Étienne Balibar: Marx filozófiája. (Radikális gondolkodók) Budapest, Typotex Kiadó, 2012.

„…ne fecsegj az elveidről, hanem cselekedj azok szerint […] Ha csak magát a magyarázatot csodálom, akkor filozófus helyett grammatikus lettem […] A filozófia első és legfontosabb része az, amely a bölcseleti tanok gyakorlati alkalma­zásáról szól." (Epiktétosz)

Az első számú hazai filozófus (a Magyar Tudományos Akadémia Fi­lozófiai Kutatóintézetének igazgatója) a minap úgy nyilatkozott, hogy Marxnak nincs önálló filozófiája. A világhírű Althusser-követő, Étienne Balibar viszont könyvet írt Marx filozófiája címmel. Ezek szerint Balibar ebben a kérdésben tudatlan. A másik lehetőség, hogy tájékozott abban, amiről megnyilatkozik: tanulmányozta a témát, amelyről véleményt mond.

Szakmai és politizáló berkekben szokásos volt egykoron a „Marx kontra marxizmus" megközelítés (vö. például J. I. Löwenstein Marx contra Marxismus című műve [Tubingen, J. C. B. Mohr Verlag, 1970]). A hatvanas években divatba jött a marxi nézetek és a hivatalos (intéz­ményesült) marxizmus szembeállítása. Balibar könyve alapvetően arra vállalkozik, hogy – precíz filológiai vizsgálódással – Marxtól különböz­tesse meg Marxot. Azokra a gondolati csomópontokra koncentrál, ahol a következetes kíváncsiskodás egyfajta „Marx kontra Marx"-ba ütközik bele. Másként fogalmazva: azzal próbál szembenézni, hogy milyen ko­rábbi (huszonévesen vallott) nézeteivel való viaskodások során alakítja ki Marx saját egységes szemléletmódját. (Megjegyzendő: az olvasónak számolnia kell azzal, hogy a szerző nem szigorúan a kronológiát követi. Az egyes problémakörökre összpontosít, és a marxi nézeteket elsődle­gesen logikailag-funkcionálisan rendszerezi.)

1. Kontra „filozófusok"

A könyv gondolati kiindulópontja a sokat idézett 11. Feuerbach-tézis 1845-ből: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk." A megfogalmazásból kitűnik, hogy Marx nem tud azonosulni az általa hivatkozott filozófusok tevékenységé­vel. Mindamellett az elutasítás nyitva hagyja az alternatívát: azért, mert teljesen elhibázottnak, vagy azért, mert kevésnek, túlságosan szűknek ítéli a feladatvállalásukat. Konkrétabban: a filozófia tagadásának vagy újrafogalmazásának programjáról van szó?

Balibar válasza nem kategorikus. Elemzése különböző irányokba is elindul, aminek egyik oka lehet, hogy a filozófusok gyakorlatának kritikáját kiterjeszti: egyáltalában a filozófia kritikájaként érti.

„Forradalom kontra filozófia" – fogalmaz Balibar. Az emberek lázadó gyakorlata a filozófia ellentéte. Az érdemi bírálat területe nem a tudat, hanem a történelem. Vagy-vagy: a forradalom és a filozófia között nincs középút. (A forradalom a hagyományos filozofálás határa: egyértelmű, egyszólamú – szemben az értelmezések sokféleségével, nyitottságá­val.) A negyvenes évek közepén Marx általános társadalmi válságot vél tapasztalni, amiből a forradalom közelségére következtet. Úgymond, azonnali társadalmi átmenet lehetséges: bármikor megkezdhető és permanenssé tehető a forradalom. (Zárójelben. Ezt az értelmezést né­miképp árnyalja A német ideológia ismert megállapítása: a kapitalizmus meghaladásának konkrét történelmi előfeltételei vannak.)

Marx életműve a modern kor legjelentősebb antifilozófiája – írja Balibar. (Tehát nem filozófia.) Beszédmódja a filozófiát el nem érő és azon túli tartományok között mozog. (Tehát nem filozófia.) Ugyanakkor Balibar szerint a marxi fordulat a korlátok közé szorított filozófia kiszabadítása. A filozófia terepének, kérdéseinek, céljának áthelyezése. (Tehát filozófia, de másképp. Mondhatni, a hagyományos bölcselettől megkülönböztetett, azzal szembeállított posztfilozófiai bölcselet.)

Balibar formailag (nyelvileg!) mindvégig nyitva hagyja a „filozófia – nem filozófia" dilemmát. Tartalmilag azonban arról szól a könyv, amit a címe ígér: a marxi filozófiáról.

Közbevetés. Ha jobban belegondolunk: az idézett Feuerbach-tézis az értelmezés filozófiája és a megváltoztatás filozófiája közötti polémiaként is olvasható. A Minerva baglyaként felfogott filozófia nem egyidejű a valósággal, hanem csak arra képes, hogy újra meg újra utánaeredjen. Amire a tézis rámutat: miközben a filozófusok gyanútlan magabiztos­sággal értelmezgetik a világot, addig mások azt rendre megváltoztatják – amiről az értelmező filozófia mindig lemarad. De vajon így maga a filozófia maradt-e le a valóságról? A filozófiának szükségképpen csak követő, kísérő státusza lehet? Nem létezhet olyan filozófia, amelynek a beavatkozás, az átalakítás a fő programja? Amely az értelmezés filozófiáját nem elutasítani akarja, hanem kiegészíteni, és helyébe a világ értelmezéséből kiinduló, azt magába integráló „megváltoztatás" filozófiáját állítaná? Mintha már a Tézisek is valami ilyesfélére utalna: „a világi alapzatot kell tehát magamagában mind ellentmondásában megérteni, mind pedig gyakorlatilag forradalmasítani". Az itt programként megnevezett gyakorlati materializmus a korábbi irányzatoknak egyfajta szintézise: a filozófiai idealizmus (eszmei aktivitás) és szemlélődő mate­rializmus ellentétének meghaladása. Cselekvő filozófia, amelynek részei (pontosabban folyamatának – későbbi kifejezésekkel megjelölt – fázisai): gyakorlati (azaz cselekvésre orientált) elmélet, valamint elméleti (azaz elméletileg alátámasztott) gyakorlat.

A gyakorlati materializmus programja azon a felismerésen nyugszik, hogy az emberi viselkedésnek nem a tudat, az ismeretek a legátfogóbb végső meghatározói. A filozófia nem szűken az értelemhez, hanem tá­gabban a léthelyzetekhez, így a velük összefüggő elméleti és gyakorlati érdekekhez (ezért meghatározott értelemhez!) kötődik. Ily módon a raci­onalitás kérdése is a gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik: kinyílik a cselekvésig.

2. Kontra fogalmi bálványok

Amikor megfeledkezünk valamely eszme vagy általánosítás eredetéről – mutat rá Balibar -, úgy teszünk, „mintha saját jogon létezne az eszmék világmindenségében (»a Szabadság, az Igazság, az Emberiség, a Jog«)" és bálványokként tiszteljük ezeket az elvont képzeteket.

A pusztán értelmező filozófia kritikájának Marxnál olyan – általa is használt, illetve képviselt – absztrakt filozófiai fogalmak és eszmék „es­nek áldozatul", mint elidegenülés, emberi lényeg, elméleti humanizmus. Helyükbe materialisztikus tapasztalati tartalmak lépnek. „Ez az »elidege-nülés« – hogy a filozófusok számára érthetően fejezzük ki magunkat…"

– ironizál Marx. Megtörténik korábbi nézőpontjának radikális áthelyezé­se: Az emberi lényeg a maga valóságában nem valamilyen általános, amely alá besorolódnak az egyéni különbségek, hanem „a társadalmi viszonyok összessége". (Egy jellegzetes idézet, amely jól tükrözi az új szemléletmódot: „A tulajdon […] csak az érintkezésben – és a dologhoz való jogtól függetlenül – válik valóságos tulajdonná /viszony ez, amelyet a filozófusok eszmének neveznek/".) Az elméleti humanizmus spekulatív filozófiai antropológiáját kiszorította a történeti antropológia. Az eszmei-­etikai kommunizmusokkal való foglalkozást felváltotta a gyakorlati moz­galomra való koncentrálás.

Közbevetés. Jól mutatja ennek a változásnak a fontosságát, hogy a következő csaknem fél évtizedben Marx milyen nagy energiát fektet a német utópikus szocializmus (az úgynevezett „igazi szocializmus") bírá­latába. Cikkek, pamfletek, elemzések sorozatában – Engelsszel együtt – újra meg újra visszatér a témára. Valószínűleg azért is, mert érvelése egész irányultságának átalakulása azt a szakítást is kifejezi, amely mind saját korábbi munkatársaival (Bruno Bauer, Arnold Ruge, Moses Hess), mind egyes írásainak (főleg a Gazdasági-filozófiai kéziratok) szóhasz­nálatával, illetve szemléletével bekövetkezik.

Az „igazi szocialisták" jellegzetes módszere: a konkrét különbségek elfedése azzal, hogy beolvasztják valamilyen elvont általánosba. Az em­beri nembe (nembeliségbe), az ember lényegébe, az ember fogalmába. A valóságosan létező egyének helyébe „az ember" – egyébként szer­zőnként eltérő tartalmú – eszményképét állítják. Az „emberi társadalom" különböző ideáljaira hivatkoznak. Az „emberi ember" stb. nevében való agitációval gondolnak túllépni „az ember elidegenült lényegén". Marx leszögezi: „az »ember lényegének« birodalma" valójában az álmok birodalma, az „emberiség", „humanitás", „emberi nem" „vallásosan-­fellengzős" ködképe.

Az „igazi szocialisták" ismételten ostorozott eljárása: valamilyen – a konkrét egyének feletti – humanizmusban eltekintenek a tényleges társadalmi ellentétektől. „A humanizmusban mármost feloldódnak az összes névviták [.] Emberek vagyunk" – idéz Marx az egyik írásból, és kifigurázva kommentálja ennek absztrakciós technikáját: „Mivégre emberek, mivégre vadállatok, mivégre növények, mivégre kövek? Tes­tek vagyunk!" „A kommunizmus […] – fogalmaz – nem elvekből indul ki, hanem tényekből."

3. Kontra „általános"

Az ifjú Marx a hegeli hagyományt követve olyan partikularitások feletti „általánost" keres a maga korában, amely nem valamely társadalmi csoport részleges, különös érdekét, hanem az összesség érdekeit jele­níti meg, képviseli. Eleinte a független szócsőnek tekintett sajtóban véli ezt megtalálni, de materialista fordulata után kénytelen ezen túllépni. A Hegelnél erre a szerepre kiszemelt államhivatalnokokról kimutatja, hogy nem kizárólag az önzetlen hivatástudat vezérli őket: elsődlegesen „saját zsebre" dolgoznak. Ezzel a keresés iránya megfordul: az ön­zetlenség, érdekfelettiség eszmei általánosának primátusát felváltja a materiális érdekeltség primátusa. (Mint már korábban megfogalmazta: „a földön folytatódik a játék".) Így jut el az empirikus bérmunkássághoz, amely helyzetéből adódóan – markáns logikai összefüggést kiemelve – csak úgy emancipálhatja önmagát, ha egyúttal az egész társadalmat emancipálja. Ezért konkrét, különös osztályérdeke (volt már ilyen a tör­ténelemben!) egyidejűleg általános társadalmi érdekeket fejez ki. (Marx számára fontos módszertani összefüggés, hogy valamely általános érdek csak akkor lehet megalapozottan nem illuzórikus, ha a társadalmi realitásban gyökerezik: nem pusztán eszmeileg kitüntetett cél, hanem valamilyen különös érdek megvalósításának szükségképpeni mellékter­méke.) A proletariátus ennyiben valamiféle általános érdek empirikus, különös érdekben való megtestesüléseként, szociológiai értelemben vett hordozójaként kerül a képbe.

Miként „talált rá" Marx erre a – rómaiaktól átvett kifejezéssel – proleta­riátusnak nevezett társadalmi tényezőre? Egyrészt Engels irányította a figyelmét a munkásokra. Másrészt párizsi emigrációja során tapasztala­tilag is összetalálkozott a bérmunkássággal.

Megvalósítjuk (más fordításban: valóra váltjuk) a filozófia ígéreteit – hirdette annakidején Robespierre. 1843-ban még Marx is hasonlóképpen nyilatkozott az elméleti humanizmust képviselő (az általános emberi lényegre hivatkozó) filozófiával kapcsolatban. „Miként a filozófia a pro­letariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit […] a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül." Később a filozófia megvalósítá­sára történő hivatkozás – értelemszerűen – elenyészik, de a társadalmi kiútnak (a világ forradalmi megváltoztatásának) a proletariátushoz való elméleti-szociológiai kapcsolása megmarad.

Az eszmei (önállóként felfogott) általánosra való alapozás helyébe az empirikus különösben megtestesülő általános érdek lépett.

Közbevetés. Marx ebben az időben olyan jellegzetesen liberális gon­dolkodókat, mint Bentham, Helvétius, Holbach a szocializmussal hoz összefüggésbe (ld. „A legkiválóbb külföldi szocialista írók könyvtárá"-nak tervezete). E meglepő besorolás magyarázata, hogy mindannyian megkér­dőjelezik a politikai értelemben vett általános érdeket. Álláspontjuk szerint kizárólag az egyéni érdekek reálisak; a közérdek, ha nem az egyéni érde­kek összegeződését jelenti, csupán elvont kifejezés. Ezért a társadalom szerveződését a személyes érdekeltségek együtthatásából magyarázzák.

4. Kontra elméleti-logikai szükségszerűség

A proletariátus egyaránt logikai és – ami Balibarnál többnyire a gyakorlati szinonimája – politikai fogalom. Logikai, amennyiben alávetett, tulajdon­nélküli helyzetén csak a fennálló rendszer felszámolásával tud változtatni. Politikai, amennyiben alávetett helyzetének megváltoztatása radikális aktivitást igényel tőle. (Ennek ellentéte a hagyományos, értelmező filo­zófia: politikai kibékülés a társadalmi valósággal.)

A bérmunkásság nem rendelkezik a saját létfeltételeivel: léte fenntar­tásának nem tulajdonosa. Idegen test a fennálló berendezkedésben: nem a magántulajdon, profit, patriotizmus, individualizmus elvei szerint él. Ezért rohamosan növekvő létszáma előrevetíti a rendszer szükség­szerű szétesését: puszta létezése – úgymond – a polgári társadalom felbomlásának kifejeződése. Ezt az elméleti megállapítást a munkások elégedetlenségének megtapasztalása („ipari lázadások") alátámasztani látszik: kitör a júniusi munkásfelkelés. A bukás után viszont a munkásság betagozódik a rendszerbe. Ezzel kihull a képből az azonnali forradalom alanya. A győztes kapitalizmuson Marx úgy vesz elégtételt, hogy megírja A tőké-t, amivel újraalapozza az elméletet – állapítja meg Balibar. Egyút­tal hozzáteszi: „A kapitalizmus története a szükségszerű ellehetetlenülése elnapolásainak története."

Egy szellemes fejtegetés a magánvaló és a magáértvaló osztály összemosásának elkerülésére – kihasználva a francia nyelv adta lehető­séget – bevezeti a bérmunkás ouvrier és a kapitalizmus felszámolásáért cselekvő prolétaire megkülönböztetését.

Mit csinál a szél, amikor nem fúj? Mit csinál a proletár, amikor nem „proletárkodik" (vagyis amikor cselekedeteiben nem az egész osztálya közös érdekeit és az összmozgalom hosszú távú érdekeit képviseli)? Amikor éppen nem „valósítja meg a filozófiát"? Ugyanazt, amit a szél. Semmit. Mivelhogy ilyenkor nem is létezik a gyakorlatban. Mivel csak szerepének betöltése, funkcionálása, azaz „proletárkodása" által válik létezővé. Különben puszta bérmunkás. Bérmunkásként pedig – mutat rá Balibar – csupán az őt alkalmazó tőke kelléke, munkáltatójához ha­sonlóan, a tőkeközösség nélkülözhetetlen tagja. A bérmunkástudattal szakítva, a tőkeközösségből – részlegesen vagy teljesen – kilépve teheti magát proletárrá.

Balibar fejtegetése kitér 1848, illetve 1871 „az elméletre végzetes" eseményeire. Vázolja a franciaországi munkásság 1848 utáni magatar­tásának Marxra tett hatását. A vereséget követő időben a munkásság feltűnően nem az elméletnek megfelelő (az elmélet által logikailag elvár­ható!) módon viselkedett. Így Marx kénytelen volt szembenézni a munká­sok passzivitásával (illetve azzal, hogy a szocialisták a bonapartizmust támogatják). Tehát konkrétan megtapasztalta a számára nem idegen összefüggést: az élethelyzet erősen befolyásolja az egyének tudatát és tényleges cselekedeteit. A konkrét, közvetlen élniakarás erősebbnek bi­zonyulhat az elméletben megfogalmazott – az egyes munkás által vallott (vagy akár neki teljesen ismeretlen) – történelmi hivatásnál.

Marxnál a proletariátus elméleti-történelmi feladatának primátusa helyébe az empirikusan létező bérmunkásság tanulmányozása (majd szervezése) lépett. Az elméleti-logikai szükségszerűségre való (kvázi teleologikus) hivatkozás elsőbbségét felváltotta az empirikus oksági fo­lyamatokra való alapozás: tendenciák felismerésére és kiszabadítására való törekvés.

5. Kontra forradalmi praxis

A Tézisek az elméletet a gyakorlati kritika, a forradalmi praxis elsőbb­ségére alapozta.

Az értelmiségnél „a »baloldal«, a »forradalom« és a »proletariátus« szent szavaival találtam szemben magam" – élcelődik mintegy száz év­vel később a polgári szociológus, Raymond Aron Az értelmiség ópiuma című könyvében. Azon gúnyolódik, hogy ezek az ideologikus kategóriák a ködösítés szolgálatában állnak: valójában elfedik a tapasztalati valóság konkrétumait. (Nem meglepő persze, hogy a „demokrácia", „tulajdon", „jogállam" stb. „szent szavain" nem gúnyolódik.)

Balibar fontos szerepet tulajdonít Marxnál a stirneri látásmóddal való megismerkedésnek. A Tézisekben a filozófusok eszméi és fogalmai he­lyébe a világ megváltoztatásának feladatát helyezte Marx. A gyakorlati cselekvést és a forradalmat. Majd – Engels unszolására – elolvasta Max Stirner Az egyetlen és tulajdona című könyvét. Stirner szerint minden egyén fölötti általános (fogalom és eszme) puszta absztrakció, fikció. Megalkotásuk és használatuk az egyéni gondolkodás, sőt az egyén helyettesítését szolgálja. Intézményes feladatuk: uralom alá hajtani az individuum gondolkodását és életét. Ebben a logikában az Emberiségre és Istenre, Társadalomra és Észre, Nemzetre és Törvényre, Államra és Forradalomra, Jóra és Történelemre, Erkölcsre és Praxisra, Emberre és Proletariátusra, Humanizmusra és Kommunizmusra, Emberi jogokra és Népre, Kereszténységre és Egyenlőségre, Tulajdonra és Szabadságra stb. való hivatkozás – mind egyre megy. Semmi különbség nincs közöt­tük. Közös lényegük az egyedi ember igába hajtására való törekvés. Innen nézve tehát a forradalmi praxis programja is üres filozófiai abszt­rakciónak mutatkozik.

A stirneri érveléssel való szembesülés Marxot arra készteti, hogy ne álljon meg félúton, és a filozófiai esszencializmus bírálatát a forradalmi gyakorlatra (mint a világ megváltoztatásának általános elméleti-logikai módszerére) is kiterjessze. Ennek következtében – már A német ideoló­giától kezdve fokozatosan – a praxisontológia (mint konkrét téren és időn kívüli praxis) helyébe termelésontológia (a termelés fogalma, valamint a termelés empirikus viszonyainak vizsgálata) lépett.

A termelés tanulmányozásában megmutatkozik a társadalmi osztályok közötti munkamegosztás. Az is megmutatkozik, hogy a létfeltételek különbözősége befolyásolja az emberek gondolkodását: az alapvető osztályok a tudat szintjén is léteznek. (Az eszmék – mint ideológiák -szintén „a földön járnak".) Vagyis Stirner elutasított „általánosai" nem puszta fantomok, hanem materiális (a társadalmi helyzetekben gyöke­rező) alapjuk van.

Stirner minden absztrakció kiküszöbölésére irányuló törekvése maga is absztrakcióba, a semmi által nem meghatározott individuum képze­tébe torkollik. Az egyes individuum azonban nem önmagát értelmező zárt entitás, hanem viszonyobjektiváció. A konkrét egyén – ontológi­ailag tekintve – mindenekelőtt a saját létét termeli. De az individuális létezés úgy egyéni, hogy egyidejűleg azon túllépő, túlmutató – vagyis társadalmi.

Marx a forradalmi praxis primátusától továbblépett a társadalmi viszo­nyok és az empirikus termelés tanulmányozásához. A permanens for­radalom elképzelését felváltotta a kapitalizmus meghaladása történelmi előfeltételeinek, valamint a konkrét helyzet forradalmi érettségének a problematikája.

6. Kontra proletárdiktatúra?

Patriarchális utópiájában Thomas Morus felvázol egy helyzetet, amikor idegen érkezik a helyi közösséghez, ahol az a szokás, hogy az emberek közösen termelnek és közösen étkeznek. Mit tehet a látogató, ha elfo­gyott a „hazai", de enni szeretne? Mivel ebben a társadalomban pénz vagy más elfogadott fizetőeszköz nem létezik, ő is beáll dolgozni, majd ennek folyományaként neki is terítenek. Szükséglet és kielégítésének kapcsolata nagyon egyszerű, könnyen átlátható – az éhes egyén tevé­kenysége pedig, mondhatni, teljesen önkéntes. Ez az önkéntesség akár biológiai diktatúrának is nevezhető.

A Kommunista kiáltvány után Marx teljesen elhagyja a proletárdiktatúra kifejezést – írja Balibar. Ennek ellentmond, hogy az általa is hivatkozott A gothai program kritikája használja – sőt fontos elméleti szerepet szán neki. Balibar figyelmetlenségét feltehetően a korszellem is befolyásolja: szokásban van manapság e kategória miatt óvatoskodni, szégyenkezni. De mit is fejez ki valójában ez a kategória tartalmilag?

Ténykérdés, hogy az életben maradáshoz táplálkozni szükséges. Aki éhes, annak ennie kell. Ténykérdés, hogy a táplálékot munkavégzés­sel lehet előállítani. Aki enni akar, annak – ha nem áll módjában más munkájából megélni – dolgoznia kell. Elemi megközelítésben a prole­tárdiktatúra kifejezés Marxnál olyan állapotokra utal, amikor általános „munkakényszer" vonatkozik mindenkire: valamennyi táplálkozni akaró – munkaképes – egyén dolgozni (szükséges munkát végezni) kénytelen a megélhetéséért.

Marxnál nem megszűnik, hanem – mint ez egyébként Balibar fejtegeté­seiből is kiderül – inkább csak kibővül, konkretizálódik a proletárdiktatúra korábbi fogalma. Radikális demokrácia-felfogása – mutat rá Balibar – félresöpri a társadalom és az állam közötti hagyományos kapcsolatot. Felfogásában a kapitalizmusból való átmenet (a proletárhatalom) magva a közvetlen demokrácia kiépülése és gyakorlata: az állam lebontását, el­halását megvalósító tömegpolitika, az empirikus érdekeket megjeleníteni képes civil társadalom.

7. Mégis filozófia

A Tézisek meghirdette a filozófiából való kilépés programját, de valójában Marx „a kilépésből is kilép" – vonja le Balibar a végkövetkeztetést. Külön filozófiát nem ír, azonban történeti, gazdasági stb. írásait rendre áthatja a filozófiája. Olyannyira, hogy számos, a filozófiában eredetinek számító meglátással áll elő.

Marxi sajátosság a filozófia meghatározó terepének az elméletből a gyakorlatba való áthelyezése. Minden filozófia a nem-filozófiával való konfrontáció. Első lépésben elméleti konfrontálódás, amely mélyebb összefüggések feltárására irányul. Erre támaszkodhat a következő lé­pésben a gyakorlati konfrontáció: a valóság tudatos átalakítása.

A filozófiai megismerés nem autonóm, hanem korhoz (konkretizáló bontásban: osztály-, réteg- stb. álláspontokhoz) kötött ideológia. Ideológia abban a jelentésben, hogy ez a megismerés és tudás nem pusztán érte­lem és értelmetlenség ellentétéről árulkodik, hanem érdekekhez is kötött megismerés, függő tudás. Fogalmai és eszméi a különböző életfeltéte­lekben gyökereznek. A valóság adekvát megértésében, illetve valamilyen megtévesztésben érdekelt életfeltételek is tükröződhetnek bennük.

A filozófia ideológiának tekintése: saját végességének, korlátainak ma­terialista megnevezése. De ez egyúttal a hagyományos értelemben vett filozófia felértékelődését is jelenti: funkciója a filozófiai gondolkodásnál szélesebb keretek közé helyeződik. Így nem pusztán elméleti, hanem gya­korlati jelentőséget mutat. Miután Marx áttér a filozófiai nézetek ideológiák­ként (is!) való kezelésére, veszít a rangjából ezek direkt kritikája. Előtérbe a különböző illúziók szükségszerűségének a feltárása kerül (legismertebb közülük az áru fétisjellege). Ez történik a politikai gazdaságtannal is. Marx a bírálat módszerét (olykor a pozitív méltatásig) megfordítja azzal, hogy kimutatja valamely nézet és gyakorlat társadalmi megalapozottságát. (Vö. A gazdaságtani nézetek marxi értékelésének rétegzettségéről. Filozófiai Figyelő. 1983/3-4); Marx értékelési módszeréről. ELTE, Budapest, 1986.) Ezzel azt is megmutatja, hogy a tőkés gazdaság természete szerint em­berek feláldozása: racionális. Hogy a tőkés gazdaság természete szerint erőforrások elpusztítása: racionális. Osztályracionalitásával másik osztály­racionalitást állít szembe: a munkásosztály politikai gazdaságtanát. Marx racionalitásmodellje – fogalmaz Balibar -: az osztályharc.

Marxi újítás, hogy a filozófia elsősorban ne a gondolkodásban, hanem tágabb megnyilvánulásának helyén, a gyakorlatban szemlélje önmagát. Filozófiai alapkritérium a jelenben való hatás: a forradalomnak nem cselekvésfilozófia, hanem cselekvés felel meg. Ennek a felfogásnak utópiaellenessége – hangsúlyozza Balibar -, hogy a valóság formá­lása (a „jelenben való cselekvés") megköveteli a feltételek teoretikus ismeretét – csak így következhet be a tudományos bázis és a lázadás együttállása. (Marx – úgymond – közvetítést teremt a filozófia és a politika között.) Ezzel nyer megalapozást, hogy a filozófia a cselekvést a maga megvalósulásának („elméleti gyakorlatnak") lássa. Ezért azután számon is kérhető rajta, hogy az aktuális küzdelem valóban az elérendő célt, a szándékolt jövőt testesíti-e meg.

Egy további marxi sajátosság, ahogy nála a tudat nem az önkényes szubjektivitás, hanem az objektivitás területére tartozik: a társadalmi folyamatból ered. A hagyományos idealisztikus filozófia cáfolataként Marxnál megtörténik a szubjektivitásnak és képzeteinek (mint ideológi­áknak) a szétválasztása. Az individualitás: viszony. Az egyének társa­dalmi kapcsolatai: viszonyontológia. Az egyéni létfeltételek termelése egyszerre személyes és kollektív. A viszonyok ontológiája kifejezi a pólusok kölcsönösségét, valamint a viszony elsőbbségét a pólusokkal mint absztrakciókkal szemben. A marxi filozófia túllép individualizmus és szociologizmus ellentétén – mutat rá Balibar. Különbözik mind az atomisztikus alapú interszubjektivitás, mind az egész prioritását képviselő holisztikus komplexitás elképzelésétől. Balibar szóhasználata szerint leginkább transzindividuálisnak nevezhető. Mindent, ami egyének közötti interakciók révén létezik, transzindividualitás jellemez. A transzindividua­litás a végső társadalmi struktúra: megosztja a munkát, a gondolkodást, a politikát. Az osztályharc korrelátuma.

8. Van-e Marxnak önálló filozófiája?

Balibar megfogalmazása szerint Marx kijelentései nem alkotnak koherens egységet rendszerértelemben. (Mint egy helyen írja: rögzített premisszák nélkül is levon következtetéseket. Vagy másutt: szilárd konklúziók helyett „Marx az örök újrakezdés filozófusa".) Kétségtelenül igaza van Balibarnak: Marxnál a megszokott értelemben vett hagyományos, stati­kus rendszert hiába keresünk. (Marx valóban nem írt filozófiai rendszert.) De vajon teljesen igaza van-e akkor is, ha egy kiterjesztett értelemben vett, dinamikus, „másként rendszer" létezésére kérdezünk rá? Neveze­tesen, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy nincs-e Marxnál olyan átfogó filozófiai szemléleti keret (értelmezési struktúra), amelyen belül az egyes „kijelentései" (sőt, cselekedetei!) elhelyezkednek.

Amikor Hegel a tudós filozófiatörténet-írókat – akik hatalmas tény­anyagot, de belső egységének megragadása nélkül ábrázolnak – olyan állatokhoz hasonlítja, amelyek a zenemű összes hangját hallják, azon­ban a hangok harmóniáját nem értik, akkor szavaiban a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggések keresésére irányuló igény fogalmazódik meg. Egy ilyen, a filozófiatörténet egészét felölelő összefüggés, hogy valamely filozófia mely szempontokra terjeszti ki az érdeklődését és melyekre nem. A filozófia történetének egészén átívelő belső össze­függés – egyik metszetben – úgy is tekinthető, mint a vizsgálódásba bevont szempontok bővülése-bővítése. Azon szempontok mind széle­sebb horizontú, magasabb szintézisei, amelyeket átfog, amelyekre az érdeklődését kiterjeszti.

A filozófiai látásmód először is azon a felismerésen nyugszik, hogy a közvetlen tapasztalat nem ad végső tudást: a megfigyelt tények, jelen­ségek magyarázatra szorulnak, értelmezést igényelnek. Konkrétabban fogalmazva: A tapasztalati valóság és az értelmi „megmunkálás" egye­sítése során mutatkoznak meg a mélyebb tartalmaik. De az értelmezést igénylő végső kiindulópontot a tapasztalati tények képezik!

Másodszor: Tapasztalati tény, hogy vannak olyan események, ame­lyek sajátosságai csak hosszabb folyamatokból magyarázhatók. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés esetén a vizsgálódásba a történeti szempontok bekapcsolása szintén szükséges. Harmadszor: Tapasztalati tény az is, hogy egyes jelenségek emberi cselekvés nyomán alakulnak ki, keletkeznek. Ezért egy átfogó filozófiai megközelítés nem mellőzheti a célirányos emberi gyakorlat figyelembevételét. Marx filozófiai szemlé­letmódja együttesen kezeli a tapasztalati tudományok, a történetiség és a célirányos emberi gyakorlat premisszáit. (Bővebben: A marxi-engelsi paradigma helye a filozófia történetében, (http://minerva.elte.hu/tuto/paradigmadani.htm .)

A marxi filozófiai nézetrendszer megalapozása a teleologikus emberi tevékenység felől történik. Ennek során bekövetkezik az objektív (ter­mészeti) logikának és az emberi célkitűzések szubjektív logikájának az egyesítése. A legátfogóbb teleologikus tevékenység termékében szubjektum és objektum egysége jön létre: az idegen természet – ten­denciájában – átalakul az ember szervetlen testévé. Ezért írhatja Marx legtágabb (tehát gyakorlatot, történetiséget és tapasztalati valóságot szintetizáló) filozófiai keretként, hogy „a szubjektum, az emberiség és az objektum, a természet ugyanaz". A céltudatos praxis olyan közvetítést valósít meg a szubjektum, vagyis az ember (végső fokon az emberi nem) és az objektum, vagyis a szélesen értelmezett természet között, mely (egy végtelenként felvett történelmi folyamat során) közvetett azonos­ságuk irányába mutat.

Marx a természet, és ennek megfelelően a természetelsajátítás eltérő szintjeiről beszél. Az idegen objektivitáson belül megkülönbözteti a tulaj­donképpeni természetet, az ember társadalmi környezetét és az egyén belső természetét. Ebből következően: az ember – jóllehet nem maga választotta körülmények, feltételek között – társadalmi viszonyrendsze­rének és történelmének is szubjektumává, szerzőjévé válhat. Céltudatos tevékenységének eredményessége azon múlik, hogy mennyire alapozó­dik az adott társadalmak tapasztalati valóságára.

A marxi típusú filozófia – struktúráját tekintve – formailag zárt: szem­léleti keretéül az idegen objektivitás-cselekvő szubjektum-elsajátított természet (az emberiség szervetlen teste) hármasság szolgál, kifejtési logikája pedig – végső fokon – e hármasság keretein belül jelenik meg. Ugyanakkor tartalmilag nyitott nézetrendszerről van szó: premisszáiból következően semmilyen gyakorlati jelenséget vagy szaktudományos felismerést (lévén az a tapasztalati valósághoz tartozó) nem tekinthet a maga számára külsődlegesnek, idegennek; ezeket – metodikai szükség­szerűséggel – a saját szerves elemeiként kell értelmeznie és beépítenie, azaz alapszerkezetébe integrálnia. Ily módon valamennyi új elméleti és gyakorlati jelenség a filozófián belülre kerül, amely – tartalmi nyitottsága miatt – mintegy önkorrekciós rendszerként működik: várja-elvárja éppen meglevő magyarázatainak kiegészítését, helyesbítését. Ennyiben elvileg zárja ki rendszeridegen tudományos és társadalmi tapasztalatok kelet­kezését; struktúrája eleve kijelöli az új ismeretek helyét és beépülésének formáját. Mindebből módszertani következményként adódik: minthogy a rendszeren belül értelmeződik minden empirikus, történelmi és gyakorlati entitás, ezért az empíria (szaktudományok) és a gyakorlat felől külső kritikának nincs kitéve. Valamennyi innen jövő kritika belső bírálatként funkcionál: a rendszer kinyilvánított rugalmasságának megfelelően az új ismeretekhez és fejleményekhez való alkalmazkodást ír elő.

Marx filozófiai nézetrendszere a praxist a teória szerves elemének, tartozékának, kiiktathatatlan részének tekinti. Ily módon a gyakorlat a filozófián belülre kerül: az elmélet által felmutatott lehetőségek kihordá­sa az emberi cselekedeteken nyugszik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy maga az elmélet a gyakorlathoz kötött: olyan praxishoz, amelyet adott teoretikus célkitűzések orientálnak. Ezáltal azonban – elvi megfogalma­zásban – nemcsak a gyakorlat lesz az elmélet része, hanem az elmélet is a gyakorlat szerves mozzanataként jelenik meg: a filozófia a praxison belül kap helyet. Legátfogóbb működési területévé a teleologikus gya­korlat válik. (Egy lazán alkalmazott párhuzammal: A filozófiát – annak egészét – nem lehet elbeszélni. Az megmutatkozik.)

III. A beletörődés szabadsága

Az írás előző részeiben szó volt arról, hogy az egyén élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: nem független azok folyamataitól. A visel­kedését befolyásoló külső hatások nemcsak közvetlen környezetéből, hanem társadalma, a történelmi múlt és a változó földi életfeltételek felől is érik. Ezek a hatások egyrészt előnyösek a számára: segítik az életben maradását. Másrészt azonban kockázatokat is hordoznak: az egyéneket különböző veszélyeztetettségeknek teszik ki. Kit az egyik, kit a másik fenyeget inkább, kit rövidebb, kit hosszabb távon – de abban az erőtérben, amelyben létezünk, senki sem érezheti magát teljes biz­tonságban. Olyan problémák ezek, amelyek – bár aktuálisan korántsem egyformán – lényegében mindenkit érintenek. Előbb-utóbb – közvetlenül vagy barátaink-szeretteink révén – valamilyen mértékben mindannyian beléjük ütközünk.

A korábbi fejtegetés arra a következtetésre jutott, hogy több komoly – a puszta létet érintő – fenyegetettséggel találkozunk, amelyeket a szabad­ságra következetesen törekvő (ezért nagyobb távlatokban gondolkodó) egyén nem tud megkerülni. Mivel ezek a fenyegetettségek alapvető lét­kérdéseket is érintenek, érdemi elméleti és gyakorlati megoldásokat (az eddigiekben alkalmazott kifejezéssel: létválaszokat) követelnek.

1. Veszélyben van a létfenntartásunk. Korunkban az egyén nem önel­látó: nem maga termeli meg a fogyasztási javait. A döntő többség nem rendelkezik a létfenntartásának eszközeivel, hanem el van választva tőlük. Jövedelemszerzése attól függ, hogy van-e éppen piaci kereslet a munkaerejére (a bérmunkájára). Ilyen keresletet a termelési eszközök és intézmények tulajdonosai, illetve irányítói támasztanak. Amikor gondok mutatkoznak az áruk értékesítésében (a termékek eladhatatlanok), illet­ve az intézmények finanszírozásában, a bérmunkások iránti kereslet is elapad. A tulajdon nélküli egyén nincs birtokában a saját létfeltételeinek (életben maradása eszközeinek) – így nem tulajdonosa a saját létének. A létfenntartása nincs biztonságban. Erre a létkérdésre a jelenlegi rend­szerben nincs létválasz.

2. Veszélyben van polgártársaink jelentős részének a létfenntartása. A jövedelemszerzés ingatagsága, a megélhetési tulajdon (illetve birtok­lás) hiánya társadalmi szinten kitermeli, felerősíti a megélhetési (és a nem pusztán megélhetési) bűnözés szelídebb és erőszakosabb jelen­ségeit, gyakorlatát, ezzel a jómódúak nyugalmát, vagyonát, biztonságát is veszélyeztetve. A szegények tömeges létbizonytalansága átcsap a biztonság általános hiányába. Erre a létkérdésre az adott társadalmi rendszerben nincs létválasz.

3. Veszélybe került a globális társadalom tagjai jelentős részének létfenntartása. A szegény országokban naponta több tízezren halnak éhen. Erre a feszültségre helyben nincs megoldás. Nem meglepő, hogy egyre többen zúdulnak rá menekültként azokra az országokra, régiókra, ahol megélhetést remélnek. Sokak szerint a nemzetközi terrorizmus felerősödése és új formái sem függetlenek ezen országok szegénye­inek kilátástalan helyzetétől. Nincs biztonságban a gazdag országok lakosságának nyugalma, vagyona, élete. Erre a létkérdésre az uralkodó világrendszerben nincs létválasz.

4. Veszélybe került az emberiség puszta fennmaradása. A természeti környezet bolygószintű pusztulása globális katasztrófával fenyeget. A világgazdaság működését mozgató növekedési kényszer nyersanya­gok visszapótlás nélküli túlhasználatával, mértéktelen erdőirtásokkal stb. jár együtt; elősegíti az éghajlat megváltozását, az időjárásbeli szélsősé­geket, az elsivatagosodást. A technikai civilizáció mostani formájának elkerülhetetlen mellékterméke a termőföld, az ivóvíz, a levegő szennye­zése. Mindez planetáris szinten veszélyezteti az emberi életfeltételeket és az emberiség közeli pusztulásával fenyeget. A gazdasági növekedés jelenlegi igénye és az életfeltételek hosszabb távú újratermelődése ki­békíthetetlen ellentétbe került egymással. Erre a létkérdésre a fennálló világrendszerben nincs megnyugtató létválasz.

A szabadságra következetesen törekvő egyén minduntalan beleütközik a fennálló rendszer által termelt és folyamatosan bővítetten újratermelt életveszélybe. Így arra kényszerül, hogy egyaránt szembenézzen mind a létfenntartás individuális, társadalmi és emberiség-szintű veszélyezte­tettségével, mind a létfeltételek planetáris szintű veszélyeztetettségével.

Ha ekkora bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban vagyunk, magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy milyen gyakorlati választ, megoldást találhatunk az élethelyzetünk kihívásaira. Mit tehetnek az emberek azért, hogy eligazodjanak ebben a többszintű erőtérben? Miként tudják a létük védettségét megnövelni?

1. Táguló horizont (A töredéktől az egészig)

Egy szépirodalmi példa szembeállítja egymással a keresésnek (valamilyen megoldás megtalálásának) két változatát. Az egyikben a lámpást felakasztjuk a sötét szoba közepén a mennyezetre. A másikban a világító eszközzel végigjárjuk a szoba zugait. A jelzett alternatíva úgy is felfogható, mint a teljes rálátás és a részleges nézőpont (a le­határolt, korlátozott látótér) közötti választás különbsége: valamilyen összprobléma, illetve egyes részproblémáinak feltárására és megol­dására való koncentrálás.

Vajon helyes választ kaptunk-e az egészre az egyes részválaszok mechanikus összeadásával, összegezésével, vagy pedig csak akkor, ha az egyes részeket eleve valamilyen strukturált egész részeiként fogjuk fel? Ez utóbbi esetben nemcsak a részproblémákra kapott válaszok, hanem már a rájuk vonatkozó kérdések sem ugyanazok. Ebben az értelmezésben minden nem átfogó kérdés részkérdés (valamilyen rész kérdése). A részkérdések viszont nem önmagukban állnak (ezért nem állnak meg önmagukban!), hanem átfogó szemléletbe illeszkednek: csak annak keretei között válaszolhatók meg elméleti jelentőséggel. Minden részprobléma az adott összprobléma részeként, abból levezetve és le­bontva oldható meg. (Természetesen arra az esetre ez nem vonatkozik, amikor töredékes válasszal, alkalmi, részleges csillapítással is beérjük – vagy éppen ez a célunk.) Következetesen végiggondolva: valamilyen összproblémának a megoldása egyúttal valamennyi részproblémájának a tényleges megoldása is.

Az egyén élete különböző létszintekben gyökerezik: az individuális lét elválaszthatatlanul (mondhatni közvetlenül) beágyazódik mind a tár­sadalmi, mind a planetáris létbe. A létezésnek ezek a szintjei egyúttal a korábban emlegetett létkérdések kifelé bővülésének rétegeit, fokozatait mutatják. Egyidejűleg azt is jelzik, hogy az egyén szemléleti horizontja (ha nem tartja fogságban valamilyen nyomasztó elemi feladat) miként nyílhat szét, miként szélesedhet. Hogy az egyén milyen fázisokon, fo­kozatokon át kapaszkodhat fel az univerzális (konkrétabban: planetáris, globális, emberiségléptékű) látásmódig, annak problémaköréig: érdek­lődése, horizontjának látószöge meddig tágulhat. Másként fogalmazva: melyik az a – mennyiségi értelemben vett, tisztán módszertani – ma­gaslat, ahonnan legteljesebben tud az őt érintő dolgokra rálátni, képes a saját élethelyzetét legjobban át- és felfogni, azt megérteni. Amely leginkább megadja a messzire tekintés lehetőségét, legelőnyösebb a „távolra látás" igyekezete számára. (A félreértések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy a nagyobb rálátás, a szélesebb látókör a többet értésnek [a biztonságosabb eligazodásnak] csak a módszertani esélyét növeli. Ugyanakkor nyitva hagyja, hogy az adott illető mit kezd a kapott lehetőséggel: önmagában a magaslat teljességgel ártatlan az egyéni „éleslátás" meglétében vagy annak hiányában.)

A vázoltak alapján könnyen belátható, hogy valamely probléma teljes megoldására kizárólag ott van esély, ahol a legátfogóbban jelentkezik. Hozzá képest minden szűkebb terület korlátozott hatókörrel rendelkezik, ezért a legátfogóbbnak alárendelve, annak keretében értelmeződik.

Ha valaki kiterjesztette a látókörét a planetáris fenyegetettségre, illetve általában véve az emberiség szintjére, akkor egyéni problémáira adandó válaszait (konkrétan: a következetesnek tekinthető válaszait!) is ennek a szintnek a figyelembevételével, sőt fogságában kénytelen megadni. Mivel tud róla, nem képes figyelmen kívül hagyni ennek az átfogó szint­nek a létezését és működésének sajátosságait. Sőt, ennek a szintnek a szempontrendszere elsőbbséget élvez mindazokkal a területekkel szemben, ahova az itteni események következményei továbbhárulnak, „lecsurognak". Átfogó jellegéből következően megszűnik mindazoknak a területeknek a belső önállósága, amelyekre az itteni döntés hatásai szintén vonatkoznak, továbbgyűrűznek.

(Értelmező megjegyzés. Az átfogó, átfogóbb jellegnek két különböző jelentése van: mennyiségi és minőségi. Két nézőpont, vizsgálódás közül az a mennyiségileg átfogóbb, amelyik több létszintet vesz figyelembe. Minősé­gileg átfogóbbnak viszont az számít, amelyik kiterjed a tágabb, szélesebb horizontú létszintre. A nagyobb látószög alapul szolgál a biztonságosabb kimenetelű döntések számára. A kevésbé átfogó jelleg – mind mennyiségi, mind minőségi értelemben – mindig valaminek a hiányára utal.)

2. Átfogó horizont (Az egész és a részei)

„Ő egy végleges és átfogó rendre törekedett, a lényeges és életbevágó dolgok rendjére. Ebben a szándékában a nem lényeges dolgok… csak útjában álltak. Nem tehetett mást, mint hogy szabadulni próbált e rendzavaró tárgyaktól." (Örkény István)

Akinek nagyon elkalandozik a gondolkodása (mert elragadják a gondola­tai), azt kockáztatja, hogy eltéved. Aki nagyon elkalandozik a létében, azt kockáztatja, hogy eltéved az életében. Ha elhanyagolja az életfeltételeivel való törődést, azt kockáztatja, hogy „idő előtt" elpusztul.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az embernél – más élőlényektől eltérően – a léttel szemben viszonylagos autonómia is megjelenik: nem mindenkinél, illetve mindenkor „létkérdés" a létkérdés (az életben mara­dás). Az egyén – valamilyen megfontolásból – saját gyorsított elmúlását is választhatja. Egyesek bizonyos esetekben ösztönösen vagy tudatosan előnyben részesítik az „idő előtti" elpusztulást. Az individuum például el­sőbbséget adhat a kalandozás, a változatosság igényének a mindenáron való életben maradással szemben. „Nem érdemes tovább élni, ha nem kapom meg a nekem szükséges örömöket." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem jutok hozzá a megkívánt javakhoz." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem érem el a vágyott sikereket." Akkor sem feltétlenül érdemes valakinek tovább élni, ha megkérdőjeleződnek a létfeltételei és nem tudja kielégíteni az elemi szükségleteit.

Egy másik változatban a kiváltó ok az emberek lelki nyugalmának, bel­ső harmóniájának sérülése. A tapasztalatok szerint gyakran az életösztön ellen hat, ha az illetőnek meginog az önbecsülése vagy nincs biztosítva az emberi méltósága. Életellenes következménye is lehet annak, ha a létezés nyugalma súlyosabban csorbul. (A megmenekülés lehetőségével szemben mondja Platónnál az elítélt Szókratész: „jobb így meghalni, mint zaklatásban élni".) Az „idő előtti" elpusztulás egy további változata a hosszabb távú létezéssel szemben a rövid távú létezést választja. A felgyorsított élményszerzés igénye vagy valamilyen önpusztító maga­tartás gyakorlata nem tartozik a hosszú élet titkai közé.

A következő fejtegetések lényegében csak azokra érvényesek, akik – elméletben vagy gyakorlatban – a hosszú életre törekszenek. Vagyis azokra vonatkoznak, akik igyekeznek a létezésüket biztonságosan megalapozni: fennmaradásukról, létfeltételeikről hosszabb távon gon­doskodni.

Az emberi viselkedések (sőt, egyazon egyén megnyilvánulásai, törek­vései is) rendkívül sokfélék.

Amikor valaki éppen a „kedvtelésének él", minden egyebet – ösztönö­sen vagy tudatosan – ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulékosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni.

Amikor valaki éppen a „személyiségének él" (személyiségének szolgá­lata a fő kedvtelése), minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít. Ami nem személyiségének egyedi sajátosságából fakad, azt másodlagosként, járulékosként kezeli. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni (vö. Menekülés a szabadságba. Eszmélet 96).

Amikor valaki éppen egy adott fenyegetést akar elhárítani vagy megelőz­ni, minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulé­kosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüggeszteni.

Amikor valaki egy kitűzött cél elérése érdekében arra törekszik, hogy minden zavaró tényezőtől következetesen eltekintsen, ösztönösen vagy tudatosan lényegében a következőképpen jár el: a tapasztalati valóság egészére olyan „sablont" helyez, amely mindent letakar, ami a kitűzött célhoz való eljutás szempontjából közömbös – ezért az adott feladat megoldását zavaró tényező. Ami a megfelelő sablon felillesztése után „érzékelhető" marad, az segít megérteni, megragadhatóvá tenni a szük­séges célirányos mozgás átláthatóvá vált logikáját. Ami a sablonon kívül reked, az nem éri el az adott szempontú ingerküszöböt.

Az emberiség „sablonjának" használatakor mindaz fedésben marad, ami csak az ennél kevésbé átfogó szinteken fontos, érdekes. A struk­turális értelemben vett összkép (vö. intenzív totalitás) – módszertani megfontolásból, a „lényeglátás" érdekében – szükségképpen túllép a „tények" leltári teljességén, az extenzív totalitáson.

Más a helyzet, ha az egyén „sablonját" akarjuk elkészíteni. Ekkor azt tapasztaljuk – ha a vázolt beágyazottságok és fenyegetettségek szem­pontját elfogadjuk -, hogy amire kíváncsiak vagyunk, az nem válaszol­ható meg az egyén közvetlen szintjén maradva: nem takarítható meg a puszta individualitásénál tágabb szintek bekapcsolása a vizsgálódásba. Sőt: az egyénekkel kapcsolatos problematika teljes (vagyis felelősség­teljes) megragadása a legátfogóbb szinten, a Glóbusz és az emberiség szintjén kezdődik. Ezek szerint a fenyegetettség szempontjából az embe­riség horizontjának „sablonja" és az egyének következetesen alkalmazott horizontjának „sablonja" ugyanaz: végső fokon egybeesik. Természete­sen ebből nem következik, hogy a „hús-vér" egyén az életét alapvetően ne ennél alacsonyabb szinteken rendezné be. És az sem következik, hogy a konkrét élethelyzetében következetesen viselkedő egyén min­denkor erre a „végső fokon" álláspontra helyezkedhetne. (Lásd később.)

Az emberi élet alapvető létkérdése legátfogóbban tehát a planetáris szinten jelentkezik. Ha itt nem sikerül megnyugtató eredményt elérni (vagyis tényleges, tartós kiutat találni), akkor az összes többi szinten történő erőfeszítés – hosszabb távon – funkcióját veszti. Ebből követke­zően mindazon egyének, akik valós megoldásra törekednek, kénytelenek a létezés kérdését az emberiség lakóhelye, a bolygó problematikájának „magaslatáról" szemlélni. Az alapvető létkérdésre koncentrálva – szigorú következetesség esetén – nem engedhetik meg maguknak, hogy akár a „hobbik", akár a létezés alsóbb szintű fenyegetettségei irányába eltérül­jenek. Az ilyen egyén az átfogó alapfeladaton nem tekint túl, nem lát ki belőle, de ez az alapfeladat – egy meghatározott összefüggésben – az alacsonyabb szintű létkérdéseket is érinti: egyidejűleg az alacsonyabb szintű létkérdések is benne foglaltatnak. Mindaz, ami az alapfeladaton kívül esik, ebben a vonatkozásban érdektelenné válik, megszűnik, aktu­álisan „nem létezik" a számára.

(Megjegyzendő, hogy a „sablonos" módszer általánosabban is fel­fogható és használható. Ha feltételezzük, hogy kaotikusnak mutatkozó világunk mozgásaiban érdemes összefüggéseket, működési logikákat keresni, ez az eljárás alkalmasnak mutatkozik ilyen összefüggések, logikák feltárására, kiemelésére. Az esetleg létező belső logikai összefüggéseket – képletesen szólva – biztosabban tudjuk kitapintani, ha kérdéseinket, vizsgálódásainkat módszertani sablonokkal segítjük. Ez a „sablonos" eljárás a legkülönbözőbb logikák, összefüggések keresésére alkalmazható.

Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző egyének tet­teiben? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző államok működésében? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző társadalmi rendszerek működési struktúrájában, belső tagozódásában? Tapasztalunk-e bármiféle logikát az emberiség történetében? Stb. A hi­vatkozott módszertani sablonok használata az éppen feltett kérdésre való összpontosítást szolgálja. Egyfajta „lényeglátásban" segít: lehetővé teszi a kiválasztott szempontú lényeg észrevételét, kiemelését. A tapasztalati valóságra borított cél szerinti „sablon" mindazt elfedi, ami a vizsgálódás

során aktuálisan kiválasztott szempontból érdektelen, pusztán járulékos elem. Az így megmaradó „látványtól" viszont megkapjuk az igényelt vá­laszt. Kizárólag az éppen megfogalmazott kérdés szempontjából adekvát tényekre, konkrétumokra, folyamatokra enged rátekintést – szemlélhetővé, megragadhatóvá téve ezzel a keresett „lényeget". Illetve amikor semmit nem mutat, akkor azt jeleníti meg, hogy az adott kérdésben egyáltalán nem tapasztalható semmilyen érdemi összefüggés.)

3. A lekapcsolódás szabadsága

Az egyének történelmi és planetáris beágyazottságának következtében az individuális létezés az emberiség tagjaként, részeként zajlik. Aki tudatosít­ja magában ezt az összefüggést, annak a szemléleti horizontja – ameny-nyiben következetesen törekszik a szabadságra – az emberiségig tágul. Másként fogalmazva: felemelkedik, „felkapcsolódik" az átfogó horizontra, az emberiség szintjére, az őt érintő egészt átfogó összproblémára. Akár azért, mert – defenzív nézőpontból – szembenéz az onnan érkező fenye­getések kockázatával. Akár azért, mert – offenzív alapállásban – szemé­lyes ügyévé teszi, személyes ügyének tekinti az emberiség problémáit és hozzá kíván járulni azok megoldásához. Mindamellett abban sincs semmi meglepő, ha valakinek olykor a gyakorlati eredményesség (illetve annak esélye, reménye) fontosabbá válik, mint az elméletileg teljes – de aktuálisan bizonytalan kimenetelű – megoldásra való törekvés. Ha ösz­tönösen vagy tudatosan olyan feladatot választ, amelynél reálisnak tűnik az erőfeszítés hatásának, hatékonyságának viszonylag gyors visszaiga­zolódása. Ahol – az egyébként bármily részleges – siker elérhetőnek, megtapasztalhatónak tűnik. (Gondoljunk például a politikai csatározások lélektani furcsaságainak gazdag és szemléletes tárházára.)

Az egyes individuum számos – létét, illetve szabadságát veszélyeztető – kihívással találkozik. Vannak olyan létproblémák, amelyek megoldatlan­sága neki is alapvető fenyegetettséget jelent. A szabadságra következe­tesen törekvő egyén kénytelen számolni ezekkel. Ugyanakkor megesik, hogy szembesülve valamilyen adott létproblémával, azt számára átlát­hatatlannak találja, megoldhatatlannak ítéli. Ezért a szembenézés során dönthet úgy, hogy nem veszi magára annak terhét, hanem tudatosan eltekint tőle. Tehát dönthet úgy, hogy – realista kompromisszumot kötve a valósággal – szándékosan leválasztja (a filozófiai irodalomban elterjedt kifejezéssel: lekapcsolja) magát róla. Az ilyen lekapcsolódásnak defenzív (védekező), illetve offenzív változata is létezik. Az előbbiben az illető a probléma hárítását, a tőle való eltávolodást elsősorban kényelemből teszi. Nem kívánja magát vele terhelni. Az utóbbiban viszont az érdeklő­dését és a mozgásterét annak érdekében szűkíti le, hogy a maradékon belül megnövekedjen az eligazodása, magabiztossága, szabadsága. Gyakorlatias, pragmatikus megfontolásból ezt a tudatosan leszűkített szabadságot választja, vállalja. A lekapcsolódásnak ez a változata a létprobléma egésze orvoslásának hosszadalmas, bonyolult, bizonytalan kimenetelű feladatával szemben előnyben részesít valamely gyorsabb sikerrel kecsegtető (ezáltal az egyén szubjektív belső biztonságérzetét növelő) tevékenységet. Úgy is fogalmazhatunk: a fenyegetettségnek kitett átfogóbb létszintről átkapcsolódik valamilyen másik, aktuálisan kevésbé fenyegetettnek gondolt vagy őt jobban foglalkoztató létszintre. A nagyobb, hosszabb távú feladatvállalás érzése (olykor nyomasztó élménye) helyett a siker – vagy a problémamentesség – érzését választja.

A lekapcsolódás szabadsága gyakorlatiasan, pragmatikusan felfogott taktikai szabadság.

Az emberek arra kényszerülnek, hogy rendszeresen táplálják a tes­tüket (a biológiai rendszerüket). Ezt – elemi megközelítésben – kalóriák bevitelével teszik. Az emberek arra is rákényszerülnek, hogy a pszichikai rendszerüket táplálják. Kinek ez, kinek az jelent lelki táplálékot. Van, aki változatos kalandokkal eteti magát. Van, aki divatos fogyasztási javak­kal – mert ez kell a lelkének. De az is előfordul, hogy valakinek olyan a pszichikai rendszere, hogy csak konkrét eredményességgel, mérhető sikerekkel lehet jóllakatni. Mindenáron sikereket kell elérnie, ha el akarja kerülni pszichikumának az éheztetését.

Az átfogó feladatról szűkebb feladatra átkapcsolódó egyén – pusztán matematikailag nézve – egyenértékű cserét hajt végre: egy feladat he­lyébe egy másikat választ. Nem mechanikusan tekintve bonyolultabb a képlet: az átfogó egésszel való szembenézést behelyettesíti annak valamelyik részével vagy töredékével.

Az írás előző részében szó volt olyan korproblémákról, amelyekbe minduntalan beleütközünk.

• Korprobléma, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonó­miahiánya. Korprobléma a személyiség egyedisége elleni kihívás. Az egyes egyén megteheti, hogy a személyiségének egyedisége elleni kihívást nem tekinti a maga számára különösebben fontosnak. Végeredményben úgy dönt, hogy nem vesz tudomást erről a prob­lémáról és lekapcsolódik róla.

• Korprobléma, hogy egyre több ember nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövedelem­hez. Korprobléma a tulajdon nélküli páriák tömeges létezése, illetve az ebből fakadó többirányú fenyegetettség. Az egyes egyén meg­teheti, hogy szembenézve és szembesülve a társadalmi egyensúly elleni kihívással (a párialéttel), azt nem az ő illetékességébe tarto­zónak ítéli. Végeredményben úgy dönt, hogy nem engedheti meg magának az ezzel a kihívással való foglalkozást és lekapcsolódik róla. (A szociális kérdés átfogóbb és lekapcsolódó megközelítésének kérdéséhez: Ki törődik Koldus Józsival? Eszmélet 94)

• Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása.

Az egyes egyén megteheti, hogy – úgymond reálisan mérlegelve az ebből következő feladatot és átlátva annak nehézségét – az egész problémát elhárítja magától. A globális fenyegetettséget nem tekinti az ő problémájának. Végeredményben úgy dönt, hogy igyekszik nem tudomást venni arról a kihívásról, amit ez a korprobléma jelent és lekapcsolódik róla. (Ide kívánkozik egy pontosító és kiegészítő megjegyzés. Lekapcsolódni, vagyis valamely szint közvetlen szempontjait elhagyni, azoktól elvonatkoz­tatni egy alacsonyabb minőségről [kevésbé átfogó létszintről] is lehet. Ezt – az elmozdulás irányát tekintve – inkább fölkapcsolódásnak, magasabb minőségbe való átlépésnek kellene nevezni. [Például az „individuális" létszintről a „társadalmi" létszintre.] Amikor a felemelkedés nem átfogó, hanem részleges marad, mégis pontosabb a szimpla átkapcsolódás meg­jelölés. Ugyanis ebben az esetben – a problémamegoldás szempontjából – nem teljes, nem érdemi a minőségi változás. Annyi történik, hogy az egyik hiányt, részlegességet felváltja egy másik. – Ennek a pontosító és kiegészítő megjegyzésnek a későbbiekben még lesz jelentősége.)

Megesik, hogy az egyén számára a lekapcsolódás taktikája bevá­lik, és eljárása sikeres. Az illető megvalósítja azt, amit akart. De az is megesik, hogy ez a módszer kudarchoz vezet, mert a mesterségesen kirekesztett létszint (vagy több létszint) mégiscsak beleszól, visszabeszél és keresztezi, meghiúsítja az elképzelését. Nem a lekapcsolódó egyén kezében van a siker kulcsa – akár kudarc, akár siker, végső fokon csupán megtörténik vele. A siker feltételét képező többi létszint kívül maradt a számításon.

Amikor az egyén – kötetlenebb mozgáslehetősége érdekében – tudato­san lekapcsolódik valamilyen problémáról, akkor a választása kétirányú: egyidejűleg választja a nagyobb kötetlenséget és a nagyobb fenyege­tettséget. A nagyobb kötetlenséget abban, amiben éppen tevékenykedni akar. Az előrelátható vagy kiszámíthatatlan fenyegetést pedig onnan, ahonnan lekapcsolódott. Önkéntesen korlátozott szabadságát, de egyút­tal az előrelátható (illetve a kiszámíthatatlan) fenyegetettségét is vállalja.

Ha a mozgásterünk leszűkítésével növeljük meg a szubjektív sza­badságérzésünket, egyúttal ki is szolgáltatjuk magunkat a kirekesztett terület felől jövő fenyegetettségeknek. Azzal, hogy lekapcsolódunk a probléma egészéről (teljességéről), egyidejűleg választjuk a szubjektív szabadságérzést és az objektív fenyegetettséget.

A lekapcsolódó egyén – amikor tudatosan vonatkoztat el bizonyos feltételektől, mint a megvalósulás (az eredményesség) valamilyen elengedhetetlen eszközétől – kockázatot vállal. Nyitva hagyja a cél megvalósulásának és megvalósulatlanságának az alternatíváját. Kitűzi a szubjektív célját, de számításba veszi a viselkedésével kiváltott eset­leg negatív eredményt, mint – az adott közegben – kivitelezett objektív célt is. Tudatában van a kettős célkitűzésnek, és vállalja a szubjektív cél lehetséges bukását. Akarja a szabadságot, ugyanakkor érzékeli a fenyegetettséget. Tudatosan nem vállalja a fenyegetettség elkerülésének árát, hanem – a negatív forgatókönyv bekövetkeztének esetére – inkább lemond szubjektív célja megvalósulásáról. („Azon az áron nem kell.") Másképp fogalmazva: a lekapcsolódással azt is vállalja, hogy adott esetben cselekedetének (szándékaitól független) objektív célját követi – letéve a szubjektív cél megvalósulásáról. (Szubjektív és objektív cél viszonyáról ld. az előző részt : Eszmélet 96)

Ha az egyén kudarcot vall, megteheti, hogy a szubjektív hiányosságát (módszerének részlegességét) szubjektív eszközökkel ellensúlyozza. Vagyis a kudarca miatt nem izgatja magát. Azt is mondhatjuk, hogy felad­ja eredeti célját, a gyakorlatát pedig – az adott kérdésben – alacsonyabb szintre helyezi („savanyú a szőlő"). Más a helyzet, ha nem tudja túltenni magát a kudarcon, és az objektív kudarc szubjektíve is kudarcérzéssel párosul. A tudatosított kudarc ráirányíthatja a figyelmét egy fontos össze­függésre: mindannyiszor külső fenyegetettségnek, a kudarc esélyének tesszük ki magunkat, amikor eltekintünk némely olyan feltételtől vagy eszköztől, amelyek megléte nélkül a célunk megvalósulása bizonytalan. Nem veszünk számításba olyan összefüggéseket, amelyek figyelembe­vétele elengedhetetlen a sikerhez.

4. Szűkülő horizont (A beletörődés)

Gyakran tapasztaljuk, hogy valamely kihívásra az emberek nem a legát­fogóbb szinten keresnek választ. Mellőzik az adott problémával való kö­vetkezetes (azaz átfogó) szembenézést. Ez történhet azért, mert az illető egyáltalán nem észleli vagy nem kívánja birtokolni a fenyegetettség fel­ismert horizontját. Ösztönösen vagy tudatosan nem vesz róla tudomást: figyelmen kívül hagyja azt, ami tudható. De az is megtörténhet, hogy az egyén azért kapcsolódik le róla, mivel beletörődik a helyzetébe (illetve a helyzetéről alkotott képzetébe). Vagy abba törődik bele, hogy nem képes megfelelni a saját – önmagával szemben táplált – elvárásainak, vagy abba, hogy úgysem képes befolyásolni a nagyobb folyamatokat.

„Olyat teszek, hogy magam is megbánom" – halljuk gyakorta. Felmerül a kérdés: akkor miért nem olyat tesz, amit nem kell megbánnia? Miért nem a saját szintjén, meggyőződése szerint cselekszik? „Olyat mondok, amivel magam sem értek egyet" – hangzik el időnként. Akkor miért nem olyat mond, amivel egyetért? Miért nem a saját szintjén nyilatkozik?

A saját szinttől való eltávolodásnak különböző okai lehetnek. Bekö­vetkezhet objektív kényszerűségből, de történhet egyéni belátásból, szubjektív elhatározásból, egy helyzetbe való tudatos beletörődésből is.

Nem logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokkal küzdő egyén lemond arról, hogy a planetáris fenyegetettség orvoslásának problémá­ival foglalkozzon. Az élni akaró és közvetlenül legfeljebb rövid távon, máról holnapra élni tudó ember érthetően nem foglalkozik az ilyen,

számára életidegen „elméleti" kérdésekkel. Az sem teljesen logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokba beszorított egyént nem különö­sebben érdeklik a társadalmi egyensúly megteremtésének nagy teóriái. Ő többnyire beletörődik egy leszűkített horizonton való létezésbe és gondolkodásba.

Más esettel állunk szemben, amikor egy meglevő állapot tudatosulása idéz elő léptékváltást és kiváltja a szubjektív horizont szűkítését. „Minden jól van" – mondja a Camus által megidézett agg és vak Oidipusz. Meg­változtatni nem tudván elfogadja a helyzetét és beletörődik a sorsába. Camus kommentárja: „…a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket. Oidipusz eleinte nem tudatosan megy a sorsa elé. Akkor kezdődik a tragédiája, amikor már tud. Ám ugyanabban a pillanatban, vakon és kétségbeesetten, azt is fölismeri, hogy az egyetlen kötelék, amely a világhoz kapcsolja, egy [őt vezető] leány hűvös keze. Hatalmas szó hangzik föl ekkor: »Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága úgy ítéltet velem, hogy minden jól van.«" (A Camus által abszurd győzelemnek nevezett eredmény a rezignált tisztánlátás gyümölcse. Az abszurd ember azzal, hogy tudatosan elfogadja a sorsát, legyőzi azt.)

A megfontolt, tudatos beletörődésnek az előzőtől eltérő típusát pél­dázza Roger Martin du Gard-nál Jean Barois végrendelete. „Amit ma írok, negyvenéves koromban, szellemi és testi erőm teljében, annak nyilvánvalóan nagyobb súllyal kell latba esnie, mint amit írhatok vagy gondolhatok életem végén, amikor a kor vagy a betegség testileg és erkölcsileg megnyomorított. Nem ismerek megrázóbbat, mint az olyan aggastyán magatartását, akinek egész élete egy eszme szolgálatában állott, és aki végső elgyengülésében meggyalázza azt, ami életének értelme volt, és siralmasan megtagadja a múltját.

Amikor arra gondolok, hogy életem egész erőfeszítése ehhez hasonló áruláshoz vezethet, és amikor eszembe jut, hogy e gyászos győzelmet hogyan aknázhatják ki azok, akiknek hazugságai és erőszakosságai ellen oly szenvedélyesen harcoltam, előre tiltakozom annak az embernek a vad energiájával, aki vagyok, az élő ember nevében, annak az emberi roncsnak – akivé válhatok – az alaptalan cáfolata, sőt talán öntudatlan imája ellen.

Megérdemlem, hogy úgy haljak meg, ahogy éltem: hogy ne adjam be a derekamat …"

Nagy bizonyossággal számíthatunk arra, hogy életünk nem azonos minőségen zajlik mindvégig: előbb-utóbb szembekerül egymással az életfolyamat folytonossága és a „saját szint" folytonossága. Kénytelenek vagyunk vagy életünk folyamatának időrendi egységével, vagy szemé­lyes minőségünkkel azonosulni szubjektíve. (A személyiség „saját szintje" előbb hal el, mint a biológiai egyén.) Amikor kialakul a kettő ellentéte, konfliktusa, csak abban lehet dönteni, hogy közülük az illető melyiket vál­lalja, melyiket tekinti inkább a magáénak. Bármelyikhez való ragaszkodás

szakadást idéz elő a másikban. A Camus által hivatkozott lelki nagyság lehetővé teszi az életfolyamat egészének elfogadását, a sorssal való megbékélést. Martin du Gard-nál ezzel ellentétes a választás: regény­hőse a másik mércét részesíti előnyben és nem akar megbékélni. Éli a sorsát, gyakorlatilag beletörődik, de – Oidipusszal ellentétben – lélekben lázad ellene. A személyiség „saját szintjéhez" való ragaszkodás az élet­folyamat végig azonos minőségének megkérdőjelezése (egy ponton az „élő ember" halálának beismerése, holttá nyilvánítása) árán lehetséges.

Barois, aki Zola harcostársaként a Dreyfuss-per ügyére „tette föl az életét", józanul előre látja, hogy élete végéig – amikor testileg és lelkileg már megkopott – nem lesz képes a saját szintjén („élő emberként") tevé­kenykedni. Ezért szükségesnek tartja egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy – az esetleges későbbi megnyilvánulásaitól függetlenül – kicsoda ő valójában. Úgy ítéli meg, hogy ennyit tehet (de ennyit megtehet!) a későbbi hanyatlásából fakadó eszmei kiszolgáltatottság, az „élő ember" utólagos meghamisítása ellen.

A legutolsó idézet arra is felhívja a figyelmet, hogy bizonyos helyze­tekben az egyén kénytelen belenyugodni: a továbbiakban már nem tud megfelelni az önmagával szemben támasztott elvárásainak. Kénytelen elfogadni, hogy valamilyen gyakorlatában kevesebb, mint önmaga. Kénytelen beletörődni abba, hogy a számára fontos, általa preferált horizonthoz képest csak szűkebb horizonton (alacsonyabb szinten) ké­pes létezni, cselekedni. Ha ebbe bele tud törődni, akkor hozzáigazodik cselekvésének új határaihoz. Illetve esetleg az eszményeit is ezekhez igazítja. Az előbbi esetben csupán objektív kényszerűségből tesz taktikai engedményeket. Ezt úgymond „elvei fenntartásával" cselekszi – vagyis lélekben nem adja fel. Az utóbbiban a világszemléletét, az eszményeit is az alacsonyabb szinten található, szerényebb igényű, könnyebben járható (de számára járható!) úthoz idomítja.

A beletörődés egy további változatában nem valamilyen külső cselek­vési horizontról, hanem a belső teljességről (pontosabban a terjedelmi, extenzív teljességről) való lemondás következik be. Ilyenkor a sokoldalú igényekkel rendelkező (illetve önmagáról ilyen képpel, eszménnyel ren­delkező) egyén tudatosan teszi magát egyoldalúvá: valamelyik oldal cél­tudatos kiemelése miatt redukálja a saját sokféleségét. Az önként vállalt, választott egyoldalúság valamilyen aktuálisan kitüntetett szempontra való összpontosítás (intenzív fölkapcsolódás) érdekében történik.

Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a saját sokféleség, személyes több­oldalúság érvényesítésének aktuális felfüggesztése nem feltétlenül a személyiség ellenében, annak rovására történik. Vagyis konkrétan szem­lélve nem feltétlenül csonkítás (öncsonkítás). Ellenkezőleg. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a személyiség belső sajátossága, strukturális lényege (mint intenzív teljessége) éppen a sokféleség iránti igényének (extenzív teljességének) ideiglenes vagy tartós háttérbe szorulásával és szorításában tud kifejeződni, megnyilvánulni.

Petőfi korábban idézett ars poeticájára Eötvös József versben reagál.

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szívéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dícsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara,
Fajom keserve hangzik énekimből
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban;
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámként sóhajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szívünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

Ugyanilyen szigorú határozottságot, a bármi másról beszélés (vagyis bármiféle „másról beszélés") aktuálisan félrevezető hobbijának felfüg­gesztését, a lazasággal, könnyed játékossággal óhatatlanul együtt járó figyelemelterelő mellébeszélés lelkiismereti tilalmát mutatja Bertolt Brecht – költőietlen – költeménye.

Kizárólag az osztályharcos városainkban Fokozódó zűrzavar miatt
Némelyek közülünk ezekben az években eltökélték
Hogy nem beszélnek többet kikötővárosokról, háztetők haváról, nőkről,
Pincebeli érett almák illatáról, a hús érzületeiről,
Mindarról, amitől az ember kerek lesz és emberi,
Hanem ezentúl csak a zűrzavarról beszélnek
Tehát egyoldalúvá válnak, szikkadttá, belebonyolódnak
A politika ügyleteibe és a dialektikus gazdaságtan
Száraz „méltatlan" szókészletébe
Hogy a (tudjuk, nem csupán hideg) hóesések
A kizsákmányolás, az elragadtatott hús és az osztálybíróság
E szörnyű tömény együttlétezése ne bírjon bennünket e
Sokrétű világ jóváhagyására s kedvünket ne leljük
Az ilyen véres élet ellentmondásaiban
Hiszen megértitek.

Jobban belegondolva, az utóbb idézett szerzők valójában a jelzett „sab­lonos" eljárást alkalmazzák: a kizárólagos fontosságúnak ítélt dimenzió kiemelése érdekében minden egyebet zárójeleznek, elfednek, letakarnak. Intellektuális, morális és érzelmi megfontolásból szükségesnek tartják valamennyi más összefüggés elhallgatását (sőt talán elhallgattatását).

Amikor ráhelyezik a kiválasztott szempontból lényegeset láttató „sablonjukat" a tapasztalati valóságra, a látvány koncentráltan egydi­menziójúvá válik. Ezzel a többrétegű, színes, soktényezős „kerek és emberi" viselkedés átalakul, egydimenzióssá szűkül. A kiélezett helyzet következtében – magától értetődő módon – felfüggesztődik a sokféle­ség, a játékosság. Könnyű belátni, hogy az ilyen viselkedés az átfogó sablon alkalmazásakor is egyoldalú, egydimenziós. Ám ott egy olyan dimenzióban mozog, amely a többi dimenziót nem kirekeszti, hanem szintén tartalmazza: egy egységes, átfogó struktúra mentén felöleli, ma­gába integrálja. Egyáltalán nem utasítva el a sokdimenziós ember, nem szüntetve meg az egységes személyiség – szabadságát nem korlátozó, azzal összhangban levő – különféle játékosságait.

*

Ez a fejezet elsősorban az átfogó horizont kiépítésének és visszabon­tásának a kérdését próbálta körüljárni. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

A következő rész a fölkapaszkodás előli meghátrálás eseteivel foglalkozik. A „jobb nem tudni" lélektani állapotát és következményeit kívánja felidézni. Vagyis azt a helyzetet vizsgálja, amelyben az egyén nem tudatosan mond le a teljesebb horizontról, lép vissza tőle (és – jobb híján – beletörődik a leszűkítésébe), hanem eleve adottságnak tekint valamilyen szűk horizontot.