Saját képükre tudják-e formálni a világot a technokratikus társadalom technológiái, vagy ellenkezőleg, a kapitalizmus újabb válságának megjelenési formájával állunk szemben? A technológiai megváltás képlete szerint ,,ha te más technológiája számára hasznos vagy, olyan esélyekhez jutsz, amelyek konkrét életcélokat és azok elérését is kínálják számodra"

Technológia, recept, licence, szabvány, know-how, ötletgyártás (brainstorming), marketing, menedzselés, imázs, lifestyle – ezek az új korszak hívószavai, s nemcsak hiszünk bennük, de egyre inkább általuk írjuk le világunkat is. Persze nincs mit csodálkozni azon, hogy a technologizmus ezerfelé ágazó ideológiája éppen az információs forradalommal egy időben hatja át a társadalmak mindennapjait. Hiszen éppen a személyi számítógépek tömeges elterjedése hozta az átlagember számára is testközelbe azt a nézőpontot, amely a világot az egyén (user), a technika (hardware) és a kettejük közötti kapcsolatot uraló mechanizmusok (software) hármasságán keresztül szemléli. A technokratikus társadalomban a technológia azt gondolja magáról, hogy a társadalom, a gazdaság, az élet software-évé válhat, azt is meghatározva, hogy ki vagy te, aki használod őt. De miben különbözne a jelen kapitalizmus tendenciái kiteljesedésével (esetlegesen) kiépülő "technokratikus társadalom" a korábbi fogyasztói társadalomtól? – teszi fel a kérdést több szerző.

Pierre-Paul Renders filmjének főszereplője, Thoma Thomas nyolc éve él önkéntes fogságban saját lakásában: azóta nem tette ki a lábát otthonról, s egy lelket sem engedett be magához.¹ Minden pontjában neki tetsző szerelmi életét virtuális partnerével éli egy agystimuláló készülék segítségével, az ételt és használati tárgyait a világhálón rendeli. Egyetlen hús-vér kapcsolata egy pszichológus, aki megpróbálja kigyógyítani a technika rabságából, és beíratja egy "real World" társkereső adatbázisba. Az itt megismert Vanessával való kapcsolata során végül ráébred, hogy őt nem is a cybertechnika, sokkalta inkább saját életvitele, létezéstechnológiája tartja fogságban. A modern világ legnagyobb dilemmája az övé. A film végén persze nem kapunk választ arra, hogy elhagyja-e szerelméért, a számára legértékesebb dologért a lakást. De a mai kapitalizmusnak előbb-utóbb válaszolnia kell arra a kérdésre: hová vezet, ha a technika mindenhatóságának tétele után immár a technológia mindenhatósága válik az új korszak megfellebbezhetetlen credójává?²

A "technokratikus társadalom" problematikája legkevésbé sem új a társadalomtudományi gondolkodásban. Kezdetek óta vizsgálják azt a kérdést, hogy a technológia hogyan vált meghatározóvá, s hogyan változtatja meg a nyugati társadalmakat – nem utolsósorban a hihetetlenül felgyorsult technikai fejlődés következtében. A leginkább elterjedt megközelítés szerint, amely a technika és az azt kontrolláló technológia problémájából született, a "technokratikus társadalom" egészen új korszakot jelent a társadalom célmeghatározó aktusai tekintetében. Ez a megközelítés azonban (amely a hetvenes évek menedzserizmus-, illetve "új osztály"-elméleteiben oly divatossá is vált)³ elfeledkezik arról, hogy a professzionalizmus ethoszában – ahogyan azt Robert McAdams megfogalmazza tanulmányában – minduntalan van valami társadalom- és életellenes, ami lehetetlenné teszi, hogy a technokratizmus a valódi társadalmi kontextustól függetlenül, saját erőből ideológiai primátusra jutva kifejthesse hatását.⁴ Régiónkban ez a paradigma mégis mély gyökerekkel bír, amennyiben "e nemzetek a történelem porondjára elavult technológiai és szociális örökséggel igyekeznek bejutni, s persze igen nagy vonzerőt képvisel számukra a technológiai és tudományos forradalmak, a nyugati minták fénye és hatalma. Nem nehéz belátni, miért is keltenek mély benyomást bennük a technokratikus politikai berendezkedések. Az ilyen politikai berendezkedések esetében a tekintélyelvű bürokrácia van túlsúlyban, s a politikai szervezetek az emberi és a társadalmi manipuláció eszközeiként működnek.⁵ De ha negatív tapasztalatainktól el is tekintünk – amennyiben ezekből kiindulva próbáljuk napjaink legfontosabb "értékkonfliktusait" felszínre hozni, talán túlságosan könnyen eljuthatunk a "technokratikus társadalomnak" valami olyasfajta meghatározásáig, amely szerint annak lényege a "szakértők" szociális, kulturális, gazdasági "hatalomátvétele" és "diktatúrája" volna.

A XXI. század elejének kapitalizmusa a "technokratikus társadalom" kérdéskörének eddig kevéssé a figyelem középpontjában lévő mozzanatára tereli a figyelmet: a technokratikus társadalom nemcsak a szakértők, hanem a technológiák uralmát is elhozza. A polgári átalakulás ezen fázisát úgy határozhatjuk meg, mint amelyben a szociotechnikák és létezéstechnológiák a társadalom valamennyi szférájában (a reprodukciós folyamatoktól az értékképzési mechanizmusokig) döntő jelentőségre tesznek szert. A technológiák azonban nemcsak megnövekedett szerepükkel tűnnek ki, nemcsak azzal, hogy megváltoztatják a világot, hanem azzal, hogy saját képükre formálják azt.

Jelen tanulmányunkban azt a folyamatot szeretnénk bemutatni s következményeire utalni, amely során a technológiai megváltás ideológiájának primátusra jutásának következményeként döntő fordulat áll be a technológia és az értékek viszonyában. A korábbi kapitalizmus egyre burjánzóbb technológiái arra irányultak, hogy általuk a különböző értékek realizációja hatékonyabban menjen végbe, s erre remek alapot teremtett a bipoláris világrend és a jóléti állam emocionálisan és morálisan túltelített légköre, valamint a polgári társadalom alapvető szerkezete. Állításunk szerint napjaink kapitalizmusában egyre inkább megfordul ez a viszonyrendszer, s az bizonyítja valamely fennálló (akár a szubjektum) értékes voltát, ha egy technológia számára hasznosként jelenik meg, értékké az válik, ami összeegyeztethető a technokratikus társadalom valamely valóságkomplexumával. Az értékek a technológiákhoz kötődnek, s értékrendszerek helyett maguk a technológiák rendeződnek vertikális és horizontális rendszerekbe. A "technológia" ideológiái egy túlélésre berendezkedő kapitalizmushoz vezetnek, amely a fogyasztás nevében végzetesen hadat üzen a társadalmiságnak – ma még nem tudhatjuk, hogy megmásíthatatlan tényként vagy csupán apostolaiknak várakozásaiban és reményeiben.⁶

 

A feltérképezhetőség és a kiszámíthatóság világnézetének alakváltozásai

 

Az az érzület, amely lehetővé teszi a "technokratikus társadalom" ideológiai primátusát, nem valamifajta reménykedés szülötte, éppen ellenkezőleg: a mai nyugati társadalmak legfőbb válságtendenciáival áll összefüggésben. Ha a multinacionális cégek reklámkampányait megfigyeljük, rögvest nyilvánvalóvá válik, mi az a "korszükséglet", amelyet ezek kielégíteni igyekszenek. Gondoljunk csak az Old Spice dezodorok reklámfilmjeire: egy veszélyekkel teli, extrém világban, amely akár félelmetes is lehetne, ez az extremitás kívánatos és "vagány", mert a reklámfilm által termelt hamis összefüggések által a kozmetikai szer a biztonságot kínálja. Maga a kozmetikai szer pedig "Bizonyítékká" válik arra, hogy a reklámozók világértelmezése helyes volt. Egy kihívásokkal teli világban pedig éppen erre van szükség: a reklámok értelmezik a világot saját pszeudovalóságuk valódiként való beállításával, azután megoldást kínálnak ennek az álvilágnak az állítólagos legfőbb problémájára.

A modern manipuláció erejét az adja, hogy a mai ember számára elveszett az a lehetőség, hogy az őt körülvevő világot az eddigi reflexek alapján értelmezze.⁷ A feltérképezhetőség és kiszámíthatóság fogalmai (melyek egészen napjainkig a társadalom tagjainak világértelmezési folyamatának döntő mozzanatai voltak, egyre szélesebb társadalmi rétegek világnézetévé válva) új értelmet nyernek, elszakadnak korábbi társadalmi alapjuktól, így végtelen lehetőségeket látszanak biztosítani azok számára, akik éppen általuk szeretnék a tömegeket befolyásolni. Hogy egy másik reklámpéldával éljünk: a Coca-Cola legújabb kampányában az üdítőital palackjait különböző életszituációkban, különböző érzelmi megnyilvánulások alanyaiként ábrázolja. Talán legeklatánsabb példájaként annak, hogy a modern kapitalizmusban döntő változáson megy keresztül a termékek értékesítése: míg korábban a valóság reprezentálta a terméket (gondoljunk csak az imázsos mellérendelés klasszikus esetére: ha sört veszel, a képen látható szép nőt is megszerezheted), addig napjainkban egyre inkább a termék kezdi reprezentálni a valóságot. A valóság részévé válik, amelyen keresztül szemlélni kell az összefüggéseket. ("A Colán keresztül létezel a valóságban.") S mi bizonyítaná jobban a technológiák világméretű uralmát, mint éppen ez?⁸

A kérdéskör szempontjából legalapvetőbb szituáció lényegét azonban csak akkor érthetjük meg, ha éppen a "feltérképezhetőség" és a "kiszámíthatóság" előzőekben kiemelt sajátos társadalmi összjátékára vetünk néhány pillantást.

1. A korábbi kapitalizmusban – a manchesterizmus korszakától a II. világháborúig – elsősorban csak a társadalmi mobilizáció ideológiáját hordozó osztály, a polgárság különböző rétegei számára a világ adott egyén általi megismerésének hátterét (is) az ember citoyen és burzsoá énjének sajátos összjátéka biztosította. Ahogyan Almási Miklós fogalmaz: "az egész polgári életvitel alapja: a profán polgári életvitel valósága és a közösségi-társadalmi lét idealitása, valótlansága közötti ellentmondás. A kialakuló polgári rend [mindig újra meg újra] profanizálta ezt a kettősséget: a képmutatásban. A látszaterkölcs, a szavalt erkölcs jelensége átlagos ténnyé válik"⁹ . Azonban ennek a mindennapiságnak van egy másik, döntő oldala is: a korai polgári fejlődés "kvázi közösségisége", amely szerint a közember életvitelére vonatkozó normák és szabályok azt is jelentik, hogy nem tehet meg (legalábbis elvileg) büntetlenül bármit saját nyerészkedésének céljából, ha a polgári osztály tagja kíván maradni.

A kapitalista életfilozófia alapja mindenkor az, hogy a polgárság önmegismerése egyben a világ adekvát leképezése is (feltérképezhetőség). Vagyis már ezek a szabályok is rögzítik azt, hogy hogyan is kell "helyesen" nyerészkedni, gazdálkodni és végső soron termelni és fogyasztani, tehát ezeknek az erényeknek a követése a burzsoá lét biztonságát is megadja. Nemhiába gondolta a korai polgári ideológia, hogy a meggazdagodás egy bizonyos távoli határon túl kezdődik, és annak több köze van a szerencséhez, mint a spekulációhoz (kiszámíthatóság).¹⁰ A citoyen és burzsoá szerep történelmi kettészakadása (Hegel) – számtalan negatívumai mellett – kínált egy fontos áldást is: hogy előbbinek a feltérképezése és az abban való konformitás spontán módon garantálni volt képes a másik kiszámíthatóságát, biztonságát.

2. Ez a szerkezet persze minduntalan bomlik, de éppen a kispolgárosuló "dolgozó tömegekben" nyer polgárjogot évszázadnyi időre az alsó osztályokban is valamikor a II. világháború környékén. Hogy azután a "jóléti állam" időszakában az átlagpolgár már azt gondolhassa, hogy amennyiben az elvárások szerint él, tanul, dolgozik stb., az egyben azt is jelenti, hogy mint bérmunkás is "gondtalanul" nyilvánulhat meg, mint a társadalmi test (a fogyasztói társadalom) része, egyszersmind saját előrejutásának kovácsa. A "karrier" kifejezés nyugaton elsősorban azt jelentette, hogy a biztos előrejutás és a váratlan "kiemelkedés" között nincs kirívó ellentmondás, mert az egyik a sors kiszámítható, a másik annak kiszámíthatatlan feléhez tartozik – de hát ugyanarról a sorsról van szó, amely ezáltal már társadalmiasult is. R. Sennett szellemesen jegyzi meg, hogy ennek az ideológiának a nevében olyan színházzá változtatták az életet, amelyet a színészi ethosz tarthatott össze: a szívből eljátszott szerep.

A "fogyasztói paradicsomban" nem kellett racionálisnak lenni, ez a kisember számára nem is vetődött föl mint kérdés. A jóléti állam státusgaranciáinak lényege ugyanis éppen abban rejlett, hogy intézményi közvetítésekkel állították helyre feltérképezhetőség és kiszámíthatóság hagyományos komplexumát, amelyet az osztályantagonizmusok évszázadnyi ideig szétzúzni látszottak. A társadalmi technológiák elsődleges célja az volt, hogy a bomlási folyamatot meggátolják, illetve bizonyossággal szolgáljanak a haladás látszata felől. Az "osztálykonszenzus" annyit jelentett, hogy a polgári társadalom már nemcsak a burzsoázia számára tűnhetett fel ebben az értelemben "természet adtaként", hanem a munkásosztály számára is kvázi természetessé maszkírozták.¹¹ A polgárság reménye a szélesebb tömegek sajátjává válhatott: a technológiák, amelyek segítségével a társadalom szubjektumai (a háziasszonytól a politikusig) leképezik és hatalmukba kerítik a világot, nem módosítják annak alapvető értékstruktúráit és preferenciáit, csak esetleg még hatékonyabbá változtatják az értékek realizálását. A politikus bármilyen kétes eszközökkel is nyerte meg a választásokat, adva volt számára a jóléti modell és az atompatt által megszabott társadalmi keret, amelynek kategóriáit alapjában nem kérdőjelezhette meg. Fel sem merülhetett az a helyzet, amelynek során a technológia "önkényesen" alakítja mind az értékeket, mind pedig a legfőbb értékként határozza meg önmagát. A kapitalizmus és a szocializmus egyaránt azért volt képes alávetni a széles tömegeket saját játékszabályainak, mert a racionalitást a kiszámíthatóság fogalmára cserélhették, így nem állt fenn annak veszélye, hogy azok esetleg túlságosan "végiggondolják" saját helyzetüket. Az ígéret és a remény a fennállón nyugodott anélkül, hogy abból következett volna.

3. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára a polgári ideológiáknak és egyáltalában a "jóléti államnak" szembe kellett néznie azzal, hogy a társadalmi mobilizáció felgyorsultával, a "forgalmi kör" időtartam-rövidülésével, az amortizáció és a technikai megújulás felpörgésével stb. az életvitel mozzanatai mint a konformitás elsődleges tárgyai a konkrét egyének és a gazdasági szereplők számára azonosíthatatlanná váltak. Beck "kockázattársadalom" meghatározása sem utal másra, mint hogy a külvilágot az egyén innentől kezdve olyan kihívásnak és válságforrásnak éli meg, amelyre minduntalan racionális aktusokkal kell reflektálnia.¹² Amint a korábbi kiszámíthatóság elvész, a modern kapitalizmus egy valódi alternatívával néz szembe: a racionalitásra össztársadalmi igény támad, hiszen tovább már semmi sem alkalmazható a régi receptek közül, de erre nincsen meg az egyén korlátlan lehetősége a hagyományos reflexek szerint.¹³ A társadalmi folyamatok olyan flexibilisek és összetettek lettek, hogy azok feltérképezésére nincsen mód, csak a kapitalizmus mint rendszer volna leírható egy azt tagadó perspektíva nevében. Az egyik lehetőség tehát a racionalitás történelmileg kialakult szűkített értelmezésének (amely végezetül a racionalizmus állandó zárójelbe tételét célozza) a leváltása volna, egyben szembenézés a kapitalizmus valódi problémáival. Ezzel szemben áll a "könnyebbik lehetőség", az az alapvető új szituáció, amely életre hívja a technokratikus megoldásokat.

A modern ember (az említett centrumkapitalizmus embere is) egy olyan rengetegben érzi magát, ahol a fák közt számtalan ösvény vezet (Camus járatai?), de ezek az első kanyarulatnál a bozótba vesznek. Az újkapitalizmus legfőbb ideológiai eleme és manipulatív ígérete, hogy a társadalom útjai továbbra is racionálisak, ám ez a racionalitás továbbra már nem az életet behálózó, természetes és "garantált" alkotóelemként van jelen, hanem csupán társadalmi technológiaként, amely saját erőből való felismerésére – az éhenhalás terhe mellett – se energia, se idő. "Egykor a zarándokok olyan problémával szembesültek, amelyet nehezen tudtak volna megoldani: honnan tudhatnák, "hogyan jutnak el odáig"? Ez ma leginkább arra a problémára hasonlít, amellyel a csavargóknak, a hajléktalanoknak, a hivatalos papírokkal nem rendelkezőknek kell nap mint nap megküzdeniük: "Hová mehetnék, hova kellene mennem? És vajon hová vezet ez az út, amelyen elindultam?" A feladat immár nem az, hogy elég erőt és elszántságot gyűjtsünk, s tapogatózva meginduljunk azon az ösvényen, amely a horizont felé visz. A feladat az, hogy a "legközelebbi útkereszteződésben" kiválasszuk a "legkevésbé kockázatos" kanyart, hogy még időben irányt változtassunk, mielőtt az előttünk álló út járhatatlanná válik, mielőtt nyomvonala megváltozna, mielőtt az úti cél, ahová eljutni szeretnénk rajta, megváltozik, vagy teljesen elveszíti a vonzerejét.¹⁴

A technológia egy ilyen helyzetben azt kínálja, hogy nem elsősorban értelmezi, hanem rendezi a világot, méghozzá azt a kényelmességet is ígéri, hogy a kívánatos cél nevében rendezi. A technológia: a világ újraberendezése, azt állítja, hogy ha az egyén véglegesen lemond arról, hogy a világot ő térképezze fel, cserébe a végtelenségig garantálják számára a kiszámíthatóságot. A citoyen és a burzsoá szerep teljes mértékben értelmét veszti, hiszen immár sem az érvényesülés, sem a világértelmezés nem kapcsolódik hozzá. Az egyén nem közember, és a magánember kettőssége szerint "szakad" immár, az új korszak számára a világot behálózó technológiakomplexumban rejtetten és alig észrevehetően a magánember egyre inkább a technológiák alanyává, a közember azok tárgyává, eszközévé változik. A technokratizmus a régi világ restauráció­ját hirdeti, de ideologikus jellegét éppen annak köszönheti, hogy ezzel elleplezni igyekszik, hogy valójában valami egészen újat hozna létre.

 

A "technokratikus társadalom": a ",technológiai megváltás" ígérete

 

A technokratikus társadalom ideológiája a technológia pontosságával és kidolgozottságával élhető élet evangéliumát hirdeti egy válságtársadalomban. A "technokratikus társadalom" ideológiájának középpontjába így a "technológiai megváltás" ígérete kerül. A modern kapitalizmusban több évtizedes fejlődés eredményeként ideológiai primátusra jut az a gondolat, hogy létrehozhatók olyan (szocio)technikák és létezéstechnológiák, amelyek segítségével az egyén újra saját boldogságának és boldogulásának eszközeinek birtokába juthat. Azonban napjainkban ennél minőségileg is többről van szó. A "technokratikus társadalom" – hívei szerint – ugyanis nem jelent mást, mint hogy a modern technika vívmányainak alapzatán, a fejlett tőkés országok erőforrásainak bázisán, a felgyorsuló változások és állandó kihívások világában annak tagjai minden problémájukat előre gyártott technológiák nevében vetik fel és oldják meg, minden céljukat technológiák ígéreteként határozzák meg és azok segítségével érik el. A "technológiai megváltás" ígérete gyakorlatilag annyit jelent, hogy "ha te mások technológiája számára hasznos vagy, olyan létezéstechnológia esélyéhez jutsz, amely konkrét életcélokat és azok elérésének módját is kínálja számodra".

A technológia válik a társadalmi előrejutás legfontosabb ideológiájává, amennyiben a technológiai megváltás világképe szerint a világot is technológiák hozzák létre, saját képükre formálva azt. A "technológiai megváltás" ideológiájának éppen az az attitűd a kulcsa, amely a világ valamennyi jelenségét egy technológia mozzanataként próbálja beazonosítani, amely minden választás mögött választásláncolatok súlyos terhét sejteti. A "technokratikus társadalomban" a felelősség kérdése egészen új megvilágításba kerül, amennyiben a döntések egy szuperracionális közegben fejtik ki hatásukat, tehát elvileg elvárnák a legnagyobb mértékű körültekintést a legkisebb útelágazás esetében is, de eközben még a legközvetlenebb következmények sem ismerhetők fel a "global village" lokális szereplői által. Az egyén elhatározása rendkívül jelentős, mégis egyre jelentéktelenebb.

Mindez – bár napjainkban még csak nyomai vannak jelen és tudatosulnak a társadalom tagjaiban – drasztikusan alakítja át a fiatal generációk értékrendjét, elegendő, ha csak a különböző magazinokban egyre többször emlegetett "kapunyitási pánik" jelenségére gondolunk. "A 25-35 évesek új tömegbetegsége, hogy tanulmányaik befejezte után rájuk tör a szorongás: jó foglalkozást választottak-e, van értelme a munkájuknak? Túl nagyok az elvárások, túl sok a lehetőség és a kétely. A "midlife crisis" (az utolsó lehetőségek elszalasztásától rettegés – K. V.) előtt egy másik, akár kapunyitási pániknak is fordítható válság veszélye lebeg fejünk felett: a "quarterlife crisis". A pszichológusok által nemrégiben leírt jelenség az életük negyedén átjutott fiatalokat fenyegeti. A felnőtté válás, a rengeteg lehetőség terhe és a siker kényszere mellett a fiatalokat egyre inkább az foglalkoztatja, van-e értelme annak, amit csinálnak. Bizonytalanok, nehezen hoznak döntéseket, mert félnek az egész életüket befolyásoló következményektől. A félelem oka éppen a "technológiai megváltás" ideológiájának értékprimátusa: akármit választhatok, de azután kívülről kapott technológiám minden követelményének meg kell feleljek, hogy az saját létezéstechnológiámként értékek és célok sikeres kialakítására tegyen alkalmassá. De megéri-e az energiabefektetést, s ha nem sikerül, lesz-e még energiám máshoz kezdeni? Életem más technológiáival vajon megteremthető-e az összhang: a szerelemtől a szórakozásig. Egy mai pályakezdő (karrier)technológiák között válogatva nem saját életcéljai, hanem saját életesélyei között válogat (melyikre és hányra vagyok én alkalmas?), ez azonban a saját identitás minél sikeresebb leépítése esetén kínálja a legszélesebb választékot. "A kapunyitási pánikban szenvedők tünete ezért nem csak a passzivitás, a döntésképtelenség és a depresszió lehet. A felfokozott, érték nélküli, élvezethajhászó élet is figyelmeztető szimptóma. Az ún. pörgős életmód hátterében gyakran egy bújtatott kapunyitási pánik húzódik meg."¹⁵ Nem is beszélve arról az ellentmondásról, hogy elvileg az új korszellem a technológiák párhuzamosságát, flexibilis váltogatását, mennyiségi korlátlanságát követeli és kínálja, az egyén saját életében mégiscsak keveset választhat, így a technológiák kiválasztásában is technológiákat követne, amely törekvés abszurddá és esélytelenné teszi számára a valódi életet.

Persze az idézetek csak véletlenszerűek, és a "technológiai megváltás" ideológiája sokkal mélyebben gyökerezik, a mai kapitalizmus termelési-értékesítési folyamataiban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kapunyitási pánik fogalmának sikertörténete: "A quarterlife crisis kifejezés egy 2001-es New York Times-bestseller nyomán terjedt el az Egyesült Államokban. A szerzőpáros, Alexandra Robbins és Abby Willmers együtt járt egyetemre, majd amikor pár évvel később találkoztak, észrevették, hogy hasonló problémákkal küzdenek: elégedetlenek az életükkel. Utánagondolva arra is rájöttek, hogy kortársaik jó része sincs ezzel másképp, ekkor született meg a jelenség definiálásának ötlete, majd közös opusuk, a Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your 20s címmel. Útmutatás tizenöt dollárért."¹⁶

Napjaink változásai minden bizonnyal csak akkor döbbentenek meg bennünket, ha a "technokratikus társadalom" ideológiájának valódi problémáit figyelmen kívül hagyjuk. Jelesül azt, hogy az értékek megsemmisülése és kiüresedésének érzete mögött éppen a technológiába vetett hit húzódik meg, azonban nem közvetlenül, mint ahogyan azt gondolni szokás. Ugyanis nem maga a hívő nivellál minden értékrendet, hanem ez csak a hit szükségszerű következménye. A valódi folyamatokat feltáró gondolatmenet abból a megfigyelésből indul ki, amely szerint a nyugati társadalmak polgárai az elmúlt évtizedekben szinte teljes mértékben hozzászoktak ahhoz, hogy a különböző értékekhez gyakorlatilag technológiákon keresztül kapcsolódnak, esetenként technológiák segítségével termelik őket. A rendszer filozófiája már eleve arra az önigazoló ideológiára épült, hogy a jóléti rendszer "szociomechanizmusai" kaput nyitnak az igazságosság és az egyenlőség irányába. Hogy a rendszer hatalmi struktúrái lényegében a szabadságot szolgálják stb.

Ez a megfontolás egészen a mindennapokig vagy a fogyasztás világáig "leszivárgott", gondoljunk csak a kozmetikai ipar azon ígéreteire, hogy a divat és az arcpakolás együttes kombinációi teremtik meg a szépséget, amelynek így sem az egyén belső értékeihez, sem eredeti adottságaihoz nincsen köze. A technológia ebben az értelemben egyre több területre nyomult előre, s mai szerepe annak köszönhető, hogy ez a mennységi változás nem önmaga hozott létre új minőséget, hanem egy új válságideológiai szituáció hangszerelte át mindazt, ami évtizedek alatt létrejött a nyugati világban. Ha ez másképpen történt volna, bizonyára lelepleződhettek volna ennek a diadalútnak a mellékhatásai, esetenként visszásságai is. Példának okáért az, hogy a szépségipar és a jóléti rendszer eredményei mégsem említhetők egy lapon, hogy a kétféle technológiát genezisük és eredményeik is végzetesen minősítik, és a technokratizmust a priori keverik gyanúba: a technológiák pluralizmusa az értékek szintjén szükségszerűen konfliktust termel – ha persze maradnak még értékek.

A technológiákkal szembeni differenciálatlan és kritikátlan attitűdök lényegében a modern világ legnagyobb hazugságstruktúráját hozzák létre. Hiszen a morált és az ebből következő társadalmi értékstruktúrákat eddig sem a technológia hordozta, hanem a gazdasági-társadalmi viszonyok, amelyek egyáltalában magát a technokratizmust is értékesként definiálták, miközben kijelölték sarokpontjait azáltal, hogy evidensen határozták meg a különböző dolgok és értékek rangját és helyét – amire a korábbiakban láthattunk néhány példát is. Az istenek halnak, a technológia él – kényszerül most mégis megfogalmazni a mai technokrata ideológiák döntő többsége, vagyis nyíltan kimondani, hogy semmi sem marad a régi világból, mint egy tartalmától megfosztott gondolkodási struktúra: a technokratizmus saját ontológiai háttere nélkül. A technológia így – bizonyos közvetítéseken keresztül – a bensőségesség és egyáltalában az antropomorfizáció formáját veszi fel, amennyiben ezt a hátteret csak egy kvázi-utópia formájában termelheti újjá: ez maradt nekünk, ezek vagyunk mi, ebben bízhatunk. Mutatis mutandis már nem önmagunkban, hanem csak önmagunk legfontosabb "felismerésében" – a technológiai megváltásban, egy veszélyekkel teli világban. És ennek nevében az egyén konzervativizmusának, önvédelmi reflexének látszik az, ami valójában éppen ellene dolgozik és éppen oly felforgató, mint ahogy érzése szerint életét nap mint nap felforgatják.

 

A "technológiai megváltás" paradoxona

 

Hogy ezt akárki nem veheti észre, annak oka a mai világ értékparadoxona: minél nagyobb a válság (érzete), annál jobban vágyik az egyén a technológia megváltására, akkor is, ha válsághelyzetét a technológiáknak köszönheti. Innentől pedig már csak egy lépés a "totális technológia", vagyis a "technokratikus társadalom" ideológiája a maga teljességében.¹⁷ Az egyént, akit az elmúlt negyven évben hozzászoktattak ahhoz, hogy minden baj koordinálható a technológia segítségével, most magát is olyan problémának látja, amelyre a technológia jelent megoldást. J. M. Wise Exploring Technology and Social Space című írásában pedig már ennek nevében a technológia "laissez-faire" elméletéről beszél, amelyet az értéksemlegesség és önfejlesztés képessége beavatkozás nélkül is megfelelően működtet. Ez szerinte azt a mindennapi folyamatot jelenti, hogy a technika és a régi technológiák úgy egyesülnek egy új technológiává, hogy az újabb "szituációk" során automatikusan kiküszöbölik a korábbi hibákat, tehát nincsen szükség semmiféle hagyományos értelemben vett társadalmi parancsra. Ez annak köszönhető, hogy a régi technológia sosem felejtődik el teljesen, mindig is önmagát fejlesztette. Az atompatt időszakában például a politikusok inkább fenyegetést, mint megoldást jelentettek, miközben a technokraták mindig rajta tartották az indítógombokon, ha nem is az ujjukat, de a szemüket.¹⁸

Nem nehéz észrevenni ennek az érvelésnek a gyengéit: a technológia sosem volt "semleges" abban az értelemben, hogy mindig működtek a háttérben az adott társadalom morális és ideológiai "normái". Ha pedig napjainkban a kapitalizmus odáig jutott, hogy ezekből már csak a mindenáron történő értékesítés parancsa maradt, abból nem a munkavállaló ennek történő alávetése következnék. Nem az, hogy zsarolják: ha nem leszel flexibilis, állandó megújulásra kész, stresszes, robotoló, önkizsákmányoló, saját mentális és individuális fejlesztésedtől energiákat elvonó, pénzsóvár, tucatfogyasztó, akkor nemcsak a munkahelyeken nem lesz helyed, de a világban sem úgy általában. Napjainkban mégis így tűnik, mert a dolgozóval elhitetik, hogy nemcsak a cégek vannak válságban a globalizálódott piacon, hanem ő maga is krízisben van – persze nem teszik fel a kérdést, hogy mindez nem annak köszönhető-e, amit tőle követelnek és neki kínálnak.

Ezzel nyilvánvalóan egészen új piacok nyílnak, s ez első körben, átmenetileg a tőke oldaláról a terheket és feszítőerőket a bérmunkások térfelére tolja át, amelyet azok fogyasztási cikként (hatékonyságukat növelő technológiáik részeként)¹⁹ meg is vásárolnak. Ezeknek az újólag értékesített technológiáknak egyik legjellemzőbb példái a különböző pszichológiai szolgáltatások és termékek. "Manapság módfelett divatosnak számít pszichológusberkekben az önbecsülést emlegetni mint valami olyat, amiről az amerikaiaknak folyamatosan azt mondják, hogy többre lenne szükségük belőle. A Prozac (és a többi divatosabb antidepresszáns, amelyet jelenleg az amerikaiak 15 százaléka szed – K. V.) …a gazdasági és politikai szempontból leglényegesebb érzelmeket: az önbecsülést és önértékelést képes befolyásolni. Ez azonban egy jelentős pszichológiai aspektussal áll összefüggésben, hogy [a modern társadalomban abszurd módon] a legtöbb ember vágyik az elismerésre."²⁰ Mindezzel nem az a legnagyobb probléma, hogy nyilvánvalóan piaci érdekeket szolgál ezen szerek túlzott alkalmazása, hanem hogy egyre több esetben fordul elő, hogy magát a megváltó technológiát próbálják megoldásként az élet minden bajára alkalmazni. L. Diller írja egy másik szerrel kapcsolatban: "Adott számunkra a lehetőség, hogy a figyelemzavart mint valami minden állapotot magában foglaló kategóriát kezeljük. És belegyömöszöljük a gyerekek legkülönbözőbb viselkedési zavarait. És az a tény, hogy a Ritalin oly sok problémán segít, arra ösztönöz, hogy egyre több esetben alkalmazzuk…"²¹ De mi másért is beszélnének az antidepresszánsok felszabadító hatásáról, ha nem azért, hogy megideologizálják azt a folyamatot, melynek során kitenyésztett lelki zombikat állítsanak elő, akik minden kontroll nélkül visszatérhetnek a gondtalan és gondolattalan fogyasztás világába? A fogyasztás az autonóm egyén szabadon választott preferenciáira építette saját ideológiáját, az új korszak egyéneit azonban magukat is technológiák által termelik.

 

A tömeges technológiától a tömegesen termelt fogyasztóig

 

Ez a rendszer a saját fogyasztóit azonképpen állítja elő, ahogyan saját termelőit hozza létre. Valójában a munkaerőpiac és az önépítés technológiái között válogató munkavállaló saját fejlődése során szükségképpen leépíti identitását, tradicionálisnak és elmaradottnak minősíti saját korábbi értékrendjét. A normalitás és a sikeresség nevében újraépíti értékrendjét, de eközben pszichológiailag az egész individuum jóvátehetetlen sérüléseket szenved. Az egyre több potenciális tudással, egyre szélesebb világképpel és a lehetőségük szerint egyre szélesebb érzelmi behatások által alakított egyének a munkahelyre kerülve alárendelik magukat annak "technológiáinak", s ez saját potenciájuknak önkezű eltorzítását, leépítését követeli meg. A sikeres középmanager elvileg minden korábbi lehetőségnél többel rendelkezik, de gyakorlatilag csak egy lehetőség adott a számára: minél tökéletesebb középmanagerré válni. Az ezzel járó ismeretségek, behatások, anyagi kondíciók stb. adta lehetőségeket érzelmileg és ideológiailag se használhatja ki, hiszen ez egy határon túl saját létezéstechnológiáját veszélyeztetné. A modern kapitalizmus öncsonkításra kényszerít, s ebben a helyzetben az egyén végleg összezavarodik, hiszen minél inkább kiteljesedik, annál kevésbé élhet saját lehetőségeivel. S saját lehetőségei csak azután kezdődnek, hogy teljes mértékben belesimult a munkahely és a karrier technológiá­jába. A "tudatmódosító" és "pszichotechnológiai" szerek alkalmazása példának okáért középtávon az elviselhető szinten túl is lehetővé teszi az alkalmazkodást (gondoljunk a stressz vagy a munkakör ürességének kezelésére), de eközben hosszú távon leépíti az individuumot – amelyet "tulajdonosa" (mert az egyén már csak saját egyéniségének tulajdonosa, nem azonos vele) körömszakadtáig védeni próbál. Egy ilyen helyzetben egyre inkább feltámad az igény az "adott személy lehetőségeihez méltó" élettechnológiákra, amelyeket elsősorban a fogyasztás világában tömegesen kínálnak. A tömegtermelő egyéniségéért vívott harcában egyre inkább tömegfogyasztóvá válik.

A technológiák által kínált megváltásra éppen úgy szüksége van tehát a gazdaság világának, mint a válságtársadalom kétségbeesett polgárainak. Az a tény, hogy a "technokratikus társadalom" nevében létrejövő új konszenzust annyira szorgalmazzák a különböző tőkés körök és politikai érdekcsoportok, éppen arra vezethető vissza, hogy a "jóléti állam" válsága mögött éppen a tőke soha nem látott értékesítési problémái húzódnak meg. Ahogy pedig a tőke saját válságát ilyen egyedülállóan drámainak érzékeli, úgy születik meg az igény egy olyan megoldás iránt, amely végérvényesen megszabadítja a kapitalizmust kríziseitől. Az alapvető ellentmondást Thoma László foglalja össze: "[a kapitalizmus nagy problémája mindenkor abból eredt] hogy csak egy bizonyos fokig fogyaszthatók bizonyos termékek (Marx). A személyi szükségletek mindig használati értékekre vonatkozó, azaz korlátozott szükségletek, s az univerzális termelés feltétele, hogy ezen korlátozott szükségletek zárt körét szétzúzza s egy korlátlanul fizetőképes világpiacot teremtsen. A feladat a többletterméket szükségletté transzformálni."²² Ennek azonban a kapitalizmusban minden időszakban "természetes" korlátai vannak, s a tőke számára történő megváltás, amelyet a technológia kínál, éppen azt jelenti, hogy ezeket a természetes határokat végérvényesen legyőzik.

 

A technokratikus társadalom újdonsága: a vertikálisan és horizontálisan kiépülő technológiai struktúrák

 

Miben különbözik a kapitalizmus jelen tendenciáinak kiteljesedésével kiépülő "technokratikus társadalma" a korábbi, fogyasztói társadalomtól? Elsősorban abban, hogy a modern technológiák már nem közvetlenül használati értékekhez vagy lezárt fogyasztási javakhoz jelentenek kapukat, hanem gyakorta csak újabb technológiák alkalmazásához. A technológia termékké lesz. A "technológiai megváltás" ígérete tehát azt jelenti a modern kapitalizmusban a tőke számára, hogy az értékesítés határai a technológiák által újra korlátlanná váltak.

A kapitalizmus a fogyasztói társadalom megszületése óta szembesül azzal a problémával, hogy egyre nehezebb és nehezebb meggyőzni a vásárlókat arról, hogy egy újabb és újabb termékre is szükségük van. A használati értékek megújítása ezért egyre költségesebb és nehezebb, s érthető, hogy a maihoz hasonló időszakokban mindig újra feltámad az igény a használati érték kiküszöbölésére, arra, hogy azt "feloldják a csereértékben" (Marx). Ami korábban lehetetlennek látszott, az a technológia primátusának köszönhetően ma lehetségessé válhat. Baudrillard már a hatvanas években A tárgyak rendszere című munkájában így ír: "A legjobb megoldásnak azonban egy olyan tárgyrendszer látszik, amely képzeletbeli feloldásként lép közbe a legkülönbözőbb ellentmondásokba, rövidre zárja a kört a technika és a szükségletek között. Mint alibi a konfliktusok megoldásában ez a tárgyrendszer csak a konfliktusok elutasításának jegyeit viselheti magán." Ezek készítik elő a nihilista talajt a fogyasztói társadalom számára: "A hagyományos tárgyat nem fogyasztjuk, hanem használjuk. Ahhoz, hogy fogyasztás tárgyává váljék, az szükséges, hogy a tárgyból jel legyen, vagyis valamilyen módon kilépjen egy kapcsolatból – tehát önkényes legyen, ne pedig koherens, tehát jelentését is egy az összes többi tárggyal való elvont és rendszeres kapcsolatából nyerje."²³ A technokratikus társadalom ideológiája a fogyasztásnak ezt az "ürességét" tölti fel tartalommal, fordítja át pozitívvá, és ebben rejlik hihetetlen szuggesztív ereje. A tárgy ebben a környezetben azt ígéri, hogy maga is egy technológia része, tehát megvásárlása esetén megkapjuk az adott technológia áldásait is, kaput nyitunk más mozzanatai felé. A "megvásárolható technológia" ígérete minden tekintetben hozzáláncolja az egyént a fennállóhoz, amennyiben a megoldáshoz való hozzájutás előfeltétele a normalitás lesz. Ha nem vagy "normális", bizonyára baj van veled, és ez lehetetlenné teszi számodra, hogy a felkínált technológiákat alkalmazd. A különlegességtől való abnormális félelem ezért maga is technológiává válik: ahogyan a fogyasztás a boldogság elérésének technológiája, úgy egymás ilyetén tesztelése a társas kapcsolatok belépési mutatója, technológiája lesz. Az "akarsz-e majd gyereket?" kérdés a fiatal szerelmeseknél immár nem arra vonatkozik, hogy hajlandó-e holnaptól mindent ennek alárendelni, hanem arra, hogy normális-e, és amikor eljön az ideje, nem lesz-e vele probléma. A reklámújságok böngészése közben a "szeretnél-e…?" felszólító kérdés a fogyasztásra így már nem is kell, hogy közvetlen a vásárlás aktusához vezessen, elég, ha csak kaput nyit annak elméleti korlátlansága felé: amikor elmegyünk a Tescóba, nem kell győzködni, hogy úgy vásárolj, ahogyan azt szokás.

Az "életstratégiák" más szempontból sem az egyén alkotásai, öntevékenységei a technokratikus társadalomban, hanem minden pillanatban (látens) technológiaként kínálják őket – tárgyiasultan a fogyasztás részcéljaiban. Elegendő, ha csak Naomi Klein könyvére vetünk néhány pillantást, amelyben leírja azt a folyamatot, melynek során a különböző multinacionális cégek létrehozzák saját pszeudovilágukat.²⁴ A "használati érték" helyét átveszi az a törekvés, hogy egyáltalán "jogunk legyen" arra, hogy valamire szükségünk legyen. Ez pedig leépít minden hagyományos célokra orientáló értékrendszert.

A manipuláció és a technológiák értékesítésének köszönhetően lehetőség kínálkozik arra, hogy a különböző technológiákat ne csak egymás mellett, hanem egymás fölé, tehát ne csak horizontálisan, hanem vertikálisan is rendszerbe szervezzék. Erre pedig éppen az nyújt lehetőséget, hogy a döntő kérdéssé az egyénnek a technológiához fűződő kapcsolata válik. Létrejön egy olyan imaginárius szférakomplexum, amelyet igazán csak mesterségesen lehet elemekre bontani, hiszen az egyéni élet "egységes" – de az új ideológia megkísérli úgy értelmezni az egyént, mint aki egymás mellett létező technológiákban él, és egymásra rakódó technológiák által fejlődik. Így válik ideológiailag a szerelem menedzselése, a munkahelyi konfliktuskezelés vagy az angol nyelvtanulás módszere egy mesterségesen összerakott, tökéletességet kínáló élet részletévé, elfeledkezve arról, hogy egy valóságos életnek minduntalan vannak spontán vagy tökéletlen mozzanatai is.

 

A technológiák rendszere

 

Valójában nem történik itt más, mint hogy a gazdasági élet "technológiai vívmányait" alkalmazzák az egyéni életre, hogy az értékesítés szempontjából hatékonynak bizonyuló technológiák nevében kísérlik meg újjászervezni a mindennapi életet – a technológiai megváltás ígéretének bűvöletében. Ennek az exportnak talán legeklatánsabb példája a mcdonaldizációnak nevezett folyamat, amelyet Ritzer, a jelenség első teoretikusa úgy ábrázol, mint a szabványosítás és a technológiai élet tendenciáját. "Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.)."²⁵ Ebben az értelemben pedig a humán élet "human projectté" alakítása nemcsak lehetséges, de maga is adekvát reakció. A mai kapitalizmusban ugyanis azt láthatjuk, hogy legalább három típusú technológia már eddig is kialakult. S ezek csak szaporodni fognak a későbbiekben, amennyiben a "használati érték" felszámolásának ez a módja látszólag a végtelenségig növelheti a tőke értékesítési lehetőséget, miközben az egyén számára a tartalmas élet lehetőségét kínálja anélkül, hogy ennek realizálódását bármikor is számon kérhetné (1. táblázat).

1. táblázat A kapitalizmus technológiái
Neve	Leírása	Főbb területei a gazdaságban	és a mindennapi életben
Genetikus	A normális, abnormális dimenzióiban a szubjektum alkalmassá tétele a technológiai környezet elsajátítására.	Cégalapítási technológiák, logók, vállalati alapok, badget stb.	Szociális beilleszkedés, szépségipar, általános tájékozódást segítő technológiák stb.,történelmileg pedig a géntechnológia.
Megalapozó	A szubjektum kvalitásainak felhalmozása, amelyek alkalmassá teszik, hogy célokat és értékeket realizálhason.	Válallatszervezési, irányítási, HR, innovációs, ipari kémkedési, K+F technológiák.	Oktatás, kapcsolati és kulturális tőkefelhalmozás, tájékozódás, pszichológiai és életviteli technológiák stb.
Termelői-fogyasztói	A megalapozó technológiák által kínált tökéletes szubjektum elérhetelen, így a célok realizációja is azzá válik. Ellenben a lehetséges termelésnek és fogyasztásnak megjelennek párhuzamos technológiái, ideológiai értelemben átmenetijelleggel.	Marketing, értékesítés, piaci tevékenység stb. laza viszonyban a megalapozó technológiákkal.	A mindennapi fogyasztás és életvitel technikái virtuális viszonyban a megalapozó technológiákkal.

 

Nézzük a táblázatba foglalt áttekintés magyarázatát.

(1) Genetikus technológiák: ebbe a körbe azok a fogyasztási javak és eszközcsoportok tartoznak, amelyek segítségével az egyén megszerzi azokat a képességeket, amelyek segítségével egyáltalán beléphet a valódi technológiák világába. Ez ideológiailag minduntalan arra a dualitásra épül, hogy a világ "normálisokra" és "nem normálisokra" osztható. Számtalan jelenlegi marketingkampány már ezzel az eszközzel él. Egészen a szájillatosító cukorka reklámjától ("egyszerűen kell ahhoz, hogy embernek tartsanak" – mondja egy leterhelt manager hölgy, ráadásul nem is hizlal) a legújabb multimédiás mobiltelefonig. A státusszimbólumok technológiává szervezésének folyamatával útjára indult tendencia azonban mindig új területeket és célcsoportokat kínál. A technika fejlődésével ebben vannak a modern kapitalizmus legnagyobb lehetőségei. A "használati érték" ebben a formában olyan speciálisan eltorzult vagy nem létező módon van csak jelen, amelyet történelmileg nivellálni képes a technológia sajátossága: az egyén antropológiai, genetikai kreálásának szándéka s ennek technológiájának piacra dobása. Ha, ahogyan Fukuyama Poszthumán jövendők című könyvében ezt megírta, mindennapossá válnék a születendő gyermek külső jegyeinek meghatározása génsebészet útján, nyilvánvaló, hogy ezt a szolgáltatást minden szülőnek meg kellene vásárolnia, hiszen ellenkező esetben még a társadalomba illeszkedésre sem lenne esélye a születő csecsemőnek felcseperedése során. A fogyatékosok világon kívülisége és a génmanipuláció etikai következményei: ezek jelentik a "genetikus technológiák" paradigmájának értékproblémáit. Példának okáért a genetika, amely elvileg azt ígéri, hogy megszünteti a fogyatékosság biológiai adottságát. De eközben technológiai elvárásként újratermeli azt, hiszen egy jövő társadalomban majd az számít fogyatékosnak, aki nem hasonlít a jelenkor legmenőbb modelljeihez vagy filmszínészeihez. Az érték kategóriája így történelmileg hozzáláncolódik a technológiai folyamathoz.

(2) Megalapozó technológiák: Itt elsősorban azokról a folyamatokról van szó, amelyek az első újítást jelenthetik a "technokratikus társadalom" kiépülése során. A gazdag nyugati társadalmakban a hagyományos fogyasztás tárgyai és annak lehetősége tulajdonképpen még a jóléti állam lebontásának időszakában sem szenvedtek döntően csorbát. A mai válságideológiát ebből a szempontból úgy kell elképzelni, hogy a hagyományos fogyasztással párhuzamosan épít ki egy új fogyasztási rendszert, amelybe azután igyekszik minél többet a korábbiból is bevonni anélkül, hogy azt felszámolná. Ez úgy érthető meg legegyszerűbben, ha figyelmet fordítunk azokra a szociológiai vizsgálatokra, amelyek a "menedzsercsalád" modelljének megjelenését mutatják ki a nyugati társadalmakban.

Elizabeth Vivin tanulmánya nagyszerűen mutatja be azt a megdöbbenést, amelyet ez még a tudósok közt is keltett. Elmondása szerint ők tulajdonképpen azt kezdték vizsgálni, hogy a hagyományos értékek, mint az autoriter férfiszerepek hogyan változnak a családban, hogy a fogyasztásról és az értékrendről vallott nézetek hogyan alakulnak át, érintik-e őket az általános demokratizálódási és emancipációs tendenciák, mint a feminizmus előretörése. Ennek kapcsán azonban azt találták, hogy a családokban ezek a kérdések "zárójelbe tevődtek", s ehelyett a harminc éven aluliak azt kezdték vallani, hogy a család egy olyan menedzselésre szoruló egység, amely mindenki számára kijelöli betöltött feladatát, s amelyet a szereplők teljes autonómiája és a közös feladatok teljesítése együttesen határoz meg. Ha fogyasztási cikkeiket hitelre veszik, akkor evidens, hogy annak törlesztése lesz az elsődleges kérdés, és ennek rendelődnek alá a szociális és fogyasztói szerepek is. A "menedzsercsaládban" a sikeres élet ténye – a résztvevők szerint – először valósulhat meg történelmileg, szemben például szüleik és nagyszüleik kozmikus boldogtalanságával. A "menedzsercsaládban" ugyanis a boldogság alapjainak megteremtése folyik, azért veszünk hűtőt hitelre, mert a majdani teljes élethez kell ez is – s ez az alap azt ígéri, hogy utána realizálható lesz maga a boldogság is, mint immár a résztvevők "öntevékenysége". A kispolgári családi ethosz végérvényesen átalakul: a család autonóm, saját karrierjüket és boldogságukat építő egyének létezéstechnológiája lesz.²⁶

(3) Fogyasztási technológiák: elsősorban azokat a technológiákat jelentené, amelyeket az egyén saját végcéljainak elérése és elfogyasztása során alkalmazna. A "megalapozó technológiák" kimerítése után – az anyagi javaktól az oktatásig – az egyén számára elvileg lehetőség kínálkozna arra, hogy megteremtse valódi boldogságát a kialkudott és felhalmozott egyéni kvalitások és kapacitások bázisán. Azt azonban látni kell, hogy a kapitalizmusban nem ez a szféra a leghangsúlyosabb, hiszen csupán a középső technológiai szint látens ígéretéről van szó, amit az egyén valójában nem érhet el. Igazából a modern értékesítési folyamatban a "megalapozó technológiákhoz" kapcsolva alkalmazzák, de sokkalta inkább azok átmeneti hiányosságának, mint megvalósulásának nevében.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a modern fogyasztás azoknak, akik a "megalapozó technológiák" elfogyasztásában jeleskednek – például életvitelüket az anyagi felhalmozásnak rendelik alá – felkínálja azt, hogy a végcél világából egyes, de csak egyes termékekhez hozzájusson, mégpedig saját választás eredményeként. A modern "fogyasztói technológiák" erejét éppen az adja, hogy az egyén az "ismeretlen végcél világában" éppen úgy nem igazodhat ki, mint saját világában, így külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy kiválassza: voltaképpen lehetőségeihez képest mire is van leginkább szüksége. A "fogyasztói technológiák" arra vonatkoznak, hogy az éppen rendelkezésre álló idő és kapacitások leghatékonyabb elfogyasztása hogyan is menjen végbe. A joghallgató azért fogyasztja saját előrejutásának technológiáját, hogy előbb-utóbb eljusson az ügyvédek világának prototípusához, így a technológia által kínált emberi és materiális értékeket realizálhassa. Azonban ugyanez a jogászjelölt már jelenleg is szembetalálja magát egy hatalmas, számára is elfogyasztható potenciális árutömeggel, amely nincs fedésben sem az ügyvédi világéval, sem saját létezéstechnológiájával (megalapozó technológiájával), ezért technológiák után kiált ebben a megelőlegezett fogyasztásban is. Így a fogyasztói technológiák az egyén számára alternatív megoldásként jelennek meg: ha nem tudsz alkalmazkodni a technológiai környezethez, vagy még nem jutottál a technológiai folyamat realizálásának végére, átmenetileg egy olyan "teljes" életet is kínálnak, amelyben a technológia alkalmazkodik a fogyasztóhoz.²⁷ Ennek egyik eklatáns példája a Consumer Digital Technology Handbook, amely arra épít, hogy a különböző fizetési és vásárlási szisztémák között már eleve úgy választ a fogyasztó, hogy a megvásárlandó, jellemző termékek körül világképet kreál: ha ilyesmivel akarod boldoggá tenni magad, ezt a fizetési metódust használd.

Nem részletezhetjük a "vertikálisan szervezett" technológiai világ következményeinek tárgyalását. Azonban vegyük ennek egyik további értékvetületét. Ha otthoni tárgyaink marketingesei a belsőségesség, családiasság, munkahelyi öltözékünk gyártói a rámenősség, erőszakosság, az általunk nézett tévéműsorok kiötlői a megalázás, a gyilkosság elemeit tekintik megfelelőnek, azzal végérvényesen kialakítják az egyénben az "erkölcsi relativizmus" gyakorlatát. Vagyis nem kell immár egységes morállal rendelkezned, hanem csak mindenhol megfelelő morállal vagy éppen moráltalansággal. A morál értelmét veszti a normalitás és a hatékonyság mátrixában való vergődésben. Remek érzékkel emeli ki J. Naisbitt könyvében azt az esetet, amikor a Doom nevű számítógépes gyilkolójátékon nevelkedett iskolások fegyvert ragadtak, és lemészárolták saját iskolatársaikat az Egyesült Államokban néhány esztendeje. A szerző megdöbbenésének ad hangot, amiért a pszichológusok médiaszerte azon kezdtek vitatkozni, hogy milyen veszélyesek ezek a játékok, mert a gyerekek még nem tudnak különbséget tenni játék és valóság között. Ezzel ugyanis senki nem kérdőjelezte meg, hogy a számítógép előtt szabad gyilkolászni, de az iskolában ez nem szép dolog.²⁸

Természetesen nem arról van szó, hogy a tradicionális társadalmakra vagy a diktatúrákra jellemző előre gyártott értékrendek és kötelező értékelések világát idealizálnánk. Éppen ellenkezőleg: a felvilágosodás egyik legfőbb ígérete az volt, hogy az autonóm egyén minden életszituációját egyedi morális döntések hatáskörébe vonhatja. Azonban minden dolog egyedi morális megítélését csak a "technokratikus társadalom" elkötelezett hívei próbálják összemosni azzal, hogy az egyén életét számtalan párhuzamos létszférára bontják, amelyekben ellentétes erkölcsi normák és törekvések léteznek – lesznek működőképessé. Az "erkölcsi relativizmus" lényege éppen ez: azt, hogy mit szabad, nem egy morális mérce, hanem az adott "alrendszernek" legmegfelelőbb technológia dönti el. Ebben a helyzetben pedig nincs felelet arra a problémára, hogy ha a használati értékek közül egyre többet számolnak fel, szakítanak ki közösségi gyökereiből, azzal egyre több morális rendszert is széttörnek, s bár az értékesítés feltételei ezzel javulnak, a nyugati társadalmakat destabilizáló tényezők a végtelenségig erősödhetnek. Míg ezen új fejlemények azután az autoriter-rendőri technológiáknak szerezhetnek csak polgárjogot. A technológiai megváltás ideológiája – félő – teljes mértékben alárendelődik a tőke gátlástalanságának, s így még alapvetően kétes ígéreteit sem válthatja be. Ha pedig ez így van, a "technokratikus társadalom" ideológiája nem más, mint a kapitalizmus évszázados projektjének újrafogalmazása: hogyan teremthető valamiképpen egyensúly az értékesítés és az érték között?

 

Jegyzetek

 

¹ A szerelmes Thomas (Thomas est amoureux), rendező: Pierre-Paul Renders, forgatókönyvíró: Philippe Blasband, 2000, www.port.hu

² A technológia meghatározása alig egy évtizedre tekint vissza, és elsősorban annak köszönhető, hogy a korábbi jelentések számtalan olyan többlettartalommal telítődtek, amelyek az új társadalmi szituáció eredményeként láttak napvilágot. John Naisbitt klasszikussá vált "új" definíciója szerint: "A technológia immár nemcsak olyan tárgyat, terméket, dolgot jelent, amely teljesen elkülönül az emberi tulajdonságoktól, de a társadalmiság környezetében kell működnie, hanem immár kölcsönhatásban az emberrel, a társadalommal, a természettel. Annak részévé kell válnia, megszüntetve azt a vákuumot, amely korábban szükségszerűen elválasztotta ezektől." John Naisbitt: High tech hihg touch. NB Publishing, London, 2004/1999, xviii. P. Ezt azért fontos kiemelni, mert a hazai tudományban általában a technika és a technológia fogalmak szinonimaként szerepelnek, miközben a magyar nyelvben nagyon is eltér a jelentésük, ahogyan ennek összefoglalását adja: Dessewffy Tibor: Mindennap új varázslat!, Kritika, 2001/7. szám,

³ Az új osztály elméletek három hulláma, in: Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika., Budapest, Európa Kiadó, 1990.

⁴ Robert McAdams: Social Contexts of Techology. Social Research, vol. 64. no. 3., 1997.

⁵ Gabriel A. Almond-Sidney Verba: The civic culture: political attitudes and democracy in five nations. H. n. , 1965.

⁶ A "technokratikus társadalom" kifejezést abban az értelemben, ahogyan jelen tanulmányunkban tesszük, Z. Brzezinski használta először a hatvanas években megjelent Between Two Ages című könyvében, tíz pontban foglalva össze az átmenet legfontosabb sajátosságait azon az "úton", amely – elsősorban Amerikában – az ipari társadalomból a technokratikus (technikai és technokrata alapú: "technetronic") társadalomba vezet. Erre a következtetésre jut Ágh Attila: Tudományos-technikai forradalom és művelődés: filozófiai tanulmányok. Budapest, Magvető Kiadó, 1977.

⁷ Ehhez a kérdéshez lásd még Schulze, Gerhard: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális alakulása. In A kultúra szociológiája. Wessely Anna szerk., Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 286-304. o.

⁸ Vö.: Reich Orsolya: A politika mint fogyasztás. Budapest, kézirat 2004. Ezúton mondok köszönetet a tanulmány elkészítése során nyújtott hasznos tanácsaiért Berg Krisztiánnak is.

⁹ Almási Miklós: A látszat valósága. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 360. o.

¹⁰ Karikó Sándor: A társadalmi-politikai megalkuvás. Budapest, Gondolat Kiadó, 1995. Ahogyan a korai proletárlétben ez a kérdés valójában föl sem vetődhetett, az élet kiszámíthatóságát a megnyomorító kényszermunka ritmusa adta, amelynek időegységét nem az óra, hanem a gyári mechanika periódusaihoz igazították. Aki bérmunkásnak született, az is maradt, a kiszámíthatóság identitáskérdés nélkül is tény volt, erre épülhetett a korai munkásmozgalom stratégiája is.

¹¹ R. Sennett: A közéleti ember bukása. Helikon Kiadó, Budapest, 1998.

¹² Beck: A kockázat-társadalom. Budapest, Századvég Kiadó, 2003.

¹³ Ezt nevezi az új revizionizmus szociáldemokráciája a modernitás "reflexiv" szakaszának. Vö: Giddens: Reflexive Modernisation. Stanford, Stanford University Press, 1994

¹⁴ Bauman, Zygmunt: Identitás és globalizáció. Lettre Internationale, 2001. 42. szám

¹⁵ Kapunyitási pánik a fiatal pályakezdőknél, M. ZS. J, Figyelőnet, 2004. október 3. Ugyanebben a témában köszönet Reich Orsolyának a szóbeli konzultációkért.

¹⁶ R. Andróczy Orsolya: Kapunyitási pánik: mint a bárányhimlő. MaNcs, XVI. évf. 42. szám, 2004. 10. 14.

¹⁷ Lásd még két további, a témát érintő írásunkat: Kiss Viktor: A baloldaliság "kísértetei". Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2004, illetve Kiss Viktor: Válság a válságért. Ezredvég, 2004. április.

¹⁸ Wise: Exploring technology and social space. London, Sage Publications, cop. 1997

¹⁹ Közismert, hogy az Egyesült Államokban nem azért sportolnak többet a polgárok, mert eleve elkötelezettek az egészség iránt, hanem mert a sport része annak, hogy sikeres munkavállalókat építsenek magukból, ellenkező esetben nemcsak karrierjüket, de munkahelyüket is elvesztik. Maróczy Magda: Korszakváltás küszöbén (Hidasi Judit: Vissza Japánba), Ezredvég, 2004. augusztus.

²⁰ Fukuyama: Poszthumán jövendőnk: a biotechnológiai forradalom következményei. Budapest, Európa, 2003.

²¹ Vö.: A Mozgó Világ érdekes vitaindítójával. Szendi Gábor: A depresszióipar. Mozgó Világ, 2004. október. "A helyzet azonban még ennél is rosszabb. A gyógyszergyárak igen sok negatív eredményű vizsgálatot eltitkolnak, jóllehet elvileg törvény kötelezi őket minden vizsgálat regisztrálására. Sorra derülnek ki újabb és újabb elsunnyogott vagy a negatív eredmények láttán időnek előtte félbeszakított vizsgálatok. (Hallgatásra kötelezett, megfenyegetett kutatók tárják őket a világ elé.) Sok vizsgálat független újraelemzése ellentétes – negatív – eredményt hoz ki a nyers adatokból, mint amit a gyógyszergyári szakemberek produkáltak."

²² Thoma László: A szabadidő marxi elmélete. Budapest, Kossuth Kiadó, 1986.

²³ Baudrillard: A tárgyak rendszere. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1987.

²⁴ Klein: No logo: márkák, multik, monstrumok. Budapest, AMF: TVE, 2004.

²⁵ Remák Edit: A társadalom mcdonaldizációja (George Ritzer: The McDonaldization of Society), in Eszmélet.

²⁶ Vivin, Elizabeth: Maneging money, maneging coupledom. Sociological Review, vol. 49., no. 3., 2001.

²⁷ Kotler híres marketingkönyvében éppen ezt jelöli meg a tudományág alkalmazásának kitörési pontjaként. Marketing menedzsment: elemzés, tervezés, végrehajtás, és ellenőrzés. Budapest, KJK-Kerszöv, 2004.

²⁸ Naisbitt: i. m.

A Szudán déli tartományaiban 1983 óta megszakítatlan polgárháborúért eredendően a brit gyarmatosítók vétkesek, ám a genocídiummá fajult válság fennmaradásában megkerülhetetlen a dél-szudáni kőolajkincs kitermelésében és forgalmazásában érdekelt kínai-kanadai-malajziai konzorcium, illetve a kartúmi iszlamista rezsimet mentegető-támogató Európai Unió felelőssége is.

Szudán politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai éppoly kevéssé ismertek, mint amennyire az ország hatalmas és bonyolult alakulat. Fontosnak tetszik ezért, hogy néhány adatot közöljünk róla: Szudán, a "Feketék földje" a legnagyobb ország Afrikában, területe 2,5 millió m², vagyis ötször akkora, mint Franciaország. Hagyományosan a kiterjedt és sivatagos Északon élő erős arab-muzulmán többség osztozik rajta az animista és keresztény afrikai lakossággal, amely a mérsékeltebb éghajlatú, nagyobbrészt kihasználatlan természeti forrásokban gazdag Délt (650 000 km²) tudhatja magáénak. Az ország lakóinak száma több mint 30 millió, ennek 63%-a muzulmán arab, 23%-a animista vallású, 14%-a keresztény.

Az ország hatalmas emberi katasztrófával küszködik, ami 1983, a zavargások kiújulása óta elsősorban a déli országrészt sújtja. Különböző források szerint a háború áldozatainak száma 2 és 3 millió között mozog, több mint 5 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, nem beszélve azokról, akik a határokon túlra menekültek. A véres dráma közvetlen következménye annak a vég nélküli háborúnak, amely (az 1972 és 1983 közötti viszonylag békés időszaktól eltekintve) közel fél évszázada tart. A jelenlegi állapot részben az angolok gyarmati politikájára vezethető vissza, akik a függetlenséget hevenyészett előkészületek után adták meg az országnak. Másrészt következménye egy gyarmati háborúnak, 1956 óta pedig az új kartúmi vezetők hatalomátvételének. Lássuk először is, milyen volt Nagy-Britannia gyarmati politikája Szudán déli tartományaiban az 1956. január 1-jén kikiáltott függetlenséget megelőzően, majd vizsgáljuk meg az egymást követő szudáni kormányok politikáját a Déllel szemben.

Az országot két vonás jellemzi: az erőszak és a megosztottság. Az erőszak mindig is állandó és ismétlődő jelenség volt Szudán történelmében: a hódítással és a visszafoglalással járó erőszak, a gyarmatosítás erőszaka, az etnikumok közti erőszak, a rabszolga-kereskedelem és a rendszeres tisztogatások Délen, barbár akciók a török-egyiptomi közigazgatás idején a tizenkilencedik században, "rendteremtő" intézkedések az angol-egyiptomi kondomínium idején, 1956 óta pedig áttekinthetetlen háború Észak és Dél között, aminek elsősorban a civil lakosság az áldozata. A másik állandó tényező a megosztottság: Észak és Dél között alapvető ellentét lappang, amit tovább súlyosbít a földrajzi, faji, etnikai, gazdasági, kulturális, politikai és vallási megosztottság. Az erőszak és a megosztottság minden korszakban jelen volt, és megbukott rajta minden határozat, ami a békét szolgálta volna.

 

A gyarmati korszak

 

Anglia 1898-ban vette át az ellenőrzést Szudánban, amit azonban 1885-ben még megelőzött a mahdista seregek elsöprő győzelme Gordon főkormányzó csapatai fölött. Az ország 1820-tól török-ottomán uralom alatt állt. 1898-ban a brit gyarmati közigazgatás "egy hibrid, a nemzetközi jog által addig ismeretlen kormányzati formát"¹ aggatott Szudánra. 1882-től Egyiptom protektorátus volt² , ezzel szemben Szudán egy brit főkormányzó vezette kondomíniummá vált, aki a britek és az egyiptomiak közös fennhatóságát jelképezte. 1899-ben a Condominium Agreement aláírása, amely Szudánt kívül helyezte a Brit Birodalmon, sajátos gyarmati állapotot teremtett Szudánban. A Foreign Office alá rendelt szudáni főkormányzó igen nagy autonómiával és jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez adta meg neki a lehetőséget, hogy megakadályozzon minden egyiptomi beleszólást a szudáni ügyekbe. Az angol-egyiptomi rivalizálást az állandó feszültség és a bizalmatlan légkör tartotta ébren a Nílus völgyében, és tekintélyes súllyal nehezedett a brit politikára a kondomínium egész időszakában. Ez a rivalizálás határozta meg Szudán jövőjét, és vezetett tragédiához a déli tartományokban. Attól kezdve, hogy felállt a szudáni kormányzóság, az angol-egyiptomi katonaság az egész országban nekiállt a rendteremtésnek, és semmilyen erőszakos túlkapástól nem riadt vissza. A katonai osztagok egymás után vezették büntető, tisztogató és megelőző expedícióikat. A gyarmati hatóságok az egyoldalú erőszakkal igyekeztek hangsúlyozni fennhatóságukat. A primitívnek és vadnak tartott Dél teljes lakossága több mint hetven katonai műveletet volt kénytelen elszenvedni.

A brit gyarmati közigazgatás által választott politika tovább mélyítette az Észak és Dél között amúgy is meglévő ellentéteket, és meghatározó hatással volt az ország jövőjére nézve. A két régiót külön kormányozták. Miután véget ért a rendteremtés, a brit körzeti megbízottak megelégedtek a polgári béke fenntartásával. Az Észak gazdasági fejlődése alapvetően az intenzív gyapottermesztésre alapult a Nílus völgyében, ahonnan a termést észak-angliai szövőgyárakba szállították. Az elvadultnak és alulfejlettnek nyilvánított Dél a rezervátum állapotában maradt. 1920-ban a brit közigazgatás Closed District Ordinance Act 1920 címen törvényt fogadott el, ami biztosította a szeparált vezetés hatékonyságát, és lehetővé tette a déli tartományok lezárását. A célja elsősorban az volt, hogy megvédje a "pogány törzseket" az arab-muzulmán befolyástól, és véget vessen a rabszolga-kereskedelemnek. 1922-ben az útlevelekről és engedélyekről hozott törvény, a Passport and Permit Ordinance Acte 1920, hivatalosan is megtiltotta az észak-szudániaknak és minden külföldinek, hogy belépjenek a déli tartományokba. A körzeti megbízottak felhatalmazást kaptak rá, hogy szigorúan megbüntessenek bárkit, aki hivatalos engedély és nyomós ok nélkül tartózkodik a területükön. 1920 és 1940 között a Dél "zárt övezetként" létezett, teljes elszigeteltségben az ország többi részétől. Ezeknek az intézkedéseknek kétségtelenül pozitív vonatkozásuk is volt, mert lehetővé tették, hogy a Dél megőrizze kultúráját és identitását. Ez a teljes elszigeteltség 1928-ban a Bahr al-Gazal tartománybeli Rejafban tartott konferenciával ért véget, amely az angolt hivatalos nyelvvé nyilvánította, elfogadta a törzsi nyelveket, az arab nyelv használatát pedig elvetette.

A szeparált közigazgatás kisebbségi komplexust alakított ki Délen, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjenek a különbségek a két régió között, kiváltképp oktatási, nyelvi és társadalmi-gazdasági területen. Azzal, hogy a gyarmati kormány minden erővel akadályozta a régiók kapcsolatát, Délen függetlenségi reményeket táplált, Északon pedig törekvéseket a nemzeti egyesülésre. A gyarmati politika egyfelől a déli tartomány afrikai lakosságát igyekezett védeni, másfelől azonban igen engedékeny volt a tehetősebb Északkal szemben, amelynek ösztönözte és segítette gazdasági fejlődését.

A második világháború végén az események felgyorsultak. Északi ifjúsági mozgalmak, az egyiptomiaktól tüzelten, az ország függetlenségét követelték. Anglia csakhamar arra kényszerült, hogy szembenézzen a Dél problémájával. Belátta, hogy a szeparációs politika nem vihető tovább, ezért, már a kényszerű egységesítő politika nevében, a közigazgatás tervbe vette a Dél Északhoz csatolását. Ugyanakkor a brit illetékesek biztosítani szerették volna, hogy a szudáni Dél "a kellő közoktatási és gazdasági fejlődés révén megálljon a saját lábán, és egyenlőként csatlakozzék északi párja mellé". Szóba került még a teljes elszakadás gondolata is, vagy hogy a Délt Ugandához csatolják. A déliek sietve tanácskozást hívtak egybe Jubában, hogy politikai jövőjükről döntsenek. Valamennyi érdekelt fél 1947. június 12-én ült össze. A gyarmati adminisztráció korlátokat akart állítani, amik a Délt védték volna az Északkal való elkerülhetetlen egyesülésben. A déliek képviselői a gazdasági és politikai lemaradás miatt adtak hangot nyugtalanságuknak. A lakosság nem készült fel rá, hogy megmérkőzzék északi honfitársaival, mindenki attól félt, hogy uralmuk alá hajtják őket (a rabszolgaszedések emléke akkor még mindig elevenen élt a déliekben). Egyesülésüket az Északkal csak abban az esetben tudták elképzelni, ha azonos fejlettségi szintre kerülnek vele. A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy az angolok maradjanak ott náluk, hogy segítsék a közoktatás fejlődését mindaddig, amíg az el nem éri az északi színvonalát. Hiába próbálták megtagadni részvételüket egy olyan nemzeti törvényhozó testületben, amely nem ismeri el regionális érdekeiket, más választásuk nem maradt, mint hogy elfogadják az északiak követeléseit. Az északi függetlenségi pártok képviselői ugyanis megértették velük, hogy ha elutasítják a részvételt, akkor semmi beleszólásuk nem lesz a leendő kormány intézkedéseibe. A főkormányzó azt kérte, hogy a Dél javát szolgáló korlátozó intézkedéseket a jövőben felálló testület határozatban fogadja el. A jubai konferenciát követően egy csapásra vége szakadt a szeparált közigazgatásnak. Az 1947-es jubai, majd az 1953-as kairói találkozók megpecsételték Szudán sorsát.

Az északi függetlenségi mozgalmak a brit gyarmatosítás végét és képviselőik azonnali távozását követelték. Néhány közülük megtartotta szövetségét Egyiptommal egy nagyszabású terv keretében, amely a nagy Nílus területeinek egységesítését tűzte ki célul. Számos körülmény kedvezett nekik: a krónikus bizalmatlanság Egyiptom és Anglia között, Egyiptom törekvése, hogy a Nílus völgyének egységesítési terve keretében terjessze ki hatalmát Szudánra, London hiányos tájékozottsága a szudáni helyzetről, és vágya, hogy biztosítsa jelenlétét a Szuezi-csatornánál, a kölcsönös meg nem értés London és szudáni képviselői között, a rohamos politikai változások Kairóban, az Egyesült Államok fellépése, hogy megtartsa Egyiptomot a kommunista szférán kívül, végül Egyiptom hirtelen pálfordulása, amikor síkraszállt Szudán függetlenségéért, és szándékát egy északi pártokkal kötött egyezményben tette hivatalossá. A brit gyarmati adminisztráció egy egységes fronttal találta magát szemben: az egyiptomi kormány aláírt egy egyezményt, amiben elismerte Szudán autonómiáját. A Dél nem vett részt a tárgyalásokon: egyszerűen megfeledkeztek róla. Egyiptom meg volt róla győződve, hogy a britek által javasolt intézkedések kizárólag stratégiai célokat szolgálnak, hogy továbbra is fenntartsák a megosztottságot, idővel pedig a déliek függetlenségét eredményezzék. Az északi politikai pártoknak érdekében állt, hogy késleltessék az ország függetlenségét. A tárgyalásokon aláírási joggal rendelkező pártok választási bojkottal fenyegettek arra az esetre, ha nem tartják tiszteletben követeléseiket. Az angoloknak nem maradt más választásuk, mint hogy vagy kivonulnak a déli régióból, vagy elfogadják az Egyiptom által diktált egyezményt. A Szudánba küldött brit illetékesek a Foreign Office heves bírálatainak a céltáblájává váltak, mondván, "minden kapcsolatukat elvesztették az északi politikusokkal". London tisztában volt vele, hogy Szudán függetlensége milyen drámai következményekkel járhat az eseményre felkészületlen Dél számára, 1953. februárban mégis aláírta Kairóban az angol-egyiptomi szerződést, amely kikiáltotta Szudán jogát a függetlenségre. Ezzel eldőlt minden. A Dél úgy érezte, hogy Anglia magára hagyta és elárulta. Felismerte, hogy az angolok stratégiai szempontjaiktól vezetve kiszolgáltatták őt az Északnak, csak hogy megvédjék katonai bázisaikat Egyiptomban, olajérdekeiket az arab világban és kiváltságos kapcsolataikat Kartúmmal. Az 1953. novemberi törvényhozó választásokon általános meglepetésre az Egyiptommal való egyesülést támogató pártok szerezték meg a mandátumok többségét. Az új kormánynak minden figyelmét a szudanizálás és a nemzeti integráció kérdésére kellett összpontosítania.

 

A Déllel szemben alkalmazott politika a gyarmati kor után

 

A szudanizálás politikáját már az 1956. január elsején kikiáltott függetlenség előtt is a káderek tömeges küldése jellemezte az angolok által megüresedett körzeti hivatalok betöltésére. A Dél megint úgy észlelte, hogy gyarmatosították, csak ezúttal északi honfitársaik lettek az urak. Az angolok által felállított 1200 hivatali tisztségből a dél-szudániaknak mindössze hat alárendelt poszt jutott, de azok is kizárva a gazdasági és közigazgatási szektorból. Ebben a feszült légkörben lázadt fel azután 1955. augusztus 18-án, a függetlenség előtt néhány hónappal az Equatoria keleti részén fekvő Toritban állomásozó dandár, ahová az északi tisztek többnyire délieket soroztak be. Az északiakra valóságos hajtóvadászat indult, főleg Torit, Juba és Wau városokban, aminek során sok tisztet és kereskedőt is agyonlőttek. A 350 áldozatból 250 volt északi származású. A déli hadsereget azonnal leszerelték, s elkezdődött az első gerillaháború. Az integráció és az egyesítés politikája, amely a lakosság egészére az arab és iszlám életfelfogást erőltette volna, ami által összhangba remélte hozni az etnikai kirakós játékot, tovább mélyítette a már régóta dúló ellentéteket a két régió között. A kartúmi kormány azt hangoztatta, hogy Szudán arab ország, következésképpen arab és iszlám szabályok szerint kell fejlődnie, ezzel szemben a Dél elsősorban afrikai országnak tekintette Szudánt, amely köteles megőrizni a maga afrikai hagyományait, még ha valamelyest színezik is európai árnyalatok. Délen az oktatást a tizenkilencedik század óta az idegen misszionáriusok szervezték meg, de a felforgató szándékú és lázadásra szító propaganda hatására 1964-ben kiűzték őket, ami miatt immár fél évszázados űr tátong a helyén. A konfliktusok alapvető forrása azonban az afrikaiak és az arab-muzulmán hatalom közt bekövetkezett etnikai-identitásbeli törés.

A gerillaháború átmenetileg az Addisz Abeba-i egyezménnyel ért véget. A déli országrészre 1972-től egy évtizednyi viszonylagos béke köszöntött, ami lehetővé tette egy autonóm kormány felállítását, ideiglenes végrehajtó tanáccsal és képviselőházzal együtt. A konfliktus 1983-ban lángolt fel ismét, oka pedig a sorozatos sikertelenségek miatt támadt általános elégedetlenség volt, tetézve a központi kormány jó néhány szerencsétlen intézkedésével. A Dél beleragadt korábbi gazdasági és társadalmi problémáiba (elmaradottság, éhínség, korrupció, eladósodás), és mindenki arról panaszkodott, hogy az Addisz Abeba-i egyezményben foglalt ígéretek, miszerint véget vetnek a válságos helyzetnek, nem teljesültek. A Dél fejlesztésére kiutalt összegek – az elképesztő korrupció miatt, ami egészen eluralkodott a politikai körökben³ – soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. 1978-ban az amerikai Chevron Olajtársaság jelentős kőolajkészleteket tárt fel Bentiu város közelében, Dél-Szudán északi részén. A kartúmi kormány azt tervezte, hogy a nyersolaj exportjából származó nyereséget magának fölözi le, és a délieknek nem juttat semmit. Az Egyesült Államoktól akkoriban támogatott Nimeiri marsall autokrata rezsimje mindenáron meg akarta fosztani a haszontól az amúgy is kisemmizett délieket, akiknek pedig égető szükségük lett volna rá fejlődésük érdekében. Ezt a helyzetet tetézte 1983 szeptemberében egy szigorú iszlám törvény elfogadása, amit kiterjesztettek a terület egészére. Végül Nimeiri elnök úgy döntött, hogy a három déli tartományt egy közvetlenül Kartúmból kinevezett kormányzó alá rendeli, ami nyilvánvaló kísérlet volt a Dél meggyengítésére.

Ekkor a régiót a lappangó lázadás légköre ülte meg. Végül a dinkák lakta Borban tört ki zendülés, amivel az Észak ellen folytatott háború második szakaszába lépett az APSL, a Szudáni Felszabadító Néphadsereg vezetésével. Főparancsnoka a Mabiorból származó John Gragang volt, aki egy egyesített és világi alapokon álló Szudán létrehozását hirdette meg. 1984-ben sorra rabolták el és lőtték agyon a Chevron Társaság alkalmazottait. Az olajkitermelésnek, ennek az értékes devizaforrásnak a projektje több mint tíz évre megbénult. A Szudáni Felszabadító Néphadsereg fokozatosan ellenőrzése alá vonta a déli területet, kivéve néhány helyőrségi várost (Juba, Wau, Malakal, Torit), amiket a kormányzati erők megtartottak kezükön.

1983 után a déli lakosságra valóságos kálvária várt: megfosztva a fejlődés minden lehetőségétől, táplálkozása és egészségügyi ellátása továbbra is másoktól függött. Ugyanígy, a tanulásra sem kínálkozott semmilyen alkalom (a déli lakosság 98%-a analfabéta). A nincstelenek és a földönfutók megsegítése az egyházakra és a civil szervezetekre maradt, már ha támogatásukat egyáltalán el tudták juttatni hozzájuk Kenyából vagy Ugandából. Aki felemelte szavát a központi kormányzattal szemben, arra megtorlás várt. Az állam erőszakos cselekményei fokozódtak: a civil lakosság rendszeres bombázása a bizonytalanság, mi több, a rettegés légkörét állandósította. Néhány etnikum átesett a teljes integráció folyamatán, vagy éppen eltűnt a föld színéről, mint a noubák népcsoportja, akik nem juthattak hozzá a régióból kitiltott civil szervezetek gyorssegélyeihez⁴ .

1985-ben Nimeiri elnököt félreállították. 1986-ban egy közjóléti koalíciós kormányra várt volna, élén Sadiq al-Madhival, hogy megoldja a Dél problémáját, de 1989. június 30-án egy államcsíny, amelyet Hasszán al-Tuabi vezetett, megdöntötte. Az akkor hatalomba emelt Omar Hasszán al-Basír vezérőrnagy mind a mai napig a köztársaság elnöke. Azóta a rendszer szakadatlanul keményedik és halad az 1990-es évek elején megtapasztalt legszélsőségesebb iszlám berendezkedés felé. 1992-ben meghirdették a dzsihadot a hitetlenek ellen, akiken elsősorban a Dél nem muzulmán lakosságát értik, de támadják azokat a muzulmánokat is, akik nem voltak hajlandók magukévá tenni a hivatalos téziseket. Voltaképpen a kormány vallási ürüggyel próbálja visszahódítani a déli területeket, ahol nagyobbrészt kihasználatlan természeti kincsek találhatók (termőföldek, ásványok, kőolaj, nemes fák).

1996-ban Kartúm úgy döntött, hogy mindenáron kiaknázza a Dél olaját, és Kínával, Malajziával és Kanadával közösen konzorciumot alakított, a Greater Nile Petroleum Opretaing Companyt (GNPOC). Két évvel később már egy 1610 kilométeres olajvezeték húzódott Bentiutól a Vörös-tengerig. A külföldi társaságok biztosították a műszaki felszerelést és a személyzetet. Az összeszerelés munkáját például kínai kényszermunkások végezték. Az olajkitermelés minden egyes állomását, akárcsak az olajvezetéket végig, "biztosították", azaz eltávolították közelükből a helyi lakosságot, amelyet gyanúba fogtak, hogy az APLS-t támogatja. A Népi Védelmi Erők, az FDP milicistái a "felperzselt föld" politikáját gyakorolták módszeresen: számos jelentés számol be az általuk végrehajtott kitoloncolásokról és mészárlásokról, az olajtermelő területek tisztogatásáról. A különféle tanúságtételek egyöntetűen azt mutatják, hogy az alkalmazott stratégia alig változott: a milicisták teljes büntetlenségben garázdálkodnak, miközben városokat égetnek fel, a bennszülött lakosságot mészárolják és lövik, gyerekeket és nőket vetnek rabszolgasorsra, nyájakat rabolnak el, felgyújtják a termést, településeket rombolnak le, hogy elüldözött lakóikat megakadályozzák a visszatérésben és hogy netán az APLS-t támogassák, amelynek bevallott katonai célja, hogy átmenetileg leállítsa a kőolaj-kitermelést.⁵ 1999 augusztusa óta Szudán a külföldi társaságok által kitermelt olajat exportálja⁶ , ami lehetővé tette a kormánynak, hogy az elűzött lakosság helyett a nemzetközi terrorizmust segítse visszatérni a világ színpadára, magának pedig az elismert partner címét biztosítsa. A kartúmi hatóságok azzal számoltak, hogy az olajból származó nyereség segíti majd a "szent háború" folytatásában, és hogy maradéktalanul fennhatósága alá vonhatja a déli "hitetlenek"-et⁷ . Számos forrás szerint Kartúm naponta több mint kétmillió dollárt ad ki a háború folytatására. Dél-Szudán olaja (körülbelül 250 000 hordó naponta) arra szolgál neki, hogy a legmodernebb fegyvereket vásárolja össze (például harci helikoptereket), azzal a kizárólagos céllal, hogy bombázza és lője saját területének lakosságát.

Több független jelentés próbálta már felrázni a nyugati kormányokat és a nemzetközi közvéleményt. A 2000 januárjában a kanadai külügyminiszter kérésére megjelent Harker-jelentés külön is hangsúlyozza, hogy "a helyszínen begyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműnek tetszik, hogy a kőolaj szította fel a szudáni konfliktust – a kormány pedig a nem arab elemekben a biztonságra veszélyes fenyegetést lát".⁸ Három hónappal később, az Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottságának Szudánba küldött különleges tudósítója hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét az olajkérdésre, ami szerinte "a konfliktusok fő forrása". A jelenlegi tudósító, Gerhard Baum amiatt nyugtalan, hogy "a helyzet 2000 óta egyre romlik".⁹ Végül pedig számos más, a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Christian Aid által a helyszínre küldött misszió számol be a lakosság tömeges lemészárlásáról és kitelepítéséről. Három, 2002 májusában napvilágot látott jelentés (Christian Aid & Dan Church Aid, MSF és ECOS¹⁰ ) a 2002. márciusi és áprilisi missziókat követően számol be az olajtermő régiókban végbement vérengzésekről, tucatnyi város felégetéséről az év eleje óta, valamint asszonyok és gyermekek elrablásáról, eltűnéséről.

Kitelepített emberek ezrei tengődnek minden táplálék és egészségügyi ellátás nélkül. 2001 májusában az ECOS¹¹ (10), egy több mint 70 civil szervezetet magában tömörítő európai koalíció, szólította meg több európai állam politikai képviselőjét és kormányát, mellettük különféle európai intézményeket, és sürgette őket, hogy járjanak közben a kartúmi kormánynál. Felszólításukban arra buzdították valamennyiüket, hogy követeljék Kartúmtól az olajkitermelés azonnali leállítását arra az időre, ameddig az Észak és a Dél között nem születik békemegállapodás. A Dél az IGAD elvi nyilatkozatának az alkalmazását követeli, amelyet 1994-ben Kartúm és a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom írt alá, és amelynek preambuluma kimondja az egyház és az állam hivatalos kettéválását és népszavazás elrendelését Délen a régió önrendelkezéséről. A déli és az északi képviselők találkozói az IGAD égisze alatt akkor siklottak félre, amikor Kartúm elutasította egy világi állam létrehozását. A nemzetközi közösség a hallgatása miatt vétkes, hogy nem emelte fel szavát, amikor emberek ezrei forogtak életveszélyben. A francia kormány a maga részétől a Kartúmban jelenleg hatalmon lévő kormányt támogatja. Gyakorta közbenjár európai partnereinél, akárcsak az ENSZ-ben, hogy karolják fel a szudáni ügyet és függesszék fel az ország ellen hozott szankciókat. 2000 novemberében az Európai Unió 15 milliós segélyt nyújtott a kartúmi kormánynak az utóbbi hónapokban az "emberi jogok területén elért haladásért"¹² . Ez a nemzetközi segély csak lovat adott a brutális és cinikus kormány alá, hogy következmények nélkül folytathatja a polgári lakosság lemészárlását. A jelenlegi válság másik súlyos következménye, hogy újra megjelent a rabszolgaság.

Rabszolgaság az ókortól kezdve létezik a Nílus völgyében. Ez vált a szudáni földművelő és állattenyésztő gazdálkodás alapjává a tizenkilencedik században is, a török-ottomán uralom alatt. Ami az egyiptomi hódítás előtt rendszeres kalmárkodásnak volt nevezhető, az mára különlegesen szervezett és busás profitot biztosító kereskedelmi tevékenységgé változott. A Kartúm és az egyiptomi határ közé eső terület a Vörös-tenger melléke és Arábia felé irányuló rabszolga-kereskedelem gócpontja volt. Mohamed Ali egyiptomi pasa rabszolgák ezreit hajtotta földművelésre és kényszerítette seregébe. Fia, Iszmail kedive, aki 1859 és 1869 között a Szuezi-csatornát ásatta, a legnagyobb rabszolgatartó volt az országban.

A rabszolgaság intézménye a kondomínium idején sem tűnt el egészen, bár némileg szelídebb formát öltött. Ugyanakkor a hagyományos "abid" (rabszolga) kifejezés mindvégig használatban maradt az Észak arab-muzulmán társadalmában a fekete afrikai (igen gyakran a déli) lakosok megnevezésére – mely nyelvi fordulat a mélyen gyökerező rasszizmust tükrözi velük szemben. A rabszolgaság az 1980-as évektől kezdve jelent meg ismét, és sok ezer ember sorsát érinti, különösen nőkét és gyerekekét, mint arról nemzetközi szervezetek számos jelentése is szól. Az áldozatok többsége Bahr al-Gazal tartományból és a Nuba hegységből kerül ki, a rajtaütéseket pedig a Baggara tartományi Darfúr környékén és Kordofan nyugati területein élő pásztorok hajtják végre, akik szintén a Népi Védelmi Erők milicistáinak a kötelékébe tartoznak. Amikor 1987-ben megjelentek az első, rabszolgaságot leleplező jelentések, a kartúmi hatóságok tagadták a gyakorlat létezését. Szudán 1957-ben csatlakozott a rabszolgaság eltörléséről szóló Egyezményhez, 1977-ben pedig ahhoz a nemzetközi megállapodáshoz, amely elítél mindennemű faji megkülönböztetést.

1999-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, miután jelentések tömegét kapta kézhez, megalapozottnak találta a feltételezést az emberrablásról és a kényszermunka alkalmazásáról. Egy hónappal később Kartúm azzal bízta meg igazságügyminiszterét, hogy állítson fel bizottságot (Committee for the Eradication of Abduction of Women and Children – CEAWC) a gyermek- és nőrablás felszámolására. Ez a kormányszerv azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a rablásoknak, juttassa haza az elüldözötteket, és büntessen meg mindenkit, akinek része volt emberek elrablásában vagy fogvatartásában. Csakhogy azóta számos jelentés értékelte hatástalannak a bizottság ténykedését¹³ , és nyugtalankodik amiatt, hogy a kormány nem hajlandó elismerni a rabszolgaság bizonyos formáit, mint amilyen a színlelt örökbefogadás, a kényszerházasság, az adósság fejében kikényszerített munka. A legújabb beszámolók és vallomások ma is erről a gyakorlatról tanúskodnak.

Az angolok eleve tudták, hogy szilárd garanciák nélkül az Észak és a Dél elhamarkodott egyesítése politikai, gazdasági és emberi kataklizmát idéz majd elő. A déliek mai is úgy tartják, hogy részben az angolok is felelősek a háborúért, amely a függetlenség óta pusztít Észak és Dél között. A dráma túlságosan hosszúra nyúlt. A szudáni állam többféle változatban alkalmazott erőszaktétele saját polgáraival szemben szinte kormányzati divattá vált. Az emberi jogokat védő nemzetközi dokumentumokat itt módszeresen megcsúfolják és megsértik. Ideje, hogy a nemzetközi közösség lépésre szánja el magát, és rávegye a konfliktusban álló feleket, hogy vessenek véget annak a tragédiának, amelynek legfőbb áldozata a civil lakosság, elsősorban nők és gyerekek. Ennek érdekében kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy térjenek vissza az IGAD elvi nyilatkozatához, és alkalmazzák azokat az elveket, amelyekről 1994-ben egyszer már megállapodtak.

 

Jegyzetek

 

¹ Lord Cromer, a Brit korona kairói megbízottja vezetésével.

² Egyiptom valójában 1914-ben lett protektorátus, előtte (1882-től) az ország – miközben közjogilag továbbra is az Ottomán Birodalom része maradt – brit "ideiglenes katonai megszállás" alatt állt (- a szerk.).

³ Peter Nyot Kok: Adding Fuel to the Conflict: Oil, War and Peace in the Sudan. In Martin Dornboos and al. (eds): Beyond Conflict in the Horn. London, James Currey, 1992, 106. o.

⁴ Facing Genocide: the Nuba of Sudan. African Rights, July 1995, 11 Marshalsea Road, London SE1 1EP, UK.

⁵ Lásd a következő jelentéseket: "Soudan &endash; the coût humain du pétrole". Amnesty International, 2000. május; The Scorched Earth, Oil and War in Sudan, Christian Aid. London, 2001. március www.christianaid.org
Report of an investigation into oil development, Conflict and Displacement in Western Upper Nile, Sudan, by Georgette Gagnon and John Ryle; Human rights Watch. Washington, 2001 www.hrw.org
A www.vigilsd.org franciául is közöl részleteket ezekből a jelentésekből.

⁶ Elsősorban a következő országok képviseltetik magukat: Kína, Malajzia. Kanada, Svédország. A Total-Fina birtokában az 1980-as évektől van jelentős koncesszió, amit mind a ma napig nem használt fel.

⁷ Lásd Peter Verney: Raising the Stakes: Oil and Conflict in Sudan. Sudan Update, 1999. december.

⁸ John Harker: Human Security in Sudan: the Report of a Canadian Assessment Mission. Ottawa, Government of Canada, 2000. január. 5. o.

⁹ Gerhard Baum: Special Rapporteur on Human Rights in the Sudan, Situation of Human Rights in the Sudan, E/CN.4/2002/46, United Nations, 2002. január 23., 4. o.

¹⁰ Hiding between the Streams, the war on civilians in the oil regions of Southern Sudan, Christian Aid & Dan Church Aid. 2002. március 31.; The Scorched Earth continues in Heglig and Unity Oil fields, Ruweng County, Southern Sudan. ECOS Research Trip, 2002. február; Violence, Health and Access to Aid in Unity State, Western Upper Nile, Sudan. Médecins Sans Frontières, 2002. április.

¹¹ European Coalition on Oil in Sudan, Contacter Egbert G. Ch. Wesselink. ECOS, P.O.Box 19318, Netherlands-3501 DH Utrecht, tel: +31 30 242 84 85, fax: +31 30 23 68 199

¹² AFP, 2000. december 7.

¹³ Lásd Anti-Slavery International, többek között: http://www.antislavery.org/

 

(Fordította: Székely Ervin)

A tanulmány kritikailag elemzi két kortárs és hasonló társadalmi környezetből érkezett szerző, Tocqueville és Custine Amerika-, illetve Oroszország-képét. Míg az előbbi – bár osztályhelyzete és mentalitása egyaránt a régi rendhez köti – felismeri az amerikai társadalmi berendezkedés haladó vonásait, az utóbbi nemcsak a cárizmus barbarizmusát ítéli el, hanem barbárnak tartja az egész orosz nemzetet. A tanulmány két idősíkon mozog; s arra is választ keres, mennyiben aktuális ma e szerzőket újraolvasni.

"As a nation, we began by declaring that ‘all men are created equal.' We now practically read it ‘all men are created equal, except Negroes.' When the Know-Nothings get control, it will read ‘all men are created equal, except Negroes and foreigners and Catholics.' When it comes to this, I shall prefer emigrating to some country where they make no pretense of loving liberty – to Russia, for instance, where despotism can be taken pure and without the base alloy of hypocrisy."

Abraham Lincoln, 1855

 

Oroszország és Amerika, e két hatalmas ország történelme, földrajzi nagysága, társadalmi berendezkedése történelmi idők óta óhatatlanul foglalkoztatja az utazókat, történészeket, filozófusokat, írókat, etnográfusokat. A 19. század különösen gazdag útleírásokban és politikai elemzésekben, amelyekre nagy hatással volt a francia forradalom eszmeisége. Ilyen alkotások közé tartozik Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia c. könyve és Astolphe de Custine Oroszországi levelek c. munkája. "…[az orosz] nép utolsónak jelent meg a világ öreg színpadán, s nagyra hivatottsága… nem ment ki a fejemből"¹ – írja Custine. "Ennek az országnak, amely annyira elmaradottnak látszott, hogy modern gondolkodóink hosszú ideig semmibe vették, legalább akkora, ha nem nagyobb jövője van, mint Amerika földjére telepített angol társadalmaknak, melyekkel annyit büszkélkednek a filozófusok…"² A hatás természetesen kölcsönös, hiszen igen sok utazó, politikus, író, diplomata járta Oroszországot és Amerikát, hasonlóképpen sok orosz író, költő, politikus és amerikai politikus-író-pamfletíró-diplomata fordult meg Európában.

Alexis de Tocqueville francia arisztokrata 1831-ben utazott Amerikába. 1835-ben adták ki De la Démocratie en Amérique (Az amerikai demokrácia, Európa, Budapest, 1993) könyvének első részét, majd öt évvel később a másodikat. Astolphe de Custine 1839-ben utazott Oroszországba, és az Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben c. műve 1843-ban jelent meg először Párizsban.³ Nem véletlen, hogy e két művet gyakran egymás mellett említi a történelem és a szociológia.

"Jelenleg két nagy nép él a Földön, melyek, különböző pontokról kiindulva, egyazon cél felé látszanak haladni: az orosz és az amerikai.

Mindkettő a homályban lett naggyá; s amíg az emberek tekintete másfelé irányult, egyszerre a nemzetek első sorába emelkedtek, s a világ szinte egy időben döbbent rá születésükre és nagyságukra.

Az összes többi nép, úgy tűnik, elérte a természet szabta határokat, és már csak őrzi azt, amije van; de ezek növekednek [az Óvilág valamennyi nemzete közül, arányosan számítva, Oroszország lakossága nő a leggyorsabban – Tocqueville lábjegyzete], az összes többi megállt, vagy csak ezer erőfeszítés árán halad előre; csak ők lépkednek könnyedén és gyorsan az úton, melynek végét még nem látja szem. Az amerikai a természet felállította akadályokkal küzd; az orosz az emberekkel. Az egyik a sivataggal és a barbarizmussal harcol, a másik a teljes fegyverzetében fellépő civilizációval: így aztán az amerikaiak az ekevassal hódítanak, míg az oroszok a katonák kardjával. Céljuk elérése érdekében az amerikaiak az egyéni érdekre támaszkodnak, és hagyják, hogy az emberi erő és ész irányítás nélkül működjék. Az utóbbiak egyetlen emberben összpontosítják a társadalom minden hatalmát. Előbbiek fő cselekvési eszköze a szabadság, az utóbbiaké a szolgaság. Kiindulási pontjuk különböző, útjaik eltérnek, és mégis, mintha mindegyiküket a gondviselés titkos szándéka ösztönözné, hogy egy napon a kezében tartsa a világ felének sorsát" – írja Tocqueville.⁴

1831-ben Tocqueville a francia forradalom tükrében vizsgálta a fiatal, független amerikai demokratikus rendszert. A francia forradalmat az Alapító Atyák, így Benjamin Franklin, Thomas Jefferson alaposan tanulmányozták, hiszen gyakran megfordultak Franciaországban, az utóbbi párizsi nagykövetként is. Nyolc évvel később, 1839-ben indult útjára Oroszországba Custine márki. Célja az orosz autokrata rendszer, a francia forradalom utáni oroszországi társadalmi berendezkedés tanulmányozása volt. A két arisztokrata földrajzilag és társadalmilag egyaránt ellentétes irányba indult el szinte egy időben. Ugyanazt a forradalom utáni Franciaországot hagyták maguk mögött, és mind a ketten ahhoz a letűnt világhoz tartoztak, amely a francia forradalom vesztese volt: mind a két család felett a történelem – és a guillotine – ítélkezett. Mind a ketten tudták, hogy a történelemben elkerülhetetlen tény a letűnt világ veresége: az arisztokrata társadalom megbukott. Tocqueville előrenéz, és az foglalkoztatja, hogy milyen következményekkel jár a politikai civilizáció. Custine az autokrata cári birodalom működését, valamint a politikai civilizáció helyzetét tanulmányozza Oroszországban. "…[e]gyáltalán nem éreztem csodálatot, amit elvártak tőlem, mert ez a despotikus rögtönzés megijesztett… eszembe juttatta, mennyi embertelenség lakozott a minden régi és új orosz uralkodó típusát megalkotó Nagy Péter szívében."⁵

A 19. század első felében a világ figyelme a függetlenséget kiharcoló észak-amerikai településekre, a fiatal, független Egyesült Államokra és a régi rendet megdöntő Franciaországra irányult. A kettő közül Franciaországnak jutott a példamutató szerep, nemcsak földrajzi fekvése és európai jellege miatt, hanem az amerikai függetlenségi háborút és a francia forradalmat megelőző, illetve azokat előkészítő eszmei küzdelemben is. Több francia és más nemzetiségű arisztokrata vett részt a függetlenségi háborúban az Egyesült Államok oldalán, így Lafayette, a lengyel Kościuszko Tádé és Custine nagyapja, Adam-Philippe de Custine-Sarreck is. Rousseau tanítása sok francia arisztokratában nem múlt el nyomtalanul, noha a forradalmat sem ő, sem Voltaire nem élte meg.

Tocqueville Az amerikai demokrácia c. munkájában mindent a franciaországi eseményeken keresztül lát. A francia forradalom jelszavai: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség még csak csíráiban voltak jelen Franciaországban a század első felében. A régi és elavult intézmények még működtek, míg Amerikában meg sem alakultak az újak. Amerikában nem volt bürokratikus berendezkedés, nem volt olyan főváros, mint Párizs, nem volt sem parasztság, sem arisztokrácia. Maga a politikai élet is merőben más volt, nem voltak pártok, ideológia, forradalmi hangulat. Franciaország arisztokrata társadalom volt, Amerika nem. Ez az oka annak, hogy Tocqueville beiktat egy harmadik országot, Angliát, amely ugyan arisztokrata, de merőben különbözik Franciaországtól és Amerikától is. "Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust, és a burzsoázia tiszta uralmát oly klasszikus módon honosította meg, mint egyetlen más európai ország sem."⁶

Tocqueville munkája világhírű lett, míg Custine márki oroszországi útleírása nem keltette fel a kortársak figyelmét, és lényegében ismeretlen maradt. Custine nem kapta meg kora kellő irodalmi elismerését annak ellenére, hogy Alexander Herzen (1812-1870) a művet, a valaha is Oroszországról szóló könyvek legjobbikának tartotta.

Oroszország bemutatásával eredetileg Ragyiscsev (1749-1802) útleírása mentén szerettem volna foglalkozni – összehasonlítva Tocqueville Amerikáról szóló munkájával. Itt megjegyezném, hogy a jelenlegi Néva-expressz nyomvonala nagyjából azonos azzal az úttal, amelyre Ragyiscsev, az orosz felvilágosodás egyik "atyja" vállalkozott 1790-ben az Utazás Szentpétervárról Moszkvába c. művében. Leírásában "a rabság züllöttségéről" írt, és csodákról álmodott, amelyeket a jobbágyság megszüntetése hozna magával.⁷ Ragyiscsevnek, mint ismeretes, a viszonyok őszinte feltárásáért a cenzúra, száműzetés, majd végül öngyilkosság lett az osztályrésze. Ezt a befejezetlen utat írta meg a francia arisztokrata Custine, nem csoda, hogy ezzel kiváltotta a cár haragját.

Anka Muhlstein, a Letters from Russia 2002. évi amerikai kiadásának szerkesztője megállapítja, hogy a munka a politikai történetírásban ugyanakkora jelentőséggel bír, mint Tocqueville Az amerikai demokrácia c. műve. Európa üdvözölte a könyv megjelenését, I. Miklós cár azonban betiltatta oroszországi kiadását. Sokan vitatták a munka valós értékét, heves viták kísérték útját. Szerzőjét azzal vádolták, hogy előítéletei vannak Oroszországgal szemben. Ez vezette a szerkesztőt arra, hogy a 21. században újraolvassa Custine-t. A kiadót többek között a szerző élete és munkái motiválták, valamint az újfajta érdeklődés Oroszország múltja és jelene iránt. Muhlstein Custine-ről szóló életrajzában, melynek alcíme Az utolsó francia arisztokrata, félreismert zseninek mutatja be a szerzőt, akinek munkái elévülhetetlen szerepet játszottak a francia történelemben és az európai romanticizmusban. Muhlstein megállapítja, hogy Oroszországot egy felvilágosult, képzett liberális arisztokrata fedezte fel a francia forradalom után. "Megérkeztem egy új országba – vallja Custine – minden előítélet nélkül." Custine könyvének kiváló alcíme lehetne az orosz despotizmus története, hiszen akkor mutatkozna meg érzékelhetően a két úti cél tartalma. Custine munkája a történelem egyik legellentmondásosabb műve, amely Oroszországot, annak kormányzatát vizsgálja, elemzi. "Azért mentem Oroszországba, hogy érveket keressek a képviseleti kormányzás ellen, s az alkotmányok híveként térjek vissza."⁸

A valóságban Custine nem tudta, hová megy, talán kalandvágy is vezérelte. A 19. század cári Oroszországát mutatja be azzal a földrajzi "tévedéssel" – ha ez valóban tévedés -, hogy Oroszország Szibir – nem Szibéria: Szibir a pokol és száműzetés helye. Elképzelt dimenzióként Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom, akárhol is kezdődik az ország földrajzilag. Ahogy Custine írja: "Franciaország és Oroszország között kínai fal van: a szláv nyelv és jellem. Dacára az oroszok elbizakodottságának, amit Nagy Péter ébresztett fel, Szibéria a Visztulánál kezdődik."⁹ Szibir földrajzi határai nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével (l. a Mihalkov rendezte Szibériai borbély c. filmet, ahol szintén a száműzetés helye). Szibir maga Oroszország az autokrata uralommal és az ismeretlenségbe vegyülő félelemmel együtt.

Oroszország kapcsolata a Nyugattal igen lassú fejlődés eredménye volt, és különböző fázisokon ment keresztül.¹⁰ Nagy Péter (1689-1725) uralma alatt tört meg a bizánci és a mongol hatás, amelynek kultúrája alakította az orosz civilizáció alapjait. Nagy Péter reformjai ismertek, azt fontos megemlíteni, hogy nem törölte el a cirill ábécét, csak megreformálta. A nyelv mint a kultúra közvetítője igen fontos minden társadalomban. A modernizált, nyugatosított birodalom megtartotta ázsiai jellegzetességeit is, "tökélyre emelte a despotizmust, és a társadalmi vagy politikai pluralizmusnak még az írmagját is kiirtotta".¹¹ Az orosz nemességnek soha nem volt tényleges hatalma, Nagy Péternek sikerült még tovább csökkenteni befolyásukat, mivel a nemesség az uralkodónál szerzett érdemek alapján nyerte el rangját. Többek közt ez a társadalmi berendezkedés is riasztotta az oda látogató Custine-t. Péter újjászervezte az ortodox egyházat, amely szintén ellenérzést keltett a katolikus látogatóban. A cár mégis Európa részévé tette Oroszországot: a szlavofilek és nyugatosok vitái máig sem csendesedtek el, ahogy ezt Dosztojevszkij vagy Csaadajev érvelése is mutatja. "A mi napunk ugyanaz a nap, ami Nyugatra süt le és ezzel Oroszországnak élnie kell" – vallotta a száműzött költő, Csaadajev (1794-1856). Custine Oroszországa a rendező elvek alapján egy olyan nyugatos-szlavofil kettősséget mutat, amely Oroszország nemzeti tulajdonsága volt és maradt is.

Tocqueville és Custine a francia forradalom eseményeivel, annak történelmi jelentőségével a hátuk mögött arra voltak kíváncsiak, mit is várhat Európa, mennyire kerülhető el az erőszak, összeegyeztethető-e az egyenlőség és az egyén individualizmusa? Mind a két utazás a francia forradalom eseményeit, a személyes traumák feldolgozását, megértését kívánta megvilágítani. Mind a két arisztokrata kívülálló, outsider volt két idegen országban. A forradalom után az arisztokrácia tagjaiként otthon is outsidereknek érezték magukat. Custine könyvében közel száz oldalt szentel családja szenvedéseinek a forradalom alatt, s ez megadja az útleírás keretét is; Tocqueville családja szintén szenvedett, és amerikai munkája felfogható egyben a családja által tapasztaltak feldolgozásának, azaz magyarázatot is vár egyben.

Igen nagy a hasonlóság Tocqueville és Custine könyve között: mind a ketten képesek voltak az adott ország politikai rendszerének megértésére, elemzésére, bemutatására. Még egy nagyon fontos szempont a két írónál, hogy mind a ketten hívő katolikusok és hitükön keresztül szemlélik a két országot. A katolikus tradíciók, illetve azok hiánya Oroszországban igen nagy ellenérzést vált ki Custine-ből az útleírás során. A katolicizmus és kívülállóság érzése, a romantikus életérzés és tragikus konfliktus a szabadság és az egyén sorsa közt, mindez jellemzi a két szerző érzelmi viszonyát témájához.

Mindkét szerző a felvilágosodás eszméjét képviselte: Custine extrovertált romantikus író, aki a romantikus pózolás és magány, az elutasított utazó imázsa mögé bújik, míg Tocqueville intellektuális romantikus szerző, aki briliáns gondolatokkal palástolja a romantikát.

Custine megértette, mit jelent a cári hatalom. Útleírása személyes, érzelmi benyomásokkal teli, anekdotikus. Nyíltan hivatkozik a történelem eseményeire, beszél magáról, érzelmeiről az út során. Bemutatja az autoriter társadalom minden skáláját. Tocqueville leírása egyedülálló betekintés az Újvilágba annak minden intézményével, eszméjével együtt. (Amerika és Európa, az amerikai hit, politika, demokratikus ösztönök, a katolicizmus fejlődése, egyenlőség kérdése, rabszolgaság, amerikai művészetek, az individualizmus, társadalmi berendezkedés, alkotmány, a népfelség elve, a közösségi élet, közigazgatás, feketék-rabszolgaság kérdése, bírói hatalom, választás, elnöki hatalom, sajtószabadság stb.)

Custine kora divatos irodalmi műfaját, a levélformát választja (ti. párizsi barátaihoz intézi leveleit). Custine három hónapot töltött Oroszországban: Szentpétervár, Moszkva, Zagorszk, Jaroszlavl és Nyizsnij Novgorod voltak utazásának helyszínei. Hajóval érkezett Párizsból Szentpétervárra. Utazása során leírja az említett városokat, bemutatja a cári család több tagját, akik készségesen és büszkén fogadták annak reményében, hogy Custine könyve ismertté teszi őket, és sikert hoz az Európában megmutatkozni vágyó Oroszország számára. Utazása során találkozik Csaadajevvel, aki korának "disszidens" költője volt. Az orosz táj, építészet, emberek, szokások, a politikai erő természete, társadalmi felelősség, vallás és a vallás szerepe – Custine-t ezek a témák foglalkoztatják útja során. Maga az útleírás a könyv egyharmadát teszi ki, a többi élő és közvetlen benyomás. Sok nyomtatott forrásanyagot dolgoz fel, köztük interjúkat és személyes benyomásokat. Custine Oroszországa idegen és egyben veszélyes hely.

Az Európai Unió bővítése, a "magára" maradt Oroszország, mely az izoláltság félelmével néz szembe, valamint az Egyesült Államok új hatalmi helyzete, mely szintén hagyományosan az izolációs politikával küzd, és nem utolsósorban az egyre erősödő Amerika-ellenesség vajon milyen gyökerekre tekinthet vissza, amelyek egyben a jövőre nézve is tanulságosak lehetnek?

A felvilágosodás, majd a francia forradalom eszméje, hatása nemcsak az orosz társadalmat érintette, hanem művészetét is; a felvilágosodás Párizsból Berlin és Königsberg felé tört és felpezsdítette az egész kontinenst. A film rendezője arra vállalkozott, hogy az Ermitázs 33 termét és az arisztokrata Custine márkit hívja segítségül a mai Oroszország bemutatáshoz.

A francia forradalom, a hatalmas társadalmi földrengés hatása és a felmérhetetlen európai kultúra találkozása vívja párbaját a filmben. A francia forradalom az arisztokrata írók, Custine és Tocqueville számára egyértelműen világossá tette, hogy a történelem nem fordítható vissza.

A társadalmi földrengés a kor filozófusait is foglalkoztatta, nemhiába nevezte Karl Marx az európai forradalmat "hatodik hatalomnak". A 18. század vége óta a cári Oroszország veszélyes hódító erő volt, amelyet Európa elítélt. Ugyanakkor a konzervatív Európának – és ez egybeesik Custine gondolkodásával – szüksége volt a cárizmusra, mivel éppúgy rettegtek a cárizmus összeomlásának következményeitől, mint a francia forradalom arisztokráciája a Nagy Terrortól. Marx úgy vélte, hogy az európai forradalmak ennek ellenére átterjednek Oroszországra, és a francia forradalom szükségszerűen Pétervárott folytatódik majd. Péter politikájában Marx nemcsak a zsarnokot és a hódítót látta, hanem az orosz állam megreformálását, az ország nyugati integrációját célul kitűző felvilágosult uralkodót is.

Custine útleírása nem egyszerű útikalauz, lehetőséget ad arra, hogy saját társadalmát és az adott országot elemezze, összehasonlítsa. Oroszország bemutatása egyben fájdalmas pillantás a forradalom utáni Franciaország helyzetére is.

Custine Oroszországi levelek c. műve vezette Szokurov rendezőt az Orosz bárka c. film megrendezéséhez, amely éppen olyan otthonos talajt jelentett számára, mint amilyet Tocqueville Amerikai demokrácia c. munkája az Egyesült Államokban jelentene.

Szokurov művészfilmjében új gondolatokat és más szempontokat tárt fel, rávilágítva az Európai Unió, maga az európaiság eszméinek határaira és a történelem, valamint kultúra határok nélküli eszméinek áramlására.

Az Orosz bárka c. koprodukciós film Custine Oroszországát mutatja be, azaz többet, hiszen 300 évet ível át az Ermitázs művészetének, összes termének bemutatásával. Soha nem készült film az Ermitázson belül, ennyiben és sok más mindenben is egyedülálló a rendező munkája. Custine márki kísérője a láthatatlan kamera, illetve a láthatatlan Oroszország. Ez a "kamera" termeken keresztül, a termekben kiállított értékek mentén próbálja megmutatni és megértetni Európával Oroszország szellemi, erkölcsi, történelmi múltját és egyben ezek értékeit, és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Mit jelent ez az út az orosz történelmen keresztül, a múzeumi alkotások mentén? Kik voltak a cárok, hogyan uralkodtak, miképp gondolkodtak? Mind ruszofilek! – hangzik Custine válasza (és nem szlavofilek!).

A francia márki előítéletekkel érkezik Pétervárra, ezt érzékelteti a rendező. Előítélettel tekint az új európai nagyvárosra, Pétervárra, hiszen a hagyományok mind Moszkvában vannak – vallja. Elítéli, sőt barbarizmusnak tartja mindazokat az emberi és anyagi áldozatokat, amelyeket Péter hozott a város felépítéséért. Magát Pétervárt Custine a francia Tuileries-höz hasonlítja, városkörnyék nélkül. Egy birodalom közepe, amely alkalmatlan a tovább élésre. Rövid képek, szinte alig értelmezhetőek, mutatják Péter cár udvarát, ezek gyorsak, pergőek és kegyetlenek. Előítélettel érkezik az utazó: az orosz zenével, az orosz emberrel, az orosz fejlődéssel és az orosz kultúrával, nyelvvel szemben.

Az orosz nyelv és Custine kapcsolata is jól jellemzi a korszakot. A filmben érezhető: a franciák véleménye szerint a nyelv maga a kultúra. 1840-ben a francia képviselőházban vita volt egy szláv nyelvi tanszék felállításáról a Collège de France keretében: Auguis képviselő felszólalásában kifejtette, hogy a szláv nyelv pontatlan, minden, ami nyelvileg eredetinek tekinthető, francia vagy német fordítás. Custine osztja kortársai véleményét, ahogyan a filmben maga is döbbenettel és elégedetlenül tapasztalva mondja: "folyékonyan oroszul beszélek, milyen nyelv is ez?". Custine minden kritikusa azt vallotta, hogy az orosz nyelv faji-kulturális-spirituális keverék. Nincs irodalmi múltja, vallja Custine, ami van, az mind imitáció. Oroszországnak nincs történelme, s mivel nincs történelme, nincs nyelve és művészete sem. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanezek a vádak érték az amerikai angolt is mint az angol nyelv eltorzítását.¹²

A film nevetségessé teszi II. Katalin színházi rendezését, mely színházterem szintén az Ermitázsban található. Bemutatja az orosz cárt, I. Miklóst és az arisztokrácia fenntartás nélküli hajlongásait, míg Custine könnyedén és észrevétlenül suhan el köztük, ezzel is jelezve, hogy valaha (!) ő is ehhez a réteghez tartozott. A cár éppen a perzsa küldöttséget fogadja, ahol az orosz arisztokrácia teljes monumentális nagyságában, közel 2000 szereplővel jelenik meg. Custine márki gúnyos megjegyzései fűszerezik a perzsa diplomáciai fogadást, melynek valódi oka a Perzsiá­ban megölt politikus, irodalmár és diplomata, Gribojedov (Az ész bajjal jár írója) és az ebből fakadó politikai konfliktus elhárítása. Arisztokrata színjáték.

Orosz zene Custine számára nem létezik. Glinkán csodálkozik (egyedülálló a két élő koncert az Ermitázsból). Averzió, gúny érezhető a márki magatartásában hosszú múzeumi útján. Lenézi az orosz kultúrát, és nem érti, hogy mit keres az olasz művészet Oroszországban: Canova szobrai, El Greco Szent Péter és Szent Pál festménye vajon mit keres a barbár, nem katolikus országban? Szerinte Van Dyck festménye is érthetetlen a katolikus hit nélkül. Nem érti, mit keresnek az Ermitázsban a katolikus egyház apostolai, hiszen a katolicizmus hiánya nagy bűn, amiért a márki mélyen lenézi a látogatókat. Arisztokrata felszínességgel és előítélettel nem lát mást, csak barbár és tudatlan, ugyanakkor naiv és érzelgős "bennszülötteket". Nem ismeri, nem is akarja megismerni Cirillt és Metódot, akik közvetíteni próbáltak a 9. században a Kelet és Nyugat között. A raphaeli Loggia ugyan kiváltja csodálatát és egyben haragját, ugyanígy a 20 oszlopos terem, valamint Katalin színházi terme. Katalin eredeti étkészletét is megcsodálhatjuk a filmben. A márki nem érti II. Katalin és a francia felvilágosodás kapcsolatának lényegét. Csodálja a kincseket, elismeri, de nem tartja idevalónak őket. Elítéli azt a hatalmas áldozatot, amely lehetővé tette a Palota felépítését. A Téli Palota építése, befejezése embertelen áldozatot követelt: 6000 embert zártak be, hogy testük melegével szárítsák a falakat, amelyek a nagy fagyban tönkrementek volna. Filmbeli kísérője végig elkíséri, egyben beszélgető partnere is a láthatatlan Oroszország, a kamera, amely, illetve, aki narrátorként magyaráz, de nem dicsekszik, csendes, de magabiztos, büszke és visszafogott, mint maga Oroszország. Utalás a büszke, sokat szenvedett város tragédiájára a második világháborúban: megjelennek a leningrádi blokád megrázó képei. Kik azok a németek? – kérdezi Custine (a 19. században[!]). – Egymillió áldozat egy városért? – teszi fel a kérdést gúnyosan.

Az utolsó cári család, II. Miklós, tragikus sorsú gyerekei és felesége Alekszandra suhannak a képsorokkal együtt, a szőke alacsony Raszputyin útkeresése a már háborút és forradalmat sejtető báli forgatagban (1913-ban vagyunk), valamint a fel-felbukkanó költők és a sztálini idők alatt eltűnt híres művészek kavalkádja, a lehallgatószobák titka és technikai megoldása valóban próbára teszi a nézőt. Orvosok-genetikusok-kutatók, mindazok, akik a sztálini perek alatt eltűntek, mind meg-megjelennek, a történelem figyelmeztető, emlékeztető alakjaiként. Megjelenik egy pillanatra a múzeum napjainkban is aktív igazgatója, akinek apja a sztálini Gulag egyik áldozata volt.

Custine Oroszország jövőjével is foglalkozik. Keresi az ország titkát. Elgondolkodik azon, meddig maradhat fenn ilyen embertelen társadalom. Szerinte egy robbanás rázza fel majd Oroszországot, és az majd az enervált Európára is nagy hatást gyakorol.

Custine és Tocqueville keresztülutaznak a történelmen, oda, ahol vannak még kérdések és magyarázatok. Custine oroszországi útja érdekes képzettársítással mutatja be az öregkort egy fiatal és fejlődő óriásban, az öregkor és a fiatal óriás kettősségét, fejlődését, harcát.

A francia forradalom utáni arisztokráciának nem sok bizalma volt az új renddel szemben, ezért sokan a keleti kultúra felé fordultak, keresték a még élő múltat, a változatlan bibliai földeket, a mozdulatlanul álmodozó keleti életmódot. Ezzel magukat nyugtatták meg, hogy a változó Nyugat mellett még létezik a stabilitás. Részben így tekintett Custine a konzervatív Oroszországra, míg Tocqueville Amerikája a változás elkerülhetetlenségét mutatja be.

A 19. század írói elfogadták a történelmet mint "démoni" társadalmi jelenségek halmazát, sokan kimondottan kedvelték a kegyetlen leírásokat, így pl. Stendhal (Custine barátja), Shelley stb. A Mediciekről szóló kegyetlen történelmi regényeknek is igen nagy sikerük volt. Annak ellenére, hogy Oroszország irodalmilag ismert volt, egyetlen nyugati író sem írt a romantikus orosz hősről, aki az elnyomás ellen harcol. Nem a modell hiányzott, tudjuk a történelemből. A dekabrista mozgalom szereplői sem jelentek meg egy irodalmi műben sem. Magyar irodalmi vonatkozásban igen jelentős Jókai Mór Szabadság a hó alatt avagy a Zöld könyv c. munkája, amely 1860-ban jelent meg. Jókai kiváló történelmi ismerettel ábrázolja a dekabrista mozgalom politikai és irodalmi szereplőit, Oroszország bel- és külpolitikáját. (Megjegyzendő, hogy Jókai Mór ismerte Custine munkáit, és felhasználta azokat a könyv írásakor.) Ami érzelmileg megragadta a nyugat-európai írókat, az csak a szibériai száműzetés és a hű feleség képe, aki követte a száműzött hőst (l. Tolsztoj: Feltámadás, Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés).

Custine Oroszországának helye nem Európa, s ezt a filmben is kifejti. Oroszországot földrajzilag át kell helyezni, vallja a szerző. Mintha azzal, hogy Oroszországot keletre tolja, megszabadítaná Európát a barbarizmustól és erőszaktól is. Mi is Oroszország? Ázsia avagy Európa tagja (Dosztojevszkij: Kell-e nekünk Európa? [1867])? Erre nem ad választ a szerző, de kortársai sem. Tocqueville ezzel szemben úgy véli, hogy Amerika Európa "folytatása". Custine meg volt arról győződve, hogy Oroszország Ázsia része, nem is igen vizsgálta a természeti szépségét, ezzel szemben Tocqueville értékelte a hatalmas, lakatlan és még valóban fel nem tört amerikai tájat. Mellesleg az orosz táj szépsége Custine korában már ismert volt.

Az Oroszország iránti kétségek nem hagyták nyugodni Custine-t. Felteszi magának a kérdést, mit is jelent európainak lenni. Európa és a Nyugat igen sokszínű jelenség, sok minden jelenti az európai létet, de ugyanakkor Európát gyökerestül megváltoztatta a francia forradalom. Mennyire lehet az új, demokratikus, merkantilista Európát meghatározni mint egyben az Oroszországgal való földrajzi határt?

Custine-t Oroszországba a francia forradalom hajtotta, abban az értelemben, hogy az akkori francia arisztokrácia önbizalmát megtörte a forradalmi változás, elmosódott a Civilizáció és a Barbárok közötti határ. A márki mindenáron szeretett volna egy meghatározást találni Oroszországra, amely megfelelne egy örök elképzelésnek: nemzeti is legyen, meg történelmi is. Mint sokan mások, Custine is nehézségekkel találta szemben magát: Oroszország sehogyan sem illett bele a sablonba. Nem volt Ázsia, és nem volt Európa, fiatal, de egyben öreg, civilizált és ugyanakkor primitív, hasonló a rómaiakhoz, a tatárokhoz és a kínaiakhoz, és mégis más. Ez volt az a pillanat, ami az írókat, utazókat egy olyan misztikus Oroszország bemutatására ösztönözte, amely a valóságban nem is létezett. A francia forradalom sokukat elgondolkoztatta, maga Karamzin (1766-1826) orosz író sem volt biztos abban, hogy az értelmet kitisztította a francia forradalom, pedig személyesen tapasztalta az eseményeket, ugyanakkor Montesquieu hitt a forradalom folytonosságában. Amíg Montesquieu számára ez a rendet jelentette, Custine és Tocqueville számára a szorongást. Tocqueville szemében az Egyesült Államok színtiszta demokrácia, és mentes bármiféle arisztokratikus elvtől. "Európában azt hallottam, létezik azért Amerikában is egy arisztokratikus társadalmi irányzat. Pedig dehogy. Ha létezne, én örülnék neki a legjobban…" ¹³

Oroszország ugyanúgy, mint Amerika, a francia emigránsok menedékhelye volt hosszú ideig. Amikor I. Miklós cár fogadta Custine-t, ennek pontosan az volt az oka, hogy a cárban szolidaritás ébredt fel az elüldözött arisztokrata (osztály) iránt. Custine egyértelműen arra volt kíváncsi, hogyan működik az a birodalom, ahol még megtalálható az arisztokrácia, azaz a régi rend. Ezzel egy időben mindez felhatalmazta arra is, hogy a cári hatalmat bírálja, így őrizte meg függetlenségét. Érdekes megemlíteni, hogy Honoré de Balzacot, aki Custine barátja volt, mélységes izgalom fogta el a mű olvasásakor annak bíráló hangnemétől. (Madame Hanska, aki Balzac menyasszonya volt, nagy ukrajnai birtokkal rendelkezett, mely birtok sorsa és házassága Balzackal a cár jóindulatától függött, mivel Madame Hanska cári alattvaló volt, így minden cárellenes megjegyzés veszélyeztette az alig várt esküvőt. Megjegyzem, szegény Balzac igen sokáig várt Madame Hanskára, akit még férjezett korában ismert meg, és beleszeretett, majd a férj halála után még arra kellett várnia, hogy a hölgy leánya férjhez menjen, ahogyan a jog ezt előírta, s csak aztán választhatta Balzacot. Pétervárott az ún. Milliomosok utcájában laktak, majd rövid házasság után Balzac korai halála vetett végett boldogságuknak.)

Custine könyvét igen nagy siker követte, még életében öt alkalommal jelent meg Franciaországban. Balzac bírálta Custine-t, hogy semmibe vette a cári vendéglátást, s bírálatában nem volt egyedül. Custine minden segítséget megkapott a cári udvartól, és a cár dühét váltotta ki a könyv. Valóban megsértette az etikettet, ugyanakkor a lelkiismerete tiszta volt. Megírta, amit látott – kihasználva a lehetőségeket. Custine a nyugati kultúrához fordult, hogy bemutassa Oroszországot, és egyúttal ítélkezzen is a "barbár" hagyományok felett.

Custine oroszországi útja igen érdekes tanulságokkal szolgált. Konzervatív monarchistaként hagyta el Franciaországot, és olyan íróként tért vissza, aki elfogadja a reprezentáns rendszert mint a kormányzás erkölcsi formáját. Úgy véli, ez a forma képes megvédeni polgárait az autokrácia és demokrácia szélsőséges megnyilvánulásaitól. Elítélte Oroszország terjeszkedési vágyait, ugyanakkor Franciaország felsőbbrendűségét vallotta világszerte. Elítélte a vallás szélsőséges megnyilvánulásait, ugyanakkor a katolikus egyházat tartotta a modern világ bűneitől való védelem bástyájának. A személyes szabadság elvét vallotta, mint az Újvilág alapeszméjét együtt egy konzervatív-nosztalgikus életképpel, a tradíciók megtartásával.

Az Orosz bárka című film Custine márki szemével nézi Oroszországot, annak gazdagságát és mindazt a megtett utat, kihívásokat, amelyeket a cári Oroszország és az európai forradalmak jelentettek.

Mind a két ország, Oroszország és Amerika is Európa "szélén" volt, változásokon ment keresztül. A lakatlan föld – Szibéria – olyan, mint Oroszország Amerikája. A 18. század mind a két földrajzi helyen hatalmas változásokat hozott, társadalmi laboratóriumnak is felfoghatjuk óriási területeiket. A péteri reformok és az amerikai forradalom új politikai rendszert hoztak, a rabszolgatartó Amerika és az orosz jobbágyrendszer Európa számára egyaránt visszataszító volt.

A sok hasonlóság és ellentét a két szerzőt arra a következtetésre juttatta, hogy mind a két hatalmas ország nagy hatással lesz Európára. Érzelmileg igen nagy a különbség a két szerzőnek a két országhoz való viszonyában: míg Custine teljesen elutasítja Oroszországot, addig Tocque­ville képes arra, hogy különválassza érzelmeit és politikai nézeteit. Amíg Amerika az indiánok és sikertelen telepesek temetője lesz, de eközben fenntartja a reményt a többiek számára, addig Oroszország, Custine szemével, csak a reménytelenség gigantikus temetője.

Az 1860-as években írta Dosztojevszkij a Kell-e nekünk Európa c. cikkgyűjteményét. "…[I]smét torzsalkodunk Európával, megint terítéken az örök »keleti kérdés«, újfent bizalmatlanul néznek az oroszokra Európában. De hát minek törjük magunkat Európa bizalma után? Nézett-e valaha is Európa bizalommal az oroszokra, néz-e rájuk a jövőben valaha is megértően, ellenséges érzület nélkül? No persze majd egyszer, valamikor megváltozik a szemlélete, akkor majd másként tekint ránk, felfedez bennünket is Európa, és erről a »majd egyszer«-ről nagyon-nagyon is érdemes beszélni… a torzsalkodásunk Európával a vége felé közeledik, az Európára nyitott ablak szerepe is lejárt, most valami más jön, legalább­is másnak kellene jönnie… egyszóval egyre jobban és jobban érezzük, hogy fel kell készülnünk valamire, készen kell állnunk egy újfajta és minden eddiginél sokkal eredetibb találkozásra Európával."¹⁴

Befejezésként ismét Tocqueville-t idézném, aki a következőket vallja:

"A középkor a tagozódás időszaka volt. Minden egyes nép, minden egyes tartomány, város, család erősen igyekezett egyéniesülni. Napjainkban ellentétes mozgás észlelhető, a népek mintha az egység felé haladnának. Szellemi kötelékek egyesítik a földgolyó egymástól legtávolabb eső pártjait, az emberek nem maradnak idegenek egymásnak, tudják, mi történik a világ bármely távoli zugában: így aztán az őket elválasztó óceán ellenére, kevesebb különbséget észlelni az európaiak és újvilági leszármazottaik között, mint egyes XIII. századi városok között, melyeket csak egy folyó választott el egymástól.

Ha ez az asszimilációs folyamat idegen népeket hoz közel egymáshoz, akkor még inkább ellene hat annak, hogy egyazon nép ágai idegenné váljanak egymás számára."¹⁵

 

Jegyzetek

 

¹ Custine, 11. o.

² Uo., 22. o.

³ A mű magyarul 2004-ben jelent meg.

⁴ Tocqueville, 585. o.

⁵ Custine, 36. o.

⁶ Engels 1885-ben írott előszava Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájához, Kossuth, 7. o.

⁷ A jobbágyságot II. Sándor cár törölte el egy évszázaddal később, 1861-ben.

⁸ Custine, 10. o.

⁹ Custine, 91. o.

¹⁰ Huntington, 223. o.

¹¹ Uo. 224. o.

¹² Megjegyzem, hogy Noah Webster nevéhez fűződik az angol nyelv állami szintre emelése a 18. század végén, az első szótár megalkotása. Hosszú ideig sokan a német nyelvet tartották a fiatal nemzet nyelvének…

¹³ Tocqueville, 14. o.

¹⁴ Dosztojevszkij, 41. o.

¹⁵ Tocqueville, 584. o.

 

Felhasznált irodalom

 

Custine, Astolphe (2002): Letters from Russia. Edited and with an introduction by Anka Muhlstein, New York, The New York Review of Books

Custine, Astolphe (2004): Oroszországi levelek, Budapest, Nagyvilág

Dosztojevszkij, F. M. (1999) Kell-e nekünk Európa? Budapest, Kráter Klasszikusok

Engels, Friedrich: Előszó Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája 1885. évi kiadásához. Budapest, Kossuth, é. n.

Gross, Irena Grudzinska (1991): The Scar of Revolution: Custine, Tocqueville and the Romantic Imagination. Berkeley, University of California Press

Gross, Irena Grudzinska (1997): Orosz-lengyel szótár. Magyar Lettre Internationale, 1997. tavasz, 24. szám http://epa.oszk.hu/lettre

Huntington, Samuel P. (2004): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa

Kennan, George F. (1971): The marquis de Custine and his Russia in 1839. Princeton, N. J., Princeton University Press

Marx Károly: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Budapest, Kossuth, é. n.

Tocqueville, Alexis (1993): Az amerikai demokrácia. Budapest, Európa

A cikk az osztrák nemzeti emlékezetben Ausztria második világháborús részvételéről kialakított kép revíziójára tesz kísérletet. A szerző – egy alaposan dokumentált burgenlandi esettanulmány alapján – arra a következtetésre jut, hogy a helyi közösség elfogadta a nácik rasszista, népirtó politikáját, vagy legalábbis beletörődött abba, s a végleges kiábrándulás csak akkor következett be, amikor a totális háború már Burgenlandot is fenyegette.

1946-ban Ausztria újjászervezett szövetségi kormánya felkérte a tartományi és körzeti kormányzatok és helyi testületek hivatalait, hogy számoljanak be arról, mi történt körzetükben a nemzetiszocializmus hétéves uralma idején. Abból a célból gyűjtötték az információkat, hogy a nyilvánosság elé tárandó dokumentumok révén az osztrák lakosság megismerhesse az 1938 és 1945 között Ausztriában történtek hivatalos felfogását. A válaszadókat arra kérték, hogy beszámolóikat öt címszó alatt rendszerezzék – az első az Ausztriát 1933 és 1938 között ért "nemzetiszocialista agresszióval" kapcsolatos eseményekre vonatkozott, a második a "nemzetiszocialista megszállás és bekebelezés" természetét firtatta, a harmadik "Ausztria a háborúban" címet viselte, a negyedik a "Gestapo és a politikai terror" témakörét érintette, az ötödik pedig "az osztrák ellenállással" kapcsolatos információkat kérte be.¹ A kérdőív azt a hivatalos nézetet igyekezett a megkérdezettekben tudatosítani, hogy a háborús éveknek a "hazafias emlékezet"² keretein belül kell formát ölteniük; eszerint a nemzetiszocializmus uralma Ausztria náci megszállásának, az idegen nácik hatalomgyakorlásának korszaka volt, mellyel az "osztrák nép" nemzeti alapon állt szemben. Ez a koncepció alkotta az "áldozatmítosz" gerincét, ami a háború utáni osztrák állam legitimációs alapjának egyik eleme volt; eszerint Ausztria volt Hitler expanziós külpolitikájának "első áldozata".³

Az elmúlt húsz év során az Ausztriában dolgozó történészek többször ráirányították a figyelmet arra, hogy az osztrákok áldozattudata hogyan tette lehetővé sokak számára a holokausztban játszott szerepük, a nemzetiszocialista fajgyűlölet és a nácik keleti népirtó hadjáratában való részvétel miatti felelősségük elfojtását, illetve elfelejtését. A történészek kimutatták, hogy a háborút követő periódusban milyen egységesen utasította el mind a hivatalos, állami politika, mind a társadalom egésze, hogy szembenézzen a náci politika, valamint a zsigeri antiszemitizmus, illetve a náci korszak egyéb üzelmeinek következményeivel.⁴ Bár a kutatások a háború utáni állam politikáját vizsgálták, egyértelmű, hogy a "háborút követő hazafias emlékezet" osztrák variánsa és az alapjául szolgáló mítoszok már 1946-ban szinte magától értetődően visszhangra találtak a helyi funkcionáriusoknak a szövetségi kormány kérdéseire adott válaszaiban. Neusiedl am See tisztségviselői például válaszukhoz két és fél oldalas mellékletet csatoltak a náci koncentrációs táborokba hurcolt "osztrák ellenállók" névsorával, miközben a körzetben élt 650 zsidót nem nevezték néven. A jelentés csak annyit tudott ezzel kapcsolatban mondani, hogy "1938-ban közel 650 zsidó élt a körzetben, őket mind a koncentrációs táborokba küldték. Közülük csak kevésről vannak információink. Legalább 90%-uk nem tért még vissza a táborokból."⁵

A válaszok egyik megdöbbentő eleme volt, hogy mekkora hangsúlyt kapott – mint a "nemzetiszocialista elnyomás" különösen is bántó formája – az, hogy a helyi hivatalokból elmozdították az "osztrákokat", és helyükre "birodalmi németeket" (Reichsdeutsche) ültettek. Az eisenstadti körzetből küldött jelentés azt hangsúlyozta, hogyan vezetett az 1938-as náci hatalomátvétel oda, hogy "a körzeti kormányzókat Reichsdeut­schen váltották fel, de legalábbis a körzetimegbízott-helyettesi funkciókat ők szerezték meg. Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni minden más téren, például a vámhivatalokban, ahol a teljes határszakaszt német vámtisztek felügyelték".⁶ Vagyis a helyi hivatalnokok eltúlozták az "osztrák" hivatalnokok szenvedéseit az "idegen, német uralom" időszakában, s ezzel egyidejűleg erősítették meg az "áldozatmítoszt" és az alapjául szolgáló, Ausztriának a nemzetiszocialista korszakban játszott szerepét felidéző "hazafias emlékezetet". Precízen körvonalazódott itt néhány olyan sajátosság, ami az átlag osztrák számára könnyen elsajátíthatóvá tette a hivatalosan támogatott "hazafias emlékezet" fogalmát: e fogalom lehetőséget nyújtott neki arra, hogy "elfeledhesse", milyen odaadóan támogatta, és mennyire magától értetődőnek és természetesnek tekintette a náci hatalmat. Ennek a jelenségnek a legszélsőségesebb megnyilvánulását érhetjük tetten számos "hétköznapi" nemzetiszocialista párttag viselkedésében 1945-ben, az első nácitlanító törvény elfogadásakor; a törvény előírta, hogy minden volt párttagnak jelentkeznie kell a helyi hatóságoknál. Sokan írták alá azt a körzeti kormányzóknak címzett petíciót, melyben nevüknek a listáról való eltávolítását kérték; attól tartottak ugyanis, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket, netán a Burgenland északi részén felállított számtalan munkatábor egyikébe internálják őket. Tiltakozásukban gyakorta hivatkoztak "osztrák mivoltjukra". Az egyik aláíró, a határ menti Mörbisch am See lakója azzal érvelt, hogy őt a nemzetiszocialisták ígéretei vezették félre, hogy tudniillik "alapvető változás áll be a mezőgazdaság helyzetében". Ezt ellensúlyozandó a beadvány írója leszögezte, hogy "magát mindig is osztráknak tekintette", és ígéretet tett arra, hogy "a jövőben az állam érdekeit szem előtt tartva cselekszik".⁷ A náci rezsim által elkövetett népirtásról ezekben a beadványokban szinte senki sem tett említést; az egyetlen kivételt az eisenstadti hatóságokhoz eljuttatott petíciók között egy helyi csendőr beadványa jelentette. Ebben azt állította, hogy őt 1940-ben ténylegesen náciellenes nézetei miatt a helyi pártvezető utasítására bocsátották el St. Margarethenben betöltött állásából, majd Münchenbe küldték, s aztán Litvániába vezényelték egy rendfenntartó alakulatba. Utalt a helyi zsidók kivégzésére, és felsorolta, hogy milyen lépéseket tett megmentésük érdekében.⁸

Éles ellentétben áll egymással, mennyire hangsúlyozták "osztrák mivoltukat" és mennyire elutasították a "német" uralmat a volt nácik és az átlag osztrákok általában, illetve az a mód, ahogyan a legtöbb osztrák 1938-ban a nemzetiszocialista hatalomátvételt üdvözölte. Míg azonban az "átlagos" volt párttagoknak az az igyekezete, hogy a háborút követő években hangsúlyozzák "osztrák" mivoltukat, részben magyarázható opportunizmusukkal, addig a "hazafias emlékezet" végső népszerűsége ebben az időszakban már aligha vezethető vissza pusztán erre az okra. Ezért cikkünkben megkíséreljük felvázolni a "hazafias emlékezet" osztrák változatának társadalmi gyökereit és a nemzetiszocializmus tapasztalataival való kapcsolatát Burgenland északi és középső részén; azaz a korabeli Eisenstadt, Mattersburg, Neusiedl am See és Oberpullendorf területén. Az I. világháború után alakult új osztrák államnak ezeket a részeit a magyar Moson és Sopron megyék területeiből hasították ki, s az osztrák Burgenland tartomány területének északi részét alkották.⁹ Az új kerületet jórészt etnikai németek lakták, de soknemzetiségű volt; az 1934-es népszámlálás adatai alapján 241 300 német nemzetiségű lakosa volt, 40 200-an vallották magukat horvátoknak, 10 400 mondta magát magyarnak, 7500 ember pedig egyéb csoportokhoz tartozott.¹⁰ A nemzetiségi sokszínűségen túl a javarészt mezőgazdasági területet az erősen lokális, falusi közösségi identitás jellemezte, melyet helyenként a nemzetiségi különbségek szabdaltak, más helyeken pedig inkább egységesítettek.¹¹ A helyi hatóságok elfogadták a terület társadalmának sajátosságait, s ezáltal érzékelhető területi identitástudat formálódott ki a két világháború közötti korszakban.¹²

Ugyanakkor azonban a területi szintű konszolidáció ellenére a régiót sem kerülte el a politikai polarizálódás és válság azon járványa, mely az osztrák államot az 1930-as években aláásta. A Standestaat létrehozását követően először Engelbert Dollfuss, majd Kurt von Schuschnigg kancellár kormányzása idején 1934-től ebben a tartományban is felerősödött az illegális nemzetiszocialista tevékenység.¹³ A mozgalom növekvő népszerűsége a szörnyű gazdasági helyzet és a krónikus munkanélküliség következménye volt, amire sokan később is a két világháború közötti korszak meghatározó jellemzőjeként emlékeztek vissza.¹⁴ A szociáldemokraták megsemmisítése politikai vákuumot teremtett, melyet az illegális náci csoportok bizonyos mértékig azzal tudtak kitölteni, hogy az 1933 óta egyre jobban megerősödő német gazdaságra mint példára utaltak, valamint hogy nyíltan is összekapcsolták a munkanélküliség és az antiszemitizmus tematikáját.¹⁵ Mindez magyarázza azt a széles társadalmi támogatást, melyben a nácikat részesítették, amikor 1938 márciusában megragadták a hatalmat, s gyorsan, már április elején nekiláttak a helyi zsidó lakosság erőszakos kitelepítésének.¹⁶

A széles körű támogatás szinte a hatalomátvétel pillanatától megfigyelhető. 1938 március végén Oberpullendorf helyi hivatalai jelentették az állami rendőrségnek, hogy az új hatalom "általános megelégedést" keltett "a német nemzetiségű lakosság számos csoportjában", valamint "a horvát és a magyar kisebbség köreiben". Csak a zsidók mutatkoztak "passzívnak", a jelentés szerint azért, mert "féltek a jövőtől".¹⁷ A Burgenland középső területein található községeknek a náci hatalomátvétellel kapcsolatos figyelemre méltó társadalmi egyetértése, valamint e támogatás népi antiszemita alapjai közötti összefüggést mi sem igazolja inkább, mint a Németországgal való egyesülés ellenszavazat nélküli elfogadása és a "keresztény lakosság" körében tapasztalható széles körű engedelmesség az új hatóságok által szorgalmazott bojkottnak, mely a zsidók tulajdonában lévő üzletek ellen irányult.¹⁸ A lakosság egészében egyetértett azzal, hogy a náci hatalomrajutás után sok zsidó család úgy döntött, hogy azonnal elmenekül; néhány család szeretett volna maradni, ám ez a kívánságuk "csekély egyetértésre" talált.¹⁹ Bár a dokumentumok szerint némi nyugtalanságot okozott a lakosság körében 1938-ban az új hatalom és az SA tagjainak erőszakos fellépése a helyi zsidók kitelepítése és tulajdonuk elkobzása során, illetve a zsidók kiűzését követő érzékelhető élelmiszerhiány következtében, ám egészében véve a lakosság vagy hallgatott, vagy támogatta ezeket az intézkedéseket.²⁰

Mivel a terület helyi, paraszti közösségei a zsidókat "kívülállónak" tekintették, a nácik féktelen antiszemita intézkedései és fellépése mély egyetértésre talált köreikben 1938-ban. Hasonló volt a helyzet a területen élő másik "idegen" embercsoporttal, a romákkal is. Burgenland náci Gauleitere, Tobias Portschy már 1938-ban, azaz Ausztria bekebelezésekor hangsúlyozta, hogy a "cigánykérdés" megoldása "sürgős" feladata a tartomány új hatóságainak. Portschy szerint ugyanis a romák nemcsak "faji veszélyt" jelentenek a német kisebbségre, hanem a burgenlandi közösség "magyar jellegének" megtestesítői is voltak.²¹ Szinte egyidejűleg Ausztria bekebelezésével, a helyi hatóságok intézkedéseket hoztak a roma lakosság gazdasági tevékenységének korlátozására. ²² A Reich hatóságai által "aszociális cigányoknak" nevezett csoportok összegyűjtése és internálása 1939 júniusában²³ az akkori Burgenland területén kezdődött, s e politika 1940-ben érte el csúcspontját azzal, hogy a helyi roma lakosságot a Lack­enbach mellett felállított koncentrációs táborba terelték.²⁴ Mivel a roma népességre a terület helyi közösségei "kívülállókként" tekintettek, és a paraszti lakosság jelentős része előítélettel viseltetett irántuk, ezért a romák elleni intézkedéseket legitimnek tekintették. A roma lakosság internálását megelőző időszakban bevezetett korlátozásokkal kapcsolatban a rendőri jelentések szerint a helyi lakosság nyíltan megfogalmazta, hogy szerintük a helyi romák hagyományos trükkökkel élnek – pl. muzsikálás vagy vándorkereskedés -, miközben valójában kéregetnek és lopnak.²⁵

Ha a nemzetiszocialista faji politika gyakorlatilag helyeslésre talált, amikor a szorosan összefonódott paraszti közösségeken kívül élők ellen irányult, ám amikor saját tagjait is érintette, akkor ellenállásba ütközött. Így ezeket a politikai lépéseket módosították, amikor a helyi hatóságoknak sikerült a helyi csoportokkal megegyezésre jutni bizonyos kérdésekben; e lépéseket én a "hegemón nemzetiszocializmus" fogalmával jelölöm, melyekre Burgenland északi és középső részeinek falvaiban került sor. Tobias Portschy mint Gauleiter kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy Burgenlandot megkülönböztetett területként kell kezelni, s ez szerinte azt jelentette, hogy a berlini hatóságok a tartományt amolyan kísérleti terepnek tekinthetnék azon politikai lépések kipróbálására, melyeket a – reményei szerint – Magyarországon élő német nemzetiségiekkel kapcsolatban is alkalmaznak majd, amikor ezek a területek is a Reich részeivé válnak.²⁶ Ám ezek a javaslatok nem találtak visszhangra Berlinben, és amikor 1938 végén a volt osztrák területeknek a Reichen belüli adminisztratív struktúráját kidolgozták, Burgenlandot felszámolták és felosztották, az északi és a középső területeit a niederdonaui tartományhoz csatolták, déli körzeteit pedig Stájerország kebelezte be.²⁷ A niederdonaui tartomány hatóságai először ellenőrzésük alá kívánták vonni Burgenland északi és középső területeit, akárcsak később a volt Csehszlovákia területeit is, melyeket 1939-ben szereztek meg, és így Grenzlandamtot (határőrizeti hivatalt) kívántak szervezni, mely a Reich határainak őrzését az elnémetesített helyi nemzetiségi kisebbségekre bízta volna.²⁸

A régió nemzeti kisebbségeinek erőszakos elnémetesítése, különösen a horvátoké, erős és sikeres ellenállásba ütközött, ami végső soron helyi kompromisszumokat eredményezett. E politika középpontjában az oktatás megreformálása állt: a hatóságok az 1938-as tanév kezdetén felszámolták a területen működő horvát és magyar nyelvű osztályokat.²⁹ Ez a lépés Pama községben két népszerű helyi tanító elbocsátásával járt, ami ellen a falu 364 lakosa beadványban tiltakozott Niederdonau tartományi főnökénél.³⁰ Ezen esemény, illetve hasonlók miatt panaszkodott a horvát nyelvű napilap 1939 februárjában, hogy "a horvátok megtartották a Führernek adott szavukat", ám a rendszer nem váltotta be ígéretét, hogy "ugyanolyan jogokat biztosít nekünk is, mint szomszédainknak"³¹ . Az elégedetlenség ilyen megnyilvánulásai arra késztették a nemzetiszocialista rezsimet, hogy igazgatási politikáját a helyi sajátosságoknak megfelelően alakítsa ki, és hogy a náci ideológiát a helyi viszonyokhoz rugalmasabban alkalmazkodóvá tegye. Bár a berlini belügyminisztérium vonakodott nyíltan beismerni, hogy változtatott nemzetiségi politikáján, 1939-től ragaszkodott olyan helyi megoldások kidolgozásához, melyek segítenek megőrizni "a horvátok többségének nemzetiszocialista szimpátiáját", és olyan országot eredményeznek, "melyben a német és a horvát földműves lakosság továbbra is békében és barátságban él együtt".³²

1939 végére az észak-burgenlandi falvakban konszolidált, hegemón nemzetiszocializmus jött létre, mely politikai lépéseit a helyi viszonyokhoz igazította, és erélyesen fellépett az egyes községekben tapasztalható elszigetelt politikai ellenállással szemben. Miközben a rezsim mindvégig gyanakvással kezelte a nemzetiségi kisebbségek, például a horvátok vezetőinek, valamint az egyház tagjainak döntéseit, egészében véve nem lépett fel velük szemben.³³ Mint már a zsidók erőszakos kitelepítésével és a romákat sújtó megkülönböztető intézkedésekkel kapcsolatban láttuk, a náci rezsim számíthatott a helyi közösségek aktív támogatására, amikor az eltérő politikai nézeteket vallókkal szemben lépett fel: őket a közösség szintén "kívülállóknak" tekintette, akik adott esetben egyértelműen szembefordultak az 1930-as évek elején kialakult politikai légkörrel. A Gestapo bátran számíthatott a helyi közösségek aktív együttműködésére, amikor likvidálta a körzet északi részén, a határ mentén fekvő falvakban működő kis kommunista sejteket. Mi több, ezek a kommunisták, akiket a II. világháború kezdetén halálra ítéltek politikai tevékenységük miatt, gyakorlatilag semmilyen együttérzésre sem számíthattak a közösség részéről.³⁴ A rezsim ilyen erőteljes támogatása annak következménye volt, hogy a Németországgal való egyesülés szinte azonnal érezhető gazdasági javulást eredményezett; a kétkezi munkások körében gyakorlatilag a náci hatalomátvétellel egy időben rohamosan csökkent a munkanélküliség.³⁵

A nemzetiszocializmus "hegemón" legitimációját Észak- és Közép-Burgenlandban végül nem a nácizmus pusztításai, nem is egyéb helyi politikai lépései ásták alá, hanem háborús veresége, illetve az ennek következményeként a helyi közösségeket alapjaiban fenyegető külső veszély. A berlini rendszer legitimációja akkor kezdett elolvadni, amikor a II. világháború közvetlen hatásai megmutatkoztak a régióban, és amikor világossá vált, hogy a náci vereség lehetséges, pontosabban valószínű.

A II. világháború hatására először a "sérelmi politika" jelentkezett; kezdetben ez a feketepiac megjelenésével és kiterjedésével függött össze, amiből a helyi gazdák hasznot húztak, ám a bérből élők súlyosan megszenvedték. Másodszor, a háború alatt nagyszámú szerb, ukrán és görög hadifoglyot helyeztek el az üzemekben és a gazdaságokban, hogy a fronton harcoló férfiak munkáját ellássák. Ez a helyi rasszizmus fellángolását eredményezte, hiszen az "idegenek" egyértelműen veszélyt jelentettek a terület békéjére és rendjére. Végül a fronton szolgáló hozzátartozók beszámolói a felszerelés hiányairól, illetve a harcmezőn tapasztalható fejetlenségről eljutottak Burgenlandnak ebbe a részébe is, s ez jelentősen elidegenítette a lakosságot a hatalomtól, mivel ők minden katonai sikertelenségért a tehetetlen bürokráciát okolták.³⁶ A katonai vereségek, különösen Mussolini bukását és Olaszország sikertelen kapitulációját³⁷ követően egyre jobban aláásták a rezsim legitimációját. Jelentősen hozzájárult ehhez a folyamathoz, hogy a határ menti térségekben az a hír járta 1943-ban³⁸ , hogy Magyarország azonnal kilép a háborúból, valamint az, hogy 1943 augusztusától, Wiener Neustadt bombázásától³⁹ kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált a kelet-ausztriai városok sebezhetősége. Mégis, a társadalom nyilvánosan azonosult a náci rezsim jelszavával: "az utolsó lélegzetig harcolni kell", noha magánbeszélgetésekben már sokan fogalmazták meg, hogy a háborút a nácik elvesztették⁴⁰ . Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a széles körben elterjedt vélekedéshez, hogy az esetleges szovjet győzelem egyértelmű és félelmetes veszélyt jelenthet életükre, fizikai biztonságukra és civilizációjukra. A jelentések megemlítik, hogy az emberek úgy vélik, a szovjet győzelem "Németország bolsevizálásához" vezetne, és a "lakosság nagy részének kivégzésével" járna⁴¹ – ezt a hivatalos propaganda rendszeresen megerősítette.⁴²

Ugyanakkor, ahogy a vereség egyre egyértelműbbé vált, a szovjet győzelem jelentette veszélyt a lakosság Hitler nyakába varrta. Egyre inkább úgy érezték, hogy ők isszák meg a Führer elhibázott döntéseinek a levét, s ez aztán Kelet-Ausztriában végképp diszkreditálta a náci rendszert. Ez az érzés nem fokozatosan fejlődött ki, néha újra előtört a remény; a Neusiedl am See környékén fekvő falvakban sokan azt remélték, hogy Magyarország német megszállása 1944 márciusában meg fogja oldani a határ másik oldalán élő rokonaik sorsát, mivel Nyugat-Magyarországot, így vélték, gyorsan Németországhoz csatolják.⁴³ 1945 elejére ezeket az optimista fellángolásokat teljesen elsodorta a kétségbeesés amiatt, mi történik majd az összeomlás után; a Vörös Hadsereg magyarországi előrenyomulásának hírét rémülettel fogadták, az élelmiszer- és üzemanyaghiány egyre fokozódott, s közben a helyi hatóságok azt jelentették, hogy a nemzetiszocializmus támogatottsága a lakosság körében 1-2%-ra esett vissza, és az emberek gyakorlatilag a berlini rezsim egyetlen szavát sem hiszik el.⁴⁴ Ám ennek ellenére is a rendszerrel csak igen kevesen fordultak szembe. A horvát lakosság körében szinte kézzelfogható magabiztosság volt tapasztalható, de a szövetséges repülőkről ledobott röplapok által javasolt, önálló Ausztriát támogató propaganda nem váltott ki semmiféle lelkesedést a lakosság köreiben, míg a kommunisták – bár aktívan tevékenykedtek – elszigeteltek maradtak; a lakosság túlságosan is azonosította őket a fenyegető "ellenséggel" ahhoz, hogy bármiféle népszerűségre tehettek volna szert; a lakosság többsége tehát a nemzetiszocializmusból az ellenség előrenyomulása miatt ábrándult ki, nem pedig azért, mert ideológiai problémái támadtak a német fasizmus gyakorlatával szemben.⁴⁵

Így aztán 1945 áprilisában a demokratikus Ausztria helyreállításának esélye halvány maradt; ezt a szövetségesek szorgalmazták, mondván, a demokratikus állam majd elnyeri a lakosság többségének legitimációját. Az új állam a hegemón nácizmus romjain épült, amely úgymond, "megoldotta" az I. köztársaság és Standestaat által megoldatlanul maradt problémákat. A rezsim csak azért vesztette el népszerűségét és hitelét, mert tévedéseivel a lakosságot kiszolgáltatta Kelet-Ausztria felszabadítójának, a Vörös Hadsereg kényére-kedvének. Ám az 1950-es évek végére a II. köztársaság is jelentős támogatottságra tett szert a helyi lakosság körében; mint azt Neusiedl am See tartományi kormányzója megjegyezte, a lakosság azzal demonstrálta lojalitását, hogy a "zászló napján" – október 26-án – kitűzték a nemzeti lobogót a házaikra. (Ezt az új nemzeti ünnepet a szövetségi kormány az államegyezmény 1955-ös aláírását követően vezette be.⁴⁶ ) A Vörös Hadsereg megszállása ezzel véget ért Burgenlandban, illetve véget ért Ausztria egészének négyhatalmi megszállása, és a háborút követő gazdasági felvirágzás hatására a társadalom átalakult; az 1950-es évek végére pedig lezárult a társadalmi válság hosszú korszaka. Amikor 1960-ban a tartományi kormány felszólította az összes falut, hogy számoljon be az 1945 óta végbement helyi eseményekről, az derült ki, hogy a hatóságok és bizonyos mértékig a lakosság is az 1940-es "sötét korszakkal" szembeállítva értékeli a jelent; azt a szovjet csapatok által időnként elkövetett erőszakos cselekedetek, az élelmiszerhiány, a bűnözés és a politikai instabilitás jellemezte.⁴⁷ Ha a II. köztársaságnak az 1950-es évek végére kialakult legitimációja azon a vélekedésen alapult, hogy az állam vezette ki a népet a náci Németország vereségét követő káoszból, s az államnak sikerült megakadályoznia Ausztriának a szovjet tömbbe való részleges vagy teljes betagozását, s hogy az állam teremtette meg a nagyobb anyagi biztonság alapját, akkor ennek a legitimációnak a társadalmi alapjai közvetlenül a háború utáni periódusban alakultak ki.

1945 áprilisát Észak- és Közép-Burgenland lakosságának többsége nem felszabadulásként élte meg. Gyakori volt a szovjet csapatok által elkövetett erőszak, a nők megerőszakolása és a lopás. Ezeket az eseményeket a kommunizmusellenesség és a szovjetellenesség nézőpontjából elemezték, amit a nemzetiszocializmus éveiben a hatalom folyamatosan gerjesztett. Az északi osztrák városka, Frauenkirchen konzervatív polgármestere a "felszabadulás" után néhány évvel a szovjet csapatok betörését követő néhány hónapot a XVII-XVIII. századi "török időkhöz" hasonlította.⁴⁸ Úgy vélték, a felszabadult kényszermunkások és hadifoglyok a szovjetek támogatását élvezik, s egyes helyeken, ahol korábban rabszolgaként dolgoztatták őket, most terroruralmat vezettek be.⁴⁹ Ezekre az esetekre különösen a volt nácik úgy tekintettek, mint a Bécsben a pártok által alapított új "demokratikus" politikai rendszert megtestesítő új kormány ígéreteinek megszegésére. Mint ahogy egy fiatal nő, aki rövid ideig a náci párt tagja volt, fogalmazta: "A Vörös Hadsereg bevonulásának következtében csak azt értettem meg, mit is jelent valójában egy demokratikus alkotmánnyal rendelkező köztársaság."⁵⁰ Mindezek a jelenségek a burgenlandi politikai életben a kommunisták további elszigetelődését eredményezték, és ez mutatkozott meg az 1945 novemberében megtartott választásokon a kommunisták által szerzett alacsony szavazati hányadban, s egyben lehetővé tette, hogy a két háború közötti jelentős pártok, az ÖPV (Osztrák Néppárt – konzervatívok) és az SPÖ (Osztrák Szocialista Párt) utódpártjai határozzák meg a tartomány politikai irányítását.⁵¹ Sőt mi több, a zűrzavar és bizonytalanság, melyet a lakosság a Vörös Hadsereggel és a szovjet megszállással kapcsolt össze, lehetővé tette a helyreállított osztrák állam számára, hogy legitimációját úgy szerezze vissza, mint a helyi közösség védelmezője a szovjet megszállókkal és a mindennap tapasztalható külső fenyegetéssel szemben. 1945-1947 között mindennapos volt a bűncselekmény. A szovjet csapatok és a kitelepítettek – akikre általában előítélettel tekintettek, és bűnözőknek tartottak – keltette félelem enyhítésére a falvak vezetői, mivel az állami rendőrség nem működött, önkéntes rendőri egységeket szerveztek a helybeliek részvételével, hogy megvédjék tulajdonukat és magukat is a nem szívesen látott idegenektől.⁵² Ám a megszálló hatóságok megtagadták a falusiaktól a fegyverviselési jogot, és így nem is tudtak hatékonyan fellépni a fegyveres és veszélyes ellenfelekkel szemben, a falusi vezetők kísérlete, hogy önkéntesekkel oldják meg biztonságukat, kudarcba fulladt, ezért a lakosság azt követelte, hogy a tartományi kormányzat növelje a csendőrség létszámát és költségvetését, és hogy a megszálló hatóságok engedélyezzék nekik a fegyverviselést.⁵³ Ahogy azt a kommunisták hamar felismerték, az állami keretek adta biztonság iránti követelés a csendőrtisztek kezére játszott, akik korábban támogatták a nemzetiszocialista rezsimet és a korábbi tekintélyuralmi Standestaatot, s ezzel tovább erősödött az a háborút követő években tapasztalható tendencia, hogy Ausztriában a "restauráció", nem pedig a megújulás folyamata érvényesült.⁵⁴

A háború utáni osztrák államnak e "védelmező", a tényleges külső fenyegetettséggel szemben a helyi közösségek érdekeit képviselő szerepének rekonstrukciója számos, mélyreható konzervatív következménnyel járt. Abban a politikai közegben, melyben a lakosság gyakorlatilag elfogadta a régióra rátelepedett "hegemón nácizmus" hatalmát, az állam helyi szinten való visszaállítása erős korlátokat szabott a radikális nácitlanító intézkedéseknek, melyeket a kormány és az országot megszálló hadsereg szorgalmazott. Ez különösen is jól látható volt az osztrák tartományi megbízottak által 1945-1946-ban felállított, a volt nácik elkülönítésére szolgáló internálótáborokkal kapcsolatban kibontakozó tiltakozó mozgalomban. A lakosság, de még a demokratikus pártok szervezte helyi hatóságok is ellenezték a volt nácik internálását, mondván, többségük tapasztalt szakmunkás és kiskereskedő, akik munkája nélkülözhetetlen a helyi közösségek életének normalizálásához.⁵⁵ Az internálás elutasítása a régióban csak tovább fűtötte a lakosságnak azt a meggyőződését, hogy csak "a kis nácikat" büntetik meg, és a "valódi" bűnösöket nem éri bántódás.⁵⁶ Ez a hangulat az internálótáborok fokozatos feloszlatásához és a náciellenes törvények lazításához vezetett az 1940-es évek második felében. Ezek a fejlemények korlátozták az ország antifasiszta legitimációjának kiformálódását, amit az 1940-es évek végén már csak az osztrák kommunisták szorgalmaztak.

Az osztrák államnak a helyi közösségek szükségleteit biztosító, "védelmező" szerepben való rekonstrukciója, mint már említettük, számos konzervatív következménnyel járt. Először is, erősen korlátozta a radikális politikai megoldások lehetőségét a háborút követő években. Másodszor, lehetővé tette, hogy különösen, bár nem kizárólag, a rendőrség hivatalnokai megőrizhették pozícióikat és intézményi eljárásaikat az 1945-ös politikai vízválasztót követően is. Harmadrészt, gátat szabott azoknak a kísérleteknek, hogy alaposan megtisztítsák az osztrák államot és a társadalmat, és megszabadítsák azoktól a jelenségektől, melyek lehetővé tették a nemzetiszocializmus hatalomra jutását és virágzását. Végül pedig a háború utáni osztrák "védelmező" államnak volt egy sokkal közvetlenebb és egyetemesebb politikai dimenziója, mely igazán a hidegháború kezdetével és a szomszédos keleti országokban kialakult szocialista diktatúrákkal való viszonyban vált láthatóvá. Az osztrák állam szerepe az volt, hogy biztosítsa, Ausztria sem részben, sem egészében nem kerülhet a szovjet befolyási övezetbe. Mivel a szovjet csapatok 1955-ig állomásoztak Burgenlandban, a lakosság nagy része ezt reális veszélyként érzékelte. A Magyarországot és Burgenlandot elválasztó határ lezárása és a magyarországi szocialista diktatúra erős félelmet gerjesztett a határ osztrák oldalán.⁵⁷ Ez a félelem hatással volt a helyi állami lépésekre és a belpolitikára; 1950-ben a reálbér-csökkentési megállapodás ellen szervezett sztrájkokat az állam az SPÖ támogatásával úgy szerelte le, hogy a munkások többségével sikerült elhitetni, hogy ha támogatják a tiltakozást, akkor valójában az Ausztria függetlensége ellen szervezett kommunista összeesküvést támogatják.⁵⁸

Ez a tanulmány arra a problémára mutat rá, hogy a II. világháború emlékével kapcsolatos politika Ausztriában mélységesen ellentmondásos eredetű. A háború általános, nyugat-európai paradigmája: a "hazafias emlékezet" osztrák változata azon a mítoszon alapul, hogy Ausztria volt "Hitler első áldozata", és ez szolgált igazolásául, hogy a háború után alakult osztrák államnak sikerült a lakosságot felmenteni a nemzetiszocializmus gyakorlati következményeiért viselt felelősségvállalás terhe alól. A nemzetiszocializmus, mint azt Észak- és Közép-Burgenland példája mutatja, eleven talajra lelt a közösség rasszista ideológiájában, s ezzel egyesülve "hegemón" szerephez jutott, és a lakosság "természetes", legitim kormányzatként tekintett rá. Ezért tehát a lakosság nem a rasszista népirtás ideológiájával konfrontálódott; a náci rendszer köreikben akkor vesztette el legitimitását, amikor a katonai vereség következményeivel kellett szembenézniük. Hitlert nem azért ítélték el, mert deportálta és megsemmisítette a helyi zsidóságot és a romákat, hanem azért, mert a lakosságot kiszolgáltatta Sztálinnak. Így tehát a háborút követő években Ausztria államisága a mindennapok szintjén azzal legitimálta magát, hogy megóvta a helyi közösségeket a II. világháború utáni zűrzavartól, politikai szinten pedig azzal, hogy Kelet-Ausztria legalább a Vörös Hadsereg megszállásának lehetséges politikai következményeitől mentesült. Így az állam antifasiszta legitimációs kísérleteit szigorú határok közé szorította Észak- és Kelet-Burgenlandban az, hogy miként értelmezte a lakosság 1945-öt. Az állam arra kényszerült, hogy hamar véget vessen a nácitlanításnak, és ezzel erősítse eredendően is konzervatív jellegét, és a formális semlegesség 1955-ös kinyilvánítása ellenére megalapozza az ország hidegháborús, antikommunista és nyugatbarát politikai orientációját.

(Fordította: Baráth Katalin)

 

Jegyzetek

Tanulmányunk része egy jóval kiterjedtebb projektnek ("Political Regimes and Borderline Identities in Austria and Hungary, 1938-1960"), amit az Egyesült Királyság Gazdasági és Társadalmi Kutatótanácsának (Economic and Social Research Council, ESRC) alapítványa támogat (a kutatás száma: RES-002-22-547).

 

¹ Ezekkel a kategóriákkal kapcsolatban lásd a burgenlandi területi kormányzati dokumentumot: Bericht zum da.Erlass Z1.11072 IV/P/46 vom 12.41946, in Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes (DÖV) 8339

² Pieter Lagrou: The Legacy of Nazi Occupation: Patriotic Memory and National Recovery in Western Europe, 1945-1965, Cambridge and New York: Cambridge University Press, 2000.

³ Ernst Hanisch: Der Lange Schatten des Staates: Österreichische Gesell­schaftsgeschichte im 20. Jahrhundert, Wien: Uebereuter, 1994, pp. 420-421.

⁴ Clemens Jabloner, Brigitte Bailer-Galanda, Eva Blimlinger, Georg Graf, Robert Knight, Lorenz Mikoletzky, Bertrand Perz, Roman Sandgruber, Karl Stuhlpfarrer, Alice Teichova: Vermögensentzug warend der NS-Zeit sowie Rückstellungen und Entschadigungen seit 1945 in Österreich. Forschungsbericht der Historikerkomission der Republik Österreich, München: Oldenbourg, 2004; Robert Knight: "Ich bin dafür, die Sache in die Lange zu ziehen": Die Wortprotokolle der österreichischen Bundesregierung von 1945 bis 1952 über die Entschadigung der Juden, Wien: Böhlau Verlag, 2000; Heinz P. Wassermann: Naziland Österreich?!: Studien zu Antisemitismus, Nation und Nationalsozialismus im öffentlichen Meinungsbild, Innsbruck: Studienverlag, 2002.

⁵ Bezirksgendarmeriekommando Neusiedl am See, Bezirk Neusiedl a/See, Burgenland. E. Nr. 237. Rotbuch Anlage. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Burgenland in Neusiedl am See, am 1. Mai 1946, p. 8 in DÖW 8339.

⁶ Abschrift. Bezirksgendarmeriekommando Eisenstadt, Burgenland, E. Nr. 506. Rotbuch – Anlage. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Burgenland in Eisenstadt, am 18. Juni 1946, p. 3 in DÖW 8339.

⁷ H. A., Brief an die provisorische Staatsregierung, Mörbisch am See, am 20. Juli 1945, in Burgenlandisches Landesarchiv (BgLA), Bezirkshauptmannschaft Eisenstadt (BH Eisenstadt), NS-Angelegenheiten, Karton 4.

⁸ W. F., Brief an die provisorische Staatsregierung, St. Margarethen, den 18.8.1945, in BgLA BH Eisenstadt, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁹ A történelemnek erről a fejezetéről lásd August Ernst: Geschichte des Burgenlandes, Wien: Verlag für Geschichte und Politik, 1991; Burgenland Ausztriához csatolásának történetének legjobb feldolgozását lásd in Gerald Schlag: Aus Trümmern Geboren…Burgenland 1918-1921, Eisenstadt: Amt der burgenlandischen Landesregierung, 2001.

¹⁰ Rainer Münz: "Zwischen Assimilation und Selbstbehauptung: Sprachgruppen and Minderheitspolitik im Vergleich", in Gerhard Baumgartner, Eva Müllner & Rainer Münz (eds.): Identitat and Lebenswelt: Ethnische, religiöse und kulturelle Vielfalt im Burgenland, Eisenstadt: Prugg Verlag, 1989, p. 43.

¹¹ Ludwig Leser: "Der Burgenlander", Vierteljahreshefte, 2, 1929, pp. 175-77.

¹² Peter Haslinger: "Building a Regional Identity: The Burgenland, 1921-1938", Austrian History Yearbook, 23, 2001.

¹³ Gerald Schlag: "Der 12. Marz 1938 im Burgenland und seine Vorgeschichte", in Hans Chmelar (ed.): Burgenland 1938, Eisenstandt: Burgenlandisches Landesarchiv, 1989, pp. 96-111.

¹⁴ Lásd a visszaemlékezéseket in Gerda Hillebrandt-Trautner & Josef Nemeth (eds.): Bergler G'schichten: Zeitzeugen erzahlen aus ihrem Leben, Eisenstadt: Roetzer Edition, 2003.

¹⁵ Gondolatébresztő elemzést arról, hogy a nácik milyen eszközökkel fogadtatták el magukat Burgenlandban, lásd in Roland Widder: "Die 'Umchuld vom Lande': Argumente gegen der Plötzlichkeit: Eine sozialpsychologische Annaherung an das Burgenland vor 1938", in Chmelar (ed.): Burgenland 1938, pp. 38-58.

¹⁶ A zsidók kiűzéséről, illetve a túlélő zsidók visszaemlékezéseiről lásd Alfred Lang, Barbara Tobler & Gert Tschögl (eds.): Vertrieben: Erinnerung burgenlandi­scher Juden und Jüdinnen, Wien: Mandelbaum Verlag, 2004.

¹⁷ Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf. Z1.XI.149-38. Lageberichterstattung. Oberpullendorf, am 29.3.1938 in BgLA Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf (BH Oberpullendorf) Polizeiangelegenheiten (XI-)1938, Karton 9.

¹⁸ Gendarmeriepostenkommando Kobersdorf, Bezirk Oberpullendorf, Burgenland. E.Nr.499. Stimmundsbericht. Kobersdorf, am 3. April 1938, p. 2, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 9.

¹⁹ Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf. Z1. XI-149-1938. Oberpullendorf, am 17. Mai 1938. Lageberichterstattung, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton.

²⁰ Gendarmeriepostenkommando Drassmarkt, Bezirk Oberpullendorf, Burgenland. 77 ad. Stimmungsbericht, Drassmarkt, am 9. Mai 1938. in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 9.

²¹ Denkschrift des Landeshauptmannes für das Burgenland Pg. Dr. Portschy, Die Zigeunerfrage, Eisenstadt, im August 1938, in DÖW 4969.

²² Lásd az ide vonatkozó dokumentumokat in BgLA Bezirkshauptmannschaft Neusiedl am See (BH Neusiedl),Vorstandsanglegenheiten (I-)1938-1-300.

²³ Reichkriminalpolizei. Berlin, den 5.6.1939. Vertraulich, an die Staatliche Kriminalpolizei-Kriminalpolizeistelle Wien. Betrifft: Vorbeugende Massnahmen zur Bekampfung der Zigeunerplage in Burgenland, in DÖW 2606.

²⁴ A lackenbachi táborról lásd Hauptverhandlung, Volksgericht Wien, am 15. Oktober 1948. Strafsache gegen Franz Langmüller, in DÖW 9626.

²⁵ Gendarmeriepostenkommando Grosswarasdorf, Bez. Oberpullendorf-Burgenland. Stellung von Kapellmeister und Musikerberechtigungsschein an Zigeuner, Gross­warasdorf, am 17. Mai 1938, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 8.

²⁶ Gauwahlleitung Burgenland. Gez. Dr. Tobias Portschy, Gauwahlleiter. Mission des Burgenlandes, in DÖW 11498.

²⁷ August Ernst: "Auflösung und Aufleitung des Burgenlandes im Jahre 1938", in Chmelar (ed.), Burgenland 1938, pp. 119-42.

²⁸ Der Gauleiter von Nieder-Donau, Wien, 4. Oktober 1938, Brief an den Reichstatthelter von Österreich SS. Gruppenfürer Dr. Seyss-Inquart, in DÖW 12232.

²⁹ Burgenlandische Landeshauptmannschaft. Z1.IVA-1298/9-1938. Erhebung über die Minderheitenschulen. Eisenstadt, am 9. Juni 1938, in BgLA BH Neusiedl I-1939-Karton 1.

³⁰ Gendarmeriepostenkommando Deutsch Jahrndorf, Bez. Neusiedl a/See, Burgenland. Anzeige, Deutsch Jahrndorf, am 1. September 1938, in BgLA BH Neusiedl I-1939-Karton 1.

³¹ "Sind wir oder sind wir nicht", Hrvatske Novine, 4. Feber 1939. in DÖW 12232.

³² Der Reichminister des Innern. Berlin, den 15. November 1939. Betr. Denk­schrift des Kroatischen Kulturvereine, p. 6 in DÖW 2888.

³³ Lásd a dokumentumokat in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1943-Karton 11.

³⁴ Lásd a dokumentumokat in DÖW 4344.

³⁵ Gendarmeriepostenkommando Oberpullendorf, Oberpullendorf, Burgenland. 24. ad. Stimmungsbericht. Oberpullendorf, am 19. April 1938., in BgLA BH Oberpullendorf XI-1938-Karton 9.

³⁶ A panaszokról és elégedetelenségről készült reprezentatív jelentésről lásd Kreises Oberpullendorf. Pras.6/11. Oberpullendorf, am 9. Sept 1943. Betrifft: Vorfallenheitsbericht für August 1943 in Niederösterreichisches Landesarchiv St. Pölten (a továbbiakban NÖLA St.P.), Akten des Reichstatthalters der Gau Niederdonau (Ia-10), Situationsberichten (14)-1943, Karton 60.

³⁷ Der Landrat der Kreises Oberpullendorf, Pras: 6/12. Oberpullendorf, am 18. Oktober 1843. Betrifft: Lagebericht für September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.

³⁸ Gend. Einzelposten Helenenschacht bei Ritzing, Landkreis Oberpullendorf, Reichgau Niederdonau, den 18. Oktober 1943. Tgb.Nr.472. An den Herrn Landrat des Landeskreises Oberpullendorf in Oberpullendorf. Betrifft: Gerüchte über angebliche Einstellung der Feindseeligkeit Ungarns mit den Eastmachten., in BgLA BH Oberpullendorf XI-1943-Karton 11.

³⁹ Der Polizeidirektor in Wiener Neustadt. P-22.22. Wiener Neustadt, den 7. September 1943. Betrifft: Vorfallenheitsbericht, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.65-1943. Eisenstadt, am 12. Oktober 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-04-1943, Karton 60.

⁴⁰ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.65-1943. Eisenstadt, am 12. Oktober 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-04-1943, Karton 60.

⁴¹ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.63-1943. Eisenstadt, am 5. Februar 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat Janner 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.

⁴² Erre egy példa in Die Lage. Zentralinformationsdienst der Reichtspropagandaleitung der NSDAP und des Reichministeriums für Volksaufklarung und Propaganda. Folge 117/B. Berlin W 8, den 24. Juni 1944, Streng vertraulich!, in BgLA BH Oberpullendorf, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁴³ Der Landrat des Kreises Bruck a.d.Leitha. GZ:I-14/72, Bruck a.d.Leitha, am 8.4.1944. Betrifft: Vorfallenheitsbericht, NÖLA St.P. Ia-10-14-1944, Karton 62.

⁴⁴ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1. Pras.65-1945. Eisenstadt, am 13. Marz 1945. Betrifft: Lagebericht für den Monat Februar 1945, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1945, Karton 63.

⁴⁵ Der Landrat des Kreises Eisenstadt, Z1.Pras.65-1945. Betrifft: Lagebericht für den Monat Janner 1945, in MÖLA St.P. Ia-10-14-1945, Karton 63.

⁴⁶ Bezirkshauptmannschaft Neusiedl am See. Zahl: Pras.1/9-1959. Neusiedl am See, 27.11.1959. Situationsbericht November 1959, in BgLA Amt der burgenlandischen Landesregierung, Lage, Vorfall-u. Informationsberichteren (a továbbiakban A/VIII-14-) II-3.

⁴⁷ Ezekről a jelentésekről lásd BgLA, Amt der burgenlandischen Landesregierung, Berichte der Gemeinde über die Ereignisse, 1945-1956 (a továbbiakban A/VIII-11).

⁴⁸ Gross- und Marktgemeinde Frauenkirchen. Z1. 190/1/1960. Frauenkirchen, am 4. Janner 1961. Bericht über die Ereignisse von 1945 bis 1956, in BgLA A/VIII-11/V.

⁴⁹ Gemeinde Sigless. Sigless, den 23.7.45. Zahl: 15-45, Stimmungsbericht, in BgLA Bezirkshauptmannschaft Mattersburg (BH Mattersburg), Polizeiangelegenheiten (XI-) 1945-1946-1947-Besondere Vorfalle.

⁵⁰ A. J., Stinkenbrunn, am 17.745, Betrifft: Ansuchen um Freistellung der Registrierung, in BgLA BH Eisenstadt, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁵¹ Hans Chmelar: "Pareti ohne Chance. Die KPÖ im Burgenland 1945/46", in Johann Seedoch (ed.): Beitrage zur Landeskunde des burgenlandisch-westungarischen Raumes, Eisenstadt: Burgenlandisches Landesarchiv, 1994, pp. 50-68.

⁵² BgLA A/VIII-11/VI; Gemeindeamt Deutsch-Jahrndorf. Deutsch-Jahrdorf, am 12. Juli 1960. Z1:207/1960. Betr.: Ereignisse 1945-1956, Bericht.

⁵³ BgLA A/VIII-14/V-1; Landesgendarmeriekommando für das Burgenland. Situationsbericht für die Zeit vom 1. bis 30. Juni 1946. Eisenstadt, am 1. Juli 1946.

⁵⁴ Egyes helyeken, mint például a kelet-ausztriai Frauenkirchen faluban ez a helyi kommunisták és a csendőrség között összecsapáshoz vezetett, lásd Gendarmerieabteilungskommando Eisenstadt Nr. 1, E. Nr. 224. Frauenkirchen, Posten, Uberfall auf desselben. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Brgld. Neusiedl a. See, 21. Okt. 1945., in BgLA BH Neusiedl, Verschiedenes XI-1945.

⁵⁵ Stadtgemeinde Neusiedl am See. Z1.667. Neusiedl am See, am 9. Mai 1946, in BgLA BH Neusiedl XI-125/45.

⁵⁶ Bezirkshauptmannschaft Neusiedl a. See Zahl:XI-125/1. Neusiedl am See, 14.2.1946, in BgLA BH Neusiedl am See XI-125/45.

⁵⁷ Mark Pittaway: "The Making of Hungary' Post-war Western Borderland: Shaping a Socialist Landscape in Moson and Sopron". ms., Budapest, 2004.

⁵⁸ Erről Burgenlandban lásd Gemeindeamt Bruckneudorf. Bruckneudorf, 2 Juni 1960. Zahl: 150-1960. Betr.: Berichte der Gemeinden über die Ereignisse 1945 bis 1956, in BgLA VIII-11/V.

Vannak évfordulók, amelyekről nem lehet nem megemlékezni. A Győzelem napja, a Nagy Honvédő Háború sikeres befejezése, a náci Németország feltétel nélküli kapitulációja 1945. május 8-án fontos ünnep maradt az emberiség történetében. Tulajdonképpen az antifasiszta hagyomány egyetlen, egyetemes és konszenzusos megemlékezéséről van szó ezen a napon, noha természetesen az ünnep nem jelent nem hogy világméretű, de még csak össz-európai közös ünneplést sem. A kelet-európai és az egykori szovjet térségben bekövetkezett rendszerváltás aláásta az ünnep régi jellegét és jelentőségét, hiszen a hatalmi elitek különböző frakciói többé nem érdekeltek vagy nem egyformán érdekeltek az antifasiszta egység baloldali ihletettségű szellemiségének fennmaradásában. Magyarországon például a legnagyobb jobboldali párt egyik prominense Budapest felszabadulását "szovjet barbarizmusként" aposztrofálta, és kikelt az ünneplés ellen, lényegében – talán akaratlanul – a nyilas és a náci rezsim mentegetéséig züllött.

Az a tény, hogy a Szovjetunió, amely a háborús áldozatok, terhek, nehézségek döntő részét viselte, nem létezik többé, alapjában átalakította a honvédő háború és a "Győzelem napja" egész megítélését, emlékét. Az új politikai és hatalmi erőviszonyoknak megfelelően Magyarországon is általánossá vált a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg történelmi szerepének diszkreditálása, meghamisítása, történetének kriminalizálása. A különböző jobboldali hatalmi csoportosulások (nemritkán szociáldemokrata irányzatok is) szerte Európában az új világrend és helyi képviseletének érdekében az új ideológiai legitimációnak megfelelően végzik el a történeti tudat manipulatív "megdolgozását", a történelem "újraírását".

A "divatos" témák között említhetjük – példának okáért – azt a törekvést, hogy a nácik Szovjetunió elleni támadását – a goebbelsi propaganda kedvenc tézisének megfelelően – egyfajta "preventív háborúként" mutassák be, mint amely csak "megelőzte" a szovjetek készülő németellenes támadását. Mások arra koncentrálnak, hogy a Vörös Hadsereg történelmi teljesítményének középpontjába a megtorlást, a pusztítást, a nők elleni korlátlan erőszak tézisét állítsák. A magyar történetírásban nemcsak a német "revizionista" történetírás, illetve azok orosz támogatóinak hamisításai bukkannak fel, hanem egész koncepciók elevenednek újra, amelyek a magyar háborús szerepvállalást kívánják tisztára mosni, vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni, a magyar hatalmi elit bűnösségét relativizálni. Más szerzők a háborús bűnöket elkövető Horthy és uralmi elitjének mentegetésével foglalkoznak, közvetlenül kiszolgálva meghatározott konzervatív és szélsőjobboldali politikai csoportok kulturális igényeit.

E számunkban nem térünk ki e problémák elől, ám szakítunk azzal a régi és rossz tradícióval is, amely a Vörös Hadsereget és a Szovjetuniót kritikátlanul szemléli és ábrázolja. Tisztázni kell egyszer s mindenkorra, hogy a Szovjetunióban a náci támadás és a Wehrmacht által elkövetett történelmileg példátlan szörnyűségek már a háború folyamán a "szent bosszú" érzését széles lakossági és katonai körökben korbácsolták fel, ami bizonyos értelemben éppen úgy eszköz volt a szovjet politikai vezetés kezében, mint általában a lakossági hangulatok és társadalmi érzületek a békés időkben. A minimális számon 27 milliós szovjet emberveszteség több volt, mint a II. világháború összes többi embervesztesége együttvéve. A náci tömeggyilkosságok és a holokauszt hatása alatt Ilja Ehrenburg, a híres szovjet író is megfogalmazta még 1942-ben az "Öld a németet!" harci jelszót, mely visszhangra talált a szovjet harcosok lelkében. De nem szabad elfelejteni, hogy a reálpolitikus Sztálin – hatalmi és geostratégiai megfontolások alapján – maga is szembeszállt ezzel a hangulattal, mondván, "a Hitlerek jönnek-mennek, a német nép marad". Ugyanakkor persze nem tagadható: a bosszú érzése ott szunnyadt az egyszerű katona lelkében, ami nélkül a háború győztes megvívása aligha lett volna lehetséges. Ez valószínűleg minden modern háború "törvénye".

Minden háború egyetemes emberi tragédia; üzleti és hatalmi érdekekért, profitérdekekért millióknak kell meghalniuk, "melléktermékként" pedig – s ez a háborúk szintén általános történelmi tapasztalata – felszabadulnak olyan ösztönök is minden részt vevő hadseregben, így a Vörös Hadseregben is, amelyek embertelen megnyilvánulások tömegeihez vezettek, s amelyeket nem igazolhat az a tény, sőt független e tényektől, hogy a Vörös Hadsereg igazságos harcot folytatott a náci Németország ellen. Ilyen tragédia, ilyen katasztrófa volt a vöröskatonák sokaságának részvétele az 1945. április végi és május elejei győzelmes berlini csata idején elburjánzó nemi erőszakban, amely egyes adatok szerint nők százezreit érintette. E szörnyűség története sokáig feldolgozatlan volt, egyik félnek sem állt érdekében a jelenség történetét felvetni, még kevésbé megírni. Egyesek attól féltek, hogy e kérdések vizsgálata beszennyezi a felszabadítók emlékét, a honvédő háború igazságos jellegét, mások a nemzeti kisebbségi komplexus erősödésétől féltek Németországban, megint mások a Wehrmacht és általában a német fegyveres erők rémtetteinek relativizálódásától tartottak. Nem ok nélkül. Napjainkban e tények – sok más ún. kényes kérdéssel együtt – politikai megfontolások következtében a Vörös Hadsereg progresszív történelmi teljesítményének egészében való megkérdőjelezéséhez is anyagul szolgálnak. E számunkban néhány dokumentum közreadásával jelezzük, hogy a szovjet politikai vezetőség, a parancsnoki kar és Sztálin, ha megkésve is, a Szovjetunió presztízsét és nagyhatalmi pozícióját szem előtt tartva – személyesen is fellépett a randalírozás megfékezése, különösen pedig a nők megbecstelenítésének megszüntetése érdekében.

Második ilyen nagy problémakör a Wehrmacht "divatos" szerecsenmosdatása. Egyes szerzők odáig jutottak Magyarországon is, hogy megkérdőjelezik a Wehrmacht náci jellegét, igyekeznek elmosni a politikai és erkölcsi határokat a német és a szovjet hadsereg között. A történelmi tudat ilyen eltorzítása szándékosan mellőzi, hogy a Szovjetunió megtámadásával megváltozott a háború jellege, mérete és részben még célja is. Elhomályosítják azt a tényt, hogy a szovjet népek honvédő háborúja mind a nemzetközi feltételrendszer, mind a sztálini diktatúra következtében példátlan erőfeszítésekre kényszerített tíz- és tízmilliókat, akik végső soron heroikus küzdelemben legyőzték a világtörténelem addigi legerősebb és legbrutálisabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb birodalmát, a hitlerista Németországot. Mi sem jellemzőbb, mint hogy már a háború első napjaiban példátlan emberáradat és technikai gépezet özönlött be a szovjet területekre: ötmillió ember, több mint 4000 harckocsi, 47 000 löveg és aknavető, 4500 repülőgép. A döbbenetes erő és Sztálinnak a Vörös Hadsereg parancsnoki karát érintő tisztogatásainak hatására már az első időkben hihetetlen emberveszteség érte a harcoló egységeket. 1941. június 22-től november végéig Franciaországénál nagyobb területet ragadtak el mintegy 75 millió lakossal, északon blokád alá helyezték Leningrádot, elfoglalták Kijevet, és Moszkva alá értek. Decemberig hárommillió szovjet harcos halt hősi halált, és több mint 1 millió ember sebesült meg. S noha ekkor, a moszkvai csata periódusában, a nácik első katonai veresége nyomán kiderült, hogy a hitlerista hadvezetés számításai a villámháború tekintetében megbuktak, a háború még csak éppen hogy elkezdődött.

A nemzetközi feltételrendszer, a nyugati szövetségek magatartása is nagymértékben a Vörös Hadsereg harci sikereitől függött. Ennek eklatáns példája a történelmi jelentőségű kurszki csata, amelynek egyik következménye volt, hogy a vezető nyugati nagyhatalmak a háború utáni rendezés szempontjainak megfelelően megváltoztatták a keleti fronthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyukat, megkezdték a 2. front megnyitásának konkrét kidolgozását. (E problémakörről külön írást publikálunk G. Mjagkov, a moszkvai, II. világháború történetével foglalkozó történészbizottság titkárának tollából, akinek külön is köszönetet mondunk az értékes dokumentumokért, adatokért és cikkekért, amelyeket folyóiratunk rendelkezésére bocsátott.)

Hogy az alapvető terheket a háború egész ideje alatt a Szovjetunió viselte, már egyedül abból a tényből is kiviláglik, hogy brit és amerikai kutatók számításai szerint az 1941-44-es években a Wehrmacht szárazföldi csapatainak 93%-át a német-szovjet fronton semmisítették meg vagy tették harcképtelenné. A Szovjetunió mintegy 27-28 milliós embervesztesége, amelynek 10%-át a legyilkolt zsidóság alkotta, elválaszthatatlan a Wehrmacht népirtó tevékenységétől. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni illik, hogy mind Ukrajnában, mind a balti köztársaságokban a helyi lakosság jelentős csoportjai vettek részt a szovjetellenes háborúban, úgy is mint a fegyveres erők, úgy is mint a civil lakosság elleni terrorista egységek tagjai. Ismét csak egy példával illusztrálandó a helyzetet, megemlítem, hogy az újabb kutatások tükrében, a megnyíló oroszországi archívumok levéltári forrásainak vizsgálata során kiderült, hogy a lett önkéntes SS-légió nemcsak a Vörös Hadsereg ellen harcolt, hanem az SS parancsnoksága felhasználta szovjet állampolgárok tömegeinek kivégzéséhez is. 1941 decemberétől 1942 augusztusáig a Riga alatti gettóban 27 ezer embert semmisítettek meg, míg más lett SS-egységek nem kizárólag orosz területeken gyújtották fel falvak egész sorát és semmisítették meg azok lakóit.

Külön történet a szovjet hadifoglyok sorsa, akikről ugyancsak kevés szó esik napjainkban. Feledésbe merült, hogy sokakat közülük Auschwitz gázkamráiban emésztettek el a náci hóhérok. Kevesen emlegetik ma azt a rémtettet is, amelyre a Wehrmacht katonái és technikai alkalmazottjai az SS és a biztonsági szolgálat egységeivel együtt vetemedtek 1941 őszén nem messze Vjazmától. 600 ezer szovjet hadifoglyot gyűjtöttek össze a szabad ég alatt víz és élelem nélkül, akik mind elpusztultak a közeledő tél iszonyú körülményei között, éhen haltak, megfagytak… A vezető német tábornokok közül egyedül Canaris admirális emelte fel a szavát a példátlan rémtett ellen. (Az adatokat l. Informacionnij Bjulletyeny, Moszkva, 2001, No. 6.) Közismert tény, hogy a szovjet hadifoglyokra hazatértük után újabb megpróbáltatások vártak a különböző "szűrőtáborokban", ahol kivizsgálták, hogy a nyugati hírszerző szervek nem szervezték-e be őket, hogyan viselkedtek mint "árulók" a hadifogságban stb. Minderről már tudunk valamit az orosz források tükrében, a magyar hadifoglyok adatait azonban csak mostanában kezdték feltárni Moszkvában, noha itthon e témakör még mindig egy ruszofób beállítódás ideológiai eszköze. Ennek jegyében írják le a gyakran a 800 ezres, sőt még nagyobb adatokat, noha a valóságban "Nagy Magyarországról" összesen mintegy 500-550 ezer magyar nemzetiségű fogolyról van kartoték, adat. A történetírás átpolitizálása, megrontása, a fantaziálás a tudományos elfogulatlansággal persze nem fékezhető meg, ám kedvezőbb történelmi periódusokban a tudományosan értékes megközelítések mindazok számára megfelelő intellektuális környezetet teremtenek, akik egy emberségesebb világ megalapozásában érdekeltek.

 

 

---

 

 

E számunk másik évfordulós tematikájának középpontjában József Attila áll; az idén emlékeznek meg országos rendezvényeken születésének 100. évfordulójáról. Ez alkalomból aligha van komoly szerző, aki tagadná, hogy a József Attila körüli mai politikai manipulációk mögött meghúzódik egy alapvető probléma: egyetlen korszak sem tudta a József Attila-i mű egészét befogadni. Napjainkban József Attila örökségének antikapitalista lényege nem kerül igazán napirendre; a mainstream, akárcsak régen, tudja: József Attila műve oly gazdag, hogy megkerülhetetlen, de azt is tudja, hogy ma sem képes vállalni azt a maga egészében… Azon nem lepődhetünk meg, hogy a jobboldal-szélsőjobboldal keresztényszocialistát vagy nemzetiszocialistát szeretne faragni József Attilából, azon azonban annál inkább, hogy a szocialisták és liberálisok jó része annak a hamisításnak a szolgálatába szegődött, amelyet még a rendszerváltás hajnalán fogalmazott meg egy-két "szakértő" csodadoktor: eszerint József Attila liberális szociáldemokrata volt, piacpárti és pluralista. E számunk írásai ezt a közhelyes hamisítást nemcsak kétségbe vonják, de szakszerűen az ellenkezőjét bizonyítják: József Attila – ellentétben mai kormányszocialista támogatóival – valódi szocialista, ha Marxra gondolunk, kommunista volt, nem hitt semmiféle kapitalista "megváltásban", a kapitalizmus, a piacgazdaság humanizálhatóságában, nem hitt az "emberarcú kapitalizmus" elnyomó és manipulatív ideológiáiban, hagymázas giccsvilágában. A József Attila-i mű egésze a világegészre való reflexió, amelyben az egyén és közösség elgondolt harmóniája csak azokban a napi küzdelmekben jöhet létre, amelyek ennek az Egésznek a megváltoztathatóságából indulnak ki, amit nevezhetünk civilizációs fordulatnak, szocialista forradalomnak, a barbárság elleni harcnak, netán az egyén felszabadításának. Egy dolog bizonyos József Attila költészetében, bármit tegyenek is a mai hamisítók: ezek a harcok vagy mindenfajta elnyomás ellen irányulnak, vagy végső soron beleragadnak a háborúval és vérrel szennyezett modern társadalom hínárvilágába.