Michael Hardt-Antonio Negri: Empire (Birodalom) Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Míg a kilencvenes évek e tekintetben furcsán terméketlenek voltak, sokak szerint Toni Negri és Michael Hardt 2000-ben megjelent Empire (Birodalom) című könyvével végre megszületett a következő nagy mű, amely társadalomfilozófiai témája ellenére hónapokig volt a bestsellerlisták élén, és a neves harvard-i egyetemi kiadó által valaha kiadott legsikeresebb non-fiction kategóriájú kiadvány lett. Fogadtatása kritikusok között is túlnyomórészt eufórikus volt, Szlavoj Zsizsek szlovén filozófus¹ a könyvet egyenesen napjaink Kommunista Kiáltványának nevezte, de olyan – nem kimondottan baloldali elkötelezettségükről nevezetes -, visszafogottabb hangvételű lapok is, mint a New York Times, igencsak elismerően nyilatkoztak róla.² A megjelenését követő két évben se szeri se száma a jelenleg 11 nyelvre lefordított Birodalommal foglalkozó tudományos értekezéseknek, egyetemi szemináriumoknak és internetes vitafórumoknak, amelyek a könyv szerzőit lassan egy új baloldal szupersztárjaivá teszik.³

 

 

Antonio Negri viszontagságos élete

 

A könyv sikerének titka egyrészt megjelenésének remek időzítése hosszú évek óta tátongó űrt próbál a lassan egyre izmosodó globalizáció-kritikus baloldalon betölteni. Másrészt Antonio Negrinek, az Empire minden bizonnyal nevesebb társszerzőjének viszontagságos élete is kétségtelenül nagyban hozzájárult a könyv váratlan sikeréhez. Az olasz politikafilozófus a nyugati anarchizmus egyik nagy veteránja, akinek neve még a hetvenes évek olasz radikális mozgalmai idején vált ismertté, amikor a PCI reformista passzivitása sok baloldali csoportot sodort a radikalizálódás felé és sztrájkok, gyárfoglalások és politikai merényletek tették puskaporossá a légkört. Negri az egyik legfontosabb anarchista csoport, a Potere operaio (Munkáshatalom) már annak idején is némi misztikus aurával övezett vezető teoretikusa volt. Az olasz marxizmust balról támadó (poszt-)operaista mozgalom filozófusai – Negri mellett Mario Tronti, Paolo Virno vagy Silvia Federici – a tőke és a proletariátus viszonyának újraértelmezésekor arra a következtetésre jutottak, hogy a kapitalizmus fejlődésének mozgatórugója nem annyira gazdasági törvényszerűségekben, sokkal inkább az osztályharcban rejlik. Ez az aránylag egyszerű és a radikális baloldal számára sokat ígérő korreláció hálás fogadtatásra lelt az olasz szélsőbal militáns részénél is. Miután a hetvenes évek végén a német Vörös Hadsereg Frakció (RAF) merényleteihez hasonló fegyveres akciók során az olasz Brigade Rosse a volt kereszténydemokrata miniszterelnök, Aldo Moro meggyilkolásával okot szolgáltatott több radikális politikai csoport feloszlatásához, több ezer társával együtt Negri is évekre börtönbe került – itt írta eddig talán legismertebb művét, a "L'anomalia selvaggia" című Spinoza-tanulmányt is. Bár az ellene felhozott vád jogi alapja – állam elleni fegyveres felkelés szervezése – sokak szerint igencsak kérdéses volt, Negrit több évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönből az Olasz Radikális Párt parlamenti mandátuma mentette meg, amely rövid ideig védettséget biztosított számára. Amikor azonban beláthatóvá vált, hogy az olasz parlament döntése alapján meg fogják fosztani mentelmi jogától, Negri Franciaországba menekült, ahol a frissen megválasztott szocialista elnök, François Mitterrand neki és több száz olasz radikálisnak politikai menedékjogot ajánlott fel. A párizsi egyetemen – ahol a könyv társszerzője, az amerikai Michael Hardt diákja volt – Negri Gilles Deleuze és Felix Guattari segítségével töretlenül folytathatta egyetemi pályafutását. 1997-ben visszatért Rómába, ahol bár börtönbe került, de korára és egészségi állapotára való tekintettel kijárásos lakója a Rebbibia fogháznak. Negri egykori tanítványa kacskaringós úton (mérnöknek készült, majd Guatemalában és Equadorban dolgozott keresztény segélyszervezetnél, később napelemszerelőként került Olaszországba) jutott az amerikai Duke Egyetemre, ahol most irodalomtörténetet tanít. Az Empire a szerzők második közös műve, s míg az első nem aratott valami nagy sikert, a másodiknak minden esélye megvan arra, hogy a globalizáció-kritikus ifjúság bibliájává váljon.

Ennek ellenére nagyon is kérdéses, hogy a szerzők mondanivalója sok olvasójuk által helyesen értemezett-e. Ez nem csupán a könyv folyondárszerűen szerteágazó érvelése miatt kérdés, igencsak megnehezíti az olvasást és inkább egy esszégyűjteményre emlékeztet. A szerzők célja nem kevesebb, mint a jelenlegi kapitalizmus – vagy mondjuk inkább: világrend – elemzése és egy emancipatív politikai felszabadítás lehetőségeinek a körvonalazása. Ezt megvalósítandó, könyörtelenül leszámolnak minden illúzióval, amely a globalizációs folyamat pozitív befolyásolását tartja szem előtt. Sok esetben Hardt és Negri könyve pontosan azoknak a begubózott baloldali konzervatív, globalizációellenes mozgalmaknak a kritikájaként olvasható, amelyek – kimondva vagy kimondatlanul – csupán a lokális megvédését és a globális kirekesztését tűzik ki célul.

 

 

Birodalom

 

Hardt és Negri szerint az imperializmus – legalábbis az általunk ismert formájában – halott. Velejárója ennek a fejlődésnek a nemzetállamok lassú eltűnése. Ez alapvetően jó hír. Jelenleg éppen az imperializmusból egy új uralmi formába való átmenetnek lehetünk a tanúi. Ezt az új uralmi formát keresztelik a szerzők Empire-nek, azaz Birodalomnak, amin voltaképpen a posztmodern filozófia, posztimperialista gazdasági rendszer, posztfordista-posztindusztriális termelés és a kontrolltársadalmi uralom pozitívra váltott gyűjtőfogalma értendő.

A szerzők szerint a szemünk előtt kibontakozó új világrend gazdasági alapja egyre távolabb kerül a kizsákmányoláson alapuló hagyományos kapitalista-imperialista fejlődési modelltől. Az imperializmus korában a nemzetállamok által megvont határok egyértelműen meghatározták az első és a harmadik világ közötti hatalmi viszonyokat. Az imperializmussal ellentétben az új Birodalomnak nincsen központja, és a határok jelentősége is egyre csökken. Fő jellemzője decentrális jellege, mely leginkább az internethez teszi hasonlóvá – egyszerre mindenütt ott van, de ennek ellenére egyértelműen mégsem lokalizálható. A szerzők szerint jelenleg egyre inkább megszűnik az első, második és harmadik világ közötti különbség, hiszen a globalizáció hatására elképesztő szegénység és hihetetlen jólét egymás közvetlen közelében létezik szerte a világon.

A globalizáció nemcsak egy gazdaságpolitikai tény, hanem egyre növekvő mértékben válik a nemzetközi jog alapjává is: fő jellemzője ennek a változásnak az általánosan elfogadott nemzetközi jog egyik eddig érinthetetlennek vélt alappillérének, a szuverenitás jogának semmibe vétele. A szerzők szerint ennek legnyilvánvalóbb példája az egyre szaporodó, úgymond "civilizáló" katonai beavatkozások elterjedése – meglátszik a könyvön, hogy a kilencvenes években, azaz az 1991-es iraki "Sivatagi Vihar" és a koszovói intervenció között, ezek élményeit feldolgozva íródott -, de a 2003-as Irak elleni támadás is pontosan beletalál a képbe. A nemzetközi jog átértelmezésének szellemi előkészítői a "ius bellum"-iskola, az igazságos háború elméletének amerikai újrafelfedezői, akiknek munkája nyomán az új világrendtől való devianciákat egyszerűen terrorista akcióként lehet (meg-)bélyegezni. Ez a többek között Augustinus egyházatyára is hivatkozó elmélet utat nyitott a deviáns államok elleni háború csendőri beavatkozásként való kezelése előtt. Bár a Birodalom megizmosodását egy többé-kevésbé folytonos vérfürdő kíséri, sikerének titka nem az erőszak kizárólagos gyakorlása feletti jog használatán alapul, hanem azon a képességén, hogy ezt – a kommunikációs csatornák szinte kizárólagos birtoklása által – képes egy csak nehezen definálható "Jó" érdekében bemutatni.

Bár sok esetben nagyon is úgy tűnik, hogy a Birodalomról elmondottak kísértetiesen találóak az USA-ra, a szerzők szerint az új világrendnek nincs egyértelmű központja. Az USA a jelenlegi globalizáció motorjaként ugyan kétségtelenül fontos szerepet játszik a Birodalom kialakulásában, a Birodalom hatalma nem nemzetállami jellegű és nem redukálható csupán egy államra. Ugyanakkor – így Hardt és Negri – nagyon fontos az utóbbi kétszáz év amerikai politikai fejlődését szem előtt tartani, hiszen az amerikai fejlődési modell sikere nagyban megegyezik a Birodalom elterjedésének dinamikájával. Az amerikai sikersztori fő mozgatórugója szerintük az amerikai alkotmányban rejlik, amelyet a reneszánsz humanizmus egyik legfontosabb örökösének tartanak. Pontosan azok az alapelvek, az új iránti nyitottság és ennek integrálóképessége teszik a Birodalmat jelenleg annyira sikeressé, mint az utóbbi kétszáz évben az Egyesült Államokat.

A Birodalom további alappillére a Foucault által ismertté tett biohatalom és a kontrolltársadalom fogalma. Foucault a XVIII. századtól kezdődően, a modern állam megjelenésekor az állam hatalmának átalakulását figyelte meg. Ellentétben az élet és halál fölötti uralommal, ekkor az államhatalom érdeklődésének középpontjába az élet feletti ellenőrzés került – s így a népességfejlődés, egészségügy, népjólét iránti érdeklődés lett az alapja az úgynevezett kontrolltársadalom kialakulásának, amely az uralom egy új, fejlettebb formáját jelenti. Míg a fegyelmi társadalom hatalma az elnyomáson alapul és ezért véges, a kontrolltársadalom a rendszabályozáson keresztül sokkal mélyebbre hat. Jellemző erre a hatalomra, hogy ellentétben a fegyelmi társadalom homogenizáló tendenciájával, a kontrolltársadalom a különbségek ellenőrzése által gyakorolja a hatalmat. Ez a fajta "puha" uralom jellemzi Hardt és Negri Birodalmát is, melynek hatalmi logikája nem elnyomáson és kizsákmányoláson, hanem a különbségek kihasználásán alapul, és képes az ellene forduló energiát is a maga javára fordítani.

 

 

Sokaság

 

A biohatalom az összekötő láncszem a Birodalom és a könyv második központi fogalma, a Sokaság (Multitude) között. Bár egyértelmű definíciója hiányzik a könyvből, fetételezhető hogy a Sokaság a "nép" vagy a "proletariátus" fogalmak sokkal komplexebb, ellentmondásosabb, "posztmoderndebb" utódja. Sokaságon voltaképpen nem egy alany, hanem a "szingularitások erőtere" értendő, amely önmagában sem homogén és folytonos változásoknak van kitéve. Éppen ezért lehetetlen a Sokaság érdekeit feltérképezni vagy a Sokaságot közös cselekedetekre motiválni – s mivel a Sokaság a Birodalomnak szerves része, ezáltal megszűnik a hatalommal való szembenállás antagonizmusa is.

Ennek az foucault-i átalkulásnak sok köze van ahhoz, amit Hardt és Negri immateriális munkának neveznek. Ezen a domináns termelési folyamatok strukturális átalakulásának eredményeképpen létrejövő új munkafolyamatok értendők, melyek a huszadik század végére az ipari termelés szerepének csökkenése és a termelés új formáinak megjelenése következtében jelentek meg. A szolgáltató szektor szerepének megnövekedése olyan tudásalapú foglalkozások előretörését jelenti, melyekre nem a monoton gyári munka hanem a menedzselés, kommunikáció, kutatás, tanácsolás a jellemző. E folyamatnak Hardt és Negri szerint két fontos következménye van. Egyrészt a munkakapcsolatok az új fajta kapitalizmus – a szerzők terminológiájával élve: a Birodalom – kialakulásának és fejlődésének velejárói és következményei. Ellentétben az ipari világ hierachikus rendszerével, itt a struktúraváltás a hierarchiák átalakulását és részben megszűnését is magával hozza. Másrészt – és ebben rejlik a szerzők szerint a forradalmi potenciál – e fejlődésnek, úgymond, a melléktermékeként megjelenő affektív emberi kapcsolatok elterjedése fokozatosan aláaknázza a Birodalom hatalmát. Ezek az emberi kapcsolatok és hálózatok, amelyek a Birodalom kialakulásával párhuzamosan születnek meg, ugyancsak immateriális jellegűek. A Sokaság termelőerejében, kreativitásában, a változás iránti vágyában rejlik majd sikerének titka, mely magában hordja a Birodalom megdöntésének lehetőségét is.

 

 

Ellen-Birodalom

 

A nemzetállamok lassú agóniája és a munkakapcsolatok átalakulása tehát pontosan azokat az évszázados béklyókat szüntetik meg, amelyekkel a hajdani kapitalista világrend hatalma legitimációjára volt képes. Bár a szerzők meggyőződése, hogy a globalizációban a Sokaság felszabadulása számára hihetlen lehetőség rejlik, az ellen-Birodalom mibenlétének kérdése végül is megválaszolatlan marad. Könyvük utolsó fejezetében, mely sokatmondóan s még többet sejtetően a "Birodalom bukása" címet kapta, három konkrét javaslattal állnak elő, amelyek megvalósítását a Sokaság zászlajára tűzhetné. Ezek egy "globális társadalmi bér" (egyfajta mindenkinek, feltétel nélkül biztosított szociális segély) és egy "világpolgári jog követelése", valamint a kommunikációs hálózatok feletti hatalom átvétele. Ezzel a könyv záróakkordjai egyre inkább eltávolodnak az addig megszokott lenyűgöző érveléstől és zavaróan ezoterikus kiáltvány-jelleget kölcsönöznek a műnek. Önmagukat meg nem tagadva, a szerzők mélyen merítenek – egy jócskán trivializált – anarchizmus alapgondolataiból. Hobbes pesszimista világképével szembefordulva, Negri és szerzőtársa szerint az állam és a tőke eltűnése nem a "mindenki mindenki ellen" riasztó rémképét vonná maga után, hanem a gazdasági jólét megteremtése mellett egy szellemi értelemben vett "jó élet" eljövetelét tenné majd lehetővé. A könyv egy már-már vallásos himnusszal zár, melynek mondandója dióhéjban az, hogy a Birodalom önpusztító fejlődése valamint a Sokaság kooperatív termelőereje és kreatív spontaneitása – melynek kibontakozását a hatalom jelenlegi berendezkedése még gátolja – hamarosan megteremti majd a lehetőséget egy Assisi Szent Ferenc-i eszményi világ megvalósításához, amit a természettel való összhang és a hatalmi viszonyok teljes megszűnte jellemez.

Kritikák sokasága

 

Alapvetően két irányból érte jelentős kritika a könyvet. A bírálatok egyrészt empirikus hiányosságokra hívták fel a figyelmet, másrészt a könyv optimista hangvétele zavarta meg a könyvvel foglalkozó, főképp baloldali kritikusokat.⁴

Már az is igencsak kérdéses, hogy valóban a szerzők által látott mértékben csökken-e a nemzetállamok szerepe.⁵ A nemzetközi porondon ma is a nemzetállamok dominálnak, melyek sokszor meglepő módon tudnak ellenszegülni a globalizáció feltételezett logikájának. Különösképpen az Egyesült Államok szerepének növekedése is ez ellen szól – amely a szeptember 11-i események után alapjában véve imperialista mintát követő hatalmi politikát folytat.⁶ Kérdéses az is, hogy a globalizáció valóban a határok eltörléséhez és az első és a harmadik világ közötti különbségek megszűnéséhez vezet-e. E különbségek megszűnése legjobb esetben is csak egy kisebbség számára valós – a túlnyomó többség ugyanúgy egy szigorú nemzetállami határokkal körülvett világban él. Ezenkívül a könyv gyakorlatilag semmilyen figyelmet nem szentel a globalizáció hatására a harmadik világban végbemenő folyamatoknak.⁷

A könyv a Sokaság részben már nem egyértelmű – és folyamatosan változó – meghatározása miatt is rengeteg bírálatot váltott ki.⁸ Sok kritikus szerint nagyon is kérdéses egy bár önmagában megosztott, de a birodalommal szemben egységes Sokaság kialakulása, hiszen a kapitalista termelési folyamatok átalakulása továbbra is újrateremti a sokaságon belül a különböző csoportok konkurrenciáját. Ezenkívül az immateriális munka szerepének a szerzők szerint nagymértékű növekedése is inkább az azóta megbukott new economy propagandájának tudható be, semmint empirikusan bizonyítható tény.⁹ Nem tiszta az sem, hogy a kialakulófélben lévő információs társadalomban az úgynevezett affektív munkát végzők Sokasága milyen módon juthatna hirtelen a kommunikációs csatornák birtokába, és fordítaná ezeket a Birodalom ellen. Bár a szerzők a nemzetállam globalizációval szembeni védelmezőit kritizálják, ugyanakkor egy "társadalmi bért" követelnek. Hogy a nemzetállamok megszűnte után ki utalja ezt majd át, tisztázatlan marad.¹⁰

A könyv számottevő empirikus hiányosságainak fevonultatása mellett rengeteg kritika érte a szerzőket vizionárius és sokak szerint túlzottan optimista hangvételük miatt is, mi több, néhány esetben már példátlan sikerük is szinte elég volt érveik elvetéséhez. A könyv kiáltványjellege, gyakran enigmatikus metaforák mögött megbúvó mondanivalója, elméleti problémák valósakkal helyettesítése vagy az időnként felületes, vázlatszerű érvelés minden okot meg is ad a nemtetszésre. Kérdéses marad, hogy a szerzők által választott új terminológia alkalmas-e a meglévő világrend bírálatára, vagy csupán eltakarja és megszelídíti a meglévő hatalmi viszonyok keserű valóságát. És ezáltal akarva-akaratlanul a meglévő társadalmi rend malmára hajtja a vizet. Egyes kritikusok a békés ferences tradícióra való hivatkozás mögött egy a világgal öregkorára megbékélt Negri passzivitását látják, aki egy diffúz megváltás reményében feladta a harcot.¹¹ A Negri hatvanas évekbeli művein felnőtt operaista kritikusok szerint viszont az élet a szerzők által bevetett filozófiai nagyágyúk ellenére sem változik kapitalista "projektté", amelyben posztmodern módon minden egyszerre igaz és hamis. Hardt és Negri fatalista megállapítása, miszerint a kapitalizmus éppen saját sírját ássa (amiben nem igazán kell zavarni), ha nem is a tények szándékos félremagyarázása, de jól végiggondolva a dolgot, végeredményben felér egy közepes hatótávolságú konzervatív forradalommal.¹²

 

 

Birodalom – folyt. köv.

 

Minden generációnak megvannak a maga fontos könyvei. Két évvel a Birodalom megjelenése után nehéz megmondani, hogy Hardt és Negri közös műve helyet talál-e majd a klasszikusok könyvespolcán. Legnagyobb érdeme eddig talán az, hogy friss szelet hozott a globalizációval foglalkozó baloldal elméleti vitáiba, és néven nevezett jó néhány tényt: pozitív fogadtásának egyik jele az is, hogy Franciaországban Multitude (Sokaság) címen új fóruma jelent meg a nem dogmatikus baloldalnak. Mint hírlik, a szerzőpáros dolgozik már a folytatáson is, a Birodalom – 2 minden bizonnyal megpróbálja majd megválaszolni a kritikák egy részét.

A könyvvel kapcsolatosan talán még egy forradalmi újdonságot lehetne megemlíteni. Mivel a kiadót váratlanul érte a nagy kereslet, és nem volt képes a könyvet időben szállítani, egy merész húzással a mű kéziratát felhelyezte a világhálóra, ahol a www.hup.harvard.edu/pdf/HAREMI.pdf cím alatt bárki számára letölthető. Ez lenne talán az első lépés a Hardt és Negri által propagált új világrend felé?

 

Michael Hardt/Antonio Negri: Empire (Harvard University Press, Cambridge, Mass and London, 2000)

 

 

 

Jegyzetek

 

1 Zizek, Slavoj: "Have Michael Hardt and Antonio Negri rewritten the Communist Manifesto for the 21st century?", Rethinking Marxism 13, 3-4 (2001)

2 Eakin, Emily: "What is the next big idea?", New York Times, 7. 7. 2001, Lau, Jörg: Biomacht und Kommunismus, Die Zeit, 23.5.2002,

3 Albrecht, Christoph: "Die neue Religion der philosophischen Seminare", Frankfurter Allgemeine Zeitung 19. 6. 2002

4 Balakrishnan, Gopal: "Hardt and Negri's Empire", New Left Review 5/2001, Flood, Andrew: Is the emperor wearing clothes? A review of Negri and Hardt's Empire from an anarchist perspective. www.struggle.ws, Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Wissel, Jens-Buckel, Sonja: Age of Empire, www.links-netz.de

5 Joachim Hirsch: Tote Hunde wecken, arranca! 24/2002

6 Jahnke, Eli: "Toni Negris Empire, Multitude und Marxismus", Marxismus 21/2002, Callinicos, Alex: "Toni Negri in perspective", International Socialism Journal 92/2001, Brand, Ulrich: "Die Revolution der globalisierungsfreundlichen Multitude", Das Argument 245/2002

7 Diefenbach, Katja: Diskontinuität und Terror, Blätter des iz3w, April 2002

8 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002

9 Panitch, Leo: "Gems and baubles in Empire", Historical Materialism 10/2 (2002), Hauer, Dirk: Alle Unklarheiten beseitigt, Fantomas 2/2002

10 Rapp, Tobias: "Hier kommt der Masterplan", Jungle World, 20. 3. 2002, Henwood, Douglas: Blows against Empire, Left Business Observer 96/2001

11 Hartmann, Detlef: Empire – Linkes Ticket für die Reise nach rechts, Assoziation A, Berlin, Hamburg, Göttingen, 2002

12 Hartman, Detlef: "Empire": Einladung der Linken in eine neue konservative Revolution, Alaska 240

 

A PDS-hez közelálló német Rosa Luxemburg Alapítvány honlapján linkgyűjtemény található az eddig megjelent méltatásokkal: http://www.rosa-luxemburg-stiftung.de/Einzel/empire/

 

 

Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva
Critica sorozat, Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.

Az egész világon egyre erőteljesebbé válik a kapitalista globalizációval szembeni ellenállás, ezért korunk dinamikájának megértése ma fontosabb, mint valaha. Az elmélet és a gyakorlat közötti viszony ismét tiszta és nyomatékos.

A mozgalom céljait jól szolgálja az a burjánzó irodalom, amely a globális kapitalizmus pusztító tevékenységét elemzi, megvizsgálva a környezetszennyezés okait, vagy hogy milyen szerepet tölt be az IMF és a WTO a szegény országok rabszolgasorba taszításában stb. Felhívom a figyelmet többek között Naomi Klein briliáns No Logo, és David Cromwell Private Planet című műveire, valamint a radikális közgazdászok – így Walden Bello – írásaira.

Létezik egy sokkal általánosabb társadalmi elmélet is, amely a jelenlegi korszak természetét és dinamikáját próbálja analizálni, különös tekintettel a globalizáció gazdasági, kulturális és politikai aspektusaira. Ezeknek a műveknek a nagy része – posztmodern és hasonló elképzeléseket követve – arra törekszik, hogy meghatározza a globális társadalom előttünk álló "új szakaszának" dinamikáját. Jelenleg ennek a fajta irodalomnak Michael Hardt és Toni Negri Empire (Birodalom) című írása a legigényesebb és legismertebb példája, amely iránt még a média is élénken érdeklődött.

Az új, "posztmodern társadalom" felvázolása során általában abból a feltételezésből indulnak ki, hogy bár ez a szép új világ nyilvánvalóan a kapitalizmus egy formája, mégis valahogy minőségileg új és – ami a legfontosabb – stabil. Hardt és Negri például a "Birodalom" – az imperializmus régebbi változataitól különböző új regulációs forma – hatalmi és ellenőrzési típusait elemzik mélyrehatóan művükben. Ebben a vitában háttérbe szorul a kapitalizmus válságoktól terhes és ellentmondásos természetéről alkotott marxista felfogás, akárcsak annak a megértése, hogy a válságok legyőzése nélkül – vagyis alapvető társadalmi és politikai változások végrehajtása nélkül – nem alakulhat ki új társadalmi rend.

Ebben a kontextusban rendkívüli jelentősége van Mészáros István új könyvének. Mészáros fő műve, a Beyond Capital (A tőkén túl, 1995) megkísérli aktualizálni – de nem revízió alá venni – Marx A tőkéjét, hogy megragadhassa a huszadik század végi kapitalista fejlődés problémáit. A szocializmus vagy barbárság valójában egy nagyobb mű témáinak összefoglalása, bár figyelmének fókuszában a globalizáció dinamikája áll.

Mészáros elemzése szerint a kapitalizmus – mivel sokkal tovább fennmaradt, mint azt a legtöbb marxista klasszikus valaha is lehetségesnek vélte – a degeneráció új formáit fejlesztette ki. Marx megállapította, hogy addig nem jön létre új társadalmi forma, amíg a fennálló rend a termelőerők és az emberiség fejlesztésének terén ki nem merítette a rendelkezésére álló összes potenciálját. Ebből kiindulva Mészáros azt állítja, hogy a kapitalizmus olyan új fejlődési szakaszba lépett, amely rendkívül pusztító hatással van az emberiségre, sőt magára a bolygóra is. Ezekkel a hatásokkal csak úgy lehet szembeszegülni, ha létrehozunk egy új, szocialista társadalmi formát. A dolgok jelenlegi állása mellett a globalizáció nem egy új társadalom dinamikáját tárja elénk, hanem csak a régi elhúzódó haláltusáját jelenti.

 

 

A konjunkturális válságtól a strukturális válságig

 

A modern kapitalizmus pusztító természete két dimenzió mentén tárul fel. Az egyik a válságok megváltozott természete – a tizenkilencedik századra és a korai huszadik századra jellemző periodikus konjunkturális válságok után korunkban mind nyilvánvalóbbá válik, hogy egyre mélyülő strukturális válsággal állunk szemben. Az előző korszak konjunkturális válságai és gazdasági recessziói – Marx szavaival élve: "óriási viharai" – csupán hosszabb-rövidebb epizódok voltak annak ellenére, hogy a tömegek számára nyomort és nélkülözést hoztak és felszították az osztályharcot – hiszen nem gátolták meg a kapitalizmust a termelés "mindenoldalú fejlesztésének" elősegítésében, ami lerakta az új termelési módhoz és társadalmi rendhez szükséges alapokat.

"Ma – érvel Mészáros – öngyilkos dolog lenne azt képzelni, hogy a kapitalizmus pusztító valósága az emberi létezés új, olyannyira szükséges fenntartható újratermelési módjának előfeltétele lenne." (15. o). A kapitalizmus határozottan kimerítette minden progresszív szerepét az emberiség számára. A válságok és recessziók folyamatosan napirenden vannak; a rendszer a permanens strukturális válság periódusába lépett, amelyben a fejlődés normális tendenciái maguk is totálisan destruktívnak bizonyulnak. Ebben a rövid művében Mészáros csak néhány példát hoz megállapításainak alátámasztására (és ezek is csupán illusztrációk maradnak). Megemlíti például a globális strukturális munkanélküliséget, megvizsgálja, hogyan teremti meg a globalizáció a fejlettebb országokban a szegényebb országokra jellemző munkafeltételeket ahelyett, hogy a prosperitást terjesztené el az egész világon; megállapítja, már a látszatát is feladták annak, hogy a gazdag és szegény országok és a társadalmi osztályok közötti különbségek csökkentésére törekednének; kijelenti, hogy a kapitalizmus stabilitása egyre nagyobb mértékbe a jelentős állami pénzsegélyektől és szubvencióktól függ, és e stabilitás fenntartásában egyre meghatározóbb szerephez jut a fegyvergyártás.

A strukturális válságot illusztráló példák közül kettő alapvető fontosságú. Az a tény, hogy egyre több szemetet termelnek, és egyre fokozódik a környezetszennyezés, nem csak azt mutatja, hogy a tőke gazdasági problémákkal kénytelen szembenézni, hanem azt is, hogy a felhalmozási folyamat fizikai korlátokba ütközik, és végső soron magának a Földnek a sorsát is kétségessé teszi. India és Kína immár elérte Észak-Amerika szeméttermelési és környezetszennyezési szintjét; ez pedig azt mutatja, hogy a "modernizáció" egyre inkább egyenlővé válik a környezeti katasztrófával. Ha megértjük, hogy az USA mai imperialista politikáját az új olajlelőhelyek (így a Kaszpi-tenger környékének) megszerzése határozza meg, tisztán kirajzolódik előttünk a környezeti katasztrófa képe. Marx, mint Mészáros leszögezi, teljesen tudatában volt a tőkés felhalmozás effajta korlátainak, bár az ő idejében ezek a veszélyek még csupán egy-egy rövid megjegyzést érdemeltek.

A második példa, amit érdemes jobban megvizsgálnunk, a munkát illető jogok megnyirbálása és a szociáldemokrácia válsága. Majdnem az összes fejlett kapitalista országban a jóléti állam lebontásához vezetett az, hogy a tőke egyre inkább elveti a társadalmasítást – és így az egészséges, képzett munkaerő nagyarányú termelését; egyre több helyen kényszerítik rá a dolgozókra a harmadik világra jellemző munkaviszonyokat, egyre kevesebb a szakképzettséget igénylő munka, ezzel szemben mind többen és többen kényszerülnek alkalmi munkákat végezni. A tömegtermelést előszeretettel telepítik át egyes autoriter országok különleges övezeteibe (lásd pl. Naomi Klein beszámolóját a No Logoban), és mindez visszahat a "fejlett" kapitalista országokban uralkodó munkaviszonyokra – hiszen ott is a harmadik világra jellemző munkaviszonyok válnak általánossá. Mindez arra utal, hogy véget ért a szociáldemokrácia korszaka, hogy nem lehet több reformot kipréselni a tőkéből. A szociáldemokrata pártok – melyeket leginkább a New Labour komolytalan handabandázása jellemez – a "harmadik út" mágikus jelszava mögé húzódtak vissza, vagy ha már azt is teljesen elnyűtték, akkor őszintén cinikussá válnak és egyre nyíltabban a kapitalista "újjászervezés" szekértolóivá szegődnek. Napjainkra a tőke már nem csak a jóléti államot rombolta le, és nem csak a szociáldemokráciát életképessé tevő vívmányokat vonta vissza, hanem nyílt támadást intézett minden rendű és rangú szakszervezeti jog ellen, márpedig ezek jelentették a szociáldemokrácia létének alapját. Így került ma napirendre a társadalmi átalakulás szükségessége.

Rengeteg példát lehetne találni a tőke mindenre kiterjedő pusztító természetére, és ezt könnyű lenne szembeállítani korábbi progresszív szerepével. Ilyen példa lehetne a tőkét és a munkát, a termelést és a fogyasztást történelmileg koncentráló város válsága. A tizenkilencedik század és a huszadik század elejének nagy városi reformjai – amelyek eredményeként létrejöttek a közművek, az egészségügyi ellátás és a tömeges elemi iskolai oktatás – onnan eredtek, hogy a tőke felismerte a munkásosztály szocializációjának szükségességét. A reformok eredményeként stabil munkásosztálybeli közösségek jöttek létre, erős volt a munkásmozgalom és "minden szempontból fejlődött" a termelés – Mészáros azonban vitatja ezt a fejlődést. Ezek a viszonyok napjainkban is válságban vannak. A tőkét egyre kevésbé érdeklik a városok, csupán az áll érdekében, hogy körülbástyázott területekként és zónákként tartsa fenn azokat a városrészeket, ahol a gazdagok fogyaszthatnak és kommunikálhatnak – megvédve őket a körülöttük burjánzó, egyre inkább gettóba zárt, megrendszabályozott, megosztott munkanélküli tömegektől. Ez a Szárnyas fejvadász-szerű rémálom leginkább a harmadik világra és az Egyesült Államok bizonyos területeire jellemző. Az USA városairól kiváló elemzést olvashatunk Mike Davis City of Quartz (Kristályváros) című írásában, valamint későbbi műveiben. Persze Amerikában is csupán egy általános jelenség legfejlettebb formájával szembesülhetünk.

 

 

Az imperializmus potenciálisan legpusztítóbb szakasza

 

A globalizáció tehát egy súlyos strukturális válság kontextusában megy végbe. A jelenlegi periódus nem egyfajta új, szakadatlan posztmodern átalakulás, hanem – mint Mészáros rámutat – "az imperializmus legveszélyesebb időszaka, amelynek valaha is tanúi lehettünk a világ történelme során". A fennálló rendszer mélyülő krízise az, ami valamiféle egészen új jelenségnek tűnik.

Érdemes felhívni a figyelmet egyfelől Mészáros, másfelől Hardt és Negri, valamint a hasonló szemléletű szerzők közötti nézetkülönbségekre. Az utóbbiak véleménye szerint a régi típusú imperializmust aláásta a világpiac, amelynek "kódolatlan és területi határok nélküli szabad áramlásához akadálymentes térre van szüksége… A világpiac totális megvalósítása szükségszerűen az imperializmus végét jelenti" (133. o.). A globalizáció vizsgálatánál leginkább a kommunikáció sebességének növekedésére, technikájának és eszközeinek – így az Internetnek – fejlődési folyamatára, valamint a globális pénzügyi hálózatokra koncentrálnak. Ez a fajta megközelítés a tőkét elsősorban pénzalapként fogja fel, s ebből a szempontból elavultnak tűnik minden akadály, amely meggátolná a tőkét abban, hogy akadálytalanul és azonnal eljuthasson a világ bármely pontjára. A fenti nézet szerint az imperializmus a "globális felparcellázás mechanizmusa, amely területi korlátok közé szorítja a tőkeáramlást, bizonyos áramlatokat gátol, míg másokat elősegít" (uo.).

Mindez szükségszerűen egy olyan "globális kormányzat" feltételezéséhez vezet, amelybe végül majd a globalizáció torkollik. Ez pedig vagy egyfajta globális állam formájában valósul meg – ahogyan a liberálisok egy felturbózott ENSZ-ről képzelegnek -, vagy – ahogyan Hardt és Negri látja a dolgokat – az új típusú globális szabályozó erők maguktól rendszerbe szerveződve alakítják ki globális viszonyaikat.

Mészáros ezzel szemben azt tételezi, hogy a tőke nem csupán pénzalap, hanem valóban Tőke, önmagát megsokszorozó értéktöbblet, egy olyan folyamat részese, amely szükségszerűen az aktuális tőkék pluralitásának anyagi formáját ölti magára, és így a tőkék között egyre szükségszerűbben élesedik ki a profitért folyó küzdelem. Innen kiindulva törekszik Mészáros annak a meghatározására, hogy mi teszi olyan végzetessé az imperializmus ezen új szakaszát. Véleménye szerint Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című híres művében egy olyan világról ír, amelyben a hatalmas imperialista országok egy csoportja saját óriási kapitalista korporációik érdekeitől vezérelve megpróbálja biztosítani az értéktöbblet profitot hozó termeléséhez szükséges globális forrásokat. Ennek az egyre fokozódó versenynek az eredménye a két világháború lett.

Ezt az időszakot váltotta fel a jelenlegi korszak. Az 1970-es évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az imperializmus globális hegemóniája a tőke strukturális válságával párosul, valamint azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok immár az egyetlen imperialista hatalomként maradt a porondon. Ez az imperializmus legveszélyesebb szakasza, mert fennáll annak a veszélye, hogy egyetlen szuperhatalom ragadja magához az egész világ feletti uralmat, és ez a hatalom erőszakos eszközökkel próbálja majd megoldani a feloldhatatlan ellentmondásokat; mindez pedig "a történelem irracionalitásának legszélsőségesebb formájához vezethet" (38. o.).

Nem lehetséges megvalósítani a globális államot vagy a "globális kormányzat" feltételeit, mivel az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként globális kormányzatra törekszik – vagy Mészáros szavaival élve "a kapitalista rendszer állama" kíván lenni. Ez a törekvés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy szektás módon elsősorban bizonyos tőkés csoportok (főleg az amerikai multinacionális vállalatok) profitigényeit igyekeznek biztosítani, ami viszont más tőkés csoportok ellentétes érdekeibe ütközik.

Továbbá az egyre mélyülő strukturális válság feltételei között, valamint a jövedelmezőség biztosítására irányuló egyre kétségbeesettebb próbálkozások közepette "elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor az egymással versengő imperialista hatalmak együttélése immár elviselhetetlenné válik" (32. o.). Az USA kíván a globális állammá válni, és az amerikai tőke a "globális tőke" státusára aspirál, újdonsült könyörtelenséggel számolva fel minden riválisát. Ez az új világrend növekvő irracionalitásának alapja, amely 2001. szeptember tizenegyedikét követően vált igazán világossá, pontosabban azután, hogy meghirdették az USA vezette "háborút a terrorizmus ellen". Rengeteg példával lehetne illusztrálni az "USA globális vezető szerepének" irracionalitását és ellentmondásait: világméretű aspirációik ellenére sem tartják be a széndioxid globális kibocsátásáról szóló kyotói egyezményt; nem hajlandóak elfogadni egy nemzetközi büntetőbíróság felállítását; teljességgel képtelenek következetes politikát folytatni a Közel-Keleten; miközben megkísérelték felállítani a terrorizmus elleni globális koalíciót, óriási vámtarifákat vetettek ki a "baráti" országok Amerikába irányuló acélexportjára; a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) és az IMF-ben a szegény országok ellen irányuló manővereket végeznek… a sor tovább folytatható. Nem az a lényeg, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozott-e valaki Mészáros brosúrájának megjelenése előtt, vagy sem. A fontos az, hogy ő tisztán marxista keretek közé helyezi, és marxista szempontból magyarázza ezeket a jelenségeket.

 

 

A szocialista előretörés aktualitása

 

Könyve utolsó fejezetében Mészáros a szocialista mozgalom előtt álló történelmi kihívással foglalkozik. A kapitalizmus feleslegessé vált, betöltötte történelmi feladatát – emlékezzünk rá, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban ezt a feladatot a modernitás globális elterjesztéseként határozta meg – és most már határozottan destruktív, gátol minden további fejlődést, ezért fel kell számolni. Mészáros a szocialista offenzíva aktualitása alatt annak szükségességét érti.

Első megállapítása szerint csak akkor történhet bármiféle jelentős esemény, ha a mozgalom magában az USA-ban is erőre kap. Egyedül az amerikai munkásosztály vethet véget az imperializmusnak, mivel "nincs olyan politikai/katonai erő a Földön, amely kívülről elvégezhetné azt, amit belülről kell megtennie egy, az USA fennálló rendjéhez képest pozitív alternatívát kínáló mozgalomnak" (57. o.).

A közelmúltig mindez igencsak elavult, avítt álláspontnak tűnhetett, hiszen az USA-ban a radikális politizálást mindenki réges-régen halottnak hitte. De Seattle és a rákövetkező események fényében Mészáros nézetei immár nem is tűnnek annyira meghökkentőnek. Sokkal jelentősebb viszont, hogy rövid brosúrájának zárófejezetében Mészáros nem igyekszik politikai dicshimnuszokat zengeni az új antiglobalizációs és egyéb radikális társadalmi mozgalmak helyzetéről. Sokkal inkább az érdekli, hogy az ilyen új mozgalmak létrejöttének pillanata elérkezett. Mindez pedig a tőke destruktív természetének és a szociáldemokrácia halálának immanens része. A változó helyi feltételek fogják megszabni az egyes fellendülések életképességét, a mozgalom győzelmeit és vereségeit. De az új mozgalom növekedni fog. Nincs más út, csupán a társadalmi átalakulás!

Mészáros azt is egyértelműen kifejti, hogy az osztályharc szükséges új formája nem egyszerűen a defenzív jellegű és megosztott régi munkásmozgalom egy baloldalibb változata kell legyen. A hagyományos munkásmozgalom leküzdhetetlen akadályokba ütközik, amikor megpróbál megszabadulni régi stratégiáitól. A tőke globális egységének lehetetlensége tükröződik abban, hogy a munkásmozgalom képtelen levetkezni megosztott, defenzív jellegét. Nem bízhatjuk a globális kapitalizmusra a munkásosztály globális egységének megteremtését, amely egyszerűen kisarjad a gazdasági harcokból, és a legkevésbé sem számíthatunk a hagyományos szakszervezeti bürokratákra és a ma már hanyatló szocialista pártokra.

Ezért van szükség egy újfajta, radikális tudatosságra. Mészáros fontos különbséget tesz a változás ágenseként felfogott hagyományos ipari munkásosztály, valamint Marxnak a "proletarizálódásról" alkotott sokkal általánosabb elképzelése között, amely szerint "az egyének túlnyomó többsége 'proletarizálódik', és a totális hatalomnélküliség helyzetébe süllyed, ahogy ez a fejlődés egy korábbi fázisában a társadalom legnyomorúságosabb elemeivel – vagyis a proletárokkal – történt" (92. o).

Ebből egy új, pluralista, demokratikus, hierarchiamentes mozgalom következik, amely minden küzdelmet, amire a tőke ellentmondásai sarkallják az embereket, közös nevezőre hoz – ám ezeknek a mozgalmaknak a többsége önmagában és önmagától nem szükségképpen szocialista. Ezeknek a tőkés rendszer megdöntésére irányuló, a valódi egyenlőség eléréséért harcoló mozgalmaknak a genezisét figyelhettük meg Seattle-ben, Genovában, Porto Allegrében és a gomba módjára szaporodó globalizációellenes mozgalmak nagyszámú és ellentmondásos demonstrációin éppúgy, mint számos egyéb társadalmi mozgalomban és küzdelemben.

Könyvének végén Mészáros intőn idézi Rosa Luxemburg híres mondását, amely szerint az emberiség előtt vagy a szocializmus, vagy a barbárság jövője áll. Ám ő még ki is egészíti a luxemburgi figyelmeztetést: "'Barbárság, ha szerencsénk van'. Hiszen a tőke pusztító fejlődési folyamatának végső velejárója az emberiség kiirtása lenne. És az a világ, amely ebből a harmadik, a 'szocializmus vagy barbárság' alternatíváin is túlmutató lehetőségből nőne ki, már csak a svábbogarak számára lenne megfelelő, hiszen azok állítólag még az emberre halálos szintű radioaktív sugárzást is képesek elviselni. Ez a tőke harmadik útjának egyetlen értelmezhető jelentése. " (80. o.)

 

***

 

Ez az írás sokkal inkább Mészáros legfontosabb téziseinek összefoglalására szorítkozott, mintsem kritikai elemzésre. Nem kérek ezért bocsánatot. Ez a kis könyv igen nagy jelentőséggel bír; ám hogy némi kritikával is szolgáljak, a terminológia egy része talán nem lesz azonnal nyilvánvaló és világos azok számára, akik nem járatosak a marxista klasszikusokban. A végső konklúzió azonban nagyon egyszerű: olvassák el!

 

***

 

Részlet Mészáros István könyvének bevezetőjéből

 

"Lassan magunk mögött hagyjuk a huszadik századot, amit a tőke leglármásabb apologétái ‘amerikai évszázadként' jellemeznek. Nézeteiket úgy hangoztatják, mintha az 1917-es októberi forradalom, a kínai és a kubai forradalmak, vagy az azt követkő évtizedek gyarmati felszabadító harcai meg sem történtek volna, nem beszélve a dicső Egyesült Államok megalázó vietnami vereségéről. És valóban, a fennálló rend kritikátlan védelmezőinek magabiztos jóslatai szerint nem csak az előttünk álló évszázad, de az egész elkövetkező évezred arra ítéltetett, hogy mindenben a "Pax Americana" megfellebbezhetetlen elvárásaihoz igazodjék. A sivár valóság mégis azt mutatja, hogy a huszadik század fentebb említett társadalmi földindulásai – amelyekhez még néhányat, pozitívat és negatívat egyaránt, nyugodtan hozzászámolhatunk, így nem utolsósorban a két világháborút is – mögött rejlő, mélyen gyökerező okokat a rákövetkező fejlődés nem volt képes megszüntetni, akárhogyan rendeződtek is át az erőviszonyok a tőke ízlésének megfelelően az elmúlt évtized során. Éppen ellenkezőleg; minden újabb kikényszerített haladék csupán még inkább elmélyítette a kapitalista rendszer ellentmondásait, amelyek egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek magára az emberiség puszta fennmaradására nézve.

A krónikusan feloldhatatlannak bizonyuló társadalmi antagonizmusok a tőke ellenőrizhetetlenségével társulva talán továbbra is hol diadalittas hangulatot, hol az állandóság félrevezető illúzióit vetítik majd elénk, ahogy ez nemrégiben is történt. De mindkét esetben szembesülnünk kell a felgyűlő, pusztítóan elmélyülő problémákkal. Ha az előttünk álló évszázad valóban a tőke dicséretét zengők kórusa által várt "amerikai évszázad" lesz, akkor ez lesz az utolsó évszázad az emberiség számára, hogy évezredekről már ne is beszéljünk. Mindennek semmi köze bármiféle "Amerika-ellenességhez". Már 1992-ben kifejtettem meggyőződésemet, hogy a szocializmus jövőjéről – hangozzék ez bármilyen pesszimistának is – az Egyesült Államokban születik majd a döntés. Erre már a The Power of Ideology utolsó részében is utalni igyekeztem, amikor az univerzalitás problémáját tárgyalom. A szocializmus vagy egyetemesen, világméretekben nyilvánul meg, kiterjedve a világ legfejlettebb kapitalista régióira is, vagy nem valósul meg egyáltalán.

A fejlődés jelenlegi szintjén az összefonódó problémák olyan hosszú távú megoldást sürgetnek, amelyre csak egy univerzális megközelítéssel reménykedhetünk rátalálni. Ám erőszakos "globalizációja" dacára a tőke gyógyíthatatlanul romlott rendszere strukturálisan inkompatibilis az univerzalitással, ha e szó bármely, értelmezhető jelentését tekintjük."

 

István Mészáros: Socialism Or Barbarism: From The "American Century" To The Crossroads. New York, Monthly Review Press, 2001.

 

(A könyvismertetést Járai Erzsébet, a könyvrészletet Konok Péter fordította.)

 

Bár a korábban baloldalinak számító amerikai értelmiség (többsége) és a média (teljes egészében) behódolt a Bush-féle újkonzervatív, fundamentalista-vallásos küldetéstudat által vezérelt, háborúpárti hatalmi csoportosulásnak, léteznek olyan progresszív mozgalmak és közösségek is az USA-ban, amelyek nem csatlakoznak a bornírt "hazafias" kórushoz, s szembefordulnak a közbeszédet tematizáló és uraló "narratémákkal".

(…)

 

Arról a különleges összképről kívánok vázlatot készíteni, amit egy olyan amerikai alkothat az Egyesült Államokról, mint jómagam, akinek látásmódja – palesztin származása folytán -megmaradt "külföldinek". Szeretnék fogódzókat adni az USA megértéséhez, hogy jobban felléphessünk, és – ha a világhelyzet lehetővé teszi – védekezhessünk ezzel az országgal szemben, amely korántsem annyira egysíkú, mint amilyennek sokan gondolnák.

Bár minden birodalomnak megvannak a maga sajátos vonásai, s jóllehet mindegyik törekszik arra, hogy ne ismételje meg az elődök mértéktelen ambícióit, az Egyesült Államok azonban különösen ragaszkodik szentséges küldetésének altruista természetéhez és jó szándékú ártatlanságához. E veszélyes illúzió alátámasztására korábban többé-kevésbé baloldalinak számító értelmiségiek egész hada állt csatasorba. Ezek azelőtt a kalandor katonai vállalkozások elleni tiltakozásukkal tűntek ki, most viszont – különböző stílusban, amely a hazafias demagógiától a sunyi cinizmusig terjed – készek védelmükbe venni az "erényes birodalom" gondolatát. A 2001. szeptember 11-i eseményeknek kétségtelenül szerepük volt ebben a pálfordulásban. Az ikertornyok és a Pentagon elleni szörnyű merényletet azonban úgy kezelték, mintha a semmiből jött volna, nem pedig egy olyan óceánon túli világból, amelyet őrültté tett az amerikai katonai jelenlét és a fegyveres beavatkozások sora. Nem lehet helyeselni a minden szempontból visszataszító iszlám terrorizmust, ám azt tapasztaljuk, hogy az előbb Afganisztán, most pedig Irak elleni akcióval kapcsolatos elemzésekből kiveszett mindenféle történelmi távlat és arányérzék.

E "baloldali" héják médiaszerepléseiben valójában a – hitbuzgalmában és erényességre hivatkozásában egyaránt kísértetiesen az iszlamistákra emlékeztető – keresztény jobboldal szólal meg, amely az USA-ban erős, sőt meghatározó befolyással bír, s amelynek az Ószövetségből merített világképe közel áll Izraeléhez. A zsidó állam újkonzervatív, zelóta támogatói és a keresztény szélsőségesek közti szövetség egyik furcsa paradoxona, hogy az utóbbiak – a Messiás második eljövetelére gondolva – azért támogatják a cionizmust, mert az minden zsidót vissza kíván vezetni a Szentföldre. Akkor majd vagy megtérnek a keresztény hitbe, vagy megsemmisülnek. E véres és durván antiszemita teleologikus vízió felemlítésére azonban ritkán kerül sor – az Izrael-barát zsidók körében pedig sohasem.

Az Egyesült Államok a világon az az ország, amely a legexplicitebb módon hivatkozik a vallásra. Az Istenre utalások behálózzák az országot, a pénzérméktől a középületeken át egészen a nyelvi fordulatokig: "In God we trust", "God's country", "God bless America" stb. George W. Bush hatalmának alapját az a 60-70 millió férfi és nő jelenti, akik hozzá hasonlóan úgy hiszik, találkoztak Jézus Krisztussal, s azért vannak a Földön, hogy beteljesítsék – Isten országában Isten akaratát. Egyes szociológusok és újságírók (köztük Francis Fukuyama) szerint, a mai Amerika vallásossága egyfajta közösségre vágyásból és a stabilitás érzésének nosztalgikus kereséséből ered, miközben a lakosság mintegy 20%-a folyton állást és lakóhelyet változtat. Ez azonban csak az igazság egy része. A lényeg, hogy itt a profetikus megvilágosodáson alapuló vallásosság esetével állunk szemben, amely rendületlenül hisz egyfajta apokaliptikus – a valóság tényeivel és összefüggéseivel semmilyen kapcsolatban nem lévő – küldetésben. A másik tényező: az irdatlan távolság, amely ezt az országot elválasztja a forrongó világtól, valamint hogy északi és déli szomszédai, Kanada és Mexikó képtelenek arra, hogy mérséklően hassanak az USA-ra.

Ezen egész ideológiának a végkövetkeztetése az, hogy az Egyesült Államok képviseli a világban a tisztességet, a jót, a szabadságot, a gazdasági gyarapodást és a társadalmi fejlődést. Ez a meggyőződés olyan mély gyökeret eresztett a mindennapokban, hogy immár nem is tűnik ideológiai jellegűnek, inkább egyfajta "természetes", magától értetődő ténynek számít. "Amerika = a jó = a tökéletes lojalitás és szeretet." Feltétel nélküli tisztelet illeti meg az alapító atyákat, csakúgy, mint az alkotmányt, e kétségtelenül meglepő, mégis emberi dokumentumot; az autenticitás sarokkövévé a kezdeti idők Amerikája vált.

A nemzeti lobogó egyetlen más országban sem tölti be ennyire a központi ikon szerepét. Mindenütt találkozunk vele: taxikon, zakók hajtókáján, ablakokban, háztetőkön. A zászló a nemzet legfőbb megtestesülése, a hősi kitartás jelképe s azé az érzésé, hogy hitvány ellenségek nem szűnő ostromának vagyunk kitéve. A hazafiság a legfontosabb erény, szoros egységben a vallással és a hittel, hogy a helyes úton járunk – otthon vagy bárhol a világban. A patriotizmus megjelenhet még a fogyasztás területén is, mint például amikor szeptember 11-e után az állampolgárokat arra kérték, hogy a gonosz terroristák bosszantására menjenek minél többször vásárolni.

Bush elnök és beosztottjai – Donald Rumsfeld, Colin Powell, John Ashcroft és Condoleezza Rice – ebből az eszköztárból merítenek, midőn a fegyveres erőket egy távoli háború érdekében mozgósítják, hogy "rendezzék a számlát" Szaddámmal, ahogyan unos-untalan hangoztatják. Mindennek hátterében a kapitalizmus gépezetének egyensúlyvesztése és radikális átalakulása áll. Julie Schor közgazdász kimutatta¹ , hogy az amerikaiak ma többet dolgoznak, mint harminc évvel ezelőtt, s relatíve kevesebbet keresnek. Ennek ellenére továbbra sem létezik a "szabad piac" dogmáit komolyan és módszeresen bíráló politikai ellenzék. Mintha senki nem érezné szükségét a rendszer megváltoztatásának, amelyben a nagytőke, szövetségben a kormánnyal, továbbra sem képes általános orvosi ellátást és valódi közoktatást biztosítani. A tőzsdei hírek fontosabbak, mint a rendszer újragondolása.

Mindez csupán gyors összegzés az Egyesült Államokban uralkodó konszenzusról, amit a politikusok kihasználnak, és leegyszerűsítő szlogenekké silányítanak. Ám e hallatlanul összetett társadalomban számos más, ellentétes és alternatív áramlat is jelen van. A háborúval szembeni növekvő ellenállás, amelyet az elnök megpróbál jelentéktelennek föltüntetni, egy másik, informálisabb Amerikát mutat, egy olyan Egyesült Államokat, amelyről a média (az olyan referenciaként szolgáló újságok, mint a New York Times, a vezető tévécsatornák s jelentős mértékben a magazinok és nagy kiadók is) igyekeznek tudomást sem venni. Soha nem volt még ennyire szégyenletes, hogy ne mondjam, botrányos összejátszás a tévéhíradók és a háborúba rohanó kormányzat között. Még a CNN-t vagy bármelyik vezető tévécsatornát néző, egyszerű állampolgárok is feldúltan beszélnek Szaddám gaztetteiről, s arról, hogy "nekünk" kell megállítanunk, amíg nem késő. De mintha ez sem lenne elég: a műsorokat kiszuperált katonák, terrorizmus-szakértők s közel-keleti politikai elemzők lepték el – akik a térség egyik nyelvét sem beszélik, ahol talán soha nem is jártak -, és mindannyian azt sulykolják a tévénézőknek, hogy "nekünk" meg kell szállnunk Irakot, s közben ajánlatos szigetelnünk ablakainkat és autóinkat a küszöbön álló harcigáz-támadás miatt.

E gondosan megtervezett és menedzselt konszenzus egyfajta időtlen jelenben működik. Az Egyesült Államokban a történelem kiűzetett a közbeszédből; maga a szó is a "semmi" vagy a "jelentéktelenség" szinonimája, amit a megvető, jellegzetesen lekezelő szólás is kifejez: "you're history" ("a múlté vagy"). Amikor mégis hivatkoznak a történelemre, ez egyenlő azzal, amit az állampolgárok hisznek országukról (nem a világ többi részéről, amely "vén", s általában csak kullog az események után, tehát elhanyagolható), azaz elhisznek becsületszóra, bármiféle kritika vagy történeti vizsgálódás nélkül. Különös kettősséggel van itt dolgunk: egyrészt az átlagpolgár szemében Amerika a történelem felett áll (avagy túl van a történelmen). Másrészt viszont országszerte mindennek – bárminek – a történelme iránt megszállott érdeklődés mutatkozik, a legkisebb helyi témáktól egészen a világbirodalmakig.

(…) Tíz évvel ezelőtt nagyszabású szellemi csata zajlott arról, hogy a történelem mely verzióját tanítsák az iskolákban. A vitában az az álláspont kerekedett fölül, amely az USA múltját egyfajta hősi és egységes, nemzeti történetként kívánja láttatni, amely csakis pozitív visszhangot kelt a fiatalokban. Eszerint a történelem tanulmányozása nem csupán az igazság megismerését szolgálja, hanem azt is, hogy szavatolja a megnyilvánulások megfelelő ideológiai korrekcióját, s ily módon a diákokból szófogadó állampolgárokat faragjon, akik hajlandóak azonosulni bizonyos megkérdőjelezhetetlen tézisekkel az Egyesült Államok önmagához és a világhoz fűződő viszonyával kapcsolatban. Ebből az esszencialista önképből ki kellett iktatni a "posztmodernnek" nevezett összetevőket, illetve mindazt, aminek története, úgymond, "megosztó hatású" (kisebbségek, nők, rabszolgák stb.).

E kísérlet azonban, amely ily nevetséges kritériumokat akar az oktatásra kényszeríteni, nem éri el célját. Linda Symcox szerint: "Lehet, persze, értekezni arról, miként magam is teszem, hogy a kultúra elsajátításának ez a [neokonzervatív] megközelítése alig palástolt kísérlet arra, hogy a diákok fejébe konszenzuális, ellentmondásoktól viszonylag mentes társadalomképet sulykoljunk. Az effajta terv azonban végül úgyis tökéletesen más irányt fog venni. A társadalom s a világ történetével foglalkozók kezében, akik a tanároknak szóló instrukciókat ténylegesen írják, e dokumentum éppen ama plurális látásmód hordozójává válik, amellyel szemben a hatalom fel kívánt volna lépni. Végső soron a konszenzuális történelmen (…) a történészek fognak rést vágni, abból a meggyőződésből, hogy a társadalmi igazságosság és a hatalom újraelosztása a múlt komplexebb értelmezését követeli meg."²

A nagy médiumok által ezerféleképpen uralt közszférában egész sor olyan – miként én nevezem – "narratémát" találunk, amelyek minden vita struktúráját és formáját – látszólagos változatosságuk és sokszínűségük ellenére – kijelölik, illetve ellenőrzésük alatt tartják. Az alábbiakban ezek közül csupán néhányat említek, amelyek ma különösen jelentősnek tűnnek.

Az egyik a kollektív "mi": egy olyan nemzeti identitás, amely látszólag problémamentesen ölt testet a mi elnökünkben, a mi külügyminiszterünkben, a mi sivatagban harcoló hadseregünkben. És a mi érdekeinkben, amelyek szokás szerint a jogos önvédelem rovatába soroltatnak, mentesek bármiféle hátsó szándéktól, azaz – általánosan szólva – makulátlanok.

Egy másik narratéma: a történelem lényegtelen volta s az olyan zavarba ejtő előzmények felidézésének jogosulatlansága, mint a Szaddám Husszeinnek és Oszama bin Ládennak nyújtott amerikai támogatás, vagy az a tény, hogy a vietnami háború s különösen az iszonyatos rombolás, ami vele járt, "rossz" volt az Egyesült Államoknak, avagy – miként egyszer James Carter fogalmazott – a "kölcsönös önpusztítás" formáját öltötte. Még meglepőbb az amerikai társadalom kialakulásával kapcsolatos két alapvető történelmi ténynek, az afroamerikai lakosság rabszolgasorba taszításának és az amerikai indián populáció kizsigerelésének, kis híján kiirtásának folyamatos, sőt intézményes agyonhallgatása. Míg Washingtonban jelentős Holokauszt Múzeumot találunk, az országban sehol sincs hasonló intézmény sem az afroamerikaiaknak, sem az amerikai indiánoknak.

A harmadik példa: a megingathatatlan hit, hogy a politikánkkal szembeni bármiféle szembenállás "amerikaellenességet" rejt, aminek alapja a féltékenység: irigylik a mi demokráciánkat (szabadságunkat, gazdagságunkat, hatalmunkat…), illetve – mint az iraki háborúval kapcsolatos francia ellenkezés esetében – a "gaz külföldiek" "természetes" aljasságából fakad. Ennek kapcsán az európaiakat állandóan emlékeztetik rá, hogy Amerika egy évszázad leforgása alatt kétszer mentette meg őket, ami kimondatlanul arra utal, hogy az európaiak többsége nem csinált semmit, igazából csak az amerikaiak háborúztak.

Az Egyesült Államokat mint tisztességes közvetítőt s a "jó" szolgálatában álló nemzetközi erőt bemutató narratémának – lévén olyan térségekről szó, ahol az USA legalább fél évszázada jelen van (Közel-Kelet, Latin-Amerika) – semmilyen komolyan vehető riválisa nincs. E gondolkodásmódban nem szerepelnek hatalmi vagy profitszempontok, nincs szó a nyersanyagforrások kifosztásáról, a politikai rendszerek erőszakkal vagy felforgatás útján történő megváltoztatásáról (mint például 1953-ban Iránban, vagy '73-ban Chilében), s e logika nem hagyja magát megzavarni azoktól, akik megpróbálnak a tényekre emlékeztetni.

Az effajta "realizmus" leginkább a think tank-ek [agytrösztök] és a kormányzat visszataszító eufemizmusával áll rokonságban, mely soft powerről, projectionról és American visionról beszél. Még kevésbé vannak jelen, vagy akár kerülnek említésre az olyan különösen kegyetlen és igazságtalan politikák – amelyekért Washingtont közvetlen felelősség terheli -, mint Ariel Saron hadjáratának támogatása a palesztin társadalom ellen, azok a szörnyű veszteségek, amelyek a civil lakosságot sújtották Irakban a szankciók miatt, vagy a török és a kolumbiai rezsimek melletti amerikai kiállás. Ezek a kérdések tabunak számítanak minden "komoly" külpolitikai témájú diszkusszióban.

Végül meg kell említeni még egy narratémát, a morális bölcsességét, amelyet tekintélyes személyiségek testesítenek meg (mint Henry Kissinger vagy David Rockefeller, de a jelenlegi kormány felelős tisztségviselői is), s amelyet kis eltérésekkel mindenfelé refrénként ismételnek. Így például az Irangate³ kapcsán elítélt John Poindexter és Elliott Abrams kinevezése nemrégiben fontos kormányposztokra alig váltott ki kommentárt, vagy pláne bírálatot. A múlt vagy a jelen feddhetetlen vagy besározódott autoritásainak e feltétel nélküli elfogadása különböző formákban nyilvánul meg, a hírmagyarázók és a szakértők tiszteletteljes, sőt szervilis kérdéseitől annak teljes elutasításáig, hogy a hatalom képviselőjében bármi mást is észrevegyünk, mint gondozott image-ét (például az elmaradhatatlan sötét öltönyt, fehér inget és vörös nyakkendőt), amely érintetlen a bármely csekély mértékben is kompromittáló múlttól.

Mindez a pragmatizmusba mint a valóság igazgatására hivatott filozófiába vetett hiten alapszik. E pragmatizmus metafizika-ellenes, történelemellenes, sőt, furcsa módon, filozófiaellenes is. Az effajta posztmodern antinominalizmus – az analitikus filozófiával együtt – rendkívül nagy befolyásra tett szert az amerikai egyetemeken. Ahol én tanítok, az olyan gondolkodókat például, mint Hegel vagy Heidegger, inkább irodalom- vagy művészettörténeti tanszékeken oktatják, s csak ritkán filozófia szakon.

Ezek tehát azok a főbb toposzok, amelyeket a közelmúltban felállított és mozgásba hozott amerikai kommunikációs hálózatoknak bármi áron terjeszteniük kell, különösen az arab és a muzulmán világban.

A makacsul eltérő hagyományok képviselőit tudatosan háttérbe szorítják. Ezek egyfajta nem hivatalos ellenemlékezetet testesítenek meg, aminek létezése lényegében azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államok a bevándorlók országa. A disszidens nézetek az egyes narratémák "hézagaiban", sőt, azokon belül is virulnak. Sajnos azonban, kevés kommentátor vesz tudomást külföldön a sokféle "eretnek" gondolat képviselőiről. E vélemények, akár haladók, akár reakciósak, olyan kapcsolatokat képeznek – s tesznek láthatóvá a gyakorlott szem számára – az egyes narratémák között, amelyek korántsem maguktól értetődőek.

Ha szemügyre vesszük például a rendkívül erős szembenállást az iraki háborúval, egy egészen másfajta Egyesült Államok képe tárul elénk, amely sokkal inkább kész a nemzetközi együttműködésre és a párbeszédre. Hagyjuk most figyelmen kívül mindazokat, akik a háborút az amerikai emberveszteségek kockázata, a hadműveletek magas költségei s azok miatt a katasztrofális következmények miatt ellenzik, amelyek az egyébként is rossz állapotban lévő amerikai gazdaságot sújtják. Nem vizsgáljuk ama konzervatív tömeget sem, amely szerint Amerikáról a hitvány idegenek, az Egyesült Nemzetek és az istentelen kommunisták hazugságokat terjesztenek. Ami pedig a háborút ellenzők liberter és izolacionista komponensét illeti, e különös bal-jobb koalícióra felesleges lenne itt szót vesztegetni.

Nem szólunk a diákságnak arról a számottevő részéről sem, amely mélységes gyanakvással viseltet az amerikai külpolitika szinte minden lépésével szemben, különös tekintettel a gazdasági globalizációra. Ez a csoport, amelyet morális szempontok vezérelnek, s amelynek attitűdje olykor az anarchizmust súrolja, képes volt mozgósítani az egyetemi campusokat az olyan nagy horderejű ügyekben, mint a vietnami háború, a dél-afrikai apartheid rendszer vagy az USA-n belül az állampolgári jogok kérdése.

De jó néhány olyan szellemi közösség marad így is, amelyeket érdemes megvizsgálnunk. Ezeket a baloldalhoz kellene sorolnunk – legalábbis Európában és Afrikában vagy Ázsiában, az Egyesült Államokban ugyanis – a kétpártrendszer túlsúlya miatt – a második világháború óta soha nem tudott létrejönni semmiféle szocialista vagy baloldali jellegű parlamentáris mozgalom. Ide tartozik mindenekelőtt az afroamerikai közösség balszárnya, azok a városi csoportok, amelyek a rendőri brutalitás, a foglalkoztatás terén tapasztalható diszkrimináció, a lakóhelyi és az iskolai környezet pusztulása ellen küzdenek, s olyan személyiségek vezetnek, illetve képviselnek, mint Al Sharpton tiszteletes, Cornel West, Mohammed Ali, Jesse Jackson (akinek csillagzata azért sokkal halványabb ma már) és mások, akik ifj. Martin Luther King örököseinek tekintik magukat.

E mozgalmakhoz számos más etnikai közösség is kapcsolódik, latinok, indiánok és muzulmánok, amelyek komoly energiát fordítottak arra, hogy bekerüljenek a helyi vagy országos szintű kormányzatba, hogy résztvevői lehessenek valamelyik nagy nézettségű talk-show-nak, vagy pozíciókhoz jussanak az alapítványok, az egyetemek és a nagyvállalatok igazgató tanácsaiban. Összességükben azonban e csoportok többségét továbbra sem az efféle ambíciók motiválják, hanem az igazságtalanság és a diszkrimináció elleni fellépés, s ezért nem hajlandóak behódolni az "amerikai álomnak", amely lényegében megmaradt a fehér középosztály sajátjának. Ami egy Al Sharpton vagy egy Ralph Nader esetében figyelemre méltó: jóllehet láthatók s többé-kevésbé eltűrik őket, mégis kívül maradnak a rendszeren, mivel rendíthetetlenségük és a szokásos "viszonzások" iránti közömbösségük miatt gyakorlatilag integrálhatatlanok.

A nőmozgalmak tekintélyes része, amely az abortusz jogáért, a szexuális erőszak és zaklatás ellen vagy a nők szakmai egyenjogúságáért küzd, a disszidens áramlatok másik fontos alkotóelemét jelenti. Egyes hagyományosan óvatos szakmai szervezetek, amelyek tevékenysége jobbára személyi vagy a szakmai előmenetellel kapcsolatos kérdésekre terjed ki (orvosok, ügyvédek, kutatók, egyetemi oktatók, de a szakszervezetek és a környezetvédő mozgalmak egy része is) ugyancsak növelik ezen ellenáramlatok társadalmi jelentőségét, noha mint hivatalos testületek, a társadalmi rendhez s az ebből fakadó kötelezettségekhez kötődnek.

És azután soha nem szabad lebecsülnünk a hagyományos egyházak képességét sem, hogy a másként gondolkodás és a változtatni akarás melegágyai legyenek. Híveiket meg kell különböztetnünk a fundamentalistáktól és a teleevangelistáktól [televíziós prédikátoroktól]. A katolikus püspökök csakúgy, mint az episzkopális egyházak világi és klerikus vezetői, továbbá a kvékerek és a presbiteriánus szinódus tagjai – egyes katolikus püspökök szexuális botrányai, illetve az utóbbiak kétségtelenül csökkenő befolyása ellenére – meglepően progresszív álláspontot képviseltek a háború és a béke kérdésében, szót emeltek az emberi jogok külföldön elkövetett megsértéseivel, a felduzzasztott katonai költségvetéssel és a neoliberális gazdaságpolitikával szemben, amely 1980 óta a közkiadások megnyirbálásához vezetett.

Történetileg a szervezett zsidó közösség egy része szintén síkra szállt a kisebbségek jogaiért – az országon belül és külföldön egyaránt. Reagan elnöksége óta azonban a neokonzervatív irányzat előretörése, az Izrael és a vallásos jobboldal közti szövetség, s a cionista mozgalom lázas igyekezete, hogy egyenlőségjelet tegyen az Izraelt ért bírálatok és az antiszemitizmus közé, továbbá a félelem egy "amerikai Auschwitztól", mindez jelentősen csökkentette e társadalmi erő pozitív hatását.

Végül, a tömeggyűlések és a tüntetések alkalmából mozgósított csoportok és egyének sem csatlakoztak a bornírt hazafias kórushoz, s összefogtak az USA Patriot Act⁴ által veszélyeztetett állampolgári jogok védelmében. A halálbüntetés elleni fellépés, a tiltakozás a guantanamói táborban őrzött foglyokkal szembeni bánásmód miatt, a katonai és a civil hatóságok iránti általános bizalmatlanság, az egyre inkább privatizált börtönrendszer okozta zavarok, amelyben (a lakosság számához képest) több a fogoly, mint a világ bármely más országában (akiknek aránytalanul nagy hányada színes bőrű)… – mindez napról napra megzavarja a középrétegek nyugalmát.

Ez a helyzet tükröződik a kibertérben vívott zavaros csatákban, ahol a nem hivatalos Amerika küzd a hivatalossal. Az olyan felkavaró témák, mint a gazdagok és a szegények közti szakadék, a pénzügyi szféra csúcsain uralkodó tékozlás és korrupció vagy a nyugdíjrendszer veszélyeztetettsége az agresszív ütemű privatizáció miatt, súlyosan kompromittálják az USA sajátos kapitalista berendezkedésének oly sokszor ünnepelt erényeit.

De vajon Amerika tényleg egységesen felsorakozik a háborús külpolitikát folytató s veszélyesen leegyszerűsített gazdasági elképzeléseket valló elnök mögött? Másként fogalmazva: az Egyesült Államok identitását vajon egyszer s mindenkorra meghatározza, hogy a világ többi részének ezentúl meg kell tanulnia együtt élni az amerikai katonai hatalommal (a világ tizenkét országában állomásoznak amerikai csapatok), egy olyan monolit, háborúpárti csoport árnyékában, amely kénye-kedve szerint bocsátkozik háborúba a világ "engedetlen" régióiban, s mindezt az amerikaiak teljes egyetértésével teszi? A fentiekben szerettem volna másként láttatni Amerikát. E konfliktusok által megosztott országban, amely az önazonosság komoly problémáival küszködik, a kontesztálás erőteljesebb, mint azt általában gondolják. Lehet, hogy Amerika megnyerte a hidegháborút – mint azt oly sokan hangoztatják előszeretettel -, de e győzelem következményei az országon belül távolról sem egyértelműek. A harcnak még nincs vége. Ha figyelmünket egyoldalúan a végrehajtó hatalom központi, katonai-politikai elemeire összpontosítjuk, nem vesszük észre a folytatódó belső küzdelmeket, amelyek kimenetele korántsem dőlt még el.

Fukuyamának a történelem végéről vagy Samuel Huntingtonnak a civilizációk közötti összecsapásról szóló téziseivel kapcsolatban a súlyos tévedés abban rejlik, hogy mindketten tévesen azt gondolják: a kultúrák története "küszöbökhöz", jól körülhatárolható időkeretekhez kötődik, amelyeknek kezdetük, közepük és végük van. Valójában a kulturális-politikai erőtér identitások, önmeghatározások és a jövőre vonatkozó elgondolások állandó küzdelmének színtere. Az egyes kultúrákat – s különösen az Egyesült Államokét – egymást követő bevándorlási hullámok rétegei alkotják. A globalizáció egyik – aligha szándékos – következménye olyan globális érdekű, transznacionális közösségek megjelenése, mint az emberi jogi mozgalom, a nőmozgalmak, a háborúellenes mozgalom stb. Ezektől az Egyesült Államok sincs elszigetelve. Az egységesnek tűnő felszín mögé kell tekintenünk, alá kell merülnünk e vitákba, amelyeknek világszerte számosan cselekvő részesei. Ebből meríthetünk új reményt és bátorítást.

 

Megjelent a Le Monde Diplomatique 2003. márciusi számában

 

 

Jegyzetek

 

1 The Overworked American: the unexpected decline of leisure, Basic Books, New York, 1991.

2 Linda Symcox: Whose history? The Struggle for national Standards in American classrooms, Teachers College Press, New York, 2002.

3 Az 1980-as évek hírhedt belpolitikai botránya: a Reagan-kormány titokban, kongresszusi jóváhagyás nélkül, fegyvereket adott el az iráni fundamentalista muzulmán rendszernek, amelynek bevételéből, szintén illegálisan, a nicaraguai sandinista kormány ellen harcoló "kontrákat" támogatta. (A szerk.)

4 A 2001. október 21-én elsöprő többséggel elfogadott törvény kibővítette a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) és más rendfenntartó szervek jogkörét. Felhatalmazta az elnököt az USA-val szembeni támadásban érintett személyek vagyonának elkobzására, s könnyített a telefonlehallgatások engedélyezésén. A kormány a lakosság "totális" (az utazásokra, a kiadásokra stb. kiterjedő) ellenőrzésének orwelli tervét – a terrorakciók megelőzésére hivatkozva – arra a John Poindexter tengernagyra bízta, akit az 1980-as években az Irangate-ben játszott szerepe (összeesküvés és a Kongresszus félrevezetése) miatt jogerősen elítéltek. (A szerk.)

 

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy az elmúlt negyedszázadban a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt: a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. 2003 sorsfordító esztendő lehet a földrész jövője szempontjából.

Amikor Latin-Amerikában a diktatúrák túlhaladottnak tekintett időszakát fokozatosan a demokratikus rendszereké váltotta fel, George Bush amerikai elnök az Amerika Tanács konferenciáján, 1989. május 2-án sietett rámutatni: "A demokrácia iránti elköteleződés csak egyik eleme annak az újfajta összefogásnak, amelyet Amerika nemzetei számára elképzelek. Az összefogásnak arra is irányulnia kell, hogy szavatolja a piacgazdaság fennmaradását, erősödését és meghatározó szerepét."

Latin-Amerika magas árat fizet azért, hogy a neoliberális kísérletezés első számú laboratóriuma volt. A kísérletekkel együtt járó pénzügyi tobzódás következtében a térség mára a világ egyik legingatagabb régiójává vált, gazdasági, politikai és szociális értelemben egyaránt. A szegénységi küszöb alatt élők száma 120 millió főről (1980) 214 millióra (2001), az összlakosság 43%-ára nőtt, s a népesség 18,6%-a, 92,8 milliónyian nyomorban tengődnek.¹

William Clinton elnök első mandátuma idején egyszer sem lépte át a Rio Grandét, a szomszédos Mexikóval határos folyót; egyetlen latin-amerikai országba se látogatott el. A szubkontinens – az akkortájt uralkodó washingtoni konszenzus² szempontjából – "jól viselkedett". Egyre inkább általánossá vált a nézet, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által előírt szigorú szerkezetátalakításoknak – kiegészülve a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) "szabadkereskedelmi" politikájával – nincs gazdaságpolitikai alternatívája.

Amerika déli felén a diktatúrák alkonya kontinens-szerte együtt járt prosperáló, liberális-demokratikus rendszerek térhódításával. Ez alól az egyedüli kivételt a kis karibi szigetország, Kuba jelentette, amelyre mint a nem demokratikus rezsimek túlélőjére és modelljére tekintettek.

Jorge Castaneda – aki később az ún. "Buenos Aires-i konszenzuson"³ nyugvó latin-amerikai "harmadik út" egyik fő mentora lett – a baloldal vereségének ezt az időszakát mutatta be A lefegyverzett utópia című munkájában, amely jelentős visszhangot keltett.⁴ A Szovjetunió eltűnése és az Egyesült Államok győzelme a hidegháborúban radikális jobboldali fordulatot eredményezett a világ egyensúlyában, ami Latin-Amerikában egybeesett a sandinisták kudarcával (1990), valamint a fegyveres felkelés beszüntetésével Salvadorban (1992), majd később Guatemalában (1996).

A szociáldemokrácia – a François Mitterand és Felipe Gonzales alatti Franciaország, illetve Spanyolország példája nyomán – neoliberális politikára tért át, Nyugat-Európa legjelentősebb kommunista pártja – az olasz – pedig saját maga nyilvánította ki megszűnését. Ugyanakkor a neoliberalizmus, Anthony Blair és William Clinton "harmadik útjának" köszönhetően, lélegzetvételhez jutott.

Az 1994-es mexikói válság kétségtelenül törést jelentett a neoliberalizmus sikertörténetében. A Clinton-kormányzat gyors beavatkozásának köszönhetően mégis az a benyomás keletkezhetett, hogy csupán átmeneti – egy új, hegemonikus modellhez való alkalmazkodással összefüggő – krízisről van szó. Brazília – Fernando Enrique Cardoso győzelmével – ugyancsak 1994-ben csatlakozott a kontinentális konszenzushoz.

A meggyengült, a neoliberalizmushoz "megtért" baloldal a vereség képét mutatta. A Demokratikus Forradalom Pártja Mexikóban, a Széles Front Uruguayban, a Dolgozók Pártja Brazíliában vagy a Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Front (a politikai párttá vált egykori fegyveres ellenzék) Salvadorban – hogy csupán e példákat említsük – ellenállásra képtelen túlélőknek bizonyultak a pusztító, jobboldali előretöréssel szemben. A növekvő munkanélküliség, a "rugalmas" foglalkoztatási politika, a munkakapcsolatok egyre bizonytalanabbá válása a szakszervezeteket védekezésre kényszerítette, s bebizonyosodott az ún. "új szociális mozgalmak" által hirdetett, újfajta harci módszerek korlátozott eredményessége is.

A neoliberalizmus győzelmét és hegemóniára törekvését valójában nem lehet elválasztani a baloldalnak a diktatúrák általi szétverésétől. Chile, ahol a gazdasági és szociális jogokért vívott harc és a politikai demokrácia hosszú időre visszatekintő hagyománnyal bírt, a Pinochet tábornok irányításával véghez vitt kegyetlen megtorlás nélkül – ami szétzúzta az egész kiépített struktúrát, amely az országot Latin-Amerika-, sőt világszerte viszonyítási ponttá tette – aligha válhatott volna a neoliberális offenzíva zászlóvivőjévé. De e nélkül Argentínában sem kerülhetett volna sor Carlos Menem kormányzására, a dollár és a peso paritásán alapuló, az országot pusztulásba taszító, katasztrofális politikára.

Ezekben az ólomsúlyú esztendőkben, amikor meghiúsultak a baloldal utolsó kísérletei is a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének megállítására, Uruguay militarizálódása, valamint a chilei katonai hatalomátvétel diadalra vitte az Egyesült Államokban kidolgozott nemzetbiztonsági doktrínához igazodó diktatúrák "brazil" modelljét. Egyidejűleg azonban egy másik jelentős fordulat is erős hatást gyakorolt a latin-amerikai kontinensre: a nemzetközi kapitalizmus addigi legjelentősebb, hosszú növekedési ciklusa tartós, recessziós szakaszba fordult át.

A Clinton által utódjára hagyott politikai örökség nagymértékben különbözött attól, amelyet elődjétől kapott. George W. Bush egy forrongó Latin-Amerikával találta magát szemben, amely az 1930-as évek óta a legmélyebb válság időszakát éli. Gazdasági és politikai súlya jelentősen csökkent a világban. A kontinens ingatag gazdaságú államaiban a társadalmi struktúra még töredezettebbé vált, s a lakosság széles rétegei változatlanul meg vannak fosztva az alapvető jogoktól. Argentínától Haitiig, Uruguaytól Nicaraguáig, Perutól Paraguayig, Venezuelától Bolíviáig vagy Kolumbiától Ecuadorig egymást követik a küszöbön álló vagy már ki is robbant válságok.

Ya basta! Az 1994-es mexikói válság egybeesett a liberalizmussal szembeni első nagy, nemzetközi tiltakozással, amely a zapatistáktól indult el Chiapas erdőségeiből. Ezt követően a földrész ellenállása, a brazíliai földnélküliek megmozdulásai, az ecuadori és a bolíviai indiánok mozgalma s a több országra kiterjedő privatizáció-ellenes harcok révén, újult erővel folytatódott. E megújulás számára a Porto Alegre-i szociális világfórumok az összefogás kivételes pillanataira adtak alkalmat.

Mindennek fényében a 2003-as esztendő a latin-amerikai kontinens számára 1973 óta a legfontosabb évnek ígérkezik:

• Brazíliában kirajzolódik a Luiz Inácio "Lula" da Silva által meghirdetett politika, amelynek deklarált célja: szembefordulni a neoliberalizmussal;
• Ecuadorban kiderül, mekkora a mozgásszabadsága Lucio Guitérreznek, egy szintén anti-neoliberális kormánynak, amely azonban ki van szolgáltatva a dollárosítás kényszereinek;
• Argentínában elnökválasztásokra kerül sor, s ennek nyomán eldől, lesz-e Brazíliának partnere a Mercosur (a Déli Közös Piac) újjászervezésére irányuló politikájában s esetleg egy új, közös regionális pénz megteremtésében, avagy a dollárosítás kerekedik fölül, amely az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezetnek és az USA uralmának kedvez, s alapvetően behatárolja az új brazil kormány cselekvési lehetőségeit;
• Venezuelában véget ér a válság, bármilyen lesz is a kimenetele.

Az év végére tehát a földrész arculata meg fog változni. Megtudjuk: sikerül-e a brazil, az ecuadori és esetleg az argentín kormánynak áttérnie egy új, neoliberalizmus utáni korszakra, vagy pedig meg kell majd állapítanunk kudarcukat – a tőkespekuláció és a dollárosítás támadásai következtében, illetve ha e rendszerek netán a kooptálást részesítik előnyben a jelenlegi politikával való szakítás helyett.

Ezen új időszak lényegi újdonsága az előzőhöz képest nem csupán abban áll, hogy meggyengül(het) a neoliberális hegemónia – még ha számot is kell vetnünk mindazokkal a veszélyekkel, amelyek a meghaladásukra törekvő kormányokra leselkednek. Nem egészen egy évtized leforgása alatt, midőn a kontinens történelme – a szűkös gazdasági-pénzügyi keretek között – megmerevedni látszott, egy másfajta szakasz vette kezdetét, amelyben új, korábban ismeretlen mozgástér nyílik a népi mozgalmak, a tömegek mozgósítása számára.

Túljutottunk azon a perióduson, amikor az ellenállás a szociális kérdésekre korlátozódott, s nem nyilvánulhatott meg az országos politika szintjén. A kontesztáló társadalmi erők által hatalomra segített kormányok a követelések szószólóivá válhatnak. A parasztmozgalmakra s más népi erőkre támaszkodó Evo Morales bejutása a bolíviai elnökválasztás második fordulójába megmutatta: ezek a társadalmi erők képesek kihasználni a rendelkezésre álló intézményi kereteket. Guitérrez győzelme Ecuadorban mindazon társadalmi csoportok összefogásának gyümölcse, amelyek kivették részüket a neoliberális kormányokkal szembeni küzdelemből, s a választásokon politikai tényezőkké léptek elő.

Kuba nem omlott össze. Ha át is kellett alakítania gazdaságpolitikáját, a szigetország kívül maradt a washingtoni konszenzuson.

Venezuelában nem sikerült keresztülvinni a neoliberális politika meghonosítását. Carlos Andrés Perez és Rafael Caldera kormányainak kudarcát követően, az ország megválasztotta Latin-Amerika első olyan elnökét, aki nyíltan szembehelyezkedett a neoliberalizmussal. Hugo Chávezt, bár kevés politikai és szervezési tapasztalattal rendelkezett, a megújulást követelő népi mozgalom juttatta hatalomra.

A venezuelai válság világosan jelzi a hiátust a neoliberális projektek kimerülése és az új alternatívák kimunkálása ütemében. Chávez győzelme – kormányzásának "bonapartista" hangvételével – ideiglenesen kitölti ezt az űrt, mialatt formálódik a népi mozgalom, amelyet a kormány szociálpolitikája is erősít. Venezuelában versenyfutás zajlik egyrészt a kormány programja és a népi mozgalom megerősödése, másrészt az ellenzék (mostanáig nem létező) javaslatainak megfogalmazása között. Hogy az ország milyen irányba fordul, e versenyfutás kimenetelétől, illetve annak a nyílt destabilizációs kísérletnek a sikerétől vagy kudarcától függ, amely a 2002. április 11-i (s azóta is folytatódó) államcsínykísérlettel vette kezdetét.

A másik jellegzetes eset Argentína, ahol – úgy tűnik – a fáziskésés még nagyobb a két évtizeden át érvényesült hegemón modell kimerülése és a Fernando de la Rua-féle, hamar feledésbe ment "harmadik út", illetve az új alternatívák kidolgozása között, amit a szociális válság (benne a hagyományos eliteké) immár elodázhatatlanná tett. Venezuela és Argentína, bár különböző feltételekkel, annak a vajúdásnak a paradigmáját képviselik, amely megpróbáltatások és szenvedések árán olyan új baloldalt hoz világra, melynek fizionómiája az első esetben még hiányos, a másodikban pedig egyelőre még ki sem rajzolódott.

Brazíliában és Ecuadorban, különböző módokon, eddig a válság objektív összetevői szubjektív elemekkel keveredtek. Brazília a földrészre oktrojált uralom leggyengébb láncszemévé vált: a neoliberális modell kiépülését a társadalmi és a politikai baloldal újjászerveződése kísérte. A baloldal tovább élt, és a neoliberalizmus utáni korszakba való fokozatos átmenet politikai programjával – súlyos feszültségek közepette s komoly kockázatok vállalása árán – hatalomra került. Valódi képet azonban majd csak tényleges működése alapján alkothatunk róla.

"A piacnak meg kell értenie, hogy a brazil emberek szeretnének naponta háromszor enni, s hogy közülük sokan – éheznek", nyilatkozta da Silva közvetlenül megválasztása után. "Lula" programja a termelő tőkével való szövetségre épít – beleértve a nagytőkét is -, szemben a spekulatív tőkével, s a gazdaság élénkítése érdekében a kamatok csökkentésére játszik. Az elsőbbség – a nemzeti jövedelem jobb elosztásával, a belső piac fejlesztésével, az agrárreformmal – a szociálpolitikáé. De prioritást élvez a Mercosur újjászervezése, bővítése és fejlesztése is.

Hogyan lehet elkerülni a neoliberalizmus állította csapdákat? Ugyanis a Cardoso alatti Brazíliának volt egy "titka": itt voltak a világon a legmagasabbak a betéti kamatok. Ez egyfelől kétségtelenül vonzotta a pénztőkét – ami monetáris stabilitást eredményezett -, másfelől azonban a gazdaságnak e spekulatív szegmenstől való függőségéhez vezetett. Emiatt az ország 1999 óta három ízben is pénzügyi csődbe jutott, ebből két alkalommal 2002-ben. Ezeken a nehéz időszakokon csak újabb IMF-intézkedéssorozattal sikerült fölülkerekedni.

A monetáris stabilitást a közvélemény sikerként élte meg, s elnökjelöltként da Silva is fontos eredménynek tartotta. Az effajta stabilitás megőrzése azonban, kiegyenlítendő a fizetési mérleg hiányát⁵ , feltételezi a pénztőke megtartását – magas kamatok segítségével. A gazdaság élénkítése – ami "Lula" termelő tőkével kötött szövetségen nyugvó programjának kulcsa – szükségessé teszi a pénzügyi zsákutcából való kilábalást, amihez azonban rendkívül kedvezőtlenek a feltételek. A nemzeti valuta – 2002-ben közel 25%-os – leértékelése nyomán újraindult, s egy év alatt 25%-os mértéket ért el a pénzromlás, mindazokkal a következményekkel, amelyek ezzel együtt járnak: bérkövetelések, a közkiadások még szigorúbb ellenőrzésének szükségessége stb.

A brazil kormánynak tehát növekvő feszültséggel kell számolnia a pénzpiaci szempontokat előnyben részesítő, a monetáris stabilitás – és vele a magas kamatok – megőrzésében érdekelt ágazatok, illetve azok között a társadalmi csoportok között, amelyek a szociális szempontok elsőbbségét, a gazdasági fejlődés előmozdítását, a nemzeti jövedelem újraosztását követelik, ami a kamatok jelentős mértékű csökkentését feltételezi.

Da Silva első, "plurális" kormányának felállításával a pénzpiacok bizalmát kívánta magának biztosítani, elfogadtatva a gondolatot, hogy eleinte olyan átmeneti stratégiára – az érvényben lévő modelltől való óvatos távolodásra – van szükség, amely igazodik a szociális prioritásokhoz rendelkezésre álló erőforrások nagyságához. E stratégia rendkívül nehéz első évvel számol, már csak azért is, mert a kormány az elmúlt évtized legszigorúbb költségvetésével kénytelen dolgozni, amelyet a Cardoso-kormánytól örökölt. Da Silva jelentős, kezdeti bizalmi tőkére s olyan választói mandátumra támaszkodhat, amely lehetővé teszi, hogy egy ideig feszültségek nélkül kormányozzon. Kérdés, hogy ez az időszak elegendő lesz-e a pénzügyi problémák megoldására s a gazdasági fejlődés beindítására, lehetővé téve az áttérést egy neoliberalizmus utáni modellre.

A da Silva-kormány működésének leginkább újszerű s legkockázatosabb területe minden bizonnyal nemzetközi politikája lesz, amely az egész földrészen érezteti majd hatását. Szembe kell szállnia az Egyesült Államok világméretű hegemón törekvéseivel – ami a kontinensen különösen érzékelhető -, vállalva ennek minden következményét.⁶ Brasilia számára az első próbatételt az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet körüli összecsapás, illetve a Mercosur újjászervezésének terve jelenti majd. Ha sikerül elérnie e hatalmas, piac által uralt gazdasági térség létrehozásának elhalasztását, s egyúttal figyelembe vennie az USA érdekeit is, ez lehetővé teheti a Dél-Amerikával kapcsolatos brazil gazdasági stratégia kibontakoztatását. Mindazonáltal Robert Zoellick amerikai kereskedelmi miniszter már figyelmeztetett: "Ha Brazília nem csatlakozik a tervezett szabadkereskedelmi zónához, az Antarktisszal kell majd kereskednie."

Ecuadorban Lucio Guitérrez győzelme még meglepőbb volt, mint da Silváé Brazíliában – ha elnökké jelölésének egyedülálló jellegét, illetve a szociális és etnikai hátteret (az erős bennszülött mozgalmat) tekintjük, amely jelöltségét támogatta. Szavazóbázisának látványos gyarapodása a választási kampány finisében Guitérrezt jelentékeny többségű győzelemhez juttatta.

Guitérrez kormánya azonban súlyos problémával kell szembenézzen: nem rendelkezik elegendő erővel ahhoz, hogy egyedül forduljon szembe a dollárosítással. Ez utóbbira mindenesetre, választási kampánya során mint az országot sújtó bajok legfőbb forrására hivatkozott. A törékeny ecuadori gazdaság viszonyai közepette Guitérrez aligha erőltetheti megint a sucre (a korábbi ecuadori pénz) alkalmazását, vagy hozhat létre új fizetőeszközt. Sorsa nagymértékben a térség egészének jövőjétől s különösen a Mercosur és a Szabadkereskedelmi Övezet közötti összecsapás kimenetelétől függ.

Kormányának összeállítása is ellentmondásos törekvéseket tükröz: egyszerre igyekszik megnyerni a hagyományos elitek bizalmát s kielégíteni az őt megválasztó társadalmi bázis követeléseit. Guitérreznek "Lulánál" is súlyosabb nehézségekkel kell szembenéznie, mivel győzelmének egyedisége nem tette lehetővé, hogy megfelelő parlamenti támogatást szervezzen magának, s így kezdettől fogva egy vele szemben ellenséges Kongresszussal kell számolnia, amely a parlament élére a kormánnyal szembenálló személyeket választott. Előre látható, hogy rövid időn belül konfliktusra kerül sor a szociális mozgalom és a parlament között, s hogy az utóbbi ellenállása akadályozni fogja a kormányprogram végrehajtását.

A Guitérrez által életbe léptetett első intézkedések jelzik a reá váró nehézségeket. Minthogy az örökölt gazdasági helyzet katasztrofálisabbnak bizonyult, mint amit az előző kormány jelzett, amely előzetes megállapodást kötött az IMF-fel, az új elnök "hadigazdaságot" ígér. Ennek keretében bejelentette a fűtőanyagok árának (35%-os) felemelését, a közkiadások befagyasztását, a köztisztviselők bérének csökkentését (20%-kal, mindazok esetében, akiknek havi keresete meghaladja a 1000 €-t), miközben arra szólította fel a rendfenntartó erőket, hogy ne lépjenek fel erőszakosan az intézkedések miatt tiltakozókkal szemben.

Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Dél-Amerika legközelebbi jövője az ez évi argentínai választások kimenetelén múlik (az első fordulóra április 28-án, a másodikra pedig május 18-án kerül sor). E választás olyan elnököt juttathat hatalomra, aki da Silva partnere lehet a Mercosur újjászervezésében, továbbfejlesztésében és kibővítésében, beleértve egy nemzetek feletti parlament és közös pénznem létrehozását. Ez a térség többi országa számára kedvező körülményeket teremthetne ahhoz, hogy leküzdjék a válságot; így mindenekelőtt Ecuador számára, amely közös fizetőeszköz birtokában kiléphet a dollárosításból. Uruguayban, ahol 2004-ben kerül sor általános választásokra, a Széles Front az esélyes, s elképzelhető egy olyan elnök megválasztása, aki azonosul a regionális önazonosság megerősítésének tervével.

Remélhetőleg kedvező fejlemények lesznek Venezuelában – megszilárdul Chávez kormányának helyzete -, Paraguayban – új elnökválasztás nyomán -, illetve a térség más, válságban lévő országaiban, így Peruban és Bolíviában is.

Argentínában Elisa Carriro, a brazil programhoz legközelebb álló, mérsékelt baloldali jelölt a baloldal fő esélyese, mivel a közvélemény-kutatások szerint szintén jól pozicionált másik baloldali jelölt, Luis Zamora nem hajlandó jelöltetni magát, mondván, hogy általános választásokat, nem csupán elnökválasztást kellene tartani. Ez a körülmény erősítheti Carlos Menemnek, a neoliberális csőd előidézőjének győzelmi esélyeit, illetve polarizálhatja a vele szemben álló erőket. Ebben az esetben megjelenhet a színen valamelyik peronista elnökjelölt, aki szövetkezhet da Silvával, vagy a dollárosítás valamilyen köztes formáját képviselheti.

A teljesen összezavarodott, kiábrándult, politikai osztályát elutasító Argentínában visszhangzik a kiáltás: "Que se vayan todos!" – "Távozzanak valamennyien!" A választásoktól való távolmaradás, az érvénytelen szavazás s a tiltakozás más formái, amelyek megakadályozhatják a szavazatok koncentrálását a baloldali – tehát az anti-neoliberális – erőkre, meghiúsíthatják a térség kínálkozó esélyét, hogy gyökeres fordulatot hajtson végre, sorsát a saját kezébe vegye, egyszersmind a pluralitáson keresztül és a Mercosur megszilárdításával hozzájáruljon a nemzetközi kapcsolatok demokratizálásához.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Megjelent a Le Monde diplomatique 2003. februári számában.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1 "Panorama social de America latina 2001-2002", Commission économique pour l'Amérique latine (Cepal), Santiago (Chile), 2002

2 A washingtoni konszenzus – a neoliberális gazdaságpolitika "katekizmusa" – a fiskális szigort, a "versenyképes" árfolyamokat, a kereskedelem liberalizálását, a külföldi beruházásokat, a privatizációt és a deregulációt hirdeti.

3 A neoliberalizmus – úgymond – "humánusabbá tételét" hirdető Buenos Aires-i konszenzus aláírói között találjuk, többek között, Ricardo Lagost (a későbbi chilei elnököt), Cuauhtemoc Cardenast (Mexikóváros polgármesterét, a Demokratikus Forradalom Pártjának vezetőjét) és riválisát, Vicente Foxot, a mexikói jobboldal vezéralakját (a későbbi elnököt, akinek kormányában J. Castaneda, 2003. januári lemondásáig a külügyminiszteri posztot töltötte be), Sergio Ramirezt, Nicaragua korábbi szandinista alelnökét, Fernando de la Ruát (a későbbi argentín elnököt), Itamar Franco brazil exelnököt és… Luiz Inacio "Lula" da Silvát, a brazil Dolgozók Pártjának vezetőjét, aki azonban később elhatárolódott a dokumentumtól.

4 Jorge Castaneda: L'Utopie désarmée, Grasset, Párizs, 1994

5 Cardoso monetáris stabilitási programjának tíz éve alatt az államháztartási deficit tízszeresére nőtt.

6 E politika – gazdasági aspektusain túl – immár közvetlen katonai beavatkozást jelent Kolumbiában, s a régió nemzeteit, a Kolumbia Terv meghosszabbításaként, egy többnemzetiségű, "humanitárius" beavatkozás részesévé kívánja tenni.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromsága" az Irak elleni háború többféle értelmezését engedi. A liberális szemlélet e három síkot egységesen látja, és úgy véli, bár a háború nem szép dolog, ám általa egy véreskezű diktátorral mégis csak kevesebb van. Történelmi-kritikai szempontból a képlet azonban hiányos. Az iraki háború felfogható úgy is, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése egy olyan "rekolonizáció" keretében, amelynek célja a világ perifériás és félperifériás részeinek beillesztése az alakuló világrendbe.

Jugoszlávia felosztásának-szétbombázásának, illetve az Irak elleni háború tapasztalatainak elemzése végérvényesen megmutatja, hogy azoknak volt igazuk, akik az 1989 utáni korszakot nem a "béke és a demokrácia" diadalaként fogták fel, hanem a "szabad piacgazdaság" rablóháborúinak új korszakáról beszéltek, amelyben mind politikai, mind gazdasági síkon egy új világrend körvonalai rajzolódnak ki. A SZABADSÁG nagy ígérete helyett 1989 óta a háborúk egymásutánjának vagyunk tanúi továbbra is. 1989 "liberális forradalma" hamarabb kiürült, mint azt a legradikálisabb kritikusok feltételezték. Ma már Fukuyama a liberális, angyalarcú kapitalizmus nevetséges ideológusának tűnik csupán. Ha a XX. század Amerika évszázada volt, úgy tűnik, a XXI. század Amerika hanyatlásának évszázada lesz – legalábbis erre a végkövetkeztetésre jutottak ismert gondolkodók, mint például az amerikai-francia Immanuel Wallerstein.

 

I. Sem a francia forradalom, sem az orosz forradalom nem tudta beteljesíteni a maga egyetemes gazdasági-politikai és kulturális küldetését, univerzális céljait. Amerika egyetemes, bár alapvetően más küldetése sem beteljesíthető ugyanazon okokból: az emberiség fejlődése túlságosan sokrétű, nem egyneműsíthető a maga teljességében, mert a történelmi-társadalmi fejlődés természete szerint egyenlőtlen. A mostani iraki háború is felfogható úgy, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése, egy olyan "rekolonizáció" érdekében, amelynek végső soron az a célja, hogy a világ perifériás és félperifériás részeit beillessze a világrend átalakulóban lévő rendszerébe, új hierarchiájába. E hierarchia történetileg jött létre a világ egészének és egyes régióinak periódusonkénti gazdasági és területi újrafelosztása során; e több évszázados folyamatot alapjában a tőkefelhalmozás és a nagyhatalmi, illetve geostratégiai érdekek határozzák meg. E folyamat 1989-91 után nyilvánvalóan új periódusba lépett, amennyiben az 1945 után megszilárdult bipoláris világrend az államszocializmus bukásával együtt összeomlott. A háborúkat jogilag is és erkölcsileg is mindig igazolják, noha csak ritkán folytatják a nemzetközi jogi előírások szerint. A történelem arra "tanít", hogy a nemzetközi jogot minden új korszakban új módon definiálják, de csak azt követően, ha előbb a nemzetközi politikában "vérrel és vassal" érvényre juttatták az új erőviszonyokat. Ez 1914-18, 1933, 1945-47, 1968-1973 után 1989 óta kétségtelenül ismét folyamatban van. Az ENSZ, amely a 20. század kivételes eredménye volt a nemzetközi jog érvényesítése terén, a mostani válság eredményeként akár meg is semmisülhet, csupán névleges szervezetként egzisztálhat tovább.

 

II. Az Egyesült Államokat a Szovjetunió felbomlása tehát új világpolitikai státusba emelte, amellyel az egyedül maradt szuperhatalom, úgy tűnik, nemigen tud megbirkózni. Míg a 70-es-80-as években a gazdasági-pénzügyi és szabadkereskedelmi terjeszkedés elegendő volt az amerikai szuperhatalom pozícióinak fenntartásához, sőt, megerősítéséhez, az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban kényszerül a világ különböző térségeiben háborút vagy rendfenntartó akciókat folytatni közvetlenül az amerikai hadsereg (és kis mértékben szövetséges csapatok) bevetésével. Míg a Balkánon a tét a déli irányú felvonulási erők és a kelet-európai jelenlét biztosítása volt, most az évtizedek óta nagyon ingatag közép-keleti térség "pacifikálásán" van a sor.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromságából" ered az Irak elleni háború többféle értelmezésének lehetősége. A liberális értelmezés mindhárom síkot egységben látja, s úgy véli, a háború nem szép dolog ugyan, de mégis csak egy véreskezű diktátorral kevesebb. Éljen a háború, hátha meggyengíti a terrorizmus anyagi hátterét. A nacionalista érvelés, mint például az orosz vagy a francia álláspont, abból indul ki, hogy az ő országaik ebből a geostratégiai és olajkereskedelmi üzletből kimaradnak. Az arab-iszlám nacionalizmus saját ellenőrzése alatt kívánná koncentrálni a megfelelő olajlelőhelyeket és kereskedelmi utakat. De nincsen ehhez elegendő erejük és egységük. Ráadásul az Európai Unió német-francia centruma az USA-val szemben az európai önállóság sérelmét látja abban, hogy egy alapjában amerikai érdekeltségű háborúban a kelet-európai NATO-szövetségesek, az Unió gyengítését kockáztatva, az amerikai katonai-politikai érdekeket támogatják. Az EU-amerikai konkurenciában Oroszország nemzetközi szerepe "felértékelődött", azzal tart, aki többet ígér. Az USA viszont, amely saját táborát már nem tudja összetartani, engedményeket kénytelen tenni Oroszországnak.

 

III. Egy történeti-kritikai elemzés szempontjából az így felállított képlet hiányos. Ha kilépünk az érdekszférák és a nyersanyagok ellenőrzéséért folytatott nagyhatalmi küzdelmek apologetikus és immanens értelmezéséből, akkor jobban látható, hogy az USA jobboldali-konzervatív adminisztrációja nem képes megnyugtató választ adni néhány alapkérdésre. Miért éppen Irakot kívánta megtámadni, amikor hasonló diktatúrák a térségben és sokfelé a világon szép számmal vannak? Azzal mégsem igazolható egy háború, hogy annak célja az iraki olaj megszerzése, noha nyilvánvaló a tényállás. Még ma is sokan tagadják, hogy ez a háború az olaj körül forgott, noha két héttel a háború után Dick Cheney korábbi üzleti vállalkozása már be is nyújtotta igényeit az iraki olaj "kiaknázására".

Az I. világháborút is minden hadviselő fél a legszentebb hazafias eszmékkel és erkölcsi imperatívusokkal igazolta, miközben gyarmatokról és más egyéb zsákmányról volt szó. Ha az USA tényleg a terrorizmus elleni háborút folytatná, akkor a terrorista kiképző központokkal és az atombombával rendelkező Pakisztánt kellene megtámadnia, de az al-Kaida sem iraki, hanem szaúdi eredetű, a tömegpusztító fegyverek felszámolása is sürgetőbbnek látszik Pakisztánban, Iránban vagy Észak-Koreában, amelyek állítólag atomfegyverekkel rendelkeznek, és fenyegethetik a centrum-országokat, illetve a világot. Még a közel-keleti terrorszervezetek felszámolásáról sincs komolyan szó, ha csak Saron véres akcióit nem soroljuk ide. Ez a politika csak azt a hamis látszatot kelti, amit a szélsőjobboldali-rasszista antiszemitizmus sugall, mintha Izraelnek köze lenne az amerikai "olajháborúhoz" vagy az amerikai "olajmaffiához". Ez a szélsőjobboldali propaganda is tükrözi, hogy Irak lerohanása csak rövid távon növeli Izrael biztonságát, hiszen az arabok amerikai stílusú megalázása újabb olaj az iszlám alapú politikai fundamentalizmus egyáltalán nem kialvó tüzére. A fundamentalizmus antiszemita ideológiája – amely egyébként számos elemében jelen van az arab politikai élet propagandacentrumaiban is – igyekszik Izraelből és a zsidókból megint bűnbakot csinálni. Lehetetlen nem észrevenni, hogy meghatározott arab politikai körökben és általában az arab nacionalizmusok "műhelyeiben" egy újfajta antiszemitizmus bontakozik ki, amely a régi antiszemita hagyomány (vérvád stb.) elemeit felhasználva, nem integrál(hat)ja a náci szimbólumokat, de a zsidóságot – nem csupán az izraeli állam politikáját, sőt, még csak nem is magát az izraeli államot – mint vallási és etnikai egységet tekinti az egyes számú ellenségnek. Az antifasizmusba csomagolt antiszemitizmus (pl. a horogkereszt azonos a Dávid csillaggal) a baloldal meghatározott csoportjait is veszélyeztető ideológia, ami egy differenciálatlan antiimperializmus megnyilatkozása lehet, de amelynek természetesen semmiféle engedmény nem tehető.

Az iraki háború mint felszabadító háború tézise egy kiszámíthatatlan és vég nélküli háború realitását vetíti elénk. Hiszen csak ott folyik harc a terrorizmus és a diktatúra ellen, ahol az USA érdekei megkívánják. Ahol nem, ott felszerelik a terrorista egységeket, mint például a 70-es évek Irakjában a kurdok vagy Irán ellen, vagy gondoljunk a közelmúlt Koszovójára, a kelet-timori népirtásra, a török, a görög, a latin-amerikai katonai diktatúrák támogatására vagy a mostani pakisztáni és szaudi iszlám rendszerek szövetségi státusban tartására. Mindez erkölcsileg is aláássa a háborús politikát. Kiinduló tézisünk, miszerint fegyverekkel nem lehet a polgári demokráciát (ami természetesen nem azonos a többpártrendszerrel!) exportálni, meggyökeresíteni, a történelem nem siet megcáfolni. Honnan is lehetne hirtelenjében demokratikus polgárságot "előállítani", mondjuk, éppen a Közép-Keleten? Nem sikerült ez Oroszországban sem, de Kelet-Európa nagyobb részén sem.

 

IV. A békemozgalom – Berlintől Madridig, Londontól Budapestig, Párizstól New Yorkig – a maga "naiv" módján a nemzetközi kapcsolatok alternatív modelljéből indult ki, amelytől az antiszemitizmus és az Amerika-ellenesség kulturálisan és politikailag is idegen. Az Amerika-ellenesség, az antiszemitizmus, a vallási extremizmus a szélsőjobboldal ideológiája. Mindez leginkább a budapesti demonstráción nyilvánult meg, ahol valóban megjelentek polgárikörös-szélsőjobboldali provokátorok és virtigli fasiszták, akik az iraki ellenzéki szónokot hazaárulónak bélyegezték, kirukkoltak szokásos antiszemita és emberellenes jelszavaikkal, de ezeket a jelenségeket a tüntető tömegek és a szónokok beszédei elszigetelték, megfékezték, kirekesztették. Ez a jelenség büntetés volt azért, mert éles ellentét feszült a kormány békét hangoztató állásfoglalásai és az USA-t támogató gyakorlati politikája között. Sokan a kelet-európai csatlós történeti hagyományába illesztették ezt a magatartást, amelyet – ki ne emlékezne rá – a Balkán-háború idején a Fidesz-kormány is ápolt.

Egyébként ilyen provokációk Európa más nagyvárosaiban nemigen történtek, sőt, a demonstrációk – minden sokszínűség (pacifisták, szocialisták, szociáldemokraták, kommunisták, keresztények) ellenére – alapjában baloldali, szakszervezeti ellenőrzés alatt álltak a nemzeti és szociális egyenlőség humanista eszményeit hirdetve. Mindenütt a háborús politikát, az erőszak kultuszát nevezték meg a szélsőjobboldali jelenségek egyik forrásaként.

Nem egyszerűen 1968 békemozgalma és pacifizmusa éledt most újjá. Természetesen a tüntetők a háborút most is mint kulturális szempontból elfogadhatatlan megoldást utasították el. A mozgalomra azonban erős hatással voltak az európai civil szociális mozgalom gazdasági és szociális követelései is, amelyek a globalizációs folyamatok kritikájából indulnak ki.

Úgy tűnik, Bush hazai és nemzetközi méretekben összekovácsolta a háborúellenes baloldali és pacifista erőket, nemzetközi elszigetelődését erősítette, amennyiben Európa lakosságának közel 80%-a ellenzi a háborút. Az a meggyőződés volt általános a békemozgalmon belül, hogy a véreskezű diktátor, Szaddám Huszein megdönthető (lett volna) egy békés rendszerváltás keretei között is a demokrácia játékszabályai szerint. Ez lehet persze naiv feltételezés, mert félő, az új világrend már túllépett ezeken a demokratikus játékszabályokon.

V. A háború sajtóvisszhangjához hozzátartozik az a nyelv, amelyen a politikusok beszéltek. Itt egyetlen "új" fogalom megjelenésére utalnék csupán, azt érzékeltetve, hogy a történelem különböző rétegei miképpen ötvöződnek. Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter, majd pedig Bush elnök terminológiai újítása akkor került elő, amikor a kelet-európai országok kormányai Tony Blair inspirációjára aláírták az amerikai háborús törekvések támogatását. Az elhíresült levélre hivatkozva, Rumsfeld – szemben a francia és német állásponttal – hangsúlyozta, hogy az "új Európa" példát mutatott a régi (nyilván dekadens?!) Európa számára, amely nem képes követni az új idők szellemiségét, háborús ethoszát. Ez a nyelvezet – bár több ok miatt sem tételezem föl, hogy Rumsfeld tudatában lett volna ennek – a náci terminológiában gyökeredzik.¹ Emlékeztetni illik arra, hogy a náci Németországban 1941 és 1944 között Das Neue Europa ("Új Európa") címen országos folyóirat létezett, propagálva az "új Európa", magyarán a német vezetésű Európa eszmeiségét. Ez a gondolat akkoriban igen népszerű volt, főleg a kelet-európai szélsőjobboldal köreiben. A régi és új Európa ilyen szembeállítását maguk a magyar nyilas mozgalom képviselői is megtették – éppen a Horthy rendszer konzervatív figuráival szemben és általában a Nagy-Britannia irányában tapogatódzókkal szemben, mondván, a jelenlegi rezsimek folyton-folyvást ellenszegülnek az "új európai szellemiséget (zsidókérdés, földkérdés, a vezetés kérdése, népiesség kérdése) követő átállásnak".² A kelet-európai országok "új európai szellemisége" éppen a régi Európához való csatlakozásban merült ki ezideáig, mostantól azonban mi, kelet-európaiak az amerikai katonai érdekeltség európai megtestesítőiként szerepelünk, méghozzá egy olyan lehetetlen helyzetet reprezentálva, amelyben ezek az országok gazdaságilag – Rumsfeld szóhasználatánál maradva – a régi Európához tartoznak, katonailag viszont az USA "érdekszférájának" tekintendők. Ez az "új európai", valójában éppenséggel nem-európai, hanem amerikai orientáció magának az Európai Uniónak mint nemzetközi gazdasági és politikai "ellensúlynak" a legyengítését szolgálja. Szép szerepvállalás… Kísért 1968 szelleme? Dehogy. Hiszen ki hitte volna akár csak 15 évvel ezelőtt, hogy az amerikai legfelső politikai vezetés egy közel hatmilliós metropolisnak bombákkal eshet neki? Ki hitte volna, hogy az emberiség pótolhatatlan kulturális kincseinek megőrzése nem ért meg az amerikaiaknak egy-két harckocsit, miközben az olajkutak és az olajügyek minisztériuma állig felfegyverzett katonák ellenőrzése alá került? Ki hitte volna, hogy Babilon kulturális emlékei néhány dollár ellenében amerikai katonák hátizsákjában landol, vagy egyenesen a nemzetközi bűnszövetkezetek zsákmányává válnak.

A mai ötvenesek még emlékeznek arra, micsoda nemzetközi botrány volt, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak egy másik szövetségesük területére, Csehszlovákiába 1968 augusztusában. Az akkori négy halott (akkor is szerepet játszott a baleset, ketten így haltak meg) megdöbbenést váltott ki a kritikailag gondolkodók körében, de a hivatalos propagandisták akkor is egyfajta "felszabadító" ideológiából indultak ki, "a néphatalom", "a munkásosztály hatalmának" megmentéséről beszéltek. Az iraki több ezer halottról és pusztulásról azonban már a háború utáni napokban sem igen esik szó, noha a mai pluralista rendszerben erre elvben akár mód is nyílhatna. Ám a sajtó, általában a média mint hatalmi eszköz jól kitapintható érdekeket szolgál… A világ gyorsan változik, a háború után mindjárt – a háborút ellenzők közé tartozó – Oroszország is részt kér a helyreállítás üzleteiből. Csodálkozunk, ha a zsákmány morzsáiból az olyan kis országok is részesedni akarnak, mint Magyarország?

 

VI. A sajtó a CNN alakjában a háborúból egy világméretű valóságshow-t varázsolt, de itt tényleg meghaltak az emberek élőben, hiszen élőben vadásztak az irakiakra. A politikát perszonifikálták, mintha tényleg Szaddámról lett volna szó ebben az üldözéses mesében, s nem a közép-keleti amerikai hatalmi befolyásról és az olajról. A Fox News – szintén amerikai – hírcsatorna, amely a hazafias érzések rendkívül széles skáláján játszott, talán még nagyobb nézőcsalogató volt, mint a CNN, ami szintén arról tanúskodik, hogy az USA-ban szeptember 11. után mindenféle háborús hisztériával megetethető a nagyérdemű. Eleve megdöbbentő volt, hogy a CNN az önmagáról felállított "objektív" tájékoztatásnak mennyire nem kívánt megfelelni, hiszen katonai adóvá alakult át, újságíróit és riportereit az amerikai hadsereg egyenruhájába vagy stilizált uniformisába bújtatta, még a nőket is, nem titkolva, hogy kizárólag a Bush-politika érdekeit hajlandó képviselni. A katonai és politikai fejetlenséget következetesen egy nagy stratégia részeként mutatták be és propagálták, még Bagdad szétbombázását is "humanizálni" igyekeztek, mondván, a "rendszerváltás" a "humanitárius segítség" előfeltétele. A civil áldozatok egyre növekvő számát mindig úgy jelölték meg, hogy csupán gyanús arab források és csatornák túlzásairól lehet szó. Miközben civilek százait likvidálták a bombázások során, pontos információkkal mindig csak az amerikai halottakról, néha a britekről adtak számot, az iraki civil lakosok nyilvánvalón nem számítottak teljes értékű embereknek.

Az értelmetlen pusztítást (lakóházak, kórházak, múzeumok stb.) azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy a Perzsa-öböl kikötőjének "többszöri" elfoglalása után, bevágtak olyan képeket, amelyeken az amerikai katonák hálás arabokat látnak el vízzel és élelmiszerrel. Olyan ostobáknak tekintették a külföldi nézőket is, hogy azok elhiszik, az amerikaiak azért mentek oda, hogy segítsenek a szerencsétlen iraki embereken.

A "békés rendszerváltás" németországi tézise meg sem fordult a magyar liberálisok és "szocialista" támogatóik körében, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bagdadot sem lehet háborús bűncselekmények, azaz ártatlan civilek, gyermekek, öregek, nők likvidálása nélkül elfoglalni, annak ellenére, hogy az iraki hadsereg komoly ellenállásáról szó sem lehetett. A CNN nyomán úgy igyekeztek beállítani a dolgot, mintha itt egy "becsületes" és "demokratikus" háborúról lenne szó, amelyben egy erős és veszélyes ellenfelet kell legyőzni, egy "arab Hitlert". Valójában egy, a 70-es évek színvonalán álló, de rosszul felszerelt és szervezetlen katonai erő jórészt spontán ellenállásáról volt csupán szó, amelynek többségét a nemzeti függetlenség, az állami patriotizmus vagy/és az iszlám valamely formájának eszméi és érzelmei fűtötték.

De Magyarországon, ahol a lakosság döntő többsége kezdettől ellenezte a háborút, a háború propagandáját nem a vallásos konzervatív erők vezényelték, mint az Egyesült Államokban, hanem a liberálisok, azoknak is egy szélsőséges szárnya, amely a régi időkre emlékeztető "internacionalista szolidaritás" jegyében szólította fel a lakosságot szinte minden tv-csatornán arra, hogy Amerikában a Nagy Felszabadítót lássa. Miközben túllihegték olykor még a Fox News kommentátorait is, egyenesen Amerikában látták Európa felszabadítóit, noha ugyanők másfél évtizeddel ezelőtt még pontosan tudták, hogy Európa egyes számú felszabadítója az a Szovjetunó volt, amely mintegy 27 milliós emberveszteséget szenvedett el a náci Németország legyőzése során. Ám tudjuk, az emberi emlékezet is politikafüggő…

A háborús mainstream magyarországi sajtóvisszhangja³ (a magyar értelmezés kiinduló és végpontja természetesen a CNN volt) minden szempontból megfelelt az uralkodó politikai csoportosulások elvárásainak. Egyetlen fontosabb csatorna sem lógott ki a sorból, mindenki ugyanazokat az ügyeletes "szakembereket" szólaltatta meg, akik ugyannak a "törvénynek" engedelmeskedtek: ki így, ki úgy, mindenki a maga színvonalán igazolta a háborút. A furcsa inkább csak az volt, hogy liberális "szakemberek" szónokoltak a nemzetközi jog megsértésének elfogadhatóságáról a cél szentesíti az eszközt szellemében. A mai liberálisok a tegnapi sztálinisták?

Az amerikai felszabadítás oly jól sikerült, hogy nem volt olyan vallási, kulturális és etnikai ellentét a térségben, amelyet mozgásba ne hoztak volna, nem volt olyan ellentmondás, amelyre rá ne telepedtek volna a megszállással kapcsolatos jól ismert célok és feladatok – természetesen mindig az atyai segítség nevében. A térségre jellemző és az Eszméletben is már elemzett nemzetiségi, etnikai és vallási ellentétek tudatos kiélezése nem egyszerűen azt a célt szolgálta, hogy ezekre az ellentétekre rátelepedve állandó katonai felügyelet vagy egy mindig robbanékony helyzet "kezelése" válhat szükségessé (noha ez is fontos politikai és gazdasági biznisz), hanem még fontosabb cél volt az erős államhatalom "legyengítése" és a helyi elit ellenállásának, esetleges gazdasági konkurenciájának letörése az olajpiacon.

Bush Isten nevében indította a háborút, akárcsak Bin Ladenék a magukét. Sőt, végül Szaddám vezetősége is áttért a "szent háborúra", Allah nevében. Mintha Bush csak illusztrálni kívánná a háború radikális kritikusainak tézisét, miszerint ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Az USA természetesen nem először rúgja fel a polgári demokratikus játékszabályokat, gondoljunk csak a vietnami háborúra (hagyjuk most a régebbi időket!), de a Szovjetunió felbomlása óta most először volt rá példa, hogy a hivatalos külpolitika szócsöve, a CNN meg is ideologizálta a polgári demokratikus játékszabályok "időleges" félretételének megengedhetőségét, ami nélkül egy amerikai bábkormány felállítása nem volna lehetséges. Itt már olyan formaságokra sem adtak, mint a szovjetek korábban, hogy "behívják csapatainkat". Hiába, amikor már nincsen elég pénz, akkor katonákat szokás odaküldeni. Irak "demokratizálásának" története azzal kezdődött, hogy lehetetlennek nyilvánították a békés rendszerváltást, és azzal fejeződött be, hogy civilek tömeges legyilkolása éppen olyan természetessé vált, mint az, hogy a casus belli-t szolgáltató iraki tömegpusztító fegyvereknek se híre, se hamva. A szegénység maradt, hiszen a pénz elfogyott. A kör bezárult. Ezzel bizonyos értelemben valóban vége a történelemnek, amennyiben a világ liberális irányításának demokratikus jellegéről szőtt álmok véget értek. Beköszöntött az "új" világrend.

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez úton is köszönetet mondok Kerényi Gábornak és Arpad Klimónak, akik e tényre felhívták a figyelememet és a forrást megjelölték.

2 (OKW, Abwehr) Außenstelle VII, Ungarn – Südost-Politik. Eine Studie. Urheber: Führende Persönlichkeit der Pfeilkreutzlerbewegung von hohem Generalsrang, 20. 3. 1942. [(OKW, elhárítás) VII. kölszolgálati hatóság, Magyarország – Délkeleti politika. Tanulmány. Szerző: a nyilaskeresztes mozgalom magas tábornoki rangban álló – vezető személyisége, 1942. III. 20.], 1942. IV. 15., BA-MA RW 5/v.236, itt 15. lap sk.

3 Voltak persze kivételek, akik kimerítették a háborús uszítás fogalmát is, mint például Avar János, Seres László, Mészáros Tamás vagy Bolgár György. Üdítő kivétel volt Valki László nemzetközi jogász, aki az első perctől azt az álláspontot képviselte, hogy a háború elfogadhatatlan, mert a nemzetközi jog minden alapvető törvényét sérti.