Tervezet¹

 

A kapitalista globalizáció által megtépázott Földünkön – meggyőződésünk szerint – Európa pozitív, sőt nélkülözhetetlen szerepet játszhat. De ez nem lehet a jelenlegi Európa, a pénzuralom, a társadalmi szakadékok és a demokratikus deficitek Európája. Nem lehet az a politikai közösségként értett Európa, amilyennek a Giscard d’Estaing-féle konvent által előkészített Alkotmány elfogadhatatlan tervezete megálmodta.

Mindazonáltal nem elégszünk meg a puszta tiltakozással: hozzá akarunk járulni egy hiteles és erős európai alternatíva létrejöttéhez. Egy másik Európáról álmodunk. Egy másik Európát akarunk, igazságosabb és humánusabb társadalommal.

1. Többé nem kell végzetként elfogadnunk Európát úgy, ahogy azt már oly régóta építik nekünk. Az az Európa a kapitalista döntések, a privatizáció és a szociális vívmányok módszeres rombolásának Európája. Továbbra is annak az atlanti gondolatnak az Európája, amely az Egyesült Államok tartós hegemóniáját eredményezte. Az alacsony életszínvonal és a hanyatlás Európája. A beteg demokrácia Európája, amely a legaggasztóbb jelenségek és közöttük is egy olyan populista szélsőjobb melegágya, amely tagadja a kontinens szolidáris és demokratikus gyökereit. Nem tudunk elfogadni egy ilyen Európát. Nem ismerjük el egész intézményes építményét és azon belül az Alkotmány jelenlegi tervezetét sem. Nem fogadjuk el döntéseit, különös tekintettel a lisszaboni vagy barcelonai nagy “csúcsok” társadalomellenes és antidemokratikus intézkedéseire.

2. Szemben ezzel a liberális Európával, mi a foglalkoztatás és a fenntartható fejlődés Európájának szükségességében és lehetségességében hiszünk. Megteremtéséhez akaratra van szükség, arra, hogy a politikának visszaadjuk az őt megillető első helyet, illetve hogy visszautasítsuk a pénzügyi dogmák megkérdőjelezhetetlenségét.

Végül szükség van arra is, hogy magunk mögött hagyjuk a “stabilitási paktum” katasztrofális hatással járó korlátozásait, és hogy alapjaiban alakítsuk át az Európai Központi Bank (EKB) működését. Ahelyett hogy folyamatosan a közkiadásokat csökkentenénk, az általunk elképzelt Európában a stabil foglalkoztatás és képzés érdekében kellene inkább növelni a szükséges kiadásokat.

Ez az Európa megteremtené magának a tervek megvalósításához szükséges költségvetési forrásokat, a közösségi érdeket az egyének profitérdekeltsége elé helyezné, a közszolgáltatásokat fejlesztené, ahelyett hogy megsemmisítené őket, büntetné a nem tiszta szándékú spekulációt, ahelyett hogy a munka világát sápolná.

3. A korlátozott jogok Európájával szemben kiállunk a szociális Európa szükségessége és lehetségessége mellett, a szolidaritás és az egyén jogainak Európája mellett. Egy olyan Európa mellett, amely azt a méltányos célt tűzi ki maga elé, hogy mindenkinek legyen meg a lehetősége arra, hogy autonóm módon és méltóságban éljen.

Kiállunk egy olyan Európa mellett, amelyben a férfiak és nők egyenlősége a gyakorlatban is megvalósuló érték, amelyben a migránsok egyenjogúsága biztosított, amelyben követelmény a közjószágokhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés. Egy szolidáris Európa mellett, amelyben az idősek nincsenek kitéve a tőkésítés és a nyugdíjalapok kockázatainak.

4. A kevesek által irányított Európa helyett a demokratikus Európa lehetőségét és szükségességét hangoztatjuk, amelynek építménye a népszuverenitáson és nem néhányak átláthatatlan hatalmán nyugszik. Egy olyan Európáét, amelyben az állampolgároknak és a népeknek van beleszólásuk sorsukba, amelyben a közhatalmi ágak funkciói egyértelműek, és amelyben hatékony az állampolgári ellenőrzés. Egy olyan Európáról van szó tehát, amely felszabadítja energiáinkat, újra közös ügyünkké teszi Európa építését, amely a liberalizmus miatt feneklett meg. Egy olyan Európáról, amely felfrissíti a demokratikus hagyományokat azáltal, hogy előtérbe helyezi a részvételi és paritásos demokrácia elveit.

5. Ellentétben azzal az Európával, amely megelégszik azzal, hogy eljátssza szerepét a “nagyhatalmi koncertben”, mi a béke és együttműködés Európájának szükségességét és lehetségességét valljuk, amely visszatalál eredeti ideáljainak erejéhez. Egy olyan Európáét, amely nyitott a déli félteke felé, és amely ragaszkodik a nemzetközi intézmények alapos és demokratikus reformjához. Egy minden gyámságtól és különösen a NATO gyámkodásától mentesített Európáét. Egy olyan Európára van szükségünk, amely hozzájárul ahhoz, hogy visszaszoruljon az a veszélyes gondolkodásmód, amely napjaink globalizációjára és hegemonizmusára jellemző. Röviden: egy másmilyen Európára egy másmilyen világban…

6. A tizenötök, huszonötök vagy akár még több ország Európájának csak akkor van jövője, ha megszabadul a neoliberális béklyóktól. Határozottan kell azonban ezt végrehajtani: az elmúlt évek tapasztalata a szociálliberális politikák szarvashibáinak tapasztalata is. A hatalomban egymást váltó liberálisok és szociálliberálisok destabilizálták az európai társadalmakat, növelték az egyenlőtlenségeket, fékezték a fejlődést. Hozzájárultak a lakosság reményvesztettségének növekedéséhez, politikai válsághelyzetet idéztek elő, ami ajtót nyitott a szélsőjobboldali populizmus számára.

Európa – amilyenné mi kívánjuk változtatni – a humánum magasztos elvére épül. És ez nem egy ködös távolba vesző álom. A humánum Európája ugyanis rendelkezik egy nagy ütőkártyával: a különféle mozgalmak és csoportok sokaságával. A hátterében egy olyan mozgatóerő áll – a globalizációellenes mozgalom, amely számára az Európai Szociális Fórumok kontinentális jelentőségű fórumot jelentenek –, amely szembeszáll a tőke és a piacok hegemóniájával.

Ezek a mozgalmak más válaszokat javasolnak a problémákra. De még mindig nem változtatták meg az európai politika irányultságát, nem váltak politikai erővé. Arra törekszünk, hogy megszüntessük ezt a széttagoltságot. Célunkat megvalósíthatónak tartjuk, amennyiben minden antineoliberális progresszív erő, tekintet nélkül politikai szimpátiáira és társadalmi szerepvállalására (legyen az szakszervezeti, egyesületi vagy politikai jellegű), összegyűl, hogy egyazon politikai platformot javasoljon, és képviselje is azt, elsősorban a választásokon. Mindezt pedig a hatalommegosztás, az egyenlőség, a méltóság és a felelősség szellemében kell tennie.

Segítendő, hogy ezek az erők egy zászló alá gyűljenek, és kialakítsanak egy közös programot, vitára bocsátjuk az alábbi javaslatokat, amelyek véleményünk szerint egy másik, egy szociális, demokratikus, feminista, ökologista és pacifista Európa alappilléreit jelenthetik. A 2004. június 13-i választás lehetőséget jelent arra, hogy nemet mondjunk Európára a jelenlegi formájában, és megfordítva, igent az állampolgárok és a népszuverenitás Európájára.

 

Nemet mondunk a jelenlegi alkotmánytervezetre

 

Az Alkotmány kérdése újra előtérbe került. A Giscard d’Estaing-féle konvent 2003-ban kidolgozott egy tervet, amelyet az Európai Parlament többsége ratifikált.

Mi nem fogadjuk el ezt a tervezetet: alkotmányos rangot ad ugyanis annak a neoliberális elvnek, amely “a szabad és torzításoktól mentes versenyre épülő egységes piac” szükségességét hirdeti; alapvonásait tekintve megerősíti a jelenlegi intézményrendszert, amely átláthatatlan technokráciájával fékezi egy valóban közösségi európai térség felemelkedését; nem fogadjuk el, mert nem kísérte alapos társadalmi vita. A költségvetési vagy a védelmi kérdésekben a tervezet még ront is a helyzeten a jelenleg érvényes szerződésekhez képest. Válaszunk tehát minden bizonytalankodástól mentes: nemet mondunk erre a veszedelmes tervezetre.

Az egymást követő lisszaboni és barcelonai csúcsokon hozott döntésekkel együtt az alkotmánytervezet egy olyan csomagot alkot, amelyet vissza kell utasítanunk. Európa népeinek meg kell erre adni az egyértelmű lehetőséget a népszavazás által.

Az ilyen antidemokratikus módszerekkel szemben egy másik eljárást támogatunk: úgy véljük, szükség van egy új szerződésre, amely rögzíti minden uniós közösségi intézmény hatáskörét és szerepét, különös tekintettel a Tanácsra, a Bizottságra és a Parlamentre, annak az érdekében, hogy az unió állampolgárai valóban tudják, hol születnek a döntések, illetve tudják, milyen jogaik és lehetőségeik vannak a döntési folyamatba való beleszólásra.

Ezen új szerződés megalkotását széles körű demokratikus vitának kell kísérnie az egész unióban, világosan meghatározott alternatívák alapján. Ebben a vitában részt vehetnének az európai és a nemzeti parlamentek képviselői, a szakszervezetek, az állampolgárok egyesületei. Csak ez után a szakasz után kezdődhet meg maga az alkotmányozási folyamat, amelyben érvényesülnek a vitában kikristályosodott elvek. A folyamatot közvetlen véleménynyilvánításnak kell zárnia népszavazás formájában, amelyen az Európai Unió minden tagállamának állampolgárai szavazhatnak.

 

A munka Európája, a szociális Európa

 

Európa többé már nem a szociális védelemnek és a munkások jogainak, hanem a munkanélküliségnek és a társadalmi hanyatlásnak a kontinense. Az érvényben lévő Európai Foglakoztatási Stratégia egyetlen célja a munkapiacot visszafejlesztő reformok igazolása. Nem fogadjuk el ezt a stratégiát, mivel az Európai Uniónak is ki kell vennie a részét a munkahelyek eltűnése és a munkanélküliség ellen folytatott harcból.

 

 

I. Fellépés a munkanélküliséget előidéző okok ellen, elmozdulás a foglalkoztatás és képzés biztonsága felé

Ebben a helyzetben, amelyet milliók élnek meg szívet tépő emberi drámaként, azt javasoljuk, hogy:

1. Állítsunk korlátokat az ideiglenes munkákba való – már rendszerszerűvé váló – menekülés elé, és tegyük általános érvényű joggá, hogy az átmeneti munkákat állandó állássá lehessen átminősíteni. Alkossunk közösségi szabályozást a munkaügyi konfliktusok rendezéséről. A tömeges elbocsátások előtt minden esetben kötelező lenne tárgyalni a dolgozók képviselőivel; az államigazgatás számára minden eszköz rendelkezésre állna a döntések végrehajtásának felfüggesztésére és a kerekasztal-tárgyalások kikényszerítésére.
2. Biztosítsunk új jogokat a munkavállalóknak. Egy ilyen fontos és azonnali változást hozó jog tenné lehetővé a céges átszervezési tervek végrehajtásának felfüggesztését annak érdekében, hogy a munkatársak áthelyezési lehetőségei, illetve alternatív javaslatok is kidolgozásra és megvizsgálásra kerüljenek.
3. Csökkentsük a munkaidőt összehangolt intézkedésekkel, egyidejűleg korlátozva a végrehajtása alól ma elfogadottnak tartott kibúvási lehetőségeket.
4. Az említett azonnali intézkedések mellett szükségesnek tartjuk az elmozdulást egy új munkavállalói jogállás kialakítása felé, amely átvehetné a 30-as és 60-as évek között született nagy európai egyezmények helyét. Ez az új jogállás lehetővé tenné, hogy egyszerre érvényesüljön a munka és életmód a jelenleginél szabadabb megválasztásának követelménye és az a stabilitás, amely nélkül a munkaerő-piaci “rugalmasság” csak annak eszköze, hogy a munka világát a piacok diktátumainak kiszolgálójává tegyék. A legnagyobb európai vívmány így a munkaszerződések folyamatosságát biztosító garancia lenne, melynek alapelve a munka, a képzés és a jövedelem biztonsága.

 

 

II. Egy munkahelyteremtő politika kialakítása

Az EU-tagállamok támogatásával a Bizottság és a Tanács megerősítette a jelenleg is érvényesülő neoliberális vonalvezetést, kiállt a privatizáció mellett, és gyengítette a közérdek és a közszolgáltatások elvének érvényesülését. E katasztrofális értékválasztásokkal szemben az Európai Uniónak oly módon kellene hozzálátnia a gazdaságpolitika átalakításához, hogy az lehetővé tegye a munkavállalók áthelyezésének ritkábbá válását, a munkanélküliség elleni harcot, és elősegítse a fenntartható növekedést.

1. Az unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, adó- és kulturális politikát) fel kell használnia a célok elérésére.
2. Ez feltételezi, hogy végre érvénytelenítsük a közkiadásokat drámai módon korlátozó Stabilitási és Növekedési Paktumot. A gazdasági és pénzügypolitikának nem “az árstabilitás fenntartását” kell célul kitűznie, hanem a növekedést elősegíteni és előnyben részesíteni a minőségi munkahelyek megteremtését mindenki számára.
3. Az Európai Uniónak rendelkeznie kell az ambiciózus közpolitika megvalósításához szükséges eszközökkel. Ennek érdekében az Unió költségvetését a tagállamok GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni. Hasonlóképpen, meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy az Unió hitelt vehessen fel az EKB-tól a nagy infrastrukturális beruházások megvalósítására, illetve hogy meglegyen a 2004-ben csatlakozó országokban szükséges befektetések forrása. Az ilyen típusú hitelezést megtiltó jogi rendelkezéseket tehát hatályon kívül kell helyezni. Végül, az Európai Strukturális Alapokat össze kell kapcsolni egymással, hogy aktívan segíthessék a képzésre, társadalmi beilleszkedésre és foglalkoztatásra meglévő helyi és regionális forrásokat. Egy a bérből és fizetésből élőket védő és felemelkedésüket segítő speciális alap lehetőséget adna a munkahelyek áttelepítéséből fakadó problémákkal való szembenézésre.

 

 

III. Méltányos életkörülményeket mindenkinek

1. Mindenkinek biztosítani kell a méltóságteljes élethez szükséges feltételeket. A fizetéseket és a minimális szociális járandóságokat meg kell emelni, és biztosítani kell a hozzáférést mindenki számára, aki rájuk szorul, oly módon hogy senki se maradjon a szegénységi küszöb alatt; a betegség után járó, anyasági, munkanélküliségi, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét rögzíteni kell.
2. Biztosítani kell a jogot a korkedvezményes nyugdíjhoz. Ehhez felül kell vizsgálni a barcelonai csúcson született döntést a munkavállalási kor ötéves meghosszabbításáról, és el kell mozdulni a nyugdíjba menetel korának szabad megválasztása felé, feltéve, hogy az nem érinti hátrányosan a legalacsonyabb jövedelműek helyzetét, illetve hogy van lehetőség a kötetlen munkaidő mellett történő munkavállalásra az aktív kor elejétől végéig.

 

A jogok Európája

 

A liberálisokkal szemben, akik a jogokat kötelezettségként és költségként fogják fel, mi úgy véljük, hogy a jogok kiterjesztésével kellene megteremteni a fejlődés alapját az egész földrész számára.

 

 

A. A nők jogai

Az a tény, hogy az emberi nem fele nem részesül a másik felével valóban egyenlő jogokban és lehetőségekben, hátráltatja az egész társadalom fejlődését. A férfi–női egyenlőséget tehát az Unió alkotmányos alapértékévé kell tennünk, és a gyakorlatban is elő kell segítenünk megvalósulását a nők jogainak biztosításával. Mindezt pedig a legkiszolgáltatottabbakkal kell kezdenünk, így például a bevándorló nőkkel.

Azt javasoljuk tehát, hogy:

• Tegyük általánossá a fogamzásgátláshoz és a terhesség-megszakításhoz fűződő jogot!
• Küzdjünk a prostitúció és a modern kori rabszolgaság ellen!
• Erőteljesebben lépjünk fel a nőkkel szembeni erőszak ellen! Támogassuk a területen működő választott képviselőket és segítsük a feminista hálózatokat!
• Tegyünk a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlőségéért!
• Küzdjünk az iszlám fundamentalizmus és annak nők jogait támadó törekvései ellen!
• Erősítsük meg a paritásos demokráciát, amely valódi eszköz arra, hogy a nők részt vehessenek a döntésekben!

 

 

B. Az egyén védelme

Az Európai Uniónak egyértelmű prioritásként kell kezelnie az egyéni jogokat, és biztosítania kell hatékony érvényesülésüket a gyakorlatban. Különösen fontos ez az olyan esetekben, mint a diszkrimináció áldozatainak vagy a kisebbségeknek az ügye.

 

1. A bevándorlók jogai

– Valódi egyenlőséget kell biztosítani a számukra a munkahelyekhez és a lakáshoz való hozzáférésben. A személyek szabad áramlását az erőforrásokhoz és szociális juttatásokhoz való hozzájutás mindenkire való kiterjesztésének kell kísérnie.

– Az illegális bevándorlók helyzetét szabályozni kell: ez az egyetlen mód jogaik garantálására, csökkenteni a státusukból adódó bizonytalanságot és lazítani azon a szerepen, amelyet a munkáltatók rájuk osztottak az átalakuló munkavállalói szerkezetben.

– Létre kell hozni a lakóhelyen alapuló európai állampolgárság intézményét, együtt a szavazási jog biztosításával az Unió minden lakója számára, bármilyen legyen is a származása (e szavazójog-kiterjesztést vitának kell megelőznie, amelyben pontosítani lehet az alkalmazási körét).

– A menedékjogot meg kell erősíteni és ki kell terjeszteni alkalmazási körét.

 

2. A gyermekek védelme

– A gyakorlatban is végre kell hajtani az Európai Parlament 1996-os és 1997-es határozatait.

– Határozott fellépésre van szükség a gyermekek szexuális zaklatásával szemben. Ennek érdekében kell tevékenykednie a meglévő közösségi igazságszolgáltatási intézményeknek (Europol, Schengen, Eurodac). Meg kell teremteni azon államok szankcionálásának lehetőségét, amelyek nem teszik meg a szükséges jogi lépéseket egy pedofil ügy kivizsgálása során.

3. Az Uniónak küzdenie kell a rasszizmus, antiszemitizmus, neofasizmus, sovinizmus, idegengyűlölet és nacionalizmus, valamint az intolerancia minden formája ellen. El kell ítélni a szexista és homofób diszkriminációt.

4. A világnézeti semlegesség elve. A kisebbségek védelme elválaszthatatlan a tolerancia eszméjétől, amely alapjaiban a világnézeti semlegesség eszméjéből fakad. Az államot és a közügyeket szigorúan távol kell tartani minden vallásos vagy filozófiai befolyástól. A vallást semmi esetben sem tekinthetjük közös örökségünknek és az Unió alkotmányos alapelvének. Egyedül a demokratikus hagyomány alkalmas arra, hogy a közösségi élet iránytűjéül szolgáljon. El kell vetni az olyan javaslatokat, amelyek “nyitott, átlátható és rendszeres párbeszédet” szorgalmaznak “az egyházakkal és a felekezetekhez nem tartozó vallási szervezetekkel”.

 

 

C. A közjavakhoz és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés joga

1. Az oktatáshoz való hozzáférés joga

Legyen szó Európa bármely országáról, az oktatási rendszerek továbbra is az egyenlőtlenségre épülnek. A lisszaboni csúcs megerősítette ezt az irányt azáltal, hogy az oktatást és a képzést, a versenyképességet kiszolgáló eszközzé tette, ahelyett hogy az az egyéni kibontakozást szolgálná. Az oktatás piacosítására irányuló aktuális folyamatok szintén ebbe az irányba mutatnak. Vissza kell tehát adni az egyenlőség elvének elsőbbségét a verseny ideológiájával szemben.

• Nem szabad engedni az állami szerepvállalás mértékéből, nem szabad bizonytalanságban hagyni az oktatásban dolgozókat, és nem szabad hagyni, hogy Európában több tízezer állás tűnjön el az oktatásból, hogy a közoktatás egész szegmensei a magánszektorba kerüljenek át.
• Az európai intézményeknek e célok érdekében össze kell hangolni erőfeszítéseiket; biztosítani kell a területi egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges eszközöket, ezek az egyenlőtlenségek ugyanis gátolják az oktatáshoz való elidegeníthetetlen jog érvényesülését. Mindezek végrehajtása érdekében meg kell erősíteni a strukturális alapokat.

 

2. Jog a kultúrához

Valódi, komoly szerepet szükséges adni a kultúrának, amely mentesíti a piac és a verseny szabályai alól, s amely a kulturális sokszínűséget Európa hajtómotorjává teszi, a kulturális egyediséget pedig fontos értékké avatja.

• A kulturális javakat és szolgáltatásokat függetleníteni kell a piac és a verseny szabályaitól; a kultúra ezen kivételes szerepének elvét minden nemzetközi tárgyalás során védelmezni kell.
• Minden állam vagy államcsoport számára garantálni kell, hogy szabadon meghatározhassa, milyen kulturális politikát követ.
• A többnyelvűséget mint a túlerőben lévő angol–amerikai monopóliummal szembeni védőbástyát és mint egyedi európai jelenséget fejleszteni kell.

 

3. Az információhoz való hozzáférés joga

• Az Unióban garantálni kell a média pluralitását. Az európai szervezeteknek így fel kell lépni a koncentráció irányába mutató folyamatokkal szemben, mert néha olyan kvázi-monopóliumokhoz vezetnek, amelyek csak néhány multinacionális cégnek kedveznek.
• Fel kell lépnünk a piacosítás, privatizáció és tulajdonkoncentráció Európa-szerte megismert folyamata ellen, akárcsak az információk torzításának és a közvélemény manipulálásának a részvényesek-cégtulajdonosok gazdasági és politikai érdekeit szolgáló jelenségével szemben.
• Meg kell védeni a köztelevízió gondolatát, és biztosítani kell a működéséhez szükséges közforrásokat, akár új állami – és európai – tájékoztatási intézmények felállításával.

 

4. Városi jogok

• A lakhatáshoz fűződő jogot az európai alkotmányos szerződésben is szerepeltetni kell.
• A pénzügyi piacok és a spekulánsok befolyását csökkenteni kell, hogy biztosíthassuk a méltányos, jól megközelíthető lakhatáshoz való jogot.
• A mindenki számára hozzáférhető kulturált városi környezethez, a tisztességes lakóhelyhez és az elköltözéshez való jogot uniós prioritássá kell emelni. Ennek érdekében hangsúlyozottan bátorítani kell az állam számára rendelkezésre álló eszközök gyakorlati alkalmazását, minden területi szinten.

 

 

D. Egy új alapjogi charta

Az Európai Unió tiszteletben tartja az alábbi alapelveket:

• A mindenki számára elfogadható normák keresése nem járhat azzal az eredménnyel, hogy elfogadjuk a nemzeti parlamentek véleményének legkisebb közös nevezőjét. Ehelyett kitartóan kell törekedni a lehetőségek szabta keretek között a munkavállalókat védő jogszabá­lyok megerősítésére.
• Az “eredmények megőrzése” elvének biztosítania kell, hogy a gazdasági integráció előrehaladása ne járjon együtt a tagországok által garantált munkavállalói jogok megkérdőjelezésével.
• A gazdaságszabályozás bármilyen módosítását, különösen ha az a piac szerepének erősítését irányozza elő, meg kell előznie a tagálla­mok szociális jellegű joganyagának harmonizálásának.
• Végezetül sem a verseny, sem a szabad kereskedelem nem szerepelhet az Unió célkitűzései és alapelvei között: ezt a fontos szerepet az együttműködésnek és a szolidaritásnak kell betöltenie.

Ezen elvi alapokon kell megkezdeni egy új Alapjogi Charta előkészítésének demokratikus folyamatát, amiben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek. Mindez elmaradt a jelenleg érvényes Charta szövegezése során 2000-ben, most a lehető leghamarabb sort kell keríteni rá.

Az Uniónak mint intézménynek késedelem nélkül csatlakoznia kell a Torinóban aláírt Európai Szociális Chartához, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) határozataihoz.

 

 

Európai fellépés egy másfajta fejlődésért

 

A privatizáció, a dereguláció és a befektetések megtérülésére vonatkozó elvárások ellehetetlenítették a képzésre, az egyéni kiteljesedésre és az ökológiai egyensúlyra vonatkozó hosszú távú érdekek érvényesülését. Ezzel a hozzáállással szemben mi Európa építésének középpontjába a humán képességek fejlesztését, a természeti erőforrásokkal való takarékosságot, az önzetlenséget és szolidaritást kívánjuk állítani.

 

 

I. Új irányt adni a közpolitikai eszközök alkalmazásának

1. Át kell alakítani az adórendszert

• Az adókedvezményeknek a termelő beruházásokat végző cégeket kell segíteni, illetve ellenkezőleg, büntetni kell a kizárólag a pénzügyi szempontokat figyelembe vevő és magas társadalmi költséggel járó vállalati stratégiákat. Így meg kell adóztatni azokat a cégeket, amelyek az alacsonyabb fizetések és járulékterhek miatt helyezik át tevékenységüket máshová.
• Európai szinten, ahogy a területi szinteken is, a tőkejövedelmek, a széndioxid-kibocsátás és a folyó tranzakciók után szedett, illetve az energiát terhelő adók harmonizációjából származó bevételeket a növekedés finanszírozására kell fordítani, hogy végül egy egész Európára kiterjedő egységes adó legyen kivetve a tőkejövedelmekre.
• Szükséges bevezetni az Unióban székelő multinacionális cégek ellenőrzését; az állami segélyek visszafizetésére kell őket kötelezni, ha megállapítható, hogy azokat a tevékenység más területre történő áthelyezésére fordították. Hasonló módon, az Uniónak nem szabad elfogadnia azt, hogy némelyikük ragadozó politikát folytasson a Dél országaiban.
• Új irányt kell adni a hitelpolitikának, és biztosítani kell annak felügyeletét.
• Az EKB demokratikus ellenőrzését az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellátni, célkitűzéseit újra kell fogalmazni, úgy hogy figyelembe veszik a foglalkoztatási övezeteket képviselő szociális partnerek véleményét is.
• Olyan szelektív hitelpolitikát kell kialakítani, amely előnyben részesíti azokat a vállalkozásokat, amelyek növelik a foglalkoztatást és bővítik a képzést, és gátolni azok hitelfelvételét, amelyek a foglalkoztatás ellen spekulálnak. Egyformán támogatni kell a munkavállalók, illetve a képviselők munkahelyek megőrzésére irányuló kezdeményezéseit.
• Az Uniónak erőfeszítéseket kell tenni köztulajdonban lévő pénzintézetek alapításért, legyen szó nemzeti vagy akár európai szintről.

2. A szövetkezeti, valamint a harmadik szektort² bátorítani kell, és megadni nekik azt a támogatást, amely lehetővé teszi, hogy összebékítsék a társadalmi érzékenység és a gazdasági hatékonyság logikáját. Az adórendszernek és az állami segélyeknek ennek megvalósulását kell támogatni. Biztosítani kell továbbá a harmadik szektor számára fontos szolgáltatásokat.

3. Ezeknek az erőfeszítéseknek az EU aktívabb fellépésével kell párosulnia a nemzetközi küzdőtéren, ide tartozik:

• A pénzügyi piacok (Tobin-adó) és az értéktöbblet megadóztatása.
• Aktív támogatás az ENSZ Fejlesztési Programjának, amelynek célja a szegénység elleni küzdelem és a fenntartható emberi fejlődés új modelljeinek kidolgozása. Változtatni kell az IMF és a Világbank politikáján (l. lentebb: “A béke és együttműködés Európája”).
• Fel kell függeszteni a GATS-ról (Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről) szóló tárgyalásokat, mindaddig míg nincsenek felmérve a liberalizáció ellentmondásos hatásai. Véglegesen ki kell vonni a szolgáltatásokat a WTO hatóköre alól, ezekre ugyanis mint az emberiség közös javaira kell tekintenünk (egészség, kultúra, oktatás, víz stb.).
• Kezdeményezni kell egy egységes világpénz létrehozását, amely a következő lépcsőfokot jelentheti a dollár idejétmúlt hegemóniája után.
• Hatálytalanítani kell azokat a rendelkezéseket, amelyek akadályozzák a fenti célok teljesülését, és különösen azokat, amelyek a tőkeáramlás bármilyen korlátozását tiltják.

 

 

II. A közszolgáltatások mint az európai közösség támasztékai

A. Erőteljes kiállás a közszolgáltatások mellett

1. Alkotmányos szinten is el kell ismerni a közszolgáltatások jelentőségét. A kívánt eredmények elérése érdekében ezeket a szolgáltatásokat olyan sajátos szempontok alapján kell megszervezni és működtetni, amelyek felülírják a verseny szabályait. Az egyenlőség, folyamatosság, alkalmazkodóképesség, hozzáférés, minőség és az ellátásszínvonal demokratikus ellenőrzése szempontjainak előnyt kell élvezniük a szabad kereskedelem előfeltételeivel szemben. Ezeket a szempontokat azonnali hatállyal érvényesíteni kell a Bizottság tárgyalódelegációinak álláspontjában, különös tekintettel a WTO-ban folytatott megbeszélésekre.

2. Alkotmányos szinten is el kell ismerni az Unió illetékességét közszolgáltatások nyújtására és a nemzeti, helyi szolgáltatók támogatására, szolgáltatásuk fejlesztésére, annak érdekében, hogy fenn tudják tartani tevékenységüket. Az Uniót kötelezni kell egész Európára kiterjedően közszolgáltatások biztosítására minden olyan esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

 

B. Konkrét intézkedések a közszolgáltatások fejlesztésére

1. Az Európai Uniónak azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetnie a közszolgáltatást nyújtó cégek privatizációjára, legyenek azok bár helyi jelentőségű cégek. Teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell továbbá készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről valamennyi európai országban és valamennyi területi szinten.

2. Az Uniónak magáévá kell tennie azt az álláspontot, hogy a közszektor nemcsak egy kivétel a piaci törvények érvényesülése alól, hanem a demokratikus társadalom legfontosabb támasza. Valamennyi fontos társadalombiztosítási, oktatási és kulturális tevékenységnek állami felügyelet mellett kell végbemennie. Az infrastrukturális ellátás fontos elemeinek – utak, vasút, iskolabusz-szolgáltatás stb. – hasonlóan a közjószágok egy csoportjához – víz, áram, gáz stb. – és az olyan hálózatos szolgáltatásokhoz, mint a telekommunikáció és a posta, szintén a közszférához kell tartozniuk. Célszerűnek tűnik kiterjeszteni az állami szabályozást a hitelek, a lakhatás, a gyógyszeripar és más olyan szektorok esetében, amelyek alapvető közszolgáltatásokat nyújtanak az egészségügy területén.

3. A munkavállalók és szakszervezeteik jogait ki kell szélesíteni minden európai szinten, hogy erősödjön beleszólási, döntési és ellenőrzési képességük. A közszolgáltatók célkitűzései közé fel kell venni olyan új fogalmakat, mint a kirekesztés elleni harc, a fenntartható fejlődés koncepciója és különösen a munkavállalók, a választott képviselők és a fogyasztók jogainak és befolyásának kiszélesítése a közszolgáltató vállalatok irányításában.

4. A közszolgáltatások ilyetén előtérbe helyezését kiegészítő intézkedéseknek kell kísérnie:

• Valódi együttműködésnek az európai közszolgáltatók és közüzemi vállalatok között, hogy megoszthassák egymás között a beruházások, a képzés és a kutatás költségeit, és különösen, hogy javíthassanak a foglalkoztatás feltételein.
• Létre kell hozni a Közérdekű Szolgáltatások Tanácsát, amely uniós szinten hozna össze képviselőket, szakszervezeteket, a tagállamokat képviselő fogyasztóvédelmi szervezeteket, hogy rendszeresen értékeljék a közszolgáltatások fejlődését.
• Támogatást kell nyújtani azon helyhatóságok döntéseinek, amelyek kinyilvánítják, hogy nem tartják magukra nézve kötelezőnek a GATS előírásait, fenntartva ezáltal egy adott közszolgáltatási tevékenységet.

 

 

III. Aktív ágazati politikákat!

A. Aktív európai környezetpolitikát!

1. Foglalkoznunk kell a Föld sürgős válaszokat igénylő problémáival. Ha minden a jelenlegihez hasonló mederben folyik tovább, a Kyotói Egyezmény kötelezettségvállalásai nem fognak megvalósulni a gyakorlatban. Az Európai Uniónak fel kell lépnie a kyotói jegyzőkönyvben meghatározott környezetvédelmi intézkedések tényleges végrehajtása érdekében (még akkor is, ha erre teljes körűen nem kerül sor), valamint az ENSZ égisze alatt létrejött különböző csúcsokon született irányelvek gyakorlati alkalmazása mellett.

2. Új közlekedéspolitikára van szükség. A vasút fejlesztésének előfeltétele a politikai akarat és a hosszú távú befektetések megléte, így lehet csak biztosítani a hálózatok közötti átjárhatóságot, illetve új vonalak vagy olyan vasúti “autópályák” létesítését, amelyeket áruszállítás céljára lehetne használatba venni.

3. A szükséges gondossággal újra kell fogalmazni az árvíz elleni és a tengerpartok védelmét szolgáló politikát.

4. Meg kell reformálni az energiapolitikát. Az üvegházhatást előidéző gázkibocsátás elleni fellépés megköveteli, hogy a hatékony energiafelhasználás, az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások fejlesztésének ügye az EU legfontosabb célkitűzései között kapjon helyet, nem megfeledkezve a megfelelő jogi háttér biztosításáról. Amennyiben a nukleáris energia ügyében nézeteltérés alakulna ki az antiliberális Európa hívei között, az alábbi pontokban még akkor is lehetséges lenne a megegyezés:

• A legnagyobb államok kutatásfejlesztési tevékenységének az energiatakarékosságra és az alternatív megújuló energiaforrásokra kell irányulnia.
• Kötelező elvárássá kell tenni az átláthatóság és biztonság feltételeinek biztosítását.
• Szükséges a demokratikus ellenőrzés kiterjesztése.
• Nemzeti és európai szinten is alapos állampolgári vitát kell lefolytatni minden lényeges kérdésről, az információkhoz való teljes körű hozzáféréstől a döntéshozás és az ellenőrzés módjáig. Végeredményben az ügyben az Unió lakosainak kell döntenie, népszavazás útján.

5. Át kell alakítani az adórendszert. A szükséges adóharmonizációt oly módon kell irányítani, hogy az fenntartható fejlődést és más hasonló célok érvényesülését szolgálja. A folyamat egyik eredménye a nem megújuló energiaforrások – így elsősorban a szén- és szénhidrogén-származékok – használatára kivetett adó lehet.

6. Mindez feltételezi, hogy szakítunk azzal a liberális gondolkodásmóddal, amely immár évek óta minden területen tagadja az állami környezetvédelmi politika szükségességét. Európában ennek megfelelően fel kell lépni az olyan nagy társaságok, mint a Vivendi és a Lyonnaise des Eaux ellen, amelyek komoly befektetéseket eszközöltek a jól jövedelmező ágazatokban, nem törődve az érintett lakossággal vagy a környezeti egyensúllyal. Szükséges bevezetni az Európai Alkotmányba a “vízzel mint közjószággal való összehangolt, a szolidaritásra épülő és fenntartható gazdálkodás” elvét. Európának el kell érnie, hogy ezt az elvet nemzetközi szinten is betartsák: ennek megfelelően ragaszkodnia kell az európai központtal rendelkező multinacionális cégek tevékenységének szigorú felügyeletéhez.

 

B. Ambiciózus kutatáspolitikát!

• Az Európai Kutatási Térséget demokratizálni kell. Távol kell tőle tartani a magánszektor és a lobbik részéről érkező nyomásgyakorlást, csökkenteni kell az azonnali megtérülés elvének érvényesülését és a növekvő bizonytalanságot.
• A kutatásra fordított kiadások arányát fel kell emelni a GDP 3 százalékára.
• A felsőoktatásban az együttműködésnek és a közszolgálati elveknek kell érvényesülnie ahelyett, hogy versenybe kényszerítenénk az egyetemeket, és tétlenül nézzük, ahogy szponzorként fellépő magáncégek diktálnak nekik, ahogy sérül a diákok, valamint a diplomák egyenlőségének elve.
• Az Európai Uniónak meg kell teremtenie azokat a demokratikus eljárásokat, amelyek révén sor kerülhet az innovációs és kutatási politika főbb irányainak meghatározására, éspedig nem a gazdasági háború, valamint a nemzeti érdekek, hanem az együttműködés és a fenntartható, szolidaritásra épülő emberi fejlődés jegyében. Egy konkrét esetet említendő pedig az Uniónak elő kell írnia, hogy a Bizottság által finanszírozott minden kutatási projektről készüljön éves jelentés, és annak megvitatására is sor kerüljön. Ezen célok elérését egy európai kutatási konferencia megszervezése is segíthetné.

 

C. Egy másfajta közös agrárpolitikát!

A mezőgazdasági termelésnek, a világ élelmezésének nem szabad néhány nagy kapitalista csoport kezében összpontosulnia. A korábbi elutasító döntések ellenére ismét fel kell vetni az Unió “exportőr szerepvállalását”, visszatérni a támogatott árakhoz, szabályozni a termelés mennyiségét és az alkalmazott termelési módokat, miközben szakítunk az intenzív termeléssel, amely túltermelést és a környezet pusztulását idézi elő. Végeredményben az élelmezési önállóságnak elsőbbséget kell élveznie a szabad verseny alapelvével szemben.

• A támogatásokat a kis és közepes méretű mezőgazdasági vállalkozásokhoz kell irányítani, ők ugyanis tiszteletben tartják a fenntartható fejlődés és a környezet megóvásának elvét.
• Európának önellátásra kellene törekednie a fehérjetermelés tekintetében, ugyanis ma még a szükségletek 75 százalékát importból fedezi.
• Európának szilárdan el kell utasítania a genetikailag módosított vetőmagok használatát, amelyek kifejlesztésének az egyetlen célja az volt, hogy a világ többi részét a nagy amerikai mezőgazdasági-élelmiszeripari csoportoktól tegyék függővé. Ugyanakkor nem kell betiltani a szoros állami-közösségi ellenőrzés mellett folyó GMO- (Genetikailag módosított organizmus) kutatásokat.
• A mezőgazdasági célú segélyek elosztásának kritériumai közé fel kell venni a társadalmi helyzetet, különös tekintettel a munkakörülményekre, illetve komoly súllyal az élelmezésbiztonság szempontját.

 

A kibővített demokrácia Európája

 

Immáron 20 éves tapasztalat, hogy a neoliberális politika egyúttal antidemokratikus eljárásokat is jelent. Eljött tehát az idő, hogy szakítsunk ezzel az idejétmúlt gondolkodásmóddal, és az öreg kontinensre ismét a demokrácia friss levegője áramoljon be. Európa demokratikus kibővítéséhez a népszuverenitás kiterjesztése jelenti a kulcsot.

 

 

I. Adjuk meg a szót az állampolgároknak!

Legfontosabb teendőnk tehát az, hogy véget vessünk annak a bevett eljárásnak, hogy az állampolgárokat és képviselőiket kész helyzet elé állítják a Brüsszelben vagy Strasbourg-ban a kormányok képviselői által előkészített döntésekkel, anélkül hogy bárki más részt vehetett volna a folyamatban bármilyen módon. Meg kell tehát erősíteni a népszuverenitást, visszaadni a politikának elsődleges szerepét, biztosítani a demokrácia társadalmi dimenzióját, kifejleszteni a részvételi és paritásos demokrácia működésének formáit.

1. Az Európai Unió fontosabb döntéseit nyilvános és a médiában nyomon követhető vitának kell kísérnie. Biztosítani kell a lehetséges döntési alternatívákról szóló információk pluralitását.

2. Az állampolgári jogok kiterjesztése többet jelent a szavazási és megválaszthatósági jogok kiszélesítésénél. Ezeket a jogokat biztosítani kell minden uniós lakosnak, legyen bár egy tagország vagy az Unión kívüli ország állampolgára (emlékeztetőül: ezen intézkedés bevezetésének körülményeit egy vita során még pontosítani kell).

3. Ki kell dolgozni az állampolgári népszavazás-kezdeményezés intézményét. Egy megadott számú aláírás összegyűjtésével az uniós intézményeket kötelezhetnék a javaslat megvizsgálására vagy akár egy európai tárgyalási folyamat megindítására is (például egy olyan direktíva megváltoztatásáért, amelynek bevezetésekor az állampolgárok még nem láthatták előre a hatását), nem beszélve egy népszavazás megszervezéséről.

 

 

II. Teljesítsük ki az ellenőrzési eljárásokat!

1. Helyet kell biztosítani egy intézményesült állampolgári fórumnak is az európai irányelvek és törvények előkészítési folyamatában, amely ellenőrizné e törvények végrehajtását, és időszakonként mérleget vonna az eredményekről.

2. Újra komoly szereplővé kell tenni a Gazdasági és társadalmi bizottságot: ez a bizottság felfüggeszthetné egy direktíva végrehajtását annak érdekében, hogy felmérje társadalmi és környezeti hatásait; alternatív tervezeteket javasolhatna, amiket a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak kötelező lenne megvizsgálni.

3. Meg kell erősíteni a nemzeti parlamentek szerepét: minden évben vitát kell szervezni az uniós politika irányelveiről és hasonlóképpen a nemzeti kormányok által képviselendő álláspontról is.

4. Mindez természetesen hozzájárulna ahhoz az alapvető fontosságú változtatáshoz, amelyről már szóltunk: az Európai Központi Bank célkitűzéseinek és státusának átfogó felülvizsgálatához. Az EKB-t alá kell rendelni az Unió politikai irányításának, és elsődleges célja a munkahelyteremtés, a képzés és a fenntartható fejlődés támogatása lenne. Az EKB-nek és a nemzeti központi bankoknak beszámolási kötelezettséggel kell tartozni a kormányok és a választott képviselők előtt.

 

 

III. Olyan eljárásokat, amelyek ugyanúgy szolgálják a népek jogait, mint a közös európai érdeket!

A. Pontosítani kell a hatásköröket, biztosítani kell a döntések megváltoztathatóságát

1. Anélkül hogy akadályozni kívánnánk a tagállamok és az Unió cselekvőképességét, fontosnak tartjuk, hogy – funkcionális és pragmatikus módon, a továbbfejlesztésre gondolva – pontosítsuk az egyes intézmények hatáskörét. Időről időre meg kell vonni az adott hatalommegosztási modell mérlegét, hogy levonhassuk a közösség számára fontos tanulságokat.

2. Ki kell terjeszteni a szavazásoknál a “minősített többség” elvének alkalmazási körét, növelendő ezáltal a közösségi intézmények működésének hatékonyságát. Ezt a kiterjesztést a következő korlátozások mellett kell végrehajtani:

• Bizonyos területeket teljes mértékben ki kell vonni a minősített többség alkalmazási köréből, és továbbra is egyhangú döntéseket kell megkövetelni: ilyen terület például a külpolitika és a közös biztonságpolitika.
• Azokban a minősített többség alá eső esetekben, amelyeknél a liberálisok nyomásgyakorlásának hevessége eléri a kritikus szintet, fenn kell tartani az egyhangú döntés követelményét: ide tartoznak például az oktatásról, az egészségügyről vagy a kultúráról szóló nemzetközi tárgyalások.
• Ezzel szemben a minősített többségnek és nem az egyhangúságnak kellene érvényesülnie minden derogációs kérelemnél, amelyet a tőkeáramlások liberalizálásának szabályával kapcsolatban adtak be. Hasonlóképpen a minősített többség elvének kell érvényesülnie a cégek adózása, az adócsalás, az ökoadók, a szociális biztonság és védőháló, a munkaszerződés felbontásához tartozó biztosítékok, a munkavállalók kollektív képviselete és jogvédelme, a harmadik világból érkezett munkavállalóknak az EU munkaerőpiacára való belépése, valamint a szociális partnerek közötti egyezmények eseteiben.

3. Be kell tartani a döntések megváltoztathatóságának elvét: biztosítani kell, hogy a tagállamok minden uniós döntést megkérdőjelezhessenek.

Minden tagállam kérhesse kormánya vagy parlamentje által egy elfogadott uniós jogszabály visszavonását, illetve annak az Európai Parlament által történő újratárgyalását. Az Európai Parlament döntése kötelező érvényűnek tekintendő, kivéve abban az esetben, ha a tagállamok parlamentjeinek többsége arról másként nem határoz, illetve ha állampolgárok, élve kezdeményezési jogukkal, népszavazás kiírását kérik, és azon elutasító döntés születik. A nemzetközi tárgyalások során az Unió nem támogathat olyan javaslatokat, amelyek a kereskedelmi egyezmények bebetonozását irányozzák elő.

 

B. Meg kell találni a véleménynyilvánítás demokratikusabb formáit a tagállamokban és az Unióban!

• Egy lehetséges megoldást jelentene a nemzeti parlamentek szerepének erősítése az európai intézményrendszerben: a meglévő intézmények mellett erre lehetőséget adna például egy “Parlamentek parlamentjének” felállítása, amely élhetne interpellációs és ellenőrzési jogával, és részt vehetne a törvényhozási folyamatban.
• Egy másik lehetőséget jelentene, ha módosítanánk az Európai Parlament tagjainak megválasztására vonatkozó szabályozáson, létrehozva egy kettős választási rendszert, amely egyfelől az európai listákra, másfelől a területi képviseletre épülne: így biztosítani lehetne a politikai vélemények és történelmi tájegységek egyidejű képviseletét az egykamarás rendszer keretein belül.
• Végezetül felvethetnénk a kétkamarás európai parlament gondolatát: a jelenleg is létező, az állampolgárokat számuk és politikai nézeteik súlya alapján képviselő “alsó” házat kiegészítené egy “felső” ház is, amely közvetlenül a tagállamokat reprezentálná. Ebben az esetben azt is el kellene dönteni, hogy az alsó- vagy a felsőházat illeti-e meg az utolsó szó joga. A dolgok mai állása szerint a PCF leginkább az első megoldás felé hajlik: a jelek szerint ez biztosíthatná ugyanis legjobban a nemzeti és a közösségi szuverenitás egyidejű tiszteletben tartását.

 

C. Fejlesszük az Unió intézményeit!

Feltétlenül szükségesnek tartjuk az alábbi minimális program megvalósítását:

1. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait. Ez történhet többek között azon szakterületek listájának bővítésével, amelyek esetében a törvény- (direktíva-) előkészítésben a Miniszterek Tanácsával közösen részt vesz. Ugyancsak bővíthetők az Európai Parlamentnek a Bizottság és az Európai Központi Bank felett gyakorolt ellenőrzési jogkörei. Meg kell számára adni az európai törvények kezdeményezésének jogát, mivel manapság ezt kizárólag a Bizottság teheti meg. Végül fejleszteni kell az EP együttműködését a nemzeti parlamentekkel is.

2. Korlátozni kell az Európai Bizottság hatáskörtúllépéseit. A Bizottság mint olyan szervezet, amely mindenekelőtt az állam- és kormányfők Európai Tanácsában vagy a Miniszterek Tanácsában hozott döntések előkészítéséért, majd ezt követően végrehajtásáért felel, nem törekedhet olyan jogosítványok megszerzésére, amelyeket éppen hogy az állampolgárok által a lehető legközvetlenebbül, az általános választójog alapján megválasztott képviselőknek kellene gyakorolniuk. Hasonló szellemben csökkenteni kell a Bizottságnak a versenypolitika területén, illetve a nemzetközi tárgyalások esetében meglévő végrehajtó hatalmi jogosítványait is. Minden tagállam számára biztosítani kell tehát a jogot, hogy kérhesse, hogy egy az érintett területeket érintő Bizottsági döntés felfüggesztésre kerüljön mindaddig, míg a Tanács minősített többsége a Parlamenttel együtt döntve arra áldását nem adja.

3. Túl kell lépni a Tanácsban oly régóta bevett “kormányközi együttműködés” gondolatán. Természetesen nem arról van szó, hogy megkérdőjeleznénk a tagállamok szerepét Európa építésében, de meg kell válnunk ettől a teljesen átláthatatlan és az állampolgároktól – egyébiránt pedig maguktól az európai képviselőktől is – tökéletesen elszigetelt döntéshozási modelltől. Ennek érdekében minden esetben támogatni kell a társadalmi szervezetek, állampolgárok és képviselők részvételét a Tanács döntéseit megelőző szakaszban.

4. Lehetővé kell tenni, hogy az alkotmányos szerződést ténylegesen módosítani lehessen: hogy ez megvalósulhasson, a minősített többségnek is elegendőnek kell lennie a módosításhoz. A Szerződés(eket) érintő lényegi módosításokat csak a kötelező jelleggel kiírásra kerülő népszavazás ratifikálhatja.

 

 

A béke és együttműködés Európája

 

 

I. Kibővített és testvéri Európa

A bővítés – minden bizonnyal ez az Európai Unió előtt álló legfontosabb kihívás a 2004-es évben. Európa kiforgatta a bővítés kérdését: egy a kapitalizmus szempontjainak megfelelően zajló integráció növeli a népek közötti ellentéteket, és utat nyit Európában a populizmusnak és az idegengyűlöletnek. A kibővített Európai Uniónak magának is meg kell változnia.

• A csatlakozókat hosszú időn keresztül segíteni kell, de emellett vissza kell szorítani az Európa keleti felének társadalmaiban oly sok kárt okozó liberális gondolkodásmód érvényesülését is. A maastrichti kritériumok a gyakorlatban is megmutatják ennek hihetetlen kártékonyságát.
• A bővítés sikere érdekében jobban be kell vonni az állampolgárokat a vitákba és a döntésekbe. A csatlakozási folyamat során meg kell teremteni a civil társadalom és a szakszervezeti szövetségek számára azokat a fórumokat, amelyeken eszmét cserélhetnek és hozzászólhatnak a vitákhoz.
• Az Uniónak meg kell erősítenie partneri kapcsolatát a volt szovjet tagállamokkal és a Mediterráneum országaival, különös tekintettel a Maghreb-államokra.

 

 

II. Európai politika a béke szolgálatában

Amerika hegemóniára törekvő háborús politikája Európát arra kell sarkallja, hogy felemelje hangját ez ellen az irányvonal ellen. Európának fel kell lépnie azon veszélyes törekvés visszaszorítása érdekében, amely a “megelőző” jellegű háborút a kapitalista globalizáció fejlődésének utolsó stádiumává kívánja tenni. Ha sor kerülne közös európai fellépésre a védelmi területen vagy a terrorizmus elleni harcban, akkor Európa ezt csak az ENSZ által jóváhagyott küldetés keretében tehesse meg. Az elmúlt időszak konfliktusai a lefegyverzés politikájához való visszatérést teszik indokolttá.

 

Ez feltételezi:

• A nemzeti hadiipar cégeinek bármifajta privatizációjával szemben történő fellépést.
• Annak biztosítását, hogy a védelmi politikai ügyekben a tagállamok csak egyhangúlag dönthessenek, illetve hogy bármily katonai vonatkozásokkal is bíró döntés esetén – mint amilyenek például a békefenntartó missziók – az ENSZ felhatalmazását kelljen kérni. A katonai megoldáshoz csak a legutolsó esetben szabad nyúlni, és kizárólag az érintett lakosság biztonságának védelme érdekében.
• Európai kezdeményezésként egy lefegyverzési világkonferencia összehívását együttműködésben az ENSZ-szel és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel (EBESZ).
• Egy, az Egyesült Államoktól független külpolitikát, amely tiszteletben tartja az államok szuverenitását, aktívan fellép a világbéke és lefegyverzés ügye, valamint a konfliktusok politikai rendezése mellett, és amely felértékeli az ENSZ és a nemzetközi jog szerepét. Egy ilyen politikának el kell vetnie az Európai Unió bármily módon történő militarizálását.
• Tekintsünk rá bárhogy, a NATO nem egy európai közösségi intézmény; minden erre az intézményre vonatkozó utalásnak el kell tűnnie a leendő alkotmányos szerződésből. Egy új, az európai államok együttműködésén alapuló biztonsági rendszert kell létrehozni, amely támaszkodna egy megújult és az ENSZ-hez kapcsolódó EBESZ-re, kikerülve ezzel a NATO-t a mediterrán térségben található partnereinkkel történő együttműködésben.
• Fel kell lépni Irak megszállásának befejezése és a megszálló csapatok kivonása érdekében, hogy az országuk feletti uralmat teljesen átadhassuk az irakiaknak.
• Minden lehetséges eszközzel támogatni kell az izraeli–palesztin béketerveket, illetve az életképes és független palesztin állam létrehozását egy olyan biztonsági modellben, amelyet Izrael és a régióban megtalálható államok együtt tartanak fenn.
• A leszerelési tárgyalások újraindításával és az Atomsorompó-szerződés szigorú betartatásával küzdenünk kell a kiújuló fegyverkezési verseny ellen, a (nukleáris, biológiai, kémiai) tömegpusztító fegyverek tárolása és terjedése ellen, nem kivételezve a jelenlegi nukleáris hatalmakkal sem.
• Küzdenünk kell a világűr hadi célokra való felhasználása ellen, és a tengereket mentesíteni kell minden nukleáris fegyverzettől.

 

 

III. Európának Délre is figyelnie kell!

A Dél országai hatalmas várakozással tekintenek az Európai Unió felé. Márpedig a valóságban az Unió éppen most mond le arról, hogy bármilyen formában folytassa fejlesztési programjait. Ezzel egyidejűleg a bevándorlási politikák európai szinten történő összehangolása alapjait tekintve egy olyan negatív szemléletmódon alapul, amelynek célja a legrepresszívebb szabályozások általánossá tétele. Az az új migrációs rendszer, amelyet a fejlett országok érvényesíteni kívánnak, nem más, mint egy megosztott, egyenlőtlen, a munka bizonytalanságával és a közös cselekvés visszaszorulásával jellemezhető világ tükörképe.

Mindezt figyelembe véve azt javasoljuk, hogy:

• Európa engedje el a szegény országok adósságát.
• Szakítson a szabad kereskedelem dogmájával, hogy a Dél országaival végre az együttműködésen és reciprocitáson alapuló kapcsolatokat alakítson ki annak érdekében, hogy ez utóbbiak képesek legyenek saját maguk megoldásokat találni a problémáikra, anélkül hogy az IMF vagy a Világbank megalázó feltételeit teljesíteniük kellene.
• Európa GDP-jének 0,7 százalékát fordítsa fejlesztési segélyekre.
• A WTO keretein belül folyó nemzetközi tárgyalásokon álljon ki a Dél érdekei mellett, szemben a liberális diktátumokkal, legyen szó az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz stb. való hozzáférésről. Megengedhetetlen a “vagy az AIDS ellen harcolunk, vagy a GMO ellen” típusú zsarolás.
• Emeljük meg az Európai Fejlesztési Alap keretét, és demokratizáljuk annak döntéseit. A fejlesztési segélyezést meg kell szabadítani a világhatalmi politika logikájának maradványaitól.
• Európának át kell végre gondolnia, milyen felelőséggel tartozik a gyarmatosítás és az afrikaiak kitelepítése ügyében.

 

 

IV. Európának fel kell lépnie a nemzetközi intézmények rendszerének átalakításáért

A hegemón törekvések és az unilateralizmus visszaszorítása érdekében fontos, hogy az Európai Unió minden tekintélyét felhasználja a nemzetközi rendszer demokratikus reformjáért: az ENSZ szerepének újbóli felértékelődése a gyakorlatban a szervezet radikális demokratizálásával valósulhat meg.

• Elő kell segíteni az ENSZ reformját, hogy központi jelentőségű vitafórumként még jobban segíthesse a nemzetközi együttműködést.
• Meg kell törni a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának túlhatalmát; meg kell erősíteni a Közgyűlés szerepét; bővíteni kell a különböző népek lehetőségét a döntésekbe való közvetlen beleszólásra.
• Meg kell erősíteni az emberi fejlődés kérdéseivel foglalkozó szervezetek szerepét és anyagi hátterét.
• Támogatni kell a tömegmozgalmak küzdelmét a meglévő nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények (WTO, IMF, Világbank) politikája ellen. El kell kötelezni magunkat radikális átalakításuk mellett, újra kell fogalmazni céljaikat és biztosítani az ENSZ hatékony felügyeleti jogosítványait felettük.

 

Huszonöt intézkedés egy másik Európáért

 

1. A jelenlegi alkotmánytervezetet el kell vetni.

2. Meg kell kezdeni egy új szerződés előkészítését, amelyben részt vesznek a nemzeti és európai képviselők, a szakszervezetek, a különböző egyesületek és az állampolgárok. Ezt követően kezdődhet meg az alkotmányozás folyamata, amelynek eredményéről az állampolgá­rok döntenek népszavazáson.

3. Küzdeni kell a munkanélküliség és bizonytalanság Európája ellen. A munka, a képzés és a jövedelmek biztonságára épülő rendszer garantálni fogja a foglalkoztatás folyamatosságát. Azonnali hatállyal kötelezővé kell tenni, hogy a munkáltatók minden tömeges elbocsátás előtt tárgyaljanak a dolgozók képviselőivel; az államigazgatásnak fel kell lépnie e jog gyakorlati érvényesítése érdekében. Az Unió intézményeinek minden az államigazgatás számára rendelkezésre álló eszközt (költségvetési, fiskális, kulturális politikát) fel kell használnia e célok elérésére.

4. Érvényteleníteni kell a Stabilitási és növekedési paktumot. Az Unió költségvetését a tagállamok összesített GDP-jének 5 százalékához kell közelíteni; lehetővé kell tenni, hogy az Unió kölcsönt vegyen fel az EKB-tól a konszenzusos ipari, környezetvédelmi vagy szociális beruházások megvalósítására. Aktívan támogatni kell a beilleszkedést és a foglalkoztatást segítő helyi és regionális alapokat.

5. A pénzügy- és hitelpolitika célja nem lehet más, mint a fenntartható fejlődés, valamint a mindenki számára elérhető tisztességes munkahely biztosítása. A magas társadalmi költséggel járó, pusztán pénzügyi szempontokat szem előtt tartó vállalati stratégiákat büntetni kell; szükséges az állami segélyek ellenőrzése; bátorítani kell a (nemzeti és európai) köztulajdonban lévő pénzintézeti csoportok létrejöttét.

6. Azonnali hatállyal moratóriumot kell hirdetni a privatizációra, és teljes gazdasági-társadalmi mérleget kell készíteni a közszolgáltatások színvonalában végbement csökkenésről.

7. A közszolgáltatások fontosságát el kell ismertetni az Uniót képviselő intézmények által, és függetleníteni kell a verseny szabályaitól. Az Uniót kötelezni kell ezen szolgáltatások nyújtására minden esetben, amikor az szükségesnek tűnik.

8. Az Európai Központi Bankot az Unió céljait szolgáló intézménnyé kell tenni, tevékenységének új irányt kell szabni. Az EKB-t az Európai Parlamentnek és a nemzeti parlamenteknek kell ellenőriznie és irányítania.

9. A méltóságteljes élet lehetőségét mindenki számára biztosítani kell. A fizetéseket és a minimális szociális juttatásokat emelni kell, ez utóbbiakhoz pedig minden olyan ember számára biztosítani kell a hozzáférést, aki arra rászorul, oly módon, hogy senki se maradhasson a szegénységi küszöb alatt; rögzíteni kell a betegség után járó, az anyasági, munkanélküli-, munkaképtelenségi, családi és öregségi juttatások minimális összegét. A tőkefelhalmozásos nyugdíjrendszerrel szemben a felosztó-kirovó rendszert kell előnyben részesíteni.

10. A férfi–női egyenlőségnek az Unió alapvető értékévé kell válnia; ennek a gyakorlatban olyan konkrét intézkedésekben kell megnyilvánulnia, mint a fogamzásgátláshoz és terhesség-megszakításhoz való jog, a prostitúció elleni küzdelem, a fizetések és a munkajogi feltételek egyenlővé tétele, a női részvétel általánossá válásának biztosítása a döntéshozásban.

11. Biztosítani kell a migránsok jogait: teljes jogegyenlőséget a munka, a lakhatás és az egészségügy tekintetében; legalizálni kell az illegális bevándorlók helyzetét; létre kell hozni a rezidensségen alapuló európai állampolgárság intézményét.

12. Európának hozzá kell járulnia, hogy valamennyi országban valóban egyenlő hozzáférése legyen mindenkinek az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a kultúrához. Ezeket a szektorokat meg kell védeni az elüzletiesedéstől; ki kell vonni őket a GATS-ról szóló tárgyalások érvénye alól.

13. A szociális törvénykezésnek az “eredmények megőrzésének” elvén kell alapulnia: semmilyen közösségi intézkedés nem eredményezheti a nemzeti parlamentek által biztosított munkavállalói jogok megkérdőjelezését. Meg kell kezdeni egy új Alapjogi Charta megszövegezésének munkálatait, amelyben fontos szerepet kell játszania az európai civil társadalomnak és szintúgy a nemzeti és európai képviselőknek.

14. Az európai szinten is fontos cégeknél biztosítani kell a munkavállalók és érdekvédelmi szervezeteik jogait; a közszférában e jogokat ki kell egészítenie a fogyasztók képviseletének, ily módon erősítendő a közszolgálati célok megvalósulása fölött gyakorolt állampolgári ellenőrzést.

15. Az aktív környezetpolitika lehetővé tenné Európa számára, hogy fellépjen a Kyotói Egyezmény betartása, a vasút és a vízi utak fejlesztése, a tengerpartok biztonsága, az energiaforrások diverzifikálása, az árvízvédelem, az alternatív, megújuló energiaforrások kifejlesztése és a valóban hatékony energiatakarékosság mellett.

16. Európának egy valódi, környezettudatos iparpolitikát kell magáévá tennie, együttműködésben a nemzeti és helyi közösségekkel. Egy másfajta közös agrárpolitika lehetőséget adna, hogy a támogatásokkal ne a túltermelésre ösztönözzünk, ne használjunk genetikailag módosított vetőmagokat, és olyan lehetőséget jelentene, ahol a segélyezés során érvényesülhet a társadalmi normák tisztelete és az élelmiszer-biztonság szempontja.

17. Ki kell terjeszteni az európai állampolgárság intézményének alkalmazási körét. A szavazójogot minden uniós rezidensnek meg kell adni (megvitatandó téma).

18. Az állampolgárokat közelebb kell hozni az Unióhoz: minden olyan kérést, amely mögött legalább egymillió állampolgár áll, kötelező érvénnyel meg kellene vizsgálni az európai intézményeknek; állandó állampolgári fórumot kell létrehozni, amely részt vehetne az európai politikai irányelvek és törvények kidolgozásában, illetve ellenőrzésében.

19. A gazdaság- és társadalompolitika fölötti ellenőrzést az Európai Parlamentnek, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, valamint a nemzeti parlamenteknek kell gyakorolnia.

20. Meg kell erősíteni az Európai Parlament jogosítványait, különös tekintettel a törvénykezdeményezési jogra, illetve a Bizottság és az EKB feletti ellenőrzésre.

21. A Bizottság hatáskörtúllépéseit korlátozni kell; szűkíteni kell a versenyjog és a nemzetközi tárgyalások tekintetében meglévő erős jogosítványait.

22. Javítani kell az Unió és a tagállamok közötti viszonyt: a nemzeti parlamenteknek el kell látniuk ellenőrző szerepüket; a közösségi testületek döntéseit nyilvános vitának kell megelőznie; ki kell mondani és érvényesíteni kell az uniós döntések megváltoztathatóságának elvét.

23. Európának a lefegyverzés és a béke érdekében kell tevékenykednie, teljes függetlenségben az Egyesült Államoktól. Indítványoznia kell az Irakot megszálló csapatok visszavonását és támogatni az izraeli–palesztin béketerveket. A NATO-t nem tekintheti európai intézménynek.

24. Európának szolidárisabb politikát kell követnie a Dél országaival szemben: az adósságokat el kell engedni, a fejlesztési segélyeket a GDP 0,7 százalékára kell emelni, és Európának a Dél államait kell támogatni a WTO-tárgyalásokon.

25. Európának ki kell állnia az ENSZ rendszerének reformjáért, csökkenteni a Biztonsági Tanács állandó tagjainak szerepét, és fel kell lépnie a pénzügyi és kereskedelmi intézmények (Világbank, IMF, WTO) ENSZ-fennhatóság alá való helyezéséért.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

1 A tervezet a Francia Kommunista Párt javaslatainak összefoglalása, amelyeket a párt tisztségviselői az Európai Baloldali Párt létrehozásával kapcsolatos tárgyalásaikon fogalmaztak meg a különböző politikai erőkkel létrejött találkozóikon. E találkozók célja az egységes fellépés elérése és a valamennyi érdekeltet összefogó neoliberális-ellenes lista tető alá hozása volt a 2004. júniusi európai parlamenti választásokra.

2 Harmadik szektor alatt a francia “économie sociale” kifejezés értendő, amely tartalma szerint az állammal és a profitérdekelt magánszektorral szemben vett harmadik szektort, civil egyesületek, szövetkezetek, szakszervezetek stb. gazdasági tevékenységét jelöli. Jellemző rá a demokratikus döntéshozatal és a munka tőkével szembeni elsőbbségének hangsúlyozása. Bővebben ld. http://www.econosoc.org/publications/index.htm – a ford. megj.

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? A baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és egy igazságosabb rendszer lehetőségéről.

Az osztály, akiért a kürt szólt

 

Ózdon évtizedeken át naponta ötször “fújt” a gyár. Hajnali hatkor, délben, kettőkor, este hatkor és tízkor egy valódi hajókürt üzent a környéknek. A kürtöt nyolc kazán túlnyomásos gőze szólaltatta meg, mindig ugyanabban az időben. Zengett tőle a város, visszhangozták a közeli völgyek – emlékeznek a helyiek egy nosztalgikus riportban. A rendszerváltozás után bezárt a gyár, és ócskavasként elhordták a százesztendős kohászati üzem mozdítható berendezéseit. Természetesen a hajókürt sem szólalt meg többé. Tizenkét évvel a fordulat után Ózd újonnan megválasztott, szocialista polgármestere megafonokat helyezett a gyár kéményére. Ezekből naponta ötször dudaszó hangja hallatszik a régi szép idők emlékére. Igaz, olyan erőtlenül, hogy még a gyár melletti utcákban sem igen hallják. S a halk dudaszót gépről játsszák le – mint valami karaokee-klubban.

Nehéz lenne plasztikusabb példát találni a munkásosztály szerepének alakulására a nyolc kazán túlnyomásos gőzével működtetett hajókürt és a gépi dudaszó eseténél. Az a régi hajókürt azt zengte világgá, hogy a város és környéke számára a gyár és a gyári műszak a legfontosabb dolog a világon. Tőle függ nemcsak a munkások és családjuk, hanem a tanárok, a tisztviselők, a bolti előadók és a parasztok jóléte is. Így volt vagy sem a valóságban, évtizedeken át ezt hirdette a hajókürt. És mögötte az a világmagyarázat, amely valóban túlnyomásos gőzzel igyekezett az eszme képére formálni az egész társadalmat. A halk dudaszó jó szándékú, jellegzetesen Don Quijote-i igyekezet egy elmúlt világ hangulatának felidézésére. Hangja úgy foszlik szét az ózdi szélben, mint minden hagyományos, de erőtlen baloldali gondolat a globális kapitalizmus rendjében.

Hideg racionalitással persze úgy is gondolkodhatunk, hogy kohászati üzemeket addig szokás működtetni, amíg valakinek szüksége van kohászati termékekre. A régi ipari kultúrák még régebbi kézműves, céhes vagy éppen paraszti kultúrák ugyanilyen könyörtelen felszámolásával jöttek létre. Ha változik a kereslet, akkor változik a termelési kultúra is. Az iparosítás hajdan még kegyetlenebb változásokat hozott milliók életében. Nemcsak az 1945-ös fordulat után, hanem már évtizedekkel azelőtt is. A gyárak virágzanak, ha menő portékát gyártanak, s becsuknak, ha tartósan nincs vevő a termékükre. Közgazdászként a nagy szakállú világmegváltó is ezt hirdette, még ha rossz tanítványai el is bliccelték a nehezebb műveit. A bezárt, lepusztult és elhordott kohászati üzemek, gázgyárak, szerelőcsarnokok és iparvágányok feletti szomorkodás merőben idegen a gazdaság alaptörvényeitől. Számomra esztétikailag és érzelmileg valóban felkavaró egy lepusztult üzemcsarnok a kongó csendjével, lecsupaszított vázszerkezetével, málladozó falaival. S mindenekfelett azzal, hogy ami történt benne egykor – zaj, termelés, munkaverseny, ezernyi vágy, remény és nekibuzdulás – visszavonhatatlanul megszűnt, csak a lyukas tetőről csorog rám valami bánatos szépség az elképzelt emlékéből. De ennek a képzelgésnek semmi köze sincs a racionalitáshoz. Veszteséges gyárak és elavult termelési kultúrák fenntartása ellentétes a józan ésszel.

De a hajókürt nem csak a gyárról szólt. Szólt a munkásról és az ő osztályáról, ahogy akkoriban mondták, a munkásosztályról is. Amely reggel hatkor kezd dolgozni, vagy éppen este tízkor. S aki nem dolgozik vele hajnalban vagy késő este, egy percre annak is hallania kell a városban és szerte a környékén, hogy most kezdődik a műszak. Mert a munkásosztály tartja fenn a gazdaságot, az országot és a rendszert. Egyetemista koromban kérdeztem rá először ennek a logikának az ellentmondására, amikor a gyári munkát produktívnak, a kozmetikusét meg improduktívnak nevezte egy lelkes emberke. S ha a gyár terméke eladhatatlan, a kozmetikusnál meg sorban állnak a jól fizető kuncsaftok, akkor melyik munka az improduktív, kérdeztem cselesen. De nem lázadás volt ez a részemről, csak kezdődő kétely. Az elmúlt rendszer hivatásos ideológusai elképesztő szómágiával igyekeztek megmagyarázni, hogy miért munkás az is, aki nem munkás, s miért van proletárdiktatúra, ha elvileg demokráciában élünk, és gyakorlatilag egy szűk réteg tekintélyuralma alatt?

Kevés munkást ismertem akkoriban, de egy sem akadt köztük, aki maradéktalanul hitt volna ezeknek a szóbűvölőknek. De mindegyiküknek volt véleménye a dologról: okosabb és összeszedettebb, mint a szemináriumi mellébeszélőknek. Annyit mindenesetre komolyan vettek a tanokból, hogy ők, a munkásosztály (a “melósok”) tartják fenn az országot, s a véleményük meghallgatása nélkül rossz irányba fordulhatnak a dolgok. Hangjuk valamiképp hasonlított a hajókürtére. Nélkülözhetetlen embernek gondolták magukat, akire nagyobb szüksége van a világnak, mint a kozmetikuslányra, az írógép klaviatúrája fölé görnyedő asszonykára vagy egy angol levelezőre. Aligha gondolták, hogy ez az igazság csak abban a világban működik, amelyben a megmosolygott előadó a proletárdiktatúráról hadovál a röpgyűlésen vagy a szemináriumon. Sok mindent másképp akartak, de bizonyosan nem egy olyan rendszerre vártak, amelyben a valódi értéket egy klaviatúra és egy kékes képernyő ötvözetéből összeállt alkalmatosságon termelik meg huszonéves, horpadt mellű és szemüveges srácok. (Legalábbis az új rend mitológiája szerint.) Amíg állt a régi rendszer, nem érthették meg, hogy az ő igazságuk és a propagandisták hazugsága ugyanannak az éremnek a két oldala, s a rendszerváltozás történelmi inflációjában együtt válik értéktelenné. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy aki főhivatásban dicsőítette a proletárdiktatúrát, az utóbb a kommunista diktatúra ellen írt műveiből is megélhet, de aki harminc évig szívlapáttal dolgozott, az már aligha tud tizedmilliméteres chipeket szerelni a tiszta térben.

A munkásosztály a paradicsomba megy, hirdette jópofa címével egy olasz film a hetvenes években. Derék kommunista film volt szerelemmel, pizzaszósszal és osztályharccal. Ha a világ megállt volna 1989-ben, s csak Magyarország sodródott volna át szökevény kompként a túlpartra, akkor talán nálunk is készülnének efféle filmek. 1989 táján még volt munkásosztály Magyarországon – legalábbis az értelmiségi és politikai közbeszédben. A rendszerváltó társadalom a kapitalista műszak felvétele előtt egy pillanatra még eljátszott egy kis 1956-os nosztalgiaműsort. Munkástanácsok, dolgozói tulajdon, az önigazgató közösségekre épülő népi demokrácia emlegetése. Utólag visszagondolva annyi értelme volt ennek, mint néhány negyvennyolcas veterán meghívásának az Osztrák–Magyar Leszámítoló Bank március 15-i ünnepségére valamikor 1881 táján. 1956-ban még volt munkásosztály Magyarországon, s akár ő robbantotta ki a forradalmat, akár nem, a munkástanácsokon keresztül látványosan kezébe kívánta venni a hatalmat. 1989-ben szervezett politikai erőként már csak egyesek nosztalgiájában élt a munkásosztály. Ezt aztán a kapitalizmus győzelmével és a Szovjetunió széthullásával rohamos gyorsasággal megértette mindenki.

Olyannyira, hogy a mai közbeszédben a munkásosztály szó legalább olyan idegenül hangzik, mint mondjuk a Tolbuhin körút neve. De míg az utóbbit jobb társaságban lehet emlegetni (én aztán igazán utáltam a kommunizmust, drágám, de a Tolbuhin körúti piac az csak Tolbuhin körúti piac marad nekem), addig az előbbi sokak szemében valódi “politikai inkorrektség”. Olyan fogalom, amelynek puszta emlegetése undok kérdésekhez vezethet. Ha létezne munkásosztály, annyi bizonyosan elmondható lenne róla, hogy mindenféle hatalomból és döntéshozatali helyzetből kiszorult. Ez esetben joggal vetődhet fel a kérdés, hogy kié a hatalom a magyar demokráciában. Ezért egyszerűbb úgy tenni, mintha a magyar társadalom lenne a világ egyetlen “osztály nélküli társadalma”. A nyugat-európai szociológiai és politikai közbeszédben a munkásosztály (working class) kifejezés ugyanis általánosan használt fogalom. Mint több alkalommal tapasztaltam, a munkáscsaládból származó brit értelmiségiek szívesen hangsúlyozzák, hogy a munkásosztályból jönnek, s egymás között legalább annyi szolidaritást mutatnak, mint az elitiskolák növendékei a maguk köreiben. A munkásosztály fogalmát nemcsak a nyugat-európai világi, hanem a vatikáni dokumentumok is sűrűn használják. Egyedül a rendszerváltozás utáni magyar közéletben vált “illetlen” szóvá ez a kifejezés.

A magyar munkásosztály történetében 1945 kétségtelenül éles cezúrát jelentett. Nem feltétlenül a helyzetében, de mindenképp a helyzete megítélésében. A 19. század végétől 1945-ig a magyar munkásosztály politikai története összefonódott a magyar szociáldemokráciával. Aki belépett a szakszervezetbe, az automatikusan a szociáldemokrata pártnak is tagja lett, s otthonra talált egy sajátos politikai és civilizációs világban. Ez a világ mai szemmel hihetetlenül szerény és tisztességes volt. A munkások a napi tíz óra nehéz fizikai munka után önként művelődtek, értékes irodalmat és elméleti műveket olvastak, előfizettek szocialista újságokra, dalárdákban énekeltek, antialkoholista mozgalomba léptek, vasárnaponként kirándultak, és természetesen folyamatosan élték a pártéletet. Egy plazában ődöngő mai fiatalhoz képest valóban “más nép” volt ez az osztály, egészen “másféle raj”. Többet és értékesebbet olvastak, mint a mai értelmiségiek (azaz egyetemi végzettségűek) túlnyomó többsége. A magyar szociáldemokrácia sok tekintetben hasonlított ahhoz, amit Hollandiában pillértársadalomnak neveznek. Zárt pillér volt, amelybe beleszületett az ember, s a munkán túl a család, kultúra, szórakozás, sport, szociális gondoskodás és még a munkásgyászindulós temetés is ezen a pilléren belül történt meg vele. Totális életteret nyújtott az egyénnek, de egyben meg is követelte tőle, hogy élete minden pillanatában azonosuljon a közösséggel. Ez a fajta szociáldemokrácia aligha fog visszatérni Magyarországon.

S az igazságnak tartozunk azzal, hogy ez a szociáldemokrácia mindig elszigetelt kisebbség volt a magyar társadalmon belül. Három alapvető kérdésben nem azonosult a többséggel. Aki szociáldemokrata volt, az hivatalból ateistának számított, nem foglalkozott a “nemzeti kérdéssel”, és a magyar falu sohasem hitte el neki, hogy bármi köze lenne a birtokos parasztsághoz. (Tömegpártként a Magyar Szocialista Párt ezért sem térhet vissza kritikátlanul a “szociáldemokrata örökséghez”, nem beszélve arról, hogy az MSZDP 1948-as szétverése óta fél évszázad telt el.) A magyar szociáldemokráciának igazából egyszer, 1918 őszén adódott lehetősége kezébe venni a történelem alakítását. De sok ok miatt (amiben óvatos tisztessége is közrejátszott) ezt nem tette meg, és csak asszisztált előbb Károlyi Mihály, majd Kun Béla kétségbeesett kísérletéhez.

A marxizmus (mert ne tévedjünk, a szociáldemokrácia volt a klasszikus marxista mozgalom) egyik legkülönösebb tulajdonsága az elméleti tudás mindenhatóságába vetett, szinte misztikus hit. Marxista az, aki őszintén hiszi, hogy a munkásosztály csak akkor szabadíthatja fel magát és az emberiséget, ha elsajátítja és megvalósítja a marxi filozófiát. A katolikus egyház másfél évezredig még a Bibliát sem adta az egyszerű hívek kezébe, nem beszélve a bonyolult filozófiai fejtegetésekről. Más vallásokban is vannak “titkos könyvek”, a hétköznapi hívektől elzárt tekercsek, a “beavatottaknak” szóló tanítások. A modern kapitalizmusban, mint tapasztaljuk, a tömegszórakoztatás szerkezete minden lényegi információtól elzárja a nagyközönséget. Egy sztár vagy Big Brother-féle villalakó magánéletéről egymilliószor több információ kering, mint amennyit nehéz munkával kideríthetünk például a kipufogógázok rákkeltő hatásáról. A mai proletárok felszabadításáról szóló tanítás már csak azért sem juthat el az érdekeltekhez, mert a számukra rendeltetett szellemi kábítószer (reklám, információ és szórakozás együttese) szerint maradéktalanul szabadok, boldogok és önfeledtek. S bár egyénileg tudják, hogy ez esetükben konkrétan nem igaz, de egymás szavánál többre tartják a jótékony hazugságot árasztó kábítószer-médiumokat. A társadalom más rétegei ennél árnyaltabb képet kapnak erről a rétegről, de olyan nyelven és bonyolultsági szinten, amely ellentétes a proletárokba táplált kellemességfogalommal. A szabadidő nem a kellemetlen igazságokra, hanem a kellemes hazugságokra való. Ez minden reklám, kereskedelmi televízió és bulvárlap alapvető üzenete. Akibe ezt sikerül belesulykolni, az valóban nem “munkásosztály” már, hanem kimenős cseléd a vasárnapi körhintán. (Természetesen élnek még valódi munkások, akik őrzik az osztályhoz tartozás pislákoló lángját, de félő, hogy a fiatal nemzedéknek nem tudják továbbadni az örökségüket.)

A marxista elmélet nem szabadította fel a világot, de komoly küldetéstudatot ébresztett azokban a munkásokban, akik megismerték a tanítását. Ilyen értelemben Marx “alkotta meg” a munkásosztályt, amely aztán igyekezett a teremtő szándéka szerint viselkedni. Magam nagy tisztelője vagyok ennek a zseniális bölcselőnek. Kapitalizmuskritikája szerintem a kezdetektől a maga korán át a mai globalizációig érvényes elemzést ad a tőkés világ lényegéről De sohasem értettem, hogy az emberiség – kissé teológiai ízűen bemutatott – felszabadítása miért csak és kizárólag az ipari munkásság feladata. Kristálytiszta logikájú és elbűvölő eleganciájú elemzése ezen a ponton unalmas és nyögvenyelős üdvtanba megy át, amely például A Kommunista Párt kiáltványa című remeklésében (társszerző Engels, tudom) stilisztikailag is fájdalmas törést jelent.

De ez az írás nem az én hitemről szól. A munkásosztályt azok alkották, akik magukra nézve elfogadták ezt az üdvtant. Az elmélet és vele párhuzamosan a szépirodalom olvasása számukra politikai küldetésnek számított. Marx a szervezett munkásmozgalmat egyetlen hatalmas könyvtárrá és művelődési otthonná változtatta. (A nevében fellépő rendszerek aztán tele is rakták országaikat ilyen intézményekkel. A fal leomlása után Kelet-Berlinben feltűnt a következő felirat: Wessis raus, Kinderbibliotek bleiben! Nyugatiak kifelé, a gyermekkönyvtár marad! Más kérdés, hogy a mérsékelt áron kínált magas kultúra első számú haszonélvezője országainkban az értelmiség és a megmaradt polgárság volt.) Az olvasás és a művelődés politikai eszközként való felhasználása a marxizmus egyik legrokonszenvesebb vonása. Napjainkban jól látjuk, hogy az elméleti tudástól és a magas kultúrától megfosztott dolgozó emberek milyen gyorsan atomizálódnak és válnak a legsilányabb konzumkultúra áldozatává. Ilyen értelemben fordítva is igaz a nevezetes állítás. A marxi filozófia érvénytelenné válása a létező szabadságától is megfosztotta a munkásosztályt.

Nem célom a hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak nevezett, 1945-től 1989-ig tartó időszak elemzése. Amennyire tudom, a rendszer nem a munkásosztály, hanem az addig feudális sorban élő, hárommillió falusi nincstelen sorsán javított a legtöbbet. De természetesen megemelte a munkásosztály társadalmi tekintélyét, és megadta számára a munkahelyek biztonságát. Cserébe elvette a munkásmozgalom lényegét, az önszerveződést, az alulról építkező, öntudatos közösségek autonómiáját. 1956-ban a magyar munkásosztály a szocializmusban kapott hivatalos tekintélyéhez és biztos munkahelyéhez ezt a szociáldemokrata jellegű, önszerveződő szabadságot szerette volna magasabb szinten visszakapni. Kísérlete elbukott, az utóbb Munkáspárt fantázianéven működő állampárt szorgos tisztviselők gigantikus hivatala lett. Mindent összevetve nem működött sokkal rosszabbul, mint egy polgári közigazgatás, a hajdani városi pártbizottság és a mai polgármesteri hivatal a helyi iskolákat vagy a rendelőintézetet nagyjából hasonló módszerrel felügyeli. Kormányzati szinten pedig a személyek átjárhatósága is jelzi, hogy a Központi Bizottság valamely osztálya szakmailag nem volt igénytelenebb egy mai minisztériumnál. De a munkásosztály marxi küldetéséhez, önmaga megszüntetéséhez és az emberiség felszabadításához ennek a “Munkáspártnak” legfeljebb annyi köze volt, mint egy plébániai stemplinek Krisztus mennybemeneteléhez.

1989-ben aztán pontosan az ellenkezője történt a munkásosztállyal annak, amit 1956-ban célul tűzött ki maga elé. Elvesztette a szocializmustól kapott formális tekintélyét és a munkahelyek biztonságát, de nem kapta vissza a szociáldemokrata mozgalom önszerveződését és szabadságát sem. Másfél millió munkahely megszűnése kevesebb nyilvános tiltakozást váltott ki, mint néhány rádiós elbocsátása a megboldogult MDF-érában. 1956 megünneplése ezért oly ellentmondásos minden októberben. A szabad ünneplést az a fordulat tette lehetővé, amely ötvenhat vágyaival ellentétes módon visszahozta a kapitalizmust, és ismét a pénzt tette az ember legfőbb értékmérőjévé.

Az ötvenhatos munkástanácsok a szakszervezettel szemben nemcsak az érdekvédelmet, hanem a gyári termelés és a nemzetgazdaság irányítását is maguknak igényelték. Az új rendszerben ezzel szemben még a hagyományos szakszervezeti érdekvédelem is kiszorult a privatizált munkahelyekről. A szakszervezeti mozgalmat és mindenfajta kollektív szerveződést sikerült a “múlt örökségeként” stigmatizálni. A munkanélküliség állandó fenyegetése miatt – amire a nyugatiakkal szemben a magyar munkavállalók nem tudtak felkészülni – a munkások többsége reménytelenül kiszolgáltatott a munkáltatónak. A kisebb vállalkozásoknál a feketemunka és a minimálbérrel való trükközés azt a hamis látszatot kelti, mintha a dolgozó nem a béremelésben, hanem a tulajdonossal együtt elkövetett adócsalásban lenne érdekelt. A munkásosztály presztízsének az sem használt, hogy a nagyipari munkásság jellegzetes üzemei – a bányák, a kohászati üzemek, az acélművek, a vegyipari kombinátok, az erőművek – korunkra a környezetszennyezés jelképeivé váltak. Éppen az a nehézipar bizonyult egyszerre veszteségesnek és környezetszennyezőnek, amelyben a nehéz fizikai munkát végző, látványos értéket termelő, szervezett és öntudatos munkások dolgoztak. A tegnap hősei, akikről a szobrok készültek, mára felesleges emberek lettek. A nagyüzemi dolgozó, az erős, öntudatos és szervezett munkás, a férfi, akiért a hajókürt szólt, eltűnt a világunkból. A hagyományos baloldalt képviselő szakszervezetek és az új baloldalt megjelenítő zöldek közti konfliktusok jól mutatják, hogy az utóbbiak nem hatódnak meg a munkásosztály mítoszától, s a tiszta környezetet nagyobb értéknek tartják a korszerűtlen munkahelyeknél. Az új baloldal a globális kapitalizmus és a spekuláns tőke ellen szerveződik, tiszteli a kisebb, helyi gyökerű, környezetbarát vállalkozásokat, és nem foglalkozik a proletariátus “történelmi küldetésével”. A diák, a munkanélküli, a bevándorló díszmű­árus, a szélkerék tulajdonosa, a biotermelő és a progresszív pap legalább olyan fontos számára, mint az acélgyári előmunkás.

Van-e jövője szervezett politikai és történelemformáló erőként a munkásosztálynak? Jóslatokba nem szeretnék bocsátkozni. Rövid távon aligha, hosszú távon pedig – amint Keynes mondja – mindannyian meghalunk. Abban azonban biztos vagyok, hogy a baloldalnak csak akkor van jövője, ha nem mond le a kapitalizmus kritikájáról és a kapitalizmusnál igazságosabb rendszer reményéről. Politikai szereplése akkor lehet hiteles, ha a kapitalizmus reformja mellett vállalja és hirdeti a kapitalista társadalom megszüntetésének és egy igazabb világ megteremtésének lehetőségét is. Ebben döntő szerepe van a munkavállalói és helyi önszerveződésnek, a nem haszonelvű közösségi tevékenységnek, a szolidaritás és a kölcsönös segítség kultúrájának. Ha a munkásosztály ezen az alapon szervezi újjá önmagát, ha ismét feltalálja az egy munkahelyen dolgozók szolidaritását a tulajdonossal és a tőkével szemben, akkor része lesz ennek az új politikai kultúrának. De a történelem és a gazdaság – ezt Marx tudta a legjobban – sohasem fordul vissza az útján. A szénre és vasra épülő ipari kultúra nem lesz még egyszer a modern civilizáció hajtóereje, az új világ és az új ember kohója. A munkás ugyanolyan munkavállaló, mint mindenki más, aki szabad idejét és egyszeri életenergiáját feláldozva dolgozik, értéket teremt, s ebből csak annyit kap kézhez, amennyit az uralkodó osztály jónak lát számára visszaosztani. Ha megvalósul a fenntartható fejlődés alapvető feltétele, az ökoadó – amelyben a felhasznált nyersanyag és a keletkezett hulladék alapján fizet mindenki adót –, akkor a munkahelyek státusa is alapvetően átértékelődik majd. Nem az ipar, hanem a szolgáltatás, a helyi termelés, a szabadidős tevékenység és a szellemi munka javára. Száz éve elképzelhetetlennek tűnt, hogy az “életet” termelő parasztok egyszer majd a lakosság alig néhány százalékát teszik ki. Hamarosan az “anyagi világot” újrateremtő gyári munkások sem lesznek sokkal többen.

De mégis, más a tudás és más az emlékezés. Sajátos történelmi pillanat volt, ahogy két szereplő – a nagyipari fejlődés és egy esztétának indult bölcselő – megteremtette a maga képére a munkásosztályt. Ez a munkásosztály belakta a történelmet, katedrálisszerű, hatalmas csarnokokat épített, s városokat emelt a mezők és álmos falvak helyén. Vaspályákkal és vashidakkal szórta tele a tájat, és vasakarattal dolgozott a mások hasznára és a maga dicsőségére. Hajókürtök dicsőítették a nevét, no meg elfelejtett regények, festmények, filmek, dalművek végtelen tömege. Kis híján valóban megváltotta a világot. De csak kis híján. S a megváltás elmaradása szempontjából a “kis híján sikerült” és a fantaszta kísérlet nagyjából ugyanannyit nyom a történelem mérlegén. A dokkokban, gázgyárakban, szerelőcsarnokokban ma az enyészet honol. Jobb esetben alternatív fiatalok zenélnek, kínai árusok tüsténkednek, szép lányok vetkőznek a pornófilm forgatásán, s utóbb szállodák nyílnak választékos ízlésű utazóknak. Talán még dudaszó is megszólal a hajdan volt műszakok emlékére. Egy kultúra hullik szét előttünk, amely talán nem volt a miénk, de tartózkodó humánumával szövetségese volt a jónak és a haladónak. Szegényebbek leszünk nélküle.

A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .

A tanulmány azt bizonyítja, hogy a zsidók deportálásában a Wehrmacht is aktívan részt vett, s felhívja a figyelmet arra is, hogy a népirtásban a rasszista ideológia mellett jelen voltak valós és vitális érdekek is, amelyek működésbe lendítették a gyilkos mechanizmust.

Német háborús tervek 1944 nyarán

 

Néhány héttel azelőtt, hogy a legtöbb német katonát kivonták Görögországból, hajóra raktak még 1673 zsidót Rodoszból, valamint 94-et a szomszédos Kosz-szigetről, és Pireuszon keresztül az 1800 kilométerre fekvő Auschwitzba deportálták őket. Az iszonyat útja 1944. július 24-én kezdődött és augusztus 16-án ért véget a birkenaui megsemmisítő­tábor rámpájánál. Aki erről a kálváriáról olvas a holokausztról szóló legfontosabb irodalomban, gyakran találkozik azzal az általánosító megjegyzéssel, miszerint ez a tett különösképp őrületes volt. A faji gyűlölet tébolyának bizonyítékaként kezelik, amely önpusztító módon felülkerekedett még a német katonák biztonságát és visszavonulását szolgáló elemi érdekeken is. Hagen Fleischer ezt írja például a Wolfgang Benz kiadásában napvilágot látott Dimension des Völkermords [A népirtás dimenziója] c. kötetben: “Mikor a Vörös Hadsereg elkezdi dominóként ledönteni a délkeleti tengely csatlósait, miközben az E hadseregcsoport [Heeresgruppe E] már megteszi első előkészületeit a kiürítésre, amelynek során szükségszerűen értékes hadifelszerelést kell hátrahagyni a félszigeten, egy ilyen időpontban az egyetlen, amúgy is túlterhelt visszavonulási vonalon rendelkezésre álló igen szűkös szállítótereknek ez a tékozlása fittyet hány minden stratégiai mérlegelésre.”¹ És Dieter Pohl is legfőképp a puszta “megsemmisítés akarását”, a rasszista “vehemenciát” és az állítólagos katonai nonszenszet emeli ki.²

Az idézett látásmód uralkodó véleményt tükröz, ám ehhez a háborús tények és döntések nem szolgáltatnak alapot. A több mint 1750 ember deportációja, akiket kezdetben csak néhány kis teherhajóra, majd egyetlen tehervonatra raktak, semmilyen mérhető viszonyban nem állt a német Wehrmacht számára szükséges egyéb szállítmányokkal. Ellenkezőleg, katonai érdek fűződött a deportációhoz. Az ehhez szükséges központi feltételeket a Wehrmacht teremtette meg. Ő gettósította a rodoszi zsidókat. Ő sajátította ki őket a maga hasznára. Ő bocsátotta rendelkezésre a hajókat, biztosította az akcióhoz szükséges embereket, és szervezte meg a feltételeket, hogy zsidó férfiakat, nőket és gyerekeket egy pokoli úton Rodoszból Pireuszba szállítsanak. Hogy mennyiben volt katonai érdek a deportáció, az kerül bemutatásra a következő oldalakon.

Rodosz államjogilag a még Olaszországhoz tartozó Dodekanészosz szigetcsoporthoz tartozott, 45 000 lakosa volt, és Olaszország átállása után, 1943 szeptemberében megszállták a németek. 1944. május 10-én a már meglehetősen elszigetelt Rodosz rohamhadosztály [Sturmdivision Rhodos] parancsnoka megkapta Wilhelm Keiteltől, a Wehrmacht vezérkari főnökétől a “kelet-égei-tenger parancsnok” [Kommandant Ost-Ägäis] hivatalos kinevezést, ami a hadi helyzetre való tekintettel szélhámoskodásnak nevezhető. Viszont a vele együtt kiadott szolgálati utasításban a következők állnak a szigethadbiztos [Insel-Intendant], azaz a Wehrmacht pénzügyekért felelős tisztjének tevékenységi köréről: “Ő felel a wehrmachtszerű [wehrmachtmäßig] vagyonkezelésért, különösképpen pedig azért, hogy irányítsa az országnak a három Wehrmacht-haderőnem szükségletei szerinti kihasználását, ide értve a pénzeszközök igénylését és elosztását. A hadbiztos szakmailag a görögországi katonai parancsnokság Wehrmacht-hadbiztosának [Wehrmachtintendant beim Mil. Befh. in Griechenland] alárendeltje.”³

Kréta parancsnoka június elején közölte Hitlerrel, hogy a szigeterőd “négy hónapra el van látva készletekkel”, és mindössze havi 1500 tonna utánpótlásra van szükség. Mivel Hitler hat hónapra elegendő készletezést kívánt, havonta 6000 tonnát szándékoztak behajózni Pireuszból Krétára.⁴ Hasonló helyzet alakult ki Rodoszon. Ezt a szigetet is “biztos hely”-nek [“fester Platz”] szemelték ki. Egyidejűleg a legtöbb német köteléket kivonták – ideiglenesen visszavonták, mint azt a német vezetés sulykolta – az Égei-tengerről.

Már június második felében kirajzolódott, hogy a Kréta és Rodosz szigetén állomásozó megszálló csapatok – összesen 70 000 ember – hamarosan elszakadnak az utánpótlástól. Hadi megbízatásuk volt, hogy “elvágásuk esetén is a lehető legnagyobb ellenállást fejtsék ki az ellenséggel szemben, önmaguk feláldozásával, időnyerés és az ellenséges erő lekötése céljából”.⁵ Természetesen még több héten át próbáltak meg hajóval élelmiszer-, gépjármű-, fegyver- és lőszerutánpótlást küldeni. Ez sikerült is, de egyre kevésbé, minthogy az üzemanyaghiány, a brit vadászbombázó- és tengaralattjáró-fölény, a Pireusz és Szaloniki kikötői ellen intézett súlyos légitámadások mind szűkebb keretek közé szorították a szállítási lehetőségeket. A rövid, gyakran holdfényes éjszakák sem tették egyszerűbbé az utánpótlást.⁶

A rodoszi (és röviddel előtte a krétai) zsidók deportációjával összefüggésben tudni kell, hogy augusztus 28-ig az a néhány hajó, amely az ellátmányokat szállította, a célkikötőbe érte után nagyrészt üresen tért vissza Pireuszba. Az Égei-tengeri szállítmányozás főnöke július első heteiben még hajókat helyezett át a nyugat-görögországi tengeri utakról a dodekanészoszi “elsőrendű fontosságú utánpótlás elősegítésére”.⁷ És június közepétől július 10-ig 4000 tonnát hajóztak Krétára és 5000-t Rodoszra, s még ezután is érkeztek szállítmányok több-kevesebb rendszerességgel az előőrsszigetekre.⁸ A július 16. és 31. közötti időszakra – ekkor szállították a zsidókat Rodoszról és Koszról Pireuszra – a (szomszédos Lerosz-szigeten fekvő) illetékes Portolagói Tengeri Szállítmányozási Főhivatal [Seetransport­hauptstelle Portolago] főnöke “Összforgalom” címszó alatt a következőket jelentette: “1.) Szárazföldi utánpótlás: 1599 t, 4 tgk. [tehergépkocsi], 14,7 cm. ptá. [páncéltörő ágyú], 2 katona” és “2.) Szárazföldre: 216 t, 1750 zsidó”.⁹ (A deportáltak pontos számadatait illetően itt és a később idézett dokumentumokban több helyen kisebb eltérések mutatkoznak, ami részben a szállítás alatt bekövetkezett halálesetekkel, részben pedig az egyes számlálások pontatlanságával magyarázható.)

A kérdéses időpontig a szigetekről a kontinentális Görögországba történő utakon nem lehetett szó szállítótér hiányról, ellenkező irányban annál inkább. Július 31-én még azt követelte a görögországi főhadbiztos, Dr. Werner Kersten, hogy szükségprogram keretében hozzák rendbe a “szigetellátás számára nélkülözhetetlen hajókat”;¹⁰ augusztusban 3626 tonna utánpótlást küldtek a Dodekanészoszra,¹¹ legfőképp Rodoszra, s még 1944. szeptember 6-án is befutott Pireuszból Rodosz város kikötőjébe az utánpótlással érkező “Pelikan”.¹² Ezek mindegyike szinte teljesen üresen hajózott vissza.

Csak augusztus 26-án – Románia átállását követően három nappal, röviddel Bulgária már látható leválása előtt és több mint egy hónappal a rodoszi zsidók deportációja után – adott Hitler parancsot a görög szárazföldet megszállt német csapatok részleges visszahívására. Ki kellett üríteniük a déli térségekeket és visszahúzódniuk a Korfu–Joánina–Kalambaka–Olümposz vonalra.¹³ Mindaddig semmi nem akadályozta, hogy a lehető legtöbb fegyvert szállítsák el Görögországból. Ellenkezőleg: nagy nehézségek a kontinentális Görögországon belüli északról délre történő utánpótlásnál jelentkeztek a gyönge észak–déli vasút- és közúti összeköttetés miatt, amelyet ráadásul állandóan támadtak a partizánok, és érzékeny pontjain robbantgattak. Csak miután Hitler kiadta parancsát, és ezt augusztus 27-én “Titkos kommandóügyirat – Vezetői ügyirat”-ként [“Geheime Kommandosache – Chefsache”] továbbították a különböző görögországi Wehrmacht-egységekhez, csak ezután kezdődött meg a visszavonulás. Csak most, a rodoszi zsidók deportációja után több mint egy hónappal adták ki a parancsot: “Északra menő üres vonatokat kihasználni az 1. sz. kiürítési fokozat rakományaival”. Figyelem: üres vonatokat. Csak ez után a parancs után hagyta félbe a görög félsziget déli részén a haditengerészet a kikötői és védelmi berendezések kiépítését.

Rodoszra és Krétára való tekintettel adta ki augusztus 28-án egyértelmű parancsát az Égei-tengeri admirális [Admiral Ägäis]: “Szigetek folyamatban lévő ellátása folytatódik.” A parancs azonban gyakorlatilag következmények nélkül maradt, legalábbis ezt láttatják a dokumentumok.¹⁴ Eltartott még néhány napig, míg Hitler szeptember elején engedélyt adott a rodoszi és krétai erőd helyőrségeinek részleges kivonására. Ezt biztonsági okokból repülőgépekkel hajtották végre, és október első napjaiig folyt. Rodosz felé a gépek utánpótlást szállítottak a továbbra is ott-tartózkodó megszállóknak, az alig 12 000 Krétán és 6300 Rodoszon maradt férfinak.¹⁵ Megbízatásuk így hangzott: ha “visszahozatal már nem lehetséges, harc az utolsó töltényig”, mégpedig “a szárazföldi hadműveletek és a haza védelmének tehermentesítésére”.¹⁶

Az itt röviden vázolt döntések közé illett a rodoszi zsidók deportációja. Végrehajtása idején nem korlátozott egyetlen katonai utasítást sem.

 

1.750 zsidó elszállítása

 

Rodosz 1943. szeptemberi megszállását követően a németek semmilyen különleges zsidóellenes intézkedésről nem rendelkeztek. Csak 1944. július 13-án adta ki parancsba a zsidók elfogását Ulrich Kleemann altábornagy, a Rodoszon állomásozó Kelet-Égei-tenger parancsnok. Ennek négy nap alatt kellett megtörténnie.¹⁷ Szintén július 13-án futott ki Portolagóból az egy éjszakai útra fekvő Lerosz-szigetre az a három hajó, amelyeken a gettósítottakat akarták elszállítani. Azonban az “ellenség elhelyezkedése miatt” vissza kellett fordulniuk, míg aztán július 20-ról 21-re virradó éjszaka sikerült áthajózniuk hadi utánpótlást szállító rakományukkal.¹⁸ A július 13-i parancs ellen erősen tiltakoztak a német katonák. Mivel a zsidók elleni fellépés “kétségeket” ébresztett, Kleemann három nappal később kiadott egy magyarázó hangvételű parancsot, ebben “a zsidókérdés radikális megoldásá”-nak szükségességéről kívánta meggyőzni csapatát, amelynek megítélése behatárolt katonai nézőpontból lehetetlen.¹⁹ S valóban, néhány napon belül fogságba ejtették a szigeten lakó szinte valamennyi zsidót. Július 24-én megkezdődött a deportáció.

Elszállításukról fennmaradt a közbenső állomásul szolgáló és a hajókonvojt megszervező Portolagói Tengeri Szállítmányozási Főhivatal feljegyzése. Eszerint július 24-én a közeli Kosz-szigetről “96 zsidó” érkezett, a következő éjszakán a rodoszi zsidókat hajózták be. A hadinaplóban erről ez áll: “VII. 25.; ÉK-i szél, erősség: 6; hullámverés: 4-5. ” Második harckészültség fokozat volt elrendelve, míg végül “04 óra 00-kor zsidószállítmány »Störebeker«, »Horst«, »Merkur« motoros hajókon Rodoszról befutott”. Továbbá: “1750 zsidó szükséges élelemmel és vízzel történő ellátása az elkövetkezendő útra azonnal megtörtént.” Az időjárás miatt az indulást eltolták július 28-ig. Csak ekkor hajózott ki két teherhajóval és fegyveres katonai kísérettel a konvoj: “20 óra 30 »Horst«, »Störebeker«, »Merkur«, »Seeadler«, »Seestern« motoros hajó Pireusz felé kifutott. Rs. [raksúly] 51 t fémhulladék, gazd.-göngyöleg és 1700 zsidó.”²⁰ Még egyszer megálltak Számosz szigetén.

Michael Molho leírásában ugyanerről az eseményről a deportáltak szemszögéből olvashatunk: “Július 24-én a foglyokat teherbárkákba terelik, melyet egy szkúner húz. Egy a dantei pokolhoz hasonlatos út végén Pireuszba érnek, ahol a legdurvábban bánnak velük. Aki az őrök szerint nem elég gyorsan hagyja el a hajót, azt kegyetlenül bántalmazzák. Egy öregasszonyt pisztollyal leütnek, szétzúzott agya a körötte állókra fröccsen. Hét fogoly hal meg a transzport alatt, további tizenkettő haldoklik – a többi kiéhezett, szomjas, alélt és halálosan kimerült. Pireuszban teljesen kifosztják őket. Átkutatják öveiket és cipőtalpaikat, és amit eldugtak, elveszik. A nyers alakok attól sem riadnak vissza, hogy a tehetetlen, zavarodott asszonyokat megalázó módon átkutassák. A műfogsorokat, hidakat és koronákat embertelenül tépik ki a szájból. Mindezeket mint zsákmányt négy ládába dobják, amelyeket rendesen petróleumkannák szállítására használnak. A ládák, melyek egyszeriben ékszeresdobozként szolgálnak, színültig tele vannak ékszerekkel, aranyrudakkal, aranyérmékkel és minden egyéb lehetséges értéktárggyal. ”²¹

A pireuszi Szállítmányozási Főhivatal főnöke tizennégy napos áttekintésében 14 motoros hajó érkezését jelentette a következő (végletesen kevés) rakománnyal: “8 t feketeszemű mazsola, 37 t tenyészbika, 82 t szén, 37 t szerszám(gép), 14 t Wehracht-rakomány, 298 t göngyöleg és fémhulladék, 33 katona és 1733 zsidó. ”²² Augusztus 1-én még “1 zsidó nő”-t deportáltak utánuk a “Pelikán” nevű hajón.²³ Nem sokkal később a meghurcoltaknak vonatra kellett szállniuk Auschwitz felé. A túlélők kutatásai szerint Rodoszról összesen 1673 zsidót, Koszról 94-t deportáltak. A transzport alatt 21-en haltak meg, Auschwitzban 1145-en, 437-en munkatáborokban. A deportáltak közül 151 rodoszi és 12 koszi maradt életben. Rodoszon 54, Koszon 6 zsidó menekült meg a deportálás elől.²⁴ 1947-ben Rodoszon még 60 zsidót, Koszon egy zsidót számoltak össze.²⁵

 

Csereáru az előőrsöknek

 

Amikor a rodoszi zsidók megérkeztek Pireuszba, a Wehrmacht már nem tudott drachmában fizetni. A megszállás költségei, amelyet a németek a görög államra terheltek, akkora mértékben lódította meg az inflációt, hogy valós fizetési eszközként – csereáruk mellett – már csak aranyat használtak. Ez magyarázza a németek oly nagy aranyéhségét, hogy élő emberek szájából rángatták ki az aranykoronát. Július elején az Égei-tengeri admirálisparancsnok “a különbözet [a megszállási költségek különbözetének] kiegyenlítését aranyban” követelte, különben “a védelmi erőkre nézve katasztrofális kihatás”-sal kell számolni.²⁶ Ezzel egy időben sürgette a Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke, hogy “a pénzkérdést vegyék határozottan kézbe”, és kevés, még használható hajójára utalva rögzítette: “Javítási és újhajó építési nehézségek anyaghiány és deviza szűke miatt.”²⁷ S valóban, ebben a szükséghelyzetben hajó- és áruvásárlásokra még a Birodalmi Bank páncélpincéjéből is szállítottak Athénba futárrepülővel aranyat – csak éppen túl keveset.²⁸

Azok az értéktárgyak, amelyeket a német megszálló hatalom július 31-én Pireuszban erőszakosan elsajátított, a rodoszi zsidók tulajdonának csak kis részét képezték. Jóval nagyobb rész maradt az utánpótlástól szinte teljesen elvágott szigeten, amelyet 1945. május 8-ig tartottak – jobban mondva: nem foglalkoztak vele a brit fegyveres erők.

A gettósítás kezdetekor a görög-zsidó kollaboráns Recanati rábeszélte a zsidókat, hogy “lássák el magukat sok mindennel és vigyék magukkal összes értéktárgyukat: ékszert, aranyat, értékpapírt stb.” Ezt követően a Wehrmacht lefoglalt minden zsidó tulajdont. “Tapasztalt besúgók kíséretében rendőrök átfésülték az összes elhagyott házat, hogy felkutassák az eldugott kincseket. Ami mozgatható volt – mindenféle árut/portékát, ruhaneműt, bútort, üvegtárgyat, könyveket –, mindent gondosan becsomagoltak…”²⁹ A zsidók elszállítása után Kleemann azonnal felállított egy “Zsidó-hagyaték begyűjtőbizottságot” [Erfassungskommission für den Judennachlaß].³⁰ A gyűjtőtáborban, ahová a zsidókat a rodoszi repülőtér területén begyűjtötték, július 20-án reggel egy fehér inges német tiszt elvette az összes értéktárgyat. Violette Fintz elbeszélése szerint volt vele egy tolmács, aki beszélte a szefárd zsidók ladino nyelvét (minden valószínűség szerint Recanati). Ez alkalommal a németek négy zsákot töltöttek meg ékszerrel, és ezek az értéktárgyak igen nagy bizonyossággal a szigeten maradtak.³¹

Az elhatározás, hogy a zsidókat kisajátítják, nem spontán született, ennek lehetőségéről már hetek óta beszéltek. Miután a rabolt holmi sorsáról a sziget német megszálló hatalma döntött, Kersten főhadbiztos 1944. július 31-én összefoglalta a vitát. A Wehrmacht görögországi szükségleteiről írt titkos kommandó-ügyiratában ez áll: “Az OKM [haditengerészet vezérkara] 1944. június végén értesített, utánpótlás-forgalom Krétára és Égei-tengeri szigetekre fenyegetően korlátozott, és a szigetek megvédése érdekében felszólított arany és deviza körültekintés nélküli használatára, valamint valuta alapvető újraszabályozására.”³² Még ha itt nincs is egyértelműen szó a zsidók vagyonáról, az összefüggésből mégis kitűnik, hogy erre a vagyonra is gondoltak. A Wehrmacht 1942 végén–1943 elején már Szalonikiben is birtokába vette a deportált zsidók aranyát, hogy ezzel egyenlítse ki folyó fizetési kötelezettségeit. Hasonló megfontolások születtek 1944 júniusában a kontinentális Görögországban. Az egyre gyorsuló inflációra való tekintettel ebben az időpontban a görögországi Wehrmacht-parancsnok [Wehrmachtsbefehlshaber Griechenland] javasolta, hogy “az országban lefoglalt készletekből (többek között a zsidóvagyonból) származó cserecikkek”-et használják fel a Wehrmacht ellátására.³³ E javaslat idején még csak a korfui, joáninai, krétai és rodoszi zsidók tulajdona jött szóba. Ugyanebbe az irányba mutat Kleemann már idézett július 16-i titkos parancsa, amely a rodoszi zsidók deportációját a katonáknak egyértelműen “a parancsnoklási körzet politikai és gazdasági viszonyaival” magyarázta.³⁴ Egyébként Kleemann hadosztályparancsnokságának egyik embere 1958-ban emlékezett rá, miként beszélgettek akkoriban a tisztek egymás között arról, hogy az utánpótlás szempontjából hasznos, ha “a szigeten kerek 1000 evővel kevesebb”-jük van.³⁵

A deportáltak ingatlanvagyonát átruházták az olasz bábkormányra.³⁶ A lopott holmik könnyen mozgatható része azonban német kézen maradt. Az egyik rodoszi büntetőzászlóaljban szolgáló katona, Erwin Lenz tanúvallomása szerint 1944 őszén Rodoszon éhínség ütötte fel a fejét, “melynek kihatásai a még a szigeten visszamaradt német katonákat is érintették”. Ebben az időben látta Lenz egysége parancsőr- és nemzetiszocialista vezetőtisztjének, (a jénai) Prunsch főhadnagynak a szobájában az újonnan kinevezett szigetparancsnok, Wagner vezérőrnagy titkos írását: “Ebben az írásban Wagner többek között közölte, hogy parancsot adott Günther sorhajóhadnagynak, hogy az egy hónappal korábban elszállított zsidók elkobzott és őrizet alatt tartott tulajdonát cserélje be élelmiszerre a helyi üzletembereknél.” Mindazonáltal ezt “nagyon sok ügyességgel kell lebonyolítani”, különben nehézségeket támaszthat a Nemzetközi Vörös Kereszt, amely a segélyszállítmányokat a szigetlakosság ellátására küldte. “Ezenkívül – zárta elmondását Lenz – Wagner ebben az utasításában minden résztvevőt a legszigorúbb titoktartásra kötelezett az áru eredetét illetően. Mégis megtudtam német katonáktól, hogy létrejöttek ilyesfajta üzletek.”³⁷

A rodoszi zsidók deportálását csak első pillantásra lehet a megsemmisítési őrület vezérelte tömeges méretekben elkövetett bűntettnek tekinteni vagy a már mozgásba lendített önműködő megsemmisítő gépezet számlájára írni. Az alaposabb vizsgálat azt mutatja, hogy a rasszista ideológia és rasszista számítás mellett jelen voltak valósnak és vitálisnak látszó érdekek is, amelyek működésbe lendítették a gyilkos mechanizmust.

A rodoszi zsidó deportáció fellelhető forrásaiból kitűnik, hogy még ez a késői deportáció is a katonai rendelkezések sorába illeszkedő egyszeri döntés volt. Nincs olyan rendelkezésre álló dokumentum, amelyből pontosan kitűnne, milyen tárgyalásokra került sor a görögországi Wehrmacht-parancsnok, Eichmann munkatársai és Kleemann szigetparancsnok között. Viszont egyértelmű dokumentumok bizonyítják, hogy valamennyi görögországi katonai parancsnokság önálló szervezetiséggel cselekedetett. És létezik egyértelmű motívum is: a kontinenstől egyre inkább elszigetelődő szigetmegszálló csapatok jobb ellátása.

A kérdéses időben, 1944 júliusában, mint az kimutatható, nem került sor visszavonulási mozgásra Görögországból. A németek inkább északról délre akartak minden erővel utánpótlást szállítani. Fordított irányban a szűkös szállítótér messzemenőkig üresen tért vissza azokra a rakhelyekre, ahonnan az utánpótlást küldték. Bár ezt a Holocaust-irodalom több helyütt is állítja, a deportáció nem korlátozta a katonai logisztikát. Ez még az utánpótlás logisztikája volt, nem a visszavonulásé.³⁸

Még ha e második nézőpontot – tehát a rodoszi zsidóknak a szigetet megszállók javára történő kisajátítását – alátámasztó források nem teljesen hézagmentesek is, megítélésem szerint kielégítő módon megmutatják, milyen haszonnal járt a zsidók deportációja az utánpótlástól egyre inkább elszakadó német katonák számára. Ezek azonnal eltulajdonították az elszállítottak könnyen mozgatható vagyontárgyait, főleg ékszert, aranyat és devizát. Így olyan cserecikkek birtokosává váltak, amelyekkel a piacon – mindenekelőtt – élelmiszert tudtak beszerezni, ami az értéktelenné vált és rendeltetésétől megfosztott pénzért már nem sikerülhetett. Ekképp tartott ki a megszállás 1945. május 8-ig, és nem került sor erőszakos és ráadásul kilátástalan rekvirálásokra. Mindez arra utal, hogy anyagi önérdek fűződött a zsidók deportálásához, amely a sziget ellátásáért felelős Wehrmacht szolgálati helyek kezdeményezésére történt. Arra a kérdésre, hogy mi lett az elhurcoltak és meggyilkoltak vagyonával, a válasz a következő: ékszereik, óráik, aranyuk és értékpapírjaik, ruháik, háztartási készleteik, műhely- és bolti berendezéseik a cserék révén messzemenőkig Rodosz helyi lakosságának kezébe került – a becserélt ellenérték pedig a német katonák gyomrába.

 

(Fordította: Kerényi Gábor)

 

Ez a tanulmány Götz Aly Die Deportation der Juden von Rhodos nach Auschwitz c. tanulmányának a szerző által szerkesztett változata. Megjelent in Mittelweg 36. Zeitschrift des Hamburger Instituts für Sozialforschung (Hamburgi Társadalomkutató Intézet folyóirata) 12. évf. Oktober/November 2003.

 

 

Jegyzetek

¹ Hagen Fleischer: “Griechenland”. In Wolfgang Benz (szerk.): Dimension des Völkermords. Die Zahl der jüdischen Opfer des Nationalsozialismus, München 1991, 267. o.

² Dieter Pohl: Holocaust. Die Ursachen, das Geschehen, die Folgen. Freiburg in Br. 2000, 89. o.

³ Der Chef des OKW, Eisetzung eines “Kommandant Ost-Ägäis“ und Dienstanweisung [Wehrmacht-vezérkar főnöke, “kelet-égei-tenger parancsnok” kinevezése és szolgálati utasítás], 1944. V. 10., BA-MA (Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg in Bresgau) RM 7/239, 341. lap skk.

⁴ SKL an Mar.Gr.Süd [Tengeri Hadvezetés a Dél Tengerészetcsoportnak], 1944. VI. 9.; Antwort Mar.Gr.Süd an OKM [Dél Tengerészetcsoport válasza a haditengerészet vezérkarának], 1944. VI. 10.; BA-MA RM 7/239, 320. lap sk. 1944. VI. 6-án a Führer utasítást adott a krétai erőd parancsnokának és a kelet-égei-tenger parancsnoknak, melynek értelmében “az erőd elszigetelése esetén” bíráskodási hatáskörrel ruházta fel őket, l. Martin Moll (szerk.): “Führer-Erlasse” 1939-1945. Edition sämtlicher überlieferter, nicht im Reichsgesetzblatt abgedruckter, von Hitler während des Zweiten Weltkrieges schriftlich erteilter Direktiven aus den Bereichen Staat, Partei, Wirtschaft, Besatzungspolitik und Militärverwaltung. Stuttgart 1997, 417. o. sk.

⁵ Einmütige Lagebeurteilung der SKL und Mar.Gr.Süd [a Tengeri Hadvezetés és Dél Tengerészetcsoport egybehangzó helyzetmegítélése], 1944. VI. 20. és VII. 3., BA-MA RM 7/239, 365–372. lap.

⁶ Mar.Gr.Süd an OKW/WFSt [Dél Tengerészetcsoport a Wehrmacht-főparancsnokság/gazdasági vezérkarának], 1944. VI. 26., BA-MA RM 7/239, 382. lap skk.

⁷ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke], 1944. VII. 1–15., NA (National Archives and Records Administration, Washington, DC) T 1022/2543.

⁸ Mar.Gr.Süd an SKL [Dél Tengerészetcsoport a Tengeri Hadvezetésnek], 1944. VII. 9., BA-MA RM 7/239. 393. lap; Mar.Gr.Süd an OKM/SKL [Dél Tengerészetcsoport a tengerészet vezérkar/Tengeri Hadvezetésnek], 1944. IX. 24., 542. lap; Abschlussmeldung Rücktransportmeldung Ägäis [Zárójelentés, Égei-tengeri visszaszállítási jelentés], 1944. VIII. 23–X. 21., 656. lap sk.; Kriegsschauplatz Ägäis [Égei-tengeri hadszíntér], dátum nélkül, aláírás nélkül, levélfej nélkül [1944. szept. vége, Titkos kommandóügyirat, vázlat], BA-MA RM 7/1418, 42–49. lap.

⁹ KTB Seetransporthauptstelle [Hadinapló, Tengeri Szállítmányi Főhivatal] Portolago, 1944. VII. 16–31., NA T 1022/2527. Már korábban is csak utánpótlással kapcsolatban léptek föl problémák. KTB ders. Dienststelle [ugyanennek a szolgálati helynek a hadinaplója], 1944. IV. 1–VI. 30., NA T 1022/2511.

¹⁰ Wehrmachtbedarf in Griechenland, Geh. Kdosache [Wehrmacht-szükségletek Görögországban, Titkos kommandóügyirat] (Kersten), 1944. VII. 31., BA-MA RW 7/1712, 108. lap sk.

¹¹ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri szállítmányozás főnöke], 1944. VIII. 1–31., NA T 1022/2543.

¹² KTB der Seetrastelle Rhodos [Hadinapló, Tengeri Szállítmányozási Hivatal, Rodosz], 1944. IX. 1–30., NA T 1022/2528.

¹³ Anke Wappler: Grundzüge der Okkupationspolitik des faschistischen deutschen Imperialismus gegenüber Grichenland vom März 1943 bis zum Oktober 1944. Phil. Diss., Akademie der Wissenschaften der DDR, Berlin 1986, 165. o. skk.

¹⁴ Blitz-Telegramm der SKL an Mar.Gr.Süd [Tengeri Hadvezetés villámtávirata Dél Tengerészetcsoportnak], 1944. VIII. 27.; OKW/WFSt an Mar.Gr.Süd [Wehr­macht-főparancsnokság/gazdasági vezérkar Dél Tengerészetcsoportnak], ugyanaznap; Befehl des Admiral Ägäis aufgrund eines Befehl des Chefs des General­stabs der H Gr F [Égei-tengeri admirális parancsa az F Hadseregcsoport vezérkari főnökének parancsa alapján], 1944. VIII. 28., NA T 1022/2635.

¹⁵ SKL an Adm. Ägäis [Tengeri Hadvezetés Égei-tengeri admirálisnak], 1944. IX. 13., BA-MA RM 7/239, 515. lap; Wappler: Grundzüge, 175. o. A visszarepülések vízi hadianyag-szállításai – elnevezése: “Unternehmen Leander” [Leander (had)művelet] – is csak VIII. 23-án kezdődtek, NA T 1022/2549.

¹⁶ Geh. Kdosache, Befehl des OKdo H Gr E für Kreta und Dodekanes [Titkos kommandóügyirat, E Hadseregcsoport vezérkarának Krétára és Dodekanészoszra vonatkozó parancsa], 1944. XI. 24., BA-MA RM 7/239, 542. lap; szó szerint már 1944. IX. 22., E Hadseregcsoport Ia vezérkarának (Löhr) távirat a krétai erőd parancsnokának (egy nappal később a Rodosz rohamhadosztály parancsnokának), NA T 1022/2635.

¹⁷ Verordnung Nr. 30 [30. sz. rendelet] (Kleemann), 1944. VII. 13., mely szerint a rodoszi zsidókat VII. 17-ig kell koncentrálni Rodi városban, Triandában, Cremastóban és Villanovában, IfZ (Institut für Zeitgeschichte, München) NOKW-1802. Kleemann háború utáni állásfoglalását (l. Hans Safrian: Die Eichmann­männer. Wien, Zürich 1993, 281. o.) – nem úgy, mint Safrian – mindössze védekezésként értékelhetjük. Kleemannt nem vitte “kényszertáborba” semmilyen “arrogáns fellépésű SD-vezető” [SD: Sicherheitsdienst – biztonsági szolgálat]. Hogy Safrian éppen C. R. (Costas Recanati) állítólagos tolmácsot és mentőtanút idézi, mit sem javít a helyzeten. Recanti valójában az SD fordítója és munkatársa volt, aki a zsidódeportáció miatt a szigeten maradt (l. még 29. jegyzet). Ulrich Kleemannt (1892–1963), a páncélos alakulat tábornokát 1943 szeptemberétől 1944. VIII. 31-ig küldték Rodoszra.

¹⁸ KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Portolago, 1944 VII. 1–31., NA T 1022/2527.

¹⁹ Sturmdivision Rhodos, Geheimbefehl [Rodosz rohamhadosztály, Titkos parancs] (Kleemann), 1944. VII. 16., IfZ, NOKW-1801; Raul Hilberg: Die Vernichtung der europäischen Juden, Frankfurt am Main 1994, 754. o.

²⁰ KTB Transporthauptstelle [Hadinapló, Szállítmányozási Főhivatal] Portolago (Kapitänlt. Probst [Probst sorhajóhdgy.]), 1944. VII. 16–VII. 30., NA T 1022/2527. A “Störbeker” csak 200 tonna rakományt, a “Horst” 300-t, a “Merkur” ugyanannyit szállított. Ezeket 21 könnyű szállítóhajóval együtt 1944 májusában helyezték át a Fekete-tengerről az Égei-tengerre. KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri Szállítmányozás főnöke], 1944. V. 1–VI. 30., NA T 1022/2543.

²¹ Michael Molha (szerk.): In Memoriam, Essen 1981, 2. kt., 75. o. sk. A deportáció pontos leírását l. Laura Varon: The Juderia. A Holocaust Survivor’s Tribute to the Jewish Community of Rhodes. Westport, London 1999, 36–58. old.

²² KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Pireusz, 1944 VII. 16–31., NA T 1022/2527.

²³ KTB Seehauptstelle [Hadinapló, Tengeri Főhatóság] Portolago, 1944 VIII. 1–15., NA T 1022/2527.

²⁴ Marc D. Angel: The Jews of Rhodes. The History of a Sephardic Community. New York 1978, 152. o.; Hizkia M. Franco: The Jews Martyrs of Rhodes and Cos. Harare 1994. (A két, itt vegyesen idézett forrás egy-egy személy erejéig eltér egymástól.)

²⁵ Documents on the History of the Greek Jews. Records from the historical Archives of the Ministry of Foreign Affairs. Szerk. Ministry of Foreign Affairs of Greece, University of Athens, Dep. of Political Science and Public Administration, researched & edited by Photini Constantopoulou & Prof. Thanos Veremis, Athens 1998, 363. o.

²⁶ KTB Kom. Admiral Ägäis (Quartiermeiserangelegenheiten) [Hadinapló, Égei-tengeri admirálisparancsnok (szállásmesterügyek)], 1944. VII. 1–15., NA T 1022/3955.

²⁷ KTB Seetrachef Ägäis [Hadinapló, Égei-tengeri szállítmányozás főnöke], 1944. VII. 1–15., NA T 1022/2543.

²⁸ Paul Hahn: “Die griechische Währung und währungspolitische Maßnahmen unter der Besetzung 1941-1944” (= Studien des Instituts für Besatzungsfragen in Tübingen, Nr. 10), Tübingen 1957, 54-58. o. (közvetlen aranyjuttatások).

²⁹ Molho: In Memoriam, 288. old. A szerző téved, mikor az utolsóként idézett mondatot a következőkkel zárja: “…hogy Németországba vigyék azokat”. A Szalonikiből származó, a ladino zsargont folyékonyan beszélő és a teljes megszállás alatt az SD-nek fordítóként dolgozó Pepo Recanati (alias Konstantin – “Costas” – Rekanatis) 1967. XI. 20-i elmondása lényegét tekintve hitelt nem érdemlőnek tűnik (Landesarchiv Berlin B Rep. 039-01/342, 104. lap skk.). A háború után németté lett Recanati állította valótlanságokról l. Edward Kossoy írását a Landesgericht Berlinnek [Berlini Tartományi Bíróságnak], 1968. III. 3., uo. 111. lap; Franco: Martyrs. 57. old.

³⁰ Kreiskommandeur Rhodos an Sturmdivision Rhodos, Ic, [Rodoszi körzetparancsnok Rodoszi rohamhadosztálynak], 1944. VIII. 4., IfZ NOKW-1795.

³¹ Martin Gilbert: The Holocaust. A History of the Jews of Europe during the Second World War. New York 1987, 707. o. Nem szól ez ellen Recanati háború utáni állítása, mely szerint az SS-hez tartozó Burger és emberei – ezek közé az emberek közé tartozott Recanati is mint “tanú” – “kilenc koffer aranyat, ékszert és drágakövet vittek magukkal Athénbe”, még ha ezt Safrian könnyelműen átveszi is könyvébe (Eichmannmänner, 283. o.).

³² Wehrmachtbedarf in Griechenland, Geh. Kdosache [Wehrmacht-szükségletek Görögországban, Titkos kommandóügyirat] (Kersten), 1944. VII. 31., BA-MA RW 7/1712, 108. lap sk.

³³ Militärbefehlshaber Griechenland [Görögország katonai parancsnoka], 1944. VI. 17., Wappler: Grundzüge, 146. old.

³⁴ Sturmdivision Rhodos, Geheimbefehl [Rodosz rohamhadosztály, Titkos parancs] (Kleemann), 1944. VII. 16., IfZ, NOKW-1801.

³⁵ Safrian: Eichmannmänner, 283. o.

³⁶ Tätigkeitsbericht der Kreiskommandatur Rhodos (August 1944) [Rodoszi körzetparancsnokság 1944. augusztusi munkaköri jelentése], 1944. IX. 3., NA NOKW-1795.

³⁷ Erwin Lenz (szül. 1914) vallomása, 1947. V. 10., NA NOKW-1715; IfZ (I. Arndt) szakvéleménye utalással NOKW-1715-re, 1967. III. 21., Landesarchiv Berlin B Rep. 039-01/342, 101. lap sk.

³⁸ Az Auschwitzba vezető útvonal északi szakaszának kedvező szállítási helyzetéről l. Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. Stuttgart, München 2002, 271–274. o. [Az utolsó fejezet. “Ideológia, reálpolitika és a magyar zsidók legyilkolása 1944–1945”; magyarországi megjelenés előtt, Noran Kiadó.]

A holland Szocialista Párt az EU-ban a béke, a biztonság és a mindenki számára elérhető jólét megteremtésének feltételeit keresi. Jelmondata az "európai összefogás mellett, az európai szuperállam ellen"; e cél érdekében támogatni kívánja a demokrácia és társadalmi jogok védelmében indított harcot.

Előadásom keretében az “Európát érintő” problémák legfontosabbjaival szeretnék foglalkozni. Lezártuk pártunk jelölőlistáját az Európai Parlamentbe történő választásokra. Véleményem szerint nemcsak képesek vagyunk rá, de kötelességünk is, hogy növeljük küldötteink számát az Európai Parlamentben. Ez azonban nem fog magától menni – alapos felkészültséget kíván mind a jelöltlista, mind a politikai program megbízhatósága szempontjából. (…) A kilátások kedvezőbbek, mint valaha, ami további érvként szól amellett, hogy alaposan felkészüljünk.

A másik ok, ami miatt közelebbről és mélyebben kell tárgyalnunk “Európa ügyét”, az az Európai Unióban nemrég lezajlott intézményi fejleményekkel indokolható. Törvényeink nagy részéről már Brüsszelben döntenek, s egy európai szuperállam van kifejlődőben, amit csak tovább erősítene az a tény, ha a nemrég javasolt európai alkotmányt elfogadnánk. Ez a kapitalizmusnak az Unió gazdasági rendszerébe való intézményesítését és egy közös védelmi politika elfogadását jelentené, illetve olyan jogokat biztosítana az EU intézményeinek, amelyekkel azok jelentős gazdasági, politikai és katonai hatalommal rendelkeznének az Unión belül csakúgy, mint azon kívül. E fenyegető változások átgondolt választ kívánnak tőlünk.

A júniusi választások, illetve Európa nagyobb országainak a jövő alakítását célzó tettrekészsége arra kényszerít bennünket, hogy komolyan pozícionáljuk magunkat az Európai Unióhoz képest, ami azt jelenti, hogy 2004-ben az EU-val kapcsolatos vízióinkat, választási programunkat és a javasolt alkotmánnyal szembeni ellenérveinket széles körben ismertté kell tennünk. A júniusi választások eredményessége mellett azon kell dolgoznunk, hogy az idén vagy jövőre meghirdetett népszavazáson tömeges “nem” legyen a válasz az európai alkotmányra.

Ennek az “Európáról” szóló konferenciának kettős célja van. Egyrészt a kérdéses ügyek alapos megtárgyalása, az azokkal kapcsolatos álláspontok világos megfogalmazása, valamint az SP tagjainak aktivizálása. Másrészről ezt a mai alkalmat arra is ki szeretnénk használni, hogy az EU-s ügyek jelenlegi szakértőitől tanuljunk. Belátjuk, hogy bizonyos elképzeléseink felett eljárt az idő, de mert egy ügyért harcolunk, nem jelenti azt, hogy együgyűek lennénk, és ne gondolnánk, hogy másoktól is tanulhatunk. Ennek érdekében állandó kapcsolatban állunk más európai, baloldali képviselőkkel, amit bizonyítandó a mai ülésre néhány olyan embert is meghívtunk, akikről úgy gondoljuk, hogy segíthetnek bennünket az eligazodásban.

 

Az EU a nemzetközi színtéren

 

Mielőtt tovább folytatnám az EU-n belüli politikák és fejlesztések leírását, szólnék néhány szót a világban zajló eseményekről. A 2001. szeptember 11-i barbár terroristatámadás után nem állíthatjuk, hogy biztonságos világban élünk. A “terrorizmus elleni küzdelem” örve alatt az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei először Afganisztánt, majd Irakot foglalták el, ami pedig közel sem jelenti azt, hogy biztonságra törekednénk. A többes szám első személy alatt értem a holland kormány politikáját is, amely szolgaian követi az USA kormánya által előirányzott lépéseket, még ha az ellentmond is a holland közvéleménynek. Ezt azok a nagyszabású és sikeres demonstrációk is bizonyították, amelyeken mi is részt vettünk.

Az USA-nak és szövetségeseinek a terrorizmus elleni háború csupán ürügyként szolgál a Nyugat és Közel-Kelet közötti konfliktus megteremtésében, ami pedig a demokratikus polgárjogokat kérdőjelezi meg. A demokrácia és emberi jogok védelmére hivatkozva, az ENSZ nem járult hozzá háború indításához. A nemzetközi jogi rend ilyetén semmibe vétele viszont rendkívül veszélyes gyakorlat, miután olyan helyzetet teremt, amelyben a legerősebb hatalmának érvényesülése fékezhetetlenné válik.

Az USA és szövetségeseinek háborús buzgalmával szemben áll a szegénység, a társadalmi igazságtalanság és kirekesztettség elleni küzdelemben tanúsított érdektelenségük. Az ENSZ fejlesztési szervezetének egy programja, az UNDP keretében készült 2003-as éves beszámoló alapján 1990 óta 54 ország lett szegényebb, a jövedelemben mutatkozó egyenlőtlenségek számos fejlődő országban megnőttek, és annak a 1,2 milliárd embernek sem látszik javulni a helyzete, akik kevesebb mint napi egy dollárból kell, hogy megéljenek. Ahogy a beszámoló írja: “szinte még soha nem tapasztalt visszaesés tapasztalható a várható élethosszt illetően”.

A béke és biztonság érdekében, valamint a szegénység és reménytelenség elleni küzdelem szükségessége miatt ideje hozzáfognunk az ENSZ megreformálásához és megerősítéséhez. Az utóbbi időben számos, jól kigondolt javaslat született ez ügyben. Ami még hiányzik, az az erős államok komolyabb érdekeltsége egy olyan világ létrejöttében, amelynek legfőbb célja a társadalmi igazságosság és a konfliktusok békés megoldása.

 

Az EU: csak gond a megoldás helyett

 

Összességében nézve az EU jobbára egy hatékonytalan nemzetközi rend kifejeződése, mintsem egy szebb jövőt ígérő, kooperatív rendszer megnyilvánulása. Más szóval, az EU inkább problémát, mint megoldást jelent. Az Unió egyre inkább egy neoliberális gazdaságú, európai szuperállam irányába változik, ahol egyértelműen a nagyobb méretű országok és nagyvállalatok a meghatározó szereplők. Mindez nem az Unión belül, illetve kívül levő emberek érdekei alapján történik, hanem egy arra való törekvés részeként, hogy az Unió a világ legerősebb gazdasági hatalmaként léphessen fel, amelynek eszköze mint legfőbb ösztönző egy nagy belső szabadpiac kialakítása. Ugyanakkor az EU a haderejét is fejleszti. A központi katonai hivatalok létrehozása mellett – persze csak megelőzési szándékkal – gyors reakciós erők létrehozására is készül annak érdekében, hogy a világ bármely pontján képes legyen beavatkozni.

Ebből következik, hogy az Unió úgy döntött, hogy a NATO-ban való részvételét a lehető legjobban megnöveli. Néhány támogató állítása szerint az EU hadi képességeinek fejlesztése azért szükséges, hogy az USA is megtapasztalja erejének relativitását. Habár az SP az USA ellensúlyozására megépítendő hadierőt támogatókhoz hasonlóan aggódik az amerikai külpolitika miatt, úgy gondoljuk, hogy az ilyen élesen elhatárolódó gazdasági tömbökben való gondolkodás szörnyű következményekkel járhat. Azon túl, hogy a tagállamok polgárainak milyen extrakiadást jelent, ha az EU valóban úgy dönt, hogy megpróbál ellenerőként fellépni, az USA és az EU között növekvő, hosszú távú rivalizálás csak életveszélyes következményekhez vezethet.

Az Egyesült Államokkal való együttműködés mint a katonailag erős Európa alternatívája számunkra még kevésbé tűnik vonzónak. A nagy hadierő elsősorban nem az emberi jogokat biztosítja a világ egyéb területein, hanem inkább egyesek nemzetközi konfliktusok esetén való befolyását növeli, illetve a WTO-ban, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap intézményeiben folytatott nyertes kampányokat szolgálja. Az ügy legvalószínűbb kimenetének azt látom, hogy Amerika erőpolitikája a nyugati civilizáción kívüli világgal szemben Európát is magával ragadja.

A “tömbökben gondolkodásnál” a kölcsönös érdekeken alapuló nemzetközi együttműködésre való törekvés jobb megoldásnak tűnik. Ebben az összefüggésben fontos, hogy megkezdjünk egy olyan szociális szempontú globalizációs folyamatot, amely alternatívát jelent a globalizáció mostani formájához képest, amelyet a legerősebbek jogformálása, valamint a gazdagok és szegények között növekvő különbségek jellemeznek.

Annak érdekében, hogy alternatívánkat megvalósíthassuk, nem függhetünk attól, hogy mit tesz vagy mit engedélyez a kormány – önálló kezdeményezésekre van szükség.

 

Demokratikus együttműködés

 

Mivel az EU-nak ma már jelentős a gazdaságpolitikát ellenőrző szerepe, illetve az is félő, hogy ez tovább terjed az igazságügyi, belügyi, külügyi és biztonságpolitikai területekre is, fontos, hogy a brüsszeli döntéshozó folyamatok hatékony ellenőrzés alatt álljanak. Jelenleg nem ez a helyzet. Az átláthatóság hiánya és az irányelvekről szóló döntések zárt ajtók mögötti lebonyolítása nem csupán kivételes esetben fordul elő. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az Európai Tanács hatalmát csökkenteni, míg a választott Európai Parlament befolyását növelni kell. Az Európai Parlament tagjait a szavazók legalább elmozdíthatják székükből, de a zárt ajtók mögött szervezkedő nemzeti kormány vezetőire és minisztereire nehezebb befolyással lenni.

Amikor Európában demokráciáról beszélünk, akkor persze nem kell abba az illúzióba ringatnunk magunkat, hogy az Európai Parlament felválthatja a nemzeti parlamentek működését. Mint ahogy “európai polgárok” sem igazán léteznek, az “európai demokrácia” sem lehet tökéletes helyettesítője a nemzeti demokráciáknak. Ez pedig azt jelenti, hogy saját országunkban kell erősítenünk a demokráciát.

Az elmúlt húsz évben az Európai Unió jelentős hatalmat vett át a nemzeti kormányoktól. A holland törvényhozás ma már nagyrészt az Uniós direktívákra támaszkodik, aminek néha vannak előnyei, de többnyire nem ez a jellemző. Európai együttműködés persze mindenképpen szükséges, de az meglehetősen különbözik attól az Európai Uniós gyakorlattól, ami az érintettek kívánalmai ellenére is megszülető politikákat ír elő. Jelenleg az EU-ban túl nagy az elbizakodottság, ami pedig veszélyes. Az emberek egyre nagyobb számának van ellenére egy felülről rájuk testált “Egyesült Európai Államok” fenyegető képe. Így nincs is mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi években nőtt a brüsszeli szervekkel szembeni bizalmatlanság. Ezt a problémát némi támogatással vagy europropagandával azonban nem lehet egyszerűen félresöpörni.

 

Nemet mondunk a neoliberális, európai szuperállamra

 

Az EU mozgásának nemcsak tempója, hanem iránya is kifogásolható. A méretgazdaságosság előnyeit, amiket az Unió kínál, elsősorban a nemzetközi színtéren működő vállalatok tudják kihasználni. A demokráciát és a társadalmi jólétet érintő megszorító intézkedések esetén a nemzeti kormányok – már a 90-es évektől kezdődően, amikor Lubbers és Kok kormánya “kiárusította” a társadalombiztosítást, beleértve a rokkantsági segélyeket is – hivatkozhatnak arra, hogy “Brüsszel kér minket, hogy tegyük meg”.

Szintén brüsszeli direktívákat követett a gáz és az elektromos áram alapvető szolgáltatásainak nemrég történt kiárusítása, miközben az Európai Bizottság hamarosan az egészségügyi szolgáltatások, az oktatás, a tudományos kutatás és a tömegközlekedés területén is zöld utat kíván engedni a magánbefektetők számára. A Bizottság azzal érvel, hogy mindez majd nemzetközileg erősíti a versenyképességünket. Ha a közeljövőben nem találjuk ki, hogy hogyan vethetnénk véget ennek az általános trendnek, akkor a közszektor vélhetőleg teljesen nyitottá válik a profitorientált társulások előtt. Szerencsére a tagállamokban is nő az ellenállás egy olyan unióval szemben, ahol a nagyvállalatok érdekei előrébb állnak annak polgáraiénál.

 

A Szocialista Párt az Európai Parlamentben

 

Az SP célul tűzte ki maga elé, hogy Brüsszelben azoknak a kritikus állampolgároknak a szócsöve lesz, akik a nemzetközi együttműködésben a béke, a biztonság és a mindenki számára elérhető jólét megteremtésének feltételeit keresik. Az Európai Parlamenten belül a SP azokkal szemben lépne fel, akik azt az európai szuperállamot támogatják, ahol a polgároknak nincs sok szavuk, mert a transznacionális vállalatok irányítják a politikát. Jelmondatunk szól az “európai összefogás mellett, az európai szuperállam ellen”. Ezen cél elérésére mind a Parlamenten belül, mind azon kívül Hollandia és más tagállamok polgáraival is együttműködünk, s támogatjuk a demokrácia és társadalmi jogok védelmében indított harcot. Erik Meijer Európai Parlamenti képviselőnk igen fontos szerepet játszott az elmúlt öt évben, különös tekintettel a tömegközlekedés privatizálásáról szóló brüsszeli tervek meghiúsításában. Ezentúl hisszük, hogy az öt évvel ezelőtti holland szavazókhoz képest még többen osztják az EU-val szembeni kritikai álláspontunkat, és támogatják harcunkat a békéért és igazságosságért.

 

(Fordította: Szabó Melinda)

 

A beszéd 2004. január 17-én hangzott el a holland Szocialista Párt konferenciáján Amsersfoortban.