomány unos-untalan ismételt megoldásaihoz kapcsolódás. Végeredményben azt gondolom, hogy a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet sok mai változata, variánsa közül a világrendszer-kutatás az egyik legtermékenyebb irányzat, mert az aktuális problémával, a jelenkori globális kapitalizmussal bátran szembe tud nézni.

A világrendszer-kutatókat egyáltalán nem lepte meg a globális kapitalizmus, hiszen a kapitalizmus keletkezésekor alakult ki a tőkés világgazdaság, amit folyamatosan elemeznek, másfelől viszont én ahhoz az elgondoláshoz is tartottam magam – ezt az iskolában nem mindenki követné, Andre Gunder Frank például bizonyosan nem -, hogy a globalizáció új szakaszt hozott a kapitalizmus belső történetében. Így azt a politikatörténetileg is szituálható fordulatot is meghozta, hogy a szervezett kapitalizmus jóléti államait visszaszorította. A transznacionális tőke a globális terjeszkedéssel ezt meg is teheti. Mindig annyit tehet meg, amennyit engednek neki. Ahogy az Eszmélet nemzetközi konferenciáján (2005. október) ezt fogalmilag bizonyos fokig még jobban kifejtettem, s bár a könyvemben is benne van, de talán kevésszer alkalmaztam, hogy végső soron a világrendszert úgy kell felfogni, hogy ez a homogenizálódó világgazdaság és a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalomnak a szintézise. Tehát a világrendszer a homogenizálódó világgazdaság tézisnek a heterogenizálódó világtársadalom antitézisével alkot egy szintézist, s valóban rendszerszerű képződmény: az elemek kölcsönös függési viszonyaival és funkcionális összefüggései révén termeli újra önmagát. Ezt módszertani oldaláról ilyen világosan felfogva nem is írtam bele a könyvbe, ti. megmaradtam döntően a wallersteini világgazdaság-világrendszer – nála időnként ambivalens – kettősségnél, közbe be nem iktatva (középtagként) a világtársadalom fogalmát. Az új fogalomhasználat egyébként csak a dolog kifejtési formáját jelenti, hiszen a világrendszer fogalom mindenképpen és mindkettőnknél egy konkrét totalitás: egy saját alapjain újratermelődő és fejlődő egész, mozgásforma. A társadalomtudományban a társadalomelmélet az én felfogásomban így működik, és itt messze nem a kor uralkodó ilyen-olyan szellemtudományos, meg hermeneutikai, meg strukturalista-funkcionalista iskoláit követem, noha utóbbival pl. a marxi elméletnek nem egy ponton közös megállapításai is vannak, mondjuk az, hogy objektíve lejátszódó folyamatok, struktúrák és funkciók alkotják a szociális szférát. Nálam a társadalomelmélet tárgya az a valóság, ami a lényeg és a jelenség egysége, és azért van szükség tudományra, mert a jelenség-látszat-lényeg dialektikája érvényes és érvényesül. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az elméleti általánosításnak a jelenségek sokaságára, az empíriára, a tapasztalati tényekre és a történetileg változó tényállapotokra is vonatkozni kell, hogy meg tudja érteni a dolgokat, de nem egyszerűen az eseményeknek egy halmazát szedi sorba, nem eseménytörténet, hanem az eseményeknek egy halmazával igyekszik alátámasztani és azokból igyekszik általánosítani kategóriáit és téziseit. Voltaképpen nem eseménytörténet, hanem az emberi közösségek története (Fustel de Coulanges szép kifejezésével!), a társadalomtörténet vagy legalábbis egy szakaszának a megragadása.

Az elméletalkotás a valóság feldolgozásának gondolati módozata tehát, amelynek történeti és tapasztalati tényanyagra kell támaszkodnia. Sokat számítanak a részletek, a bizonyító anyag is, a mű célja mégis, hogy reprezentatív összképbe foglalja a világkapitalizmus jelenlegi fázisát. Legalábbis a fő folyamatokat illetően, amelyek megértése nélkül sem az események, körülmények mindig egyedileg kibomló láncolata, sem pedig az egyes részrendszerek, mint gazdaság, jog, kultúra stb. – mindig az összfolyamatnak alávetett – funkcionális kapcsolata nem tárható fel. Így jártam el a jogrendszer vizsgálata során, de a kulturális hegemónia és a világgazdasági régiók leírását és versenyét összehasonlító módon tárgyaló részekben is. A történeti-tapasztalati anyag és a rendszertani összefüggések dialektikus azonosságának módszertani elve ezúttal is vezérlő eszmém volt, akárcsak 14 évvel ezelőtt, a "Szervezett kapitalizmus"-ban. Az azóta eltelt fejlemények – a neoliberalizmus dominanciája és az államszocialista kísérletek legjelentősebb eseteinek, a közép- és kelet-európai térség országainak veresége – nem ásták alá kapitalizmuskutatói módszereimet, ám mára új történelmi helyzettel szembesítettek. A tőkés világgazdaság elvileg szabadkereskedelmi rendszere állapotrajzát, mérlegét és "ha… akkor" típusú alternatív lehetőségeit igyekeztem viszonylag röviden – s ami ennél fontosabb -, reményeim szerint közérthetően tárgyalni.

Elgondolásaim kifejtésében – s ez lenne az utolsó gondolatom – azt a számomra már kutatási eredményként előállt sémát alkalmaztam, hogy előbb extenzitásában, majd intenzitásában kell megnézni a dolgot. Tehát a kapitalizmus kiterjedése a glóbuszon s ebben az utolsó 25-30 év, amikor a fordulat bekövetkezik, aminek közgazdasági, gazdaságtörténeti bizonyítékai is vannak, így a hosszúhullámok Ernst Mandell-Robert Went-féle jelentős elemzése is ilyen. Az intenzitás pedig éppen azt jelenti, hogy a centrumban hogy szabadul meg a tőke a jóléti állami kötöttségektől, és noha ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, de globális szinten mégis szabad versenyként jellemezhető állapotokat ér el, idézőjelbe téve a "szabad verseny"-t, mert hiszen e téren számos megszorítás érvényes. Például a szuperstruktúra szabályozó hatalma vagy a szabad verseny legédesebb gyermeke, a transznacionális korporáció, hogy egy ilyen paradoxonra is utaljak. Végül a harmadik tematikai szál a globális problémáknak nevezett jelenségegyüttes. Itt elég jól tudtam támaszkodni a Le Monde diplomatique és szellemi környezete elméleti munkáira. Főleg Ignacio Ramonet-nak az elemzéseire gondolok, aki az új világrend fenyegetéseit és a globális problémákat a kapitalizmus struktúráihoz kapcsolódóan tárgyalja. Tehát nem úgy "jön be", mint ahogy ez napjainkban a tematikus kérdéseket előtérbe állító globális mozgalmaknál szokás, amelyek elszigetelik ezen jelenségeket egyfelől egymástól, másfelől ezen jelenségeket a tőkés újratermelés összfolyamatával való kapcsolatától. Mintha nem lennének egy társadalomnak alapviszonyai.

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom sorsára munkám, kíváncsian várva annak fogadtatását.

 

Wiener György: Szigeti Péter könyve Magyarországon az első komoly társadalomelméleti munka a globalizált liberálkapitalizmusról, éppen ezért kitüntetett figyelmet érdemel. Alapvető tudományos állításaival egyetértek, ezeket nem részletezem; többnyire csupán azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyekben vitám van a szerzővel, illetőleg fejtegetéseit más szempontok figyelembevételével kiegészíteném.

Szigeti Péter művének alapvető érdeme, hogy a kapitalista világrendszer egészének történeti folyamatába ágyazza be a globalizáció vizsgálatát, tehát a globalizációt mint a kapitalizmus egy új történelmi korszakát elemzi, értelmezi. Ebből következik, hogy át kell tekintenie az 1500 óta, más szerzők szerint az 1450-es évek óta létező kapitalista világrendszert, és be kell mutatnia azokat a sajátosságokat, amelyek kizárólag az új szakaszt jellemzik. Annak érdekében, hogy megfelelően tudja értékelni a mostani korszakot, egy viszonylag átfogó időbeli tagolást alkalmaz, s ez az első pont, ahol vitatkozom a szerző állításaival. Szigeti Péter négy alapvető szakaszt állapít meg a tőkés világrendszer fejlődéstörténetében; az ún. monetáris, illetőleg merkantil, majd manufaktúra-kapitalizmus, ez az ipari forradalom előtti korszaka a modern világgazdaságnak, második szakasznak a szabad versenyes periódust tekinti, amelyet azonban összecsúsztat a szervezett kapitalizmus korai fázisával, a harmadik szakaszt az állam-monopolkapitalizmusban, más néven a keynesiánus jóléti államban találja meg, a jelenlegi időszakot pedig a tőkés világrendszer fejlődésének negyedik korszakaként ábrázolja.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a szerző elkülöníti egymástól az ipari forradalom előtti és utáni kapitalista társadalmat, s úgy vélem, hogy e könyvben nem szükséges az 1500 vagy 1450 és 1780 közötti időszak tagolása. Egy olyan munka, amely a kapitalizmus korai történetét tárgyalja, természetesen nem tekinthet el az ún. hosszú XVI. század problémájától vagy a XVII. század 20-as, 40-es éveiben bekövetkezett hanyatlástól, Hobsbawm megfogalmazása szerint a refeudalizációtól, e műnek azonban e kérdéskörökkel nem kell foglalkoznia, lévén hogy alapvető témája a globalizáció. Az azonban már vitatható, hogy az ipari forradalom kezdetétől az I. világháborúig tartó időszakot egy szakaszként értelmezi; megítélésem szerint itt célszerű lenne elhatárolni egymástól a klasszikus szabad versenyes, illetőleg a monopolkapitalizmust – ez utóbbi periódus az, amit a lenini elmélet imperializmusnak nevez. Noha a szerző lábjegyzetben is hivatkozik Leninnek az imperializmust tárgyaló munkájára, mégsem teszi meg ezt a distinkciót, bár a periodizációt összefoglaló ábrájában – szervezett kapitalizmus elnevezéssel – éppen a monopol- és az állam-monopolkapitalizmust vonja össze egy szakaszba. Megoldása azért tűnik problematikusnak, mert emiatt nem mutatja be az állami beavatkozás azon formáit, amelyek még nem a keynesiánus elméletre támaszkodnak, hanem hagyományos jogi-adminisztratív hatósági eszköztárral próbálják a kapitalista gazdaság működését befolyásolni. Ezt a témakört Magyarországon Somlai Péter egy 1977-ben megjelent kis könyvében nagyon alaposan feldolgozta, és pontokba szedve sorolta fel azokat a beavatkozási formákat, melyeket a bismarcki állam és kortársai alkalmaztak. Az állam-monopolkapitalizmusra vonatkozó fejtegetésekkel, illetőleg azzal a korszakolással, amely ezen új szakaszt érinti, már egyetértek, mint ahogy azzal is, hogy a globalizációt egy teljesen új periódusként értékelhetjük a kapitalizmus világtörténelmében. Tehát úgy ítélem meg, hogy célszerű lenne egy olyan felosztást alkalmazni, amelyben az ipari forradalom előtti tőkés társadalmat a szabad versenyes időszak, a monopolkapitalizmus, az állam-monopolkapitalizmus, majd a globalizált liberálkapitalizmus követi; ez a felosztás egyébként megfelel a Kondratyev-ciklusoknak is, hogy miként, erre később még kitérek.

Világosan láthatjuk tehát, hogy a szakaszolás s ezzel összefüggésben a globalizáció sajátosságainak feltárása alapvető jelentőségű kérdés a könyv tematikája szempontjából. A szerző határozottan elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a globalizáció nem jelent új korszakot a tőkés világrendszer történetében. Két irányzat is képviseli ezt az álláspontot. Az egyik maga a világrendszer-elmélet, amely hajlamos arra, hogy a világgazdaság történelmi tagoltságát elnagyoltan ábrázolja, hiszen kiindulópontja az, hogy az elemzés egysége nem az egyes nemzetállam, hanem a világrendszer egésze. Ez annak ellenére jellemzi ezt a tudományos iskolát, hogy legkiemelkedőbb képviselője, Immanuel Wallerstein műveiben a globalizáció valóban egy új korszakként jelenik meg, de azért ő is nemegyszer hangoztatja, hogy nem kell eltúloznunk e szakasz újdonságát, sajátszerűségét. A másik irányzat nem ilyen széles körű elméleti megalapozásból indul ki, hanem abból, hogy az I. világháború előtt már kialakult egy viszonylagosan nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer, s ezért a mai globalizációt az e korszakhoz való visszatérésnek tekinti. Robert Went könyve nyomán Szigeti Péter egyértelműen bizonyítja, hogy az I. világháború előtti kereskedelem jellegében és volumenében is alapvetően eltért a globalizált liberálkapitalizmus világkereskedelmétől és világméretekben megszerveződött pénzügyi piacaitól. Kimutatja azt is, hogy noha a világkereskedelem volumene valóban csökkent az I. világháború után – ez egyébként szorosan összefüggött azzal, hogy e periódus a harmadik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával esett egybe – a napjainkban végbemenő változások nem egyszerűen mennyiségi ugrást jelentenek, hanem azt is, hogy jelenleg elsősorban transznacionális vállalatok kereskednek. A kereskedés a lebonyolított üzleti tranzakciók egyharmadában a transznacionális vállalatokon belül zajlik, s további egyharmadában pedig e vállalatbirodalmak kereskednek egymással. A korábbi időszakhoz képest döntő változás az is, hogy a tranzakciók elsődlegesen nem nyersanyagok, hanem félkész termékek, részegységek és késztermékek értékesítésére irányulnak.

E ponton Szigeti Péter gondolatmenetét egy további mozzanattal egészíthetjük ki. Amíg az I. világháború előtt a világkereskedelem fejlődésében döntő szerepet játszott az, hogy az egyes európai országok milyen gyarmatokkal rendelkeznek, hiszen a centrum és a periféria közötti kereskedelem elsődlegesen a gyarmatok és az anyaország kapcsolatrendszerében bonyolódott le, addig a globalizációt éppen az jellemzi, hogy ilyen korlátokkal nem találkozhatunk. E változás egyben azt is bizonyítja, hogy a globalizáció kifejlődésének egyik előfeltételét a hagyományos kolonialista rendszer felbomlása alkotta. E gondolat Szigeti Péter könyvében néhol felbukkan, ám expressis verbis ezt nem mondja ki. A globalizáció egyik előfeltétele tehát az volt, hogy az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig felbomlott a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejött gyarmati rendszer. E folyamatban egyébként nemcsak a Szovjetuniónak, hanem a globalizált liberálkapitalizmus jelenlegi egyetlen szuper- vagy hiperhatalmának, az Egyesült Államoknak is meghatározó szerep jutott, emlékezzünk csak az USA magatartására az 1956. októberi-novemberi szuezi válság idején.

Kondratyev hosszúhullám-elméletének felhasználása a könyv egyik legnagyobb érdeme, azonban úgy vélem, hogy Szigeti Péter, Wenthez hasonlóan, akinek 2002-ben Magyarországon is megjelent könyvére nagymértékben támaszkodik, szkeptikusan ítéli meg e ciklusok objektív törvényszerűségeken nyugvó szabályszerű ismétlődését. Went álláspontját egyébként jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a globalizációról szóló munkájában Ernest Mandel koncepciójából indult ki, aki a hagyományos trockista, tehát világforradalmi megközelítéssel elemezte a hosszúhullámok szerepét. Ha megnézzük, hogy Robert Went, illetőleg Went nyomán Szigeti Péter miként ábrázolja e ciklusokat, és milyen okokat, mozgatóerőket lát a háttérben, azt kell mondanunk, hogy az ereszkedő vagy hanyatló ágból a fellendülő szakaszba való átmenetnél a véletlenszerű tényezőknek mindketten túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak, azt állítván, hogy alapvetően nemcsak endogén, hanem exogén, tehát külsődleges tényezők is szerepet játszanak az új hosszúhullám megjelenésében.

Robert Went a hosszúhullámok kiváltó okairól öt elméleti álláspontot mutat be. Az első felfogás, amely még Kondratyevtől származik, a túlfelhalmozásban látja a hosszúhullámok egymásutániságának döntő okát. Trockij, illetőleg Mandel nyomán Went második magyarázó elvnek a profitráta süllyedő tendenciáját tekinti, az általa bemutatott harmadik elmélet pedig Schumpetertől származik, aki az egyes szektorokban történő innovációsűrűsödésre vezeti vissza a fellendülést. E koncepció szerint a hanyatló szakaszban, éppen a profitok csökkenése miatt, számos új találmány jelenik meg, s ezek aztán kilendítik a tőkés gazdaságot a régóta tartó depresszió állapotából. A negyedik megközelítést Dupriez képviseli, aki a háborúkban s az azokkal járó inflációs sokkokban találta meg a hosszú távú ciklusok döntő okát. Ötödik elméletként Went a monetáris felfogást mutatja be, mely az aranytermelés ingadozásaival kötötte össze a hosszúhullámok kialakulását, jelezve, hogy e magyarázat mára kiszorult a közgazdasági irodalomból; erre a teóriára egyébként Kondratyev is hivatkozik.

Szigeti Péter, mint előbb már jeleztem, lényegében a Mandel-Went-féle magyarázatot fogadja el. Egyetértek azzal a nézetével, hogy a profitráta süllyedő tendenciája valóban meghatározó szerephez jut e ciklusok létrejöttében, s nyilvánvalóan nekem is az a véleményem, hogy sem a háborúkból, sem az aranytermelés változásaiból nem vezethetjük le a fél évszázados ciklusváltásokat. Nem látok azonban ellentmondást a túlfelhalmozás elmélete, a profitráta süllyedő tendenciáján nyugvó magyarázat, illetőleg az innovációk koncentrációjának teóriája között. Miért vélem úgy, hogy e három magyarázó elv valójában nem áll szemben egymással? Döntően azért, mert a profitráta süllyedő tendenciájának marxi elmélete egyértelműen jelzi, hogy milyen ellenerők hatnak ezen eséssel szemben, s ezek között említi az állandó tőke elemeinek olcsóbbodását, amire egyébként Went és Szigeti Péter is hivatkozik. Az állandó tőke elemeinek olcsóbbodásában viszont a találmányok, innovációk döntő szerepet játszanak, növelve a munka termelőerejét, ami viszont hosszabb távon – miként ezt Marx a Tőke III. könyvében kifejti – éppen a profitráta süllyedő tendenciájában nyilvánul meg. Ebből pedig az következik, hogy a hanyatló szakaszban szükségszerűen növekszik az új találmányok száma; ezeket egyébként Kondratyev megpróbálta számba venni, és elég hosszasan sorolja fel az egyes időszakok technikai és technológiai innovációit. A fellendülő szakaszban, amikor a profitráta esését ellensúlyozó tényezők jelentősebb szerepet játszanak, nyilvánvaló, hogy a találmányok iránti érdeklődés valamelyest alárendeltebb szerephez jut, ugyanakkor, mint erre előbb utaltam, a hanyatló szakaszban, melyben helyre akarják állítani a tőke korábbi jövedelmezőségét, érthető, hogy erőteljesebben összpontosítanak a műszaki fejlesztésre. A túlfelhalmozás pedig ebben az elméleti modellben úgy jelenik meg, mint a tőke azon hajlama, hogy túllép saját korlátain, ami szükségképpen a lekötött tőke mennyiségének és értékének növekedéséhez s ezáltal a profitráta süllyedéséhez vezet. Ugyanakkor e kérdéskörben nem Kondratyev magyarázatát fogadom el. Kondratyev azt állítja, hogy a túltőkésítés mindenekelőtt az infrastrukturális létesítmények, illetőleg a nagy gyárak létesítésében nyilvánul meg, s a felhalmozás azáltal idézi elő a süllyedést, hogy hiány keletkezik kölcsöntőkében, hiszen csökkennek a betétállományok, és ennek nyomán a tőke drágulni kezd. Ezen a ponton Kondratyev nemcsak Marxhoz, hanem Marshallhoz és más neoklasszikus közgazdászokhoz is fordul magyarázatért. Amikor azt állítom, hogy a túlfelhalmozás jelentős szerephez jut a hosszúhullámok kialakulásában, elsősorban Kalecki magyarázatát tartom relevánsnak, noha ő a középtávú ciklusok keretében vizsgálta ezt a kérdést. A Kalecki-féle "ciklusgépezetből" egyértelműen kiderül, hogy középtávon a fellendülés végét a tőkefelszerelés felhalmozása okozza, ami szükségszerűen a profitráta csökkenését s ezáltal a beruházások visszaesését váltja ki. Mivel empirikusan is igazolható elméletében a tőkésosztály makroprofitja bruttó felhalmozásának és fogyasztásának összegével azonos, a lekötött tőke azért növekedhet gyorsabban a keletkezett profittömegnél, mert annak újra beruházása csak részben valósulhat meg. Kaleckinél is a találmányok játszanak döntő szerepet abban, hogy a rendszer kilendül statikus állapotából, s magasabb szinten egy új konjunkturális időszak kezdődik, mégpedig nemcsak közép-, hanem hosszú távon is. Egyébként a Kondratyev-ciklusok sem jelentik azt, hogy az újabb hullám kezdetén a fejlődés visszatér korábbi állapotához. Kondratyev ugyanis különbséget tesz a szekuláris trendek és a hullámmozgások között, hangsúlyozva, hogy a ciklusváltások során a kapitalizmus teljesen új körülmények között és a korábbinál jóval magasabb szinten kezdi meg új, fellendülő szakaszát.

E gondolatmenetnél térnék vissza a kapitalizmus korszakolásának problémájára. Megítélésem szerint, miként ezt egy tanulmányomban korábban már jeleztem, az ipari kapitalizmus fejlődésének történelmi szakaszai a Kondratyev-ciklusokhoz kapcsolódnak, mégpedig oly módon, hogy az új periódusok mindig a hanyatló ág kezdetén jelennek meg. Az első Kondratyev-ciklus 1780/1789 és 1848 között zajlott le, s hanyatló ágának kezdetén, 1815/1825-ben jelent meg a klasszikus liberálkapitalizmus, mely 1873-ig, a második hosszúhullám fordulópontjáig tartott. Az 1848/1849-től induló ciklus ekkor lépett át ereszkedő fázisába, a Nagy Depresszió időszakába, mely a bécsi tőzsdekrachhal köszöntött be. E váltással veszi kezdetét a monopolkapitalizmus, mely először a német agrár- (junker-) burzsoázia védővámos politikájában, később pedig a kartellek, illetőleg a szindikátusok és a trösztök létrehozásában fejeződött ki. Ebben az időszakban, mint erre korábban már utaltam, jelent meg először a modern állami intervencionizmus, amely még nem gazdaságelméleti alapokon, hanem hagyományos adminisztratív eszközökkel próbálta a tőkés gazdaság működését befolyásolni. A következő Kondratyev-ciklus 1896-ban kezdődött, s a II. világháború utáni évekig, 1947/1948-ig tartott. E harmadik hosszúhullám Kondratyev számítása szerint 1920-ban lépett át a hanyatló fázisba, melynek terméke az 1930-as évek elején megjelent állam-monopolkapitalizmus volt, először a New Deal, illetőleg a svéd jóléti állam formájában. Bár meglepőnek tűnik, mégis e körbe sorolhatjuk a különféle fasiszta gazdaságszabályozási törekvéseket is, hiszen mindegyik korabeli intervencionista modell a monopolkapitalizmus akkori általános válságára reagált. Azt, hogy a keynesiánus szabályozás megszilárdulásáig valóban beszélhetünk a tőkés világgazdaság általános válságáról, szemben a II. világháború utáni időszakkal, egyetlen ténnyel bizonyítanám. Az amerikai gazdaság csak 1940-ben érte el 1929-es fejlettségi szintjét, tehát akkor nem volt vulgármarxizmus arról beszélni, hogy a kapitalizmus általános válságba került, ám paradox módon e helyzet nem a baloldal megerősödéséhez, nem szocialista forradalmakhoz vezetett, hanem jobboldali autoritáriánus, illetőleg nyíltan fasiszta rendszerek létrejöttéhez. Az 1948-cal kezdődő, negyedik hosszúhullám fellendülő ága, amelyet Went nyomán Szigeti Péter nagyon plasztikusan ábrázol, viszont a kapitalizmus igazi aranykora volt. E periódust az anticiklikus keynesiánus gazdaságszabályozás, valamint a jóléti állam széles körű elterjedése jellemzi, s e korszak 1973-ig az első olajárrobbanásig tartott, amely egyébként csak a hullámon belüli fordulópont leglátványosabb tünetének bizonyult. A negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágával, 1973-mal kezdődik a globalizált liberálkapitalizmus története. A szerző magas színvonalon hasonlítja össze az 1948-1973, illetőleg az 1973-1996 közötti időszakot, pontosan ábrázolva a két történelmi kor alapvető különbségeit. Amit hiányolok, az az ötödik Kondratyev-ciklus bemutatása. Nem véletlen, hogy az új hosszúhullám kimaradt a könyvből, ugyanis azok a szerzők, akikre Szigeti Péter munkája során támaszkodik, műveiket korábban fejezték be, mint hogy ez a szakasz megjelent volna. Went könyvét 1996-ban publikálta, Mandelé pedig egy évvel korábban került könyvárusi forgalomba, ők tehát még nem írhattak az ötödik hullám fellendülő ágáról. Egyébként ez az az időszak, amelyben a globalizált liberálkapitalizmus igazán kibontakozik, napjainkban tehát ennek virágkorát éljük.

A következő témakör, amelyet érintenék, az a kérdés, hogy a globalizált liberálkapitalizmus időszakában milyen sikereket ért el a neoliberális gazdaságpolitika a jóléti állam felszámolásában. Teljes mértékben egyetértek a szerző azon fejtegetéseivel, amelyek szerint e politika, saját célrendszerét tekintve, meghatározó eredményeket ért el a privatizáció, a dereguláció és a munkaerőpiac átalakítása terén, bár a részmunkaidős foglalkoztatás nem minden országban haladt annyira előre, mint ahogy ezt a könyv bemutatja. Egyes államokban jelentős mértékben, így például Went hazájában, Hollandiában, ám voltak olyan országok is, ahol a részmunkaidős alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotthoz képest mérséklődött. E kritikai megjegyzésem ellenére a részmunkaidőről szóló fejtegetésekkel teljes mértékben egyetértek, azt azonban vitatom, hogy alapvetően az új munkavállalási formák – a részmunkaidő és a távmunka -, illetőleg a dezindusztrializáció vezettek a klasszikus munkásmozgalom s ezen belül a szakszervezetek meggyengüléséhez. A szakszervezetek ott is meggyengültek, ahol megmaradtak a tőkés nagyvállalatok; jellemző, hogy tevékenységük súlypontja napjainkban a közszolgáltató szférára tevődött át. Magyarországon is csak az állami szektor szakszervezetei tudnak igazán hatékonyan fellépni, a nagyvállalatiak már jóval kevésbé, amit részben a dezindusztrializációtól, tehát attól való félelem magyaráz, hogy a tőke távozik az országból, és Romániába, Ukrajnába, Kínába, Indiába vagy Bangladesbe települ át.

A szerző elemzését igazán a redisztribúció kérdéskörében vitatom. Szigeti Péter világosan látja, hogy megkezdődött a jóléti állam leépülése, ám úgy vélem, hogy ezt a folyamatot kissé gyorsabbnak mutatja be a ténylegesnél, hiszen e téren az utóvédharcok, melyekre a szerző is utal, nem jelentéktelenek. Magyarázatot igényel, hogy miközben megindult a harc a jóléti állam ellen, miért emelkedik mégis a redisztribúció foka, és nemcsak 1998-ig, hanem még a XXI. század elején is. Külön vizsgálatot igényel az a kérdés is, hogy miközben az állami kiadásokon belül különösen a jóléti költségek visszaszorítására törekednek, e területen mégis csak a 90-es évek közepétől kezdődött csökkenés, s az is átmenetileg érvényesült. E folyamat ellentmondásos jellegét jól mutatja, hogy 2002-ben az Egyesült Államokban a jóléti kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya az 1998 évi 15%-ról 16,4%-ra emelkedett, az Európai Unióban pedig a négy évvel korábbi szinten, 24%-on maradt. Mi az oka annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitikai törekvések eddig jórészt sikertelennek bizonyultak? Véleményem szerint az egyik ok a népesség rohamos elöregedése, amely automatizmusként növeli a nyugdíjkiadásoknak a GDP-hez viszonyított arányát. E tendencia ellen számos európai uniós tagállamban nyugdíjreformokkal kísérleteznek, ezek azonban eddig csak részben léptek életbe; hogy milyen lesz a tényleges hatásuk, ma még nehezen ítélhetjük meg. A másik tényező, amely korlátozza a jóléti kiadások csökkentésére irányuló törekvéseket, az egészségügyi szolgáltatások költségrobbanása. Nem véletlen, hogy napjainkban elsősorban a társadalombiztosítás terén tesz kísérletet a neoliberális politika és ideológia a korábbi jóléti intézmények felszámolására, mely eddig elsősorban a köz- és a magánkiadások arányának átalakításában nyilvánult meg. E téren Magyarország élen jár, hiszen az OECD adatai szerint 1993-2003 között az összráfordításokhoz képest az állami egészségügyi kiadások 88%-ról 70%-ra estek vissza.

Kritikám természetesen nem jelenti azt, hogy nem értek egyet Szigeti Péter végkövetkeztetésével. Saját álláspontom is az, hogy a jóléti állam sorsa a felszámolódás, azonban ameddig nemzetállami keretek között működnek a polgári demokrácia intézményei, e folyamat erőteljes korlátokba ütközik. Éppen ezért megfogalmaznám azt a talán túlzottan merésznek tűnő hipotézist, hogy hosszabb távon a globalizáció és a polgári demokrácia intézményei összeegyeztethetetlenek. A liberális felfogással szemben tehát a kapitalizmus állami normálformáját nem a polgári demokráciában, hanem az oligarchikus berendezkedésben találhatjuk meg, miként ezt a XIX. század első felének konzervatív liberális teoretikusai, Tocqueville és eszmetársai egyértelműen ki is mondták. E problematikával összefüggésben röviden érintem a szerzőnek a nemzetállam jövőjére vonatkozó fejtegetéseit is. Teljes mértékben egyetértek Szigeti Péterrel abban, hogy az ún. nagy regionalizmus, azaz a regionális államközösségek váltják fel a következő periódusban a nemzetállamok szabályozó szerepét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az alakulatok eltűnnek, ám szabályozó funkciókörük folyamatosan szűkül. Ily módon a nemzetállamok ugyanolyan pozícióba kerülnek a nagy regionális szerveződésekkel, például az Európai Unióval szemben, mint egykor a Kommunista kiáltvány szerint a tartományok és kisállamok a nagy nemzetállamokkal szemben. E téren tehát az analógiát a klasszikus liberalizmus és a globalizált liberálkapitalizmus között egyértelműen kimutathatjuk.

Végezetül a szerző "futurológiai" fejtegetéseit értékelném. Ezeket rendkívül jelentős gondolatoknak tartom; a tudomány ugyanis, ha az alapvető működési mechanizmusokat felismeri, meghatározó szerephez juthat az előrejelzésben, illetőleg a jövőre irányuló gazdasági és politikai cselekvés befolyásolásában. A hosszúhullámok és a kapitalizmus szakaszai közötti összefüggések alapján megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, hogy a tőkés világrendszer következő szakaszát az ötödik Kondratyev-ciklus hanyatló ágában megjelenő szervezett globalizált kapitalizmus alkotja, mely úgy viszonyul majd a globalizált liberálkapitalizmushoz, mint a középkor az ókorhoz. Ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy ma még a globalizáció ókorát éljük. Ez a megjegyzés azonban azt is jelenti, hogy nem fordulhatunk szembe a globalizációval; a szocialista perspektívákat világméretekben kell érvényesítenünk, nem pedig a nemzetállamhoz való visszatérést hirdető, bár szintén nemzetek feletti szinten szerveződő antiglobalista mozgalmakban.

Konkretizálva Szigeti Péter fejtegetéseit, úgy ítélem meg, hogy a szerző által felvázolt alternatívák egymás után mind bekövetkezhetnek. Tehát először megerősödik napjaink új kapitalizmusa, ennek most éljük csúcspontját, hiszen a Kondratyev-ciklus ötödik, fellendülő ágának már csaknem a félidejénél tartunk. 2020/2022 táján alakulhat ki az a globalizált szervezett kapitalizmus, amelyre előbb már utaltam, s a szerző gondolatmenetében is egy önálló alfejezet tárgyát képezi. Ezt az időszakot követheti, legalábbis a wallersteini forgatókönyv szerint, egy olyan világméretű átalakulás, amelyben a kapitalizmus eljut terjeszkedésének végső határáig. E ponton térnék át röviden Rosa Luxemburg elméletére, noha ezt a szerző könyvének elején tárgyalja, nem pedig a jövő anticipálásakor. Világosan láthatjuk, hogy a kapitalizmus egyfelől extenzíven terjeszkedik, és valóban a föld minden egyes pontján megjelenik, másfelől pedig, ami ennél is fontosabb, egy-egy országon belül valamennyi létszféra fokozatosan alárendelődik a tőkeviszonynak. Ezzel összefüggésben felmerülhet még egy kérdés, amelyet a szerző nem érint, Tamás Gáspár Miklós és mások azonban gyakran tárgyalnak, mégpedig az, hogy a világkapitalizmus utolsó szakaszában egyáltalán fennmaradhat-e az állam, avagy a tőke állami közvetítés nélkül gyakorolja-e uralmát? Úgy tűnik, hogy a kapitalizmus az államiságot világkormány vagy regionális kormányzatok formájában e szakaszban is megőrzi, ám az ezzel ellentétes felfogás is komoly elemzést igényel.

Összegezve értékelésemet úgy vélem, hogy ezt a meghatározó jelentőségű munkát meg kell próbálnunk minél szélesebb körben terjeszteni, s ez különösen az oktatás számára volna hasznos. Kétlem azonban, hogy a mai újkapitalista korszakban a hosszú távú folyamatokra irányuló történelemelméleti fejtegetések komoly hatást válthatnak ki; ezzel csak akkor számolhatunk, ha az ötödik Kondratyev-ciklus is átlép hanyatló ágába, s a tőkés világrendszer újabb válságát a szervezett globális kapitalizmus formájában küzdi le.

 

Szalai Erzsébet: Szigeti Péter könyvének a megjelenése a magyar elméleti baloldal ünnepe. Gratulálok a szerzőnek, a könyvet alig tudtam letenni, nagyon élvezetesnek találtam. Fő vonalával, fő gondolatmenetével egyetértek, különösen tetszett, amit a jóléti állam leépüléséről írt. Az nagyon fontos.

A jóléti állam felbomlásának tendenciája valószínűleg megállíthatatlan folyamat. Éspedig azért, mert például mindenféle nyugdíjreform azt jelentené, hogy meghosszabbodik a munkában töltött idő, de nem véletlen az, hogy erre nem kerül sor, és úgymond elöregedik a társadalom… A liberális szerzők elhallgatják azt, hogy többek között azért nem nyújtják meg a munkában töltött éveket, azért nem emelik meg a nyugdíjkorhatárt, mert túltermelési válság van, ezért a tőke egyre kevésbé képes felszívni a potenciális munkaerőt. Hasonló okai vannak az egyetemi képzés, az egyetemen töltött évek – a felnőtté válás – elhúzódásának is. Az egyetemek sajátos parkolópályaként működnek: addig sem keres a fiatal stabil munkahelyet, addig sincs gond vele, amíg az iskola padjait koptatja… A túltermelési válság oka pedig – mint azt Marx kimutatta és előre is vetítette – a profitráta süllyedő tendenciája, melynek háttere a tőke szerves összetételének rohamos növekedése, pontosabban az ezzel járó növekvő kereslethiány.

A következőkben kritikai észrevételeimet fejtem ki. Nem hiányokat jelölök meg, a mű így komplex egész, megállja a helyét – javasolnám egyébként nemzetközi színtéren való megjelentetését is -, inkább azért mondanám el a bennem felmerült dilemmákat, hogy további alkotásokra serkentsem a szerzőt, bár tudom, hogy a megkezdett munkát ő belső indíttatásból is folytatná és folytatja is.

Az egyik ilyen homályos pont a szabad verseny és az önszabályozó piac kategóriáinak összemosása, pontosabban szinonimaként való használata. Pedig elsősorban Polányi Károlynak A nagy átalakulás c. könyvéből tudjuk, hogy a kettő nem ugyanaz. Polányi történetileg és logikailag egyaránt bizonyítja, hogy az önszabályozó piac nem jelent szabad versenyt, mert csakis azáltal létezhet önszabályozó piac, hogy az állam keményen beavatkozik a gazdasági életbe, ezen belül keményen korlátozza a monopóliumok gazdasági hatalmát. Itt tehát egy elméleti zavart érzek. Emellett Polányi fő megállapítása, hogy akár a szabad verseny, akár az önszabályozó piac mindig is csupán ideológiaként léteztek, mert a társadalom védekező mechanizmusai már a kapitalista társadalom kezdetétől korlátozták a tőkelogika korlátlan érvényesülését. Mert ha ez nem így lett volna – hangzik a funkcionalista érvelés -, már igen hamar tökéletesen szétesett volna a társadalom. Egyébként mára már közeledünk ehhez az állapothoz…

Itt térek ki arra a pontra, amelyben leginkább van vitám a Péterrel – ez pedig a válság kérdése. Magam úgy gondolom, hogy a kapitalizmus azáltal, hogy a szovjet birodalom összeomlásával egyeduralkodóvá vált a világon, egyben végső válságához is elérkezett. A kapitalizmus válságának történetét úgy tagolnám, hogy annak első komoly jele az I. világháború volt, ezt követően megszületett a Szovjetunió, majd létrejött a fasiszta birodalom, majd a minderre való ellenhatásként a tőke "megijedt", és létrehozta a nyugat-európai jóléti államot.

A profitráta süllyedő tendenciájával összefüggésben azonban a globális tőke hamar ellenérdelkeltté vált a nyugat-európai jóléti kapitalizmus fenntartásában, majd erősen érdekeltté abban, hogy lerombolja azt. Ma már úgy ítélem meg, hogy a szovjet birodalom felbomlasztása elsősorban a nyugat-európai jóléti modell ellen irányult: amíg a kollektivista kísérlet önálló társadalmi rendszerként létezett, addig az ellensúlyozására létrejött, riválisaként funkcionáló jóléti kapitalizmushoz nem lehetett "hozzányúlni".

A kollektivista kísérlet bukásával azonban a kapitalizmus önnön válságtörténetének új szakaszához érkezik. Habermas azt írja A nyilvánosság szerkezetváltása c. könyvében, hogy a munkásmozgalom hosszú időn keresztül a tőke létfeltételeit stabilizáló tényezőként működött, mert korlátozta azt, hogy a munkabéreket a tőkések olyan mélyen leszorítsák, hogy az a kóros kereslethiányon keresztül túltermelési válságot robbantson ki. Más megközelítésben: az eredeti tőkefelhalmozás korától Bismarckon át egészen az 1980-as évekig mindig működtek olyan korlátozó tényezők, melyek megakadályozták a tőke öngyilkosságát, vagyis azt, hogy a kapitalizmus felfalja önnön létfeltételeit.

Mára ezek a korlátozó tényezők felszámolódtak – és ez az újkapitalizmus lényege. Mélyén pedig egy immár kontrollálhatatlan szenvedély húzódik meg, ez pedig a profit iránti vágy soha ki nem elégíthető szenvedélye. Azért nem elégíthető ki soha, mert a profit iránti hajsza – szemben más szenvedélyekkel (éhség, szerelmi vágy stb.) – a "mennyiség szenvedélye": mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon, a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja. Miközben a világ részleteiben egyre racionálisabb lesz, fő folyamatait egy tökéletesen irracionális vágy irányítja. Ennek pedig egyenes következménye az emberiség – és az egész élő Föld – létfeltételeit felélő folyamatok térnyerése.

Milyen létfeltételekre gondolok? Az egyik ilyet a humán erőforrások alkotják. Manapság mindenki tudás alapú társadalomról, társadalmakról beszél, ezzel szemben azonban azt látjuk, hogy mivel igen gyengévé váltak a munkabérek leszorításának korlátai – a magasan kvalifikált, csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevésbé kerül sor a humán erőforrások akár egyszerű újratermelésére is. A korlátok nélkül maradó globális tőke felzabálja ezt az alapvető létfeltételét. Marxi terminológiával – de Marx alapfeltevésén is túl – a munkásság széles köreiben a tőke nem biztosítja a munkaerő újratermelési költségeit, súlyosan veszélyeztetve ezzel "saját" profittermelő képességét. Mint már említettem, az ennek nyomán előálló vészes kereslethiány – a túltermelési válság – következtében is.

A humán tőke mellett a globális tőke a természeti erőforrásokat is egyre inkább feléli. Problematikusnak látom, hogy a marxi alapú társadalomkritika egyelőre nem nagyon tud mit kezdeni a nem növekedéspárti, a fejlődést nem az anyagi javak kiterjesztésében látó, (de) egyre megkerülhetetlenebb ökológiai megközelítéssel.

A következő dilemmám Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletének nem kellően kritikus átvételéhez kapcsolódik. Magam úgy látom, hogy még mielőtt Luxemburg nyomán a tőke kiterjesztené hatókörét az egész világra, a humán és ökológiai források kimerítésének korlátja keményen jelentkezni fog – és/de ez az ütközés a tőke mellett az egész világtársadalmat végveszélybe sodorhatja. Emellett számos jel szerint a tőkének "esze ágában" sincs korlátlanul kiterjeszkedni a perifériák felé. Az elmúlt tíz évben sokkal jelentősebb nagyságrendű tőke cirkulált a centrumországok között (ezen belül is elsősorban az Egyesült Államok felé), mint a perifériák, félperifériák irányába. Egyre nő a világon azon emberek száma, akiket még csak kizsákmányolni sem akar senki. Nekik egyszerűen a létük vált feleslegessé – és ezért-előbb utóbb kérdésessé is fog válni.

Péter azt írja, hogy mindaddig nem beszélhetünk a kapitalizmus általános válságáról, amíg a centrum technikai innovációk révén képes technológiai megújulásra. Ezzel nem értek egyet, mégpedig azért, mert a technikai innovációk hatásukat tekintve destabilizálóak: a tőke szerves összetételének emelése következtében folyamatosan a profitráta süllyedő tendenciáját erősítik, emellett a munkaerő kiváltásával – a bérek oldaláról kiáramló vásárlóerő csökkentésével – rohamosan mélyítik a kereslethiányt, vagyis az általános túltermelési válságot.

A következő pont, ahol problémát érzek, a szuperstruktúra fogalmának tartalma. Magam – mint arra egy lábjegyzetben Péter utal is – a szuperstruktúra részének tartom az általa felsorolt intézmények mellett a nagy multinacionális vállalatok tulajdonosait és menedzsmentjét is. Hiszen ezek a szereplők például ugyanúgy jelen vannak a globális gazdasági hatalmat felosztó nemzetközi fórumokon – így többek között Davosban -, mint a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői és az államfők.

A következő, amit tovább kutatnék, a társadalomszerkezet. Hogyan strukturálódnak a társadalmak? Beszélhetünk-e már világtársadalomról? Mi van a munkásosztállyal – Péter használja a munkásosztály fogalmát, de ugyanúgy, mint Marx, ő sem definiálja. Lehetséges-e, hogy egyes országokban, országcsoportokban van munkásosztály, másokban nincs? Mi a helyzet a sokak által leírt középosztályosodással? Hogyan érinti a centrumban a középrétegek helyzetét a tőke kivonulással való fenyegetőzése vagy tényleges kivonulása?

Hasonlóképpen, nem érthetjük meg a mai kapitalizmust a médiumok szerepének bemutatása nélkül. Különösen a társadalom-lélektani folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a médiumok mint az alapvetően a globális tőke szolgálatában álló agymosó gépezetek funkciójának láttatása. Megítélésem szerint ma elsődlegesen a médiumok állítják elő azt az egyént, akivel a tőke – akár mint termelővel, akár mint fogyasztóval – a kénye-kedve szerint bánhat. Ma már rég túl vagyunk azon, hogy e folyamatról mint induvidualizációról beszélhessünk. Az induviduum szabad ember, akinek önálló identitása van. És azért lehet identitása, mert léteznek körülötte közösségek, amelyekhez képest meghatározhatja magát. A médiumok szupersztárjaival azonosuló magányos tévénézőt azonban legfeljebb társadalmi atomnak nevezhetjük, aki reális közösségek híján mind a valódi önazonosságtól, mind az előtte álló alternatívák felismerésének és a köztük való választásnak képességétől megfosztatik.

A következő problematikus pont a spekulatív pénz kérdése. A spekulatív pénzfolyamatok elszabadulása az újkapitalizmus egyik legérdekesebb jelensége, melynek lényegét kevesen értik. Péter azt írja, hogy a spekulatív pénz "részt vesz" a megtermelt összterméken és az értéktöbbleten való osztozkodásban, ami egyet jelent azzal, hogy ez a pénz is – előbb vagy utóbb – effektív keresletként jelenik meg, és ki is cserélődik árura a piacon. Szerintem ez nem így van: a gigantikus mennyiségű spekulatív pénz mögött nem áll áru, ezt a pénzt nem tudják, és nagy részét nem is akarják elkölteni. Itt folyik csak igazán "pénztermelés a pénztermelésért" – és ezzel visszajutottunk az újkapitalizmus logikájának már tárgyalt irracionális természetéhez. Mindazonáltal a spekulatív pénz rendelkezik egy sajátos – a tőke számára rendkívül hasznos – racionális funkcióval is. Ezt úgy hívom, hogy a kereslet lebegtetése. A túltermelési válság, a súlyos kereslethiány közepette annak bármily kicsi lehetősége, hogy a spekulatív pénzt egyszer mégiscsak árura akarják "beváltani", pótlólagos keresletként hat, és ezáltal kínálatösztönző funkciót tölt be. A keynesiánus állam keresletösztönző szerepét az újkapitalizmusban egyre inkább a spekulatív pénz teremtette lebegtetett kereslet váltja fel. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a keynesiánus állam a keresletösztönzés (ezen belül elsősorban a munkahelyteremtés ösztönzése és a segélyezés) során a szociálisan lecsúszottakat is többnyire "helyzetbe hozta", addig a spekulatív pénz kizárólag a globális tőke pozícióit erősíti, hiszen ez a pénz az "ő" kezében halmozódik fel, kizárólag "ő" lebegtetheti, és elköltésre kerülő részét kizárólag "ő" realizálhatja.

Nagyon tetszett a könyvben, amit Péter az állam szerepének metamorfózisáról ír: amíg az ún. jóléti állam a redisztribúció során komolyan támogatta a kapitalizmuson belüli középrétegesedés folyamatát, addig a mai állami redisztribúciót tekintve a korábbihoz képest erős eltolódás figyelhető meg a tőkét kedvezményező erőforrás-átcsoportosítás irányába. Vagyis az újkapitalizmus állama már egyértelműen a tőke állama. Ezt a tételt a mai magyar gazdaságpolitikát és redisztribúciót elemző kutatásaim egyértelműen bizonyítják.

Nagyon közel áll hozzám az újszocialista alternatíva gondolatának felvetése is. A konkrétumokat tekintve azonban vannak problémáim. Pontosabban, éppen a konkrétumokat hiányolom. Mi az újszocialista alternatíva differencia specifikája? Mely társadalmi csoportok és folyamatok mutatnak ezen alternatíva irányába? Különbözik-e és miben az újszocialista alternatíva és a felé vezető út a korábbi szocialista ideáktól?

A magam válaszát már több helyen, több ízben kifejtettem, úgyhogy most csak röviden érinteném e kérdéseket: az újszocialista alternatíva lényegét számomra a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek dinamikus egyensúlya jelenti – mely rövid intermezzókat kivéve a kapitalista keretek között soha nem valósult, valósulhatott meg. Társadalmi bázisát pedig azok a fiatal értelmiségiek és munkások alkotják, akik a mai kapitalizmus korábban jellemzett állapotában már egyre nagyobb tömegben sem nem képesek, sem nem akarnak integrálódni a "piaci társadalomba". Ezek a fiatalok egészen új életmódok, új életmodellek megvalósításával kísérleteznek, melyek középpontjában a piaci kötelékektől megszabadított szabad alkotás és a közösségiség, a szolidaritás áll. Vagyis a korábban már említett egyetemi parkolópályákon megszerzett tudásukat e fiatalok a saját szájuk íze szerint kívánják kamatoztatni. Alkupozíciót az teremt számukra, hogy a gazdaság "tudásigényessége" – az elsősorban mérvadó centrumországokban – folyamatosan növekszik. A "tudás-áru" előtérbe kerülése pedig hosszabb távon megváltoztatja a piaci mechanizmus működési mechanizmusát, illetve jelentősen korlátozza a korábbi piaci mechanizmus hatókörét. Péter elutasítja azt az ezt alátámasztó (és nem csak általam képviselt) tézist, hogy a "tudás-áru" speciális áru abból a szempontból, hogy korlátlanul nem magántulajdonolható és piacosítható. (Melynek az az alapja, hogy az erre irányuló motivációk is gyengébbek: a tudás esetében – szemben más árukkal – olyan áruról van szó, mely átadás közben nem kopik, hanem éppen hogy gyarapszik.) Szerintem viszont utóbbiról szól mind a múlt, mind (különösen) a jelen és főként a jövő. Vajon a H₂O képlete magántulajdonolható? És az internet egyre terjedő világa – melyben például a mai napon is soha nem látott vita folyik a szabadalmi jogokról – nem teremt-e vadonatúj helyzetet? Vagy: a mai fiatalok már azon spekulálnak, hogy hogyan lehetne létrehozniuk központ nélküli mobiltelefon-hálózatot.

Ami számomra az újszocialista alternatívához vezető út nóvumát illeti, azt legfrappánsabban Ezequiel Adamovsky latin-amerikai történész, a globalizációkritikai mozgalmak egyik ideológusa fogalmazta meg: az újbaloldal, szemben a bolsevikokkal és a szociáldemokratákkal – nem megragadni, hanem aláásni akarja a hatalmat. Hozzáteszem: sok kicsi, de folyamatosan egymást követő és globálisan egymáshoz kapcsolódó lépés útján.

Összefoglalva: Szigeti Péter könyve azért is jelentős mű, mert a legalapvetőbb kérdések reflektálására és újragondolására készteti a közönséget. A belefektetett nagy tudás és energia a szellemi baloldal határain túl is megkerülhetetlen alkotássá avatja.

 

Lugosi Győző: Hogy Szigeti Péter könyvének megjelenése a honi kritikai társadalomelmélet jeles eseménye – ahogy az előttem szóló Szalai Erzsébet fogalmazott: ünnepe – lesz, ezt mindazok, akiket a szerző kéziratának műhelyvitáiba bevont, kezdettől fogva fölmérték.

Azzal kezdeném, hogy a mű címe, Világrendszernézőben, arra utal: Szigeti, felmérve vállalkozásának nehézségeit, tudóshoz illő önbizalommal és egyszersmind szerénységgel – mondhatni: alázattal – fordult vizsgálatának tárgyához. Egyrészt, már a kész analízis címével sem kívánt olyan látszatot kelteni, hogy a világrendszer működésének minden vagy akár legtöbb problémájára "végleges" választ tud(ott) adni, másrészt viszont tisztában volt, van saját, a hazai mezőnyben kiemelkedő absztraháló-szintetizáló, elméletalkotó képességeivel is; ahogyan a mostani beszélgetés felvezetőjében említette: olyan fogalmak, összefüggések és módszertani elvek kimunkálását tűzte ki céljául, amelyek a világrendszer-iskola emblematikus alakjai, Immanuel Wallersetein vagy Giovanni Arrighi számára is elfogadhatók. Másként fogalmazva: Péter a magára szabott feladatot egyszerre tudósi és baloldali értelmiségi kihívás gyanánt fogta fel – és abszolválta imponáló színvonalon.

Az immár kézben tartható eredmény egy "sűrű" (szó, ami szó, helyenként nem könnyen követhető textusú – de hát ezt Péter írásainál már meg kellett szoknunk, s ezúttal érzékelhető a szerző törekvése a tudományossággal kompromisszumot nem kötő közérthetőségre, így olyan, publicistának is elsőrangú elemzők, mint a Le Monde diplomatique-os Ignacio Ramonet munkáinak fölhasználására), gondolatgazdag, inspiráló s ami talán még fontosabb: hasznos elemzés. A Világrendszernézőben olyan szintézis, amely alkalmas arra, hogy használói – például a jelenkor történetét oktatók (mint jómagam is) – a mai globális kapitalizmus jelenségeit, szembemenve a közelmúlt történéseit kriminalizáló főárammal, a világrendszer hosszú időtartamú folyamatai alapján értelmezzék és láttassák.

Ezt előrebocsátva s az előttem szóló "opponensek" alapos mondanivalójára is figyelemmel, a művel kapcsolatban én csupán néhány kritikai észrevételt teszek, biztos lévén benne, hogy Szigeti Péter nem bírja majd ki, hogy bizonyos idő elteltével ne tegye föl újra világrendszernéző és -látó szemüvegét – amit egyébként valószínűleg álmában is visel…

Szigeti könyve elején tisztázza, hogy kifejtésében "a centrumkapitalizmus belső természetét" (19. o., kiemelés a szövegben) állítja előtérbe, "mert ha valaki a legfejlettebb országok mozgását nem érti, az eleve nem értheti az ennek alárendelten, ettől befolyásoltan (is) változó területek, a félperiferikus és a periferikus országok helyzetét sem" (20. o.). Bár e módszertani elvvel természetesen teljesen egyet lehet – kell – érteni, két szempontot mégis érdemes hangsúlyozni, kritikailag is, azaz mint a műben nem kellően hangsúlyozott, sőt – véleményem szerint – nem (továbbra sem) megfelelően interpretált mozzanatot.

Először is a (fél)periféria állami szereplőinek érdekrendszere és ebből következő attitűdje-magatartása a történelmi kapitalizmus Szigeti által (is) rögzített 3. és 4 szakaszában¹ , amely történetileg lényegében egybeesett egy másik, saját logikát (a politikai instancia logikáját) követő periódussal, a hidegháborúval, kimutathatóan képes volt módosítani azt a pozíciót, amelyet a centrum-periféria reláció gazdasági "automatizmusa" – ha lenne ilyen (de nincs) – ezen államok számára kijelölt (volna).

Mindkét történeti periódus kezdete az I. világháború utáni évekre esett² , lezárulni azonban (1989-92 körül) csak a hidegháború zárult le, ami – tegyük hozzá – korántsem volt közömbös a kapitalizmus életciklusának 4. nagy szakasza, a globális "szabad verseny" jellemzői szempontjából. Igazából arról van szó, hogy a két mozgásforma: a kapitalizmus meghatározóan gazdasági folyamatok által kijelölt szakasza(i) és a dominánsan³ a politikai-ideológiai instancián belül egzisztáló mozgásforma, hidegháború – mint az államközi rendszer történetileg adott szakasza – interferál egymással. Ha ez túl körmönfontan hangzana, egyszerűbben arról van szó, hogy a globalizáció akkor "lódul meg", teljesedik ki, amikor megszabadul azoktól a fékező-torzító politikai-katonai hatásoktól, amelyeket a kelet-nyugati szembenállás kényszerei róttak rá.

Hadd említsek saját kutatási területemről egy igazán pregnáns példát. Egyiptom számottevő modernizációs sikerei az 1960-as években elválaszthatatlanok voltak az egyiptomi s ezen keresztül összarab (pánarab) világi nacionalizmust személyében megtestesítő Gamal Abdel Nasszer életművétől s az általa létrehozott autoriter – ámbár az egyiptomi és az arab társadalom messze túlnyomó többségének szilárd támogatását élvező, gazdaságpolitikájában államkapitalista – szisztéma adekvát voltától, aki, illetve amely a közel-keleti nagyhatalmi rivalizálás erőterét sikeresen tudta Egyiptom gazdasági-társadalmi felzárkóztatása érdekében fölhasználni. Nasszer, miközben előbb sivatagi börtönbe vetette a HADETU, az egyiptomi kommunista párt kádereit (majd a szervezetet önfeloszlatásra kényszerítette), szovjet(barát) frazeológiával s a korabeli szovjet rendszer bizonyos gazdaságtervezési módszereinek átvételével, eredményesen "nyúlta le" a hruscsovi-brezsnyevi Szovjetunió erőforrásait, s hozta ki a maximumot Moszkvának a harmadik világ országaira irányuló politikavezérelt (s amúgy rossz percepción alapuló) támogatási politikájából. Elegendő, ha itt az asszuáni magasgát, a heluáni acélkombinát stb. döntően szovjet finanszírozású, szovjet tervek szerinti s nagyrészt szovjet szakemberek általi felépítésére utalok, amiért Egyiptom döntően természetben, a világpiaci árnál magasabb áron átvett nyersgyapottal fizethetett.

Nasszer politikája egyébként az 1960-as években mintául szolgált a dekolonizáció, a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei nyomán hatalomra jutott afro-ázsiai elitek számára; az el nem kötelezett mozgalom mint laza politikai érdekszövetség raison d'être-jét a hidegháború viszonyai között mindvégig (ámbár a szovjet államszocializmus belső gazdasági és politikai válságának súlyosbodásával egyre kevésbé kamatoztatható módon) az jelentette, hogy a Dél államai – adottságaik s vezetőik rátermettsége függvényében – eredményese(bbe)n harcolhassanak azért, hogy a centrum-periféria "tengelyen" közeledjenek a centrumhoz (vagy legalább fékezzék leszakadásuk ütemét).

A hidegháborús rendszer megszűnésével s helyette egy olyan államközi szisztéma kiformálódásával, amely úgy tűnik, strukturálisan s hosszabb távon (bár ajánlatos óvatosnak lenni az ilyen prognosztizálásban) a tőke három nagy centrumrégiója közötti éleződő, mind "gyilkosabb" rivalizáláson – a szerző Michel Albert-tól átvett kifejezésével – a "kapitalizmus a kapitalizmus ellen" paradigmáján alapszik, a Délnek ez az eszköze megszűnt. Úgy vélem, nagymértékben ezzel magyarázható, hogy a korábbi harmadik világ olyan országai, régiói, amelyek gazdasági adottságaik, illetve poszthidegháborús stratégiai értékük csökkenése folytán a globális kapitalizmus állami és nem állami szereplői (a nemzetközi vállalatok) számára érdektelenekké váltak, a világgazdaság s vele a világrendszer margójára kerültek.

Ezt az összefüggést én már a könyv készülésének szakaszában is megpróbáltam Péter figyelmébe ajánlani, és bár bizonyos mértékig a műben érzékelhető is e szempont érvényesítési szándéka, az eredmény számomra még mindig nem kielégítő; "…még ma sem áll az egész világ a tőkés gazdálkodás uralma alatt" – írja Szigeti (30. o., kiemelés: L. Gy.).

Ahhoz kapcsolódnék itt, amit Szalai Erzsi is jelzett, mondván, hogy a tőkének "esze ágában sincs" korlátlanul terjeszkedni a perifériák felé. Magyarán: elengedhetetlenül szükségesnek gondolom hangsúlyozni, hogy amikor a szerző azt vizsgálja: "hol nincs kapitalizmus", plasztikusabban váljon külön a "még" és a "már", vagyis az elemzés tegye világossá, hogy az Európán kívüli világ számos térségében, elsősorban a polgárháborúk (vagy legyünk pontosabbak: törzsi meg bandaháborúk), járványok és éhínségek dúlta, egész társadalmak pusztulásával fenyegetett szubszaharai Afrikában, a bajok fő oka, hogy a szóban forgó országok, társadalmak korábbi, döntően extenzív bevonódása a kapitalista világgazdaságba (azaz gyarmati kizsákmányolásuk, ami gyakorta "csak" annyit jelentett, hogy szétrombolta a tradicionális törzsi-nemzetségi vagy területi együttélés történetileg kiformálódott, s persze szintén egyenlőtlenségen, a kizsákmányolás "ázsiai" alapzatán nyugvó formáit), a világrendszerhez kapcsolódás fellazulása-felszámolódása nyomán a korábbiaknál is rosszabbul jártak.⁴  
 

Ahogyan Erzsi mondta: ezeket a társadalmakat már kizsákmányolni sem akarja senki. Azaz a tőkeviszony már nem uralkodik, aminek következtében e társadalmak a világgazdaság és a világrendszer margójára kerültek.⁵ Szögezzük hát le: a jelenlegi s nem véletlenül az 1980-as évek második felétől kialakuló helyzet a már pozíciója, a tőkeviszony utáni állapot. Szórványosan, elszigetelten biztos lehet még találni olyan helyi zárványokat, amelyek a még állapotában, a tőkeviszony uralmán innen vannak, még érintetlenek. Ezek jelentősége azonban az egész, a világrendszer mint olyan működése – s főleg jövője – szempontjából elhanyagolható.

E distinkciót azért is meg kell tennünk, mert hasonló jelenségek tanúi – s közvetlen részesei – vagyunk a centrum és a félperiféria társadalmaiban is: az etnikai alapon szegregált, a tőke szerves összetételében bekövetkezett változás, az egyszerű munka leértékelődése miatt a munkamegosztásban a gazdaság és a társadalom peremére szorult rétegek jelensége (és a jelenség oka) hasonló: e rétegek – csakúgy, mint a világrendszerben margóra került társadalmak – az államok (illetve ezek globalizált rendszerének) "felesleges terheit" jelentik. Fennmaradásukat minimális szinten mégis biztosítani kell – több okból: a mechanizmus működését veszélyeztető-megzavaró éhséglázadások megelőzése okán (gondolok a kelet-szlovákiai roma gettók pár évvel ezelőtti vagy a francia külvárosok 2005. végi lázadására), a centrumra is veszélyes járványok (AIDS, ebola stb.) elleni védekezés és a centrum közvéleményét megrázó s ezért szintén működési zavarokhoz vezető humanitárius tragédiák "kezelése" érdekében, illetve az elmúlt évtized során – s főként 2001 szeptembere miatt – előtérbe került kockázati tényezőkre figyelemmel, miszerint a peremvidék kiüresedett állami struktúrái bázisaivá válhatnak (s kétségtelenül válnak is, l. Afganisztán, Szomália, Szudán) az új típusú, hálózati terrorizmus aktorainak.⁶

Egy gondolat erejéig Erzsi is kitért a szuperstruktúra fogalmának problémájára. Nekem azonban más a bajom: igazából a fogalom hazai meggyökeresítésével lenne vitám – ha a dolog nem túlhaladott már, főként azután, hogy Szalai Erzsébet kiváló monográfiájában elemzésének egyik középponti kategóriájává tette. A szuperstruktúra mint kifejezés, tudjuk, egyszerűen felépítményt jelent a marxi inspirációjú angolszász és neolatin fogalomhasználatban. Ezért kérdéses, érdemes-e a globalizáció viszonyaira jellemző (leg)magasabb szintű autoritás megnevezésére, a felépítmény fogalmától megkülönböztetetten – mint Szigeti Péter a könyv V. fejezetében eléggé részletezetten kitér rá: a nemzetállami felépítmények felépítménye gyanánt⁷ – a kifejezés idegen nyelvi verzióját használni. Ez, szerintem, rövidebb-hosszabb távon zavaró s felesleges értelmezési vitát gerjeszthet.⁸

Ám az igazi kérdés természetesen nem ez, hanem az, hogy ez az új típusú, globális hatókörű felépítmény micsoda, hogyan strukturálódik, hol, merre tart kifejlődésének folyamatában, mely mechanizmusokon keresztül fejti ki a tőke érdekképviseletét és -érvényesítését, illetve az is, hogy megfelelő ellenerők mozgósításával alkalmassá tehető-e a "tőke gazdasági osztályuralmán" (Szigeti) s a tőkeérdekek globális szintű érvényesítésén túlmutató, az emberiség túlélését szolgáló érdekek képviseletére⁹ stb.

A globalizált kapitalizmus tényleg nem látszik "birodalom" lenni, amennyiben nincs "a törvényes erőszak monopóliumával való rendelkezést megvalósító" globális "közhatalom"; a világ tényleg felelős – a világ népei (az emberiség) által elszámoltatható – világkormány nélkül kormányoztatik. De vajon szabad-e a kapitalizmus klasszikus szabad versenyes szakaszának alapvető szervezeti egységei, a nemzetállamok működését szolgáló végrehajtó hatalom, kormány meglétét számon kérni a hatalomgyakorlás minőségileg új, globalizált módján? Hátha a kapitalista világrendszer ezen új szakaszának éppen az az egyik legfontosabb újdonsága, hogy megváltozott a hatalmi ágak (gyakorlása) hagyományos, montesquieu-i megosztásának egyensúlya – amennyiben megszűnt az új "törvényhozó" (ámbár e fogalom is a jogállamiságból levezetett kategória, ezért mondjuk így: normatív) hatalom intézményeinek (G8, OECD, IMF, WTO) társadalmi kontrollja, amelyek maguk alá rendelik, s puszta végrehajtói, illetve másodrendű¹⁰ szabályozó szerepre degradálják a nemzetállamok egész intézményi struktúráját, parlamentekkel, kormányokkal, médiával együtt. Ha így van – amiben nem vagyok biztos -, akkor a nemzeti felépítmények feletti szuperstruktúra helyett inkább egyetlen, hierarchizált – de nem a nemzetállami minta szerint strukturált -, mindenekelőtt pedig: súlyosan legitimációhiányos és egyensúlytalan (hatalmi ellensúly nélküli) s ezért egyoldalúan a tőkeviszony tőkeoldalának érdekei szerint funkcionáló felépítményről lehet beszélnünk.

Zárógondolatként: könyvének megírásával Szigeti Péter – és önmagát marxistaként identifikáló társadalomtudós különb elismerést aligha kaphat – annak a feladatnak a teljesítése jegyében jár(t) el, amelyet Lukács György szellemi végrendeletében a "marxizmus reneszánszá"-tól várt, mondván, hogy csakis e reneszánsztól remélhető "a lázadó gyakorlat helyes elméleti alapjainak tudatosulása", s általa "a szocializmus mint a gazdasági integráció, valamint a valódi, noha csak fokozatosan, nehezen, egyenlőtlenül, de immár mégiscsak megvalósítható nembeliség elméleti-gyakorlati egysége"¹¹ .

 

Jegyzetek

 

¹ Wiener Györggyel ellentétben, Szigeti periodizációját én elfogadom.

² André Fontaine az államközi rendszer új paradigmáját már az Histoire de la guerre froide c., a Fayard Kiadónál 1966-ban, a hidegháború kellős közepén megjelent könyvében a Szovjetunió megalakulásához kapcsolta, rámutatva, hogy az antifasiszta koalíció szükségszerű fölbomlása a hidegháborúnak csupán új szakaszát eredményezte.

³ A társadalmi együttműködési módok – instanciák – egymás közötti viszonyáról, funkció(k) és intézmény(ek) kapcsolatáról, dominancia és determinencia összefüggéséről l. Maurice Godelier fejtegetését (Horizon, trajets marxistes en anthropologie I-II; különösen II., 617-620.). Valamely instancia domináns megléte, Godelier szerint, feltételezi, hogy saját szerepén túl gazdasági funkciót lát el. Ez esetben a kapitalizmus 3. és 4. szakaszának gazdasági-társadalmi folyamatai a hidegháború mint domináns politika által közvetítetten léteztek. A hidegháború befejeződése megszünteti ezt a közvetítettséget, s mintegy "elereszti" a globális "szabad versenyt".

⁴ Példaként Ruanda tragédiáját fölidézve, az afrikai Nagy Tavak vidékének sajátos, a zsákmányoló, földművelő és állattartó társadalmak különleges együttélésén alapuló viszonyaira utalnék, amit a gyarmatosítás úgy rombolt szét, hogy helyébe nem tudta az együttélés más, konszenzuális, stabil formáját állítani.

⁵ Péter is idézi Bayer József megállapítását: "A legelmaradottabb térségek… kikerülnek a tőke útjából… s ezzel elmaradottságuk egyre reménytelenebbé fokozódik… […] egész régiók… tartósan a világfejlődés peremére sodródnak." (157. o.)

⁶ Ezeket a struktúrákat: a csupán formálisan tovább egzisztáló (ENSZ-képviselet fennmaradása stb.), ténylegesen azonban területi állományukat már nem vagy alig ellenőrizni tudó, holt vagy végstádiumban lévő államokat valaki egyszer, találóan, a kitinpáncéljából kibújó s azt különféle paraziták lakóhelyéül hátrahagyó tarisznyarákhoz hasonlította.

⁷ Szigeti szó szerint így fogalmaz: "nemzetállami felépítmények feletti képződmény, s ezért szuperstruktúra", ami eléggé sikerületlen formula, amennyiben itt a "szuper" mintha a "különleges", "kiváló" szlengbeli jelentését öltené fel – bár lehet, hogy félreértem.

⁸ Hasonló fogalomhasználati probléma ez, mint a "társadalmi" és a "szociális" korábbi megkettőződése, aminek szerencsétlen használata eredményezte azt, hogy az éppen a "szuperstruktúra" döntéshozatali mechanizmusával szemben álló nemzetközi – vagy inkább: globális – társadalmi, civil mozgalom, amelyek intézményesülése a Social Forum, Szociális Fórumként került nálunk bevezetésre, bár a szociális jelző főként népjólétit, kommunálist jelent, azaz az ellátó rendszerekkel kapcsolatos szférát jelöli.

⁹ Ahogyan ilyen, a tőke és a munka közötti mediációra a nemzetállami felépítmény is alkalmassá volt tehető.

¹⁰ Sőt, ha az EU-t s más regionális integrációkat is figyelembe vesszük: harmadrendű.

¹¹ A társadalmi lét ontológiájáról. III. Prolegomena, Magvető Kiadó, Bp., 309.