A következő beszámoló arról szól, hogyan alakult át számos önálló valuta konkurenciája egyfajta valutaháborúvá mindössze két valuta, az amerikai dollár és az euró között. Amikor 1991-ben Maastrichtban döntöttek az euró bevezetéséről, még nem lehetett minden kétséget kizáróan megjósolni, hogy ezzel a lépéssel a multipoláris valutarendszert egy bipoláris rendszer válthatja majd fel. Ennek az átalakulásnak különös lendületet adott, hogy nem pusztán a globális piacok kereskedelmi, befektetési valutájáról, a felhalmozott tartalékok pénzneméről van szó, hanem az olajpiac uralkodó valutájáról is. Az energiatartalékok feletti uralom központi szerepet kap a modern gazdaságban, amihez hozzátartozik az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés, a kínálat, a szállítási logisztika, a világpiaci ár és a valuta, amelyben elszámolnak. Épp ezért lesz döntő ez a vetélkedés a dollár és az euró árfolyam-ingadozásában. Ezen a példán bemutatható, hogyan hatnak egymásra piacok és imperiális hatalmak, hogyan folytatnak valutapolitikát ágyúkkal és rakétákkal.

Egy áttekintéssel kell kezdeni, hogyan alakult a valutarendszer a második világháború óta, hogy utána rátérhessünk a dollár és az euró versenyére, amely a valuták összetűzésévé, sőt háborújává vált az afganisztáni és iraki háborúk során, majd levonunk néhány óvatos következtetést.

Az édes primátus

Kezdjük az amerikai dollár mint világvaluta stilizált történetével, mintegy harminc évvel a Bretton Woods-i rendszer összezuhanása után. Ezt a korszakot nevezhetnénk "kényelmes" vagy "édes" primátusnak. Az Egyesült Államok a második világháború után tette meg a dollárt világvalutának, és képes volt megvédeni centrális pozícióját a dollár aranykötésének 1971/73-as megszüntetése után is. Ezzel létrehoztak egy "globális közösségi javat", a másik oldalról természetesen megfizettették azt használóival. Az Államok ugyanis 1971 óta kénytelen finanszírozni veszteséges kereskedelmi mérlegét, a hetvenes évek közepe óta ráadásul szolgáltatási mérlege is deficites. Ezt úgy tudja elérni, hogy például amerikai államkötvények eladásával fenntartja a tőkeimport dinamikáját és a dollár iránti keresletet. Így vált lehetővé az amerikai kereskedelmi mérleg külső finanszírozása. Mára az Egyesült Államok a globális tőkeáramlások 70 százalékát importálja (a Nemzetközi Valutaalap által készített Global Financial Stability Report 2003, 105. oldal). Az amerikai társadalom ezzel magasabb fogyasztási szintet tudott tartani, mint azt a hazai gyártás lehetővé tette volna. "Összességében meglepő, hogy ne mondjam rejtélyes, hogyan képes Amerika viszontszolgáltatás nélkül fogyasztani" – fogalmazza meg a kérdést Emmanuel Todd.

A harmincas évek gazdasági világválságát és a második világháború pénzügyi instabilitását lezárni próbáló Bretton Woods-i egyezménnyel vezették be az arany mint értékőrző szerepét. A dollárt 35 uncia finomaranyhoz kötötték, a többi valutának az értékét pedig a dollárhoz viszonyítva rögzítették. Az amerikai dollár kereskedelmi, befektetési valuta és a tartalékok pénzneme lett, s primátusából származó előnyeit mindhárom funkcióban ki tudta élvezni. A globális valutarendszer intézményei, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap, de a nemzetállamok központi bankjai is tartották magukat a megállapított árfolyamokhoz. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg az amerikai dollár hegemóniája töretlen volt, és a globális tőkepiacokat nemzetállami szinten regulálták. Amikor az ötvenes évek végén a legtöbb európai valutát konvertibilissé tették, olyan ingadozások indultak be, amelyek végül, egy évtizeddel később a kötött árfolyamok rendszerét maguk alá temették. Ennek okai sokoldalúak és kellőképpen körülírtak, így nem szükséges ezeket ebben az előadásban részletesen tárgyalni (lásd Guttmann, Eichengreen, Altvater/Mahnkopf, Crockett stb.). Mindenesetre végeredményben a mozgó árfolyamok rendszere váltotta fel a rögzített árfolyamokat. A világgazdaság központi árainak megállapításáért, vagyis a valuták árfolyamainak megszabásáért már nem hivatalos intézmények feleltek. Az árfolyamok alakítását sokkal inkább átengedték a globális pénzpiacok privát szereplőinek. Ezzel privatizálták a stabil valutaárfolyamok közösségi javát.

Ennek következtében az amerikai dollár vesztett értékéből, főleg a német márkával és a japán yennel szemben. Ebben a korszakban egy valuta-triumvirátus alakult ki, amelynek európai szereplőjét az 1979. márciusi uniós valutarendszer tovább erősítette. Az ehhez a hármashoz nem tartozó valuták vagy az egyik pénznemhez próbálták kötni árfolyamukat, vagy a valuta ellenőrzésével elzárták magukat a valutapiacok fejlődése elől. Még a nyolcvanas években is tartotta magát a latin-amerikai országok többsége a kemény devizakorlátozásokhoz, de mivel a pénzpolitikát irányító szervek nem tudtak megküzdeni az inflációval és az ebből eredő fekete devizapiacokkal, valutagazdálkodásuk ábránddá vált, és a devizaellenőrzés feladására kényszerültek.

Az árfolyamok felszabadításával a valuták konkurenciaharca kiéleződött. Ettől fogva a külső és belső pénzstabilitás fenntartása és erősítése a gazdaságpolitika elsődleges céljává vált, főként a (nemzetállami) "mágikus négyszög" olyan céljaihoz képest, mint a teljes foglalkoztatás. A stabilitást leginkább korlátozó fiskális és pénzpolitikával lehetett elérni. Leegyszerűsítve: míg a kötött árfolyamok által jellemzett Bretton Woods-i rendszerben a kereskedelmi mérleg állt a középpontban, addig a Bretton Woods utáni rendszerben a tőkemérleg. A kereskedelmi mérleg esetében a "reális gazdaság" versenyelőnyei érvényesülnek, melyben a pénz a fogyasztási cikkek és szolgáltatások körforgását biztosítja. A tőkemérleg esetében a különböző pénzügyi helyszínek attraktivitása válik láthatóvá, melyben a pénz mint fizetőeszköz, hitel szerepel. A "reális gazdaság" így látszólag kevésbé fontos, mint a "monetáris gazdaság". A valutastabilizáció szempontjából a "pénzügyi helyszínek" attraktivitása éppoly fontos a pénzvagyonnal rendelkezők és a tőkebefektetők számára, akik a liberalizált globális tőkepiacokon gyorsan át tudnak térni más valutákra, és ezzel valutákat tudnak nyomás alatt tartani, mint a terület reálgazdasági versenyképessége. A devizapiacok napi 1500 milliárd dolláros forgalma mellett alig adatik lehetőség a politikai intézmények számára, hogy hathatósan fellépjenek a valutaspekuláció ellen. Így aztán nagyrészt a tőkepiacok sorsára bízzák magukat, amelyek kezében a döntés van. Ahogy a Deutsche Bank egykori vezérigazgatója, Rolf Breuer diadalmasan megjegyezte: "a politikát azt utánfutón cipelik magukkal".

Az Egyesült Államokban a privát és állami szereplők bravúrosan játszották a liberalizált tőkepiacok játékát, és miután a hetvenes években a dollár árfolyama történelmi mélységekbe süllyedt, kizárólag monetáris stabilitási intézkedésekkel mentették ezt meg: a kamatlábak emelésével. Míg a központi bankok által elrendelt kamatlábemelés gyenge valuták esetén további értéktelenedést vonhat maga után, mert a befektetők számítanak rá, a kamatlábak emelése az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azzal járt, hogy az országba nagy mennyiségben áramlott be a tőke, és más országok is a kamatlábak követésére kényszerültek. A hitelezők és pénzvagyonnal rendelkezők számára ez az ég ajándéka volt, míg az adósoknak a teljes elfojtást jelentette. A harmadik világ adósságválsága éppúgy megmutatkozott ebben, mint az ipari országokban megjelenő munkanélküliség a drága kölcsönök miatt fellépő befektetési visszaesés okán.

Hogy a tőkebefektetők követhessék a viszonylag magas kamatok hívószavát, a pénzügyi piacokat liberalizálni kellett. Ezért is küzdött az Egyesült Államok, szövetkezve európai és más térségekben kormányzó neoliberális erőkkel, a nemzetközi pénzügyi intézetek támogatásával. Mára a különböző pénzügyi régiók magas megtérülést garantálva versenyeznek egymással a világon. A globális színvonalat így sikerült emelni. Míg a gazdaságilag legfejlettebb hét országban a hatvanas-hetvenes években a GDP éves növekedése mintegy 3 százalékkal magasabb volt, mint a reális kamatok, addig a nyolcvanas, kilencvenes években a reálkamatok voltak közel 2,3 százalékkal magasabbak, mint a reális növekedés. Az adósságok törlesztését már nem lehetett a reálgazdasági növekedésből fedezni, hatalmas erőfeszítésekre volt szükség. Nem meglepő, hogy különösen a külföldi, idegen valutában kapott kölcsönök visszafizetése vált igazi tehertétellé. Az adósok komoly problémákkal néztek szembe. Nem így az Egyesült Államok, hiszen a szédítő sebességgel növekvő külső adóssága nem idegen, hanem saját nemzeti valutában volt megszabva. A magas reálkamatok következtében azonban nagy mennyiségű tőke tévesztette el a célját. A nyolcvanas évek végén mutatkozott bombasztikus fejlődés a japán ingatlanpiacon, és a kilencvenes évek elején ennek az ingatlanlufinak a kipukkanása épp oly bizonyíték, mint az 1987-es amerikai pénzügyi válság, vagy a krízis az Európai Unióban a kilencvenes évek elején.

Az Egyesült Államok azonban strukturális hiányosságai ellenére sem kényszerült arra, hogy intézkedéseket tegyen a strukturális alkalmazkodás érdekében. Éppen ellenkezőleg, a "washingtoni konszenzus" alapján az adósságok és pénzügyi válságok alatt nyögő társadalmakat változásra kényszerítette, míg maga nem változott. Ilyen értelemben helytálló az "egyedüli világhatalom" kifejezés, hiszen egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik más országokkal szemben. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kivételes pozíció nem a kilencvenes évek végén alakult ki, hanem már Carter elnök alatt előkészítették, míg Ronald Reagan ki nem használta azt a "predatory hegemony" (ragadozó hegemónia – Susan Strange) stratégiájában. Bush papa, utódja Clinton, de legfőképp a Bush fiú ezen a vonalon mit sem változtatott, más variációiban azóta is követik.

A pénzvagyonnal rendelkezők számára ez jövedelmező és hatalmas lehetőség volt. A közvetlen beavatkozást szűkítő intézkedések olyan intézményi hátteret teremtettek, amelyben a tőkét elvben az egész világon magas, sőt növekvő megtérülési mutatók mellett lehetett befektetni, s ezzel jobban lehetett keresni, mintha a pénzt belföldi vállalkozásokba fektették volna. Pénzügyi innovációk és a globális pénzpiacok új szereplői nyújtottak ebben segítséget. A világ nagy régió is, amelyek addig el voltak zárva a globális piacoktól, a vagyonosok és tőkebefektetők nyomása alatt arra kényszerültek, hogy nemzeti piacaikat megnyissák. Ez a nyomás a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap strukturális átalakulásának hatására nőtt.

Egy új globális osztály alakult ki a pénz- és tőkebefektetés körül, amelyben szerepet kapnak a befektetők, a pénzalapokat kezelő menedzserek, banki szolgáltatók, rating ügynökségek, gazdasági vizsgáló és átvilágító cégek, ügyvédi irodák és a hozzájuk tartozó politikai ügyintézők valamint a médiában dolgozó szakértők. ők adják a globális kapitalizmus új arcát. A pénzügyi intézetek, amelyeket ez az új osztály működtet, általában az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy valamelyik off-shore pénzügyi központban székelnek, és csak ritka esetben az európai kontinensen. A magas reálkamatok és reálnyereségek, mint önjáró szekér, haladnak előre, és egy grandiózus folyamatban átrendezik a világot. Ahogy azt számos statisztika kimutatja, mindezek nyomán egyre egyenlőtlenebb elosztást figyelhetünk meg a világon. Az állami adósságok törlesztését a források újraelosztásán keresztül a nemzeti bevételek és befektetések helyett magánhitelezők útján valósítják meg. Számos közösségi tulajdon és intézmény került időközben magánkézbe, ha azokat rentábilisan lehet üzemeltetni, mivel különben egyetlen privát "befektető" sem érdeklődne irántuk. Más közösségi javak annyira le vannak pusztítva, hogy privatizációjukat üdvözlik azok, akik használatukat meg tudják vásárolni.

Az átfogó privatizációs folyamat, a magánvagyonok növekedése a hitelező valutákat erősítette, míg a másik oldalon az adós valutákat gyengítette. Az Egyesült Államoknak is vannak külső tartozásai, mégpedig messze a legnagyobb minden ország között. A különbség pusztán annyi Brazília vagy Guinea, Thaiföld vagy Argentína kárára, hogy az Egyesült Államok saját valutájával tartozik. Ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy mind az adós, mind a hitelező előnyeit élvezhesse, miközben a hátrányait egyiknek sem érzi: mint adós kihasználja a primátusból származó előnyöket, mivel az amerikai dollár még akkor is biztonságosnak tűnik, ha az Egyesült Államok költségvetési és szolgáltatási mérleg-hiányt enged meg magának, hogy fenntarthassa az "american way of life" által megkövetelt fogyasztói színvonalat. Az Egyesült Államok adósságának nagy része amúgy is állami, és érte a földgolyó legerősebb politikai és katonai hatalma kezeskedik. A hitelezők nagy hányada azonban privát szereplője a gazdaságnak, akik a Wall Street globális pénzügyi rendszerben betöltött központi helyzetén keresztül próbálnak a globális többlet-termeléshez hozzáférni. A rejtély, amiről Todd beszélt, tehát nem is annyira rejtélyes.

Bizarr, de igaz, hogy az ázsiai (1997), orosz (1998) és brazil (1999) válság, valamint a török és argentin krízis csak az amerikai dollár további erősödéséhez vezetett. A küszöbállamok befektetői, amint jelentkezett a válság, nagyon gyorsan kimenekítették tőkéjüket (tűzhely-effektus) – elsősorban az Egyesült Államokba. Így alakulhatott ki a kilencvenes évek második felében az "új gazdaság" felszárnyalása, amely kezdetben hatalmas részvény-nyereségeket hozott. A nemzeti össztermék reálnövekedése hirtelen megugrott, mivel a tőzsdén megjelenő növekvő vagyonok emelték a béreket és valóságos fogyasztási lázat vontak maguk után. Olyan szakasz volt ez, amikor a növekedési mutatók újra meghaladták a reális kamatláb értékét – igaz, csak az Egyesült Államokban, sehol másutt, és ott is csak a Clinton-kormányzat végéig. Ifjabb Bush újra helyreállította a modern fosztogató-kapitalizmus rendjét. Ráadásul kiderült, hogy az "új gazdaság" virágzását nagyrészt csalások sorozatával működtetett kreatív könyvelés húzta csak tovább – míg be nem köszöntöttek a gazdaságtörténet legnagyobb csődjei (Enron, WorldCom stb.).

Tartalék, kereskedelmi, befektetési és olajpiaci valuta

A dollár hatalmának idején döntöttek az euróról 1991-ben. Nem csoda, hogy amikor 1999-ben bevezették, kezdetben nem mutatott túl jó formát. Igaz, a kilencvenes évek végén az euró hattyúdalát jósoló elemzések légből kapottaknak bizonyultak, mert szisztematikusan alulbecsülték az európai integráció folyamatát. Az euró bevezetése minden kétséget kizáróan bátor manőver volt. Az eltérő bérjárulékok és inflációs adatok az Európai Unión belül, valamint a gazdasági alapmutatók a közös árfolyam és kamatláb-szabályozás ellen szóltak. Már 1991-ben előre látható volt, hogy az árfolyam- és kamatpolitika eszközeinek elvesztésével csak a bérek és bérjárulékok kiigazítása marad a szociális költségvetésből, mellyel a maastrichti szerződés stabilitási előírásait be lehet tartani. Hogy ez milyen nehéz feladat, és micsoda szociális áldozatokkal jár, jelenleg majd minden európai országban megfigyelhető, Németországban az Agenda 2010-nek nevezett reformjavaslat körül folyó vitákon keresztül, vagy Ausztriában és Franciaországban, ahol az európai stabilitási paktumnak a nyugdíjrendszer esik áldozatul, és rontja le embermilliók öregkori napjainak életminőségét.

Az Európai Központi Bank pénzpolitikájával megszorításokra kényszeríti a nemzetállamok gazdaság- és szociálpolitikáját. Ennek ellenére egyértelmű, hogy az európai monetáris uniót visszavonni már nem lehet, vagy ha igen, akkor csak hallatlanul magas politikai áron. Most már létezik az euró, és a kezdeti gyengélkedés után 30 százalékot erősödött a dollárral szemben (2003 nyarára). Japán gyengesége miatt jelenleg az euró a dollár egyetlen konkurens valutája. Mint ahogy öt ujj kiad egy öklöt, úgy a tizenegy különböző valuta egyesítése is mindenképpen erősödést hozott az új valutának a tizenegy régivel és a külső konkurenciával szemben. Az évezred elejére a dollár-márka-yen hármasból egy páros lett, egy bipoláris rendszer, amely egyre több valutát húz maga után: egyes latin-amerikai országok teljesen "eldollárosodtak" (Ecuador, El Salvador, Panama és Guatemala), sok más ország értékőrzőnek használja a dollárt. De sok afrikai, közép- és kelet-európai állam köti egy az egyben valutáját az euróhoz is, míg másutt az számít értékőrzőnek. Már csak két valuta konkurál egymással.

Egy valutának, ha vezérvalutának tartja magát, vagy azzá kíván válni, több feladatot el kell látnia. A központi bankoknak használniuk kell tartalékvalutaként (1), kereskedelmi valutaként (2) kell működnie, ami azt jelenti, ebben a valutában határozzák meg a piac magánszereplői szerződésük volumenét, a tőkebefektetők számára befektetési valutát (3) kell jelentsen, amiben kötvények stb. jegyeznek, és végül olajpiaci valutaként (4) is kell szolgálnia, mert benne az ipari társadalmak (ahogy a posztindusztriális társadalmak) energiainputjának stratégiai árát fejezik ki. Ha ezeket a szempontokat nézzük, akkor kétségtelenül előnyösebb helyzetben van a dollár az euróval szemben. A többszereplős valuták versenyében – ahogy mondják – félszemű a király. Egy valuta hegemóniája soha sem lehet teljes. Egy bipoláris konkurenciában a valuta mindig a másikat szabja meg etalonként, ahhoz viszonyítva saját erejét, hogy lehetőség szerint maga mögé utasítsa.

Az Egyesült Államok uralma a világpiacokon és a globális politikában imponáló, de közel sem teljes – ezt mutatja az amerikai dollár jegyzése. A növekvő ikerdeficit az amerikai gazdaság strukturális gyengeségét mutatja. Az amerikai dollár 2003. tavaszi mélyrepülése első pillantásra pozitív hatással járt, mivel javította az ország versenyképességét. Ez előnyös a kereskedelmi valuta számára, de jelzi azt is, hogy a dollár mint befektetési valuta értékállósága egyáltalán nem biztosított. Így kerül konfliktusba a kereskedelmi valuta (az árfolyam segítségével versenyelőnyöket lehet teremteni) és a tartalék-, illetve befektetési valuta (a befektetés stabilitását lehet biztosítani).

Minden központi bank, amelyik dollárban tartja devizatartalékait, süllyedő dollár-árfolyamok mellett vagy szembenéz a tartalékok jelentős megcsappanásával, vagy más valutára váltja devizatartalékait. De mivel már csak egy alternatív valuta létezik, ez egyet jelent az euró erősödésével. A kelet-ázsiai központi bankok 2003 tavaszán 927 milliárd dollár értékű devizatartalékkal rendelkeztek, ebből egyedül Japán a felével (476 milliárd USD), ezt Kína követte közel a harmadával (286 milliárd USD). Az Európai Központi Bank is tart devizatartalékot dollárban, méghozzá 220 milliárd USD értékben. Az euró részesedése a globális devizatartalékokból jelentősen növekedett: 1999-ben a pénzek 10 százaléka, míg 2003-ban 20 százaléka volt euróban, ezzel szemben az amerikai dollár részesedése 70 százalékról 60-ra esett vissza.

A dollár leértékelése kedvezően hat az amerikai exportáló cégekre – ceteris paribus -, ha az importáló ország importlehetőségei megfelelően bővíthetők, és így a dollár gyengülésével növeli a behozott áru mennyiségét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mostanra az ipari országok exportjának nagy része nemzeteken felülálló mamutcégek vállalatok közti kereskedelme, és miután ezek gyártásukat szerte a világon intézik, nem garantálható, hogy a dollárleértékelés valóban az amerikai gazdaságnak kedvez. Hiszen az input-költségek drágulnak, és gyakran felemésztik az exportban a leértékelésen nyert profitot. Ha azonban az amerikai export részesedése a világpiacon a leértékelés hatására nő, valószínű, hogy a dollár mint kereskedelmi valuta megerősödve jön ki a folyamatból. A tartalékokat azonban kisebb arányban jegyzik majd dollárban, és mint befektetési valuta veszít attraktivitásából a tőkebefektetők számára, mivel az amerikai kamatláb ráadásul alacsonyabb, mint az euró-zónában. Központi bankok és tőkebefektetők vonhatják ki ebben az esetben tőkéjüket az Egyesült Államokból, pedig ezekre szüksége van, hogy deficites kereskedelmi és szolgáltatási mérlegét kiegyensúlyozza. Az amerikai dollár leértékelődése globális turbulenciákat okozna a pénzügyi kapcsolatokban, és "deglobalizációs hatása lenne" (Thomas Fricke, Financial Times Deutschland, 2003. 05. 30.).

Melyik lesz a jövő "olajvalutája", a dollár vagy az euró?

De a globális világgazdaság számára három stratégiai ár létezik: a kamatláb és az árfolyam mellett az olaj ára központi kérdés az energia-input szempontjából, és ez tartja mozgásban az egész rendszert. Így aztán minden azon múlik, melyik valutában határozzák meg ezt az árat. A modern ipari és poszt-indusztriális rendszerek életitalának ára eddig nagyrészt dollárban volt megszabva, ami hatalmas előnyökkel járt az Egyesült Államok számára, főleg a Bush-kormány messze ható és hosszú időre kialakított geostratégiai megfontolásai alapján. Ezek a megfontolások: a régiók ellenőrzése (1), amelyekben az olajtartalékok megtalálhatók; az energiapiacokon kínált olajmennyiség ellenőrzése (2); a szállítási logisztika és az útvonalak ellenőrzése (3), amelyeken az olaj eljut a kitermelő országból a felhasználóig; az ár szintjének befolyásolása (4) és a valuta kijelölése (5), melyben az olajjal kereskednek. Mind az öt területen azzal a céllal folyik a küzdelem, hogy az egyeduralmon keresztül biztosítsa hosszútávon és elfogadható árak mellett az energiaellátást.

Az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés azért oly fontos, mert a kilencvenes évek óta az ismert olajmezők kimerülési üteme gyorsabb, mint az új olajmezők felfedezésének és feltárásának üteme. A kitermelés jelenleg évi 22 milliárd hordó olajnál tart, míg azonos idő alatt csak mintegy 6 milliárd hordó új olajat találnak. A globális olajtermelés így már túljutott a zenitjén, a szép idők, amikor az új olajmezők mennyisége meghaladta a kitermelt értékét, elmúlt – és soha nem tér vissza már, amit a Geologen is megerősít. Az afganisztáni talibán-uralom elleni háború alkalmat adott az Egyesült Államoknak, hogy a közép-ázsiai régióban is megvesse a lábát, az új olajmezőkhöz közel, és azokban az országokban, amelyeket a kőolajvezetékek átszelnek, ha egyszer megépítik őket. Ezentúl Közép-Ázsiát távolabb lehet tartani geopolitikailag az orosz és kínai befolyási övezettől, de India és Irán erejét is gyengíteni lehet.

Mivel Kína, India és más országok iparilag fel akarnak zárkózni – és fel is kell zárkózniuk, ha be akarják tartani a WTO előírásait -, nő a világpiaci kereslet a nyersolaj iránt, és így az olajtermelés és olajpiac feletti uralom döntővé vált. Akik azt állítják, hogy az ipari társadalmak üzemanyag-ellátásánál a piaci szabályokat "láthatatlan kezek" alakítják, azok vakok a politikai és katonai hatalom nagyon is látható kezeire. A verseny az ismert és a jövőben feltárni remélt olajmezők feletti uralomért folyik, és hatalomért, amely alapján befolyásolni lehet a keresletet és az árat, valamint felajánlani a valutát, amiben ezt az árat megszabják. A geoökonómia piaca és a politikai, katonai hatalom együttműködnek. Így énekli a neoliberális piac dalát az Egyesült Államok, megsüketítve a konkurenseket, míg geopolitikai hadjáratára fújja a sorakozót. Irak azért oly fontos Washington geopolitikusai számára, mert egyrészt az ország birtokolja a világ olajkészletének 11 százalékát, ráadásul a nyersolaj minősége kiváló, másrészt mert összeköti a közép-ázsiai és a közel-keleti geopolitikai régiót, és harmadrészt Irak új vezetőin keresztül befolyásolni lehet az OPEC árképzését. Az Egyesült Államok így kiváló kiindulópontot teremtett az afganisztáni és iraki háborúkon keresztül, hogy ellenőrizze az olajkitermelés és transzport központjait – legalábbis ez a kép alakul ki, s ennek a kiteljesedésében bízik Washington. Minden jel arra utal, hogy a dollár olajvaluta marad, még akkor is, ha az euróval szemben veszít értékéből. Líbia, Venezuela, Irak és más olajkitermelő országok próbálkozása, hogy euro alapú elszámolásra térjenek át, megszakadt.

El lehet felejteni az OPEC-et mint a kínált mennyiség és az áralakítás politikai tényezőjét, ha a legnagyobb olajfogyasztó állam, az Egyesült Államok, iraki protektorátusának segítségével (eltekintve a Perzsa-öböl zavaros monarchiáitól) ott ül a kasszánál a kitermelő országok és kartelljeik helyett. Igaz, már az első Öböl-háború idején kiderült, hogy a gazdag olaj- és homokországok petrodollárjaik újrahasznosításakor komoly monetáris érdekeltségekkel rendelkeznek az ipari országokban (az ingatlanpiacon, az iparban, a bankvilágban), ami arra készteti őket, hogy alacsonyan tartsák az olaj árát, mert a magas világpiaci ár pénzügyi érdekeltségeiket károsítaná. Teljesen más érdekeket követnek a nagy népességű olajkitermelő országok, mint Indonézia, Nigéria vagy Algéria és Venezuela, mert számukra az exportbevételek drasztikusan csökkenek, ha az olaj ára esik. Ezek az országok nem tudják a kiesést petrodollárokból vásárolt tőkebefektetésekkel kompenzálni.

Az olajtartalékok fogyásával az alacsony olajár csak ideiglenesen ébreszti majd fel az olcsó energia rövid korszakának nosztalgikus emlékét. Az olajár nőni fog, de nem ökológiai okok miatt mint az alternatív energiahordozók igénybevételének bővítése. Az olaj ára egyrészt azért nő majd, hogy megtérülően lehessen kiaknázni a nem konvencionális olajtartalékokat, mint a homokolaj vagy a mélytengeri fúrások és a gázkondenzátok. Ezek a nem konvencionális szerves energiahordozók még pusztítóbbak a környezetre, mint a konvencionális olaj hasznosítása. A kitermelésük által okozott járulékos környezeti kár hatalmas és a klímakárosító gázkibocsátásuk nagyon magas.

A magas olajár másrészt megtérülővé tehet olyan olajmezőket, ahonnan a szállítási költség túl jelentős. A Kaszpi-tengertől és Kazahsztánból futó olajvezetékek a Perzsa-öbölig, a Földközi-tengerig vagy az Indiai-óceánig hatalmas összegekbe kerülnek, miként azok katonai biztosítása is. A "Colombia Terv" keretében, 2003 februárjában, az amerikai kongresszus 532 millió dollár katonai segélyt szavazott meg, ebből 92 milliót a "XVII-es hadosztálynak, amelynek egyetlen feladata, hogy az Occidental Petroleum olajvezetékét biztosítsa" (die Tageszeitung, 2003. 02. 17.). Nem pusztán az egyre fogyó olajtartalékok miatt nő az ár, hanem a növekvő katonai kiadások miatt is, amelyekkel szabotázs és terror-akciók ellen védik a transzport utakat, egyszóval geostratégiai okok miatt.

Az Egyesült Államok számára nem lenne feltétlenül hátrányos a magas olajár. Egyrészt azért, mert a magas ár Kínát és Japánt, illetve az Egyesült Államok valós és potenciális konkurenseit érintené a legérzékenyebben. A régi és az új Európa is érezné az ipari és poszt-indusztriális társadalmak drága üzemanyagának hátrányait. Ez addig nem változik, amíg az olajat amerikai dollárban jegyzik. Másrészt a globális olajpiacon lévő kínálat nagy részének amerikai ellenőrzése azt eredményezi, hogy az olajszámlákat továbbra is dollárban rendezik. Valószínűleg ez a döntő oka, hogy ilyen brutális konzekvenciával vonták Irakot amerikai befolyás alá. Az amerikai elit azt reméli, hogy a jövőben is dollárral fizetnek majd az olajért, annak ellenére, hogy a dollárt súlyosan fenyegeti az elértéktelenedés. Az OPEC az elvárásoknak megfelelően májusban úgy döntött, hogy a dollár-gyengeség és euro-erősödés ellenére továbbra is dollárban számolnak el.

Az Egyesült Államok számára ez a lehetőség olyan, mint egy mese Seherezádé 1001 éjszakájából. Továbbra is szinte ingyen jutnak hozzá a gazdaságuk számára életfontosságú olajhoz. A Federal Reserve pénznyomói bugyborgó olajkutakká változnak át. Dollárt bármekkora értékben lehet "nyomni", és azzal olajat importálni. Az "ikerdeficit" aranyéveit tovább lehet folytatni, dacolva az OECD kelletlenkedő hivatalnokaival, akik nagyobb megtakarítási százalékot követelnek az amerikai polgároktól, mint a jelenlegi alig 5 százalék. Az olaj így az amerikai dollár értékőrzőjévé válna, egy multifunkcionális fegyverré az euróval folytatott valutaversenyben.

Ez a stratégia azonban a világgazdaság inflálódását vonhatja maga után, és így félre is csúszhat. A nagy olajcégek ugyan nem rontanák el a játékot, mivel a "shareholder-value" a tartalékoktól függ, amit a cégek leadhatnak. Nem jön rosszul számukra, ha privát igényeket vihetnek keresztül Irak 1972 óta államosított olajmezőin. Amit az amerikai és brit cégek 1952-ben Mosszadek erőszakos elűzése után keresztülvittek, vagyis az államosított olajmezők privatizációját, most, jó félévszázaddal később meg lehetne ismételni. A privát profitok, a részvények ára és ezzel a menedzserek fizetése is emelkedhet. De ha a rövid háborút egy letörhetetlen gerillaharc követi, és nem sikerül a Közel-Keleten hosszan tartó stabilitást biztosítani, úgy menekülés kezdődhet az amerikai dollárból, maga után vonva annak leértékelődését. Ettől tartanak a közép-ázsiai központi bankok, és úgy tűnik, hogy már óvatosan meg is kezdték devizatartalékaik átváltását – euróra.

Ha az amerikai dollár jelentősége meggyengül kereskedelmi valutaként, ezen kívül befektetési valutaként is veszít attraktivitásából, majd ráadásul olajvaluta szerepköre meginogna, akkor hatalmas pofont kapna a Bush-kormányzat. Az olajjal már nem pusztán dollárban, de euróban is kereskednének, vagy az ár drasztikusan emelkedne, ahogyan erre 1973-ban a zsidó-arab háború alkalmat adott. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficitje mellett a szükséges olajmennyiség importálása idegen valutában megoldhatatlan feladat elé állítaná az országot, miután a hazai termelés évi 300 ezer hordó csökkenő tendenciája mellett az Egyesült Államok 130 milliárd dollár értékben szorul olajimportra. 533 milliárd dolláros szolgáltatási mérleghiány mellett 2003-ban az olajimport finanszírozása euróban hatalmas strukturális kihatással lenne az amerikai gazdaságra – és a világgazdaság egészére.

A vetélkedés a kőolajért, a tartalékok feletti uralomért, a kínálat mennyiségéért és az árképzésért a valuták vetélkedését követi, amelyben az olajjal elszámolnak. A valutaverseny a dollár és euró (ritkán a yen) között háborúvá eszkalálódhat. A "régi" és "új" Európa közti konfliktus kiéleződhet, melyben a frontállásokat az euró-zóna határán lehet meghúzni. A spanyolok és olaszok rá fognak kényszerülni, hogy a "régi" Európa oldalára álljanak. Az "új" Európa nagyon hamar válhat olyan öregessé, mint a new economy a csőd után. Az is előfordulhat, hogy az európai olajkitermelő országok, Nagy-Britannia és Norvégia is az euró felé húznak a dollár helyett, ami újabb kudarcot jelentene az Egyesült Államoknak. Ezt mindenáron el akarják kerülni azzal, hogy politikájukkal megpróbálják megosztani Európát, és ez néhány kontinentális országban kedvező visszhangra is talál.

Belemenjen-e Európa ebbe a valutaháborúba? Inkább ne, mert következményei mindkét fél számára károsak, mivel létezik alternatíva. Ez pedig a szoláris energiahordozók kifejlesztése, annál is inkább, mivel ezek a szerves energiahordozókkal szemben nem melegítik fel a klímát. Ez lehet a hosszú távú európai válasz az olajvalutáért folyó valutaháború kihívásaira. Ha nem ebbe az irányba kormányoz Európa, csak a dollár-imperializmust válthatja fel az euró-imperializmus egy formája – rövid élettartammal, ahogy azt előre lehet látni.

Lezárás

A valutaháború még nem tört ki. A valuták versenye azonban egy bipoláris valutarendszerben kiéleződött. Ez azért problematikus, mert a világgazdaság ellátása a saját valutával a primátus előnyeivel jár együtt, főleg, ha az olajkereskedelmet is ebben a valutában bonyolítják. Mióta az olajtartalékok végessége nem csak a környezetvédőket érdekli, hanem tényként a jövő energiaellátát illetően stratégiai megfontolás tárgyává vált (példaként álljon itt a 2001-es "Cheney-jelentés" az amerikai energiaellátásról), felismerték a vezető valuta mint olajvaluta jelentőségét. Amíg nem létezett alternatíva a dollár mellett, ez a kérdés csak másodrendű volt. Az euróval azonban az évezred elején egy olyan valuta született, amely valós alternatívát kínál, és így az olajvaluta kérdése megkerülhetetlenné vált. Ezt a konfliktust csak úgy lehet kikerülni, ha egy hosszú távú politika hátat fordít az olajnak és újrahasznosítható energiahordozók mellett teszi le a voksot. E mellett szólnak gazdasági, de békepolitikai érvek is.

***

(A tanulmány eredetileg előadás formájában hangzott el a Béke és Konfliktuskezelés Osztrák Központja nyári egyetemén, "A gonosz tengelye és az államterrorizmus – egy katonai globalizáció kontúrjai" című panelban, 2003 júliusában. Fordította: Gergely Márton.)

Bár a korábban baloldalinak számító amerikai értelmiség (többsége) és a média (teljes egészében) behódolt a Bush-féle újkonzervatív, fundamentalista-vallásos küldetéstudat által vezérelt, háborúpárti hatalmi csoportosulásnak, léteznek olyan progresszív mozgalmak és közösségek is az USA-ban, amelyek nem csatlakoznak a bornírt "hazafias" kórushoz, s szembefordulnak a közbeszédet tematizáló és uraló "narratémákkal".

(…)

 

Arról a különleges összképről kívánok vázlatot készíteni, amit egy olyan amerikai alkothat az Egyesült Államokról, mint jómagam, akinek látásmódja – palesztin származása folytán -megmaradt "külföldinek". Szeretnék fogódzókat adni az USA megértéséhez, hogy jobban felléphessünk, és – ha a világhelyzet lehetővé teszi – védekezhessünk ezzel az országgal szemben, amely korántsem annyira egysíkú, mint amilyennek sokan gondolnák.

Bár minden birodalomnak megvannak a maga sajátos vonásai, s jóllehet mindegyik törekszik arra, hogy ne ismételje meg az elődök mértéktelen ambícióit, az Egyesült Államok azonban különösen ragaszkodik szentséges küldetésének altruista természetéhez és jó szándékú ártatlanságához. E veszélyes illúzió alátámasztására korábban többé-kevésbé baloldalinak számító értelmiségiek egész hada állt csatasorba. Ezek azelőtt a kalandor katonai vállalkozások elleni tiltakozásukkal tűntek ki, most viszont – különböző stílusban, amely a hazafias demagógiától a sunyi cinizmusig terjed – készek védelmükbe venni az "erényes birodalom" gondolatát. A 2001. szeptember 11-i eseményeknek kétségtelenül szerepük volt ebben a pálfordulásban. Az ikertornyok és a Pentagon elleni szörnyű merényletet azonban úgy kezelték, mintha a semmiből jött volna, nem pedig egy olyan óceánon túli világból, amelyet őrültté tett az amerikai katonai jelenlét és a fegyveres beavatkozások sora. Nem lehet helyeselni a minden szempontból visszataszító iszlám terrorizmust, ám azt tapasztaljuk, hogy az előbb Afganisztán, most pedig Irak elleni akcióval kapcsolatos elemzésekből kiveszett mindenféle történelmi távlat és arányérzék.

E "baloldali" héják médiaszerepléseiben valójában a – hitbuzgalmában és erényességre hivatkozásában egyaránt kísértetiesen az iszlamistákra emlékeztető – keresztény jobboldal szólal meg, amely az USA-ban erős, sőt meghatározó befolyással bír, s amelynek az Ószövetségből merített világképe közel áll Izraeléhez. A zsidó állam újkonzervatív, zelóta támogatói és a keresztény szélsőségesek közti szövetség egyik furcsa paradoxona, hogy az utóbbiak – a Messiás második eljövetelére gondolva – azért támogatják a cionizmust, mert az minden zsidót vissza kíván vezetni a Szentföldre. Akkor majd vagy megtérnek a keresztény hitbe, vagy megsemmisülnek. E véres és durván antiszemita teleologikus vízió felemlítésére azonban ritkán kerül sor – az Izrael-barát zsidók körében pedig sohasem.

Az Egyesült Államok a világon az az ország, amely a legexplicitebb módon hivatkozik a vallásra. Az Istenre utalások behálózzák az országot, a pénzérméktől a középületeken át egészen a nyelvi fordulatokig: "In God we trust", "God's country", "God bless America" stb. George W. Bush hatalmának alapját az a 60-70 millió férfi és nő jelenti, akik hozzá hasonlóan úgy hiszik, találkoztak Jézus Krisztussal, s azért vannak a Földön, hogy beteljesítsék – Isten országában Isten akaratát. Egyes szociológusok és újságírók (köztük Francis Fukuyama) szerint, a mai Amerika vallásossága egyfajta közösségre vágyásból és a stabilitás érzésének nosztalgikus kereséséből ered, miközben a lakosság mintegy 20%-a folyton állást és lakóhelyet változtat. Ez azonban csak az igazság egy része. A lényeg, hogy itt a profetikus megvilágosodáson alapuló vallásosság esetével állunk szemben, amely rendületlenül hisz egyfajta apokaliptikus – a valóság tényeivel és összefüggéseivel semmilyen kapcsolatban nem lévő – küldetésben. A másik tényező: az irdatlan távolság, amely ezt az országot elválasztja a forrongó világtól, valamint hogy északi és déli szomszédai, Kanada és Mexikó képtelenek arra, hogy mérséklően hassanak az USA-ra.

Ezen egész ideológiának a végkövetkeztetése az, hogy az Egyesült Államok képviseli a világban a tisztességet, a jót, a szabadságot, a gazdasági gyarapodást és a társadalmi fejlődést. Ez a meggyőződés olyan mély gyökeret eresztett a mindennapokban, hogy immár nem is tűnik ideológiai jellegűnek, inkább egyfajta "természetes", magától értetődő ténynek számít. "Amerika = a jó = a tökéletes lojalitás és szeretet." Feltétel nélküli tisztelet illeti meg az alapító atyákat, csakúgy, mint az alkotmányt, e kétségtelenül meglepő, mégis emberi dokumentumot; az autenticitás sarokkövévé a kezdeti idők Amerikája vált.

A nemzeti lobogó egyetlen más országban sem tölti be ennyire a központi ikon szerepét. Mindenütt találkozunk vele: taxikon, zakók hajtókáján, ablakokban, háztetőkön. A zászló a nemzet legfőbb megtestesülése, a hősi kitartás jelképe s azé az érzésé, hogy hitvány ellenségek nem szűnő ostromának vagyunk kitéve. A hazafiság a legfontosabb erény, szoros egységben a vallással és a hittel, hogy a helyes úton járunk – otthon vagy bárhol a világban. A patriotizmus megjelenhet még a fogyasztás területén is, mint például amikor szeptember 11-e után az állampolgárokat arra kérték, hogy a gonosz terroristák bosszantására menjenek minél többször vásárolni.

Bush elnök és beosztottjai – Donald Rumsfeld, Colin Powell, John Ashcroft és Condoleezza Rice – ebből az eszköztárból merítenek, midőn a fegyveres erőket egy távoli háború érdekében mozgósítják, hogy "rendezzék a számlát" Szaddámmal, ahogyan unos-untalan hangoztatják. Mindennek hátterében a kapitalizmus gépezetének egyensúlyvesztése és radikális átalakulása áll. Julie Schor közgazdász kimutatta¹ , hogy az amerikaiak ma többet dolgoznak, mint harminc évvel ezelőtt, s relatíve kevesebbet keresnek. Ennek ellenére továbbra sem létezik a "szabad piac" dogmáit komolyan és módszeresen bíráló politikai ellenzék. Mintha senki nem érezné szükségét a rendszer megváltoztatásának, amelyben a nagytőke, szövetségben a kormánnyal, továbbra sem képes általános orvosi ellátást és valódi közoktatást biztosítani. A tőzsdei hírek fontosabbak, mint a rendszer újragondolása.

Mindez csupán gyors összegzés az Egyesült Államokban uralkodó konszenzusról, amit a politikusok kihasználnak, és leegyszerűsítő szlogenekké silányítanak. Ám e hallatlanul összetett társadalomban számos más, ellentétes és alternatív áramlat is jelen van. A háborúval szembeni növekvő ellenállás, amelyet az elnök megpróbál jelentéktelennek föltüntetni, egy másik, informálisabb Amerikát mutat, egy olyan Egyesült Államokat, amelyről a média (az olyan referenciaként szolgáló újságok, mint a New York Times, a vezető tévécsatornák s jelentős mértékben a magazinok és nagy kiadók is) igyekeznek tudomást sem venni. Soha nem volt még ennyire szégyenletes, hogy ne mondjam, botrányos összejátszás a tévéhíradók és a háborúba rohanó kormányzat között. Még a CNN-t vagy bármelyik vezető tévécsatornát néző, egyszerű állampolgárok is feldúltan beszélnek Szaddám gaztetteiről, s arról, hogy "nekünk" kell megállítanunk, amíg nem késő. De mintha ez sem lenne elég: a műsorokat kiszuperált katonák, terrorizmus-szakértők s közel-keleti politikai elemzők lepték el – akik a térség egyik nyelvét sem beszélik, ahol talán soha nem is jártak -, és mindannyian azt sulykolják a tévénézőknek, hogy "nekünk" meg kell szállnunk Irakot, s közben ajánlatos szigetelnünk ablakainkat és autóinkat a küszöbön álló harcigáz-támadás miatt.

E gondosan megtervezett és menedzselt konszenzus egyfajta időtlen jelenben működik. Az Egyesült Államokban a történelem kiűzetett a közbeszédből; maga a szó is a "semmi" vagy a "jelentéktelenség" szinonimája, amit a megvető, jellegzetesen lekezelő szólás is kifejez: "you're history" ("a múlté vagy"). Amikor mégis hivatkoznak a történelemre, ez egyenlő azzal, amit az állampolgárok hisznek országukról (nem a világ többi részéről, amely "vén", s általában csak kullog az események után, tehát elhanyagolható), azaz elhisznek becsületszóra, bármiféle kritika vagy történeti vizsgálódás nélkül. Különös kettősséggel van itt dolgunk: egyrészt az átlagpolgár szemében Amerika a történelem felett áll (avagy túl van a történelmen). Másrészt viszont országszerte mindennek – bárminek – a történelme iránt megszállott érdeklődés mutatkozik, a legkisebb helyi témáktól egészen a világbirodalmakig.

(…) Tíz évvel ezelőtt nagyszabású szellemi csata zajlott arról, hogy a történelem mely verzióját tanítsák az iskolákban. A vitában az az álláspont kerekedett fölül, amely az USA múltját egyfajta hősi és egységes, nemzeti történetként kívánja láttatni, amely csakis pozitív visszhangot kelt a fiatalokban. Eszerint a történelem tanulmányozása nem csupán az igazság megismerését szolgálja, hanem azt is, hogy szavatolja a megnyilvánulások megfelelő ideológiai korrekcióját, s ily módon a diákokból szófogadó állampolgárokat faragjon, akik hajlandóak azonosulni bizonyos megkérdőjelezhetetlen tézisekkel az Egyesült Államok önmagához és a világhoz fűződő viszonyával kapcsolatban. Ebből az esszencialista önképből ki kellett iktatni a "posztmodernnek" nevezett összetevőket, illetve mindazt, aminek története, úgymond, "megosztó hatású" (kisebbségek, nők, rabszolgák stb.).

E kísérlet azonban, amely ily nevetséges kritériumokat akar az oktatásra kényszeríteni, nem éri el célját. Linda Symcox szerint: "Lehet, persze, értekezni arról, miként magam is teszem, hogy a kultúra elsajátításának ez a [neokonzervatív] megközelítése alig palástolt kísérlet arra, hogy a diákok fejébe konszenzuális, ellentmondásoktól viszonylag mentes társadalomképet sulykoljunk. Az effajta terv azonban végül úgyis tökéletesen más irányt fog venni. A társadalom s a világ történetével foglalkozók kezében, akik a tanároknak szóló instrukciókat ténylegesen írják, e dokumentum éppen ama plurális látásmód hordozójává válik, amellyel szemben a hatalom fel kívánt volna lépni. Végső soron a konszenzuális történelmen (…) a történészek fognak rést vágni, abból a meggyőződésből, hogy a társadalmi igazságosság és a hatalom újraelosztása a múlt komplexebb értelmezését követeli meg."²

A nagy médiumok által ezerféleképpen uralt közszférában egész sor olyan – miként én nevezem – "narratémát" találunk, amelyek minden vita struktúráját és formáját – látszólagos változatosságuk és sokszínűségük ellenére – kijelölik, illetve ellenőrzésük alatt tartják. Az alábbiakban ezek közül csupán néhányat említek, amelyek ma különösen jelentősnek tűnnek.

Az egyik a kollektív "mi": egy olyan nemzeti identitás, amely látszólag problémamentesen ölt testet a mi elnökünkben, a mi külügyminiszterünkben, a mi sivatagban harcoló hadseregünkben. És a mi érdekeinkben, amelyek szokás szerint a jogos önvédelem rovatába soroltatnak, mentesek bármiféle hátsó szándéktól, azaz – általánosan szólva – makulátlanok.

Egy másik narratéma: a történelem lényegtelen volta s az olyan zavarba ejtő előzmények felidézésének jogosulatlansága, mint a Szaddám Husszeinnek és Oszama bin Ládennak nyújtott amerikai támogatás, vagy az a tény, hogy a vietnami háború s különösen az iszonyatos rombolás, ami vele járt, "rossz" volt az Egyesült Államoknak, avagy – miként egyszer James Carter fogalmazott – a "kölcsönös önpusztítás" formáját öltötte. Még meglepőbb az amerikai társadalom kialakulásával kapcsolatos két alapvető történelmi ténynek, az afroamerikai lakosság rabszolgasorba taszításának és az amerikai indián populáció kizsigerelésének, kis híján kiirtásának folyamatos, sőt intézményes agyonhallgatása. Míg Washingtonban jelentős Holokauszt Múzeumot találunk, az országban sehol sincs hasonló intézmény sem az afroamerikaiaknak, sem az amerikai indiánoknak.

A harmadik példa: a megingathatatlan hit, hogy a politikánkkal szembeni bármiféle szembenállás "amerikaellenességet" rejt, aminek alapja a féltékenység: irigylik a mi demokráciánkat (szabadságunkat, gazdagságunkat, hatalmunkat…), illetve – mint az iraki háborúval kapcsolatos francia ellenkezés esetében – a "gaz külföldiek" "természetes" aljasságából fakad. Ennek kapcsán az európaiakat állandóan emlékeztetik rá, hogy Amerika egy évszázad leforgása alatt kétszer mentette meg őket, ami kimondatlanul arra utal, hogy az európaiak többsége nem csinált semmit, igazából csak az amerikaiak háborúztak.

Az Egyesült Államokat mint tisztességes közvetítőt s a "jó" szolgálatában álló nemzetközi erőt bemutató narratémának – lévén olyan térségekről szó, ahol az USA legalább fél évszázada jelen van (Közel-Kelet, Latin-Amerika) – semmilyen komolyan vehető riválisa nincs. E gondolkodásmódban nem szerepelnek hatalmi vagy profitszempontok, nincs szó a nyersanyagforrások kifosztásáról, a politikai rendszerek erőszakkal vagy felforgatás útján történő megváltoztatásáról (mint például 1953-ban Iránban, vagy '73-ban Chilében), s e logika nem hagyja magát megzavarni azoktól, akik megpróbálnak a tényekre emlékeztetni.

Az effajta "realizmus" leginkább a think tank-ek [agytrösztök] és a kormányzat visszataszító eufemizmusával áll rokonságban, mely soft powerről, projectionról és American visionról beszél. Még kevésbé vannak jelen, vagy akár kerülnek említésre az olyan különösen kegyetlen és igazságtalan politikák – amelyekért Washingtont közvetlen felelősség terheli -, mint Ariel Saron hadjáratának támogatása a palesztin társadalom ellen, azok a szörnyű veszteségek, amelyek a civil lakosságot sújtották Irakban a szankciók miatt, vagy a török és a kolumbiai rezsimek melletti amerikai kiállás. Ezek a kérdések tabunak számítanak minden "komoly" külpolitikai témájú diszkusszióban.

Végül meg kell említeni még egy narratémát, a morális bölcsességét, amelyet tekintélyes személyiségek testesítenek meg (mint Henry Kissinger vagy David Rockefeller, de a jelenlegi kormány felelős tisztségviselői is), s amelyet kis eltérésekkel mindenfelé refrénként ismételnek. Így például az Irangate³ kapcsán elítélt John Poindexter és Elliott Abrams kinevezése nemrégiben fontos kormányposztokra alig váltott ki kommentárt, vagy pláne bírálatot. A múlt vagy a jelen feddhetetlen vagy besározódott autoritásainak e feltétel nélküli elfogadása különböző formákban nyilvánul meg, a hírmagyarázók és a szakértők tiszteletteljes, sőt szervilis kérdéseitől annak teljes elutasításáig, hogy a hatalom képviselőjében bármi mást is észrevegyünk, mint gondozott image-ét (például az elmaradhatatlan sötét öltönyt, fehér inget és vörös nyakkendőt), amely érintetlen a bármely csekély mértékben is kompromittáló múlttól.

Mindez a pragmatizmusba mint a valóság igazgatására hivatott filozófiába vetett hiten alapszik. E pragmatizmus metafizika-ellenes, történelemellenes, sőt, furcsa módon, filozófiaellenes is. Az effajta posztmodern antinominalizmus – az analitikus filozófiával együtt – rendkívül nagy befolyásra tett szert az amerikai egyetemeken. Ahol én tanítok, az olyan gondolkodókat például, mint Hegel vagy Heidegger, inkább irodalom- vagy művészettörténeti tanszékeken oktatják, s csak ritkán filozófia szakon.

Ezek tehát azok a főbb toposzok, amelyeket a közelmúltban felállított és mozgásba hozott amerikai kommunikációs hálózatoknak bármi áron terjeszteniük kell, különösen az arab és a muzulmán világban.

A makacsul eltérő hagyományok képviselőit tudatosan háttérbe szorítják. Ezek egyfajta nem hivatalos ellenemlékezetet testesítenek meg, aminek létezése lényegében azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államok a bevándorlók országa. A disszidens nézetek az egyes narratémák "hézagaiban", sőt, azokon belül is virulnak. Sajnos azonban, kevés kommentátor vesz tudomást külföldön a sokféle "eretnek" gondolat képviselőiről. E vélemények, akár haladók, akár reakciósak, olyan kapcsolatokat képeznek – s tesznek láthatóvá a gyakorlott szem számára – az egyes narratémák között, amelyek korántsem maguktól értetődőek.

Ha szemügyre vesszük például a rendkívül erős szembenállást az iraki háborúval, egy egészen másfajta Egyesült Államok képe tárul elénk, amely sokkal inkább kész a nemzetközi együttműködésre és a párbeszédre. Hagyjuk most figyelmen kívül mindazokat, akik a háborút az amerikai emberveszteségek kockázata, a hadműveletek magas költségei s azok miatt a katasztrofális következmények miatt ellenzik, amelyek az egyébként is rossz állapotban lévő amerikai gazdaságot sújtják. Nem vizsgáljuk ama konzervatív tömeget sem, amely szerint Amerikáról a hitvány idegenek, az Egyesült Nemzetek és az istentelen kommunisták hazugságokat terjesztenek. Ami pedig a háborút ellenzők liberter és izolacionista komponensét illeti, e különös bal-jobb koalícióra felesleges lenne itt szót vesztegetni.

Nem szólunk a diákságnak arról a számottevő részéről sem, amely mélységes gyanakvással viseltet az amerikai külpolitika szinte minden lépésével szemben, különös tekintettel a gazdasági globalizációra. Ez a csoport, amelyet morális szempontok vezérelnek, s amelynek attitűdje olykor az anarchizmust súrolja, képes volt mozgósítani az egyetemi campusokat az olyan nagy horderejű ügyekben, mint a vietnami háború, a dél-afrikai apartheid rendszer vagy az USA-n belül az állampolgári jogok kérdése.

De jó néhány olyan szellemi közösség marad így is, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Ezeket a baloldalhoz kellene sorolnunk – legalábbis Európában és Afrikában vagy Ázsiában, az Egyesült Államokban ugyanis – a kétpártrendszer túlsúlya miatt – a második világháború óta soha nem tudott létrejönni semmiféle szocialista vagy baloldali jellegű parlamentáris mozgalom. Ide tartozik mindenekelőtt az afroamerikai közösség balszárnya, azok a városi csoportok, amelyek a rendőri brutalitás, a foglalkoztatás terén tapasztalható diszkrimináció, a lakóhelyi és az iskolai környezet pusztulása ellen küzdenek, s olyan személyiségek vezetnek, illetve képviselnek, mint Al Sharpton tiszteletes, Cornel West, Mohammed Ali, Jesse Jackson (akinek csillagzata azért sokkal halványabb ma már) és mások, akik ifj. Martin Luther King örököseinek tekintik magukat.

E mozgalmakhoz számos más etnikai közösség is kapcsolódik, latinok, indiánok és muzulmánok, amelyek komoly energiát fordítottak arra, hogy bekerüljenek a helyi vagy országos szintű kormányzatba, hogy résztvevői lehessenek valamelyik nagy nézettségű talk-show-nak, vagy pozíciókhoz jussanak az alapítványok, az egyetemek és a nagyvállalatok igazgató tanácsaiban. Összességükben azonban e csoportok többségét továbbra sem az efféle ambíciók motiválják, hanem az igazságtalanság és a diszkrimináció elleni fellépés, s ezért nem hajlandóak behódolni az "amerikai álomnak", amely lényegében megmaradt a fehér középosztály sajátjának. Ami egy Al Sharpton vagy egy Ralph Nader esetében figyelemre méltó: jóllehet láthatók s többé-kevésbé eltűrik őket, mégis kívül maradnak a rendszeren, mivel rendíthetetlenségük és a szokásos "viszonzások" iránti közömbösségük miatt gyakorlatilag integrálhatatlanok.

A nőmozgalmak tekintélyes része, amely az abortusz jogáért, a szexuális erőszak és zaklatás ellen vagy a nők szakmai egyenjogúságáért küzd, a disszidens áramlatok másik fontos alkotóelemét jelenti. Egyes hagyományosan óvatos szakmai szervezetek, amelyek tevékenysége jobbára személyi vagy a szakmai előmenetellel kapcsolatos kérdésekre terjed ki (orvosok, ügyvédek, kutatók, egyetemi oktatók, de a szakszervezetek és a környezetvédő mozgalmak egy része is) ugyancsak növelik ezen ellenáramlatok társadalmi jelentőségét, noha mint hivatalos testületek, a társadalmi rendhez s az ebből fakadó kötelezettségekhez kötődnek.

És azután soha nem szabad lebecsülnünk a hagyományos egyházak képességét sem, hogy a másként gondolkodás és a változtatni akarás melegágyai legyenek. Híveiket meg kell különböztetnünk a fundamentalistáktól és a teleevangelistáktól [televíziós prédikátoroktól]. A katolikus püspökök csakúgy, mint az episzkopális egyházak világi és klerikus vezetői, továbbá a kvékerek és a presbiteriánus szinódus tagjai – egyes katolikus püspökök szexuális botrányai, illetve az utóbbiak kétségtelenül csökkenő befolyása ellenére – meglepően progresszív álláspontot képviseltek a háború és a béke kérdésében, szót emeltek az emberi jogok külföldön elkövetett megsértéseivel, a felduzzasztott katonai költségvetéssel és a neoliberális gazdaságpolitikával szemben, amely 1980 óta a közkiadások megnyirbálásához vezetett.

Történetileg a szervezett zsidó közösség egy része szintén síkra szállt a kisebbségek jogaiért – az országon belül és külföldön egyaránt. Reagan elnöksége óta azonban a neokonzervatív irányzat előretörése, az Izrael és a vallásos jobboldal közti szövetség, s a cionista mozgalom lázas igyekezete, hogy egyenlőségjelet tegyen az Izraelt ért bírálatok és az antiszemitizmus közé, továbbá a félelem egy "amerikai Auschwitztól", mindez jelentősen csökkentette e társadalmi erő pozitív hatását.

Végül, a tömeggyűlések és a tüntetések alkalmából mozgósított csoportok és egyének sem csatlakoztak a bornírt hazafias kórushoz, s összefogtak az USA Patriot Act⁴ által veszélyeztetett állampolgári jogok védelmében. A halálbüntetés elleni fellépés, a tiltakozás a guantanamói táborban őrzött foglyokkal szembeni bánásmód miatt, a katonai és a civil hatóságok iránti általános bizalmatlanság, az egyre inkább privatizált börtönrendszer okozta zavarok, amelyben (a lakosság számához képest) több a fogoly, mint a világ bármely más országában (akiknek aránytalanul nagy hányada színes bőrű)… – mindez napról napra megzavarja a középrétegek nyugalmát.

Ez a helyzet tükröződik a kibertérben vívott zavaros csatákban, ahol a nem hivatalos Amerika küzd a hivatalossal. Az olyan felkavaró témák, mint a gazdagok és a szegények közti szakadék, a pénzügyi szféra csúcsain uralkodó tékozlás és korrupció vagy a nyugdíjrendszer veszélyeztetettsége az agresszív ütemű privatizáció miatt, súlyosan kompromittálják az USA sajátos kapitalista berendezkedésének oly sokszor ünnepelt erényeit.

De vajon Amerika tényleg egységesen felsorakozik a háborús külpolitikát folytató s veszélyesen leegyszerűsített gazdasági elképzeléseket valló elnök mögött? Másként fogalmazva: az Egyesült Államok identitását vajon egyszer s mindenkorra meghatározza, hogy a világ többi részének ezentúl meg kell tanulnia együtt élni az amerikai katonai hatalommal (a világ tizenkét országában állomásoznak amerikai csapatok), egy olyan monolit, háborúpárti csoport árnyékában, amely kénye-kedve szerint bocsátkozik háborúba a világ "engedetlen" régióiban, s mindezt az amerikaiak teljes egyetértésével teszi? A fentiekben szerettem volna másként láttatni Amerikát. E konfliktusok által megosztott országban, amely az önazonosság komoly problémáival küszködik, a kontesztálás erőteljesebb, mint azt általában gondolják. Lehet, hogy Amerika megnyerte a hidegháborút – mint azt oly sokan hangoztatják előszeretettel -, de e győzelem következményei az országon belül távolról sem egyértelműek. A harcnak még nincs vége. Ha figyelmünket egyoldalúan a végrehajtó hatalom központi, katonai-politikai elemeire összpontosítjuk, nem vesszük észre a folytatódó belső küzdelmeket, amelyek kimenetele korántsem dőlt még el.

Fukuyamának a történelem végéről vagy Samuel Huntingtonnak a civilizációk közötti összecsapásról szóló téziseivel kapcsolatban a súlyos tévedés abban rejlik, hogy mindketten tévesen azt gondolják: a kultúrák története "küszöbökhöz", jól körülhatárolható időkeretekhez kötődik, amelyeknek kezdetük, közepük és végük van. Valójában a kulturális-politikai erőtér identitások, önmeghatározások és a jövőre vonatkozó elgondolások állandó küzdelmének színtere. Az egyes kultúrákat – s különösen az Egyesült Államokét – egymást követő bevándorlási hullámok rétegei alkotják. A globalizáció egyik – aligha szándékos – következménye olyan globális érdekű, transznacionális közösségek megjelenése, mint az emberi jogi mozgalom, a nőmozgalmak, a háborúellenes mozgalom stb. Ezektől az Egyesült Államok sincs elszigetelve. Az egységesnek tűnő felszín mögé kell tekintenünk, alá kell merülnünk e vitákba, amelyeknek világszerte számosan cselekvő részesei. Ebből meríthetünk új reményt és bátorítást.

 

Megjelent a Le Monde Diplomatique 2003. márciusi számában

 

 

Jegyzetek

 

1 The Overworked American: the unexpected decline of leisure, Basic Books, New York, 1991.

2 Linda Symcox: Whose history? The Struggle for national Standards in American classrooms, Teachers College Press, New York, 2002.

3 Az 1980-as évek hírhedt belpolitikai botránya: a Reagan-kormány titokban, kongresszusi jóváhagyás nélkül, fegyvereket adott el az iráni fundamentalista muzulmán rendszernek, amelynek bevételéből, szintén illegálisan, a nicaraguai sandinista kormány ellen harcoló "kontrákat" támogatta. (A szerk.)

4 A 2001. október 21-én elsöprő többséggel elfogadott törvény kibővítette a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és más rendfenntartó szervek jogkörét. Felhatalmazta az elnököt az USA-val szembeni támadásban érintett személyek vagyonának elkobzására, s könnyített a telefonlehallgatások engedélyezésén. A kormány a lakosság "totális" (az utazásokra, a kiadásokra stb. kiterjedő) ellenőrzésének orwelli tervét – a terrorakciók megelőzésére hivatkozva – arra a John Poindexter tengernagyra bízta, akit az 1980-as években az Irangate-ben játszott szerepe (összeesküvés és a Kongresszus félrevezetése) miatt jogerősen elítéltek. (A szerk.)

 

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy az elmúlt negyedszázadban a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt: a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. 2003 sorsfordító esztendő lehet a földrész jövője szempontjából.

Amikor Latin-Amerikában a diktatúrák túlhaladottnak tekintett időszakát fokozatosan a demokratikus rendszereké váltotta fel, George Bush amerikai elnök az Amerika Tanács konferenciáján, 1989. május 2-án sietett rámutatni: "A demokrácia iránti elköteleződés csak egyik eleme annak az újfajta összefogásnak, amelyet Amerika nemzetei számára elképzelek. Az összefogásnak arra is irányulnia kell, hogy szavatolja a piacgazdaság fennmaradását, erősödését és meghatározó szerepét."

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt. A kísérletekkel együtt járó pénzügyi tobzódás következtében a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. A szegénységi küszöb alatt élők száma 120 millió főről (1980) 214 millióra (2001), az összlakosság 43%-ára nőtt, s a népesség 18,6%-a, 92,8 milliónyian nyomorban tengődnek.¹

William Clinton elnök első mandátuma idején egyszer sem lépte át a Rio Grandét, a szomszédos Mexikóval határos folyót; egyetlen latin-amerikai országba se látogatott el. A szubkontinens – az akkortájt uralkodó washingtoni konszenzus² szempontjából – "jól viselkedett". Egyre inkább általánossá vált a nézet, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által előírt szigorú szerkezetátalakításoknak – kiegészülve a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) "szabadkereskedelmi" politikájával – nincs gazdaságpolitikai alternatívája.

Amerika déli felén a diktatúrák alkonya kontinens-szerte együtt járt prosperáló, liberális-demokratikus rendszerek térhódításával. Ez alól az egyedüli kivételt a kis karibi szigetország, Kuba jelentette, amelyre mint a nem demokratikus rezsimek túlélőjére és modelljére tekintettek.

Jorge Castaneda – aki később az ún. "Buenos Aires-i konszenzuson"³ nyugvó latin-amerikai "harmadik út" egyik fő mentora lett – a baloldal vereségének ezt az időszakát mutatta be A lefegyverzett utópia című munkájában, amely jelentős visszhangot keltett.⁴ A Szovjetunió eltűnése és az Egyesült Államok győzelme a hidegháborúban radikális jobboldali fordulatot eredményezett a világ egyensúlyában, ami Latin-Amerikában egybeesett a sandinisták kudarcával (1990), valamint a fegyveres felkelés beszüntetésével Salvadorban (1992), majd később Guatemalában (1996).

A szociáldemokrácia – a François Mitterand és Felipe Gonzales alatti Franciaország, illetve Spanyolország példája nyomán – neoliberális politikára tért át, Nyugat-Európa legjelentősebb kommunista pártja – az olasz – pedig saját maga nyilvánította ki megszűnését. Ugyanakkor a neoliberalizmus, Anthony Blair és William Clinton "harmadik útjának" köszönhetően, lélegzetvételhez jutott.

Az 1994-es mexikói válság kétségtelenül törést jelentett a neoliberalizmus sikertörténetében. A Clinton-kormányzat gyors beavatkozásának köszönhetően mégis az a benyomás keletkezhetett, hogy csupán átmeneti – egy új, hegemonikus modellhez való alkalmazkodással összefüggő – krízisről van szó. Brazília – Fernando Enrique Cardoso győzelmével – ugyancsak 1994-ben csatlakozott a kontinentális konszenzushoz.

A meggyengült, a neoliberalizmushoz "megtért" baloldal a vereség képét mutatta. A Demokratikus Forradalom Pártja Mexikóban, a Széles Front Uruguayban, a Dolgozók Pártja Brazíliában vagy a Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (a politikai párttá vált egykori fegyveres ellenzék) Salvadorban – hogy csupán e példákat említsük – ellenállásra képtelen túlélőknek bizonyultak a pusztító, jobboldali előretöréssel szemben. A növekvő munkanélküliség, a "rugalmas" foglalkoztatási politika, a munkakapcsolatok egyre bizonytalanabbá válása a szakszervezeteket védekezésre kényszerítette, s bebizonyosodott az ún. "új szociális mozgalmak" által hirdetett, újfajta harci módszerek korlátozott eredményessége is.

A neoliberalizmus győzelmét és hegemóniára törekvését valójában nem lehet elválasztani a baloldalnak a diktatúrák általi szétverésétől. Chile, ahol a gazdasági és szociális jogokért vívott harc és a politikai demokrácia hosszú időre visszatekintő hagyománnyal bírt, a Pinochet tábornok irányításával véghez vitt kegyetlen megtorlás nélkül – ami szétzúzta az egész kiépített struktúrát, amely az országot Latin-Amerika-, sőt világszerte viszonyítási ponttá tette – aligha válhatott volna a neoliberális offenzíva zászlóvivőjévé. De e nélkül Argentínában sem kerülhetett volna sor Carlos Menem kormányzására, a dollár és a peso paritásán alapuló, az országot pusztulásba taszító, katasztrofális politikára.

Ezekben az ólomsúlyú esztendőkben, amikor meghiúsultak a baloldal utolsó kísérletei is a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállítására, Uruguay militarizálódása, valamint a chilei katonai hatalomátvétel diadalra vitte az Egyesült Államokban kidolgozott nemzetbiztonsági doktrínához igazodó diktatúrák "brazil" modelljét. Egyidejűleg azonban egy másik jelentős fordulat is erős hatást gyakorolt a latin-amerikai kontinensre: a nemzetközi kapitalizmus addigi legjelentősebb, hosszú növekedési ciklusa tartós, recessziós szakaszba fordult át.

A Clinton által utódjára hagyott politikai örökség nagymértékben különbözött attól, amelyet elődjétől kapott. George W. Bush egy forrongó Latin-Amerikával találta magát szemben, amely az 1930-as évek óta a legmélyebb válság időszakát éli. Gazdasági és politikai súlya jelentősen csökkent a világban. A kontinens ingatag gazdaságú államaiban a társadalmi struktúra még töredezettebbé vált, s a lakosság széles rétegei változatlanul meg vannak fosztva az alapvető jogoktól. Argentínától Haitiig, Uruguaytól Nicaraguáig, Perutól Paraguayig, Venezuelától Bolíviáig vagy Kolumbiától Ecuadorig egymást követik a küszöbön álló vagy már ki is robbant válságok.

Ya basta! Az 1994-es mexikói válság egybeesett a liberalizmussal szembeni első nagy, nemzetközi tiltakozással, amely a zapatistáktól indult el Chiapas erdőségeiből. Ezt követően a földrész ellenállása, a brazíliai földnélküliek megmozdulásai, az ecuadori és a bolíviai indiánok mozgalma s a több országra kiterjedő privatizáció-ellenes harcok révén, újult erővel folytatódott. E megújulás számára a Porto Alegre-i szociális világfórumok az összefogás kivételes pillanataira adtak alkalmat.

Mindennek fényében a 2003-as esztendő a latin-amerikai kontinens számára 1973 óta a legfontosabb évnek ígérkezik:

• Brazíliában kirajzolódik a Luiz Inácio "Lula" da Silva által meghirdetett politika, amelynek deklarált célja: szembefordulni a neoliberalizmussal;
• Ecuadorban kiderül, mekkora a mozgásszabadsága Lucio Guitérreznek, egy szintén anti-neoliberális kormánynak, amely azonban ki van szolgáltatva a dollárosítás kényszereinek;
• Argentínában elnökválasztásokra kerül sor, s ennek nyomán eldől, lesz-e Brazíliának partnere a Mercosur (a Déli Közös Piac) újjászervezésére irányuló politikájában s esetleg egy új, közös regionális pénz megteremtésében, avagy a dollárosítás kerekedik fölül, amely az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetnek és az USA uralmának kedvez, s alapvetően behatárolja az új brazil kormány cselekvési lehetőségeit;
• Venezuelában véget ér a válság, bármilyen lesz is a kimenetele.

Az év végére tehát a földrész arculata meg fog változni. Megtudjuk: sikerül-e a brazil, az ecuadori és esetleg az argentín kormánynak áttérnie egy új, neoliberalizmus utáni korszakra, vagy pedig meg kell majd állapítanunk kudarcukat – a tőkespekuláció és a dollárosítás támadásai következtében, illetve ha e rendszerek netán a kooptálást részesítik előnyben a jelenlegi politikával való szakítás helyett.

Ezen új időszak lényegi újdonsága az előzőhöz képest nem csupán abban áll, hogy meggyengül(het) a neoliberális hegemónia – még ha számot is kell vetnünk mindazokkal a veszélyekkel, amelyek a meghaladásukra törekvő kormányokra leselkednek. Nem egészen egy évtized leforgása alatt, midőn a kontinens történelme – a szűkös gazdasági-pénzügyi keretek között – megmerevedni látszott, egy másfajta szakasz vette kezdetét, amelyben új, korábban ismeretlen mozgástér nyílik a népi mozgalmak, a tömegek mozgósítása számára.

Túljutottunk azon a perióduson, amikor az ellenállás a szociális kérdésekre korlátozódott, s nem nyilvánulhatott meg az országos politika szintjén. A kontesztáló társadalmi erők által hatalomra segített kormányok a követelések szószólóivá válhatnak. A parasztmozgalmakra s más népi erőkre támaszkodó Evo Morales bejutása a bolíviai elnökválasztás második fordulójába megmutatta: ezek a társadalmi erők képesek kihasználni a rendelkezésre álló intézményi kereteket. Guitérrez győzelme Ecuadorban mindazon társadalmi csoportok összefogásának gyümölcse, amelyek kivették részüket a neoliberális kormányokkal szembeni küzdelemből, s a választásokon politikai tényezőkké léptek elő.

Kuba nem omlott össze. Ha át is kellett alakítania gazdaságpolitikáját, a szigetország kívül maradt a washingtoni konszenzuson.

Venezuelában nem sikerült keresztülvinni a neoliberális politika meghonosítását. Carlos Andrés Perez és Rafael Caldera kormányainak kudarcát követően, az ország megválasztotta Latin-Amerika első olyan elnökét, aki nyíltan szembehelyezkedett a neoliberalizmussal. Hugo Chávezt, bár kevés politikai és szervezési tapasztalattal rendelkezett, a megújulást követelő népi mozgalom juttatta hatalomra.

A venezuelai válság világosan jelzi a hiátust a neoliberális projektek kimerülése és az új alternatívák kimunkálása ütemében. Chávez győzelme – kormányzásának "bonapartista" hangvételével – ideiglenesen kitölti ezt az űrt, mialatt formálódik a népi mozgalom, amelyet a kormány szociálpolitikája is erősít. Venezuelában versenyfutás zajlik egyrészt a kormány programja és a népi mozgalom megerősödése, másrészt az ellenzék (mostanáig nem létező) javaslatainak megfogalmazása között. Hogy az ország milyen irányba fordul, e versenyfutás kimenetelétől, illetve annak a nyílt destabilizációs kísérletnek a sikerétől vagy kudarcától függ, amely a 2002. április 11-i (s azóta is folytatódó) államcsínykísérlettel vette kezdetét.

A másik jellegzetes eset Argentína, ahol – úgy tűnik – a fáziskésés még nagyobb a két évtizeden át érvényesült hegemón modell kimerülése és a Fernando de la Rua-féle, hamar feledésbe ment "harmadik út", illetve az új alternatívák kidolgozása között, amit a szociális válság (benne a hagyományos eliteké) immár elodázhatatlanná tett. Venezuela és Argentína, bár különböző feltételekkel, annak a vajúdásnak a paradigmáját képviselik, amely megpróbáltatások és szenvedések árán olyan új baloldalt hoz világra, melynek fizionómiája az első esetben még hiányos, a másodikban pedig egyelőre még ki sem rajzolódott.

Brazíliában és Ecuadorban, különböző módokon, eddig a válság objektív összetevői szubjektív elemekkel keveredtek. Brazília a földrészre oktrojált uralom leggyengébb láncszemévé vált: a neoliberális modell kiépülését a társadalmi és a politikai baloldal újjászerveződése kísérte. A baloldal tovább élt, és a neoliberalizmus utáni korszakba való fokozatos átmenet politikai programjával – súlyos feszültségek közepette s komoly kockázatok vállalása árán – hatalomra került. Valódi képet azonban majd csak tényleges működése alapján alkothatunk róla.

"A piacnak meg kell értenie, hogy a brazil emberek szeretnének naponta háromszor enni, s hogy közülük sokan – éheznek", nyilatkozta da Silva közvetlenül megválasztása után. "Lula" programja a termelő tőkével való szövetségre épít – beleértve a nagytőkét is -, szemben a spekulatív tőkével, s a gazdaság élénkítése érdekében a kamatok csökkentésére játszik. Az elsőbbség – a nemzeti jövedelem jobb elosztásával, a belső piac fejlesztésével, az agrárreformmal – a szociálpolitikáé. De prioritást élvez a Mercosur újjászervezése, bővítése és fejlesztése is.

Hogyan lehet elkerülni a neoliberalizmus állította csapdákat? Ugyanis a Cardoso alatti Brazíliának volt egy "titka": itt voltak a világon a legmagasabbak a betéti kamatok. Ez egyfelől kétségtelenül vonzotta a pénztőkét – ami monetáris stabilitást eredményezett -, másfelől azonban a gazdaságnak e spekulatív szegmenstől való függőségéhez vezetett. Emiatt az ország 1999 óta három ízben is pénzügyi csődbe jutott, ebből két alkalommal 2002-ben. Ezeken a nehéz időszakokon csak újabb IMF-intézkedéssorozattal sikerült fölülkerekedni.

A monetáris stabilitást a közvélemény sikerként élte meg, s elnökjelöltként da Silva is fontos eredménynek tartotta. Az effajta stabilitás megőrzése azonban, kiegyenlítendő a fizetési mérleg hiányát⁵ , feltételezi a pénztőke megtartását – magas kamatok segítségével. A gazdaság élénkítése – ami "Lula" termelő tőkével kötött szövetségen nyugvó programjának kulcsa – szükségessé teszi a pénzügyi zsákutcából való kilábalást, amihez azonban rendkívül kedvezőtlenek a feltételek. A nemzeti valuta – 2002-ben közel 25%-os – leértékelése nyomán újraindult, s egy év alatt 25%-os mértéket ért el a pénzromlás, mindazokkal a következményekkel, amelyek ezzel együtt járnak: bérkövetelések, a közkiadások még szigorúbb ellenőrzésének szükségessége stb.

A brazil kormánynak tehát növekvő feszültséggel kell számolnia a pénzpiaci szempontokat előnyben részesítő, a monetáris stabilitás – és vele a magas kamatok – megőrzésében érdekelt ágazatok, illetve azok között a társadalmi csoportok között, amelyek a szociális szempontok elsőbbségét, a gazdasági fejlődés előmozdítását, a nemzeti jövedelem újraosztását követelik, ami a kamatok jelentős mértékű csökkentését feltételezi.

Da Silva első, "plurális" kormányának felállításával a pénzpiacok bizalmát kívánta magának biztosítani, elfogadtatva a gondolatot, hogy eleinte olyan átmeneti stratégiára – az érvényben lévő modelltől való óvatos távolodásra – van szükség, amely igazodik a szociális prioritásokhoz rendelkezésre álló erőforrások nagyságához. E stratégia rendkívül nehéz első évvel számol, már csak azért is, mert a kormány az elmúlt évtized legszigorúbb költségvetésével kénytelen dolgozni, amelyet a Cardoso-kormánytól örökölt. Da Silva jelentős, kezdeti bizalmi tőkére s olyan választói mandátumra támaszkodhat, amely lehetővé teszi, hogy egy ideig feszültségek nélkül kormányozzon. Kérdés, hogy ez az időszak elegendő lesz-e a pénzügyi problémák megoldására s a gazdasági fejlődés beindítására, lehetővé téve az áttérést egy neoliberalizmus utáni modellre.

A da Silva-kormány működésének leginkább újszerű s legkockázatosabb területe minden bizonnyal nemzetközi politikája lesz, amely az egész földrészen érezteti majd hatását. Szembe kell szállnia az Egyesült Államok világméretű hegemón törekvéseivel – ami a kontinensen különösen érzékelhető -, vállalva ennek minden következményét.⁶ Brasilia számára az első próbatételt az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet körüli összecsapás, illetve a Mercosur újjászervezésének terve jelenti majd. Ha sikerül elérnie e hatalmas, piac által uralt gazdasági térség létrehozásának elhalasztását, s egyúttal figyelembe vennie az USA érdekeit is, ez lehetővé teheti a Dél-Amerikával kapcsolatos brazil gazdasági stratégia kibontakoztatását. Mindazonáltal Robert Zoellick amerikai kereskedelmi miniszter már figyelmeztetett: "Ha Brazília nem csatlakozik a tervezett szabadkereskedelmi zónához, az Antarktisszal kell majd kereskednie."

Ecuadorban Lucio Guitérrez győzelme még meglepőbb volt, mint da Silváé Brazíliában – ha elnökké jelölésének egyedülálló jellegét, illetve a szociális és etnikai hátteret (az erős bennszülött mozgalmat) tekintjük, amely jelöltségét támogatta. Szavazóbázisának látványos gyarapodása a választási kampány finisében Guitérrezt jelentékeny többségű győzelemhez juttatta.

Guitérrez kormánya azonban súlyos problémával kell szembenézzen: nem rendelkezik elegendő erővel ahhoz, hogy egyedül forduljon szembe a dollárosítással. Ez utóbbira mindenesetre, választási kampánya során mint az országot sújtó bajok legfőbb forrására hivatkozott. A törékeny ecuadori gazdaság viszonyai közepette Guitérrez aligha erőltetheti megint a sucre (a korábbi ecuadori pénz) alkalmazását, vagy hozhat létre új fizetőeszközt. Sorsa nagymértékben a térség egészének jövőjétől s különösen a Mercosur és a Szabadkereskedelmi Övezet közötti összecsapás kimenetelétől függ.

Kormányának összeállítása is ellentmondásos törekvéseket tükröz: egyszerre igyekszik megnyerni a hagyományos elitek bizalmát s kielégíteni az őt megválasztó társadalmi bázis követeléseit. Guitérreznek "Lulánál" is súlyosabb nehézségekkel kell szembenéznie, mivel győzelmének egyedisége nem tette lehetővé, hogy megfelelő parlamenti támogatást szervezzen magának, s így kezdettől fogva egy vele szemben ellenséges Kongresszussal kell számolnia, amely a parlament élére a kormánnyal szembenálló személyeket választott. Előre látható, hogy rövid időn belül konfliktusra kerül sor a szociális mozgalom és a parlament között, s hogy az utóbbi ellenállása akadályozni fogja a kormányprogram végrehajtását.

A Guitérrez által életbe léptetett első intézkedések jelzik a reá váró nehézségeket. Minthogy az örökölt gazdasági helyzet katasztrofálisabbnak bizonyult, mint amit az előző kormány jelzett, amely előzetes megállapodást kötött az IMF-fel, az új elnök "hadigazdaságot" ígér. Ennek keretében bejelentette a fűtőanyagok árának (35%-os) felemelését, a közkiadások befagyasztását, a köztisztviselők bérének csökkentését (20%-kal, mindazok esetében, akiknek havi keresete meghaladja a 1000 €-t), miközben arra szólította fel a rendfenntartó erőket, hogy ne lépjenek fel erőszakosan az intézkedések miatt tiltakozókkal szemben.

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Dél-Amerika legközelebbi jövője az ez évi argentínai választások kimenetelén múlik (az első fordulóra április 28-án, a másodikra pedig május 18-án kerül sor). E választás olyan elnököt juttathat hatalomra, aki da Silva partnere lehet a Mercosur újjászervezésében, továbbfejlesztésében és kibővítésében, beleértve egy nemzetek feletti parlament és közös pénznem létrehozását. Ez a térség többi országa számára kedvező körülményeket teremthetne ahhoz, hogy leküzdjék a válságot; így mindenekelőtt Ecuador számára, amely közös fizetőeszköz birtokában kiléphet a dollárosításból. Uruguayban, ahol 2004-ben kerül sor általános választásokra, a Széles Front az esélyes, s elképzelhető egy olyan elnök megválasztása, aki azonosul a regionális önazonosság megerősítésének tervével.

Remélhetőleg kedvező fejlemények lesznek Venezuelában – megszilárdul Chávez kormányának helyzete -, Paraguayban – új elnökválasztás nyomán -, illetve a térség más, válságban lévő országaiban, így Peruban és Bolíviában is.

Argentínában Elisa Carriro, a brazil programhoz legközelebb álló, mérsékelt baloldali jelölt a baloldal fő esélyese, mivel a közvélemény-kutatások szerint szintén jól pozicionált másik baloldali jelölt, Luis Zamora nem hajlandó jelöltetni magát, mondván, hogy általános választásokat, nem csupán elnökválasztást kellene tartani. Ez a körülmény erősítheti Carlos Menemnek, a neoliberális csőd előidézőjének győzelmi esélyeit, illetve polarizálhatja a vele szemben álló erőket. Ebben az esetben megjelenhet a színen valamelyik peronista elnökjelölt, aki szövetkezhet da Silvával, vagy a dollárosítás valamilyen köztes formáját képviselheti.

A teljesen összezavarodott, kiábrándult, politikai osztályát elutasító Argentínában visszhangzik a kiáltás: "Que se vayan todos!" – "Távozzanak valamennyien!" A választásoktól való távolmaradás, az érvénytelen szavazás s a tiltakozás más formái, amelyek megakadályozhatják a szavazatok koncentrálását a baloldali – tehát az anti-neoliberális – erőkre, meghiúsíthatják a térség kínálkozó esélyét, hogy gyökeres fordulatot hajtson végre, sorsát a saját kezébe vegye, egyszersmind a pluralitáson keresztül és a Mercosur megszilárdításával hozzájáruljon a nemzetközi kapcsolatok demokratizálásához.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. februári számában.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1 "Panorama social de America latina 2001-2002", Commission économique pour l'Amérique latine (Cepal), Santiago (Chile), 2002

2 A washingtoni konszenzus – a neoliberális gazdaságpolitika "katekizmusa" – a fiskális szigort, a "versenyképes" árfolyamokat, a kereskedelem liberalizálását, a külföldi beruházásokat, a privatizációt és a deregulációt hirdeti.

3 A neoliberalizmus – úgymond – "humánusabbá tételét" hirdető Buenos Aires-i konszenzus aláírói között találjuk, többek között, Ricardo Lagost (a későbbi chilei elnököt), Cuauhtemoc Cardenast (Mexikóváros polgármesterét, a Demokratikus Forradalom Pártjának vezetőjét) és riválisát, Vicente Foxot, a mexikói jobboldal vezéralakját (a későbbi elnököt, akinek kormányában J. Castaneda, 2003. januári lemondásáig a külügyminiszteri posztot töltötte be), Sergio Ramirezt, Nicaragua korábbi szandinista alelnökét, Fernando de la Ruát (a későbbi argentín elnököt), Itamar Franco brazil exelnököt és… Luiz Inacio "Lula" da Silvát, a brazil Dolgozók Pártjának vezetőjét, aki azonban később elhatárolódott a dokumentumtól.

4 Jorge Castaneda: L'Utopie désarmée, Grasset, Párizs, 1994

5 Cardoso monetáris stabilitási programjának tíz éve alatt az államháztartási deficit tízszeresére nőtt.

6 E politika – gazdasági aspektusain túl – immár közvetlen katonai beavatkozást jelent Kolumbiában, s a régió nemzeteit, a Kolumbia Terv meghosszabbításaként, egy többnemzetiségű, "humanitárius" beavatkozás részesévé kívánja tenni.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromsága" az Irak elleni háború többféle értelmezését engedi. A liberális szemlélet e három síkot egységesen látja, és úgy véli, bár a háború nem szép dolog, ám általa egy véreskezű diktátorral mégis csak kevesebb van. Történelmi-kritikai szempontból a képlet azonban hiányos. Az iraki háború felfogható úgy is, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése egy olyan "rekolonizáció" keretében, amelynek célja a világ perifériás és félperifériás részeinek beillesztése az alakuló világrendbe.

Jugoszlávia felosztásának-szétbombázásának, illetve az Irak elleni háború tapasztalatainak elemzése végérvényesen megmutatja, hogy azoknak volt igazuk, akik az 1989 utáni korszakot nem a "béke és a demokrácia" diadalaként fogták fel, hanem a "szabad piacgazdaság" rablóháborúinak új korszakáról beszéltek, amelyben mind politikai, mind gazdasági síkon egy új világrend körvonalai rajzolódnak ki. A SZABADSÁG nagy ígérete helyett 1989 óta a háborúk egymásutánjának vagyunk tanúi továbbra is. 1989 "liberális forradalma" hamarabb kiürült, mint azt a legradikálisabb kritikusok feltételezték. Ma már Fukuyama a liberális, angyalarcú kapitalizmus nevetséges ideológusának tűnik csupán. Ha a XX. század Amerika évszázada volt, úgy tűnik, a XXI. század Amerika hanyatlásának évszázada lesz – legalábbis erre a végkövetkeztetésre jutottak ismert gondolkodók, mint például az amerikai-francia Immanuel Wallerstein.

 

I. Sem a francia forradalom, sem az orosz forradalom nem tudta beteljesíteni a maga egyetemes gazdasági-politikai és kulturális küldetését, univerzális céljait. Amerika egyetemes, bár alapvetően más küldetése sem beteljesíthető ugyanazon okokból: az emberiség fejlődése túlságosan sokrétű, nem egyneműsíthető a maga teljességében, mert a történelmi-társadalmi fejlődés természete szerint egyenlőtlen. A mostani iraki háború is felfogható úgy, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése, egy olyan "rekolonizáció" érdekében, amelynek végső soron az a célja, hogy a világ perifériás és félperifériás részeit beillessze a világrend átalakulóban lévő rendszerébe, új hierarchiájába. E hierarchia történetileg jött létre a világ egészének és egyes régióinak periódusonkénti gazdasági és területi újrafelosztása során; e több évszázados folyamatot alapjában a tőkefelhalmozás és a nagyhatalmi, illetve geostratégiai érdekek határozzák meg. E folyamat 1989-91 után nyilvánvalóan új periódusba lépett, amennyiben az 1945 után megszilárdult bipoláris világrend az államszocializmus bukásával együtt összeomlott. A háborúkat jogilag is és erkölcsileg is mindig igazolják, noha csak ritkán folytatják a nemzetközi jogi előírások szerint. A történelem arra "tanít", hogy a nemzetközi jogot minden új korszakban új módon definiálják, de csak azt követően, ha előbb a nemzetközi politikában "vérrel és vassal" érvényre juttatták az új erőviszonyokat. Ez 1914-18, 1933, 1945-47, 1968-1973 után 1989 óta kétségtelenül ismét folyamatban van. Az ENSZ, amely a 20. század kivételes eredménye volt a nemzetközi jog érvényesítése terén, a mostani válság eredményeként akár meg is semmisülhet, csupán névleges szervezetként egzisztálhat tovább.

 

II. Az Egyesült Államokat a Szovjetunió felbomlása tehát új világpolitikai státusba emelte, amellyel az egyedül maradt szuperhatalom, úgy tűnik, nemigen tud megbirkózni. Míg a 70-es-80-as években a gazdasági-pénzügyi és szabadkereskedelmi terjeszkedés elegendő volt az amerikai szuperhatalom pozícióinak fenntartásához, sőt, megerősítéséhez, az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban kényszerül a világ különböző térségeiben háborút vagy rendfenntartó akciókat folytatni közvetlenül az amerikai hadsereg (és kis mértékben szövetséges csapatok) bevetésével. Míg a Balkánon a tét a déli irányú felvonulási erők és a kelet-európai jelenlét biztosítása volt, most az évtizedek óta nagyon ingatag közép-keleti térség "pacifikálásán" van a sor.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromságából" ered az Irak elleni háború többféle értelmezésének lehetősége. A liberális értelmezés mindhárom síkot egységben látja, s úgy véli, a háború nem szép dolog ugyan, de mégis csak egy véreskezű diktátorral kevesebb. Éljen a háború, hátha meggyengíti a terrorizmus anyagi hátterét. A nacionalista érvelés, mint például az orosz vagy a francia álláspont, abból indul ki, hogy az ő országaik ebből a geostratégiai és olajkereskedelmi üzletből kimaradnak. Az arab-iszlám nacionalizmus saját ellenőrzése alatt kívánná koncentrálni a megfelelő olajlelőhelyeket és kereskedelmi utakat. De nincsen ehhez elegendő erejük és egységük. Ráadásul az Európai Unió német-francia centruma az USA-val szemben az európai önállóság sérelmét látja abban, hogy egy alapjában amerikai érdekeltségű háborúban a kelet-európai NATO-szövetségesek, az Unió gyengítését kockáztatva, az amerikai katonai-politikai érdekeket támogatják. Az EU-amerikai konkurenciában Oroszország nemzetközi szerepe "felértékelődött", azzal tart, aki többet ígér. Az USA viszont, amely saját táborát már nem tudja összetartani, engedményeket kénytelen tenni Oroszországnak.

 

III. Egy történeti-kritikai elemzés szempontjából az így felállított képlet hiányos. Ha kilépünk az érdekszférák és a nyersanyagok ellenőrzéséért folytatott nagyhatalmi küzdelmek apologetikus és immanens értelmezéséből, akkor jobban látható, hogy az USA jobboldali-konzervatív adminisztrációja nem képes megnyugtató választ adni néhány alapkérdésre. Miért éppen Irakot kívánta megtámadni, amikor hasonló diktatúrák a térségben és sokfelé a világon szép számmal vannak? Azzal mégsem igazolható egy háború, hogy annak célja az iraki olaj megszerzése, noha nyilvánvaló a tényállás. Még ma is sokan tagadják, hogy ez a háború az olaj körül forgott, noha két héttel a háború után Dick Cheney korábbi üzleti vállalkozása már be is nyújtotta igényeit az iraki olaj "kiaknázására".

Az I. világháborút is minden hadviselő fél a legszentebb hazafias eszmékkel és erkölcsi imperatívusokkal igazolta, miközben gyarmatokról és más egyéb zsákmányról volt szó. Ha az USA tényleg a terrorizmus elleni háborút folytatná, akkor a terrorista kiképző központokkal és az atombombával rendelkező Pakisztánt kellene megtámadnia, de az al-Kaida sem iraki, hanem szaúdi eredetű, a tömegpusztító fegyverek felszámolása is sürgetőbbnek látszik Pakisztánban, Iránban vagy Észak-Koreában, amelyek állítólag atomfegyverekkel rendelkeznek, és fenyegethetik a centrum-országokat, illetve a világot. Még a közel-keleti terrorszervezetek felszámolásáról sincs komolyan szó, ha csak Saron véres akcióit nem soroljuk ide. Ez a politika csak azt a hamis látszatot kelti, amit a szélsőjobboldali-rasszista antiszemitizmus sugall, mintha Izraelnek köze lenne az amerikai "olajháborúhoz" vagy az amerikai "olajmaffiához". Ez a szélsőjobboldali propaganda is tükrözi, hogy Irak lerohanása csak rövid távon növeli Izrael biztonságát, hiszen az arabok amerikai stílusú megalázása újabb olaj az iszlám alapú politikai fundamentalizmus egyáltalán nem kialvó tüzére. A fundamentalizmus antiszemita ideológiája – amely egyébként számos elemében jelen van az arab politikai élet propagandacentrumaiban is – igyekszik Izraelből és a zsidókból megint bűnbakot csinálni. Lehetetlen nem észrevenni, hogy meghatározott arab politikai körökben és általában az arab nacionalizmusok "műhelyeiben" egy újfajta antiszemitizmus bontakozik ki, amely a régi antiszemita hagyomány (vérvád stb.) elemeit felhasználva, nem integrál(hat)ja a náci szimbólumokat, de a zsidóságot – nem csupán az izraeli állam politikáját, sőt, még csak nem is magát az izraeli államot – mint vallási és etnikai egységet tekinti az egyes számú ellenségnek. Az antifasizmusba csomagolt antiszemitizmus (pl. a horogkereszt azonos a Dávid csillaggal) a baloldal meghatározott csoportjait is veszélyeztető ideológia, ami egy differenciálatlan antiimperializmus megnyilatkozása lehet, de amelynek természetesen semmiféle engedmény nem tehető.

Az iraki háború mint felszabadító háború tézise egy kiszámíthatatlan és vég nélküli háború realitását vetíti elénk. Hiszen csak ott folyik harc a terrorizmus és a diktatúra ellen, ahol az USA érdekei megkívánják. Ahol nem, ott felszerelik a terrorista egységeket, mint például a 70-es évek Irakjában a kurdok vagy Irán ellen, vagy gondoljunk a közelmúlt Koszovójára, a kelet-timori népirtásra, a török, a görög, a latin-amerikai katonai diktatúrák támogatására vagy a mostani pakisztáni és szaudi iszlám rendszerek szövetségi státusban tartására. Mindez erkölcsileg is aláássa a háborús politikát. Kiinduló tézisünk, miszerint fegyverekkel nem lehet a polgári demokráciát (ami természetesen nem azonos a többpártrendszerrel!) exportálni, meggyökeresíteni, a történelem nem siet megcáfolni. Honnan is lehetne hirtelenjében demokratikus polgárságot "előállítani", mondjuk, éppen a Közép-Keleten? Nem sikerült ez Oroszországban sem, de Kelet-Európa nagyobb részén sem.

 

IV. A békemozgalom – Berlintől Madridig, Londontól Budapestig, Párizstól New Yorkig – a maga "naiv" módján a nemzetközi kapcsolatok alternatív modelljéből indult ki, amelytől az antiszemitizmus és az Amerika-ellenesség kulturálisan és politikailag is idegen. Az Amerika-ellenesség, az antiszemitizmus, a vallási extremizmus a szélsőjobboldal ideológiája. Mindez leginkább a budapesti demonstráción nyilvánult meg, ahol valóban megjelentek polgárikörös-szélsőjobboldali provokátorok és virtigli fasiszták, akik az iraki ellenzéki szónokot hazaárulónak bélyegezték, kirukkoltak szokásos antiszemita és emberellenes jelszavaikkal, de ezeket a jelenségeket a tüntető tömegek és a szónokok beszédei elszigetelték, megfékezték, kirekesztették. Ez a jelenség büntetés volt azért, mert éles ellentét feszült a kormány békét hangoztató állásfoglalásai és az USA-t támogató gyakorlati politikája között. Sokan a kelet-európai csatlós történeti hagyományába illesztették ezt a magatartást, amelyet – ki ne emlékezne rá – a Balkán-háború idején a Fidesz-kormány is ápolt.

Egyébként ilyen provokációk Európa más nagyvárosaiban nemigen történtek, sőt, a demonstrációk – minden sokszínűség (pacifisták, szocialisták, szociáldemokraták, kommunisták, keresztények) ellenére – alapjában baloldali, szakszervezeti ellenőrzés alatt álltak a nemzeti és szociális egyenlőség humanista eszményeit hirdetve. Mindenütt a háborús politikát, az erőszak kultuszát nevezték meg a szélsőjobboldali jelenségek egyik forrásaként.

Nem egyszerűen 1968 békemozgalma és pacifizmusa éledt most újjá. Természetesen a tüntetők a háborút most is mint kulturális szempontból elfogadhatatlan megoldást utasították el. A mozgalomra azonban erős hatással voltak az európai civil szociális mozgalom gazdasági és szociális követelései is, amelyek a globalizációs folyamatok kritikájából indulnak ki.

Úgy tűnik, Bush hazai és nemzetközi méretekben összekovácsolta a háborúellenes baloldali és pacifista erőket, nemzetközi elszigetelődését erősítette, amennyiben Európa lakosságának közel 80%-a ellenzi a háborút. Az a meggyőződés volt általános a békemozgalmon belül, hogy a véreskezű diktátor, Szaddám Huszein megdönthető (lett volna) egy békés rendszerváltás keretei között is a demokrácia játékszabályai szerint. Ez lehet persze naiv feltételezés, mert félő, az új világrend már túllépett ezeken a demokratikus játékszabályokon.

V. A háború sajtóvisszhangjához hozzátartozik az a nyelv, amelyen a politikusok beszéltek. Itt egyetlen "új" fogalom megjelenésére utalnék csupán, azt érzékeltetve, hogy a történelem különböző rétegei miképpen ötvöződnek. Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter, majd pedig Bush elnök terminológiai újítása akkor került elő, amikor a kelet-európai országok kormányai Tony Blair inspirációjára aláírták az amerikai háborús törekvések támogatását. Az elhíresült levélre hivatkozva, Rumsfeld – szemben a francia és német állásponttal – hangsúlyozta, hogy az "új Európa" példát mutatott a régi (nyilván dekadens?!) Európa számára, amely nem képes követni az új idők szellemiségét, háborús ethoszát. Ez a nyelvezet – bár több ok miatt sem tételezem föl, hogy Rumsfeld tudatában lett volna ennek – a náci terminológiában gyökeredzik.¹ Emlékeztetni illik arra, hogy a náci Németországban 1941 és 1944 között Das Neue Europa ("Új Európa") címen országos folyóirat létezett, propagálva az "új Európa", magyarán a német vezetésű Európa eszmeiségét. Ez a gondolat akkoriban igen népszerű volt, főleg a kelet-európai szélsőjobboldal köreiben. A régi és új Európa ilyen szembeállítását maguk a magyar nyilas mozgalom képviselői is megtették – éppen a Horthy rendszer konzervatív figuráival szemben és általában a Nagy-Britannia irányában tapogatódzókkal szemben, mondván, a jelenlegi rezsimek folyton-folyvást ellenszegülnek az "új európai szellemiséget (zsidókérdés, földkérdés, a vezetés kérdése, népiesség kérdése) követő átállásnak".² A kelet-európai országok "új európai szellemisége" éppen a régi Európához való csatlakozásban merült ki ezideáig, mostantól azonban mi, kelet-európaiak az amerikai katonai érdekeltség európai megtestesítőiként szerepelünk, méghozzá egy olyan lehetetlen helyzetet reprezentálva, amelyben ezek az országok gazdaságilag – Rumsfeld szóhasználatánál maradva – a régi Európához tartoznak, katonailag viszont az USA "érdekszférájának" tekintendők. Ez az "új európai", valójában éppenséggel nem-európai, hanem amerikai orientáció magának az Európai Uniónak mint nemzetközi gazdasági és politikai "ellensúlynak" a legyengítését szolgálja. Szép szerepvállalás… Kísért 1968 szelleme? Dehogy. Hiszen ki hitte volna akár csak 15 évvel ezelőtt, hogy az amerikai legfelső politikai vezetés egy közel hatmilliós metropolisnak bombákkal eshet neki? Ki hitte volna, hogy az emberiség pótolhatatlan kulturális kincseinek megőrzése nem ért meg az amerikaiaknak egy-két harckocsit, miközben az olajkutak és az olajügyek minisztériuma állig felfegyverzett katonák ellenőrzése alá került? Ki hitte volna, hogy Babilon kulturális emlékei néhány dollár ellenében amerikai katonák hátizsákjában landol, vagy egyenesen a nemzetközi bűnszövetkezetek zsákmányává válnak.

A mai ötvenesek még emlékeznek arra, micsoda nemzetközi botrány volt, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak egy másik szövetségesük területére, Csehszlovákiába 1968 augusztusában. Az akkori négy halott (akkor is szerepet játszott a baleset, ketten így haltak meg) megdöbbenést váltott ki a kritikailag gondolkodók körében, de a hivatalos propagandisták akkor is egyfajta "felszabadító" ideológiából indultak ki, "a néphatalom", "a munkásosztály hatalmának" megmentéséről beszéltek. Az iraki több ezer halottról és pusztulásról azonban már a háború utáni napokban sem igen esik szó, noha a mai pluralista rendszerben erre elvben akár mód is nyílhatna. Ám a sajtó, általában a média mint hatalmi eszköz jól kitapintható érdekeket szolgál… A világ gyorsan változik, a háború után mindjárt – a háborút ellenzők közé tartozó – Oroszország is részt kér a helyreállítás üzleteiből. Csodálkozunk, ha a zsákmány morzsáiból az olyan kis országok is részesedni akarnak, mint Magyarország?

 

VI. A sajtó a CNN alakjában a háborúból egy világméretű valóságshow-t varázsolt, de itt tényleg meghaltak az emberek élőben, hiszen élőben vadásztak az irakiakra. A politikát perszonifikálták, mintha tényleg Szaddámról lett volna szó ebben az üldözéses mesében, s nem a közép-keleti amerikai hatalmi befolyásról és az olajról. A Fox News – szintén amerikai – hírcsatorna, amely a hazafias érzések rendkívül széles skáláján játszott, talán még nagyobb nézőcsalogató volt, mint a CNN, ami szintén arról tanúskodik, hogy az USA-ban szeptember 11. után mindenféle háborús hisztériával megetethető a nagyérdemű. Eleve megdöbbentő volt, hogy a CNN az önmagáról felállított "objektív" tájékoztatásnak mennyire nem kívánt megfelelni, hiszen katonai adóvá alakult át, újságíróit és riportereit az amerikai hadsereg egyenruhájába vagy stilizált uniformisába bújtatta, még a nőket is, nem titkolva, hogy kizárólag a Bush-politika érdekeit hajlandó képviselni. A katonai és politikai fejetlenséget következetesen egy nagy stratégia részeként mutatták be és propagálták, még Bagdad szétbombázását is "humanizálni" igyekeztek, mondván, a "rendszerváltás" a "humanitárius segítség" előfeltétele. A civil áldozatok egyre növekvő számát mindig úgy jelölték meg, hogy csupán gyanús arab források és csatornák túlzásairól lehet szó. Miközben civilek százait likvidálták a bombázások során, pontos információkkal mindig csak az amerikai halottakról, néha a britekről adtak számot, az iraki civil lakosok nyilvánvalón nem számítottak teljes értékű embereknek.

Az értelmetlen pusztítást (lakóházak, kórházak, múzeumok stb.) azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy a Perzsa-öböl kikötőjének "többszöri" elfoglalása után, bevágtak olyan képeket, amelyeken az amerikai katonák hálás arabokat látnak el vízzel és élelmiszerrel. Olyan ostobáknak tekintették a külföldi nézőket is, hogy azok elhiszik, az amerikaiak azért mentek oda, hogy segítsenek a szerencsétlen iraki embereken.

A "békés rendszerváltás" németországi tézise meg sem fordult a magyar liberálisok és "szocialista" támogatóik körében, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bagdadot sem lehet háborús bűncselekmények, azaz ártatlan civilek, gyermekek, öregek, nők likvidálása nélkül elfoglalni, annak ellenére, hogy az iraki hadsereg komoly ellenállásáról szó sem lehetett. A CNN nyomán úgy igyekeztek beállítani a dolgot, mintha itt egy "becsületes" és "demokratikus" háborúról lenne szó, amelyben egy erős és veszélyes ellenfelet kell legyőzni, egy "arab Hitlert". Valójában egy, a 70-es évek színvonalán álló, de rosszul felszerelt és szervezetlen katonai erő jórészt spontán ellenállásáról volt csupán szó, amelynek többségét a nemzeti függetlenség, az állami patriotizmus vagy/és az iszlám valamely formájának eszméi és érzelmei fűtötték.

De Magyarországon, ahol a lakosság döntő többsége kezdettől ellenezte a háborút, a háború propagandáját nem a vallásos konzervatív erők vezényelték, mint az Egyesült Államokban, hanem a liberálisok, azoknak is egy szélsőséges szárnya, amely a régi időkre emlékeztető "internacionalista szolidaritás" jegyében szólította fel a lakosságot szinte minden tv-csatornán arra, hogy Amerikában a Nagy Felszabadítót lássa. Miközben túllihegték olykor még a Fox News kommentátorait is, egyenesen Amerikában látták Európa felszabadítóit, noha ugyanők másfél évtizeddel ezelőtt még pontosan tudták, hogy Európa egyes számú felszabadítója az a Szovjetunó volt, amely mintegy 27 milliós emberveszteséget szenvedett el a náci Németország legyőzése során. Ám tudjuk, az emberi emlékezet is politikafüggő…

A háborús mainstream magyarországi sajtóvisszhangja³ (a magyar értelmezés kiinduló és végpontja természetesen a CNN volt) minden szempontból megfelelt az uralkodó politikai csoportosulások elvárásainak. Egyetlen fontosabb csatorna sem lógott ki a sorból, mindenki ugyanazokat az ügyeletes "szakembereket" szólaltatta meg, akik ugyannak a "törvénynek" engedelmeskedtek: ki így, ki úgy, mindenki a maga színvonalán igazolta a háborút. A furcsa inkább csak az volt, hogy liberális "szakemberek" szónokoltak a nemzetközi jog megsértésének elfogadhatóságáról a cél szentesíti az eszközt szellemében. A mai liberálisok a tegnapi sztálinisták?

Az amerikai felszabadítás oly jól sikerült, hogy nem volt olyan vallási, kulturális és etnikai ellentét a térségben, amelyet mozgásba ne hoztak volna, nem volt olyan ellentmondás, amelyre rá ne telepedtek volna a megszállással kapcsolatos jól ismert célok és feladatok – természetesen mindig az atyai segítség nevében. A térségre jellemző és az Eszméletben is már elemzett nemzetiségi, etnikai és vallási ellentétek tudatos kiélezése nem egyszerűen azt a célt szolgálta, hogy ezekre az ellentétekre rátelepedve állandó katonai felügyelet vagy egy mindig robbanékony helyzet "kezelése" válhat szükségessé (noha ez is fontos politikai és gazdasági biznisz), hanem még fontosabb cél volt az erős államhatalom "legyengítése" és a helyi elit ellenállásának, esetleges gazdasági konkurenciájának letörése az olajpiacon.

Bush Isten nevében indította a háborút, akárcsak Bin Ladenék a magukét. Sőt, végül Szaddám vezetősége is áttért a "szent háborúra", Allah nevében. Mintha Bush csak illusztrálni kívánná a háború radikális kritikusainak tézisét, miszerint ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Az USA természetesen nem először rúgja fel a polgári demokratikus játékszabályokat, gondoljunk csak a vietnami háborúra (hagyjuk most a régebbi időket!), de a Szovjetunió felbomlása óta most először volt rá példa, hogy a hivatalos külpolitika szócsöve, a CNN meg is ideologizálta a polgári demokratikus játékszabályok "időleges" félretételének megengedhetőségét, ami nélkül egy amerikai bábkormány felállítása nem volna lehetséges. Itt már olyan formaságokra sem adtak, mint a szovjetek korábban, hogy "behívják csapatainkat". Hiába, amikor már nincsen elég pénz, akkor katonákat szokás odaküldeni. Irak "demokratizálásának" története azzal kezdődött, hogy lehetetlennek nyilvánították a békés rendszerváltást, és azzal fejeződött be, hogy civilek tömeges legyilkolása éppen olyan természetessé vált, mint az, hogy a casus belli-t szolgáltató iraki tömegpusztító fegyvereknek se híre, se hamva. A szegénység maradt, hiszen a pénz elfogyott. A kör bezárult. Ezzel bizonyos értelemben valóban vége a történelemnek, amennyiben a világ liberális irányításának demokratikus jellegéről szőtt álmok véget értek. Beköszöntött az "új" világrend.

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez úton is köszönetet mondok Kerényi Gábornak és Arpad Klimónak, akik e tényre felhívták a figyelememet és a forrást megjelölték.

2 (OKW, Abwehr) Außenstelle VII, Ungarn – Südost-Politik. Eine Studie. Urheber: Führende Persönlichkeit der Pfeilkreutzlerbewegung von hohem Generalsrang, 20. 3. 1942. [(OKW, elhárítás) VII. kölszolgálati hatóság, Magyarország – Délkeleti politika. Tanulmány. Szerző: a nyilaskeresztes mozgalom magas tábornoki rangban álló – vezető személyisége, 1942. III. 20.], 1942. IV. 15., BA-MA RW 5/v.236, itt 15. lap sk.

3 Voltak persze kivételek, akik kimerítették a háborús uszítás fogalmát is, mint például Avar János, Seres László, Mészáros Tamás vagy Bolgár György. Üdítő kivétel volt Valki László nemzetközi jogász, aki az első perctől azt az álláspontot képviselte, hogy a háború elfogadhatatlan, mert a nemzetközi jog minden alapvető törvényét sérti.

 

Létrejött és megszilárdulni látszik Magyarországon egy szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására alacsony szinten sem képes oktatási rendszer. Megszűntek a tömegoktatás színvonalát korábban "felfelé" mozdító tényezők (technológiai kényszer, államraison, munkásmozgalom). A közoktatás alapértékeinek (szabadság, demokrácia, szolidaritás) képviseletében, vajon újra találkozhat-e a pedagógiai progresszió a politikai baloldallal?

"Midõn ezt írtam, tiszta volt az ég…"

 

 

Írásomban nem vállalkozhatom többre, mint jelezni az igényt: megkerülhetetlen teoretikusan végiggondolni a "tömegoktatás korszakváltásának" problematikáját. Vajon teljességgel értelmezhető-e minden abból a nézőpontból, amire a XX. század végének elemzői hivatkoznak, ti. a iskolázás expanziójának nézőpontjából.¹ Az iskolázás expanzióján azt a világtendenciát értik a szerzők (hol hivatkozással a "tudástársadalomra", "információs társadalomra" vagy ezek ideológiájára, hol csupán egyszerűen a tényeket konstatálva), hogy a teljes középiskolázás általánossá válik a kötelező iskolarendszerben (legalábbis az euroatlanti civilizációban). A közoktatás lefelé terjeszkedik az óvoda-típusú intézmény felső évfolyamára. A fél-felsőfokú, más néven post-secondary képzés részévé válik a közoktatásnak. Sőt, tömegessé válik a felsőoktatás is.

Ugyanekkor a kor közoktatási folyamatainak értelmezéséhez – különösen a hazai változatéhoz – ott egy másik, ennél komorabb gondolat is. Nahalka István, a budapesti ELTE tanára fogalmazta igen élesen, adatokkal bizonyítva, hogy a "magyar közoktatási rendszer kettéosztása befejeződött". Hivatkozott írásában közreadott egy elemzést, amely 1997-ben készült a megyei és a nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervekről. A szerző azt vizsgálta, hogy az önkormányzatok fejlesztési politikája milyen mértékben szolgálja az oktatásban az egyenlőtlenségek csökkentését. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a magyar közoktatási rendszer átalakulása lezárult, s ezért a mai rendszer adta keretek között korlátozottak az esélyegyenlőség növelésének lehetőségei. Kiindulópontja az volt, s a vizsgálat eredményei csak még jobban megerősítették őt e hitében, hogy az esélyegyenlőség alakulása a magyar oktatási rendszer kiemelkedően legfontosabb kérdése. Legfőbb megállapítása: Magyarországon létrejött s megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még csak alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer. Kicsit karcosabban fogalmazva: úgy tűnik, Magyarországon a társadalmi elit kiépítette a saját érdekeinek leginkább megfelelő iskolarendszert, s ezen legalábbis a közeli jövőben vagy a belátható jövőben nem kíván változtatni. Tanulmánya ennek az állításnak az alátámasztását célozza a megadott dokumentumok tartalomelemzése alapján.²

Hogyan is állunk tehát?

A helyzetképnek valóban lényegi eleme, hogy az iskolarendszer kettészakadt.

Hogy is van ez? Egy történeti áttekintés tükrében nem jogosulatlan egy ilyen kérdésfeltevés sem: egyáltalán volt-e valamikor is nem kettészakított? Mikor, meddig tekinthetünk úgy az iskola világára – akár a létező szocializmus viszonyai közepette is -, hogy reálisan, a valóságban nem ún. kettős iskolarendszer működött volna? A hátrányos helyzetet firtató oktatásszociológusok oly hamar, oly korán rámutattak arra, hogy az ideológiai csinnadratta mögött ez a helyzet igazán sosem szűnt meg. Leginkább Ferge Zsuzsától tanulhattuk meg, hogy mindig is érvényesült szelekciós funkció (a társadalmi különbségek elosztásának ideológiai leplezése – egyben legitimálása – a tudásbéli, képességbéli, iskolai teljesítmény-béli különbségekkel).³ Nos ez a tömegoktatásnak nemhogy kísérőjelensége, de éppenséggel elemi genetikus kódja volt. Mondhatni azt is: nem kis részt, ha nem egészében ez a szándék idézte elő az iskolarendszer létrejöttét!⁴ . S megmaradt az elitek számára a fejlesztő funkció. Szakmánk árulásának nevezték többen, hogy a pedagógia hajlandó volt a két funkciót összemosni, ködösíteni.

A tény az – szerintem legalábbis -, hogy napjainkban világszerte (s ennek nyomán hazánkban is) megszűnt az a közmegegyezés – feltételezzük óvatosan, hogy volt ilyen -, amely a tömegoktatásban (is) "felfelé" mozgatta az oktatás-képzés színvonalát. Úgy véljük – talán Gramscira hivatkozhatnánk leginkább -, hogy a tömegoktatás első nagy periódusában (a modernizáció különböző jelenségeinek egybeesése nyomán) volt ilyen közmegegyezés. S úgy véljük, hogy ez mára alapvetően megszűnt.

Megszűnt az a technológiai kényszer, amely az ipari forradalomban kikövetelte a "néptömegek" magasabb képzését. (A globalizáció munkaerőszükségletéről szóló rémtörténetek mind erről szólnak – nincs szükség "tömeg-munkaerőre".)⁵

Megszűnt – így vélem, legalábbis egy vitára invitáló írás keretei között – az az "államraison", melynek érdeke volt valamelyest is művelt "alattvalókat" nevelni iskoláiban – akár "felvilágosult monarchikus", akár polgári, akár "létező szocialista" változatban. Manipulatív célokhoz immár nincs szükség hatékony iskolázásra.

Megszűnt – tapasztaljuk – végül az a valóságos, és korábban a tömegoktatás színvonalára komoly befolyást gyakorló tömegnyomás is – mondjuk, a munkásmozgalom -, mely tehát valósággal kikövetelte fiainak az iskolázás növekvő idejét, színvonalát. Vajda Zsuzsa, szegedi pszichológus professzor írt erről (kéziratban-maradt) szomorú tanulmányt. Szerinte sem világméretekben, sem Magyarországon nincs ma olyan politikai erő, amely a peremre szorultak jobb iskolázása érdekében lépne fel. E sorok írójának is keserű tapasztalata ez.

Idézzük fel emlékeinket a civil társadalom (máskülönben örvendetes) aktivizálódásairól iskolaügyben! Egyetlen iskolabezárás elleni népmozgalom sem e peremre szorultak érdekében lépett fel. Az engedetlenségi mozgalmak jellegzetesen középosztálybeli megmozdulások voltak a 90-es években. No, legyen egy ellenpéldánk! Itt volt az észak-magyarországi bányaváros, ahol a városháza előtti szülői ülősztrájk során elhangzott: mi lesz a szegény cigánygyerekekkel, ha hagyományos iskolájukat bezárja az önkormányzat. Aztán kiderült, korántsem a szegény cigánygyermekek szegény szülei ülősztrájkoltak, hanem azon iskoláé, ahová a bezárt iskolából kizárt gyerekeket átiskolázták volna. Vagyis ez is egy szegregáció-párti engedetlenségi mozgalom volt! Jászladány elhúzódó válsága, helyi társadalom-állam konfliktusa ugyanerről szól: a tanszabadság demokratikus jelszavával hajtja végre a település fehér középosztálya exodusát a község iskolájából, hogy immár alapítványként bérbevegye ugyanazt az épületet szegregáció útján létrehozott "tiszta" tanulócsoportjai számára.

Magam is azt vallom, hogy három létező érdek egybeesése volt a korszakváltás előtt a tömegoktatás (szebben mondom: közoktatás) motorja. A felvilágosult abszolutista államraison, a képzettebb munkaerő iránti szükséglet s a tömegek kultúrakövetelő nyomásgyakorló ereje.

Ma a munkaerőpiac az iskolától nem igényel annyi jólképzett munkaerőt – a high tech kiképzi önmagának, s nem az iskolától várja, bizonyította több előadásában, írásában is a szakképzésért felelős (szakemberként is tiszteletreméltó) helyettes államtitkár, Benedek András. A multik saját képzőintézményeiben képzik ki kiválasztott dolgozóikat, a McDonald'snak is saját iskolarendszere, még "egyeteme" is van. Ez a tudás aztán nagyon huncut tudás – szólnak az elemzések. Nagy kreativitást igénylő, ugyanakkor mégis olyannyira speciális, hogy a kiképzett munkaerő más cégnél nem is tudja alkalmazni, ott – ha beválasztják az automatizált üzem új csapatába – újra kell tanulnia mindent.

A nagyszámú kívülmaradott esetére pedig beteljesült tehát a jóslat az "ifjúsági rezervátumról".⁶ Ha ennyi "fölösleges ember" születik, akkor az iskolába, legalábbis az ő iskolázásukba való beruházás nem több, mint a "karámban tartás" biztonságának biztosítása. Ez ugyan nem kevés, egyre növekvő létszámú biztonsági szolgálatot, iskolarendőrséget meg mágneses "beléptető kapukat", komfortosabb épületeket, pszichológust stb. kíván.

E komor helyzetkép – talán negatív utópia – után vegyük sorra a közoktatás fejlődését szolgáló, a baloldalon is nemesen csengő eszmék állapotát.

Szabadság, demokrácia, szolidaritás.

Mindezen értékek együttes érvényesítése, a "bilincses iskolák" elpusztítása érdekében igazolható az ún. polgári reformpedagógiák és a baloldal több évtizeden át tartó történelmi szövetsége. Voltak közös szellemi-eszmei gyökerek s közös vállalkozások is.⁷ Aztán a maga konkrétságában ugyan valóságos koncepciós perekben lefejezett "pedológia" mégiscsak a maga általánosságában nem cáfolhatóan eszközévé tudott válni a szelekciónak.⁸

A "munkaiskola" sajátos hazai megoldásai (főként a tragikusan korán meghalt Gáspár László Szentlőrince a 60-as évek legvégétől) mégiscsak a szabadság korlátozásának eszközévé is váltak, hiszen az "általános foglalkoztatás elve" érvényesült abban a pillanatban, amikor a – pedagógiailag egyébként impozánsan hatékony, s a magyar példában egyedülállóan megvalósuló – "termelés és gazdálkodás" bevonult a kötelező iskolai foglalkozások körébe.⁹ Példánk szemlélteti, hogy a fenti értékek együttes, organikus érvényesítése a maga nemében nem is olyan könnyű, talán nem is igazán megoldható feladat!

Most akkor a reális mozgásokból mi az, ami a baloldalt (is) segítheti?

• A középiskolázás expanziója. Vagyis a tény, hogy – a középosztály gimnáziumainak makacs, de nem felmorzsolhatatlan ellenállása ellenére – az érettségit adó teljes középiskolázás realitás. (Ha a középiskolai tanárság nem kívánja megfosztani önmagát munkahelyeitől, akkor szövetségeséül szegődik e tendenciának.)
• A Nemzeti Alaptanterv ún. modernizációs tartalmai. A NAT egy akadémikus-arisztokratikus műveltségképet próbált korrigálni az 1989 és 1996 közti érlelődési folyamatban. A kultúra demokratizálódása jegyében az alábbiak történtek ebben, az oktatás tartalmát – megannyi szabadságjog biztosítása mellett – szabályozni kívánó dokumentumban: teret nyert a mindennapi kultúra, a mindennapi kommunikáció, a médiakultúra, az ún. eszköztudások, a képességfejlesztés, az interkulturalitás elve. A természettudományokban egy "science" típusú gyakorlatias természetismeret oktatásának igenlése mutatható ki, a társadalomtudományokban a "jelenismeret"; a szinkron társadalmi eligazodást segítő tudások felértékelődtek: megjelent az embertan, mikroökonómia stb.¹⁰

 

(Van itt persze ellentmondás is! Éppen a francia baloldal "Elsőbbséget élvező Iskolázási Zónák" – ZEP-ek – mozgalmának aktivistái hívják fel a figyelmet arra, hogy a "kartoon-kultúra" iskolai legitimációja, sőt a kreatív önkifejezés igenlése a művészeti nevelésben – szemben a klasszikus elitiskolák kitartásával a klasszikus tudások mellett – végül mégis csak újratermeli a szakadékot a társadalom kultúrahordozó és -teremtő csoportjai között, ahelyett, hogy egy hatékony iskolázás e szakadékot hidalná át. A fenti eszközökkel kínált – bármily jószándékú – pedagógiai "öröm" könnyen a gyarmatosítók által adományozott csillogó üveggyöngy lesz e gyerekek számára. Az üveggyöngy-metafora nem véletlen: a ZEP-ekbe alapvetően a bevándorló-gyerekek járnak.)

S milyen tendenciák hajtják a jobboldal malmára a vizet?

• A korai szelekció liberalizálása. A "szabadság" jegyében és nevében zilálta széjjel már Glatz miniszter az egységes (bár igazán nem egészen "comprehensive") általános iskolát. A szabadság megvalósulása, az iskolarendszer ilyen értelmű széttagolódása nehezen, sőt egyáltalán nem "visszagyömöszölhető" szabadságjog, de ettől a tény még tény: a korai szelekció nyilvánvalóan kinek kedvez, kinek nem. A nyolcosztályos általános iskola – szólnak az elfogulatlan elemzők – mára jóformán újra csak zsákutcás képzést megvalósító, "Rest-schule", a maradék iskolája lett.
• A klasszikus középosztályi könyves-kultúra visszaerősödése. Lám még a NAT is rendelt – derék magyartanárnők követelésére – kötelező műlistát az irodalomtantárgyhoz, a kerettantervben újabb tantárgyak követték e példát, szűkítve az ízlések és (csoport)kultúrák – termékeny, igazoltan kultúrateremtő, de mindenképpen a társadalom minimális integráltságának esélyt adó – párbeszédének lehetőségét. Énektanításunk büszke konzervativizmusa – éppenséggel Kodály ellenében – kizár a sikeres énektanulásból tömegeket. Hátborzongató paradoxon: a Mester valóban népi és demokratikus öntudattól eltelve állt ki az éneklés-központú zenei tömegoktatás mellett (úgymond az énekhang a legdemokratikusabb hangszer, hisz mindenkinek megadatik), s ezenközben az ún. tömegkultúrában (az iskola számára alegális, ha nem illegális tömegkultúrában) a hangszer által, illetve elektronikusan rögzített, avagy kreatívan keltett zenei élmény az elfogadottabb – hogy úgy mondjam, a beatnik nemzedék óta.

S vajon kinek segít az Internet? Bizonyára demokratizál… Ha a hozzáférés valóban szabad lesz. Talán a Teleházak mozgalma szolgálhat ilyen irányt.

A szabadság – próbáltam igazolni néhány példával – a kínálat szabadsága. De ez a kínálat fizetőképes keresletre vágyik. Értük versenyez. (Alig néhány kivételtől eltekintve.) De őértük (!) senki sem fizet be!

A szegregáció szinte önszegregációvá válik. Nézzük csak egy metszetét: a nemzeti kisebbségek anyanyelvi kultúrájának őrzéséért voltaképpen a gyerekek szabadsága áldoztatik be. A "magyar" gyerek már rég focizik – szabadon vagy a napköziben -, amikor a "kisebbségi gyermek" még kötelező extraórában kisebbségi nyelvet tanul. No és mire viszi, ha szlovákul, románul ("odaát" meg magyarul), sőt lovári cigányul tanulja meg Pithagorász tételét, a Pragmatica Sanctiót – a kalcinált szódát¹¹ -, a kvantummechanikát?

Bonyolítja mindezt a oktatáspolitika néhány ellentmondása.

Központi beavatkozás versus autonómiák?

Jóformán feloldhatatlan csapda, ha baloldali oktatáspolitikus lép bele. A demokrácia és a szabadság elve konfrontálódik. Valamerre – s ami a legrosszabb ilyenkor: a napi politikai erőviszonyoknak alárendelődve – engedni kell.

Önkormányzati iskolafenntartás versus civil iskolafenntartás?

Újra csak a társadalmi akaratnak és a közösségi akaratoknak a baloldali gondolkodás számára igen nehéz antinómiája.

A tényekhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a leszakadók, hátrányos helyzetűek iskolázásába szellemi, pedagógiai tőkét mégiscsak a magániskolák pedagógusai, az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete ún. "karitatív tagozatának" iskolái adtak a Burattinótól a Belvárosi Tanodán, a Zöld Kakason át a Józsefvárosi Tanodáig, a Kalyi Jag Iskoláig.

Miért van az, hogy az iskolaszékek rövid és hányattatott legújabbkori történetük során többnyire saját települési önkormányzataikkal hadakoztak?

Miért nem terjedt el Magyarországon a "community school", vagy az "open education"?

Azt mondjuk – balról fogalmazva -, hogy nincs más út: civil mozgalmakat lábra állítani az iskolákért. S ilyenkor mindig ott a történeti példa, a NÉKOSZ-é. Erényei igen! S irgalmatlan ellentmondásai – a janicsárképzés bélyege? Az emlékezetes Jancsó-film népikollégista-rajza?

Öntevékeny művelődési mozgalmak segítenék a kérdés megoldását – mint immár több mint száz éve a munkásmozgalomban is? De hát működik-e, működhet-e a médiahatalom mellett öntevékeny tömegkultúra, közösségi kultúra? A páva-körök népdalos mozgalmába életet lehelő Vass Lajos vajon nem az utolsó példa volt-e két kultúrahordozó szövetségkötésére? Létrejönnek-e – létrejöhetnek-e – a szabad művelődés kis körei? Olvasókörök, munkásdalárdák, szabad napközik mintáin? A közösségi média egyrészt valóban közösségi-e (s nem csupán néhány entuziaszta értelmiségi kedves játéka)? A népfőiskolát kisajátíthatja e a konzervatív oldal? A szükséges állami segítség nem válik-e gyámsággá, a kezdeményezések önszerveződő jellegének fékezőjévé? Állami segítség (fenntartási támogatás, animátorképzés stb.) nélkül nem halnak-e el szinte születésük pillanatában e kezdeményezések?

S még a hatékonyságról mint értékről nem is szóltam. Nemcsak egy – tartósan – forráshiányos társadalom oktatásügyében kérdés ez, hanem egy viszonylag jól finanszírozott oktatási rendszer esetében is. Nem véletlen, hogy a közgazdászok minden beruházási kampány idején prüszkölnek. Restrikcióért kiáltanak, legalábbis "lyukas zsákként" rajzolják meg az iskola képét.¹²

Megválaszolatlan, megvitatatlan kérdések. Ha feloldhatatlan ellentmondások, akkor igazolni látszik a karakteres baloldali oktatáspolitika bénasága, koncepciótlansága. Ha van feloldás, akkor az meg nem könnyű szellemi feladat.

Mindehhez – vitára serkentésül – immár csak egy, bár nem lényegtelen kérdésről szólnék. Szólnék azért, mert napjaink neveléstörténeti írásaiban a jelenségről nem esik szó, eltitkolni való, mint az ifjúkori botlás. Másfelől a korábbi – magát marxistának nevező – neveléstörténet ideologikusan igazolta a történelmi szakítást deklaráló (a sztálini thermidorral az iskola konzervatív visszarendeződését¹³ szolgáló) moszkvai vagy budapesti párthatározatokat, s ebbéli bűntudatától aztán alig tud megszabadulni.

De mégis fel kell tenni a kérdést – s érvényesen megmagyarázni -, vajon mi magyarázza, hogy a pedagógiai progresszió száz éve (a Gyermeknek jósolt évszázad kezdetén – Ellen Key híres könyvére, a reformpedagógia nyitányára utalok e kifejezéssel) mégis csak összetalálkozott a politikai baloldallal. Gondoljunk a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosságán aktív szerepet vállaló Nagy Lászlóra, s a pedagógiai nézeteit felvállaló Tanácsköztársaságra. Gondoljunk az elegáns Teofil Sackijra, aki a moszkvai proletárgyermekeknek s szüleiknek szervezett "settlementet". De gondoljunk Lunacsarszkijra. Vagy akár a francia Freinet-re, aki magát proletárok pedagógusának tartotta, miközben kései kritikusai – csak mert a derék Vence-i néptanító "odaát", a polgári Franciaországban működött – könnyedén "leburzsoázták", vagy gondoljunk a növendékeit a treblinkai haláltáborba is követő varsói Öreg Doktorra, Janusz Korczakra¹⁴ , s csaknem kortársunkra: a "felszabadítás brazíliai pedagógusára", Paolo Freire-re, s annyi mindenkire még!

Megismételhetetlen ez az összetalálkozás?

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez az írás bővített változata annak a vitaindítónak, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés egyik összejövetelén végül is nem vitattunk meg igazán. Szervezési hiba? A kérdés bonyolultsága? Vagy éppen túlságos egyszerűsége? Tény, hogy a kisszámú hallgatóság nemigen segítette a dilemmák feloldását. Egy más nyilvánosság, az Eszmélet köre vajon hogyan fogadja?

Akkor végképp nem gondoltam, hogy váratlanul le is egyszerűsödhet a kédésfeltevés. Pusztán "bemelegítésül" – annak idején a FIDESZ-MDF-Kisgazda kormányzat ereje teljében volt még, ha volt "ereje telje" egyáltalán -, "figyelemfelkeltő riogatásul" idéztem az oktatási tárcának frissen bemutatott tervezetét a kétszintű érettségi tételeiről, s benne a Magyarország a II. világháború után című tételsor két változatát mutattam fel ijesztő példaként a fiatal nemzedék kemény ideológiai válaszok mentén való tudatos kettészakításának kísérleteként. Ugyanis az "emelt szintű" tételek közt e tétel kifejtésében van egy altétel: "1945-47, polgári demokratikus kísérlet", míg a "középszintű" érettségizőknek e témakörből csupán annyi van: "a kommunista diktatúrák kitörése". Vagyis e tervezet szerint lesz olyan érettségizett fiatal, aki csakugyan nem fog tudni mást erről a mégiscsak árnyaltan bonyolult korszakról, mint azt, hogy "bejöttek az oroszok és elvitték az órákat."

Mondom, nem gondoltam, hogy ez a kicsit ironikusan kiélezett "captatio benevolentiae" egy éven belül komolyra fordul. A média olyan arcátlanul sugárzott "ordas eszméket" nem kis részt ifjú hallgatóknak, nézőknek, hogy már-már azt hihetnők, a pedagógiának, a baloldali pedagógiának jóformán nem is lesz más dolga, mint azon fáradoznia, lehet-e hatékony "védőoltással" ellensúlyozni a bizony immár fertőzött szervezetet. Az írás első fogalmazása idején zajlott a MIÉP kampánya Fradi-MTK ügyben, a Pannon Rádióban pedig uszító dalt énekeltek, amelynek tartalma: "bosszuljuk meg Solymosi Eszter vérét". Az augusztus 4-i Hét-nek a Sziget Fesztiválról szóló tudósítását e sorok írójának beadványára marasztalta el az ORTT panaszirodája, mint gyűlöletkeltésre alkalmas műsort. Az már viszont e tanulmány alapkérdéseihez tartozik, hogy a jobboldali populizmus miképpen ötvözi az antiglobalizációs propagandát a nyílt antiszemitizmussal.

2 Nahalka István: "A magyar közoktatás kettészakadása befejeződött", Új pedagógiai Szemle 1998/5.

3 Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága, Budapest, 1976.

4 Ferge emlékezetes bizonyítását aztán leginkább a létező szocializmus létező iskolájának lényegében újbaloldali kritikusai gondolták tovább. (Hogy az iskola szelekciós funkcióit feltáró Gazsó Ferencet lehet-e ebbe a körbe sorolni, az éppenséggel lehet vitatható, de nem feltétlenül az.) Különös érdekessége közgondolkodásunknak, hogy Loránd Ferenc annak idején, 1980 legelején a Világosságban megjelent, sok szempontból az iskolakritikában korszakhatárként felfogott "Cui prodest?" című dolgozatát 2002-ben, az OKKER-nél megjelent összegyűjtött tanulmánykötetében változtatás nélkül újra közreadta. (Értékek és generációk, Bp. 2002. 267. o.).

5 A globalizáció-kritika "negatív utópiái" közül ebben a vonatkozásban leginkább a német szerzőpáros röpiratára szoktak hivatkozni, akik adatokat sorakoztatnak fel arról, hogy a globalizáció előidézte technikai-technológiai fejlődés közepette az emberiség 80%-a válik "felesleges emberré". Témánk szemponjtából az "ifjúsági rezervátumban" (és pedagógiai szempontból is csupán a békében tartás-maradás szocializációs parancsának közvetítésére hivatott intézményekben – édes istenem, s ezt is még iskolának merjük nevezni?) őrizni rendelt "városi indiánná". (Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Támadás a demokrácia ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

6 Talán még Ernst Fischer vezette be a fogalmat, talán még marxista korában: A fiatal nemzedék problémái. Bp. 1964.

7 Vö. Köte Sándor: A szocialista munkaiskola kezdetei 1917-1920. Bp. 1979., vagy Vág Ottó: Reformmozgalmak és reformelméletek a pedagógiában, Bp., 1985. c. könyvét, vagy a magam szerkesztette, a Magyar Drámapedagógiai Társaság gondozásában kiadott Reformpedagógiai olvasókönyv c. kötetbe felvett szemelvényeket (1993).

8 Neveléstörténetünk néhány úttörő kezdeményezés után máig adósa e problematika alapos elemzésének. Az egykori Szovjetunió első évtizedeiben végbement pedagógiai-közoktatási történések elemzése mára jóformán tabu, a történelmi amnéziában csupán démonok derengenek immár. (Vö. Knausz Imre: "A magyar pedológia pere", Pedagógiai Szemle, 1986/3., ill. Trencsényi László: "Vágyakozás kritikai szocializmuskritikára", Iskolakultúra, 2002/11.)

9 Az egyedülállóan új az volt éppen – szovjet, NDK és kubai megoldásoktól eltérően -, hogy a szentlőrinci típusú innovációkban a gyerekek a jól szervezett munkavégzés mellett valóban gazdálkodtak is, döntöttek bérekről, beruházásokról, felhalmozásról stb. Minden elemző – maga Gáspár is – ezeket a rokonszenvesen az emberi teljesség felé nyitó változtatásokat az 1968-cal bevezetett "új gazdasági mechanizmussal", azaz a korlátozott piacgazdaság térnyerésével hozta összefüggésbe. L. erről az iskolaalapító elméleti és gyakorlati megnyilatkozásait (A társadalmi gyakorlat és az általános nevelés tartalma, Bp. 1977., A szentlőrinci iskolakísérlet, Bp. 1984., "Lélegzetvétel" (interjú), Ifjúsági Szemle, 1989/2. stb.)

10 Hogy a Fidesz-MDF-Kisgazda kormányzat az ún. kerettantervvel fékezte a NAT jótékony "habzását", nos ezt tekintsük efemer közbeavatkozásnak. A 2002-ben hatalomra került MSZP-SZDSZ kormányzat, a választási programhoz képest ugyan reálpolitikus óvatossággal, de mégiscsak lazított a kerettantervek béklyóin, s reformígéreteiben a NAT tartalmait érvényesíteni kívánó, szakmailag az eddigieknél jobban támogatott helyi innovációgerjesztés szerepel (ami persze eredményezheti az elitek elitiskoláinak szárnyalását, s a "maradékok iskoláinak" (a német szaknyelv már alkalmazza a "Restschule" kifejezést erre az esetre) további, immár végzetes elmaradását, lemaradását.

11 Utalok Móra Ferenc klasszikus elbeszélésére.

12 Coombstól Timár Jánosig ível az így gondolkodók sora. Vannak szolidárisabb gondolkodók, ők azonban a szolidaritási beruházásokat nem az iskola zsákjába, hanem a szociális ellátás zsákjába tömnék. Mondhatnám: halat adnának a halfogás tudományának átadása helyett?

13 E fordulatoknak pedagógiai értelemben vett konzervatív voltát legélesebben Mihály Ottó igazolta "Fordulat és reform" című cikksorozatában, 1988-89-ben a Köznevelés című oktatási hetilap hasábjain. Tanulmány formájában megjelent 2000-ben Az emberi minőség esélyei című kötetében.

14 Egyébként utóbbiak ketten – egymástól függetlenül – először fogalmazták meg a 20-as évek elején a gyermekek jogait.