Az írás azokat a lépéseket elemzi, amelyeket a venezuelai munkásmozgalom Chávez hatalomrajutása óta tett a munkásönigazgatás felé. Bemutatja a régi szakszervezeti szövetség és az új, spontánabb módon formálódó szakszervezetek küzdelmét, az önigazgatás különféle elképzeléseit és gyakorlati eredményeit. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a folyamat még messze nem ért véget: a venezuelai "forradalom" még tartogathat meglepetéseket.

2003. májusi megalakulása óta a Venezuelai Munkások Nemzeti Uniója (UNT) a venezuelai munkaügyi forradalom körül zajló viták középpontjába került. Ezek a viták alapvetően az üzemek és a szakszervezetek feletti munkásellenőrzés problémáiról folynak. A demokrácia áll a venezuelai munkások küzdelmének homlokterében, amikor a régóta a korrupció és az osztály-együttműködés mocsarába süllyedt munkásmozgalom újraélesztésén igyekeznek.

Amikor 1998-ban Hugo Chávezt Venezuela elnökévé választották, olyan radikális politikai és társadalmi változásokat ígért, amelyek úgy tűntek, hogy a munkásmozgalmat is lekörözhetik. A legjelentősebb szakszervezeti szövetség, a Venezuelai Munkásszövetség (CTV) az elnök legelszántabb kritikusai közé tartozott, aki cserébe nem fukarkodott a CTV elleni kirohanásokkal. Ám a mainstream média által kreált kép a “munkásmozgalom és Chávez küzdelméről” tudatosan félrevezető volt: valójában a CTV már az 1970-es évek óta – ha nem még régebben – nemigen képviselte a munkások ügyét. Chávez és a CTV harcának dacára a venezuelai munkások jó része aktívan és lelkesen részt vett az elnök által meghirdetett “bolívari forradalomban”, amely a Latin-Amerika függetlenségéért síkra szálló Simón Bolívar után kapta nevét.

Az Amerikai Birodalom erőszakossága által táplált felpörgő globalizáció légkörében komoly visszhangot keltett Cháveznek a neoliberális modellt elutasító politikája. És hamar bebizonyosodott, hogy ez az elutasítás több, mint puszta retorika. Chávez elnöksége túlélt egy puccsot, valamint az olajvállalkozók bojkottját; legitimálta egy drámai referendum és a helyi választások – most eljött az ideje, mint az Economist újságírója fogalmazott, hogy “szavait tettekre váltsa”. A neoliberális forgatókönyvvel szemben Venezuela egy olyan alternatív fejlődési modellbe fogott bele, amely nyíltan a társadalmi jólét kérdését helyezi a középpontba.

A venezuelai forradalom alapvetően a demokráciáért küzd, de nem azért a “tiszta demokráciáért”, amely oly gyakran blokkolja az északi gondolkodást. Venezuelában ez a terminus társadalmi és gazdasági dimenziókat éppúgy felölel, mint politikai, sőt földrajzi szempontokat. A népi részvétel a helyi tervtanácsok bonyolult fejlődését jelenti, amelyek a közösség költségvetését vitatják meg, de ugyanígy arról is esik szó, hogy a termelés bizonyos területein a világpiaci termelést a venezuelai nép számára folyó termeléssé változtassák. Így a korábbi trend, amelyben Venezuela élelmiszer-szükségletének 70%-át importból volt kénytelen fedezni, az “élelmiszer-szuverenitás” jegyében megfordulóban van. Ám az “élelmiszer-szuverenitás” megkívánja a földtulajdon demokratizálását, a venezuelai vidék tulajdonarányainak megfordítását, hiszen ma a földbirtokosok leggazdagabb 5 százalékáé a magántulajdonú termőterület 75%-a, amelyből a legszegényebb 75% viszont mindösszesen 6%-ot mondhat magáénak.¹

Bolívart az egész régióban tisztelet övezi, és Chávez ezt kihasználva igyekszik erősíteni a szolidaritást a dél-amerikai államok között. A regionális – tulajdonképpen “Dél–Dél közötti – egységet hangsúlyozó retorikája Bolívar nagy álmán, az egyesített Latin-Amerikán alapul. Ám ez sem szimpla retorikai ciráda: Chávez valóban vállalta ezt az üzenetet, és olyan regionális egységet szorgalmaz, amely képes lehet szembeszegülni a globális tőke erőszakos terjeszkedésének.

Január végén, szokásos vasárnapi televíziós interjúműsorában, az Aló Presidentében Chávez bejelentette a gazdaság fejlesztésének új irányvonalát, amelynek középpontjában a “made in Venezuela” szlogen áll. Az elnök új programját abból az óriási papírgyárból (az Invepalból) jelentette be, amelyet 350 munkásának nehéz harcai után a kormány nemrégiben államosított. Chávez felhívása a kétéves UNT csatakiáltását visszhangozza: “Közös irányítás nélkül nincs forradalom!” A venezuelai és más országbeli korábbi önigazgatási fiaskók ismeretében a mostani kísérlet valódi munkás-önigazgatást követel, és elutasítja a munkavállalói résztulajdon vagy éppen egy technokrata munkásmenedzseri osztály kialakításának ötletét.

 

Egy új Venezuela

 

A Chávez 1998-as elnökké választását megelőző négy évtizedben két hagyományos párt osztozott a hatalmon, és küzdött az ország legfontosabb intézményeinek irányításáért. 1958-ban a diktátor Perez Jiménez után jól menő olajgazdaság maradt az ország új vezetőire, és a szociáldemokrata Acción Democrática, valamint a keresztényszociális Copei párt az olajjövedelmeket továbbra is igyekezett az elit körökben tartani, miközben a népet hatásos nacionalista retorikával etették.

A CTV, amely a Jiménez elleni harcokban még progresszív erőként alakult és azokból alaposan ki is vette a részét, hamarosan a pártérdekek kiszolgálójává vált. Sőt, a szervezet hosszú ideig aktív szerepet vállalt az USA dirigálta regionális antikommunista tevékenységből is, ami figyelemre méltó összegeket hozott a CTV konyhájára az American Institute for Free Labor Developement (AIFLD) kasszájából.² Az 1980-as évek neoliberális kormányzása idején azután ezt a munkások keservesen megfizették. Ebben az időszakban születtek meg a mai munkás-önigazgatási elképzelések alapjai, miközben a CTV háromoldalú “társirányítási” bizottságokban vett részt a Kereskedelmi Kamara és a Munkaügyi Minisztérium képviselőivel. Az 1990-es évek közepére a CTV vezetői felmondták megegyezésüket Rafael Caldera elnökkel, akinek privatizációs és reformhadjárata igencsak pusztítónak bizonyult a munkásokra nézve, és tovább csökkentette a CTV hitelét. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött a venezuelai munkások ma az irányításban igazi munkásrészvételért szállnak harcba.

Az a változást követelő nemzeti felzúdulás, amely Chávezt 1998-ban a hatalom csúcsára lendítette, nem hagyta érintetlenül a munkásmozgalmat sem. A lusta és korrupt “vezetőikkel” elégedetlen munkások egyre gyakrabban hangoztatták korábbi fenntartásaikat, és számos új kritikát is megfogalmaztak. A nagymértékű szociális változás iránti elkötelezettség, az a cél, hogy növeljék a venezuelai lakosság azon 80%-ának életszínvonalát, amely a szegénységi küszöb alatt él, arra késztette a munkásokat, hogy csatlakozzanak a folyamathoz, és a munkásmozgalom reformját is a célok közé emeljék.³

Mindennek a nettó eredménye a munkásosztály drámai léptékű változása lett: egy egész sor, korábban a CTV-be tartozó szakszervezet és federáció lépett ki a szövetségből. Ezek hozták létre 2003-ban a Venezuelai Nemzeti Munkásszövetséget (UNT), amelynek ideiglenes vezetősége az új szakszervezeti stratégia leghangosabb hirdetője lett. Az UNT még meglehetősen kiforratlan szerveződés, és a hivatalos választásokig – amelyeket vélhetőleg 2005 őszén fognak megtartani – továbbra is nélkülözni fogja a szakszervezetiséghez szükséges belső struktúrákat. Ám a venezuelai társadalom nagy átalakulása arra ösztönözte a munkásokat, hogy relatíve csekély eszközeikkel is meglehetősen messzire jussanak, és az UNT szoros kötődése a kormányzathoz biztosítja, hogy a szervezet az országos színtér fontos szereplője lesz.

Bár egyelőre nem lehet megítélni, hogy melyik szervezet mennyire reprezentatív, az UNT működésének első két éve során meghökkentő mértékben megizmosodott. Az ítéletalkotás egyik módja, hogy az aláírt kollektív szerződések milyen mértékben köthetőek az egyik vagy másik szakszervezeti szövetséghez. A Munkaügyi Minisztérium szerint a 2003–2004 folyamán megkötött kollektív szerződések 76,5%-át az UNT keretébe tartozó szakszervezetek írták alá, míg a CTV tagszervezeteire csupán 20,2% jutott.

Mindazonáltal a társadalmak nem változnak meg egyik napról a másikra egy új korszak, új kormány vagy éppen új szakszervezet bejelentésétől. A szervezett munkásság a régi venezuelai rendszer, a Negyedik Köztársaság (1958–1999) egyik alapvető intézménye volt, és megváltoztatásához konkrét és nagy ívű gazdasági, politikai és társadalmi stratégiára lesz szükség. Ebben a demokrácia hangsúlyozása csupán az első lépést jelentheti.

 

Munkásjogok, emberi jogok: a Coca-Cola Femsa

 

A venezuelai szakszervezetek hagyományosan sokkal inkább üzemek, mintsem ágazatok szerint szerveződtek. Az egyes üzemegységeknek még ugyanazon vállalaton belül is saját szakszervezetei vannak. Így a Coca-Cola Femsa nyolc venezuelai palackozóüzemének is megvannak a különálló szakszervezetei, sőt az egyiknek kettő is. A CTV-hez tartozó régi szakszervezetük tehetetlenségével elégedetlen aktivisták egy része a valenciai gyárban létrehozott egy párhuzamos szakszervezetet, amely gyorsan komoly támogatottságot szerezve a régi szervezet komoly vetélytársává vált.

A Coca-Cola Femsa Coca-Cola termékeket (söröket, ásványvizeket és üdítőitalokat) palackoz, terjeszt és árusít Latin-Amerika-szerte. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában is vannak érdekeltségei. Bár a forgalomból Venezuela csupán 7,1%-kal részesedik (Mexikó pl. 66,7%-kal), ez árnyalatnyival még mindig több Kolumbia 6,5%-ánál. Ám – mint arról egy nemzetközi civilszervezet, a Campaign to Stop Killer Coke (Kampány a gyilkos kóla megfékezésére) beszámol (http://www.killercoke.org) – Kolumbia csekély részesedése is elég ahhoz, hogy a cég különféle paramilitáris csoportokkal működjön együtt, amelyek nem egy szakszervezeti aktivista zaklatásáért, megkínzásáért vagy éppen meggyilkolásáért felelősek.“

Venezuelában nem szokásuk úgy megölni a szakszervezeti vezetőket, mint Kolumbiában – mutat rá José Cardenal, az új valenciai szakszervezet főtitkára. – De a legális és törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy eltiporják azokat a szakszervezeti vezetőket, akik valóban kiállnak a munkások jogaiért. Megtalálják a legális módját annak, hogy megfélemlítsék, fenyegessék azokat a munkásokat, akik szervezkedni próbálnak, vagy törvényadta jogaikat követelik.”

2004 májusában, hónapokig tartó fáradhatatlan szervezőmunkát követően Cardenal és más aktivisták megalapították párhuzamos szakszervezetüket, amely egy üzemi szavazás formájában dobott kesztyűt a régi szakszervezetnek. A valenciai munkafelügyelet által lebonyolított szavazáson, ahol megfigyelőként mindkét szervezet, valamint a cég képviselői is részt vettek, az új szervezet 80%-os részvétel mellett 301:234 arányú győzelmet aratott.“

A Coca-Cola Femsa munkásai sohasem kaptak tisztességes fizetést” – nyilatkozta Freddy Contreras, az új szakszervezet kulturális titkára. “Korábban ha egy munkás a jogait követelte, hamar az utcán találta magát” – tette hozzá dühösen. “A régi szakszervezeti vezetők összeszűrték a levet a céggel, amely megvásárolta őket. A munkások nem merték kritizálni a szakszervezetet, mert tisztában voltak vele, hogy a szakszervezet kirúgathatja őket. A szakszervezeti vezetők a cégtől kapták fizetésüket, irodájukat az üzemben; a cég a markában tartotta őket, biztonságos távolságban a munkásoktól.”

A győztes szakszervezeti választások óta eltelt egy évben az új szervezet elért néhány kisebb, ám mégiscsak fontos eredményt. “Korábban képtelenek voltunk hozzájutni a minket megillető élelmiszertikettekhez – jegyezte meg a palackozószalag mellett dolgozó Julio Llepes – ám amióta új szakszervezetünk van, megkapjuk azokat.” Llepes az új szakszervezetet nyitottabbnak találja, és azt is hozzátette, hogy ha valamilyen baja lesz annak vezetőivel, akkor félelem nélkül ki fog merni állni az igazáért.

A gyárban hét éve dolgozó Luis Ferrero azt hangsúlyozta, hogy az új szakszervezet négy évre visszamenőleges hatályú bért harcolt ki azoknak a dolgozóknak, akik a futószalag mellett kénytelenek ebédjüket elfogyasztani. És végül fontos politikai győzelemként a szakszervezet arra is rákényszerítette a céget, hogy kifizessék a bért arra a két hónapra is, mikor 2002 decembere és 2003 februárja között a Coca-Cola Femsa is bezárta kapuit, hogy így érjék el Chávez megbuktatását. Akkor azt mondták a munkásoknak, hogy megkapják fizetésüket a gyárbezárás idejére is, ám mostanáig egy fillért sem láttak belőle.

A Coca-Cola Femsa csak egy a mind több üzem közül, ahol a munkások harcba kezdtek, hogy visszahódítsák a szakszervezeteket a korrupt, a munkaadókkal igencsak barátságos viszonyt ápolgató vezetőktől. A sort a Ford nyitotta meg 2000-ben, ahol először került sor szakszervezeti referendumra a régióban. Az új szakszervezet sima győzelmet aratott, lökést adva ezzel a szakszervezetek demokratizálására irányuló mozgalmaknak. Az elmúlt évben Valenciában és Maracayban, Venezuela ipari központjaiban összesen nyolc referendumot tartottak, és mindegyikből az új szakszervezetek kerültek ki győztesen.

A szakszervezeti referendumok számának és az új szakszervezetek alakulásának növekvő száma nem kis mértékben az állami befolyásnak is köszönhető. Korábban a Munkaügyi Minisztérium óvakodott állást foglalni a vitákban, ám az alacsony fizetésű munkások elbocsátására kirótt moratórium 2003 áprilisában ezt megváltoztatta. “A cégek az elbocsátási moratórium miatt immár nem rúghatják ki a munkásokat, ha azok új szakszervezetet akarnak alakítani, vagy a jogaikért szervezkednek” – kommentálta az UNT carobói regionális vezetője, José Joaquín Barreto. “A kormánynak köszönhetően ezeknek a munkásoknak most már jut némi mozgástér, hogy új szakszervezetet alakítsanak, referendumot tartsanak, és immár van néhány lap a kezükben hogy a tárgyalóasztalok mellett is konkrét eredményeket érhessenek el.”

 

Három mese a venezuelai közös menedzselésről

 

A lokális szakszervezeti demokrácia szintjén az UNT kulcsszerepet játszott a munkások megszervezésében, az új szakszervezeteknek adott stratégiai és jogi támogatásban és az állammal való kapcsolattartásban. Ám vezetői a munkahelyi demokrácia előmozdításán is iparkodnak, amelynek központi tézise a termelés feletti munkásellenőrzés. Venezuela újszülött új szakszervezeti mozgalma a különféle elképzelések némiképp zűrzavaros elegyén alapul, akárcsak annak idején maga a bolívari forradalom, de ezek közül a legfontosabb a munkások részvétele az igazgatásban. Mind a kormányzati politika szintjén (ez vadonatúj fejlemény), mind pedig az üzemekben, ahol már működik a közös igazgatás, vagy éppen harcolnak érte, három jól elkülöníthető modell jelenik meg: mindháromnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, tanulságai és példái.

 

Villamosipar

“Mi az a közös irányítás?” – mennydörögte Joaquín Osorio az összegyűlt munkásoknak Valenciában. Osorio a Fetraelec nevű villamosipari szakszervezet fegyelmi bizottságának elnöke és egyben a szakszervezet fő ideológusainak egyike. Egy nemzetközi szakszervezeti gyűlésen – ahol az ország minden részéből érkezett munkások és delegátusok mellett a kanadai Vancouveri Munkástanácsok képviselői, valamint az USA-beli Babson College egy közgazdász professzora is megjelentek – Osorio a közös irányításról szervezett workshop előadójaként szólalt fel. “Számunkra a közös irányítás hatalom a munkások kezében – folytatta beszédét. – Annak joga és igénye, hogy a munkások részt vehessenek a cég igazgatásában. Olyan menedzselési és adminisztratív rendszer, amelyben az állam, a munkások és (a mi esetünkben) a fogyasztók is egyenlő feltételek mellett kapnak részt. A közös igazgatás a régi, megbukott vertikális, korrupt és bürokratikus rendszer alternatívája, amely abba a válságba juttatta az állami vállalatokat, amelyben ma vergődnek.”

Az ország villamos energiájának 60%-át biztosító állami vállalat, a Cadafe dolgozói Chávez 1998-as választási győzelme után szinte azonnal szorgalmazni kezdték a közös irányítás bevezetését. 2002-ben, nem sokkal az áprilisi puccskísérletet követően a Cadafe hivatalosan is megkezdte az áttérést a közös irányításra. Ám három év elteltével a munkások beleszólása a döntésekbe még mindig igencsak korlátozott: két hellyel rendelkeznek abban a koordináló bizottságban, amely nem kötelező erejű javaslatokat tehet a vállalat elnökének. Miután adtak egy lehetőséget az állami vezetésnek a valódi közös irányítás bevezetésére, a Fetraelec szakszervezeti szövetségébe tömörült munkások egész sor tiltakozó akcióban fejezték ki türelmetlenségüket. Ez meglehetősen kényes probléma, hiszen a munkások többsége Chávez elnök lelkes támogatója, ám tiltakozásuk szükségszerűen az Energiaügyi Minisztérium, a Cadafe felügyeletét ellátó állami szerv ellen irányul. “

Megértjük, hogy az elmúlt három év sztrájkjai, kizárásai, puccsai, guarimbasai⁴ erőteljesebb fellépésre kényszerítették az államot ezekkel az akciókkal szemben, amelyeknek célja a kormány megbuktatása volt – magyarázza Angel Navas, a Fetraelec elnöke. – Ám ez az időszak immár véget ért, és itt az idő az állam demokratizálásának megkezdésére, mert a munkások és általában az emberek nagyobb beleszólást követelnek a döntéshozatalba.”⁵

“Érezhető egy bizonyos ellenállás a konszolidációval és a forradalmi folyamattal szemben” – jegyezte meg Navas. – Amikor szorgalmazni kezdtük a közös irányítás konkrét kidolgozását a Cadafénál, akkor kiprovokáltuk az állam olyan állítólagos képviselőinek az ellenkezését, akik nem kívánták hatalmukat a munkásokkal megosztani.”

Az egyetlen kivétel a Cadela – a Cadafe andoki részlege –, amely a közös irányítás úttörőjének bizonyult; a munkások és a menedzsment ottani együttműködése az egész szakszervezet számára jövőbe mutató példát jelent. A Cadafe jelenti a közös irányításra irányuló, alulról kiinduló kezdeményezés legszervezettebb formáját Venezuelában.

 

Papíripar

A Venepal papírgyár (ma már Invepal néven állami vállalat) dolgozóinak harca komoly rokonszenvet ébresztett a venezuelai munkások között: a cég csődbe jutva elbocsátotta 900 munkását, arra késztetve őket, hogy a gyárat elfoglalva munkahelyük államosítását követeljék. A cégtulajdonosokkal vívott hosszadalmas csaták és jogi huzavonák után az állam piaci áron felvásárolta a csődbe jutott vállalatot, és felét átadta a munkásoknak, hogy az állammal együttműködve irányítsák. Ám a munkásigazgatás összetett dolog, és országszerte óriási elvárásokat támaszt a munkások között az Invepallal szemben. Bár nem látható tisztán, hogy mi folyik az Invepalnál, a legutóbbi fejlemények mégis arra utalnak, hogy eltértek a munkások eredeti célkitűzéseitől.

Chávez elnök szerint az Invepal hazai alapanyagokból fog jegyzetfüzeteket előállítani. A fővárostól, Caracastól délkeletre eső Monagas és Anzoáteguí államokból származó fát egy új üzem fogja feldolgozni, amelyet az államnak még meg kell vásárolnia. Az ebből származó papírmassza jelenti majd az Invepal teljes mértékben hazai eredetű alapanyagát. Az Invepal szakszervezeti vezetője, Edgar Peña szerint az Invepal jelenleg Chiléből kénytelen importálni a papírmasszát.

Egy munkásgyűlés, jelentette ki Chávez elnök, amely teljes felhatalmazással bír a vállalat irányítására, megszünteti a bürokráciát, és összekapcsolja a termelést az adminisztratív feladatokkal. “Ezt a struktúrát leteszteljük, és ha szükséges, igazítunk rajta, mivel itt a saját modellünk kidolgozásáról van szó” – tette hozzá.

A valenciai üzemben éppen ez történt a közös igazgatás legelső napján. Alexis Ornevo, a Venepal immár megszűnt szakszervezeti végrehajtó bizottságának egykori és az Invepal igazgatóságának jelenlegi tagja kijelentette, hogy mivel nincsenek többé főnökök, így szakszervezetre sincs többé szükség, hiszen a munkások immár kooperatívába tömörülnek (Covimpa), és így irányítják az üzemet. És ez a kooperatíva, sietett rámutatni Ornevo, számos előjogot élvez, így például az adózás alóli alkotmányos felmentést. Ráadásul az 1999-es Bolívari Alkotmánynak köszönhetően a Covimpa – amely ma az Invepal részvényeinek 49%-ával rendelkezik – részesedését akár 95%-ra is növelheti.

Ornevo bejelentése komoly nyugtalanságot keltett hallgatósága körében, akik attól tartottak, hogy a közös igazgatás és a munkásbizottságok egyfajta kapitalista kooperatíva kialakulása felé mutathatnak az országban. “Mint azt tegnap az Invepal bemutatóján láthattuk – mondta Navas egy magánbeszélgetés során –, van néhány komoly problémájuk. Úgy tűnik, menedzserként gondolkodnak. Annak alapján, amit tegnap hallhattunk, meg akarják szerezni a vállalat összes részvényét. Nyolcszáz munkás lesz a vállalat tulajdonosa. És ha az profitot hoz, akkor ezek a munkások gazdagok lesznek? Ez a cég állítólag az egész ország tulajdona; az én vállalatom nemcsak a munkásokhoz tartozik, ha profitot termelünk, az az egész népet illeti. Ez mindannyiunk felelőssége – az olajipari munkásoké, akik a legtöbbet termelik: hogyan terjesszük ezt ki az egész országra? Ez a profit nem az enyém. Semmi értelme, hogy csak mert például az olajiparban dolgozom, 90 millió bolívart (42 000 dollárt) keresek, mikor a minimálbér mindössze 4 millió bolívar (1900 dollár).” Meglátjuk, hogy az Invepal valóban csak a munkások egy kis csoportjának jólétére fókuszál, vagy eredeti célkitűzéseinek megfelelően a közösség, az egész ország érdekében fogja az üzemet működtetni. Az biztos, hogy az ott leszűrt tapasztalatok heves vitákat gerjesztenek még az UNT-ben arról, hogy milyen buktatói vannak a közös igazgatás stratégiájának, ha nem áll mögötte egy nagyobb ívű gazdasági stratégia.

 

Alumíniumipar

Az állami tulajdonú Alcasa alumíniumfeldolgozó vállalat a venezuelai közös igazgatás harmadik példája. Mikor 2005 januárjában Chávez bejelentette, hogy a közös igazgatás kulcsszerepet fog kapni a “belső erőkre támaszkodó” új venezuelai fejlesztési stratégiában, egyben egy szakértői csoportot is kineveztek, hogy meghatározzák a közös igazgatás bevezetésének mikéntjét és hogyanját a teljes állami szektorban. A közös igazgatás lelkes támogatójának számító Victor Alvarez ipari miniszterrel együttműködve a szakértői csoport úgy döntött, hogy az Alcasa legyen a kísérleti nyúl. A cég újonnan kinevezett elnöke, Carlos Lanz egész sor, a demokráciát erősítő intézkedést hozott, hogy bevonja a dolgozókat a cég ügyeit illető döntéshozatalba. Trino Silva, az Alcasa szakszervezetének főtitkára már régóta kárhoztatta azt a tehetetlenséget és korrupciót, amely meggátolta, hogy az Alcasa lehetőségeinek megfelelően jövedelmezővé váljon.

“Egy produktív gyárra van szükségünk – vázolta Silva egy tavaly novemberi interjúban. – Mostanában a cég produktívvá válik, de arra is szükség van, hogy profitot hozzon. Márpedig ha nem hoz profitot, és csődbe jutunk, akkor mit keres még itt a régi menedzsment?” Azóta ezt a menedzsmentet munkások által választott munkások váltották fel, ami mind Lanz, mind pedig Silva szerint valószínűleg fokozni fogja a termelékenységet és csökkenteni a korrupciót – és egyben megteremtik a közös igazgatás országos stratégiájának fő vonalait.

 

A Chávez-féle szakszervezetiség kontra autonómia

 

Az alapítása óta eltelt időben egy vita különösképpen megosztotta az UNT-t: miként találják meg a középutat Chávez támogatása és a kormányzattól való függetlenség között? Ez a vita összekapcsolódott az UNT demokratikus struktúrájának különféle elképzeléseiről szóló polé­miákkal. A Chávez elleni legális és illegális támadások özönében ráadásul mindez a probléma különleges érzelmi felhangokat kapott.

A “Chávez-féle szakszervezetiség” élharcosa a Bolívarista Munkáserő (FBT), a chávezista szakszervezeteknek az UNT-t támogató federációja, Orlando Chirinos vezetésével. Az UNT hét leginkább közismert koordinátora (összesen húszan vannak) közül négyen, köztük Chirinos, az FBT soraiba tartoznak. A Ramón Machuca vezette “autonóm szakszervezetiséget” követő csoporttal, amely a fennmaradó három koordinátort adja, később foglalkozunk.

A vitát tovább bonyolítja, hogy látszólag mindkét fél támogatja a szakszervezeti autonómiát. Az FBT-ről mégis mindenki úgy tudja – és ezt saját forrásaik is alátámasztják –, hogy szoros kötelékek fűzik a Munkaügyi Minisztériumhoz. A Machuca-féle társaságot ugyanakkor azzal vádolják, hogy megvannak a saját kormányzati csatornái, mégpedig Franklin Rondónon, az egyik legnagyobb közalkalmazotti szakszervezet elnökén keresztül. És itt a viták egy szélesebb, nehezebben behatárolható polémiává duzzadnak, amely immár a demokráciáról szól. Az egyik vélemény szerint az adott erőviszonyok között egy új, szilárd federációt kell létrehozni a CTV leváltására, még ha ez némileg beszűkíti is az új szervezet demokratikus mozgásterét. Mások úgy látják, hogy az új federációnak határozottan szakítania kell a régi szakszervezetiséggel, és teljes mértékben demokratikus alapokon kell felépülnie.

Az eltérő nézeteket jól illusztrálja az arról folyó vita, hogy ki kapjon szavazati jogot a közelgő UNT-s szakszervezeti választásokon. Machuca és néhány UNT-koordinátor szerint minden munkásnak biztosítani kell a szavazati jogot, akár az UNT tagjai, akár nem, hiszen az UNT első szavazásának eredménye nagy valószínűséggel az ország minden munkására hatással lesz. Chirinos és társai pedig azt hangoztatják, hogy bár a javaslat szellemével egyetértenek, az mégis szélesre tárná a kaput a lehetséges szabotázsakciók előtt, mert a CTV tagságának is lehetővé tenné a részvételt az UNT választásain. A CTV vezetői elvileg arra késztethetnék tagságukat, hogy olyan jelöltekre adják voksukat, akik sokkal inkább a CTV, mintsem a munkások érdekeit képviselik. Ám egyik oldal sem javasolja a szervezetlen munkások részvételét a szavazásban, annak dacára, hogy az ország munkásságának fele egyéni munkavállaló, vagy éppen a feketegazdaságban dolgozik.⁶

 

Egység az UNT-ben?

 

A helyi szakszervezeteken és az UNT-n belüli ingerült vádaskodások nem csitulnak. Ám ahogy telik-múlik az idő, mindkét oldal egyre inkább érzi a tagság növekvő türelmetlenségét az egység hiánya miatt.

November közepén a Latin-Amerikai Munkásközpont (CLAT) brazíliai tanácskozásán nem hivatalos találkozóra került sor Ramón Machuca és Marcela Maspero (UNT-koordinátor, az FBT tagja) között, ahol jelentős előrelépés történt az UNT két rivális frakciójának összebékítésére. Mind Maspero, mind pedig Machuca úgy nyilatkozott, hogy a brazíliai ad hoc találkozó jelentős áttörést hozott. Eldöntötték, hogy december elejére Caracasba hívják az UNT koordinátorait, hogy kihasználják a két oldal közti “jelentősen megjavult kapcsolatokat”.⁷

Az együttműködés elkerülhetetlen, ha a közelgő választásokon az UNT meg a maga oldalára kívánja állítani azt a rengeteg venezuelai szakszervezetet, amelyek ma még ingadoznak a két rivális szakszervezeti szövetség, a CTV és az UNT között. Ez a még határozatlan szektor nagyon is tisztában van az új federáció potenciális erejével, ám jól ismerik a venezuelai munkásmozgalom erőteljes szektariánus gyökereit is. A politikai nézeteltérések kétségkívül megmaradnak, ám ha Machuca és Chirinos – illetve ami még fontosabb, támogatóik – képesek egyesülni, ami valószínűnek látszik, akkor az UNT a progresszív politika sokszínű és dinamikus bázisává válhat Venezuelában.

 

Konklúzió

 

A venezuelai munkásmozgalom kollaboráns múltjával szakítva, a haladó kormány támogatását élvezve is szükség van mind a munkásvezetők, mind a szervezeti munkások tudatos önképzésére. Idő kell hozzá, hogy a munkások és a szakszervezeti bizalmik egyáltalán el tudjanak képzelni egy újfajta szakszervezetiséget. Ehhez vitákon, konfliktusokon át vezet az út, és mindenekelőtt egyfajta történelmi érzék szükséges hozzá. A munkásoknak ki kell menteniük a harc kultúráját a CTV letargiájának romjai alól, miközben új formákat hoznak létre. Az UNT fennállásának két éve alatt egyes vitákból nyílt konfliktusok lettek. Akárcsak a CTV régi vágású gyakorlatában, a hatalom és az egoizmus is nemritkán kihatott a döntésekre, és akárcsak korábban, a szektarianizmus az egység komoly gátjaként ütötte fel a fejét. Ám az UNT vonzereje, amelynek segítségével két röpke év alatt alapjaiban rengette meg a CTV pozícióit, éppen abban áll, hogy ezek a konfliktusok nem árnyékolták be az alapvető ideológiai vitákat. Miként lehetséges megtalálni a középutat a kormányzattal való együttműködés és a szakszervezeti autonómia között? Hogyan alakítható ki a munkásellenőrzés, amely inkább magukra a munkásokra, mintsem az állam jóindulatára apellál? Miként egyensúlyozhatnak a helyi vezetők a munkások és a helyi közösség érdekei között, illetve a lokális és az országos érdekek útvesztőjében? Ezek a viták folytatódnak – az UNT még távol jár bármiféle konszenzustól. Ám maga a viták léte mutatja, hogy milyen messzire jutott immár az UNT a venezuelai munkásmozgalom autoriter múltjától.

 

Jegyzetek

 

¹ Gregory Wilpert: Collision in Venezuela. New Left Review, 2003. május–június.

² Az Organización Regional Interamericana de Trabajadores (ORIT) központja a CTV irodaházában kapott helyet Caracas belvárosában. Lásd: Steve Ellner: Organised Labor in Venezuela 1958–1991: Behaviour and Concerns in a Democratic Setting. Wilmington. 1993. Annak részleteihez, hogy a CIA miként használta fel a CTV-t és az ORIT-t a nicaraguai sandinista kormány ellen az 1980-as évek végén, lásd: William I. Robinson: A Faustian Bargain: US Intervention in the Nicaraguan Elections and American Foreign Policy in the Post-Cold War Era. Boulder, 1992.

³ Fontos rámutatnunk, hogy bár nem túl sok szervezett munkás tartozhat e 80%-ba, ám legtöbbjüknek valószínűleg akad olyan rokona, aki munkanélküli vagy éppen a feketegazdaságban talál magának bizonytalan megélhetést. Sőt az olyan közösségekben, ahol a többség a nyomorküszöb alatt tengődik, gyakran az egész közösség a néhány jobb munkához jutó tagjától leszivárgó jövedelmektől függ. Végül, bár erről nincs túl sok írott forrás, de általában úgy tartják, hogy az informális gazdaságot inkább a nők dominálják. A formális és informális munkások közötti kölcsönös kapcsolatok rendszere időnként olyan erőteljes szolidaritást eredményez, amely túllép az üzemi kereteken.

⁴ A guarimbas erőszakos utcai demonstrációk voltak 2004 februárjának végén és március elején, amelyek során barikádok épültek, és a molotovkoktélokat és köveket hajigáló encapuchados (csuklyások) célzatosan összetűzéseket provokáltak a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával. A tüntetéseket Chávez ellenzéke szervezte, és az encapuchados jó részét az ellenzék pénzelte, hogy támadásaikkal kiprovokálják az államhatalom erőszakos válaszát.

⁵ Valencia, 2005. április 13.

⁶ Interjú Ricardo Dorado munkaügyi miniszterhelyettessel. Caracas, 2004. október 9.

⁷ Caracas, 2004. december 15.

 

(Fordította: Konok Péter)

A húsz éve halott francia filozófus a "fegyelmező társadalom" kritikusaként eredeti gondolkodó volt. Azért, mert újszerű módszereivel sok mindent fel tudott tárni a hatalom mikrovilágában lejátszódó elnyomó folyamatokról. Mai olvasata is egyfajta egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmust indukál., s a modern uralmi-függőségi viszonyok elemzésével emlékeztet a marxi kritikai elméletre is.

I. Foucault szellemi világáról

 

Michel Foucault francia filozófus (1926–1984) nagy hatású életművében számos olyan problémát tárgyalt, amelyek az állam- és politikatudományok művelői számára is rendkívül jelentősek. Hazai terminológiáink szerint igazi állambölcseleti teljesítményről van szó, ahol a filozófiai-módszertani oldal jelentősen befolyásolja, hogy a szerzőnk mit lát meg tárgyában. Foucault természetes beállítódása az volt, hogy a polgári demokratikus felépítésű állami és politikai berendezkedés vizsgálatánál sokkal jelentősebb a hatalom jelenségeinek a mindennapi életet átható s egyben abban gyökerező formáinak tanulmányozása. A társadalmi hatalom formáinak, intézményeinek, mikrofolyamatainak kitüntetett a jelentősége – ennyiben a pluralista elméletekkel azonos a pozíciója – a szervezeti, intézményesült, formalizált államhatalomhoz képest. Elgondolásaihoz ezért olyan témákat választott – a büntetés és a börtön intézményeinek szerepe a társadalom fegyelmező mechanizmusaiban, az elmegyógyintézet, a szexuális érintkezés módjai, a katonaság és az oktatás formáinak hatása az egyének társadalmi viselkedésére –, amelyek a hatalom mikro- és makroszintű jelenségeit együttesen mutatják meg. Leegyszerűsítve: Foucault a modern társadalom fegyelmező mechanizmusait kutatta, amelyek az egyéni szabadság korlátait és keretfeltételeit jelentik. A fegyelmező társadalom ugyanis egy egész korszakot fog át, kb. a XVIII. századtól a XX. század derekáig, végéig terjedően, amelynek intézményes rendje nem merül ki az állami, politikai racionalitás működő formáiban. Foucault arra is kíváncsi, hogyan irányítják az egyéni viselkedést a fegyelmező társadalmakban, mi kondicionálja az emberi magatartásokat és gondolkodásmódokat. Foucault-nál a mikromechanizmusok hatalomtechnológiáinak, azoknak a dresszúráknak, amelyeknek kiteszik és alávetik az egyéneket, legalább akkora szerepe van, mint a formális állami-jogi intézményeknek. A nyelvek, nyelvi gyakorlatok azért elemzendőek, mert nem pusztán beszédmódot, façon de parler-t jelentenek, hanem olyan gyakorlatokról, tudásformákról árulkodnak, melyekben uralmi viszonyok mutatkoznak meg. Például az orvoslásban használt nyelv, diskurzus, tudásformákat és a beteg és orvos közötti uralmi viszonylatokat mutatja fel (tisztelet, szakmailag indokolt rendszabályok, engedelmesség, melyek általában is a tekintélyi viszonyok erősítését kondicionálják egy társadalomban, mert az alá- és fölérendeltség elve szerint klasszifikálnak, ti. a beteg rábízza magát egy szakmai fensőbbségre).

Egy társadalom tagjai számára, akik benne élnek egy adott intézményes rendben, azoknak a fennálló megoldások egyfajta magától értetődőséggel jelennek meg. A kutató feladata, hogy problémaként vesse fel ezeket az evidenciákat, történeti kialakulásukat, aktuális és potenciális funkcióikat megértően leplezze le. A mindennapi gondolkodás előtt rejtve maradó összefüggéseknek a feltárása a tudományos kutatás feladata. A hatalom filozófusa pedig mesteri elemzési módszereket talált ahhoz, hogy kérdéssé tegye mindazt, ami a cselekvő szereplők átélése során – az evidenciák erejénél fogva – eltűnik szemhatárunk előtt.

Lezárt életművének nem törekszünk átfogó feldolgozására, pusztán az állam- és politikaelméletileg releváns metszeteket kívánjuk bemutatni.

 

II. Módszertani elemek (a diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás problémája)

 

Módszertani oldaláról kezdve, néhány jellemző terminusát (diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás) és megfontolását bocsátjuk előre.

A diskurzus nem egyszerűen a beszélgetés szinonimája, hanem az emberi gyakorlatnak egy olyan formája, amely a jelentéseken túlmenő többletet, uralmi viszonyokat hordoz. Az, hogy kik, miről és hogyan beszélgetnek, az társadalmi tudásformákat hordoz, a tudás pedig hatalmi viszonyokat. A tudás ugyanis nemcsak egy fennálló társadalmi gyakorlat kritikai leleplezésére, az egyenlőtlenségek feltárására szolgálhat, ellenkezőleg: a tudásfölény előnyök szerzésére, kihasználásra és mások elnyomásra is alkalmas. Épp ezért tudás és hatalom kölcsönhatásban állnak egymással. A diskurzusokat azért érdemes elemezni, mert felmutatják a tudás megoszlását és intézményes rendjét, egyének és társadalmi csoportok uralmi viszonyait, tehát a szabadság állapotát és határait.

Foucault alapvető különbséget tesz a tudás (savoir) és az ismeret (connaissance) között. A mindennapi életben ismereteket szerzünk és használunk, melyek beágyazódnak életünkbe, azaz evidenciákként hatnak. Ezzel szemben a tudás nem a hétköznapiság helyzeteiben használt gyakorlatias ismeret, hanem elméleti rangja van. Min alapulnak ismereteink, honnan származnak, hol a határ igaz és hamis ismeret között, a megismerhető és a megismerhetetlen között? A tudás behatárolja a lehetséges ismeretek körét, és társadalmilag kondicionálttá teszi az ismeretek alkalmazását¹ . Ahogy a mai politológiában mondjuk: hatalmi kérdés az, hogy ki tematizálja a közéletet, ki uralja a közbeszéd témáit, megközelítésmódjait. A tematizáció tudása pedig, de még inkább “a tudás általában”, kétélű fegyver. Ahogy Szophoklész fogalmazza az Antigonéban: “Ha tud valaki valami mesterit, bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, s van ki a gonoszra tör vele.” Ebben az értelemben a tudás nem semleges, csak a bevett gyakorlatok ismeretszintje, rutinjai tüntetik el a tudás hatalmi összefüggéseit.

A diskurzuselemzés ezért a tudás szerveződésmódjának a kulcsát, a hatalmi összefüggések feltárását eredményezheti. “A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani” (1991 b, 869–70.).

A genealógiai korszak – amely az archeológiai után következett – az intézmények és a mindennapi tevékenységi kapcsolatok elemzését pedig egyenesen abból a célból állította előtérbe, hogy hamis világbeli vagy hamis szituációban fogant viselkedéseket leplezzen le. Ez pedig összefügg a hatalom relacionista természetével. “A hatalom mindenütt jelen van, nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat” (1996, 95.). A nyers fizikai erőszak, például pusztán fogvatartás, egyenesen kizárja a hatalmi viszonyt, mert ahol dologszerűvé, fizikaivá degradálás áll fenn, ott nincs és nem is lehet magatartás-irányító befolyásolás, mert eleve kizárt a szabad cselekvés mozzanata. Azzal, hogy a hatalom nem szubsztancia, ami adott, hanem egy súlyponteltolódásokon keresztülmenő összefüggés, emberek, embercsoportok közötti aszimmetrikus, de kölcsönhatásos viszony, ami a viselkedést befolyásolja, koordinálja, kormányozza, azzal Foucault mindig a szabadság aspektusát elemzi a hatalmi viszonyokban. A szexualitás története. I.-ben egy helyütt tömör és szemléletes kifejtését adja felfogásának. Először a hagyományos felfogásoktól határolja el magát, amikor kifejti, mit nem ért hatalmon. “…hatalmon én nem »a Hatalmat« értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – jogszabály ad formát. Végül, hatalmon nem is valamilyen általános uralmi rendszert értek, amelyet egy ember vagy egy embercsoport gyakorol a másik ember vagy csoportok felett, és amelynek hatása – a sorozatos irányváltoztatások révén – az egész társadalmon áthullámzik. A hatalom elemzésének ugyanis nem szabad az állami szuverenitás, a törvény formája vagy egy uralkodás globális egységének posztulátumából kiindulnia; ezek legfeljebb olyan formák, amelyeket a hatalom végül magára ölt.” Azon törekvését pedig, hogy pozitív értelemben mit ért hatalmon, a következőképpen fogalmazza meg: “hatalmon, úgy vélem, legelőször is azoknak az erőviszonyoknak a sokasága értendő, amelyek szervesen hozzátartoznak ahhoz a területhez, amelyben kifejtik tevékenységüket, és amelyek alkotórészei e terület szervezettségének; hatalmon az a játék értendő, amely – harcok és szakadatlan összeütközések révén – átalakítja, felerősíti, megfordítja ezeket az erőviszonyokat; hatalmon azok a támpontok értendők, amelyeket ezek az erőviszonyok egymásban találnak, miközben folyamatos láncolatot vagy rendszert alkotnak, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azok az eltolódások és ellentmondások, amelyek elszigetelik őket egymástól; a társadalmi hegemóniákban ölt testet… a hatalom gyakorlását… mechanizmusait korántsem valamilyen előzetesen adott középpontban, a szuverenitás egyetlen fókuszában kell keresnünk, amelyből a hatalom származékos vagy lefelé irányuló formái mintegy sugárszerűen áradnak ki; hanem azoknak az erőviszonyoknak az örökösen változó szubsztrátumában, amelyek egyenlőtlenségeikkel újra meg újra létrehozzák, gerjesztik a – mindig helyi és mindig ingatag – hatalmi viszonyokat. A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont… ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna” (1996, 95–96.).

A normalitás vizsgálata szintén kitüntetett Foucault-nál, modernitás­kritikájának egyik gondolati-módszertani alapja. A többség normativitást képező erejét permanensen és sokoldalúan vitatja el. Felfogásában mindenképpen progresszív, hogy ezzel fenntartja a mindenkori kisebbségek, ízlések, gyakorlatok többséggé válásának demokratizmusát, elvi lehetőségét, ami a toleranciaelvhez köthető másságok és az intézményesített kisebbségvédelem szükségességének is teret nyit. Ennyiben rokona John Stuart Mill szabadságfelfogásának, amely a többség zsarnokságának lehetőségét a kisebbségvédelemmel látta orvosolhatónak. Humánus és hasznos politikai pedagógiai funkciója van itt a filozófus bölcsességének. Az alaptétel – a normalitások visszavétele – azonban kétélű fegyver. Lehet kritikai potenciálok hordozója, de rögvest nehézséget szül, mihelyst érvényességén túlra is kiterjesztjük, így például ha a jogra alkalmazzák. A legalitási szféra nagy átlagában a normalitásnak mértékfunkciója van, aminek visszavétele lehetetlenítené a jogszolgáltatás rendjét. A többség normalitást elfogadó (aktív–passzív) támogatottsága nélkül egy jogrendszer nem működőképes, az állampolgári lojalitás többségi támogatottságának eleste egy jogrendszer aláásódásának, felbomlásának tünete volna. Többségileg elfogadott cselekvési mértékek, magatartásszabályok nélkül egy jogrend nemcsak hogy nem érvényesülhetne, hanem saját érvényességét is aláásná.

Nem feltétlenül ez a helyzet más társadalmi viszonyokkal, főleg nem az összes társadalmi gyakorlattal. A hetero-normativitás szerzőnknél “a jelenlegi nyugati, biológiai/társadalmi nemi hovatartozáson belül az a tendencia, hogy a heteroszexuális viszonyokat a normához tartozónak, a nemi viselkedés bármely ettől eltérő alakzatát pedig az e mércétől való elkanyarodásnak vélik” (idézi Spargo, é. n., 73.). Ez pedig kritizálandó s elvetendő, aminek belátása vitte szerzőnket a nemi identitás szabad megválasztásának álláspontjára.

Mindenesetre a normális–abnormális, többség–kisebbség viszony mértékfunkcióját alaposan analizáló elgondolásokról van szó. A fegyelmező társadalom tárgyalásakor éppen azt fogjuk látni, hogy az éppen a normalitások hatékony bensővé tételén alapul.

 

III. Az állami, politikai racionalitás premodern és modern típusának különbsége

 

Az állami, politikai racionalitás vizsgálatát a premodern és a modern szembeállításában tárgyalhatjuk. A politikai racionalitás genealógiájáról szóló előadásaiban (Foucault, 1979) a premodern viszonyok őstípusaként (arché-típusaként) Foucault a pásztorkodás, pásztorság viszonyrendszereként mutatja fel az emberek kormányzásának évszázadokat átívelő módját. A keresztény középkorban a pásztor tereli a nyáját, egyben tartja és felelős nyájáért. A jóra törekszik, s kerüli a gonoszt. Az emberek kormányzásának egy olyan módja a pásztori, egyházi hatalom, amely isten földi helytartójának képére formálta a közösségi hatalmat. A királynak úgy kell kormányoznia birodalmát, ahogy Isten kormányozza a természetet; vagy a lélek a testet. Aquinói Tamás felidézésével mutat rá, hogy a királynak úgy kell az embereket céljuk felé vezetni, ahogy Isten teszi ezt a természeti lényekkel, ahogy – a középkor teizmusa szerint – a lélek formát ad a testnek. Mi az ember célja? “Ami jó a test számára? Nem; ehhez orvosra van szükség, nem királyra. Gazdagság? Nem, ahhoz elég lenne egy intéző. Igazság? Még az sem, ehhez ugyanis egy tanár kellene. Az embernek szüksége van valakire, aki meg tudja mutatni a túlvilági boldogság felé vezető utat, ami a földön a becsületesség (honestum) megtartásában áll” (Foucault, 1979, 70.).

A jó pásztor-király (ti. államegyház) kormányzási mesterségének modellje Isten, aki törvényeket ír elő a teremtmények számára, melyek megtartására a pásztori-világi hatalom ügyel. Becsületességre neveli, s viselkedésében tereli nyáját, a túlvilági boldogság reményében, kordában tartja az emberek testi kicsapongásra hajlamos természetét. Az ismétlődően fellépő új és új rendek (pl.: domonkosok, ferencesek), az egyház megreformálására irányuló mérsékelt (Luther Márton fellépése) és radikális mozgalmak (valdensek, husziták, Thomas Münzer népi reformációja) mutatják, hogy állandó válságokon keresztül próbálta az egyház elérni-visszanyerni pásztor funkcióját. A kötelezettségeit nem teljesítő egyház reformátor kritikusai visszautasították annak hierarchikus szervezetét, s olyan, többé-kevésbé spontán közösségeket kerestek, ahol a nyáj maga találja meg pásztorát. Az emberek egyházi-világi hatalom általi kormányzása tehát a középkor hosszú évszázadai alatt sem volt a győzedelmes pásztorok időszaka, mert ekkor is szakadatlanul keresték a kormányzás hatékony, gyakorlatias módját. Mégis, az egész középkoron átvonult a vágyódás az emberek közötti pásztori jellegű kapcsolatok létrehozására (1979, 66.).

Ezzel a toposszal éles ellentétben áll a politikai racionalitás újkori fordulata, amelynél már nem a (teremtett) emberi természet törvényeivel foglalkoznak, hanem azzal, hogy mi az állam, mik a követelményei és hogyan bontakoztathatja ki saját racionalitását. Ez pedig szerzőnk szerint két tanban fogalmazódott meg a legvilágosabban: egyfelől az államérdek doktrínájában (raison d’État), másfelől pedig a polícia elméletében. Az államérdek előtérbe kerülése a XVI. és a XVII. században egyben a valláserkölcsi alapú politikafelfogást helyezte hatályon kívül, ami, tegyük hozzá, kétségtelenül a szekularizációs folyamat egyik aspektusa. De korabeli jelentése is ateista kicsengésű volt. Fogalmilag a korabeli szerzők “az államérdeket »mesterségnek« (vagy »művészetnek«, [»art«]) tekintik, vagyis egy technikának, aminek bizonyos szabályokhoz kell alkalmazkodnia. Ezek a szabályok nem pusztán a szokások vagy a hagyományok függvényei, hanem ismeretekre, racionális tudásra vonatkoznak. Napjainkban az »államérdek« kifejezés önkényesség vagy erőszak képzetét kelti. Abban az időben ez sajátos racionalitást jelentett, ami az államok kormányzásának a művészetéhez kapcsolódott” – írja (1979, 69.). Foucault – nem teljesen meggyőzően (1979, 70–71; 1996, 100.) – némiképp távol tartja Machiavelli alapművének mondanivalójától az államérdeket, mondván, ott a fejedelmi hatalom megerősítése a fő vonal, míg az államérdeket teoretikusai az államhoz és annak természetéhez kötötték (függetlenítve attól a kérdéstől, hogy a fejedelemnek hogyan kell megerősítenie hatalmát örökletes vagy szerzett tartományok, területek felett)² . Az államérdek az állam erejével összhangban lévő kormányzást jelent, olyat, amelyiknek célja az állam erejének növelése egy terjeszkedő és kompetitív keretben. Az állam erejének, területének és népességének növelését pedig a (politikai) statisztika és az első államtudomány, a kameralisztika segíthetik elő, számolva egyben a többi állam erejével és képességeivel is, melyekkel szemben külső támadás esetén önvédelemre szorulnak. A kormányzás államérdekként felfogott mesterségéhez tehát nemcsak észre, bölcsességre, óvatosságra van szükség, hanem a dolgok, mennyiségek, erőforrások pontos ismeretére.

A politikai racionalitás újkori típusát a polícia fogalmán keresztül kell még bemutatnunk. Ez a fogalom a vizsgált korszakban nem a mai rendvédelmi szerv, a rendőrség tevékenységét jelentette, amely a közrendet és a közbiztonságot hivatott fenntartani, hanem az állam sajátos kormányzási technológiáját, technikáját, mégpedig azokon a területeken és államcélok jegyében, ahol szükség volt az állam közbeavatkozására. (Első megközelítésben a polícia fogalmát mintegy a mai közigazgatás analógiájára kell tehát elgondolnunk.) Delamare XVIII. század eleji Compendiumából pontos képet kapunk arról, hogy a políciának az államon belül miféle dolgokkal kell foglalkoznia. A feudalizmussal szemben a királyi hatalom a hadseregre támaszkodott, a jogrendszerrel és az adórendszerrel biztosította önmaga hatalomgyakorlását. A polícia ehhez képest valóban új területekre terjeszkedett ki, amelyekre a központosított politikai és adminisztratív hatalom beavatkozhatott. Felsorolásszerűen a polícia tizenegy dologgal kell, hogy törődjön:

1. vallás,
2. erkölcsök,
3. egészség,
4. ellátás,
5. utak, országutak, városi épületek,
6. közbiztonság,
7. bölcsészettudományok (vagyis a művészetek és a tudományok),
8. kereskedelem,
9. üzemek,
10. szolgálók és dolgozók,
11. szegények.

Túlmenve a korszak ezen tipikus osztályozásán, azt mondhatjuk, hogy a polícia az egész életmódra mint olyanra tartott igényt, beleértve az emberek boldogságával és társas kapcsolataik szabályozásával összefüggő kérdéseket. “A polícia egyetlen célja, hogy az embereket az ebben az életben élvezhető legnagyobb boldogság felé vezesse” – idézi Foucault a legsikerültebb összegző megfogalmazást (1979, 79.).

Könnyű észrevennünk, hogy nemcsak rokon, hanem egyenesen azonos gondolattal van itt dolgunk, mint Jeremy Bentham híres Utility principle-je, amely a legnagyobb szám legnagyobb boldogsága maximával fejezte ki az államcélt. A Polizeiwissenschaft német tudománya egy kicsit később jut hasonló megfontolásokra, de mindezek az elgondolások kölcsönösen hatottak is egymásra a kontinentális Európában. Von Justi a polícia sajátos célját a társadalomban élő egyének felügyeleteként határozta meg, nem feledve a materiális, szükségletkielégítő vonatkozásokat sem. Döntőnek azonban az állam területén (városokban, falvakban) élő népességet, annak erőforrásai növelését (emberek száma, egészségi állapota, születés–elhalálozás) tekinti. “A polícia az, ami lehetővé teszi az állam számára, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje az erejét és gyakorolja a hatalmát. A másik oldalon viszont a políciának őriznie kell az állampolgárok boldogságát – ahol a boldogság alatt a fennmaradást, az életet és a javuló életkörülményeket kell érteni” (1979, 81). A kormányzás modern mesterségének, az állami-politikai racionalitásnak a célja az egyéni élet alapvető elemeinek oly módon történő fejlesztése, hogy az egyben az állam erejét is növelje. A polícia feladata tehát pozitív, az, hogy egyszerre növelje az állampolgárok és az állam erejét. Eltérően ettől, a politika feladata alapvetően negatív: az állam belső és külső ellenségeivel folytatott küzdelem.

Foucault következtetéseiben a nyugati társadalmak egész története a politikai racionalitás növekedését mutatja, a pásztori hatalomtól az államérdeken és a polícia eszméjén keresztül. Az állam az emberek kormányzásának legfigyelemreméltóbb és legfélelmetesebb formája, de éppen nem az instrumentális erőszak okán, hanem mert a diffúz, szétszórt hatalmi viszonyok közepette egyszerre nyugszik az individualizáció és a totalizáció (totalitarianus) elvén. Akik ellenállnak vagy lázadnak egy bizonyos hatalommal szemben, azok nem elégedhetnek meg az erőszak vagy a fennálló intézmények bírálatával. Sikerre csak akkor tarthatnak igényt, ha a politikai racionalitás bírálatát is el tudják végezni, azaz a viszonyokat megváltoztatni. Az egyének és az egész közötti kapcsolatokat. A hatalom ugyanis nem szubsztancia – a jelenség változásaiban és változatos megjelenési formái mellett magánál maradó azonossága –, hanem egy bizonyos fajta viszony az egyének között. A hatalomnak mint sajátos viszonynak nincs semmi köze a cseréhez, a termeléshez vagy a kommunikációhoz, bár összekapcsolódik ezekkel. Sajátos jellemvonása éppen az, ahogy néhány ember képes meghatározni mások viselkedését – de sohasem teljesen és kényszerrel. Akinek “a szabadságát hatalomnak vetették alá, kormányozták (irányították). Ha egy egyén szabad maradhat, akármilyen kicsi is legyen szabadsága, a hatalom kormányzásnak vetheti alá. Nincs hatalom a visszautasítás vagy a lázadás lehetősége nélkül” (1979, 83.). A szabadság csak a politikai racionalitás gyökereinek, az individualizáció és a totalizáció közötti viszonyoknak a megváltoztatásán keresztül lehetséges.

 

IV. A fegyelmező társadalom modernitása (Panoptikum)

 

Foucault-nak, a hatalom filozófusának – talán túlzottan is sokjelentésű “hatalom”-koncepciója – magvát képezi a fegyelmező társadalomról szóló elmélete. Mindenesetre állam- és politikaelméleti szempontból ez a legérdekesebb kutatási iránya, és ezt valóban széleskörűen alapozta meg.

Foucault abból indult ki, hogy a társadalmi gyakorlatok tudásterületek kialakulását idézik elő, amelyek nem csupán új kutatási tárgyak, fogalmak és technikák megjelenéséhez vezetnek, hanem a szubjektumok merőben új formáihoz. “Hogyan formálódhatott ki a XIX. század folyamán egy bizonyos tudástípus az emberről, a szabályokat követő vagy azokat áthágó, vagyis a normális és az abnormális individuumról, a tudás olyan válfaja, mely igazság szerint az ellenőrzés és a felügyelet társadalmi gyakorlatainak köszönheti létrejöttét” (1998, 6.). A fegyelmező társadalom képződménye a középkori büntető társadalmakat váltotta fel, s kapcsolódott a büntetőjog, büntetőbíráskodás és büntetési rendszer XVIII–XIX. század fordulója körüli reformokhoz. Anélkül, hogy végigkövetnénk ennek angliai és franciaországi történetét és Cesare Beccaria fellépésének értékelését, arra kell rámutatnunk, hogy az igazságszolgáltatás képtelen volt megvalósítani az egyéni viselkedésformáknak büntetőjogi ellenőrzését, beleértve a rendőrség, valamint a felügyelettel és korrekcióval foglalkozó intézmények egész hálózatát. “Ez vezetett oda, hogy a bírósági intézményrendszer körül, megkönnyítendő számára az illetékességébe tartozó ellenőrzésfajta, a veszélyesség kontrolljának lebonyolítását, a XIX. században hihetetlenül elszaporodtak azok az intézmények, melyek az egyéni élet teljes tartama számára megadták a létezés kereteit. Nevelési intézményekről van szó, amilyen például az iskola, pszichológiai vagy pszichiátriai intézményekről, amilyen a kórház és az elmegyógyintézet, és persze a rendőrségről. Ennek a jogi gépezeten kívül működtetett hatalmi hálózatnak el kellett látnia az igazságszolgáltatás egyik sajátos feladatát is: nem pusztán büntetnie kellett az egyének által elkövetett törvénysértéseket, de korrigálnia is a magatartás ama lehetőségeit, melyek ilyesmiket eredményezhettek” (utóbbi kiemelés – Sz. P. 1998, 72.). A középkor büntető társadalmait felváltja a szociális ortopédia egy olyan formája, amely a korábbiaktól lényegesen eltérő hatalom- és társadalomtípushoz vezet, s melynek eszmei modelljét a Foucault által felfedezett, Jeremy Bentham-i panoptikum alkotta.“

A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Az udvar közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablakuk. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják… ő mindent lát, míg őt senki sem láthatja… A panoptikum egy olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” (1988, 73–74.).

A panoptikum hatalomtípusa nem nyomozási (enquête) eljáráson alapul, mint ez a büntető hatalom esetében volt. “Nem egy esemény rekonstrukcióját kell elvégezni, hanem teljes és megszakítás nélküli felügyeletet kell gyakorolni valami vagy inkább valakik fölött. A hatalommal rendelkezők – tanítók, munkavezetők, orvosok, pszichiáterek, börtönigazgatók – szüntelen felügyelik az egyének életét, s a felügyelet mellett minden lehetőségük megvan arra, hogy egyfajta tudást állítsanak össze a megfigyelt személyekről… hogy az egyének megfelelően, szabályosan viselkednek-e, s hogy képesek-e fejlődés felmutatására.” Az újfajta tudás “rendező elve” a norma, fő kérdése a normalitásra és a helyességre vonatkozik.

Ellentétben tehát az igazságszolgáltatás középkori államosítása során képződő nyomozati jellegű tudással, mely a tények tanúvallomás általi újraaktualizálását lehetővé tevő eszközök kidolgozását vonta maga után, itt egy új, gyökeresen más típusú tudás jön létre, a felügyeletre és a vizsgálatra (examen) jellemző tudás, mely az egyének élethossziglan tartó ellenőrzése segítségével biztosítja a normák érvényesülését” (kiemelés – Sz. P., 1998, 74.). És ennek a vizsgálaton alapuló tudástípusnak az alapzatán rendezkedtek be az ún. ,embertudományok’: pszichiátria, pszichológia, szociológia. Ahogy ezt szerzőnk a definiálás igényével összefoglalja: “A panoptizmus társadalmunk jellegzetes vonása. Olyan hatalomtípus, mely az egyének fölötti és minden egyes személyre külön is kirótt állandó felügyelet, ellenőrzés, büntetés, jutalmazás formájában korrekciós funkciót lát el, vagyis bizonyos normák érvényesülését szem előtt tartva munkálkodik az egyének átalakításán. A panoptizmus három oldala – felügyelet, ellenőrzés, korrekció – képezi a társadalmunkban működő hatalmi viszonyok alapvető és jellegadó dimenzióját” (1998, 87.).

A fegyelmező társadalomban – ahogy ezt a Felügyelet és büntetés (1990) című művében Foucault tovább konkretizálja – nem a fizikai kényszerítés, hanem a fegyelmező mechanizmusokkal történő rendelkezés (dispositif), koordináció és a normakonform viselkedést biztosítani hivatott kiképzés dominál. A középkor “Isten szeme mindent lát” toposzát, ahol a kárhozat és bűnhődés tartotta sakkban a pásztor terelte emberi magatartásokat, itt felváltotta a panoptizmus. Itt a diszciplinaritás ereje végzi a dolgát, s rendezi az igazság két mozzanata szerint (a tudás és a hatalom – melyek egymásnak nem ellentétei szerint) az erőviszonyokat, a kimondható (diszkurzív) és a nem-diszkurzív, nem elmondható, pusztán csak látható dolgok hálóját. A kiejtett szavak (les mots) és a megtett dolgok (les choses) rendjét – mondhatnánk –, de éppen nem egy adott rendről beszélhetünk, amelynek megvolnának a törvényei, tehát lenne elégséges oka (raison suffisante), hanem esetlegesebb képződményekről, egybeesésekről van szó: olyanokról, amelyeknek a létezés heterogén, konkrét folyamataiban elégséges alkalma van pusztán (occasion suffisante-ja).

A diszciplináris, fegyelmező és osztályozások szerint besoroló intézményeket, a hadsereget, az iskolai fegyelmet, a kórházét, de a nagyüzemi üzemszervezést és parancsnoklást is a fegyelmező hatalom normáinak történő megfelelésként értékeli szerzőnk. A hatalom sokkal mélyebb és hatékonyabb mikrofolyamatai adják meg a létezés karakterisztikumait, nem egyszerűen a formalizált állami-jogi intézményrendszer. “A hatalom panoptikus módozata – elemi, technikai, szerényen fizikai szintjén – nem közvetlenül függ a társadalom nagy, jogi-politikai struktúráitól, s nem is ezek nyúlványa, azonban nem teljesen független tőlük. Az a folyamat, amelynek során a polgárság a XVIII. század folyamán politikailag uralkodó osztály lett, nyilvánvaló, kodifikált, formálisan egyenlőségre törekvő jogi keretek kialakulása mögött húzódott meg történelmileg, s egy parlamentáris típusú, jellegzetes rendszer megszervezésével vált lehetségessé. De a fegyelmező berendezkedések fejlődése és általánossá válása e folyamatok másik, sötét arculatát is megmutatja. Egy lényegében egyenlőségre törekvő jogrendszert garantáló, általános törvénykezési formát a fegyelmezést alkotó, apró, mindennapi és fizikai mechanizmusok tartották alulról, lényegükben egyenlőségellenes és nem szimmetrikus mikrohatalmi rendszerek” (kiemelés – Sz. P., 1990, 301.).

Idézetünk jól mutatja a modernitás ambivalens mivoltát, melyben a formális politikai-jogi egyenlőség mögött vele szemben ható materiális egyenlőtlenségek, fegyelmező mechanizmusok működnek. A magánegyén kanti akaratautonómiáját és szabadságát biztosítani hivatott polgári társadalomban jelen van a panoptizáció, Bentham utópiája is, amely egy láthatatlan hatalom erejével vesz vissza a deklarált szabadságeszményekből. Ha teljesen nem is veszti el eszét az ész, mint a frankfurti iskola kultúrkritikája szerint, a Dialektik der Aufklärungban (1947), de itt is működésbe lép a hegeli ész csele (List der Vernunft): a képzés egyben kiképzés lesz: nemcsak ismeretátadás, hanem fegyelmező dresszúra. A tudás az egyén felemelkedését éppúgy szolgálhatja, ahogy alávetését is. Az állam számára az egyén nem egyéniségként, hanem a klasszifikálandó népességként válik fontossá: a területén élő népesség erőforrásává, amelyet születésszabályozással, egészségének gondozásával, képzésével, tudáshatalmával kíván növelni. A valóságban messze járunk a sokat emlegetett, liberális minimális állam közszabadságok biztosítására vonatkozó projektjétől, a magántulajdon szentségét, a szerződési szabadságot garantáló, továbbá a jog- és a közbiztonság megteremtésére korlátozódó minimális állami szerepvállalástól. Az egykor Comte igényelte pozitív tudás az államapparátus tudása lett, melyet a közrend érdekében, az állami funkciók gyakorlásával hasznosít.

Végül néhány értékelési problémáról. Foucault provokatív szándékokat sem nélkülöző elemzései ma is heves vitákat váltanak ki. Hatalomkoncepciója nemcsak eléggé nehézkes, komplikált, hanem inkoherens, helyenként pedig egyenesen ellentmondásos is. “Az egyik ellenvetés arra mutat rá, hogy ha a hatalom és a tudás rendszerei között szükségszerű összefüggés áll fenn, akkor ennek következményei alól Foucault saját erőfeszítései sem vonhatóak ki (J. Habermas). Erre adott válaszában Foucault nem tagadta, hogy vizsgálódásai a hatalom vonatkozásában nem lehetnek semlegesek, de egy komoly mentséget is felhozott: a törekvése az volt – állította –, hogy felszabadítsa és szóhoz jutassa az “alávetett tudásnak” azokat a változatos formáit, amelyeket az uralkodó diskurzusformák árnyékába szorítanak. Az ezekben rejlő potenciális hatalom mozgósításával igyekezett megtörni bizonyos “diszkurzív szükségszerűségek” hatalmát, hogy előkészítse a talajt a szabadság meghatározatlan munkája számára. Az e tekintetben elért sikerei aligha vitathatóak. Bírálói is elismerik, hogy (a fegyelmezésen keresztül) rámutatott a hatalom kapilláris effektusainak jelentőségére” (Bódig, 1997, 219). Két dolgot mindenesetre állapítsunk meg: egyrészt mindenképpen van valami egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmus Foucault leleplező kritikáiban. Másrészt az uralmi-függőségi viszonyok elemzésében – terminológiai és módszertani mássága ellenére is – emlékeztet a marxi kritikai elméletre.

 

Irodalom

 

Bódig Mátyás (1997): A fegyelmező hatalom, in: Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Prudentia Iuris 8. Miskolc, 213–219. o.

Foucault, Michel (1963): La naissance de la clinique, Gallimard, Párizs

(1966): Les mots et les choses, Gallimard, Párizs

(1969) L’ Archeologie de savoir, Gallimard, Párizs

(1979) Omnes et Singulatim (Mindenkit és egyenként is): a “politikai ész” kritikája felé (Előadások a Stanford Egyetemen, 1979) in: Szakolczay (1991), 43–114.

(1990) Felügyelet és büntetés: a börtön története, Gondolat, Bp.

(1991) A diskurzus rendje, in: Holmi, 7.

(1996) A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Bp.

(1998) Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin betűk, Debrecen

(1999) A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz, Bp.

(2001) A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal, Atlantisz, Bp.

Kiss Balázs (2004): Michel Foucault hatalomfelfogásáról in: Politikatudományi Szemle, 3.

Nagy Frigyes (1991): Anti-Machiavelli, Kossuth, Bp.

Spargo, Tamsin (é. n.): Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete, Alexandra Kiadó, Pécs

Szakolczay Árpád (1991): A modernség politikai filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Bp.

 

Jegyzetek

¹ Szakolczay Árpád (1991, 22–23.) plasztikus példájával: Az ismeretek szintjén a vírusok felfedezésében a döntő lépést a mikroszkóp felfedezése jelentette, mert lehetővé tette a szabad szemmel nem észlelhető jelenségek megfigyelését. Mégis, a technikai felfedezés csak szükséges, de nem elégséges feltétele az orvostudomány fejlődésének. Ugyanis utóbbihoz az is kell, hogy az orvosok akarják használni a mikroszkópot. (A tudás akarása [le volonté de savoir] pedig éppen azért nem evidens, mert nagyon különböző érdekpályákra tereli az emberi, társadalmi cselekvéseket – Sz. P.) Mindaddig, amíg az orvostársadalom bevett szokása, attitűdje a betegségek szemmel látható, érzékszerveinken keresztül felállítható diagnózisaira korlátozódott, addig sem mikroszkópot nem használtak, sem a boncolás ismeretszerző eszközéhez nem nyúltak. Az orvoslás társadalmi felfogásának, tudásdimenziójának kellett megváltoznia ahhoz, hogy a mikroszkóphasználat alkalmazott ismeretszerzéssé normalizálódjon.

Foucault első korszakában – A klinika születése (1963), A tudás archeológiája (1969) – eredeti felfedezéseket tett az orvostudomány ismeretelméleti alapfeltevéseiről, az ismeretek kialakulásának és alkalmazásának társadalmi kondicionáltságáról.

² Machiavelli államformatana az uralom megszerzéséről és megtartásáról – függetlenül az általa elindított több száz éves vitától, melyet a jezsuita antimachiavellisták és Nagy Frigyes (1991) a machiavellistákkal folytatott – éppen a politika sajátlagos, önálló racionalitásának alkalmazása. Ezért nemcsak Weber uralomtipológiája kapcsolódott hozzá, hanem Friedrich Meinecke klasszikus műve (1924) – közel sem véletlenül – az államérdek kategóriatörténeti megalapozását is A fejedelemtől származtatta. Lásd: Az államrezon fogalma, in Államtan (szerk.: Takács Péter), 2003, 71–90.

A tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül mindenekelőtt a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki.. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való "felkészülés" szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők Lenin ama politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében, gondolkodásában később meghatározó jelentőségre emelkedtek.

Lassan megszokjuk már az új korszak meghatározó szellemiségét, amelyben Lenint még a jobb indulatú gondolkodók, publicisták, “szakemberek” is egy machiavellista, hatalommániás bozótharcossá redukálják. Minden forradalmi gondolatot ördögtől valónak tüntetnek fel. A legújabb oroszországi történeti összefoglaló mű az első orosz forradalom történetét kiforgatja a megszokott történeti kontextusból.¹ A terjedelmes könyv az eseményeket nem a valóságos történeti okai felől közelíti meg, fejti ki, hanem az események “véletlen” burjánzásában. A forradalom bűnügyek történetévé transzformálódik, ahogyan azok a bírósági tárgyalások dokumentumaiban tükröződnek. A forradalmárok jobbára pszichopata, kalandor, amorális terroristákként, titkosrendőrségi ügynökökként, jobb esetben megtévedt, zavaros fejű kóklerekként jelennek meg a monográfia lapjain…

E divatos, az új társadalmi berendezkedés értékvilágának megfelelő megközelítéssel szemben talán ma is érdekes lehet, ha a témakör évszázados historiográfiája alapján jelöljük meg e világtörténelmi eseménysor alapkérdéseit. Érdemes ezek közül néhány fontosabb összefüggést legalább jelzésszerűen felidézni. Ilyen kérdés például az orosz forradalom eredete, okai, jellege; az önkényuralom transzformációja; a demokratikus köztársaság (demokratikus szabadságjogok, az alkotmányozó gyűlés és a 8 órás munkanap) mint cél és realitás; az átmenet problémája a “demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba” (permanens forradalom); a földkérdés megoldása – a földesúri földek elkobzása, illetve felosztása; szociális egyenlőség és jogegyenlőség követelése; önigazgatás vagy forradalmi diktatúra, a politikai erők egymáshoz való viszonya, szövetségi csoportosulásai; a pártok szerepe a forradalomban, a szociáldemokraták és a baloldali blokk (“munkás–paraszt szövetség”) stb.

Jelen írás természetesen nem foghatja át mindezen kérdésekben még Lenin elméleti és politikai nézeteinek fejlődését sem, de számosat közülük érinteni fog. Ugyanakkor e tanulmány más problémakörre is koncentrál. Döntően azt vizsgálja, hogy Lenin, az orosz forradalmárok legjelentősebb alakja, mely elméleti és tudományos elemzés alapján jutott el arra a végkövetkeztetésre, hogy Oroszország elkerülhetetlenül és “törvényszerűen” világtörténelmet formáló forradalmak előtt áll.² Ismert, hogy maga Lenin az első orosz forradalom folyamán inkább a megfigyelő, az elemző, semmint a gyakorlati szervező pozíciójából követte a forradalom eseményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Lenin először az 1905-ös forradalom teoretikusaként írta be nevét a történelembe, de olyan teoretikusként, akit az elmélet mindig a gyakorlati forradalmi politika lehetőségei felől érdekelt. Talán nem is véletlen, hogy viszonylag későn, csak 1905. november elején tért haza hazájába, aminek okairól csak “találgatni” lehet. Egy dolog azonban bizonyosan állítható: pontosan értette, hogy 1905 a narodnyik-jakobinus-forradalmi demokrata fázis után egy merőben új orosz (és nemzetközi) forradalmi hullám nyitányát jelenti.³

E tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy minden más tényező mellett Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki, ebben az elemzésben gyökereznek. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való “felkészülés” szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők azok a politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében később meghatározó jelentőségre emelkedtek.⁴

Általában is igaz, hogy Oroszországban a forradalmi politika és egyáltalán a forradalmi gondolkodás a 19. század utolsó másfél évtizedében a kapitalizmus elemzésétől indult el, közvetlenül Marx hatása alatt, mégpedig a narodnyikizmussal, majd a liberalizmussal való engesztelhetetlen vitában. A forradalmi politika és ezen keresztül a forradalom sorsa nem kis mértékben ezen elemzés eredményétől függött. A tradicionális terroristaeszközök kimerülése Lenin számára már akkor világos volt, amikor az eszer terroristakülönítmények tevékenységük csúcsán álltak a századelőn. Már a fiatal Lenin levonta azt a következtetést, hogy a hagyományos orosz jakobinizmus és terroristaszervezkedés nem vezet eredményre, az új tőkés rendszer Oroszországban is csak az új, proletár jellegű tömegmozgalomtól fél. De mi ez a rendszer? A válasz egyáltalán nem volt evidencia. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Talán bátyja hőstettének (részt vett a cár elleni merénylet előkészítésében) és kivégeztetésének (1887) tanulságai is közrejátszottak abban a felismerésében, hogy nem a cár vagy a tőkés tulajdonos személye az ellenség, hanem a cárizmus, a Rendszer, a kapitalizmus a maga társadalmi állapotaival, kölcsönös kapcsolatban álló társadalmi-gazdasági struktúráival, differenciált viszonyainak összességével. Ennek hangsúlyozását még az I. világháború periódusában is fontosnak tekintette. Az imperializmusról szóló, nem is olyan régen még közismertnek számító brosúrájában a háborús erőszak kérdése kapcsán is a rendszernek ezt a “személytelenségét” hangsúlyozta: “A tőkések nem valami különös gonoszságból osztják fel a világot, hanem azért, mert a koncentráció elért foka kényszeríti rá őket arra, hogy profitszerzés céljából erre az útra lépjenek.” Vagyis a rendszernek le kell rombolnia a tőkefelhalmozás útjában álló akadályokat.⁵ Már a 20 éves fiatalember, Vlagyimir Uljanov fejében megfogant a kérdés: hogyan is lehetne a rendszer ellen sikeresen hadakozni, ha jellemzőit, törvényszerűségeit nem tárják fel, nem értik meg és nem teszik nyilvánossá, ha nem ragadja meg az elnyomottak gondolkodását?… A fiatalember elfogadta Hegel gondolatát, miszerint a rabszolgák már nem rabszolgák, amikor rabszolga voltuk tudatára ébrednek.

 

Az “orosz kapitalizmus” sajátosságai – a vita korai szakasza

 

Uljanovot (1901-től Lenin) már az 1890-es évek elején mint a Harc a Munkásosztály Felszabadításáért pétervári szociáldemokrata szervezet egyik alapítóját mindenekelőtt a Rendszer működésének kérdései foglalkoztatták. Noha a politikai harc szociológiai, szervezeti, szociálpszichológiai feltételeivel ekkor még egyáltalán nem volt tisztában, ám elméleti és tudományos felkészültsége már meglepően magas szinten állt. A tudomány erejébe vetett hite mindenekelőtt a francia felvilágosodás forradalmi hagyományában gyökeredzett, ami akkoriban a cári rezsim ellenzékét képező diákság legbensőbb meggyőződése volt. Lenin még be sem fejezte egyetemi tanulmányait, amikor már túl volt első Marx-stúdiumain, 19-20 éves korában elolvasta a Tőkét,⁶ és 1891-ben kezdte el a tőkés rendszer oroszországi hódító útjának tanulmányozását. Bizton állítható, hogy a 21 éves Vlagyimir Iljics Uljanov felismerte: Oroszország forradalmi átalakítása, amelynek hitét és meggyőződését jórészt a sokszínű orosz forradalmi hagyományból (Nyecsajev, Tkacsov és az orosz jakobinizmus, az ún. “forradalmi demokraták”, Csernisevszkij, Herzen, majd az első orosz marxisták, mindenekelőtt Plehanov) merítette, teljességgel lehetetlen az új tőkés rendszer tudományos vizsgálata és “működésének” megértése, “specifikálása” nélkül. Ettől az elemzéstől tehát sok minden függött, az új forradalmi mozgalom társadalmi alapjainak, lehetséges támogatóinak és perspektíváinak egész problémakomplexuma.

Mi a tőke, miben áll a tőkés rendszer lényege, van-e értelmes alternatívája, van-e bármilyen út visszafelé a hagyományos társadalom restaurálása irányába? Ezt a kérdést kellett feltenni a narodnyikokkal és minden olyan ellenzéki irányzattal szemben, amely a kapitalizmusban valamiféle az orosz néplélektől és az orosz történelmi feltételektől független, idegen dolgot látott, ami persze elkerülhetetlenül a múlt nosztalgikus felfogásával párosult. Ekkoriban tört be Oroszországba a marxizmus, amely az oroszországi tudományos gondolkodás történetében “kopernikuszi” fordulatot idézett elő, főképpen a fiatal generációk gondolkodásában.

Az az irodalmi és historiográfiai hagyaték, amely Lenin forradalmárrá és politikussá válását valamiféle predesztinációval, “megvilágosodással” vagy más efféle pszichologizálással (pl. bátyja kivégzésével stb.) kívánja megvilágítani, az új forráselemzések tükrében még inkább aktualitásukat veszítik, mint korábban. Nem lebecsülve persze a családi háttér erkölcsi-kulturális és világnézeti “útravalóját” és a meghatározó szociális motivációkat, minél közelebb megyünk a forrásokhoz, annál egyértelműbbé válik, hogy Lenin egy módszeres tudományos felkészülés folyamatában, illetve annak nyomán vált szociáldemokrata és marxista meggyőződésű forradalmárrá (majd később politikussá-államférfivá) a 19. század 90-es éveiben.

A 19. század végén az oroszországi értelmiség új generációja számára már egyértelműen a narodnyikizmus volt a múlt és a marxizmus valamely értelmezése volt a jelen. Onnan indult el Lenin későbbi ellenfele, a marxistaként, szociáldemokrataként “kezdő” Pjotr Sztruve, miként a közgazdász Tugan Baranovszkij vagy a filozófus Bergyajev. Igaz ők, mindenekelőtt Sztruve, igen korán a marxizmus bernsteini megrevideált formáját választották Plehanovval, Potreszovval és Kautskyval szemben.⁷ Ez a tendencia a marxizmus oroszországi interpretációjában a “legális marxizmus” néven vált viszonylag önálló irányzattá, befolyásolván az oroszországi értelmiségi gondolkodás differenciálódását, megelőlegezve egyúttal a liberalizmus egyik irányzatának intellektuális megformálódását is.⁸

Nem volt még 23 éves, amikor megírta első vázlatait az oroszországi kapitalizmus fejlődéséről.⁹ Ezek az első írások és más ekkortájt keletkezett cikkek, előadások, sőt 1894-ben megjelent Kik azok a népbarátok… c. híres, a narodnyikizmus gazdasági és politikai felfogásával véglegesen szakító brosúrája – saját későbbi megjegyzése szerint is – előkészületeket jelentettek fő gazdaságtörténeti munkájának megírásához, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című alapvető munkájához. Politikai nézeteinek kikristályosodásában ezek a tudományos vizsgálódások rendkívül fontos szerepet játszottak, aminek jelentőségét a korábbi évtizedekben nem a maga helyén értékelték.¹⁰ Letartóztatása után, a pétervári vizsgálati fogházban írt 1896. január 2-i keltezésű, családjához szóló leveléből kiderül, hogy már egy “régebb óta fontolgatott” és viszonylag kész tervvel rendelkezik az orosz kapitalizmus fejlődésének átfogó ábrázolására vonatkozóan.¹¹

Noha Lenin jogi diplomát szerzett (1891-ben különengedéllyel fejezte be tanulmányait a Pétervári Egyetem jogi fakultásán), komoly agrártörténeti és statisztikai stúdiumok mellett a közgazdasági és történészi ismereteket, illetve e tudományágakra jellemző eszközrendszereket úgyszólván “mellékesen” sajátította el az évek folyamán. Vizsgálódásaiban az agrártörténet, a zemsztvostatisztikai források mellett a témakör legfrissebb hazai kutatásainak kritikai felhasználása is megjelenik. A kutatómunkában tudatosan kapcsolta össze a szaktudományos módszereket és ismereteket Marx közgazdasági és filozófiai módszerével és elméletével. Uljanov Marx elmélete alapján vett búcsút a régi, pozitivista történelem- és tudományfelfogástól, a szubjektivista és moralizáló szociológiától, és személyesen egy teljesen új tudományos és fogalomalkotói korszak kezdetén érezte magát. Erről az alapról bírálta a korszak kutatóinak korlátozottságát, a szűk horizontú, más tudományoktól és az elmélettől izolált empirista megközelítéseket, amelyek figyelmen kívül hagyták a rendszer egészét, abszolutizálva a “részlegességet”, az “egyediséget”. Lenin egy általános gazdaság- és társadalomelmélet körvonalait fedezte fel a marxi örökségben, amelynek összefüggő fogalomrendszerével ragadta meg a modern polgári társadalom alapvető tényeit, egyetemes kifejlődésének tendenciáit. Pétervár értelmiségi szalonjaiban és a forradalmi diákkörökben hamarosan a radikális baloldal, a marxista szociáldemokrácia ifjú titánjaként tűnt föl, akinek jelentőségét csak megnövelte bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése néhány évvel korábban.¹²

Vlagyimir Uljanov V. J. Posztnyikov agrártörténeti könyvének szentelt korai feljegyzéseiben már megnyilatkozott a jelzett szemléletmód. Érzékelte, hogy ha “mesterségesen” kiragadnak egy bizonyos kérdést, mondjuk, a parasztkérdést az egész összefüggésrendszeréből, “az ábrázolás teljessége elsikkad”. Ennek érdekében – elismerve Posztnyikov szakmai érdemeit, tanulva is tőle – a gazdaságtörténeti vizsgálódást általános elméleti, politikai-gazdaságtani szemponttal is “kiegészítette”, hogy a paraszti gazdálkodás természetét és kapcsolatrendszerét belehelyezze a kibontakozó tőkerendszer egészébe, a kapitalizmus fogalmába.¹³ Tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse a vizsgált kérdések valódi történeti és szociológiai kontextusát. Korai kapitalizmusfogalma is az árutermelés, illetve az azt megalapozó sajátosan differenciálódott munkamegosztás meghatározott történeti formáiból indult ki, és társadalmi rendszerként, “társadalmi gazdaságként” fogta fel a kapitalizmust, amelyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelése, a profitmaximalizálás, tőkefelhalmozás domináns társadalmi viszony. A kapitalizmus alapvető sajátosságaként látta, hogy a piacon zajló verseny mindent, magát az embert, az emberi munkaerőt is közönséges áruvá (“bérmunkás”) alakít át. E szisztémának, amelyet már fiatal éveiben világrendszerként értelmezett, igen különböző történeti formáiról beszélt.¹⁴

Vizsgálódásainak politikai, elméleti-ideológiai éle ekkoriban még a narodnyikok ellen irányult, ami a Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen c. 1894-ben íródott első jelentős munkájában¹⁵ világosan artikulálódott. A kis könyvecske jelentős visszhangot keltett – nemcsak politikai pikantériája miatt. A pozitivista szociológiával szemben hangsúlyozta¹⁶ , hogy a puszta “anyaggyűjtés”, a “jelenségek puszta leírása” a régi tudományfelfogás legrosszabb örökségei közé tartozik (noha Uljanov maga pedáns kutató és a források szakavatott elemzője volt). Az új tudományfelfogás középponti kérdése – Lenin értelmezésében – az volt, hogy miképpen fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miképpen veti a tőkés piac maga alá az oroszországi mezőgazdaságot.

Már maga a “felütés” rendkívül érdekes volt: vajon Marx miért beszél a “modern társadalomról”, amikor előtte minden közgazdász az általában vett társadalomról beszélt? Milyen értelemben szerepel a “modern” fogalma, milyen ismérvek alapján különbözteti meg ezt a modern társadalmat más társadalmaktól? Lenin itt felvázolja a marxi társadalmi forma elméletének (termelési mód, termelési viszonyok stb.) alapfogalmait, hangsúlyozván a társadalmi szerkezet gazdasági meghatározottságát.¹⁷ A kapitalizmus általános jellegzetességei mellett Lenint a hagyományos társadalom kapitalizmussá való konkrét átalakulása érdekelte, különös tekintettel az orosz kapitalista gazdaság áruszervezetére. Lenin a narodnyikokkal szemben azt bizonyította, hogy “Oroszország a kapitalizmus útjára lépett”,¹⁸ de szinte ezzel egy időben megnyitja küzdelmét a “második fronton”, az ekkor még narodnyik mezben jelentkező liberális megközelítéssel (főként Mihajlovszkij) szemben is, amely azzal traktálta a korabeli olvasókat, hogy Oroszországban “nincsen proletariátus”, úgymond, sajátos rendszer van születőben.¹⁹

A legfontosabb társadalmi és gazdasági problémát – mind elméleti, mind szaktudományos szempontból – Lenin is a parasztság gazdasági és szociális differenciálódásában konkretizálta, ami a falun terjedő bérmunkával mutatott közvetlen összefüggést. Felfigyelt arra, hogy az orosz paraszt nagyon gyakran és fontos mezőgazdasági övezetekben az osztásföldet (“saját földjét”, amelyet a faluközösségen belül birtokolt) nem is használja, hanem eszközök hiánya miatt bérbe adja vagy más formában idegenedik el a földtől. A parasztság erős differenciálódásának okát a kapitalista hitelpolitikában, a konkurenciában és általában a termelésben, a gépi technika fejlődésében kereste: “…a gazdálkodást nem folytató porták tömegének megjelenését és számuk növekedését a gazdasági érdekeknek a parasztság soraiban folyó harca határozza meg.” E harcban a fő eszköz a termelési költségek csökkentése, ami nyomon követi a gazdaság méreteinek növekedését.²⁰ A paraszti differenciálódás okait vizsgálva eljut a piacig, a piacgazdaság kérdéséig: “A fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi – olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”²¹ A paraszti differenciálódás problémáját és a piac(gazdaság) létrejöttét kapcsolja össze második fennmaradt munkájában, amelynek címe: Az úgynevezett piackérdésről.²² Mielőtt ez az írás tanulmányformát öltött volna, előadás formájában egy önképzőköri vitán (G. B. Kraszinnal) hangzott el.²³

Itt fogalmazta meg először a különös és az általános dialektikájának összefüggésében a kapitalizmus általános és az orosz kapitalizmus különös vonatkozásait. A kérdést így vetette fel: Vajon “szükségszerű-e a kapitalizmus kifejlődése Oroszországban”? A kérdés mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a narodnyikizmus alól végleg kicsúszott a történelmi talaj, a tradicionális társadalom, és a narodnyikok képtelenek megérteni, hogy vélt társadalmi bázisuk, az orosz parasztság – nyomorúsága ellenére – miért “néma”, miért nem hallgat küldetéses “prédikátoraik” nemzetmegmentő eszméire. Lenin tudományos és politikai szempontból a legártalmasabb és legnaivabb narodnyik előítéletnek azt tartotta, hogy a szegénységet szembeállították a kapitalizmus működésmódjával.²⁴ E tudományos és elméleti probléma politikai jelentősége szembeszökő. Hiszen ha a kapitalizmus talajtalan a cári birodalomban, akkor Marx, a marxizmus, a szociáldemokrácia irreleváns, nem alkalmazható Oroszországra. Lenin tudományos munkássága éppen arra irányult, hogy ezt a tézist megcáfolja. A narodnyikok úgy szemlélték Oroszországot, mintha a kapitalizmussal szemben a régi gazdálkodási szisztéma, a naturális gazdálkodás rendszere még reális alternatíva lett volna. A narodnyikok és az első orosz marxisták fő hibájának azt tartotta, hogy a kapitalizmust, illetve annak lényegi vonatkozását, a cserét valamiféle véletlennek “nem pedig a gazdaság bizonyos meghatározott rendszerének” fogták fel. ²⁵

Lenin szemléletének megfelelően a szegénységet – amelyet a narodnyikok valamiféle kiküszöbölhető “véletlennek” tekintettek – nem a rendszer felszámolható anomáliájaként értelmezte. A piacgazdaság, a tőkefelhalmozás, a tőkekoncentráció, a verseny jelenlétével, illetve hatására, a technikai fejlődéssel stb. a kapitalizmus az elavult munkamegosztási szerkezetet állandóan megújítja, s a régi, a meghaladott munkamegosztási szerkezethez láncolt embermilliók létfeltételeit időről időre aláássa (válságok), éppenséggel a profitmaximalizálástól is hajtva. Ezért a narodnyikoknak az a beállítódása, hogy a kapitalizmus, a piac problematikáját “átmoralizálják”, a rendszer és a perspektívák valóságos kérdéseiről elterelte a figyelmet. Lenin ezzel szemben a társadalom széles tömegeinek proletarizálódására összpontosított, amely folyamat, ma úgy mondanánk, “restructuring” társadalmi előfeltétele az egységes paraszti osztály, a faluközösség, az obscsina felbomlása volt.

De már első írásaiban érzékelte a kapitalizmusba “nem illő” prekapitalista gazdálkodási elemek létét, a később általa is “alapvető problémának tekintett” (többféle termelési mód egymásra rétegződése) kérdését, amire a maga helyén még visszatérünk. A Kik azok a népbarátok…-ban, amely alapvetően politikai célú írás volt, már kimondottan igyekezett specifikálni az orosz kapitalizmus történeti jellegzetességeit. Később A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyve III. fejezetének 2. pontjában már teljesen kiérlelt az a rész, amely a robotgazdaság rendszerének a tőkés gazdasági rendszerrel való egyesülését elemzi az 1861-es reformok után, azt a problémakört, ahogyan a különböző termelési módok, a prekapitalista és kapitalista struktúraformák egymásra rétegződnek (“mnogoukladnoszty”)²⁶ . A paraszt úgy válik proletárrá, hogy ott marad a mezőgazdaságban²⁷ , ez valóban orosz specifikumnak bizonyult messze ható következményekkel.

Lenin 1905 előtt feltárta a – napjainkban újraaktualizálódó – fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk “félperiferikus integrációja” – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapitalista formákat mindenütt saját funkciójává tette a mezőgazdaságban, de nem csak ott. Lenin a prekapitalista formák és a tőkés formák keveredését, “egyesülését” szervesen összekapcsolta a cári, “belső gyarmatosítás” fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz “centrum” általi bekebelezésével, az össz-oroszországi piac létrejöttével. Vagyis a “belső gyarmatosítás” (a sztyeppés határvidékek a reform utáni időszakban az európai Oroszország központi, régen benépesült részének “gyarmatai” voltak) tényeinek tükrében egy sajátos “centrum–periféria viszony” jött létre.²⁸ Ezek a gyarmatok szoros gazdasági kapcsolatban voltak egyrészt Közép-Oroszországgal, másrészt a gabonát importáló európai országokkal. Közép-Oroszország iparának fejlődése és a határvidékek árutermelő mezőgazdaságának fejlődése szorosan összefügg egymással; a kettő kölcsönösen piacot teremt egymásnak.²⁹ Magyarán szólva, a tőke felvásárolta a gabona- és a tejpiacokat, maga alá rendelvén az egész orosz mezőgazdaságot, amelyet Lenin – némileg előreszaladva, eltúlozva a kapitalizmus fejlettségi fokát, kiterjedését – egész Oroszországgal azonosított. Lezajlott vagy lezajlóban volt az a folyamat, amelynek végeredményeként a hagyományos társadalom alárendelődött a modern társadalomnak: “Most már a ledolgozási rendszer sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az amerikai farmer konkurenciájától megmentse Oblomovot, akinek ez a rendszer régebben minden kockázat, minden tőkebefektetés, a termelés ősidők óta megszokott módszereinek bárminemű megváltoztatása nélkül biztos jövedelmet nyújtott.”³⁰

Végül is Lenin a világpiac, ma azt mondanánk, a globalizáció tényeivel, hozza összefüggésbe a hagyományos faluközösségek orosz és indiai formáinak pusztulását, ugyanis az észak-amerikai prérik, az argentínai pampák elárasztották a világpiacot olcsó gabonával. Ezzel a konkurenciával szemben az indiai és az orosz paraszt tehetetlennek bizonyult, így újabb jelentős területekről szorította ki a “gyári gabonatermelés” a patriarchális mezőgazdaságot.³¹ Elemzésének alapvető politikai konzekvenciája, hogy a patriarchális és rabszolgaviszonyok maradványainak leküzdése önmagában is a kapitalizmus kiterjedését “igazolja”; s noha olyan “szükségszerűség” munkál a történelemben, amely lehetetlenné teszi a hagyományos társadalom bármely formájához való visszatérést, a letűnt formák makacs maradványai gyakran szervülnek a modern rendszerben.

A különféle termelési formáknak és a különböző történeti struktúráknak ez az összeötvöződése az a tudományos felismerés, amely Lenint megszilárdította abban a meggyőződésében is, hogy Oroszország a “túldeterminált ellentmondások” régiója, mely ellentmondások csak forradalmi úton szüntethetők meg. Lenin több mint egy évtizedes tudományos kutatás és politikai küzdelem nyomán ismerte fel az összefüggéseknek azt a hálóját, amelyben a kapitalizmus helyi sajátosságai és a cári monarchia lehetséges megdöntésének sajátosságai összekapcsolódtak.³² Mindenekelőtt az obscsina és az állam összeérő kérdéseiről van szó.

Lenin Plehanov nyomán a Népbarátokban (1894) az obscsina felbomlásának irreverzibilitásáról írt, s ezzel szakított Marx feltételezésével, miszerint az obscsina egy európai forradalom keretei között progresszív funkciót is betölthet mint a kommunista társadalom egy struktúrája. A marxi gondolattal – a saját világképükre alakítva – a narodnyikok is kacérkodtak. Ám a gyakorlatban, a falura járás során kellett meggyőződniük arról, hogy “a muzsik kommunista ösztöneiről való elképzelések milyen naivak”.³³ Az akkor még csak 24 éves Uljanov a faluközösség felbomlását – ha másképpen is, mint Marx – összefüggésbe hozta a forradalmi átalakulás elkerülhetetlenségével, amennyiben a hagyományos társadalom elnyomó struktúrái mellett, részben azokkal szemben falun is megjelentek a tőkés kizsákmányolás formái. Ezen új formák egy vagy más úton előkészítik, kikényszerítik a rendszerellenes szervezkedéseket. Ám az önkényuralom megdöntésének politikai-stratégiai és szervezeti-taktikai elemei ekkor még csak érlelődnek a gondolkodásában. A Népbarátokban úgy fogalmazott a régi és az új kizsákmányolási formák egymásra rétegződésével kapcsolatban a polgári fejlődés előnyeiről, hogy azok a szociáldemokraták politikai harcához, a szabadabb szervezkedéshez kedvezőbb feltételeket nyújtanak. Ezzel szemben: “A kis falusi kizsákmányolóknak (kupecek – K. T.) e tömege félelmetes erőt képvisel, mert külön-külön, egyenként verik béklyóba a dolgozót, mert magukhoz láncolják és elveszik a szabadulásba vetett minden reménységét, különösen, mert ez a kizsákmányolás a falu primitív viszonyai mellett folyik, melyeket az ismertetett rendszerre jellemző alacsony munkatermelékenység és az érintkezés hiánya szül – nem csupán a munka kizsákmányolását, hanem az egyéniség ázsiai megcsúfolását is jelenti, amivel falun állandóan találkozunk. Ha ezt a valóságos falut összehasonlítják kapitalizmusunkkal, megértik, miért tartják a szociáldemokraták haladónak kapitalizmusunk munkáját, amikor az egyetlen össz-oroszországi piaccá kovácsolja össze ezeket a szétforgácsolt apró piacokat, amikor a töméntelen jó szándékú kis vérszopó helyébe létrehozza a »haza oszlopainak« maroknyi csoportját, amikor társadalmasítja a munkát és fokozza a munka termelékenységét, amikor megszünteti a dolgozók függőségét a helyi piócáktól, és a nagytőkének rendeli alá őket. Ez az alárendeltség – a munka elnyomásának minden szörnyűsége, a pusztulás, az elvadulás, a nők és gyermekek szervezetének elnyomorítása stb. ellenére – haladást jelent az előbbihez képest, mert GONDOLKODÁSRA KÉSZTETI A MUNKÁST, a lappangó és ösztönös elégedetlenséget tudatos tiltakozássá, a szétforgácsolt, kisméretű, értelmetlen lázongásokat a dolgozók összességének felszabadításáért folyó szervezett osztályharccá változtatja át, amely éppen e nagykapitalizmus létezésének feltételeiből meríti erejét, és ezért feltétlenül számíthat a BIZTOS SIKERRE. Parasztságunk és kusztárságunk felbomlása, elparasztalanodása ténybeli bizonyítéka annak, hogy éppen a szociáldemokraták értelmezik helyesen az orosz valóságot, amikor azt mondják, hogy a paraszt és a kusztár a szó »kategorikus« értelmében kistermelő, vagyis kispolgár. Azt mondhatjuk, hogy ez a tétel a MUNKÁSSZOCIALIZMUS elméletének sarkpontja a régi parasztszocializmussal szemben, amely nem értette meg sem az árugazdaság viszonyait, amelyek között ez a kistermelő él, sem azt a tőkés jellegű felbomlást, amely ezen a talajon végbemegy.”³⁴

A marxi “világforradalom” elképzelés úgy kerül már ekkor Uljanovnak a forradalomról való gondolkodásába, mint egyúttal Oroszország forradalmasodása, amely megadhatja a nemzetközi forradalom számára a kezdőlökést, “amikor majd a munkásosztály élenjáró képviselői magukévá teszik a tudományos szocializmus eszméit, az orosz munkás történelmi szerepének eszméjét, amikor majd ezek az eszmék széles körűen elterjednek, és a munkások szilárd szervezeteket teremtenek, amelyek tudatos osztályharccá változtatják a munkások mostani szétforgácsolt gazdasági háborúját, akkor az orosz MUNKÁS, valamennyi demokratikus elem élére állva, megdönti az abszolutizmust, és a nyílt politikai harc egyenes útján elvezeti az OROSZ PROLETARIÁTUST (AZ EGÉSZ VILÁG proletariátusával együtt) a GYŐZELMES KOMMUNISTA FORRADALOMHOZ”.³⁵ Ma már, 2005 perspektívájából nézve világosnak tűnik, hogy Lenin egyfelől szellemileg-intellektuálisan, elméletileg és politikailag előkészítette az 1905-tel kezdődő forradalmak új hullámát, másfelől azonban kétségtelenül túldimenzionálta e forradalmasodás mélységét, egyetemes érettségét, a centrumkapitalizmus sebezhetőségét, integrációs képességének gyenge pontjait.

 

A centrumországok és Oroszország – egy “félreértett” viszony

 

Lenin ugyanebben az 1894-es évben – még baráti hangnemben – indította meg a liberalizmus elleni csaknem három évtizedes vitáját, amelynek első központi figurája az említett “legális marxista”, Pjotr Sztruve volt. E vitában az alapvető elméleti és politikai probléma az új, kapitalista rendszerhez való viszony, illetve részben a kapitalizmushoz való narodnyik viszonyulás kritikai megítélése volt.³⁶

Lenin véleménye szerint a kapitalizmus bármely feltételrendszerben utat tör magának, ám minél kevésbé ütközik a régi formák ellenállásába, minél inkább lerombolja azokat, annál kedvezőbb feltételeket kínál a munkásmozgalom számára. Ám ezen a ponton elvetette azt a kérdésfelvetést, amely a regionális-történeti régiók szempontjai helyett a “jó kapitalizmus (nyugati) és a rossz (kelet, orosz) kapitalizmus” megkülönböztetéséből indul ki, mert ez a tudományos megközelítéssel szemben álló moralizáló rendszer-apologetika. Lenin kigúnyolta az orosz polgárság nevében megszólaló Sztruvét, mert ez utóbbi olyan vonásokkal ruházta fel az orosz polgárságot (a “jövőn tépelődik”), amilyenekkel az nem rendelkezik. Vagyis Sztruve küldetéssel ruházta fel a burzsoáziát. Bár elismerte, hogy “bűzlik a burzsoá társadalom”, de a valóságban a burzsoáziának nem küldetése, hanem érdekei voltak, amelyek forradalmi szerepét nagyon viszonylagossá tették.³⁷ Leninnek Sz. Bulgakov Kapitalizmus és földművelés c., 1900-ban megjelent munkájáról írt jegyzeteiben is hasonló kritika körvonalazódik. Bizonyos szakmai tévedéseken túl, Lenin főleg a kisparaszti gazdálkodással kapcsolatos bulgakovi illúziókat teszi szóvá, mintha az orosz mezőgazdaság fejlődése “elkerülhetné” a kapitalizmust, mintha a válságba jutott kisparaszti gazdálkodás “visszahozható” lenne.³⁸

Lenin érzékelte, hogy a narodnyik érvelés és Sztruve érvelése egy ponton egybevágott: a narodnyik V. V. úr (V.-P. Voroncov) és az “antinarodnyik” Sztruve “az orosz viszonyokat a kapitalizmusnak valamiféle »angol formájával« vetette egybe és ahhoz viszonyította; nem pedig a kapitalizmus fő jellegzetességeiből, »általánosságából« indultak ki, amelyek arculata országonként változik”. Az orosz nemzeti sajátosság olyan különös vonásként elemződik, mintha az a kapitalizmus elkerülésében, illetve eltorzulásában öltene testet. Lenin ezzel szemben aláhúzta, hogy a kapitalizmusnak létezik egy általános elméleti fogalma, amely sem a narodnyik, sem a “liberáliskodó” álláspontban³⁹ nem jelenik meg. Sztruve is csak általában a “cseregazdaság uralmára” mutat rá, de a kapitalizmus másik ismérvét, hogy az értéktöbbletet a pénz, a tőke birtokosa sajátítja el, nem veszi számításba.⁴⁰ Lenin számára e narodnyik-liberális utópiának azért volt oly nagy jelentősége, mert úgy vélte, hogy vitapartnerei, mint Sztruve, az orosz kapitalizmust még valami jövendőbelinek, nem pedig a jelenben meglevőként értelmezte, “nem olyannak tekinti, ami már teljesen és véglegesen kialakult”, márpedig e különböző elméleti megközelítéseknek eltérő politikai implikációk feleltek meg.⁴¹

A tőkés rendszer romantikus, múltba révedő narodnyik felfogásának kritikája mellett, Lenin tehát már igen korán Sztruve “liberális elhajlását” is szóvá tette. Szemére vetette egyebek mellett azt is, hogy Sztruve az államról úgy nyilatkozik, mint “a rend szervezetéről”, noha éppen nem ez a legfontosabb sajátossága az államnak, hanem az, amit Engels hangsúlyozott még annak idején: “a nép zömétől különvált közhatalom”. “Tehát – írta Lenin konkrétabban – az állam ismertetőjele – az olyan személyek külön osztályának fennállása, akiknek kezében a hatalom összpontosul.” Lenin azt mondja, hogy a modern állam Marxnál a bürokrácia: “Az a külön réteg, amelynek kezében a mai társadalomban a hatalom van – a bürokrácia. Ennek a szervnek közvetlen és igen szoros kapcsolata a mai társadalomban uralkodó burzsoá osztállyal kitűnik a történelemből is.” (A francia történelemre hivatkozik példaképpen.)⁴²

Az első orosz forradalom bukását követő években – éppen a politikai tapasztalatok megértése érdekében – Lenin az orosz kapitalizmus sajátságos fejlődésviszonyait fogja aláhúzni, mint az (önkényuralmi) állam szerepének viszonylagos önállósodását az uralkodó osztályoktól (ami lehetetlenné teszi a burzsoáziával való bárminemű együttműködést), az ipari kapitalizmus erős koncentrációját, ami a fő politikai erők koncentrálódásával is együtt járt stb.⁴³

Lenint évtizedek óta bírálják, hogy eltúlozta a kapitalista fejlődés mértékét Oroszországban. Valójában ez a “túlzás” abból következett, hogy Lenin – mint fentebb már jeleztem, A kapitalizmus fejlődésében, melyben mindezeket a gazdasági problémákat differenciáltabban és még inkább történeti és gazdaságtörténeti kontextusban vizsgálta – szakított magával az Európa-centrikus történetfelfogással, amely mechanikusan módon a kapitalizmust a maga “centrumával” azonosította, mintha a kapitalizmus “normális”, “igazi” formája az európai volna.⁴⁴

A centrum–periféria viszony elméleti értelmezése Leninnél mint egy első elméleti kísérlet formaváltozata szintén körvonalazódik 1903-ban, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban előszavában, amelyben egyfelől azt hangsúlyozza, hogy mennyire megragadhatók a kapitalista összfolyamat közös alapvonásai Nyugat-Európában és Oroszországban, “bármilyen lényeges sajátosságai vannak is az utóbbinak mind gazdasági, mind gazdaságon kívüli tekintetben”.⁴⁵ Utalt itt a mezőgazdasági bérmunkára, a gépek megjelenésére, a fokozódó munkamegosztásra, a szabad bérmunka elterjedésére stb., ami nem mond ellent e kapitalizmus fentebb jelzett oroszországi sajátszerűségeinek. Másfelől az egész könyv éppen a kapitalizmus általános fejlődésének különös orosz vonásait tárta fel. Az európai és az orosz fejlődés összehasonlító elemzése alapján jutott el már nagyon korán néhány olyan alapvető politikai természetű tény felismeréséhez, amelyek az orosz forradalom természetének “megsejtéséről” tanúskodnak.

Később az I. világháború idején, amikor Lenin a maga imperializmuselméletét kidolgozta, néhány vonatkozásban megelőlegezte a világrendszer hierarchizálódásának kérdésfelvetését, annak gazdasági és politikai jellemzőit vizsgálódásainak középpontjába állította. Így az eladósodás olyan függési rendszerére mutatott rá, amelynek során Angliát, amely például “kölcsönöket nyújt Egyiptomnak, Japánnak, Kínának, Dél-Amerikának”, katonai-politikai hatalma “megvédi az adósok felzúdulásától”, sőt “szükség esetén hajóhada veszi át a bíróság végrehajtó szerepét”.⁴⁶ Eközben jutott arra – az egész forradalomra vonatkozó álláspontját jellemző – fontos felismerésre, hogy a tőke koncentrációjának új szintjén a finánctőke egyetemes kiterjedése “a függőségi viszonyok sűrű hálójába keríti a mai polgári társadalom minden gazdasági és politikai intézményét”.⁴⁷ Ez a fejlemény kifejeződik a gyarmatosítási politika monopolizálódásában is,⁴⁸ végül is az imperializmusnak mint gazdasági és politikai világrendnek a sajátosságai az I. világháború idején minden összefüggésben egyértelműen megmutatkoztak. 1905 és általában a forradalom perspektívájának, lehetőségeinek megítélése szempontjából (is) alapvető, hogy Lenin egyfelől felismerte az állam rendkívül megnövekedett gazdasági szerepét és a magántőkével, konkrétabban a finánctőkével való összefonódottságát, amely a kapitalista világrendszer hierarchizálódásának és a gyarmati perifériáért folytatott egyetemes harcban is különleges fontosságra tett szert.⁴⁹ Másutt úgy fogalmazott, hogy “ahol a finánctőke nagyon megerősödik, ott az állam is”. Az értékpapírok összegét vizsgálva, amellyel egyes országok rendelkeztek, Lenin egy hierarchiát állított föl, amely a kölcsönös függőség láncolatát létrehozta: Anglia, USA, Franciaország, Németország (1910-es adatokkal vizsgálva) “szemben a világ csaknem egész fennmaradó része, így vagy amúgy, az adós és sarcfizető szerepét játssza. Külön ki kell térni arra, hogy a függőségi viszonyok nemzetközi hálózatának és a finánctőke kapcsolatainak kiépítésében milyen szerep jut a tőkekivitelnek”⁵⁰ . Lenin már akkor érzékelte, hogy a gyarmatok integrálódása a világpolitikába átrendezi majd magának a világrendszernek a jellegét, amennyiben a gyarmatosítás “áldozatai” a munkásmozgalom mellett önálló nemzeti mozgalmakként jönnek létre – ezzel a történelemben a nemzeti kérdés világméretekben tesz szert jelentőségre, messze túlmutatva Európa határain. Oroszország pedig e tekintetben is “köztes” történelmi állapotban leledzik.

Lenin a nemzeti kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának problematikáját vizsgálva a világrendszer hasonló alapstruktúráját vázolta föl: “Téziseinkben (6. ) arról van szó – írta Lenin –, hogy, ha konkrétak akarunk lenni, az országoknak legalább három típusát kell megkülönböztetnünk az önrendelkezés kérdésében. (…) Az első típushoz Nyugat-Európának (és Amerikának) azok a fejlett országai tartoznak, ahol a nemzeti mozgalom a múlté. A második típushoz Kelet-Európa tartozik (lényegében a Habsburg Birodalom és a Balkán egésze), ahol a nemzeti kérdés a jelen kérdése.” Végül a gyarmati országokat különbözteti meg, ahol a nemzetek létrejötte még csak folyamatban van.⁵¹ Az eltérő történelmi korszakok és régiók, az alapjában eltérő termelési formák és gazdálkodási rendszerek egymás mellett élése alapján jutott el az egyenlőtlen fejlődés “törvényének” felismeréséig. E téren szintén Marxot “felülvizsgálva” arra a következtetésre jutott, hogy “…a társadalmi forradalom nem lehet az egész világ proletárjainak egyesült akciója azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ország és a föld lakosságának többsége ez ideig még nem is áll a tőkés fejlődés fokán, vagy pedig csak a tőkés fejlődési fok elején áll… A szocializmusra csak Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országai értek meg”.⁵²

E gondolatkörben nyert tudományos formát az a felismerése is, amelyből a “gyenge láncszem” gondolata kikelt. Vagyis a kapitalizmus oroszországi “különös” formája nem csupán “demokratikus felépítménnyel” és erős polgári hagyományokkal és struktúrákkal nem rendelkezett, hanem a mezőgazdasági munkába való belerögzöttség a tőkés alapon egyre differenciálódó munkamegosztással kiegészülve sokkal több embert rekesztett ki, másképpen fogalmazva, sokkal kevesebb embert integrált szociálisan és gazdaságilag, hiszen a kirekesztést jogi korlátok úgyszólván nem gátolták.

 

Az “orosz kapitalizmus” politikai determinációi

 

Lenin felismerte, hogy az önkényuralom megdöntésére irányuló nem távoli időben elkövetkező forradalom egy centralizált, illegális “élcsapatpárt” létrehozását teszi szükségessé Oroszországban (Mi a teendő, 1902). Már 1901 óta tudatában volt annak, hogy a forradalom vezető osztálya az oroszországi polgári demokratikus forradalomban a proletariátus lesz,⁵³ s a burzsoázia politikai gyengesége, a cárizmustól való függése (“önállótlansága” mind a cárizmussal, mind a külföldi tőkével szemben) a munkásosztály szövetségesévé – éppen a burzsoáziával szemben⁵⁴ – a parasztságnak azokat a rétegeit teszi, amelyek a tőkés fejlődés következtében elveszítik gazdasági létfeltételeiket (a “baloldali blokk” politikája).⁵⁵ Mindez eredeti oroszországi felismerés volt (amelyet sokan valamiféle “leninista eretnekségnek” gondoltak a nyugati marxisták körében is). Ezzel függ össze, hogy Lenin a parasztság érdekeit, a földhöz jutás érdekeit hatalmi és gazdasági kérdésként tekintette egyidejűleg. Elvetette a mensevikek javaslatát, amely a földkérdés megoldását a “municipalizálás” útján, vagyis a helyi önkormányzat tulajdona útján képzelte el, míg Lenin és a bolsevikok a nagybirtokok nacionalizálásának perspektívájában gondolkodtak, mert az lehetett volna elképzelésük szerint a társadalmasítás (nem az államosítás!) előfeltétele.⁵⁶ A kis magántulajdon elutasítása mellett nem egyszerűen valamiféle szociáldemokrata doktrinerség szólt, hanem az a történelmi érvelés, hogy a porosz utas agrárfejlődés nem nyit teret belső sajátosságai következtében a kistulajdon előtt. Más kérdés, hogy a szociáldemokraták a szövetkezeti mezőgazdaság, az önkéntes kooperáció alapján álltak, amely a kapitalista agrárfejlődés egyetlen alternatívájaként jött számításba. De 1905 tapasztalatai differenciálták a képet, mert kiderült: a parasztság a földosztás alapján állt.⁵⁷

A jelzett politikai-taktikai vitákat Lenin A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905 nyarán jelent meg Genfben) folytatta le a mensevikekkel szemben a legrendszeresebben. A bolsevikok egy céljaiban polgári demokratikus forradalom munkásjellegét húzták alá, és a szociáldemokratáknak a kormányhatalomban való részvételét hangsúlyozták, míg a mensevikek a munkásosztálynak a “szélső ellenzék” szerepét szánták. Lenin szerint a győzedelmes forradalom – “a proletariá­tus és a parasztság demokratikus diktatúrájának” rezsimjét hozza létre. Ez egy olyan “diktatúra” lett volna, amely a fejlődést átvezetheti, kedvező belső és külső feltételek között – a forradalom egy újabb, “szocialista szakaszába” – elnyomva az önkényuralmat restaurálni akaró erőket.⁵⁸ Lenin így vetette fel a kérdést: “Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes elemei, részleges elemei összefonódnak?”⁵⁹ Az orosz polgárság azonban nem a forradalom radikalizálásában, végigvitelében volt érdekelt, sokkal inkább annak megzabolázásában reménykedett.

Nem véletlen, hogy Lenin az 1905-ös forradalom idején és főként leverése után a liberálisokat ostorozta, akik “elárulták” a forradalom alapvető követeléseit: “1905 októberéig a liberálisok olykor rokonszenvező semlegességet tanúsítottak a tömegek forradalmi harca iránt, de már akkor is kezdtek fellépni ellene: aljas szónoklatokkal küldöttséget menesztettek a cárhoz, támogatták a Buligin-dumát, nem ostobaságból, hanem azért, mert ellenséges érzülettel viseltettek a forradalom iránt. 1905 októbere után a liberálisok mást sem tettek, mint aljas módon elárulták a nép szabadságát… A forradalom bámulatosan gyorsan leleplezte a liberalizmust, és a gyakorlatban megmutatta ellenforradalmi természetét… Olyan illúziók, hogy az önkényuralmat össze lehet kötni valamelyest is nagy néptömegek valódi képviseletével, nemcsak különféle isten háta mögötti helyek tudatlan és elnyomott lakóiban éltek. Az efféle illúziók nem álltak távol az önkényuralom uralkodó rétegeitől sem.”⁶⁰ A politikai indulat sohasem homályosította el Lenin szemét annyira, hogy megfeledkezett volna az orosz liberalizmus fiziognómiáját végső soron meghatározó orosz burzsoázia sajátos, “oroszországi” természetéről. Lenin az orosz forradalomra vonatkozó átfogó, egész koncepcióját kifejtő legfontosabb, máig érvényes előadásában (“Előadás az 1905-ös forradalomról”, l. Lenin írását e számunkban), amelyet svájci munkásfiatalok előtt mondott el 1917 januárjában, az újabb forradalom előestéjén, az orosz burzsoázia politikai jelentéktelenségét, alávetettségét a cárnak és jelentős mértékben az európai burzsoáziának – egyúttal Max Weberrel vitázott is a forradalom jellegéről: “A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az »orosz szörnyűségekről« szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel,⁶¹ különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával… A burzsoázia szívesen nevezi »mesterséges« dolognak a moszkvai felkelést (1905. december – K. T.) és szeret gúnyt űzni belőle. A német, úgynevezett »tudományos« irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, »puccsnak« nevezte a moszkvai felkelést. »Lenin csoportja – írja ez a ‘nagy tudományú’ professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést… Valójában egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a fegyveres összecsapást.”⁶²

Ugyanakkor saját párttársaival is polemizált, akik közül nem kevesen a rendszer elleni harcból kiindulva értelmetlennek találták a polgári demokratikus követelések puszta megfogalmazását is, mondván, azok megvalósítása lehetetlen a kapitalizmus feltételei között. Lenin azonban éppen az orosz kapitalizmus feltételei között találta fontosnak a polgári demokratikus követeléseket. Nem azért, mert megvalósíthatók a tőkés szisztéma “perifériájának” keretei között, hanem éppen azért, hogy e kereteket felbomlassza. Lenin nemcsak kereste a fogást a rendszeren, hanem meg is találta. Ő maga igazán pontosan tudta, hogy a demokratikus köztársaság “logikailag” ellentmond a kapitalizmusnak, mert hiszen “hivatalosan” egy szintre helyezi a gazdagot és a szegényt, a jogegyenlőség pedig csak eltakarja a valóságban meglévő antagonisztikus gazdasági különbségeket. Ez a gazdasági rend és a politikai felépítmény közötti ellentmondás az imperializmus korában, amikor a szabad konkuren­ciát felváltja a monopóliumok uralma, még jobban “megnehezíti” minden demokratikus szabadságjog megvalósítását. “Hogyan egyeztethető hát össze a kapitalizmus a demokráciával? A tőke mindenhatóságának közvetett megvalósítása útján! Ennek két gazdasági eszköze van:

1. a közvetlen megvesztegetés;

2. a kormány szövetsége a tőzsdével (téziseinkben ezt a következő szavakkal fejeztük ki: a finánctőke »szabadon megvásárol és megveszteget bármely kormányt és minden hivatalnokot« a burzsoá rend idején.)”.

Ha a “vagyon” a megvesztegetés és a tőzsde révén “általában teljes mértékben megvalósíthatja uralmát bármely demokratikus köztársaság felett, azaz politikailag független köztársaság felett” is, nem jelenti azt, hogy a demokráciáért való harcot fel kell adni a szocializmusra hivatkozva.⁶³ Lenin politikai gondolkodásában a tőke elleni bármely sikeres támadás előfeltétele a minél szélesebb tömegbázis (“baloldali blokk”) megteremtése volt. Hosszú oldalakon át érvelt a demokráciáért folytatandó harc fontossága mellett – ami 1905 tapasztalatai nyomán még inkább megszilárdult benne. A munkásforradalom mint a szocialista rendszer előfeltétele egy országban lehetségesnek látszott, de tisztán “orosz alapon” szocialista rendszer nem jöhet létre Lenin számára. Parvussal és Trockijjal való vitája a permanens forradalomról, nagymértékben erről a kérdéskörről is szólt, amennyiben a két forradalom között az “átmenet” problémáját eltérően ítélték meg.⁶⁴

Lenin ugyanakkor tényekkel bizonyíthatta, hogy az 1905-ös forradalom világtörténelmet csinált.⁶⁵ A forradalmi mozgalmak fejlődésének helyi, illetve nemzetközi okait a folyamatban lévő imperialista világháború oly gyorsasággal élezte ki, hogy még Lenin maga sem gondolta 1916–17 fordulóján (itt jelzett előadásának időpontjában), hogy micsoda sebességgel következik be a forradalmak újabb fordulója Oroszországban és végső soron nagy csalódására, csak részlegesen és elvetélve Európában. Lenin, aki Rosa Luxemburg mellett elsőként ismerte fel, hogy 1905-ben egy új típusú forradalom zajlik, amely “eszközeiben, jellegében proletár” (vagyis politikai tömegsztrájk, fegyveres felkelés), céljaiban pedig polgári demokratikus, de “nyitott” a szocialista forradalom irányába, egyúttal pontosan látta korlátozottságát. E korlátozottsága éppen társadalmi hordozóinak “gyengeségében” nyilatkozott meg a legvilágosabban: “hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével” a cárhoz, ám a naiv, írástudatlan oroszországi tömegek viharos gyorsasággal “tanulnak” az eseményekből, “a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra”.⁶⁶ Ám ez a forradalomra “ítélt” oroszországi parasztság és munkásság radikális forradalmisága egy új rendszer berendezése szempontjából nem rendelkezett azzal a kulturális-civilizatorikus feltételrendszerrel, amire pedig éppen az önigazgatási struktúráik (sztrájkbizottságok, szovjetek, munkásbizottságok stb.) huzamosabb ideig való életben tartásához szükség lett volna. Mégis 1905 – mint “új típusú” forradalom – Oroszországot végérvényesen a “modern” történelem színpadára emelte: “a szendergő Oroszország – ahogyan Lenin fogalmazta – a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált”, összefonódott itt a patriarchális viszonyok ellen is lázadó parasztság földfoglaló mozgalma az ipari munkásság forradalmával és Oroszország elnyomott népei között fellángolt nemzeti szabadságmozgalmakkal, ami a maga teljességében 1917 folyamán bontakozott ki, így ellentmondásaik mélységéről nem szerezhetett még kellő tapasztalatot.

Kevésbé érzékelte Lenin a nyugat-európai forradalmi fejlődés, a nyugati munkásság forradalmasodásának nehézségeit. Lenin 1917 januárjában, azokkal vitatkozva, akik a nyugat-európai fejlődést illetően az orosz forradalom irrelevanciáját hangoztatták, arra helyezte a hangsúlyt, hogy az orosz forradalom annak bizonyítéka: Nyugaton a proletárforradalom van napirenden, az orosz forradalom annak első állomása csupán.⁶⁷ A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga c. téziseiben 1916 elején a nemzetközi forradalom objektív feltételeinek meglétét hangsúlyozta mindjárt a legelső tézisben: “Az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelsőbb foka. A tőke a vezető országokban túlnőtt a nemzeti államok keretein, a monopóliumot állította a konkurencia helyébe, megteremtve a szocializmus megvalósításának minden objektív feltételét. Ezért Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban napirendre került a proletariátus forradalmi harca a kapitalista kormányok megdöntéséért, a burzsoázia kisajátításáért.”⁶⁸ Kétségkívül igaz, ez csupán egy alternatíva felvetése volt, és nem is bizonyult többnek, amennyiben Oroszország forradalmi erőfeszítéseit nem kísérte a nyugat-európai proletariátus hasonló igyekezete, vagy amennyiben kísérte, súlyos vereséget szenvedett. Bár Lenin sok évet élt Nyugat-Európában, éppen az 1905-ös forradalom előtt, sőt a forradalom első évének nagyobb részében is, ám a nyugat-európai munkásság szellemi-politikai evolúciójának mélyebb tanulmányozását elmulasztotta. Ez irányú vizsgálódásait bizonyos sablonosság jellemezte, nem érzékelte, hogy “a szociáldemokrácia árulása” mögött a nyugat-európai munkásság igen jelentős tömegeinek életszemlélete, évszázados beidegződése, pszichológiája rejlik; nem tisztázta az oroszországi és az európai proletariátus magatartása közötti különbségek részleteit. E problémát szőröstül-bőröstül az extraprofitból kitartott “munkásarisztokrácia” létezésében konkretizálta csupán, holott a valóságban ez a jelenség csak a jéghegy csúcsa volt. E bonyolult kérdéscsoport valódi jelentősége azonban csak az októberi proletárforradalom első súlyos nehézségei után kezdett mind nyomasztóbban megmutatkozni. Tehát a két forradalom közötti kapcsolat, összefüggés még Lenin elemzési “tévedésében” is megnyilatkozott.

 

A forradalom végcélja: a munkásönkormányzat

 

Lenin a forradalom periódusában nemcsak a hatalomátvétel elméleti és technikai-szervezeti kérdéseit vizsgálta, hanem a forradalom és a forradalom után összefüggéseiről is megnyilatkozott. A forradalom során létrejött népi önszerveződések “szakmai” jellemzőit és politikai funkcióit részben együttesen szemlélte mint a forradalom problematikáját (gazdaság és politika egyfajta egyesítése), és részben úgy tekintett rájuk, mindenekelőtt persze a szovjetekre, mint amelyek a forradalom önvédelmi szervei, hatalmi struktúrái. Gondoljuk meg, a forradalom csúcspontja az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelés (“Krasznaja Presznya”) veresége után az önvédelem került előtérbe, s Lenin ehhez alkalmazkodva károsnak tekintette az összmozgalom szempontjából a realitásoktól elrugaszkodó, a forradalom utánra (a jövő társadalmára) vonatkozó “ígérvényeket”, utópisztikus törekvéseket, mert azok elvonják a figyelmet és az energiákat a forradalom önvédelmétől. Korszakadekvát kérdésfelvetései közé tartozik az is, hogy a szovjetek pártok általi, beleértve a szociáldemokraták általi “elfoglalását”, ellenezte. Részben, rövid távon, taktikai síkon azért, mert a szociáldemokraták kisebbségben voltak a szovjetekben, nem volt érdemes izolálódniuk a proletártömegektől, másrészt a szovjetek “szakmai” feladatai nem azonosak pártpolitikai megfontolásokkal, noha a szovjetekben való szociáldemokrata jelenlétnek természetesen nagy fontosságot tulajdonított. A fentebb mondottakat igyekszem bemutatni a konkrét történelmi “anyagon”, mert nem tanulság nélküliek e történelmi tapasztalatok.

1905-ben a jövő abból a szempontból is felsejlett tehát, hogy felbukkantak a történelem korábbi időszakaiban nem ismert önigazgatói-önvédelmi munkásszervezetek, a szovjetek, amelyek gazdasági, szociális, hatalmi-politikai, néhol katonai feladatokat láttak el egyidejűleg Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig. Lenin még Oroszországba érkezte előtt néhány nappal, 1905. november legelején külön cikket írt “Feladataink és a munkásküldöttek szovjetje” címmel⁶⁹ a forradalom alapvető új intézményéről a “munkásküldöttek szovjetjéről”. Mint “kívülálló” határozta meg saját pozícióját, utalva arra, hogy nem közvetlen részese az eseményeknek, s így fenntartja a lehetőségét annak, hogy politikailag később módosíthassa álláspontját. Ám felfogása mégis olyan módszertani és elméleti mozzanatokat is magában rejtett, amelyek a politikai “véletlenektől” függetlenül “maradandó” elemzési tendenciákat hordoztak a későbbi periódusokra nézve is. Eleve elutasította a “szovjetek vagy párt” kérdésfelvetést, s nyomatékkal úgy foglalt állást, hogy a szovjeteket az egész munkásosztály, sőt a lakosság antimonarchista tömegeinek önszerveződéseként kell felfogni, egyfajta “szakmai szervezeteként” alakultak meg, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki. Ugyanis ezen érvelés szerint a munkás- és szocialista pártoknak a szovjetekétől eltérőek a feladataik, funkcióik és a mögöttük álló társadalmi csoportok. “Lehet, hogy tévedek – írta az említett helyen, de szerintem (hiányos és csak »papírokból« merített értesüléseim alapján ítélve) a munkásküldöttek szovjetje politikai szempontból az ideiglenes forradalmi kormány csírájának tekintendő.”⁷⁰ Tehát egy országos, az egész társadalmat átfogó politikai központként fogta fel e népi szervezetet, amelynek “nem hátránya, hanem előnye”, hogy nem csak szociáldemokraták vannak benne.

A szovjetekben éppen annak bizonyítékát látta, hogy a szociáldemokraták nem akarnak semmiféle kísérleti eszméket ráerőszakolni Oroszországra, hanem szerves módon a népi szerveződések kezébe kerüljön az ország irányítása: “Nem erőszakolunk rá a népre semmiféle általunk kieszelt új dolgot, csupán magunkra vállaljuk a kezdeményezést annak a megvalósításában, ami nélkül – mint azt általában és egyöntetűen mindenki elismeri – nem élhetünk tovább Oroszországban… A dolgozó tömegekből kiinduló szabad kezdeményezésre támaszkodunk.”⁷¹ Amikor december 2-án letartóztatták a Petrográdi Szovjet 52 küldöttét (köztük az elnököt, Lev Trockijt), már nyilvánvaló volt, hogy az alapvető vád ellenük az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet lesz. (Azonban tudni illik, hogy az 1905. október 17-i, bizonyos alkotmányos jogokat elismerő cári manifesztumot követően sem lett törvényes a monarchia elleni harc semmilyen formája.)

Lenin később így vélekedett a szovjetek szerepéről: “A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni.⁷² Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.”⁷³ Az 1905-ös forradalom elemzése olyképpen fonódik össze magának az 1917-es forradalomnak a kibontakozásával, történetével, hogy némely összefüggésben az utókor embere azt gondolhatná, bizonyos problémák 1917-ben szinte mechanikusan megismétlődtek. Ezek közé tartozik a paraszti földfoglaló, kúriagyújtogató mozgalmak mellett a munkásönkormányzás problémája, amelynek szervei már 1905-ben – úgy tűnt – világtörténelmet írtak, mindenekelőtt a Pétervári Szovjet alakjában. A mensevik Iszkra a dumaválasztások bojkott-taktikájának részeként “a forradalmi önkormányzatot” mint a felkelés lehetséges előjátékát vetette fel. Lenin azonban pontosan látta, hogy a forradalmi önkormányzás (szakmai, gazdasági-tulajdonosi) problematikája döntően nem a felkelés problematikája, mivel Lenin érvelésében az önkormányzat számára a forradalmi felkelés teremtheti csak meg a megfelelő feltételeket: “A forradalmi önkormányzatnak, a népi megbízottak megválasztásának megszervezése nem előjátéka, hanem utójátéka a felkelésnek… Előbb a felkelésben kell győznünk (még ha csak egy városban is), és meg kell alakítanunk az ideiglenes forradalmi kormányt, hogy ez utóbbi mint a felkelés szerve, mint a forradalmi nép elismert vezére hozzáláthasson a forradalmi önkormányzat megszervezéséhez.”⁷⁴ A munkásönkormányzat – hangsúlyozta Lenin 1905–1906 folyamán többször is – nem létezhet a régi rendszer keretei között, s az ilyen irányú naivitással szemben húzta alá: “A forradalmi önkormányzat a cári hatalom fenntartása mellett a forradalomnak csak egy kis töredéke lehet… Aki ezt teszi meg a forradalmi proletariátus fő jelszavának, az zavart kelt és az oszvobozsgyenyisták (a liberálisok egy frakciója – K. T.) malmára hajtja a vizet… nem szabad összekevernünk a háborúnak a szervezetét, a felkelés szervezetét az önkormányzattal. A fegyveres felkelés szervezete egyáltalán nem hasonlít a forradalmi önkormányzat szervezetéhez sem rendeltetését tekintve, sem kialakulásának módját tekintve, sem jellegét tekintve.” Lenin a forradalmi jelszavakat így kombinálta: “ideiglenes forradalmi kormány, illetve az általa összehívandó össznépi alkotmányozó gyűlés, fegyveres felkelés és forradalmi hadsereg szervezése a cári hatalom megdöntésére”⁷⁵ . Így a bojkott-taktikát is csak addig tartja értelmesnek, amíg a fegyveres felkelés lehetősége fennáll, s a bojkott a forradalmas tömegek számára jelzi, hogy a forradalmi folyamat még nem zárult le, az önkényuralmat fenntartó duma ugyan “egy lépés a burzsoá monarchia irányába”, de semmiképpen nem a népi törekvések megtestesülése. A polgári demokratikus átalakulás ügye elbukott. Ám egyre erőteljesebben merült föl az az elméleti és gyakorlati politikai kérdés, hogy Oroszországban lehetséges-e egyáltalán bármiféle polgári demokrácia meggyökeresedése. A demokratikus polgárság hiánya, Gramsci kifejezésével élve, az orosz társadalom “kocsonyás halmazállapota” napirendre állíthatja a proletárforradalom kérdését. De mi történhet Nyugat-Európában, ahol a polgári társadalom egész “erődrendszerrel” (Gramsci) rendelkezik? Lenin erre a kérdésre nem helyezett olyan hangsúlyt, és adós maradt azokkal a kifinomultabb politikai elemzésekkel, amelyekkel az oroszországi fejlődést nyomon követte. Az I. imperialista világháború az addigi történelemben példátlan vérözönnel olyan töréspontot idézett elő a világtörténelemben, amely az orosz forradalom és egyáltalán a világfejlődés új perspektíváit nyitotta meg. Nemcsak a kapitalizmus addig “liberális” világrendje roppant meg, hanem ennek részeként a cári monarchia a pusztulás szélére jutott. 1905 alapvető célja 1917 februárjában néhány nap alatt megvalósult. Ám csak ezt követően került igazán színre 1905 másik arca, a munkás-, paraszt- és katonaforradalom.

 

Jegyzetek

¹ Gennagyij Golovkov: Bunt po-ruszszki: palacsi i zsertvi. Randevu sz revoljuciej 1905-1907 gg. Moszkva, Detyektivpreszsz, 2005.

² Tudatában vagyok annak, hogy a százados historiográfia számos értéket képvisel, mégis fontosnak tartom, hogy friss szemmel újra tekintsük át Lenin elemzését, amely ilyen vagy olyan formában hét évtizedig különböző erővel és formában erősen befolyásolta az egyetemes történetírás alapvető irányzatait, hogy ne szóljak most külön a legitimációs ideológia evolúciójáról a Szovjetunióban és határain kívül.

³ Kezdetben valószínűleg úgy értékelte a dolgok menetét, hogy ebben a forradalomban a spontán erők “logikája” – éppen a nyugati munkásmozgalom kiterjedt és aktív támogatásának hiánya miatt sem vezethet el közvetlenül a proletárforradalom kirobbanásához. Ám 1905 őszére az események és folyamatok elemzése megmutatta számára a polgári és proletárforradalom egy saját kombinációját, így az események “tanulmányozását”, befolyásolását – vállalva a lebukás közvetlen veszélyét – közvetlen közelről folytatta.

⁴ Lenin halála után, mindjárt 1924 februárjában, Lukács György volt az első, aki az itt jelzett problematikát a maga teljes nagyságában felvetette és megértette híres, Bécsben írt Lenin-tanulmányában. Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. In Lenin. Bp. Magvető, 1970 (szerk.: Vajda Mihály), 15–17. Lukács pontosan felismerte, hogy Lenin későbbi elemzésének, imperializmuselméletének közgazdasági része nem volt olyan mély, mint Rosa Luxemburgé (a tőkefelhalmozás, a gyarmati piacok, a háborúk eredete stb.); de mégis egy döntő vonatkozásban Lenin “elméleti fölényéről” beszél “az összfolyamat megítélésében”, vagyis egy konkrét világhelyzet konkrét megítélésének tekintetében, abban, hogy az elméleti elemzést és a gyakorlat közötti közvetítéseket is képesnek bizonyult számba venni. Vö. uo. 63–66. o.

⁵ Lenin Összes Művei, 27. köt. Kossuth, 1971. 354. o., 374–376. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… E kérdésre más összefüggésben még visszatérünk.

⁶ Lenin intellektuális fejlődésének e korai szakaszáról l. Robert Service: Lenin. Minszk, Poppuri, 2002. 61–123. o. és főleg Vladlen Loginov: Vlagyimir Lenin. Vibor putyi: biografija. Moszkva, “Reszpublika”, 2005, különösen 179–240. o. és 316–355. o.

⁷ Egy 1899. május 28-i levélben biztosította Bernsteint feltétlen egyetértéséről és támogatásáról. Vö. R. Pipes: Sztruve: levij liberal 1870-1905. I. köt. “Moszkovszkaja skola polityicseszkih iszszledovanyij”, Moszkva, 2001, 306–308. o. Lenin ez időben hároméves szibériai száműzetését töltötte. Sztruve, a későbbi fehérgárdista ideológus, propagandista és politikus egy zaklatott pálya részeként éppenséggel az 1905-ös forradalom veresége nyomán szakított végleg a baloldal minden irányzatával.

⁸ L. Lenin antibernsteiniánus cikkét (recenzió): Karl Kautsky Bernstein und das Sozialdemokratische Program. Eine Antikritik. LÖM 4. Bp., Kossuth, 1964. 187–197. o., amelyben jelzi az irányzatos elhatárolódás szükségességét.

⁹ Vö. LÖM 1. köt., Bp., Kossuth, 1964. Az első négy lenini munka ebben a kötetben található. (Első írása egy recenzió volt: Újabb gazdasági változások a paraszti életben. V. J. Posztnyikov Juzsno-ruszszkoje kresztjanszkoje hozjajsztvo c. könyvéről, 1891.) Lenin megjegyzései 1893 tavaszán íródtak, a cikk először 1923-ban jelent meg.

¹⁰ Magyarországon napjainkban alighanem R. Pipes-i és általában egy “hidegháborús” Lenin-ábrázolásnak a befolyása a jellemző – a Lenin-tematika iránti komolyabb, elmélyültebb érdeklődés csaknem teljes hiánya mellett. L. R. Pipes: Az orosz forradalom története. Bp., Európa, 1997. Pipes: Az ismeretlen Lenin. A titkos archívumból. Bp., 2002. Pipes és A kommunizmus fekete könyvének magyarországi propagandistái (pl. Hahner Péter) általában is kriminalizálják a forradalmak és a Szovjetunió történetét, félretéve mindenfajta szakmai szabályt, amely a történetírás több évszázados történetében megszilárdult. Miközben komoly elméleti gondolkodásnak témakörünkben nagyon is van hagyománya, amelyre ma is támaszkodhatunk: mindenekelőtt Ágh Attila némely vizsgálódására gondolok, amelyekben Lenin elméleti jelentőségét igyekezett körvonalazni éppen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című műve kapcsán szintén, és joggal támaszkodhatunk rá ma is. Vö. Ágh A.: A politika világa. Kossuth, 1984, 190. o. skk. Más kérdés az, hogy a szerző marxista korszakával szakított a rendszerváltás után.

¹¹ LÖM 55. köt. 13. levél (a börtönből) A. K. Csebotarjovnak, az Uljanov család ismerősének, a család számára, és N. Krupszkajának, 1896. jan. 2. 15. o. “Van egy tervem, amelyen letartóztatásom óta sokat és egyre többet gondolkodom. Már régóta foglalkozom egy közgazdasági kérdéssel (a feldolgozó ipar áruinak az országon belüli piacával), összegyűjtöttem valamelyes irodalmat, összeállítottam a kérdés feldolgozásának tervét, sőt írtam is valamit azzal a szándékkal, hogy munkámat önálló könyv formájában adom ki, ha terjedelme meghaladja egy folyóirat méreteit.” Továbbá a levélben szervezi Lenin Sztruvén és Potreszovon keresztül a kutatás megfelelő könyvtári hátterét. A családjára hárult később a könyvek Lenin száműzetési helyére (Susenszkoje, 1898–1900) való elszállíttatásának terhe.

¹² Loginov, i. m. 160–169. o.

¹³ LÖM 1. köt. 4–5. o.

¹⁴ Uo. 81–82. o.

¹⁵ Kik azok a “népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a “Ruszszkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire. LÖM.1. köt. 117–319. o. Megírása ideje 1894. tavasz–nyár, és még ebben az évben meg is jelent. 1892–93-ban kezdett a könyvön dolgozni Szamarában, ahol az ottani marxista körökben tartott e tematikában előadást. 1894 őszén könyvét felolvasta a pétervári marxista körben, l. a könyv terjesztéséről, sorsáról további informácókat az 532–33. oldalakon.

¹⁶ Vö. LÖM I. köt. uo. 121–124. o. “Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, amely szerint a gazdasági társadalomalakulatok fejlődése természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy szociológiának nevezzék.”

¹⁷ Vö. uo. 125–126. o. “Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok, amelyek anélkül alakulnak, hogy az emberek tudatán átmennének; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akár csak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyról van szó), nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabályszerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában.”

¹⁸ Uo. 178. o.

¹⁹ Uo. 180. o. “Oroszországban – mondja Lenin Mihajlovszkijjal szemben, aki a proletariátus puszta létezésében is kételkedett –, ahol olyan leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul kizsákmányolják a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és jogosan), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, s emellett például egyre növekszik a gabonakivitel – Oroszországban nincsen proletariátus.”

²⁰ LÖM I. köt. 4–5. o., skk. és 53., 58–59. o.

²¹ Uo. 60. o.

²² LÖM 1. kötet, 67–112. o.

²³ Lenin G. B. Kraszin előadása nyomán fejtette ki nézeteit. 1893 őszén írta Lenin a tanulmányt, amely először 1937-ben jelent meg.

²⁴ Uo. 67. o. “Hiszen a kapitalizmus fejlődéséhez kiterjedt belső piac szükséges, a parasztság tönkremenetele pedig ezt a piacot aláássa, s azt a veszélyt rejti magában, hogy teljesen megszünteti, és a tőkés rendszer megszervezését lehetetlenné teszi. Igaz, azt mondják, a kapitalizmus azzal, hogy árugazdasággá változtatja közvetlen termelőink naturális gazdaságát, piacot teremt magának, de vajon elképzelhető-e, hogy a félig koldus parasztok naturális gazdaságának nyomorúságos maradványai alapján kifejlődhet nálunk az olyan hatalmas tőkés termelés, mint Nyugaton?” 77. o.

²⁵ Uo. vö. Az úgynevezett piackérdésről. 80–81. o.

²⁶ Vö. LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Bp., Kossuth, 1964, 172–178. o.

²⁷ Vö. uo. 173–174. o. “…bármilyen változatosak is a formák…. a mai földesúri gazdaság szervezete két fő rendszernek, nevezetesen a ledolgozási (Lenin jegyzete: Most megváltoztatjuk a terminust és “robot” [barscsina] helyett “ledolgozást” [otrobotok] használunk, mivel ez a kifejezés jobban megfelel a reform utáni viszonyoknak, s irodalmunkban már polgárjogot nyert.) rendszernek és a tőkés rendszernek a legkülönfélébb kombinációiból áll… Az előbbi… a robotgazdaság egyenes folytatása…”

²⁸ L. erről Ágh idézett elemzését uo.

²⁹ LÖM 3. köt. Uo. 237. o.

³⁰ Uo. 289. o. Ezt a fejleményt kiegészítve Lenin lényegében kimondja, hogy a földközösség – a narodnyik állásponttal ellentétben – egyáltalán nem gátolja meg a kapitalizmus térhódítását, csak bonyolultabbá teszi. Marxot idézi: Tőke III. kötetéből (156. o.): “A kialakuló tőkés termelési módnak… nem felel meg a földtulajdon készen talált formája. A neki megfelelő formát ő maga teremti meg azáltal, hogy a földművelést alárendeli a tőkének; ezzel aztán mind a hűbéri földtulajdon, mind a nemzetségi tulajdon vagy a markközösséggel párosuló kisparaszti tulajdon átváltozik a tőkés termelési módnak megfelelő gazdasági formává, bármennyire különbözők is a jogi formái.” 299. o.

³¹ Vö. LÖM I. uo. 304. o.

³² Ezeknek a tudományos és elméleti-politikai vitáknak és küzdelmeknek a történetéről l. bővebben Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az “oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól”, különös tekintettel a 20-as évek vitáira. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.

³³ LÖM I. köt. Kik azok a népbarátok… 220–221., 260–261. o.

³⁴ Uo. 218–221. o.

³⁵ LÖM I. köt. Kik azok a… 285. o.

³⁶ LÖM I. Főleg 388–487. o. P. Sztruve Krityicseszkie zametki k voproszu ob ekonomicseszkom razvityii Rosszii c. (Szentpétervár, 1894) könyvéről írt recenzió­ja (A narodnyikság gazdasági tartalma és bírálata Sztruve úr könyvében. A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban) e tekintetben az első fontos elméleti dokumentum. A tanulmány megírásának ideje 1894 vége–1895 eleje. Először a Matyeriali k haraktyerisztyike nasego hozjajsztvennogo razvityija, Sz.-P., 1895., K. Tulin álnéven jelent meg.

³⁷ Vö. I. köt. uo. 335–339. o.

³⁸ Vö. Konszpekt i krityicseszkije zamecsanyija na knyigu Sz. Bulgakova. Lenyinszkij Szbornyik XIX., főleg 119. o. A kötet jegyzetei gazdagon dokumentálják, hogy Lenin a nemzetközi szakirodalmat is milyen magas fokon ismerte. Lenin irodalmi és szakmai vitája igen kiterjedt volt, Kautsky, Hertz, Bulgakov és mások műveit elemezte az agrárkapitalizmus tanulmányozása során, és közben a kapitalizmus általános fejlődési sajátosságait bontja ki e könyvekről készült jegyzeteiben is, melyekben mindig felbukkannak a szocialista perspektíva, az állami és magántulajdon különböző formái között a társadalmi és szövetkezeti tulajdon fogalmai.

³⁹ LÖM 16. köt. Bp., Kossuth, 1968. 88. o. Lenin később, a forradalom után visszatekintve a megtett szellemi útra, a narodnyikizmus elleni harcot – Sztruve, Bulgakov, Tugan-Baranovszkij, Bergyajev és mások teljesítményét – értékelve így vélekedett: “Ezek polgári demokraták voltak, akiknek a narodnyiksággal való szakítás a kispolgári (illetve paraszti) szocializmusról nem a proletár szocializmusra való áttérést jelentette, mint nekünk, hanem a burzsoá liberalizmusra való áttérést.”

⁴⁰ I. köt. Uo., 478–480. o.

⁴¹ Uo. 480. o. “Sztruve úrnak az a nézete, hogy az orosz kapitalizmus valami jövendőbeli, nem pedig jelenlegi dolog, különösen szembetűnően megmutatkozik a következő fejtegetésében: »amíg a mai, törvényben lerögzített és szentesített földközösség fennáll, addig ennek talaján olyan viszonyok fognak kifejlődni, amelyeknek semmi közük sincs a ’népjóléthez’«.”

⁴² Vö. uo. 406–407. o.

⁴³ Lenin 1909–11-ben saját elvbarátaival folytatott vitáiban is aláhúzta, hogy a cári monarchia viszonylagos önállóságra tett szert az uralkodó osztályokkal szemben, s noha 1905 nyomán “a cárizmus egy lépést tett a burzsoá monarchiá­vá fejlődés irányába”, a bürokratikus gépezet megőrizte viszonylag független érdekrendszerét mind a nagybirtokos arisztokráciával, még inkább a burzsoáziával szemben. A cárizmus a XX. század elején a külföldi tőke “becsalogatásával” saját létének meghosszabbítását és a nemzetközi porondon való versenyképességét kívánta megőrizni. 1905-ben azonban kiderült, hogy a cárizmus elveszítette társadalmi hátterét, a parasztságot, és nem olyan, a szakszervezetek által “féken tartott” és “megfegyelmezett” nyugati proletariátussal kell szembenéznie, hanem az orosz viszonyokból kisarjadt lázadó, valóban csak a “láncait veszítő” integrálhatatlan ipari és főként mezőgazdasági proletariátussal kellett volna megbirkóznia. Lenin ezt tudta, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta unos-untalan, hogy 1905 csak egy újabb forradalmi hullám “előhírnöke”, “főpróbája” volt. Vö. Krausz T.: Pártviták és történettudomány… i. m., főleg 60–62. o.

⁴⁴ A világrendszer-elmélet művelőinek nagy érdeme, hogy e tekintetben is tovább vitték Lenin alapvető felismeréseit és a tradíciót, amely egyébként Sztálin és utódai idején periferizálódott az utolérés vagy utolérő fejlődés ideologikumának részeként.

⁴⁵ LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Előszó az első kiadáshoz, Kossuth, 1964. 5–8. o.

⁴⁶ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… 378. o.

⁴⁷ Uo. 295. o. “A kistermelő munkáján nyugvó magántulajdon, a szabad konkurencia, a demokrácia – mindezek a jelszavak, amelyekkel a tőkések és sajtójuk becsapják a munkásokat és parasztokat, rég túlhaladott dolgok. A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi “vezető” ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét… saját zsákmányuk felosztásáért folyó saját háborújukba belerántják az egész földkerekséget.”

⁴⁸ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. 399. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. “De amikor Afrika 9/10-ed része volt már elfoglalva (1900-ra), amikor már az egész világ fel volt osztva, elkerülhetetlenül beállt a gyarmatok monopolisztikus birtoklásának korszaka, tehát a világ felosztásáért és újrafelosztásáért való különösen kiélezett harc korszaka is.”

⁴⁹ Lenin polemizált az “államszocialisták” ellen, akik “beleszerettek” a monopolista szervezetiségbe. “Lássák be végre államszocialistáink, akik egy szép napon elkápráztatják magukat, hogy Németországban a monopóliumoknak sohasem az volt a céljuk és eredményük, hogy a fogyasztás javát szolgálják, vagy hogy legalább az államnak is átengedjenek egy részt a vállalkozói nyereségből, hanem mindig csak arra szolgáltak, hogy a csőd szélén álló magánipart az állam segítségével szanálják… Itt szemléltetően láthatjuk, hogy a finánctőke korában hogyan fonódnak össze a magán- és állami monopóliumok, és hogyan alkotnak mindezek a monopóliumok csak egyes láncszemeket a legnagyobb monopolisták között a világ felosztásáért folyó imperialista harcban.” LÖM 27. köt. 351–352. o. Lenin elméleti korlátaira utal Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális “szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Bp., Napvilág, 2005. 37. o. Kétségtelenül igaz, hogy Lenin nem látta előre sem a “jóléti kapitalizmus” későbbi kibontakozásának lehetőségét (vagy a kapitalizmus még későbbi fejlődési fázisát) és következményeit, de tegyük hozzá, senki az ő kortársai közül ezeket a fejleményeket elméletileg nem anticipálta. Vagy ha igen, az Bernstein volt, aki a “jó kapitalizmus” lehetőségeit fontolgatta anélkül, hogy annak konkrét formáit előre látta volna. Keynes volt talán az egyetlen (“A béke gazdasági következményei”, 1919), aki éppen a bolsevik-kommunista forradalom közvetlen tapasztalataiból kiindulva e forradalmak európai kiterjedésével szemben idejekorán hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus szociális és gazdasági kihívására a tőkés világnak adekvát választ kell adnia, de ennek kibontakozására csak a II. világháború után került sor.

⁵⁰ Uő. uo. 341. o.

⁵¹ L. a téziseket LÖM 27. köt. 251. o.

⁵² Lenin utalt arra, hogy Engels Kautskyhoz írt levelében (Marx és Engels: Válogatott Művei. 20. k., Budapest, Kossuth, 1963, 465–466. o.). P. Kijevszkij (Pjatakov) elolvashatja… hogy “az egész világ proletárjainak egyesült akciójáról ábrándozni annyi, mint a szocializmust ad calendas graecas, vagyis »sohanapjára« elhalasztani…” LÖM. 30. k. Válasz P. Kijevszkijnek (J. Pjatakovnak). A megírás ideje 1916. aug.–szept., 1929-ben publikálták az írást először. 87–88., 108–109. o.

⁵³ Nem véletlen, hogy amikor száműzetése után végre találkozhat Plehanovval, az első politikai természetű nézeteltérés az orosz burzsoáziához való viszony meghatározása során tűnik elő, egyelőre inkább csak hangsúlyeltolódás formájában, mint politikai-stratégiai értelemben. Lenin és Plehanov megismerkedésének és első kapcsolatainak árnyalt elemzését l. V. Loginov idézett munkájában, 356–428. o.

⁵⁴ Az oroszországi kapitalista fejlődés sajátosságainak következtében a munkásosztálynak részben a burzsoázia politikai funkcióját is el kell látnia, amelyet a francia burzsoázia több mint 100 évvel korábban maga képes volt “ellátni”. A liberálisokkal és a mensevikekkel szemben Lenin sokszor hangoztatta ezt a történelmi tényt.

⁵⁵ Ezen politikai kérdések vitáját 1907-ben, a londoni pártkongresszuson vitték végig, amelyen a bolsevikok és a mensevikek végleg szakítottak az orosz forradalom perspektíváit illetően. A mensevikek a burzsoáziával képzelték el továbbra is a forradalmi fejlődés jövőjét, a bolsevikok pedig a parasztsággal. L. erről részletesebben Krausz T.: Pártviták… i. m. 30–37. o., 49–51. o. és uő.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia “második” szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840–870. o.

⁵⁶ 1905 elején párizsi előadásaira (“Marxista nézetek az agrárkérdésre vonatkozóan Európában és Oroszországban”, Párizs, 1905. febr. 25–26.) készülve több konspektust is készített 1905 elején, amelyek e téren is fontos források. Vö. Lenyinszkij Szbornyik XIX. Partizdat, Moszkva, 1932. 225–295. o. L. még Lenin nézeteinek fejlődéséről és az agrárkérdés körüli vitákról, Varga Lajos: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, 1903-as agrárprogramja. Párttörténeti Közlemények, 1978. 3. sz.

⁵⁷ Sokan ma is úgy vélik, hogy a bolsevikok 1917-ben taktikai okokból feladták álláspontjukat és áttértek a földosztásra. Ez csak féligazság, ugyanis Lenin és a bolsevikok a szegényparaszti tömegek nyomására a földosztást nem a föld magántulajdonának megvalósításával azonosították, hanem éppen ellenkezőleg. A 17-es októberi, földről szóló dekrétum kizárta a föld adásvételét, mert a szabad adásvétel a tőkehiány következtében, amint a háború előtti, ún. sztolipini reformok is meggyőzték a parasztokat, nemcsak a föld elveszítésével jár, hanem még a “túlélést” valamiképpen biztosító faluközösségből való kirekesztődést is maga után vonta. Az “egyenlősítő” földosztás lehetett (volna) a szabad mezőgazdasági szövetkezés “előszobája” is. Hogy mégsem lett, annak történelmi okairól nem itt kell értekeznünk.

⁵⁸ Magyar nyelven is született tárgyszerű munka e témakörben sok évvel ezelőtt, l. Kirschner Béla: Lenin a demokratikus és a szocialista forradalomról. Bp., Kossuth, 1971.

⁵⁹ LÖM 11. köt. Kossuth, 1975. 68. o.

⁶⁰ LÖM 16. köt. Kossuth, 1968. Forradalom és ellenforradalom (Proletarij, 1907. október 20.). 111–112. o.

⁶¹ L. Lenin írását e kérdésről az 1905-ös forradalom periódusából: “Oroszország pénzügyei”. 1905. okt. 1. (14.) után. Először Lenyinszkij Szbornyik, XVI. köt. 1931. “Már több ízben rámutattunk arra, hogy az önkényuralmi kormány pénzügyi téren egyre inkább belebonyolódik ügyeibe (vagy helyesebben, üzelmeibe). A pénzügyi csőd elkerülhetetlensége mind nyilvánvalóbbá válik.” 322. o.

⁶² LÖM 30. köt. Előadás az 1905-ös forradalomról. 309. o.

⁶³ LÖM 30. köt. Válasz Kijevszkijnek… 96–97. o.

⁶⁴ A téma nagy irodalma itt nem teszi lehetővé a cizelláltabb állásfoglalást, másutt foglalkoztam a téma irodalmával, itt eltekintek tőle.

⁶⁵ Vö. LÖM 30. Előadás… uo. 310. o. “Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta”, utalt a török, a perzsa és a kínai forradalmi erjedésre. “Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmánykiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.” (Bécsben óriási utcai tüntetések kezdődtek…)

⁶⁶ LÖM 30. Előadás… 297. o.

⁶⁷ Uo. skk. “Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkés iga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.”

⁶⁸ LÖM 27. köt. 243. o.

⁶⁹ LÖM 12. köt. Kossuth, 1972, 55–66. o.

⁷⁰ Uo. 12. köt. 56–57. o.

⁷¹ Uo. 64. o.

⁷² Lenin egy 1906. július 4-i írásában a Petrográdi Szovjet korábbi, akkorra már letartóztatott, sőt száműzött elnökével, Hrusztaljov-Noszarral polemizálva a szovjetek létrehozását nem tekintette időszerűnek. Amikor a forradalom önvédelme folyik, e munkásszervezeteket, az “élcsapatot” kockára tenni, a hatalom önkényének kitenni, hiba volna. Egyetértve Noszarral, aki a szovjetet “a forradalmi proletariátus forradalmi parlamentjének” nevezte, létrehozásukat meghatározott mozgalmi és politikai feltételekhez kötötte. Vö. LÖM 13. köt. 283–286. o.

⁷³ LÖM 27. köt. id. c. 307. o.

⁷⁴ LÖM 11. köt. A Buligin-duma bojkottja és a felkelés. Proletarij, 1905. aug 22. (9.) 161. o. Néhány héttel később egy írásában ismét felvetette ezt a kérdést: Uo. 261. o. A jelenlegi helyzetről. Proletarij, 18. sz. 1905. szept. 26., okt. 3. “Amennyiben a kercsi duma önkényesen túllépi a dumák törvényben megállapított hatáskörét, amennyiben részt vesz az egész ország általános forradalmi életében – annyiban valóban »forradalmi önkormányzat« útjára lép, de hol a biztosíték arra, hogy ez az önkormányzat »népi« önkormányzattá fog válni? S helyes-e, ha mi, forradalmárok, a »forradalomnak ezt a darabkáját« kiemelve megtesszük az agitáció fő jelszavává, vagy pedig a forradalom teljes és döntő győzelmét hirdetjük, amely felkelés nélkül lehetetlen?”Vagyis egyelőre a forradalom fő jelszava nem lehet az önkormányzat, csak a forradalom győzelme után… és ez felkelés nélkül megvalósíthatatlan.

⁷⁵ LÖM 11. köt. A zemsztvokongresszus. Proletarij, 19. sz., 1905. okt. 3. (szept. 20.) 267–268. o.

Kabai Imre: Társadalmi rétegződés és életesemények. A magyar fiatalok a posztindusztriális korszakban, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005.

Tulajdonképpen mi is a fő profilja Kabai Imre új könyvének: ifjúságszociológiai, rétegződéselméleti vagy módszertani könyv? Alaposabban megismerve a művet, úgy gondolom: ez is meg az is. A tanulmány fő jelentősége – megítélésem szerint – mégis egy új rétegződési kutatás logikájának, módszertanának kialakításában van, amely sok vonatkozásában vitára ingerlő. A könyvben kidolgozott modell ugyanis megpróbálja “összebékíteni” a korábbi rétegződéskutatási hagyományokat egy új szemponttal. Ez a modell a társadalmi meghatározottság mellett – éppen az életutak jelentőségének kiemelése révén – nagy hangsúlyt fektet az egyéni döntések szabadságára is. Úgy gondolja a szerző, hogy a vizsgált fiatalok “életeseményeinek egyéni mintázatai” olyan fontos kérdésekben, mint például az iskolaválasztás, a továbbtanulás, a munkavállalás, a párkapcsolataik alakítása, avagy a gyermekvállalás kérdései, “egyszerre egyéniek és társadalmilag meghatározottak”.

Azt a kérdést, hogy miért is volt szükség erre az új elméleti megközelítésre, már a bevezetőben megválaszolja a szerző. Manapság egyre inkább érvényesek a Merton által felvetett problémák, miszerint az utóbbi időkben “tovább szaporodtak a társadalom tagozódásának kutatásával kapcsolatos dilemmák… az emberi életfeltételek drasztikus mértékű változásaival, a társadalmi tagozódást meghatározó tényezők heterogenitásának és inkonzisztenciájának növekedésével járt együtt”. Vagy ahogy Kabai fogalmaz: “az individualizálódó társadalmi univerzumban mind nagyobb szerepet kap az egyéni szabadság, a véletlen, a vakszerencse és sok más olyan tényező, amely szinte kiszámíthatatlanná teszi az egyén életútját. …., de e mögött a látszólagos káosz mögött mind gyakrabban felfedezhetőek olyan újabb rendező elvek, amelyek mentén megérthetőek és leírhatóak ezek az individualizácis-reflekív társadalmi folyamatok”. A szerző az életeseményeket választotta tehát az új “rendező elvnek”, mellyel – véleménye szerint – pontosabban leírhatóak lesznek a társadalmi viszonyok, mint a klasszikus rétegződés-elméletek által alkalmazott mutatókkal. Míg a korábbi rétegződési elméletekben a gazdasági tényezők, életkörülmények, a munkamegosztásban elfoglalt hely, fogyasztási szokások jelölték ki a rétegeket, addig a Kabai által kidolgozott rétegződési modellben már – mindezek mellett – a különböző életesemények bekövetkeztének időpontjai is döntően befolyásolják a rétegek “kereteit”.

A könyv első részében a szerző összegzi a Magyarországon az elmúlt fél évszázadban készült empirikus rétegződésvizsgálatok legfontosabb elméleti és módszertani tanulságait. Az első komoly empirikus kísérlet a magyar társadalom rétegződésének vizsgálatára Ferge Zsuzsa nevéhez fűződik. Az 1960-as években készült nagyszabású vállalkozással kapcsolatban Kabai kiemeli, hogy számos előnye mellett a legnagyobb hátránya a modellnek az volt, hogy hiányzott belőle sok olyan ismérv, amely releváns lehet a rétegződési rendszerben. Ilyen ismérvek a kereset, a jövedelmi színvonal, a presztízs, a lakóhely, a származás vagy a fogyasztás. Ferge foglalkozott ugyan ezekkel a “hiányzó dimenziókkal” is, de nem emelte be rétegződésmodelljébe, hanem ezeknek a tényezőknek a munkamegosztás keretein belüli hatását vizsgálta csupán. A kialakított rétegződési rendszer erényei ugyanakkor vitathatatlanok: ma is egyfajta “kályha”, ahonnan kiindulhatunk, kiválóan alkalmas volt a legtöbb társadalmi differenciáló tényező modellezésére, és a nyugati szociológiában is hitelessé – mondhatni “piacképessé” – tette a magyar szociológiát.

A következő nagy rétegződésvizsgálati kísérlet Kolosi Tamás nevéhez fűződik, amelynek legnagyobb újítása így fogalmazható meg: “eljött az ideje egy pluralista társadalommagyarázatra való áttérésnek”. Kolosi már három lépcsős logikát használt a társadalmi tagozódás vizsgálata érdekében: státuszcsoportokat, rétegeket különített el, majd kísérletet tett a ’80-as évek magyar társadalmának strukturális modellezésére is. Ezt a modellépítő stratégiát Kabai “többszintű iteratív-induktív” módszernek nevezte (az eljárása során empirikus adatelemző, szintetizáló lépések egymásra épülő sorozata révén jutnak el a kutatók a kívánt háromszintű modell-együttesig – dominánsan induktív logikával), szemben a Ferge-féle kutatatás “egyszintű deduktív” eljárásával (mivel munkájuk során a deduktív elemek dominálnak, másrészt a másik két stratifikációs szint csak elméleti-metodológiai “háttérként” jelenik meg). Kabai rávilágít arra, hogy – kétségtelen erényei mellett – “az induktív és a deduktív logikai elemek egy harmonikusabb egyensúlya” kérhető számon elsősorban a Kolosi-féle kutatáson, de az idő dimenziójának a “teljes kiiktatása” volt ezeknek a rétegződésmodell vizsgálatoknak a legfőbb hiányossága.

A harmadik releváns rétegződéskutatás Szelényi Iván és Manchin Róbert nevéhez fűződik – éppen az idő, az előzmények, életutak rétegképző hatásának vizsgálata miatt emelte ki Kabai. Igaz ugyan, hogy a szerzők empirikus adatelemzések nélkül alkották meg elméletüket – amely a “megszakított polgárosodás” néven került be a tudományos közéletbe – de ebben a vizsgálatban az életútnak rendkívül jelentős stratifikációs szerepet tulajdonítottak. Ahogy fogalmaznak: “az életútjellemzők az idegen beavatkozások változói, amelyek közvetítik, tehát meg is változtatják a családi háttér hatásait.” A magyar társadalmi rétegződéskutatásban ezen kívül alig található olyan elmélet, amely az életutakra ilyen hangsúlyt fektetett volna.

A következő – a szerző által fontosnak ítélt – vizsgálat Somlai Péter családszociológiai elemzése volt, amely szintén kitüntetett figyelmet szentelt az életvezetési elveknek. Kabai kiemeli, hogy a kvantitatív vizsgálati módszerek sokat átvehetnek ezeknek a kvalitatív elemzéseknek a fogalmi apparátusából, technikai újításaiból, és a nagymintás vizsgálatok mellet szükség van ilyen típusú “mélyfúrásokra” is ahhoz, hogy jobban megérthetőek és leírhatóak legyenek az individualizálódó társadalmi folyamatok.

A rendszerváltás után született eredményekből a Kolosi Tamás, Sági Matild és Róbert Péter által végzett társadalmi rétegződéskutatásokat emeli ki a szerző. Úgy véli, hogy nem volt egy egységes adatbázis ezekhez a vizsgálatokhoz, továbbá a minta nagyság sem tette lehetővé összetettebb többváltozós elemzési technikák alkalmazását. Ugyanakkor az 1980-as évekhez képest “nem bővítették, hanem szűkítették a vizsgálatba bevont változók körét”. Ezért ez a kutatás nem volt alkalmas egy új rétegződési elmélet kialakítására, módszertani kidolgozására, csak a korábbi tagozódás változásait írhatta le.

A legújabb kísérletek közül Kabai azt a jellegzetes empirikus adatelemzést választja ki, amely a magyar társadalom tagozódását az “élet-fogalmak” segítségével vizsgálja. Fábián Zoltán, Kolosi Tamás és Róbert Péter egyik 2000-ben megjelent cikkükben a “miliőcsoportok” fontosságát emelik ki. Hradil dolgozta ki ennek elméletét, amelyben az életstílus és az értékek meghatározó szerepet kapnak a korábbi rétegképző tényezők mellett. A kutatók is elismerték, hogy ez még közel sem elégséges a társadalom struktúrájának a leírására, de – Kabai szerint – az ilyenfajta megközelítések legnagyobb hibája a “marketing-szemléletű” megközelítés logikájából ered. Ahogy a szerző fogalmaz: lényegében egyirányú ez a megközelítés, csak arra alkalmas, hogy az “output” (a vevői magatartás) okait, az egyes célcsoportok jellemzőit kimutassa, eközben nem mérlegeli a magyarázó változók társadalmi jelentőségét, csupán a “vásárlási hajlandósággal való korrelációjuk” alapján vonja be a magyarázó modelljébe, tulajdonít neki kisebb vagy nagyobb jelentőséget.

A következő – Kabai módszertanára a legnagyobb hatást gyakoroló – vizsgálat az Angelusz-Tardos-féle “kulturális-interakciós” kettős rétegződési modell volt. Az alapmotívum a modell kidolgozásánál az a felismerés volt, hogy a társadalmi rétegződéskutatások immáron nem képesek megmagyarázni a gondolkodásmódok közötti különbségeket. Angeluszék felismerték, hogy tudásszociológiai alapon kialakított rétegződésmodellekre van szükség, mert a tudati-kulturális jelenségek és a gazdasági-társadalmi helyzetet meghatározó tényezők elváltak egymástól és az előbbiek nagyobb hatást gyakorolnak a társadalom tagozódására, mint az utóbbiak. Így jön létre elméletükben az a kettős rétegződési viszonyrendszer, amelyben a gondolkodásmódok, viselkedésminták és normák önálló magyarázóerővel bírnak. Kabai szerint a vizsgálat jelentősége elsősorban az igényes modellalkotásban, az induktív és deduktív logikai kiegyensúlyozott működésében, a nemzetközi empirikus sztenderdek sikeres alkalmazásában, a multidimenziós elemzési technikában, és többdimenziós statisztikai apparátus bemutatásában rejlik. Azonban kiemeli a kísérlet hiátusait is: empirikusan nem tudták meggyőző módon bizonyítani az elméleti modelljük használhatóságát.

A szerző saját modellje megalkotásáról így vall:

“A kísérleteink újdonsága abban fogalmazható meg, hogy egyrészt igyekeztünk a többféle forrásból eredő elméleteket összebékíteni, másrészt olyan többdimenziós tagozódási modell mellett tettük le a voksunkat, amelyben az életútnak stratifikációs jelentőséget tulajdonítunk. … az elhatárolódás igényével nem lépünk fel, hanem csupán annyiban kívánjuk ’elhagyni a kutatások rutinösvényeit’, hogy közben ’nem dobjuk el a térképeket’. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ’más ösvényeken, de ugyanazon a tájon barangolunk’, mint mestereink és kollégáink, amikor megpróbáljuk feltérképezni az individualizlódó-reflexív jelenségeket az ezredforduló magyar társadalmában.”

Talán a legfontosabb újdonsága ennek a megközelítésnek abban foglalható össze, hogy Kabai egy új csoportosítási szempontrendszert alakít ki a rétegképző tényezőkre. Az Angelusz Róbert által javasolt – Blau modelljéhez képest egy finomabb – tipológiát veszi alapul, majd ezt kombinálja Blau kétosztatú tipizálásával, amely “veleszületett” és “szerzett” tulajdonságokat különböztet meg. Továbbmenve, a szerzett tulajdonságokon belül elkülöníti az “elsődleges döntési mező” attribútumait. Ide az életeseményeket, az egyéni életutak olyan “mérföldköveit” sorolja be, amelyek esetében “az egyén döntési lehetőségei nagyok és a késztetések, kényszerítő körülmények is erősek”. Olyan “kihívásoknak” tekinti ezeket, amelyekkel a mai magyar társadalomban szinte kivétel nélkül mindenki szembesül élete során: az iskolaválasztás, a munkába lépés, a párválasztás, vagy a gyermekvállalás kérdései. Külön osztályba sorolja ezeket az életeseményekhez kötődő attribútumokat, és nem csupán az egyéni döntések “lenyomatainak”, hanem rétegképző tényezőknek, azaz a társadalmi különbségeket magyarázó ok-változóknak tekintve illeszti be őket rétegződésmodelljébe. E logika mentén elkülöníti a “másodlagos döntési mező” attribútumait is (a szerzett tulajdonságok másik csoportját), ahol az egyéni döntésekre ugyan van lehetőség, de ennek erőssége, a késztetések jellege, motiváló, kényszerítő ereje lényegesen gyengébb, mint az előző csoportba soroltak esetében.

Az életciklusok, életutak vizsgálata önálló szakterületté nőtte ki magát a szociológiában. Kabai az életciklus-modell elemzésekor az “egyén életrajza” Hareven által megfogalmazott definícióját használja: “Az életszakaszokat tanulmányozó szociológiai felfogás a történelmi feltételek kontextusába ágyazva kíséri nyomon az emberi élet során állandóan változó egyéni és kollektív családi magatartás kölcsönhatását. Ez a megközelítés az egyén életútját és a családtagok viszonyát tanulmányozza a személyes és történelmi idő előrehaladtával.” Az életciklus elemek vizsgálata Kabai számára azért is nagyon fontos, mert – mint azt korábban kiemeltem – rétegződésmodelljének egyik indikátorát alkotja. Az életutat végül is a különböző életesemények (tanulás befejezése, munkába állás, tartós párkapcsolat, házasság, gyermekvállalás) bekövetkeztének ideje és sorrendisége határozza meg. A kutatás során a szerző célként fogalmazta meg annak a leírását, hogy milyen életciklus modellek jellemzőek a magyar fiatalokra, és ezeknek milyen hatásuk van a magyarázandó változókra, továbbá mennyiben függnek össze a modell többi indikátorával. A szerző korévenként lebontva vizsgálja a 18-29 évesek körében az egyes életesemények bekövetkeztének időpontját és az előfordulások százalékos arányát. Az adatok elemzése révén megállapítja, hogy a tanulás és munka világa közötti lavírozás még nem terjedt el teljesen az adatfelvétel időpontjában, a fiatalok nagy részére a “normál életút” volt a jellemző. A párkapcsolatok kialakításának időpontja egyre korábbra tolódik az adatok szerint, miközben a kibocsátó családoktól való elköltözés is viszonylag korán megtörténik. A “poszt-adoleszcencia” – a meghosszabbodott ifjúkor – jele ugyanakkor, hogy a házasságkötések aránya a fiatalabb generációk körében csökken, várhatóan időben mind inkább kitolódik, ahogy a gyermekvállalás időpontja is.

Kabai az életciklus elemzéseket és tipológiákat a 25-29 éves korosztály körében készítette el hat – illetve bizonyos összevonások után négy – életeseményre. Az egyes életesemények bekövetkeztének eltérései mentén típuscsoportokat alakított ki egy többlépcsős eljárás segítségével. Az első lépésben nem hierarchikus klaszter-analízissel egy finom tipizálást hozott létre, majd második lépésként az elkészült klasztereket összevonta, a harmadik lépésben elemezte a négy dimenzió mentén az elkészült csoportokat, a negyedik lépésben a klaszterek homogenizálását végezte el, végül az ötödik lépésben leírta a végleges típuscsoportok jellegzetességeit. A könyvben Kabai nem elemzi részletesen az összes típust, csak néhányat mutat be részletesen. Ezután azt elemzi, hogy milyen eltérések vannak, nem, településtípus, kor, anyagi helyzet, szülők iskolai végzettsége alapján a különböző “életút-típusok” között.

Ezt követi a rétegződési modell empirikus tesztelése. Tizennyolc olyan változót választott ki a rendkívül gazdag adatbázisból, amelyek az életminőség adekvát indikátora lehetnek. Csupán egyetlen magyarázandó változóra mutatja be részletesebben a rétegződési modell működését, ez a változó a fiatalok “beintegrálódása az e-társadalomba” – az Internet-használatuk alapján. Kabai variancia-analízissel vizsgálta meg, hogy az életút-elemeknek, illetve a többi magyarázó indikátornak együttesen milyen hatása van az internetezésre, és milyen interakciók találhatóak az indikátorok között. Az elemzés során egy rendkívül érzékletes leírását adja a fiatalok körében fellelhető egyenlőtlenségek rendszerének: egyszerre vizsgálja annak hatását, hogy a fiatalok “honnan jöttek” (előzmények), “hova jutottak” (jelenlegi társadalmi helyzetük), “hogyan jutottak idáig” (életút) és “milyen körülmények között” (háttérelemek).

Az empirikus vizsgálat során beleütközött abba a problémába, hogy ezek a rendkívül összetett, sok kategóriát tartalmazó változók nehezen kezelhetők egy olyan modellben, ahol az együttes hatásokat elemzi (a többdimenziós matematikai modellbe nem sikerült mind a négy változót egyszerre beilleszteni, csak kétváltozós teljes faktoriális modelleket alkalmazhatott). A továbbiakban ennek a problémának a megoldására törekszik: egy speciális visszacsatolási műveletet hajt végre, azaz elkészíti a négy magyarázó változónk attribútumainak összevonásait. Ehhez először megállapítja az egyes attribútumok közötti hierarchikus relációkat: “rangsorolja” őket aszerint, hogy a kiválasztott 18 életmód-életminőség változó mentén “hogyan viselkednek” (az egyes csoportokba tartozók mennyire kedvező vagy kedvezőtlen életminőség-mutatókkal jellemezhetőek). Egy olyan összetett modell körvonalai rajzolódnak ki, amely alkalmas a kiválasztott négy rétegképző tényező révén a tipikus réteghelyzetek elkülönítésére.

Törekszik arra is, hogy az új – összevont – változók minél több magyarázóerőt megőrizzenek a korábbi – részletesebb – modellhez képest. Először a rétegképző változók attribútumainak a sorrendjét állapítja meg, majd – egy hierarchikus klaszterezés segítségével – elkészíti a rétegképző tényezők összevont csoportját, amely során “aktívan beavatkozik” a végleges csoportosítások kialakításába (“dominánsan deduktív logika”). Ezt követően – az “induktív módszer” logikájának megfelelően – egy nem hierarchikus klaszterelemzést végez, és az eljárás során csak abba “avatkozik bele”, hogy hány csoport legyen, így a többdimenziós statisztikai eljárás mintegy “maga” alakítja ki a végső csoportosításokat. Mindkét logikai séma alapján elkészíti statisztikai elemzéseit, és kideríti, hogy az életút-elemeknek van a legerősebb magyarázó ereje. Ahogy a szerző megfogalmazta: ez annak bizonyítéka, hogy “az individualizálódó társadalmunkban az életesemények ismerete nagyobb jelentőséggel bír”, mint a korábbi évtizedekben használt réteg-ismérveké.

Kabai könyvének végén egy módszertani melléklet található, ahol részletesen leírja a modell empirikus tesztelése során használt többváltozós elemzési technikák (a variancia-analízis “teljes faktoriális modelljét” – összehasonlítva a logisztikus regressziós modellel) matematikai-statisztikai hátterét. Ezt követően egy valóságos “aranybányát” tartogat a társadalomkutatók számára a könyv. Annak a tizenhét életmód- életminőség változónak az új modell szerinti elemzését tartalmazó táblázatait is beemelte a szerző a mellékletbe, amelyeket az “Ifjúság 2000” adatbázisból a legizgalmasabbaknak gondolt, és amelyeket – terjedelmi okok miatt – nem elemzett könyvében. Itt azonban tálcán kínálja az adatokat a továbbgondolásra, elemzésre. Többek között, a droghasználat, a tervezett gyermekek száma, a különórákra járás gyakorisága, a baráti kapcsolatok intenzitása, a szórakozási intézmények látogatása változók vizsgálati adatait teszi közé.

Amint a recenzió elején is írtam, Kabai Imre könyve egyaránt ifjúságszociológia, elmélet- és módszertan-történeti tanulmány, módszertani leírás. A legfontosabb mondanivalója azonban a módszertan kialakításában és bemutatásában rejlik. Az ifjúságszociológiát mintegy ürügyként használta fel az új rétegződésmodell működésének tesztelésére. Ugyanakkor nagyon sokat megtudhatunk a könyvből a magyar ifjúságról is, arról, hogy milyen életstratégiát választanak ma a fiatalok, és hogy milyen dimenziók mentén tagozódnak csoportokba. Akit a tudománytörténet izgat, az is élvezettel forgathatja a könyvet, mert a magyar rétegződéskutatásokat részletesen bemutatva elemzi azok hiátusait és az erényeit is. Azonban a módszertan iránt érdeklődők számára igazi “csemege” a könyv. Egy teljesen kidolgozott logiko-empirikus kutatási sémát ismerhet meg az olvasó, teljes módszertani leírással, amit ráadásul “élesben” – konkrét empirikus alkalmazása alapján – mutat be a szerző.

A legnagyobb erénye a szerző művének véleményem szerint mégsem abban rejlik, amit leírt, hanem abban, hogy olyan “tabukat döntöget”, amelyekre Angelusz Róbert a könyv fülszövegében is utal:

“Az elmúlt két évtized szociológiai publikációinak egyik legszembetűnőbb vonása, hogy rendkívül elhalványult az érdeklődés a társadalmi rétegződés kérdései iránt. A struktúra és a rétegződés témája csaknem tabuvá vált. Nem születtek a korábbi évtizedek teljesítményeihez mérhető, nagy kisugárzó erejű monográfiák, s még az ilyen tematikájú tanulmányok is megritkultak. Kabai Imre könyve kétségtelenül egyfajta kihívás a hazai rétegződéskutatók számára.”

Remélhetőleg a könyv kezdeményez egy szakmai diskurzust a magyar szociológiai kutatások helyzetéről, amelynek az lenne a legnagyobb hozadéka, ha több mint 20 év után újra elindulna egy nagyszabású rétegződésvizsgálat Magyarországon.

A száz leggazdagabb magyar listájának közreadása körüli vita (is) igazolta, hogy Magyarországon még mindig meglehetősen ellentmondásos kép él a gazdagságról, illetve a pénz által megszerezhető értékekről. Míg gazdagnak lenni vitathatatlanul irigyelt állapot, a vagyonhoz sokszor automatikusan olyan negatív tulajdonságokat, az érzelmi-lelki értékek oly nagy hiányát társítják, amelyekkel együtt már kérdéses, hogy megéri-e egyáltalán gazdagnak lenni. A “szegény gazdagok” mindenesetre egyre gyakrabban tűnnek fel nemcsak a képernyőn (pl. a Szeress most! sorozat), hanem a női magazinok irodalmi rovataiban is (pl. Nők Lapja). Az élethelyzetek természetesen nagyon különbözők, ám a végére a tanulság ugyanaz: a gazdagok élete – a fényes látszat ellenére – sivár, és tulajdonképpen nem irigyelni, hanem sajnálni kell szegényeket, hiszen lényegében ők is nagyon rosszul érzik magukat abban az elanyagiasodott világban, amelynek pedig ők lennének a legfőbb nyertesei.

A “szegény gazdagok” térhódítása a médiában több olyan kritikát kapott, amelyek elsősorban morális szempontból bírálták ezt az ábrázolást, mint a társadalmi egyenlőtlenségek valódi természetét elleplező, ideologikus üzenetet. Ez a morális alap azonban meglehetősen régóta létezik, és kérdéses, hogy – a szegényekkel való szolidaritás fontosságát leszámítva – messzire lehet jutni vele. A jelen cikk éppen ezért nem annyira az etikai, mint inkább a történeti aspektusra koncentrál, amikor megkísérli bemutatni, hogyan jelennek meg a “szegény gazdagok” a késő Kádár-korszak ifjúsági irodalmában. Amellett, hogy a témának van bizonyos aktualitása, hiszen, ahogyan látni fogjuk, a mai “szegény gazdagokról” folytatott vita sok szempontból rímel egy letűnt korszak ideológiájára, a vizsgálódás célja, hogy az irodalmi reprezentáció segítségével kövesse nyomon a szocialista értékrend bomlási folyamatát.

Három könyvet szeretnék kiemelni az egykori pöttyös, illetve csíkos könyvek sorozatából, amelyek szemléletesen állítják a középpontba a szocialista ideológia és a társadalmi valóság ellentmondásait, illetve az ebből fakadó értékrend-válságot: Dániel Anna Karambol (1979) és Széllovasok (1989), valamint Molnár Géza A tizennyolcadik születésnap (1988) c. regényeit. A műfajból fakadóan mindegyik regényben helyet kapnak a fiatalok “örökösnek” tekintett problémái, mint a szülők, vagy a tekintély elleni lázadás, az első komoly szerelem, a kortárs közösségbe való beilleszkedés és mindezzel összefüggésben a felnőtt identitás keresése. A kamaszkor társadalmi rendtől függetlenül is nehéz korszak – a regények színhelyeként szolgáló késő Kádár-rendszer azonban tele van olyan belső ellentmondásokkal, amelyek még jobban megzavarják a benne felnövő fiatalokat. Ez a társadalom már a Karambolban is csupán államrendjében szocialista, miközben egyre több olyan “kapitalista” elem jelenik meg benne, amely a szocialista értékrendet legalábbis megkérdőjelezi. Ez a legerőteljesebben a növekvő társadalmi egyenlőtlenségben nyer kifejezést, amelyet a regény ifjú hősei a saját bőrükön tapasztalnak (vagy élveznek), és amelyet a fiataloknak már nem megváltoztatni, hanem elviselni kell megtanulniuk.

A Karambol alaphelyzete a jól ismert szerelmi háromszög, amelyben egy fiú szeret két lányt, de egy baleset után megtalálja az igazit. A párválasztás problémája azonban nem egyszerűsödik le a kamaszszerelem buktatóira, hanem mély társadalmi mondanivalóval ötvözött. Sanyi, a főszereplő fiú, noha nemcsak jó tanuló, hanem menő fiúnak is számít az osztályban, egyszerű munkáscsaládból származik, kevés zsebpénzzel, de annál tekintélyelvűbb neveléssel, ami ellen, ahogyan az kamaszoknál szokás, lázadni próbál. A szülők egyszerű világával való szembefordulás mellett a főhőst a pénz által megvásárolható értékeivel is vonzza a legjobban az új osztálytárs, Ildikó által képviselt “más” világ, ahol az emberek kertvárosban laknak, jól öltözködnek, és drága éttermekbe járnak. Ahogyan az otthagyott barátnő, a pedagóguscsaládból származó Eszter fogalmaz: “Vannak, akiknek minden olyan könnyű. Miért? – hüppögi. – Kinyújtják a kezüket, és ezt akarják, meg azt akarják, és mindent megkapnak. A tekintetükben fölény van, és azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Komolyan hiszik, és sikerül is. A mosolyukat úgy villantják fel, mint fényképész a vakut. Dior parfümöt használnak meg Nina Riccit, és körüllengi őt a finom illat – Észre se veszi, hogy átcsapott egyes számba. – És a srácok azt képzelik, hogy az ő testében van a jó illat, annyira hozzá tartozik, pedig nem igaz, nem benne van, mert én is tusolok minden este…” A regény végén persze győz az igazság, és egy súlyos baleset “megtanítja” Sanyit arra, hogy a pénz által megvásárolható szabadság nem az igazi, és a “más” világ mögött nincsenek valós emberi értékek. (És persze az Ildikóval való szakítás után Eszterhez is “visszatalál). A történet mai szemel nézve megmosolyogtató, de nem kizárt, hogy az új ifjúsági irodalom, mint témát, felfedezi. A regény “üzenete” ugyanis éppen nem a társadalmi rend ellen való lázadást, mint inkább annak elfogadását célozza: a fiataloknak nem feladatuk a világ megváltoztatása, elég, ha a szegények felismerik a “helyes” – vagyis nem fogyasztói – értékeket, a gazdagok csak maradjanak meg a saját önző, “más” világukban, ahonnan úgyis hiányzik a boldogság. Ami a regényt újraolvasva érdekes – amellett, hogy minden kritika ellenére is színvonalas ifjúsági irodalmat képvisel – pontosan az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek problémája már a 70-es évek Magyarországán sem mint társadalmi kérdés, hanem mint értékrendek összeütközése jelentkezik, ahol természetesen a kapitalista világ értékeiről kiderül, hogy értéktelenek. Az erkölcsi fölényen kívül azonban már nincs más, amit a szocialista társadalom adhat a regény szegény főhőseinek.

Hasonlóan a Karambolhoz, a Széllovasok cselekménye is a valós emberi értékek és a materialista ál-értékrendszer szembeállításán alapul, azzal a különbéggel, hogy itt a lány az, aki enged a fogyasztói világ csábításának, és elhagyja szegény, munkáscsaládból származó, ámde kitűnő tanuló barátját az új osztálytárs, egy külföldről hazatért, gazdag, ámde annál kiállhatatlanabb fiú kedvéért. A “szocialista” és “kapitalista” értékek kettőssége egyébként a lány családjában is megtalálható: az előbbit a főhősnőt, Évit, egyedül nevelő édesapa képviseli, aki még géemkázni sem hajlandó, hogy több időt tölthessen a lányával, és nem vállalja az új házasságot egy doktornővel, aki többet keres, mint ő, míg az utóbbit az édesanya, aki popénekesnő, és szívesebben utazik Nyugatra, mint a lányához, akinek a szeretetét drága ajándékokkal és éttermi meghívásokkal igyekszik megvásárolni. Míg a Karambolban a főhős a szabadságot véli megtalálni a gazdagok világában (ahol nincs – vagy legalábbis nem egyértelműen tetten érhető – a tekintélyelvű nevelés, hiszen a szülők nem törődnek azzal, mikor jár haza a gyerekük, mennyi pénzt költ, vagy éppen mikor viszi el anyuka kocsiját), Évi azt hiszi, hogy a materialista világ – és persze Csaba, az új barát – nagyobb teret enged a fantáziának, mint apja, vagy a volt barát, Gabi, erkölcsi elvei és szűk életlehetőségei. A regény végén egy rosszkor jött összeveszés és egy véletlenül kitört balatoni vihar, amelynek során a főhősnő kis híján vízbe fullad, lerántja a leplet a “másik” világ hamis értékeiről, mint ahogyan azt is megmutatja Évinek, hogy ez a materialista világ – benne popénekesnő édesanyjával és Csabával – teljesen közönyös nemcsak a valós emberi értékek, hanem az emberi élet iránt is. Noha a “szegény gazdagok” világa – csakúgy, mint a nagy klasszikusban, Fitzgerald A nagy Gatsby c. művében – itt is érintetlen marad, a Széllovasokból úgy tűnik, a szegények – vagy szegényebbek – világa nemcsak értékrendjében sebezhető.

Míg Dániel Anna fenti két regényében a főhősök nem önmagukért választják – ideiglenesen – a fogyasztói értékeket, hanem mert Sanyi számára azok a szabadság, Évinél a fantázia képzetével társulnak, A tizennyolcadik születésnap annyiban mai regény, hogy itt a pénz már egyedüli értékként jelenik meg, és irányítja a kapcsolatokat. Míg a regény a főhősök származásán és viselkedési mintáin keresztül igyekszik megalkotni a 80-as évek társadalmának több alaptípusát, e helyütt csak két szereplőt szeretnék kiemelni, akiket könnyűszerrel “megvesz” a fogyasztói társadalom. Érdekes, hogy mindkét hős munkásszármazású, az egyik édesapja ráadásul Nyugaton járt jó szakember, aki a regényben otthagyja a gyárat és saját vállalkozást alapít, ahol a fia is dolgozni kezd. Míg a másik édesapa megmarad egyszerű munkásembernek, a lánya már sokkal jobban átlátja az új morált: “Manapság a piacon nincs értéke annak, hogy hűséges vagy, meg szemérmes, meg szűzies, meg illedelmes, meg rendes, ezeket elsodorta az élet…A mi nemzedékünk sokkal gyorsabban akar mindent megszerezni, mint az öregeink. Gyorsabban és könnyebben! Hiszen itt van körülöttünk egy olyan óriási civilizáció, amilyen még soha nem volt az emberiség történetében. Csak megnyomom ezt a gombot, és már szól a zene. Kinyitom a frizsidert, benne a friss kaja! Fölemelem a telefonkagylót, tudok beszélni Los Angelesszel is, ha akarok.” Ezt az új morált igazi sikerre persze Csilla, az egykori funkcionáriusgyerek viszi, aki a főhőssel, Zsoltival folytatott viszonya után hozzámegy egy gazdag, öreg svédhez, akivel már Zsoltival párhuzamosan is volt kapcsolata. Itt már szó sincs a pénz által megvásárolható értékek “átlényegüléséről”; a kapcsolatokat éppolyan egyértelműen a pénz irányítja, mint ahogyan Csilla meg sem próbálja mentegetni a “párhuzamos” szerelmi viszonyt. A kevésbé felvilágosult Zsolti, aki őszinte érzelmeket is vitt a kapcsolatba, egy súlyos balesettel fizet az illúziók elvesztéséért. A happy end azért nem marad el, mert a pénzvilágból kiábrándult Zsolti összejön régi osztálytársával és barátjával, Barbarával, akinek nem a kapitalista világgal, hanem elveik mellett kitartó, szocialista mérnök és tanácselnök szüleivel van konfliktusa, akikről kiderül, hogy hazudtak neki, és nem az igazi szülei, hanem csak örökbe fogadták. Ez a hazugság azonban, úgy tűnik, kevésbé balesetveszélyes, mint a materialista világ látszat-értékei, hiszen Barbara egy élettapasztalattal és egy baráttal gazdagabban tér haza nevelőszüleihez, akiktől megszökött.

Miközben a regények főhősei számára eltérő okok miatt vonzó a pénz által kínált “más” világ, annyiban közös a három mű üzenete, hogy a “szegény gazdagok” élete a pénz ellenére – vagy éppen azért – kiüresedett, az élet- és viselkedésminták mesterkéltek és hazugok, maguk a gazdagok pedig egyáltalán nem képesek arra, hogy új értéket hozzanak létre, vagy legalábbis felismerjék saját világuk korlátait. Az értékrendek összeütközéséből tehát csak a valós emberi értékeket képviselő szegények kerülhetnek ki győztesen (még ha az életből nem is.) Hogy aztán ez a késő Kádár-korszak hazugsága, vagy ma is érvényes üzenet, arra nézve egyelőre nem az ifjúsági irodalom ad eligazítást.

Kár.