Az iraki konfliktus egészére már kezdetektől rányomta bélyegét az a tény, hogy a tömegmédia és a globalizáció korában zajlik. Tudósítók egész hada gondoskodott arról, hogy a közvélemény percenként informálódhassék az új fejleményekről. Így a konfliktus szenzációvá vált, amellyel kapcsolatban minden eladható. Rengeteg ponyvakiadvány jelent meg Szaddám véres terrorjáról és tömegpusztító fegyvereiről, ám ezek semmitmondó, esetenként téves információkra épülő fércművek voltak, az e témában záporozó elképesztő mennyiségű információhalmaz feldolgozásában semmit sem segítettek. Pedig az egyszerű ember számára szinte már követhetetlenné váltak az események, és a megfelelő háttérmagyarázatok hiányában érthetetlenné is. Ezért örvendetes és hiánypótló, hogy ebben a témában az év első felében több alapos mű is kikerült a magyar könyvpiacra avatott szakértő szerzők tollából. Jelezve ezzel, hogy a kérdés mennyire központi szerepet kapott a magyar értelmiség gondolkodásában.

Az iraki válság hátteréről, hatásáról és a magyar civil társadalom hozzá fűződő viszonyáról érthető, részletes és átfogó képet ad három könyv, amelyek megjelenése időben nagyon közel esik egymáshoz. Közülük először Gombár Csaba és Volosin Hédi szerkesztésében a Képtelen háború című tanulmánykötet jelent meg, amelyben a neves szerzőgárda a háború fogalmát és annak mai felfogását járja körül, hasznos alapismereteket nyújtva ahhoz, hogy az ember a háborút mint jelenséget és mint eszközt el tudja helyezni a mai politikai gondolkodásban. Ez pedig elengedhetetlen az Irak körül dúló nemzetközi viták megértéséhez. E nemzetközi viták és azok hátterének megismerésére kiválóan alkalmas az Andor László, Tálas Péter és Valki László által jegyzett Irak – Háborúra ítélve című könyv, amely a benne foglalt rendkívül tekintélyes információmennyiség ésszerű rendszerezésével és háttérmagyarázatokkal világítja meg az események logikáját és hátterét a háború megindulásáig. Végül Magyarország háborúhoz fűződő viszonyát és a civil szervezetek háborúellenes mozgalmait Csapody Tamás mutatja be a Ne az én nevemben! című könyvében, érdekes és értékes információkhoz juttatva az olvasót a háborúellenes civil szervezetek és a politika viszonyáról.

Ez a három könyv egymással szerves egységet alkotva ad választ a témával kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Hiszen a háború fogalmán át a bizonyítékok vizsgálatán keresztül a békemozgalmakig csaknem mindenre részletesen kitérnek. Tudományos alaposságuk ellenére mindhárom kötet közérthető, a laikusok számára is érthetővé teszik a rájuk zúduló információáradatot, és segítenek eligazodni abban.

Ahhoz, hogy megértsük az Irakban és a nemzetközi rendszerben zajló folyamatokat, tisztában kell lenni azzal, hogy a mai felfogás szerint mit is értünk pontosan a “háborún”. Ezt a kérdést járja körül részletesen a Képtelen háború című könyv. Ha mindenképpen egy mondatban szeretnénk definiálni a fogalmat, azt lehetne mondani, hogy a háború nem más, mint intézményesített agresszió, ami már a történelem kezdetén fontos elemévé vált az emberiség fejlődésének. Ezért vizsgálata mind a történész, mind a politológus számára nélkülözhetetlen.

Gombár Csaba tanulmányában a háború és a politika viszonyát vizsgálja, amihez segítségül hívja Clausewitzet, Carl Schmittet, John Keegant és Hannah Arendtet is. Elemzése során arra a következtetésre jut, hogy a háború nem különálló jelenség, hanem a politika része, tehát az értelmét is abban kell keresni. Ezek szerint háborúról csak olyan civilizációs fejlettség mellett lehet beszélni, ahol már jelen van a politika. A politika kialakulása pedig az államok létrejöttével egy időben történik. Ez illik Max Weber elképzeléseihez, aki a háborút és az államot elválaszthatatlannak tartotta egymástól. Véleménye szerint az államiság egyik fő attribútuma az, hogy élhet a legitim erőszak gyakorlásának jogával. Az erőszak alkalmazásának pedig kell, hogy legyen egy eszköze, amivel az állam rendelkezik, és ez nem más, mint a hadsereg. A hadsereg teszi képessé az államot arra, hogy megvédje önmagát és belső rendjét, hadsereg nélkül tehát nem állam az állam, mivel nem tud élni a legitim erőszak monopóliumával. Ezért tartanak fenn még a törpeállamok (pl. a Vatikán) is egy kis létszámú díszőrségszerű “hadsereget”, ezzel jelezve, hogy rendelkeznek a legitim erőszak monopóliumával, a háború viselésének képességével, ami, mint láttuk, elengedhetetlen feltétele az államiságnak.

A hadsereg felhasználása akár defenzív, akár offenzív módon történjen is, elvben mindkét esetben a társadalom érdekét kell szolgálja. Hiszen az előző verzióban védelmezi azt, az utóbbiban pedig valamilyen előnyök megszerzése a cél. Magának a háborúnak Kende Péter kilenc fajtáját sorolja fel tanulmányában (határmódosítást célzó, területfoglalásos, gyarmati függetlenségi felszabadító, polgárháború, pacifikáló célú, elszakadást célzó, illetve azt támogató, humanitárius, büntető, fennálló rend megdöntését célzó). Bár a szerző megemlíti, hogy ez a felsorolás nem teljes, a megelőző típusú háború megemlítését azért mégiscsak hiányolja az ember, mivel Irakkal kapcsolatban rengeteget lehetett erről a fajtáról hallani.

Az államok tehát rendelkeznek a hadviselés jogával és eszközével. Ma azonban igyekeznek ezt a jogot korlátok közé szorítani. Az ENSZ dönthet arról, hogy elítél vagy jóváhagy háborúkat, vagyis legitimnek ismeri-e el a nemzetközi közösség a fegyverek használatát egy adott konfliktusban. Azonban a ma létező kidolgozott nemzetközi jogszabályokat államok közti konfliktusok esetére alakították ki, így a terrorizmus elleni háború egy olyan, a globalizáció által hozott változás, amellyel kapcsolatban még nincs megfelelő szabályozás. Holott ez egyre sürgetőbb lenne, hiszen Szilágyi Ákos megállapítása szerint ma a biztonságra a legnagyobb veszélyt a területiséggel nem rendelkező entitások jelentik. A területiséggel nem rendelkező entitások kifejezésen legfőképpen a terrorszervezeteket kell érteni. A terrorizmus lényegében az állam erőszak-monopóliumának privatizálása Szilágyi szerint, ami leginkább a gyenge központi hatalommal vagy szélsőséges vezetéssel rendelkező országokban folyik. Ennek a sajátos privatizációnak van egy lényeges hatása is a hadviselésre, mégpedig az, hogy elmossa a határokat a civilek és a harcosok között. Ennek megfelelően nem tartva be a hadviselés általános szabályait, bármit felhasználhat fegyverként, amint azt szeptember 11-én láttuk.

A globalizáció a legitim erőszak végrehajtójában, a hadseregben is érezteti a hatását. A hadviselés egyre inkább technikai jellegűvé válik, a sorozott hadsereget egyre inkább felváltják a profi zsoldoshadseregek, amelyek elképesztő technikai eszközöket tudnak felvonultatni. Ezeknél a hadseregeknél a katona élete fokozottabban értékes, mivel kiképzésük drága és szakértelmük nehezen pótolható, ezért mindent elkövetnek, hogy megvédjék az életét. Ennek eredményeként növekszik a védőfelszerelések fontossága (pl. egyre fejlettebb golyóálló mellények megjelenése). Ez jellemző ma az amerikai hadseregre is. A modern háborúknak ezért van még egy sajátos vonásuk. Mivel a hadseregek egyre jobban kezdik óvni a katonák életét, a civileket és a harcosokat egyre nehezebb szétválasztani, ez azt eredményezi, hogy a civilek veszteségei aránytalanul nagyobbak a katonáékéihoz viszonyítva. Hovatovább ott tartunk, hogy egy adott területen harcoló katonának nagyobbak a esélyei a túlélésre, mint ugyanazon a területen élő civilnek.

2001. szeptember 11. rádöbbentette a világot arra, hogy a terrorizmus mekkora veszélyt jelent. Megoldási alternatívaként azonban csak az USA által vezetett keresztes hadjárat merült fel, amelyben összekeveredik a terrorizmus elleni fellépés világméretű érdeke Amerika saját érdekeivel. A világnak rá kellett eszmélnie arra, hogy Amerika nem képes a globális érdekeket elválasztani saját vélt vagy valós érdekeitől. Ez a probléma az egyik alapköve az Irakkal kapcsolatban kialakult nemzetközi vitáknak is.

Azt, hogy Amerikát milyen motívumok sarkallták Irak megtámadására, és miként értetlenkedett a kérdésben kialakult nemzetközi megosztottságon, mélyrehatóan és tényszerűen elemzi az Irak – Háborúra ítélve című könyv.

Ebben a szerzők igyekeznek feltárni a háborúpárti amerikai erők ideológiai gyökereit és nézeteik kikristályosodásának folyamatát, s teszik ezt különböző dokumentumok, cikkek és tanulmányok vizsgálatának segítségével. Ezek alapján elmondható, hogy a mai külpolitika irányítói Amerika részéről a neokonzervativizmus képviselői, amelynek alapjai Platónhoz, illetve Leo Strausshoz vezethetők vissza. Jellemzője az erős elitista tudat, amely szerint az állam irányítása egy szűk elit monopóliuma, a társadalom szemét pedig el kell takarni hazugságokkal. Ezt a feladatot történetesen kiválóan elvégzi az amerikai tömegtájékoztatás és tömegkultúra.

A “neokonok” külpolitikai koncepciójában már 1991 óta központi helyet foglalt el Irak kérdése, azóta követelték folyamatosan Szaddám erőszakos eltávolítását a hatalomból. A másik alapgondolatuk szerint az Egyesült Államok történelmi lehetőséghez jutott a Szovjetunió szétesésével, amit nem szabad kihasználatlanul hagynia. Mindenképpen meg kell őriznie hegemón szerepét. Ennek jegyében 1992-ben elkészült védelmi tanulmánytervben már azt tartották Amerika legfontosabb feladatának, hogy megakadályozza egy rivális nagyhatalom felemelkedését akár megelőző csapások árán is. A neokonok elképzeléseiket már Clinton alatt megpróbálták átültetni a gyakorlatba. 1998. január 26-án levelet küldtek az elnöknek, amelyben Irak megtámadását követelték a fegyverzetellenőrök munkájának akadályozására hivatkozva. Érdekes összefüggésre mutatnak rá a könyv szerzői, amikor felhívják a figyelmet arra a különös egybeesésre, hogy az említett levél aláírói közül ma többen a Bush-adminisztráció oszlopos tagjai.

A neokonzervatívok harcos Szaddám-ellenességének komolyságát mutatta, hogy véleményük szerint az amerikai politikát már a 90-es években sem lett volna szabad megbénítania az egyhangú szavazáshoz való értelmetlen ragaszkodásnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ezek után nem kell semmin sem csodálkozni, azon sem, ami Bush és a neokonok kormányra kerülése után következett. Bush megválasztása után csak idő kérdése volt Irak megtámadása, és ezt a szerzők különböző forrásokkal alaposan alátámasztják. Paul O’Neill volt pénzügyminiszter szerint például a Bush-kormányban már 2001 eleje óta téma volt Irak megtámadása. Ezzel összhangban van az, hogy 2001 februárjában készült egy memorandum Irak Szaddám utáni berendezkedéséről. Az iraki háború elindulását – nagy biztonsággal állíthatóan – nem szeptember 11. váltotta ki, az csak segítette a háború elfogadtatását a közvéleménnyel. Igaz, a neokonzervatívok azt szerették volna, ha Afganisztánnal egy időben Amerika Irakot is megtámadja, de Irak ellen semmi bizonyíték nem volt szeptember 11-ével kapcsolatban, és a két hadművelet egyidejű megindítása is kockázatosnak tűnt.

Irak ellen tehát nem volt és ma sincs semminemű bizonyíték arra nézve, hogy bármiféle köze lett volna a WTC elleni terrortámadásokhoz. Persze az amerikaiak gőzerővel igyekeztek az Irak-ellenes egyéb vádjaikat is több lábra állítani, ám utóbb kiderült, hogy ezek mindegyike vagy hazugságokon, vagy csúsztatásokon alapult. Gondoljunk csak az afrikai uránvásárlás, illetve az alumíniumcsövek ügyére.

Mindezek után az ENSZ bevonása kissé problematikusnak tűnt, ezért Bushnak stratégiát kellett váltania. Ennek jegyében pedig egyszerűen megfenyegette az ENSZ-t, hogy ha nem cselekszik megfelelően (az amerikai érdekeknek megfelelően), akkor a Népszövetség sorsára fog jutni. Ehhez Bush 2002. szeptember 12-i beszédében még azt is hozzátette: ha a BT nem hozza meg a megfelelő döntést, akkor az USA egyedül fog cselekedni. Bush kijelentette: hozhat az ENSZ akármilyen döntést, Amerika akkor is azt csinál, amit akar. A kérdés ezek után csak az, hogy rendszert kíván-e csinálni az ilyenfajta eljárásból a jövőben az Egyesült Államok. És ha igen, hová fog mindez vezetni?

Szerencsére ezek után a józanabb hangok is megszólaltak Amerikában, jelezve, hogy a Bush-féle militarizmussal fűszerezett imperializmus nem az egész ország álláspontját fejezi ki. 2002. szeptember 26-án a The New York Timesban 33 neves biztonságpolitikus aláírásával megjelent egy levél, amely többek közt az alábbi kétségeknek adott hangot. Kifogásolták, hogy a döntés már korábban megszületett a háborúról, mielőtt még egyáltalán bizonyítékok után kezdtek volna kutatni, ezenkívül felhívják a figyelmet arra is, hogy az egyoldalú fellépés Amerika barátainak elidegenedéséhez vezethet. Kár, hogy ezt a “Kasszandra-levelet” nemigen vették figyelembe a Fehér Házban.

2002. november 8-án végül is megszületett az ominózus 1441-es ENSZ BT-határozat, amely kimondta, hogy Irak jogsértéseinek súlyos következményei lesznek. Ám azt, hogy mik ezek a súlyos következmények, arra nem tért ki. Amerika persze úgy értelmezte, hogy felhatalmazást kapott a háború megindítására, bár ahogy ezt a könyv szerzői világosan levezetik, szó sem volt erről. Mindenesetre innentől már nem lehetett leállítani az amerikai hadigépezetet. A kérdés csak az volt, hogy a nemzetközi élet szereplői mit fognak szólni az invázió megindításához.

Amerika a “felhatalmazás” birtokában egyszerű kérdést tett fel a nemzetközi közösségnek: velem vagy ellenem? Nem is gondolva arra, hogy van harmadik út, ami elítéli Szaddámot és a háború megindítását is. Egyszerűen Amerika nem volt hajlandó mérlegelni az ellenzők aggályait, hanem megsértődött. Ezt jelentette Rumsfeld 2003. január 22-i kijelentése, amelyben egy kalap alá vette Németországot Kubával és Líbiával.

Amerika Európával szemben az oszd meg és uralkodj elvét gyakorolta, amikor különbséget tett a “régi” és “új” Európa között. Az előbbin a háborút ellenző nyugati országokat értve, az utóbbin a háborút támogató kelet-közép-európaiakat, hozzátéve, hogy Európa súlypontja keletre tolódott. Ezzel párhuzamosan erősödött a német–francia egyetértés az esetleges támadás elítélésével kapcsolatban, ráadásul Oroszország is csatlakozott hozzájuk, amikor 2003 februárjában kijelentette, hogy szerinte a háborúnak még van más alternatívája, és nem támogatja a NATO részvételét az iraki akciókban.

A háború támogatói Európában mindenekelőtt Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország voltak. Nagy-Britannia a híd szerepét szerette volna betölteni az Egyesült Államok és az Európai Unió között, valamint Amerika mellett vissza akart szerezni valamit a régi birodalmi csillogásából. Blair mellett még a lengyelek álltak ki nagyon határozottan az amerikai elképzelésekért, s ezt aláhúzandó, még harcoló alakulatokat is küldtek Irakba. Motivációjuk nyilvánvaló, fel akarták értékelni országukat Amerika számára, és be akarták bizonyítani középhatalmi státusukat.

A kelet-közép-európai kisállamok kormányai Amerikát támogatták nyilatkozataikban. Ennek egyszerű oka van. A NATO bővítése előtt nem akartak ujjat húzni az USA-val és ezzel veszélyeztetni 13-14 éves erőfeszítéseiket. Ezenkívül meg akartak felelni az “új Európa” Rumsfeld által támasztott elvárásának, abban reménykedve, hogy így részesedhetnek Irak újjáépítésében, illetve hogy Amerika támogatni fogja Irakkal szembeni követeléseiket. Ezek az elképzelések manifesztálódtak a “nyolcak” január 30-i levelében és “vilniusi tízek” február 5-i nyilatkozatában.

Amerika Irak kérdésében így nagy csapást mért a közös európai biztonságpolitikára. Irak ügye a régi és az akkor még csak tagjelölt országokat is megosztotta. Az európai uniós csatlakozásra váró országok gyakorlatilag ellentmondtak az Európa Parlament határozatának, amely szerint a megelőző csapás ellentétes a nemzetközi joggal. Azt azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy itt csak a kormányok állásfoglalásáról van szó, az európai közvélemény kezdettől elítélte a háborút.

Eddig azt láttuk, hogy Amerika milyen ürügyeket igyekezett találni Irak megtámadására, de Valki László megpróbálta a valós okokat is összeszedni, amelyeket három csoportra lehet osztani: gazdasági, politikai és katonai okokra.

A gazdasági okok közé tartozik az olaj utánpótlásának zavartalan biztosítása. Az Egyesült Államok kőolajszükségletének 72%-át importálja, ennek 18%-át a Közel-Keletről szerzi be. De ez az arány minden bizonnyal nőni fog, mivel Amerika energiaszükséglete rohamosan emelkedik. Sőt, már gondok is mutatkoztak az amerikai energiaellátásban, gondoljunk csak a kaliforniai áramkimaradásokra. Ezért fontos Amerikának, hogy nagy mennyiségű kőolajtartalékokhoz férjen hozzá. Erre Irak kiválóan alkalmas, mivel a második legnagyobb ismert kőolajkészlettel rendelkezik a világon, ami alkalmas lehet a szaúdi olajszállítások pótlására, ha azokkal valamilyen probléma adódna. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az amerikai cégek érdekeit sem, hiszen minden amerikai olajkitermeléssel foglalkozó cégnek az az érdeke, hogy minél közvetlenebb hozzáférése legyen a rendkívül olcsó áron kitermelhető iraki olajhoz. Persze a háború utáni ország újjáépítése is jó üzlet, nem beszélve a fegyvergyártók érdekeiről, akik új, nagy volumenű megrendeléseket vártak az iraki háború megindításától.

A politikai okok legalább olyan fontosak voltak a háború megindításánál, mint a gazdaságiak. A Bush-kormányzat úgy vélte, ha legázolja Irakot, azzal elrettenti a többi, Amerikával szemben ellenséges érzelmeket tápláló államot, és ezzel megkönnyíti majd a közel-keleti stabilizációt. Mint tapasztaltuk, ezt a célt nem sikerült elérnie a Bush-kormányzatnak, Irakot viszont sikerült egy hatalmas terrorista–gerilla gyakorlótereppé változtatni. A következő ok már belpolitikai jellegű. Bush szeretett volna két sikeres háborút megvívni egy ciklus alatt, amelyekben legyőzi a tálibokat és az Amerika legnagyobb ellenségének kikiáltott Szaddámot. Úgy vélte, ez a két siker majd biztosítékot ad számára arra, hogy még négy évig a Fehér Házban maradhasson. De ez a számítása sem látszik megvalósulni, mivel Irakot nem sikerült stabilizálni, és a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint már az amerikaiak többsége sem támogatja a kormányzat iraki politikáját.

A gazdasági és politikai okok után meg kell vizsgálni a katonaiakat is. Irak megtámadását egyfajta erődemonstrációnak is fel lehet fogni, ami azt az üzenetet közvetítette Amerika ellenségeinek, hogy Amerika nemcsak hogy el akar, de el is tud bánni velük. Azt is figyelembe kell venni, hogy Irak megszállásával az USA elsőrangú katonai támaszponthoz és felvonulási terephez jutott a Közel-Keleten. Az Irakban állomásozó alakulatokat mind Törökország felől szárazföldön, mind a Perzsa-öblön keresztül el lehet látni, és azok csak karnyújtásnyira vannak Irántól, Szíriától és Szaúd-Arábiától. Összegezve tehát Irak megszállásával az USA geostratégiailag kettévágta az arab világot, és annak szívében szerzett óriási felvonulási terepet csapatai számára, ahonnan több, Amerika által ellenségesnek tartott ország közvetlenül fenyegethető, illetve ahonnan a világ kőolajkészleteinek döntő hányada ellenőrizhető.

A Valki László által felvázolt gazdasági, politikai és katonai okok tehát jóval megalapozottabbak és reálisabbak, mint azok, amelyekkel az amerikai propaganda teleharsogta a világot. Az is kétségtelen, hogy a Bush-kormányzat is hasonló okokat vett figyelembe, és azok fényében döntött.

A háború 2003. március 19-én végül megindult a nemzetközi közvélemény példátlan tiltakozóhullámaitól kísérve, amelyek méreteit csak a vietnami háború elleni megmozdulásokhoz lehet mérni. A világ civil szervezetei egységesen álltak ki a háború ellen, és több százezres tömegeket vittek utcára. A civil társadalom eme globális méretű megmozdulása Magyarországot sem hagyta érintetlenül, persze nálunk a háborúellenes tiltakozásokra is rányomták bélyegüket a sajátos hazai viszonyok. Csapody Tamás Ne az én nevemben! című könyve részletesen vizsgálja a civil szervezetek, a háború és a magyar politikai közeg viszonyát. A szerző a békemozgalmak aktív résztvevőjeként értékes információkat oszt meg az olvasókkal e szervezetek működését, tevékenységét illetően, de ezek gyakran kiábrándítóak. Addig, amíg egy civil szervezetet és annak kezdeményezését csak akkor veszik komolyan a politikai élet szereplői, ha az hasznos a számukra, nem jöhet létre igazi együttműködés a civil társadalom és a politika világa között.

Csapody Tamás részletesen elemzi a rendszerváltás utáni kormányok katonapolitikáját, aminek során arra a szomorú következtetésre jut, hogy a haderő átalakítása nem a magyar érdekeknek megfelelően történt. A haderő reformja során kibontakozó kép ugyanis egy külföldön gyorsan bevethető hadsereg képét mutatja, ami elsősorban a NATO-nak áll érdekében. Különben miért lenne fontos, hogy utántöltős vadászgépeket vásároljunk? Magyarország légtere nem akkora, hogy erre szükség legyen. A magyar hadseregnek csak akkor kellenek ilyen felszereltségű gépek, ha azokat máshol is be akarják vetni. Milyen érdeke fűződik Magyarországnak ahhoz, hogy vadászgépei határaitól több ezer kilométerre is bevethetők legyenek? Röviden és tömören: semmi. Ez a NATO érdeke, ennek ellenére az utántölthető gépek költségeit mégis nekünk kell megfizetnünk.

A NATO-érdekek kiszolgálását mind a FIDESZ, mind az MSZP maximálisan végrehajtotta, és csak akkor bírálták ezt a politikát, ha ellenzékben voltak. Erre jó példa a FIDESZ, amely támadta az MSZP-kormány Amerikát támogató tetteit és nyilatkozatait, jóllehet 1999-ben, amikor kormányon volt, úgy viselkedett Koszovo ügyében, mint a jelenlegi kabinet. Olybá tűnik, hogy Magyarországon a pártok aszerint változtatják véleményüket, hogy kormányon vannak-e vagy ellenzékben. Csapody arra is rámutat, hogy Magyarország alig négy év alatt két háborút is vívott az USA oldalán, úgy, hogy azt letagadták a közvélemény előtt, és úgy, hogy az tökéletesen ellentétes volt Alkotmányával, hiszen az kimondja: “A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút mint a nemzetközi viták megoldásának eszközét, és tartózkodik más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetve az erőszakkal történő fenyegetéstől.” Mindezért mit kapott cserébe a kormány? Mit kapott, hogy Alkotmánya és közvéleménye ellen cselekedett? Csak annyit, hogy Bush Medgyessy látogatásakor pár szép szóval megköszönte Magyarország szövetségesi hűségét. Ezek szerint vállveregetésen kívül semmit nem kapott a kormány. Bush azért kifejezte részvétét az Irakban elesett magyar katona haláláért, de ez egyáltalán nem hangzott őszintén egy olyan amerikai elnök szájából, aki egyetlen Irakban elesett katona temetésére sem ment el.

A magyarországi civil szervezetek mindeközben tiltakoztak, vagy legalábbis megpróbáltak tiltakozni. A szerző érzékletes képet fest könyvében arról, hogy milyen nehézségekkel kell a civil szervezeteknek megküzdeniük. Ezek a szervezetek a politika számára csak akkor fontosak, ha érdekeik megegyeznek, különben semmibe veszik őket. Ha meg netán ellentétesek az érdekeik, akkor mindent megtesznek ellehetetlenítésükért. De az sem mindig jó, ha megegyeznek egy párt és egy civil szervezet érdekei, mert akkor a párt igyekszik “lenyúlni” a civilek kezdeményezését, és azt a saját ötletként feltüntetni vagy legalábbis összemosni saját követeléseiket a civilekéivel.

Mindez megfigyelhető volt az iraki háború kérdésében is, ahol az ellenzék igyekezett meglovagolni a háborúellenes közhangulatot, és a 2003. február 15-i béketüntetésen a kormány ellen kívánt demonstrálni. Az ellenzék számára tehát csak eszköz volt a béketüntetés, hogy egy népszerű ügy mellé állva a kormányt szidhassa. Kérdés csak az, hogy mennyire elkötelezett az ellenzék a béke ügye iránt, amikor 1999-ben a kormányrúdnál állva ávósoknak nevezte a koszovói háború ellen tüntetőket. Zömmel azokat, akikkel 2003 februárjában igyekezett látványosan közösséget vállalni.

Csapody avatottként ír mindezen dolgokról és hátterükről, mivel aktív résztvevője és szervezője volt a Balkán Békéjéért Mozgalomnak (BBM) és a Civilek a Békéért (CaB) szervezetnek, amelyek ügyeiről minden részletre kiterjedően ír. A könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy Magyarországon a politikai kultúrának kell megváltoznia ahhoz, hogy ténylegesen erős, politikai machinációktól mentes civil társadalom jöhessen létre. Mert addig ez nem valósulhat meg, amíg párthovatartozás fog dönteni arról, hogy valaki ellenzi vagy támogatja a háborút.

Csapody Tamás, erős pacifista civil társadalomért vívott, időnként szélmalomharcra emlékeztető küzdelmének motivációit a könyv végén közölt, vele készült riport világítja meg, érdekes hátteret adva ezzel a kötetben megjelent írásoknak. Ezzel azt a ritka lehetőséget biztosítja, hogy az ember a könyv olvasása közben igazán mélyen megismerkedhessen annak írójával.

A Képtelen háború, az Irak – Háborúra ítélve és a Ne az én nevemben! olyan együttest alkot, amely híven tükrözi a magyar értelmiség általában a háborúról és magáról az iraki konfliktusról alkotott képét. Bár önállóan is részletes képet adnak saját részterületükről, együtt szerves egészet képeznek, illeszkedési pontjaiknál összekötve. Hiányt csak ott lehet érezni, hogy az iraki konfliktus még nem zárult le, tehát nem tudnak végső következtetést levonni. Az azonban már biztos, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. A világ már nem úgy tekint Amerikára, mint korábban, a jóságos Samu bácsi már a múlté. Ám ezt a Fehér Ház és a Pentagon vezetői csőlátásuk miatt nem veszik észre, még mindig a jó fiú szerepében tetszelegnek, holott az irántuk táplált bizalom drasztikusan megcsappant. Ennek ellenére Amerika tovább akarja játszani régi szerepét, amit az is mutat, hogy az iraki biztonsági erők kiképzésével kapcsolatban a következő kijelentést tették: “A mi feladatunk megtanítani az új iraki fegyveres erők tagjait arra, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni.” Mit mondhat erre az ember? Az oktatóképek már megvannak, a tanulmányi kirándulás célpontja pedig nyilván Guantanamo lesz…

Irodalom

Gombár Csaba–Volosin Hédi szerk.: Képtelen háború,Helikon-Korridor, Budapest, 2004.

Andor László – Tálas Péter – Valki László: Irak – Háborúra ítélve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004.

Csapody Tamás: Ne az én nevemben!, Nyitott Könyv, Budapest, 2004.

2004 ősze fordulópont – kis túlzással: sorsdöntő időszak – mind a magyar, mind a világpolitikában. Itthon a Magyar Szocialista Párt megalakulásának tizenötödik évfordulójára időzített, kormányválsággal súlyosbított pártkongresszus hoz fontos személyi, szervezeti és ideológiai természetű döntéseket a politikai baloldalról. A világpolitika számára a legfontosabb esemény az amerikai elnökválasztás, amelyen eldől, hogy az Egyesült Államok politikai közvéleménye jóváhagyja-e a Bush-kormány neokonzervatív irányvonalát, amelynek ez idáig központi eleme volt az iraki háború. A belpolitikai dilemmák tizenöt év után is újra meg újra a rendszerváltás elemzéséhez vezetnek vissza – ezzel foglalkozik (a társadalmi folyamatokra összpontosítva) A világpolitikai kérdések megértéséhez elengedhetetlen a nagy gazdasági erőcentrumok viszonyának feltérképezése – erről szól több tanulmány mostani számunk másik összeállításában; amellett, hogy ismételten visszatekintünk a legutóbbi évek háborúira.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A neokonzervativizmus építménye
2. Rubicsek Sándor : 15 év után címszavakban
3. Szigeti Péter : A versenytársadalom versenyszótárából
4. Marosán György : A liberális kommunizmus elmélete
5. Andor László : Ronald Reagan – távolról
6. Robin Cook : Tiltakozás az iraki háború ellen
7. Immanuel Wallerstein : Az Egyesült Államok és Európa 1945-től napjainkig
8. Ravi Arvand Palat : Vergődő sas, ugrásra kész tigrisek
9. Bernát Péter : Iraki háborús könyvekről (Gombár-Volosin: Képtelen háború, Andor-Tálas-Valki: Irak -háborúra ítélve, Csapody: Ne az én nevemben!)
10. Lugosi Győző : A cigány mélyszegénység szociológiája a kelet-európai újkapitalizmusban – Ladányi-Szelényi: A kirekesztettség változó formái című könyvéről
11. Berki Tamás, Zámbó Tibor : Lehetőségek a munka világában – Makó-Warhurst-Gennand: Emerging human resource practices és Makó-Simonyi: A munka és párbeszéd új paradigmái c. könyveiről
12. Andrej Ballajev : A szocializmus perspektívái – jelen és jövő
13. Laki László : Megélhetés vidéken a rendszerváltás után
14. Andre Mommen : Magyarország neoliberális forradalma, A kapitalista globalizáció sikertörténete?
15. Michal Polák : A rendszerváltás politikája és az átmenet utáni időszak Szlovákiában

Az Eszmélet az elmúlt másfél évtizedben visszatérően – ha nem is társadalmi súlyával arányosan – foglalkozott a (magyarországi) cigányok helyzetével, bemutatva mindenekelőtt a honi romapolitika pártokon és kormányzatokon átívelő – mivel hallgatólagos, már-már cinikus közmegegyezésen nyugvó – folyamatosságát az államszocialista korszak utolsó éveitől napjainkig.¹

Ladányi János és Szelényi Iván A kirekesztettség változó formái című könyve alighanem új fejezetet nyit a “cigánykérdés” magyar és kelet-közép-, délkelet-európai gazdasági, társadalmi és kulturális alapviszonyainak feltárásában. A könyv legfőbb érdeme, hogy tartalmat ad “a cigányság a rendszerváltás fő vesztese”-szerű, politikai-publicisztikai, eufemisztikus-elkenő jellegű kijelentéseknek (amelyekkel kapcsolatban Zsigó Jenő egy interjúban joggal jegyzi meg: “ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha a cigányság bármelyik politikai rendszernek nyertese lett volna, holott ez nem igaz”² ).

A szerzők két különböző kutatás eredményeinek egyesítésével és – tegyük hozzá – a kutatás és a tanulmány jelentőségéhez képest méltatlanul slendrián, a számítógépes szerkesztés típushibáit felvonultató közreadásával a “cigánykérdés” osztályszempontú elemzésére vállalkoztak. Az első – történeti-demográfiai és antropológiai – kutatás keretében, amelynek ismertetése a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a (Ladányi János vezette) kutatócsoport 1989 és 2002 között aprólékos részletességgel kísérte figyelemmel egy északkelet-magyarországi, cigányok lakta zsákfalu, Csenyéte életének alakulását. Az ennek során felhalmozott empirikus adatok, összefüggések azután a “Szegénység, etnicitás és gender” c., a Yale Egyetem Összehasonlító Társadalomkutatások Központja (Szelényi Iván munkahelye) által koordinált kutatási program keretében 1999 ősze és 2000 nyara között elvégzett kérdőíves szociológiai felmérés következtetései segítségével váltak – a könyv alcímét idézve – a Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálatává.

Az említett program vizsgálódásai – mint a könyv Bevezetésének eléggé ötletszerűen egymáshoz illesztett, redundáns bekezdésekből álló fejezeteiből megtudjuk – hat országra: Bulgáriára, Romániára, Oroszországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra terjedtek ki. A szerzők jelzik, hogy a könyv második részében ezek alapján elemzik majd “a szegénység alakulását a piacgazdasági átmenet időszakában”. Ehhez képest a következtetések alapjául szolgáló komparáció ténylegesen (a 3. és a 4. fejezetben) a magyar, a bolgár és a román állapotokra korlátozódik (aminek magyarázatával a szerzők adósok maradnak).

A cigányoknak az államszocialista rendszerek felbomlása után Európa keleti felében kialakult, sok szempontból újszerű társadalmi helyzetét Ladányi és Szelényi az underclass – a társadalom “alatti” osztály – fogalma középpontba állításával elemzi. E terminus a nyugati szociológiában az 1960-as évek elején azon társadalmi csoportok helyzetének jellemzésére született meg, amelyek kimaradtak a II. világháború után a kapitalista centrumországokban végbement gazdasági prosperitás eredményeiből – azaz a jóléti társadalmak peremére szorultak. Később a fogalom lényegében az egyesült államokbeli afroamerikai, nagyvárosi szegények státusának vált szinonimájává.

A szerzők az underclass kategóriájának – elsősorban Gunnar Myrdal és Julius Wilson nyomdokain – három (valójában inkább négy) fő kritériumát adják meg. Az első a gettó(sodás), azaz a társadalom többségétől való földrajzi elkülönültség s az ezzel összefüggő, többé-kevésbé homogén etnikai összetétel. A második a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hiánya/korlátozottsága, vagyis a segélyezésére utaltság, azaz másként, a társadalmi többség felől nézve: a feleslegesség, a “haszontalanság” (pszichózisa). Végül a harmadik kritérium az immobilitás, vagyis a mélyszegénységből való kitörés esélytelensége. Az underclass – mutatnak rá a szerzők – a kirekesztés olyan sajátos, új formája, amelyben a szegénység összefonódik az etnicitással, ahol tehát a gazdasági-társadalmi meghatározottság, a szó eredeti értelmében vett osztálybesorolás kasztszerű elkülönüléssel párosul.

Nem arról van tehát szó – s ezt a szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák –, hogy a “cigányság” mint olyan alkotna underclasst (e kifejezés használatát kerülve, a szerzők mindvégig “cigányokról”, “romákról” írnak), hiszen a cigányok létszámukban kicsiny, mégis számottevő – országonként eltérő – hányada “középosztályosodik”: útja az alsó osztály kategóriájából felfelé vezet. Hanem arról, hogy “a társadalmi tudatban egybemosódik az etnicitás és a szegénység: ha valaki szegény, akkor eleve nagyobb valószínűséggel feltételezik róla, hogy cigány is… Az underclassba szorultakkal előbb-utóbb »cigányul« bánnak… Az etnikai identitás tehát nagymértékben a strukturális pozícióból következik.”

A kelet-európai romák – miként korábban az észak-amerikai feketék – többé-kevésbé elkülönült, osztályszempontból heterogén csoportjait (“rendjét”, “kasztját”) a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulás (Észak-Amerikában az 1970-es évek elejétől megindult dezindusztrializáció, a hagyományos gyáripar leáldozása, Kelet- és Közép-Európában az 80-as évek második felétől az állami nagyipar és építőipar, illetve a mezőgazdasági szövetkezetek válságba jut/tat/ása, majd a rendszerváltozást követő felszámolása) az osztálytagozódás mentén kettéhasította: a többség mélyszegénységbe hanyatlott, míg kevesen – etnikai identitásukat rendszerint feladva/elveszítve – a stratifikáció magasabb szintjeire emelkedtek.

E folyamat az összehasonlító vizsgálatba vont három kelet-európai államban jelentékeny eltérésekkel ment végbe, amit Ladányi és Szelényi az államszocialista modellek, majd a posztkommunista rezsimek által követett gazdaság- és társadalompolitika különbségeinek tulajdonít. Az utóbbiaknak a szerzők – vállalt leegyszerűsítéssel – két típusát különböztetik meg. Az egyikbe Magyarország tartozik (Csehországgal és Lengyelországgal, ezek azonban nem esnek az elemzés látókörébe), ahol a gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben neoliberális elveket követett. A másik modellt Románia és Bulgária alkotja (az összehasonlításból ugyancsak kimaradt Oroszországgal és Ukrajnával együtt), amelyek berendezkedését a szerzők neopatrimoniálisnak nevezik, rámutatva, hogy ezekben az országokban a rendszerváltozás után is megmarad(t) az állam gazdaság- és társadalomszervező szerepe, s ha átalakult formákban is, tovább él(t) a közhatalom és az állampolgárok közötti, úgymond, patrónusi–kliensi viszony.

Vizsgálódásaikból a szerzők arra az eredményre jutnak, hogy bár Bulgáriában és Romániában jóval magasabb a szegény cigányok aránya és száma, mint Magyarországon, nálunk az alsó osztályba s különösen az underclassba tartozó cigány szegények éppoly szegények, mint a másik két ország kisemmizett romái, sőt a cigányok underclassosodása éppen hazánkban a leginkább előrehaladott.

Magyarországon az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer – az extenzív iparosítással együtt járó folyamatos munkaerő-kereslet és a mezőgazdaság kollektivizálása – megszüntette a cigányok kasztszerű elkülönülését (osztályhelyzetre való tekintet nélküli elutasítását). A gazdasági szerkezetváltás impulzusai nyomán eltűntek (de legalábbis elhalványodtak) az etnikai határvonalak. Vidéken megindult a cigányok faluba költözése, s a (nagy)városok új (munkás)nemzedékei számára – nem kis részben a kötelező közoktatásnak köszönhetően is – jórészt értelmetlenné vált a cigány–“magyar” megkülönböztetés. A gazdasági fejlődés vezérelte társadalmi integráció/emancipáció (s kétségtelen asszimiláció, tehát a cigány identitás feladása is!) azonban az 1980-as évek második felében – az államszocializmus (kényszerű) világpiaci “visszakapcsolódása” nyomán – megszakadt. Miként Martin Kovats kutatásaiból tudjuk, ez az az időszak, amikor a Kádár-rendszer cigánypolitikájában fordulat következett be: az integráció költséges útját felváltotta a lényegesen olcsóbb kulturális opció. Ez a gyakorlatban a cigány elit tudatos és fokozatos – napjainkig húzódó – “kooptálását” jelentette előbb kvázi-állami (Hazafias Népfront), később – főként a rendszerváltozás után – települési, majd kisebbségi önkormányzati struktúrákba, illetve különféle európai s más nemzetközi instanciák (Európa Tanács, EBESZ, Soros Alapítvány) által kreált és finanszírozott, “civil” szervezetekbe.

Míg az államszocialista korszak fénykorában a romák beköltöztek a faluba, ezután – Csenyéte esetében, Ladányiék szerint, már a hetvenes évek közepétől – megkezdődött a nem romák kiköltözése a legkedvezőtlenebb adottságú, “elcigányosodott” településekről. Ezáltal egyes falvak ismét cigánytelepekké váltak/válnak – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy mostantól e cigány többségű települések csonka, acephalus (fej nélküli) közösségeket alkotnak. A folyamat végeredményeként a cigányság legszegényebb csoportjai immár nem a társadalmi hierarchia alján helyezkednek el, hanem lényegében azon kívül: “…egyre inkább szociális segélyekre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, illetve a szürke- és feketegazdaságra kell hagyatkozniuk megélhetésük érdekében”.

Bár mondanivalójának érvényét Ladányi és Szelényi természetesen nem terjeszti ki eddig, érdemes mégis rámutatni, hogy e folyamat hasonló ahhoz (hiszen ugyanazok az okai is), mint ami az elmúlt negyedszázadban – s főként a bipoláris rendszer felbomlása után – világméretekben ment/megy végbe: a neoliberális politika uralta globalizáció létrehozta/létrehozza a világrendszer peremére szorított, marginalizált államok csoportját, amelyek – miután a nemzetközi tőke számára mint befektetési célpontok indifferenssé váltak – immár alávetett, kizsákmányolt szereplőkként sem igen vesznek részt a kapitalista reprodukció folyamatában. Lakosságuk “eltartottá”, segélyezetté vált/válik; sorsuk a centrum számára pusztán járványügyi, “humanitárius”, illetve legújabban biztonsági kockázati tényező gyanánt bír jelentőséggel, minthogy e kiüresedett állami struktúrákat (l. Szomália, Afganisztán) a transznacionális (“hálózati”) terrorizmus – a neoliberális globalizáció egy másik újszerű jelensége – használ(hat)ja fel bázisául.

A szerzők szerint tehát az underclass képződésének “bevezető” szakasza a szocialista asszimiláció volt – amennyiben a rendszerváltozás után “…azok a cigányok, akik az államszocializmus idején nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve nagy valószínűséggel a társadalmon kívülre, az underclass helyzetébe kerültek”. A “piacgazdaság” fogalmának definiálatlan használata azonban itt elfedi a lényeget, ami által a szerzők – talán akaratlanul – az államszocialista rendszerrel szemben méltánytalan, pontosabban: történelmietlen álláspontra helyezkednek. Az 1980-as évek közepétől-végétől ugyanis a kelet-közép-európai társadalmak szegényei (köztük a cigányok) nem általában a “piacgazdasággal” szembesültek, hanem a nyugati jóléti államokat is destabilizáló, neoliberális kapitalizmussal. A honi cigány lakosság többsége mai kirekesztettségének a szocialista rendszer “nyakába varrása” Kornai Jánosnak az államszocialista “koraszülött jóléti államról” vallott elhíresült tézisére hajaz, amely – a François Furet és a Kommunizmus fekete könyve által kijelölt kurzust követve – (miszerint a “kommunizmusnak” ab ovo nincs s nem is lehet semmiféle pozitív öröksége, története tévút, letérés a történelem “rendes” menetéről stb.³ ) – retrospektíve “érvényteleníti” a szocialista kísérlet minden pozitívumát. E látószög alapján lehet csak a cigányok társadalmi integrációjának önmaga ellentétbe fordulását annak a társadalmi berendezkedésnek felróni, amely az integráció rögös útján megindult, sőt vitathatatlan eredményeket ért el.⁴

Ami most már Bulgáriát és Romániát illeti, ezekben az országokban “különböző okoknál fogva, az asszimilációs folyamat nem jutott olyan messzire, mint Magyarországon” – állapítják meg a szerzők. “Különösen Bulgáriában nem, ahol a romák lényegesen nagyobb hányada beszéli [ma is] a romani nyelvet, él romák által lakott környéken vagy településen, öltözködik tradicionális módon. A piacgazdaságba való átmenet során a bulgáriai és a romániai romák egy része sikeresen használta fel kultúrájának maradványait.” A bulgáriai roma népesség helyzetének leírására ezért a szerzők az undercast fogalmát ajánlják, rámutatva, hogy ott “csaknem az egész roma társadalom kasztszerűen van kirekesztve a többségi társadalomból”. Ezért aztán az etnikai alapú kirekesztettség három legfontosabb dimenziója, a lakóhelyi, a munkaerő-piaci és az iskolai diszkrimináció együtt leginkább a bulgáriai s legkevésbé a magyarországi cigányok körében figyelhető meg (míg Románia e tekintetben átmenetet képez). Csakhogy ha a romák munkaerő-piaci kirekesztettségének mértékét mindhárom országban az átlagnépesség foglalkoztatottsági arányához viszonyítjuk, Magyarország mutatja a legpolarizáltabb képet: a teljes népességen belül (2000-ben) mért 3,9%-os munkanélküliséghez képest a cigányok 29,9%-a – azaz több mint hétszerese – van kirekesztve a munkaerőpiacról. Ha pedig ehhez az arányszámhoz hozzávesszük a hazai romáknak a romániai cigányokkal közel azonos mértékű lakóhelyi (54,9%), illetve iskolai (27,9%) kirekesztettségi fokát is, valóban kirajzolódik a magyarországi romák mintegy kétötödének underclass-szerű helyzetbe süllyedése.

Magyarországon tehát a roma gettó – szemben az olyan bulgáriai, cigányok lakta városnegyedekkel, mint például a Szliven városának vasútállomása mellett található Nadezhda Roma – underclass típusú gettó, az itt élők elit nélküli, vezetetlen közösségek, “amelyek ezért kiszolgáltatottabbak és megvetettebbek, mint a gazdag, sikeres cigánycsaládok által [is] reprezentált s ezért ha tiszteletet nem is, valamiféle respektust kiérdemlő bulgáriai vagy romániai cigánytelepek, cigányvárosok romái”.

A szerzők az underclass kategóriájából vezetik le, illetve ahhoz viszo­nyítják az elemzéshez felhasznált többi alapfogalmat is.

Ezek közül a legfontosabb – egyben a legvitatottabb is – alighanem a szegénység kultúrája mibenlétének értelmezése, amihez Csenyéte története érzékletes példákkal szolgál. Bár Ladányi és Szelényi – mint írják – “egyelőre” nem vállalkoznak elméletalkotásra, következtetéseik mégis általános(ító), sőt elméleti jellegűek. Eszerint a társadalom “alá” szorult szegények, illetve közösségeik kultúrája “tipikus magatartások és beállítódások… laza és gyorsan változó halmaza”. Ez olyan alkalmazkodási stratégia, amely egyetlen célnak, a túlélésnek rendeli alá a társadalmi együttélés valamennyi mozzanatát. Az effajta kultúra 1. akár a rendelkezésre álló javak vagy – mint a csenyétei példák mutatták – a megszerzésükre alkalmas munkaalkalmak elutasítása árán is teljes egyenlőségre törekszik, 2. nem ismer el semmiféle közösségen belül hierarchiát (vagy akár hierarchia kialakulásával “fenyegető” személyes autoritást), 3. időhorizontja szélsőségesen rövid, beszűkült (a közösség egyik napról a másikra él). Mindezek – hangsúlyozzák a szerzők – “nem az etnikus (roma) kultúrából adódó tradicionális értékek, viselkedési minták”. Éppenséggel az államszocializmus idején megkezdett, ám befejezetlen, félbemaradt integráció/asszimiláció miatt felbomlott, alsó kaszt státusú archaikus közösségek akkulturációja az, amely az új minőségű szegénységet s vele a hagyományos kultúra helyébe lépő szegénység kultúráját életre hívja. E kultúra a közösség tagjai számára többé nem biztosít “emberi méltóságot”, hanem “pusztán [a] túlélést és a szegénység újratermelődését segíti elő”. “A legszegényebbek azért sajátítják el a szegénység kultúráját, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elvesztették korábbi kultúrájukat. A gyors társadalmi változás feltételei között a társadalom új szegényeinek, az underclass új tagjainak nem volt más választásuk, mint az, hogy a szélsőséges nyomorban való túlélést lehetővé tevő szegénység kultúráját sajátítsák el.”

A mélyszegénység viszonyai közt élő közösségek magatartásának – Ladányiék által is megtapasztalt – látszólagos irracionalitása valójában egy másfajta racionalitást tükröz: a tőkeviszony peremére szorult-taszított közösségek racionalitását, aminek inherens logikája a prekapitalista társadalmak, jelesül a korai, hagyományos (zsákmányoló, primitív földművelő) közösségek racionalitása alapján értelmezhető.⁵ E racionalitásban a gazdasági funkció (szempont, megfontolás) nem elkülönülten, hanem az együttélés/együttműködés más módjaiba, jelesül a rokoni vagy kvázi rokoni⁶ – az általánosított reciprocitás⁷ által összekapcsolt – viszonyokba ágyazottan van jelen. E társadalmakban valóban a túlélés a legfőbb “parancs”, ami a kölcsönösség bármi áron való fenntartását írja elő, akár a pillanatnyi vagy rövid távú anyagi előnyökről való lemondás árán is. Ennek záloga pedig az egyenlőséghez való szélsőséges ragaszkodás, vagyis annak megakadályozása, hogy az együtt élők csoportjából bárki – a kölcsönösség szálainak szétszakításával fenyegető – túlhatalomra s ezzel a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló javaknak a közösség egészétől való elvonására váljon képessé. A közösségen belüli vertikális irányú differenciálódás egyedüli megengedett formája a gazdaságantropológiában M. Sahlins, C. Levy-Strauss (és mások) által leírt big man típusa, akinek “hatalma” csupán elismert tekintély, autoritás, nem pedig effektív hatalom (potestas), s amelyet a “nagy ember” mindaddig (de csakis addig) élvez, amíg közösségét önmaga s legszűkebb rokonságának túlmunkájával (“önkizsákmányolásával”) többletjavakban tudja részesíteni.⁸ Mármost: a “szegénység kultúrájába” hanyatlott közösségek éppen amiatt válnak csonka, elit nélküli, “fejetlen” társadalmakká, mert újra és újra kitermelődő (potenciális) elitjeik az individuum- és versenyközpontú (kapitalista) társadalmi-gazdasági környezetben efféle big man szerep vállalására – magától értetődően – nem hajlandók. Ezért a közösségen belül (tehetséggel, ambícióval, szorgalommal vagy szerencsével) ideig-óráig kiemelkedők számára csupán két lehetőség kínálkozik: vagy visszasimulnak-szürkülnek a közösség átlagába, vagy kilépnek a csoportból, azaz elköltöznek a faluból – ahogyan ez Csenyéte esetében is ismétlődően előfordult.

Ladányi és Szelényi konklúziója meglehetősen borúlátó, ám kétségtelenül realisztikus, ami a kelet-közép-európai romáknak a kirekesztettségből s különösen az underclassból való kitörésének esélyeit illeti:

A romáknak – írják – ma “nem áll rendelkezésükre semmilyen saját tradíciójukból következő használható módszer vagy a többségi társadalom által kínált eszköz, amely megnyugtató segítséget nyújthatna […] a posztkommunista Európában, hogy hogyan válaszoljanak […] a kihívásokra. A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés, akár a társadalom legalsó szintjére is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.”

 

 

Irodalom

 

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

 

 

Jegyzetek

 

¹ Vö. Osztojkán Béla: “Cigányság, előítéletek, önszerveződés”, 6. (1990. július), 112–120.; Martin Kovats: “A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca”, 32. (1996. ősz), 132–153.; Diósi Ágnes: “Kívül vagy belül? A cigányság és a magyar társadalom”, 36. (1997. tél), 180–194.; “Kik csinálják a »cigánykérdést« Magyarországon?” (kerekasztal-beszélgetés), 54. (2002. nyár), 47–64.

² Budapesti Lap, 2004. március 5.

³ Furet gondolkodásmódjának kritikájához lásd Henri Maler “A múltat végképp eltörölni?” című írását az Eszmélet 37. (1998. tavaszi), illetve Horváth Gizella cikkét (“A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről”) lapunk 47. (2000. őszi) számában. A Kommunizmus fekete könyvét bírálja ugyanebben a két számban Gilles Perrault (“A kommunizmus: egy »fekete könyv« hamisításai”, 37. sz.) és Noam Chomsky (“Ami a Fekete Könyvből kimaradt”, 47. sz.).

⁴ Ha valahol – egy nagyvárosban vagy egy egész országban, amint ez az elmúlt években a lefejlettebb ipari országok némelyikében (az Egyesült Államokban vagy Olaszországban) megtörtént – összeomlik az áramszolgáltatás rendszere, s emiatt leállnak a metrókocsik, a liftek, leolvadnak a hűtőszekrények, lehet ezért, persze, a villamosáram-fogyasztás általánossá válását is hibáztatni, a krízisért azonban mégiscsak inkább az az energiapolitika felelős, amely – mondjuk, a közszolgáltatások erőltetett ütemű privatizációjával – destabilizálta a rendszer biztonságát.

⁵ Lásd ehhez a (mára méltatlanul elfeledett) közgazdász, Földes László tanulmányát: “Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség”, Világosság, 1974/1.

⁶ Csenyétén ilyenek (voltak) az ún. bandák (Katona-, Rigó-, Király-, Kukaj-banda).

⁷ Ismeretes, hogy a hagyományos társadalmak fő tevékenységcsere-modelljeinek (reciprocitás, redisztribúció, árucsere) megkülönböztetése Polányi Károlytól származik. A reciprocitás három válfajáról (általánosított, kiegyenlített, negatív) lásd E. R. Service: “Vadászok”, in: E. R. Service–M. D. Sahlins-E. R. Wolf: Vadászok – Törzsek – Parasztok, Gondolat, Budapest, 1973. 22–23.; a tevékenységcsere-modellek egymáshoz való viszonyáról és az uralom “észrevétlen” kialakulásáról pedig: Lugosi Győző: “Az uralmi viszonyok keletkezéséről”, Világosság, 1983/2.

⁸ “Amikor a főnök már azt mondja: »Nem adok többet! Vége a bőkezűségnek! Most már más legyen bőkezű helyettem!«, valóban biztosnak kell lennie a hatalmában, mert uralmának legsúlyosabb válságát éli át” – írja C. Levy Strauss a Szomorú trópusokban (Gondolat, Budapest, 1973, 352–353.)

Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

 

 

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

 

 

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

 

 

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

 

 

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

 

 

Hagyományok

 

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus¹

 

 

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)² . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

 

A kiszervezés jelensége

 

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban³. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

 

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

 

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)⁴ .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)⁵ . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése⁶. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)⁷ . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

 

Következtetések

 

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

 

 

 

Irodalom

 

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

 

 

Jegyzetek

 

¹ Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

² Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

³ Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

⁴ Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

⁵ 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

⁶ Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

⁷ Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

 

(Fordította: Kertész András)