A következő beszámoló arról szól, hogyan alakult át számos önálló valuta konkurenciája egyfajta valutaháborúvá mindössze két valuta, az amerikai dollár és az euró között. Amikor 1991-ben Maastrichtban döntöttek az euró bevezetéséről, még nem lehetett minden kétséget kizáróan megjósolni, hogy ezzel a lépéssel a multipoláris valutarendszert egy bipoláris rendszer válthatja majd fel. Ennek az átalakulásnak különös lendületet adott, hogy nem pusztán a globális piacok kereskedelmi, befektetési valutájáról, a felhalmozott tartalékok pénzneméről van szó, hanem az olajpiac uralkodó valutájáról is. Az energiatartalékok feletti uralom központi szerepet kap a modern gazdaságban, amihez hozzátartozik az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés, a kínálat, a szállítási logisztika, a világpiaci ár és a valuta, amelyben elszámolnak. Épp ezért lesz döntő ez a vetélkedés a dollár és az euró árfolyam-ingadozásában. Ezen a példán bemutatható, hogyan hatnak egymásra piacok és imperiális hatalmak, hogyan folytatnak valutapolitikát ágyúkkal és rakétákkal.
Egy áttekintéssel kell kezdeni, hogyan alakult a valutarendszer a második világháború óta, hogy utána rátérhessünk a dollár és az euró versenyére, amely a valuták összetűzésévé, sőt háborújává vált az afganisztáni és iraki háborúk során, majd levonunk néhány óvatos következtetést.
Az édes primátus
Kezdjük az amerikai dollár mint világvaluta stilizált történetével, mintegy harminc évvel a Bretton Woods-i rendszer összezuhanása után. Ezt a korszakot nevezhetnénk "kényelmes" vagy "édes" primátusnak. Az Egyesült Államok a második világháború után tette meg a dollárt világvalutának, és képes volt megvédeni centrális pozícióját a dollár aranykötésének 1971/73-as megszüntetése után is. Ezzel létrehoztak egy "globális közösségi javat", a másik oldalról természetesen megfizettették azt használóival. Az Államok ugyanis 1971 óta kénytelen finanszírozni veszteséges kereskedelmi mérlegét, a hetvenes évek közepe óta ráadásul szolgáltatási mérlege is deficites. Ezt úgy tudja elérni, hogy például amerikai államkötvények eladásával fenntartja a tőkeimport dinamikáját és a dollár iránti keresletet. Így vált lehetővé az amerikai kereskedelmi mérleg külső finanszírozása. Mára az Egyesült Államok a globális tőkeáramlások 70 százalékát importálja (a Nemzetközi Valutaalap által készített Global Financial Stability Report 2003, 105. oldal). Az amerikai társadalom ezzel magasabb fogyasztási szintet tudott tartani, mint azt a hazai gyártás lehetővé tette volna. "Összességében meglepő, hogy ne mondjam rejtélyes, hogyan képes Amerika viszontszolgáltatás nélkül fogyasztani" – fogalmazza meg a kérdést Emmanuel Todd.
A harmincas évek gazdasági világválságát és a második világháború pénzügyi instabilitását lezárni próbáló Bretton Woods-i egyezménnyel vezették be az arany mint értékőrző szerepét. A dollárt 35 uncia finomaranyhoz kötötték, a többi valutának az értékét pedig a dollárhoz viszonyítva rögzítették. Az amerikai dollár kereskedelmi, befektetési valuta és a tartalékok pénzneme lett, s primátusából származó előnyeit mindhárom funkcióban ki tudta élvezni. A globális valutarendszer intézményei, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap, de a nemzetállamok központi bankjai is tartották magukat a megállapított árfolyamokhoz. Ez a rendszer addig volt működőképes, amíg az amerikai dollár hegemóniája töretlen volt, és a globális tőkepiacokat nemzetállami szinten regulálták. Amikor az ötvenes évek végén a legtöbb európai valutát konvertibilissé tették, olyan ingadozások indultak be, amelyek végül, egy évtizeddel később a kötött árfolyamok rendszerét maguk alá temették. Ennek okai sokoldalúak és kellőképpen körülírtak, így nem szükséges ezeket ebben az előadásban részletesen tárgyalni (lásd Guttmann, Eichengreen, Altvater/Mahnkopf, Crockett stb.). Mindenesetre végeredményben a mozgó árfolyamok rendszere váltotta fel a rögzített árfolyamokat. A világgazdaság központi árainak megállapításáért, vagyis a valuták árfolyamainak megszabásáért már nem hivatalos intézmények feleltek. Az árfolyamok alakítását sokkal inkább átengedték a globális pénzpiacok privát szereplőinek. Ezzel privatizálták a stabil valutaárfolyamok közösségi javát.
Ennek következtében az amerikai dollár vesztett értékéből, főleg a német márkával és a japán yennel szemben. Ebben a korszakban egy valuta-triumvirátus alakult ki, amelynek európai szereplőjét az 1979. márciusi uniós valutarendszer tovább erősítette. Az ehhez a hármashoz nem tartozó valuták vagy az egyik pénznemhez próbálták kötni árfolyamukat, vagy a valuta ellenőrzésével elzárták magukat a valutapiacok fejlődése elől. Még a nyolcvanas években is tartotta magát a latin-amerikai országok többsége a kemény devizakorlátozásokhoz, de mivel a pénzpolitikát irányító szervek nem tudtak megküzdeni az inflációval és az ebből eredő fekete devizapiacokkal, valutagazdálkodásuk ábránddá vált, és a devizaellenőrzés feladására kényszerültek.
Az árfolyamok felszabadításával a valuták konkurenciaharca kiéleződött. Ettől fogva a külső és belső pénzstabilitás fenntartása és erősítése a gazdaságpolitika elsődleges céljává vált, főként a (nemzetállami) "mágikus négyszög" olyan céljaihoz képest, mint a teljes foglalkoztatás. A stabilitást leginkább korlátozó fiskális és pénzpolitikával lehetett elérni. Leegyszerűsítve: míg a kötött árfolyamok által jellemzett Bretton Woods-i rendszerben a kereskedelmi mérleg állt a középpontban, addig a Bretton Woods utáni rendszerben a tőkemérleg. A kereskedelmi mérleg esetében a "reális gazdaság" versenyelőnyei érvényesülnek, melyben a pénz a fogyasztási cikkek és szolgáltatások körforgását biztosítja. A tőkemérleg esetében a különböző pénzügyi helyszínek attraktivitása válik láthatóvá, melyben a pénz mint fizetőeszköz, hitel szerepel. A "reális gazdaság" így látszólag kevésbé fontos, mint a "monetáris gazdaság". A valutastabilizáció szempontjából a "pénzügyi helyszínek" attraktivitása éppoly fontos a pénzvagyonnal rendelkezők és a tőkebefektetők számára, akik a liberalizált globális tőkepiacokon gyorsan át tudnak térni más valutákra, és ezzel valutákat tudnak nyomás alatt tartani, mint a terület reálgazdasági versenyképessége. A devizapiacok napi 1500 milliárd dolláros forgalma mellett alig adatik lehetőség a politikai intézmények számára, hogy hathatósan fellépjenek a valutaspekuláció ellen. Így aztán nagyrészt a tőkepiacok sorsára bízzák magukat, amelyek kezében a döntés van. Ahogy a Deutsche Bank egykori vezérigazgatója, Rolf Breuer diadalmasan megjegyezte: "a politikát azt utánfutón cipelik magukkal".
Az Egyesült Államokban a privát és állami szereplők bravúrosan játszották a liberalizált tőkepiacok játékát, és miután a hetvenes években a dollár árfolyama történelmi mélységekbe süllyedt, kizárólag monetáris stabilitási intézkedésekkel mentették ezt meg: a kamatlábak emelésével. Míg a központi bankok által elrendelt kamatlábemelés gyenge valuták esetén további értéktelenedést vonhat maga után, mert a befektetők számítanak rá, a kamatlábak emelése az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején azzal járt, hogy az országba nagy mennyiségben áramlott be a tőke, és más országok is a kamatlábak követésére kényszerültek. A hitelezők és pénzvagyonnal rendelkezők számára ez az ég ajándéka volt, míg az adósoknak a teljes elfojtást jelentette. A harmadik világ adósságválsága éppúgy megmutatkozott ebben, mint az ipari országokban megjelenő munkanélküliség a drága kölcsönök miatt fellépő befektetési visszaesés okán.
Hogy a tőkebefektetők követhessék a viszonylag magas kamatok hívószavát, a pénzügyi piacokat liberalizálni kellett. Ezért is küzdött az Egyesült Államok, szövetkezve európai és más térségekben kormányzó neoliberális erőkkel, a nemzetközi pénzügyi intézetek támogatásával. Mára a különböző pénzügyi régiók magas megtérülést garantálva versenyeznek egymással a világon. A globális színvonalat így sikerült emelni. Míg a gazdaságilag legfejlettebb hét országban a hatvanas-hetvenes években a GDP éves növekedése mintegy 3 százalékkal magasabb volt, mint a reális kamatok, addig a nyolcvanas, kilencvenes években a reálkamatok voltak közel 2,3 százalékkal magasabbak, mint a reális növekedés. Az adósságok törlesztését már nem lehetett a reálgazdasági növekedésből fedezni, hatalmas erőfeszítésekre volt szükség. Nem meglepő, hogy különösen a külföldi, idegen valutában kapott kölcsönök visszafizetése vált igazi tehertétellé. Az adósok komoly problémákkal néztek szembe. Nem így az Egyesült Államok, hiszen a szédítő sebességgel növekvő külső adóssága nem idegen, hanem saját nemzeti valutában volt megszabva. A magas reálkamatok következtében azonban nagy mennyiségű tőke tévesztette el a célját. A nyolcvanas évek végén mutatkozott bombasztikus fejlődés a japán ingatlanpiacon, és a kilencvenes évek elején ennek az ingatlanlufinak a kipukkanása épp oly bizonyíték, mint az 1987-es amerikai pénzügyi válság, vagy a krízis az Európai Unióban a kilencvenes évek elején.
Az Egyesült Államok azonban strukturális hiányosságai ellenére sem kényszerült arra, hogy intézkedéseket tegyen a strukturális alkalmazkodás érdekében. Éppen ellenkezőleg, a "washingtoni konszenzus" alapján az adósságok és pénzügyi válságok alatt nyögő társadalmakat változásra kényszerítette, míg maga nem változott. Ilyen értelemben helytálló az "egyedüli világhatalom" kifejezés, hiszen egyedülálló kiváltságokkal rendelkezik más országokkal szemben. Ehhez hozzá kell fűzni, hogy ez a kivételes pozíció nem a kilencvenes évek végén alakult ki, hanem már Carter elnök alatt előkészítették, míg Ronald Reagan ki nem használta azt a "predatory hegemony" (ragadozó hegemónia – Susan Strange) stratégiájában. Bush papa, utódja Clinton, de legfőképp a Bush fiú ezen a vonalon mit sem változtatott, más variációiban azóta is követik.
A pénzvagyonnal rendelkezők számára ez jövedelmező és hatalmas lehetőség volt. A közvetlen beavatkozást szűkítő intézkedések olyan intézményi hátteret teremtettek, amelyben a tőkét elvben az egész világon magas, sőt növekvő megtérülési mutatók mellett lehetett befektetni, s ezzel jobban lehetett keresni, mintha a pénzt belföldi vállalkozásokba fektették volna. Pénzügyi innovációk és a globális pénzpiacok új szereplői nyújtottak ebben segítséget. A világ nagy régió is, amelyek addig el voltak zárva a globális piacoktól, a vagyonosok és tőkebefektetők nyomása alatt arra kényszerültek, hogy nemzeti piacaikat megnyissák. Ez a nyomás a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Nemzetközi Valutaalap strukturális átalakulásának hatására nőtt.
Egy új globális osztály alakult ki a pénz- és tőkebefektetés körül, amelyben szerepet kapnak a befektetők, a pénzalapokat kezelő menedzserek, banki szolgáltatók, rating ügynökségek, gazdasági vizsgáló és átvilágító cégek, ügyvédi irodák és a hozzájuk tartozó politikai ügyintézők valamint a médiában dolgozó szakértők. ők adják a globális kapitalizmus új arcát. A pénzügyi intézetek, amelyeket ez az új osztály működtet, általában az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy valamelyik off-shore pénzügyi központban székelnek, és csak ritka esetben az európai kontinensen. A magas reálkamatok és reálnyereségek, mint önjáró szekér, haladnak előre, és egy grandiózus folyamatban átrendezik a világot. Ahogy azt számos statisztika kimutatja, mindezek nyomán egyre egyenlőtlenebb elosztást figyelhetünk meg a világon. Az állami adósságok törlesztését a források újraelosztásán keresztül a nemzeti bevételek és befektetések helyett magánhitelezők útján valósítják meg. Számos közösségi tulajdon és intézmény került időközben magánkézbe, ha azokat rentábilisan lehet üzemeltetni, mivel különben egyetlen privát "befektető" sem érdeklődne irántuk. Más közösségi javak annyira le vannak pusztítva, hogy privatizációjukat üdvözlik azok, akik használatukat meg tudják vásárolni.
Az átfogó privatizációs folyamat, a magánvagyonok növekedése a hitelező valutákat erősítette, míg a másik oldalon az adós valutákat gyengítette. Az Egyesült Államoknak is vannak külső tartozásai, mégpedig messze a legnagyobb minden ország között. A különbség pusztán annyi Brazília vagy Guinea, Thaiföld vagy Argentína kárára, hogy az Egyesült Államok saját valutájával tartozik. Ez lehetővé teszi Amerika számára, hogy mind az adós, mind a hitelező előnyeit élvezhesse, miközben a hátrányait egyiknek sem érzi: mint adós kihasználja a primátusból származó előnyöket, mivel az amerikai dollár még akkor is biztonságosnak tűnik, ha az Egyesült Államok költségvetési és szolgáltatási mérleg-hiányt enged meg magának, hogy fenntarthassa az "american way of life" által megkövetelt fogyasztói színvonalat. Az Egyesült Államok adósságának nagy része amúgy is állami, és érte a földgolyó legerősebb politikai és katonai hatalma kezeskedik. A hitelezők nagy hányada azonban privát szereplője a gazdaságnak, akik a Wall Street globális pénzügyi rendszerben betöltött központi helyzetén keresztül próbálnak a globális többlet-termeléshez hozzáférni. A rejtély, amiről Todd beszélt, tehát nem is annyira rejtélyes.
Bizarr, de igaz, hogy az ázsiai (1997), orosz (1998) és brazil (1999) válság, valamint a török és argentin krízis csak az amerikai dollár további erősödéséhez vezetett. A küszöbállamok befektetői, amint jelentkezett a válság, nagyon gyorsan kimenekítették tőkéjüket (tűzhely-effektus) – elsősorban az Egyesült Államokba. Így alakulhatott ki a kilencvenes évek második felében az "új gazdaság" felszárnyalása, amely kezdetben hatalmas részvény-nyereségeket hozott. A nemzeti össztermék reálnövekedése hirtelen megugrott, mivel a tőzsdén megjelenő növekvő vagyonok emelték a béreket és valóságos fogyasztási lázat vontak maguk után. Olyan szakasz volt ez, amikor a növekedési mutatók újra meghaladták a reális kamatláb értékét – igaz, csak az Egyesült Államokban, sehol másutt, és ott is csak a Clinton-kormányzat végéig. Ifjabb Bush újra helyreállította a modern fosztogató-kapitalizmus rendjét. Ráadásul kiderült, hogy az "új gazdaság" virágzását nagyrészt csalások sorozatával működtetett kreatív könyvelés húzta csak tovább – míg be nem köszöntöttek a gazdaságtörténet legnagyobb csődjei (Enron, WorldCom stb.).
Tartalék, kereskedelmi, befektetési és olajpiaci valuta
A dollár hatalmának idején döntöttek az euróról 1991-ben. Nem csoda, hogy amikor 1999-ben bevezették, kezdetben nem mutatott túl jó formát. Igaz, a kilencvenes évek végén az euró hattyúdalát jósoló elemzések légből kapottaknak bizonyultak, mert szisztematikusan alulbecsülték az európai integráció folyamatát. Az euró bevezetése minden kétséget kizáróan bátor manőver volt. Az eltérő bérjárulékok és inflációs adatok az Európai Unión belül, valamint a gazdasági alapmutatók a közös árfolyam és kamatláb-szabályozás ellen szóltak. Már 1991-ben előre látható volt, hogy az árfolyam- és kamatpolitika eszközeinek elvesztésével csak a bérek és bérjárulékok kiigazítása marad a szociális költségvetésből, mellyel a maastrichti szerződés stabilitási előírásait be lehet tartani. Hogy ez milyen nehéz feladat, és micsoda szociális áldozatokkal jár, jelenleg majd minden európai országban megfigyelhető, Németországban az Agenda 2010-nek nevezett reformjavaslat körül folyó vitákon keresztül, vagy Ausztriában és Franciaországban, ahol az európai stabilitási paktumnak a nyugdíjrendszer esik áldozatul, és rontja le embermilliók öregkori napjainak életminőségét.
Az Európai Központi Bank pénzpolitikájával megszorításokra kényszeríti a nemzetállamok gazdaság- és szociálpolitikáját. Ennek ellenére egyértelmű, hogy az európai monetáris uniót visszavonni már nem lehet, vagy ha igen, akkor csak hallatlanul magas politikai áron. Most már létezik az euró, és a kezdeti gyengélkedés után 30 százalékot erősödött a dollárral szemben (2003 nyarára). Japán gyengesége miatt jelenleg az euró a dollár egyetlen konkurens valutája. Mint ahogy öt ujj kiad egy öklöt, úgy a tizenegy különböző valuta egyesítése is mindenképpen erősödést hozott az új valutának a tizenegy régivel és a külső konkurenciával szemben. Az évezred elejére a dollár-márka-yen hármasból egy páros lett, egy bipoláris rendszer, amely egyre több valutát húz maga után: egyes latin-amerikai országok teljesen "eldollárosodtak" (Ecuador, El Salvador, Panama és Guatemala), sok más ország értékőrzőnek használja a dollárt. De sok afrikai, közép- és kelet-európai állam köti egy az egyben valutáját az euróhoz is, míg másutt az számít értékőrzőnek. Már csak két valuta konkurál egymással.
Egy valutának, ha vezérvalutának tartja magát, vagy azzá kíván válni, több feladatot el kell látnia. A központi bankoknak használniuk kell tartalékvalutaként (1), kereskedelmi valutaként (2) kell működnie, ami azt jelenti, ebben a valutában határozzák meg a piac magánszereplői szerződésük volumenét, a tőkebefektetők számára befektetési valutát (3) kell jelentsen, amiben kötvények stb. jegyeznek, és végül olajpiaci valutaként (4) is kell szolgálnia, mert benne az ipari társadalmak (ahogy a posztindusztriális társadalmak) energiainputjának stratégiai árát fejezik ki. Ha ezeket a szempontokat nézzük, akkor kétségtelenül előnyösebb helyzetben van a dollár az euróval szemben. A többszereplős valuták versenyében – ahogy mondják – félszemű a király. Egy valuta hegemóniája soha sem lehet teljes. Egy bipoláris konkurenciában a valuta mindig a másikat szabja meg etalonként, ahhoz viszonyítva saját erejét, hogy lehetőség szerint maga mögé utasítsa.
Az Egyesült Államok uralma a világpiacokon és a globális politikában imponáló, de közel sem teljes – ezt mutatja az amerikai dollár jegyzése. A növekvő ikerdeficit az amerikai gazdaság strukturális gyengeségét mutatja. Az amerikai dollár 2003. tavaszi mélyrepülése első pillantásra pozitív hatással járt, mivel javította az ország versenyképességét. Ez előnyös a kereskedelmi valuta számára, de jelzi azt is, hogy a dollár mint befektetési valuta értékállósága egyáltalán nem biztosított. Így kerül konfliktusba a kereskedelmi valuta (az árfolyam segítségével versenyelőnyöket lehet teremteni) és a tartalék-, illetve befektetési valuta (a befektetés stabilitását lehet biztosítani).
Minden központi bank, amelyik dollárban tartja devizatartalékait, süllyedő dollár-árfolyamok mellett vagy szembenéz a tartalékok jelentős megcsappanásával, vagy más valutára váltja devizatartalékait. De mivel már csak egy alternatív valuta létezik, ez egyet jelent az euró erősödésével. A kelet-ázsiai központi bankok 2003 tavaszán 927 milliárd dollár értékű devizatartalékkal rendelkeztek, ebből egyedül Japán a felével (476 milliárd USD), ezt Kína követte közel a harmadával (286 milliárd USD). Az Európai Központi Bank is tart devizatartalékot dollárban, méghozzá 220 milliárd USD értékben. Az euró részesedése a globális devizatartalékokból jelentősen növekedett: 1999-ben a pénzek 10 százaléka, míg 2003-ban 20 százaléka volt euróban, ezzel szemben az amerikai dollár részesedése 70 százalékról 60-ra esett vissza.
A dollár leértékelése kedvezően hat az amerikai exportáló cégekre – ceteris paribus -, ha az importáló ország importlehetőségei megfelelően bővíthetők, és így a dollár gyengülésével növeli a behozott áru mennyiségét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy mostanra az ipari országok exportjának nagy része nemzeteken felülálló mamutcégek vállalatok közti kereskedelme, és miután ezek gyártásukat szerte a világon intézik, nem garantálható, hogy a dollárleértékelés valóban az amerikai gazdaságnak kedvez. Hiszen az input-költségek drágulnak, és gyakran felemésztik az exportban a leértékelésen nyert profitot. Ha azonban az amerikai export részesedése a világpiacon a leértékelés hatására nő, valószínű, hogy a dollár mint kereskedelmi valuta megerősödve jön ki a folyamatból. A tartalékokat azonban kisebb arányban jegyzik majd dollárban, és mint befektetési valuta veszít attraktivitásából a tőkebefektetők számára, mivel az amerikai kamatláb ráadásul alacsonyabb, mint az euró-zónában. Központi bankok és tőkebefektetők vonhatják ki ebben az esetben tőkéjüket az Egyesült Államokból, pedig ezekre szüksége van, hogy deficites kereskedelmi és szolgáltatási mérlegét kiegyensúlyozza. Az amerikai dollár leértékelődése globális turbulenciákat okozna a pénzügyi kapcsolatokban, és "deglobalizációs hatása lenne" (Thomas Fricke, Financial Times Deutschland, 2003. 05. 30.).
Melyik lesz a jövő "olajvalutája", a dollár vagy az euró?
De a globális világgazdaság számára három stratégiai ár létezik: a kamatláb és az árfolyam mellett az olaj ára központi kérdés az energia-input szempontjából, és ez tartja mozgásban az egész rendszert. Így aztán minden azon múlik, melyik valutában határozzák meg ezt az árat. A modern ipari és poszt-indusztriális rendszerek életitalának ára eddig nagyrészt dollárban volt megszabva, ami hatalmas előnyökkel járt az Egyesült Államok számára, főleg a Bush-kormány messze ható és hosszú időre kialakított geostratégiai megfontolásai alapján. Ezek a megfontolások: a régiók ellenőrzése (1), amelyekben az olajtartalékok megtalálhatók; az energiapiacokon kínált olajmennyiség ellenőrzése (2); a szállítási logisztika és az útvonalak ellenőrzése (3), amelyeken az olaj eljut a kitermelő országból a felhasználóig; az ár szintjének befolyásolása (4) és a valuta kijelölése (5), melyben az olajjal kereskednek. Mind az öt területen azzal a céllal folyik a küzdelem, hogy az egyeduralmon keresztül biztosítsa hosszútávon és elfogadható árak mellett az energiaellátást.
Az olajkitermelő területek feletti ellenőrzés azért oly fontos, mert a kilencvenes évek óta az ismert olajmezők kimerülési üteme gyorsabb, mint az új olajmezők felfedezésének és feltárásának üteme. A kitermelés jelenleg évi 22 milliárd hordó olajnál tart, míg azonos idő alatt csak mintegy 6 milliárd hordó új olajat találnak. A globális olajtermelés így már túljutott a zenitjén, a szép idők, amikor az új olajmezők mennyisége meghaladta a kitermelt értékét, elmúlt – és soha nem tér vissza már, amit a Geologen is megerősít. Az afganisztáni talibán-uralom elleni háború alkalmat adott az Egyesült Államoknak, hogy a közép-ázsiai régióban is megvesse a lábát, az új olajmezőkhöz közel, és azokban az országokban, amelyeket a kőolajvezetékek átszelnek, ha egyszer megépítik őket. Ezentúl Közép-Ázsiát távolabb lehet tartani geopolitikailag az orosz és kínai befolyási övezettől, de India és Irán erejét is gyengíteni lehet.
Mivel Kína, India és más országok iparilag fel akarnak zárkózni – és fel is kell zárkózniuk, ha be akarják tartani a WTO előírásait -, nő a világpiaci kereslet a nyersolaj iránt, és így az olajtermelés és olajpiac feletti uralom döntővé vált. Akik azt állítják, hogy az ipari társadalmak üzemanyag-ellátásánál a piaci szabályokat "láthatatlan kezek" alakítják, azok vakok a politikai és katonai hatalom nagyon is látható kezeire. A verseny az ismert és a jövőben feltárni remélt olajmezők feletti uralomért folyik, és hatalomért, amely alapján befolyásolni lehet a keresletet és az árat, valamint felajánlani a valutát, amiben ezt az árat megszabják. A geoökonómia piaca és a politikai, katonai hatalom együttműködnek. Így énekli a neoliberális piac dalát az Egyesült Államok, megsüketítve a konkurenseket, míg geopolitikai hadjáratára fújja a sorakozót. Irak azért oly fontos Washington geopolitikusai számára, mert egyrészt az ország birtokolja a világ olajkészletének 11 százalékát, ráadásul a nyersolaj minősége kiváló, másrészt mert összeköti a közép-ázsiai és a közel-keleti geopolitikai régiót, és harmadrészt Irak új vezetőin keresztül befolyásolni lehet az OPEC árképzését. Az Egyesült Államok így kiváló kiindulópontot teremtett az afganisztáni és iraki háborúkon keresztül, hogy ellenőrizze az olajkitermelés és transzport központjait – legalábbis ez a kép alakul ki, s ennek a kiteljesedésében bízik Washington. Minden jel arra utal, hogy a dollár olajvaluta marad, még akkor is, ha az euróval szemben veszít értékéből. Líbia, Venezuela, Irak és más olajkitermelő országok próbálkozása, hogy euro alapú elszámolásra térjenek át, megszakadt.
El lehet felejteni az OPEC-et mint a kínált mennyiség és az áralakítás politikai tényezőjét, ha a legnagyobb olajfogyasztó állam, az Egyesült Államok, iraki protektorátusának segítségével (eltekintve a Perzsa-öböl zavaros monarchiáitól) ott ül a kasszánál a kitermelő országok és kartelljeik helyett. Igaz, már az első Öböl-háború idején kiderült, hogy a gazdag olaj- és homokországok petrodollárjaik újrahasznosításakor komoly monetáris érdekeltségekkel rendelkeznek az ipari országokban (az ingatlanpiacon, az iparban, a bankvilágban), ami arra készteti őket, hogy alacsonyan tartsák az olaj árát, mert a magas világpiaci ár pénzügyi érdekeltségeiket károsítaná. Teljesen más érdekeket követnek a nagy népességű olajkitermelő országok, mint Indonézia, Nigéria vagy Algéria és Venezuela, mert számukra az exportbevételek drasztikusan csökkenek, ha az olaj ára esik. Ezek az országok nem tudják a kiesést petrodollárokból vásárolt tőkebefektetésekkel kompenzálni.
Az olajtartalékok fogyásával az alacsony olajár csak ideiglenesen ébreszti majd fel az olcsó energia rövid korszakának nosztalgikus emlékét. Az olajár nőni fog, de nem ökológiai okok miatt mint az alternatív energiahordozók igénybevételének bővítése. Az olaj ára egyrészt azért nő majd, hogy megtérülően lehessen kiaknázni a nem konvencionális olajtartalékokat, mint a homokolaj vagy a mélytengeri fúrások és a gázkondenzátok. Ezek a nem konvencionális szerves energiahordozók még pusztítóbbak a környezetre, mint a konvencionális olaj hasznosítása. A kitermelésük által okozott járulékos környezeti kár hatalmas és a klímakárosító gázkibocsátásuk nagyon magas.
A magas olajár másrészt megtérülővé tehet olyan olajmezőket, ahonnan a szállítási költség túl jelentős. A Kaszpi-tengertől és Kazahsztánból futó olajvezetékek a Perzsa-öbölig, a Földközi-tengerig vagy az Indiai-óceánig hatalmas összegekbe kerülnek, miként azok katonai biztosítása is. A "Colombia Terv" keretében, 2003 februárjában, az amerikai kongresszus 532 millió dollár katonai segélyt szavazott meg, ebből 92 milliót a "XVII-es hadosztálynak, amelynek egyetlen feladata, hogy az Occidental Petroleum olajvezetékét biztosítsa" (die Tageszeitung, 2003. 02. 17.). Nem pusztán az egyre fogyó olajtartalékok miatt nő az ár, hanem a növekvő katonai kiadások miatt is, amelyekkel szabotázs és terror-akciók ellen védik a transzport utakat, egyszóval geostratégiai okok miatt.
Az Egyesült Államok számára nem lenne feltétlenül hátrányos a magas olajár. Egyrészt azért, mert a magas ár Kínát és Japánt, illetve az Egyesült Államok valós és potenciális konkurenseit érintené a legérzékenyebben. A régi és az új Európa is érezné az ipari és poszt-indusztriális társadalmak drága üzemanyagának hátrányait. Ez addig nem változik, amíg az olajat amerikai dollárban jegyzik. Másrészt a globális olajpiacon lévő kínálat nagy részének amerikai ellenőrzése azt eredményezi, hogy az olajszámlákat továbbra is dollárban rendezik. Valószínűleg ez a döntő oka, hogy ilyen brutális konzekvenciával vonták Irakot amerikai befolyás alá. Az amerikai elit azt reméli, hogy a jövőben is dollárral fizetnek majd az olajért, annak ellenére, hogy a dollárt súlyosan fenyegeti az elértéktelenedés. Az OPEC az elvárásoknak megfelelően májusban úgy döntött, hogy a dollár-gyengeség és euro-erősödés ellenére továbbra is dollárban számolnak el.
Az Egyesült Államok számára ez a lehetőség olyan, mint egy mese Seherezádé 1001 éjszakájából. Továbbra is szinte ingyen jutnak hozzá a gazdaságuk számára életfontosságú olajhoz. A Federal Reserve pénznyomói bugyborgó olajkutakká változnak át. Dollárt bármekkora értékben lehet "nyomni", és azzal olajat importálni. Az "ikerdeficit" aranyéveit tovább lehet folytatni, dacolva az OECD kelletlenkedő hivatalnokaival, akik nagyobb megtakarítási százalékot követelnek az amerikai polgároktól, mint a jelenlegi alig 5 százalék. Az olaj így az amerikai dollár értékőrzőjévé válna, egy multifunkcionális fegyverré az euróval folytatott valutaversenyben.
Ez a stratégia azonban a világgazdaság inflálódását vonhatja maga után, és így félre is csúszhat. A nagy olajcégek ugyan nem rontanák el a játékot, mivel a "shareholder-value" a tartalékoktól függ, amit a cégek leadhatnak. Nem jön rosszul számukra, ha privát igényeket vihetnek keresztül Irak 1972 óta államosított olajmezőin. Amit az amerikai és brit cégek 1952-ben Mosszadek erőszakos elűzése után keresztülvittek, vagyis az államosított olajmezők privatizációját, most, jó félévszázaddal később meg lehetne ismételni. A privát profitok, a részvények ára és ezzel a menedzserek fizetése is emelkedhet. De ha a rövid háborút egy letörhetetlen gerillaharc követi, és nem sikerül a Közel-Keleten hosszan tartó stabilitást biztosítani, úgy menekülés kezdődhet az amerikai dollárból, maga után vonva annak leértékelődését. Ettől tartanak a közép-ázsiai központi bankok, és úgy tűnik, hogy már óvatosan meg is kezdték devizatartalékaik átváltását – euróra.
Ha az amerikai dollár jelentősége meggyengül kereskedelmi valutaként, ezen kívül befektetési valutaként is veszít attraktivitásából, majd ráadásul olajvaluta szerepköre meginogna, akkor hatalmas pofont kapna a Bush-kormányzat. Az olajjal már nem pusztán dollárban, de euróban is kereskednének, vagy az ár drasztikusan emelkedne, ahogyan erre 1973-ban a zsidó-arab háború alkalmat adott. Az Egyesült Államok hatalmas kereskedelmi deficitje mellett a szükséges olajmennyiség importálása idegen valutában megoldhatatlan feladat elé állítaná az országot, miután a hazai termelés évi 300 ezer hordó csökkenő tendenciája mellett az Egyesült Államok 130 milliárd dollár értékben szorul olajimportra. 533 milliárd dolláros szolgáltatási mérleghiány mellett 2003-ban az olajimport finanszírozása euróban hatalmas strukturális kihatással lenne az amerikai gazdaságra – és a világgazdaság egészére.
A vetélkedés a kőolajért, a tartalékok feletti uralomért, a kínálat mennyiségéért és az árképzésért a valuták vetélkedését követi, amelyben az olajjal elszámolnak. A valutaverseny a dollár és euró (ritkán a yen) között háborúvá eszkalálódhat. A "régi" és "új" Európa közti konfliktus kiéleződhet, melyben a frontállásokat az euró-zóna határán lehet meghúzni. A spanyolok és olaszok rá fognak kényszerülni, hogy a "régi" Európa oldalára álljanak. Az "új" Európa nagyon hamar válhat olyan öregessé, mint a new economy a csőd után. Az is előfordulhat, hogy az európai olajkitermelő országok, Nagy-Britannia és Norvégia is az euró felé húznak a dollár helyett, ami újabb kudarcot jelentene az Egyesült Államoknak. Ezt mindenáron el akarják kerülni azzal, hogy politikájukkal megpróbálják megosztani Európát, és ez néhány kontinentális országban kedvező visszhangra is talál.
Belemenjen-e Európa ebbe a valutaháborúba? Inkább ne, mert következményei mindkét fél számára károsak, mivel létezik alternatíva. Ez pedig a szoláris energiahordozók kifejlesztése, annál is inkább, mivel ezek a szerves energiahordozókkal szemben nem melegítik fel a klímát. Ez lehet a hosszú távú európai válasz az olajvalutáért folyó valutaháború kihívásaira. Ha nem ebbe az irányba kormányoz Európa, csak a dollár-imperializmust válthatja fel az euró-imperializmus egy formája – rövid élettartammal, ahogy azt előre lehet látni.
Lezárás
A valutaháború még nem tört ki. A valuták versenye azonban egy bipoláris valutarendszerben kiéleződött. Ez azért problematikus, mert a világgazdaság ellátása a saját valutával a primátus előnyeivel jár együtt, főleg, ha az olajkereskedelmet is ebben a valutában bonyolítják. Mióta az olajtartalékok végessége nem csak a környezetvédőket érdekli, hanem tényként a jövő energiaellátát illetően stratégiai megfontolás tárgyává vált (példaként álljon itt a 2001-es "Cheney-jelentés" az amerikai energiaellátásról), felismerték a vezető valuta mint olajvaluta jelentőségét. Amíg nem létezett alternatíva a dollár mellett, ez a kérdés csak másodrendű volt. Az euróval azonban az évezred elején egy olyan valuta született, amely valós alternatívát kínál, és így az olajvaluta kérdése megkerülhetetlenné vált. Ezt a konfliktust csak úgy lehet kikerülni, ha egy hosszú távú politika hátat fordít az olajnak és újrahasznosítható energiahordozók mellett teszi le a voksot. E mellett szólnak gazdasági, de békepolitikai érvek is.
***
(A tanulmány eredetileg előadás formájában hangzott el a Béke és Konfliktuskezelés Osztrák Központja nyári egyetemén, "A gonosz tengelye és az államterrorizmus – egy katonai globalizáció kontúrjai" című panelban, 2003 júliusában. Fordította: Gergely Márton.)
