Mint ismeretes, a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldal komolyabb állami szintű támogatást csak a Szovjetuniótól kapott. A cikk a spanyol frontra érkező szovjet katonai tanácsadók némelyikének pályafutásáról ad rövid áttekintést.

A Szovjetunió szinte kezdettől fogva két szinten, fegyverekkel és katonai tanácsadók kiküldésével támogatta a köztársaságiak harcát a Franco-féle lázadókkal szemben. E két támogatási forma közül a polgárháború első szakaszában talán utóbbit, azaz a szovjet parancsnokok hadseregszervező munkáját és hadászati tanácsait tekinthetjük relevánsnak. Ők voltak azok, akik az addig jobbára szervezetlen, sokszor egymástól elszigetelten harcoló népi milíciákból, nemzetközi brigádokból és a királyi hadsereg azon kevés egységeiből, amelyek nem álltak át a falangisták oldalára, hadosztályokat, majd hadtesteket hoztak létre, és ha tehették, harcba is vezették őket.

A szovjet katonai tanácsadók első nagyobb csoportja 1936 őszén, illetve decemberében érkezett Madridba, többségük a Moszkva-Berlin-Párizs vasútvonalon keresztül. Párizst¹ elhagyva, továbbra is vasúton jutottak el Toulouse-t érintve a Garonne medencéjén keresztül a Pireneusokig. Az út itt többnyire érdekes fordulatot vett. Ha tehették, vonaton utaztak tovább egyenesen a köztársaságiak által ellenőrzött Barcelonába, esetleg Valenciába s innen tovább Madridba; vagy bár kétségkívül kockázatosabb volt, mégis akadt rá példa, hogy a határról először Baszkföld központjába, Bilbaóba, majd ettől kissé délnyugat felé fordulva a fővárosba mentek. A Barcelona, Bilbao és Madrid közti utat, ha lehetőségük adódott rá, vonaton, köztársasági, a főváros védelmére siető csapatok társaságában tették meg, de ha a helyzet úgy kívánta, repülőn, gépkocsin, akár lovas szekéren, sőt a legveszélyeztetettebb szakaszokon nemritkán gyalog haladva közelítették meg célállomásukat.

Elsőként Rogyion Jakovlevics Malinovszkij² (Malino elvtárs),³ Nyikolaj Nyikolajevics Voronov (Walter önkéntes)⁴ , J. K. Berzin,⁵ G. I. Kulik (Cooper tábornok),⁶ J. V. Szmuskevics (Douglas önkéntes)⁷ , P. A. Ivanov és Nyikolaj Geraszimovics Kuznyecov (Kolia kapitány) érkeztek meg Spanyolországba.⁸ Őket követte Kirill Afanevics Mereckov (Petrovics önkéntes), B. M. Szimonov (Valois),⁹ Pavel Ivanovics Batov (Fritze elvtárs),¹⁰ Alekszandr Ivanovics Rogyimcev (Pavlito elvtárs)¹¹ , V. J. Kolpacski, D. G. Pavlov,¹² N. P. Gurjev,¹³ A. D. Cjurupa, Sz. M. Krivosein, Pol Matiszovics Arman (Greise őrnagy),¹⁴ G. M. Stern (Grigorovics elvtárs), N. G. Ljascsenko, M. I. Nyegyelin¹⁵ parancsnokok, illetve Sz. Sz. Ramisvili (Juan García), V. P. Drozd (Don Ramón)¹⁶ és N. P. Jegipko (Matisse)¹⁷ fregattkapitányok.

Egyes feltételezésekkel ellentétben¹⁸ a Vörös Hadsereg kiemelkedő, a második világháború során hírnevet szerzett vezető tábornokai – 1936-ban többnyire ezredparancsnokok -, így Konyev, Rokosszovszkij vagy Zsukov nem vettek részt a spanyol polgárháborúban. Maga Sztálin sem kockáztathatta meg, hogy a zűrzavaros ibériai helyzetben fiatal katonai vezetőinek legkiválóbbjait veszítse el. De a kockázat így is magas volt. Bár jól látható, hogy területi alapon válogattak, hiszen főleg a belorusz katonai körzet törzséből választottak ki "önkénteseket" a spanyolországi kiküldetésre, így is egy sor tehetséges fiatal parancsnok esetleges elvesztésével kellett számolni. Malinovszkij és Mereckov, illetve az őket támogató tüzérparancsnok, Voronov, akik 1936-37-ben komoly érdemeket szereztek Madrid védelme idején, a 30-as évek közepén a határ menti belorusz körzet¹⁹ reményteljes aspiránsai közé tartoztak. Már 1935-ben – miután újra bevezették a katonai rendfokozatokat – közvetlenül I. P. Uborevics, a körzet katonai parancsnoka alá rendelték őket.²⁰

A Spanyolországba érkező szovjet katonai tanácsadók először a határon, illetve később Barcelonában vagy Bilbaóban értesülhettek a legújabb fejleményekről, és képet kaphattak a polgárháború katonai helyzetéről is. Ebben segítségükre volt V. A. Antonov-Ovszejenko, a barcelonai szovjet konzul, az októberi forradalom hőse, a Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság egyik egykori vezetője,²¹ V. J. Gorjev katonai attasé²² és Mihail Kolcov, a Pravda tudósítója, valamint Roman Karmen, a neves filmoperatőr.²³ A tényleges harcászati helyzet Mereckov visszaemlékezése szerint jobb volt, mint ahogy a polgári újságírók feltüntették, de rosszabb, mint ahogy Párizsban hallották. Franco csapatai ekkor Madrid alatt álltak, és Délnyugat-Spanyolországot csaknem teljes egészében elvesztették a köztársasági haderők. A politikai helyzet sem kecsegtetett túl sok reménnyel. Largo Caballero miniszterelnök minden igyekezete ellenére sem volt képes betemetni a kommunisták, a szociáldemokraták és az anarchisták közti árkokat. A brigádok és a hadosztályok szervezése során a legtöbb gond szinte mindig utóbbiakkal, az anarchistákkal volt. Maga Mereckov is így írt róluk: "Míg élek, el nem felejtem a spanyol anarchistákat: hol gátlástalan martalócok, hol ábrándozók és álmodozók, de mindig olyan emberek, akik nem tűrnek semmilyen fegyelmet, semmilyen utasítást, semmiféle elemi rendet."²⁴

Ugyanakkor kezdettől fogva számíthattak olyan híres köztársaságpártiak, mint Luigi Longo (Gallo elvtárs), Manfred Stern (Kleber tábornok), Vittorio Vidali (Carlos Contreros) Giuseppe di Vittorio, az Olasz Kommunista Párt központi bizottsága tagjának (Mario Nicoletti komisszár) támogatására és hathatós segítségére mind az elengedhetetlen hadügyi reformok, átszervezések során, mind a hadműveletek idején. Jó munkakapcsolatot ápoltak Zalka Mátéval (Lukács Pál), a 12. nemzetközi, Hans Kaale,²⁵ a 11. nemzetközi és Enrique Listerrel az első brigád parancsnokával, illetve egy rövid ideig szoros kapcsolatban álltak Bounaventura Durrutival (egészen annak haláláig), aki egyszerre több anarchista katonai osztag parancsnoka is volt.²⁶

A kezdeti nehézségek ellenére, elfogadva a szükség szülte kényszermegoldásokat is, a szovjet katonai tanácsadók komoly tiszteletet vívtak ki maguknak meglehetősen rövid idő alatt. Ivanov a köztársaság vezérkarának tagja lett, míg a szovjet tanácsadókat Berzin koordinálta, aki egyben a vezérkar katonai tanácsadója is volt. Kulik, Miaja tábornok, a Madrid védelmét vezető junta elnöke mellett működött konzulensként, majd helyét, miután visszarendelték Moszkvába, Mereckov vette át. Szmuskevics a légierő fejlesztésében, Voronov a (hatékony) tüzérség megszervezésében, míg Kuznyecov²⁷ a flotta megmentésében és az elsősorban Odesszából érkező (fegyver)szállítmányok célhoz juttatásában szerzett érdemeket. Ez utóbbi szállítmányok mind mennyiségileg, mind minőség tekintetében felülmúlták a nyugati (elsősorban francia) és csehszlovák segélyeket. Egy 1937. augusztusi, a falangisták által készített lista, mely az általuk a köztársaságiaktól megszerzett és még használható fegyverek számát rögzítette, 948 szovjet és 565+318 francia gyártmányú géppuskáról, 12 575 szovjet, 2800 francia, 886 csehszlovák és 3852 mexikói puskáról, valamint 4 875 000 szovjet, illetve 2 600 000 francia töltényről, továbbá 110 szovjet tankról szól. Ellenben a francia lövegek száma – ezen a listán – meghaladta a szovjet gyártmányúakét.²⁸

Az Odesszából induló és a Boszporuszon 1936. október elseje és 24. között áthajózó Georgi Dimitrov, a Néva, a Bolsevik és a Komszomol²⁹ több mint 500 teherautót, 30 repülőgépet, 50 tankot rakodott ki Valencia, Alicante, Cartagena és Barcelona kikötőiben.³⁰

A szovjet gyártmányú fegyverek közül hamar nagy népszerűségre tettek szert a köztársaság katonáinak körében a legendás "Makszim" géppuskák, valamint a Polikarpov-gyártmányú, I-15-ös jelzésű, dupla szárnyas harci repülőgépek, a "chatók", és a sokkal modernebb, feszített, szimpla szárnyú I-16-osak, a "moscák",³¹ azaz a "legyek", amelyek akkor a világ leggyorsabb vadászgépeinek számítottak.

A Vörös Hadsereg parancsnokai legnagyobb sikereiket a jaramai és a guadalajarai hadműveletek során érték el. A jaramai események lényegében a főváros védelméhez kapcsolódtak. Miután Franco és tisztikara belátta, hogy Madridot nem tudja sem déli-délnyugati, sem északi irányból megközelíteni, délkelet felől szerveztek támadást a város ellen. Ha tervük bevált volna, Madridot sikerül elvágni a létfontosságú földközi-tengeri kikötőktől és a nemzetközi – főleg szovjet – szállítmányoktól. A támadás kudarcot vallott, Franco csapatait, melyek gerincét a marokkói – gyarmati – hadtest adta, a nemzetközi brigádok és a sebtében kiképzett köztársasági csapatok a népi milíciákkal együttműködve visszaverték. De a köztársasági haderő gyengeségei egyértelműen megmutatkoztak. Mivel a volt királyi hadsereg szinte összes hivatásos katonája átállt a lázadók oldalára, nem volt, aki vezesse a csapatokat. A guadalajarai események előtt a fiatal köztársaság hadseregében 350 000 fő szolgált, közülük 120 000 a madridi arcvonalon. A spanyol demokráciát védő "armada" technikailag is elmaradott volt, 1937 első hónapjaiban még csak száz repülőgéppel és hetven harckocsival rendelkezett.³² A tisztek és a brigádok parancsnokai tudták, hogy a francia-csehszlovák és a szovjet segítségen kívül más támogatásra nem számíthatnak. Tovább nehezítette a védelmi hadműveleteket, hogy Valenciában anarchista felkelés történt, illetve súlyos taktikai hibák miatt elesett Malaga városa is. A Caballero vezette kabinet láthatóan nem tudott úrrá lenni az egyre válságosabb helyzeten, nem tudott mit kezdeni a katalán és baszk autonómiára való törekvésekkel. A hadsereg átfogó reformja, pontosabban a hadra fogható reguláris hadsereg megszervezése pedig egyre csak halasztódott. A hadügyminiszteri teendőket is ellátó miniszterelnök mellett sem helyettese, Asencio – aki ténylegesen irányította a köztársaság fegyveres erőit -, sem Cabrera vezérkari főnök³³ nem tudta az egymástól függetlenül harcoló csapatokat egy zászló alatt legalább hadtestekbe szervezni és így hadba vezetni őket. Ez pedig kizárta bárminemű támadó hadművelet lehetőségét. Ennek ellenére a guadalajarai csata (még) köztársasági sikerrel zárult. Miután Franco a jaramai ütközetben elvesztette marokkói hadtestének java részét, a Madridtól északkeletre felvonuló olasz expedíciós hadtest ragadta magához a harcászati kezdeményezést. A köztársasági felderítés hibájából a kormány és a vezérkar későn szerzett tudomást az olaszok csapatösszevonásáról. Az olasz expedíciós hadtest körülbelül 60 000 főt számlált, és összesen hatvan repülőgéppel rendelkezett. Parancsnoka Roatti hadosztálytábornok (Mancini tábornok) volt, aki Etiópiában szerzett harci tapasztalatokat. A fasiszta hadtest gerincét, a mintegy 10 000 főt kitevő, teljesen gépesített Littorio hadosztály alkotta.³⁴ A nyomasztó fölény ellenére a köztársaságiaknak 1937. március 11-én sikerült megállítaniuk az olasz csapatokat. Ezen a napon határozták el, hogy a fővárost nem ürítik ki, és a vezérkar elfogadta a Mereckov, Szimonov és Pavlov által jegyzett ellentámadás tervét, ami március 19-én indult meg. Másnap a köztársaságiak megfutamították az expedíciós hadtestet, így 21-ére lényegében befejeződött az egész támadó hadművelet.³⁵

A kezdeti sikerek ellenére a köztársaság mindinkább magára maradt. A fejlett nyugati demokráciák nem adták meg a kellő támogatást, ugyanakkor a kommunisták fokozott térnyerését a népfrontkormányban maguk a köztársaságiak is félve figyelték. A kommunista, anarchista és szociáldemokrata szembenállás végső soron a szovjet katonai tanácsadók helyzetét gyengítette, akiket egy-másfél év után – legtöbbjüket 1937-ben – vissza is hívtak a Szovjetunióba. A Spanyol Köztársaság tragédiája pont ez a politikai ellentét volt, amely megmérgezte a hadsereget, és a közelgő bukást is előrevetítette. A szovjet katonai tanácsadók kivonásával és a szállítmányok leépítésével párhuzamosan nőtt a náci német jelenlét az Ibériai-félszigeten, katonai értelemben a Condor-légió formájában, amely lényegében a Guadalajaránál legyőzött olasz expedíciós hadtest szerepét vette át. Ezt hálálta meg később Franco a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra kiküldött "Kék Hadosztállyal".³⁶

A polgárháborús szovjet jelenlét tárgyalásán túl érdemes egy pillantást vetnünk a Spanyolországban harcolt parancsnokok – 1943-tól tisztek – későbbi pályafutására. Mereckov Madrid védelméért és a jaramai csatáért a Vörös Zászló Érdemrendet,³⁷ az olasz expedíciós hadtest legyőzésében játszott szerepéért a Lenin-rendet kapta meg. A szovjet-finn háború során az általa vezetett hetedik hadsereg törte át a Mannerheim-vonalat. 1940-ben rövid ideig vezérkari főnök volt, majd 1941-től népbiztoshelyettes. 1941-től 1944-ig a volhovi front parancsnokaként Leningrádot védte, majd 1944-től a Karéliai Frontot vezette, és az ő csapatai győzték le a németeket Finnországban. 1945-ben megkapta az első távol-keleti front parancsnokságát, így elfoglalta Mandzsúriát és Korea északi részét.

Malinovszkij a sztálingrádi csatában szerzett hírnevet magának, majd a Második Ukrán Frontot vezette. A háború végén, 1945 júliusa és szeptembere között Mandzsúriában harcolt a Kvantung-hadsereg ellen. Voronov később Halhin-Golnál és a finn háborúban bizonyított. Zsukov és Vasziljevszkij mellett a sztálingrádi ellentámadás és a kurszki csata egyik tervezője volt. Batov 1942-től a 65. hadsereget vezette egészen a háború végéig, és Rokosszovszkij jobb kezeként tevékenykedett. Harcolt Sztálingrád alatt és a kurszki csatában is. Kuznyecov a honvédő háború idején a flotta főparancsnoka volt, és mint ilyen részt vett a jaltai és a potsdami konferenciákon. Később összetűzésbe keveredett Sztálinnal, perbe is fogták, de végül felmentették. Pavlov tábornokot a váratlan német támadás és a kezdeti katasztrofális vereségek után, 1941-ben mint az egyik fő bűnbakot Sztálin parancsára kivégezték. Pol Matiszovics Arman 1943-ban esett el a volhovi fronton.

A spanyol polgárháború során a köztársaságnak adott szovjet segítség tehát fegyverszállítmányokat és katonai tanácsadók³⁸ kiküldését jelentette. A német és olasz hadseregtől eltérően vöröskatonák nem jelentek meg nagy számban, expedíciós hadtestként az Ibériai-félszigeten. Bár kétségtelen, hogy az itt megszerzett tapasztalatokat a második világháború során sikerrel használták fel, és Sztálin is igyekezett politikai befolyását növelni az övezetben, de a fentebb tárgyalt parancsnokok, vöröskatonák nem csak ezért mentek Spanyolországba. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők a köztársaságot védték a náci-fasiszta csapatokkal szemben, akkor is, amikor a nyugati demokráciák lemondtak róla, szabad kezet adva ezzel Hitlernek és Mussolininek.

 

Jegyzetek

 

¹ A párizsi szovjet nagykövet ekkor V. P. Patyomkin volt, aki hasznos informá­ciókkal látta el a Spanyolországba továbbinduló tiszteket. Kuznyecov, p. 127.

² Mereckov, p. 119.; Golubovics, p. 21.; Tuñon de Lara, p. 529. és Thomas, p. 305.

³ Mereckov, p. 132.; de Hugh Thomas The Spanish civil war című művében (p. 305.) hivatkozik El Campesino (eredeti nevén Valentín González, 1909-1983, spanyol kommunista) Comunista en España (p. 73-85.) részben visszaemlékezésekre épülő munkájára, aki szerint Malinovszkij (ekkor már ezredes!) fedőneve "Mañolito" volt. Ugyanő (Campesino) ugyanitt állítja, hogy a fentieken kívül további neves szovjet parancsnokok is tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig a forradalmi Spanyolországban. Így Ivan Sztyepanovics Konyev (Paulito), aki Sztálin megbízásából mindenre elszánt milicistákat (Thomas a "terrorist" szót használja) képzett volna ki. Míg Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij ugyancsak Sztálin közvetlen parancsának engedelmeskedve lényegében kémként épült volna be a falangista csapatokba, hogy egyes német fegyverekről információkat szerezzen meg.

⁴ Kuznyecov, p. 166. Itt Voronov Voltaire ezredes néven szerepel. Kuznyecov és Voronov először 1936-ban Valenciában, az Alboralla utca 8. szám alatt találkoztak. Ez volt a szovjet "önkéntesek" találkozóhelye. Voronov itt mondta el Kuznyecovnak, hogy eredeti fedőneve a Voltaire ezredes lett volna, de ez később mégis Walterre változott. (Kuznyecov, p. 170.) Ezzel együtt Mereckov visszaemlékezésében következetesen a Walter nevet használja Voronov esetében.

⁵ Mereckov, pp. 113. és 123. A lett származású Berzin eredeti neve Peter Küzis volt. 1911-ben, miután megszökött az irkutszki száműzetésből, felvette a Jan Karlovics Berzin nevet. A CSEKA embere és Feliksz Dzerzsinszkij közvetlen munkatársa volt.

⁶ Mereckov, p. 124.

⁷ Tuñón de Lara, p. 529.; Thomas, p. 305.; Mereckov, pp. 119. és 123., illetve Kuznyecov, p. 166.

⁸ Tuñón de Lara, p. 529. és Kuznyecov, pp. 121-193.

⁹ Mereckov, p. 132.

¹⁰ Mereckov, p. 132., illetve Kuznyecov, p. 166. (Kuznyecov szerint Batov fedőneve Pablo Fritz volt.)

¹¹ Mereckov, p. 132.

¹² Kuznyecov, p. 166.

¹³ Mereckov, p. 119.

¹⁴ Mereckov, p. 117.

¹⁵ Mereckov, p. 120. Nem azonos Manfred Sternnel. Illetve Kuznyecov, p. 164.

¹⁶ Kuznyecov, pp. 162-163.

¹⁷ Kuznyecov, pp. 185-186.

¹⁸ Lásd: 2. lábjegyzet.

¹⁹ A Belorusz Katonai Körzetben összpontosult a későbbi (második világháborús) szűken vett szovjet vezérkar szinte valamennyi tagja, így Sz. K. Tyimosenko (a körzet parancsnokának helyettese, későbbi marsall), Zsukov (a körzet egyik hadosztályparancsnoka), Konyev (ekkor éppen hadtestkomisszár a körzetben), V. D. Szokolovszkij (a körzet vezérkarának tagja, később marsall), V. J. Kolpacski (az egyik hadtest törzsfőnöke, később hadseregtábornok), A. A. Novikov (ekkor az egyik hadtest törzsfőnöke, később a légierő főmarsallja), I. H. Bagramjan (ekkor az egyik hadtest törzsében szolgált, később marsall) és P. M. Arman (az egyik gépesített dandárban volt parancsnok). Rajtuk kívül a törzs hadműveleti osztályán szolgált M. V. Zaharov (a hadműveleti osztály vezetője, későbbi marsall) és Malinovszkij. – Mereckov, p. 97.

²⁰ 1935 januárjában Malinovszkijt a 3. lovashadtest törzsfőnökévé nevezték ki. 1936 júniusában pedig Minszkbe rendelték az ekkor már ezredest, ahol megkapta a körzet lovassági felügyelőjének helyettesi tisztét. – Golubovics, p. 19.

²¹ Antonov-Ovszejenko tartóztatta le a Téli Palotában az Ideiglenes Kormányt. Mereckov, p. 111.

²² Kuznyecov, p. 127.

²³ Mereckov, p. 112. és Golubovics, pp. 21-22, illetve Kuznyecov, pp. 133. és 135.

²⁴ Mereckov, p. 131.

²⁵ Mereckov és a többi szovjet parancsnok is kiemeli a német és osztrák köztársaságpárti önkéntesek bátorságát és a belőlük szervezett brigádok kimagasló harci értékét.

²⁶ Mereckov, pp. 120-121. és 131. Mereckov megemlíti, hogy Durruti egyik osztaga Mahno nevét viselte. Mivel Mahno banditának tartott anarchista csapatai ellen maga Mereckov is harcolt Bugyonnij lovashadseregében, így érthetően megütközéssel fogadta az elnevezést.

²⁷ Kuznyecov Indalecio Prieto tengerészeti miniszter közvetlen tanácsadójaként működött.

²⁸ Cattell, p. 78. Megjegyzendő, hogy a lista 318 egyféle és 565 különböző típusú francia géppuskát említ meg, illetve a 12 575 szovjet puskát típus alapján két csoportra osztja.

²⁹ A Komszomolt nem sokkal később Algéria partjainál elsüllyesztették, és a hajó egész személyzete G. A. Mezencov kapitánnyal együtt a falangisták fogságába került. – Kuznyecov, p. 179.

³⁰ Thomas, p. 305. Ezek a szállítmányok élelmiszert és kötszereket is tartalmaztak.

³¹ Érdekes egyezés, hogy a "mosca" szó egyszerre jelenti a legyet, nagybetűvel írva pedig, "Mosca"-ként, Moszkva városát.

³² Mereckov, p. 133.

³³ Mereckov, p. 118.

³⁴ Mereckov, p. 136.

³⁵ Mereckov, p. 146. és Kuznyecov, pp. 175-176.

³⁶ División Azul.

³⁷ Mereckov, p. 144. A Vörös Zászló Érdemrendet pályafutása során ekkor másodszor, először még 1918-ban a kazanyi harcokért kapta meg.

³⁸ Vaszilij Ivanovics Csujkov és Andrej Andrejevics Vlaszov nagyjából ebben az időben Kínában tevékenykedtek Csang Kaj-sek katonai tanácsadójaként.

 

Bibliográfia

 

1. Mereckov, Kirill Afanevics: A nép szolgálatában. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1985.

2. Golubovics, Vaszilij Szeliversztovics: Malinovszkij marsall. Ford.: Horváth Zoltán. Budapest, Zrínyi, 1985.

3. Kuznyecov, Nyikolaj Geraszimovics: A háború előestéjén. Ford.: Nyírő József. Budapest, Zrínyi, 1975.

4. Thomas, Hugh: The Spanish civil war. New York. Harper&Row, 1961.

5. Cattell, David Tredwell: Communism and the Spanish Civil War. Los Angeles&Berkeley, University of California Press, 1956.

6. Tuñón de Lara, Manuel: Storia della repubblica e della guerra civile in Spa­gna. Ford.: Agostino Bertoni. Roma, Editori Riuniti, 1966.

7. Seidman, Michael: Republic of Egos. A Social History of the Spanish Civil War. The University of Wisconsin Press, 2002.

1937 májusában Barcelonában harcok törtek ki a népfront-kormány egységei és a radikális forradalmi erők között. A cikk a felkelés és az azt követő megtorlás eseményeinek ürügyén a népfrontpolitika esélyeit latolgatja egy sajátos történelmi szituációban – a forradalmi fellendülés idején.

Számos történelmi példa igazolja, hogy egy forradalmi mozgalom többnyire komoly bajba jut, ha valamilyen módon hatalomra kerül. Persze rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy forradalmi mozgalomnak csupán azt tekintem, amely az osztálytársadalom (a jelen történelmi korszakban praktikusan a kapitalizmus, általában véve azonban minden árutermelő osztálystruktúra) teljes meghaladására törekszik. Ez a törekvés ugyanis antagonisztikusan viszonyul az osztálytársadalom, az állam, a bérmunka rendszere, a politika stb. adott és bevett formáihoz, amelyek konkrétan az adott társadalmi berendezkedés termékei és működtetői. Marxnak a párizsi kommünről szóló elemzései óta máig számos teoretikus és mozgalmár igyekezett valamiféle feloldást találni erre a problémára: mi a járható út akkor, amikor az osztályok közötti erőviszonyok egy adott történelmi pillanatban és egy adott helyen a proletariátus javára billennek? Miként építkezhet egy forradalmi hatalom a hozott-öröklött anyagból, illetve milyen forradalmi struktúrákat kell és lehet kiépítenie, hogy hatalmát megtarthassa éppen saját hatalmának – és azzal együtt minden hatalmi viszonyulásnak – megszüntetése érdekében?

Ez az általános probléma számos részkérdést is felvet. Mi a teendő az állammal? Hogyan viszonyuljon egy forradalmi mozgalom saját addigi struktúráihoz (pártok, szakszervezetek stb.)? És – talán az egyik legfontosabb probléma – miként határozható meg egy adott szituációban a forradalom társadalmi bázisa, melyek azok a rétegek és osztályok, amelyeknek történelmi programja immanens módon az osztálytársadalom lerombolása és a kommunizmus (anarchia, akrácia stb.) megvalósulása felé mutat? Lehetséges-e bármiféle "szövetség" a forradalom és a fennálló rendszer "kijavítására", "demokratizálására" stb. törekvő, úgymond "progresszív" társadalmi érdekcsoportok között? Lehet-e – valamiféle nagyobbik rossz elkerülése érdekében – barátom az ellenségem ellensége?

A kérdés persze a gyakorlatban többnyire nem ilyen absztrakt formában fogalmazódik meg. Szinte mindig van egy olyan burzsoá frakció, amely sok szempontból ellenségesebb a proletármozgalommal, illetve általában véve a proletárokkal szemben, amely "nyílt, terrorista diktatúrára" (Dimitrov) törekszik céljai megvalósítása érdekében. Ezzel a nagyobbik rosszal pedig a különféle burzsoá frakciók vetélkedésében mindig szemben áll egy (vagy inkább több) olyan irányzat, amely valóban kevesebb terrort, több jogot, nagyobb létbiztonságot ígér. Több beleszólást a munkásnak abba, hogy az adott kereteken belül miként szervezheti meg saját életét. "Nyílt, terrorisztikus diktatúra" helyett az értéktörvény mindennapi, demokratikus diktatúráját – ahogyan ezt a 20. század első harmadában a baloldali radikálisok megfogalmazták.

Leegyszerűsítve a kérdést, a proletárok "választhattak" egy "fasiszta" és egy "demokratikus" diktatúra között – és a választás látszólag egyszerű: a munkásmozgalom ebben a kérdésben szinte kivétel nélkül a demokrácia és az antifasizmus mellett tette le a voksát. A "kisebbik rosszat" választotta. Az egyes konkrét történelmi helyzeteket tekintve többnyire rábólinthatunk: nem volt más lehetősége, tehát végső soron jó döntést hozott.

Mindez rendben is van akkor, ha éppen nincs forradalmi helyzet. Voltak azonban a 20. század folyamán olyan történelmi periódusok, amikor a proletariátus offenzívában volt. Vajon akkor is le kell-e mondani a kommunizmus történelmi programjának megvalósításáról, ha a történelem erre – látszólag, vagy valóságosan, ezt most ne firtassuk – lehetőséget biztosít? Ez volt a kérdés 1917 és 1921 között, és talán még élesebben (bár földrajzilag behatároltabban) 1936-1937-ben Spanyolországban. És ekkor a válasz már nem is annyira egyszerű.

Mikor 1936 júliusában kirobbant a Franco-féle puccs, mindenki azt hitte, hogy csupán az ibér világban oly megszokott pronunciamientók egy újabb felvonására került sor. Ezeknek a hatalomváltásoknak Spanyolországban hagyományai, sőt kialakult koreográfiái voltak. Szinte a politikai váltógazdálkodás spanyol formájának tekintették őket. Az 1936 februárjában hatalomra jutott "népfrontos" baloldali-liberális republikánusok megengedő politikája, a tervezett szociális és politikai reformok elrémítették a burzsoázia számos frakcióját, amelyeknek nem igazán állt érdekében az ország modernizálódása. Döntő faktor volt – mint Spanyolországban korábban is mindig – a hadsereg és az egyház reagálása. Mind a tisztek, mind pedig a papok "kemény kéz" után sóvárogtak. A republikánus vezetőkön kívül tulajdonképpen mindenki látta, hogy a konfrontáció elkerülhetetlen. Ezúttal azonban a dolgok váratlan fordulatot vettek.

A puccsok és palotaforradalmak közvetlenül csak az elitet érintik. 1936 júliusában azonban a munkások mindenki nagy meglepetésre azonnal fegyvert követeltek "a köztársaság védelmében". Erre sem a puccsisták, sem pedig a kormány nem számított; az utóbbi két nap alatt három miniszterelnököt elfogyasztva mutatkozott csak hajlandónak a munkások felfegyverzésére. A társadalom széles rétegeinek váratlan és hangsúlyos reagálásával a puccs "polgárháborúvá" szélesedett. Ezt részben éppen az okozta, hogy az osztályok közötti harc Spanyolországban már hosszabb ideje meglehetősen heves volt, és a jobboldali republikánusok csupán két évvel korábban verték le véresen a meglehetősen kiterjedt és radikális asztúriai bányászfelkelést, üldözték a munkásmozgalmat, csendőreik rendszeresen zaklatták a szegényparasztokat. Az 1936 februárjában hatalomra került baloldali-liberális kormány az igen feszült osztályviszonyokat enyhítendő afféle szelepként működhetett volna, ám ezt a szelepet hirtelen elzárták. A kazán pedig azonnal felrobbant. Lehetett volna rá számítani, a robbanás ereje mégis meglepetést okozott.

A felfegyverzett munkások gyorsan létrehozták saját milíciáikat, és a lázadás az ország fontosabb részein gyorsan elbukott. Kezdetben a kormánynak szinte nem is maradt hadserege, a fegyveres hatalom a két nagy szakszervezeti szövetség által irányított munkások kezébe került. A munkások maguk úgy gondolták, győztek. A puskák az ő kezükben voltak. De mi most a teendő? Kire irányítsák azokat a puskákat? Ki vezényel tüzet? Annyi év készülődése, forradalmi programja és forradalmi frázisa után a munkásmozgalom hirtelen tényleg Rodoszon találta magát, és ugrania kellett. Erre azonban a mozgalom vezetői nem voltak felkészülve: maguk a proletárok sok helyen valóban "ugrottak", felgyújtották a templomokat, elfoglalták a kaszárnyákat, a gyárakat és a földeket, miközben vezetőik jórészt inkább csak őrült ugrándozásba kezdtek. 1936 második felében Spanyolországban két frontvonal alakult ki: az egyiket, a katonait kiválóan lehetett követni a térképeken, míg a másik hol nyíltan, hol rejtve a társadalmon keresztül húzódott. És a két frontvonal nem feltétlenül esett egybe.

Katalónia és mindenekelőtt Barcelona, a katalán "főváros" hagyományosan a munkásmozgalom erős bástyájának számított. Franco lázadása után igen gyorsan létrejött az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága, amelyben az anarchoszindikalista szakszervezeti szövetség (CNT), az Ibériai Anarchista Federáció (FAI), a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT), a katalóniai szocialisták és kommunisták fúziójából született Egyesült Katalán Szocialista Párt (PSUC), a szakadár kommunista Marxista Egyesítés Munkáspártja (POUM), valamint a katalán regionális kormányzat, a Generalitat képviselői kaptak helyet. A puccsot a munkások és a tisztjeik ellen forduló katonák gyorsan leverték. Július 19-én hajnali fél ötkor a lázadó katonai egységek "Éljen a köztársaság!" és "Éljen Spanyolország!" kiáltással kivonultak a laktanyákból; Barcelonában is megkezdődött a puccs. A laktanyákat megfigyelés alatt tartó fegyveres proletárcsoportok nyomban tüzet nyitottak, a gyárakban megszólaltak a szirénák. A katonaság gyorsan megszállta a város stratégiai pontjait. Goded tábornok, aki Mallorcáról repülőgépen érkezett meg, hogy a lázadás élére álljon, a városi főkapitányságon rendezkedett be.

A faipari egységszakszervezet székháza közelében, a Paralelo úton a faipari munkások hatalmas barikádot emeltek, és négy órán át sakkban tartották a katonai egységeket, amelyek végül csak úgy tudtak keresztültörni ezen a ponton, hogy a városrészben összefogdosott nőket és gyerekeket maguk előtt terelve nyomultak előre.

19-én délutánra azonban megváltozott a helyzet. Egy tényleges antifasiszta osztályközi egységfront kezdett kialakulni, a polgárháborús köztársasági tábor egyfajta embrionális előképe Barcelonában: a harcoló proletárcsoportokhoz csatlakoztak a köztársasági "rohamgárda" egységei, sőt a csendőrség (Guardia Civil) egyes csoportjai is, Escobar ezredes vezetésével. A lázadó katonai vezetők ekkor kirendelték a San Andrés és a Docks laktanya katonáit is. Ez volt az a pillanat, amikor a helyzet második fordulata átmenetileg eldöntötte a köztársasági kormány és a lázadók közti csatát Barcelonában: az Ikária sugárúton, a Docks laktanya közelében, a fegyveres proletárokkal szembekerülve a kivezényelt katonák haboztak, egyesek a levegőbe lőttek, más csoportok az Internacionálét kezdték énekelni, és megfordulva a saját tisztjeiket vették tűz alá. A munkások erre elhagyták a barikádot, tömegesen megindultak a katonai egység felé, elkeveredtek a katonákkal, több ágyút is zsákmányoltak.

Ezzel a katonai puccs Barcelonában összeomlott. Huszadikán foglyul ejtették a főkapitányságon Goded tábornokot, és a CNT aktivistái átvitték a Generalitat palotájába. A környékbeli laktanyákban a katonák fellázadtak, agyonlőtték tisztjeiket, fegyvereket osztottak ki a munkásoknak. Csak Atarazanas erődje tartotta még magát; Diaz Sandino köztársasági légiereje előbb bombázta az erődöt, majd a barcelonai proletáregységek rohamra indultak. A fegyveres proletárcsoportok ezt követően teherautókon, buszokon, elkobzott gépkocsikon, taxikon (melyekre szervezeteik nevét mázolták fel) megindultak a többi katalóniai város és a falvak felé, hogy Tarragonában, Geronában és Léridában is leverjék a puccsistákat.

A fegyverek a munkások kezében maradtak ugyan, de a tényleges hatalom, a fegyverek irányításának hatalma a kormány kezében volt. Miközben a milíciák és a kialakuló reguláris köztársaság egységei a frontokon igyekeztek megállítani a fasiszták előrenyomulását, a kormány és a csendőrség egységei a belső fronton is igyekeztek felvenni a harcot a "köztársaságot fenyegető másik veszély", nevezetesen a "felelőtlen fegyveres elemek" ellen. A kormány célja a milíciák beolvasztása és regularizálása, valamint a munkások kezében lévő fegyverek és hadianyag begyűjtése volt. Mindez teljes mértékben igazolható a polgárháború szükségletének logikájából. A fegyveres munkások számos csoportja számára a cél a társadalmi forradalom továbbvitele volt: a gyárak irányításának átvétele, az egyház eltörlése, a tényleges hatalom megszerzése. Mindez teljes mértékben igazolható a forradalom szükségleteinek logikájából. Ám a két logika nem passzolt össze. A munkásszervezetek meglehetősen skizofrén helyzetbe kerültek: meg akartak felelni mindkét elvárásnak. A szocialisták inkább az antifasiszta harcra, míg az anarchisták és a POUM inkább az osztályharcra helyezte a nagyobb hangsúlyt, de alapvetően az összes "népfrontszervezet" két irányba is igyekezett mosolygós arcot mutatni. 1937 áprilisában a barcelonai Generalitat a fegyverek beszolgáltatását követelte a proletároktól. A pártok és szakszervezetek már korábban megpróbálták ezeket a fegyvereket begyűjteni, de nem nagy sikerrel. Jelentős mennyiségű fegyverrel a szervezetek közül magában Barcelonában csak a PSUC rendelkezett, míg a CNT-be tartozó munkások inkább maguknál tartották fegyvereiket. A POUM nem rendelkezett komolyabb erővel: milicistái a fronton harcoltak a fasiszták ellen, a párt központjában csak minimális fegyvert tartottak.

A kormány és a megerősödő PSUC célja a megbízhatatlan anarchisták és POUM-isták befolyásának visszaszorítása volt. A Spanyol Kommunista Párt (PCE) és katalán szervezete 1936 folyamán egyaránt alaposan megerősödött. A kommunisták emberei kerültek az államapparátus számos kulcspozíciójába, főként a hadseregben és a rendfenntartó erőknél. A népfrontkormány számára – és a közvélemény számára is – egyértelmű volt, hogy a kommunista párt jelenti az egyre jelentősebb szovjet hadisegélyek garanciáját. Ezt a befolyást igyekeztek azután a kommunista pártok politikai téren is kamatoztatni: a liberális republikánusok támogatásával céljuk mindinkább fő politikai riválisuk, az anarchista mozgalom, valamint Katalóniában a "trockista" POUM meggyengítése volt. Mindezt az antifasiszta egységfront megerősítésével igazolták, ami nem is volt teljes mértékben mellébeszélés: a kommunista pártok logikája egyre inkább az állami logika volt, míg az anarchisták továbbra is ingadoztak az antifasiszta harc és az osztályharc között. "Mielőtt megszerezzük a fasisztáktól Zaragozát, előbb Barcelonát kell megszereznünk!" – jelentette ki állítólag az egyik katalán kommunista vezető.

Barcelona volt a front kulcsa, és Barcelona volt a politikai-hatalmi játszma kulcsterülete is. Várható volt, hogy történik valami. A központi kormány rendeletének végrehajtására törekvő erők és az "ellenőrizetlen" proletárcsoportok között állandósultak a súrlódások, kisebb összecsapások. Április 17-én a CNT-hez tartozó anarchista munkások és a lefegyverzésükre kirendelt csendőrség között robbant ki összetűzés Puigcerdá határállomásnál. A CNT regionális vezetősége gyorsan tárgyalásokat kezdeményezett, és megállapodott a "kompromisszumról", azaz a proletárcsoportok visszavonulásáról. A CNT ilyen jellegű visszafogó tevékenysége természetesen folyamatosan csökkentette a szervezet befolyását; a formailag hozzá tartozó proletárok közül egyre több csoport a valóságban önállósította magát, hogy folytatni tudja forradalmi törekvéseit. Május elsején a POUM vezetője, Andrés Nin így írt a párt lapjában: "…a munkásosztálynak maradéktalanul vissza kell nyernie önmagába vetett hitét, letépnie a kötelékeket, amelyek a burzsoá demokráciához fűzik, és határozottan a hatalom megragadásnak útjára kell lépnie. Ma még van erre idő. Holnap már késő lesz." Ám végül nem a "munkásosztály", hanem a hatalom tette meg a döntő lépést, bár nem "holnap", hanem "holnapután": május harmadikán a rendőrség és a PSUC fegyveresei megtámadták a CNT-FAI ellenőrzése alatt álló barcelonai telefonközpontot. Az indok az volt, hogy az anarchista telefonkezelők önhatalmúlag akadályozták a katalán kormány és személyesen Companys elnök telefonbeszélgetéseit. A központ munkásai elbarikádozták magukat az épület felsőbb emeletein, és riasztották elvtársaikat. Másnap már városszerte folytak az utcai harcok. Az UGT és a PSUC egységei a rendőrség oldalára álltak (bár számos szocialista és kommunista munkás tűnt fel a barikádokon is), míg a CNT-FAI – amelynek főhadiszállását körülvette a rendőrség – megbékélésre és tűzszünetre szólította fel híveit, akiknek az ellenállását az 1936 júliusában létrejött területi védelmi bizottságok szervezték. A CNT rádiójában maga García Oliver, a CNT egyik vezetője, a kormány tagja szólította fel az anarchista munkásokat a harc abbahagyására és az antifasiszta egységre. A munkások között azonban az a hír terjedt el, hogy Olivert "a kommunisták" fogságba ejtették, és beszédét nem kell komolyan venni. Az viszont már mindenképpen komoly volt, hogy a harcok hírére a frontról hazaindultak a milíciák, hogy csatlakozzanak bajtársaikhoz. "Csodák csodája": Franco nem használta ki a helyzetet. Vélhetőleg ő is úgy látta, tegyen csak rendet a köztársaság a saját háza táján, és számoljon le a barcelonai lázadókkal, ezért a minimálisra csökkentette a hadmozdulatokat a leginkább érintett aragóniai fronton.

Május 4-én a CNT és a kormány közötti tárgyalások végképp kudarcba fulladtak: Companys elnök elutasított minden kompromisszumot, azonnali fegyverletételt követelt a lázadóktól. A harcok tovább durvultak. Május 5-én egy szakadár anarchista csoport, a CNT-ből Jaime Balius vezetésével kiszakadt, tagságát az anarchista ifjúsági mozgalomból toborzó "Durruti Barátai" röpiratában az azonnali forradalomra, a proletárdiktatúra bevezetésére szólított fel: "Barcelonában forradalmi juntát kell alakítani. A kormány embereivel végezni kell!" – követelték. "Dolgozók, követeljetek velünk együtt forradalmi vezetést. A bűnösök megbüntetését. Minden olyan fegyveres testület lefegyverzését, amely részt vett az elnyomásban. A gazdaság társadalmasítását. Azoknak a politikai pártoknak a feloszlatását, amelyek a munkásosztály ellen támadtak! Ne adjuk át az utcát! A forradalom mindenekelőtt."

A nagy forradalmi szervezetek közül egyedül a POUM-mal tartották elképzelhetőnek az együttműködést, és a POUM lapja másnap – Nin tudta nélkül – le is közölte felhívásukat. Hasonló álláspontot foglalt el lapjában Camillo Berneri is. Időközben a CNT regionális bizottsága azt javasolta, hogy mindkét fél tartsa meg a kezében lévő területeket (a kormányerők és a PSUC a belvárost és a kikötőt, míg a lázadók a külvárosokat tartották ellenőrzésük alatt), és kössenek ideiglenes tűzszünetet: ezt a kormány is elfogadta, ám csapatai tovább harcoltak, sőt megtámadták a CNT-bizottság székházát is. E körülmények között a CNT vezetése felszólította a munkásokat, hogy tegyék le a fegyvert, és "térjenek vissza a munkához". Bár ez is meglehetős zavart okozott a felkelők között, a lázadás sorsát végül a külső erők döntötték el: a központi kormány Barcelonát – az autonómiaszerződést megsértve – saját irányítása alá vonta. Franco passzív támogatását kihasználva 6000 katonát irányítottak át a jaramai frontról Barcelonába, míg a kikötőt angol és francia hadihajók zárták le, hogy megakadályozzák a lázadók szökését. A proletárlázadással szemben nem létezett "benemavatkozási egyezmény", fasizmus és antifasizmus, autonómia… 1937. május elején egyértelművé, brutálisan látványossá vált, hogy a valódi frontvonalak nem elsősorban a különféle burzsoá politikai rendszerek között húzódnak, hanem sokkal inkább a társadalmi osztályok között. A lázadás elfojtásában minden ellentétük dacára együtt tudott működni Franco és Sztálin, a katalán kormány republikánusai és anarchista miniszterei, a németek és az angolok, az olaszok és a franciák… A felkelés során a harcokban mintegy ötszázan vesztették életüket. Ennél fontosabb volt azonban, hogy megroppant a Népfront, a köztársaság gerince: a májusi események és az azokat követő megtorlások egyértelművé tették, hogy az antifasiszta kompromisszum nem működőképes, és az ihletett egységfelhívások mögött áthidalhatatlan társadalmi ellentétek feszülnek. Pár nappal azelőtt, hogy a GPU (számos forrás szerint egyenesen Palmiro Togliatti utasítására) kivégezte, lapjában Camillo Berneri így összegezte a történteket: "Noske árnyéka rajzolódik ki. A monarchista-katolikus-tradicionalista fasizmus csak az egyike az ellenforradalom szektorainak. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezt ki kell mondani."

A megtorlások során elfogott munkások százait végezték ki, és megindult a hajtóvadászat az "anarchista, trockista" vezetők és militánsok ellen. A POUM-milíciában harcoló George Orwell is alig tudta puszta életét megmenteni. Május 12-én a POUM Központi Bizottsága nyilatkozatban magyarázta részvételét az eseményekben: "A pillanat alkalmatlan volt a döntő akcióra. A forradalmi munkások azonban harcba indultak, és mi nem hagyhattuk magukra őket." A PCE azt követelte a központi kormánytól, hogy helyezze törvényen kívül a POUM-ot, lapját tiltsa be, milíciáit oszlassa fel. Miután a baloldali szocialista Largo Caballero erre nem volt hajlandó, a PCE kilépett a kormányból, és megbuktatta a miniszterelnököt. Május 29-én a baloldali liberális Negrín vezette új kormány betiltotta a POUM központi lapját, a La Batallát. A Komintern lapja, az Imprekorr "leleplező cikket" közölt a "fasisztákkal együttműködő" POUM-ról. Június 15-én letartóztatták és megölték Andrés Nint, és a rendőrség megrohamozta a POUM barcelonai központját. A pártot betiltották.

Néhány nappal később a kormány rendeletet hozott arról, hogy a nyersanyagot az önigazgatás alatt álló üzemekből el kell szállítani és átadni a magánkézben levő gyáraknak. Ezzel a CNT-re is súlyos csapást mértek. Teljessé vált a spanyol Thermidor. A Népfront immár csak virtuálisan létezett, és csupán idő kérdése volt, hogy végső vereséget szenvedjen. Miután saját népi-proletár bázisát elveszítette, már csupán azok a szempontok döntötték el a polgárháború kimenetelét, amelyek mindegyike a fasiszta oldalnak kedvezett: a nemzetközi helyzet, a fegyverek és a hadianyagkészletek, a csapatok képzettsége és hadrafoghatósága. A társadalmi forradalom alternatívája nélkül az "antifasiszta összefogás" képtelennek bizonyult még a háború megnyerésére is. A polgárháborúban részt vevő szürrealista költő, Benjamin Péret így foglalta össze a tanulságokat 1939 februárjában:"A munkásosztály szem elől tévesztette saját céljait, semmiféle különös sürgetést nem érzett immár arra, hogy a burzsoá demokratikus klánt a fasiszta klántól védelmezve felkoncoltassa magát, vagyis az angol-francia tőke védelmében az olasz-német imperializmus áldozatául dobja magát. A polgárháború egyre inkább imperialista háborúba fordult." Saint-Just annak idején még tömörebben fogalmazott saját titkosrendőrei elől is rejtegetett feljegyzéseiben: "A forradalom megfagyott."

A szerző a hagyományos spanyol regionalizmus összefüggéseiben tekinti át a spanyol anarchizmus egyes mozgalmait, a politikai-eszmei palettán elfoglalt helyüket, történetüket. A tanulmány hangsúlyos részei foglalkoznak az anarchisták termelési elképzeléseivel, a földkérdéshez és az ipar irányításához való viszonyukkal.

A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt, az egész államot tekintve, a tartományi szeparatizmus jelensége. Ez utóbbi elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira "katalánosodott", hogy 1935-ben az anarchisták is részt vettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek.¹

Az erős lokális közösségek hagyománya azonban sokkal lényegesebb volt. Minden egyes falu úgynevezett "patria chica" (kis haza) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúlik vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány, illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol "pueblo" szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket.² A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega tizenhetedik századi drámaíró Fuente­ovejuna című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a "Ki tette?" kérdésre az összes paraszt így válaszolt: "Fuenteovejuna". Több mint négy és fél évszázaddal később, 1932. január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A "Ki tette?" kérdésre adott válasz a "Castilblanco" volt…³

 

Az agrárkérdés és a paraszti anarchizmus

 

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A paraszti világ azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutat (pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok "éljen Krisztus Király!" csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%–a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt).

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a "társadalmi bandita" típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: "Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól" – mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának.⁴

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben, illetve sztrájkokban nyilvánult meg. A megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott sztrájk egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült, hogy tulajdonképpen semmiért; úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül – jobb híján – rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a "Mano Negra" ("Fekete Kéz") szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket.⁵

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett "comunismo libertario", vagyis a "szabad kommunizmus" volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el) és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a kemény vonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

 

Az anarchoszindikalista szervezet: a CNT és a FAI

 

Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederación Nacional del Trabajo, továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfél millió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre. A szervezetet 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett "sindicató"-k voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, amit segélyre, illetve a szervezet újságjának, a Solidaridad Obrerának a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor "követutasítással" is ellátva. A helyi közösségi élet a "centro obreró"-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestanát és Salvador Seguít kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. Az 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását "egy természetes ideig", darabbér eltörlését, szakszervezetek vétójogát a törvényeket illetően, állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, ami néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel stb.)

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő "sindicató"-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a "sindicato único" lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt.⁶

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak). Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsinai és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek (Joaquín Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből, és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett). Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, aminek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, Salvador Seguí is.

A Primo de Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a "moderáltak" és a "tiszták" között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, amit a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét, illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta a forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE – Partido Socialista Obrero de España) szövetkezni, melyek Primo de Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal, képviselői szakszervezet) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A "tiszták" élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették. (Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.) Úgyszintén elítélték a "moderáltak" alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a végrehajtó bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból kerültek ki. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanilyen volt, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről lévén szó ("bolsevik anarchisták"), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a "comunismo libertario" ("szabad kommunizmus") megteremtése. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre García Oliver volt a legnagyobb befolyással.⁷

Mindez nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a "comunismo libertario" volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon.

 

A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

 

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta a győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak.⁸

Az új állam a hangzatos "Minden osztály dolgozóinak köztársasága" nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek, és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki bracerók helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség) és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma (portugál vendégmunkások), és stabilizálta a földbérlők helyzetét. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, amit nem a tulajdonos művel. A megváltás összegét a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, pedig a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12 260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. "Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint" – jegyezte meg Caballero.⁹

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a "moderáltak" és a "tiszták" között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak – vagy legalábbis a "kisebbik rossznak" – tekintve a "comunismo libertario" felé vezető úton. A szélsőségesek ("faistas") ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a "tiszták" fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését.¹⁰

A "tiszták" erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. "Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink" – mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT székházát tüzérség bevetésével lőtték szét (ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de azt is tudták, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne). Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett "csavargótörvény", mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert, és riválisait így egyszerű sztrájktörőnek tartotta.¹¹

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a "tiszták" fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A "moderáltak" kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-án írták alá ("treintistas"). "Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére" – nyilatkozták.¹² 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancóban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat – sokszor a papírpénzt is – elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egy időben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán, illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. "Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém" – üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban hiú remény maradt.¹³

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában – a FAI "infantilis" módszereit bírálva – távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket ("los sindicatos de oposición"), és Pestana megalapította a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.¹⁴

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a "comunismo libertarió"-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933. decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: "No votad!". Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal – melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal – így vereséget szenvedett.¹⁵

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében "El Bienio Negro", vagyis "a két fekete év" néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azaña-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentin élelmiszer-behozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentinok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, ami komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.¹⁶

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és -laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azon belül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva.

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azaña-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okulva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben részt vett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni – zömmel bányászokat tömörítő – CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is (habár fegyvert itt sem adtak). A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a "comunismo libertarió"-t. A felkelés bukását követő megtorlás – 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe – az anarchistákat is súlyosan érintette.¹⁷

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azaña-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt ("Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz"), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfél millió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet elsősorban a CNT döntésének köszönhette. "Először a Népfront azt hitte, hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek" – írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. "Nem támogatjuk a köztársaságot, és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen" – nyilatkozta februárban a CNT.¹⁸

 

1936

 

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot.¹⁹ Földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt, mint általában (azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon).²⁰ A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: "Nélkülünk nem győztetek volna" – figyelmeztette a kormányt Durruti. Komoly eltérést jelentett az Azaña-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balra tolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a "spanyol Lenin" becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesült szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kiugrott, egyedül hagyva a CNT munkásait. A falangistákkal is összecsaptak, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját, és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.²¹ A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek a történelem során a legközelebb kerültek az anarchisták által meghirdetett osztály és állam nélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai konferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. "Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják. Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A "comuna libré"-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat…" A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelmet. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá lett.²²

 

Az állam feladatainak átvétele

 

Ez alatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig – ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták – a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is eltűnt a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerrája szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT-vezetőket (Durruti, García Oliver, Abad de Santillán), és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: "Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben… Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen." Az ajánlatot elutasították; egyrészt elvi okokból, másrészt mert a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább ténylegesen a pozícióikon.²³

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt. Katalóniában ez a legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, FAI, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, 1-1 POUM ["trockista"], Rabassaires [parasztság]); cserébe a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában. Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: börtönök megnyitása, papok, gazdagok és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban rendőrség híján sem omlott össze. "A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat" – írta egy külföldi újságíró Barcelonáról.²⁴ Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek, a munkásjárőrök vették át a rendőrség helyét. A bűnözőket inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószer-kereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon.

Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a "comunismo libertario" paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor. Az anarchistáknak novemberben az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciába, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta).²⁵ A milícia egyébként választott parancsnokai, egyenlő ellátmány stb. révén a majdani osztály nélküli társadalom mintájának számított – a hivatásos tisztek szerepe leginkább csak a tanácsadásra korlátozódott -, többek közt ezért is volt ellenszenves a kormánypártok számára. A forradalmi Barcelonáról és a milíciáról George Orwell műve (Hódolat Katalóniának) adja a legérdekesebb leírást.

 

Az ipar és a mezőgazdaság kollektivizálása

 

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját.

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-i rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan 5 és fél millió hektár föld kisajátítására került sor, amiből 2,98 millió került kollektív tulajdonba.²⁶ Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább, csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT-, illetve UGT-szervezet, sok településen mindkettő vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-át tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosóban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor agyonlövéssel való fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően – mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket – újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.²⁷

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Az elosztás a jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Máshol – főleg UGT-irányítás alatt – az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Egy faluban a bizottság, mivel egy család átlagosan 4,5 főből áll, minden családnak 4,5 főre járó élelmiszert utalt ki.²⁸

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A – döntően kollektivizált – Aragóniában a termés 20%-kal nőtt, míg – a döntően kisbirtokos – Katalóniában csökkent. Nőtt a megművelt földterület és a mezőgazdasági gépek használatának aránya is.

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé; Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá. Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltató szektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is (a prostituáltak elkergették a madame-ot, és dolgozói tulajdonba vették az intézményt).²⁹

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg, és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak, és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt megszabva (az átlag 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT- és UGT-egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti és 4 munkástanácsküldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt – a munkásokhoz hasonlóan – akár leváltani is a munkástanácsot. A "tiszták" a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, ami megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján a szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált.³⁰

Az ipari kollektivizálás során is figyelemre méltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT-munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-ot dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás, kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, amik azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. A zavarok oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzá nem értése, harmadrészt a háború volt (infláció, nyersanyaghiány, kisebb felvevőpiac). Az ipari kollektivizálás eredményei felemásnak mondhatóak: például a textilipari termelés 40%-kal csökkent, a gépgyártásé 60%-kal nőtt.³¹

 

A meghátrálás

 

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentő folyamat, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság poten­ciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták.

A másik ok az "antifasiszta egység" volt, ami szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: "Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van, és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk." Az "antifasizmus" fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a "tiszta" anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI-tagok részvételével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt. ³²

A kettős hatalom megszűnésére már 1936-ben sor került. A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-jén az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. "Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják" – mondta később Federica Montseny anarchista miniszter asszony.³³ November 3-án négy miniszterrel a madridi kormányhoz is csatlakoztak. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, visszatért a karhatalom. Az 1937. májusi barcelonai felkelés, melyet a CNT vezetősége egyébként nem is támogatott, nem tudta ezt a folyamatot megfordítani.³⁴

A munkás-önigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a még létező kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ez viszont már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. ³⁵ Franco győzelmével az 1936-os év hatalmas eredményeinek ezek az utolsó nyomai is megsemmisültek.

 

Hivatkozások

 

¹ Jackson: The Spanish Republic… 23. o.

² Bookchin: The Spanish Anarchists. 32-34. o.

³ Thomas: The Spanish Civil War. 75. o.

⁴ Borkenau: The Spanish Cockpit. 3. o.

⁵ Hobsbawm: Primitív lázadók. 123-135. o.

⁶ Bookchin: The Spanish Anarchists. 144-147. o.

⁷ Bookchin: The Spanish Anarchists. 196-198. o.

⁸ Jellinek: The Civil War in Spain. 211. o.

⁹ Borkenau: The Spanish Labirynth. 242-245. o.

¹⁰ Múltunk, 2000. 4. 92-93. o.

¹¹ Revolution and War in Spain. 144-145. o.

¹² Bookchin: The Spanish Anarchists. 322-323. o.

¹³ Carr: Spain… 623. o.

¹⁴ Múltunk, 2000. 4. 93. o.

¹⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 265. o.

¹⁶ Borkenau: The Spanish Cockpit. 52. o.

¹⁷ Brenan: The Spanish labirynth. 283-287. o. Jellinek: The Civil War in Spain. 174-175. o.

¹⁸ Communism and the Spanish Civil War. 36. o.

¹⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 254. o. Borkenau: The Spanish Cockpit. 74. o.

²⁰ Beevor: The Spanish Civil War. 83. o.

²¹ Beevor: The Spanish Civil War. 87-90. o.

²² Bookchin: The Spanish Anarchists. 268. o. Thomas: The Spanish Civil War. 151. o.

²³ Communism and The Spanish Civil War. 47. o.

²⁴ Beevor: The Spanish Civil War. 179-180. o.

²⁵ Brenan: The Spanish Labirynth. 505. o.

²⁶ Harsányi: A spanyol nép… 14-15. o.

²⁷ Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 468-472. o.

²⁸ Ehrenburg: Emberek… 358. o.

²⁹ Jellinek: The Civil War in Spain. 456. o.

³⁰ Jellinek: The Civil War in Spain. 586-605. o.

³¹ Beevor: A spanyol polgárháború. 186-196. o.

³² Carr: Spain… 665. o.

³³ Revolution and War in Spain. 240. o.

³⁴ Thomas: The Spanish Civil War. 543-557. o.

³⁵ Thomas: The Spanish Civil War. 601-602. o.

 

Irodalom

 

Antony BEEVOR: A spanyol polgárháború. Európa, Budapest, 2002.

Murray BOOKCHIN: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, 1999.

Franz BORKENAU: The Spanish Cockpit. Faber and Faber, London, 1937.

Gerald BRENAN: The Spanish Labyrinth. Cambridge, University Press, 1950.

Raymond CARR: Spain 1808-1939. Clarendon Press, Oxford, 1960.

Communism and the Spanish Civil War. University of California Press, 1965.

Ilja EHRENBURG: Emberek, évek, életem. Athenaeum, Budapest, 1963.

HARSÁNYI Iván: A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évforduló­jára. Történelmi füzetek, 1976. 2.

Eric J. HOBSBAWM: Primitív lázadók. Kossuth, Budapest, 1974.

Gabriel JACKSON: The Spanish Republic and the Civil War. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

Frank JELLINEK: The Civil War in Spain. Victor Gollanoz LTD, London, 1938.Múltunk, 2000. 4.

George ORWELL: Hódolat Katalóniának. Cartafilus, Budapest, 1999.

Revolution and War in Spain. Methuen, London, 1978.

A spanyol kommunista párt története. Kossuth, Budapest, 1964.

Antonio TELLEZ: Sabate, Guerilla Extraordinary. Cienfuegos Press Book Club, Catania, 1974.

Hugh THOMAS: The Spanish Civil War. Penguin Books, London, 1965.

A tanulmány a németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével vizsgálja a jelenséget Magyarországon. A magyarországi antiszemitizmus nemcsak a zsidók kirekesztésére irányul, hanem az egész politikai baloldalt, tehát a szocialistákat és a liberálisokat is ki akarja rekeszteni a nemzet közösségéből. Az Orbán-kormány alatt felerősödő kultúrharc így újratermeli a demokráciadeficitet.

 

 

I. Mi az antiszemitizmus? Definíciós kísérlet

 

Magyarországon sokszor nevezik az antiszemitizmust „zsidókérdésnek", ellenben a szót mindenféle idézőjel nélkül használják nemcsak privát beszélgetésekben, hanem könyvekben, hivatalos állásfoglalásokban is, így pl. a közszolgálati médiában. Íme néhány példa: az utóbbi években Kövér László többször szorgalmazta, hogy beszéljünk őszintén a „zsidókérdésről" (nála idézőjel nélkül), s „zsidókérdésként" közelített az antiszemitizmushoz Elek István műsorának témája a közszolgálati televízió egyik esti programjában, 2004 májusában, a „zsidózás, antiszemitizmus és zsidókérdés" volt¹ . A jelenség „zsidókérdés"-ként történő felfogása következtében a téma megbeszélése is a Magyarországon élő zsidók és nem zsidók közötti problémákra szűkül. Kövér László pl. azt mondta egy interjúban: „Én a továbbiakban nem vagyok hajlandó zsidókérdésben véleményt nyilvánítani (…). Azt gondoltam néhány évvel ezelőttig, hogy minden, az emberek fejében létező probléma egyúttal a valóságnak is része, tehát akkor járunk el helyesen, ha ezeket megpróbáljuk értelmes, emberi módon kibeszélni. Például hogy milyen problémái vannak, ha vannak egyáltalán, a magyarországi zsidók, a zsidó magyarok és a nem zsidó magyarok együttélésének."² Elek István műsorában is megrekedt a beszélgetés minden jó szándék ellenére,nem utolsósorban a műsorvezető irányítása miatt, a zsidó-nem-zsidó problematikánál, az úgymond „kisebbség és a többség kóros viszonyánál". A Kossuth Rádió Társalgó c. műsorában (2005. április 12., 14.05 óra) a műsorvezető, Antall István a „nemzeti kérdést" és a „zsidó kérdést" választotta külön egy Gyurgyák Jánossal készített interjúban, amiben a történész a problémakört „nehéz házasság"-nak és „magyar-zsidó veszekedésnek" nevezte, így mintegy adott tényként kezelve azt a feltételezést, hogy a zsidók nem magyarok.

Értékes kutatómunkák is megjelennek „zsidókérdés"-ként értelmezve az antiszemitizmust. Zsidókérdés Magyarországon címmel jelent meg pl. Gyurgyák János (2001) könyve, melynek előszavában a szerző ugyan utal a (nála következetesen idézőjel nélkül használt) „zsidókérdés" kifejezés problematikus (hiszen antiszemita) olvasatára, mégis védelmébe veszi, mivel természetesnek véli, hogy a zsidók és nem-zsidók között voltak és lesznek problémák, és – kérdezi – ha a nemzeti vagy az agrárkérdésről beszélünk, miért ne beszélhetnénk a „zsidókérdésről" is (nála idézőjel nélkül [Gyurgyák, 2001:14]). Így – nyilván akaratlanul – már a kérdésfeltevésével is szétválasztja a „nemzeti kérdést" a „zsidó kérdéstől".

 

Mi is tehát az antiszemitizmus?

 

Az antiszemitizmus mint fogalom viszonylag új. A német publicista, Wilhelm Marr (1819-1904) „A zsidóság győzelme a németség fölött. Nem konfesszionális nézőpontból vizsgálva" című nagy sikerű írása (Marr, 1879) által vonult be a köztudatba; a publikáció, amely azzal a kultúrpesszimista kiáltással végződik, hogy „Finis Germaniae!" (Germánia vége), a megjelenés évében 12 kiadást élt meg. Marr volt az, aki az „Antiszemita Liga" megalapításával az „antiszemitizmus" fogalmát bevezette a politikai szótárba. A 18. században keletkezett „szemita" szó jelentése az antiszemiták szempontjából azonban nem volt egyértelmű, hiszen eredetileg „nyelvcsalád"-ot jelentett, s ráadásul az arabokra is vonatkozott, ami miatt a szó „zsidóellenességként" értelmezve etimológiailag nem igaz (Berger Waldenegg, 2003:27). Ezért az antiszemitizmust az antiszemitáknak egyre többször „zsidókérdésként" kellett konkretizálniuk. A „zsidókérdés" mint fogalom ugyan megjelent már a 18. század közepén, de eleinte a zsidók emancipációjából adódó adminisztratív kérdéseket foglalta magában (pl. Rürup, 1987). Zsidóellenes kifejezésként először 1838-ban használták, de mint ilyen csak 1879-ben vált általánossá (Benz, 2002:108). A 19/20. század fordulóján mindinkább rasszizmussal, azaz a fajelmélettel telítődött, s ettől kezdve eleve az antiszemita doktrína követői által ebben az értelemben használt kifejezés (Berger Waldenegg, 2000:108f.).

Ugyanakkor az „antiszemitizmus" kifejezés is problematikus, hiszen ez is az antiszemita doktrína követői által és egy saját magukra vonatkozó, tudatosan választott megjelölés volt, mégis manapság temérdek tudományos kutatás és elemzés alapjául szolgál. Mindez ráadásul annak ellenére történik, hogy a szó jelentéséről akár megközelítőleg is konszenzus volna. Még a történészek közül is csak egy kisebbség állítja, hogy a fogalom a 19. század utolsó harmadában kifejlődő rasszizmussal van egyenes összefüggésben, a többség azonban az ókortól a középkoron keresztül napjainkig felszínre törő összes zsidóellenes jelenség megvilágításához használja a szót. Az antiszemitizmus-kutatás legfrissebb publikációi közül talán az eddigi legtöbb meghatározást a német történész, Berger Waldenegg (2003) sorolja fel, aki számtalan ismert példát és definíciót is megvizsgál, hogy azután szinte mindet elvesse, mondván, egyik sem tökéletes. Olyan kérdésekre is választ keres, hogyan lehet megkülönböztetni az ún. szalon-antiszemitizmust a radikális antiszemitizmustól, hol a határ a passzív és az aktív antiszemitizmus között, milyen erősnek kell lennie az antiszemitizmusnak ahhoz, hogy képviselője akár egy zsidó temetőt, akár egy zsinagógát megrongáljon. Vizsgálódásait, amelyek a definícióért eddig folytatott vívódások összefoglalásának is tekinthetők, a német szociáldemokrácia egyik alapítójának, August Bebelnek már 1873-ban kimondott, de máig elterjedt feltételezésével kezdi, miszerint az „antiszemitizmus a buták szocializmusa", vagy Jean-Paul Sartre-nak 1945-ben megfogalmazott mondatával, miszerint az antiszemitizmus a „szegények sznobizmusa". Ezek azért nem tarthatók, írja, mert ugyan létezik egy bizonyos összefüggés a képzési fok, a szegénység és a sztereotip gondolkodásra való hajlam között, de óriási tévedés azt hinni, hogy az összes antiszemita buta és szegény. Ellenkezőleg. Az antiszemitizmus nem utolsósorban olyan embereknél figyelhető meg, akikre semmiképpen sem fogható, hogy buták és képzetlenek, s ráadásul materiálisan és szociálisan jól szituáltak (Berger Waldenegg, 2003:48). Ám a rasszizmussal telített antiszemitizmus „jeles" képviselőjének, Theodor Fritschnek az Antisemiten-Kathechismus címmel 1887-ben publikált művében felállított definíciója, miszerint az antiszemitizmus a „szemitizmus elleni harc", sem megfelelő, hiszen – mint már szó volt róla – az arabok is szemitáknak számítanak, s így – akarva-akaratlanul per definitionem nem-zsidókra is vonatkozik (Berger Waldenegg, 2003:52, 96). A szerző ezért megpróbálja elvetni az antiszemitizmus kifejezést és behelyettesíteni valami mással, amiben a „zsidó" szó is előjön (s mint e tanulmány folyamán remélhetőleg hitelesen bizonyítást nyer, értékes kutatását ezen a ponton tereli vakvágányra). Vizsgálja az „antijudaizmust", amit azonban erősen vallásos konnotációja miatt hamarosan el is vet. Hasonló eredményre jut a „zsidógyűlölet" kifejezéssel kapcsolatban is, de itt elsősorban azért, mert erősen negatív érzelmi tartalommal bír, ami nehezíti a történelmi és aktuális folyamatok távolságtartó vizsgálatát. Szerinte még olyan kétségtelenül antiszemita beállítottságú embereknél, mint Adolf Hitler, sem ajánlatos egy ilyen érzelmi töltetű kifejezést használni, mert Hitler antiszemita politikáját racionális akcióként állította be és tervezte meg. Éppen ezért a „judeofóbia" kifejezést sem érzi megfelelőnek. A távolságtartó vizsgálódások szempontjából még leginkább a „zsidóellenesség"-et tartja a legsemlegesebbnek és ezért a leginkább elfogadhatónak. Mélyreható, strukturális, történeti és etimológiai vizsgálatai vége felé azonban mégis megállapítja: „Olyan terminológiailag ideális meghatározás, amely minden kritikát kibírna, nincsen. (…) Mindent egybevetve az antiszemitizmus kifejezése kitűnő példája annak a nem ritka esetnek, hogy a társadalmi gyakorlatban olyan kifejezések betonozódnak be, amelyek nem egyeznek meg azzal a jelenséggel, melyekre használják őket"³ (Berger Waldenegg, 2003:113, 117).

Hiába tehát minden fáradozás? Talán mégsem. A könyv szerzője ugyanis minden igyekezete ellenére túlságosan szűken értelmezi a problémakört. Az antiszemitizmus affirmatív meghatározása, tehát „zsidóellenességként" történő értelmezése azért tereli vakvágányra a kérdésfeltevést, mert azonnal felmerülnek olyan további kérdések is, mint pl. „ki számít zsidónak?", s így az antiszemitizmusból újra „zsidókérdést" kreálnánk. A kérdés, hogy ki zsidó, az antiszemitizmus szempontjából megválaszolhatatlan, mint ahogy antiszemiták generációinak sem sikerült minden kétséget kizáró definíciót felállítani (Rürup, 1987: 120ff). Az 1935-ös „Nürnbergi Törvények" alpontjaként felállított „Törvény a német vér és becsület megóvására" ugyan messzemenően igyekezett konkretizálni, ki számít zsidónak (Heinemann, 2003:82), a gyakorlatban azonban állandó definíciós nehézségek merültek fel, sőt ismert még 1942-ből is Himmler olyan utasítása, melyben „sürgős fontossággal" elrendeli, hogy „arról, ki is számít zsidónak, semmiféle rendelet ne kerüljön nyilvánosságra, mert ezekkel a balga meghatározásokkal csak a saját kezünket kötjük meg" (Freund/Safrian, 1993:43). A századforduló Bécse polgármesterének, Hitler példaképének, Karl Luegernek sokat idézett mondata: „Wer a Jud' ist, bestimm' i!" (Hogy ki a zsidó, én mondom meg!) (idézi Hamann, 2002:417) sokkal előbbre visz, mert arra utal, hogy a zsidó ellenségkép a többségi társadalom antiszemitái képzeletének szüleménye. Az antiszemitizmus definíciójának meghatározásakor különös nehézséget jelent még a poszt-Auschwitz perspektíva, mivel abból mint abszolút végpontból kiindulva az antiszemitizmust nehezen lehet értelmezni. Auschwitz után viszont az antiszemitizmus definíciója Auschwitz nélkül már nem lehetséges. Bármennyire paradoxnak tűnik is, az antiszemitizmus megértéséhez első lépésben mégis el kell vonatkoztatnunk Auschwitztól mint végponttól. A „zsidóellenesség" affirmatív meghatározása helyett közelebb visz a megoldáshoz az antiszemitizmus antropológiai meghatározása.

 

Mit jelent ez pontosan?

 

A németországi antiszemitizmus-kutató, Wolfgang Benz legújabb könyvében az antiszemitizmus négy különböző megjelenési formáját különbözteti meg:

(1) a keresztény antijudaizmust,

(2) az áltudományos antropológiai és biológiai érvrendszer segítségével felépített rasszista antiszemitizmust, amely a 19. században keletkezett és a holokausztban végződött,

(3) a másodlagos, holokauszt utáni antiszemitizmust, amely az újabb generációk nevében a „kollektív bűnösség" visszautasításából táplálkozik, s a kárpótlások jogosultsága körüli vitákra koncentrálódik, valamint

(4) az anticionista antiszemitizmust, amely elsősorban a posztkommunista országokra volt jellemző az államszocializmus ideje alatt (Benz, 2004:19f.). Európában mind a négy megjelenési forma virulens ma is.

 

Mint az idézett besorolás is mutatja, a németországi antiszemitizmus-kutatásban ma már konszenzus, hogy a modern antiszemitizmust meg kell különböztetni az antijudaizmus sokkal régebbi jelenségétől. Itt azonban nem egyszerű nyelvi különbségről van szó, hanem annál sokkal többről. Az antijudaizmus felvilágosodás előtti időszakában a vallás volt a különbözőség meghatározója. Mint ismeretes, a kereszténység a zsidóság ellen érzett mély ambivalenciájából nőtt ki, hiszen a kereszténység a zsidóságban gyökerezik. A kereszténység a kezdetén nem volt más, mint reformált zsidóság, s éppen ezért kellett minden erejével elhatárolódnia tőle. Ebből a zsidóság ellen érzett keresztényi magatartásból fejlődött ki az antijudaizmus. Mivel a zsidók vallásos hovatartozása ruházatukat és habitusaikat is meghatározta, kisebb-nagyobb eltolódásokkal a felvilágosodásig ténylegesen felismerhetőek voltak a társadalomban. A felvilágosodás eszmeiségében előretört mélyreható szekularizáció, Herder és a nyelvtudományok jelentősége, valamint a romantika organizmuselméletéhez kapcsolódó, a népről és a népi karakterről kialakult elképzelés megteremtették a modern antiszemitizmus egyik előfeltételét. Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus csak sokkal később fogalmazódott meg, már ekkor megkülönböztethető volt az antijudaizmustól, mégpedig az antropológia által (Dunk, 1999: 67ff). Nem a vallás volt többé meghatározó, hanem a vélten más népi karakter. A felvilágosodás univerzalizmusa és az ész joga a liberalizmus, az általános emancipáció előretörésével ugyan egyrészt megrendítette alapjaiban a zsidó életet, mivel a tradicionális közösség feloszlatásához vezetett, másrészt azonban igazságosságot is teremtett, mert általa megnyílt az út a zsidók számára is a keresztény társadalomba, és az egyes embereknek olyan szabadságjogokat biztosított, amelyre korábban nem volt példa. A liberalizmus tehát kedvező utat biztosított a zsidók asszimilációjának, akik külsőleg nem voltak többé a zsidó közösséghez tartozóként beazonosíthatók. A kialakuló zsidó emancipációra és polgári egyenjogúságra azonban az antijudaizmus antropológia irányába történő eltolódása volt a válasz. Ez azt jelentette, hogy bár az antijudaizmus évszázados tradíciója nélkül nehezen lehetne elképzelni a modern antiszemitizmust, a megszokott sztereotípiákat az antiszemitizmus minden további nélkül át is vehette, ezeket azonban többé nem a teológiával, hanem az antropológiával magyarázta.

Az antiszemitizmus-kutatásban ma már az is konszenzusos központi tétel, hogy az antiszemitizmus oka nem a zsidó vallásban vagy a zsidók tényleges viselkedésében keresendő. Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Berger Waldenegg (2003) válaszkeresése azért sem vezethetett eredményre, mert a szerző etimológiai elemzéseivel makacsul ragaszkodott az antiszemitizmus és annak zsidó célpontja közötti kapcsolathoz. Elemzi ugyan Gavin I. Langmuir történész meghatározását, miszerint az antiszemita gondolkodásmód és viselkedés „maga a gonoszság" (uniquely evil in quality), vagy Julius Schoeps antiszemitizmus-kutató meghatározását, miszerint az antiszemitizmus „egyfajta kollektív elmebetegség" (kollektive Gedächtniskrankheit), megemlíti, hogy az antiszemitizmus a zsidókat olyan kimérikus tulajdonságokkal ruházza fel, melyek empirikusan nem igazolhatóak (Berger Waldenegg, 2003: 65, 66), s ezzel egyúttal igazolja Theodor Adorno tézisét, miszerint az antiszemitizmus nem más, mint „a zsidók rémhírének terjesztése" (Adorno, 1980: 123), de sehol sem folytatja ezeket a gondolatmeneteket, elveti őket, és visszatér az affirmatív meghatározáshoz, miszerint az antiszemitizmus zsidóellenesség.

Pedig arra a kérdésre, hogy mi az antiszemitizmus, és melyek megjelenésének mozgatórugói, nem elegendőek a monokauzális magyarázatok. A jelenség sokrétűsége miatt ezeket a kérdéseket csak a különböző tudományágakban folyó interdiszciplináris kutatás segítségével lehet megválaszolni. Elsődleges funkciója van ebből a szempontból a történelemtudománynak, de nagy jelentőségűek a politika-, az irodalom-, az orvostudomány, a szociológia, a pszichológia és a pszichoanalízis, a teológia és a jog területén folyó kutatások is (vö. pl. Bergmann/Körte, 2004). Egyre nagyobb teret látszanak betölteni ezen a téren azok a kutatások és magyarázatok, melyek a kultúrantropológiát hívják segítségül. Ezek ugyan egyáltalán nem újak (vö. pl. Sartre, 1947, Stern, [1961] 1986, Volkov, [1990], 2000), de legkésőbb Huntington „The Clash of Civilisations" ([1996] 2002) c. bár joggal vitatott, de ennek ellenére jelentős munkája óta megnőtt a szerepük, hiszen a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán", hanem „hard factor", tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001. szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciával is bír. Lényeges, hogy az antiszemitizmus kultúrával történő összekapcsolása újabb perspektívákat nyit, kézenfekvővé válik ui. az antiszemitizmus kultúrpolitikával mint tudományággal történő összekapcsolása is. A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő „lefordítása", pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Logikus tehát a kérdés, hogy melyek azok a kultúrpolitikai stratégiák és operatív eszközök, amelyek elősegítik az antiszemitizmus felerősödését, illetve még továbbmenve, hogy nem az ezek alapjául szolgáló és jelenleg érvényben lévő kultúrameghatározás-e az, ami elősegíti a kirekesztéses magatartást. Mert ha ez így van, akkor az érvényben lévő kirekesztő kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök által a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. E nézőpont egyszersmind megnyitja azt a kutatási perspektívát is, hogy mely kultúrameghatározás, illetve milyen arra felépített stratégiák és operatív eszközök bírnának olyan preventív hatással, amelyek a társadalomban csökkentik a kizárásos tendenciákat, és növelik a toleranciát.

Mivel tehát az antiszemitizmus oka az antiszemiták képzeletének szüleménye, ezért az antiszemitizmus kultúrantropológiával összekapcsolt megközelítése arra a kérdésre keresi a választ, hogy mik azok az okok, körülmények, amelyek az antiszemitákban a kirekesztéses, gyűlölködő magatartásformát előidézik, melyekkel aztán megkeresik a kirekesztés konkrét személyeit, csoportjait, országait, hogy felgyülemlett agressziójuk azokon lecsapódjon. Ez teoretikus síkon értelmezve azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egy első lépésben tág értelemben vett, tehát antropológiai fogalom, amely a kirekesztés konkrétumait megkeresve válik affirmatív zsidóellenességgé.

Holz (2001) kutatása ezt az utat követi. Szerinte a modern antiszemitizmus a nacionalizmus nélkül nem érthető meg igazán. Bár nem lehet a nacionalizmust az antiszemitizmussal azonosítani, annyi biztos, hogy ott, ahol a nacionalizmus bizonyos szociális csoportoknak, amelyek – joggal vagy alaptalanul – bizonytalanságot éreznek, belső tartást biztosít, pszeudovallásos funkciót tölt be, és az erős és homogén nemzet eszméje biztonságot és előrehaladást ígér, kedvező táptalajra talál az antiszemitizmus (vö. Dunk, 1999:75). Olyan államokban, melyek társadalmi átalakulásokon, illetve valamilyen társadalmi krízisen mennek keresztül, általában megjelenik az antiszemitizmus, mégpedig olyan formában, mintha a vélt „nemzeti egység"-et veszélyeztetnék annak antagonistái. Ezek az érvelési minták nemcsak Németországban jelentek meg a II. világháború előtt, hanem Auschwitz után is visszatérnek Európában, és általános bennük, hogy az egyik oldalon a „nemzet" antagonistái (zsidók, illetve annak véltek) mint tettesek jelennek meg, míg a másik oldalon a „nemzet" az „áldozat", aminek következtében tehát a „nemzet" a saját legitim önvédelmét hangsúlyozza. Az antiszemitizmus tehát a nem-zsidó többségi társadalomhoz kötődik (pl. a többségi magyar társadalomhoz), amely számára a nacionalizmus egy bizonyos funkciót tölt be. A „nemzeti egység" protagonistái a „zsidók"-at a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezek tehát antiszemita konstrukciók, s mint ilyenek: kulturális konstrukciók. A másik oldalon az „egységes, homogén nemzet" is elképzelt, tehát kulturális konstrukció, „imagined community" (Anderson [1983] 1996), mivel vallási, illetve etnikai egység hiányában csak történelmi mítoszok és egy, a közösség minden tagja által akceptált történelemkép, valamint szimbólumvilág szolgálhat a közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként. A nemzetközösség már csak azért is imaginárius közösség, mert „még a legkisebb nemzetekben sem ismerik egymást annak tagjai, nem találkoznak egymással, de még csak nem is hallanak egymásról, ennek ellenére azonban mindegyiknek a fejében pontos elképzelés van arról, mi is a nemzet" (Anderson, 1996:15). Ezért írja Ernest Gellner (1995:16) is, hogy: „Az ember csinálja a nemzetet. A nemzetek az emberi meggyőződések, lojalitások és szolidaritási kapcsolatok művi képződményei", ami annyit jelent, hogy nem a nemzetek igyekezete teremti meg a nacionalizmust, hanem a nacionalizmus alkotja meg magának a nemzeteit. Mind a „homogén nemzet", mind az antiszemita értelemben vett „zsidó" esetében tehát kulturális konstrukcióval állunk szemben. A zsidó konstrukció a nemzeti önkép konstrukciójának antagonisztikus ellentéte, amely a társadalom konkurens és idegen érdekeit szolgálja, és a „nemzeti identitás" ellensége.

Az antijudaizmus antiszemitizmussá való antropológiai eltolódásának tehát megvolt az a további jelentősége is, hogy azon sztereotípiák, melyekkel korábban egy bizonyos, identifikálható csoportot jelöltek meg, önállósodtak, és immár olyan emberekre és csoportokra is vonatkoztathatóak voltak, akiknek vagy amelyeknek a zsidó valláshoz semmi köze nem volt.

Mivel tehát nem beszélhetünk egyértelműen reálisan létező zsidókról mint az antiszemitizmus elsődleges célpontjairól, ezért a szociológiában és az antiszemitizmus-kutatásban is inkább „outgroup"-nak nevezik a kirekesztettek csoportját, ill. azokat, akik ellen az antiszemitizmus irányul. Azt a csoportot pedig, ahonnan kiindul a kirekesztés, jelen esetben az az érzés, amit antiszemitizmusnak hívunk, „ingroup"-nak nevezik. Ez azt is jelenti, hogy még abban az esetben sem feltétlenül zsidókról van szó, ha az antiszemitizmus célpontjait mint „zsidó"-kat jelöljük meg, hiszen az antropológiai értelemben definiált antiszemitizmus célpontja: kulturális konstrukció (ezért szerepel a „zsidó" kifejezés ebben a dolgozatban gyakran idézőjelben).

Összefoglalva az antiszemitizmus specifikuma az, hogy nem elégszik meg csupán a zsidókkal szembeni bizalmatlansággal és gyanakvással (Bibó, [1978] 1983:826; Csepeli, 1990), hanem egyfajta „világnézetté" (Holz, 2001) is válik, melyben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, ill. a zsidónak véltek) a „Gonosz", a „rossz szellem", a „rossz akarat" megtestesítői (Sartre, 1947), akik örök harcban állnak a „Jóval". E világképben az outgroup (zsidó konstrukció, zsidók, illetve a zsidónak véltek) egy, a nemzeti identitással szemben álló „antiidentitás" megtestesítőivé válnak (Holz, 1995). Ebből a démonizálásból keletkezik a „misztikus zsidó" mint kulturális konstrukció, ami az ún. „projektív antiszemitizmus" forrása. Ezen a ponton tehát az antiszemitizmusról már mint „kulturális kódról" (Volkov, 2000) beszélhetünk. Így válik az antiszemitizmus egyfajta gondolkozás-, érzés- és cselekvésvilág összességévé. Az antiszemitákat saját érték- és normarendjüknek megfelelő közös ethos köti össze, amely egyaránt ideológia, világnézet és nagy szimbolikus egység, tehát kulturális jelenség (Volkov, 2000:19). Egyesek kategorikusan elutasítják ezt a kultúrát, mások passzívan vagy aktívan részesévé válnak. Ebben az értelemben tehát az antiszemitizmus csak másodsorban irányul zsidók ellen, elsősorban azonban kulturális magatartásforma.

Ha Geertz (1983:9) és Steger (2002) nyomán abból indulunk ki, hogy a kultúra a jelenségek olyan hálózata, amely az embert körülveszi, és nem a kulturális adatok részletekbe menő empirikus megfigyeléséből és rögzítéséből, hanem a kulturális folyamatok szemiotikus interpretációjából áll, akkor a kultúra szöveg, vagyis olvasható jelrendszer és cselekmények értelmezhető összefüggése, amelyben azt elemezzük, hogy az adott jelrendszernek mi rejlik a hátterében. Ebből következik, hogy az antiszemitizmus mint világnézet, illetve kulturális kód sajátságos szemantikáinak, illetve jelentésstruktúráinak felfedése, tehát az „antiszemita kódok" megfejtése, dekódolása, elsősorban az azokat közvetlenül körülvevő kultúrtörténeti összefüggésekbe történő beágyazása által válik lehetővé.

Holz már említett könyvének elején (2001:157) az antiszemita közbeszéd (belső ellentmondásoktól sem mentes) azon általánosítható szabályait és (a későbbiekben verifikált) hipotéziseit állítja fel, melyekben a nacionalizmus antiszemitizmushoz vezet. Íme összefoglalva a fontosabbak:

1. Absztrakció: a nacionalisták, illetve az antiszemiták mind az ingroupot (saját közösségüket), mind az outgroupot (zsidó konstrukciót, illetve a zsidókat vagy az annak vélteket) etnikailag homogén csoportként definiálják, ezeket azonban ellenkező előjelű absztrakt morális tulajdonságokkal ruházzák fel (pl. tiszta érzésű németség/magyarság versus kozmopolita, identitás nélküli zsidóság).

2. Etnizálás: mind az ingroup mind az outgroup összetartozása származásán, vér szerinti kötődésén alapul, az antiszemiták mindkét csoportot olyan lényegi tulajdonságokkal ruházzák fel, melyek alapjában véve megváltoztathatatlanok és állandóak, csak az ingroupnál figyelhető meg, hogy a „nemzeti identitás" egyre „magasabb szintet" ér el, tehát az in­group lassanként felmagasztosítja magát, saját magát felsőbbrendűnek tekinti. Az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel.

3. Társadalom/közösség ellentétpár hangsúlyozása: A nacionalista-antiszemita felfogás az ingroupot közösségként, az outgroupot társadalomként fogja fel. A közösség olyan csoport, melynek kohéziós ereje morális tradíciókon nyugszik, és melyben a csoportidentitás határozza meg az egyén identitását. A társadalom az egyenrangú individuumok egymásmellettisége, amelyet a szociális érintkezések hálózata kapcsol össze. Itt tehát két különböző antagonisztikus szociális modellelképzelésről van szó. Az outgroup-társadalom (zsidó konstrukció) ennek az antiszemita vádnak megfelelően tönkreteszi az ingroup-közösséget (pl. németséget/magyarságot), mégpedig elsősorban a média, a sajtó és a pénz (tőke) segítségével (ez a pont ellentmond az előzőnek, mégis ugyanúgy része az antiszemita felfogásnak).

4. Identitás/ellenidentitás: ez az ellentétpár az ingroupnak (nemzeti) identitást tulajdonít, míg az outgroupot (zsidó konstrukció) identitás nélküli, ambivalens, paradox individuumként, a nemzeti identitás tönkretevőiként állítja be. Az outgroupnak (zsidó konstrukció) ebben az értelemben identitás nélküli identitásuk van, s az antiszemita felfogás szerint ez az identitásnélküliség kerül bele a „zsidókkal" a többségi társadalmakba.

5. A tettes/áldozat reláció megfordítása: a nemzet protagonistái a „zsidó tettesek" áldozatai. Az „áldozatok" önvédelme az antiszemita felfogás szerint nem zsidóellenességet jelent, hanem jogos és szükséges önvédelmet. Ez a konstrukció elsősorban az antiszemitizmus vádjának visszautasítására és a további kirekesztések megindokolására szolgál eszközként.

6. Jó/rossz zsidók ellentétpárja: mindig léteznek a „jó zsidók", akik (az antiszemiták szempontjából) nem hordozói az „egész zsidóság" rossz tulajdonságainak. Ilyenkor jön elő az „igen ám, de" kifejezés, ami egyrészt az antiszemitizmus vádját igyekszik érvényteleníteni, másrészt az „egész zsidóság gonoszságára" koncentrál.

7. Kihalt vallási forma versus keresztény nép: miközben az ingroup, tehát a nacionalista antiszemiták számára fontos a keresztény vallás, addig az outgroup (zsidó konstrukció) lényegében mint nem vallásos csoport jelenik meg. Ezáltal egyrészt lehetővé válik az antiszemiták számára a vallásos szemantika megtartása, másrészt megkönnyíti a „zsidók" vallástalan csoportként történő jellemzését.

8. Faji koncepció: e szerint „fajnak" számítanak az etnikai alapon meghatározott nagy népcsoportok, melyeket biológiai identitás is összetart.

Kétségtelen tehát, hogy a modern antiszemitizmus a többségi társadalom identitásképző elemének tekinthető, melyben valamely csoport a saját identitását a „zsidó ellenségkép" konstrukciója, felállítása révén határozza meg. Ezért ma már nem csak a nyílt erőszak, tehát pl. az számít az antiszemitizmus mérőfokának, hogy előfordulnak-e egy adott országban zsidók elleni atrocitások vagy sem; a genfi történész, Phi­lippe Burrin (2004:38f) már az ennél sokkal kevésbé nyíltan megjelenő stádiumot is „radikális antiszemitizmus"-nak nevezi. Szerinte már az az antiszemitizmus is radikálisnak nevezhető, amely a zsidó ellenségképet a saját identitása meghatározásának középpontjába állítja, mert ebből logikusan következik, „hogy a saját identitás csak akkor virágozhat, ha a zsidó identitás eltűnik".

 

II. „Ha balra néztek, zsidót láttak."

A németországi modern antiszemitizmusról

 

A modern antiszemitizmusnak mindenekelőtt a nacionalizmus az éltető eleme (Holz, 2001:12). A nacionalista antiszemitizmus világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, amely legkésőbb a 19. század utolsó harmadában egész Európában elterjedt. Mégis, mik voltak azok az okok és társadalmi strukturális elemek, amelyek Németországban egymást hatványozva végül is az „eliminációs antiszemitizmushoz" vezettek? – kérdezi Burrin (2004:44ff.) legújabb könyvében. Szerinte három olyan elem is van, amely a társadalomban meglevő potenciális antiszemitizmust már 1914 előtt is nagymértékben szította. Mivel kettő közülük speciálisan németnek számított, a harmadikkal együtt ezek egymást hatványozták, s így az antiszemitizmus idővel erősebb lett, mint más országokban. Az első elem az etnonacionalizmus volt, mely az ország identitásának az alapját etnikailag homogén „németség"-ként, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozta meg. Ehhez hozzájárult a 19. század elejéről származó romantika nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenessége, s mindez a század végére a völkisch-népnemzeti mozgalomban teljesedett ki. Az etnikai alapú nacionalizmus a birodalom határain túli németekre is kiterjesztette a „nemzet" fogalmát, s a pángermán mozgalomba torkollott. Egy nemzet etnikai, tehát vérségi-leszármazási alapon történő meghatározása azonban az ország határain belül mindig kizáráshoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, ezért szította az antiszemitizmust. A második elem a vallási megújulás volt. Szemben pl. Franciaországgal, ahol a laicisztikus köztársaság a 20. század elején éles ellentétben állt a katolicizmussal, a szekularizáció Németországban nem volt olyan előrehaladott, s a császárság a trón és az oltár szövetségére támaszkodott. A német nacionalizmust kezdettől fogva átitatta a keresztény vallásosság s az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell, mélyen beágyazódott a társadalmi gondolkodásba. Míg a „nemzet" problémáira a pángermán mozgalom kínált vélt megoldást, addig az identitás vallással kapcsolatos problémáit a völkisch-népnemzeti mozgalom reflektálta, a politikai reformhoz tehát a vallás forradalmasítása is hozzájárult. A németországi vallási megújulás tulajdonképpen szekularizált pótvallás létrehozásából állt. Egy része „német keresztényi" mozgalomként kisajátította a keresztény tradíciót, s mint a „nemzeti", kizárólagosan a „németségnek" tulajdonított vallást meg akarta szabadítani a zsidó befolyástól. Másik, kisebbik része pedig az ősi germán vallás tradícióját kívánta folytatni. E reformmozgalmak nem a hagyományos keresztény zsidóellenességből táplálkoztak, hanem a „németség" egységes, etnikai, illetve később etnikai-rasszista alapon történő meghatározásából, valamint mély antiszemita átitatottságukból. A harmadik elem a tekintélyelvű, autoriter kultúra volt, s a tágan értelmezett kultúrafelfogás szerint a politikai kultúrára, szociális értékekre, mint a rendre, a pontosságra, a tisztaságra és a szorgalomra is vonatkozott, melyeket mint „másodlagos erényeket" tipikusan német tulajdonságokként állítottak be. Mindezek erősítették az etnikailag definiált identitástudatot. Az autoriter kultúra a hatalom dicsőítésében, mint pl. a katonaság kultiválásában és a katonai erények kiemelésében is manifesztálódott. Mindhárom felsorolt elemben, tehát az etnonacionalizmusban, a vallási megújulásban, illetve az autoriter kulturális nemzeti értékekben implicit benne rejlett a kirekesztés, vagyis a „zsidó másság", illetve a „zsidó gonoszság" kiemelése. 1914 után a Weimari Köztársaság lett volna arra hivatott, hogy az antiszemizmus terjedését megállítsa, de nem volt elég erős, nem tudott igazán gyökeret verni, s az antiszemitizmus a sokrétű identitásválság miatt egyre gyorsabb dinamikájú lett. Az első világháború után a „németségi" kérdés teljes aktualitásában tört felszínre, mivel az európai császárságok összeomlása után sok német élt a Német Birodalmon kívüli szomszédos országok területein, pl. Ausztriában, Lengyelországban vagy a Szudéta-vidéken. A háborús veszteséggel együtt ez nagymértékben növelte az etnonacionalizmust.

A felsorolt tendenciákat már a 19. század végén, 20. század elején összefogta tehát a német völkisch-népnemzeti mozgalom, melynek konstitutív összetartó eleme az antiszemitizmus volt, s melynek szellemi strukturális dimenziójában felismerhetőek voltak már a későbbi népirtás első, halvány jelei. Az eleinte szétszórtan, később azonban egyre szervezettebben fellépő „germánhitű csoportok" kulturális mozgalmát a mai értelemben civil, parlamenten kívüli mozgalomként lehetne jellemezni, melynek stratégiája a hálózatépítés volt (Puschner, 2000:48, 50, 279). A Vilmos-korabeli császárság szinte minden területét behálózta és tulajdonképpen állandó mobilizálásból, illetve egyfajta „németségkampány"-ból állt. Agresszív és céltudatos agitációikkal a császárság völkisch-népnemzeti gondolkodói már jóval az első világháború előtt létrehozták azt a teljes Németországot behálózó szövetséget, szervezeti előfeltételeket és ideológiai termőtalajt, amelynek segítségével a későbbi nemzetiszocializmus és a szélsőjobb kibontakozhatott (Puschner, 2000:25, 285).

A mozgalom a saját létét a közös származáson kívül a közös kultúrából és az isteni akaratból vezette le (Puschner, 2000:17). A „németség" etnikai definíciójából kiindulva az autentikus értékrendért, valamint a kultúra homogenitásáért és tisztaságáért küzdött. A „vélten autentikus kultúra védelme", annak megújulása állt tehát a mozgalom középpontjában. Hogy ez mennyire összefügg az antiszemitizmussal, azt a német költő, Friedrich Lienhard (1865-1929) fejezi ki talán a legjobban, aki szerint az antiszemitizmus sem szociális, sem morális, sem vallási kérdés. „Az antiszemitizmus önmagában egyáltalán nem kérdés", hanem „egy pozitív program negatív része. E pozitív program neve: a német kultúra német szellemben és német természetben való megújulása. A németség eme hangoztatása nem sovinizmus kérdése, hanem elvi kérdés. (…) Vérben és szellemben és erre építve a politikában és a kultúrában, elvekben és tettekben németnek lenni – ez a valóságos antiszemitizmus!" (idézi: PUSCHNER. 2000:55, 56). Mivel etnikai értelemben a birodalmi határokon túli németek is a „németséghez" tartoztak, a határokon túli ún. németségszervezetek más országokban is elkezdték beszervezni a német nyelvű kisebbségeket, hogy kulturálisan integrálják, illetve az anyaországhoz kössék őket (vö. pl. Bökh, 1869, Wollstein, 1977). Eme „élettér-ideológia" szorosan kapcsolódott a „németség mint faj" elméletéhez (Heinemann, 2003:28), s célja az ország határain kívül, de az „anyaország" közvetlen közelében élő „német sejtek" segítségével történő újabb német települések létesítése volt (Puschner, 2000: 151, 153). Mindez a kialakuló nagybirodalom-mítosz része is volt, amelynek a „németségmozgalom" által szégyenteljesnek tekintett versailles-i béke (1919) után nőtt meg igazán a jelentősége. Egyidejűleg az ország határain belül a vélten kulturális és etnikailag homogén közösséggel szemben ellenségképek alakultak ki. Megkezdődött egy kultúrharc, melyben mély mentális árok keletkezett a magát „igaz németnek" érző „jobboldal" és a „nép ellenségeként", „nem-németként" és „hazaárulóként" megbélyegzett „baloldal" között. „Ha balra néztek, zsidót láttak", így jellemzi Brigitte Hamann (2001:109) röviden az 1918 és 1919 fordulóján a müncheni forradalmi események antiszemitizmusát. Belső ellenségnek a kor leghíresebb antiszemita francia írója, Édouard Drumont (1844-1917) óta a liberalizmus és a kapitalizmus számított (Holz, 2001:298ff), német kortársa, a teológus és politikus Adolf Stoecker (1835-1909) kiegészítette a listát a szociáldemokráciával (Holz, 2001:248ff), s később társult hozzá a kommunizmus és a bolsevizmus. A kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, az univerzalizmus, maga az a tény, hogy valaki az „értelmiség"-hez tartozott (Nordmann, 1995), gyanúsnak számított, sőt már abban az időben a tömegkultúra, a kommercializálódás és a „nyugati civilizáció" is első számú ellenség volt (Puschner, 2000:99, 146), mert a nemzeti oldal attól félt, hogy általuk elnyugatiasodik és idegen befolyás alá kerül az autentikus kultúra (az „elnyugatiasodás" alatt akkor a latin és a francia befolyást értették). Így a nagyváros mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte önmagában is ellenségnek számított (Puschner, 2000:115ff). A nemzeti oldal úgy érezte, hogy a „német szellemiség" s az etnikailag megalapozott homogén identitás ezzel szemben védelemre szorul, ezért ki kell rekeszteni a gyökértelen „idegent", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjét. A fenyegetettség érzésének könnyebb elviselése érdekében a „németség" nagyságát ideológiailag kihangsúlyozta, túlértékelte, és heroizálta. A régi mondák és a rovásírás felelevenítése a nép vélt évezredes kulturális homogenitását és a kultúrdarwinizmus értelmében más népek fölötti nagyságát volt hivatva igazolni (Puschner, 2000: 46), amit a keresztény egyház is erősített és kvázi isteni legitimációjával látott el (Hürten, 2002:219). Mivel végül is mindent, ami a népnemzeti-konzervatív diskurzustól eltért, egzisztenciális fenyegetettségként érzékelt, az igazságosnak hitt önvédelem a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá vált, s a tradicionális etnonacionalizmus egyfajta etnovallássá hatványozódott (Burrin, 2004: 85, 106).

A reakciós mozgalmak és a társadalom rekrisztianizálási vágya tehát a magyarázata annak, hogy a nácik 1933-ban még az annak előtte mérsékelt katolikus körökben is támogatásra találtak. A felsorolt tényezők összejátszása megerősítette azokat a mechanizmusokat, melyek által az eleinte mérsékelt antiszemitizmus lassanként egyre több embert kerített hatalmába, és így idővel könyörtelenül önjáróvá vált (Burrin, 2004: 55, 129).

A német völkisch-népnemzeti mozgalom története is mutatja, hogy az antiszemitizmus konstitutív összetartó, identitásképző szerepet töltött be, tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként határozható meg, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva az „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. „Idegeneket" konstruál, akiket aztán kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekint, és akikről azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak. Az antiszemita társadalom a zsidókat eszközként „használja fel", hogy kivetítse rájuk a saját problémáit, félelmeit, gondjait, patrióta projektjeit megvalósítsa, öntudatát stabilizálja, krízisjelenségeket megmagyarázzon és a „bűnöst" megjelölje.

 

III. A magyarországi jelen antiszemitizmusról

 

A leírtakhoz hasonló jelenségekkel találkozunk manapság, száz év elteltével Magyarországon. Magyarországon sem kizárólag zsidók az antiszemitizmus célpontjai. A kódolások, kurziválások inkább egy olyan embertípus ellen irányulnak, amely a „haza" és a „vérrel áztatott szülőföld" mítoszával ellentétben a kozmopolitizmust, az urbanizmust és az intellektualitást testesíti meg. Az antiszemitizmus magyarországi variánsa a Holz (2001) által kidolgozott általánosítható szabályait figyelembe véve szintén nacionalista antiszemitizmus, mely világnézeti, kulturális, politikai, szociális szemantika, s mint ilyen „kulturális magatartásforma"-ként is definiálható.

Ez a tézis konkrétan a következőket jelenti: Magyarországon a nemzeti kultúrameghatározás, valamint az erre a kultúrafogalomra felépített kultúrpolitikai stratégiák alapját a nemzet romantikus ideálja és a „magyarság" etnikai népfelfogása képezi, amely nyomán kialakult „kultúrnacionalizmus" folyamatosan jelen van, bár intenzitása kétségtelenül függ a mindenkori kormány beállítottságától. A magyarországi kultúrnacionalizmus azon a völkisch-népnemzeti kultúrafelfogáson alapszik, amely nem vesz tudomást az első világháború területi veszteségeiről, és kulturálisan homogén, etnikailag egységes, a nemzet testéhez tartozó közösségnek tekinti a szomszédos országokban élő magyar nyelvű kisebbségeket

Mint Németországban, Magyarországon is különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredése óta virágzott a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzottak a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek (Hanák, 1990: 73). Az etnikai népfelfogás és ezekkel együtt a völkisch-népnemzeti kultúrnacionalizmus a 19. század végén teljesedett ki. Eszmevilága szintén a Herdertől és a német romantikából eredő művelődésbölcseleti és kulturális irányzatra vezethető vissza, s mint Szabó Miklós kifejti (2003:101), itt is együtt járt az antiszemitizmussal. Abban az időben az antiszemitizmus össztársadalmi konszenzusra számíthatott (Ungváry, 2001; vö még: Fischer, 1988), meghatározta az ország politikai kultúráját (Aly/Gerlach, 2002:429), és az 1919-es forradalmi hangulatban pl. olyan „vörösök" ellen is irányult, akiknek a zsidó identitáshoz semmi közük sem volt (Fischer, 1988:138). Mivel „Trianon" általános zavart, elbizonytalanodást okozott, és a nemzethaláltól való félelem óriási méreteket öltött, a magyar határok Trianon előtti visszaállítása 1920 után a politika, a kultúra és a mindennapi élet legfontosabb kérdésévé vált, és a revansizmus a magyar fasizmus vezető ideológiája lett. Itt is kifejlődött egy koncepció, amelynek célja a magyar kultúra faji tisztaságának megőrzése volt (Ránki, 1999: 82). Ez a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód a köznyelvben „népi-urbánus vita"-ként emlegetett s erősen vitatott jelenség „népiként" vagy „populistaként" meghatározott részére volt jellemző (vö. Ungváry, 2001). Mivel azonban Radnóti Sándor (1992; 2000), Tamás Gáspár Miklós (1992) és Margócsy István (2004) is rávilágítanak a magyarországi „népi" oldal és a herderi koncepció közös vonásaira, ezért az ártatlan „népi" helyett a németországi mozgalom nyomán a negatívabb színezetű „völkisch-népnemzeti" meghatározás a pontosabb kifejezés⁴ . Mindkettőre jellemző a civilizációkritika, valamint az antiszemitizmus, azzal a különbséggel, hogy a némettel ellentétben a magyarországi mozgalom a 20-as évek után szociális érzékenységet mutatott a falusi élet nyomora iránt (Ungváry, 2001). A létező szocializmus univerzalisztikus eszmeiségével ugyan sikerült visszaszorítani a völkisch-népnemzeti gondolkodásmódot, ez azonban soha nem tűnt el (Standeisky, 2001a, 2001b, 2002, 2004). Mi több, az ezzel szorosan összefüggő kultúrnacionalizmus, amely a 60-as évektől fokozatosan egyfajta ellenállást is jelentett az elnyomó és a kulturális különbségeket nivelláló reálszocialista doktrína ellen, az igazi, ténylegesen elnyomott és elhallgattatott földalatti demokratikus ellenzék legnagyobb sajnálatára nyugati, elsősorban (nyugatnémet) támogatottságot is élvezett Willy Brandt „keleti politikája" („Brandts Ostpolitik") alatt (Eörsi, 1997 [1990]: 134, Enzensberger, 1989: 123, 133). 1989 után újra teret kapott a völkisch-népnemzeti gondolkodásmód, csak populistább változatban, mivel eredeti szociális érzékenysége lényegesen megcsappant. Ebből a szempontból ma még inkább hasonlít németországi variánsához. 1989 után megnőtt Magyarországon újra a „kultúrpesszimizmus" és a nemzethaláltól való félelem, amire a reakció az etnizálás, a nacionalizmus felé fordulás és a kultúra nacionalizmussal való telítettsége, „patrióta" kulturális koncepciók sorozata lett. Mindezzel együtt magához tért a népnemzeti-konzervatív miliőben hagyományosan fellelhető és a reálszocializmust mélyhűtött dermedtségben átvészelő antiszemitizmus is.

Egy etnikailag definiált, völkisch-népnemzeti magyarságkoncepció képezte az első demokratikusan választott magyar, nemzeti konzervatív kormány kultúrpolitikájának az alapját 1990 és 94 között, melynek célja az ún. autentikus értékorientáltság és az etnikai kultúra tisztaságának megőrzése volt a magyar nemzeti kultúra vélten etnikai, illetve völkisch-népnemzeti szempontok szerinti homogenizálása segítségével. Ez azzal kapott a második nemzeti-konzervatív Orbán-kormány ideje alatt, 1998 és 2002 között, újabb dinamikát, hogy az ország transzformációs folyamatában még sosem játszott előtte akkora szerepet a politikai marketing mint stratégia, és addig sosem használták a médiát, elsősorban a közszolgálati médiát olyan mértékben a kormány operatív kommunikációja eszközeként, mint abban az időszakban. Mint Trianon után, most újra megjelent a „magyarságkultúra" faji tisztasága megőrzésének koncepciója, és ezzel a rendszerváltás után ebben az időben radikalizálódott a „magyarság" etnizálása és az ezzel együtt járó ún. „idegenek" ellen irányuló kirekesztési tendencia. Míg ugyanis a közvetlenül a rendszerváltás utáni években csupán etnocentrikus antiszemitizmusról beszélhetünk, ami az etnikai alapon meghatározott magyarságelvű kultúrakoncepcióból történő kirekesztést jelenti, addig ebben az időben megjelent az antiszemitizmusban a rasszista elem is. Ilyen volt pl., amikor Csurka István, a MIÉP elnöke egy vele készített interjúban a közszolgálati Kossuth Rádió­ban a Szocialista Pártot a „magyarság és a nemzet tönkretevőjének", a „globalizmus kellékének" és „nemzetközi embereknek" nevezte, akik „elfajzottak"⁵ . Felméréseim szerint ekkor hangzott el először a rendszerváltozás után a német „entartet" szó magyar megfelelője. Egy másik példa Grespik László (1999, 2000) ügyvéd és a Budapest Közigazgatási Hivatal elnöke úgymond, kultúrtörténeti írása, melyben a magyar faj DNS-éről értekezett a Magyar Demokrata c. szélsőjobboldali hetilapban. A „magyarság" biológiai értelemben fajta-, illetve fajként való emlegetése újra és újra felmerül azóta is⁶ .

Az 1999-es radikalizálódás hátterében az a nagyméretű kampány állt, melyet a nemzeti konzervatív Orbán-kormány folytatott azért, hogy a Frankfurti Könyvvásáron ne csak az előző, szocialista-liberális kormány által kiválasztott írók jelenjenek meg. Az addig kiválasztottak ugyanis „túl egyoldalúan" csak a „budapesti liberális irodalmat" és az ahhoz közel álló írókat képviselték volna és nem az „igazi magyar" irodalmat⁷ . A nácik általi könyvégetéshez hasonlították azt, ha Frankfurtban nem jelenhetnek meg az „igaz" magyar írók⁸ . Ebben az időben voltak hallhatóak a „nemzetiszocializmus"⁹ és a „mai magyar genocídium"¹⁰ kifejezések is, csak éppen fordított előjelű jelentéssel. A magyarok saját kultúrájukból való kirekesztését értették ezen a (konstruált) „idegenek", a „liberálisok", „kozmopoliták" és „nemzetközi emberek" által. A társadalom és a kultúra „elzsidósodásá"-tól való félelem a kb. száz évvel ezelőtti német és magyar völkisch-népnemzeti gondolkodásban éppúgy központi szerepet játszott (Rürup, 2004: 85, Ungváry, 2001), mint mai magyarországi variánsában, melyet Csoóri Sándor költő (1990: 6) „fordított asszimilációnak" nevez.

Az ún. „idegenek" azonban az egész politikai baloldal, tehát a szocialisták és liberálisok. Ezért jött létre az elmúlt 15 évben az, amit Magyarországon is nemritkán azzal a német szóval jellemeznek, hogy „Kulturkampf". Ennek során mély mentális árok keletkezett a magát „igaz magyarnak" érző jobboldal és a „nép ellenségeként", „nem-magyarként" és „hazaárulóként" megbélyegzett liberális, ill. baloldal" között. A „kultúrharc"-ban megjelenő „bűnös város", Budapest ellen irányuló állandó kampány sem más, mint az ismert „nagyváros mint ellenség" (Lengyel, 1999), tehát a „bűnös urbánus életvitel" (Puschner, 2000:115) antiszemita sztereotípiája mint a „tiszta, természetes vidéki életmód" antagonisztikus ellentéte, mely a magyar irodalomban is 1897-ig követhető vissza (Szabó, 2003: 150).

Mivel a völkisch-népnemzeti felfogás szerint az ország határain kívül szétszórtan élő magyar nyelvű kisebbségek is a „magyarsághoz" tartoznak, akiket úgymond integrálni kell, ezért a létező szocializmus összeomlása óta a száz évvel ezelőtti, wilhelmiánus Németországban aktív, völkisch-népnemzeti mozgalomhoz hasonlóan ma Magyarországon jelentős számú parlamenten kívüli mozgalom, „magyarsághívő csoportok"¹¹ és az értelmiség nagy része¹² állandó „mobilizálást", egyfajta „magyarságkampányt", „missziót" folytat a „magyarságtudat felébresztése"¹³ érdekében. Ezek a határokon belüli és határokon túli ún. magyarságszervezetek¹⁴ megpróbálják – a Nagy-Magyarország élettér-ideológia értelmében – a szomszédos országok területein élő magyar nyelvű kisebbségeket kulturálisan az anyaországba integrálni. Ha egy szóban szeretnénk összefoglalni, mi is a célja ennek mozgalomnak, röviden így lehetne: „a magyarság megmentése". Itt elsősorban kulturális „megmentésről" van szó, mivel sokak – egyébként részint jogos – felfogása szerint az ország kulturális sajátosságai az európai integráció után összemosódnak, úgymond „globalizálódnak". Másodsorban azonban a „megmentés" az „igaz magyarok" védelmét jelenti (akik magukat „igaz keresztényként" határozzák meg), a „nemzet országon belüli ellenségeitől". Mint a száz évvel ezelőtti Németországban, úgy ma Magyarországon is belső ellenségnek a liberalizmus és a szociáldemokrácia, a kozmopolita, internacionális és urbánus életvitel, a kapitalizmus, a szocializmus és az univerzalizmus számít, mert a „nemzeti oldal" attól fél, hogy általuk nyugatiasodik el, és kerül idegen befolyás alá, vagy szorul háttérbe az autentikusnak tartott kultúra. A kulturális homogenizálás iránti törekvés tehát, mint mindig, Magyarországon is törvényszerűen valamely egyéb csoport kirekesztéséhez vezet. Ezért alakultak ki az ország határain belül a vélten kulturálisan és etnikailag – néha fajilag – homogén közösséggel szemben az ellenségképek.

Ma Magyarországon – egyébként joggal – attól a jelenségtől fél a társadalom nagy része, melyet általában az „Európai Unióból kiinduló globalizációként" jelölnek meg. A „nemzeti oldal" úgy érzi, hogy a „magyarság szellemisége" s az etnikailag megalapozott homogén identitás a mindezt rájuk szabadítani igyekvő, gyökértelen „idegennel", a nemzeti kultúra identitás nélküli tönkretevőjével szemben szorul védelemre. Azt szuggerálja a lakosságnak, mintha permanens folytonosság létezne a Rákosi-diktatúra és a mostani szocialista-liberális kormány, illetve az úgymond „posztkommunisták" között, s rendszeresen arra céloz, mintha Magyarország a saját kormánya által állandó, idegen elnyomás alatt állna. A magyarországi és a kelet-európai országok hosszú évtizedekre visszanyúló történelemszemléleti tradíciójára általában is jellemző tézis, miszerint az állam és a nemzeti politika állandó „külső elnyomás" alatt áll (Pók, 1998: 68), mindmáig megtalálható. Ezt igazolják az ún. polgári jobboldal által a baloldalt minősítő olyan megjelölések, mint „idegenlelkű", a „globalizáció kelléke", „nemzetellenes", „brüsszelita" vagy „bankárkormány". Ha ezeket összevetjük az antiszemitizmus-kutatásból jól ismert sztereotípiákkal, egyértelműen antiszemita kódokkal van dolgunk. A „liberálisok" és a „tizenéves fiú szakállas bácsitól szerzett első szexuális tapasztalatai"¹⁵ összefüggésében az utóbbi időben megjelent a „zsidó férfiak patologikus szexualitására" utaló antiszemita sztereotípia is (Gilman 1992:281). Mindez párosul az antiszemita diskurzus további jól ismert megjelenési formájával, az összeesküvés-elmélettel, melyre példa, hogy az utóbbi időben a „polgári" jobboldal és a magyarságszervezetek valamely választás vagy referendum előtt többször figyelmeztették a lakosságot, hogy a „szociálliberálisok" olyan golyóstollakat osztogatnak, melyeknek tintája egy idő után kifakulhat, vagy a választások, referendumok után addig gyanúsítgatják őket választási csalással, míg a választási cédulákat újra kell számolni. Legutóbb ez év február 5-én fogalmazott úgy Orbán Viktor, hogy annak érdekében, hogy „ne történjen meg olyan, ami meg szokott történni" a szavazatszámláláskor, „oda kell figyelni, hogy mit csinálnak a többiek a tollukkal"¹⁶ . Az összeesküvés-elmélet EU-ellenessége pl. az „Eurocionizmus"¹⁷ kifejezésben nyilvánul meg, amely a vélt „zsidó világuralom" és az Európai Unió közötti összeesküvés szinonimája. Korai lenne kijelenteni, hogy beszélhetünk-e ma is egy völkisch-népnemzeti mozgalomról Magyarországon. De tény, hogy Orbán Viktor röviddel ezelőtt a több mint 400 faluparlamenti találkozó kapcsán a „1930-as évek népi mozgalma óta (…) legnagyobb (…) polgári-falusi mozgalmá"-ról beszélt¹⁸ .

Mivel – hasonlóan a száz évvel ezelőtt aktív németországi völkisch-népnemzeti mozgalomhoz – mindent, ami a nemzeti konzervatív diskurzustól eltér, a jobboldal egzisztenciális fenyegetettségként él meg, az igazságosnak hitt önvédelem újra és újra a Jó és a Gonosz közötti metafizikai harccá fokozódik, és a tradicionális etnonacionalizmus már-már etnovallássá hatványozódik, melyben a harc egyenesen az „Antikrisztus"¹⁹ , illetve „gigantikus sátáni erők"²⁰ ellen folyik.

Az antiszemitizmus magyarországi formáját tehát a többségi társadalom identitásproblémájaként, „univerzálissá növelt projektív identifikáció"-ként (Csaba/Erős, 2000:120) lehet meghatározni, amely a „védekező" magatartásformából kiindulva a konstruált „idegenektől" megtagadja azt a képességet, hogy nemzeti és kulturális téren a közösségi struktúrához tartozzanak. Az „idegeneket" kulturális, szociális, vallási és morális szempontból alacsonyabb rendűeknek tekinti, és azt állítja, hogy a nemzeti és etnikai struktúrákra nézve káros hatással vannak.

A német történész Thomas HAURY (2002:159) nyomán a magyarországi antiszemitizmus esetében „strukturális antiszemitizmusról" is beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy antiszemita gondolkodási struktúrákról van szó, melyeknek nem az a lényege, hogy milyen konkrét csoportokat tekint a többségi társadalom az ellenségének. Ugyanezek a struktúrák alkalmazhatóak más „rendszeren" vagy „normán" kívülinek tekintett csoportokkal, pl. a cigányokkal vagy homoszexuálisokkal szemben is (vö. Karády, 2000: 345).

Az antiszemitizmusnak tehát közvetlenül semmi köze sincs valóságos zsidókhoz. Az olyan absztrakt fogalmakat, mint „liberális", „kozmopolita", „internacionalista", „idegenszívű", „idegenbérenc", „hazaáruló", „jöttment", „hazátlan" azonban „zsidóknak" vagy „vélt zsidóknak" tulajdonítják. Az antiszemiták többé-kevésbé szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak érzik magukat, s a frusztrációjukat kivetítik az idegen(nek hitt) prototípiájára. A magyarországi antiszemitizmusban a jobboldal „népféltéséről" van szó, mely az ún. autentikus értékek iránti érdeklődés felelevenítéséhez, „képzelt történelem" (Gerő, 2004), kitalált tradíciók és nemzeti mítoszok gyártásához vezet. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a „mi" és „ők" táborának a szembeállítása (vö. pl. Karády, 2000: 338). Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a „gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges" (Karády, 2000: 348).

 

Összefoglalás

 

A németországi antiszemitizmus-kutatás módszereinek segítségével a tanulmány megmutatta, hogy ma is megfigyelhetőek Magyarországon azok a struktúrák, amelyek a száz évvel ezelőtti Németországban és Magyarországon is nagymértékben hozzájárultak az antiszemitizmus növekedéséhez.

Jelen van az etnonacionalizmus, mely az etnikailag homogén népet tekinti a nemzeti identitás alapjának, a nemzethez tartozást tehát vérségi-leszármazási alapon határozza meg. Az etnikai alapú nacionalizmus az ország határain túlra is kiterjeszti a „nemzet" fogalmát, ezáltal homogenizál, ami azonban az ország határain belül exklúzióhoz, vagyis valamely más csoport kirekesztéséhez vezet, s ezért szítja az antiszemitizmust. Ehhez nagyfokú nyugat-, liberalizmus- és kapitalizmusellenesség is társul. Jelen van a vallási megújulás iránti törekvés, a nacionalizmust átitatja a keresztény vallásosság, és a társadalmi gondolkodásba beágyazódott az a gondolat, hogy a nemzetet vallásos köteléknek is erősítenie kell. A nemzet iránti elkötelezettség nagymértékben szekularizált pótvallást is jelent. Verifikálásra szorul még az a kérdés, beszélhetünk-e a keresztény tradíció kisajátításáról az „ingroup" nevében, melyet mint kizárólagosan az „ingroup"-nak tulajdonított vallást meg kell szabadítani az „idegen" befolyásoktól. Egy másik kutatásban keresendő a válasz arra, hogy mennyire erős a nép azon része, mely az „ingroup"-hitűek mozgalmaként az ősi kereszténység előtti vallás tradícióját kívánja feleleveníteni. Megválaszolandó az a kérdés, mennyire autoriter a magyarországi kultúra. Nem utolsósorban felmérésre szorulna, mi a média szerepe, és melyek azok a kommunikációs struktúrák és eszközök, amelyek segítségével az antiszemita kulturális magatartásforma újratermelődik. Mindezekből kiderülhet, hogy a társadalom mekkora hányadában játszik az antiszemitizmus konstitutív, összetartó szerepet Magyarországon.

Az 1989/90-es rendszerváltás társadalmi krízist és identitásválságot is okozott, melyet azonban (kialakulatlanságuk miatt) nem tudtak felfogni demokratikus intézményi struktúrák. Megjelent a kultúrpesszimizmus, melynek Stern (1986) által kimutatott politikai veszélyességét nem realizálták a kultúrpolitikusok, és az ország meggyengült egységes identitásának megszilárdításához a megoldást egy olyan nemzeti kultúra erősítésében látták, melynek alapját a „magyarság" etnikailag egységes kulturális fikciója képezi. Ez azonban nemhogy nem vezetett a társadalmi egység megszilárdításához, hanem ellenkezőleg, felélesztette a kultúrharcot. A kultúrharc az Orbán-kormány alatt azért erősödött fel igazán, mert az egység fikciójára alapozott kultúrpolitikai stratégiák és operációs eszközök a kommunikáció addigi leghatékonyabb módszereivel kerültek bevetésre. Ezek így viszont automatizálták és újratermelték a kirekesztést. Mivel az ország etnikai alapú kultúrameghatározása mítoszgyártáshoz, a kultúra homogenizálásához, kulturális etnocentrizmushoz (az etnikai alapú kultúrafelfogás hatalmi eszközökkel történő keresztülviteléhez) vezet, ezáltal kirekesztő, és ezért eleve nem is demokratikus kulturális koncepció. Következésképpen az erre alapozott stratégiák a demokráciadeficitet termelték újra.

Az 1994 és 1998 között, valamint 2002 óta hatalmon levő szocialista-liberális kormánykoalíciók nem tudtak, és nem tudnak megbirkózni azzal a vonzerővel, amit a mai kulturális nacionalista, ún. „polgárjogi mozgalom" kifejt. Egyrészt azért nem, mert nem kínálnak (demokratikus) alternatívát az etnikai kultúrafelfogással szemben. Másodszor, mert úgy látszik, attól félnek, hogy minden – még egy mégoly demokratikus – beavatkozás is a cenzúra és ezáltal a létező szocialista hatalomhoz való közelség gyanúját ébresztené fel. Harmadszor pedig azért, mert lemondanak az alakító kultúra- és médiapolitikáról. Mivel a kultúrpolitika a létező szocializmusban a „szocialista emberré nevelés" eszköze volt, azért ma nem témája progresszív helyi politikai diskurzusoknak.

Ezen tényezők összejátszása folytán úgy tűnik, egyre jobban erősödnek azok a mechanizmusok, amelyekben az eleinte mérsékelt antiszemitizmus egyre több embert kerít hatalmába.

Kérdés marad, honnan erednek a magyarországi társadalomban jelen levő problémák, félelmek, gondok, a népféltés és kultúrpesszimizmus, a nemzethaláltól való félelem, melyek szintén antiszemitizmushoz vezethetnek, miért érzik magukat sokan szociálisan gyökértelennek vagy politikailag elnyomottnak, frusztráltnak. S végül: hogyan néz ki konkrétan az a kulturális, kultúrpolitikai alternatíva, amely társadalmi önfelértékelés és mítoszgyártás nélkül képes a társadalmat stabilizálni, netán a kirekesztési automatizmus helyett egy másfajta automatizmussal a demokráciát stabilizálni. Csak remélni lehet, hogy a jövőben nem a kirekesztő tendencia erősödik.

 

Irodalom

 

Adorno, Theodor W. (1980): Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben, in Ders.: Gesammelte Schriften Bd. 4 (hrsg. von Rolf Tiedemann), Suhrkamp, Frankfurt/Main 1980, S. 123.

Aly, Götz/ Gerlach, Christian (2002): Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, München.

Anderson, Benedict (1996): Die Erfindung der Nation. Zur Karriere eines erfolgreichen Konzepts. Campus, Frankfurt/New York (eredeti cím: Imagined Community. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, Verso, London, 1983).

Benz, Wolfgang (ed.) (2002): Lexikon des Holokauszt, C. H. Beck, München.

– (2004): Was ist Antisemitismus? C. H. Beck, München.

Berger Waldenegg, Georg Christoph (2000): Antisemitismus: Eine gefährliche Vokabel? Zur Diagnose eines Begriffs, in Jahrbuch für Antisemitismusforschung Nr. 9, Hrsg. Wolfgang Benz, Campus, Frankfurt/M./New York, 108-126.

– (2003): Antisemitismus: „Eine gefährliche Vokabel?" Diagnose eines Wortes, Böhlau, Wien, Köln, Weimar.

Bergmann, Werner/Körte, Mona (2004): Antisemitismusforschung in den Wissenschaften, Metropol, Berlin.

Bibó István (1948): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1982, 2. kötet, 391-510.

– (1978): Levél Borbándi Gyulához, in Bibó István: Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás, Szöllősi Árpád és Szabó Zoltán bevezetőjével, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1983, 3. kötet, 822-866.

Bökh, Richard (1869): Der Deutschen Volkszahl und Sprachgebiet in den europäischen Staaten. Eine statistische Untersuchung, J. Guttentag, Berlin.

Burrin, Philippe (2004): Warum die Deutschen? Antisemitismus, Nationalsozialismus, Genozid, Propyläen, Berlin.

Csabai Márta/Erős Ferenc (2000): Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Jószöveg Műhely, Budapest.

Csepeli György (1990): …és nem is kell hozzá zsidó. Az antiszemitizmus társadalomlélektana. Kozmosz Könyvek, Budapest.

– (1998): Előítélet és antiszemitizmus. Jószöveg, Budapest.

– Örkény Antal (2002) (szerk.): Gyűlölet és politika. Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete a Friedrich-Ebert-Alapítvány támogatásával, Budapest.

Csoóri Sándor (1990): Nappali hold 2, Hitel, 18. (1990): 4-7.

Dunk, Hermann von der (1999): Antisemitismus zur Zeit der Reichsgründung. Unterschiede und Gemeinsamkeiten: ein Inventar, in Die Konstruktion der Nation gegen die Juden, hrsg. von Peter Alter, Claus-Ekkehard Bärsch, Peter Berghoff, Wilhelm Fink, München, 65-91.

Enzensberger, Hans Magnus (1989): Ungarische Wirrungen (1985). In Ach Europa! Wahrnehmungen aus sieben Ländern. Mit einem Epilog aus dem Jahre 2006. Suhrkamp, Frankfurt a. M., 121-176.

Eörsi István (1997 [1990]): Az elfojtás és elfojtása, in A szabadság titokzatos bája. Esszék, kritikák, portrék. Palatinus, Budapest 119-135.

Fejtő Ferenc, Zeke Gyula közreműködésével (2000): Magyarság, zsidóság. História. MTA Történettudományi Intézete, Budapest.

Fischer, Rolf (1988): Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. Die Zerstörung der magyarisch-jüdischen Symbiose, Südosteuropäische Arbeiten, 85, Hrsg. Mathias Bernath/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Freund, Florian/Safrian, Hans (1993): Vertreibung und Ermordung. Zum Schicksal der österreichischen Juden 1938-1945. Das Projekt „Namentliche Erfassung der österreichischen Holokausztopfer", Hrsg. Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes, Wien.

Geertz, Clifford (1983): Dichte Beschreibung. Beiträge zum Verstehen kultureller Systeme. Suhrkamp, Frankfurt/M.

Gellner, Ernst (1995): Nationalismus und Moderne. Rotbuch, Hamburg.

Gerő András (2004): Képzelt történelem. Eötvös-Polgart Kiadó, Budapest.

Grespik László (1999, 2000): Szkíták törvénye, 1-3. rész, in Magyar Demokrata, 1999. december 23. és 30., 2000. január 06.

Gilman, Sander L. (1992): Seuche in Deutschland 1939/1989. Kulturelle Vorstellungen von Rasse, Raum und Krankheit. In Rasse, Sexualität und Seuche. Sterotype aus der Innenwelt der westlichen Kultur, rowohlts enzyklopädie, Hamburg, 281-305.

Gyurgyák János (2001): A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest.

Hamann, Brigitte (2001): Einer von ganz Unten. Warum ließ Hitler die Juden Europas umbringen, woher rührte sein möderischer Antisemitismus? In den chaotischen Wirren der Jahre nach dem Ersten Weltkrieg formte sich seine bizarre Rassenlehre – mit dem Antisemitismus als populärem Kern, in Die Gegenwart der Vergangenheit. Die Spiegel-Serie über den langen Schatten des Dritten Reichs. Spiegel Spezial 1/2001, 108-114.

– (2002): Hitlers Wien, Lehrjahre eines Diktators. Piper, München.

Hanák Péter (1992): Das Bild vom Anderen. Verbürgerlichung und ethnische Vorurteile in der ungarischen Gesellschaft der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts, Böhlau, Eien, Köln, Weimar, 73-115. (Eredetileg megjelent: Polgárosodás és etnikai előítélet a magyar társadalomban a 19. század második felében. In A kert és a műhely. Budapest: Gondolat, 1988.)

Haury, Thomas (2002): Antisemitismus von links. Kommunistische Ideologie, Nationalismus und Antizionismus in der frühen DDR, Hamburg.

Heinemann, Isabell (2003): Rasse, Siedlung, deutsches Blut. Das Rasse- & Siedlungshauptamt der SS und die rassenpolitische Neuordnung Europas, Wall­stein, Göttingen.

Heller Ágnes (1997): Az idegen. Múlt és jövő, Budapest.

– (2004): A „zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek? Múlt és Jövő, Budapest.

Holz, Klaus (2001): Nationaler Antisemitismus. Wissenssoziologie einer Welt­anschauung, Hamburger Edition, Hamburg.

Huntington, Samuel (2002): Kampf der Kulturen. Die Neugestaltung der Weltpolitik im 21. Jahrhundert, Goldmann, München (eredeti cím: The Clash of civilisations, Simon & Schuster, Nem York, 1996). Magyarul: A civilizációk összecsapása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Hürten, Heinz (2002): Die Kirchenpolitik des „Dritten Reiches", in Das Christentum und die totalitären herausforderungen des 20. Jahrhunderts. Russland, Deutschland und Polen im Vergleich. Hrsg. Leonid Luks. Schriften des Zentral­instituts für Mittel- und Osteuropastudien, 5, Hrsg. Nikolaus Lobkowicz, Leonid Luks, Donald O"Sullivan, Böhlau, Köln, 217-225.

Karsai László (1992): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. Aura, Budapest.

Karády Viktor (2000): Zsidóság Európában a modern korban. Társadalomtörténeti vázlat. Új Mandátum, Budapest.

Katzburg, Nathaniel (2002): Zsidópolitika Magyarországon 1919-1943. Bábel, Budapest.

Klimó, Árpád von (2003): Nation, Konfession, Geschichte. Zur nationalen Geschichtskultur Ungarns im europäischen Kontext (1860-1948). Südosteuropäische Arbeiten, 117, Hrsg. Edgar Hösch/Karl Nehring, R. Oldenbourg, München.

Kovács András (1999) (szerk.): A modern antiszemitizmus. Új Mandátum, Budapest.

Lengyel László (1999): Budapest-ország, in 168 Óra, 1999. április 15.

Margócsy István (2004): Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések, in Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 2. szám, 2005. január 14, 17-22.

Marr, Wilhelm (1879): Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Vom nicht-confessionellen Standpunkt aus betrachtet", Rudolph Costenoble, Bern.

Marsovszky, Magdalena (1999): Urbane oder Volksnationale? Die gespaltene Literatur Ungarns (Urbánusok vagy népnemzetiek? Magyarország kettészakadt irodalma). Beszélgetés Csoóri Sándorral, Dalos Györggyel és Zalán Tiborral, Saarländischer Rundfunk, SR2 KulturRadio, Bücherlese, 16 Oktober, 15.04 óra.

Nordmann, Ingeborg (1995): Der Intellektuelle, in Julius H. Schoeps/Joachim Schlör (Hrsg.), Antisemitismus. Vorurteile und Mythen, Piper, München, 252-259.

Pók, Attila (1998): Sühne und Opfer. Sündenböcke in Ost- und Mitteleuropa, in Europäische Rundschau, Vierteljahreszeitschrift für Politik, Wirtschaft und Zeitge­schichte, Jg. 26, 4/ 1998: Neue Vielfalt und alte Gespräche im Osten, 61-73.

Puschner, Uwe (2001): Die völkische Bewegung im wilhelminischen Kaiserreich. Sprache, Rasse, Religion. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt.

Radnóti Sándor (1992): A populizmusról. „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek." (Széchenyi Ágnes interjúja Radnóti Sándorral), in Kritika, 1992. június, 6-11.

– (2000): Ethnos és démosz, in A picknick. Írások a kritikáról. Magvető, Budapest, 213-226.

Ránki Vera (1999): Magyarok – zsidók – nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája. Új Mandátum, Budapest.

Rürup, Reinhard (1987): Emanzipation und Antisemitismus. Studien zur „Judenfrage" der bürgerlichen Gesellschaft, Fischer-TB., Frankfurt/M. (először megjelent in Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft. Bd. 15, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1975).

– (2004): Antisemitismus und moderne Gesellschaft. Antijüdisches Denken und antijüdische Agitation im 19. und frühen 20. Jahrhundert, in Braun, Christina von/Ziege, Eva-Maria (ed.) (2004): „Das bewegliche Vorurteil". Aspekte des internationalen Antisemitismus, Königshausen & Neumann, Würzburg, 81-100.

Sartre, Jean-Paul (1947): Vádirat az antiszemitizmus ellen, in Kovács, András (1999), 219-223 (eredeti cím: Réflexions sur la question juive).

Standeisky Éva (2001a): Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása, in 2000, 2001. június, 49-62.

– (2001b): Mélyrétegi metszet. Jobboldali fiatalok a hatvanas években, in Évkönyv IX./2001, Budapest, 1956-os Intézet, 87-110.

– (2002): Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban. Zsigmond Gyula, Püski Sándor és társaik pere (esettanulmány), in Évkönyv X./2002, Budapest, 1956-os Intézet, 169-190.

– (2004): A népi írók és a kultúrpolitika az 50-es években, in Múltunk, 2004/ 1, 48-81.

Steger, Florian (2002): Kultur: Ein Netz von Bedeutungen. Analysen zur symbolischen Kulturantropologie, Königshausen & Neumann, Würzburg.

Stern, Fritz (1986): Kulturpessimismus als politische Gefahr. Eine Analyse nationaler Ideologie in Deutschland, dtv, Müchen (eredeti cím: The Politics of Cultural Despair, megjelent 1961-ben, University of California Press, Berkeley, 1961).

Szabó Miklós (1981): Nemzetkarakter és ressentiment. Gondolatok a politikai antiszemitizmus funkcióiról. In Világosság, 22/6, 358-362.

– (1984): Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében, in Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc könyvek, Atlantisz Program, 1989, Budapest, 225-251.

– (2003): Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Új Mandátum, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (1992): „…Ahogyan az ember forgószélben viselkedik…" (Széchenyi Ágnes interjúja Tamás Gáspár Miklóssal), in Valóság, 1992. április, 78-92.

Ungvári Tamás (1999): Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés" Magyarországon. Akadémiai, Budapest.

Ungváry Krisztián (2001): Értelmiség és antiszemita közbeszéd, in Beszélő, 2001. június, 74-92.

Volkov, Shulamit (2000): Antisemitismus als kultureller Code, C.H. Beck, München (eredeti cím: Jüdisches Leben und Antisemitismus, C. H. Beck, München, 1990).

Wehler, Hans-Ulrich (2001): Nationalismus: Geschichte, Formen, Folgen, C. H. Beck, München.

Wollstein, Günter (1977): Das „Großdeutschland" der Paulskirche. Nationale Ziele in der bürgerlichen Revolution 1848-49, Droste, Düsseldorf.

 

Jegyzetek

 

¹ „Késsel-villával. Nyilvánosságkritika Elek István tálalásában. – Vitaműsor a közbeszédről, a nyelvpolitikai erőtérről. Beszélgetőpartnerek: Ungváry Rudolf és Varga Domokos György közírók, M1, május 9., 22.20 óra.

² In „A rendszerváltás még nem zárult le". Kövér Lászlóval beszélget Seres László és Varró Szilvia. Beszélő, 2001. május, http://beszelo.c3.hu/01/05/00tart.htm

³ A tanulmányban előforduló idézeteket magam fordítottam magyarra.

⁴ Egyértelműen „völkisch"-nek nevezi pl. a századforduló Magyarországa etnonacionalista értelmiségét Klimó (2003:131ff.). Az általában használatos magyar „népiek", ill. „populisták" kifejezés éppolyan ártatlan, mint a német megfelelője „Volkstümler" (pl. Enzensberger, 1989:132), és ezáltal bagatellizálja a gondolkodásmód veszélyességét.

⁵ Vö. Csurka Istán, a MIÉP elnökével készített interjú. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 21, 06.00 óra.

⁶ Így pl. Döbrentei Kornél jegyzetében Kiszely István A magyar ember c. megjelent könyvéből idézve. In: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2004. december 12., 06.00 óra.

⁷ Vö. Pröhle Gergely, a NKÖM akkori államtitkárának nyilatkozata, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1998. december 19., 06.00 óra és Csurka István, a MIÉP elnökével készített interjú, in Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. szeptember 05., 06.00 óra.

⁸ Idézet Dalos Györgytől, in Marsovszky, 1999.

⁹ Makovecz Imre építész kifejezése egy vele készített interjúban, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 1999. március 07., 06.00 óra.

¹⁰ Döbrentei Kornél író kifejezése az „Új rablók régi szándékokkal" c. kommentárjában, in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2000. június 4., 06.00 óra.

¹¹ A 100 évvel ezelőtti Németország völkisch-népnemzeti mozgalma etnonacionalizmusának szekularizált vallás jellegére vonatkoztatva használja a mai kutatás a „germanengläubige Gruppierungen" kifejezést.

¹² Polgári körök, MVSZ, Magyar Önvédelmi Mozgalom, Magyar Nemzeti Front, Jobbik Magyarországért Mozgalom, Kettősállampolgárság Mozgalma, művészek, a közszolgálati rádió röviddel ezelőttig még állásában lévő elnök asszonya vagy más médiabeli szerkesztők, rockzenekarok, filmrendezők, iskolaigazgatók, történészek stb.

¹³ Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének a kifejezése, elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 5., 18.00 óra.

¹⁴ A mai németországi kutatás a 100 évvel ezelőtti mozgalmakban részt vevő szervezeteket „Deutschtums-Organisationen"-nek hívja, s ennek alapján „magyarság-szervezetek"-nek lehetne nevezni a mai Magyarország hasonló aktivitású szervezeteit.

¹⁵ Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke az SZDSZ on-line értékkampányát úgy kommentálta, hogy az szavazzon a liberálisokra, aki azt szeretné, hogy „a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze". Idézve: Népszava Online, 2005. február 23., 12:34.

¹⁶ Az idézet elhangzott in: Kontra, Klubrádió, 2005. február 9., 18.00 óra.

¹⁷ A kifejezés elhangzott in: Vasárnapi újság, Kossuth Rádió, 2003. december 14., 06.00 óra.

¹⁸ In „Luxus-baloldaliak jönnek, és kioktatják az országot." Interjú Orbán Viktorral, HírTv, 2005. október 3., 20.05 óra.

¹⁹ „…itt a hol bolsevik, hol liberális címkével megjelenő zsigeri antikrisztianizmus mutatkozott meg" – nyilatkozta Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, az Országgyűlés emberjogi bizottságának alelnöke „A miniszterelnök asszisztál az SZDSZ egyházellenes politikájához" című interjúban a közszolgálati Kossuth Rádióban. In: Vasárnapi újság, 2005. július 17, 06.00-08.30.

²⁰ Így fogalmazott Kövér László, a Fidesz-MPSZ országos választmányának elnöke egy lakossági fórumon Kőszegen. In: HVG, 2005. október 7. http://hvg.hu/itthon/20051007kover.aspx?s=2005107nl

 

A Ju. V. Andropov származása körüli homályosságok feltárása egyszerre mutatja a sztálini berendezkedés előtörténetének és következményeinek néhány sajátosságát. A tanulmány Andropov zsidó származása elkonspirálásának történeti és személyi okait vizsgálja, megvilágítva a KGB főnöke, a későbbi pártfőtitkár (aki 1956-ban a Szovjetunió magyarországi nagykövete volt) karrierjének első fontos állomásait,

Vlagyimir Putyin utasítására az ezerkilencszázkilencvenes évek végén a moszkvai Lubljanka téren, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (az egykori KGB) épületének falára visszahelyezték az intézmény egykori vezetőjének, a Szovjetunió első emberének, Jurij Andropovnak az emléktábláját. A gránitból készült emléktáblát az 1991. augusztusi puccs elbukását követően távolították el, és a tábla visszaállítása a rend andropovi módszerekkel történő visszaállításáért vívott küzdelem folytatását kellett, hogy szimbolizálja. Ugyanakkor van Moszkvában egy másik olyan építmény, ahol a csekisták bálványának szánt szegfűk és rózsák nem kevésbé helyénvalók lennének. A Szövetségi Biztonsági Szolgálat épületkomplexumától néhány száz méternyire, a Bolsaja Lubljanka téren, a 26-os szám alatt található házról van szó. Minden valószínűség szerint épp itt született a Szovjetunió egyik legellentmondásosabb vezetője. Az egykori bérház, amelyet egy nemrégen végzett felújítást követően irodaházzá alakítottak át, alig-alig változott meg kívülről, és még a házszám is a régi.

A Szovjetunióban megértően viszonyultak ahhoz, hogy a pártvezérek valódi családneveik helyett egykori mozgalmi álneveiket használják. A forradalom mint olyan, konspiratív dolog. Ugyanakkor Jurij Vlagyimirovics Andropovnak, ennek a jellegzetes szovjet karrieristának az esete az olyan egykori földalatti harcosokéhoz képest, mint Lenin, Sztálin, Molotov vagy mások, legalábbis egyedinek nevezhető. Andropovnak, ennek a jellegzetes nomenklatúra-munkásnak a hivatalos életrajza valójában egy hivatásos hírszerző fedőtörténete, legendája.

Jurij Andropov életrajzában mind a mai napig, hogy finoman fogalmazzunk, tisztázatlan maradt szociális gyökereinek és nemzetiségi származásának a kérdése. De kik is voltak szülei, nagypapái és nagymamái? A kutatók már eddig is sok mindent kikövetkeztettek, ám "felfedezéseik" többsége megmaradt a hallomások és pletykák szintjén. Mindeközben különös figyelem fordítódott a főtitkár "ötödik pontjára", a szovjet személyi igazolványoknak a nemzetiségre vonatkozó adatára. Olyan országban, amelyikben az antiszemitizmus állami politika volt, hihetetlennek tűnhetett, hogy a legfőbb parancsnoki posztot egy "helytelen" nemzetiségű vagy épp ellenséges osztályból származó személy töltötte be. Egyes kutatók azt feltételezték, hogy maga a főtitkár sem ismerte az igazságot családjáról, és épp ezért kerülte a beszélgetéseket erről a témáról. Mint az alábbiakban kiderül, a tizenöt éves korában árvaságra jutott Jurij Vlagyimirovics minden jel szerint pontosan tisztában volt családjának, mint majd azt az alábbiakban láthatjuk, meglehetősen tragikus történetével.

Az elátkozott életrajz

A főtitkár személyes, több ezer lapot kitevő levéltári fondjában, amely fond hosszú évekig "szigorúan bizalmas" jelzés alatt őriztetett, megtalálható a titkosított, kódolt életrajzának megfejtéséhez vezető kód is. Mint kiderült, a KGB, majd a kommunista párt és az egész ország leendő vezetője mindent megtett azért, hogy az önmagára és legközelebbi felmenőire vonatkozó adatokat átretusálja. Mind Andropov családja, mind maga Andropov pontosan ismerte "a túlélés törvényeit" a győzedelmes proletariátus országában. Azokban az időkben a "nem megfelelő" osztályszármazás bárki számára garantálta az "elnyomó osztályok maradványa" címkéjét, minden, az ebből származó katasztrofális következménnyel együtt (internálással vagy pedig börtönnel). Épp ezért keletkezett az a fedőtörténet, legenda, amelynek alapján Andropov nemcsak új születési helyet és "megfelelő" osztályszármazást kapott, de a jelek alapján még családi és apai neve is megváltozott. Mindezek következtében a moszkvai zsidó burzsoá család szerencsés leszármazottja törzsökös, oszétiai születésű orosz proletárrá változott.

A jövendőbeli pártfőtitkár új életrajza nem egykönnyen íródott. A tizennyolc esztendős, mozdoki mozigépészsegéd, Jurij Andropov által 1932. március 22-én írt, a ribinszki folyamhajózási technikumba való felvételi kérelmében szereplő adatok alapján apját kétesztendős korában vesztette el, azaz 1916-ban.¹ Az 1937 augusztusában írt önéletrajzában a huszonhárom éves Andropov már arról tudósít, hogy édesapja 1919-ben halt meg.² Eltérőek az édesanyjára vonatkozó személyi adatai. 1939-ben Andropov úgy nyilatkozott, hogy "anyám 1931-ben hunyt el"³ . Néhány évvel korábban 1930-at adta meg édesanyja halála éveként.⁴ Megint egy másik iratban pedig Andropov azt állítja: "Anyám 1929-ben hunyt el."⁵ Az 1937-es önéletrajzában először és utoljára jelennek meg megközelítőleg hiteles információk szociális származására vonatkozóan: "Anyám Moszkvából származik (kézműves családból)."⁶ Kevesebb mint két évvel később a soron következő önéletrajzában már ezt olvashatjuk: "Édesanyám mosónő (vagy szobalány) családjába született… A Flekenstejn család fogadta őt örökbe. Maga Flekenstejn órásmester volt, aki az egykori iratokban mint kereskedő szerepel. 1915-ben halt meg. Felesége ma Moszkvában él. Nyugdíjas."⁷ Az éber pártapparátcsikok a "kereskedőre" vonatkozó információ alapján a szigorú 1937-es esztendőben élénk érdeklődést tanúsítottak, amikor felmerült Andropov ellenséges származásának kérdése a Jaroszlavli Komszomolbizottság titkárának a pártba való jelentkezésekor. Ezen a ponton történt az egyetlen fontos ellenőrzési eljárás a párttagjelöltre, különösen származására vonatkozóan. Ugyanebben az évben terjedt el a helyi pártalapszervezetben az a híresztelés, hogy Jurij apja osztályellenség – a cári hadsereg tisztje volt.⁸ Úgy tűnhetett, hogy a pártba vezető út lezárult előtte. Ám Andropov acélos kitartásról tett tanúbizonyságot, s kollégáinak olyan dokumentumokat nyújtott be, amelyek cáfolták az őt kompromittáló adatokat. Ezek után történt meg személyes találkozása a Komszomol KB instruktorával, a pártvizsgálatot lefolytató Kapusztyinával. Beszélgetésük során Andropov így nyilatkozott: "Apám vasúti alkalmazott. Anyám egy a rjazanyi kormányzóságba való városi polgári családból származik. Kisgyermekként fogadta őt örökbe a finnországi állampolgárságú órásmester, Flekenstejn, aki Moszkvában lakott. Náluk nevelkedett édesanyám, aki tizenhét éves korától tanárként dolgozott."⁹ Meglepő, de egyetlen önéletrajzban, egyetlen kérdőívben sem, így a negyvenes és ötvenes években keletkezettekben sem nevezte nevén saját szülőanyját, ami hihetetlennek tűnik. Már csak azért is, mert ezeknek az adatoknak a benyújtása jelentette az ellenőrizhetőség alapját. A továbbiakban Andropov arról számolt be, hogy az adott időszakban ő tartotta el nénikéjét, azaz az anyai nagyanyjának lánytestvérét.¹⁰ A nénikének mint tanúnak a szerepeltetése az adott esetben egyszerűen elkerülhetetlen, hisz a nénike a rjazanyi kormányzóságból származó paraszt, ami azt jelentette, hogy Andropov anyja helyes nemzetiségi és szociális "irányultságú". Andropov második házasságából való, Igor nevű fia emlékszik arra, hogy apja a hetvenes évek közepe táján egyszer csak így szólt őszinteségi rohamában: "Az 1939 és 1945 közötti időből, amikor Karéliában voltam, emlékezetemben vagy 10-12 olyan fiú maradt meg, akik ugyanúgy bejárhatták volna az én életutamat. Hogy végül mégis én kerültem a csúcsra, ez az idő és a véletlen akarata."¹¹ A levéltári dokumentumok alapján a véletlen szerepe távolról sem volt ilyen meghatározó. Andropov úgy jutott a csúcsra, hogy az életrajzi kérdőívek adatait az aktuális politikai pillanathoz igazította, s fedőtörténetéről, legendájáról képes volt meggyőzni a kevésbé éber ellenőröket. A szilárd alibi ellenére Kapusztyina elvtársnő beszigorított, és úgy döntött, harmadszorra is leellenőrzi a tagjelöltet. Ebből a célból Moszkvába küldte a Komszomol Jaroszlavli területi bizottságának felelős munkatársát, Puljajevet. Ez pedig nem sokat teketóriázott, hanem elhatározta, hogy magát a Flekenstejn kereskedő feleségét, Jevdokija Mihajlovna Flekenstejnt kérdezi ki, azt a személyt, aki – mint a későbbi eseményekből is kitűnik – egyenesen abban volt érdekelve személyesen is, hogy az igazság titokban maradjon. Jevdokija Mihajlovna Flekenstejn megerősítette, hogy a komszomolvezető édesanyja csecsemőként került a második céhbeli ideiglenes kereskedő családjához. "Andropov fogadott nagyanyja, Flekenstejn szavai szerint Andropovnál nem a nénikéje, hanem a dajkája (Anasztaszja Zsuralina – Gy. B.) él."¹² Kapusztyina következtetése nem épp vigasztaló: "Andropov elvtárs valótlan adatokat adott meg édesanyja szociális származásával kapcsolatban."¹³ A karrier vége? Nem. Jurij Andropovtól egyszerűen negyedik alkalommal is megkövetelték a kérdés tisztázását. És 1939. január 10-én megismétli a kívülről megtanult fedőtörténetet: "Édesanyám egész kiskorában került a Flekenstejn családhoz. Maga Flekenstejn órásmester volt. Saját órásműhelye volt. 1915-ben a zsidóellenes pogrom során ezt a műhelyt lerombolták, és Flekenstejn maga 1915-ben meghalt. Flekenstejn felesége Moszkvában élt és dolgozott. Választói jogát nem veszítette el. Édesanyám anyja szobalányként dolgozott Moszkvában. Rjazanyból származott." De hogyan magyarázta meg a nénje és dajkája összekeverését? Igen egyszerűen: "A kérdőívben Zsuralinát mint a nénikémet szerepeltettem, mivel egész egyszerűen nehéz meghatároznom a rokonsági fokot köztünk, ez még az ő számára is nehézséget okoz." Az 1979-ben elhunyt Zsuralináig az ellenőrök nem jutottak el, pedig ő aztán tudott volna mesélni arról, hogy a Flekenstejn családban eleinte Andropov nevelőnőjének, majd nénikéjének a feladatait látta el. És mi van a nagyapa szociális eredetével? Erre is volt válasz: "Én erről ma sem tudok, bár tettem kísérleteket ennek kiderítésére. Az én nagyapám (itt jelezzük, hogy nem a mostoha nagyapjáról, hanem saját, édes nagyapjáról beszélt itt Andropov – D. B.) kereskedelemmel foglalkozott, ám arról, hogy az első vagy a második céh tagja lett volna, sosem beszéltek a családban." Végezetül Jurij Andropov az alábbi kéréssel fordult az őt ellenőrzőkhöz: "ha lehet, minél hamarabb döntsenek felőlem, mert ez az átkozott biográfia a munkámban zavar"¹⁴ . Ezt követően egyszer s mindenkorra leszálltak Andropovról. De miért is?

Az ékszerész

Lehetséges, hogy a dolgok szerencsés kimenetelében egyszerre több körülmény is közrejátszott. Először is ott volt Andropov határozott álláspontja, valamint a pártellenőrzés abbéli határozatlansága, hogy a meglehetősen gyanús személyzeti ügy kivizsgálását végigvigyék. Ahhoz, hogy az ellenőrök kiderítsék Andropov családjának valódi eredetét, elegendő lett volna a nyilvános, hozzáférhető forrásoknak utánanézniük, azoknak a forrásoknak, amelyek Moszkva városának minden közkönyvtárában hozzáférhetők voltak. Másodsorban fontos körülménynek tekinthető, hogy a harmincas évek végén, amikor az osztályharc olyannyira fokozódott, hogy a nomenklatúrában megüresedett helyeket jószerivel nem volt kivel betölteni, s az OK(b)P-be bonyolult biográfiájú embereket kezdtek felvenni. Harmadikként lehet említeni azt a körülményt, hogy meg nem erősített források szerint Jurij Andropov már a pártba való felvétele előtt az NKVD titkos munkatársa lett, s a szervekben dolgozó elvtársak a megfelelő időben és a megfelelő módon megtámogatták az értékes kádert. További fontos körülmény, hogy az 1939. február 10-én kelt önéletrajzi adatszolgáltatás kifogástalanra sikerült. Ebben ő már orosz nemzetiségű volt. A Szovjetunióban ekkorra az internacionalizmus már kiment a divatból. Az internacionalizmus helyét az orosz nacionalizmus foglalta el, az a nacionalizmus, amely hosszú évtizedekre a rendszer egyik szilárd támaszává vált. Andropov nem volt ellenzéki, semmi törvényellenesben nem vett részt, nem szolgálta a cári rendszert, sosem vonták felelősségre büntetőügyben és a többi.¹⁵ De akkor mi is volt valójában? Andropov édesanyját Jevgenyija Karlovna Flekenstejnnek hívták. A forradalomig Moszkvában élt. Ez meglehetősen ismert. De forduljunk csak a nyilvános forrásokhoz, a Moszkva város lakosai teljes címtárának évkönyveihez. Ebből tudható, hogy az ősi koronázó városban a Bolsaja Lubljanka utca 26-os száma alatt (otthoni telefon: 215-30) a tizenkilencedik század végétől lakott Andropov anyjának apja, a finnországi születésű Karl Francevics Flekenstejn, aki ékszerekkel és órákkal kereskedett.¹⁶

Ezek a rövid, tényszerű bejegyzések évkönyvről évkönyvre felbukkannak, egész az 1915-ös esztendeig. Abban az évben halt meg Andropov nagyapja. Nem élte túl a "hazafias" pogromot. Pikáns részlet, hogy egy csekista hagyomány szerint a mindenható intézmény főnökének a Lubljankán dolgozó kollégái egy része között "ékszerész" volt a beceneve. Igaz, a munkatársak meg voltak arról győződve, hogy a boltot Andropov édesapja vezeti. A nagyapjára vonatkozó adatokat egy másik évkönyvben is megtalálhatjuk, a "Moszkvában engedéllyel rendelkező kereskedők és iparosok szakmai névsorában". Ebből kitűnik, hogy Karl Francevics Flekenstejn sem az első, sem a második polgári céhnek nem volt a tagja, mindössze kisebb ékszerekkel és órákkal való kereskedésre szóló engedéllyel rendelkezett.¹⁷ Mint láthattuk, végül is sikerült Andropovnak bebizonyítani a Komszomol KB ellenőrei előtt, hogy "fogadott" nagyanyjának, Jevdokija Mihajlovnának semmi köze sem volt az ékszerkereskedéshez a cári korszakban. Ezt az állítást megerősítendő, a "fogadott" nagymama még egy, a Moszkvai Városi Tanács által kibocsátott igazolást is benyújtott. Ebből az tűnt ki, hogy Flekenstejn felesége átlagos szovjet polgár volt. Választójogát és azt a jogát, hogy a szovjet intézményekbe megválasszák, nem veszítette el (nem volt úgynevezett "lisenyec", azaz állampolgári jogoktól megfosztott személy). A későbbiek során unokája ezeket az iratokat használta a pártellenőrzések során.¹⁸ Annak ellenére, hogy a források makacs módon arról tanúskodnak, hogy férje halálát követően Jevdokija Mihajlovna vette át a családi üzlet irányítását, s folytatta ebbéli tevékenységét egészen a februári forradalomig. A kereskedői és kézműves engedélyekkel rendelkező személyekre vonatkozó moszkvai kiadványokban éppen ő szerepel az 1915-ös esztendőt követően. Finnországi születésűként, a Bolsaja Lubljanka 26-os számú, saját tulajdonát képező ház lakójaként. Minden jel szerint a februári, de legkésőbb az októberi forradalmat követően úgy döntött, hogy felhagy az üzleti tevékenységgel, egy egészen új életrajzot épít, ezúttal "proletár életrajzot". Szovjet-Oroszország 1918-as alkotmánya pontosan megkülönböztette a választói joggal rendelkező és az attól megfosztott polgárait. Andropov nagyanyja mind haszonszerzés céljából bérmunkát alkalmazó, mind vállalkozás jövedelméből és mind ingatlanvagyonból származó jövedelemből élő személyként az állampolgári jogoktól megfosztottak kategóriájának klasszikus képviselője kellett volna, hogy legyen, mely kategóriába automatikusan beletartozott volna a lánya és az unokája is. Nyilvánvalóan ezért döntött úgy Andropov nagyanyja, hogy a Bolsaja Lubljanka téri többszintes házból az Alekszandrovka térre (manapság Harc tér, nem messze a Marinaja Roscsától) költözik, a 9/1-es szám alá. Eközben a nagymamának sikerült elintéznie, hogy az új lakásba is átvigyék a korábbi otthoni telefonszámot (215-30).¹⁹ Meg kell mondjuk, hogy a magánhasználatú telefonkészülék azokban az időkben hallatlan luxusnak számított. Csak találgatni lehet, mibe kerülhetett a korábbi telefonszám megőrzése, a vonal átvitele az új lakásba. A jóval szerényebb új lakásba való beköltözést követően a nagymama nekilátott az iratok átdolgozásához a Moszkvai Tanácsban. Ezt követte az örökbe fogadott anyáról szóló legenda kidolgozása. Az új fedőtörténetben Oszétiában élt az anya, ahol Vlagyimir Andropovtól megszülte Jurijt. Mindez megérte a nem kevés fáradságot: Jurij, az unoka szédületes karriert futott be a későbbiekben.

Az operatív fedőnevet viselő Andropov élete legvégéig minden tekintetben legendás személyiség maradt. Nem sokkal halálát megelőzően szörnyű titkot árult el az őt kezelő orvosnak, Jevgenyij Csazovnak: "Embereim a közelmúltban Rosztov városában egy olyan emberre akadtak, aki az Észak-Kaukázusban bejárta azokat a helyeket, ahol a szüleim laktak valamikor, és eközben információkat gyűjtött róluk. Anyámat, aki árván maradt, egy gazdag zsidó fogadta be a házába. Hát erre akartak rájátszani, mondván, én valójában titkolom az igazi származásomat."²⁰

Az Andropov anyjára vonatkozó információ a moszkvai címtárban először az 1913-as évkönyvben bukkan fel. Ekkor Jevgenyija Karlovna, aki a Bolsaja Lubljanka tér 26-os száma alatt lakott, zenét kezdett tanítani a moszkvai Minszbah leánygimnáziumban.²¹ Hasonló bejegyzéseket találunk az évkönyv 1914-es és 1915-ös köteteiben. És itt álljunk meg! Hogyan lehetséges, hogy amíg anyja egy moszkvai gimnáziumban tanít, Jurij Andropov a birodalom eldugott határvidékén, a mai Észak-Oszét Köztársaság területén található Nagutszkaja faluban 1914 júniusában a világra jön? Nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen. A legelemibb logika értelmében a jövendőbeli pártfőtitkár Moszkvában született. Ezt a szenzációs következtetést erősíti meg Andropov első házasságából származó Andrej nevű fia. Szavai szerint a "fogadott" gazdag nagyszülők (ebben az összefüggésben a fedőtörténet nem bicsaklott meg a fiúnál sem) találtak Jevgenyija Karlovna számára "megfelelő házastársat".²² A körülmények meglepően véletlen egybeesése folyományaként épp az 1914-ből származó, a Bolsaja Lubljanka kerületben született gyerekekre vonatkozó anyakönyvi bejegyzések nem maradtak fenn a moszkvai levéltárakban. Ám a tények egyértelműek: a jövendőbeli pártfőtitkár gazdag és művelt anyja egy évvel az első világháború kitörése előtt nem lehetett Oszétiában, és nem mehetett férjhez a vasutas Vlagyimir Andropovhoz, ahhoz, aki "édes fia", Jurij Vlagyimirovics visszaemlékezései szerint istentelenül ivott.²³ Így az ember nem az édesapjáról, hanem maximum az elhunyt mostohaapjáról szokott megemlékezni. Emlékeztetünk arra, hogy a későbbi pártfőtitkár egy 1932-es adatszolgáltatásban úgy nyilatkozott, hogy apja akkor halt meg, amikor ő még csak kétéves volt. Azaz 1916-ben, és akkor minden összeáll. Minden valószínűség szerint Andropov édesapja vagy elhagyta a családját, vagy egyszerűen meghalt az ősi székesfővárosban. De az is lehet, hogy a fronton esett el, ha azok a hallomások, amelyek szerint Andropov apja a cári hadseregben szolgált, megfelelnek az igazságnak. A későbbi pártfőtitkár ez alatt az idő alatt édesanyjával Moszkvában élt egészen a februári forradalomig, de az is lehet, hogy az októberi fordulatig is. Ezután az anya, a gazdag hozományának köszönhetően, gyorsan másodszor is férjhez ment a Kaukázusba, egy a rendszerhez osztályalapon közelebb álló orosz vasutashoz. És épp ez a második házasság tette lehetővé életrajzának korrigálását, így fia születési helyének, családnevének és a további legendának kijavítását. 1919-ben, Vlagyimir Andropov tífusz következtében bekövetkezett halálát követően Jevgenyija Karlovna harmadszor is férjhez ment, ezúttal a mozdonyvezető Fjodorovhoz. Amikor 1931-ben Andropov befejezte a hétosztályos általános iskolát, hivatalosan Grigorij Vlagyimirovics Andropov-Fjodorovnak hívták. Hogy melyik ponton vált Grigorij Jurijjá, és mikor maradt le neve végéről a Fjodorov családnév, pontosan nem tudható. Ugyanakkor, ha hinni lehet az iratoknak, úgy mind a Vlagyimirovics, mind az Andropov és a Fjodorov, no meg a Jurij név is – kizárólag, hogy úgy mondjam, operatív fedőnevek.

A pogromok évei

Miért döntött úgy az anya, hogy a februári forradalmat követően, karon ülő kisdedével elhagyja az ősi székesfővárost? Erre a kérdésre részben maga Andropov adta meg a választ 1939-ben, a soros tisztázó önéletrajzi beadványában, amikor arról beszélt, hogy az úgynevezett fogadott nagyapja nem élte túl az 1915-ös pogromot. A háborús "hazafiasság" tombolását, mint az kiderült, maga Andropov és egész családja is megtapasztalta. A zavargások május 27. estéjén kezdődtek a Cindel- és Srader-gyárakban. A pogrom eredetileg németellenes volt. A következő reggel egy kisebb tömeg csoportosult a Borovickij Kapunál. Az emberek kezében az uralkodó, II. Miklós portréi voltak, s az "Isten óvja a cárt" énekelték. Az állami himnusz hangjára az egyre jobban felszaporodó tömeg elindult a Vörös tér irányába, Oroszország legnagyobb hazafiainak, Minyinnek és Pozsarszkijnak az emlékművéhez. Onnan a pogromlovagok egy része a Verhnyije rjadi felé vette az útját, ahol lerombolták Eineman és Cindel boltjait. A Kitaj-gorod boltjainak feldúlása után a tömeg egyik része a Lubljanka, más részei pedig a Petrovka és a Kuznyeckij moszt felé indult, ahol folytatták a dolgukat. A "hazafias" megmozdulás során a moszkvaiak minden olyan bolt kirakatait beverték, s a boltokat kifosztották, amelyek tulajdonosainak nem oroszos nevük volt, amit a kirakatokon akkoriban díszelgő feliratokból tudhattak. A sötét leszálltával az utcákon kifejezetten elegáns öltözetű emberek is megjelentek, olyanok, akik a rabolt árut cipelték.²⁴ A túlságosan is nyilvánvaló célpontot, Flekenstejn boltját nem hagyhatták ki a "hazafiak". Jurij Andropov nem emlékezhetett az 1915-ös eseményekre, de anyja és nagyanyja elbeszéléseiből bizonyosan ismerte azokat. A jövendőbeli pártfőtitkár és családja minden valószínűség szerint átélte a februári forradalom idejének pogromjait is. A Kreml archívumában fennmaradt a tizennyolc éves Andropovnak egy iskolai fogalmazása, amit orosz nyelvből írt arra a témára, hogy "Melyik kortárs író tetszik nekem, és miért". Andropov a dolgozatot Majakovszkijról írta. A fiatal Jurij így fogalmazott egy helyen fogalmazványában: "A februári forradalom megteremtette a maga pogromjait és a maga feketeszázas bandáit. Majakovszkij határozottan fellépett a bűnök ellen. »Ördög vigyen titeket, fehérg(árdista – a szó kihúzva) feketeszázas csőcselék«, kiált fel a költő »Zsidó« című művében."²⁵ Kell-e mondanunk, hogy Andropov családjának sok igen-igen súlyos oka volt arra, hogy megváltoztassa lakóhelyét, és hogy a felismerhetetlenségig megváltoztassák Jurij Andropov származásának történetét. A pogromot követően nem csak a Kaukázusba menekültek. Nyilvánvalóan az átéltek arra is rákényszerítették Jurij Andropov rokonait, hogy egy új legendát találjanak ki a fiú számára. Annak a fiúnak, akinek még sokáig élni adatott, élni egy olyan új rendszerben, amelyikben emberek millióinak a sorsa egykönnyen törhetett ketté osztály, politikai, vallási és nemzetiségi alapon, mind a hazájában, mind külföldön.

2005. november 4-én, az új állami ünnep, "a népi egység napja" alkalmából Minyin és Pozsarszkij emlékművénél – ahonnan korábban a pogromok indultak ki – virágokat helyezett el Vlagyimir Putyin. Néhány száz méterre ettől a rituális eseménytől, nem messze az egykori "Flekenstejn-műhelytől" a nacionalisták a Romanov-dinasztia zászlai alatt tüntetést tartottak.

Jegyzetek

¹ Arhiv prezigyenta. RF. f. 82, op. 1, gy. 69, l. 8.

² Uo. gy. 66. l. 8.

³ Uo. gy. 68. l. 7.

⁴ Uo. gy. 82. l. 9.

⁵ Uo. gy. 67. l. 17.

⁶ Uo. gy. 66. l. 9.

⁷ Uo. gy. 68. l. 7.

⁸ Uo. gy. 67. l. 12.

⁹ Uo.

¹⁰ Uo. l. 13.

¹¹ Komszomolszkaja Pravda, 2004. június 15.

¹² Arhiv Prezigyenta. RF. f. 82, op. 1, gy. 67, l. 13.

¹³ Uo. l. 14.

¹⁴ Uo. l. 16-20.

¹⁵ Uo. gy. 68. l. 14-15.

¹⁶ Vszja Moszkva. Obscsij alfavit zsityelej goroda Moszkvi, 1899 god, 1903 god, 1904, 1905 stb.

¹⁷ Szpravocsnaja knyiga o licah, polucsivsih na 1915 god kupecseszkii i promiszlovije szvigyetyelsztva po gorodu Moszkve. Tyipografija A. N. Ivanova, 1907 god.

¹⁸ Arhiv Prezigyenta. RF. f. 82, op. 1, gy. 67, l. 19.

¹⁹ Vszja Moszkva. Obscsij alfavit zsityelej goroda Moszkvi. 1917 god.

²⁰ Csazov, Jevgenyij: Zdorovje i vlaszty. Moszkva, 1992.

²¹ Vszja Moszkva. Obscsij alvafit zsityelej goroda Moszkvi. 1917 god.

²² Moszkovszkij komszomolec, 2004. február 4.

²³ Arhiv Prezigyenta. RF. g. 82, op. 1, gy. 66, l. 8.

²⁴ Moszkovszkije vedomosztyi, 1915. május 31., 4.

²⁵ Arhiv Prezigyenta. RF. f. 82, op. 1, gy. 64, l. 21. a "Zsidó" című verset először 1928-ban adták ki a Komszomolszkaja Pravdában (június 15.)

(Fordította: Kende Tamás)