Gabriel Kolko: A háborúk természetrajza a legújabb kori történelemben. Új háborús korszak kezdete? Napvilág Kiadó, Budapest, 2003

Gabriel Kolko, a torontói York University professzora, a huszadik századi amerikai külpolitika neves kutatója. Legújabb könyvében olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek óriási hatással lehetnek az Egyesült Államok és a világ jövőjére nézve: vajon meddig folytatható az amerikai "új világrend" ráerőltetése a Közel-Keletre és általában a világra? A mögöttünk álló véres évszázad után továbbra is háborúkkal kell szembenéznünk? Mi áll az amerikai törekvések hátterében?

Az USA afganisztáni háborúja, úgy tűnik, katonai győzelemmel végződött. De vajon politikai szempontból nem bizonyult-e végzetes kudarcnak? És hol vannak ennek a kudarcnak – az Egyesült Államok kudarcának, a modern világ kudarcának, a kapitalizmus kudarcának, végső soron az emberiség kudarcának – a valódi gyökerei? Kolko válaszai keserűek, felrázóak, vitára ingerlőek – és rémisztően aktuálisak.

Az Egyesült Államok külpolitikáját fél évszázadon keresztül gazdasági téren az olaj és a piacok utáni hajsza, politikai síkon pedig a "kommunizmus" elleni keresztes hadjárat motiválta. Nem nehéz persze felfedezni az összefüggést a kettő között. Ugyanannak az imperialista vetélkedésnek két aspektusáról volt itt szó, amelyben az ideológia csupán másodlagos, kredibilizáló szerepet játszott, egyébként mindkét oldalon. A "kommunizmus" ma már jórészt eltűnt (vagy, amennyiben Kínát nézzük, igencsak átalakulóban van), ám az előbbi, a gazdasági aspektus fontosabb, mint valaha. Amerikának a mind jobban kiéleződő nemzetközi versenyben egyre több olajra van szüksége, de olyan új, hiteles ellenségképre is, amely igazolhatná agresszivitását. Bizonyos szempontból ugyanis az USA sokat veszített a Szovjetunió összeomlásával: a nagybetűs Ellenséget, a "Gonosz Birodalmát", amelynek létével mindig megindokolhatta imperialista kalandjait, csúcsra járathatta a hadiipari komplexumot, igazolhatta önjelölt világtörténelmi küldetését. Mindenféle kisebb ellenséget sokat teremtett magának az USA – az egyetlen, rettegett Nagy Ellenség bukásával azonban olyan űr jött létre, amelyben az évtizedek során kialakult amerikai külpolitikai és katonai stratégiák jórészt érvényüket veszítették. Az USA immár bő egy évtizede hitelesen eladható ellenséget keres magának. A 2001. szeptember 11-ei merénylet ennek a folyamatnak nem valamiféle csúcspontja (még kevésbé a kezdete), csupán szimbolikus aktusa volt; Kolko logikusan, gazdagon okadatolva végigköveti azt a folyamatot, amelyben az amerikai külpolitika tulajdonképpen életre hívta a mai értelemben vett, harcias, terrorista iszlám fundamentalizmust. A Közel-Kelet jelenlegi, háborús állapota nem kis részben annak az Egyesült Államoknak köszönhető, amely Iránban Reza sah brutális uralmát támogatta, Irakban hatalomra segítette Szaddam Husszeint, majd véres háborút provokált a két ország között (miközben mindkét oldalnak fegyvert szállított); amely a nyolcvanas években fegyverrel és pénzzel támogatta Oszama bin Ladennek és fundamentalista harcosainak szovjetellenes harcát Afganisztánban; amely a "demokráciáról" és a "szabadságról" szónokolva a legsötétebb diktatúrákat pártolta a világ minden táján… És amely külpolitikáját mindig sokkal inkább fegyvereinek erejére, mintsem a józan, mások érdekeit is tekintetbe vevő kompromisszumok keresésére alapozta. Kolko úgy látja, hogy az amerikai felfogás több gondot okozott, mint amennyi hasznot hajtott: 2001. szeptember 11. csupán egy volt ezek közül. Ha pedig az Egyesült Államok továbbra is hasonló szellemben cselekszik, akkor nem csak a saját biztonságát, de az egész világ jövőjét is kockára teszi – véli a szerző, és úgy tűnik, erre minden oka megvan: "Az Egyesült Államok – az amerikai rendszer házifilozófusának számító Samuel P. Huntington találó megfogalmazásában – az egyetlen "lator szuperhatalommá" vált, amely állandóan kettős mércét használ, és képmutatóan igyekszik magát "megkerülhetetlen országnak" beállítani (a kifejezést Huntington Madeleine K. Albrighttól kölcsönözte), amely (egy másik külügyminisztériumi tisztviselőt idézve) az "univerzális értékek" mellett kötelezte el magát. Amerika álladóan azon volt, hogy a saját elképzelései és érdekei szerinti irányvonalakat és értékeket rákényszerítse az egyes országokra és a nemzetközi szervezetekre. Egyrészt nagyhangú proklamációkat tett közzé, másrészt az amerikai cégek érdekeinek védelmében zsarnokokat pátyolgatott, fegyvert szállított saját népükkel vagy szomszédaikkal hadilábon álló országoknak, basáskodott szövetségeseivel és önkényesen bánt nálánál gyengébb ellenfeleivel. Ám szeptember 11. bebizonyította, hogy többé már nem lehet immunis tetteinek pusztító következményeivel szemben. Vagy teljesen megváltozik, vagy minden eddiginél rettenetesebb árat kell fizetnie. Ez az ár pedig az amerikai külpolitika, valamint a tömegpusztító fegyverek terjedésének függvénye lesz. A különféle államoktól függetlenül éppen elég olyan ember akad, aki ez utóbbiakat kész bármikor felhasználni" – összegzi Kolko.

A szeptember 11-ei eseményekről, az USA afganisztáni háborújáról, és általában véve az amerikai imperializmus XX. századi történetéről sokan és sokféleképpen írtak már. Kolko maga is több hosszú könyvben elemezte ezeket, jelen írása függelékében pedig bőséges, jórészt angol nyelvű olvasmánylistával ösztönöz a további tájékozódásra. Új, mindössze 140 oldalas könyvétől persze senki ne várjon világrengető leleplezéseket, meghökkentően új szempontokat. A könyv bevallottan a washingtoni és New York-i terrorakciók, valamint az azokra adott irreális és soviniszta amerikai reagálás és világméretű hisztériakeltés közvetlen hatása alatt íródott, ez helyenként kifejezetten pamfletszerűvé teszi. Pamfletszerűvé, de nem hiteltelenné. Olyan keserű vádiratot olvashatunk, amely kizárólag a tényekre, ráadásul többnyire közismert tényekre támaszkodva érvel. Az ilyen ismert, már-már nyilvánvaló dolgok mellett az ember hajlamos elmenni: korunkra mi sem jellemzőbb, mint hogy szemben a felháborodás képességével, drasztikusan nő az ingerküszöbünk. Egyre apatikusabbá válunk ("ez a világ rendje…" – sóhajtunk beletörődően, tévéink előtt ücsörögve), és egyre szűkebb a látókörünk – a magyar sajtóban (és ez is világjelenség) a lokális hírek, a parlamenti iszapbirkózás, a piti politikusok piti csatározásai hovatovább nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint egy világméretű lebensraumra törekvő ország véres hi-tech háborúi. Az elénk táruló kép egy totális valóságshow-vá korcsosul, amelynek, meglehet, nincs több köze a reális világhoz, mint a Való Világnak és társainak. A hírek jelentésüket veszítik, önmaguk puszta illusztrációivá válnak; a háború képei egy akciófilm jelenetei és egy fogpasztareklám közé szuszakolva immár semmit sem közölnek látszólagos témájukról. Reklámhordozók, médiatűzfalak, árutestek csupán, valódi, eredeti tartalmuk teljesen lényegtelen. E posztmodern "minden egész eltörött"-hangulatban könnyű elveszíteni a komplex látásmód képességét (mi több, az ideális fogyasztó-állampolgár el is kell, hogy veszítse azt), a folyamatok felismerésének lehetőségét. Kolko írása – és véleményem szerint ez a legnagyobb erénye – ezzel a realitással igyekszik a maga eszközeivel felvenni a harcot. A tényeket szigorú logikai láncra fűzi, majd pedig hagyja őket önmaguktól és önmagukról vallani. Fő forrásai az amerikai sajtó és az amerikai kormányhivatalok különféle kiadványai. Nem fordul különféle összeesküvés-elméletekhez mondanivalója alátámasztására. Agyrémek helyett tényeket ír. Tényrémeket. Egy egész tényrémregényt. Annak viszont igazán alaposat, hiszen rengeteget megtudhatunk az amerikai védelmi-ipar működéséről, a CIA és a Pentagon hatalmi tusakodásáról, az amerikai háborúk hátteréről, a különféle külpolitikai stratégiatervek kovácsműhelyeiről, az egész amerikai imperializmus működéséről a koreai háborútól egészen a tavalyi évig, az iraki kaland előtti utolsó hónapokig. Kolko megmutatja az amerikai tőkének és államának azokat a belső struktúráit, amelyeket még a bipoláris világrend határozott meg, és amelyek ezért továbbra is csupán az (immár paradox módon unilaterális) bipolaritásban, a "velem vagy ellenem" kettősségében képesek látni a komplex, világméretű folyamatokat. Republikánusok és demokraták, a CIA és a Pentagon, "héják" és "galambok" szüntelen vetélkedése mögött baljós háttérként a tőkés expanzió állandó kényszere bontakozik ki. Ha az amerikai politikusok a Szabadságról és a Demokráciáról papolnak, Kolko hivatalos statisztikákat idéz, amelyek előrejelzik az USA olajszükségletének növekedését az elkövetkező évtizedekben. Ha az ideológiai kötelékekről van szó, amelyek a Nyugatot egybefűzik, Kolko bebizonyítja, hogy a NATO nem csupán egyre kevésbé fontos az USA számára, de egyre több a jövőbeni ellenségeskedés csírája is a szövetség tagjai között – és ebben nem kis szerepet kapnak az újonnan felvett kelet-európai tagországok, köztük Magyarország. (Kolko mindezt még az Irak elleni háború kitörése előtt írta. Azóta Belgium magatartása miatt az USA már azt is fontolóra vette, hogy a NATO központját Brüsszelből valamelyik kelet-európai fővárosba, vélhetőleg Varsóba költözteti. Ez esetben esetleg fontolóra vehetnék a NATO átkeresztelését Varsói Szerződésre…) Kolko nem az amerikai elnökök láthatólag egyre inkább örökletessé váló gyengeelméjűségében keresi az amerikai külpolitikai stratégiák magyarázatát, hanem a tőke érdekeinek és kényszereinek megfelelő politikai elképzelésekből vezeti le az elnökök és a politikai elit teljes szellemi leépülését. Amerika Kolko szemében ön- és közveszélyes, szenilis szuperhatalommá változott.

Ám könyvében Kolko közvetlenül nem politizál. Érvei nem politikai érvek; ha saját véleményét hangoztatja, akkor azt néhány sommás, ismétlődő, nemritkán már-már közhelyszerű, általánosan humanista megállapításra korlátozza. Következtetései nem "baloldaliak" (persze nem is "jobboldaliak") – ez a szféra szemmel láthatólag a legkevésbé sem érdekli. De az általa leírt események logikája önmagában hordozza a radikális megoldás igényét. Ez egy radikális könyv – hiszen ma, amikor a legtöbb fogalom már önnön totális ellentétét jelenti a kapitalizmus retorikájában ("béke – ugye! – egyenlő háború…"), a tények valódi jelentésének rekonstruálása önmagában véve radikális aktus, sőt, a par excellence radikalizmus a pusztán verbális hőzöngéssel szemben. Kolko nem ír "forradalomról", szerényen mindössze annyit állít, hogy amennyiben az USA nem ismeri fel politikájának abszurd lehetetlenségét, az súlyos veszélyeket jelent az egész emberiség számára. Ugyanakkor könyvének egész tényanyaga és logikai struktúrája azt bizonyítja, hogy az USA – illetve általában véve a kapitalizmus – nem jószántából, úri kedvének megfelelően, vagy valamiféle hibás politika miatt kénytelen imperialista módon viselkedni, hanem mindez annak az abszurd termelési módnak az immanens törvényszerűsége, amely ma minden országban azonos alapokon nyugszik. Az USA tehát nem fog változtatni politikai-gazdasági-katonai alapelvein, mert egész egyszerűen nem teheti meg. Az Egyesült Államok ma sok szempontból a legerősebb imperialista hatalom (amennyiben a hatalom állami-katonai aspektusát nézzük), de nem maga az imperializmus. A dolgok igenis így mennek majd tovább, sőt rosszabbul, ehhez nemigen férhet kétség. A rendszeren belül nincs megváltás. A tények tehát implicite forradalmiak, még ha Kolko erről explicite nem is vesz tudomást.

Kolko könyvének talán legszembeötlőbb hibája éppen az Amerika-központúság. Ez egyrészt nem meglepő – a könyv témája mindenképpen sokkal szűkebb, mint nem igazán szerencsés magyar címe alapján gondolhatnánk -, másrészt azonban óhatatlanul leegyszerűsítő. Kolko tulajdonképpen habozás nélkül elfogadja, hogy az "új világrend" – amerikai világrend. Ezzel viszont végső soron ugyanazt hangoztatja, mint az USA politikacsinálói, csupán az előjelet változtatja meg a gigantikus és fennhéjázó pozitívról kicsit félénk, de egyértelmű negatívra. Nem látja át az amerikai hegemónia időlegességét és történelmi esetlegességét, az USA-val éppen szemben álló (és vele éppen szövetséges) különféle hatalmi csoportosulások strukturális azonosságát, vagyis a globalizáció – a kapitalizmus mint nemzetek feletti termelési mód globálissá válásának valódi léptékeit. A globalizáció nem egyenlő a Coca Colával, de az F-16-osokkal és az Apache-helikopterekkel sem. Ezek csupán eszközök, akárcsak az Amerikával éppen szemben álló országok hasonló termékei (gondoljunk csak az olcsó kínai termékek világméretű árudömpingjére). Az előttünk álló háborúk nem "Amerika háborúi" lesznek, hanem olyan imperialista háborúk, amelyekben az USA egy darabig még vélhetőleg központi szerepet fog játszani. Ellenfelei legfeljebb gyengébbek, de nem jobbak nála, hiszen a harcok nem eszmékért, demokráciáért, iszlámért stb., hanem piacokért, végső soron a profitért folynak, márpedig a profit számára nincsenek morális kategóriák, a profit demokráciájában mindenki és minden egyenlő. Az amerikai arrogancia egyszerű póznál ugyan több, de önmagában semmiképpen sem történelemformáló erő.

Lesznek sokan, akik (velem ellentétben) még Kolko eredeti következtetéseit is túlzottnak tartják majd – az általa feldolgozott események és adatok azonban mindenki számára sokatmondóak. Egyvalami biztos: ma, több mint egy évtizeddel a "kommunista" világrend összeomlása után világunk sokkal veszélyesebb hellyé vált, mint korábban bármikor. Alapvető változások nélkül nincs rá sok okunk, hogy optimista választ adjunk a könyv címében feltett kérdésre.

Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

"Midõn ezt írtam, tiszta volt az ég…"

 

 

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

 

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.

 

A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén" – miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál. Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak?

A végzetkultusz ezredfordulós fellángolása véget ért, a világvége-várás láza lecsillapodott, a rituális tömeges öngyilkosságok visszavonulóban vannak… Egy olyan rejtélyes tünetcsoport azonban, mint a halállal – a megsemmisüléssel és megsemmisítéssel – való manipuláció, megmaradt, sőt felerősödött világunkban: az együttélés mellett ismét tényező lett az együttpusztulás. A halál "árfolyama" szélsőségesen ugrál az élet "világtőzsdéjén", miközben a politika rendre értékeket és arányokat torzít, érdekeket abszolutizál – egyszóval, működik…

Tekintélyes fórumokon első számú közellenségnek kiáltották ki a néhány ezer áldozatot szedő "látványterrorizmust", miközben elhanyagolt kontinenseken tízmilliókat ítélnek halálra világunk "hagyományos" bajai. Egymilliárd ember éhezik szerte a világon, ebből 777 millióan a "harmadik világban". Az éhhalállal szembenézők számát – az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete (FAO) szerint -, a jelenlegi ütemben, a tervezett 2015 helyett csak 2050-ig lehet felére csökkenteni.

Az élet értelme – az élethez való ragaszkodás csakúgy, mint az élet eltaszítása vagy semmibevétele – fenntarthatóságának és minőségének függvénye. Aki nem ragaszkodik életéhez, kész vagy kénytelen tőle megválni, az bármire rávehető, bizonyos értelemben felelőtlen és fegyelmezhetetlen, irányíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Ugyanakkor más szempontból befolyásolható és kihasználható: biztonsági kockázatot jelent a társadalom számára, azaz helyzetétől és eszköztárától függően veszélyes destabilizáló tényező.

Mindez olykor államokra, rendszerekre is érvényes.

2001. szeptember 11-e természetesen nem rengette meg a világot, amely összképében olyan maradt, mint amilyenre alakították. Némely tekintetben azonban új megvilágításba helyezte halál és élet, megsemmisülés és túlélés, közöny és veszélytudat, privát és állami terror, biztonság és elrettentés – a világrend és a világrendetlenség egész problematikáját.

 

***

 

Ráfordítás- és hozamkalkuláció a mai hadviselésben

 

Változnak a háborúk és változnak a hadviselők. Változik az államok szerepvállalása a konfliktusokban: beavatkoznak ott, ahol korábban nem avatkoztak volna be, beletörődnek befejezetlen hadjáratokba, sőt vereségekbe és visszavonulásokba is, ha aránytalan anyagi és főképpen emberáldozatokat kellene vállalni. "Privatizálódik" a fegyveres konfliktusok szférája, érvényesülést keresnek itt is a "piacgazdaság" törvényei, nő a kereslet az "olcsó katonák", a "nem ráfizetéses haderők", a "helyettesek háborúi" iránt. A nacionalista-szeparatista terrorizmus új, "jutányosabb" lehetőségeket keres: korábbi államképleteket gyengít meg, sodor megsemmisülésbe, s újak fogantatásához nyújt segédkezet. A fegyveres küzdelem új típusai nyomán új fogalmak, új definíciók honosodnak meg.

"Háború két állam között, amelyek közül az egyik még nem létezik." E meghatározást Martin van Creveld, a jeruzsálemi Héber Egyetem tekintélyes hadtörténész professzora vezette be az egyre tipikusabb, ún. "alacsony intenzitású" fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban. A Berliner Zeitung 2000 elején interjút készített a merész, mondhatni "könnyed" szellemiségű kutatóval, aki a potsdami Hadtörténeti Intézetben éveken keresztül élvezte a Humboldt Alapítvány támogatását. Az interjú, amelyet teljes terjedelemben átvett a német hadsereg, a Bundeswehr hetilapja is¹ , elgondolkodtató megállapításokat fogalmaz meg a háború és a katonák, az állam és a háborúk mai viszonyáról.

"Nem lehet háborút vezetni, ha a katonák nem érzik a háborúban, hogy igazuk van. Ha ugyanis nincsenek meggyőződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll, nem hagyják magukat megölni. S ha nem készek meghalni, akkor természetesen nem lehet háborút folytatni. Senki sem olyan ostoba, hogy igazságtalan, nem igaz ügyért áldozza fel önmagát. (…) Tulajdonképpen az egész szokványos hadijog ma már nem érvényes, mivel az az államok államok elleni háborúira vonatkozott. Igen gyakran nincs többé különbség kombattánsok és nem kombattánsok között; visszatérünk a harcosok és ártatlanok közötti középkori különbségtételhez. (…) Ezekben a háborúkban (…) immár nincsenek hadseregek. A hadsereget – eredeti meghatározása szerint – valamely állam építi. A hadsereg egyenruhát visel, és joga van ölni. (…) Az oroszok azt mondják – s a maguk szempontjából természetesen igazuk van -, hogy »ott (azaz Csecsenföldön – P. S.) nincs kormány, nincs hadsereg, csupán banditák vannak. Vannak vétkesek és ártatlanok. S a vétkeseket nem túl könnyű megkülönböztetni az ártatlanoktól…«"

Van Creveld felismeri, hogy miközben egyre kevesebb háborúra kerül sor államok között, mind több ugyanakkor a nem állami szereplők (szervezetek), illetve az államok és a szervezetek közötti háború. A kutató szerint, az államközi háborúkat az atomfegyverek tették lehetetlenné: a XX. század második felében egyetlen fejlett állam hadserege sem vívott háborút olyan ellenféllel, amely vele közel egyenrangú volt.

"Csak olyan parányi, jelentéktelen ellenféllel lehet háborút folytatni, amely annyira kicsi, hogy alig található meg a térképen, mint például Grenada. Ma kétszáz országból valószínűleg százkilencvenre érvényes, hogy hadserege hanyatlóban van nagysága, anyagi ellátottsága, a hazai bruttó nemzeti termékből való részesedése tekintetében. És ez sehol sem érvényes annyira, mint éppen a fejlett országokban, ugyanis ezek a legerősebbek, ezek rendelkeznek atomfegyverrel. A hadseregek olvadnak, mint a hó a napsütésben…"

Arra a kérdésre, törvényszerű-e, hogy a demokráciák "kelletlenül" bocsátkoznak háborúba, Martin van Creveld így válaszol: "Azt hiszem, a demokráciák elvben éppoly harciasak mint más államok. De a demokratikus országok nem viselnek hadat erős ellenféllel szemben, mert nem képesek rá, s nem viselnek hadat manapság gyenge ellenfelekkel szemben sem, mert nincs szükségük rá. Ha nincs lényegi fenyegetés, háborúzni – ostobaság… Az utolsó fél évszázadban az erős hadseregek a sokkal gyengébb ellenfelekkel vívott háborúkat majdnem kivétel nélkül elveszítették. Elmondható, hogy ha valaki lényegesen gyengébb ellenféllel bocsátkozik harcba, s ellenfelét megöli, akkor bűnöző. Ha viszont valaki nálánál sokkal gyengébbel hadakozik, s hagyja magát megölni, az idióta."

Valahányszor vita témája a NATO vezető hatalmainál a katonai erő alkalmazása mint a politika eszköze, felmerül a kérdés, elfogadható-e ezen országok lakossága, törvényhozása számára, hogy katonaságuk a bevetések során emberveszteséget szenvedjen el. Különösen vonatkozik ez olyan esetekre, amikor nem a szó szoros értelmében "a haza védelméről", hanem a haderők úgynevezett új feladatairól, egyebek között a nemzetközi békeműveletekben való részvételről van szó. Amerikai biztonságpolitikai állásfoglalások egész sora nevezi legmagasabb rendű célnak hadműveleteknél a saját veszteségek elkerülését. Általánossá válik, hogy a nyugati társadalmaknak az emberveszteségek vállalására való készsége mind alacsonyabbnak minősíthető.

Nem állnak rendelkezésre ugyanakkor megbízható adatok arra vonatkozóan, hogy a nyugati országok közvéleménye hajlandó lenne-e emberveszteséggel járó hadműveletek folytatásához hozzájárulni. Bizonyos vizsgálatokból azonban az derül ki, hogy míg a politikai és a katonai elit különösen érzékeny az emberveszteségre, addig – legalábbis az Egyesült Államokban – a társadalom elfogadhatónak tartana akár komolyabb veszteségeket is, ha például az USA Kína ellen lépne hadba Tajvan védelmében, vagy ha meg akarná akadályozni, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekhez jusson. Kisebb a veszteségvállalási készség viszont, ha a tét a demokrácia megvédése pl. Kongóban. A saját emberveszteségek vállalása nagy mértékben függ tehát a céloktól (amelyeknek ésszerűeknek kell lenniük) és az adott katonai vállalkozás sikerességének kilátásaitól.

Martin Hoch, a német Konrad Adenauer Alapítvány munkatársa egyik tanulmányában azt vizsgálta, hogy a "zéró veszteség"-mentalitás, amely rányomja bélyegét az amerikai vezetés felfogására, milyen közvetlen hatással lehet az amerikai politikára. A szerző szerint,

• a katonai bevetések tervezése ezáltal szükségképpen nehezebbé válik, mivel hamis feltételezéseken nyugszik;
• ha a külföldön alkalmazott egységek legfőbb tennivalója az önvédelem, akkor többé nem oldhatók meg eredményesen a katonák tulajdonképpeni feladatai (például a nyugati békefenntartók a volt Jugoszlávia területén, tekintettel a várható kockázatokra, következetlenek voltak a háborús bűnösök üldözésében és őrizetbe vételében);
• a jövőbeni nyugati katonai műveleteknél bonyodalmat okozó tényező lehet az ellentmondás az ellenfél polgári lakosságának és létesítményeinek lehetőség szerinti kímélésére irányuló szándék és a saját veszteségek elkerülését, vagy alacsony szinten tartását célzó törekvések között (hosszabb ideig tartó és intenzívebb – egyben pontatlanabb – bombázás nagy magasságból, elkerülendő a szárazföldi csapatok bevetését, bár azok jobban különbséget tudnának tenni polgári és katonai célpontok között, s ily módon csökkenthetnék a "járulékos" károkozást – igaz, nagyobb saját veszteségek árán);
• külföldi bevetések során előbb-utóbb növekvő emberveszteségre kell számítani. Ha a haláleseteket a bevetés sikertelenségeként könyvelik el, akkor nemcsak a Nyugat politikai cselekvőképességét nyirbálják meg, hanem a nyugati politika keresztülvihetőségét is korlátozzák (az ellenfélnek elegendő néhány nyugati katonát megsemmisítenie ahhoz, hogy kieszközölje a nyugati haderő távozását).²

 

Egyre szembeötlőbbé válik a kontraszt egyrészt a halálra szánt gerillák, az öngyilkos merénylők, a terroristák, másrészt a technikával teleaggatott, bemázolt képű hímestojás-látványkatonák között. Ha a "Nyugat" "Keletre" néz, idegenkedve, hol csodálattal, hol elképedve tekint a "keleti" katonára, annak értékrendjére, a halálhoz való viszonyára, a hadsereg- és a katonaetika nyugaton túlhaladott szellemiségére.

"A kommunista hadseregek katonáinak soha nem szabad hadifogságba esniük. Inkább meg kell halniuk, s haláluk minél drámaibb, annál magasztosabb." Ezzel vezette be egyik írását 2000 végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung, két példával illusztrálva egy "halálra szánt", illetve egy "életre szánt" kínai katona sorsának alakulását.

Akkoriban ünnepelték a Kínai Népköztársaságban Jang Ken-sze kínai kapitány hősi halálának 50. évfordulóját. A koreai háborúban a kínai tiszt, százada élén, az utolsó emberig – saját magáig – kitartott, hogy feltartóztassa a támadó amerikai First Infantry Divisiont, és "félelemre tanítsa az ellenséget". A végső amerikai támadáskor az egymaga maradt százados két dinamitrudat erősített derekára, és rohamra indult az ellenséges vonalak felé. A támadást feltartóztatta, s az amerikai zászlót kettétörte. Azóta – mint az írásban áll – "Jang Ken-sze ott él mélyen a kínai nép szívében".

"A hadifoglyok árulóknak számítottak" című cikk második fele könyvismertetés. Arról szól, hogy ugyancsak fél évszázada egy másik kínai hazafi, Csang Cö-si, aki fizikusnak készült, önként jelentkezett a hadseregbe, ahol politikai tiszt lett. Egységét Koreában egy amerikai gépesített hadosztály bekerítette, s az 1951. május 26-i kitörési kísérletnél az éhségtől és álmatlanságtól kimerült tiszt eszméletét vesztette, majd amikor magához tért, amerikai hadifogságban találta magát. Lekésett tehát arról, hogy a hadifogság helyett inkább az önkéntes halált válassza.

Az angolul jól beszélő Csang Cö-si a hadifogolytáborban tolmács lett, így szabadon mozoghatott, és – a német lap szerint – elkezdett pártcsoportot szervezni, s az amerikaiak ellen agitálni. 1953. szeptemberében – a fegyverszünet megkötése után – Csang a hadifogságból önként visszatért hazájába, miközben sok honfitársa "a szabadságot választotta", vagyis Dél-Koreában maradt. A kommunista párt, hivatkozva a katonai szolgálati szabályzat 7. pontjára, miszerint "soha ne hagyd magad foglyul ejteni", árulónak bélyegezte Csangot, s töredelmes vallomást követelt tőle. A "próbaidő" huszonhat évig tartott: Csang nem kapott munkát, első felesége politikai okokból elhagyta, második felesége pedig, akinek testvére Tajvanra szökött, kegyvesztett lett. Csang azonban nem ábrándult ki sem hazájából, sem a pártból. Változtak az idők, s így megírhatta visszaemlékezéseit, Az én koreai háborúm – egy kínai hadifogoly története címmel. A könyv a modernizálódó Kínában bestseller lett, s a nyugati sajtó is felfigyelt rá.³

 

Palesztina, Csecsenföld: szentesített célok, öngyilkos eszközök

 

"Mit veszíthetünk? Nincs szükség a mártíromságra való lelki felkészítésre, ezt Izrael már elvégezte." "A hazafiság ösztönöz, a vallás pedig megtanít arra, hogy ne félj, megtanítja, hogy lelked eljusson a boldogsághoz." "Az iszlám tanításában benne van, hogy azoknak, akik feláldozzák magukat Isten nevében, jutalom jár." "Amikor a mozgalomhoz csatlakozol, tudod, hogy az áldozat érték, ha pedig Isten kéri – kötelesség." "Izraeli koponyákkal szegélyezzük a paradicsomba vezető utat!"

Ezek palesztin megnyilatkozások az öngyilkos terrorizmusról, azaz saját szóhasználatuk szerint: a mártíromságról.

Az öngyilkos merényletek jelenlegi sorozata a Közel-Keleten alig két évtizedre nyúlik vissza. Először az 1980-as évek elején Libanonban fordult elő, hogy radikális iszlám öngyilkos gerillák – a síita Hezbollah tagjai – robbanóanyaggal teli teherautókkal áttörték az amerikai és a francia laktanyák kapuját, vállalva az előre megtervezett halált. Bejrútban 1983 októberében egy amerikai laktanya megtámadásakor 240 ember halt meg. A radikális iszlám palesztin ellenállási szervezet, a Hamasz első ízben 1993 májusában követett el öngyilkos merényletet izraeli polgári személyek ellen. Azóta, Izrael elleni harca során, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád számtalanszor bevetette "élő robbanótölteteit". A tizenéves fiatalokat mint potenciális merénylőket jó előre kiválasztják s alaposan felkészítik tettük elkövetésére. Korán-iskolákban írástudók barátkoztatják meg őket az önkéntes halál gondolatával, s az ifjú mártírjelölteknek bátorsági próbákon kell megbízhatóságukat és félelmet nem ismerő eltökéltségüket bizonyítaniuk, hogy majdan hősök, haláluk után pedig honfitársaik számára példaképek legyenek.

A Washingtonban 1993-ban elindított izraeli-palesztin békefolyamatot – egyes vélemények szerint – ezek az öngyilkos merényletek futtatták zátonyra. A kamikáze stílusú merénylők elleni harcban egy ideig – különösen a Hamasz 1996. februári-márciusi bosszúhadjárata után – az izraeli és a palesztin titkosszolgálatok közötti együttműködés jelentős eredményeket hozott. Az amerikai titkosszolgálat, a CIA által összehangolt együttműködés lehetővé tette, hogy razziák és letartóztatások sorozatával nagyrészt felgöngyölítsék a terrorszervezetek infrastruktúráját. Palesztin részről ebben az ún. preventív biztonsági szolgálat működött közre, amelyet Ciszjordániában Dzsibril Radzsub, Gázában pedig Mohamed Dahlan irányított, akik ismertségre és hitelre tettek szert az izraeliek körében.

Az új intifáda megkezdődésével (2000. szeptember 28-a után) e biztonsági együttműködés gyakorlatilag megszűnt. Ariel Saron – akkoriban az izraeli ellenzék vezére – már 2000 októberében Dahlan fejét követelte, mert az – állítólag – részt vett terrorcselekmények előkészítésében. Érdekes módon Dahlant az izraeli titkosszolgálat egyik volt tábornoka vette védelmébe, hangsúlyozva, hogy a palesztin tiszt többet tett Izrael biztonságáért, mint sok izraeli kollégája. 2001 áprilisában – Saron miniszterelnöki kinevezése után – az izraeli hadsereg Gáza határán tüzet nyitott arra a palesztin gépkocsioszlopra, amellyel Dahlan tért haza az amerikai nagykövet által Tel Avivban rendezett biztonságpolitikai összejövetelről. Május végén az izraeliek Dzsibril Radzsub házából leadott állítólagos lövésekre "válaszoltak" hasonló módon. A két fél biztonsági szolgálatai közötti együttműködés, úgy tűnik, immár csak lényeges politikai engedmények árán állítható helyre – amire azonban egyelőre egyik fél sem mutat készséget.⁴

Izrael párizsi nagykövete, Elie Barnavi 2001 júniusában a tekintélyes francia lap, a Le Monde hasábjain "értelmezte" a palesztin "kamikáze"-jelenséget (miután az újság közölt egy karikatúrát, amely az öldöklések terén egyenlőségjelet tett a fanatizált palesztinok és izraeliek közé).

A nagykövet a radikális palesztin iszlámizmus célját tömören így határozta meg: kiirtani a zsidókat, bárhol is élnek, "felszabadítani" egész Palesztinát a tengertől a Jordán folyóig.

"Annak, aki vissza akarja szerezni az 1967 júniusában elvesztett területeket, hogy független palesztin államot hozzon létre Izrael szomszédságában, ha valamitől, hát leginkább éppen attól kellene tartózkodnia, hogy a zsidó állam szívében polgári célpontokat szemeljen ki magának. Ez ugyanis nyilvánvalóan a legjobb eszköz az izraeli társadalom egységbe forrasztására, és arra, hogy biztosítsa Izrael számára a nemzetközi közvélemény rokonszenvét."

A diplomata szerint, Izrael bármit is tesz, a harc palesztin oldalról folytatódni fog, "amíg az utolsó palesztinai zsidó is nem választja a száműzetés útját, vagy nem öli magát a Földközi-tenger vizébe". Elie Barnavi írásának kulcsmondata: "Az iszlámisták igazi ellensége a béke."

Ha minden politikai akció ideológiai indíttatású – fejti ki a szerző -, akkor az ideológiának számot kell vetnie a politikai akciók különböző típusaival. Az a fajta reménytelenség, kilátástalanság, amely fiatalokat állítólag arra késztet, hogy elnyomóikkal együtt rohanjanak vesztükbe, Barnavi szerint, "csak az arab propagandában létezik". Illetve olyan nyugatiak fejében, akiknek a racionalizmus évszázadaiban kiformálódott gondolkodásmódja képtelen befogadni a fundamentalista logikát. Ezeket a fiatalokat valójában tökélyre emelt agymosásnak teszik ki, s olyan halálkultusszal itatják át, amely a mártíromságot a "jó muzulmán" életének céljává avatja. "Nem a reményvesztettség motiválja e szegény fanatizált pojácákat, hanem a paradicsomba jutás reménye" – fogalmazott az izraeli nagykövet.

Palesztin részről ugyanakkor rámutattak, hogy immár női merénylők toborzása sem ütközik nehézségekbe: "Az izraeli hadseregnek a palesztin területeken való minden megjelenése újabb önkéntesek jelentkezését eredményezi… Az izraeli katonák palesztin civileket gyilkolnak. Nincsenek többé aggályaink, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát Tel Aviv valamelyik vendéglőjében… Életviszonyainkat látva, megértem ezeket a fiatalokat, akár férfiak, akár nők" – nyilatkozták a Le Monde tudósítójának Jeruzsálemben.⁵

Szabadelvű nyugati sajtótermékek levelezési rovataiban az effajta palesztin érvek meglehetős változatosságban olvashatók. Ezekből kiderül: a palesztinok szívesebben alkalmaznának Izrael ellen hagyományos eszközöket (harckocsikat, helikoptereket és rakétákat), mivel azonban ezekkel nem rendelkeznek, számukra – a levélírók szerint – a sokszoros túlerőben lévő ellenféllel szemben utolsó harci lehetőségként a polgári személyek elleni öngyilkos merényletek módszere marad.

Korábban (a zsidó állam megalakulása előtt, a britekkel vívott függetlenségi harcokban) Izrael is élt a terrorizmus módszereivel – írják mások -, ha pedig most a palesztinokéhoz hasonló kétségbeejtő helyzetbe kerülne, nyilván visszatérne ehhez a módszerhez.

Bár az Oroszországi Föderációhoz tartozó Csecsenföldet óriási távolságok választják el Washingtontól és New Yorktól, de még Izraeltől és Afganisztántól is, erre az örökké forrongó, csöppnyi területre is érvényes, hogy a terrorizmus nem ismer sem távolságokat, sem határokat.

A csecsenföldi terrorizmusnak – azon túl, hogy minden terrorista valamely eszme harcosának tekinti magát – sajátos jegyei vannak. Az oroszországi és a nemzetközi sajtó 2000-ben kezdett foglalkozni a csecsenföldi "öngyilkos terrorizmussal", jelezve, hogy a jelenség viszonylag új, s nem irányul a polgári lakosság ellen. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2000 nyarán – utalva arra, hogy azokban a hetekben a csecsenföldi háború új fordulatot vett – beszámolt olyan muzulmán merénylők akcióiról, akik robbanóanyaggal megtöltött gépjárműveket röpítettek a levegőbe, saját életüket is feláldozva, hogy minél több orosz katonát – "hitetlen agresszort és megszállót" – pusztítsanak el.

A német lap szerint, 1994-1996 között, az első csecsenföldi háborúban, az öngyilkos terrorizmus jelensége még nem jelentkezett. Idézte Ahmed Kadirov muftit, az oroszok által kinevezett helyi vezetőt, aki szerint a térségben kizárólag arab zsoldosok hajtanak végre öngyilkos merényleteket. A mufti hangsúlyozta: a hagyományos csecsenföldi törvények tiltják az öngyilkosságot, ezért csecsenek ilyesmit nem követhetnek el. Ugyanakkor feltételezhető volt, hogy az életben maradásért folytatott harcban, a reménytelenség, a kétségbeesés hatására egyesek számára meggyengül a hagyományos normák kötelező ereje. Az orosz katonák 2000-ben már csecsen orvlövész-nőkkel is találkoztak, akik – különösen a hegyi falvakban – átvették a távol lévő férfiaktól házaik védelmét.⁶

Az iszlám fundamentalista formáinak, amelyeket Oroszországban többnyire a vahabizmus elnevezéssel illetnek (a vahabiták a XVIII. századi Belső-Arábiában keletkezett puritán muzulmán szekta tagjai), döntő szerepük van abban, hogy egyesek a "szent ügyért" mártírokként feláldozzák magukat. Az ilyen cselekedetet nem tartják öngyilkosságnak – amit tilt a Korán -, hanem Allahnak tetsző áldozati halálnak hisznek, mely közvetlenül a "mennybe jutás" ígéretéhez kapcsolódik.

Talgat Tadzsuddin oroszországi főmufti szerint, leginkább Tatárföldön léteznek külföldi radikális iszlámisták által ellenőrzött "vahabita iskolák", ahol Szaud-Arábiából és Kuvaitból jött "tanítók" készítik fel a 13-15 éves fiatalokat, akiket azután külföldi medreszékben képeznek tovább. Samil Bászájev, a szélsőséges csecsen parancsnok egyébként már 1999 őszén beszélt "kamikáze zászlóaljak" felállításáról, 2000 május-júniusában pedig már robbantak a csecsen autók az orosz ellenőrző pontok közelében. Ennek, minthogy orosz katonák nem sebesültek meg, akkor nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget. Júliusban viszont már komolyan kellett vegyék a fenyegetést: egyetlen nap leforgása alatt négy teherautó robbant fel, s a merényletek tucatnyi áldozatot követeltek.

 

Az elrettentés nem vész el, csak globalizálódik

 

A halál vagy az életben maradás, a kölcsönös megsemmisítés versus a vezető nagyhatalmak közötti dinamikus erőegyensúly fennmaradása fél évszázadon keresztül a kölcsönös szuperhatalmi elrettentés és a szabad rendszerközi vetélkedés alapvető keretét jelentette. A verseny eldőlt – a győztesek most búcsúztatják a stratégiai elrettentést, s vele a hadászati stabilitást, a szerződéses-intézményes fegyverzetellenőrzést, a "divatjamúlt" nemzetközi biztonsági jogrendet. Ha pedig valami mégis megmaradna belőlük, azt, úgymond, az új kihívásokhoz kell igazítani.

Elsőnek a kölcsönösen elfogadott sebezhetőség stratégiája fölött húzták meg a vészharangot. Az atomfegyver-arzenálok mennyiségileg zsugorodnak, korlátozott rakétavédelmi rendszerek vannak születőben. Az atomelrettentés hidegháborús alapelve, miszerint az, aki elsőnek lő, másodiknak pusztul el, állítólag túlhaladottá vált. Immár nem érvényes a tétel – mondják -, miszerint ha az elrettentés csődöt mond, minden elpusztul, amit oltalmaznia kellett volna. A "kölcsönösen garantált megsemmisítés" fogalma ott, ahol megszületett, manapság téves elgondolásnak, sőt, eszeveszett, tébolyodott elmék szüleményének minősül. Kezdenek igazat adni a békemozgalmaknak, amelyek szerint a MAD (Mutual Assured Destruction) egymás túszaivá tette a népeket.

Az atomelrettentés kétségkívül az állami terrorizmus egyik klasszikus formája. Teoretikusai, mint Brodie, Kissinger vagy Waltz váltig abban hittek és azt hangoztatták, hogy "a terror egyensúlya" a béke legfontosabb záloga.

A fejlett ipari államokban az elrettentés kérdésében tudathasadásos állapot jött létre, amit egyesek az 1871 utáni egyik francia vezérelvvel úgy jellemeznek, hogy "soha nem beszélni róla, de mindig gondolni rá". A nyugati külpolitikai elit – jóllehet az erőszakkal való fenyegetést "ultima ratio"-nak tartja egy potenciális agresszorral szemben – ennek hangoztatásától egyre inkább tartózkodik.

Emlékezetes, hogy Németország atomfelfegyverzésének egyik elképzelt rendeltetése az volt, hogy megakadályozza polgárháborúk kitörését a Szovjetunió befolyási övezetében. Olyan mértékű volt a bizalom az atomelrettentés iránt, hogy az ilyesféle "bizarr ötletek" kitalálói nukleáris válságok okaiként csak "irracionális magatartást" vagy technikai zavarokat feltételeztek. Sokan úgy vélték, az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kubai válságban azért rettent vissza fegyverek alkalmazásától, mert mindkét fél számára célszerűbbnek látszott kihátrálni egymás fenyegetéséből, semmint megkísérelni az ellenfelet a válság felpörgetésével térdre kényszeríteni.

Frank C. Zagare és D. Marc Kilgour néhány éve vállalkozott arra, hogy könyvet ír a "tökéletes elrettentésről". Úgy vélték, az elrettentés központi eleme a fenyegetés hitelessége. (Ez az ellenfél gyors és tökéletes megsemmisítésére való bizonyított képességet, illetve meggyőző, hasonlóan bizonyított eltökéltséget jelentett.) Bár a fegyverkezés a "külső" hatalompolitikát hatékonyabbá teszi, szükséges, de konfrontációkban nem elégséges eszköze a megbékítésnek. Válságok a szerzőpáros szerint csakis úgy akadályozhatók meg, ha az ellenfelek lemondanak a status quo gyengítéséről, s hitelesnek fogadják el a másik fél elrettentési erőfeszítéseit. Lélektani megfontolások is arra utalnak, hogy a téves percepció a háború fő oka lehet. Az elrettentés logikájának meg nem értése veszélyes lehetőségeket rejt magában, és válsághelyzetben helytelen reagáláshoz vezethet.⁷

Michael Rühle, a brüsszeli NATO-központ politikai osztályának tervezési referense 2001 őszén – Pearl Harbor megsemmisüléssel felérő tragédiájának évfordulója kapcsán – a sebezhetőség, az ésszerűség és az elrettentés hármasságát vizsgálta. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban az elrettentésre vonatkozóan három elgondolkoztató, egyben óvatosságra intő fő tanulságot vont le:

1. A katonai fölény nem szükségszerűen véd meg váratlan fejleményekkel szemben. A japán vezetés 1941 végén tudta és elismerte az Egyesült Államok katonai és ipari fölényét, mégis belement a vállalkozásba, mert azt remélte, hogy az óriási amerikai megtorló képesség nem realizálódik.
2. Az ésszerűség, amely a sikeres elrettentés nélkülözhetetlen feltétele, válságban drámai módon "elpárologhat" (a japán támadás ésszerűsége, bár végzetes önbecsapás, "mégis ésszerűség" volt).
3. Egy megtorlási fenyegetésen nyugvó elrettentés hatástalan maradhat, ha a támadó úgy véli, passzivitása egyértelmű vereség, kockázatos aktivitása azonban még mindig ígér – igaz, korlátozott – sikerkilátást.

Rühle szerint, a Pearl Harbor-forgatókönyvnek új időszerűséget adott (elsősorban Amerika számára), hogy az a kiszámíthatóság, amely a két szuperhatalom és tömbjeik között évtizedek folyamán kialakult, veszendőbe ment egy olyan világban, amelyben mind több állam és mind több terrorista hozzáférhet tömegpusztító fegyverekhez. Ezek bevetésének valószínűsége többszörösére nő(tt), miközben vitathatatlan marad(ha)t az Egyesült Államok katonai világelsősége. Vagyis gyengül az ésszerűség, különösen olyan államok esetében, amelyeknek lakossága számára az élet és a halál "kevésbé végleges" jelentőséggel bír, s amelyeknek vezetői – minthogy a politikai és a katonai ésszerűség egy merőben eltérő koordinátarendszerében helyezkednek el – egyszerűen nem, vagy csupán korlátozott mértékben elrettenthetők.⁸

Manapság sokak számára úgy tűnik, a kelet-nyugati politikai-ideológiai konfrontáció a múlté. Európában nem néznek farkasszemet egymással többmilliós haderők, nincs eszkalációs veszély, Moszkva és Washington nem tervez meglepetésszerű atomtámadást egymás ellen. Sőt, "túl nagy" összegeket emészt fel a hadászati atomfegyvertárak alkalmazhatóságának fenntartása. Immár orosz oldalról sem fenyeget atomfegyverek parancs nélküli bevetésének veszélye, a meglévő nukleáris potenciál pedig éppenséggel hátráltatja a politikai kapcsolatépítést.

Washington arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tömegpusztító fegyverek – valószínűleg megállíthatatlan – terjedésében rejlő új fenyegetésekkel szemben egyenesen hátrány a korábbi "kölcsönösen elfogadott sebezhetőség". Ritkán kerül szóba, hogy miként differenciálható a sebezhetőség egyes, illetve a sebezhetetlenség más fegyverrendszerekkel – különösen azok hordozóeszköz-összetevőivel – szemben. A többség úgy véli, hogy például Szaddám Huszeinnek nem lehet azt az ésszerűséget tulajdonítani, amely a hatékony elrettentés előfeltétele. Mások az iraki vezetőt a nemzetközi politika még beszámítható szereplőjének tartják, mégis azt hangoztatják, hogy jelenleg a Nyugat számára elengedhetetlen "a politikai és katonai cselekvőképesség fenntartása az agresszorokkal szemben".

A tömegpusztító fegyverek és célba juttatóik elterjedése – állítják – ahhoz vezethet, hogy a nyugati országok – mindenekelőtt az Egyesült Államok – nyomás alá kerülhetnek, s nem vállalkoznak majd katonai beavatkozásra az agresszor ellen, mint tették az 1991-es Öböl-háborúban. Kérdés, arról van-e szó, hogy a tömegpusztító fegyverek új esélyt kínálnak az agresszoroknak, vagy inkább szélesebb értelemben arról, hogy minden államnak joga van olyan elrettentési eszköztárra szert tenni, amilyent lehetőségei megengednek, s érdekei megszabnak. Az ENSZ Alapokmánya e tekintetben sem jogosítványokat, sem korlátozást nem ír elő.

A Pentagon szerint, a központi térségekben az elrettentés helyett a védelemnek kell előtérbe kerülnie, ha ez technikailag megteremthető és hatékony, illetve ha finanszírozható. Nem lenne tanácsos, úgymond, eleve lemondani például annak tisztázásáról, hogy egyáltalán lehetséges-e a védelem az ABC-fegyvercsoporttal szemben.

Ha Kína nem volna, minden nagyon egyszerű lenne. Tény, hogy a pekingi vezetés a maga kéttucatnyi interkontinentális-ballisztikus rakétájával nem tett szert olyan elrettentő képességre, hogy az Egyesült Államokat garantált megsemmisítéssel fenyegesse. (Oroszországot, a jelek szerint, Kína nem készül ilyesmivel fenyegetni.) Washington nem is hajlandó Peking számára ilyen képességet megengedni. Úgy látszik, mindkét fél számára továbbra is fontos az alacsonyabb szintű, kölcsönös atomelrettentési struktúra.

Az Egyesült Államok számára több okból sem kívánatos olyan hadászati vagy hadszíntéri rakétavédelmi rendszer létrehozása, amely konfrontációhoz vezetne Kínával. A fő kérdés Tajvan jövője. Peking attól tart, hogy Tajvan az amerikai rakétavédelmi ernyő védelmében egyszer csak kikiáltja teljes függetlenségét. Európai elemzők szerint, a pekingi vezetést ez politikailag megrendítené. Másrészt az Egyesült Államok azt sem szeretné, ha Tajvan a Kínai Népköztársaság felgyorsuló rakétafegyverkezésének hatására nem kívánatos újraegyesülési tárgyalásokba bocsátkoznék a "szárazfölddel".

Az USA az atomelrettentést olyan "felelőtlen" államokkal szemben is szükségesnek tartja fenntartani, mint például Irak vagy Észak-Korea, annak érdekében, hogy azok az Öböl-háborúhoz hasonló konfliktusokban ne nyúlhassanak tömegpusztító fegyverekhez. Itt elsősorban a biológiai fegyverek esetleges alkalmazásáról van szó, arról, az említett országok ne számíthassanak arra, hogy az Egyesült Államok egy "biológiai agresszióra" nem reagál atomfegyver bevetésével.

Ha felemás az elrettentés "hamvasztás előtti búcsúztatása", akkor a fegyverzetellenőrzési-fegyverzetkorlátozási-leszerelési folyamat haláltusájáról is említést kell tenni. Magyarázkodásban nincs hiány: a szerződések szükségtelenül vontatottá tették az atomleszerelési folyamatot, s ha egyetértés van, akkor szerződések nélkül gyorsabb lehet az előrehaladás. Természetesen gondolni kell az ellenőrzési rendelkezések írásos rögzítésére, valamint arra is, hogy a parlamentek ne maradjanak e téren szerep nélkül, azaz hogy belpolitikailag is "aládúcolhassák" a leszerelési megállapodásokat.

Kínos feszültség marad abban a tekintetben, hogy az atomsorompó-szerződés alapvetően eltér a biológiai és a vegyi fegyvereket eltiltó megállapodásoktól: öt nagyhatalomnak "engedélyez" atomfegyvert, a többiek esetében lemondást követel ezek birtoklásáról – úgy tűnik, egyre kevesebb eredménnyel. Az atomelrettentésnek ugyanis – bizonyos szinten és körben – mégis csak van vonzóereje és célszerűsége, legalábbis addig, amíg az öt deklarált atomhatalom nem látja időszerűnek Földünk atomfegyvermentessé tételét.⁹

Pszichológusok, szociológusok és politológusok egyetértenek abban, hogy a deviáns szereplő is az adott közösség része, s hogy egy állam is lehet "kalandor aktor". Évizedek óta sokakat furdal a kérdés, hogy nemzetközi bűncselekmény (az emberiség elleni összeesküvés) volt-e a tömegpusztító fegyverek létrehozása, amelyek válogatás nélkül ható, valóban felesleges pusztítást, szenvedést okozó fegyverek is. Vagy hitelt érdemel annak mindmáig tartó bizonygatása, hogy a szuperhatalmak atomfegyvereire és azok célba juttató eszközeire támaszkodó hadászati elrettentés gátolta meg a hidegháború harmadik világháborúba torkollását, ahogy azt mindkét fél vallotta és vallja, miközben az érdemet természetesen saját magának tulajdonítja?

Vajon csakis a halállal, a megsemmisítéssel való fenyegetés vethet gátat a halálnak és a megsemmisülésnek, a tömegpusztítás kilátása a tömegpusztulásnak? Úgy tűnik, a politikának sokféle és gyakran váltogatható logikája van.

 

 

Jegyzetek

 

1 Aktuell, 2000. március 6.

2 Europäische Sicherheit, 5/2000

3 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. december 2.

4 Le Monde, 2001. június 6.

5 Le Monde, 2002. április 2.

6 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. július 27.

7 Frank C. Zagare-D. Marc Kilgour: Perfect Deterrence, Cambridge University Press, 2000

8 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2001. szeptember 13.

9 Vö. Oliver Thränert (Berlin) cikkével, Europäische Sicherheit, 10/2001

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, (A Birodalom után: Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról) Gallimard, Paris 2002

Mindenfelé csak az Egyesült Államok végtelen uralmáról hallani, gazdasági túlerejéről, fegyvertechnikai egyedülállóságáról és kiapadhatatlan nyersanyagairól. Egy szabadon választott esti tévézés folyamán ezt a megállapítást jó tucatszor is hallhatja az ember, gyakran háromszor, négyszer egymás után pár perc alatt. Az Egyesült Államok állítólagos teljhatalmának cáfolata volt az iraki háború előjátéka az ENSZ Biztonsági Tanácsában: az USA és Nagy-Britannia egyedül maradt. Mexikó, Chile és Németország nemet mondott, felhorkantak még olyan politikai és gazdasági törpék is, mint Angola s végezetül maga Törökország is megtagadta az engedelmességet. És a küzdelem az ENSZ-ben nagy elánnal folytatódik. Két kérdést vetnek fel az események: 1. Az Egyesült Államok tényleg oly hatalmas-e? 2. Szüksége van-e a világnak egyáltalán erre a hatalomra?

Emanuel Todd, francia népességkutató és történész, aki egy 1976-os elemzésében megjósolta a Szovjetunió bukását, mindkét kérdést kategorikus nemmel válaszolja meg legújabb könyvében, melynek címe: A Birodalom után. Esszé az amerikai rendszer felbomlásáról. A művet eddig tizenegy nyelvre fordították le, és heves vitát provokált világszerte (ilyen fórumot például a svájci hetilap, a WOZ honlapján lehet találni).

 

 

Az Egyesült Államok globális gyengesége

 

A könyv nem egyedi gondolatot vet fel, része azon gondolkodók műveinek, akik az Egyesült Államok fejlődésében inkább a hanyatlást látják, mint a felemelkedést. Itt csak a közelmúlt néhány markáns véleményét idézzük fel:

Immanuel Wallerstein, a Yale Egyetem világhírű történésze hosszú elemzést publikált a Foreign Policy című folyóiratban A sas lezuhant – The Eagle Has Crash Landed – címen. A tanulmány központi kérdése: "Megtanul-e az Egyesült Államok nyugodtan elszürkülni, vagy a konzervatívok ellenállása miatt a lassú hanyatlás helyett gyors és veszélyes (az egész világra veszélyes) zuhanásba kezd?"

Anatol Lieven, a Carnegie Alapítvány munkatársa az amerikai imperializmus problémáit járta körül, ami meglátása szerint vagy túl drága vagy működésképtelen.

Charles Kupchan, a Georgetown Egyetem professzora a "Nyugat" végéről gondolkodott el, amelynek következtében megindult Európa és Amerika elhidegülése, ez a folyamat pedig beláthatatlan következményekkel járhat az Egyesült Államok számára.

Martin Walker, a World Policy Institute munkatársa Amerika virtuális birodalmáról beszél, amely Coca Cola és Microsoft termékekből épül fel, és óva int egy reális birodalom kiépítésétől, mivel az ugyanolyan sebezhető lenne, mint minden birodalom, amelyik a történelem során már elbukott.

Michael Hardt a nemzetközi elithez fordul intelmével: az amerikai imperializmus senkinek sem áll érdekében, mivel az is csak az ősi és állandóan kudarcot valló hibrid ábrándot kergeti, mint minden más imperializmus, miszerint a saját képére tudja formálni az egész világot.

Todd az Egyesült Államok harcias nemzetközi fellépését Amerika igyekezetével magyarázza, hogy elrejtse saját gyengeségét, és nélkülözhetetlennek állítsa be magát. A világnak azonban valójában nincs szüksége egy amerikai világbirodalomra, még a terrorizmus elleni harcban sem. Utóbbi önmagától is megoldódik majd- véli Todd.

 

 

A demokrácia globális győzelme

 

Todd meglátása szerint a világ alapvetően jó irányba halad. Hatalmas kulturális fejlődésen ment keresztül az emberiség, ami még a legszegényebb országokat is elérte, és főleg ott ért el sikereket az írástudatlanság felszámolásában és a születésszabályozás bevezetésében. Amilyen ütemben csökken a világon az analfabéták száma, úgy csökken a népességszaporulat is.

A két folyamat együttesen kulturális forradalmat gerjeszt, ami kiszakítja az embereket hagyományos környezetükből, és egy átmeneti válságba taszítja őket tele tanácstalansággal és fájdalommal, de lendülettel és reménnyel is. Ez a válság nem sokban különbözik attól, amit Európa 2-300 éve egyszer már átélt. A mostani átmeneti válság, amely az iszlám világban kiváltotta a terrorizmust, ugyanúgy, mint az európai történelemben, egy demokratizálódási folyamattal zárul majd le, jöjjön el az bármilyen formában. A terrorizmus múló jelenség, amely a közeli jövőben magától eltűnik, minden külső beavatkozás nélkül. A világ megállíthatatlanul halad a demokrácia és liberalizmus felé. Todd tézisével Francis Fukuyama száraz és spekulatív elméletéhez ad demográfiai tartalmat.

A demokratizálódás folyamata az Egyesült Államok számára komoly veszélyekkel jár: feleslegessé válik ugyanis rendfenntartó szerepe a világon.

A hightech-fölény elvesztése

 

Todd tézise szerint ezt a szerepvesztést egy további visszaesés egészíti ki: az Egyesült Államok gazdaságilag egyre gyengébb helyzetben találja magát. Állítását Todd a már számtalanszor megvitatott hatalmas amerikai külkereskedelmi deficit tényével magyarázza. Ez a deficit a német baloldali gondolkodók elsőszámú érve annak igazlására, hogy a kapitalizmus végleges bukása előtt áll a világ, Todd azonban egy új megvilágításból és elvi szinten értelmezi a jelenséget.

A külkereskedelmi mérlegben mutatkozó deficit megértéséhez az alábbiakban néhány grafikát, gazdasági adatot és kiegészítő gondolatokat teszünk közzé, amelyeket ugyan Todd könyvében nem lehet megtalálni, de megkönnyítik a francia történész érveléseinek bemutatását.

A németországi bérkiadások enyhe kilengésekkel 1993 óta folyamatosan csökkenek, ami az állandóan növekvő produktivitás és a stagnáló bérek következménye. Ennek eredménye a német export felvirágzása és a vásárlóerő csökkenése. Az amerikai bérkiadások azonban azonos időintervallumban növekedtek, így termékeik nem versenyképesek a világpiacon.

A folyamat következménye, hogy az Egyesült Államokban az ipari árucikkgyártás növekedése messze elmarad az olyan ágazatok fejlődésétől, mint a kereskedelem, a szolgáltatás és a pénzügyi szektor.

Ezzel azonos mértékben nő a külkereskedelmi deficit, ami a múlt évben elérte az évi 500 milliárd dolláros csillagászati összeget.

Ezeket az adatokat a hétköznapi tapasztalatok is alátámasztják: a computer tajvani, a munkagépek Németországból, a robotok Japánból származnak.

Egyedül a processzorok (CPU) szűk szegmensén őrzi még az Egyesült Államok a monopóliumát, és még a Microsoft is tartja magát az operációs rendszerek s az irodai software-ek piacán, ha a Linux és társai már szorongatják is. Különben Amerika csak a régi időkből megmaradt járulékokért küzd: szerzői jogokért és szabadalmakért. Az amerikai kapitalizmus úton van a járulék-kapitalizmus felé. Az Egyesült Államok külföldre telepítette termelését, de ezzel elvesztette techológiai fölényét is.

Az Egyesült Államok természetesen nem adta fel harc nélkül egyedülálló fölényét a hightech-szektorban. Mindent megtett, amit csak lehetett: titoktartási szerződésekkel, exportkorlátozásokkal, ipari kémkedésekkel. Egyik sem járt sikerrel. Ennek oka a tisztán gazdasági faktorok mellett valószínűleg kulturális eredetű.

A "gazdaság" a mi meggyőződésünk szerint sem pusztán ontológiai jelenség, amelyet csak saját rendszerén belül lehet megfogni – ez legjobb esetben is csak egy használható szempont elenyésző tanulsággal. A valódi gazdaságot csak a vele összefonódó és egyenrangú faktorokkal lehet értelmezni, mint a politikai, mentális és demográfiai szempontok.

A szoftverfejlesztés példáján lehet ezt a legjobban bemutatni. Az amerikai felfogásban – talán a kaliforniai kivételével – a szoftver, mint minden más szellemi termék, csak olyan áru, mint a többi, arra kárhoztatva, hogy kereskedelmi cikk formájában pénzt hozzon előállítójának, lehetőleg rengeteg pénzt. A hagyományos európai és ázsiai felfogás szerint egy szellemi termék, mint a szoftver is, az emberiség közös tulajdona. Ez a felfogások között dúló háború az egyik oldalon a tulajdon-egoista gondolkodással, a másikon az egyetemesség és együttműködés elvével, meggyőződésünk szerint a definícióból adódóan csakis a kooperatív szemlélet győzelmével zárulhat.

Az új technológiák, vagyis a tudásalapú technológiák számára szükség van az egyetemes és együttműködő szemléletre. Nincs vállalat vagy ország, amelyik ezt a tudást monopolizálhatná. A modern technológia területén minden unilateralizmus kudarcra van ítélve. Az Egyesült Államok esetében a kísérlet már megtörtént. Mivel ez ellentmond a neoliberális ideológiának, az egoizmus és kirekesztés hatalmába vetet hitnek, nem lehet ennek a felfogásnak nagy jövője.

 

 

Az amerikai részvény-szárnyalás

 

Az Egyesült Államok elvesztette technológiai fölényét majdnem minden területen. Todd könyvében a Galileo európai szatellit-navigációs-rendszert és az Airbus sikereit hozza fel példaként.

Amerika a legkisebb erőfeszítés útját választotta. Kihasználta, hogy az Egyesült Államok maradt az utolsó világhatalom és a dollár voltaképpen a globális fizetőeszköz, s az erős dollár politikájára épített. Ez ugyan gyengítette az amerikai ipari termelést és ösztönözte az importot, amely a növekvő külkereskedelmi deficitet okozta, de a dollár természetes védett kikötővé vált, egy globális befektetési valutává. Az Egyesült Államok a külkereskedelmi hiányt sikeresen finanszírozta a tőkeimporton keresztül, ami a részvények emelkedését hozta, tovább növelve ezáltal a tőkebehozatalt, hogy a részvények még magasabbra emelkedjenek. Ez egy tíz éven át tartó tőzsdei emelkedéshez vezetett, ami 1999 végén megszakadt. Az index azóta "oldalazva" halad, de egyértelműen lefelé.

Az Egyesült Államok nem árukat exportál, hanem részvényeket. Ez a kivitel az 1991-es 35 milliárd dollárról 502 milliárdra emelkedett 2001-ben. Egy részvény megvásárlása azonban csak a legritkább esetekben fed valós befektetést egy vállalatba. A részvényvásárlás a legtöbb esetben "használt tárgyak" kereskedése, melynek során a részvényt az előző tulajdonosától vásárolják meg. Az eladó a bevételből utána bármit vehet kedvére: pulykasültet, vörösbort vagy egy új Porschét. Ennek egy történelmileg egyedülálló helyzet az eredménye: az Egyesült Államok a keynesiánus teória alapján a globális fogyasztás csúcsán áll, dolgoztatja az egész világot és hatalmas fogyasztói igényét más országok elitjének nyereségéből finanszírozza. Ez a pénz közhelyszerűen hiányzik a többi országból, míg ott a kereslet össze nem zuhan. Ez a halmozódó defláció minden pillanatban egy akut deflációs válság-spirált indíthat be.

Todd ezt a jelenséget mint a keynesiánus gazdaságpolitika globális példáját mutatja be: a globális kamattőkét felszívja az Egyesült Államok, és fogyasztássá formálja át. Az amerikai eladósodás ilyetén bemutatása számunkra igen figyelemreméltó. Megválaszol ugyanis néhány megoldhatatlan kérdést:

Miért állnak az Egyesült Államokon kívül a világ vezető ipari országai mind egy deflációs válság szélén?

Miért vall kudarcot minden, az amerikai gazdaságpolitikából tanulni kívánó kísérlet?

Miért nem létezik más keynesiánus gazdaságpolitika Európában?

Miért nem tud látszólag szabadulni Németország a megállíthatatlan hanyatlástól?

Az Egyesült Államok helyzete hasonlít a Római Birodaloméra. Róma is az egész akkoriban ismert világ termékeit fogyasztotta, míg maga nem állított elő semmilyen terméket. Van azonban egy különbség: a leigázott népek, elitjük és alattvalóik egyaránt nagyon jól tudták, milyen adót kötelesek Rómának fizetni. Napjainkban azonban a populista gazdasági magazinok azt a naiv hitet táplálják, hogy a Wall Streetre áramló pénzt termelő részvényekbe fektetik. Ezt a hitet, véleményünk szerint, különböző más mítoszok tovább erősítik.

 

 

A posztindusztriális társadalom mítosza

 

Az amerikai gazdasági csodáról szóló mítoszokat könnyű egyetlen sémában összefoglalni: Mi még nem jutottunk el erre a szintre. Az Egyesült Államok egyedülálló helyzetét történelmi fejlődés mintájává stilizálják, például az amerikai ipar lesüllyedéséből és a szolgáltatói szektor felfúvódásából egy új történelmi korszakot vélnek kiolvasni, és rögtön kitalálnak hozzá egy új társadalmi berendezkedést: a posztindusztriális társadalmat.

A technikai szerkezetváltozás valóban a Ford-féle ipari berendezkedés végét jelenti. Egyszóval nem az ipartól való teljes elfordulást, hanem az ipar újraszervezését. Ennek védjegyei a kutatás, fejlesztés és termelés szorosan együttműködő struktúrája, melyet kis és alakítható egységekbe szerveznek.

A Ford-típusú ipar megszűnése munkavállalók hatalmas tömegét taszította a munkanélküliségbe. Hogy az új termelési struktúrák létre tudnak-e hozni azonos mennyiségű munkahelyet, még a jövő kérdése, az azonban bizonyos, hogy a képzettségi követelmény jelentős változáson megy majd át. Képzetlen kisegítő-munkaerőre aligha lesz igény.

Az önállósult tőkeáramlások azonban elferdítik a képet, és a valós gazdasági fejlődéssel ellentétesen mozognak.

Az Új Gazdaság (New Economy) válsága bizonyos kétségeket támasztott az amerikai gazdaság jövőjével kapcsolatban. Az Enron-botrány, leleplezve az amerikai tulajdon-egoizmus viszonyát az új technológiákhoz, bemutatta az amerikai csoda sebezhetőségét a hűbéres államok elitjének.

 

 

Az amerikai paranoia

 

Az elmúlt 15 év fejlődése Todd számára nem más, mint a teljes amerikai gazdasági függés kialakulása. Ki vannak szolgáltatva az áruimportnak, nem csak az olaj esetében, ez minden termékre vonatkozik, és ki vannak szolgáltatva a tőkeimportnak. Egész eddigi történelmükben gazdaságilag önellátóak voltak. A második világháború után alakult ki az a hatalom, amely ebből az önellátásból táplálkozott, illetve a kapitalista nemzetek számára felépített Szovjetunió elleni védőbástya szerepéből. Erősek voltak, és szükség volt rájuk. A Szovjetunió bukásával megszűnt védelmi szerepük és ezzel autarkiájuk.

A kényelmes út, amelyet az Egyesült Államok a Szovjetunió bukása után választott, egy ellentmondásos helyzethez vezetett. A termelés áthelyezése a perifériára szemben áll azzal a szándékkal, hogy a perifériát ellenőrizni tudja a hatalmi központ.

A periféria technikai szaktudással gazdagodik, és ezzel hatalomra tesz szert, másik oldalról a globális tőke centruma veszít elsőbbségéből. Az euro bevezetésével megszűnik a dollár monopóliuma, és ezzel valószínűleg a látszólag végtelen tőkeimport is. Európa kiszabadul az ellenőrzés alól, Oroszország újra megerősödik, Kína megállíthatatlanul gazdasági nagyhatalommá válik, Japán pedig legyűrhetetlen.

Mindezek az átalakulások az Egyesült Államokat egy mélyen paranoid válságba sodorják. Amerika válasza a kétségbeesett és hibrid vágy az imperialista érdekérvényesítés világméretű megvalósítására.

Belpolitikailag először a demokrácia sérül, nő a diszkrimináció, mint például a feketék és latinok kirekesztése. Ez a belpolitikai rasszizmus egybeesik a világ feletti imperialista uralom vágyával. A palesztinok izraeli diszkriminációja így válik példaértékűvé. (Érdekes módon a ZEIT 2003. március 27-i recenziója, amely a központi érvelést még csak megközelítően sem képes visszaadni, Todd e kritikus megjegyzésében látja meg a szerző mint Amerika- és Izrael-ellenes gondolkodó elítélésének lehetőségét.)

Az Egyesült Államok valós ereje azonban nem elegendő, hogy kiépítse a globális imperializmust. Ez a gyengeség és paranoid hatalom utáni vágy készteti Amerikát a felsőbbrendűség teátrális szimulálására, a teátrális mikro-militarizmusra. Az Egyesült Államoknak nincs imperialista stratégiája, mindössze káoszt tud kelteni mindenütt, ahol a lehetőség adott erre, hogy utána megkerülhetetlen rendteremtőnek állíthassa be magát. Véleményünk szerint, az Egyesült Államok stratégiája mindig is arra épült, hogy az ellenfél legyengítésével biztosítsa saját erejét. Ez a stratégia azonban valós hatalmat követel meg. Amilyen sebességgel ez az erő apad, úgy válik e stratégia irracionálissá.

Az Egyesült Államok teátrális mikro-militarizmusa szövetségbe kényszeríti az eurázsiai hatalmakat.

Mindezek előrelátható következménye egy multipoláris világrend lesz, amelybe az Egyesült Államok is kénytelen betagolódni. A regionális gazdasági centrumok újra kifejlesztenek egy keynesiánus politikát, a demokráciát előmozdító gazdasági protekcionizmussal egyetemben. Az ENSZ a jövőben sokkal fontosabb szerepet játszik majd.

Ezzel azonban tarthatatlanná válik a globális Wall Street-i keynesiánus gazdaság. Az Egyesült Államok kénytelen lesz újraorientálódni, és újra kivenni a részét a termelésből. Todd számára ez nem elvi probléma, bár becslései szerint az amerikai életszínvonal 15-20%-ot esik majd vissza, ha megpróbálják kiegyenlíteni az ország külkereskedelmi mérlegét, hiszen ezzel elmaradna a tőkeimport. Az amerikai alkalmazkodóképesség azonban ezt a feladatot is meg fogja tudni oldani. Mi úgy gondoljuk, ezen a ponton lehetünk szkeptikusabbak is. Az Egyesült Államokban azért létezik egy igen militáns és fegyveres rasszizmus.

Az Egyesült Államok még őrzi globális légifölényét, még a fejekben is, de a szárazföldön már teljesen más a helyzet. A teátrális fellépés és hangoztatott magabiztosság, illetve a tényleges hatalom között tátongó űr fatálisan emlékeztet a Szovjetunió utolsó éveire. A "transzatlanti barátság" imamalma felébreszti emlékünkben a "Szovjetunióhoz kötődő megbonthatatlan barátság" állandó ismétlését. A hasonlóság egészen a szóhasználat apró részleteiig tart. Todd párhuzamot lát az Egyesült Államok gazdasági mutatóiban is, amelyek szerinte napjainkra épp annyira megbízhatóak, mint a késői SZU tervgazdaságának adatai.

 

 

Egy alternatív látásmód: az elit neoliberális diktatúrája

 

A zürichi székhelyű WOZ vitát indított Todd könyvéről. Az első hozzászóló Oliver Fahrni volt A vár felhúzza a csapóhidat című vitaindítójával. Fahrni alaptézise: nem elsősorban az Egyesült Államokról van szó, hanem a globalizált elit polgárháborújáról az emberiség többi része ellen.

A globalizáció valóban szociális földrengés: a tőke jelentős része függetlenedett a társadalomtól, vagyis az emberiség pont azon politikai szervezetétől emancipálódott, amely a tőkét részben létrehozta. 1985 és 1995 között több transzatlanti vegyesvállalat jött létre, mint az azt megelőző kétszáz évben. Ma ezek a cégek a világ termelésének ötven százalékát gazdálkodják ki. Olyan gazdaság jött létre, amely minden politikai befolyástól függetlenítette magát.

A Wolfowitz és Kristol köré szerveződő jobboldali forradalmárok úgy gondolják, a világ előtt álló alternatíva: vagy szakítanak a piacgazdasággal (amit nem akarnak), vagy helyi háborúba sodorja a világot a növekvő szociális különbség, és az erőszak terjedése. Utóbbi miatt van szerintük szükség a fegyverkezésre. A vár felhúzza a csapóhidat. A kapuval elzárt közösségek (Gated Communities) adják az elit eljövendő életformáját. Amerika nem területi terjeszkedésre vágyik. Imperializmus-elképzelése már nem amerikai – pusztán egy próbálkozás, hogy felajánlja magát a globalizált elitnek mint az erőszak monopolistája. Hogy ez a terv sikerülhessen, ellenségeket kell kreálnia, véli Fahrni.

Mi kételkedünk ebben az okfejtésben. A piacgazdaság valóban azonos a globalizmussal? Hogyan lehetne a piacgazdaság strukturális keresletproblémáit megoldani keynesiánus megoldások nélkül, vagyis anélkül, hogy a kamattőke fogyasztói keresetté válna? Ez Todd elméletének erős oldala, Oliver Fahrni azonban sajnos nem foglalkozik ezzel az okfejtéssel. Az elit diktatúrája nem segíthet megoldani ezt az elvi problémát.

Működhet-e egy Ford-féle felfogás utáni gazdaság mint az elit diktatúrája? Léteznek-e együttműködő struktúrák egy neoliberáis helyzetben? Technológiailag Németország és Japán áll az élen, két olyan ország, amely elkötelezte magát a neoliberalizmus mellett. A kapuval elzárt közösségek az Egyesült Államokban és Dél-Amerika egyes országaiban léteznek, vagyis olyan államokban, amelyek gazdasága leszálló ágban vagy romokban van.

 

(Fordította: Gergely Márton)

 

Emanuel Todd: Après l'Empire: Essai sur la décomposition du système américain, Gallimard, Paris

Miskolc, 2003. április 5-6.

700 magyar társadalmi szervezet, civil mozgalom, szakszervezeti, vallásos és világi közösség kezdeményezésére Miskolcon 2003. április 5-6. között megtartottuk az I. Magyar Szociális Fórumot. Az MSZF az együttműködés fóruma egy szabadabb, igazságosabb, békésebb világért és egy demokratikusabb Magyarországért. Részese annak a világméretű folyamatnak, amelyet a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum neve fémjelez. Az emberek és a természet kizsákmányolása ellen szerveződik a társadalmi igazságosság, a demokrácia, az emberi jogok és a szociális jogok érvényre juttatása érdekében.

A résztvevők kiálltak a béke mellett, elítélték a háborús politikát és a háborús propagandát. Követelték az emberi jogok és a szociális jogok maradéktalan érvényre juttatását és a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását. Elemezték a hazai és a nemzetközi társadalmi viszonyokat és arra a következtetésre jutottak, hogy világszerte megrendült a humanista értékrend, elidegenedési és elembertelenedési folyamatok tapasztalhatóak, és hogy ezekkel szemben az emberek és a népek közötti szolidaritás erősítésével, a szociális és a demokratikus jogok kiszélesítésével lehet a leghatékonyabban szembeszállni. A profitérdek, a privatizáció, a magánérdek helyett a dolgozó és alkotó ember értékrendjét kell a középpontba helyezni.

A következő határozatok, állásfoglalások és kezdeményezések születtek:

 

 

1. Emberi jogok, szociális jogok

 

• Kiállunk az emberi élet és az élővilág védelmében a pusztítással és a halál kultúrájával szemben. Békét akarunk a társadalmi igazságosság érvényre juttatása révén.
• Munkát kell adni az embereknek, hogy megélhessenek.
• Váljon alkotmányos alapjoggá a munkához és a kollektív munkajogi védelemhez való jog.
• Szükségesnek tartjuk a szociális jogok garanciáinak beépítését a készülő új magyar alkotmányba.
• Követeljük, hogy az emberjogi charták, így az Európai Szociális Charta elveinek megfelelően hazánkban is biztosítsák az emberhez méltó létfeltételeket: a munkához, a tisztességes keresethez, a fedélhez, a megfelelő táplálékhoz, az egészségügyi ellátáshoz, a szociális védelemhez, az oktatáshoz, a kulturálódáshoz való jogot. Szükségesnek tartjuk a garantált társadalmi minimum-jövedelem bevezetését, a hajléktalanság állami segítséggel történő megszüntetését.
• Ellenezzük a közszolgáltatások, a szociális ellátások, kiemelten az egészségügy privatizációját.
• A társadalmi érdekeknek a javak igazságos és egyenlő elosztásával – valódi közteherviseléssel – kell érvényt szerezni.

 

 

2. Részvételi demokrácia, szabadságjogok

 

• Megvédendő alapértéknek tartjuk a szabadságjogokat, a demokráciát és a szociális vívmányokat, az információhoz való jogot.
• A fórumban résztvevő szervezetek célja, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társadalomnak alárendelt szervvé váljon.
• Társadalmi ellenőrzést szeretnénk az intézmények felett, a képviseleti demokrácia kiegészítését részvételi demokráciával, a képviselők visszahívhatóságának bevezetését, kétkamarás parlamentet.
• Szükségesnek tarjuk a népszavazási törvény módosítását, egyszerűsítését.
• A globalizáció kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozására fontosnak tartjuk a helyi és önkormányzati kezdeményezéseket.
• A leghatározottabban fellépünk a média által sugárzott háborús propaganda és agresszivitás ellen és azt követeljük, hogy a tömegtájékoztatási eszközök és a tankönyvek az egyetemes emberi értékeket terjesszék.

 

 

3. Globalizáció és béke

 

• Az USA uralkodó körei a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmányának lábbal tiprásával egyközpontú világot akarnak berendezni. Az Irak elleni háborút az olajért, üzleti érdekekért, Európa megfélemlítéséért, egyeduralkodó szerepük megszilárdításáért folytatják.
• Mozgalmunk a Szociális Világfórum és az Európai Szociális Fórum részeseként elítéli Szaddám Husszein rendszerét és a terrorizmust, a háborút. Következetesen szembeszáll az új hegemón világrenddel.
• Követeljük, hogy az USA és szövetségesei azonnal hagyják abba az iraki civil lakosság mészárlását, vonuljanak ki Irakból és állítsák helyre az okozott károkat.
• Tiltakozunk az ellen, hogy a magyar kormány és a parlament segédkezet nyújtott ehhez a háborúhoz. Ne folytassa tovább a háborús politikát, hazánk azokkal vállaljon közösséget, akik elítélik ezt a háborút.
• Magyarország maradjon távol minden háborús konfliktustól, ápolja a jó viszonyt szomszédaival és minden néppel.
• Követeljük a fejlődő országok adósságainak elengedését, a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelmi tárgyalások (GATS) nyilvánosságát és moratóriumát, a nemzetközi spekulációs tőkeáramlások korlátozását (pl. a Tobin-adó bevezetését.)

 

 

4. Európai Unió

 

• Az EU-ba való belépésünk után támogassuk a népek szociális Európáját a nagy pénzügyi-gazdasági csoportok neoliberális integrációja helyett, a jóléti rendszerek fejlesztését. Lehetséges egy másfajta Európa.
• A belépést követően a szociális ellátó rendszerek emberközpontú fejlesztése haladéktalanul kerüljön napirendre.
• Az Európa Terv egészüljön ki a foglalkoztatás növelésére, a munka világára, a bérfelzárkóztatásra vonatkozó fejezettel.
• Támogatjuk a szakszervezetek és a civil szervezetek európai összefogását, részt kívánunk venni a dolgozók, a perifériára szorultak érdekeinek intézményesített érvényesítésében.

 

 

5. Kisebbségek szociális jogaiért, a rasszizmus ellen

 

• Az 1989 után feléledő rasszizmust a neoliberális globalizáció termeli ki a multinacionális és a helyi tőke érdekei szerint, a munkaerőpiac belső megosztásáért.
• A magyar nemzet fogalma az EU csatlakozással újraértelmeződik, ezért különösen nagy veszély forrásává válhat az etnikai alapú politizálás.
• A legnagyobb magyar kisebbség, a romák társadalmi helyzete nem elsősorban etnikai, hanem szociális kérdés, ezért elutasítjuk az etnikai alapú diszkriminációt. A romák igazságosabb társadalmi létre csak úgy tehetnek szert, ha minden progresszív erő összefog a rasszizmussal és a kirekesztéssel szemben.
• Esélyegyenlőségre, jó minőségű integrált képzésre, teljes foglalkoztatottságra, lakhatási biztonságra, emberhez méltó egészségügyi ellátásra van szükségük.
• Visszautasítjuk az arra irányuló törekvéseket, hogy a társadalmi igazságtalanságok valódi okairól rasszizmussal, idegengyűlölettel, cigánygyűlölettel, antiszemitizmussal tereljék el a figyelmet.

6. A nők és a gyermekek szociális jogai

 

• Érvényre kell juttatni a nők és a férfiak egyenlőségét és meg kell erősíteni ennek törvényi garanciáit.
• Támogatjuk a családon belüli erőszak elleni törvényes fellépést.
• Kiemelten és megrendülten szólunk a gyermeki jogokról, a gyermekek társadalmának szegényekre és gazdagokra szakadásáról. Szégyen, hogy hazánkban több tízezer gyermek alultáplált és 250 ezerre nőtt a veszélyeztetett kiskorúak száma.
• Meg kell szüntetni az írott jog és annak érvényesülése között feszülő ellentmondásokat a szociális szférában, gazdasági, szociális okokból nem szabad elszakítani a gyermekeket szüleiktől; gyermekes családokat ne lehessen kilakoltatni.
• A gyermekek esélyegyenlőségének jobbítása érdekében növelni szükséges a gyermeknevelés állami támogatását, a családtámogatási ellátásokat, előnyben kell részesíteni a gyermeküket egyedül nevelő szülőket.
• A gyermekek, a fiatalok és a nők méltóságának védelmében követeljük, hogy az állam utasítsa vissza a piaci alapú szexualitást, a pornográfiát és a prostitúciót, biztosítson más megélhetési forrást.

 

 

7. A mezőgazdaságban dolgozók és a vidékiek szociális jogai

 

• Az agrárium és a vidék válságának megoldása az egész társadalom ügye. Az európai uniós csatlakozás is megköveteli a mezőgazdaság és az állattenyésztés árutermelő- és versenyképességének növelését, a kis- és középtermelők hathatós megsegítését, különösképpen a szövetkezés különböző formáinak az ösztönzésével.
• Súlyos gondot jelent a nyugdíjasok tömegének megoldatlan helyzete.
• A vidékfejlesztés központjába kell állítani a vidék népességmegtartó képességének erősítését, a munkahelyteremtést, a környezetfejlesztést.
• Nagyobb szerepet kell szánni a tájkultúra fejlesztésének, a tájápolásnak, a környezetvédelemnek, a környezeti károk megelőzésének, melyek új munkahelyeket biztosíthatnak. Ez össztársadalmi érdek, s helyi és agrárágazati forrásokból nem oldható meg. Minderről új társadalmi megállapodás megkötésére van szükség, amelynek lényege, hogy a társadalom egészének érdeke ezen feladatok megoldása. Ebben kiemelkedő szerepet kell, hogy kapjanak a jelenleg is vidéken élő agrárszakemberek.

 

 

 

8. Ökológia

 

• Az MSZF résztvevői lehetségesnek tartanak egy másfajta erkölcsi rendet, a fenntartható fejlődésen alapuló, a természettel harmonikusan együtt élő emberközpontú világot.
• Az egészséges környezethez való jogunkat csak úgy érvényesíthetjük, ha vállaljuk az ezekkel együtt járó kötelezettségeinket is.
• Környezettudatos nevelést támogatunk a civil szervezetek bevonásával.
• A megújuló energiaforrások kontrollált alkalmazását szorgalmazzuk.
• Szükségesnek tartjuk a környezeti költségek beépítését az árakba.
• Követeljük, hogy juttassák érvényre a kyotói megállapodást a légköri szennyezés csökkentéséről, a globális légköri felmelegedés okozta klímaváltozás feltartóztatásáért.

 

***

 

Az I. MSZF-en résztvevő szervezetek elhatározták, hogy erősítik és szervezettebbé teszik a kapcsolataikat a társadalom érdekében folytatott szolgálat szellemében és a közös jövő egyengetésének jegyében. Úgy döntöttünk, hogy egy privatizáció ellenes és a nemzetközi szolgáltatás-kereskedelem liberalizációjáról folyó tárgyalásokról (GATS) tájékoztató társadalmi fórumot szervezünk.

Nyitva állunk mindenki előtt, aki kész tenni közös céljaink valóra váltásáért és szeretnénk együttműködni mindazokkal, akik szívügyüknek tartják a szebb, emberibb jövőt.