Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus¹

 

 

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)² . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

 

A kiszervezés jelensége

 

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban³. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

 

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

 

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)⁴ .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)⁵ . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése⁶. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)⁷ . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

 

Következtetések

 

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

 

 

 

Irodalom

 

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

 

 

Jegyzetek

 

¹ Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

² Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

³ Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

⁴ Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

⁵ 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

⁶ Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

⁷ Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

 

(Fordította: Kertész András)