Az írás azokat a lépéseket elemzi, amelyeket a venezuelai munkásmozgalom Chávez hatalomrajutása óta tett a munkásönigazgatás felé. Bemutatja a régi szakszervezeti szövetség és az új, spontánabb módon formálódó szakszervezetek küzdelmét, az önigazgatás különféle elképzeléseit és gyakorlati eredményeit. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a folyamat még messze nem ért véget: a venezuelai "forradalom" még tartogathat meglepetéseket.

2003. májusi megalakulása óta a Venezuelai Munkások Nemzeti Uniója (UNT) a venezuelai munkaügyi forradalom körül zajló viták középpontjába került. Ezek a viták alapvetően az üzemek és a szakszervezetek feletti munkásellenőrzés problémáiról folynak. A demokrácia áll a venezuelai munkások küzdelmének homlokterében, amikor a régóta a korrupció és az osztály-együttműködés mocsarába süllyedt munkásmozgalom újraélesztésén igyekeznek.

Amikor 1998-ban Hugo Chávezt Venezuela elnökévé választották, olyan radikális politikai és társadalmi változásokat ígért, amelyek úgy tűntek, hogy a munkásmozgalmat is lekörözhetik. A legjelentősebb szakszervezeti szövetség, a Venezuelai Munkásszövetség (CTV) az elnök legelszántabb kritikusai közé tartozott, aki cserébe nem fukarkodott a CTV elleni kirohanásokkal. Ám a mainstream média által kreált kép a “munkásmozgalom és Chávez küzdelméről” tudatosan félrevezető volt: valójában a CTV már az 1970-es évek óta – ha nem még régebben – nemigen képviselte a munkások ügyét. Chávez és a CTV harcának dacára a venezuelai munkások jó része aktívan és lelkesen részt vett az elnök által meghirdetett “bolívari forradalomban”, amely a Latin-Amerika függetlenségéért síkra szálló Simón Bolívar után kapta nevét.

Az Amerikai Birodalom erőszakossága által táplált felpörgő globalizáció légkörében komoly visszhangot keltett Cháveznek a neoliberális modellt elutasító politikája. És hamar bebizonyosodott, hogy ez az elutasítás több, mint puszta retorika. Chávez elnöksége túlélt egy puccsot, valamint az olajvállalkozók bojkottját; legitimálta egy drámai referendum és a helyi választások – most eljött az ideje, mint az Economist újságírója fogalmazott, hogy “szavait tettekre váltsa”. A neoliberális forgatókönyvvel szemben Venezuela egy olyan alternatív fejlődési modellbe fogott bele, amely nyíltan a társadalmi jólét kérdését helyezi a középpontba.

A venezuelai forradalom alapvetően a demokráciáért küzd, de nem azért a “tiszta demokráciáért”, amely oly gyakran blokkolja az északi gondolkodást. Venezuelában ez a terminus társadalmi és gazdasági dimenziókat éppúgy felölel, mint politikai, sőt földrajzi szempontokat. A népi részvétel a helyi tervtanácsok bonyolult fejlődését jelenti, amelyek a közösség költségvetését vitatják meg, de ugyanígy arról is esik szó, hogy a termelés bizonyos területein a világpiaci termelést a venezuelai nép számára folyó termeléssé változtassák. Így a korábbi trend, amelyben Venezuela élelmiszer-szükségletének 70%-át importból volt kénytelen fedezni, az “élelmiszer-szuverenitás” jegyében megfordulóban van. Ám az “élelmiszer-szuverenitás” megkívánja a földtulajdon demokratizálását, a venezuelai vidék tulajdonarányainak megfordítását, hiszen ma a földbirtokosok leggazdagabb 5 százalékáé a magántulajdonú termőterület 75%-a, amelyből a legszegényebb 75% viszont mindösszesen 6%-ot mondhat magáénak.¹

Bolívart az egész régióban tisztelet övezi, és Chávez ezt kihasználva igyekszik erősíteni a szolidaritást a dél-amerikai államok között. A regionális – tulajdonképpen “Dél–Dél közötti – egységet hangsúlyozó retorikája Bolívar nagy álmán, az egyesített Latin-Amerikán alapul. Ám ez sem szimpla retorikai ciráda: Chávez valóban vállalta ezt az üzenetet, és olyan regionális egységet szorgalmaz, amely képes lehet szembeszegülni a globális tőke erőszakos terjeszkedésének.

Január végén, szokásos vasárnapi televíziós interjúműsorában, az Aló Presidentében Chávez bejelentette a gazdaság fejlesztésének új irányvonalát, amelynek középpontjában a “made in Venezuela” szlogen áll. Az elnök új programját abból az óriási papírgyárból (az Invepalból) jelentette be, amelyet 350 munkásának nehéz harcai után a kormány nemrégiben államosított. Chávez felhívása a kétéves UNT csatakiáltását visszhangozza: “Közös irányítás nélkül nincs forradalom!” A venezuelai és más országbeli korábbi önigazgatási fiaskók ismeretében a mostani kísérlet valódi munkás-önigazgatást követel, és elutasítja a munkavállalói résztulajdon vagy éppen egy technokrata munkásmenedzseri osztály kialakításának ötletét.

 

Egy új Venezuela

 

A Chávez 1998-as elnökké választását megelőző négy évtizedben két hagyományos párt osztozott a hatalmon, és küzdött az ország legfontosabb intézményeinek irányításáért. 1958-ban a diktátor Perez Jiménez után jól menő olajgazdaság maradt az ország új vezetőire, és a szociáldemokrata Acción Democrática, valamint a keresztényszociális Copei párt az olajjövedelmeket továbbra is igyekezett az elit körökben tartani, miközben a népet hatásos nacionalista retorikával etették.

A CTV, amely a Jiménez elleni harcokban még progresszív erőként alakult és azokból alaposan ki is vette a részét, hamarosan a pártérdekek kiszolgálójává vált. Sőt, a szervezet hosszú ideig aktív szerepet vállalt az USA dirigálta regionális antikommunista tevékenységből is, ami figyelemre méltó összegeket hozott a CTV konyhájára az American Institute for Free Labor Developement (AIFLD) kasszájából.² Az 1980-as évek neoliberális kormányzása idején azután ezt a munkások keservesen megfizették. Ebben az időszakban születtek meg a mai munkás-önigazgatási elképzelések alapjai, miközben a CTV háromoldalú “társirányítási” bizottságokban vett részt a Kereskedelmi Kamara és a Munkaügyi Minisztérium képviselőivel. Az 1990-es évek közepére a CTV vezetői felmondták megegyezésüket Rafael Caldera elnökkel, akinek privatizációs és reformhadjárata igencsak pusztítónak bizonyult a munkásokra nézve, és tovább csökkentette a CTV hitelét. Ilyen tapasztalatokkal a hátuk mögött a venezuelai munkások ma az irányításban igazi munkásrészvételért szállnak harcba.

Az a változást követelő nemzeti felzúdulás, amely Chávezt 1998-ban a hatalom csúcsára lendítette, nem hagyta érintetlenül a munkásmozgalmat sem. A lusta és korrupt “vezetőikkel” elégedetlen munkások egyre gyakrabban hangoztatták korábbi fenntartásaikat, és számos új kritikát is megfogalmaztak. A nagymértékű szociális változás iránti elkötelezettség, az a cél, hogy növeljék a venezuelai lakosság azon 80%-ának életszínvonalát, amely a szegénységi küszöb alatt él, arra késztette a munkásokat, hogy csatlakozzanak a folyamathoz, és a munkásmozgalom reformját is a célok közé emeljék.³

Mindennek a nettó eredménye a munkásosztály drámai léptékű változása lett: egy egész sor, korábban a CTV-be tartozó szakszervezet és federáció lépett ki a szövetségből. Ezek hozták létre 2003-ban a Venezuelai Nemzeti Munkásszövetséget (UNT), amelynek ideiglenes vezetősége az új szakszervezeti stratégia leghangosabb hirdetője lett. Az UNT még meglehetősen kiforratlan szerveződés, és a hivatalos választásokig – amelyeket vélhetőleg 2005 őszén fognak megtartani – továbbra is nélkülözni fogja a szakszervezetiséghez szükséges belső struktúrákat. Ám a venezuelai társadalom nagy átalakulása arra ösztönözte a munkásokat, hogy relatíve csekély eszközeikkel is meglehetősen messzire jussanak, és az UNT szoros kötődése a kormányzathoz biztosítja, hogy a szervezet az országos színtér fontos szereplője lesz.

Bár egyelőre nem lehet megítélni, hogy melyik szervezet mennyire reprezentatív, az UNT működésének első két éve során meghökkentő mértékben megizmosodott. Az ítéletalkotás egyik módja, hogy az aláírt kollektív szerződések milyen mértékben köthetőek az egyik vagy másik szakszervezeti szövetséghez. A Munkaügyi Minisztérium szerint a 2003–2004 folyamán megkötött kollektív szerződések 76,5%-át az UNT keretébe tartozó szakszervezetek írták alá, míg a CTV tagszervezeteire csupán 20,2% jutott.

Mindazonáltal a társadalmak nem változnak meg egyik napról a másikra egy új korszak, új kormány vagy éppen új szakszervezet bejelentésétől. A szervezett munkásság a régi venezuelai rendszer, a Negyedik Köztársaság (1958–1999) egyik alapvető intézménye volt, és megváltoztatásához konkrét és nagy ívű gazdasági, politikai és társadalmi stratégiára lesz szükség. Ebben a demokrácia hangsúlyozása csupán az első lépést jelentheti.

 

Munkásjogok, emberi jogok: a Coca-Cola Femsa

 

A venezuelai szakszervezetek hagyományosan sokkal inkább üzemek, mintsem ágazatok szerint szerveződtek. Az egyes üzemegységeknek még ugyanazon vállalaton belül is saját szakszervezetei vannak. Így a Coca-Cola Femsa nyolc venezuelai palackozóüzemének is megvannak a különálló szakszervezetei, sőt az egyiknek kettő is. A CTV-hez tartozó régi szakszervezetük tehetetlenségével elégedetlen aktivisták egy része a valenciai gyárban létrehozott egy párhuzamos szakszervezetet, amely gyorsan komoly támogatottságot szerezve a régi szervezet komoly vetélytársává vált.

A Coca-Cola Femsa Coca-Cola termékeket (söröket, ásványvizeket és üdítőitalokat) palackoz, terjeszt és árusít Latin-Amerika-szerte. Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában is vannak érdekeltségei. Bár a forgalomból Venezuela csupán 7,1%-kal részesedik (Mexikó pl. 66,7%-kal), ez árnyalatnyival még mindig több Kolumbia 6,5%-ánál. Ám – mint arról egy nemzetközi civilszervezet, a Campaign to Stop Killer Coke (Kampány a gyilkos kóla megfékezésére) beszámol (http://www.killercoke.org) – Kolumbia csekély részesedése is elég ahhoz, hogy a cég különféle paramilitáris csoportokkal működjön együtt, amelyek nem egy szakszervezeti aktivista zaklatásáért, megkínzásáért vagy éppen meggyilkolásáért felelősek.“

Venezuelában nem szokásuk úgy megölni a szakszervezeti vezetőket, mint Kolumbiában – mutat rá José Cardenal, az új valenciai szakszervezet főtitkára. – De a legális és törvényes keretek között mindent megtesznek, hogy eltiporják azokat a szakszervezeti vezetőket, akik valóban kiállnak a munkások jogaiért. Megtalálják a legális módját annak, hogy megfélemlítsék, fenyegessék azokat a munkásokat, akik szervezkedni próbálnak, vagy törvényadta jogaikat követelik.”

2004 májusában, hónapokig tartó fáradhatatlan szervezőmunkát követően Cardenal és más aktivisták megalapították párhuzamos szakszervezetüket, amely egy üzemi szavazás formájában dobott kesztyűt a régi szakszervezetnek. A valenciai munkafelügyelet által lebonyolított szavazáson, ahol megfigyelőként mindkét szervezet, valamint a cég képviselői is részt vettek, az új szervezet 80%-os részvétel mellett 301:234 arányú győzelmet aratott.“

A Coca-Cola Femsa munkásai sohasem kaptak tisztességes fizetést” – nyilatkozta Freddy Contreras, az új szakszervezet kulturális titkára. “Korábban ha egy munkás a jogait követelte, hamar az utcán találta magát” – tette hozzá dühösen. “A régi szakszervezeti vezetők összeszűrték a levet a céggel, amely megvásárolta őket. A munkások nem merték kritizálni a szakszervezetet, mert tisztában voltak vele, hogy a szakszervezet kirúgathatja őket. A szakszervezeti vezetők a cégtől kapták fizetésüket, irodájukat az üzemben; a cég a markában tartotta őket, biztonságos távolságban a munkásoktól.”

A győztes szakszervezeti választások óta eltelt egy évben az új szervezet elért néhány kisebb, ám mégiscsak fontos eredményt. “Korábban képtelenek voltunk hozzájutni a minket megillető élelmiszertikettekhez – jegyezte meg a palackozószalag mellett dolgozó Julio Llepes – ám amióta új szakszervezetünk van, megkapjuk azokat.” Llepes az új szakszervezetet nyitottabbnak találja, és azt is hozzátette, hogy ha valamilyen baja lesz annak vezetőivel, akkor félelem nélkül ki fog merni állni az igazáért.

A gyárban hét éve dolgozó Luis Ferrero azt hangsúlyozta, hogy az új szakszervezet négy évre visszamenőleges hatályú bért harcolt ki azoknak a dolgozóknak, akik a futószalag mellett kénytelenek ebédjüket elfogyasztani. És végül fontos politikai győzelemként a szakszervezet arra is rákényszerítette a céget, hogy kifizessék a bért arra a két hónapra is, mikor 2002 decembere és 2003 februárja között a Coca-Cola Femsa is bezárta kapuit, hogy így érjék el Chávez megbuktatását. Akkor azt mondták a munkásoknak, hogy megkapják fizetésüket a gyárbezárás idejére is, ám mostanáig egy fillért sem láttak belőle.

A Coca-Cola Femsa csak egy a mind több üzem közül, ahol a munkások harcba kezdtek, hogy visszahódítsák a szakszervezeteket a korrupt, a munkaadókkal igencsak barátságos viszonyt ápolgató vezetőktől. A sort a Ford nyitotta meg 2000-ben, ahol először került sor szakszervezeti referendumra a régióban. Az új szakszervezet sima győzelmet aratott, lökést adva ezzel a szakszervezetek demokratizálására irányuló mozgalmaknak. Az elmúlt évben Valenciában és Maracayban, Venezuela ipari központjaiban összesen nyolc referendumot tartottak, és mindegyikből az új szakszervezetek kerültek ki győztesen.

A szakszervezeti referendumok számának és az új szakszervezetek alakulásának növekvő száma nem kis mértékben az állami befolyásnak is köszönhető. Korábban a Munkaügyi Minisztérium óvakodott állást foglalni a vitákban, ám az alacsony fizetésű munkások elbocsátására kirótt moratórium 2003 áprilisában ezt megváltoztatta. “A cégek az elbocsátási moratórium miatt immár nem rúghatják ki a munkásokat, ha azok új szakszervezetet akarnak alakítani, vagy a jogaikért szervezkednek” – kommentálta az UNT carobói regionális vezetője, José Joaquín Barreto. “A kormánynak köszönhetően ezeknek a munkásoknak most már jut némi mozgástér, hogy új szakszervezetet alakítsanak, referendumot tartsanak, és immár van néhány lap a kezükben hogy a tárgyalóasztalok mellett is konkrét eredményeket érhessenek el.”

 

Három mese a venezuelai közös menedzselésről

 

A lokális szakszervezeti demokrácia szintjén az UNT kulcsszerepet játszott a munkások megszervezésében, az új szakszervezeteknek adott stratégiai és jogi támogatásban és az állammal való kapcsolattartásban. Ám vezetői a munkahelyi demokrácia előmozdításán is iparkodnak, amelynek központi tézise a termelés feletti munkásellenőrzés. Venezuela újszülött új szakszervezeti mozgalma a különféle elképzelések némiképp zűrzavaros elegyén alapul, akárcsak annak idején maga a bolívari forradalom, de ezek közül a legfontosabb a munkások részvétele az igazgatásban. Mind a kormányzati politika szintjén (ez vadonatúj fejlemény), mind pedig az üzemekben, ahol már működik a közös igazgatás, vagy éppen harcolnak érte, három jól elkülöníthető modell jelenik meg: mindháromnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, tanulságai és példái.

 

Villamosipar

“Mi az a közös irányítás?” – mennydörögte Joaquín Osorio az összegyűlt munkásoknak Valenciában. Osorio a Fetraelec nevű villamosipari szakszervezet fegyelmi bizottságának elnöke és egyben a szakszervezet fő ideológusainak egyike. Egy nemzetközi szakszervezeti gyűlésen – ahol az ország minden részéből érkezett munkások és delegátusok mellett a kanadai Vancouveri Munkástanácsok képviselői, valamint az USA-beli Babson College egy közgazdász professzora is megjelentek – Osorio a közös irányításról szervezett workshop előadójaként szólalt fel. “Számunkra a közös irányítás hatalom a munkások kezében – folytatta beszédét. – Annak joga és igénye, hogy a munkások részt vehessenek a cég igazgatásában. Olyan menedzselési és adminisztratív rendszer, amelyben az állam, a munkások és (a mi esetünkben) a fogyasztók is egyenlő feltételek mellett kapnak részt. A közös igazgatás a régi, megbukott vertikális, korrupt és bürokratikus rendszer alternatívája, amely abba a válságba juttatta az állami vállalatokat, amelyben ma vergődnek.”

Az ország villamos energiájának 60%-át biztosító állami vállalat, a Cadafe dolgozói Chávez 1998-as választási győzelme után szinte azonnal szorgalmazni kezdték a közös irányítás bevezetését. 2002-ben, nem sokkal az áprilisi puccskísérletet követően a Cadafe hivatalosan is megkezdte az áttérést a közös irányításra. Ám három év elteltével a munkások beleszólása a döntésekbe még mindig igencsak korlátozott: két hellyel rendelkeznek abban a koordináló bizottságban, amely nem kötelező erejű javaslatokat tehet a vállalat elnökének. Miután adtak egy lehetőséget az állami vezetésnek a valódi közös irányítás bevezetésére, a Fetraelec szakszervezeti szövetségébe tömörült munkások egész sor tiltakozó akcióban fejezték ki türelmetlenségüket. Ez meglehetősen kényes probléma, hiszen a munkások többsége Chávez elnök lelkes támogatója, ám tiltakozásuk szükségszerűen az Energiaügyi Minisztérium, a Cadafe felügyeletét ellátó állami szerv ellen irányul. “

Megértjük, hogy az elmúlt három év sztrájkjai, kizárásai, puccsai, guarimbasai⁴ erőteljesebb fellépésre kényszerítették az államot ezekkel az akciókkal szemben, amelyeknek célja a kormány megbuktatása volt – magyarázza Angel Navas, a Fetraelec elnöke. – Ám ez az időszak immár véget ért, és itt az idő az állam demokratizálásának megkezdésére, mert a munkások és általában az emberek nagyobb beleszólást követelnek a döntéshozatalba.”⁵

“Érezhető egy bizonyos ellenállás a konszolidációval és a forradalmi folyamattal szemben” – jegyezte meg Navas. – Amikor szorgalmazni kezdtük a közös irányítás konkrét kidolgozását a Cadafénál, akkor kiprovokáltuk az állam olyan állítólagos képviselőinek az ellenkezését, akik nem kívánták hatalmukat a munkásokkal megosztani.”

Az egyetlen kivétel a Cadela – a Cadafe andoki részlege –, amely a közös irányítás úttörőjének bizonyult; a munkások és a menedzsment ottani együttműködése az egész szakszervezet számára jövőbe mutató példát jelent. A Cadafe jelenti a közös irányításra irányuló, alulról kiinduló kezdeményezés legszervezettebb formáját Venezuelában.

 

Papíripar

A Venepal papírgyár (ma már Invepal néven állami vállalat) dolgozóinak harca komoly rokonszenvet ébresztett a venezuelai munkások között: a cég csődbe jutva elbocsátotta 900 munkását, arra késztetve őket, hogy a gyárat elfoglalva munkahelyük államosítását követeljék. A cégtulajdonosokkal vívott hosszadalmas csaták és jogi huzavonák után az állam piaci áron felvásárolta a csődbe jutott vállalatot, és felét átadta a munkásoknak, hogy az állammal együttműködve irányítsák. Ám a munkásigazgatás összetett dolog, és országszerte óriási elvárásokat támaszt a munkások között az Invepallal szemben. Bár nem látható tisztán, hogy mi folyik az Invepalnál, a legutóbbi fejlemények mégis arra utalnak, hogy eltértek a munkások eredeti célkitűzéseitől.

Chávez elnök szerint az Invepal hazai alapanyagokból fog jegyzetfüzeteket előállítani. A fővárostól, Caracastól délkeletre eső Monagas és Anzoáteguí államokból származó fát egy új üzem fogja feldolgozni, amelyet az államnak még meg kell vásárolnia. Az ebből származó papírmassza jelenti majd az Invepal teljes mértékben hazai eredetű alapanyagát. Az Invepal szakszervezeti vezetője, Edgar Peña szerint az Invepal jelenleg Chiléből kénytelen importálni a papírmasszát.

Egy munkásgyűlés, jelentette ki Chávez elnök, amely teljes felhatalmazással bír a vállalat irányítására, megszünteti a bürokráciát, és összekapcsolja a termelést az adminisztratív feladatokkal. “Ezt a struktúrát leteszteljük, és ha szükséges, igazítunk rajta, mivel itt a saját modellünk kidolgozásáról van szó” – tette hozzá.

A valenciai üzemben éppen ez történt a közös igazgatás legelső napján. Alexis Ornevo, a Venepal immár megszűnt szakszervezeti végrehajtó bizottságának egykori és az Invepal igazgatóságának jelenlegi tagja kijelentette, hogy mivel nincsenek többé főnökök, így szakszervezetre sincs többé szükség, hiszen a munkások immár kooperatívába tömörülnek (Covimpa), és így irányítják az üzemet. És ez a kooperatíva, sietett rámutatni Ornevo, számos előjogot élvez, így például az adózás alóli alkotmányos felmentést. Ráadásul az 1999-es Bolívari Alkotmánynak köszönhetően a Covimpa – amely ma az Invepal részvényeinek 49%-ával rendelkezik – részesedését akár 95%-ra is növelheti.

Ornevo bejelentése komoly nyugtalanságot keltett hallgatósága körében, akik attól tartottak, hogy a közös igazgatás és a munkásbizottságok egyfajta kapitalista kooperatíva kialakulása felé mutathatnak az országban. “Mint azt tegnap az Invepal bemutatóján láthattuk – mondta Navas egy magánbeszélgetés során –, van néhány komoly problémájuk. Úgy tűnik, menedzserként gondolkodnak. Annak alapján, amit tegnap hallhattunk, meg akarják szerezni a vállalat összes részvényét. Nyolcszáz munkás lesz a vállalat tulajdonosa. És ha az profitot hoz, akkor ezek a munkások gazdagok lesznek? Ez a cég állítólag az egész ország tulajdona; az én vállalatom nemcsak a munkásokhoz tartozik, ha profitot termelünk, az az egész népet illeti. Ez mindannyiunk felelőssége – az olajipari munkásoké, akik a legtöbbet termelik: hogyan terjesszük ezt ki az egész országra? Ez a profit nem az enyém. Semmi értelme, hogy csak mert például az olajiparban dolgozom, 90 millió bolívart (42 000 dollárt) keresek, mikor a minimálbér mindössze 4 millió bolívar (1900 dollár).” Meglátjuk, hogy az Invepal valóban csak a munkások egy kis csoportjának jólétére fókuszál, vagy eredeti célkitűzéseinek megfelelően a közösség, az egész ország érdekében fogja az üzemet működtetni. Az biztos, hogy az ott leszűrt tapasztalatok heves vitákat gerjesztenek még az UNT-ben arról, hogy milyen buktatói vannak a közös igazgatás stratégiájának, ha nem áll mögötte egy nagyobb ívű gazdasági stratégia.

 

Alumíniumipar

Az állami tulajdonú Alcasa alumíniumfeldolgozó vállalat a venezuelai közös igazgatás harmadik példája. Mikor 2005 januárjában Chávez bejelentette, hogy a közös igazgatás kulcsszerepet fog kapni a “belső erőkre támaszkodó” új venezuelai fejlesztési stratégiában, egyben egy szakértői csoportot is kineveztek, hogy meghatározzák a közös igazgatás bevezetésének mikéntjét és hogyanját a teljes állami szektorban. A közös igazgatás lelkes támogatójának számító Victor Alvarez ipari miniszterrel együttműködve a szakértői csoport úgy döntött, hogy az Alcasa legyen a kísérleti nyúl. A cég újonnan kinevezett elnöke, Carlos Lanz egész sor, a demokráciát erősítő intézkedést hozott, hogy bevonja a dolgozókat a cég ügyeit illető döntéshozatalba. Trino Silva, az Alcasa szakszervezetének főtitkára már régóta kárhoztatta azt a tehetetlenséget és korrupciót, amely meggátolta, hogy az Alcasa lehetőségeinek megfelelően jövedelmezővé váljon.

“Egy produktív gyárra van szükségünk – vázolta Silva egy tavaly novemberi interjúban. – Mostanában a cég produktívvá válik, de arra is szükség van, hogy profitot hozzon. Márpedig ha nem hoz profitot, és csődbe jutunk, akkor mit keres még itt a régi menedzsment?” Azóta ezt a menedzsmentet munkások által választott munkások váltották fel, ami mind Lanz, mind pedig Silva szerint valószínűleg fokozni fogja a termelékenységet és csökkenteni a korrupciót – és egyben megteremtik a közös igazgatás országos stratégiájának fő vonalait.

 

A Chávez-féle szakszervezetiség kontra autonómia

 

Az alapítása óta eltelt időben egy vita különösképpen megosztotta az UNT-t: miként találják meg a középutat Chávez támogatása és a kormányzattól való függetlenség között? Ez a vita összekapcsolódott az UNT demokratikus struktúrájának különféle elképzeléseiről szóló polé­miákkal. A Chávez elleni legális és illegális támadások özönében ráadásul mindez a probléma különleges érzelmi felhangokat kapott.

A “Chávez-féle szakszervezetiség” élharcosa a Bolívarista Munkáserő (FBT), a chávezista szakszervezeteknek az UNT-t támogató federációja, Orlando Chirinos vezetésével. Az UNT hét leginkább közismert koordinátora (összesen húszan vannak) közül négyen, köztük Chirinos, az FBT soraiba tartoznak. A Ramón Machuca vezette “autonóm szakszervezetiséget” követő csoporttal, amely a fennmaradó három koordinátort adja, később foglalkozunk.

A vitát tovább bonyolítja, hogy látszólag mindkét fél támogatja a szakszervezeti autonómiát. Az FBT-ről mégis mindenki úgy tudja – és ezt saját forrásaik is alátámasztják –, hogy szoros kötelékek fűzik a Munkaügyi Minisztériumhoz. A Machuca-féle társaságot ugyanakkor azzal vádolják, hogy megvannak a saját kormányzati csatornái, mégpedig Franklin Rondónon, az egyik legnagyobb közalkalmazotti szakszervezet elnökén keresztül. És itt a viták egy szélesebb, nehezebben behatárolható polémiává duzzadnak, amely immár a demokráciáról szól. Az egyik vélemény szerint az adott erőviszonyok között egy új, szilárd federációt kell létrehozni a CTV leváltására, még ha ez némileg beszűkíti is az új szervezet demokratikus mozgásterét. Mások úgy látják, hogy az új federációnak határozottan szakítania kell a régi szakszervezetiséggel, és teljes mértékben demokratikus alapokon kell felépülnie.

Az eltérő nézeteket jól illusztrálja az arról folyó vita, hogy ki kapjon szavazati jogot a közelgő UNT-s szakszervezeti választásokon. Machuca és néhány UNT-koordinátor szerint minden munkásnak biztosítani kell a szavazati jogot, akár az UNT tagjai, akár nem, hiszen az UNT első szavazásának eredménye nagy valószínűséggel az ország minden munkására hatással lesz. Chirinos és társai pedig azt hangoztatják, hogy bár a javaslat szellemével egyetértenek, az mégis szélesre tárná a kaput a lehetséges szabotázsakciók előtt, mert a CTV tagságának is lehetővé tenné a részvételt az UNT választásain. A CTV vezetői elvileg arra késztethetnék tagságukat, hogy olyan jelöltekre adják voksukat, akik sokkal inkább a CTV, mintsem a munkások érdekeit képviselik. Ám egyik oldal sem javasolja a szervezetlen munkások részvételét a szavazásban, annak dacára, hogy az ország munkásságának fele egyéni munkavállaló, vagy éppen a feketegazdaságban dolgozik.⁶

 

Egység az UNT-ben?

 

A helyi szakszervezeteken és az UNT-n belüli ingerült vádaskodások nem csitulnak. Ám ahogy telik-múlik az idő, mindkét oldal egyre inkább érzi a tagság növekvő türelmetlenségét az egység hiánya miatt.

November közepén a Latin-Amerikai Munkásközpont (CLAT) brazíliai tanácskozásán nem hivatalos találkozóra került sor Ramón Machuca és Marcela Maspero (UNT-koordinátor, az FBT tagja) között, ahol jelentős előrelépés történt az UNT két rivális frakciójának összebékítésére. Mind Maspero, mind pedig Machuca úgy nyilatkozott, hogy a brazíliai ad hoc találkozó jelentős áttörést hozott. Eldöntötték, hogy december elejére Caracasba hívják az UNT koordinátorait, hogy kihasználják a két oldal közti “jelentősen megjavult kapcsolatokat”.⁷

Az együttműködés elkerülhetetlen, ha a közelgő választásokon az UNT meg a maga oldalára kívánja állítani azt a rengeteg venezuelai szakszervezetet, amelyek ma még ingadoznak a két rivális szakszervezeti szövetség, a CTV és az UNT között. Ez a még határozatlan szektor nagyon is tisztában van az új federáció potenciális erejével, ám jól ismerik a venezuelai munkásmozgalom erőteljes szektariánus gyökereit is. A politikai nézeteltérések kétségkívül megmaradnak, ám ha Machuca és Chirinos – illetve ami még fontosabb, támogatóik – képesek egyesülni, ami valószínűnek látszik, akkor az UNT a progresszív politika sokszínű és dinamikus bázisává válhat Venezuelában.

 

Konklúzió

 

A venezuelai munkásmozgalom kollaboráns múltjával szakítva, a haladó kormány támogatását élvezve is szükség van mind a munkásvezetők, mind a szervezeti munkások tudatos önképzésére. Idő kell hozzá, hogy a munkások és a szakszervezeti bizalmik egyáltalán el tudjanak képzelni egy újfajta szakszervezetiséget. Ehhez vitákon, konfliktusokon át vezet az út, és mindenekelőtt egyfajta történelmi érzék szükséges hozzá. A munkásoknak ki kell menteniük a harc kultúráját a CTV letargiájának romjai alól, miközben új formákat hoznak létre. Az UNT fennállásának két éve alatt egyes vitákból nyílt konfliktusok lettek. Akárcsak a CTV régi vágású gyakorlatában, a hatalom és az egoizmus is nemritkán kihatott a döntésekre, és akárcsak korábban, a szektarianizmus az egység komoly gátjaként ütötte fel a fejét. Ám az UNT vonzereje, amelynek segítségével két röpke év alatt alapjaiban rengette meg a CTV pozícióit, éppen abban áll, hogy ezek a konfliktusok nem árnyékolták be az alapvető ideológiai vitákat. Miként lehetséges megtalálni a középutat a kormányzattal való együttműködés és a szakszervezeti autonómia között? Hogyan alakítható ki a munkásellenőrzés, amely inkább magukra a munkásokra, mintsem az állam jóindulatára apellál? Miként egyensúlyozhatnak a helyi vezetők a munkások és a helyi közösség érdekei között, illetve a lokális és az országos érdekek útvesztőjében? Ezek a viták folytatódnak – az UNT még távol jár bármiféle konszenzustól. Ám maga a viták léte mutatja, hogy milyen messzire jutott immár az UNT a venezuelai munkásmozgalom autoriter múltjától.

 

Jegyzetek

 

¹ Gregory Wilpert: Collision in Venezuela. New Left Review, 2003. május–június.

² Az Organización Regional Interamericana de Trabajadores (ORIT) központja a CTV irodaházában kapott helyet Caracas belvárosában. Lásd: Steve Ellner: Organised Labor in Venezuela 1958–1991: Behaviour and Concerns in a Democratic Setting. Wilmington. 1993. Annak részleteihez, hogy a CIA miként használta fel a CTV-t és az ORIT-t a nicaraguai sandinista kormány ellen az 1980-as évek végén, lásd: William I. Robinson: A Faustian Bargain: US Intervention in the Nicaraguan Elections and American Foreign Policy in the Post-Cold War Era. Boulder, 1992.

³ Fontos rámutatnunk, hogy bár nem túl sok szervezett munkás tartozhat e 80%-ba, ám legtöbbjüknek valószínűleg akad olyan rokona, aki munkanélküli vagy éppen a feketegazdaságban talál magának bizonytalan megélhetést. Sőt az olyan közösségekben, ahol a többség a nyomorküszöb alatt tengődik, gyakran az egész közösség a néhány jobb munkához jutó tagjától leszivárgó jövedelmektől függ. Végül, bár erről nincs túl sok írott forrás, de általában úgy tartják, hogy az informális gazdaságot inkább a nők dominálják. A formális és informális munkások közötti kölcsönös kapcsolatok rendszere időnként olyan erőteljes szolidaritást eredményez, amely túllép az üzemi kereteken.

⁴ A guarimbas erőszakos utcai demonstrációk voltak 2004 februárjának végén és március elején, amelyek során barikádok épültek, és a molotovkoktélokat és köveket hajigáló encapuchados (csuklyások) célzatosan összetűzéseket provokáltak a rendőrséggel és a Nemzeti Gárdával. A tüntetéseket Chávez ellenzéke szervezte, és az encapuchados jó részét az ellenzék pénzelte, hogy támadásaikkal kiprovokálják az államhatalom erőszakos válaszát.

⁵ Valencia, 2005. április 13.

⁶ Interjú Ricardo Dorado munkaügyi miniszterhelyettessel. Caracas, 2004. október 9.

⁷ Caracas, 2004. december 15.

 

(Fordította: Konok Péter)

A húsz éve halott francia filozófus a "fegyelmező társadalom" kritikusaként eredeti gondolkodó volt. Azért, mert újszerű módszereivel sok mindent fel tudott tárni a hatalom mikrovilágában lejátszódó elnyomó folyamatokról. Mai olvasata is egyfajta egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmust indukál., s a modern uralmi-függőségi viszonyok elemzésével emlékeztet a marxi kritikai elméletre is.

I. Foucault szellemi világáról

 

Michel Foucault francia filozófus (1926–1984) nagy hatású életművében számos olyan problémát tárgyalt, amelyek az állam- és politikatudományok művelői számára is rendkívül jelentősek. Hazai terminológiáink szerint igazi állambölcseleti teljesítményről van szó, ahol a filozófiai-módszertani oldal jelentősen befolyásolja, hogy a szerzőnk mit lát meg tárgyában. Foucault természetes beállítódása az volt, hogy a polgári demokratikus felépítésű állami és politikai berendezkedés vizsgálatánál sokkal jelentősebb a hatalom jelenségeinek a mindennapi életet átható s egyben abban gyökerező formáinak tanulmányozása. A társadalmi hatalom formáinak, intézményeinek, mikrofolyamatainak kitüntetett a jelentősége – ennyiben a pluralista elméletekkel azonos a pozíciója – a szervezeti, intézményesült, formalizált államhatalomhoz képest. Elgondolásaihoz ezért olyan témákat választott – a büntetés és a börtön intézményeinek szerepe a társadalom fegyelmező mechanizmusaiban, az elmegyógyintézet, a szexuális érintkezés módjai, a katonaság és az oktatás formáinak hatása az egyének társadalmi viselkedésére –, amelyek a hatalom mikro- és makroszintű jelenségeit együttesen mutatják meg. Leegyszerűsítve: Foucault a modern társadalom fegyelmező mechanizmusait kutatta, amelyek az egyéni szabadság korlátait és keretfeltételeit jelentik. A fegyelmező társadalom ugyanis egy egész korszakot fog át, kb. a XVIII. századtól a XX. század derekáig, végéig terjedően, amelynek intézményes rendje nem merül ki az állami, politikai racionalitás működő formáiban. Foucault arra is kíváncsi, hogyan irányítják az egyéni viselkedést a fegyelmező társadalmakban, mi kondicionálja az emberi magatartásokat és gondolkodásmódokat. Foucault-nál a mikromechanizmusok hatalomtechnológiáinak, azoknak a dresszúráknak, amelyeknek kiteszik és alávetik az egyéneket, legalább akkora szerepe van, mint a formális állami-jogi intézményeknek. A nyelvek, nyelvi gyakorlatok azért elemzendőek, mert nem pusztán beszédmódot, façon de parler-t jelentenek, hanem olyan gyakorlatokról, tudásformákról árulkodnak, melyekben uralmi viszonyok mutatkoznak meg. Például az orvoslásban használt nyelv, diskurzus, tudásformákat és a beteg és orvos közötti uralmi viszonylatokat mutatja fel (tisztelet, szakmailag indokolt rendszabályok, engedelmesség, melyek általában is a tekintélyi viszonyok erősítését kondicionálják egy társadalomban, mert az alá- és fölérendeltség elve szerint klasszifikálnak, ti. a beteg rábízza magát egy szakmai fensőbbségre).

Egy társadalom tagjai számára, akik benne élnek egy adott intézményes rendben, azoknak a fennálló megoldások egyfajta magától értetődőséggel jelennek meg. A kutató feladata, hogy problémaként vesse fel ezeket az evidenciákat, történeti kialakulásukat, aktuális és potenciális funkcióikat megértően leplezze le. A mindennapi gondolkodás előtt rejtve maradó összefüggéseknek a feltárása a tudományos kutatás feladata. A hatalom filozófusa pedig mesteri elemzési módszereket talált ahhoz, hogy kérdéssé tegye mindazt, ami a cselekvő szereplők átélése során – az evidenciák erejénél fogva – eltűnik szemhatárunk előtt.

Lezárt életművének nem törekszünk átfogó feldolgozására, pusztán az állam- és politikaelméletileg releváns metszeteket kívánjuk bemutatni.

 

II. Módszertani elemek (a diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás problémája)

 

Módszertani oldaláról kezdve, néhány jellemző terminusát (diskurzus, genealógia, hatalom, normalitás) és megfontolását bocsátjuk előre.

A diskurzus nem egyszerűen a beszélgetés szinonimája, hanem az emberi gyakorlatnak egy olyan formája, amely a jelentéseken túlmenő többletet, uralmi viszonyokat hordoz. Az, hogy kik, miről és hogyan beszélgetnek, az társadalmi tudásformákat hordoz, a tudás pedig hatalmi viszonyokat. A tudás ugyanis nemcsak egy fennálló társadalmi gyakorlat kritikai leleplezésére, az egyenlőtlenségek feltárására szolgálhat, ellenkezőleg: a tudásfölény előnyök szerzésére, kihasználásra és mások elnyomásra is alkalmas. Épp ezért tudás és hatalom kölcsönhatásban állnak egymással. A diskurzusokat azért érdemes elemezni, mert felmutatják a tudás megoszlását és intézményes rendjét, egyének és társadalmi csoportok uralmi viszonyait, tehát a szabadság állapotát és határait.

Foucault alapvető különbséget tesz a tudás (savoir) és az ismeret (connaissance) között. A mindennapi életben ismereteket szerzünk és használunk, melyek beágyazódnak életünkbe, azaz evidenciákként hatnak. Ezzel szemben a tudás nem a hétköznapiság helyzeteiben használt gyakorlatias ismeret, hanem elméleti rangja van. Min alapulnak ismereteink, honnan származnak, hol a határ igaz és hamis ismeret között, a megismerhető és a megismerhetetlen között? A tudás behatárolja a lehetséges ismeretek körét, és társadalmilag kondicionálttá teszi az ismeretek alkalmazását¹ . Ahogy a mai politológiában mondjuk: hatalmi kérdés az, hogy ki tematizálja a közéletet, ki uralja a közbeszéd témáit, megközelítésmódjait. A tematizáció tudása pedig, de még inkább “a tudás általában”, kétélű fegyver. Ahogy Szophoklész fogalmazza az Antigonéban: “Ha tud valaki valami mesterit, bölcset, újszerűt, / van ki a jóra, s van ki a gonoszra tör vele.” Ebben az értelemben a tudás nem semleges, csak a bevett gyakorlatok ismeretszintje, rutinjai tüntetik el a tudás hatalmi összefüggéseit.

A diskurzuselemzés ezért a tudás szerveződésmódjának a kulcsát, a hatalmi összefüggések feltárását eredményezheti. “A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani” (1991 b, 869–70.).

A genealógiai korszak – amely az archeológiai után következett – az intézmények és a mindennapi tevékenységi kapcsolatok elemzését pedig egyenesen abból a célból állította előtérbe, hogy hamis világbeli vagy hamis szituációban fogant viselkedéseket leplezzen le. Ez pedig összefügg a hatalom relacionista természetével. “A hatalom mindenütt jelen van, nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat” (1996, 95.). A nyers fizikai erőszak, például pusztán fogvatartás, egyenesen kizárja a hatalmi viszonyt, mert ahol dologszerűvé, fizikaivá degradálás áll fenn, ott nincs és nem is lehet magatartás-irányító befolyásolás, mert eleve kizárt a szabad cselekvés mozzanata. Azzal, hogy a hatalom nem szubsztancia, ami adott, hanem egy súlyponteltolódásokon keresztülmenő összefüggés, emberek, embercsoportok közötti aszimmetrikus, de kölcsönhatásos viszony, ami a viselkedést befolyásolja, koordinálja, kormányozza, azzal Foucault mindig a szabadság aspektusát elemzi a hatalmi viszonyokban. A szexualitás története. I.-ben egy helyütt tömör és szemléletes kifejtését adja felfogásának. Először a hagyományos felfogásoktól határolja el magát, amikor kifejti, mit nem ért hatalmon. “…hatalmon én nem »a Hatalmat« értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – jogszabály ad formát. Végül, hatalmon nem is valamilyen általános uralmi rendszert értek, amelyet egy ember vagy egy embercsoport gyakorol a másik ember vagy csoportok felett, és amelynek hatása – a sorozatos irányváltoztatások révén – az egész társadalmon áthullámzik. A hatalom elemzésének ugyanis nem szabad az állami szuverenitás, a törvény formája vagy egy uralkodás globális egységének posztulátumából kiindulnia; ezek legfeljebb olyan formák, amelyeket a hatalom végül magára ölt.” Azon törekvését pedig, hogy pozitív értelemben mit ért hatalmon, a következőképpen fogalmazza meg: “hatalmon, úgy vélem, legelőször is azoknak az erőviszonyoknak a sokasága értendő, amelyek szervesen hozzátartoznak ahhoz a területhez, amelyben kifejtik tevékenységüket, és amelyek alkotórészei e terület szervezettségének; hatalmon az a játék értendő, amely – harcok és szakadatlan összeütközések révén – átalakítja, felerősíti, megfordítja ezeket az erőviszonyokat; hatalmon azok a támpontok értendők, amelyeket ezek az erőviszonyok egymásban találnak, miközben folyamatos láncolatot vagy rendszert alkotnak, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azok az eltolódások és ellentmondások, amelyek elszigetelik őket egymástól; a társadalmi hegemóniákban ölt testet… a hatalom gyakorlását… mechanizmusait korántsem valamilyen előzetesen adott középpontban, a szuverenitás egyetlen fókuszában kell keresnünk, amelyből a hatalom származékos vagy lefelé irányuló formái mintegy sugárszerűen áradnak ki; hanem azoknak az erőviszonyoknak az örökösen változó szubsztrátumában, amelyek egyenlőtlenségeikkel újra meg újra létrehozzák, gerjesztik a – mindig helyi és mindig ingatag – hatalmi viszonyokat. A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont… ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna” (1996, 95–96.).

A normalitás vizsgálata szintén kitüntetett Foucault-nál, modernitás­kritikájának egyik gondolati-módszertani alapja. A többség normativitást képező erejét permanensen és sokoldalúan vitatja el. Felfogásában mindenképpen progresszív, hogy ezzel fenntartja a mindenkori kisebbségek, ízlések, gyakorlatok többséggé válásának demokratizmusát, elvi lehetőségét, ami a toleranciaelvhez köthető másságok és az intézményesített kisebbségvédelem szükségességének is teret nyit. Ennyiben rokona John Stuart Mill szabadságfelfogásának, amely a többség zsarnokságának lehetőségét a kisebbségvédelemmel látta orvosolhatónak. Humánus és hasznos politikai pedagógiai funkciója van itt a filozófus bölcsességének. Az alaptétel – a normalitások visszavétele – azonban kétélű fegyver. Lehet kritikai potenciálok hordozója, de rögvest nehézséget szül, mihelyst érvényességén túlra is kiterjesztjük, így például ha a jogra alkalmazzák. A legalitási szféra nagy átlagában a normalitásnak mértékfunkciója van, aminek visszavétele lehetetlenítené a jogszolgáltatás rendjét. A többség normalitást elfogadó (aktív–passzív) támogatottsága nélkül egy jogrendszer nem működőképes, az állampolgári lojalitás többségi támogatottságának eleste egy jogrendszer aláásódásának, felbomlásának tünete volna. Többségileg elfogadott cselekvési mértékek, magatartásszabályok nélkül egy jogrend nemcsak hogy nem érvényesülhetne, hanem saját érvényességét is aláásná.

Nem feltétlenül ez a helyzet más társadalmi viszonyokkal, főleg nem az összes társadalmi gyakorlattal. A hetero-normativitás szerzőnknél “a jelenlegi nyugati, biológiai/társadalmi nemi hovatartozáson belül az a tendencia, hogy a heteroszexuális viszonyokat a normához tartozónak, a nemi viselkedés bármely ettől eltérő alakzatát pedig az e mércétől való elkanyarodásnak vélik” (idézi Spargo, é. n., 73.). Ez pedig kritizálandó s elvetendő, aminek belátása vitte szerzőnket a nemi identitás szabad megválasztásának álláspontjára.

Mindenesetre a normális–abnormális, többség–kisebbség viszony mértékfunkcióját alaposan analizáló elgondolásokról van szó. A fegyelmező társadalom tárgyalásakor éppen azt fogjuk látni, hogy az éppen a normalitások hatékony bensővé tételén alapul.

 

III. Az állami, politikai racionalitás premodern és modern típusának különbsége

 

Az állami, politikai racionalitás vizsgálatát a premodern és a modern szembeállításában tárgyalhatjuk. A politikai racionalitás genealógiájáról szóló előadásaiban (Foucault, 1979) a premodern viszonyok őstípusaként (arché-típusaként) Foucault a pásztorkodás, pásztorság viszonyrendszereként mutatja fel az emberek kormányzásának évszázadokat átívelő módját. A keresztény középkorban a pásztor tereli a nyáját, egyben tartja és felelős nyájáért. A jóra törekszik, s kerüli a gonoszt. Az emberek kormányzásának egy olyan módja a pásztori, egyházi hatalom, amely isten földi helytartójának képére formálta a közösségi hatalmat. A királynak úgy kell kormányoznia birodalmát, ahogy Isten kormányozza a természetet; vagy a lélek a testet. Aquinói Tamás felidézésével mutat rá, hogy a királynak úgy kell az embereket céljuk felé vezetni, ahogy Isten teszi ezt a természeti lényekkel, ahogy – a középkor teizmusa szerint – a lélek formát ad a testnek. Mi az ember célja? “Ami jó a test számára? Nem; ehhez orvosra van szükség, nem királyra. Gazdagság? Nem, ahhoz elég lenne egy intéző. Igazság? Még az sem, ehhez ugyanis egy tanár kellene. Az embernek szüksége van valakire, aki meg tudja mutatni a túlvilági boldogság felé vezető utat, ami a földön a becsületesség (honestum) megtartásában áll” (Foucault, 1979, 70.).

A jó pásztor-király (ti. államegyház) kormányzási mesterségének modellje Isten, aki törvényeket ír elő a teremtmények számára, melyek megtartására a pásztori-világi hatalom ügyel. Becsületességre neveli, s viselkedésében tereli nyáját, a túlvilági boldogság reményében, kordában tartja az emberek testi kicsapongásra hajlamos természetét. Az ismétlődően fellépő új és új rendek (pl.: domonkosok, ferencesek), az egyház megreformálására irányuló mérsékelt (Luther Márton fellépése) és radikális mozgalmak (valdensek, husziták, Thomas Münzer népi reformációja) mutatják, hogy állandó válságokon keresztül próbálta az egyház elérni-visszanyerni pásztor funkcióját. A kötelezettségeit nem teljesítő egyház reformátor kritikusai visszautasították annak hierarchikus szervezetét, s olyan, többé-kevésbé spontán közösségeket kerestek, ahol a nyáj maga találja meg pásztorát. Az emberek egyházi-világi hatalom általi kormányzása tehát a középkor hosszú évszázadai alatt sem volt a győzedelmes pásztorok időszaka, mert ekkor is szakadatlanul keresték a kormányzás hatékony, gyakorlatias módját. Mégis, az egész középkoron átvonult a vágyódás az emberek közötti pásztori jellegű kapcsolatok létrehozására (1979, 66.).

Ezzel a toposszal éles ellentétben áll a politikai racionalitás újkori fordulata, amelynél már nem a (teremtett) emberi természet törvényeivel foglalkoznak, hanem azzal, hogy mi az állam, mik a követelményei és hogyan bontakoztathatja ki saját racionalitását. Ez pedig szerzőnk szerint két tanban fogalmazódott meg a legvilágosabban: egyfelől az államérdek doktrínájában (raison d’État), másfelől pedig a polícia elméletében. Az államérdek előtérbe kerülése a XVI. és a XVII. században egyben a valláserkölcsi alapú politikafelfogást helyezte hatályon kívül, ami, tegyük hozzá, kétségtelenül a szekularizációs folyamat egyik aspektusa. De korabeli jelentése is ateista kicsengésű volt. Fogalmilag a korabeli szerzők “az államérdeket »mesterségnek« (vagy »művészetnek«, [»art«]) tekintik, vagyis egy technikának, aminek bizonyos szabályokhoz kell alkalmazkodnia. Ezek a szabályok nem pusztán a szokások vagy a hagyományok függvényei, hanem ismeretekre, racionális tudásra vonatkoznak. Napjainkban az »államérdek« kifejezés önkényesség vagy erőszak képzetét kelti. Abban az időben ez sajátos racionalitást jelentett, ami az államok kormányzásának a művészetéhez kapcsolódott” – írja (1979, 69.). Foucault – nem teljesen meggyőzően (1979, 70–71; 1996, 100.) – némiképp távol tartja Machiavelli alapművének mondanivalójától az államérdeket, mondván, ott a fejedelmi hatalom megerősítése a fő vonal, míg az államérdeket teoretikusai az államhoz és annak természetéhez kötötték (függetlenítve attól a kérdéstől, hogy a fejedelemnek hogyan kell megerősítenie hatalmát örökletes vagy szerzett tartományok, területek felett)² . Az államérdek az állam erejével összhangban lévő kormányzást jelent, olyat, amelyiknek célja az állam erejének növelése egy terjeszkedő és kompetitív keretben. Az állam erejének, területének és népességének növelését pedig a (politikai) statisztika és az első államtudomány, a kameralisztika segíthetik elő, számolva egyben a többi állam erejével és képességeivel is, melyekkel szemben külső támadás esetén önvédelemre szorulnak. A kormányzás államérdekként felfogott mesterségéhez tehát nemcsak észre, bölcsességre, óvatosságra van szükség, hanem a dolgok, mennyiségek, erőforrások pontos ismeretére.

A politikai racionalitás újkori típusát a polícia fogalmán keresztül kell még bemutatnunk. Ez a fogalom a vizsgált korszakban nem a mai rendvédelmi szerv, a rendőrség tevékenységét jelentette, amely a közrendet és a közbiztonságot hivatott fenntartani, hanem az állam sajátos kormányzási technológiáját, technikáját, mégpedig azokon a területeken és államcélok jegyében, ahol szükség volt az állam közbeavatkozására. (Első megközelítésben a polícia fogalmát mintegy a mai közigazgatás analógiájára kell tehát elgondolnunk.) Delamare XVIII. század eleji Compendiumából pontos képet kapunk arról, hogy a políciának az államon belül miféle dolgokkal kell foglalkoznia. A feudalizmussal szemben a királyi hatalom a hadseregre támaszkodott, a jogrendszerrel és az adórendszerrel biztosította önmaga hatalomgyakorlását. A polícia ehhez képest valóban új területekre terjeszkedett ki, amelyekre a központosított politikai és adminisztratív hatalom beavatkozhatott. Felsorolásszerűen a polícia tizenegy dologgal kell, hogy törődjön:

1. vallás,
2. erkölcsök,
3. egészség,
4. ellátás,
5. utak, országutak, városi épületek,
6. közbiztonság,
7. bölcsészettudományok (vagyis a művészetek és a tudományok),
8. kereskedelem,
9. üzemek,
10. szolgálók és dolgozók,
11. szegények.

Túlmenve a korszak ezen tipikus osztályozásán, azt mondhatjuk, hogy a polícia az egész életmódra mint olyanra tartott igényt, beleértve az emberek boldogságával és társas kapcsolataik szabályozásával összefüggő kérdéseket. “A polícia egyetlen célja, hogy az embereket az ebben az életben élvezhető legnagyobb boldogság felé vezesse” – idézi Foucault a legsikerültebb összegző megfogalmazást (1979, 79.).

Könnyű észrevennünk, hogy nemcsak rokon, hanem egyenesen azonos gondolattal van itt dolgunk, mint Jeremy Bentham híres Utility principle-je, amely a legnagyobb szám legnagyobb boldogsága maximával fejezte ki az államcélt. A Polizeiwissenschaft német tudománya egy kicsit később jut hasonló megfontolásokra, de mindezek az elgondolások kölcsönösen hatottak is egymásra a kontinentális Európában. Von Justi a polícia sajátos célját a társadalomban élő egyének felügyeleteként határozta meg, nem feledve a materiális, szükségletkielégítő vonatkozásokat sem. Döntőnek azonban az állam területén (városokban, falvakban) élő népességet, annak erőforrásai növelését (emberek száma, egészségi állapota, születés–elhalálozás) tekinti. “A polícia az, ami lehetővé teszi az állam számára, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje az erejét és gyakorolja a hatalmát. A másik oldalon viszont a políciának őriznie kell az állampolgárok boldogságát – ahol a boldogság alatt a fennmaradást, az életet és a javuló életkörülményeket kell érteni” (1979, 81). A kormányzás modern mesterségének, az állami-politikai racionalitásnak a célja az egyéni élet alapvető elemeinek oly módon történő fejlesztése, hogy az egyben az állam erejét is növelje. A polícia feladata tehát pozitív, az, hogy egyszerre növelje az állampolgárok és az állam erejét. Eltérően ettől, a politika feladata alapvetően negatív: az állam belső és külső ellenségeivel folytatott küzdelem.

Foucault következtetéseiben a nyugati társadalmak egész története a politikai racionalitás növekedését mutatja, a pásztori hatalomtól az államérdeken és a polícia eszméjén keresztül. Az állam az emberek kormányzásának legfigyelemreméltóbb és legfélelmetesebb formája, de éppen nem az instrumentális erőszak okán, hanem mert a diffúz, szétszórt hatalmi viszonyok közepette egyszerre nyugszik az individualizáció és a totalizáció (totalitarianus) elvén. Akik ellenállnak vagy lázadnak egy bizonyos hatalommal szemben, azok nem elégedhetnek meg az erőszak vagy a fennálló intézmények bírálatával. Sikerre csak akkor tarthatnak igényt, ha a politikai racionalitás bírálatát is el tudják végezni, azaz a viszonyokat megváltoztatni. Az egyének és az egész közötti kapcsolatokat. A hatalom ugyanis nem szubsztancia – a jelenség változásaiban és változatos megjelenési formái mellett magánál maradó azonossága –, hanem egy bizonyos fajta viszony az egyének között. A hatalomnak mint sajátos viszonynak nincs semmi köze a cseréhez, a termeléshez vagy a kommunikációhoz, bár összekapcsolódik ezekkel. Sajátos jellemvonása éppen az, ahogy néhány ember képes meghatározni mások viselkedését – de sohasem teljesen és kényszerrel. Akinek “a szabadságát hatalomnak vetették alá, kormányozták (irányították). Ha egy egyén szabad maradhat, akármilyen kicsi is legyen szabadsága, a hatalom kormányzásnak vetheti alá. Nincs hatalom a visszautasítás vagy a lázadás lehetősége nélkül” (1979, 83.). A szabadság csak a politikai racionalitás gyökereinek, az individualizáció és a totalizáció közötti viszonyoknak a megváltoztatásán keresztül lehetséges.

 

IV. A fegyelmező társadalom modernitása (Panoptikum)

 

Foucault-nak, a hatalom filozófusának – talán túlzottan is sokjelentésű “hatalom”-koncepciója – magvát képezi a fegyelmező társadalomról szóló elmélete. Mindenesetre állam- és politikaelméleti szempontból ez a legérdekesebb kutatási iránya, és ezt valóban széleskörűen alapozta meg.

Foucault abból indult ki, hogy a társadalmi gyakorlatok tudásterületek kialakulását idézik elő, amelyek nem csupán új kutatási tárgyak, fogalmak és technikák megjelenéséhez vezetnek, hanem a szubjektumok merőben új formáihoz. “Hogyan formálódhatott ki a XIX. század folyamán egy bizonyos tudástípus az emberről, a szabályokat követő vagy azokat áthágó, vagyis a normális és az abnormális individuumról, a tudás olyan válfaja, mely igazság szerint az ellenőrzés és a felügyelet társadalmi gyakorlatainak köszönheti létrejöttét” (1998, 6.). A fegyelmező társadalom képződménye a középkori büntető társadalmakat váltotta fel, s kapcsolódott a büntetőjog, büntetőbíráskodás és büntetési rendszer XVIII–XIX. század fordulója körüli reformokhoz. Anélkül, hogy végigkövetnénk ennek angliai és franciaországi történetét és Cesare Beccaria fellépésének értékelését, arra kell rámutatnunk, hogy az igazságszolgáltatás képtelen volt megvalósítani az egyéni viselkedésformáknak büntetőjogi ellenőrzését, beleértve a rendőrség, valamint a felügyelettel és korrekcióval foglalkozó intézmények egész hálózatát. “Ez vezetett oda, hogy a bírósági intézményrendszer körül, megkönnyítendő számára az illetékességébe tartozó ellenőrzésfajta, a veszélyesség kontrolljának lebonyolítását, a XIX. században hihetetlenül elszaporodtak azok az intézmények, melyek az egyéni élet teljes tartama számára megadták a létezés kereteit. Nevelési intézményekről van szó, amilyen például az iskola, pszichológiai vagy pszichiátriai intézményekről, amilyen a kórház és az elmegyógyintézet, és persze a rendőrségről. Ennek a jogi gépezeten kívül működtetett hatalmi hálózatnak el kellett látnia az igazságszolgáltatás egyik sajátos feladatát is: nem pusztán büntetnie kellett az egyének által elkövetett törvénysértéseket, de korrigálnia is a magatartás ama lehetőségeit, melyek ilyesmiket eredményezhettek” (utóbbi kiemelés – Sz. P. 1998, 72.). A középkor büntető társadalmait felváltja a szociális ortopédia egy olyan formája, amely a korábbiaktól lényegesen eltérő hatalom- és társadalomtípushoz vezet, s melynek eszmei modelljét a Foucault által felfedezett, Jeremy Bentham-i panoptikum alkotta.“

A panoptikum egy gyűrű alakú építmény, amely egy udvart zár körül. Az udvar közepén egy torony áll. A gyűrű kis méretű cellákra oszlik, ezeknek kifelé és befelé is nyílik ablakuk. Mindegyik cellában egy személy tartózkodik, aki az intézmény céljától függően lehet írni tanuló gyermek, dolgozó munkás, jó útra térítendő fegyenc vagy tébolyától megszállott őrült. A középponti toronyban egy felügyelő foglal helyet. Mivel a cellákban kifelé és befelé egyaránt néznek ablakok, a felügyelők az összes fülkét átláthatják… ő mindent lát, míg őt senki sem láthatja… A panoptikum egy olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” (1988, 73–74.).

A panoptikum hatalomtípusa nem nyomozási (enquête) eljáráson alapul, mint ez a büntető hatalom esetében volt. “Nem egy esemény rekonstrukcióját kell elvégezni, hanem teljes és megszakítás nélküli felügyeletet kell gyakorolni valami vagy inkább valakik fölött. A hatalommal rendelkezők – tanítók, munkavezetők, orvosok, pszichiáterek, börtönigazgatók – szüntelen felügyelik az egyének életét, s a felügyelet mellett minden lehetőségük megvan arra, hogy egyfajta tudást állítsanak össze a megfigyelt személyekről… hogy az egyének megfelelően, szabályosan viselkednek-e, s hogy képesek-e fejlődés felmutatására.” Az újfajta tudás “rendező elve” a norma, fő kérdése a normalitásra és a helyességre vonatkozik.

Ellentétben tehát az igazságszolgáltatás középkori államosítása során képződő nyomozati jellegű tudással, mely a tények tanúvallomás általi újraaktualizálását lehetővé tevő eszközök kidolgozását vonta maga után, itt egy új, gyökeresen más típusú tudás jön létre, a felügyeletre és a vizsgálatra (examen) jellemző tudás, mely az egyének élethossziglan tartó ellenőrzése segítségével biztosítja a normák érvényesülését” (kiemelés – Sz. P., 1998, 74.). És ennek a vizsgálaton alapuló tudástípusnak az alapzatán rendezkedtek be az ún. ,embertudományok’: pszichiátria, pszichológia, szociológia. Ahogy ezt szerzőnk a definiálás igényével összefoglalja: “A panoptizmus társadalmunk jellegzetes vonása. Olyan hatalomtípus, mely az egyének fölötti és minden egyes személyre külön is kirótt állandó felügyelet, ellenőrzés, büntetés, jutalmazás formájában korrekciós funkciót lát el, vagyis bizonyos normák érvényesülését szem előtt tartva munkálkodik az egyének átalakításán. A panoptizmus három oldala – felügyelet, ellenőrzés, korrekció – képezi a társadalmunkban működő hatalmi viszonyok alapvető és jellegadó dimenzióját” (1998, 87.).

A fegyelmező társadalomban – ahogy ezt a Felügyelet és büntetés (1990) című művében Foucault tovább konkretizálja – nem a fizikai kényszerítés, hanem a fegyelmező mechanizmusokkal történő rendelkezés (dispositif), koordináció és a normakonform viselkedést biztosítani hivatott kiképzés dominál. A középkor “Isten szeme mindent lát” toposzát, ahol a kárhozat és bűnhődés tartotta sakkban a pásztor terelte emberi magatartásokat, itt felváltotta a panoptizmus. Itt a diszciplinaritás ereje végzi a dolgát, s rendezi az igazság két mozzanata szerint (a tudás és a hatalom – melyek egymásnak nem ellentétei szerint) az erőviszonyokat, a kimondható (diszkurzív) és a nem-diszkurzív, nem elmondható, pusztán csak látható dolgok hálóját. A kiejtett szavak (les mots) és a megtett dolgok (les choses) rendjét – mondhatnánk –, de éppen nem egy adott rendről beszélhetünk, amelynek megvolnának a törvényei, tehát lenne elégséges oka (raison suffisante), hanem esetlegesebb képződményekről, egybeesésekről van szó: olyanokról, amelyeknek a létezés heterogén, konkrét folyamataiban elégséges alkalma van pusztán (occasion suffisante-ja).

A diszciplináris, fegyelmező és osztályozások szerint besoroló intézményeket, a hadsereget, az iskolai fegyelmet, a kórházét, de a nagyüzemi üzemszervezést és parancsnoklást is a fegyelmező hatalom normáinak történő megfelelésként értékeli szerzőnk. A hatalom sokkal mélyebb és hatékonyabb mikrofolyamatai adják meg a létezés karakterisztikumait, nem egyszerűen a formalizált állami-jogi intézményrendszer. “A hatalom panoptikus módozata – elemi, technikai, szerényen fizikai szintjén – nem közvetlenül függ a társadalom nagy, jogi-politikai struktúráitól, s nem is ezek nyúlványa, azonban nem teljesen független tőlük. Az a folyamat, amelynek során a polgárság a XVIII. század folyamán politikailag uralkodó osztály lett, nyilvánvaló, kodifikált, formálisan egyenlőségre törekvő jogi keretek kialakulása mögött húzódott meg történelmileg, s egy parlamentáris típusú, jellegzetes rendszer megszervezésével vált lehetségessé. De a fegyelmező berendezkedések fejlődése és általánossá válása e folyamatok másik, sötét arculatát is megmutatja. Egy lényegében egyenlőségre törekvő jogrendszert garantáló, általános törvénykezési formát a fegyelmezést alkotó, apró, mindennapi és fizikai mechanizmusok tartották alulról, lényegükben egyenlőségellenes és nem szimmetrikus mikrohatalmi rendszerek” (kiemelés – Sz. P., 1990, 301.).

Idézetünk jól mutatja a modernitás ambivalens mivoltát, melyben a formális politikai-jogi egyenlőség mögött vele szemben ható materiális egyenlőtlenségek, fegyelmező mechanizmusok működnek. A magánegyén kanti akaratautonómiáját és szabadságát biztosítani hivatott polgári társadalomban jelen van a panoptizáció, Bentham utópiája is, amely egy láthatatlan hatalom erejével vesz vissza a deklarált szabadságeszményekből. Ha teljesen nem is veszti el eszét az ész, mint a frankfurti iskola kultúrkritikája szerint, a Dialektik der Aufklärungban (1947), de itt is működésbe lép a hegeli ész csele (List der Vernunft): a képzés egyben kiképzés lesz: nemcsak ismeretátadás, hanem fegyelmező dresszúra. A tudás az egyén felemelkedését éppúgy szolgálhatja, ahogy alávetését is. Az állam számára az egyén nem egyéniségként, hanem a klasszifikálandó népességként válik fontossá: a területén élő népesség erőforrásává, amelyet születésszabályozással, egészségének gondozásával, képzésével, tudáshatalmával kíván növelni. A valóságban messze járunk a sokat emlegetett, liberális minimális állam közszabadságok biztosítására vonatkozó projektjétől, a magántulajdon szentségét, a szerződési szabadságot garantáló, továbbá a jog- és a közbiztonság megteremtésére korlátozódó minimális állami szerepvállalástól. Az egykor Comte igényelte pozitív tudás az államapparátus tudása lett, melyet a közrend érdekében, az állami funkciók gyakorlásával hasznosít.

Végül néhány értékelési problémáról. Foucault provokatív szándékokat sem nélkülöző elemzései ma is heves vitákat váltanak ki. Hatalomkoncepciója nemcsak eléggé nehézkes, komplikált, hanem inkoherens, helyenként pedig egyenesen ellentmondásos is. “Az egyik ellenvetés arra mutat rá, hogy ha a hatalom és a tudás rendszerei között szükségszerű összefüggés áll fenn, akkor ennek következményei alól Foucault saját erőfeszítései sem vonhatóak ki (J. Habermas). Erre adott válaszában Foucault nem tagadta, hogy vizsgálódásai a hatalom vonatkozásában nem lehetnek semlegesek, de egy komoly mentséget is felhozott: a törekvése az volt – állította –, hogy felszabadítsa és szóhoz jutassa az “alávetett tudásnak” azokat a változatos formáit, amelyeket az uralkodó diskurzusformák árnyékába szorítanak. Az ezekben rejlő potenciális hatalom mozgósításával igyekezett megtörni bizonyos “diszkurzív szükségszerűségek” hatalmát, hogy előkészítse a talajt a szabadság meghatározatlan munkája számára. Az e tekintetben elért sikerei aligha vitathatóak. Bírálói is elismerik, hogy (a fegyelmezésen keresztül) rámutatott a hatalom kapilláris effektusainak jelentőségére” (Bódig, 1997, 219). Két dolgot mindenesetre állapítsunk meg: egyrészt mindenképpen van valami egészséges és termékeny szabadelvű anarchizmus Foucault leleplező kritikáiban. Másrészt az uralmi-függőségi viszonyok elemzésében – terminológiai és módszertani mássága ellenére is – emlékeztet a marxi kritikai elméletre.

 

Irodalom

 

Bódig Mátyás (1997): A fegyelmező hatalom, in: Takács Péter (szerk.): Államelmélet, Prudentia Iuris 8. Miskolc, 213–219. o.

Foucault, Michel (1963): La naissance de la clinique, Gallimard, Párizs

(1966): Les mots et les choses, Gallimard, Párizs

(1969) L’ Archeologie de savoir, Gallimard, Párizs

(1979) Omnes et Singulatim (Mindenkit és egyenként is): a “politikai ész” kritikája felé (Előadások a Stanford Egyetemen, 1979) in: Szakolczay (1991), 43–114.

(1990) Felügyelet és büntetés: a börtön története, Gondolat, Bp.

(1991) A diskurzus rendje, in: Holmi, 7.

(1996) A szexualitás története. A tudás akarása, Atlantisz, Bp.

(1998) Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin betűk, Debrecen

(1999) A szexualitás története. A gyönyörök gyakorlása, Atlantisz, Bp.

(2001) A szexualitás története III. Törődés önmagunkkal, Atlantisz, Bp.

Kiss Balázs (2004): Michel Foucault hatalomfelfogásáról in: Politikatudományi Szemle, 3.

Nagy Frigyes (1991): Anti-Machiavelli, Kossuth, Bp.

Spargo, Tamsin (é. n.): Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete, Alexandra Kiadó, Pécs

Szakolczay Árpád (1991): A modernség politikai filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson innen és túl. Michel Foucault írásaiból, Bp.

 

Jegyzetek

¹ Szakolczay Árpád (1991, 22–23.) plasztikus példájával: Az ismeretek szintjén a vírusok felfedezésében a döntő lépést a mikroszkóp felfedezése jelentette, mert lehetővé tette a szabad szemmel nem észlelhető jelenségek megfigyelését. Mégis, a technikai felfedezés csak szükséges, de nem elégséges feltétele az orvostudomány fejlődésének. Ugyanis utóbbihoz az is kell, hogy az orvosok akarják használni a mikroszkópot. (A tudás akarása [le volonté de savoir] pedig éppen azért nem evidens, mert nagyon különböző érdekpályákra tereli az emberi, társadalmi cselekvéseket – Sz. P.) Mindaddig, amíg az orvostársadalom bevett szokása, attitűdje a betegségek szemmel látható, érzékszerveinken keresztül felállítható diagnózisaira korlátozódott, addig sem mikroszkópot nem használtak, sem a boncolás ismeretszerző eszközéhez nem nyúltak. Az orvoslás társadalmi felfogásának, tudásdimenziójának kellett megváltoznia ahhoz, hogy a mikroszkóphasználat alkalmazott ismeretszerzéssé normalizálódjon.

Foucault első korszakában – A klinika születése (1963), A tudás archeológiája (1969) – eredeti felfedezéseket tett az orvostudomány ismeretelméleti alapfeltevéseiről, az ismeretek kialakulásának és alkalmazásának társadalmi kondicionáltságáról.

² Machiavelli államformatana az uralom megszerzéséről és megtartásáról – függetlenül az általa elindított több száz éves vitától, melyet a jezsuita antimachiavellisták és Nagy Frigyes (1991) a machiavellistákkal folytatott – éppen a politika sajátlagos, önálló racionalitásának alkalmazása. Ezért nemcsak Weber uralomtipológiája kapcsolódott hozzá, hanem Friedrich Meinecke klasszikus műve (1924) – közel sem véletlenül – az államérdek kategóriatörténeti megalapozását is A fejedelemtől származtatta. Lásd: Az államrezon fogalma, in Államtan (szerk.: Takács Péter), 2003, 71–90.

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

Különös átalakulások mentek végbe a globalizáció peremvidékein. A tanulmány Kunhegyes térségében végzett "mélyfúrások" eredményét ismerteti. A mikrofolyamatok sokat elárulnak az összfolyamat természetéről is.

A vidéki Magyarország egy kutatás tükrében¹

 

 

A problémáról

 

Hazánkban a kilencvenes évek fordulóján – más kelet- és közép-európai volt szocialista országhoz hasonlóan – rendszerváltás ment végbe. A rendszerváltást döntően két jelenségkörrel szoktak leírni és definiálni, egyrészt az egypárti diktatúráról a többpárti demokráciára, másrészt az államszocialista redisztribúcióról a piacgazdaságra való áttérésként. A tudomány emberei ehhez még hozzá szokták tenni, hogy a rendszerváltás azért ennél összetettebb, és ide tartozónak látják a társadalom “mélyrétegei”-ben, a kultúra, az értékek, a “civil” társadalom, az érdekmegjelenítés, az életvitel és életmód, a habitusok stb. területén zajló átalakulási folyamatokat is, amelyek ugyan kevésbé gyorsak és látványosak, mint az előbbiek, de legalább ilyen fontosak.

A vázoltak természetesen nem írják le pontosan, és nem merítik ki a rendszerváltás “lényegét”, hiszen a fenti szempontok csak nagyon általános kapaszkodókat adnak annak megítéléséhez. Nem szólnak például arról, hogy a piacgazdaság mely “formájának” és “fejlettségének” – pl. Egyesült Államok, Japán, Németország, Mexikó, Kenya, Kína – az elérése minősül rendszerváltásnak, avagy minden rendszerváltás és piacgazdaság-e, ami nem az államszocializmus (legalábbis Közép- és Kelet-Európában). Úgy gondoljuk, hogy fontos kérdésekről van szó, hiszen a fentiek közül az egyik felfogás kizárólag az államszocializmus tagadására és rombolására épül, míg a másik a piacgazdaság egy, a lakosság által többé-kevésbé “ismert” változatát mutatta fel mintának. Ugyanis a rendszerváltást támogató széles lakossági csoportoknak nagyon is kiforrott nézetei voltak arról, hogy a kapitalizmus mely fejlettség- és formaváltozatát tartja kívánatosnak a maga számára – a “szociális piacgazdaság” európai modelljéről van szó –, és a rendszerváltó politikai elitek ezt is ígérték neki.

Nos, az elmúlt másfél évtizedben kialakult a magyar piacgazdaság, és a lakosság egyrészt gazdag tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy a kormányra került politikai elitek különféle csoportjai mit is értettek rendszerváltáson, másrészt szembesíthették egymással a politikai ígéreteket, saját elvárásaikat és a tényleges helyzetet. A szembesítés végeredménye persze nagyon is különböző lehet, hiszen a változások hordereje, dinamikája és irányai az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat eltérő módon érintették, más és más alternatívákat kínáltak számukra, és jelentősen eltérő élethelyzetekbe sodorták őket.

Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert azt gondoljuk, hogy a vázoltak értelmében “sok” és “sokféle” rendszerváltás volt a magyar társadalomban, amelyekről keveset tudunk és még kevesebbet hallunk.

Ebben az összefüggésben csupán felelevenítenénk, hogy hazánkban a rendszerváltás egy mély és hosszú gazdasági válsággal kapcsolódott egybe, amelynek során a GDP mintegy ötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, hozzávetőlegesen másfélmillió munkahely szűnt meg, továbbá a lakosság döntő része jövedelme és életszínvonala csökkenését élte meg. A vázoltak kapcsán tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki, radikálisan megváltozott a keresők és az eltartottak aránya, a foglalkoztatottság alacsony szinten állandósult, az elszegényedés és lecsúszás sokakat érintett, a jövedelmi, társadalmi és a területi polarizáció irányzatai pedig felerősödtek.² Következésképpen – mint utaltunk rá – a rendszerváltás az országon belül nem azonos jelentéssel bír, és ne csupán a “győztesek” és “vesztesek” oly leegyszerűsítő felosztására gondoljunk, hanem a társadalmi különbségek ennél némileg differenciáltabb megközelítésére vagy a területi polarizálódás nagyon is érzékelhető jelenségére. Ez utóbbinál maradva: azzal, hogy a külföldi tőkeberuházások döntően a fővárosban és környékén, továbbá az ország északnyugati régióiban realizálódtak és az ország más térségeit elkerülték, az addig is számottevő területi különbségek tovább nőttek. A probléma érzékeltetésére néhány adat: amíg az egy lakosra jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) Budapesten 20 400 dollár volt 1999-ben, addig a vele egy régióba kerülő Közép-Magyarországon csak 8700 dollár. És amíg Győr-Sopron-Moson megyében 14 000 dollár volt ugyanez az érték, addig Baranya megyében 8300, Hajdú-Biharban 7700, Békésben 7300, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében pedig 5900 dollár.³ Ha ehhez hozzászámítjuk a foglalkoztatás- és munkanélküliségbeli jelentős eltéréseket, a munkaerőpiacok szegmentáltságát és ezek jövedelmi következményeit, akkor aligha lehetnek kétségeink aziránt, hogy a rendszerváltás földrajzilag is nagyon különböző tartalmakkal telítődött hazánkban az elmúlt közel másfél évtizedben, jóllehet területileg nem egy nagy országról van szó.

 

A kutatásról

 

A kilencvenes évek közepétől tehát arra vállalkoztunk, hogy – szem előtt tartva a fentieket – a rendszerváltás kérdéskörét egy sajátos fejlődési pályát befutott térségben vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon milyen következményekkel járt a rendszerváltás egy olyan kistérségben, amelynek fejlődése a magyarországi kapitalizálódás és iparosodás évszázados trendjéhez képest mindig is “elmaradott” volt, hozzá képest is “késettséget” mutatott, amelyben az iparosodás csak a hetvenes évek elejének szocialista ipartelepítése nyomán indul meg, hogy aztán a rendszerváltás utáni évek üzemfelszámolásait követően itt is gyárbezárásokra és leépítésekre kerüljön sor. Röviden: e térség fejlődési sajátszerűsége, hogy a mezőgazdaság dominanciája a hetvenes évek elejéig fennmaradt, amiből egy külső tőkeallokáció (gyártelepítés) kilendítette a térséget, hogy aztán alig két évtizednyi iparosodás után, a kilencvenes évek elejének tőkekivonásai (gyárbezárások) nyomán ismét új “fejlődési” pályára álljon.

Mint az elmondottak is jelzik, a körzet fejlődésében a hetvenes és nyolcvanas évtized különleges helyet foglal el, tekintettel arra, hogy a szocialista iparosítás számottevően átalakította a helyi gazdaságot, annak potenciálját és szerkezetét vagy a foglalkoztatási viszonyokat. Ugyanakkor a társadalmat is átstrukturálta, és az iparosodásnak megfelelő társadalmi rétegzettséget, kétkeresős családmodellt, jövedelmi viszonyokat, fogyasztási és megélhetési módokat, habitusokat, átörökítési és továbbtanulási szokásokat keltett életre. A rendszerváltás utáni új “fejlődési” pálya ily módon sokféle kérdést vetett fel a “hogyan tovább”-ot illetően.

Kérdés egyfelől, hogy az érintett települések és mikrokörzet életében milyen nyomot hagyott az iparosítás, így az előző húsz év iparosodási folyamatai nyomán felhalmozódott-e olyan gazdasági potenciál, amely a településeket képes a megkezdett fejlődési pályán tartani és továbbvinni. Avagy az ipar összeomlása után megszakad ez a fejlődési pálya – mert külső tőkéket sem sikerül bevonni a körzet életébe –, és olyan foglalkoztatási és megélhetési viszonyok alakulnak ki, amelyeket történetileg sokan már rég “túlhaladott”-nak véltek.

Másfelől kérdés, hogy mi lesz az itt lakó, eddig zömében az iparban, szolgáltatásban stb. foglalkoztatott társadalmi rétegek és csoportok sorsa a gyárbezárások után, kik tartják meg munkahelyeiket és kik szorulnak ki a munkaerőpiacról, mennyi ideig maradnak munka nélkül, milyen személyes és családi erőforrásokkal rendelkeznek, illetve ezek mozgósításával vagy ezek hiányában milyen túlélési és kitörési stratégiákat követnek.

És persze kérdés az is, hogy vajon az új “földreform” (földosztás) fejlődési alternatívát kínál-e a települések és lakóik számára, ebben az irányban átstrukturálja-e a társadalmat, netán a foglalkoztatási feszültségek levezetésében nyújt csupán segítséget, avagy bebizonyosodik, hogy a mezőgazdaság irányába már e későn iparosodott térségben sincs visszaút.

A vizsgálat lebonyolítására egy alföldi kistérségben – nevezetesen Kunhegyesről és körzetéről van szó – került sor, nem utolsósorban azért, mert a helyi vezetők, intézmények és a lakosság készségesnek mutatkoztak az együttműködésre, amit ezúton is köszönünk. A kutatás első fázisa 1995-ben és 1996-ban zajlott, a második 1999 és 2000 fordulóján. Írásunk ez utóbbi empirikus vizsgálat adatain alapul, amelynek során egy kisváros és öt falu 18 és 55 év közötti lakosságára kiterjedő 1000 fős reprezentatív felvételre került sor. A továbbiakban kísérletet teszünk a kutatás legfontosabb megállapításainak összefoglalására, amelyeket a kistérség és lakossága rendszerváltás utáni állapotának leírására jellemzőnek ítéltünk. (A kutatásról röviden még annyit, hogy az egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat része volt, amelynek során a Csíki-medencében is egy hasonló empirikus felvételre került sor).⁴

 

A munkanélküliségről és a foglalkoztatottságról

 

Mint jeleztük, a térség a rendszerváltás után új “fejlődési” pályára került az üzembezárások miatt, amely a nagyvárosokból visszaözönlő számottevő ingázóval együtt tömeges munkanélküliséget okozott. Például amíg 1992-ben az országos munkanélküliségi ráta 12,3 százalék volt, addig a körzet átlaga ennek több mint a kétszerese, 29,6 százalék. A helyzet a későbbiekben sem változott jelentősen, hiszen még 1997-ben is 26,9 százalékos rátát tartottak nyilván a térségben, mely arány az ezredfordulóra mindössze 20,5 százalékra szelídült, miközben az országos átlag 10 százalék alá süllyedt.

Egyes falvakban természetesen a fentieknél olykor léptékekkel magasabb rátákat mértek, nem voltak ritkák a 33-35 százalékos értékek, de előfordultak 40 százalék feletti ráták is.⁵ Ezek azonban “csak” a hivatalos adatok voltak. A helyi munkaügyi kirendeltség munkatársai számításai szerint a regisztrálatlan munkanélküliek száma csaknem elérte a hivatalosan számba vettekét, vagyis a munkanélküliséggel jelzett probléma jelentősen “több” volt a hivatalosan elismertnél.

Az általunk végzett vizsgálat adatai szerint a 18–55 éves munkaképes korúak 46 százaléka állította azt, hogy a rendszerváltást követően volt munkanélküli. Ennél persze többen voltak érintve a munkanélküliség által, csakhogy azt sokaknak sikerült a “leszázalékolás”-sal, a “gyes”-sel vagy a “háztartás”-ba történő visszavonulással kivédeni, így hivatalosan elkerülték a munkanélküli státust.

Figyelmet érdemel, hogy a körzet lakossága nagyon eltérő munkaerő-piaci életúttal a háta mögött találkozott először elbocsátása tényével, így munkanélkülivé válásukat sokan tragikusan élték át. Gondoljuk csak meg, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) 10–20 év közötti, további közel egynegyede (23%) pedig 21 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezett első elbocsátásáig. Ha az 5–10 éves munkaviszonnyal rendelkezőket is stabil munkavállalónak minősítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált népesség 70 százaléka hosszú és döntően zavartalan munkaerő-piaci életúttal bírt, így érthetően erősen megviselte az elbocsátás. Ennek a megítélésénél vegyük számításba azt is, hogy a kérdezettek zöme – főként a női munkaerő – hűséges volt vállalatához. Elbocsátásukkor egyharmaduk egy, további egynegyedük kettő és hatoduk legfeljebb három munkahelyen dolgozott az esemény bekövetkeztéig. Az adatok ismeretében aligha lehet őket vándormadaraknak minősíteni, főként ha azt is fontolóra vesszük, hogy a munkahely változtatások mögött számos esetben a településre és a családhoz való visszatérés húzódott meg, vagy éppen a kényszer, amely a mezőgazdaság elhagyására ösztönözte őket.

Az elmondottak jelzik a körzet népességének sajátos munkaerő-piaci szocializációját, aminek a korai munkavállalás és a mezőgazdasági foglalkoztatottság fontos jellemzői. Az előbbire példa, hogy a kérdezettek ötöde (21%) már 16 évesen vagy korábban, további 30 százaléka 17 évesen belépett a munkaerőpiacra. Az utóbbit pedig az a tény támasztja alá, hogy a vizsgált népesség kétötöde első elbocsátásáig rövidebb-hosszabb ideig dolgozott a mezőgazdaságban. A vázolt jellemzők alapvetően meghatározták további munkaerő-piaci életútjukat, hiszen a mezőgazdaságból való kilépés legtöbbjük számára előrelépés volt az ipar stb. irányába, a 16 éves kor alatti munkavállalás pedig az alacsony iskolázottságra utal, ami jelentősen behatárolta mozgási-mobilitási esélyeiket. A munkahely melletti hosszú távú kitartásukat egyébként sokuknál paraszti hagyományaik és az erre épülő erkölcsi felfogásuk is ösztönözték, továbbá ebbe az irányba hatott az is, hogy a vállalatok a szocialista viszonyok között preferálták dolgozóik hűségét. Így aztán érthető, hogy zömük miért élte át oly tragikusan az első elbocsátását.

Nem véletlenül beszéltünk eddig az első elbocsátásról, ugyanis a munkanélküliségről beszámolóknak mintegy kétharmada (64%) jelezte, hogy életében ez az állapot kétszer, háromszor vagy akár ennél is többször előfordult. Miután az érintettek jó része “jövedelempótlós”, illetve “közhasznú” állapotot is jelölt, nem lehetnek kétségeink az iránt, hogy a körzetben megjelentek a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak csoportjai, akiknek élete láthatóan elsősorban ezen támogatási formák köré szerveződött és nem – mint normálisan – a munkavállalás köré.

És még egy adatsor a munkanélküliségről. A saját munkanélküli állapotról beszámoló személyek fele (47%) azt állította, hogy a vele egy háztartásban élők közül mások – házastárs, szülő, gyerek stb. – is elvesztették állásukat. És azoknak is egyharmada (34%) erről számolt be, akik maguk nem voltak munkanélküliek. A probléma társadalmi “sűrűsödését”-t jelzi, hogy ötödük (21%) állítása szerint a háztartásban előfordult olyan eset is, amikor egy időben több családtag is munkanélküli volt. A vázoltak egyértelműen krízishelyzetekről adnak hírt, hiszen akár az ismétlődő és tartós munkanélküliség, akár a több családtag egy idejű munkanélkülisége mind-mind olyan állapotok, amelyeket még az anyagilag és erkölcsileg “jól megalapozott” középosztálybeli családok sem viselnek el károsodás és a társadalom fő mozgásirányairól való leszakadás nélkül. Hát még a vizsgált térség sohasem tehetős lakói közül ide sodródott alacsony iskolázottságú és munkakultúrájú, a környezetük gazdasági, társadalmi és politikai mozgásait még a gazdasági fellendülések idején is nehezen és késve követni tudó, szegény falusiak családjai.

Nos, mindezek a folyamatok és következményeik – lásd az alábbi táblázatot – a lakosság foglalkoztatottságára és társadalmi státusára vonatkozó adatokból is jól nyomon követhetők.

1. tábla A népesség megoszlása jelenlegi társadalmi státusa és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Társadalmi státus	Férfi	Nö	Együtt
Állásban van	65,6	46,8	56,1
Alkami munkás	4,2	0,5	2,4
Munkanélküli-járadékos	3,0	3,4	3,2
Jövedelempótló támogatást kap	7,2	5,4	6,3
Közhasznú foglalkoztatott	3,6	2,0	2,8
Nyugdíjas	—	1,0	0,6
Leszázalékolt	10,6	12,4	11,4
Gyesen van, főállású anya	0,4	11,6	6,0
Háztartásbeli	—	9,4	4,7
Eltartott (otthon van)	2,4	1,8	2,1
Tanuló (közép- vagy felsőfokon)	2,4	5,2	3,8
Katona	0,4	—	0,2
Egyéb	0,2	0,5	0,4
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

Láthatóan a vizsgált kistérség munkaerőpiacának egyik fontos jellemzője, hogy a foglalkoztatottság az ezredfordulóig rendkívül alacsony szinten stabilizálódott. Az itt élő nők körében ez – a munkaügyi megközelítést alkalmazva, vagyis az “állásban lévők”-et, az “alkalmi munkások”-at és a “közhasznú foglalkoztatottak”-at ide számítva – nem éri el az ötven (49%), a férfiak közt pedig a hetvenöt százalékot (73%). Az adatok értékelésénél vegyük figyelembe, hogy a munkaképesség szempontjából a “legjobb korban” lévő – 18 és 55 év közötti – népességről van szó, vagyis mind a 18 év alatti legfiatalabb potenciális munkavállalók, mind pedig az 55 év feletti nyugdíj előtti korosztályok kimaradtak a vizsgálatból. További jellemzője e munkaerőpiacnak az onnan részlegesen vagy teljesen kiszorultak-kiszorítottak magas aránya, gondolunk itt az “alkalmi munkások”-ra, a “munkanélküli járadékosok”-ra, a “jövedelempótlósok”-ra, a “közhasznúak”-ra, a “leszázalékoltak”-ra, a “háztartásbeliek”-re és az “eltartottak”-ra, illetve az e státusokhoz kapcsolódó havi bevételek szintjére vagy az érintettek munkapiaci- és életkilátásaira.

A fent említett csoportok közül is kitüntetett figyelmet érdemelnek a “leszázalékoltak”, amennyiben a 18–55 évesek közti arányuk meghaladja a tíz százalékot. Ennek ugyanis nyomós okai lehetnek, hiszen a körzetben olyan “veszélyesnek” minősíthető munkahelyek nem voltak, amelyek az ilyen léptékű leszázalékolásnak alapot adhatnának. És bár az orvosok állítása szerint a hajnali kelés, a hivatalos munkahelyen eltöltött nyolcórás munka, majd a délutáni “második” gazdaság – a hétvégi túlmunkákkal megtetézve – túlhajszoltságot, sokuknál oly mérvű fizikai-idegi-szellemi megterhelést és elhasználódást okozott, amely az ötven év körüli leszázalékolásukat talán nem is teszi olyan különössé, mégis ennek a vázolt arányú előfordulása kissé elgondolkodtató. Inkább arról van szó ugyanis, hogy a körzet ismert foglalkoztatási és beruházási viszonyai arra ösztönözték a munkaügyi hivatalokat, hogy a munkához nem jutó, de a nyugdíjas kort még el nem ért népesség munkaerőpiacról való “kivonulása” elé ne gördítsenek akadályokat, mivel a problémát maguk nem képesek megoldani. És talán annak, hogy az orvosok hozzák meg a döntéseket, még előnyei is lehetnek, hiszen ily módon olyan szempontokat is érvényesíthettek az érintett személy és családja tekintetében – például a család megélhetésének biztosítása, a személyiségkárosodás megelőzése –, amelyeket a munkaügyi hatóságok nem feltétlenül vettek volna figyelembe. A gond persze az, hogy ezzel az egészségügyi eljárással az eredeti probléma többnyire megoldatlan maradt. Így az biztosítható volt ugyan, hogy az érintett egyén és családja ne maradjon rendszeres pénzbevétel nélkül, a leszázalékolásból származó járadék összege azonban önmagában nem volt képes “normális” életvitelt és életminőséget biztosítani. Vagyis a leszázalékoltak jó része közvetve visszakényszerült a munkaerőpiacra – jóllehet a munkaerő-piaci feszültségek enyhítése volt a leszázalékolás feletti szemhunyás indoka –, annak különböző (hivatalos, szürke stb.) szegmenseibe, illetve arra kényszerült, hogy megélhetése biztosításához házhelyén és más birtokában lévő töredékföldeken (pl. kárpótlási föld, szőlő, zártkert) naturálgazdálkodást folytasson.

 

Az iskolázottságról

 

A vizsgált térség további jellemzője – mint az alábbi táblázat is mutatja – az alacsonyan iskolázottak magas aránya.

Első megközelítésben közéjük soroltuk az alapiskolát sem végzetteket (7%), továbbá azokat, akik csupán az általános iskolai tanulmányaikat fejezték be (25%), így együttes arányuk megközelíti az egyharmadot (32%). Miután a fenti iskolázottságokhoz semmiféle szakismeret sem társul, sőt többnyire az írni, olvasni és számolni tudás olyan minimuma, amely az eredményes tanulás bármiféle esélyét is szinte kizárja, aligha meglepő, hogy e csoport munkaerő-piaci alkupozíciói mind aktuálisan, mind távlatosan rendkívül rosszak. Az adatok arra is rávilágítanak, hogy a férfiak e tekintetben némileg kedvezőbb helyzetben vannak, hiszen amíg körükben az érintettek aránya “csak” egyötödnyi (21%), addig a nők esetében az alacsonyan iskolázottak aránya eléri a kétötödöt (42%). A nők körében viszont az érettségizettek és a felsőfokú tanulmányokat végzettek aránya (35%) haladja meg jelentősen a férfiak között hasonlóan iskolázottak arányát (22%), ami az érintett nők némi versenyelőnyére látszik utalni. A két nem iskolázottsága közti karakterisztikus különbség a szakmunkásképző esetében is jól nyomon követhető: a férfiak döntő része (57%) itt végzett, a nőknél ez az arány lényegesen alacsonyabb (23%).

 

2.tábla A népesség megoszlása legmagasabb iskolai végzettsége és nemek szerinti bontásban (%-ban)
Végzettség	Férfi	Nő	Együtt
Befejezetlen általános	4,2	8,8	6,5
Befejezett általános	17,1	33,7	25,4
Szakmunkásképző	57,0	22,7	39,8
Szakközépiskola	9,8	13,6	11,7
Gimnázium	7,2	15,5	11,4
Főiskola	3,2	5,2	4,2
Egyetem	1,5	0,5	1,0
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

A vázolt iskolázottsági szerkezetek döntően még az államszocializmus viszonyait tükrözik, ahol a férfiak körében a szakmunkásképzés dominált, vagyis még a vidéki fiúk többsége is eljutott idáig, ennél magasabb végzettséget azonban már léptékekkel kevesebben szereztek. Ettől eltérően a vidéki lányok vagy nem tanultak tovább az alapiskola után – ezért a magas (42%) arány –, vagy ha igen, akkor érettségit adó középiskolában, és a kettő közti grádicsnak számító szakmunkásképzőt csak kevesen választották.

Nos, a szakmunkásképző intézeti bizonyítványok a rendszerváltást követően jelentősen leértékelődtek. Így egy második megközelítésben fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy napjainkban már ezek jó része is alacsony iskolázottságnak számít, és a munkaerőpiacon közel sem biztosítanak olyan alkupozíciókat, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindenesetre az érintettek helyzetét jól mutatja, hogy a vizsgált térségben a “munkanélküliek”, a “közhasznúak”, a “leszázalékoltak”, az “alkalmi munkások” stb., vagyis a munkaerőpiacról kiszorultak körében arányuk a “csak” alapiskolát vagy azt sem végzettek után (48%) a második legmagasabb értékkel bírt (41%).

 

A bérekről, a családi jövedelmekről és a megélhetésről

 

A térségben kialakult állapotok további fontos jellemzője a bérek rendkívül alacsony szintje. Azért, hogy legyen némi képünk a nem éppen kedvező minősítésről, bemutatjuk az “állásban lévők” kereseteinek szerkezetét. 2000-ben a foglalkoztatottak tizede (13%) havonta 20 ezer forintot vagy kevesebbet vitt haza, durván harmaduk (35%) 21–30 ezer, negyedük (26%) 31–40 ezer, tizedük pedig (12%) 41–50 ezer forint közötti összeget. Ennél, vagyis 51 ezer forintnál többet mindössze a “dolgozók” tizede keresett. Összességében tehát a térségben hivatalosan foglalkoztatottak mintegy fele (48%) 30 ezer forintot vagy ennél kevesebbet vitt haza a hónap végén, illetve ha egy kategóriával feljebb, 40 ezer forintnál húzzuk meg a felső határt, akkor már a “dolgozók” háromnegyedénél tartunk. (Összehasonlításként: 1999-ben 22 500 forint, 2000-ben pedig 25 500 forint volt a bérminimum. Ez az összeg nem azonos a létminimummal, amelynek az egy főre eső havi nagysága a KSH létminimum-számításai szerint – a háztartás típusától függően – 20 és 33 ezer forint közötti sávban szóródott.)⁶ E “mércék” alapján a “dolgozók” mintegy fele a bérminimum (25 ezer), illetve a létminimum (20–33 ezer) körül keresett az ezredfordulón.

A kistérségre jellemző alacsony bérszínvonal és a vele együtt járó bérszerkezet döntően a tömeges és tartós munkanélküliséggel függ össze. Azzal, hogy sok-sok ember azért nem “dolgozik”, mert még a munkaügyi hivatal sem képes tartósan munkához juttatni őket, vagy ha igen, csak olyan munkákat tud felajánlani, ahol a minimálbért kínálják nekik. Másként fogalmazva, a körzetben kialakult a “kényszerfoglalkoztatás” intézménye, amely nagy létszámú lakossági csoportokat – és nem csupán a legkevésbé iskolázottakról van szó – döntően csak közmunkákon, közhasznú foglalkoztatáson, közhasznú társaságokon stb. keresztül képes bent tartani a munkaerőpiacon rövidebb-hosszabb ideig, ami azzal jár, hogy a körzet munkaerőpiacának a bérei a minimálbér körül szerveződnek. A térségben működő versenyszféra ugyanis a “hivatalos” munkaerőpiac e szegmensének a béreit tekinti mércének – ide értve az alkalomadtán letelepült multinacionális vállalatokat is – és a minimálbérnél mindössze öt-, tíz-, netán tizenötezer forinttal ajánlanak és fizetnek többet ebben a szférában is. Miután pedig sem a minimálbérből, sem az ennél akár tíz–tizenöt- vagy húszezer forinttal magasabb jövedelmekből nem lehet (tisztességesen) megélni, a lakosság ezen csoportjainak – és persze minden itt élőnek – számot kell vetnie azzal, hogy a hivatalos munkaerőpiacra történő visszatérés sem “tisztességes” bért, sem az elesettségből való kilépést nem képes biztosítani. A térség munkaerőpiacának egy másik szeletét a köztisztviselők és közalkalmazottak jelentik, akiknek a bérei és fizetései függetlenek az előbbi szegmenstől, és nem csupán azzal térnek el ettől, hogy itt némileg magasabbak a fizetések, hanem annak rendszerességében és biztonságában is.

Bár az alacsony bérszínvonal önmagában is számottevően befolyásolja a családi jövedelmek nagyságát, egy munkanélküliség sújtotta vidéken a keresők száma legalább ilyen jelentőséggel bír. Sokat mondó ténynek tartjuk ugyanis, hogy a népesség negyede (24%) olyan családháztartásban élt, amelyben nem volt “állásban lévő” személy a vizsgálat idején, további harmadában (35%) pedig egy fő, vagyis az összes család mintegy háromötöde a megélhetést biztosító keresőket illetően súlyos deficittel jellemezhető. A “normálisnak” tekinthető kétkeresős családmodellel a kérdezettek mindössze háromtizede írható le, ennél több keresővel a háztartások tizede bírt.

Az alacsony bérszínvonal és a keresők számának az ismeretében nyilván nem okoz meglepetést az a tény, hogy a térség családháztartásainak a többsége rendkívül alacsony havi pénzbeli bevételekkel rendelkezett. Ha továbbra is a 30 ezer forintos “mércét” használjuk a jövedelmek minősítéséhez, akkor azt látjuk, hogy a családok tizedének (11%) a havi bevétele 30 ezer forint volt, vagy alatta maradt, kétötödének (43%) 31–60 ezer, harmadának (35%) 61–100 ezer közé esett, és csupán egytizedé (9%) haladta meg a 100 ezer forintot.

Mire is elégségesek ezek a családi bevételek? A kérdezettek mintegy kétötöde (38%) jelezte, hogy havi rendszerességű fizetési kötelezettségei (pl.: villany-, víz- és gázszámla) teljesítése gondot okoz számukra, kétharmada pedig arról adott hírt, hogy pénzük gyakran nem tart ki a hónap végéig. Háromtizedük családjának alkalmanként gondot okozott a kenyér, liszt vagy cukor megvétele, ugyanennyi családnak, hogy húst vásároljon, közel háromötödüknek (58%), hogy télire megfelelő ruhát és cipőt, és mintegy felüknek (48%), hogy tüzelőt vegyen.

És a kérdezettek háromnegyede (73%) arra a kérdésre, hogy “tudnak-e félretenni bevételeikből?”, határozott “nem”-mel felelt. Persze a “félretenni” képes népesség nagyobb része (19%) is csupán “esetenkénti” tartalékolásról számolt be, míg a “rendszeres” spórolásról egytizedük sem (8%) adott hírt. Mindezekre azért tértünk ki, mivel belátható, hogy ebben a munkanélküliséggel sújtott és bizonytalan világban nincs tartalékolás, ami e problémák tompításának az előfeltétele lehetne. És a döntő többség számára elérhetetlen a felhalmozás “polgári” luxusa is – erre most nem mint valamely vállalkozás megalapozásának az előfeltételére gondoltunk –, ami nélkül a következő generáció versenyképes elindítása csakúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a külső világgal való lépéstartásból vagy az életminőség javításából adódó kényszerek realizálása is.

Az elmondottak alapján nem lehet csodálkozni azon, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) úgy ítéli meg – lásd az alábbi táblát –, hogy ő és családja anyagi helyzetét az “éppen megélünk” kijelentés fejezi ki a legtalálóbban. Ennek a tartalma megfelel az egyik hónapról a másikra élés nem éppen szívderítő állapotának, amelyben nemhogy némi tartalékolásra nincs mód, de ezen állapot fenntartása is annyi idegi-fizikai-szellemi erőfeszítést igényel, hogy jelentősebb és hosszabb távú személyes és családi elképzelések kidolgozása, életben tartása és realizálása felőrlődik a mindennapok hordalékán. Ilyen elképzelések és tervek vitathatatlanul vannak, azonban a napi megélhetési gondok felemésztik ezeket.

 

3. tábla A különböző életkori csoportok megoszlása családjuk anyagi helyzetének a megítélése szerint (%-ban)
A család anyagi helyzetének megítélése	18-30 évesek	31-45 évesek	46-55 évesek	Együtt
Ismeretlen	0,3	0,7	0,4	0,5
Nagyon jó, gondtalanul élünk	3,9	2,6	0,9	2,6
Jó, de nem tudunk megtakarítani	21,5	18,5	17,0	19,1
Éppen megélünk	49,5	53,8	62,5	54,5
Rossz, gyakran vannak anyagi gondjaink	15,4	16,5	12,3	15,2
Nagyon rossz, napi megélhetési gondjaink vannak	9,4	7,9	6,8	8,1
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0

 

E domináns állapotértékeléstől és hangulattól van ugyan eltérés pozitív irányba, de még e vélekedések is visszafogottak, hiszen elenyésző arányban (3%) vannak olyanok, akik anyagi helyzetüket “nagyon jónak” tartják, továbbá az egyötödnyi (19%) “jó, de nem tudunk megtakarítani” vélekedés is inkább az egyik napról a másikra élés kevésbé emberfacsaró változata, semmint egy új perspektívát ígérő vagy nyitó életminőség kifejeződése. A másik pólust az a közel negyednyi (23%) népesség képviseli, amely családja anyagi helyzetét “rossz”-nak vagy “nagyon rossz”-nak minősíti. E két csoportot a megélhetési gondok gyakorisága különbözteti meg egymástól, amennyiben az utóbbiak “naponta” kénytelenek szembesülni a megélhetési problémákkal. (Bár nem kívánunk a témával bővebben foglalkozni, de figyelmet érdemel, hogy a fiatalabb korcsoportok sem látják családjuk anyagi helyzetét gyökeresen másként, mint az idősebbek, csupán az “éppen megélünk” állapothoz képest hasonló arányban “jobbnak” vagy “rosszabbnak” látták azt.)

 

A földről és a naturális önellátásról

 

A rendszerváltó politikai elitek, majd pártok többsége vérmes reményeket fűzött az általa kidolgozott “földreformhoz”, amelyek nem utolsósorban azt célozták, hogy ezzel egy új, tőkeerős és nemzetközileg is versenyképes magántulajdonos mezőgazdasági osztály – a “magyar farmer” – kialakítását-kialakulását “segítik” elő. Tekintettel arra, hogy a térségben mindössze két évtizedes múltra tekintett vissza az iparosítási fordulat, nem alaptalan kérdés, hogy a mezőgazdaságot éppen hogy elhagyó, illetve még a téeszekben dolgozó nagy létszámú társadalmi rétegek és csoportok élnek-e és élhetnek-e ezzel a történelem által felkínált lehetőséggel. Annál is kevésbé alaptalan a kérdés, mivel az államszocializmus viszonyai között, a nyolcvanas években, a vizsgált népesség négyötöde foglalkozott mezőgazdasági kistermeléssel, és miután több mint negyedük (28%) árutermelői szinten érintett volt ezekben az ügyletekben, joggal feltételezhető, hogy közülük sokan vállalkozói indíttatást is kaptak, hiszen piaci kapcsolatokat építhettek ki, netán kisebb-nagyobb felhalmozásokra is szert tehettek. Más oldalról a tömeges munkanélküliség ösztönző erejét is figyelembe kell vennünk, feltételezve, hogy az állásukból elbocsátottak és munkaerőpiacról tartósan kiszorultak tömegéből sokan – még ha kényszerből is – a mezőgazdasági vállalkozások irányába keresik a kiutat szorult helyzetükből.

Nos, a vizsgálat adatai meglehetősen ellentmondásos helyzetre utalnak a térség legújabb “földreformja” kapcsán. Egyfelől tény, hogy a kérdezettek mintegy harmada (31%) olyan családháztartás tagjakén él, amelyik rendelkezik földtulajdonnal. Ez arra látszik utalni, hogy a “földreform” társadalomszerkezeti átalakulása nyomán egy nagy létszámú – és így történelmileg egy kissé már idejét múlt – földtulajdonosi osztály alakult ki. Másfelől azonban az is tény, hogy a földbirtokok – lásd az alábbi táblát – meglehetősen kicsik.

4. tábla A földtulajdonnal rendelkezők megoszlása birtokuk nagysága és településtípusok szerinti bontásban (%-ban)
	Kisváros	Község	Együtt
Ismeretlen	3,0	0,7	1,3
1 ha vagy kisebb	29,6	32,5	31,6
1,1-2,9 ha	27,6	26,3	26,7
3-4,9 ha	11,2	12,4	12,1
5-9,9 ha	10,2	13,8	12,7
10-49,9 ha	13,3	13,3	13,3
50 ha felett	5,1	1,0	2,3
Összesen	100,0	100,0	100,0

 

 

 

Elaprózott területekről van szó, amennyiben e földbirtokok harmadának (32%) a nagysága nem haladja meg az egy hektárt, negyede (27%) 1,1 és 2,9 hektár, tizede (12%) 3 és 4,9 hektár, további tizede (13%) pedig 5 és 9,9 hektár közötti területet foglal magában. Ennél nagyobb, vagyis 10 hektár feletti földtulajdonnal a birtokosok családjainak mindössze hatoda (16%) rendelkezik, döntően persze 50 hektár alatti területtel. Összességében tehát olyan nagyságú földbirtokok alakultak ki az új “földreform” nyomán – kiegészítve a talajok nagyobb részének rossz minőségével és az extenzív termelés elterjedtségével –, amelyeken a szakértők szerint egy-egy család már a két világháború közti időszakban sem tudott megélni, nemhogy napjainkban, amikor a versenyképesség mércéjéül az Unió évtizedek óta agyontámogatott, jól felszerelt és beágyazott piaci kapcsolatokkal bíró “farmjai” szolgálnak. (A versenyképesség megítéléséhez még néhány adat: a földtulajdonosok 7 százalékának van csupán kéttengelyes traktora, 2 százalékának áll valamiféle magtár vagy tárló a rendelkezésére, és mindössze hat darab kombájn van a mintegy harmadnyi birtokos kezén.)

Jóllehet e földterületek kevéssé szolgálnak egy-egy család kizárólagos megélhetésének az alapjául, a vázolt foglalkoztatottsági, bérezési, jövedelmi stb. viszonyok ismeretében mégis könnyen belátható ezek felértékelődése a térség háztartásainak életében. A “kistermelés” – mint láttuk – az államszocializmus körülményei közt is általánosan bevett gyakorlat volt, amelynek folytatását a kistérség új “fejlődési” pályára kerülése még inkább felerősítette, arra ösztönözve és szorítva a családokat, hogy a háztartásuk élelmiszerekkel történő ellátását minél inkább maguk oldják meg. És ehhez nem szükséges külön szántóföld, elégséges a házhoz tartozó telek, ahol némi zöldséget és burgonyát lehet termelni, valamint tyúkot, kacsát, sertést stb. lehet tartani. Mindezek nagy könnyebbséget jelentenek a napi étkezés biztosítása és a háztartás pénzgazdálkodása szempontjából, hiszen a sárgarépát, a paprikát, a csirkét, a tojást, a kolbászt stb. nem kell megvenni, és az így “felszabaduló” pénzt másra lehet fordítani.

Nos, adataink szerint a vizsgált népesség háromnegyede olyan háztartásban él, amely megélhetése biztosítására, javítására, pénzbeli bevételei kiváltására vagy növelésére foglalkozik – vagy kénytelen foglalkozni – mezőgazdasági kistermeléssel. Ezen kényszer alól az “állásban lévők” sem jelentenek kivételt, sőt bizonyos beruházásigényesebb termelési típusokat ők uralják. Sokatmondó tény az is, hogy nem csupán a fizikai dolgozókra jellemző a kistermelésben való részvétel, hanem az irodai dolgozókra, a vezető és az értelmiségi rétegekre is. Láthatóan – megélhetésüket és életminőségüket javítandó – ezt az erőforrást ők sem nélkülözhetik, hiszen körükben is tömeges a mezőgazdasági kistermelés, amennyiben 70 százalékos részvételi arányukat annak tekintjük.

Az elmondottak tehát arra utalnak, hogy a rendszerváltás utáni “földreform” a mezőgazdasági termeléstől az elmúlt évtizedekben csak félig-meddig elszakadni tudó kistérségben sem kínált fejlődési vagy kitörési alternatívát a mezőgazdaság irányába. Az alternatívát természetesen modern értelemben gondoljuk, vagyis, amely biztosítani tudta volna egy számottevő és nemzetközileg is versenyképes mezőgazdasági vállalkozói kör kialakulását. Arra sem volt képes, hogy a térség gazdaságát a rendszerváltás utáni leépülési és stagnálási folyamatokhoz képest, akár csak átmenetileg is, dinamizálja. Sőt a foglalkoztatási gondok mérséklésében betöltött szerepe sem említésre méltó. A körzetben kialakult elszegényedési és megélhetési problémák kezelésében betöltött szerepe viszont nem lebecsülendő, gondoljunk a naturális önellátás tömeges elterjedtségére akár az állással bírók, akár a munkaerőpiacról kiszorultak körében. Ez utóbbi azonban nem egy modern világra, hanem egy “fejlődő” társadalomra utaló jellemző.

 

A társadalmi közérzetről

 

A térségben élők többsége a rendszerváltás óta eltelt időt saját és családja anyagi romlásaként élte meg. Arra a kérdésre ugyanis, hogy “megítélése szerint a rendszerváltás óta az Önök anyagi-gazdasági helyzete miként alakult?”, közel egyötödük (18%) azt válaszolta, hogy “számottevően romlott”, további kétötödük (43%) pedig egyszerűen azt, hogy “romlott”. Ezzel szemben “számottevő javulásról” mindössze három fő, “javulásról” is csupán 7 százalék számolt be, amik aggasztóan alacsony értékek. A többiek (32%) helyzetüket “változatlan”-nak minősítették. Nyilvánvalóan nem könnyű egy olyan térség népességét meggyőzni a rendszerváltás előnyeiről, amely lakosságának hattizede “romló”, harmada pedig “változatlan” anyagi-gazdasági állapotokról számol be.

Rossz közérzetükre utal az is, hogy gondjaik – lásd az alábbi táblát – a napi megélhetés körül szerveződnek.

5. tábla A saját, illetve a család három legégetőbb problémájának tartott tényezők előfordulási gyakoriságuk sorrendjében
A probléma megnevezése	A három válasz alapján összesített gyakoriság (%)
Rossz anyagi heylzet (megélhetési gondok)	41
Pénztelenség	33
Munkanélküliség	27
A lakás megoldatlansága	19
Egészségi gondok	16
Az iskoláztatás problémái	10
A család válsága	8

 

 

A fenti vélemények mögött egy évtized tapasztalatai és felgyülemlett, mára súlyos egyéni, családi és társadalmi feszültséggé sűrűsödött problémák állnak. A leírtak ismeretében aligha meglepő módon akut napi megélhetési gondok vezetik a sort: a “rossz anyagi helyzet” (41%) és a “pénztelenség” (33%). A kialakult állapotok súlyosságára mutat, hogy a vázolt foglalkoztatottsági viszonyok közt a “munkanélküliség” a harmadik helyre szorult a gondok sorában, jelezve, hogy a tömeges és tartós munkanélküliség következményei – az alacsony bérszínvonal, az elszegényedés stb. – napjainkig leváltak az alapproblémáról, és önálló életre keltek. Az “egészségi gondokra” való hivatkozás magas aránya (16%) szintén szembeötlő, ami két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet: a korábban is általános “önkizsákmányoló” életmód és “önpusztító” életvitel, továbbá a rendszerváltás utáni egyéni-családi megpróbáltatások (pl. elbocsátás, elszegényedés) egészségkárosodást is okozó következményeire. Hasonlóképpen figyelemre méltó az “iskoláztatás” (10%) előkelő helye a problémák sorában, ami mögött nyilván az a felismerés munkál, hogy a településeken és a körzetben elérhető iskolák felszereltsége, színvonala és szolgáltatásainak kínálata nem képes biztosítani a gyerekek versenyképes munkaerő-piaci felkészítését. A szülők aggodalma már a következő nemzedék versenyképtelenségére utal. A “család válságának” (8%) előfordulási gyakorisága pedig arra, hogy a pénztelenség, a munkanélküliség, a szegénység és az ezekkel együtt járó feszültségek és konfliktusok kikezdik és felemésztik azon intézmény kohézióját, óvó-védő és kiegyensúlyozó szerepét, amelyre éppen ilyen körülmények között lenne a legnagyobb szükség.

A kistérség lakossága társadalmi közérzetének fontos eleme a “szegénységtudat”. Arra a kérésre, hogy a kérdezettek helyezzék el magukat és családjukat településükön belül a “gazdag–szegény” dimenzióban, egy furcsa társadalomképet kaptunk. Furcsát abban az értelemben, hogy a térség társadalmában láthatóan nincsenek “gazdagok”, csak “átlagosak” és “szegények”. Az önbesorolások alapján ugyanis senki sem tartotta magát “egyértelműen gazdagnak”, és “gazdagabbnak” is mindössze egy százalék, így a társadalom “csúcsán” az “átlagosak” helyezkedtek el, meglehetősen nagy súllyal (67%). A többiek a “szegényebbek” (22%), illetve az “egyértelműen szegények” (7%) közé sorolták magukat. (Nem válaszolt a kérdésre 3 százalék.)

Bár “pártatlan megfigyelő”-ként akár “reális”-nak is tekinthetnénk az önbesorolási szerkezetet, amennyiben az “egyértelműen szegények” között a munkaerőpiacról tartósan kiszorult és a marginalizálódás irányában elmozdult rétegek és csoportok képviseltetik magukat magas arányban (pl. munkanélküliek, leszázalékoltak, háztartásbeliek), míg a “szegényeket” a segéd-, betanított és szakmunkások uralják, a tényleges helyzet mégsem ennyire egyértelmű. A problémára talán egy 50-55 év körüli házaspár eszmecseréje világít rá legélesebben, amely a fenti kérdés kapcsán bontakozott ki köztük. A férfi ugyanis hosszas töprengés után azt a választ adta, hogy “Mi a szegényebbek közé tartozunk”. Mire a felesége közbeszólt: “Nekünk legalább van mit ennünk. Minket tessék az »átlagosak« közé sorolni.” Nyilvánvaló, hogy egy olyan térség társadalmáról és annak tagoltságáról egyáltalán nem könnyű képet – nemhogy “reális” képet – alkotni, ahol az “átlagos” és a “szegényebb” közti különbséget a “…legalább van mit ennünk” kijelentés mögött meghúzódó “életminőség” dönti el az előbbi javára. Annál is kevésbé, mivel az ország más, csak némileg is tehetősebb vidékein az “átlagos”, a “gazdagabb” és a “szegényebb” kifejezések más jelentéssel bírnak, mint a vizsgált kistérségben, nem utolsósorban azért, mert a köztük lévő különbségek mércéjéül nem az étkezés, illetve jelen esetben annak “minősített” esete, a “jóllakás” szolgál.

Aligha véletlen, hogy a térség vázolt foglalkoztatási, jövedelmi és megélhetési viszonyai között az emberek elbizonytalanodnak, hiszen feloldhatatlan ellentmondást érzékelnek a rendszerváltó pártok ígéretei, saját várakozásaik és az új rendszer számukra nyújtott tényleges alternatívái és életlehetőségei között. Tény, hogy a kérdezettek több mint a fele (55%) egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy “az ember nem tudja, miben higgyen”, jelezvén, hogy az adott társadalmi-gazdasági valóságban a politikai propaganda, az új rendszer hivatalos értékei, saját vallott értékeik, továbbá a tényleges élethelyzetük közös nevezőre hozása a többség számára alig megoldható feladat. És nem csupán azért, mert ezek egyeztetése közel sem egyértelmű vagy kézenfekvő, hanem főként azért, mert a végeredmény számukra nem elfogadható. Ugyanis az általuk megélt társadalmi valóság gyökeresen eltér a hatalmat gyakorlók ígérvényeitől, társadalomértelmezéseitől és ennek részeként a társadalomban róluk kialakult-kialakított képtől és persze saját várakozásaiktól is.

Ebben a világban a tervezésnek sincs sokak számára értelme, amennyiben a kérdezettek közel fele (48%) “teljes mértékben” vagy “döntően” egyetért azzal a kijelentéssel, hogy “nincs értelme tervezni”. Miért is lenne, ha a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, és esélye sincs visszakerülni oda – legfeljebb alkalmanként a “kényszerfoglalkoztatás” keretei közé –, ha a hivatalos munkaerő-piaci keresetéből éppen csak megél, a szegénységből azonban nem tud kilépni, vagy ha “állása” folytonosan bizonytalan, hiszen nem lehet tudni, hogy “megrendelések hiányára” hivatkozva mikor fogják onnan elbocsátani. A személyes élet előre látásának és tervezésének a korlátozottsága, részleges vagy teljes hiánya súlyos problémákat rejt magában. Egyrészt az “önmagunkban való hit” zavarát, amely a személyiséget instabillá teszi, és rontja az érintett személy tevékenységének és családi befolyásának a hatékonyságát, másrészt alapját képezheti egy pesszimista világlátásnak és hozzáállásnak. (A kérdezettek háromtizede [29%] arról számolt be: “néha” úgy érzi, hogy az “életnek nincs értelme”, további 7 százalékukat pedig, hogy ez az érzés “gyakran” keríti hatalmába). Ezek az adatok tehát arra utalnak, hogy sokan érzik-gondolják azt, hogy sorsukat nem ők maguk irányítják, hanem külső erőknek kiszolgáltatva sodródnak, következésképpen ennek a kiszolgáltatott, bizonytalan, tervezhetetlen és persze anyagi nélkülözésektől terhes, kilátástalan életnek nemigen látják az értelmét.

 

Rövid összefoglaló

 

A vizsgált kistérség gazdasága és társadalma a rendszerváltás utáni tőkekivonást követően tartósan új “fejlődési” pályára állt, miután jelentősebb beruházásokra azóta sem került sor.

Az elbocsátások, az elhelyezkedési nehézségek és a munkanélküliség szinte mindenkit érintett a körzetben vagy személy szerint, vagy valamely családtagján keresztül. A szerencsés kevesek elsősorban az oktatásban, a közigazgatásban és az egészségügyben dolgozók köréből kerültek ki, az iskolázottabb és képzettebb rétegekből. A foglalkoztatás a leépítéseket követően alacsony szinten stabilizálódott.

A beruházások és az “elégséges” piaci kereslet hiányában a munkaügyi hivatal hősies, de meglehetősen eredménytelen erőfeszítéseket tett a gondjaira bízott munkanélküliek munkaerőpiacra történő visszasegítésében. Számottevő összegeket költöttek a különféle “kényszerfoglalkoztatási” programok finanszírozására, amelyek ugyan sokakat érintettek, ténylegesen azonban csak keveseknél tudták a munkaerő-piaci versenyképességet fenntartani vagy növelni.

Összességében a kialakult foglalkoztatási-megélhetési viszonyok fontos jellemzője, hogy a családháztartások egy jelentős részében nincs aktív kereső, további jelentős részében pedig csupán egy fő. Ez a keresők számában kimutatható “deficit” a háztartások háromötödét érinti.

A lakosság döntő többségének rendszeres pénzbeli bevételei rendkívül alacsonyak, és nem csupán azokéi, akik állami járadékokat kapnak, hanem az állásban lévőké is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hivatalos munkaerőpiacon elérhető bérek és fizetések a minimálbér körül, azt némileg meghaladva szerveződnek. A lakosság elszegényedése, illetve a szegénység tartós fennmaradása ezzel is kapcsolatos, hiszen a hivatalos munkavállalás sem kínál alternatívát a szegénységből való kitörésre.

A munkaerő-piaci alkupozíciókat meghatározó erőforrások közül az iskolázottság és a szakképzettség terén komoly lemaradás érzékelhető, vagyis a körzetben sok az alacsonyan iskolázott ember.

A rendszerváltás utáni “földreform” – bár sokakat érintett – sem a helyi gazdaság és társadalom dinamizálásához, sem a mezőgazdaság irányába történő versenyképes átstrukturálódásához, sem a foglalkozatási gondok enyhítéséhez nem járult hozzá számottevően. A különféle nagyságú, de döntően kicsi földterületek azonban jó szolgálatot tettek és tesznek a munkanélküliség és pénzszűke gyötörte népesség naturális önellátásának tömeges elterjedésében.

A körzet lakosságának döntő többsége a rendszerváltás óta eltelt évtizedet saját maga és családja anyagi romlásaként, jó esetben stagnálásaként élte meg. A tartós munkanélküliség, a lecsúszás, az elszegényedés stb. körülményei kikezdték az itt élők egy nem elhanyagolható részének tartását, erkölcsi meggyőződését, hitét önmagában és a világ jobbra fordulásában. A rossz társadalmi közérzet, az elbizonytalanodás, a jövőtlenség és a szegénységtudat e légkör velejárói, ami mögött az az évtizedes tapasztalat is meghúzódik, hogy érdekeit nem képes megjeleníteni. A politikának láthatóan nincs mondanivalója róluk és nekik, ők és problémáik pedig nem “érik” el a politikát.

A vizsgált vidéki kistérség lakosságának a többsége számára tehát a mindennapi élet síkján a vázoltak “jelentik” a rendszerváltást és a piacgazdaságot.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A kutatásokat az Institut für die Wissenschaften von Menschen (IWM) és az Aktív Társadalom Alapítvány támogatták, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki.

² Tímár János (1994): “A foglalkoztatás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista országokban”, Közgazdasági Szemle, 1994/7–8., Laky Teréz (2002): A munkaerő keresletét és kínálatát alakító folyamatok, OFA, Budapest.

³ A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok, (2003), Ország­jelentés a “humán fejlettségről” 2000–2002. (szerk.: Fóti Klára), MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme, Budapest, 25.

⁴ Laki László–Bíró A. Zoltán (2001): A globalizáció peremén, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest.

⁵ Az OMKMK és a helyi Munkaügyi Központ adatai.

⁶ Lakatos Judit (2001) A kereset, illetve a munkajövedelem alakulása 2000-ben (szerk.: Laky Teréz). Munkaerő-piaci helyzetjelentés, Foglalkoztatási Hivatal, Budapest, 2001. 145–153. o.

 

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, eltelt 15 évnyi rombolás. Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság. A társadalom-politika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb "átverése", hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, hogy eltelt 15 évnyi rombolás.

Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság.

Szétvertük a szakmai és szakszervezeti hagyományait megcsonkítva, eltorzítva is őrző és azokat a kényszerítő veszélyhelyzetben megújító munkásosztályt. Ugyanezt tettük az önigazgatás tapasztalataival már-már rendelkező, sorsában sokszor megcsúfolt parasztsággal is.

Szétvertük és leromboltuk ahelyett, hogy lebontottuk volna azt, ami rossz volt, és megerősítve tovább építettük volna mindazt, ami egy közösségi értékeket valló társadalom számára nélkülözhetetlen.

A létezőnek mondott proletárdiktatúrát felváltotta a fiskális és monetáris diktatúra. A társadalompolitikai szempontok ebben az új diktatúrában – hivatkozásos fontosságuk ellenére – könyörtelenül háttérbe szorultak. Az új rendszer, amely inkább piacgazdasági célokat követ, mint társadalmiakat, mindent alárendelt előbb a hatalmi politika, később a gazdasági hatalom vélt vagy valós érdekeinek.

Nincs társadalompolitikai stratégiánk. De nincs gazdaságpolitikai sem, amelynek egy emberibb társadalmat kellene szolgálnia. E hiányok kényszere miatt hovatovább stratégiává lépett elő a pragmatizmus.

A sematikus szocialista internacionalizmus helyét elfoglalta a rafináltan mindent uraló globalizáció. A közérdekeket kíméletlenül elnyomja a magánérdek, a közösségi szemlélet helyébe a társadalmat romboló egoizmus lépett.

Diderot több mint kétszáz éve máig érvényesen ezt írta:

“…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszek azzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam. Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érdekével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeiről beszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogy miközben becsületesen betartom a törvényt másokkal szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosítékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabb a helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindannak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követni ellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyengébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok biztosítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy ne reméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok az ilyesmitől. (…) Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-e érdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogy megosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez jobban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igazságosság.”

15 évvel a köztársaság kikiáltása után elmondhatjuk, a lakosság legalább fele vesztesként került ki a rendszerváltásból. Közel egymillió azoknak a száma, akik a társadalom peremére kerülve ma már ki sem zsákmányolhatóak. Se munka, se remény.

Ennek mintegy kétszerese, aki máról holnapra él – tartalékok nélkül, de még reménykedve – a megélhetés határán.

A társadalompolitika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb “átverése”, hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Csak jól működő gazdaság teremthet fedezetet társadalompolitikai elvárásaink teljesítésére, ezért a gazdaság szereplőit támogatni kell. E támogatások eredményeként, a folyamatosan növekvő össznemzeti termékből folyamatosan növekedni fog az elosztható jövedelem aránya, és így egyre többet fordíthatunk a társadalom igényeire anélkül, hogy növelnünk kellene a költségvetés centralizációját – merthogy a centralizáció növelése “agyonüti” a vállalkozásokat, jelentős mértékben korlátozza a bővített újratermelést. (A skandináv rendszerek ezt az állítást sem támasztják alá.) Csakhogy a “ha majd jól működik a gazdaság, akkor tudunk érdemben foglalkozni társadalompolitikával” attitűd nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.

Az 1996 és 2002 közötti folyamatos gazdasági növekedés mellett is egyre nőtt az országban a szegénység, az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási ráta – ami sokkal beszédesebb a munkanélküliségi rátánál – növekedése pedig alig haladta meg az egy százalékot. Ugyanezen időszak alatt a versenyszférában, a 65–35%-os munka és tőkejövedelem arány 45–55%-ra torzult.

Gazdaságpolitikánk hosszú távon sem hozhatja meg a “beígért” eredményt, hiszen a gazdasági növekedés ciklikus, felmenő ágban akkumulálódik az elosztható jövedelem, de amikorra akkumulálódna, a ciklus már lefele menő ágban van, ahol ismét a gazdaság támogatásának szükségessége lép előtérbe. Így hol a gazdaságot kell támogatnunk, hol pedig a gazdaságot. Hol van a társadalom?

Az elmúlt 15 év alatt szinte naponta hallottuk – és halljuk ma is –, hogy az állam szerepét csökkenteni kell, kisebb és hatékonyabb államra van szükség. Ezeket a szólamokat több mint száz éve vettük be kórusunk repertoárjába – amióta önálló magyar költségvetés létezik –, csakhogy az utóbbi 15 évben az unalomig zengjük, mialatt csak tovább rontottuk és rontjuk ma is az állam által finanszírozott ellátó rendszereket.

Az egészségügy és az oktatás reformjának véget nem érő hangoztatása azt eredményezte, hogy a társadalom levonta a következtetést: a reform azt jelenti, hogy valószínűleg nem változik semmi, de ezért többet kell fizetni.

Megjegyzendő, hogy a problémák jelentős részének oldásához nem szükségesek pénzügyi ráfordítások vagy reformértékű lépések. Megfelelő szervezéssel, a valós igényeket és lehetőségeket figyelembe vevő struktúraátalakítással oldhatók, sőt egyes esetekben feloldhatók lennének a feszültségek.

A neoliberális alapelv, amely szerint ne az állam döntse el polgárai helyett, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit költenek, hagyja meg számukra a döntés szabadságát, nagyon szépen hangzik, főleg abban az esetben, amennyiben e “döntési szabadság” a társadalom számára rendelkezésre áll. És ha nem?

Vagy fogadjuk el Karl Popper álláspontját? “Az állam ne akarjon az összes vagy legtöbb polgár boldogságának intézménye lenni, az is elegendő és kielégítő, ha elhárítja, vagy csökkenti a károkat – személyes boldogságáról gondoskodjék ki-ki saját maga, saját körében.”

Valóban újra kell gondolni az állam szerepét és feladatait is, de azt hiszem, hogy ezek a feladatok szorosan összefüggenek a társadalom helyzetével. Ugyanazon társadalmi formáción belül is lehet más és más az állam szerepe és feladata, amennyiben a társadalom helyzete ezt úgy kívánja.

Egy többségében szegény társadalom nagyobb segítségre szorul, többet vár el az államtól, a közösségtől, mint ennek ellentettje.

Ott, ahol az embereket arra szocializálták, hogy az állam szinte mindent megold helyettük, ahol a béreket, a jövedelmeket ennek függvényében alakították ki, ahol egy életpályán lehetetlen volt családi dinasztiáknak is kimagaslóan jó életkörülményeket teremtő vagyonokat gyűjteni, ott nem célszerű – sőt nem etikus – az “éjjeliőr” szerepére redukált állam kialakításának még az ötletszerű felvetése sem.

Az a nép, amely a rendszerváltást megelőző negyven év alatt – amelynek során gyökeresen átstrukturálódott a társadalom – megteremtette a mai politikai elit lehetőségeit, a gazdasági elit számára pedig negyven év kemény munkájával, ilyen-olyan, de közös felhalmozásával, megalapozta egyéni vagyongyűjtésüket, az a nép többet érdemel! Érdekérvényesítő képességének növelése, érdekeinek képviselete mindannyiunk kötelezettsége.

A teljes körű privatizáció, az állam rossz tulajdonos, a piac mindent megold, politikai és gazdasági technikák, globalizációs attitűdök, a társadalom oldaláról – mindenütt a világon – eredménytelennek bizonyultak.

Amikor a piac, a tőke állami segítségért kiáltott, azonnal eszeveszett iramban megérkezett a támogatás (adóelengedések, konszolidációk, tőkeinjekciók formájában) – kiderült, hogy állami beavatkozás nélkül a piac működésképtelen –, hasonló jajszó a társadalom részéről maximum az igények elismeréséig képes eljutni.

Az állam defenzív gazdaságpolitikáját – a piac majd megoldja, tehát a tőke támogatásával javul a gazdaság, a versenyképesség, a gazdaság támogatásával javulni fog az életszínvonal, az életszínvonal javulásával… – fel kell váltsa az offenzív társadalom- és gazdaságpolitika.

A piac – érthető módon – többnyire csak rövid távon és megfelelő profittal kecsegtetően ruház be, a társadalompolitika nem érdekli – nem is az ő feladata. A gazdaság társadalompolitikai és ezzel összhangban levő versenyképességi igényeknek is megfelelő átalakítására csak az állam képes. Az állam e képessége ki kell, hogy egészüljön politikai készséggel is. A gazdaság célzott és tervszerű támogatása soha nem volt idegen az államtól. Az államháztartás és/vagy költségvetés hiánya növelhető – sőt e növekedés akár kívánatosnak is mondható – termelő- és infrastrukturális beruházások esetén.

A globális mellett erősíteni kell a gazdaság nemzeti jellegét. Ez lehet az, ami növeli a foglakoztatást, munkahelyeket teremt, mérsékli a kiszolgáltatottságot, alternatívát jelent a sokak szerint alternatíva nélküli neoliberális gazdaságpolitikával szemben. (Általában is igaz, hogy a nemzeti jelleg erősítése nem lehet a jobboldal privilégiuma.)

A keynesi multiplikátorelmélet szerint az állami beavatkozásra éppen akkor van szükség, amikor a gazdaság dekonjunkturális időszakát éli. Ez a beavatkozás segíti a gazdaságot és segíti a társadalmat is. Ezen elmélet analógiáján miért ne lehetne kialakítani egy társadalmi multiplikátort, amiben az állam feladata a foglalkoztatási szint megfelelő szinten tartása lenne? (Legjobb szociálpolitikai módszer a foglalkoztatás.)

Ehhez persze nem elegendő – mint ahogy az állam sok egyéb feladatához sem – az éjjeliőr szerepére degradált állam.

A rendszerváltás előtt negyven éven át hirdettük a közösségi s ezen belül is elsősorban az állami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a “nagy felismerés”, és a közösségi tulajdonlás haszontalanná, gazdaságtalanná, politikailag nemkívánatossá vált. Minden, ami közösségi, az csak és kizárólag a “múlt csökevénye”. Így a “feketelistá”-n a magántulajdon helyébe most a közösségi tulajdon lépett.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemokrácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot, miként lehet, hogy egy szociáldemokrata támogatja a tőkét, a magántulajdont. A válasz ma is igaz és tanulságos: Nem az a lényeg, hogy milyen a tulajdonforma, hanem az, hogy melyik tulajdonforma a leghatékonyabb a társadalom számára – hiszen a gazdaság a társadalom része.

A magántulajdon mellett tehát szerepet kell kapnia a közösségi, szövetkezeti, önkormányzati, regionális tulajdonnak – bármelyiknek, amely a társadalom hasznára válik.

Az eltelt 15 évben “sikerült” közhellyé laposítani eszmealapító kifejezéseinket, mint pl. az igazságosság, a szolidaritás vagy az esélyegyenlőség. Egyre távolabb kerülve eredeti jelentésüktől, lassan csak az “illik még beszélni róluk” – vagy talán már ezt sem – kiüresedett fogalmaivá válnak.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy eszmékből nem lehet kenyeret venni, eszmékből, hitből nem lehet gazdaságot építeni, ugyanakkor eszmék és hit nélkül nem szabad.

A szavazatok megszerzését fel kellene, hogy váltsa a szavazók “megszerzése”. Külcsínnel – piárral, médiatámogatással – lehet szavazatokat gyűjteni – amerikai módra –, de a szavazók “megszerzése” belbecset, tartalmat igényelne. A baloldalnak pedig – remélem – a szavazók a fontosak.

Csakhogy ez nehéz, fáradságos, új utakat igénylő feladat. Nincs követendő vagy követhető irány. A baloldal az egész világon gondban van, s ezek a gondok hatványozottan jelennek meg a volt szocialista országokban. A társadalmi és a gazdasági problémák megoldásán túl – vagy éppen ehhez – szükség lenne világnézeti, ideológiai korszerűsítésre is. Egy emberközpontú, igazságos társadalomkép kialakításához alkalmas eszmerendszerre, mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy ez a mai rendszer lenne a társadalmi formációk legjobbika.

A marxizmus kapitalizmuselemzésénél máig nincs áttekinthetőbb, jobb munka, miközben a rendszer – különösen az elmúlt húsz-harminc évben – jelentős változáson ment keresztül. (Csak megjegyzem: alapjaiban azonban nem változott!)

Claude Lévi-Strauss írja – Rousseau-t is idézve – a Szomorú trópusok című művében:

(…) Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sikerült, azt újra megalkothatjuk: “Az aranykor, amit egy vak babona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.”