A tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül mindenekelőtt a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki.. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való "felkészülés" szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők Lenin ama politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében, gondolkodásában később meghatározó jelentőségre emelkedtek.

Lassan megszokjuk már az új korszak meghatározó szellemiségét, amelyben Lenint még a jobb indulatú gondolkodók, publicisták, “szakemberek” is egy machiavellista, hatalommániás bozótharcossá redukálják. Minden forradalmi gondolatot ördögtől valónak tüntetnek fel. A legújabb oroszországi történeti összefoglaló mű az első orosz forradalom történetét kiforgatja a megszokott történeti kontextusból.¹ A terjedelmes könyv az eseményeket nem a valóságos történeti okai felől közelíti meg, fejti ki, hanem az események “véletlen” burjánzásában. A forradalom bűnügyek történetévé transzformálódik, ahogyan azok a bírósági tárgyalások dokumentumaiban tükröződnek. A forradalmárok jobbára pszichopata, kalandor, amorális terroristákként, titkosrendőrségi ügynökökként, jobb esetben megtévedt, zavaros fejű kóklerekként jelennek meg a monográfia lapjain…

E divatos, az új társadalmi berendezkedés értékvilágának megfelelő megközelítéssel szemben talán ma is érdekes lehet, ha a témakör évszázados historiográfiája alapján jelöljük meg e világtörténelmi eseménysor alapkérdéseit. Érdemes ezek közül néhány fontosabb összefüggést legalább jelzésszerűen felidézni. Ilyen kérdés például az orosz forradalom eredete, okai, jellege; az önkényuralom transzformációja; a demokratikus köztársaság (demokratikus szabadságjogok, az alkotmányozó gyűlés és a 8 órás munkanap) mint cél és realitás; az átmenet problémája a “demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba” (permanens forradalom); a földkérdés megoldása – a földesúri földek elkobzása, illetve felosztása; szociális egyenlőség és jogegyenlőség követelése; önigazgatás vagy forradalmi diktatúra, a politikai erők egymáshoz való viszonya, szövetségi csoportosulásai; a pártok szerepe a forradalomban, a szociáldemokraták és a baloldali blokk (“munkás–paraszt szövetség”) stb.

Jelen írás természetesen nem foghatja át mindezen kérdésekben még Lenin elméleti és politikai nézeteinek fejlődését sem, de számosat közülük érinteni fog. Ugyanakkor e tanulmány más problémakörre is koncentrál. Döntően azt vizsgálja, hogy Lenin, az orosz forradalmárok legjelentősebb alakja, mely elméleti és tudományos elemzés alapján jutott el arra a végkövetkeztetésre, hogy Oroszország elkerülhetetlenül és “törvényszerűen” világtörténelmet formáló forradalmak előtt áll.² Ismert, hogy maga Lenin az első orosz forradalom folyamán inkább a megfigyelő, az elemző, semmint a gyakorlati szervező pozíciójából követte a forradalom eseményeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Lenin először az 1905-ös forradalom teoretikusaként írta be nevét a történelembe, de olyan teoretikusként, akit az elmélet mindig a gyakorlati forradalmi politika lehetőségei felől érdekelt. Talán nem is véletlen, hogy viszonylag későn, csak 1905. november elején tért haza hazájába, aminek okairól csak “találgatni” lehet. Egy dolog azonban bizonyosan állítható: pontosan értette, hogy 1905 a narodnyik-jakobinus-forradalmi demokrata fázis után egy merőben új orosz (és nemzetközi) forradalmi hullám nyitányát jelenti.³

E tanulmány arra a végkövetkeztetésre kívánja a figyelmet felhívni, hogy minden más tényező mellett Leninnek az első orosz forradalomra vonatkozó politikai és elméleti nézetei szervesen és közvetlenül a tőkés rendszer és konkrétan az oroszországi kapitalizmus történeti-gazdaságtani-elméleti és politikai tanulmányozásából nőttek ki, ebben az elemzésben gyökereznek. Az 1905-ös (és 17-es) forradalomra való “felkészülés” szempontjából olyan alapvető mozzanat ez, amely nélkül nem érthetők azok a politikai-stratégiai megfontolásai, amelyek a forradalomra vonatkozó tevékenységében később meghatározó jelentőségre emelkedtek.⁴

Általában is igaz, hogy Oroszországban a forradalmi politika és egyáltalán a forradalmi gondolkodás a 19. század utolsó másfél évtizedében a kapitalizmus elemzésétől indult el, közvetlenül Marx hatása alatt, mégpedig a narodnyikizmussal, majd a liberalizmussal való engesztelhetetlen vitában. A forradalmi politika és ezen keresztül a forradalom sorsa nem kis mértékben ezen elemzés eredményétől függött. A tradicionális terroristaeszközök kimerülése Lenin számára már akkor világos volt, amikor az eszer terroristakülönítmények tevékenységük csúcsán álltak a századelőn. Már a fiatal Lenin levonta azt a következtetést, hogy a hagyományos orosz jakobinizmus és terroristaszervezkedés nem vezet eredményre, az új tőkés rendszer Oroszországban is csak az új, proletár jellegű tömegmozgalomtól fél. De mi ez a rendszer? A válasz egyáltalán nem volt evidencia. Sőt, éppen ellenkezőleg.

Talán bátyja hőstettének (részt vett a cár elleni merénylet előkészítésében) és kivégeztetésének (1887) tanulságai is közrejátszottak abban a felismerésében, hogy nem a cár vagy a tőkés tulajdonos személye az ellenség, hanem a cárizmus, a Rendszer, a kapitalizmus a maga társadalmi állapotaival, kölcsönös kapcsolatban álló társadalmi-gazdasági struktúráival, differenciált viszonyainak összességével. Ennek hangsúlyozását még az I. világháború periódusában is fontosnak tekintette. Az imperializmusról szóló, nem is olyan régen még közismertnek számító brosúrájában a háborús erőszak kérdése kapcsán is a rendszernek ezt a “személytelenségét” hangsúlyozta: “A tőkések nem valami különös gonoszságból osztják fel a világot, hanem azért, mert a koncentráció elért foka kényszeríti rá őket arra, hogy profitszerzés céljából erre az útra lépjenek.” Vagyis a rendszernek le kell rombolnia a tőkefelhalmozás útjában álló akadályokat.⁵ Már a 20 éves fiatalember, Vlagyimir Uljanov fejében megfogant a kérdés: hogyan is lehetne a rendszer ellen sikeresen hadakozni, ha jellemzőit, törvényszerűségeit nem tárják fel, nem értik meg és nem teszik nyilvánossá, ha nem ragadja meg az elnyomottak gondolkodását?… A fiatalember elfogadta Hegel gondolatát, miszerint a rabszolgák már nem rabszolgák, amikor rabszolga voltuk tudatára ébrednek.

 

Az “orosz kapitalizmus” sajátosságai – a vita korai szakasza

 

Uljanovot (1901-től Lenin) már az 1890-es évek elején mint a Harc a Munkásosztály Felszabadításáért pétervári szociáldemokrata szervezet egyik alapítóját mindenekelőtt a Rendszer működésének kérdései foglalkoztatták. Noha a politikai harc szociológiai, szervezeti, szociálpszichológiai feltételeivel ekkor még egyáltalán nem volt tisztában, ám elméleti és tudományos felkészültsége már meglepően magas szinten állt. A tudomány erejébe vetett hite mindenekelőtt a francia felvilágosodás forradalmi hagyományában gyökeredzett, ami akkoriban a cári rezsim ellenzékét képező diákság legbensőbb meggyőződése volt. Lenin még be sem fejezte egyetemi tanulmányait, amikor már túl volt első Marx-stúdiumain, 19-20 éves korában elolvasta a Tőkét,⁶ és 1891-ben kezdte el a tőkés rendszer oroszországi hódító útjának tanulmányozását. Bizton állítható, hogy a 21 éves Vlagyimir Iljics Uljanov felismerte: Oroszország forradalmi átalakítása, amelynek hitét és meggyőződését jórészt a sokszínű orosz forradalmi hagyományból (Nyecsajev, Tkacsov és az orosz jakobinizmus, az ún. “forradalmi demokraták”, Csernisevszkij, Herzen, majd az első orosz marxisták, mindenekelőtt Plehanov) merítette, teljességgel lehetetlen az új tőkés rendszer tudományos vizsgálata és “működésének” megértése, “specifikálása” nélkül. Ettől az elemzéstől tehát sok minden függött, az új forradalmi mozgalom társadalmi alapjainak, lehetséges támogatóinak és perspektíváinak egész problémakomplexuma.

Mi a tőke, miben áll a tőkés rendszer lényege, van-e értelmes alternatívája, van-e bármilyen út visszafelé a hagyományos társadalom restaurálása irányába? Ezt a kérdést kellett feltenni a narodnyikokkal és minden olyan ellenzéki irányzattal szemben, amely a kapitalizmusban valamiféle az orosz néplélektől és az orosz történelmi feltételektől független, idegen dolgot látott, ami persze elkerülhetetlenül a múlt nosztalgikus felfogásával párosult. Ekkoriban tört be Oroszországba a marxizmus, amely az oroszországi tudományos gondolkodás történetében “kopernikuszi” fordulatot idézett elő, főképpen a fiatal generációk gondolkodásában.

Az az irodalmi és historiográfiai hagyaték, amely Lenin forradalmárrá és politikussá válását valamiféle predesztinációval, “megvilágosodással” vagy más efféle pszichologizálással (pl. bátyja kivégzésével stb.) kívánja megvilágítani, az új forráselemzések tükrében még inkább aktualitásukat veszítik, mint korábban. Nem lebecsülve persze a családi háttér erkölcsi-kulturális és világnézeti “útravalóját” és a meghatározó szociális motivációkat, minél közelebb megyünk a forrásokhoz, annál egyértelműbbé válik, hogy Lenin egy módszeres tudományos felkészülés folyamatában, illetve annak nyomán vált szociáldemokrata és marxista meggyőződésű forradalmárrá (majd később politikussá-államférfivá) a 19. század 90-es éveiben.

A 19. század végén az oroszországi értelmiség új generációja számára már egyértelműen a narodnyikizmus volt a múlt és a marxizmus valamely értelmezése volt a jelen. Onnan indult el Lenin későbbi ellenfele, a marxistaként, szociáldemokrataként “kezdő” Pjotr Sztruve, miként a közgazdász Tugan Baranovszkij vagy a filozófus Bergyajev. Igaz ők, mindenekelőtt Sztruve, igen korán a marxizmus bernsteini megrevideált formáját választották Plehanovval, Potreszovval és Kautskyval szemben.⁷ Ez a tendencia a marxizmus oroszországi interpretációjában a “legális marxizmus” néven vált viszonylag önálló irányzattá, befolyásolván az oroszországi értelmiségi gondolkodás differenciálódását, megelőlegezve egyúttal a liberalizmus egyik irányzatának intellektuális megformálódását is.⁸

Nem volt még 23 éves, amikor megírta első vázlatait az oroszországi kapitalizmus fejlődéséről.⁹ Ezek az első írások és más ekkortájt keletkezett cikkek, előadások, sőt 1894-ben megjelent Kik azok a népbarátok… c. híres, a narodnyikizmus gazdasági és politikai felfogásával véglegesen szakító brosúrája – saját későbbi megjegyzése szerint is – előkészületeket jelentettek fő gazdaságtörténeti munkájának megírásához, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című alapvető munkájához. Politikai nézeteinek kikristályosodásában ezek a tudományos vizsgálódások rendkívül fontos szerepet játszottak, aminek jelentőségét a korábbi évtizedekben nem a maga helyén értékelték.¹⁰ Letartóztatása után, a pétervári vizsgálati fogházban írt 1896. január 2-i keltezésű, családjához szóló leveléből kiderül, hogy már egy “régebb óta fontolgatott” és viszonylag kész tervvel rendelkezik az orosz kapitalizmus fejlődésének átfogó ábrázolására vonatkozóan.¹¹

Noha Lenin jogi diplomát szerzett (1891-ben különengedéllyel fejezte be tanulmányait a Pétervári Egyetem jogi fakultásán), komoly agrártörténeti és statisztikai stúdiumok mellett a közgazdasági és történészi ismereteket, illetve e tudományágakra jellemző eszközrendszereket úgyszólván “mellékesen” sajátította el az évek folyamán. Vizsgálódásaiban az agrártörténet, a zemsztvostatisztikai források mellett a témakör legfrissebb hazai kutatásainak kritikai felhasználása is megjelenik. A kutatómunkában tudatosan kapcsolta össze a szaktudományos módszereket és ismereteket Marx közgazdasági és filozófiai módszerével és elméletével. Uljanov Marx elmélete alapján vett búcsút a régi, pozitivista történelem- és tudományfelfogástól, a szubjektivista és moralizáló szociológiától, és személyesen egy teljesen új tudományos és fogalomalkotói korszak kezdetén érezte magát. Erről az alapról bírálta a korszak kutatóinak korlátozottságát, a szűk horizontú, más tudományoktól és az elmélettől izolált empirista megközelítéseket, amelyek figyelmen kívül hagyták a rendszer egészét, abszolutizálva a “részlegességet”, az “egyediséget”. Lenin egy általános gazdaság- és társadalomelmélet körvonalait fedezte fel a marxi örökségben, amelynek összefüggő fogalomrendszerével ragadta meg a modern polgári társadalom alapvető tényeit, egyetemes kifejlődésének tendenciáit. Pétervár értelmiségi szalonjaiban és a forradalmi diákkörökben hamarosan a radikális baloldal, a marxista szociáldemokrácia ifjú titánjaként tűnt föl, akinek jelentőségét csak megnövelte bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése néhány évvel korábban.¹²

Vlagyimir Uljanov V. J. Posztnyikov agrártörténeti könyvének szentelt korai feljegyzéseiben már megnyilatkozott a jelzett szemléletmód. Érzékelte, hogy ha “mesterségesen” kiragadnak egy bizonyos kérdést, mondjuk, a parasztkérdést az egész összefüggésrendszeréből, “az ábrázolás teljessége elsikkad”. Ennek érdekében – elismerve Posztnyikov szakmai érdemeit, tanulva is tőle – a gazdaságtörténeti vizsgálódást általános elméleti, politikai-gazdaságtani szemponttal is “kiegészítette”, hogy a paraszti gazdálkodás természetét és kapcsolatrendszerét belehelyezze a kibontakozó tőkerendszer egészébe, a kapitalizmus fogalmába.¹³ Tudatosan törekedett arra, hogy megteremtse a vizsgált kérdések valódi történeti és szociológiai kontextusát. Korai kapitalizmusfogalma is az árutermelés, illetve az azt megalapozó sajátosan differenciálódott munkamegosztás meghatározott történeti formáiból indult ki, és társadalmi rendszerként, “társadalmi gazdaságként” fogta fel a kapitalizmust, amelyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelése, a profitmaximalizálás, tőkefelhalmozás domináns társadalmi viszony. A kapitalizmus alapvető sajátosságaként látta, hogy a piacon zajló verseny mindent, magát az embert, az emberi munkaerőt is közönséges áruvá (“bérmunkás”) alakít át. E szisztémának, amelyet már fiatal éveiben világrendszerként értelmezett, igen különböző történeti formáiról beszélt.¹⁴

Vizsgálódásainak politikai, elméleti-ideológiai éle ekkoriban még a narodnyikok ellen irányult, ami a Kik azok a népbarátok és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen c. 1894-ben íródott első jelentős munkájában¹⁵ világosan artikulálódott. A kis könyvecske jelentős visszhangot keltett – nemcsak politikai pikantériája miatt. A pozitivista szociológiával szemben hangsúlyozta¹⁶ , hogy a puszta “anyaggyűjtés”, a “jelenségek puszta leírása” a régi tudományfelfogás legrosszabb örökségei közé tartozik (noha Uljanov maga pedáns kutató és a források szakavatott elemzője volt). Az új tudományfelfogás középponti kérdése – Lenin értelmezésében – az volt, hogy miképpen fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miképpen veti a tőkés piac maga alá az oroszországi mezőgazdaságot.

Már maga a “felütés” rendkívül érdekes volt: vajon Marx miért beszél a “modern társadalomról”, amikor előtte minden közgazdász az általában vett társadalomról beszélt? Milyen értelemben szerepel a “modern” fogalma, milyen ismérvek alapján különbözteti meg ezt a modern társadalmat más társadalmaktól? Lenin itt felvázolja a marxi társadalmi forma elméletének (termelési mód, termelési viszonyok stb.) alapfogalmait, hangsúlyozván a társadalmi szerkezet gazdasági meghatározottságát.¹⁷ A kapitalizmus általános jellegzetességei mellett Lenint a hagyományos társadalom kapitalizmussá való konkrét átalakulása érdekelte, különös tekintettel az orosz kapitalista gazdaság áruszervezetére. Lenin a narodnyikokkal szemben azt bizonyította, hogy “Oroszország a kapitalizmus útjára lépett”,¹⁸ de szinte ezzel egy időben megnyitja küzdelmét a “második fronton”, az ekkor még narodnyik mezben jelentkező liberális megközelítéssel (főként Mihajlovszkij) szemben is, amely azzal traktálta a korabeli olvasókat, hogy Oroszországban “nincsen proletariátus”, úgymond, sajátos rendszer van születőben.¹⁹

A legfontosabb társadalmi és gazdasági problémát – mind elméleti, mind szaktudományos szempontból – Lenin is a parasztság gazdasági és szociális differenciálódásában konkretizálta, ami a falun terjedő bérmunkával mutatott közvetlen összefüggést. Felfigyelt arra, hogy az orosz paraszt nagyon gyakran és fontos mezőgazdasági övezetekben az osztásföldet (“saját földjét”, amelyet a faluközösségen belül birtokolt) nem is használja, hanem eszközök hiánya miatt bérbe adja vagy más formában idegenedik el a földtől. A parasztság erős differenciálódásának okát a kapitalista hitelpolitikában, a konkurenciában és általában a termelésben, a gépi technika fejlődésében kereste: “…a gazdálkodást nem folytató porták tömegének megjelenését és számuk növekedését a gazdasági érdekeknek a parasztság soraiban folyó harca határozza meg.” E harcban a fő eszköz a termelési költségek csökkentése, ami nyomon követi a gazdaság méreteinek növekedését.²⁰ A paraszti differenciálódás okait vizsgálva eljut a piacig, a piacgazdaság kérdéséig: “A fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi – olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.”²¹ A paraszti differenciálódás problémáját és a piac(gazdaság) létrejöttét kapcsolja össze második fennmaradt munkájában, amelynek címe: Az úgynevezett piackérdésről.²² Mielőtt ez az írás tanulmányformát öltött volna, előadás formájában egy önképzőköri vitán (G. B. Kraszinnal) hangzott el.²³

Itt fogalmazta meg először a különös és az általános dialektikájának összefüggésében a kapitalizmus általános és az orosz kapitalizmus különös vonatkozásait. A kérdést így vetette fel: Vajon “szükségszerű-e a kapitalizmus kifejlődése Oroszországban”? A kérdés mögött az a meggyőződés húzódik meg, hogy a narodnyikizmus alól végleg kicsúszott a történelmi talaj, a tradicionális társadalom, és a narodnyikok képtelenek megérteni, hogy vélt társadalmi bázisuk, az orosz parasztság – nyomorúsága ellenére – miért “néma”, miért nem hallgat küldetéses “prédikátoraik” nemzetmegmentő eszméire. Lenin tudományos és politikai szempontból a legártalmasabb és legnaivabb narodnyik előítéletnek azt tartotta, hogy a szegénységet szembeállították a kapitalizmus működésmódjával.²⁴ E tudományos és elméleti probléma politikai jelentősége szembeszökő. Hiszen ha a kapitalizmus talajtalan a cári birodalomban, akkor Marx, a marxizmus, a szociáldemokrácia irreleváns, nem alkalmazható Oroszországra. Lenin tudományos munkássága éppen arra irányult, hogy ezt a tézist megcáfolja. A narodnyikok úgy szemlélték Oroszországot, mintha a kapitalizmussal szemben a régi gazdálkodási szisztéma, a naturális gazdálkodás rendszere még reális alternatíva lett volna. A narodnyikok és az első orosz marxisták fő hibájának azt tartotta, hogy a kapitalizmust, illetve annak lényegi vonatkozását, a cserét valamiféle véletlennek “nem pedig a gazdaság bizonyos meghatározott rendszerének” fogták fel. ²⁵

Lenin szemléletének megfelelően a szegénységet – amelyet a narodnyikok valamiféle kiküszöbölhető “véletlennek” tekintettek – nem a rendszer felszámolható anomáliájaként értelmezte. A piacgazdaság, a tőkefelhalmozás, a tőkekoncentráció, a verseny jelenlétével, illetve hatására, a technikai fejlődéssel stb. a kapitalizmus az elavult munkamegosztási szerkezetet állandóan megújítja, s a régi, a meghaladott munkamegosztási szerkezethez láncolt embermilliók létfeltételeit időről időre aláássa (válságok), éppenséggel a profitmaximalizálástól is hajtva. Ezért a narodnyikoknak az a beállítódása, hogy a kapitalizmus, a piac problematikáját “átmoralizálják”, a rendszer és a perspektívák valóságos kérdéseiről elterelte a figyelmet. Lenin ezzel szemben a társadalom széles tömegeinek proletarizálódására összpontosított, amely folyamat, ma úgy mondanánk, “restructuring” társadalmi előfeltétele az egységes paraszti osztály, a faluközösség, az obscsina felbomlása volt.

De már első írásaiban érzékelte a kapitalizmusba “nem illő” prekapitalista gazdálkodási elemek létét, a később általa is “alapvető problémának tekintett” (többféle termelési mód egymásra rétegződése) kérdését, amire a maga helyén még visszatérünk. A Kik azok a népbarátok…-ban, amely alapvetően politikai célú írás volt, már kimondottan igyekezett specifikálni az orosz kapitalizmus történeti jellegzetességeit. Később A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című könyve III. fejezetének 2. pontjában már teljesen kiérlelt az a rész, amely a robotgazdaság rendszerének a tőkés gazdasági rendszerrel való egyesülését elemzi az 1861-es reformok után, azt a problémakört, ahogyan a különböző termelési módok, a prekapitalista és kapitalista struktúraformák egymásra rétegződnek (“mnogoukladnoszty”)²⁶ . A paraszt úgy válik proletárrá, hogy ott marad a mezőgazdaságban²⁷ , ez valóban orosz specifikumnak bizonyult messze ható következményekkel.

Lenin 1905 előtt feltárta a – napjainkban újraaktualizálódó – fejlődési sajátosságot, hogy Oroszország világgazdaságba való beágyazódása – ma azt mondanánk “félperiferikus integrációja” – a prekapitalista formák zárványként való megőrződésével megy végbe éppen a nyugati tőkeérdekeknek megfelelő alárendeltséget erősítve. Vagyis a tőkés forma a prekapitalista formákat mindenütt saját funkciójává tette a mezőgazdaságban, de nem csak ott. Lenin a prekapitalista formák és a tőkés formák keveredését, “egyesülését” szervesen összekapcsolta a cári, “belső gyarmatosítás” fogalmával, illetve a különböző periferikus régióknak az orosz “centrum” általi bekebelezésével, az össz-oroszországi piac létrejöttével. Vagyis a “belső gyarmatosítás” (a sztyeppés határvidékek a reform utáni időszakban az európai Oroszország központi, régen benépesült részének “gyarmatai” voltak) tényeinek tükrében egy sajátos “centrum–periféria viszony” jött létre.²⁸ Ezek a gyarmatok szoros gazdasági kapcsolatban voltak egyrészt Közép-Oroszországgal, másrészt a gabonát importáló európai országokkal. Közép-Oroszország iparának fejlődése és a határvidékek árutermelő mezőgazdaságának fejlődése szorosan összefügg egymással; a kettő kölcsönösen piacot teremt egymásnak.²⁹ Magyarán szólva, a tőke felvásárolta a gabona- és a tejpiacokat, maga alá rendelvén az egész orosz mezőgazdaságot, amelyet Lenin – némileg előreszaladva, eltúlozva a kapitalizmus fejlettségi fokát, kiterjedését – egész Oroszországgal azonosított. Lezajlott vagy lezajlóban volt az a folyamat, amelynek végeredményeként a hagyományos társadalom alárendelődött a modern társadalomnak: “Most már a ledolgozási rendszer sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy az amerikai farmer konkurenciájától megmentse Oblomovot, akinek ez a rendszer régebben minden kockázat, minden tőkebefektetés, a termelés ősidők óta megszokott módszereinek bárminemű megváltoztatása nélkül biztos jövedelmet nyújtott.”³⁰

Végül is Lenin a világpiac, ma azt mondanánk, a globalizáció tényeivel, hozza összefüggésbe a hagyományos faluközösségek orosz és indiai formáinak pusztulását, ugyanis az észak-amerikai prérik, az argentínai pampák elárasztották a világpiacot olcsó gabonával. Ezzel a konkurenciával szemben az indiai és az orosz paraszt tehetetlennek bizonyult, így újabb jelentős területekről szorította ki a “gyári gabonatermelés” a patriarchális mezőgazdaságot.³¹ Elemzésének alapvető politikai konzekvenciája, hogy a patriarchális és rabszolgaviszonyok maradványainak leküzdése önmagában is a kapitalizmus kiterjedését “igazolja”; s noha olyan “szükségszerűség” munkál a történelemben, amely lehetetlenné teszi a hagyományos társadalom bármely formájához való visszatérést, a letűnt formák makacs maradványai gyakran szervülnek a modern rendszerben.

A különféle termelési formáknak és a különböző történeti struktúráknak ez az összeötvöződése az a tudományos felismerés, amely Lenint megszilárdította abban a meggyőződésében is, hogy Oroszország a “túldeterminált ellentmondások” régiója, mely ellentmondások csak forradalmi úton szüntethetők meg. Lenin több mint egy évtizedes tudományos kutatás és politikai küzdelem nyomán ismerte fel az összefüggéseknek azt a hálóját, amelyben a kapitalizmus helyi sajátosságai és a cári monarchia lehetséges megdöntésének sajátosságai összekapcsolódtak.³² Mindenekelőtt az obscsina és az állam összeérő kérdéseiről van szó.

Lenin Plehanov nyomán a Népbarátokban (1894) az obscsina felbomlásának irreverzibilitásáról írt, s ezzel szakított Marx feltételezésével, miszerint az obscsina egy európai forradalom keretei között progresszív funkciót is betölthet mint a kommunista társadalom egy struktúrája. A marxi gondolattal – a saját világképükre alakítva – a narodnyikok is kacérkodtak. Ám a gyakorlatban, a falura járás során kellett meggyőződniük arról, hogy “a muzsik kommunista ösztöneiről való elképzelések milyen naivak”.³³ Az akkor még csak 24 éves Uljanov a faluközösség felbomlását – ha másképpen is, mint Marx – összefüggésbe hozta a forradalmi átalakulás elkerülhetetlenségével, amennyiben a hagyományos társadalom elnyomó struktúrái mellett, részben azokkal szemben falun is megjelentek a tőkés kizsákmányolás formái. Ezen új formák egy vagy más úton előkészítik, kikényszerítik a rendszerellenes szervezkedéseket. Ám az önkényuralom megdöntésének politikai-stratégiai és szervezeti-taktikai elemei ekkor még csak érlelődnek a gondolkodásában. A Népbarátokban úgy fogalmazott a régi és az új kizsákmányolási formák egymásra rétegződésével kapcsolatban a polgári fejlődés előnyeiről, hogy azok a szociáldemokraták politikai harcához, a szabadabb szervezkedéshez kedvezőbb feltételeket nyújtanak. Ezzel szemben: “A kis falusi kizsákmányolóknak (kupecek – K. T.) e tömege félelmetes erőt képvisel, mert külön-külön, egyenként verik béklyóba a dolgozót, mert magukhoz láncolják és elveszik a szabadulásba vetett minden reménységét, különösen, mert ez a kizsákmányolás a falu primitív viszonyai mellett folyik, melyeket az ismertetett rendszerre jellemző alacsony munkatermelékenység és az érintkezés hiánya szül – nem csupán a munka kizsákmányolását, hanem az egyéniség ázsiai megcsúfolását is jelenti, amivel falun állandóan találkozunk. Ha ezt a valóságos falut összehasonlítják kapitalizmusunkkal, megértik, miért tartják a szociáldemokraták haladónak kapitalizmusunk munkáját, amikor az egyetlen össz-oroszországi piaccá kovácsolja össze ezeket a szétforgácsolt apró piacokat, amikor a töméntelen jó szándékú kis vérszopó helyébe létrehozza a »haza oszlopainak« maroknyi csoportját, amikor társadalmasítja a munkát és fokozza a munka termelékenységét, amikor megszünteti a dolgozók függőségét a helyi piócáktól, és a nagytőkének rendeli alá őket. Ez az alárendeltség – a munka elnyomásának minden szörnyűsége, a pusztulás, az elvadulás, a nők és gyermekek szervezetének elnyomorítása stb. ellenére – haladást jelent az előbbihez képest, mert GONDOLKODÁSRA KÉSZTETI A MUNKÁST, a lappangó és ösztönös elégedetlenséget tudatos tiltakozássá, a szétforgácsolt, kisméretű, értelmetlen lázongásokat a dolgozók összességének felszabadításáért folyó szervezett osztályharccá változtatja át, amely éppen e nagykapitalizmus létezésének feltételeiből meríti erejét, és ezért feltétlenül számíthat a BIZTOS SIKERRE. Parasztságunk és kusztárságunk felbomlása, elparasztalanodása ténybeli bizonyítéka annak, hogy éppen a szociáldemokraták értelmezik helyesen az orosz valóságot, amikor azt mondják, hogy a paraszt és a kusztár a szó »kategorikus« értelmében kistermelő, vagyis kispolgár. Azt mondhatjuk, hogy ez a tétel a MUNKÁSSZOCIALIZMUS elméletének sarkpontja a régi parasztszocializmussal szemben, amely nem értette meg sem az árugazdaság viszonyait, amelyek között ez a kistermelő él, sem azt a tőkés jellegű felbomlást, amely ezen a talajon végbemegy.”³⁴

A marxi “világforradalom” elképzelés úgy kerül már ekkor Uljanovnak a forradalomról való gondolkodásába, mint egyúttal Oroszország forradalmasodása, amely megadhatja a nemzetközi forradalom számára a kezdőlökést, “amikor majd a munkásosztály élenjáró képviselői magukévá teszik a tudományos szocializmus eszméit, az orosz munkás történelmi szerepének eszméjét, amikor majd ezek az eszmék széles körűen elterjednek, és a munkások szilárd szervezeteket teremtenek, amelyek tudatos osztályharccá változtatják a munkások mostani szétforgácsolt gazdasági háborúját, akkor az orosz MUNKÁS, valamennyi demokratikus elem élére állva, megdönti az abszolutizmust, és a nyílt politikai harc egyenes útján elvezeti az OROSZ PROLETARIÁTUST (AZ EGÉSZ VILÁG proletariátusával együtt) a GYŐZELMES KOMMUNISTA FORRADALOMHOZ”.³⁵ Ma már, 2005 perspektívájából nézve világosnak tűnik, hogy Lenin egyfelől szellemileg-intellektuálisan, elméletileg és politikailag előkészítette az 1905-tel kezdődő forradalmak új hullámát, másfelől azonban kétségtelenül túldimenzionálta e forradalmasodás mélységét, egyetemes érettségét, a centrumkapitalizmus sebezhetőségét, integrációs képességének gyenge pontjait.

 

A centrumországok és Oroszország – egy “félreértett” viszony

 

Lenin ugyanebben az 1894-es évben – még baráti hangnemben – indította meg a liberalizmus elleni csaknem három évtizedes vitáját, amelynek első központi figurája az említett “legális marxista”, Pjotr Sztruve volt. E vitában az alapvető elméleti és politikai probléma az új, kapitalista rendszerhez való viszony, illetve részben a kapitalizmushoz való narodnyik viszonyulás kritikai megítélése volt.³⁶

Lenin véleménye szerint a kapitalizmus bármely feltételrendszerben utat tör magának, ám minél kevésbé ütközik a régi formák ellenállásába, minél inkább lerombolja azokat, annál kedvezőbb feltételeket kínál a munkásmozgalom számára. Ám ezen a ponton elvetette azt a kérdésfelvetést, amely a regionális-történeti régiók szempontjai helyett a “jó kapitalizmus (nyugati) és a rossz (kelet, orosz) kapitalizmus” megkülönböztetéséből indul ki, mert ez a tudományos megközelítéssel szemben álló moralizáló rendszer-apologetika. Lenin kigúnyolta az orosz polgárság nevében megszólaló Sztruvét, mert ez utóbbi olyan vonásokkal ruházta fel az orosz polgárságot (a “jövőn tépelődik”), amilyenekkel az nem rendelkezik. Vagyis Sztruve küldetéssel ruházta fel a burzsoáziát. Bár elismerte, hogy “bűzlik a burzsoá társadalom”, de a valóságban a burzsoáziának nem küldetése, hanem érdekei voltak, amelyek forradalmi szerepét nagyon viszonylagossá tették.³⁷ Leninnek Sz. Bulgakov Kapitalizmus és földművelés c., 1900-ban megjelent munkájáról írt jegyzeteiben is hasonló kritika körvonalazódik. Bizonyos szakmai tévedéseken túl, Lenin főleg a kisparaszti gazdálkodással kapcsolatos bulgakovi illúziókat teszi szóvá, mintha az orosz mezőgazdaság fejlődése “elkerülhetné” a kapitalizmust, mintha a válságba jutott kisparaszti gazdálkodás “visszahozható” lenne.³⁸

Lenin érzékelte, hogy a narodnyik érvelés és Sztruve érvelése egy ponton egybevágott: a narodnyik V. V. úr (V.-P. Voroncov) és az “antinarodnyik” Sztruve “az orosz viszonyokat a kapitalizmusnak valamiféle »angol formájával« vetette egybe és ahhoz viszonyította; nem pedig a kapitalizmus fő jellegzetességeiből, »általánosságából« indultak ki, amelyek arculata országonként változik”. Az orosz nemzeti sajátosság olyan különös vonásként elemződik, mintha az a kapitalizmus elkerülésében, illetve eltorzulásában öltene testet. Lenin ezzel szemben aláhúzta, hogy a kapitalizmusnak létezik egy általános elméleti fogalma, amely sem a narodnyik, sem a “liberáliskodó” álláspontban³⁹ nem jelenik meg. Sztruve is csak általában a “cseregazdaság uralmára” mutat rá, de a kapitalizmus másik ismérvét, hogy az értéktöbbletet a pénz, a tőke birtokosa sajátítja el, nem veszi számításba.⁴⁰ Lenin számára e narodnyik-liberális utópiának azért volt oly nagy jelentősége, mert úgy vélte, hogy vitapartnerei, mint Sztruve, az orosz kapitalizmust még valami jövendőbelinek, nem pedig a jelenben meglevőként értelmezte, “nem olyannak tekinti, ami már teljesen és véglegesen kialakult”, márpedig e különböző elméleti megközelítéseknek eltérő politikai implikációk feleltek meg.⁴¹

A tőkés rendszer romantikus, múltba révedő narodnyik felfogásának kritikája mellett, Lenin tehát már igen korán Sztruve “liberális elhajlását” is szóvá tette. Szemére vetette egyebek mellett azt is, hogy Sztruve az államról úgy nyilatkozik, mint “a rend szervezetéről”, noha éppen nem ez a legfontosabb sajátossága az államnak, hanem az, amit Engels hangsúlyozott még annak idején: “a nép zömétől különvált közhatalom”. “Tehát – írta Lenin konkrétabban – az állam ismertetőjele – az olyan személyek külön osztályának fennállása, akiknek kezében a hatalom összpontosul.” Lenin azt mondja, hogy a modern állam Marxnál a bürokrácia: “Az a külön réteg, amelynek kezében a mai társadalomban a hatalom van – a bürokrácia. Ennek a szervnek közvetlen és igen szoros kapcsolata a mai társadalomban uralkodó burzsoá osztállyal kitűnik a történelemből is.” (A francia történelemre hivatkozik példaképpen.)⁴²

Az első orosz forradalom bukását követő években – éppen a politikai tapasztalatok megértése érdekében – Lenin az orosz kapitalizmus sajátságos fejlődésviszonyait fogja aláhúzni, mint az (önkényuralmi) állam szerepének viszonylagos önállósodását az uralkodó osztályoktól (ami lehetetlenné teszi a burzsoáziával való bárminemű együttműködést), az ipari kapitalizmus erős koncentrációját, ami a fő politikai erők koncentrálódásával is együtt járt stb.⁴³

Lenint évtizedek óta bírálják, hogy eltúlozta a kapitalista fejlődés mértékét Oroszországban. Valójában ez a “túlzás” abból következett, hogy Lenin – mint fentebb már jeleztem, A kapitalizmus fejlődésében, melyben mindezeket a gazdasági problémákat differenciáltabban és még inkább történeti és gazdaságtörténeti kontextusban vizsgálta – szakított magával az Európa-centrikus történetfelfogással, amely mechanikusan módon a kapitalizmust a maga “centrumával” azonosította, mintha a kapitalizmus “normális”, “igazi” formája az európai volna.⁴⁴

A centrum–periféria viszony elméleti értelmezése Leninnél mint egy első elméleti kísérlet formaváltozata szintén körvonalazódik 1903-ban, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban előszavában, amelyben egyfelől azt hangsúlyozza, hogy mennyire megragadhatók a kapitalista összfolyamat közös alapvonásai Nyugat-Európában és Oroszországban, “bármilyen lényeges sajátosságai vannak is az utóbbinak mind gazdasági, mind gazdaságon kívüli tekintetben”.⁴⁵ Utalt itt a mezőgazdasági bérmunkára, a gépek megjelenésére, a fokozódó munkamegosztásra, a szabad bérmunka elterjedésére stb., ami nem mond ellent e kapitalizmus fentebb jelzett oroszországi sajátszerűségeinek. Másfelől az egész könyv éppen a kapitalizmus általános fejlődésének különös orosz vonásait tárta fel. Az európai és az orosz fejlődés összehasonlító elemzése alapján jutott el már nagyon korán néhány olyan alapvető politikai természetű tény felismeréséhez, amelyek az orosz forradalom természetének “megsejtéséről” tanúskodnak.

Később az I. világháború idején, amikor Lenin a maga imperializmuselméletét kidolgozta, néhány vonatkozásban megelőlegezte a világrendszer hierarchizálódásának kérdésfelvetését, annak gazdasági és politikai jellemzőit vizsgálódásainak középpontjába állította. Így az eladósodás olyan függési rendszerére mutatott rá, amelynek során Angliát, amely például “kölcsönöket nyújt Egyiptomnak, Japánnak, Kínának, Dél-Amerikának”, katonai-politikai hatalma “megvédi az adósok felzúdulásától”, sőt “szükség esetén hajóhada veszi át a bíróság végrehajtó szerepét”.⁴⁶ Eközben jutott arra – az egész forradalomra vonatkozó álláspontját jellemző – fontos felismerésre, hogy a tőke koncentrációjának új szintjén a finánctőke egyetemes kiterjedése “a függőségi viszonyok sűrű hálójába keríti a mai polgári társadalom minden gazdasági és politikai intézményét”.⁴⁷ Ez a fejlemény kifejeződik a gyarmatosítási politika monopolizálódásában is,⁴⁸ végül is az imperializmusnak mint gazdasági és politikai világrendnek a sajátosságai az I. világháború idején minden összefüggésben egyértelműen megmutatkoztak. 1905 és általában a forradalom perspektívájának, lehetőségeinek megítélése szempontjából (is) alapvető, hogy Lenin egyfelől felismerte az állam rendkívül megnövekedett gazdasági szerepét és a magántőkével, konkrétabban a finánctőkével való összefonódottságát, amely a kapitalista világrendszer hierarchizálódásának és a gyarmati perifériáért folytatott egyetemes harcban is különleges fontosságra tett szert.⁴⁹ Másutt úgy fogalmazott, hogy “ahol a finánctőke nagyon megerősödik, ott az állam is”. Az értékpapírok összegét vizsgálva, amellyel egyes országok rendelkeztek, Lenin egy hierarchiát állított föl, amely a kölcsönös függőség láncolatát létrehozta: Anglia, USA, Franciaország, Németország (1910-es adatokkal vizsgálva) “szemben a világ csaknem egész fennmaradó része, így vagy amúgy, az adós és sarcfizető szerepét játssza. Külön ki kell térni arra, hogy a függőségi viszonyok nemzetközi hálózatának és a finánctőke kapcsolatainak kiépítésében milyen szerep jut a tőkekivitelnek”⁵⁰ . Lenin már akkor érzékelte, hogy a gyarmatok integrálódása a világpolitikába átrendezi majd magának a világrendszernek a jellegét, amennyiben a gyarmatosítás “áldozatai” a munkásmozgalom mellett önálló nemzeti mozgalmakként jönnek létre – ezzel a történelemben a nemzeti kérdés világméretekben tesz szert jelentőségre, messze túlmutatva Európa határain. Oroszország pedig e tekintetben is “köztes” történelmi állapotban leledzik.

Lenin a nemzeti kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának problematikáját vizsgálva a világrendszer hasonló alapstruktúráját vázolta föl: “Téziseinkben (6. ) arról van szó – írta Lenin –, hogy, ha konkrétak akarunk lenni, az országoknak legalább három típusát kell megkülönböztetnünk az önrendelkezés kérdésében. (…) Az első típushoz Nyugat-Európának (és Amerikának) azok a fejlett országai tartoznak, ahol a nemzeti mozgalom a múlté. A második típushoz Kelet-Európa tartozik (lényegében a Habsburg Birodalom és a Balkán egésze), ahol a nemzeti kérdés a jelen kérdése.” Végül a gyarmati országokat különbözteti meg, ahol a nemzetek létrejötte még csak folyamatban van.⁵¹ Az eltérő történelmi korszakok és régiók, az alapjában eltérő termelési formák és gazdálkodási rendszerek egymás mellett élése alapján jutott el az egyenlőtlen fejlődés “törvényének” felismeréséig. E téren szintén Marxot “felülvizsgálva” arra a következtetésre jutott, hogy “…a társadalmi forradalom nem lehet az egész világ proletárjainak egyesült akciója azon egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb ország és a föld lakosságának többsége ez ideig még nem is áll a tőkés fejlődés fokán, vagy pedig csak a tőkés fejlődési fok elején áll… A szocializmusra csak Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országai értek meg”.⁵²

E gondolatkörben nyert tudományos formát az a felismerése is, amelyből a “gyenge láncszem” gondolata kikelt. Vagyis a kapitalizmus oroszországi “különös” formája nem csupán “demokratikus felépítménnyel” és erős polgári hagyományokkal és struktúrákkal nem rendelkezett, hanem a mezőgazdasági munkába való belerögzöttség a tőkés alapon egyre differenciálódó munkamegosztással kiegészülve sokkal több embert rekesztett ki, másképpen fogalmazva, sokkal kevesebb embert integrált szociálisan és gazdaságilag, hiszen a kirekesztést jogi korlátok úgyszólván nem gátolták.

 

Az “orosz kapitalizmus” politikai determinációi

 

Lenin felismerte, hogy az önkényuralom megdöntésére irányuló nem távoli időben elkövetkező forradalom egy centralizált, illegális “élcsapatpárt” létrehozását teszi szükségessé Oroszországban (Mi a teendő, 1902). Már 1901 óta tudatában volt annak, hogy a forradalom vezető osztálya az oroszországi polgári demokratikus forradalomban a proletariátus lesz,⁵³ s a burzsoázia politikai gyengesége, a cárizmustól való függése (“önállótlansága” mind a cárizmussal, mind a külföldi tőkével szemben) a munkásosztály szövetségesévé – éppen a burzsoáziával szemben⁵⁴ – a parasztságnak azokat a rétegeit teszi, amelyek a tőkés fejlődés következtében elveszítik gazdasági létfeltételeiket (a “baloldali blokk” politikája).⁵⁵ Mindez eredeti oroszországi felismerés volt (amelyet sokan valamiféle “leninista eretnekségnek” gondoltak a nyugati marxisták körében is). Ezzel függ össze, hogy Lenin a parasztság érdekeit, a földhöz jutás érdekeit hatalmi és gazdasági kérdésként tekintette egyidejűleg. Elvetette a mensevikek javaslatát, amely a földkérdés megoldását a “municipalizálás” útján, vagyis a helyi önkormányzat tulajdona útján képzelte el, míg Lenin és a bolsevikok a nagybirtokok nacionalizálásának perspektívájában gondolkodtak, mert az lehetett volna elképzelésük szerint a társadalmasítás (nem az államosítás!) előfeltétele.⁵⁶ A kis magántulajdon elutasítása mellett nem egyszerűen valamiféle szociáldemokrata doktrinerség szólt, hanem az a történelmi érvelés, hogy a porosz utas agrárfejlődés nem nyit teret belső sajátosságai következtében a kistulajdon előtt. Más kérdés, hogy a szociáldemokraták a szövetkezeti mezőgazdaság, az önkéntes kooperáció alapján álltak, amely a kapitalista agrárfejlődés egyetlen alternatívájaként jött számításba. De 1905 tapasztalatai differenciálták a képet, mert kiderült: a parasztság a földosztás alapján állt.⁵⁷

A jelzett politikai-taktikai vitákat Lenin A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban (1905 nyarán jelent meg Genfben) folytatta le a mensevikekkel szemben a legrendszeresebben. A bolsevikok egy céljaiban polgári demokratikus forradalom munkásjellegét húzták alá, és a szociáldemokratáknak a kormányhatalomban való részvételét hangsúlyozták, míg a mensevikek a munkásosztálynak a “szélső ellenzék” szerepét szánták. Lenin szerint a győzedelmes forradalom – “a proletariá­tus és a parasztság demokratikus diktatúrájának” rezsimjét hozza létre. Ez egy olyan “diktatúra” lett volna, amely a fejlődést átvezetheti, kedvező belső és külső feltételek között – a forradalom egy újabb, “szocialista szakaszába” – elnyomva az önkényuralmat restaurálni akaró erőket.⁵⁸ Lenin így vetette fel a kérdést: “Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes elemei, részleges elemei összefonódnak?”⁵⁹ Az orosz polgárság azonban nem a forradalom radikalizálásában, végigvitelében volt érdekelt, sokkal inkább annak megzabolázásában reménykedett.

Nem véletlen, hogy Lenin az 1905-ös forradalom idején és főként leverése után a liberálisokat ostorozta, akik “elárulták” a forradalom alapvető követeléseit: “1905 októberéig a liberálisok olykor rokonszenvező semlegességet tanúsítottak a tömegek forradalmi harca iránt, de már akkor is kezdtek fellépni ellene: aljas szónoklatokkal küldöttséget menesztettek a cárhoz, támogatták a Buligin-dumát, nem ostobaságból, hanem azért, mert ellenséges érzülettel viseltettek a forradalom iránt. 1905 októbere után a liberálisok mást sem tettek, mint aljas módon elárulták a nép szabadságát… A forradalom bámulatosan gyorsan leleplezte a liberalizmust, és a gyakorlatban megmutatta ellenforradalmi természetét… Olyan illúziók, hogy az önkényuralmat össze lehet kötni valamelyest is nagy néptömegek valódi képviseletével, nemcsak különféle isten háta mögötti helyek tudatlan és elnyomott lakóiban éltek. Az efféle illúziók nem álltak távol az önkényuralom uralkodó rétegeitől sem.”⁶⁰ A politikai indulat sohasem homályosította el Lenin szemét annyira, hogy megfeledkezett volna az orosz liberalizmus fiziognómiáját végső soron meghatározó orosz burzsoázia sajátos, “oroszországi” természetéről. Lenin az orosz forradalomra vonatkozó átfogó, egész koncepcióját kifejtő legfontosabb, máig érvényes előadásában (“Előadás az 1905-ös forradalomról”, l. Lenin írását e számunkban), amelyet svájci munkásfiatalok előtt mondott el 1917 januárjában, az újabb forradalom előestéjén, az orosz burzsoázia politikai jelentéktelenségét, alávetettségét a cárnak és jelentős mértékben az európai burzsoáziának – egyúttal Max Weberrel vitázott is a forradalom jellegéről: “A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az »orosz szörnyűségekről« szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel,⁶¹ különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával… A burzsoázia szívesen nevezi »mesterséges« dolognak a moszkvai felkelést (1905. december – K. T.) és szeret gúnyt űzni belőle. A német, úgynevezett »tudományos« irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, »puccsnak« nevezte a moszkvai felkelést. »Lenin csoportja – írja ez a ‘nagy tudományú’ professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést… Valójában egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a fegyveres összecsapást.”⁶²

Ugyanakkor saját párttársaival is polemizált, akik közül nem kevesen a rendszer elleni harcból kiindulva értelmetlennek találták a polgári demokratikus követelések puszta megfogalmazását is, mondván, azok megvalósítása lehetetlen a kapitalizmus feltételei között. Lenin azonban éppen az orosz kapitalizmus feltételei között találta fontosnak a polgári demokratikus követeléseket. Nem azért, mert megvalósíthatók a tőkés szisztéma “perifériájának” keretei között, hanem éppen azért, hogy e kereteket felbomlassza. Lenin nemcsak kereste a fogást a rendszeren, hanem meg is találta. Ő maga igazán pontosan tudta, hogy a demokratikus köztársaság “logikailag” ellentmond a kapitalizmusnak, mert hiszen “hivatalosan” egy szintre helyezi a gazdagot és a szegényt, a jogegyenlőség pedig csak eltakarja a valóságban meglévő antagonisztikus gazdasági különbségeket. Ez a gazdasági rend és a politikai felépítmény közötti ellentmondás az imperializmus korában, amikor a szabad konkuren­ciát felváltja a monopóliumok uralma, még jobban “megnehezíti” minden demokratikus szabadságjog megvalósítását. “Hogyan egyeztethető hát össze a kapitalizmus a demokráciával? A tőke mindenhatóságának közvetett megvalósítása útján! Ennek két gazdasági eszköze van:

1. a közvetlen megvesztegetés;

2. a kormány szövetsége a tőzsdével (téziseinkben ezt a következő szavakkal fejeztük ki: a finánctőke »szabadon megvásárol és megveszteget bármely kormányt és minden hivatalnokot« a burzsoá rend idején.)”.

Ha a “vagyon” a megvesztegetés és a tőzsde révén “általában teljes mértékben megvalósíthatja uralmát bármely demokratikus köztársaság felett, azaz politikailag független köztársaság felett” is, nem jelenti azt, hogy a demokráciáért való harcot fel kell adni a szocializmusra hivatkozva.⁶³ Lenin politikai gondolkodásában a tőke elleni bármely sikeres támadás előfeltétele a minél szélesebb tömegbázis (“baloldali blokk”) megteremtése volt. Hosszú oldalakon át érvelt a demokráciáért folytatandó harc fontossága mellett – ami 1905 tapasztalatai nyomán még inkább megszilárdult benne. A munkásforradalom mint a szocialista rendszer előfeltétele egy országban lehetségesnek látszott, de tisztán “orosz alapon” szocialista rendszer nem jöhet létre Lenin számára. Parvussal és Trockijjal való vitája a permanens forradalomról, nagymértékben erről a kérdéskörről is szólt, amennyiben a két forradalom között az “átmenet” problémáját eltérően ítélték meg.⁶⁴

Lenin ugyanakkor tényekkel bizonyíthatta, hogy az 1905-ös forradalom világtörténelmet csinált.⁶⁵ A forradalmi mozgalmak fejlődésének helyi, illetve nemzetközi okait a folyamatban lévő imperialista világháború oly gyorsasággal élezte ki, hogy még Lenin maga sem gondolta 1916–17 fordulóján (itt jelzett előadásának időpontjában), hogy micsoda sebességgel következik be a forradalmak újabb fordulója Oroszországban és végső soron nagy csalódására, csak részlegesen és elvetélve Európában. Lenin, aki Rosa Luxemburg mellett elsőként ismerte fel, hogy 1905-ben egy új típusú forradalom zajlik, amely “eszközeiben, jellegében proletár” (vagyis politikai tömegsztrájk, fegyveres felkelés), céljaiban pedig polgári demokratikus, de “nyitott” a szocialista forradalom irányába, egyúttal pontosan látta korlátozottságát. E korlátozottsága éppen társadalmi hordozóinak “gyengeségében” nyilatkozott meg a legvilágosabban: “hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével” a cárhoz, ám a naiv, írástudatlan oroszországi tömegek viharos gyorsasággal “tanulnak” az eseményekből, “a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra”.⁶⁶ Ám ez a forradalomra “ítélt” oroszországi parasztság és munkásság radikális forradalmisága egy új rendszer berendezése szempontjából nem rendelkezett azzal a kulturális-civilizatorikus feltételrendszerrel, amire pedig éppen az önigazgatási struktúráik (sztrájkbizottságok, szovjetek, munkásbizottságok stb.) huzamosabb ideig való életben tartásához szükség lett volna. Mégis 1905 – mint “új típusú” forradalom – Oroszországot végérvényesen a “modern” történelem színpadára emelte: “a szendergő Oroszország – ahogyan Lenin fogalmazta – a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált”, összefonódott itt a patriarchális viszonyok ellen is lázadó parasztság földfoglaló mozgalma az ipari munkásság forradalmával és Oroszország elnyomott népei között fellángolt nemzeti szabadságmozgalmakkal, ami a maga teljességében 1917 folyamán bontakozott ki, így ellentmondásaik mélységéről nem szerezhetett még kellő tapasztalatot.

Kevésbé érzékelte Lenin a nyugat-európai forradalmi fejlődés, a nyugati munkásság forradalmasodásának nehézségeit. Lenin 1917 januárjában, azokkal vitatkozva, akik a nyugat-európai fejlődést illetően az orosz forradalom irrelevanciáját hangoztatták, arra helyezte a hangsúlyt, hogy az orosz forradalom annak bizonyítéka: Nyugaton a proletárforradalom van napirenden, az orosz forradalom annak első állomása csupán.⁶⁷ A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga c. téziseiben 1916 elején a nemzetközi forradalom objektív feltételeinek meglétét hangsúlyozta mindjárt a legelső tézisben: “Az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legfelsőbb foka. A tőke a vezető országokban túlnőtt a nemzeti államok keretein, a monopóliumot állította a konkurencia helyébe, megteremtve a szocializmus megvalósításának minden objektív feltételét. Ezért Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban napirendre került a proletariátus forradalmi harca a kapitalista kormányok megdöntéséért, a burzsoázia kisajátításáért.”⁶⁸ Kétségkívül igaz, ez csupán egy alternatíva felvetése volt, és nem is bizonyult többnek, amennyiben Oroszország forradalmi erőfeszítéseit nem kísérte a nyugat-európai proletariátus hasonló igyekezete, vagy amennyiben kísérte, súlyos vereséget szenvedett. Bár Lenin sok évet élt Nyugat-Európában, éppen az 1905-ös forradalom előtt, sőt a forradalom első évének nagyobb részében is, ám a nyugat-európai munkásság szellemi-politikai evolúciójának mélyebb tanulmányozását elmulasztotta. Ez irányú vizsgálódásait bizonyos sablonosság jellemezte, nem érzékelte, hogy “a szociáldemokrácia árulása” mögött a nyugat-európai munkásság igen jelentős tömegeinek életszemlélete, évszázados beidegződése, pszichológiája rejlik; nem tisztázta az oroszországi és az európai proletariátus magatartása közötti különbségek részleteit. E problémát szőröstül-bőröstül az extraprofitból kitartott “munkásarisztokrácia” létezésében konkretizálta csupán, holott a valóságban ez a jelenség csak a jéghegy csúcsa volt. E bonyolult kérdéscsoport valódi jelentősége azonban csak az októberi proletárforradalom első súlyos nehézségei után kezdett mind nyomasztóbban megmutatkozni. Tehát a két forradalom közötti kapcsolat, összefüggés még Lenin elemzési “tévedésében” is megnyilatkozott.

 

A forradalom végcélja: a munkásönkormányzat

 

Lenin a forradalom periódusában nemcsak a hatalomátvétel elméleti és technikai-szervezeti kérdéseit vizsgálta, hanem a forradalom és a forradalom után összefüggéseiről is megnyilatkozott. A forradalom során létrejött népi önszerveződések “szakmai” jellemzőit és politikai funkcióit részben együttesen szemlélte mint a forradalom problematikáját (gazdaság és politika egyfajta egyesítése), és részben úgy tekintett rájuk, mindenekelőtt persze a szovjetekre, mint amelyek a forradalom önvédelmi szervei, hatalmi struktúrái. Gondoljuk meg, a forradalom csúcspontja az 1905. decemberi moszkvai fegyveres felkelés (“Krasznaja Presznya”) veresége után az önvédelem került előtérbe, s Lenin ehhez alkalmazkodva károsnak tekintette az összmozgalom szempontjából a realitásoktól elrugaszkodó, a forradalom utánra (a jövő társadalmára) vonatkozó “ígérvényeket”, utópisztikus törekvéseket, mert azok elvonják a figyelmet és az energiákat a forradalom önvédelmétől. Korszakadekvát kérdésfelvetései közé tartozik az is, hogy a szovjetek pártok általi, beleértve a szociáldemokraták általi “elfoglalását”, ellenezte. Részben, rövid távon, taktikai síkon azért, mert a szociáldemokraták kisebbségben voltak a szovjetekben, nem volt érdemes izolálódniuk a proletártömegektől, másrészt a szovjetek “szakmai” feladatai nem azonosak pártpolitikai megfontolásokkal, noha a szovjetekben való szociáldemokrata jelenlétnek természetesen nagy fontosságot tulajdonított. A fentebb mondottakat igyekszem bemutatni a konkrét történelmi “anyagon”, mert nem tanulság nélküliek e történelmi tapasztalatok.

1905-ben a jövő abból a szempontból is felsejlett tehát, hogy felbukkantak a történelem korábbi időszakaiban nem ismert önigazgatói-önvédelmi munkásszervezetek, a szovjetek, amelyek gazdasági, szociális, hatalmi-politikai, néhol katonai feladatokat láttak el egyidejűleg Pétervártól Ivanovo-Voznyeszenszkig. Lenin még Oroszországba érkezte előtt néhány nappal, 1905. november legelején külön cikket írt “Feladataink és a munkásküldöttek szovjetje” címmel⁶⁹ a forradalom alapvető új intézményéről a “munkásküldöttek szovjetjéről”. Mint “kívülálló” határozta meg saját pozícióját, utalva arra, hogy nem közvetlen részese az eseményeknek, s így fenntartja a lehetőségét annak, hogy politikailag később módosíthassa álláspontját. Ám felfogása mégis olyan módszertani és elméleti mozzanatokat is magában rejtett, amelyek a politikai “véletlenektől” függetlenül “maradandó” elemzési tendenciákat hordoztak a későbbi periódusokra nézve is. Eleve elutasította a “szovjetek vagy párt” kérdésfelvetést, s nyomatékkal úgy foglalt állást, hogy a szovjeteket az egész munkásosztály, sőt a lakosság antimonarchista tömegeinek önszerveződéseként kell felfogni, egyfajta “szakmai szervezeteként” alakultak meg, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki. Ugyanis ezen érvelés szerint a munkás- és szocialista pártoknak a szovjetekétől eltérőek a feladataik, funkcióik és a mögöttük álló társadalmi csoportok. “Lehet, hogy tévedek – írta az említett helyen, de szerintem (hiányos és csak »papírokból« merített értesüléseim alapján ítélve) a munkásküldöttek szovjetje politikai szempontból az ideiglenes forradalmi kormány csírájának tekintendő.”⁷⁰ Tehát egy országos, az egész társadalmat átfogó politikai központként fogta fel e népi szervezetet, amelynek “nem hátránya, hanem előnye”, hogy nem csak szociáldemokraták vannak benne.

A szovjetekben éppen annak bizonyítékát látta, hogy a szociáldemokraták nem akarnak semmiféle kísérleti eszméket ráerőszakolni Oroszországra, hanem szerves módon a népi szerveződések kezébe kerüljön az ország irányítása: “Nem erőszakolunk rá a népre semmiféle általunk kieszelt új dolgot, csupán magunkra vállaljuk a kezdeményezést annak a megvalósításában, ami nélkül – mint azt általában és egyöntetűen mindenki elismeri – nem élhetünk tovább Oroszországban… A dolgozó tömegekből kiinduló szabad kezdeményezésre támaszkodunk.”⁷¹ Amikor december 2-án letartóztatták a Petrográdi Szovjet 52 küldöttét (köztük az elnököt, Lev Trockijt), már nyilvánvaló volt, hogy az alapvető vád ellenük az államrend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet lesz. (Azonban tudni illik, hogy az 1905. október 17-i, bizonyos alkotmányos jogokat elismerő cári manifesztumot követően sem lett törvényes a monarchia elleni harc semmilyen formája.)

Lenin később így vélekedett a szovjetek szerepéről: “A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei – az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni.⁷² Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.”⁷³ Az 1905-ös forradalom elemzése olyképpen fonódik össze magának az 1917-es forradalomnak a kibontakozásával, történetével, hogy némely összefüggésben az utókor embere azt gondolhatná, bizonyos problémák 1917-ben szinte mechanikusan megismétlődtek. Ezek közé tartozik a paraszti földfoglaló, kúriagyújtogató mozgalmak mellett a munkásönkormányzás problémája, amelynek szervei már 1905-ben – úgy tűnt – világtörténelmet írtak, mindenekelőtt a Pétervári Szovjet alakjában. A mensevik Iszkra a dumaválasztások bojkott-taktikájának részeként “a forradalmi önkormányzatot” mint a felkelés lehetséges előjátékát vetette fel. Lenin azonban pontosan látta, hogy a forradalmi önkormányzás (szakmai, gazdasági-tulajdonosi) problematikája döntően nem a felkelés problematikája, mivel Lenin érvelésében az önkormányzat számára a forradalmi felkelés teremtheti csak meg a megfelelő feltételeket: “A forradalmi önkormányzatnak, a népi megbízottak megválasztásának megszervezése nem előjátéka, hanem utójátéka a felkelésnek… Előbb a felkelésben kell győznünk (még ha csak egy városban is), és meg kell alakítanunk az ideiglenes forradalmi kormányt, hogy ez utóbbi mint a felkelés szerve, mint a forradalmi nép elismert vezére hozzáláthasson a forradalmi önkormányzat megszervezéséhez.”⁷⁴ A munkásönkormányzat – hangsúlyozta Lenin 1905–1906 folyamán többször is – nem létezhet a régi rendszer keretei között, s az ilyen irányú naivitással szemben húzta alá: “A forradalmi önkormányzat a cári hatalom fenntartása mellett a forradalomnak csak egy kis töredéke lehet… Aki ezt teszi meg a forradalmi proletariátus fő jelszavának, az zavart kelt és az oszvobozsgyenyisták (a liberálisok egy frakciója – K. T.) malmára hajtja a vizet… nem szabad összekevernünk a háborúnak a szervezetét, a felkelés szervezetét az önkormányzattal. A fegyveres felkelés szervezete egyáltalán nem hasonlít a forradalmi önkormányzat szervezetéhez sem rendeltetését tekintve, sem kialakulásának módját tekintve, sem jellegét tekintve.” Lenin a forradalmi jelszavakat így kombinálta: “ideiglenes forradalmi kormány, illetve az általa összehívandó össznépi alkotmányozó gyűlés, fegyveres felkelés és forradalmi hadsereg szervezése a cári hatalom megdöntésére”⁷⁵ . Így a bojkott-taktikát is csak addig tartja értelmesnek, amíg a fegyveres felkelés lehetősége fennáll, s a bojkott a forradalmas tömegek számára jelzi, hogy a forradalmi folyamat még nem zárult le, az önkényuralmat fenntartó duma ugyan “egy lépés a burzsoá monarchia irányába”, de semmiképpen nem a népi törekvések megtestesülése. A polgári demokratikus átalakulás ügye elbukott. Ám egyre erőteljesebben merült föl az az elméleti és gyakorlati politikai kérdés, hogy Oroszországban lehetséges-e egyáltalán bármiféle polgári demokrácia meggyökeresedése. A demokratikus polgárság hiánya, Gramsci kifejezésével élve, az orosz társadalom “kocsonyás halmazállapota” napirendre állíthatja a proletárforradalom kérdését. De mi történhet Nyugat-Európában, ahol a polgári társadalom egész “erődrendszerrel” (Gramsci) rendelkezik? Lenin erre a kérdésre nem helyezett olyan hangsúlyt, és adós maradt azokkal a kifinomultabb politikai elemzésekkel, amelyekkel az oroszországi fejlődést nyomon követte. Az I. imperialista világháború az addigi történelemben példátlan vérözönnel olyan töréspontot idézett elő a világtörténelemben, amely az orosz forradalom és egyáltalán a világfejlődés új perspektíváit nyitotta meg. Nemcsak a kapitalizmus addig “liberális” világrendje roppant meg, hanem ennek részeként a cári monarchia a pusztulás szélére jutott. 1905 alapvető célja 1917 februárjában néhány nap alatt megvalósult. Ám csak ezt követően került igazán színre 1905 másik arca, a munkás-, paraszt- és katonaforradalom.

 

Jegyzetek

¹ Gennagyij Golovkov: Bunt po-ruszszki: palacsi i zsertvi. Randevu sz revoljuciej 1905-1907 gg. Moszkva, Detyektivpreszsz, 2005.

² Tudatában vagyok annak, hogy a százados historiográfia számos értéket képvisel, mégis fontosnak tartom, hogy friss szemmel újra tekintsük át Lenin elemzését, amely ilyen vagy olyan formában hét évtizedig különböző erővel és formában erősen befolyásolta az egyetemes történetírás alapvető irányzatait, hogy ne szóljak most külön a legitimációs ideológia evolúciójáról a Szovjetunióban és határain kívül.

³ Kezdetben valószínűleg úgy értékelte a dolgok menetét, hogy ebben a forradalomban a spontán erők “logikája” – éppen a nyugati munkásmozgalom kiterjedt és aktív támogatásának hiánya miatt sem vezethet el közvetlenül a proletárforradalom kirobbanásához. Ám 1905 őszére az események és folyamatok elemzése megmutatta számára a polgári és proletárforradalom egy saját kombinációját, így az események “tanulmányozását”, befolyásolását – vállalva a lebukás közvetlen veszélyét – közvetlen közelről folytatta.

⁴ Lenin halála után, mindjárt 1924 februárjában, Lukács György volt az első, aki az itt jelzett problematikát a maga teljes nagyságában felvetette és megértette híres, Bécsben írt Lenin-tanulmányában. Lenin. Tanulmány gondolatainak összefüggéséről. In Lenin. Bp. Magvető, 1970 (szerk.: Vajda Mihály), 15–17. Lukács pontosan felismerte, hogy Lenin későbbi elemzésének, imperializmuselméletének közgazdasági része nem volt olyan mély, mint Rosa Luxemburgé (a tőkefelhalmozás, a gyarmati piacok, a háborúk eredete stb.); de mégis egy döntő vonatkozásban Lenin “elméleti fölényéről” beszél “az összfolyamat megítélésében”, vagyis egy konkrét világhelyzet konkrét megítélésének tekintetében, abban, hogy az elméleti elemzést és a gyakorlat közötti közvetítéseket is képesnek bizonyult számba venni. Vö. uo. 63–66. o.

⁵ Lenin Összes Művei, 27. köt. Kossuth, 1971. 354. o., 374–376. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… E kérdésre más összefüggésben még visszatérünk.

⁶ Lenin intellektuális fejlődésének e korai szakaszáról l. Robert Service: Lenin. Minszk, Poppuri, 2002. 61–123. o. és főleg Vladlen Loginov: Vlagyimir Lenin. Vibor putyi: biografija. Moszkva, “Reszpublika”, 2005, különösen 179–240. o. és 316–355. o.

⁷ Egy 1899. május 28-i levélben biztosította Bernsteint feltétlen egyetértéséről és támogatásáról. Vö. R. Pipes: Sztruve: levij liberal 1870-1905. I. köt. “Moszkovszkaja skola polityicseszkih iszszledovanyij”, Moszkva, 2001, 306–308. o. Lenin ez időben hároméves szibériai száműzetését töltötte. Sztruve, a későbbi fehérgárdista ideológus, propagandista és politikus egy zaklatott pálya részeként éppenséggel az 1905-ös forradalom veresége nyomán szakított végleg a baloldal minden irányzatával.

⁸ L. Lenin antibernsteiniánus cikkét (recenzió): Karl Kautsky Bernstein und das Sozialdemokratische Program. Eine Antikritik. LÖM 4. Bp., Kossuth, 1964. 187–197. o., amelyben jelzi az irányzatos elhatárolódás szükségességét.

⁹ Vö. LÖM 1. köt., Bp., Kossuth, 1964. Az első négy lenini munka ebben a kötetben található. (Első írása egy recenzió volt: Újabb gazdasági változások a paraszti életben. V. J. Posztnyikov Juzsno-ruszszkoje kresztjanszkoje hozjajsztvo c. könyvéről, 1891.) Lenin megjegyzései 1893 tavaszán íródtak, a cikk először 1923-ban jelent meg.

¹⁰ Magyarországon napjainkban alighanem R. Pipes-i és általában egy “hidegháborús” Lenin-ábrázolásnak a befolyása a jellemző – a Lenin-tematika iránti komolyabb, elmélyültebb érdeklődés csaknem teljes hiánya mellett. L. R. Pipes: Az orosz forradalom története. Bp., Európa, 1997. Pipes: Az ismeretlen Lenin. A titkos archívumból. Bp., 2002. Pipes és A kommunizmus fekete könyvének magyarországi propagandistái (pl. Hahner Péter) általában is kriminalizálják a forradalmak és a Szovjetunió történetét, félretéve mindenfajta szakmai szabályt, amely a történetírás több évszázados történetében megszilárdult. Miközben komoly elméleti gondolkodásnak témakörünkben nagyon is van hagyománya, amelyre ma is támaszkodhatunk: mindenekelőtt Ágh Attila némely vizsgálódására gondolok, amelyekben Lenin elméleti jelentőségét igyekezett körvonalazni éppen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című műve kapcsán szintén, és joggal támaszkodhatunk rá ma is. Vö. Ágh A.: A politika világa. Kossuth, 1984, 190. o. skk. Más kérdés az, hogy a szerző marxista korszakával szakított a rendszerváltás után.

¹¹ LÖM 55. köt. 13. levél (a börtönből) A. K. Csebotarjovnak, az Uljanov család ismerősének, a család számára, és N. Krupszkajának, 1896. jan. 2. 15. o. “Van egy tervem, amelyen letartóztatásom óta sokat és egyre többet gondolkodom. Már régóta foglalkozom egy közgazdasági kérdéssel (a feldolgozó ipar áruinak az országon belüli piacával), összegyűjtöttem valamelyes irodalmat, összeállítottam a kérdés feldolgozásának tervét, sőt írtam is valamit azzal a szándékkal, hogy munkámat önálló könyv formájában adom ki, ha terjedelme meghaladja egy folyóirat méreteit.” Továbbá a levélben szervezi Lenin Sztruvén és Potreszovon keresztül a kutatás megfelelő könyvtári hátterét. A családjára hárult később a könyvek Lenin száműzetési helyére (Susenszkoje, 1898–1900) való elszállíttatásának terhe.

¹² Loginov, i. m. 160–169. o.

¹³ LÖM 1. köt. 4–5. o.

¹⁴ Uo. 81–82. o.

¹⁵ Kik azok a “népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a “Ruszszkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire. LÖM.1. köt. 117–319. o. Megírása ideje 1894. tavasz–nyár, és még ebben az évben meg is jelent. 1892–93-ban kezdett a könyvön dolgozni Szamarában, ahol az ottani marxista körökben tartott e tematikában előadást. 1894 őszén könyvét felolvasta a pétervári marxista körben, l. a könyv terjesztéséről, sorsáról további informácókat az 532–33. oldalakon.

¹⁶ Vö. LÖM I. köt. uo. 121–124. o. “Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, amely szerint a gazdasági társadalomalakulatok fejlődése természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy szociológiának nevezzék.”

¹⁷ Vö. uo. 125–126. o. “Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok, amelyek anélkül alakulnak, hogy az emberek tudatán átmennének; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akár csak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyról van szó), nyomban lehetővé tette, hogy észrevegyék az ismétlődéseket és a szabályszerűségeket, és általánosítsák a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában.”

¹⁸ Uo. 178. o.

¹⁹ Uo. 180. o. “Oroszországban – mondja Lenin Mihajlovszkijjal szemben, aki a proletariátus puszta létezésében is kételkedett –, ahol olyan leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul kizsákmányolják a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és jogosan), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, s emellett például egyre növekszik a gabonakivitel – Oroszországban nincsen proletariátus.”

²⁰ LÖM I. köt. 4–5. o., skk. és 53., 58–59. o.

²¹ Uo. 60. o.

²² LÖM 1. kötet, 67–112. o.

²³ Lenin G. B. Kraszin előadása nyomán fejtette ki nézeteit. 1893 őszén írta Lenin a tanulmányt, amely először 1937-ben jelent meg.

²⁴ Uo. 67. o. “Hiszen a kapitalizmus fejlődéséhez kiterjedt belső piac szükséges, a parasztság tönkremenetele pedig ezt a piacot aláássa, s azt a veszélyt rejti magában, hogy teljesen megszünteti, és a tőkés rendszer megszervezését lehetetlenné teszi. Igaz, azt mondják, a kapitalizmus azzal, hogy árugazdasággá változtatja közvetlen termelőink naturális gazdaságát, piacot teremt magának, de vajon elképzelhető-e, hogy a félig koldus parasztok naturális gazdaságának nyomorúságos maradványai alapján kifejlődhet nálunk az olyan hatalmas tőkés termelés, mint Nyugaton?” 77. o.

²⁵ Uo. vö. Az úgynevezett piackérdésről. 80–81. o.

²⁶ Vö. LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Bp., Kossuth, 1964, 172–178. o.

²⁷ Vö. uo. 173–174. o. “…bármilyen változatosak is a formák…. a mai földesúri gazdaság szervezete két fő rendszernek, nevezetesen a ledolgozási (Lenin jegyzete: Most megváltoztatjuk a terminust és “robot” [barscsina] helyett “ledolgozást” [otrobotok] használunk, mivel ez a kifejezés jobban megfelel a reform utáni viszonyoknak, s irodalmunkban már polgárjogot nyert.) rendszernek és a tőkés rendszernek a legkülönfélébb kombinációiból áll… Az előbbi… a robotgazdaság egyenes folytatása…”

²⁸ L. erről Ágh idézett elemzését uo.

²⁹ LÖM 3. köt. Uo. 237. o.

³⁰ Uo. 289. o. Ezt a fejleményt kiegészítve Lenin lényegében kimondja, hogy a földközösség – a narodnyik állásponttal ellentétben – egyáltalán nem gátolja meg a kapitalizmus térhódítását, csak bonyolultabbá teszi. Marxot idézi: Tőke III. kötetéből (156. o.): “A kialakuló tőkés termelési módnak… nem felel meg a földtulajdon készen talált formája. A neki megfelelő formát ő maga teremti meg azáltal, hogy a földművelést alárendeli a tőkének; ezzel aztán mind a hűbéri földtulajdon, mind a nemzetségi tulajdon vagy a markközösséggel párosuló kisparaszti tulajdon átváltozik a tőkés termelési módnak megfelelő gazdasági formává, bármennyire különbözők is a jogi formái.” 299. o.

³¹ Vö. LÖM I. uo. 304. o.

³² Ezeknek a tudományos és elméleti-politikai vitáknak és küzdelmeknek a történetéről l. bővebben Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az “oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól”, különös tekintettel a 20-as évek vitáira. Bp., Akadémiai Kiadó, 1991.

³³ LÖM I. köt. Kik azok a népbarátok… 220–221., 260–261. o.

³⁴ Uo. 218–221. o.

³⁵ LÖM I. köt. Kik azok a… 285. o.

³⁶ LÖM I. Főleg 388–487. o. P. Sztruve Krityicseszkie zametki k voproszu ob ekonomicseszkom razvityii Rosszii c. (Szentpétervár, 1894) könyvéről írt recenzió­ja (A narodnyikság gazdasági tartalma és bírálata Sztruve úr könyvében. A marxizmus tükröződése a polgári irodalomban) e tekintetben az első fontos elméleti dokumentum. A tanulmány megírásának ideje 1894 vége–1895 eleje. Először a Matyeriali k haraktyerisztyike nasego hozjajsztvennogo razvityija, Sz.-P., 1895., K. Tulin álnéven jelent meg.

³⁷ Vö. I. köt. uo. 335–339. o.

³⁸ Vö. Konszpekt i krityicseszkije zamecsanyija na knyigu Sz. Bulgakova. Lenyinszkij Szbornyik XIX., főleg 119. o. A kötet jegyzetei gazdagon dokumentálják, hogy Lenin a nemzetközi szakirodalmat is milyen magas fokon ismerte. Lenin irodalmi és szakmai vitája igen kiterjedt volt, Kautsky, Hertz, Bulgakov és mások műveit elemezte az agrárkapitalizmus tanulmányozása során, és közben a kapitalizmus általános fejlődési sajátosságait bontja ki e könyvekről készült jegyzeteiben is, melyekben mindig felbukkannak a szocialista perspektíva, az állami és magántulajdon különböző formái között a társadalmi és szövetkezeti tulajdon fogalmai.

³⁹ LÖM 16. köt. Bp., Kossuth, 1968. 88. o. Lenin később, a forradalom után visszatekintve a megtett szellemi útra, a narodnyikizmus elleni harcot – Sztruve, Bulgakov, Tugan-Baranovszkij, Bergyajev és mások teljesítményét – értékelve így vélekedett: “Ezek polgári demokraták voltak, akiknek a narodnyiksággal való szakítás a kispolgári (illetve paraszti) szocializmusról nem a proletár szocializmusra való áttérést jelentette, mint nekünk, hanem a burzsoá liberalizmusra való áttérést.”

⁴⁰ I. köt. Uo., 478–480. o.

⁴¹ Uo. 480. o. “Sztruve úrnak az a nézete, hogy az orosz kapitalizmus valami jövendőbeli, nem pedig jelenlegi dolog, különösen szembetűnően megmutatkozik a következő fejtegetésében: »amíg a mai, törvényben lerögzített és szentesített földközösség fennáll, addig ennek talaján olyan viszonyok fognak kifejlődni, amelyeknek semmi közük sincs a ’népjóléthez’«.”

⁴² Vö. uo. 406–407. o.

⁴³ Lenin 1909–11-ben saját elvbarátaival folytatott vitáiban is aláhúzta, hogy a cári monarchia viszonylagos önállóságra tett szert az uralkodó osztályokkal szemben, s noha 1905 nyomán “a cárizmus egy lépést tett a burzsoá monarchiá­vá fejlődés irányába”, a bürokratikus gépezet megőrizte viszonylag független érdekrendszerét mind a nagybirtokos arisztokráciával, még inkább a burzsoáziával szemben. A cárizmus a XX. század elején a külföldi tőke “becsalogatásával” saját létének meghosszabbítását és a nemzetközi porondon való versenyképességét kívánta megőrizni. 1905-ben azonban kiderült, hogy a cárizmus elveszítette társadalmi hátterét, a parasztságot, és nem olyan, a szakszervezetek által “féken tartott” és “megfegyelmezett” nyugati proletariátussal kell szembenéznie, hanem az orosz viszonyokból kisarjadt lázadó, valóban csak a “láncait veszítő” integrálhatatlan ipari és főként mezőgazdasági proletariátussal kellett volna megbirkóznia. Lenin ezt tudta, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta unos-untalan, hogy 1905 csak egy újabb forradalmi hullám “előhírnöke”, “főpróbája” volt. Vö. Krausz T.: Pártviták és történettudomány… i. m., főleg 60–62. o.

⁴⁴ A világrendszer-elmélet művelőinek nagy érdeme, hogy e tekintetben is tovább vitték Lenin alapvető felismeréseit és a tradíciót, amely egyébként Sztálin és utódai idején periferizálódott az utolérés vagy utolérő fejlődés ideologikumának részeként.

⁴⁵ LÖM 3. köt. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. Előszó az első kiadáshoz, Kossuth, 1964. 5–8. o.

⁴⁶ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka… 378. o.

⁴⁷ Uo. 295. o. “A kistermelő munkáján nyugvó magántulajdon, a szabad konkurencia, a demokrácia – mindezek a jelszavak, amelyekkel a tőkések és sajtójuk becsapják a munkásokat és parasztokat, rég túlhaladott dolgok. A kapitalizmus olyan világrendszerré fejlődött, amelyben maroknyi “vezető” ország gyarmati elnyomásban tartja és pénzügyileg fojtogatja a föld lakosságának óriási többségét… saját zsákmányuk felosztásáért folyó saját háborújukba belerántják az egész földkerekséget.”

⁴⁸ LÖM 27. köt. Kossuth, 1971. 399. o. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. “De amikor Afrika 9/10-ed része volt már elfoglalva (1900-ra), amikor már az egész világ fel volt osztva, elkerülhetetlenül beállt a gyarmatok monopolisztikus birtoklásának korszaka, tehát a világ felosztásáért és újrafelosztásáért való különösen kiélezett harc korszaka is.”

⁴⁹ Lenin polemizált az “államszocialisták” ellen, akik “beleszerettek” a monopolista szervezetiségbe. “Lássák be végre államszocialistáink, akik egy szép napon elkápráztatják magukat, hogy Németországban a monopóliumoknak sohasem az volt a céljuk és eredményük, hogy a fogyasztás javát szolgálják, vagy hogy legalább az államnak is átengedjenek egy részt a vállalkozói nyereségből, hanem mindig csak arra szolgáltak, hogy a csőd szélén álló magánipart az állam segítségével szanálják… Itt szemléltetően láthatjuk, hogy a finánctőke korában hogyan fonódnak össze a magán- és állami monopóliumok, és hogyan alkotnak mindezek a monopóliumok csak egyes láncszemeket a legnagyobb monopolisták között a világ felosztásáért folyó imperialista harcban.” LÖM 27. köt. 351–352. o. Lenin elméleti korlátaira utal Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális “szabad verseny” – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Bp., Napvilág, 2005. 37. o. Kétségtelenül igaz, hogy Lenin nem látta előre sem a “jóléti kapitalizmus” későbbi kibontakozásának lehetőségét (vagy a kapitalizmus még későbbi fejlődési fázisát) és következményeit, de tegyük hozzá, senki az ő kortársai közül ezeket a fejleményeket elméletileg nem anticipálta. Vagy ha igen, az Bernstein volt, aki a “jó kapitalizmus” lehetőségeit fontolgatta anélkül, hogy annak konkrét formáit előre látta volna. Keynes volt talán az egyetlen (“A béke gazdasági következményei”, 1919), aki éppen a bolsevik-kommunista forradalom közvetlen tapasztalataiból kiindulva e forradalmak európai kiterjedésével szemben idejekorán hangsúlyozta, hogy a bolsevizmus szociális és gazdasági kihívására a tőkés világnak adekvát választ kell adnia, de ennek kibontakozására csak a II. világháború után került sor.

⁵⁰ Uő. uo. 341. o.

⁵¹ L. a téziseket LÖM 27. köt. 251. o.

⁵² Lenin utalt arra, hogy Engels Kautskyhoz írt levelében (Marx és Engels: Válogatott Művei. 20. k., Budapest, Kossuth, 1963, 465–466. o.). P. Kijevszkij (Pjatakov) elolvashatja… hogy “az egész világ proletárjainak egyesült akciójáról ábrándozni annyi, mint a szocializmust ad calendas graecas, vagyis »sohanapjára« elhalasztani…” LÖM. 30. k. Válasz P. Kijevszkijnek (J. Pjatakovnak). A megírás ideje 1916. aug.–szept., 1929-ben publikálták az írást először. 87–88., 108–109. o.

⁵³ Nem véletlen, hogy amikor száműzetése után végre találkozhat Plehanovval, az első politikai természetű nézeteltérés az orosz burzsoáziához való viszony meghatározása során tűnik elő, egyelőre inkább csak hangsúlyeltolódás formájában, mint politikai-stratégiai értelemben. Lenin és Plehanov megismerkedésének és első kapcsolatainak árnyalt elemzését l. V. Loginov idézett munkájában, 356–428. o.

⁵⁴ Az oroszországi kapitalista fejlődés sajátosságainak következtében a munkásosztálynak részben a burzsoázia politikai funkcióját is el kell látnia, amelyet a francia burzsoázia több mint 100 évvel korábban maga képes volt “ellátni”. A liberálisokkal és a mensevikekkel szemben Lenin sokszor hangoztatta ezt a történelmi tényt.

⁵⁵ Ezen politikai kérdések vitáját 1907-ben, a londoni pártkongresszuson vitték végig, amelyen a bolsevikok és a mensevikek végleg szakítottak az orosz forradalom perspektíváit illetően. A mensevikek a burzsoáziával képzelték el továbbra is a forradalmi fejlődés jövőjét, a bolsevikok pedig a parasztsággal. L. erről részletesebben Krausz T.: Pártviták… i. m. 30–37. o., 49–51. o. és uő.: Az első orosz forradalom és az oroszországi szociáldemokrácia “második” szakadása. Századok, 1983. 4. sz. 840–870. o.

⁵⁶ 1905 elején párizsi előadásaira (“Marxista nézetek az agrárkérdésre vonatkozóan Európában és Oroszországban”, Párizs, 1905. febr. 25–26.) készülve több konspektust is készített 1905 elején, amelyek e téren is fontos források. Vö. Lenyinszkij Szbornyik XIX. Partizdat, Moszkva, 1932. 225–295. o. L. még Lenin nézeteinek fejlődéséről és az agrárkérdés körüli vitákról, Varga Lajos: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, 1903-as agrárprogramja. Párttörténeti Közlemények, 1978. 3. sz.

⁵⁷ Sokan ma is úgy vélik, hogy a bolsevikok 1917-ben taktikai okokból feladták álláspontjukat és áttértek a földosztásra. Ez csak féligazság, ugyanis Lenin és a bolsevikok a szegényparaszti tömegek nyomására a földosztást nem a föld magántulajdonának megvalósításával azonosították, hanem éppen ellenkezőleg. A 17-es októberi, földről szóló dekrétum kizárta a föld adásvételét, mert a szabad adásvétel a tőkehiány következtében, amint a háború előtti, ún. sztolipini reformok is meggyőzték a parasztokat, nemcsak a föld elveszítésével jár, hanem még a “túlélést” valamiképpen biztosító faluközösségből való kirekesztődést is maga után vonta. Az “egyenlősítő” földosztás lehetett (volna) a szabad mezőgazdasági szövetkezés “előszobája” is. Hogy mégsem lett, annak történelmi okairól nem itt kell értekeznünk.

⁵⁸ Magyar nyelven is született tárgyszerű munka e témakörben sok évvel ezelőtt, l. Kirschner Béla: Lenin a demokratikus és a szocialista forradalomról. Bp., Kossuth, 1971.

⁵⁹ LÖM 11. köt. Kossuth, 1975. 68. o.

⁶⁰ LÖM 16. köt. Kossuth, 1968. Forradalom és ellenforradalom (Proletarij, 1907. október 20.). 111–112. o.

⁶¹ L. Lenin írását e kérdésről az 1905-ös forradalom periódusából: “Oroszország pénzügyei”. 1905. okt. 1. (14.) után. Először Lenyinszkij Szbornyik, XVI. köt. 1931. “Már több ízben rámutattunk arra, hogy az önkényuralmi kormány pénzügyi téren egyre inkább belebonyolódik ügyeibe (vagy helyesebben, üzelmeibe). A pénzügyi csőd elkerülhetetlensége mind nyilvánvalóbbá válik.” 322. o.

⁶² LÖM 30. köt. Előadás az 1905-ös forradalomról. 309. o.

⁶³ LÖM 30. köt. Válasz Kijevszkijnek… 96–97. o.

⁶⁴ A téma nagy irodalma itt nem teszi lehetővé a cizelláltabb állásfoglalást, másutt foglalkoztam a téma irodalmával, itt eltekintek tőle.

⁶⁵ Vö. LÖM 30. Előadás… uo. 310. o. “Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta”, utalt a török, a perzsa és a kínai forradalmi erjedésre. “Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmánykiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.” (Bécsben óriási utcai tüntetések kezdődtek…)

⁶⁶ LÖM 30. Előadás… 297. o.

⁶⁷ Uo. skk. “Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkés iga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.”

⁶⁸ LÖM 27. köt. 243. o.

⁶⁹ LÖM 12. köt. Kossuth, 1972, 55–66. o.

⁷⁰ Uo. 12. köt. 56–57. o.

⁷¹ Uo. 64. o.

⁷² Lenin egy 1906. július 4-i írásában a Petrográdi Szovjet korábbi, akkorra már letartóztatott, sőt száműzött elnökével, Hrusztaljov-Noszarral polemizálva a szovjetek létrehozását nem tekintette időszerűnek. Amikor a forradalom önvédelme folyik, e munkásszervezeteket, az “élcsapatot” kockára tenni, a hatalom önkényének kitenni, hiba volna. Egyetértve Noszarral, aki a szovjetet “a forradalmi proletariátus forradalmi parlamentjének” nevezte, létrehozásukat meghatározott mozgalmi és politikai feltételekhez kötötte. Vö. LÖM 13. köt. 283–286. o.

⁷³ LÖM 27. köt. id. c. 307. o.

⁷⁴ LÖM 11. köt. A Buligin-duma bojkottja és a felkelés. Proletarij, 1905. aug 22. (9.) 161. o. Néhány héttel később egy írásában ismét felvetette ezt a kérdést: Uo. 261. o. A jelenlegi helyzetről. Proletarij, 18. sz. 1905. szept. 26., okt. 3. “Amennyiben a kercsi duma önkényesen túllépi a dumák törvényben megállapított hatáskörét, amennyiben részt vesz az egész ország általános forradalmi életében – annyiban valóban »forradalmi önkormányzat« útjára lép, de hol a biztosíték arra, hogy ez az önkormányzat »népi« önkormányzattá fog válni? S helyes-e, ha mi, forradalmárok, a »forradalomnak ezt a darabkáját« kiemelve megtesszük az agitáció fő jelszavává, vagy pedig a forradalom teljes és döntő győzelmét hirdetjük, amely felkelés nélkül lehetetlen?”Vagyis egyelőre a forradalom fő jelszava nem lehet az önkormányzat, csak a forradalom győzelme után… és ez felkelés nélkül megvalósíthatatlan.

⁷⁵ LÖM 11. köt. A zemsztvokongresszus. Proletarij, 19. sz., 1905. okt. 3. (szept. 20.) 267–268. o.