„Kinek a parancsát hajtották végre a magyar hóhérok, akik a német-fasiszta zászlók alatt harcolva ütötték-verték az öregeket és gyerekeket? Ki kényszerítette őket ott nálunk, Szkupaja Potudanyban, hogy magukból kikelve pofozzák a kiskorú bátyámat, majd pisztolyt fogjanak rá? Senki! Önkéntes barbárok ezek, a civilizált Európa küldöncei! Saját akaratukból követtek el mindent, nem mások parancsára."

Tisztelt Barátaink!

Minden közösség életében időről időre adódnak szimbolikus pillanatok, amelyek lehetőséget kínálnak az önreflexióra, a „hova jutottunk s merre menjünk tovább?” kérdésének fölvetésére és megválaszolására. Ked­venc folyóiratunk, az Eszmélet most ilyen időszakába lép: decemberben jelentetjük meg lapunk 100. számát, jövőre leszünk 25 évesek, és végül a felelős szerkesztői tisztséget kereken 10 esztendőn át betöltő Lugosi Győző elvtársunk átadja a stafétabotot: a lap nívójáért és rendszeres megjelentetéséért felelős csapat élén új, fiatal kolléga veszi át a helyét. A szerkesztőbizottság Mitrovits Miklós (1978) szerkesztőtársunkat, a jelenkori kelet-európai történelem tehetséges kutatóját kérte fel erre a tisztségre. Miklós a 101. (2014. tavaszi) számtól látja el a felelős szer­kesztői feladatkört.

E jel(kép)es napokra készülve, szeretnénk megismerni – majd jubileu­mi számunkban közreadni – törzsolvasóink véleményét az Eszmélet elmúlt tíz, illetve huszonöt évéről, valamint ennél tágabban: a marxista társadalomtudományi hagyományt fölvállaló társadalomkritikai gondol­kodás honi és térségbeli helyzetéről. Mondani sem kellene, de azért le­gyen egyértelmű: a legkevésbé sem méltatást, dicsérő szavakat várunk, hanem olyan gondolatokat – elméletieket és gyakorlatiasakat egyaránt -, amelyek megfontolása nyomán a lap megújult/megújuló szerkesztőbizott­sága képes lehet, lesz gyarapítani – különösen a fiatalok körében – az Eszmélet olvasóinak táborát, s szembemenni a szellemi – tudományos­-szakmai és morális – hanyatlással, amely az elmúlt években egészen riasztó méretűvé vált hazánkban.

Kérjük tehát, hogy aki szívesen elmondaná véleményét folyóiratunk tel­jesítményéről, a rendszerváltozás utáni magyar szellemi életben betöltött s ezután betöltendő helyéről, mondanivalóját öt-hat oldalon (szóközökkel együtt kb. 10 000 n terjedelemben) fejtse ki, s írását október 31-ig juttas­sa el e-mail mellékletben szerkesztőségünkhöz (eszmelet@eszmelet.hu).

Köszönettel, üdvözlettel,

Budapest, 2013. szeptember 15-én

a szerkesztőbizottság.

*

AGÁRDI PÉTER

József Attilához méltón

 

A folyóirat szerkesztőbizottsága – véleménynyilvánításra biztató leve­lében – azt írja, hogy „a legkevésbé sem méltatást, dicsérő szavakat várunk, hanem olyan gondolatokat – elméletieket és gyakorlatiasakat egyaránt -, amelyek megfontolása nyomán” szélesíthető az Eszmélet olvasói köre és szembe lehet menni a napjainkban Magyarországon egyre riasztóbb mértékűvé vált „szellemi – tudományos-szakmai és morális – hanyatlással”. Olyanokra, amelyek „a marxista társadalomtudományi hagyományt felvállaló társadalomkritikai gondolkodás honi és térségbeli helyzetéről” szólnak. Számos objektív és személyes okból mégsem tu­dok eltekinteni a méltató szavaktól, annál is kevésbé, mivel ilyenekből meglehetősen kevés jut a folyóiratnak, szerzőinek és szerkesztőinek, akik közel negyedszázada nemhogy önzetlenül (lényegében „ingyen”) dolgoznak, hanem durva diszkriminációknak is ki vannak téve. Értsük ezen – csak a közelmúltból – a könyvtári előfizetések „állampárti” köz­pontból vezérelt lemondását vagy komoly s elvárható (köztük baloldali) alapítványi támogatások elmaradását. Kijár az Eszméletnek a dicséret, pontosabban a tisztelet és a köszönet, hiszen immár 100 számával a folyóirat nemcsak eszme- és politikatörténetet, hanem sajtótörténetet is ír. Külsőleg is formás, vonzó és modern lap (színes köteteit öröm őrizni a könyvespolcon), de a döntő szempont persze mégiscsak az: markánsan radikális baloldali s egyúttal tudományos orgánum létére (a kontextus felől nézve „annak ellenére” jelentéssel) életben tudott maradni. Még­hozzá jórészt lelkes szerkesztői gárdájának szenvedélyes hivatástudata, kérlelhetetlen – de intellektuális s nem fröcsögő-verbális – rendszerkritikai attitűdje jóvoltából.

Igazságtalan, ha nem sorolok fel minden fontos szerzőt és szerkesztőt, de elhallgatni legalább néhányat még durvább illetlenség lenne (nem is teszem), annál is inkább, mivel említésükkel, teljesítményük felidé­zésével az elmúlt negyedszázadra is pillantást lehet vetni. A folyóirat teoretikus iránya Lukács György 1968-ban íródott – teljes szövegében itthon húsz évig nem publikált – Demokratisierung heute und morgen című könyvesszéjének szellemiségéből, a bürokratikus államszocializ­mus és a kapitalista restauráció rossz alternatíváját meghaladni akaró lukácsi „tertium datur” koncepcióból nőtt ki. Természetesen nem doktri­ner ideológiaválasztásként történt ez a fogantatás: egy baráti-szellemi vitakör hordta ki, amely kör Kapitány Ágnes és Gábor szombat esti hagymás-zsíroskenyeres „szalonjában” bontogatta szárnyait az 1980-as évtized derekától, éveken át. Az államszocializmus radikális, de baloldali előjelű reformjának lehetőségeiről folytatott eleven diskurzusok sorozata szerepelt napirendjükön. Személyes emlék ez számomra is; igen sokat okultam-tanultam ezekből a „sűrű” eszmecserékből – de nem akarom a tisztelt olvasót memoáros lelkigyakorlatokkal terhelni.

A kör szellemi erjesztője Krausz Tamás volt (s maradt máig), az ő és Tütő László szerkesztésében jelent meg 1988-ban a Válaszúton című -”kötelezően” újraolvasandó – irányzatjelző tanulmánykötet. A szellemi kör és az 1989-ben Kapitány Gábor főszerkesztésében megindult Eszmélet című folyóirat szerencsére élvezte a nagy formátumú és nemzetközi rangú marxista tudós, a szerkesztőbizottság elnöki tisztét is vállaló Tőkei Ferenc szellemi, erkölcsi (és a haláláig általa vezetett Lukács György Alapítvány anyagi) támogatását, továbbá számos más baloldali szemé­lyiségét, alkotóét is, tekintélyes külföldieket is beleszámítva. A Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szerkesztette Egy remény változatai. Fejezetek a szocializmusgondolat történetéből (Budapest, 1990) című tanulmány­gyűjteménytől az általuk idén, 2013-ban publikált két monumentális és kreatív monográfiáig (Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána; valamint A „szellemi termelési mód”) terjedő időszakot, a folyóirat 100 számának immár történelmivé nemesült negyedszázados periódusát más alkotókhoz köthető jelentős további művek, sőt életművek is fémjel­zik – egyúttal a „tertium datur” gondolat termékenységének tudományos bizonyítékaként.

A hosszadalmas bibliográfiai szemlézés helyett legyen elég „csak” a kör szellemi doyenjének tekinthető Mészáros István immár magyarul is egyre inkább hozzáférhető könyveire (köztük a négykötetes A tőkén túlra) vagy Krausz Tamás monográfiáira és tanulmányköteteire, különösen a Leninre; az Eszmélet Könyvtárra és az Eszmélet Kiskönyvtár sorozat darabjaira, továbbá ennek a baloldali szellemi körnek a tehetséges fiatal­jaira utalnom. Igen: már itt alkotnak, szerkesztenek velünk, a hatvanasok nemzedékével együtt a húsz és harminc év körüliek, a lányaink-fiaink, illetve tanítványaink nemzedéke, a hűtlen hűségesek, akik számunkra olykor szokatlan diskurzusokban kommunikálnak és érvelnek, akiknek mások az élményeik és a jövő iránti elvárásaik, mint nekünk, akiktől sokat tanulhatunk, de akikkel – baloldaliként – mégis csak meg kell találnunk a közös nyelvet.

Magáról a folyóiratról, roppant gazdag nemzetközi és hazai publikációs terméséről jóformán még semmit sem mondtam. Identifikálására talán igen, de alapos bemutatására – legalábbis részemről – nem igazán al­kalmas ez a történelmi pillanat: a folyóirat s olvasói számára évfordulós ünnep (tehát nekem is), de a demokratikus értékrend s ezen belül a baloldal számára bizony súlyos veszélyekkel, szorongásokkal terhes időszak (magam is drámaian élem át s meg mindezt). Aligha kell rész­leteznem: egy áldemokratikus tekintélyuralomba, a mégoly sebezhető polgári jogállam maradványainak felszámolásába, a szélsőjobboldal szervezeti és ideológiai megerősödésébe, valamint – részben okként, részben okozatként – a demokratikus erők, a baloldal szétforgácsoló-dásába forduló évtized derekán vagyunk, sötét előjelekkel. Hogy miért, arra maga a folyóirat is számos elemző magyarázattal válaszolt s fog bizonyára válaszolni is az elkövetkező évek során. Nem könnyű tehát ünnepelni egy, éppen ezt a szituációt, az idevezető tragikus utat anali-záló-bíráló szellemi műhelyt, publikációs fórumot. József Attilát idézem (modernizált helyesírással) egyik, 1936-ra, a nácik hatalomátvétele és berendezkedése utánra datálható írásából, a Hegel – Marx – Freud címűből: „Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy' lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?”

Az Eszmélet elsősorban társadalomelméleti és történetpolitikai folyó­irat, ritkán foglalkozik napi politikai kérdésekkel, bár írásainak többnyire vannak közvetlen nemzetközi és hazai vonatkozású konnotációi is. Ezeket (újra)olvasva is kitűnik: természetesen a szerzők között is vannak viták, markánsan eltérő értékelések és forgatókönyvek, hadd utaljak csak az államszocializmusról folytatott, Szigeti Péter kezdeményezte értékes vitára (58-64. számok; 2003. nyár-2004. tél.; kötetben bővített szöveggel: Krausz Tamás – Szigeti Péter [szerk.]: Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. Budapest, 2007.), avagy Wiener György A 2009-2011. évi politikai rendszerváltásról című tanulmányára és az ehhez is kapcsolódó szerkesztőségi műhelykonferenciára (93. szám, 2012. tavasz). Számos egyedi tanulmány, cikk, interjú és kerek­asztal-beszélgetés is említhető lenne példaként a termékeny baloldali pluralizmusra, mindazonáltal közös nevezőt képez a rendszerkritikai baloldaliság és a marxi ihletésű társadalomelméleti-történeti „szigor” diskurzusa. Igaza van Tamás Gáspár Miklósnak: „Magyarországon a csakugyan baloldali társadalomtudomány és politikatudomány egyetlen következetes képviselője az Eszmélet” (Eszmélet. Népszabadság, 2013. április 22.).

Hogy személyes viszonyomat, illetve a fentiekben megfogalmazott méltatás pozícióját is rögzítsem: állampolgárként, értelmiségiként, a lap egyik tanácsadójaként és szerzőjeként a legtöbb ponton azonos platformon vagyok a radikális baloldali hitvallással, sok vonatkozásban azonosulok a folyóiratban olvasható elméleti alapvetésekkel, még inkább „tanulok” belőlük. Néhány esetben viszont (olykor súlyos belső tépelődé­sek és önkorrekciók árán, de) nem értek egyet a kimondott vagy sugallt napi politikai következtetésekkel. Mindez persze „rám jellemző”, s nem a folyóiratot minősíti. Az Eszmélet mellett közel áll hozzám (persze szintén olykor polemizáló érzületű közelség ez) a „kevésbé” radikális Mozgó Világ, a Kritika, a Tekintet, a régi és az Új Egyenlítő is; szeretem az Élet és Irodalmat és a 168 Órát, érdeklődve forgatom a Holmit, a Jelenkort, a Magyar Narancsot, esetenként – bár számos vitám lenne velük – az Ez­redvéget, a Munkások Újságját. S más nyomtatott és online orgánumokat is, amelyeknek egyáltalán van valamiféle köze a demokratikus vagy/és radikális baloldalisághoz. Sajnos egyre kevesebben vannak, és (tisztelet a kivételeknek) nem igazán jellemző rájuk az egymásra figyelés, a viták által is hitelesített szolidaritás.

Mindez azonban már nem a folyóirat-struktúra kérdése, hanem a mai demokratikus, baloldali politikai és szellemi nyilvánosság ragályos szindrómája: a polifonikus-polemikus baloldali ethoszt nem tudják-tudjuk szervesen összekapcsolni a fő frontokon való együttes kiállással és az egymást tisztelő összefogással. Valóban nem könnyű összeegyeztetni a rövidebb és a hosszabb távú „teendőket”, a vészesen sürgető szociá­lis-kulturális és a jogállami-rekonstrukciós feladatokat. Intellektuális és praktikus kihívás a mai világhelyzetben, Európa és hazánk jelen moz­gásterében és kényszerpályáján úgy „megírni” az elméleti és a gyakorlati antikapitalizmus – vagy akár „csak” (ez sem lenne kevés!) a tőkés modell humanizálásának – korrekciós forgatókönyveit, hogy azokat összhangba hozzuk a demokratikus szocializmus távlataival. Az külön kérdés, hogy mit is értsünk ez utóbbin: jövőképet, rendszert, mozgalmat, utópiát, értékrendet, mentális és kulturális folytonosságot vagy projektet-e. Ter­mészetesen nincs szükség teljes egységre minden nagy kérdésben sem. Ám arra nincs mentség, hogy régi rossz munkásmozgalmi tradícióként – s ennyiben átvéve a jobboldal kriminalizáló technikáját – a tágan vett demokratikus, baloldali térfélen is terjed a kölcsönös címkézés, a bűn­bakképzés, már-már a kirekesztés. Mondani sem nagyon kell, bizonyítani még kevésbé: mindez roppant módon kedvez, sőt, alájátszik a posztmo­dern jobboldali „keresztény-nemzeti kurzus” tartós berendezkedésének. Ahogy ezt már a folyóiratnak címet adó költő, József Attila is megélte az 1930-as évek során.

Apropos, József Attila: a folyóirat és szellemi köre iránti tiszteletem­nek és személyes elkötelezettségemnek nem mellékes motívuma az is, hogy a szerkesztőség, sajtótörténeti előzményeit is megnevezve, nemcsak címet választott a költőtől (aligha véletlenül a már 1989-ben s azóta is a legtöbbet elemzett Eszmélet című versciklusét). A lap – bár nem elsődlegesen irodalmi profilú – intellektuális meggyőződéssel és szenvedéllyel képviseli, népszerűsíti, sőt alakítja a József Attila-i baloldali örökség XXI. századi folytonosságát. Nem renoválja az ötvenes évek szoborrá merevített hamis „kommunista” kánonját, hanem ellenkezőleg: a modern baloldaliság eleven költői és gondolkodói értékét mutatja föl benne – megtermékenyítve az irodalomtudomány szakmai műhelyeit is.

Javaslatokat, ajánlatokat is kér a szerkesztőbizottsági körlevél… A fenti­ekben általam írottak ilyesmiket is jeleznek, aligha kell őket ennél didak-tikusabbra fogalmazni. Mindezeken túl: szívesen olvasnék az eddiginél többet a modern kultúra baloldali értelmezése, illetve a baloldali kultúra modern értelmezése körüli nemzetközi vitákból, továbbá hazai és fiatal szerzőktől saját szellemi élményeikről, véleményükről és elemzéseikből.

Nagy zavar van az új nemzedékek, az Y- és a Z-generáció kulturális szo­kásainak és szükségleteinek megítélése körül. Ez az összetett jelenség­sorozat, illetve a kultúraváltás és a kultúravesztés közötti fogalmi differen­ciálás, amelyet – mások elemzéseire is támaszkodva – megkíséreltem bevinni a szakmai közbeszédbe (http://mek.oszk.hu/10900/10981/html/ index.html, valamint: A baloldal kultúrája – (re)konstrukció és jövőkép. Egyenlítő, X. évfolyam 12. sz., 2012. december, 22-34.; http://egyenlito. eu/agardi-peter-a-baloldal-kulturaja-rekonstrukcio-es-jovokep/), széles körű elemzéseket és polémiákat invitál az Eszmélet hasábjaira is. Ezzel a tematikus kívánsággal nem a magam ilyen irányú, esetleg tervezett cik­keinek keresek publikációs teret, hanem elsősorban másokat szeretnék olvasni. Több publikációt várnék továbbá arról is, hogy miként tekinthető át s értékelhető a – jobboldali kurzussal és riasztó kulturális hegemóniájá­val szemben mégiscsak izmosodó – hazai ellenkultúra műfaji, tematikai, esztétikai gazdagsága, legyen szó a mai magyar színházi világról, a könnyű- és rockzene alternatív irányzatairól, a hiphop, a rap és a slam poetry terjedéséről, az internetes művészi kísérletekről és produkciókról, a közösségi oldalak kulturális kínálatáról. Úgy vélem, hogy ez a tematikai bővülés (ami egyébként nem lenne vadonatúj dolog az Eszmélet két és fél évtizedes történetében, hiszen számos korábbi írás és kerekasztal­-beszélgetés foglalkozott a tömegkultúrával) érzékelhetően szélesítené az olvasóközönséget az értelmiségi fiatalság körében is.

A magam s egyúttal a lapot folyamatosan támogató Lukács György Alapítvány kuratóriuma nevében jó munkát és újabb százas ciklusokat kívánok az Eszmélet szerkesztőinek.

*

FÖLDES GYÖRGY

Eszmélet – köszöntő

 

Először is gratulálni szeretnék a 100. számhoz. Meg szeretném köszön­ni a szerkesztők személyes hozzájárulását a folyóirat működéséhez. A magyar szellemi baloldal ezen autentikus műhelye már lassan ne­gyedszázada dolgozik. Szerkesztői sok értéket közvetítettek, szerzői sokat új értéket hoztak létre – cseppet sem könnyű körülmények között. Ez a műhely nem létezne egy maroknyi elkötelezett baloldali értelmiségi kitartó munkája és civil kurázsija nélkül. Baloldali értelmiség és civil ku­rázsi hiányában pedig a politikai baloldal csak féloldalas lehet, mint ezt az elmúlt bő évtized története mutatja.

Nem egyszerű feladat volt túlélni az államszocializmus történelmi vere­ségét, az őszinte és a tettetett kiábrándulás idejét. Nem kevésbé nehéz áthidalni a távolságot a világrendszer-elmélet, a rendszerkritika igazságai és a félperiférián mozgó kis ország valóságos mozgástere között. Milyen feladatot adjanak maguknak a baloldali szellemiségű magyar értelmisé­giek, amikor saját nemzeti kereteikben (is) kell mozogniuk?

Az Eszmélet azt az utat választotta – ha jól értelmezem -, hogy semmit nem enged a kapitalizmuskritika követelményéből, és elhárít­va a posztmodern relativizmusát, továbbviszi a marxista hagyomány strukturalista-történelmi elemzési módszertanát. A szocialista ideológia emancipációs alapjain maradva ez a műhely az, amely a hazai szellemi életben fenntartja a kapitalizmus meghaladásának igényét. Ezt fejezi ki a szerkesztőség következetes önigazgatás-pártisága. A szabadság és a közösség egymást feltételező és nem kizáró kettősségként jelenik meg a folyóirat számaiban. Emellett érezhető: a szerkesztőség törekszik az elnyomás összes létező, teát nemcsak gazdasági, politikai formáját bemutatni, elemezni és velük szemben harcra hívni. Tisztelet érte.

Van-e probléma ezzel az alapállással? A remélt, következő száz szám összeállítása során is ezen az úton kell haladni, vagy esetleg érdemes lenne az útirányon is módosítani, meg a tematikán is? Más választ adunk erre a három kérdésre, ha teljesen elégedettek vagyunk a magyar balol­dali értelmiség és ezen belül a radikálisok negyedszázados teljesítmé­nyével, és mást, ha nem. (Persze lehetett volna rosszabb is – és tényleg, mennyivel rosszabb lett volna, ha nincs Eszmélet.) Elgondolkozunk útirányunkon, ha a kritika igazi értelmét egy ésszerűbb, egyenlőbb és igazságosabb társadalom körvonalainak felvázolásában látjuk. Újragon­doljuk témáinkat, ha feladatunknak tartjuk, hogy a fiatalabb nemzedékek progresszív értelmisége balra tájékozódjon, és hajlandó legyen velünk vitatkozni a jövőről, az előző kérdésről.

Mielőtt röviden megpróbálnék válaszolni a három kérdésre, egy dologra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet. Súlyos hiányosságnak tartom, hogy a magyar baloldali értelmiségnek nincsenek nyilvános vitái. A különböző irányzatok párhuzamosan léteznek, úgymond mindent tud­nak egymásról, és nem pazarolnak energiát egymásra. Külön utcában „laknak” a radikálisok, a „népiek”, a plebejusok, a szocialisták-baloldali szociáldemokraták, a szociálliberálisok, a harmadik utasok. Nem látogat­ják egymást, nem randevúznak a téren. A tér csak áthaladásra szolgál számukra, nem találkozásra, nem erőik egyesítésére. Ezek a kisebb-nagyobb közösségek „túléltek”, de mind elszenvedik a magányt, ám ez még mindig vállalhatóbb számukra, mint a tényleges vita. A távolabbi és közelebbi múlttól nem terhes ökobaloldal sem akar gyanús társaságba keveredni. Ez részben érthető – volt. Ma már ők is láthatnák: egyedül nem megy.

Ebből a helyzetből akkor lehetne kitörni, ha lenne közös feladat, közös cél, illetve közösen használt tér, gondolkodási és cselekvési mező. Sze­rintem ezen a közös mezőn, tetszik, nem tetszik, akkor lehet mozogni, ha szereplőit a közélet, a politika, a stratégiaalkotás kényszere mozgatja. Ez jelölheti ki az arányokat „a filozófiai”, az etikai, az ideológiai és a poli­tikai gondolkodás között. A stratégia megteremtésének szükségessége tereli, rangsorolja és időzíti a vitákat. A politika folyamatos útkeresésként felfogva megtermékenyítheti a szellemi életet, különösen, ha az nem enged az egyidejű csábításnak, vagyis nem szolgálja a politikát, hanem továbbra is a saját törvényei szerint működik. Ez – egyebek között – azt jelenti, hogy a szellemi életben csak a valós teljesítményeket becsüljük, csak érvekkel csatázunk.

A kritikai baloldali magányát tetézi, hogy bizonyos értelemben 1968-tól, más értelemben az 1980-as évek elejétől a baloldal szellemi téren defenzívában van. Ebből a szempontból a rendszerváltás csak bete­tőzte az előző évtizedet. Ettől kezdve pedig Magyarországon a liberális gondolkodás lett a szellemi hegemón irányzat, talán még ma is ez a helyzet. Bár az utóbbi évek kedveztek a konzervativizmusnak, amit a mai jobboldal csak mérsékelten tud hasznosítani a populizmusa miatt. Igaz viszont, hogy a legutóbbi idők kezdik felértékelni a rendszerkritikát, amit ki kellene használni.

Akkor legelőbb a rendszerkritikus baloldali értelmiség alapállásáról, amit szerintem egy kettősség jellemez. Filozófiai, elméletinek gondolt fölény egyik oldalról, politikai pesszimizmus, rejtett kisebbrendűségi, feleslegességi érzés a másik oldalról. Nem könnyű megélni a politikai befolyás hiányát, a szellemi élet jelentős szereplőinek érdektelenségét, a nehéz helyzetű társadalmi csoportok passzivitását, elzárkózását, a média ellenséges alapállását. Mindebből azonban nem következhet az, hogy az autentikus baloldal arra várjon, hogy egy nemzeti katasztrófa igazolja igazát. Nem adhat semmilyen globalizációkritika alapot arra, hogy elméletünk gyakorlati próbája egy világgazdasági összeomlás vagy ökológiai katasztrófa legyen. Néha azt érzem: sok baloldali barátom „a koszos gyakorlattól” félti integritását, autentikusságát. Pedig a gyakorlat ma is méri elméleti teljesítményünket.

Nem más irányt javaslok az Eszméletnek, hanem az út kiegyenesítését. Azt javaslom tehát, hogy a folyóirat vállalja a társadalomkritika és az alapeszmék védelme mellett a szellemi küzdelmet egy új hazai baloldali politikai stratégia elméleti megalapozása érdekében. Ezért, szemben az eddigiekkel nem takarítható meg a közvetlen vita a többi szocialista vagy más baloldali irányzattal. Tévedés ne essék, nem a napi politikai kérdésekre gondolok. Inkább arra, hogy nem lehet megkerülni azt, hogy ne értékeljük, elemezzük más jelentős eszmei irányzatok teljesítményét, hogy ne vegyük észre, ha itthon születik valami jelentős. Ez is gyakorlat: mármint az elméletalkotás, az elméleti vita. Stratégiateremtési igény nélkül azonban az elmélet olyan, mint a testtől megfosztott agy.

Reményem szerint ebből a gondolatmenetből az is következik, hogy a folyóiratnak vitákat kellene generálnia. Ez nem megy másképp, csak ha tisztességes elemzések, kritikák jelennek meg más, baloldali és egyéb irányzatokhoz tartozó tudósok, szakemberek jelentősebb munkáiról, megnyilvánulásairól. Vita az is, ha a folyóirat arra kéri szerzőit, hogy a maga egészében elemezzék a világhelyzetet, a világtendenciákat, az európai folyamatokat, a magyar gazdaság, társadalom, kultúra és politi­ka helyzetét. Erre időnként történtek kísérletek, de ma nem az indirekt, hanem a baloldali szellemi irányzatok közötti közvetlen vita segíthet előrelépni. Ebbe a sorba illeszkedhetne egy vita a nemzetről. Még so­rolhatnám, de azt hiszem, világos, mire gondolok.

Egyáltalában, észre kellene vennünk, hogy a baloldali szellem meg­szabadult a korábbi történelmi tehertől. Ez még akkor is így van, ha a mai magyar jobboldal – jobb híján – az antikommunizmussal kondicionálja magát, mert ez a legnagyobb közös többszörös, amely összetartja érdek­csoportjait. Az antikommunizmus arra is jó, hogy a ma kizsákmányoltjait, politikai és kulturális elnyomottjait távol tartsa a baloldaltól, attól, hogy az irányában tájékozódjon.

Azért minden rosszban van valami jó, mint tudjuk. Véget ért az a korszak, amikor a szereplők ideológiai arca és gyakorlati tevékenysége, finoman szólva, nem illeszkedett egymáshoz. Ez a rendszerváltás utáni időszakban a világhelyzetből, a liberális forgatókönyvből, a válságkeze­lés kényszeréből stb. következett. Mára letisztult a kép: a mai magyar jobboldal összeköti magát a történelmi hagyománnyal és építi a nemzeti középosztályt. A liberalizmus kudarca ott is kikényszeríti az önvizsgálatot, a bornírt jobboldali uralom nyitottabbá teszi bal felé ezt az áramlatot is. Ilyen körülmények között a baloldal is önmaga lehet, de ez elmélet nélkül nem megy. Ne az Eszmélet nélkül menjen.

*

HAJDÚ JÁNOS

Széllel szemben

 

1989 tavaszára már láthatóvá, elemezve bizonyíthatóvá vált, hogy az elődei által pajzsra emelt Gorbacsovnak a peresztrojka, tehát átépítés néven bevezetett politikai kurzusa nem a szovjet rendszer megújulását hozza, hanem olyan destabilizáló tendenciákat és centrifugális erőket juttat érvényre, amelyek alapjaiban rendíthetik meg az 1917 óta épült és 1945 után már nem csak a Szovjetunióra szorítkozó európai szocialista kísérlet gazdasági, társadalomszerkezeti és világpolitikai építményét. Azt, hogy a szovjet modellt a sztálini korszak strukturális torzulásaitól akár a diszkontinuitás kimondásig (Lukács György ajánlása) terjedően meg kell újítani, már 1956-ban nagyrészt felismerte az SZKP XX. kongresszusa. De a megkezdett, sok elemében következetlen, belső ellentétektől szabdalt folyamatot Hruscsov 1964-ben bekövetkezett megbuktatásával utódai két teljes évtizedre megbénították.

Amikor a már-már élve mumifikálódott vezetőket 1985-ben egy leg­alább biológiailag fiatalabb ember felváltotta, sem immanens koncepció, sem elhatározásában egységes és szilárd irányító csapat nem volt Moszkvában. Az új főtitkár olyan emberekkel és olyan politikai struktúrá­val kezdett el dolgozni, akik, illetve ami egy emberöltőnyi idő óta minden érdemi újítás elutasításának légkörében vegetáltak. A gazdaság ekkor már évek óta hanyatlóban volt, a hatalom elsődleges bázisa kifelé a tényleges erőn felül működtetett hadsereg, pontosabban a fegyverkezés (lásd az európai közép-hatósugarú rakétarendszer telepítését), befelé a mindent ellenőrizni akaró és korlátozó államapparátus volt.

Visszatekintve voltaképp érthető, hogy a peresztrojka miért volt az egymást kergető gazdasági és politikai rögtönzések egymásnak is sokszor ellentmondó vonulata. Ma már karikatúrának tűnik, hogy 1989 tavaszán – mondjuk – a közellátás érdemi javítására miért nem az akkor már két évtizede kipróbált és bevált magyar agrárpolitikát adap­tálta a szovjet vezetés, és ehelyett az illetékesek miért engedélyezték Hodorkovszkij Komszomol-funkcionáriusnak és protekciós barátainak egy magánbank nyitását. Vagy: nagyhatalmi felelősségtudat termé­ke-e egy olyan 1989 májusában Moszkvában megtartott konferencia, melynek politikus, de nem döntéshozó, többségükben nyugatnémet résztvevői előtt az SZKP illetékes titkára (Zaglagyin) bejelenti, hogy – idézem, mert jelen voltam – „a két német állam léte a jövőben nem prioritása a szovjet külpolitikának”. (Nem mellesleg: az akkor még létező „másik” német állam, a Szovjetunió szövetségese, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor a szovjet politika kreatúrája, az NDK egyetlen képviselője sincs jelen!)

Azt, hogy a „végeken”, köztük nálunk Magyarországon ebben az 1989-es esztendőben mi zajlott, e sorok olvasóinak vélhetően nem kell elmesélni. Megemlíteni talán annyit érdemes, hogy a centrumot két évvel megelőzve, a Szovjetunió európai előterében a szocialista rendszer for­málisan is megdőlt. No meg azt, amiről negyedszázada minden politikai formáció diszkréten hallgat, hogy ti. a magyarországi viszonyok majda­ni, azóta realizálódott alakulását korántsem a budapesti kerekasztalok körül határozták meg érdemben. Hanem amerikai kezdeményezésre és amerikai pénzen, még az Egyesült Államok belső értékrendjében is markánsan jobboldalinak minősülő Hudson Alapítvány égisze alatt a Kék­szalag Bizottság jelentésében. Ez a nem túl terjedelmes, magyarul 118 oldalon elérhető dokumentum a magyar gazdaság „átépítésének” elvárt menetrendjét és tartalmát írja elő. Fájdalmas tény, hogy e közgazdasági „szolgálati szabályzat” felelős jegyzői és közreműködői között olyan magyar személyiségeket is találunk, akik korábban érdemes munkásai voltak a szocialista rendszernek.

Az összeomlás tehát elsődlegesen az erodálódott rendszer végállo­mása, de azért az ilyenkor természetesnek mondható intervenció sem maradt el.

Minden hangszóróból és minden plakátról, minden politikai, vagy – horribile dictu – filozófiai iratból csak az áradt, s némi hangfogóval árad ma is, hogy a kommunizmus, a szocializmus megbukott. Ebben a már-már globálisnak mondható légkörben határozta el néhány ember Budapesten, hogy marxista fogantatású világnézetéhez hűen teremt egy szellemi műhelyt, ahol dolgozhatnak olyan értelmiségiek, akik érteni és mások számára is értelmezni akarják, hogy mi és miért bukott meg, és mit kell és lehet tenni azért, hogy a XX. század meghatározó emberi vállalkozása, a kapitalizmus meghaladására kezdett küzdelem a roppant méretű kudarcot követően újra kezdhető, folytatható legyen.

Véleményem szerint ez az Eszmélet!

Kíváncsi lettem, hogy van e valami modern definíciója az „eszmélet” fo­galmának, és megnéztem a wikipédiában. Íme: az eszmélet az az állapot, hogy valaki nincs elkábulva és képes felfogni, hogy mi történik körülötte; öntudat. A folyóirat alapítói ezt a definíciót nem olvashatták, mert még széles körben elterjedt internet sem volt, nem hogy wikipédia. De nem voltak elkábulva, képesek voltak felfogni, hogy mi történik körülöttük és nem veszítették el az öntudatukat. Ez annál is inkább elismerésre méltó teljesítmény és magatartás, mert – mint tudjuk – a hazai értelmiség túlnyomó többsége a rendszerváltás óta folyamatosan nagyon rosszul vizsgázik társadalomismeretből, esélyfelmérésből, távlati lehetőségek mérlegeléséből és – nem utolsósorban – újabb kori történelmünkbe ágyazott önismeretből. Mert ahol most, 2013 végén tartunk, s ami még azok közül is sokaknak elviselhetetlennek minősül, akik negyedszázada kórusban zengtek a kommunizmus végéről, és differenciálatlanul akartak a történelem szemétdombjára hajigálni mindent, ami a létezett és fen­tebb röviden minősített európai szocialista kísérletek jegyében létrejött, tehát mai közállapotaink nem az égből pottyantak közénk. Út vezetett idáig és ennek több olyan elágazási lehetősége volt, ahonnan legalább a kapitalizmusnak egy olyan változata felé lehetett volna menni, ami elviselhetőbb lenne az alulmaradottaknak is, és az ország nem lenne még a tőkés berendezkedésű Európának is lenézett, konzervatív polgári körök által is megvetett páriája.

Az Eszmélet szerkesztői és szerzői nem járták be ezt az utat. Köztu­dott, hogy a folyóirat és az MSZP sokáig kölcsönhatásban volt, a folyóirat tartalma mindig politikailag körültekintő és magas színvonalú orientációt kínált olvasóinak. Ez a lap szocialistának indult és mindmáig az is ma­radt. Fájdalom, az MSZP nem. Groteszk, de a társadalom érdekei felől nézve tragikomikus, hogy egy minden partikuláris, potyaleső „nemzeti” vállalkozásnak milliárdokat teljesítmény nélkül is juttatgató rezsim olyan álbaloldali lózungokkal tud nyugodtan készülni következő győzelmére is, amelyek csak azért hatásosak, mert nincs baloldali, a tényeket és a jelenségeket hitelesen elemző és bemutató kihívója, ellenfele. És ma már láthatóan nem is lesz mindaddig, amíg a prekariátus lehetséges, tehát reális cselekvési lehetőségeit a szocialista értelmiség ki nem dolgozza és a politikai köztudatba be nem ülteti.

A megtett út további méltatása helyett e feladatról szeretném elmon­dani a véleményemet, mert hiszen új, fiatal kézbe kerül a főszerkesztői toll. Egy elméleti igényű cikkeket és tanulmányokat közlő folyóirat nem fejthet ki közvetlenül tömeghatást, nem ez a funkciója. De útját, módját kellene megtalálni annak, hogy az eddiginél nagyobb, tágabb értelmiségi körhöz jusson el az Eszmélet. Tudom, hogy ez pénzkérdéssel kezdődik, azzal is folytatódik. Szocialista Soros Alapítvány a jövőben sem lesz, de Európában ma már azért léteznek némi pénzzel is rendelkező politikai formációk, amelyeket meg lehet és meg is kell szólítani. Erre ma az esély a fennálló rezsim szélsőségesen rossz híre és a belőle kiinduló veszély tudatosulásának okán biztosan jó. A terjesztésnek is meg kell találni min­den korszerű (elektronikus) formáját és ehhez fel kell térképezni és meg kell szólítani minden olyan potenciális közvetítőt, akinek saját érdeke is a szocialista eszme térhódítása.

Ami pedig a tartalmat illeti: olyan fiatal embereket kell elérni, akik vagy semmit, vagy csak manipuláltan elmarasztalót tanultak, hallottak a szocialista eszmékről. Ismertek az egyetemi ifjúság súlyos jobboldali fertőzöttségéről készült felmérések. Ezt a tendenciát le kell fékezni, aztán meg is kell fordítani. Enélkül nincs baloldali kibontakozás Magyar­országon! Ez tehát eminens feladata az Eszméletnek. Minden elérhető forrást fel kell dolgozni az európai szocialista kísérletek bukásának kiváltó okairól. Pontosan kell bemutatni azt is, ami elméleti tévedésből történt és azt is, ami az elmélet megszegése, semmibe vétele okán következett be. A munkának ebbe a körébe tartozik viszont annak bemutatása is, ami a kizsákmányolásra épülő társadalmak meghaladásában maradandó, megkerülhetetlen eredmény volt.

A globalizáció tényeit és veszélyeit úgy kell bemutatni, hogy annak ne korlátoltan agresszív, nacionalista jellege legyen, mint ahogy azt a mai magyar jobboldali rezsim uszítóan félrevezető agitációjában megéljük. A fiatal embereket arra kell nevelni, hogy mindenről globálisan gondol­kodjanak és lokálisan e tág szemlélettel cselekedjenek.

Az Eszméletnek – véleményem szerint – folyamatos figyelmet kell fordítania korunk talán legmeghatározóbb jelensége, a kínai építkezés eredményeire és problémáira. Ami ott történik, az a legelfogultabb nyu­gati, polgári kommentárok szerint is folyamatosan százmilliók anyagi gyarapodását és szociális biztonságának erősödését hozza magával. Ám tény, hogy ezek a sikerek a kapitalista termelési mód mind széle­sebb körű térhódításával járnak együtt. Ezt a tendenciát a kommunista párt – minden elérhető forrás szerint – szoros ellenőrzés alatt tartja és a mutatkozó torzulásokat nemcsak felismeri, hanem nyilvánosan el is ismeri. Vélelmezhető, de nem biztos, hogy a kínai folyamat annak a hú­szas évek elején a hadikommunizmus elkerülhetetlen felváltására Lenin által kezdeményezett NEP-nek a tartós megvalósulása, amit azután a Szovjetunióban egy egészen más, a letagadhatatlan eredményeket iszonyú áldozatok és elfogadhatatlan torzulások árán elérő politika kö­vetett. Elemezni, megérteni és ha indokolt, kritikának is alávetni a kínai gyakorlatot – elementáris érdeke minden szocialista meggyőződésű értelmiséginek – felénk, vert helyzetünkből kiváltképp.

Az MSZP – véleményem szerint – mindmáig nem dolgozta ki és önma­gának sem tudta megmondani, hogy mitől lenne szocialista, egyáltalán: mit ért itt és most szocializmuson. De ezt a munkát el kell végezni – vagy e párt keretei között, vagy egy más formációban. Ha ez nem történik meg, akkor Magyarország hosszú időre kiesik az európai civilizáció fő áramából. S ezt azért hagytam ennek a végül is méltató véleménynek a végére, mert ez a legnagyobb kihívás, amelynek meg kell felelni.

*

HARSÁNYI IVÁN

Az Eszmélet 100. számának margójára

 

Nem tudom, illik-e egy folyóiratot, amely irgalmatlan nehézségek dacára, többnyire ár ellen úszva, a következetes rendszerkritikus gondolkodás folyóirataként közel 25 év óta mégiscsak talpon van, szembesíteni eredeti programjával, célmegjelölésével. Valamit sugall az, hogy Verebes György tervezte, jól eltalált borítólapja máig változatlan. (Ismerek folyóiratokat, amelyek ez alatt a negyedszázad alatt kétszer is változtattak fedőlapot.) Annak idején, az „államszocialista” társadalmak összeomlásának hónap­jaiban azzal a programmal lépett a színre, hogy kimentse a romok alól, és a torzulásoktól megtisztítva munkába állítsa a marxista gondolkodás időtálló törzsét. „Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcsolata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amelynek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány ered­ményei nem tudták megdönteni” – írta az 1989-es 1. szám ajánlásában a szerkesztőség elnöke, Tőkei Ferenc. Emiatt valószínűsítette, hogy „a politikai élet és a marxizmus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen”. Ami pedig a célt illeti: „Szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapján mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szaktudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai jelentősége van és lesz a jövőben is.”

A folyóiratról kevesen tudják, hogy neve örökölt. Elindítói erre hivat­koznak is: annak a hamvába holt kezdeményezésnek a fonalát vették föl, amely 1956 nyarán Mészáros Istvánnal, mint felelős szerkesztővel, Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György vezető közreműködésével új hanggal kívánt színre lépni a magyar prog­resszió szellemi folyamatában. Az október utáni történelmi ellenszél elfújta ezt a kezdeményezést. Az 1. szám címlapján azonban 1989-ben, Alexander Dubcek és Mihail Gorbacsov társaságában, ott található Lukács György képe is.

Érdemes belelapozni a folyóirat korai számaiba. Egyrészt, mert már a futó pillantás is bizonyítja az értékek és álláspontok nagyfokú, évti­zedeken átívelő folyamatosságát. A névtelen szerkesztőségi előszó, leszögezve, hogy „ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon kívül nem sok köze volt a marxizmushoz”, megállapítja, hogy éppen ezért kudarca „nem is cáfolja a marxizmus létjogosultságát”. Kapitány Ágnes és Gábor egy hosszabb cikkben nagy pontossággal előre jelzi, hogy bár a magát szocialistának valló társadalom összeomlása miatti kiábrándulásában „a megváltó »újat« a közgondolkodás a piacgazdaságban látja, ez az eufória a működő piacgazdaság kialakulása nyomán néhány év alatt el fog múlni”. Mások „a »létező szocializmus« korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát”. Ám nem biztos, hogy történelmi helyzetünk „kétválasztásos […] A társadal­mi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kapcsolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e fel­erősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszocializmusból egyaránt?” (Akkor még nem vetődött föl élesen, hogy mindkettőnél rosszabb variáns is létezhet.) Arra is fölhívják viszont a figyelmet, hogy a fejlett kapitalizmusban vannak tendenciák, amelyek egy valóban új termelési mód felé mutatnak. Ebből a szempontból az informatikai forradalom szerepére utalnak, amely a termelést a szellemi termelés irányába tolja el, és az ember újratermelését teszi húzóága­zattá. Ez utóbbi gondolatsor szinte ma is megfogalmazható, még ha aktuális programként ma csupán az akkorinál is kisebb csoportokban fogalmazódik meg.

Egy másik fontos következtetés, amelyet az Eszmélet korai számaiból levonhatunk, hogy a körülötte csoportosuló rendszerkritikus gondolkodók nem akkor, 1989-ben „döbbentek rá” a történtek lényegére és az új hely­zet sajátosságaira. Olyanok gyűltek össze a folyóirat körül, szinte teljes eszmei fegyverzetben, akik – akár a szovjet fejlődés évtizedeiről, akár a nagy világtendenciákról – akkor már évek óta kiforrott kritikai-marxista álláspontot vallottak. Közben annak is tudatában voltak, hogy azok, akiknek az érdekeit érvényesíteni akarják, jórészt nem látják át mindezt. „Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jelzett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen azért változatlanul megvalósulás előtt állónak is tekinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.”

A folyamatosság a folyóiratban nem jelent megrekedést a korai szin­teken. Ha az első években a világrendszer helyzetét a szerzők még elsősorban az USA-EU-Japán háromszög gazdasági mozgásai alapján elemezték, viszonylag korán megjelent, majd később uralkodóvá is vált annak a tendenciának a jelzése, amely a mai, ennél sokszorta bonyolul­tabb, többszereplős birkózás fejleményeit követi.

A folyóirat mindig fontos feladatának tartotta, hogy jó fordításban pre­zentálja olvasóinak a szocializmus, a munkásmozgalom és a gyarmati felszabadító mozgalom olyan alapdokumentumait és alkotásait, amelyek korábban, tilalmak vagy egyszerűen a tájékozottság, a hozzáférhetőség hiánya miatt nem kerülhettek a nyilvánosság elé, de a szerkesztőség úgy vélte, hogy a fejlődés bizonyos szakaszaiban annak az önigazgatás felé mutató törekvésnek az esélyeit ösztönözték, amelyet a folyóirat is vallott és vall mindmáig. Így került már az első számba a Csehszlovák Kommunista Párt 1968-ban kiadott akcióprogramja; Trockij kritikus 1939-es cikke, amely a harmincas évekre kialakult sztálini államstruktúrát egyfajta bonapartista államfilozófia megtestesülésének tartja, és szinte Gyilasz Új osztály című nagy hírű könyvének másfél évtizeddel későbbi eszméit előlegezi meg. „Szóhoz jutott” néhány számmal később Bakunyin és vele az anarchizmus öröksége is. Mindez nem kritikátlanul, de azok nélkül az előítéletek nélkül, amelyek korábban bénították mindenfajta antikapitalista örökség gondolatilag termékeny elemeinek beépítését egy nem jégbefagyottként felfogott marxi gondolkodás eszmevilágába. Megkezdődött a bolsevik-mensevik szembenállás tárgyilagos felülvizs­gálata is; mindenekelőtt a mensevikek Julij Martov és Fjodor Dan által vezetett szárnyának kiegyensúlyozott bemutatásával. Utóbb, mikor az Eszmélet, már kiépített kapcsolatai alapján nemzetközi konferenciákat kezdeményezett az új világhelyzetnek, különösen Kelet- és Közép-Eu­rópa folyamatainak az elemzésére, ez a sokféle irányú tájékozódás a baloldal számos, sokféle megközelítést képviselő gondolkodóját vonzotta Budapestre.

Mivel a rendszerkritikus baloldal ezekben az időkben elsősorban Eu­rópán kívüli régiókban bontogatta szárnyait, a folyóirat gyakran tekintett ki a trikontinentális térség történeti hagyományaira (például Gandhi sze­repére és eszméire, illetve sokszor és reménykedve Latin-Amerikára, a felszabadítás teológiájára és képviselőire, a gerillaharcok programjaira), mint olyan szellemi erőtérre, amelyből minden ellentmondása ellenére ösztönzést nyerhetünk. Tíz év múlva ez már banalitás volt, akkor még szem kellett hozzá, és az Eszmélet volt az egyik ilyen szem.

Krédójának megfelelően a szerkesztőség nagy erővel sugallta azt a gondolatot, hogy a liberális piacfelfogással szemben a dolgozói tulaj­donlásnak egyenlő jogot kell biztosítani a tulajdonformák között. Ennek egyik kiemelkedő harcosa volt Mocsáry József, aki éppen most hagyott magunkra bennünket. A megindult kaotikus privatizáció közepette írott Hogyan lopjunk gyárat? című esettanulmánya ma is revelációs erővel mutatja a számos jelenlegi tendencia kiindulópontjának tekinthető közép­európai vágású eredeti tőkefelhalmozás kártételeit. A folyóirat egyaránt helyet adott a kérdés elméleti feldolgozásainak és időszerű folyamatai tárgyalásának. A 3. szám egész tanulmánycsokrot szentelt a munkavál­lalói közös tulajdonlás és önkormányzat lehetőségeinek, amelyek kez­detei – ma erre kevesen emlékeznek – egy ideig és bizonyos mértékig reményeket keltettek. Nem az Eszmélet és a fórumát ebben az ügyben felhasználó szerzők bűne, ha nem látták előre: ezek bizony, az erővi­szonyok miatt, csak utóvédharcok. Olyan váltás esetén azonban, amely nemcsak politikai, hanem társadalmi változás előtt is utat nyitna, volna hová visszanyúlni. Már itt megjelent az a megkülönböztetett figyelem is, amelyet az Eszmélet köre a magyarországi szegénység, a társadalmi minimumszint alatt élők iránt tanúsít.

Ahogy Brüsszelben legendássá vált a Grand Place egyik zugában talál­ható „Kék hattyú” kávézó, ahol Marx és Engels, a forradalmak küszöbén, 1847 és 1848 fordulóján a Kommunista kiáltványt fogalmazták, később úgy vált a baloldali gondolkodás egyik hazai műhelyévé az óbudai Kerék vendéglő, ahol – szerény fogyasztás ellenében – az Eszmélet baráti köre sok éven át a hazai és a nemzetközi progresszió dilemmáit tárgyalhat­ta meg barátaival. Kicsit olyan volt ez, mint történelmi áthidalás a régi szocialista mozgalomnak egy-egy kocsma hátsó különtermében tartott összejövetelei és a 2010 utáni romkocsmák fórumai között, jelezve az idők múlását, de részben a „kerék” visszakanyarait is. A Kerék össze­jövetelei egy ideje már a tisztes múlt részei, de jó emlékük azt ígérheti, hogy egyszer, talán nemsokára – a régi munkásmozgalmi induló sza­vaival: „megfordul majd a nagy sorskerék / örömünnepekre virradunk”. Arra persze nem számíthatunk, hogy – mint a brüsszeli főtéren – az idegenvezetők mostanában a Bécsi úton haladva felhívnák a külföldiek figyelmét a jeles vendéglátóhely jelentőségére…

Olyan ismereteket terjeszt a folyóirat, amelyeket anyagi vagy nyelvi okokból máshonnan nehezen lehet összekaparni. Maga az a tény, hogy a világtársadalom fejlődésének legfontosabb témáit kanalizálja a hazai olvasóhoz, hogy a rendszerkritikus eszmék legjelentősebb külföldi és hazai koponyáit szólaltatja meg, nélkülözhetetlenné teszi az aktuális világfolyamatok és történelmi gyökereik megértésére törekvő olvasó számára. Jelentőségét a maga torz módján az is tükrözi, hogy a legutóbbi időben egy kormányzati ukáz megszüntette a közkönyvtárak általi előfi­zetését. Mintha a Neue Reinische Zeitung 1849-es betiltása köszönne vissza egy internet előtti ókorból.

A folyóirat negyedszázad előtti fölbukkanása óta napirenden tart olyan kérdéseket, amelyeket mások csak mostanában vélnek fölfedezni. Lát­ta a globalizáció új lépcsőfokát, a kapitalizmus 19. századból ismert, ma is csak megjelenési formáikban különböző alapellentmondásainak ijesztő összefonódását bolygónk természeti környezetének fenyegető romlásával; az államok és a nemzetgazdaságok változatlanul egyen­lőtlen fejlődésének elháríthatatlan következményeit a véges világban; a pénzügyek és irányítóik szerepének egyre korlátlanabb növekedését, túlhatalmát a termeléssel és a szolgáltatásokkal szemben; a nemzetál­lamok gazdasági szuverenitásának visszaszorulását; a trikontinentális térségekben meg-meginduló, többször átmenetileg megbicsakló, majd ismételten lábra kapó új emancipatorikus mozgásokat, a nőkérdés radikális kiéleződését; a migrációs folyamatok megállíthatatlan fölgyor­sulását. Sokakat megelőzve érzékelte és elemezte az új évezred első évtizedének derekán kirobbant, Rozsnyai Ervin által „csomópontinak” nevezett, minden eddiginél átfogóbb, kiterjedtebb gazdasági válság előjeleit.

A folyóirat jól ismert, időnként nemzetközi konferenciákon, vitaülé­seken gyümölcsöztetett nemzetközi kapcsolatai lehetővé tették, hogy a világfolyamatok elemzésének olyan kiváló ismerőit-kutatóit is rend­szeresen bemutassa olvasóinak, mint Immanuel Wallerstein, Mészáros István, Eric Hobsbawm, Giovanni Arrighi, Samir Amin, Jürgen Kocka, Ignacio Ramonet, Slavoj Zizek, Carlos Antonio Aguirre Rojas, Vitorino Magelháes és sokan mások; a hazaiak (élők és már nem élők, fiatalok és idősebbek) közül pedig Agárdi Péter, Bartha Eszter, Bayer József, Sz. Bíró Zoltán, Földes György, Kállay R. Gábor, Konok Péter, Krausz Tamás, Mitrovits Miklós, Mocsáry József, Susan Zimermann, Szabó András György, Szalai Pál, Szalai Erzsébet, Szentes Tamás, Szilágyi Ágnes Judit, Szigeti József, Szigeti Péter, Szoboszlai György, Szvák Gyula, Tütő László, Wiener György és mások. Nagy érdeme, hogy a számunkra nagyon fontos Kelet- és Közép-Európa folyamatait szinte naprakészen követte. Ezen belül különös figyelmet szentelt azoknak a társadalmi-gazdasági és politikai folyamatoknak, amelyek a kapitalista szférából annak idején kiszakadt, majd az 1990-es évek elején oda visz-szazuhant országok területén kavarognak. Mint (a más régiók ügyeiben is jól tájékozott) Alekszandr Taraszov rámutatott, ezekben gyakran nem a kapitalizmus (ennyi idő után már nem is lehetséges) „visszaállításáról”, hanem másodszori megjelenéséről van szó, ami rengeteg sajátos, új jelenséget eredményez.

Kezdettől mindmáig folyik a vita a folyóirat hasábjain arról, hogy a Szovjetunióban 1917-től, majd sok más államban különböző időpontoktól „létező” társadalmi formációkat lehet-e, érdemes-e bevonni a szocializ­mus fogalomkörébe. Ennek a vitának a makacs jelenléte és időnkénti föllángolása arról tanúskodik, hogy a szellemi baloldal nem rázhatja le magáról ennek az alapdilemmának aktuálpolitikai szempontoktól amennyire lehet függetlenítendő tisztázását. Ez olyan volna, mintha a XVIII. századi francia citoyen nem akarna tudni a néhány száz évvel korábbi velencei kalmárokról.

Amint a hazai és a nemzetközi baloldal egésze, a kapitalizmus kri­tikusai is sok irányzatra, politikai és eszmei áramlatra tagolódnak. Az Eszmélet igyekszik szinte valamennyiüknek megszólalási lehetőséget biztosítani. Felhívja a figyelmet azoknak a társadalmi erőknek a szapo­rodó fölbukkanására is, amelyek alkalmasnak látszanak a kapitalizmus meghaladása felé mutató kisebb-nagyobb ösvények megnyitására: a mexikói chiapa indiánok autonóm küzdelmére, vagy a különböző nyilvá­nos tereket és jelképes épületeket elfoglaló csoportokra a Wall Streettől a madridi Puerta del Solig. Érdeklődése főleg azoknak szól, akiket nem elsősorban a meglévő polgári állam hivatalos fórumain vívott szócsaták lelkesítenek, hanem akik a rendszert váratlan helyeken, előre nem sejthető módszerekkel ostromló, tömegeket mozgató akciókat kezde­ményeznek. S mivel a hagyományos nagymédiák a nagytőke zsebében vannak, maguk is egyre inkább „zsebben hordható”, korszerű technikai eszközöket használnak potenciális híveik mozgósítására. Olykor csalód­nak és még fognak is. A nagyot lobbanó mozgalmak gyakran kihunynak, hogy később, máshol, más követelések jegyében lángoljanak föl. Az Eszmélet követi és rögzíti közösségi hadmozdulataikat.

Egy másik kényes és fontos téma a nagy világvallások keblében dúló harc a szociális igazságosságért, a hit nevében állított szexuális tilalom­fák, a nők emberjogait durván korlátozó törvények és gyakorlat ellen, a vallási parancsok megújításáért. Röviddel megválasztása után már elemző tanulmány vizsgálta Ferenc pápa sokakat meghökkentő meg­nyilvánulásait, amelyekben a magyar szerző joggal egy újfajta szövetség lehetőségét reméli felvillanni.

Nem csekély helyet foglaltak el a szocializmus, a haladás, a nemzeti függetlenségi harc, a munkásmozgalom történelmi évfordulóihoz kötődő állásfoglalások, a nagy forradalmaknak, a spanyol polgárháborúnak, az 1968-as Párizsnak, az Allende-korszak újra meg újra erős érzelmeket keltő eseményeinek a tudomány műtéti asztalára helyezése.

Az Eszmélet visszatérő témaköreinek a felsorolása is nagy terjedelmet igényelne. A szociális problémákkal összefonódó vagy éppen ellenükben érvényesülő nemzeti törekvések, az ökológiai mozgalmak küszködése, a kultúra, az oktatás és az egészségügy tendenciái a késői kapitalizmus körülményei között, a galoppozó informatikai forradalom hatása a társa­dalmi folyamatokra stb. stb.

Mai pezsgő korunkban érdemes szellemi fórumok sokasága kényszerül kapuzárásra. Mi viszont kívánjunk az Eszméletnek újabb huszonöt évet. És segítsük is ebben.

*

MATTHIAS ISTVÁN KÖHLER

 

Igen tisztelt szerkesztőség,

örömöre szolgál, hogy a jubileum alkalmából lehetőséget kaptam röviden és tömören megírni gondolataimat az Eszmélet eddigi munkájáról, és hogy ezen túlmenően beszélhetek a magyarországi és régióbeli Marx orientációjú társadalomkritikáról.

Átolvastam néhányszor a felhívást, és minden alkalommal fennakad­tam a következő kérdésen: „hová jutottunk, s merre menjünk tovább?”. Két ok miatt. Egyrészt ebben a két kérdésben egy harmadik is rejlik, éspedig: „honnan jöttünk, vagy honnan indultunk?” Tehát a nagy meta­fizikai kérdés visszhangzik benne: a „honnan jöttünk, hová megyünk?” Másrészt számomra felvetődik még az a kérdés is, hogy „ki a mi”, avagy Eszterházyval még alapvetőbben szólván: „mi a mi?” Még ha az adott összefüggésben világos is talán, hogy itt az Eszmélet folyóiratról van szó, ez a kérdés – ha nem tévedek – mégis jóval tágabb kereteket feszeget. Bocsássák meg nekem hát, ha levelem kissé terjengősebb lesz, s a végén valószínűleg elvétem a célomat is.

A „honnan jöttünk, hová megyünk?” kérdés különálló kezelése csak a modernitásban vált lehetségessé. Előtte a válasz mindkettőre egy és ugyanaz volt, vagyis a modernitás előtti világképben eredet és cél egy helyütt volt keresendő. A kettő között lehetett bolyongani, odüsszeiát járni – mégis azonosak voltak. Homérosz Odüsszeusza számára nem kérdés, hogy utazása végén Ithakában köt ki. Az élet vagy az utazás olyan mozgás, amely összeköt eredetet és a célt, s egyetlen értelme az elveszett eredet újbóli megtalálása. Hogy ez mégis sikerülhet, habár az eredet mindig elveszett volt, és a célt élve elérni soha nem lehet, az azon a belső törvényen alapul, amely a modernitás előtti embert vezette, és számára soha nem tűnt kérdésesnek.

Ez a biztonság a modern embernek már nem adatik meg. A korai Lukács „transzcendentális hajléktalanságról” beszél. A modern ember tévelyeg, nem tiszta számára, honnan jön, nem tiszta számára, hova tart. És így elveszíti azt is, ami a kettő között van, az életet mint uta­zást, az élet értelmét. Ennek okai sokrétűek, és végső soron mindegyik visszavezethető azokra a változásokra, amelyek a kapitalista termelési mód elterjedésével álltak be az emberek együttélésében – még egyszer visszatérve Lukács A regény elméletére: egy zárt kultúrából egy nyíltba történő fejlődés során. Tudjuk, hogy ez az átalakulás nem csak negatív dolgokat hozott magával, Marx szerint jószerivel ez adta az alapot az átfogó emancipációhoz.

Miért írom mindezt? A „hová jutottunk, s merre menjünk tovább?” kérdései a bizonytalanságnak, a mindig is elveszett eredetnek és az élve el nem érhető célnak csak ebben az összefüggésében kapnak értelmet. Hogy emellett a „honnan jöttünk” kérdése már fel sem vetődik (feltehetően, mert a válasz magától értetődőnek tűnik, vagy talán azért, mert erről az eredetről nem feltételezhető, hogy megvilágítja az előttünk álló utat), az nem tekinthető puszta véletlennek. Az eredeti társadalmi közeg, amelyben a folyóiratot alapították, ahol ötleteivel impulzusokat akart adni egy jobb jövőhöz, visszahozhatatlanul a múlté. Az ebből a társadalmi közegből kialakított jövőkép feloldódott, szétmállott. És ezzel megkérdőjeleződött s gyakorlatilag megszűnt az a mozgalom is, amely a kettőt összekötni hivatott.

És ki a kérdés alanya? Nyilvánvalóan a folyóiratról van szó, és az olva­sók, szerzők, kritikusok közösségéről, akikért van, akiket képvisel, de a kérdés sajátságos módon felmerül szélesebb összefüggésben is, amely túlmutat ezen a közösségen, és a magyarországi vagy talán egy még nagyobb közösséget helyez a kontextusba. Ez nem csoda, hiszen az a munka, amelyet egy olyan folyóirat végez, amely zászlajára a társada­lomkritikát írta, nem választható le a társadalomról, amelyet bírálni próbál. A munka nem minősíthető anélkül, hogy pillantást ne vetnénk arra, mit ért el a folyóirat a társadalomban, amelyet bírál. Ugyanakkor nem csak az Eszmélet folyóirat lett 25 éves – a magyar társadalom és vele együtt a régió társadalmai is a rendszerváltozás utáni 25. évükbe léptek. És velük együtt a Nyugat is, amely annak idején kikiáltotta a szocializmus, kommunizmus, totalitarizmus, elnyomás feletti győzelmét, a „történelem végét”, a fejlődés és szabadság kezdetét stb. Az ún. „posztszocializmus” korszaka tehát nem csak az egykori államszocialista társadalmakat érinti, a „posztszocializmus” ugyanúgy hatással van azokra az államokra is, amelyek magukat soha nem nevezték szocialistának. Eljött tehát az idő mindenki számára, hogy feltegye a kérdést, mi történt, amióta halottnak nyilvánították a szocializmust? Mit valósítottak meg a tervekből, esz­mékből? Mely irányba sodródott azóta a társadalmi, államokon belüli és államok közötti fejlődés? Ebben az értelemben nem csak az Eszmélet folyóirat számára érkezett el az önreflexió ideje.

Az utóbbi 25 évben a gondolkodás odüsszeiájának voltunk tanúi, a liberális gondolkodásénak, a konzervatív gondolkodásénak, és nem utolsósorban a kritikus gondolkodásénak. Ennek az odüsszeiának a méretei jóval inkább megfoghatóbbá lesznek, ha megnézzük, honnan hová mozdultak el a társadalmak és az emberek. Ezen keretek között az Eszmélet folyóirat segítségével nyomon követhető annak a baloldali­nak az utazása, amely az 1989-as évet követően azzal a nehézséggel küzd, hogy magát a szociáldemokráciától balra helyezze el (szándéko­san használok ilyen ködös megfogalmazást), aki nem fogadja el, vagy legalábbis megkérdőjelezi azt a tételt, hogy a kapitalizmus ezúttal végső győzelmet aratott, és bebizonyította, hogy lehetetlen felülkerekedni rajta.

A fő irányvonal valószínűleg a munkástanácsok felállításának és az állami tulajdon közösségi tulajdonba adásának már 1989-ben is utópisztikus követelése marad. Ezt követően az 1989 utánt jellemző önmagára találás szakasza következik, a küzdelem a kapcsolódásért a globális valóság­hoz, a nemzetközi baloldali diskurzus pótlása, a radikális gondolkodás és a tartható antikapitalista pozíciók lehetőségeinek kifürkészése, továbbá a harc a kritikus gondolkodás totális marginalizációja ellen, a rezignáció és apátia ellen, amelyet esetleg leginkább a saját soraiban tapasztal. Mindez kiolvasható a cikkekből, de abból is, ahogyan összeállították az egyes kiadványokat, amelyeket az Eszmélet a kezdetektől a mai napig megjelentetett. Az elméleti és gyakorlati nehézségek, melyekkel a folyó­iratnak meg kell küzdenie csak részben jellegzetesen magyarországiak, vagy ún. „posztszocialista” térségbeliek, ezek egyszersmind a globális baloldal nehézségei is.

Nem titok, hogy a kritikus gondolkodás már jóval korábban válságba jutott. Legkésőbb 1968 óta – tehát tulajdonképpen attól az évtől, amely az általános történelemtudatba mint a XX. század második felének bal­oldali orientált mozgalmi tetőpontja vonult be – mindinkább defenzívába szorul. Ezzel egyidejűleg a fordista-keynesiánus szabályzó rendszerek képtelennek mutatkoztak a hetvenes évek gazdasági válságának meg­oldására, s kezdetét vette a neoliberális egyeduralom.

A kritikus gondolkodás válságának egyik fő oka a kihívás volt azon álla­mokkal szemben, amelyek a marxizmus-leninizmusra hivatkoztak, vagy ahogy Althusser – aki ebben az időben rendre a „marxizmus válságával” szembeni produktív szembenézésre szólított fel – 1977-ban fogalmazott: „a nehézség, mi több lehetetlenség, hogy elméleti ismereteink jelenlegi állásán kielégítő marxista magyarázatot adjunk arra a történelemre, amelyet a marxizmus nevében csináltak.”¹ Szerinte ugyanis a dolog nem intézhető el azzal, ha egyszerűen elvetjük az ottani szocializmust, sem azzal a sarktétellel, hogy sok útja-módja van a szocializmusnak. „Ki szavatolhatja vajon, hogy a »másik út szocializmusa« nem ugyanazt eredményezi, mint ahova a »létező szocializmus« vezet?²

A növekvő nemzetközi összefonódás, az egyes államok mind szöve­vényesebb függőségi helyzete, az a kérdés, hogy a mind erősebbé váló global playerek, így a vállalkozások és NGO-k mellett, milyen szerep jut még egyáltalán az államnak, s mindemellett persze a centrumállamok eltűnőben lévő munkásosztályának: mindezek olyan kérdések, melyek új elméleti irányultságokat követelnek. És ezek az új elméleti irányok keretet adnak ahhoz, hogy – a folyóirat segítségével – járható utak keresésére lehessen indulni.

Hová jutottunk tehát?

A kérdés valószínűsíthetően az esetleges sikerekre vagy sikertelensé­gekre utal, és anélkül, hogy túlzottan cinikusnak akarnánk mutatkozni, pillantást vetve az elmúlt 25 évre, valamint a jelenlegi helyzetre, meg kell állapítani, hogy az Eszmélet legnagyobb sikere abban áll, hogy még mindig létezik. Ugyan mi módon lehetne mérni egy társadalomkritikai folyóirat sikerét? Minden társadalomkritika célja kell legyen, hogy javítson a társadalmi állapotokon, végül pedig hogy valóra váljon a társadalmi emancipáció. Így a társadalomkritika célja saját maga magszüntetése (élve nem éri el a célját). A magyar társadalmat és a kapitalista világ­rendszert nézvén meg kell állapítani, hogy az Eszmélet szörnyűségesen csődöt mondott. Az emancipált társadalom célja soha nem tetszett tá­volibbnak. Mindazonáltal nem lenne helyénvaló, és túl sokat követelne, valósággal „neoliberális” lenne az, aki egy folyóirat elé ilyen hatékonysági mércét állítana, még ha az értelmiség hajlamos is rá, hogy a történelem szerkezetét illetően túlértékelje az eszmék, különösképpen a saját esz­méinek jelentőségét.

Globálisan ma azt éljük meg, hogy a diskurzus határai, vagyis nyilvá­nosan kimondható határai, amelyek eddig a liberális demokrácia gon­dolatiságának a határáig terjedtek, eltolódnak. Ám ez sajnos kevésbé a kritikus gondolkodás vagy az olyan folyóiratok, mint az Eszmélet elméleti erőfeszítésein múlik, hanem inkább azon, hogy a liberális demokrácia védelmezői a liberális demokráciát költségesnek és működésképtelennek tartják. Ez nem egyszerűen pusztán magyar jelenség, ez jelen van min­denütt, ahol az emberek sok-sok éven keresztül számtalan kis csatában jogi és szociális biztonságot vívtak ki maguknak. Tapasztaljuk az ellen­állást. Szakszervezetiek milliói tiltakoznak Indiában jobb munkakörülmé­nyekért, diákok százezrei tüntetnek Kanadában, Németországban, Szlo­véniában, Horvátországban és Magyarországon a tandíj ellen és a jobb tanulmányi körülményekért, egyiptomiak, tunéziaiak százezrei tüntetnek a szociális biztonságért és hogy részesei lehessenek a politikai életnek, portugálok, spanyolok és görögök tüntetnek az EU és kormányaik meg­szorítási politikája ellen, bolgárok százezrei tüntetnek a villamos áram díjának emelése ellen, izraeliek százezrei tüntetnek a megfizethetetlen lakbérek ellen, brazilok százezrei tüntetnek a jobb oktatásért és az ellen, hogy VB-t tartsanak a saját országukban, emberek százezrei tüntetnek az egész világon saját államaik megfigyelési gyakorlata ellen (bocsánatot kérek minden érintettől ezért a vázlatos felsorolásért, és mindazoktól, akiket itt nem említettem).

Mit nyújtanak számunkra a problémák megoldásaként a „posztideoló­giai” korszakban? Az alternatíva a kapitalista technokrácia vagy a nemzeti, vallási színezettségű autoritarizmus. Nem kell dialektikus ma­terialistának lenni ahhoz, hogy belássuk, e kettő nem nevezhető alterna­tívának, hanem egymást kiegészítő egységet alkot. Nem kell történelmi materialistának lenni ahhoz, hogy belássuk, a gazdasági szükségszerű­ségből eredő alternatívátlanságnak e „posztideologikus” konstellációja nem egyéb, mint színtiszta osztályharc. Ezenközben kizárják a valódi alternatívákat: senki nem beszél a tulajdonviszonyok megváltoztatásáról, senki nem beszél a munka- és termelési viszonyok megváltoztatásáról, senki nem beszél a politikai döntéshozatalbeli, részvételi lehetőségek megváltoztatásáról. Anélkül azonban, hogy e háromról beszélnénk, nem léteznek alternatívák. S merre menjünk tovább?

25 évvel a szocializmus, a kommunizmus, a történelem stb. vége után tehát meglehetősen siváran állnak a dolgok. Amennyiben elismerjük a jelenlegi helyzet katasztrofális voltát, és nem tagadjuk le, mint valami zavart, vagy minősítjük puszta pesszimizmusnak, senki nem csodálkoz­hat azon, hogy ezért a helyzetért a 25 éve halottnak nyilvánítottat teszik felelőssé. Mintha kiszállna belőlünk a levegő a jövő felszabadításának utópisztikus liberális ígérete és azon higgadt-patetikus megállapítás kö­zött, mely szerint nincs nemesebb dolog, mint a nemzet túléléséért való szenvedés. Módszeresen szűkítik a közügyekbe és a politikába történő beleszólás terét. És itt „politikán” nem azt a posztdemokratikus cirkuszt értem, amelyet felajánlanak számunkra, hanem éppenséggel azt a teret, amelyben az egyén és a társadalom közötti párbeszéd zajlik. A parlament a jelenlegi abszolút jelentéktelenségében a népképviselet-karikatúrája-ként nem csak Magyarországon jelzi minden politikai hanyatlását. Walter Benjamin 1921-ben a következő megállapítást tette a parlamentről: „Azért nyújtják az ismert szánalmas komédiát, mert nincsenek már tudatában a forradalmi erőknek, amelyek életre hívták őket.”³

Az Eszméletnek a fájdalom gócához kell mennie, és felnyitnia a politi­kainak pontosan ezt a terét, azaz ezt a teret kell rendelkezésre bocsáta­nia annak a nyilvánosságnak, amely fogékony az alternatívákra, amelyen a többiek őt észre sem véve keresztülgyalogolnak, vagyis azokról a ter­melési és tulajdonviszonyokról kell megfogalmaznia bírálatát, amelyet a többiek mint természetest, istentől valót fogadnak el. Ez azt jelenti, hogy meg kell találni az utat oda, ahol az Eszméletre nincs már szükség. Mert a társadalomkritika célja továbbra is önmaga megszüntetése.

Jegyzetek

¹ Louis Althusser: Endlich geht aus der Krise des Marxismus etwas Neues hervor. In Zurückforderung der Zukunft. Macht und Opposition in der nachrevolutionaren Gesellschaften Franfurt/Main, Suhrkamp Verlag, 1979., 227.

² Uo.

³ Benjamin, Walter: Zur Kritik der Gewalt. In Zur Kritik der Gewalt und andere Aufsatze. Franfurt/Main, 1965, 46. Magyarul: Az erőszak kritikájáról. (Ford. Ben­ce György) In Benjamin, Walter: Angelus Novus, Esszék, Kísérletek, bírálatok. (Szerk. Radnóti Sándor) Budapest, Magyar Helikon, 1980, 41.

(Fordította: Kerényi Gábor)

*

LENDVAI L. FERENC

Válasz az Eszmélet szerkesztőségének körkérdésére

 

Hogy az 1988 óta megjelenő Eszmélet mint folyóirat, éppígy a szerkesz­tőség, a szerzők és az olvasói kör is kezdettől fogva rokonszenves legyen számomra, azt addigi szellemi pályafutásom jószerivel determinálta. Szü­leim részt vettek a szociáldemokrata mozgalomban, így a demokratikus szocializmus eszméjét már mintegy otthonról magammal hoztam. Apám nem érte meg a fölszabadulást, anyám viszont nem csatlakozott a kény­szeregyesített párthoz, így a sztalinizmus lidérceivel szerencsére nem kellett megküzdenem. (Évek óta hiába próbálom megértetni mindenkivel, hogy a szabályos „Sztalin” helyett a „Sztálin” névalak és a belőle derivált formák valójában az ún. személyi kultusz makacsul túlélő maradványai.) A marxizmus mint eszme felé gimnazista koromban (Steinmetz Miklós Gimnázium, Pestlőrinc 1952-1956) kezdtem tájékozódni, és nagy sze­rencsémre a lőrinci Szabó Ervin Könyvtárban valahogyan megmaradt Marx és Engels műveinek a névadó Szabó Ervin által készített régi vá­logatása, s ez került a kezembe: egy szabadabb szellemű kiadás, mint a Szikra – egyébként persze szintén hasznos – kiadványai. Továbbá nekem ez idő tájt Stendhal volt a kedvenc íróm (később, egy hónapos kelet-berlini csereutam során a Humboldt Egyetemen, elmentem meg­nézni Stendhal, akkoriban sajnos katasztrofális állapotban lévő városát), s egy önképzőköri dolgozathoz irodalmat keresve rátaláltam Lukács: Balzac, Stendhal, Zola kötetére. El voltam ragadtatva: megértettem, hogy a marxizmus ma is élő szellemi áramlat. Szóval 18 éves koromra, hogy nagyképűen fejezzem ki magamat, el volt döntve, hogy én marxista és lukácsiánus vagyok.

A valóságban persze csak később lettem az: én is megcsináltam a magam kis „útját” Marxhoz, és Lukácshoz is. Meggyőződésem szerint ortodox marxista lettem, és ortodox lukácsiánus. Ezért nem csatlakoztam az ún. Budapesti Iskola köréhez, bár voltak vele kapcsolataim, csatla­koztam viszont Tőkei Ferenc szellemi műhelyéhez. A meglehetősen komikus módon „létezőnek” nevezett szocializmus (hiszen ténylegesen ez a névadás leplezte le, hogy nem létezik) rendszerét éppen Tőkei történelemfilozófiája, a társadalmi formák fejlődéséről alkotott elmélete segítségével tudtam igazán történelmi távlatban szemlélni. A nyolcvanas évek második felében azonban egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az addigi, békésen csordogáló vagy pangó folyamat helyett most egy éleződő vál­sághelyzettel állunk szemben, amelyre valamilyen választ kell adnunk. Azt gondolom, hogy ez a fölismerés vezetett az Eszmélet elindulásához is 1988-ban. Akkoriban írt nagyobb tanulmányom: Az „átmeneti korszak” – történetfilozófiai szempontból a lényegi mondandó tekintetében a folyóiratéhoz hasonló szellemiséget képviselt, szóba is került, hogy itt jelenjen meg, de végül a Társadalmi Szemle 1989. évi 10. és 11. szá­mában került közlésre. A szerkesztő megjegyezte: minden bizonnyal ez az utolsó marxista szellemiségű tanulmány, amely náluk megjelenik.

Azt mondtam föntebb, hogy a tanulmány „a lényegi mondandó tekin­tetében” képviselt az Eszmélet írásaihoz hasonló szellemiséget. Volt ugyanis egy árnyalatnyi eltérés, mely a későbbiekben, ha ellentétté nem is, de különbséggé nőtte ki magát. A tanulmányban annak a meggyőző­désemnek adtam hangot, hogy Marx a kommunizmust posztindusztriális társadalomnak gondolta el, amelynek fejlődése az indusztriális kapitaliz­mus egy félperifériájáról indulhat ki, mivel azonban a hegeli értelemben vett „tagadás” formájában, ezért az indusztrialista centrum eredményei­nek átvételével. Ennek folytán, miután előbb megteremtette a minden társadalmi rendszer lényegét megszabó új tulajdonformáját (amelyről Marx azt mondta, hogy mint egyéni tulajdon „a tagadás tagadása” lesz: ugyanis a saját munkán alapuló magántulajdont tagadó tőkés magántulaj­don tagadása), egy hosszabb kerülő úton rekapitulálnia kell a kapitalista fejlődést, hogy azután a folyamatot már saját bázisára alapozva fejezze be. Két ilyen félperifériát vehettem számításba: Kelet-Európát és Latin­-Amerikát. Mivel az utóbbiról sem akkor, sem azóta nem rendelkeztem, illetve rendelkezem igazán realisztikus és a lényegi viszonyokat meg­ragadó ismeretekkel, kénytelen voltam az előbbire szorítkozni, annál is inkább, mert maga Marx is ezt a régiót vette számításba a szocialista forradalom lehetősége számára. És e régió társadalmi fejlődéséről végül azt voltam kénytelen látni, hogy az átmeneti helyzet adottságait nem egy új tulajdonforma kialakításához és egy új történelmi fejlődés megalapo­zásához használja föl, hanem a legrosszabb fajta, feudális elmaradottsá­gokkal terhelt kapitalizmus visszaállításához. Mindenütt.

Az új, korántsem örvendetes helyzet kialakulása kettős folyamatot indított el a gondolkodásomban. Először is a továbbiakban én már nem tudtam úgy gondolni a szocialista átalakulás perspektívájára, mint egy belátható történelmi távlatban számba vehető lehetőségre. Marx és Lukács nagyszabású víziói, Tőkei Ferenc és Mészáros István briliáns elemzései természetesen továbbra is lenyűgöznek, de ma már csak a történelemfilozófiai elmélet szintjén. Reális lehetőségeket a megva­lósulásukra nemcsak rövid, de hosszú távon sem látok. Hogy mégis marxiánusnak vallom magamat ma is, azért van, mert a marxi történel­mi materializmus és a társadalmi lét erre alapozott lukácsi ontológiája igazságát és érvényességét ma is fönntartom. (Azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbit nem A társadalmi lét ontológiája, hanem a Történelem és osztálytudat megformálásában.) És elvileg nem zárom ki persze azt sem, hogy a történelmi szituáció megváltozzon. Bekövetkezhet az az ökológiai katasztrófahelyzet, amelyet Marx A tőke I. kötetének „Nagyipar és mezőgazdaság” című pontjában prófetikusan előrevetített, s amely akkor abszolút kényszerként írja majd elő az emberiség legfejlettebb társadalmai számára a posztindusztriális revolúciót. És hát igen, ott van még Latin-Amerika is, mint afféle terra incognita. Ám mindez elvész nemcsak az ismeretlen föld, de az ismeretlen idő homályában is.

Másodszor pedig, azzal a feudális és klerikális kísértetjárással szem­ben, amely egész Kelet-Európát, de talán leginkább Magyarországot az elmúlt két évtizedben elöntötte, s napjainkban boszorkányszombatjának már egyenesen őrjítő körtáncát járja, szükségképpen kívánatosnak kellett látnom, méghozzá egyre inkább, a kapitalista és liberális progressziót. Hadd magyarázzam ezt meg kicsit részletesebben. Amióta a legsötétebb jobboldalról kell hallanom a legdurvább kapitalizmusellenes és liberaliz­musellenes szidalmakat, baloldalról már nehezen viselem el őket. Mivel undorodom a nacionalista téboly primitív Nyugat-ellenességétől, primitív Unió-ellenességétől, primitív Amerika-ellenességétől, ezért hát viszolygok, ha e hamis szólamokat balról is elkezdik játszani. Nem tudom elfo­gadni, ha némelyek idealizálják azokat a barbár afroázsiai viszonyokat, melyek között az ember „áhítatosan térdre hullott Hanumán, a majom, és Sabalá, a tehén előtt”, s melyek ellen az egyetlen igazi társadalmi forra­dalmat a kapitalizmus és a kapitalista gyarmatosítás hajtotta végre (lásd Marx: Brit uralom Indiában). Nem tudok osztozni azok lelkesedésében sem, akik trónra emelnek olyan zavaros, anarchisztikus mozgalmakat, mint a Greenpeace vagy az Occupy: szilárd meggyőződésem, hogy Marx, ha ma élne, ugyanolyan megvetéssel tekintene rájuk, mint annak idején Bakunyinra és bandájára. Egyes úgynevezett „baloldaliak”, úgy­mond, cionizmusellenességéről (ténylegesen antiszemitizmusáról) már nem is beszélve.

Nem, természetesen nincs szó arról, hogy az Eszmélet lapjairól ezek az abszurditások ömlenének az olvasóra. Rémisztő fölsorolásukkal csak plasztikusabbá kívántam tenni, miért tartom ma szükségesnek a szabad piacgazdaság és a liberális demokrácia védelmezését, holott korábban magam is az elméleti bírálatukat és a gyakorlati meghaladásukat lát­tam szükségesnek. Konkrét és belátható szocialista perspektíva híján, ténylegesen fasiszta jellegű fenyegetések árnyékában tartom ma szük­ségesnek ezt. És ha ennek folytán az álláspontom most sok mindenben nem esik egybe az Eszmélet irányvonalával, annak természetesen az a nyilvánvaló oka, hogy 1988/89 óta az én állásfoglalásaim módosultak a realitásokkal kötött kompromisszumok szellemében, nem a folyóiraté. Az Eszmélet ma is megpróbálja, hogy bár a realitások figyelembevételével, de mégis a maximumot őrizze meg az ideálokból, mintegy Lukács 1919-es szavainak szem előtt tartásával: kell, hogy egy helyen egészen tisztán lobogjon a láng. Bár mostanában technikai okokból nem tudok részt venni az Eszmélet Baráti Kör összejövetelein, mint korábban, most is teljes szí­vemből üzenem barátaimnak: képviseljék továbbra is az eszmét annyira megalkuvás nélkül, amennyire ez csak lehetséges. Igen, írják a folyóirat zászlajára a nagy Hallgatag által híressé tett jelmondatot: Je maintiendrai.

*

SEBESTYÉN ISTVÁN

Gondolatok az Eszmélet című folyóirat szerepéről, jelentőségéről

 

Az Eszmélet múlhatatlan érdeme, hogy a rendszerváltást követő, az élet minden területét érintő átalakulási „vihar” közepette – ha viszonylag szűk értelmiségi körben is – megőrizte a marxista társadalomtudomány-szem­lélet lényegi elemeit. Az a körülmény, hogy teret adott az egzaktság talaját messze figyelembe vevő baloldali, vagy azokhoz közel álló nézeteknek, biztosítékát adta annak, hogy a különböző társadalmak igen sokszínű sorában ne haljon el az a körültekintően megalapozott szándék, amely az emberek ember mivoltához méltó lét módozatait keresi. A XX. század végének, a XXI. század elejének eseményei, különösen a létezett szocia­lizmus kudarcát követő években, meggyőzően bizonyították, hogy ilyen elméletileg megalapozott törekvésekre, különösen a társadalmi létben nagyot csúszott rétegeknek, szükség(ük) van.

Egyes írások bátran világítottak rá arra, hogy 1990 után nem csupán „váltás”, hanem ostoba és elfogult rombolás is zajlott. Egyetlen szóba hozott példa: a termelőszövetkezeti mozgalom szétverése, amely – figye­lemre méltó gazdasági és egzisztenciális biztonságot adó eredményei mellett – kellően demokratikus is volt, és az 1970-1980-as évekre, az ország történetében addig soha nem látott szociális közeget teremtett az idős, de az aktív korú agrárnépesség számára is. A gazdasági élet e szegmensében 1990 után nem korszerűsített szerelvényeket indítottak útjukra, hanem felszedték a síneket.

Hiányosságnak tűnik, hogy az 1994-es parlamenti választásokat követő­en a folyóirat – szemérmesen, vagy az idők súlya alatt! – hallgatott arról a fejleményről, hogy a szocialisták nagyarányú győzelme nem csupán az ájulatsújtott MSZP ocsúdásának, hanem a választók csalódásának a következménye is volt, ami a rendszerváltás erőinek cselekvését és az újkapitalizmus fazonját is minősítette.

Tán több elmélyült elemzést kívánt volna az a társadalomra szállt ártalom, amely a szabad piac és a szabad verseny – egyébként szük­ségszerűen időszerűvé lett, de kisiklott – térnyerésének jegyében a jóhiszemű közgondolkodás szerves részévé válhatott, így: „Csak azt ne kérdezd, hogy miből lett az első 1 millió – a többi nem érdekes.” Ennek az akkor igaznak tűnt tételnek a nyomán szabadultak rá a gazdaságra a gátlástalan olajszőkítők, akik falánkak, kíméletlenek, s a politikába is beszivárogva, dilettánsok, elvtelenek, önzők voltak. Nem tudni, hogy most hol vannak; riasztó anyagi és erkölcsi hagyaték maradt utánuk.

Korunk eseményeire figyelve, úgy érzékelhető, hogy azok között az egyház szerepe elsikkad. Tévedések elkerülése végett: nem az emberek hitbeli meggyőződésének vizsgálata adná annak tárgyát. A kereszténység sok-sok évszázaddal ezelőtt túljutott történetének azon a szakaszán, amelyben csak az emberi lélek gyámolításával fog­lalkozott. A mai Magyarországon az egyháziak halk, de észrevehetően hatékony gesztusokkal, munkálkodással keresik a teret egy retrográd jellegű politikai hatalom mellé történő felzárkózáshoz. Meglepő, hogy állami intézmények (és mintegy kísérő reflexként civil szervezetek is) időnként olyan események lebonyolításához is invitálják az egyháziak rituális közreműködését – ami korábbi korok sajátossága miatt egykor elfogadott volt, ma azonban egyértelműen anakronizmus. Vajon nem kellene-e érzékeltetni az agyonmanipulált társadalommal, hogy volt már ilyen a világnak e táján, s nem vezetett jóra.

A XXI. század Európája az anyagilag és szellemileg felemelt (?!) embert helyezi a jövő középpontjába. Egy marxista társadalomkritikai folyóiratnak sűrű feladatai lehetnek abban, hogy e törekvések megva­lósítását fékező szándékokat leleplezze. Érinthet ez gazdasági jellegű igazságtalanságokat, jogkorlátozó politikai intézményeket, s az egymásra sorjázó nemzedékek értelmi-érzelmi elrablását célzó szándékokat is.

A 2010-es évek első fele számos, ellentmondásokkal terhes helyzetet teremtett hazánkban. Azokat részletezni itt nincs lehetőség. Egy biztos: a kedvező változások megidézéséhez a társadalom széles körű, demokra­tikus erőinek kell cselekvővé válnia. Úgy tűnik, ez sok minden miatt nem megy könnyen. A egyik ok: az emberek zárkózottá válása, elfordulása a politikától, a köz ügyeitől. Kiegészítője ennek a félelem és egy sajátos önérzet is. Ma a közélet szereplőinek terminológiájában úgy röpköd – az elmúlt 100-150 év során kellőképpen kompromittált – „kommunizmus” szó, mintha csak valamelyik hét szerdájáról vagy csütörtökjéről beszél­nének. A Duna-Tisza táján az 1948-1990-es korszakot becsmérlik azzal. Aki abban a korszakban élt, megégetve érzi magát, és visszahúzódik. E megállapítás nem csak az idős korosztályra vonatkozik. A mai 40 évesek akkor jártak iskolába, folytattak alacsonyabb vagy magasabb fokú tanulmányokat, szereztek szakmát és dolgoztak. Ma ez a réteg is paraván mögé vonult, holott „kommunizmus-szennyezettsége” teljesen tudománytalan frazeológia következménye. Magyarországon soha nem volt kommunizmus. Az ideológiai bástya, az MSZMP sem beszélt ilyes­miről. Valamennyi kongresszusa és minden alapvető dokumentuma egy fejlődésében ki nem teljesült szocializmust emlegetett. Az Eszméletnek szerepe lehetne abban, hogy rávilágítson a tömegeket tudománytalan megbélyegzéssel riogató megnyilvánulásokra. (Még ennél is hamisabb és differenciálatlanabb, az – egyébként hibákkal teli – Tanácsköztársaság minősítése, amelynek azonban legszembetűnőbb jegye mégis csak az, hogy antikapitalista volt.)

A 2010-es években elképesztő méreteket öltött a Parlamentben az alpári stílus. Olykor a fuvaros lovakat is körültekintőbben szólítják meg, mint a kupola alatt egymást a különböző frakciókhoz tartozók egyes tagjai. A dualizmus országgyűlési naplói tanúskodnak arról, hogy időn­ként az elődök sem a lágyszívű kántorok szerepét játszották. De mégis mások voltak! Megérdemelne a két korszak egy összevető elemzést, és annak következtetéseként egy megállapítást: a faragatlan megnyilvánu­lások vagy egyéb energiák vitték-e előbbre a világ dolgait? A társadalmi közmodor miatt sem lenne ez haszontalan. (Lásd: Bocskai-kabát, Fe­renc József-, Kossuth-szakáll, „Lassan mondom.”, „Oszt jó napot!”, „.sallert.”, „Buzi.” stb.)

A ma szociáldemokrata törekvéseinek nagyon tudatosan számon kellene tartani, hogy a csaknem teljesen megbénult társadalmi mobilitás egyik tragikus következménye, hogy az alul maradt/maradó társadalmi tömegek iránti figyelem ébrentartásának szubjektív feltételei teljes elha­lásra vannak ítélve.

Ha léteznek is, akkor sem közismertek az olyan tanulmányok, amelyek áttekintést adnak arról, hogy a rendszerváltás után széthullott honi ipari munkásság még itthon maradt része hova lett? A foglalkoztatottak és munkanélküliek rendre napvilágot látó statisztikái nem elegendő tájékoz­tatási tényezők. Milyen belső energiák munkálnak e jelentős rétegben? Munkálnak-e? Talajtalanná válásuk után vonzzák-e őket az egyébként egyre több nehézséggel küzdő civil mozgalmak? Vannak-e önképzési közösségeik, társas viszonyaik, ambícióik, céljaik, reményeik? Milyen a viszony e területen az egymást követő nemzedékek között?

A régi szociáldemokrácia a fenti kérdésekre roppant figyelmet fordított. A történelmi helyzet változott, a hajdani módszerek ma már bizonyosan nem jók. De az elektronikus világ megtalálta-e az emberi viszonylatok meghitt formáit egy szabad, demokratikus, anyagi-szellemi méltósággal telített társadalomért való munkálkodásra? Szívós – és a társadalmi mozgásokat befolyásoló – együvé tartozást úgy nem lehet teremteni, hogy az abban működő egyének nem ismerik egymás arcát, mentális vonásait. Mit mondhat erről az Eszmélet?

A marxisták tudják, hogy a kapitalizmus hallatlanul erős, és olyan, mint egy világ fölött függő, mindent magába szívó gyümölcs: ha túlérik, lehul­lik, de újra sarjad, mert magjában, a tőkében, elképesztő erők szunnyad­nak. És mégis: társadalmi-gazdasági alakulatok történelmi sorjázásának ténye vetíti előre, hogy a tőke sem örök. Elmúlásának módja, határideje ismeretlen. Vállaljon szerepet az Eszmélet abban, hogy a globális kapita­lizmus napjainkbeli emberarcúvá tételéhez erő, majdani búcsúztatásához pedig a magyar közgondolkodásnak, illetve az egyetemes emberiségnek előtakarékolt szellemi készletei legyenek!

*

SZÁNTÓ LÓRÁNT

Egy megrögzött olvasó széljegyzetei az Eszméletről

 

„A dolgoknak meg kell változniuk. És az egyik olyan dolog, aminek változnia kell, az emberek belső világa.” Bob Dylan

Csupán két és fél éve vagyok rendszeres olvasója a folyóiratnak, ezért nem vállalkozhatom a lap elmúlt 25 évének minősítésére. Előttem az elmúlt 10 szám, amely a jegyzetek alapját adja.

Nem kis szellemi és politikai bátorság kellett ahhoz, hogy egy olyan időszakban induljon el az Eszmélet, amikor a Marx Károly Közgazda­ságtudományi (!) Egyetem kivette a kapitalizmus tanulmányozásának kötelező irodalmából Karl Marx A tőkéjét, amikor a magyar szocialisták egyszerre intettek búcsút a magyar munkásoknak, a szocializmus és a marxi hagyomány ügyének, és fáradságos munkával létrehozták a polgári baloldalt.

Egy folyóirat arcát mindig a körülötte bábáskodó emberek jelentik. Így aztán megkerülhetetlen, legalább néhányukról, e jeles alkalomból szólni, előre is elnézést kérve a meg nem nevezettektől.

A világrendszer-szintű gondolkodást képviselő Immanuel Wallerstein és a tőkén túlra néző, a marxista hagyományt a hazai legszűkebb Lukács­-tanítványok közül egyedül továbbvinni képes Mészáros István nemcsak az Eszmélet arculatát és irányát rajzolták meg, hanem a lap is pótolha­tatlannak bizonyult életművük népszerűsítésében.

Most meg már itt van a fiatal generációból például Kiss Viktor, akinek megismertetését éppen legutóbb vállalta a folyóirat, s akinek mentora az az Ágh Attila, akinek a hetvenes évek Grundrisse­-szemináriumait akkor oly lelkesen látogattuk.

Hogy is ne szólnánk Tamás Gáspár Miklósról, aki enciklopédikus műveltségével nemcsak globálisan gondolkodni, hanem globálisan cse­lekedni is tanít, igaz emiatt anyanyelvén sokkal kevesebbet publikál, s ez alól az Eszmélet sem kivétel. Pedig milyen jó kis vitákat (remélhetőleg párbeszédet is!) generálhatnának gondolatai, hasonlóan a Krausz Tamá­séihoz, aki ezt tette a magyar marxista történettudományi hagyomány sorsáról kezdeményezett opuszával.

Aztán itt van Földes György, aki fáradhatatlanul – és kevés sikerrel – próbálja a radikális értelmiség és a szocialista párt sorsát összekap­csolni. Azét a radikális értelmiségét, amely a folyóirat tanúsága szerint is köszöni, megvan és alkot. Járja a saját útját. Igaz, szellemi szervező erejétől, amely többek között az Eszméletben is testet ölt, elmaradni látszik gyakorlati társadalomszervező tevékenysége – ami az Eszmélet rendezvényeinek fejlesztését is sürgeti. Ennek az elmaradásnak és megszüntetésének okai azonban tovább fürkészendők. Igaz, ez a kicsiny, de lelkes radikális baloldali értelmiség – amely nyitott a társadalmi pár­beszédre – méltán szomorú az emberi minőség elmúlt évszázad során egyre szemmel láthatóbb hanyatlása miatt. Ennek már Németh László is hangot adott a minőség forradalma sürgetésével a múlt század har­mincas éveiben. Aztán Konrad Lorenz az Ember voltunk hanyatlásában egész könyvet szentelt a tendenciának.

Ha mármost a fiatalokra és így a jövőre tekintünk, a velük való pár­beszéd kialakításához és fejlesztéséhez nélkülözhetetlen Z. Karvalics László hozzájárulása, aki az infokommunikációs forradalom történeti, el­méleti és gyakorlati kérdéseinek és válaszainak a hazai publikumhoz való eljuttatásában hosszú évek óta meghatározó szerepet visz. A felsorolást az Eszméletet éltetőkről jócskán lehetne folytatni, de a szerkesztőbizott­ság és a terjedelmi korlát mérsékletre int mindannyiunkat.

Az Eszméletnek a magyar szellemi életben betöltött aktuális szerepét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy miközben olyan orgánumok szűntek meg, mint pl. a História, az Eszmélet, amelynek alapállása a fennállóval gyökeresen szemben áll, nem kis nehézségek közepette él és virul, sőt, az elmúlt napokban a „legbaloldalibbnak” aposztrofált EU-biztost is támogatói között tudhatja.

Sokkal fontosabb azonban a múltnál az Eszmélet jövőben vállalható szerepe a hazai szellemi életben, az általa kialakított és vállalt radikális tradíció továbbépítése; az általa gyakorolt tudományos ismeretterjesztés és ismeretfejlesztés.

Itt van először is a máig befejezetlen, nyitott és megújulni képes marxi életmű és ennek népszerűsítése a fiatal generáció soraiban. El nem tudom képzelni, mit értettek meg a modern tőkés világ lényegéről azok a fiatal közgazdászok, akik az elmúlt 25 évben úgy fejezték be tanulmá­nyaikat, hogy nem mélyedtek el A tőke logikájában?

Aztán itt van a marxi dialektikus módszer kérdése, amelyről Engels a Marx halálát követő napokban azt írta: lázasan keresi a dialektika egy vázlatát, amelyet Marx „mindig meg akart írni”. Megfelelően csiszolt tu­dományos módszer nélkül hogyan is lehetne hozzáfogni a XXI. század nagy kérdéseinek, így az emberiség ökológiai túlélése problematikájának megoldásához?

Megemlítendő Marx tömör összefoglalása is a kapitalizmuson túlmutató társadalom lényegéről: egyéni tulajdon a közös birtoklás talapzatán. A köz­vetlen termelők közös birtoklásra irányuló, XXI. századi törekvéseiről az Eszmélet rendszeresen beszámol. De mi a helyzet az egyéni tulajdonnal?

Tütő László az, aki a valóságos egyének személyi beállítódásának, gondolkodásuk és magatartásuk sokféleségének témakörével a folyóirat hasábjain rendszeresen foglalkozik. Ha korábban nem, legalább Uznadze inspiráló hatása óta tudjuk (lásd A beállítódás pszichológiája című mun­káját), hogy a gyökeres társadalmi változtatások iránti személyes elkö­telezettség kialakulása nélkül nincs lényegi társadalmi haladás. Anélkül, hogy az egyén kézbe kívánná venni mások sorsától kevéssé elválaszt­ható személyes sorsának alakítását, nincs sikeres szociális forradalom.

E téren számos lehetősége adódik a lapnak a tudomány népszerűsíté­sére és fejlesztésére. Hiszen szerte a világban – és nem kevesen Magyar­országon is – emberek milliói keresik személyes identitásukat, s küzdenek a maguk módján társadalmi egyenjogúságukért. A radikális szükségletek napjainkban is jelen vannak, ám kétségtelen, hogy még nem szerveződtek globális erővé. Azt is látjuk, hogy a piacon keresettek és hatalmas számban találhatók személyiségfejlesztő irodalmak, amelyek jelentős része azonban nélkülözi a tudományosságot, és csupán az anyagi sikerre orientált ember éhségét igyekszik kielégíteni (persze, ez sem kevés).

Miközben a természettudományok a tőke érdekei által vezérelten forradalmasították az anyagi javak és a médiaszolgáltatás termelésének technikáját, permanenssé téve ezt a forradalmat, a társadalomtudomá­nyok zömmel elmaradtak a társadalom termelése technikájának forradal­masításával. Persze, ez nem igazán napi érdeke a tőkének. Így rangos tudósok eleve el is zárkóznak e feladattól, ami nyilvánvaló képtelenség. Az Eszmélet a múltban sem tette ezt, és még kevésbé tegye a jövőben, mert talán e téren van ma a legnagyobb hiány.

Marx művének szellemi érték-”jobblattal” megfejelt folytatására az Eszméletnek igencsak illik biztatnia. Sok egyéb mellett ez azt is jelenti, hogy újra és újra fel kell tudni dolgozni a pszichológia, a szociológia, a szociálpszichológia és általában a társadalomtudományok XX. századi fejlődésének eredményeit, alkalmazva azokat a szociális forradalom elősegítését célzó technikák kialakítására és fejlesztésére.

Ha igaz volt az a XIX. században, hogy a gőzgép nagyobb forradalmat generált, mint Blanqui (vagy akár Marx), akkor az integrálódó televízió, az internet és a mobiltelefónia nagyobb forradalmat visz végbe az ifjú­ság életében, mint Che Guevara, Salvador Allende és Hugo Chavez együttvéve.

S akkor „a mobiltelefon ontológiájáról” szóló vita (lásd Maurizio Ferraris Hol vagy? című könyvét) megér még néhány fordulót, nem beszélve az internet ontológiájáról. A hálózatok világában mintha lassan véget érne a késhegyig menő küzdelem a szabad és az ellenőrzött internet között (lásd Snowden és társai leleplezéseit), az utóbbi győzelmével, amelybe viszont egy percig sem nyugodhatunk bele.

Végül, tekintettel az új felelős szerkesztőre, kevés aktuálisabb feladat van annál, mint az, hogy Kelet-Közép-Európa történelmi sajátosságai mélyebb megértésével segítsük az előrehaladást a hazai és a magyar ajkú, értelmes közvélemény számára, a társadalmi felelősség vezérelte demokratikus tradíció fogyatkozásának és a radikális értelmiség által bizonyára szorgalmazott jövendő megerősödésének jelen időszakában.

Üdv a párbeszédnek! – írta egykor Bolyai János, és ez az Eszmélet egyik maradandó erénye is. Sok sikert a megújuláshoz!

*

SZÉKELY GÁBOR

Eszmélet 100

 

Az Eszmélet folyóirat azon kevés baloldali, és egyáltalán, színvonalas publikációk egyike, amely immár negyedszázada őrzi eredeti jellegét és igényes formáját. Egyik sem volt könnyű. Emlékszem, amikor majdnem elfogyott a muníció, fontolgattuk, szerkesztők, pártolók és olvasók, hogy igénytelenebb kiadványra térünk át. Helyesnek bizonyult a döntés: ma­radjon minden a régiben – és kihúztunk újabb tizenkét évet (tessék csak visszaszámolni, mikor lehetett ez). Ami változott, az a szerzők gárdája: ennek oka elsősorban a körülöttünk lévő, elemzendő valóság változása, ami új szakértők bevonását igényelte, másrészt éveink múlása. Gondo­lom, erről majd mások írnak. Én inkább a tematikáról elmélkednék. Mint az Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (idén jelenik meg 40. számunk, vagyis 40 éve jelenünk meg!) egyik szerkesztője, test­vérkiadványként tekintettem a folyóiratra. Erre okot adott, főleg a kezdeti időszakban, szerzőink közös volta, még inkább felfogásunk a történelem­ről, a világról – ez utóbbi mindmáig. A különbség tematikánkban van: mi elsősorban a múlt gondozandó emlékeire, kiemelkedő személyiségeire és tanulságaira összpontosítunk, az Eszmélet a jelenre. S teszi ezt iz­galmasan, komoly gondolatokat közvetítve, a legidőszerűbb történéseket elemezve – néha korántsem egyszerű megfogalmazásban. Vagyis a folyóirat elit jellegű, a baloldali értelmiségi elithez szól. Nem meggyőzni, hanem tájékoztatni akar, megismertetni ezt a réteget a világról, s annak problémáiról a rendelkezésünkre álló hazai és nemzetközi ismereteket közvetítve. Tegyünk említést még két testvér folyóiratról. Az egyik a Múltunk, a legrégebbi, immár – elődeit is ideszámítva – több mint hatvan éve megjelenő munkásmozgalom- és politikatörténeti folyóirat, a másik a nemrég született fórum, a Transform, amely hitelesen tájékoztat, főleg az európai fejleményekről. Vagyis nem vagyunk egyedül.

Még egy dolgot megemlítenék: olvasóink számát. 1990-től zuhanás­szerűen csökkent olvasói táborunk, ami, úgy érzékeltem, 1995 körül stabilizálódott, olyan szinten, amely mindmáig, kisebb hullámzásokkal megmaradt. Ez részben az érdeklődők kitartásának, nemkülönben szolidaritásának köszönhető. Így, amellett hogy az interneten elérhetők vagyunk, jelen vannak folyóirataink, kiadványaink olvasóink kezében is, s remélem számuk gyarapodni fog.

*

WIENER GYÖRGY

Az Eszmélet első negyedszázadáról

 

1. Az Eszmélet létrejöttének időszakát és működésének első 24 évét a materialista történetfelfogás két alapvető jelentőségű tétele, a tár­sadalmi létszférák egyenlőtlen fejlődése és az ész csele jellemezte. E tudományos és politikai periodikát 1989-ben, a kelet-közép-euró­pai államszocialista rendszerek felszámolásakor alapították, azzal a szándékkal, hogy szakítson az MSZMP és testvérpártjai hivatalos ideológiájával, a „marxizmus-leninizmussal”, s elméleti megalapozást nyújtson egy demokratikus önigazgató társadalom megteremtésé­hez. A szakítás természetesen nem jelentette azt, hogy az Eszmélet alapítói nem ismerték el az előző évtizedek jelentős, sőt esetenként korszakalkotó elméleti teljesítményeit. Ezt már az is biztosította, hogy szerkesztőségének első elnöke Tőkei Ferenc volt, aki az 1950-1970-es években kiemelkedő eredményeket ért el a társadalmi formák marxi elméletének kutatása terén, rekonstruálva az eredeti teóriát, s egyben új tudományos felfedezésként kidolgozva az egyes termelési módok belső dinamikáját. Mind Tőkei, mind a szerkesztőség többi tagja a lukácsi hagyományt is követte, főként a világhírű magyar marxista filozófusnak az államszocializmus demokratizálásának lehetőségéről, a „harmadik útról” vallott felfogását.

Az új periodika, mely magát elméleti-politikai ismeretterjesztő lapként definiálta, bevallottan a politika és a marxizmus egy időre történő elvá­lásának álláspontját képviselte, hangsúlyozva, hogy egyetlen párthoz, mozgalomhoz, társasághoz sem tartozik.¹ Ily módon, talán nem teljesen tudatosan, annak a folyamatnak részévé vált, melyet Göran Therborn a klasszikus marxizmus politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló háromszögének megroppanásaként jellemzett.² E felemás következ­ményekkel járó változást természetesen az elmélet képviselői mellett a politikusok is kezdeményezték. Nemcsak a marxista tudósok többsége tartja magát távol, egyetemi vagy kutatóintézeti emberként, a politikai cselekvéstől, hanem a baloldali pártok sem igazán igénylik tevékenysé­gük teoretikus megalapozását.

E szétválás legjellemzőbb sajtossága talán az, hogy korunk megha­tározó baloldali folyóiratai s más orgánumai kivétel nélkül pártfüggetlen intézményekként működnek. A közülük legjelentősebb New Left Review feltehetően az Eszmélet létrehozásakor is mintaként szolgálhatott, bár a lap alapítói beköszöntő írásaikban kizárólag a névhez kötődő hazai hagyományokat sorolták fel.³ Hasonlóan a londoni székhelyű folyóirathoz, az Eszmélet is a baloldali gondolat különféle válfajainak publikálására vállalkozott, elutasítva az ortodoxiát és a homogenizációt, meghirdetve a különböző forrású, ám végül is egy irányba ható energiák egyesítésének célját.⁴

2. E programnak megfelelően a lap elsősorban a nyíltan heterodox világrendszer-elmélet újabb eredményeit közvetítette, rendszeresen közölve ezen irányzat legismertebb képviselőinek tanulmányait és inter­júit. Publikációs politikájával ily módon az 1980-as évek hagyományait folytatta, amikor a kapitalizmust világgazdasági rendszerként ábrázoló áramlat még viszonylag jelentős mértékben befolyásolta a hazai tudomá­nyos gondolkodást. Heterodox, újbaloldali jellegén kívül a világrendszer­elmélet egyfelől azért juthatott kitüntetett szerephez, mert Magyarország s tulajdonképpen az egész kelet-közép-európai régió félperifériaként integrálódott a kapitalista világrendszerbe, s így jelenkori helyzetét, valamint fejlődésének perspektíváit leginkább ez az irányzat mutathatja be. Másfelől a világrendszer- elmélet vezetői teoretikusai előrejelzéseik­kel, alternatív forgatókönyveikkel is meghatározó jelentőségű befolyást gyakorolnak a hazai baloldali gondolkodókra egy olyan korban, melynek közvéleményét nemcsak a jobboldalon, hanem a progresszív táborban is a kapitalizmus transzcendálhatatlanságának hite hatja át. Bár a szerzők prognózisai különböznek egymástól, s az időben előre haladva az egyes kutatók álláspontja is változhat, a forgatókönyvek abban megegyeznek, hogy a következő évtizedekben a kapitalista világgazdasági rendszer egy másfajta berendezkedéssé alakul át, s e folyamatot a globális tő­kés társadalom fokozódó káosza, szabályozási kísérleteinek sorozatos kudarca jellemzi.⁵

A homogenizáció elutasítása jegyében az Eszmélet természetesen a klasszikus marxi elmélet képviselőinek írásait is megjelentette, ami a világrendszer-elmélet eredményeinek ismertetésével is összhangban volt, hiszen a heterodox áramlat teoretikusainak egy része is a mate­rialista történetfelfogás alapján értelmezi a társadalmi változásokat, s törekszik a világrend megváltoztatására. A lap politikai gazdaságtani, történettudományi és filozófiai tárgyú írásokat egyaránt közölt, s nem zárkózott el attól sem, hogy a marxi elméletet is felhasználó gyakorlatia­sabb, gazdaságpolitikai tanulmányokat is publikáljon. Néhány kivételtől eltekintve viszont mellőzte a részben marxi indíttatású poszt­keynesiánus és kalecki­ánus irányzat újabb tudományos eredményeinek ismertetését, amihez kétségtelenül hozzájárult, hogy ezek a közgazdasági iskolák az állam-monopolkapitalizmus, s az ahhoz kötődő jóléti állam időszakában élték virágkorukat.⁶

Mind a világrendszer-elmélet, mind a klasszikus materialista történet­felfogás esetében a megjelentetett tanulmányok és interjúk számottevő hányada másodközlés volt. A külföldi szerzők meghatározó súlya egyfelől biztosította a széles körű tájékozódást, a nemzetközi baloldal szellemi életébe való folyamatos betekintést, védve az Eszmélet szerkesztőit és olvasóit a hazai, illetőleg a kelet-közép-európai provincializmustól. Másfe­lől viszont e publikációs politika azt is jelezte, hogy a hazai baloldali beál­lítottságú társadalomtudományi kutatók köre a rendszerváltást követően jelentős mértékben szűkült. Az elmúlt csaknem negyedszázadban nem­csak a politika, hanem a tudomány létszférájában is e póluson balliberális túlsúly érvényesül, mely a neoklasszikus-neoliberális közgazdasági felfo­gást kísérli meg a társadalmi szolidaritás és az esélyegyenlőség, valamint az emberi jogvédelem eszméivel összeegyeztetni. E balliberális felfogás, mint közismert, a kelet-közép-európai térség problémáinak megoldását a nyugatosodásban, az ottani polgári társadalom viszonyainak átvételében látja, miközben elutasítja és anakronisztikusnak minősíti a szocialista és a szocialisztikus törekvéseket, a keresztény nemzeti jobboldalt is ilyen szándékokkal vádolva. A „marxizmus-leninizmus” oktatóinak jó része ezen áramlathoz csatlakozott, míg az egykor „keményvonalasnak” ítélt ideológusok többsége visszahúzódott a közélettől, vagy legalábbis távol tartja magát a laptól. Ily módon az Eszmélet rendszeresen publikáló hazai szerzőgárdája kezdetektől fogva elsősorban az államszocializmussal szemben is kritikus (új)baloldali gondolkodók köréből került ki, miként erre korábban, az alapítás körülményeinek bemutatásakor már utaltunk.

3. Bár a másodközlésű publikációk is kísérletet tettek a kelet-közép-eu­rópai szocializmusok bukását előidéző okok feltárására, e feladat jórészt a hazai szerzőkre várt, akik politikai beállítottságuktól és előéletüktől, valamint a kelet-közép-európai újkapitalizmus fejleményeitől függően értékelték az 1945-1989/1991 közötti korszakot. Kezdetben, részben a rendszerkritikai értelmiség túlsúlya miatt is, az elítélő, elutasító álláspont vált meghatározó erejűvé. Az Eszmélet beköszöntő lapszáma élesen bírálta az államszocialista rendszereket, különösen azok bürokráciáját, a káderek kiváltságait, s az önigazgatási, demokratizálási törekvések elfojtására irányuló politikájukat. E kritikák, a kor felfogását követve, azt is hangsúlyozták, hogy a „kapitalizálóknak” számos kérdésben iga­zuk van, legalább is a „létező szocializmus” védelmezőivel szemben. Ugyanakkor a már említett lukácsi koncepciónak megfelelően, kezdettől fogva keresték a kapitalizmusból és az államszocializmusból egyaránt kivezető fejlődési alternatívát, miközben azt is világosan látták, hogy az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó áramlata, hiszen mindenhol a világban, s így Magyarországon is hosszú távú konzervatív hullám érvényesül.⁷ Mindezek ellenére, kimondva­-kimondatlanul az Eszmélet szerkesztői s talán kisszámú olvasói is úgy gondolták, hogy a bürokratikus államszocializmus kudarca egy olyan tehertételtől való megszabadulást is jelent, mely világszerte elvezethet a különféle antisztálinista baloldali mozgalmak fellendüléséhez, s esetleg társadalmi-politikai sikeréhez.

Azok számára, akik így gondolkodtak, Engels megfogalmazását hasz­nálva, a történelem nem adott igazat.⁸ A kelet-közép-európai, illetőleg a szovjet rendszerváltozások, a balliberális erők átmeneti sikerei után folya­matos és erőteljes jobbratolódáshoz vezettek, miközben a nyugat-európai euro­kommunista pártok meggyengültek vagy eltűntek, s a 2008-as pénz­ügyi, majd adósságválság óta a mérsékelt baloldal támogatottsága is lát­ványosan meggyengült. A szociáldemokrácia 1989-es jelszavával ellen­tétben a „kommunizmus” bukása mégis a kapitalizmus győzelmét jelen­tette, a tőkés termelési mód előbb említett transzcendál­hatatlan­ságának hitét erősítve a munkásmozgalomban és a baloldali teoretikusok körében egyaránt. Ellenkező irányú folyamattal kizárólag Latin-Amerikában talál­kozhatunk, ahol Venezuelában, Bolíviában és Ecuadorban a XXI. századi szocializmus felépítésére tesznek kísérletet, más térségbeli országokban pedig mérsékelt baloldali kormányzatok a hatalmas társadalmi egyen­lőtlenségek felszámolására, a „középosztályosodásra” törekszenek. E pozitív fejlemények azonban nem ellensúlyozzák azt a tendenciát, hogy a kelet-közép-európai államszocialista rendszerek felszámolása óta a globalizált liberál­kapitalizmussal valójában retrográd erők, vallási és nacionalista fundamentalizmusok állnak szemben, melyek az egykori harmadik világban a modernizáló diktatúrák, illetőleg a Nyugattal együtt­működő kormányzatok helyébe lépnek. E folyamat jellemzi napjainkban az arab világot, s mindinkább Törökországot is, hatása alól pedig a posztszovjet térség sem tudja kivonni magát.

E fejlemények az Eszmélet hazai szerzőit is korábbi álláspontjuk legalábbis részleges felül­bírálatára késztették. A 2000-es évek eleje óta már jóval árnyaltabban elemezték az 1945 és 1989 közötti korszakot, miként ezt az államszocializmus-vita is egyértelműen bizonyítja.⁹ A mo­rális elítélést fokozatosan felváltja a történelemelméleti alapú értékelés, már nem elmarasztalni, hanem megérteni kívánják ezeket a rendsze­reket, ami azonban semmiképpen sem jelent visszatérést az egykori apologetikához. E vizsgálódások azt mutatták, hogy az államszocialista rendszerek a Gothai program kritikájában felvázolt alsó fok szintjét sem érték el, ám ezért nem az egykori politikai vezetőket és állampárti appará­tusokat tehetjük felelőssé. Paradox módon, végül is e berendezkedések felszámolása, a polgári tudományosság álláspontjával ellentétben, nem cáfolta, hanem megerősítette a materialista történetfelfogást, igazolva, hogy pusztán politikai úton, az államhatalom felhasználásával nem te­remthetők olyan termelési viszonyok, amelyek névlegesen előtte járnak a termelőerők fejlettségének.

4. Az Eszmélet, amely az eddig felsoroltak mellett számos más terü­leten is jelentős publikációs tevékenységet folytatott, az elmúlt csaknem negyedszázadban a hazai baloldali tudományosság legfontosabb fóru­mává vált. E körbe még az inkább irodalmi-művészeti jellegű Ezredvég, a szaktörténeti folyóiratként működő Múltunk, valamint az Egyenlítő tar­tozik, más, szintén progresszívnek tekinthető sajtóorgánumok elsősorban a balliberális eszmeiséget képviselik, s csak kivételesen jelentetnek meg klasszikus vagy modern baloldali orientációjú írásokat. E kiemelkedő szerep azonban marginális társadalmi befolyással társul, hiszen az újkapitalista Magyarországon is az uralkodó osztály gondolatai az ural­kodó gondolatok.¹⁰ Nem várhatjuk, hogy a közeljövőben e téren változás következzen be, sőt, inkább a helyzet rosszabbodásával számolhatunk. 2010-ben ugyanis, 20 évvel a politikai szocializmus felszámolása után, a polgári demokratikus államberendezkedés is megbukott, s az ország visszatért 1945 előtti pályájára. A keresztény nemzeti, neo­horthysta államiság viszonyai közepette nemcsak a baloldali gondolat további visszaszorulása következhet be, hanem a mérsékelt konzervatív és jobb­oldali liberális irányzatok is folyamatosan tért veszíthetnek, sőt a kurzus ideológiájához képest baloldalinak tűnhetnek. E politikai szituációban, melyben minden haladó erőre a polgári demokrácia helyreállításának nem túlzottan lelkesítő, ám elkerülhetetlen feladata vár, az Eszméletnek a 2010-ben létrejött új szisztéma jellegének bemutatásával, a múlthoz való részleges visszatérés okainak feltárásával kell részt vennie e küzdelem­ben, még akkor is, ha erre a balliberális politikai és civil szerveződések nem tartanak igényt. E feladat egyfelől a magyar történelem újraértéke­lését feltételezi, másfelől annak az új korszaknak a világtörténelmi érte­lemben vett megértését követeli meg, melyet Göran Therborn szavaival, a Nagy Dialektika visszájára fordulása jellemez.¹¹ Korunk fő küzdelme a multi- és transznacionális tőke, illetőleg a félperiféria és a periféria nem­zeti burzsoáziája között zajlik, nem osztály-, hanem osztályon belüli harc. E folyamatokat ugyanakkor Engels szemléletmódjával kell értékelnünk, amely szerint „ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton”.¹²

Jegyzetek

¹ Tőkei Ferenc az új lapot bevezető ajánlásában úgy fogalmazott, hogy „a politikai élet és a marxizmus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen”. E gondolatmenetet folytatva hangsúlyozta: „ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, társasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véleményüket fo­galmazzák meg.” Tőkei Ferenc: Ajánlás. Eszmélet, 1. 1989. 3.

² A marxizmus háromszögéről, s annak megroppanásáról lásd Göran Therborn: A dialektika után. Radikális társadalomelmélet a posztkommunista világban. Eszmélet, 76. 2007. 9-11.; Göran Therborn: A marxizmustól a posztmarxizmus felé? Eszmélet Kiskönyvtár. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapít­vány, 2010, 147-152.; 221-223.

³ A lap elnevezéséről lásd Tőkei Ferenc: uo.; A címhez. Eszmélet, 1. 1989. 6.

⁴ Az Eszmélet programjáról lásd Mit akar ez a lap? Eszmélet, 1. 1989. 4-6.

⁵ Az Eszmélet a világrendszer-elmélet legismertebb képviselői közül elsősorban Immanuel Wallerstein, Giovanni Arrighi és Samir Amin tanulmányait és interjúit közölte. E körből a hazai viszonyok megértése és a várható fejlemények előre­jelzése szempontjából legjelentősebb talán Giovanni Arrighi 1989-ben elhang­zott, s 1991-ben publikált előadása volt, amely az Eszméletben 1992-ben jelent meg. Szerzője ugyanis egyfelől kimutatta, hogy az iparosodás még nem jelent felzárkózást, kitörést a félperifériás létből, másfelől pedig empirikusan bizonyítot­ta, hogy a kapitalista világgazdaság ezen szegmensében a polgári demokratikus berendezkedés csak kivételesen szilárdulhat meg. Egyértelműen kifejtette azt is, hogy a félperiféria államai számára sem az elzárkózás, a lekapcsolódás, sem a világgazdaságba való integrálódás nem jelent tényleges perspektívát; az előbbi stratégia a kirekesztéshez, az utóbbi pedig kizsákmányoláshoz vezet. Giovanni Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. 1992. 145-180.

⁶ E kivételek egyike John Bellamy Foster: A monopoltőke az ezredfordulón című tanulmánya, mely Paul Baran és Paul Sweezy monopolkapitalista felfogását kapcsolta össze Michal Kalecki árelméletével, s empirikus bizonyítékként a posztkeynesiánus Myron Gordon számításait is felhasználta. Lásd Eszmélet, 47. 2000. 96-113.

⁷ Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot? Eszmélet, 1. 1989. 13.

⁸ „A történelem azonban nekünk sem adott igazat; leleplezte, hogy akkori néze­tünk [ti. az 1848-as forradalmak megismétlődéséről] illúzió volt. Sőt még tovább is ment: nemcsak akkori tévedésünket rombolta szét, hanem azokat a feltéte­leket is felforgatta, amelyek között a proletariátusnak harcolnia kell.” Friedrich Engels: Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban” 1895-ös kiadásához. MEM 22. kötet, 478.

⁹ Az államszocializmus-vitát Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok című tanulmánya indította el. Lásd Eszmélet, 58. 2003. 37-73.

¹⁰ „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszer­smind uralkodó szellemi hatalma is.” Karl Marx és Friedrich Engels: A német ideológia. Budapest, Magyar Helikon, 1974, 57.

¹¹ A Nagy Dialektikáról, vagyis a termelőerők és a termelési viszonyok összeüt­közéséről, illetőleg visszájára fordításáról lásd Göran Therborn: Osztály a XXI. században. Eszmélet, 97. 2013. 21-22.

¹² Friedrich Engels: Levél Nyikolaj Francevics Danyielszonhoz. MEM 38. kötet, 361.

*

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

Jánossy redivivus

 

Jánossy Ferenc 1980 májusában előadást tartott a Paderborni Egyete­men. A konferenciakötet számára készített szövege magyarul 1982 elején jelent meg, a Valóság az évi 2. számában Egy evolúciós alternatíva cím­mel (alig hat évvel az Eszmélet indulása előtt). Néhány hónappal később akadt a kezembe, a figyelmemet Földes György hívta fel rá. Jánossy korábbi, Az akkumulációs lavina megindulása című kis könyvecskéje (Gyorsuló Idő, Budapest, Magvető, 1979) akkora szellemi élményt oko­zott, hogy ezt a rövid tanulmányt is nagy várakozásokkal vettem kézbe, és nem is kellett csalódnom. Az a félelmetes és könnyed magabiztosság, ahogyan pontosan a megfelelő rendszerszinten, a tárgyhoz leginkább illő absztrakciókkal, a legtalálóbb fogalmakkal szükségszerűként jelenít meg egy fejlődési utat a teljesen „átkapitalizált világ” zsákutcába roha­násával szemben, az lenyűgözött, elvarázsolt és azóta is fogságban tart. Bárhonnan rontok ugyanis neki saját kutatási témáimnak, gyakorta kell észrevennem, hogy a következtetések és a „kimenetek” a dolgok logikája miatt rendre és konokul az általa óvatosan Utópiaként megfogalmazott úthoz, mint alépítményhez kanyarodnak.

Röviden summázom Jánossy meglehetősen összetett gondolatme­netét és levezetését. A termelékenység emelkedése és a fogyasztási volumen alakulása az össz­-munkaráfordítás olyan csökkenéséhez vezet, amelynek természetes következménye a munkaidő folyamatos, radikális csökkenése. Az egyensúly megtartásának érdekében a reálbéreknek ugyanakkor nem szabad csökkenniük, így előáll egy különös helyzet: a bérmunka ugyan elidegenedett, a monoton munka monoton marad, de mivel mindez az össz­tevékenységen belül egyre csökkenő hányadot kép­visel, „nem határozza meg az emberek életmódját és életének tartalmát”, s így az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható. Az időháztartás így a nem ellenszolgáltatásért végzett alkotó, kreatív munka felé tolódik el, erős reciprocitással, „kézműves” jellegű keretek között (itt olyasmit képzeljünk el, mint a „tömegoktatáshoz” képest minden oldalról személyre szabott, kisebb „körökben” zajló oktatást).

Jánossy víziójának a (szükséges) munkaidő radikális csökkenésére vonatkozó részét most kezdi „elhinni” és megatrendként azonosítani a világ, újraértelmezve a (teljes) foglalkoztatással kapcsolatos – mind reménytelenebbnek tűnő – diskurzusokat. Ám a „szükségletek relatív telítettségével” más a helyzet: a fogyasztásoldalról korlátokat kellene állítani az össztermelés növekedésének, csakhogy amiként egykoron a (reálbéremelkedés hajtotta) tömegfogyasztás kiszélesítése lecsapolta a növekvő vásárlóerőt (és csökkentette a társadalmi egyenlőtlensége­ket), úgy most ismét újfajta jószágok (információs és tudástermékek, szolgáltatások, kibővülő kultúrafogyasztás) – és nem „haszontalan holmik” -látszanak helyreütni az egyensúlyt (közben újra szétnyitva a jövedelmi ollót is). Annak tehát, hogy időben beláthatatlan távolságra csúszik a Jánossy-féle Utópia, nagyon is kézenfekvő okai vannak: az, amit információs forradalomnak, információs társadalomnak hívunk, a maga internetjével és megatechnológiájával, képes volt meghosszabbí­tani az egyre több válságtünetet mutató korábbi paradigma – és James Benigerrel szólva: a korábbi kontrollstruktúrák – életciklusát. Csakhogy ehhez az „előremenekülés érdekében” rendszerszinten kellett integrálni és folyamatokba építeni azokat a mechanizmusokat, intézményeket, értékeket és technológiákat, amelyek egyre nagyobb erővel mutatnak alternatív termelési, fogyasztási, érintkezési, közösségi és tevékenység­világok felé. És ezekben a „kis világokban” már a Jánossy-féle Utópia előfeltételeit látjuk kiformálódni, változatos és izgalmas formában, komoly intellektuális kihívást és reflexiót igénylő módon.

Így aztán nem is meglepetés, hogy mostanra nem az Utópia miben­léte vagy finomszerkezete, hanem az átmenet kérdései értékelődnek fel. Látszik, hogy részben a struktúrák idomulnak új körülményekhez, részben társadalmi innovációkkal teremtődhetnek meg újfajta viszonyok. De hogyan viszonyul mindez a fennálló hatalmi és érdekstruktúrákhoz? A centrum-periféria-képletek hogyan befolyásolják az átalakulás dinami­káját? Ha a remélt és kívánt állapot megjeleníthető, milyen politikai prog­ram megfogalmazása a realitás akkor, amikor még csak az előfeltételek formálódását tapasztaljuk? Eltérő fejlettségi fokon álló, eltérő kulturális mintázatokkal bíró nemzetek esetében taktikailag milyen pozíciók vagy cselekvési formák választása lehet indokolt? És a víziót elfogadók illetve azok megvalósításáért cselekedni hajlandó társadalmi aktorok és cso­portok közül mitől baloldali valamelyik? Van-e még értelme „ideológiai baloldalról” beszélni, ha különböző kiindulópontokról érkezők a valóságot ugyanúgy reflektálva ugyanolyan cselekvés-választáshoz illetve akciókö­zösséghez jutnak? Lebontható-e lépésekre Jánossy víziója?

Ezek azok a kérdések, amelyekre a leginkább időszerűnek érzem a válaszkeresést „a marxista társadalomtudományi hagyományt felvállaló rendszerkritikai gondolkodásban”. Ezeknek a szempontoknak a vizs­gálatát keresem, várom és igénylem az Eszméletben, minden egyes új számban. Be kell vallanom, nagyon kevés írást tudnék ebbe a kategóriá­ba sorolni. A Kapitány házaspár a legelső számoktól kezdve az általuk „szellemi termelési módnak” nevezett saját jövővízió és fogalmi keret­rendszer öntőformáival tusakodik, távozásukkal azonban megcsappant ennek a narratívának a képviselete. Egykor, a 27. számban sikerült egy tematikus válogatást gondozni az információs társadalom kérdéseiről, de azóta csak egy-egy hírmondó cikk formájában „köszön be” ez a tema­tika. Nagyon kevés tanulmány foglalkozik a legfejlettebb országokkal a Jánossy-féle kisvilágokat azonosító módon, pedig az Egyesült Államoktól Finnországig, az üzlet és a közösségek, no meg a hálózati gazdaság és a digitális kultúra különböző szegleteiben sok-sok figyelemre méltó fejlemény formálja a jövőt.

A teljes kép, a globális megközelítés, a rendszerben gondolkodás miatt természetesen nagyon fontos a „harmadik világ”, a (fél)perifériák társadalmi mozgásainak vizsgálata – de nem a megkésett modernizáció anakronizmusainak visszatérő konstatálása, hanem a dübörgő centrum kohójába pillantó mintázatképzés visz közelebb az átmenet kulcskérdé­seinek kereséséhez. Az önmagában vett rendszerkritika is természetesen nélkülözhetetlen, hiszen minél alaposabb az analízis, annál több fogó­dzóhoz jutunk a jövőképalkotásban és a beavatkozáskeresésben. Ám ha ez utóbbi szempontok hiányzanak, legyen bármilyen éles a fogalmi penge, új dimenziókat nyitogató egy-egy szellemes elemzés, könnyen öncélúvá vagy terméketlenné válhat a kritika maga. A Nagy Iránymutatók, Wallerstein, Amin és mások felett lassan eljár az idő, a Mészáros-rene­szánsz akkor lesz termékeny, ha a válságlogikák feltárásából nemcsak magyarázó, hanem megoldó erő is fakad. Még a kritikai társadalomtudo­mány olyan üdvöskéi, mint Zizek vagy Fuchs sem tesznek hozzá sokat az átmenet alapkérdéseinek tisztázásához. Szívükben, lendületükkel, szóhasználatukkal és erudíciójukkal új generációt jelentenek, új színt hoznak, de irályukban a régi mantrákba látszanak belefagyni. És vajon ki olvasott közülük Jánossyt?

Jánossy evolúciós alternatívájában az a nagyszerű, hogy hagyomá­nyos szótárakat ír át, és sorvezetőt, iránytűt, igazodási pontot jelent friss jelenségek értelmezéséhez, magyarázatához is. Utópiájába beépíthető minden hagyományos „domain”, amelyet szilánkosra ráztak a kritikai bárok koktélmesterei. Hadd illusztráljam ezt egyetlen példával: a szolida­ritással. Mi az? A kiszolgáltatottak, a hátrányos helyzetűek, a folyamatok vesztesei iránt érzett felelősség, a problémákra való figyelemfelhívás és az aktív szerepvállalás lokális helyzetjavításokban. De mitől és miért „domain” ez? Mert ez a baloldal számára természetes? Mert a felvilá­gosodás óta érzékenyek vagyunk az egyenlőtlenségre, Bourdieu óta az egyenlőtlenség újratermelésére? De mire vagyunk érzékenyek Jánossy óta és miért?

Mert az evolúciós alternatíva egyenrangú munkavállalókat feltételez: mindenki végez valamennyi (kevés) monoton munkát, és mindenki szá­mára nyitva áll a kreatív, magas érték-hozzáadású tevékenységek világa. De ha ez a jövőkép, akkor az út az ezen lehetőségekből kizártak számá­nak következetes, szakadatlan csökkentésén, faragásán át vezet előre, mert nem egy csapásra, hanem nemzedékek szorgos aprómunkájával lehet közelebb kerülni hozzá. Ceterum censeo: a mélyszegénység fel­számolása és a közoktatás gyerekközpontú forradalma nélkül nem csak Utópia nincs, de fenntartható társadalom és fenntartható jövő sem. Így lesz az evolúciós alternatíva egyszerre „hagyományosan” is kritikai (mivel a társadalmi különbségek újratermelésének meghaladhatóságát, illetve szükségszerű meghaladását tételezi), pragmatikus (mivel működőképes alternatívát vázol fel) és termékeny (mert megoldáskeresésre ösztönöz).

Jánossy redivivus.

Még száz számot az Eszméletnek. Sok sikert azt új csapatnak. Tisz­telet minden réginek.

A Sao Paulo-i Boitempo kiadó 2013 novemberében országos rendez­vénysorozatot szervezett „Lukács dialektika-fogalma és az állam talánya" címmel abból az alkalomból, hogy egyidejűleg megjelentetett három portugálra fordított – illetve részben portugálul írott – könyvet, nevezete­sen Lukács György A társadalmi lét ontológiájáról második kötetét, egy tanulmánygyűjteményt Lukács György és az emberi emancipáció címmel (Marco Del Roio szerkesztésében), valamint Mészáros István angol ere­detiben 1972-ben publikált A dialektika fogalma Lukácsnál című művét. A kiadó ehhez az eseményhez kapcsolódón hívta meg – immár nem első ízben – Mészáros Istvánt egy brazíliai előadókörútra, amelynek állomásai Sao Paulo, Marília, Belo Horizonte és Goiánia voltak.

Ejelentős kulturális rendezvénynek a Folha de Sáo Paulo – ez a nem baloldalinak számító, polgári újság a második legnagyobb példányszá­mú országos napilap Brazíliában – november 17-én „Ilustríssima" című vasárnapi mellékletében nyomatékot (és jó hírverést) adott az alábbi interjúval, amelyet Eleonora De Lucena, a lap különtudósítója e-mailben készített Mészáros Istvánnal.

(A szerkesztőség)

*

Ön most azért látogat el Brazíliába, hogy Lukács Györgyről beszéljen. Mint a filozófus munkásságának alapos ismerője, miért tartja fontosnak ma Lukács eszméit?

Lukács György nagy tanítóm és barátom volt huszonkét éven át, 1971-ben bekövetkezett haláláig. Politikailag tudatos irodalomkriti­kusként kezdte mintegy hetven évvel azelőtt, s ahogy telt-múlt az idő, mindinkább az alapvető filozófiai témák felé fordult. Három fő műve e téren – Történelem és osztálytudat (1923), A fiatal Hegel (1948) és Az ész trónfosztása (1954) – továbbra is kiállja az idő próbáját. Történeti és esztétikai tanulmányai a német, francia, angol, orosz és magyar irodalom nagy alakjairól ma is számos egyetemen tanulmányi törzsanyagnak szá­mítanak. Amellett szerzője egy monumentális esztétikai szintézisnek is, amely – biztos vagyok benne – előbb-utóbb Brazíliában is napvilágot lát majd. Szerencsére, A társadalmi lét ontológiájáról szintén monumentális kötetei éppen mostanában jelentek meg ebben az országban a Boitempo jóvoltából. Mindezekben a filozófiának jó néhány olyan létfontosságú kér­dése kerül terítékre, amelyek messze ható következményekkel vannak mindennapi életünkre és manapság folytatott küzdelmeinkre.

Az viszont kevésbé ismeretes része Lukács életművének, hogy 1919 és 1929 között magas szintű munkát végzett politikai szervezetekben is. Közoktatási népbiztos volt az I. világháború nagy válságából 1919-ben született magyar Tanácsköztársaság forradalmi kormányzatában. A pártban a „Landler-frakció" tagja, vezetésében a második ember volt a névadó Landler Jenő (1875-1928) után, aki szakszervezeti vezetőből lett magas rangú pártvezetővé, s akinek a csoportja a lehető legszélesebb néptömegek bevonásával igyekezett alakítani a párt stratégiai irányvo­nalát. Lukácsot 1929-ben megbuktatták a közvetlen politizálásban. Ámde még 1919-ben írott egyik cikkében (idézek belőle a Boitempónál most megjelent könyvemben) figyelmeztette olvasóit: nagy veszélyt hozhat a kommunista mozgalomra az, ha „a proletariátus maga ellen fordítja diktatúráját". S e figyelmeztetése tragikus módon prófétai előrelátásnak bizonyult. Mindenesetre, közszereplőként, akár politikai, akár elméleti síkon nyilatkozott meg, mindenkor szilárd erkölcsi magatartásról tett tanúbizonyságot. Manapság annyi mindent olvashatunk a politikai kor­rumpálódásról. Lukács jelentőségét pozitív példaadásában is láthatjuk, ahogyan megmutatta: nemcsak kell (e szó kanti értelmében) együtt járnia erkölcsnek és politikának, hanem együtt is járhat a kettő.

Az ön és Lukács életében egyesült az elmélet és a gyakorlat. Miben különböznek a XX. századi harcos marxisták a maiaktól?

Fájdalmasan nyilvánvaló a különbség. A Harmadik Internacionálé hajdan nagy pártjai, mint amilyen az olasz és a francia kommunista párt volt, amelyeknek a jelentékeny szervezőereje egykor még a választáso­kat is komolyan befolyásolta, társaikkal együtt nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is összeroppantak. Csak néhány nagyon kicsiny nyugati kommunista párt maradt hűséges korábbi elveihez. Ez a helyzet jóval Lukács halála után állott elő. Mint olyasvalakit, aki bő ötven éven át egy harcos értelmiségi életét élte, bizonyára a lelke mélyéig fölkavarta volna ez a fejlemény. Csak hát a pártok történelmi teremtmények, s ezért jó vagy rossz, de mindenképpen változó szükségleteknek felelnek meg. Marx tevékenysége még arra az időre esett, amelyik jóval megelőzte az utóbb a Harmadik Internacionáléhoz csatlakozó minden nagy párt létrejöttét. Ami a jövőt illeti, egyik-másik radikálisan hatékony párt még lábra kaphat, ha a föltételek jelentősen megváltoznak. Ám ennél jóval többről volna itt szó. Az elmélet és gyakorlat egyesítésének szüksége nem kötődik semmilyen sajátos szervezeti formához. Valójában az elmélet és a gyakorlat egyesítéséhez kapcsolódó egyik legfőbb föladat annak a nehéz kérdésnek az elvi vizsgálata, hogy miért is került sor az említett pártok összeroppanására Keleten és Nyugaton egyaránt, s mi­ként lehetne orvosolni ezt a történelmi jelentőségű kudarcot az aktuális történeti fejlődés során.

Mit jelent ma marxistának lenni?

Nagyjából ugyanazt, mint Marx idejében, csak a történelmileg meg­változott és változó körülmények szem előtt tartásával. Marx ugyanis kezdettől fogva azt hangsúlyozta, hogy a problémák szocialista értéke­lésének döntő jellemzője, ellentétben a múlttal, az, hogy önkritikával pá­rosul az ítélkezés. Kritikusnak lenni valamivel szemben, amit ellenzünk, viszonylag könnyű. Ezért mindig sokkal könnyebb nemet mondani, mint pozitív fogódzókat találni, amelyek segítségével végrehajthatók a szük­séges változások. Fontos a jó arányérzék: egyaránt meg kell értenünk a negatív tényezőket, köztük azt is, amelyik önbírálatként saját magunkra vonatkozik, és a pozitív lehetőségeket, amelyekkel valamilyen haladást érhetünk el. Mind a kettő egyformán fontos. Ezért lényeges tehát, hogy megalkuvás nélküli önbírálattal vizsgáljuk fölül a múlt század leginkább problematikus történelmi eseményeit, az egykor hozzájuk fűzött várako­zásokkal együtt, ha fölül akarunk kerekedni a mi oldalunkat bénító ellent­mondásokon, s el akarjuk kerülni a jövőben ránk váró nagy csalódásokat. Az idő szorítása és az aktuális történelmi helyzetből adódó konfliktusok hajlamosak eltéríteni bennünket attól, hogy ezt az irányt kövessük a cselekvésben. De a kritika és a hiteles önkritika egyesítésének irányelve mindig is lényeges követelmény marad.

Amikor vége lett a Szovjetuniónak, sokan a marxizmus csődbe jutásá­ról beszéltek. Azután, amikor beütött a 2008-as gazdasági válság, sokan a neoliberalizmus végét és a marxista eszmék visszatértét helyezték kilátásba. Ön szerint terjedőben van világszerte a marxista ideológia, vagy sem?

Igaza van, hogy rámutat: nem árt vigyázni az elhamarkodottan levont következtetésekkel akár az egyik, akár a másik irányban. Az ilyesmi ál­talában a vágyálmokból, nem pedig a történelmi bizonyítékokból áll elő. Gorbacsov kormányzatának összeomlása nem oldott meg semmilyen terítéken levő problémát. A Fukuyama-féle „történelem vége" képzelgés­ben összehordott képtelenséggel ugyanígy egy hajszálnyival sem jutott előbbre senki. De mégsem lehet csak úgy egyszerűen elintézni a neo­liberalizmust azon az alapon, hogy agresszíven reklámozott diadalittas eszméi és politikája nem pusztán veszedelmesen ésszerűtlenek – tekint­ve híveinek a háborúhoz való viszonyulását -, hanem mert a „liberális imperializmus" légvárainak építgetése ma meglehetősen abszurd valami. Hiszen bizonyos föltételek mellett a legveszedelmesebb abszurditások is tömeges támogatást szerezhetnek, ismerjük ezt a történelemből. Az igazi kérdés az, hogy melyek azok a mélyen gyökerező erők és meghatáro­zottságok, amelyek az ellentétes irányú zsákutcákba terelik a népet. Az a hangulatváltozás, amelynek folyományaként ma a kávéházi asztalokra kerül Marx Tőkéje (természetesen nem tanulmányozás végett, hanem csak afféle „beszédtéma" gyanánt), nem jelenti azt, hogy ma világszerte terjednek a marxi eszmék. Tagadhatatlan, persze, hogy a mélyülő válság, amelyben élünk, tiltakozásokat gerjeszt világszerte. De tartós megoldáso­kat találni azokra a gondokra, amelyek mindenütt robbanással fenyeget­nek, megfelelő stratégiák kidolgozását igényli, valamint olyan szervezeti formákét is, amelyek méretüket tekintve megfelelnek a napirenden levő problémák nagyságának.

S mi a helyzet a konzervatív eszmékkel? Gyarapodik híveik száma, vagy sem?

Bizonyos értelemben kétségtelenül gyarapodik, még ha nem minden esetben a kereken kimondott konzervatív nézetek támogatóiról van is szó. „Nem változtatni" ugyanis gyakran jóval egyszerűbb, mint csakugyan megváltoztatni egy korábban fölvett magatartást. A tényleges történelmi helyzet szokta rábírni az embereket, hogy inkább az egyik irányba indul­janak el, ne pedig a másikba, azon az alapon, hogy melyik látszik éppen kedvezőbbnek. De fönnmarad a kérdés: valóban tartható a választott irány? A fizikából, nevezetesen az elektromosságtanból ismeretes a törvény, hogy az áram a kisebb ellenállás irányában halad. Számos társadalmi konfliktushelyzetre is áll ez, amikor meg kell határozni, hogy az adott probléma melyik irányban látszik megoldhatónak, ha csupán idő­legesen is, ahogy az erőviszonyok (vagyis az „áramellenállás" erőssége) és a követhető alternatívák realitása engedni látszik. Az viszont, hogy hosszabb távon az egyik irány inkább követhető, mint a másik, még sem­miképp sem garantálja, hogy a valóságban az lesz majd a jobb megoldás hosszú távon. Gyakran épp ellenkezőleg. A mi történelmi helyzetünkben a hosszú távon jónak bizonyuló válaszok megtalálása összehasonlíthatat­lanul nagyobb erőfeszítést követel, mint „követni a múltban bevált irányt", s nem vállalni egy gyökeres szerkezetváltás föladatát és terhét. De óriási problémák előtt állunk, s a kölcsönhatásban levő társadalmi erők mindig hasonlíthatatlanul bonyolultabb kérdéseket állítanak föl, mint amilyen a villanyáram irányának meghatározása. Ezért nagyon is kétséges, hogy a „jól bevált" konzervatív legkisebb ellenállás irányvonala vajon beválik még akár középtávon is, nem szólva a hosszú távról.

Mi volna a legjobb meghatározása a jelenlegi történelmi időszaknak?

Ez igencsak fontos kérdés a társadalmi életünk különböző síkján mu­tatkozó válságok történelmi időszakában. Ha ugyanis azt mérlegeljük, hogy súlyos problémáinkra milyen történelmileg fönntartható megoldás található, akkor lényeges a vitatott problémák valódi természetének meg­értése. Korszakos konfliktusokat és antagonizmusokat csakis korszakos megoldások zárhatnak le. Nagyon zavaró, amikor a kapitalizmusról mint „világrendszerről" beszélnek. A kapitalizmus csupán a tőkerendszer egyik korlátozott időszaka. Ez utóbbi a valódi világrendszer, amely jócskán túlterjed a kapitalizmus történeti fönnállásának idején. A kapitalizmust mint társadalmi újratermelési módot a többletmunka mint értéktöbblet túlnyomórészt gazdasági kiaknázása jellemzi. Ám vannak még más mód­jai is a tőkefölhalmozásnak, nevezetesen a többletmunka elsődlegesen politikai kiaknázásának már megismert s a jövőben még elképzelhető módozatai, ennek egyik változata volt az, amelyik a Szovjetunióban és másutt valósult meg a múltban. Ebben az értelemben fontos szem előtt tartanunk azt az alapvető különbséget, amelyik a kapitalizmus normális működéséhez tartozó, múltbeli hagyományos ciklikus/konjunkturális vál­ságok és a tőkerendszer mint egész szerkezeti válsága között van – ez utóbbi a jelenlegi történelmi időszak meghatározója. Ezért igyekeztem én mindig azt hangsúlyozni, hogy szerkezeti válságunk – amelynek kez­dete megközelítőleg az 1960-as évek végére tehető, s azóta egyre csak mélyül – tartós megoldása szerkezetváltást követel. S bizonyos, hogy ez nem érhető el „a legkisebb ellenállás irányvonalán".

Kik voltak a legjelentősebb személyiségei mind ez ideig a XXI. szá­zadnak?

Amint tudjuk, a XXI. század még gyermekcipőkben jár, és még sok-sok meglepetést tartogat. De az a politikai személyiség, aki a legnagyobb hatást gyakorolta a XXI. század kibontakozó történelmére – olyan hatást, amelyik tartósan tovább terjed – Venezuela néhai elnöke, Hugo Chávez volt, aki 2013 márciusában hunyt el. Persze, Fidel Castro is igen tevé­keny volt még az előző évtizedben, de az ő nagy történelmi hatása az 1950-es évek végében gyökerezik. A konzervatív oldalról, ha még élne, habozás nélkül de Gaulle tábornokot nevezném meg. Ebben az évszá­zadban egyelőre nincs senki a konzervatív oldalon, aki az ő történelmi mércéjével volna mérhető.

S mi volt eddig az évszázad legmeglepőbb fejleménye?

Alighanem az a sebesség, amellyel Kínának sikerült az Egyesült Álla­mok gazdaságának nyomába erednie. Már-már nem sok híja van, hogy átvegye az Egyesült Államoktól a „világ mozdonya" szerepét (ahogy ez utóbbi olykor öntelten nevezi magát), úgy tartják, hogy immár csak néhány évre van szüksége hozzá. Már régóta előre látható volt, hogy ez bekövetkezik, tekintve Kína óriási népességét és éves gazdasági nö­vekedési rátáját. De számos szakértő évtizedekkel későbbre jósolta az esemény bekövetkeztét. Mindamellett nagy naivitás volna azt képzelni, hogy Kína mentes maradhat a tőkerendszer szerkezeti válságától csak azért, mert pénzügyi mérlege hasonlíthatatlanul egészségesebb, mint az Egyesült Államoké. Még a több ezermilliárd dolláros kínai többlet is füstbe mehet a nem túl távoli jövő zűrzavarában. A szerkezeti válság természete már csak olyan, hogy óhatatlanul kihat az egész emberi­ségre. Egyetlen ország sem hiheti, hogy immunitása van vele szemben, még Kína sem.

A válságok részét alkotják a kapitalizmusnak. Milyen a legutóbbi válság mérlege, amelyik öt éve robbant ki? Kik nyertek, kik veszítettek rajta?

Részét a kapitalizmusnak? Igen is, nem is! Igen, abban a korlátozott értelemben, hogy a pénzügyi válság drámai erősséggel a világ leghatal­masabb tőkés országaiban robbant ki, amelyek előszeretettel emlegetik magukat „fejlett kapitalizmusként". De fejlettségük nagy részét nem csupán (múltbeli és jelenlegi) kizsákmányoló előjogaik alapozták meg, amelyek az ún. harmadik világgal szembeni (politikai és gazdasági) erő­viszonyaikban testesülnek meg, hanem gazdasági életük katasztrofális eladósodottsága is. 1987-ben azt írtam egyik cikkemben, amelyet 1989-ben közöltek Brazíliában, hogy a „valódi adósságprobléma" nem Latin­Amerika eladósodása – ahogy akkoriban vélték -, hanem az Egyesült Államok megfizethetetlen adóssága, amely óhatatlanul az USA kolosz-szális csődjével végződik, s ez világméretű gazdasági földindulást idéz elő. Két éve Brazíliában tartott előadásomban hangsúlyoztam, hogy az USA adóssága csillagászati összegű 14,5 ezermilliárd dollárra rúg, ami menthetetlenül tovább növekszik. Ma 17 ezermilliárd dollár körül járunk, s haladunk tovább és tovább. Aki azt képzeli, hogy ez fönntartható a jö­vőben, vagy hogy majd nem hat ki mindenkire a földkerekségen, amikor ez a könyörtelenül növekedő adósság egyszer csak óhatatlanul mindent megbénító leálláshoz vezet, az nem ezen a bolygón él.

Erősödött vagy gyöngült a válsággal a kapitalizmus?

A hagyományos ciklikus/konjunkturális válságok a múltban erősíteni szokták a kapitalizmust, mivel kigyomlálták az életképtelen tőkés vállal­kozásokat, s ezáltal tevékenyen előmozdították azt, amit Schumpeter eszményítve „teremtő rombolásnak" nevezett. Ma jóval komolyabb problémák jelentkeznek, mert a szerkezeti válság még a legalapvetőbb vetületeire is kiterjed az emberiség társadalmi anyagcsere-ellenőrzésé­nek, beleértve veszedelmes módon a természetet is. Tehát „teremtő rom­bolásról" beszélni a jelenlegi körülmények között roppant önelégültségre vall. Sokkal pontosabb ehelyett romboló termelésként meghatározni azt, ami ma megy végbe.

A válság számos országban politikai változásokat váltott ki. Lehetséges valamilyen általános elmozdulást megfigyelni akár jobbra, akár balra?

Eddig inkább csak jobbra, mintsem balra. A tőkés módra fejlett orszá­gok összes kormánya – és korántsem csak ezek – olyan politikához folya­modtak, amelyik „megszorítások" és reálbércsökkentések révén igyekszik orvosolni a problémákat, valamint azoknak a máris nyomorúságos élet­színvonala lejjebb szorításával, akiket oly gyakran az „alulprivilegizáltak" szószüleménnyel szoktak leírni. És a „legkisebb ellenállás irányvonala" segít abban, hogy kiterjesszék vagy legalább eltűrjék a válságra adott uralkodó konzervatív intézményes válaszokat. Ám igencsak kétséges, hogy az ilyen politika, amelyik mostanában inkább a jobboldalnak kedvez, tartós orvoslást eredményezhet.

Ahogy ön megjósolta, az utóbbi években növekedett a szegénység még a kapitalizmus kemény magját képező országokban is. Az Egyesült Államokban fokozódott az egyenlőtlenség. Az Egyesült Királyságban mozgalom indult avégett, hogy élelmiszert juttassanak a szegényeknek – amire nem volt példa a II. világháború óta. Mi baj történt a kapitaliz­mussal? Lehetséges, hogy a kapitalizmus már nem képes az emberiség számára elégséges növekedést gerjeszteni?

A legszegényebbeknek osztogatott élelmiszercsomagok nem az egye­düli látható jelei a válság ilyen oldalának, és ezek nem is korlátozódnak a tőkés módra fejlett országok közül kizárólag az Egyesült Királyságra. A tőkén túl című könyvemben (angolul 1995-ben jelent meg) szót ejtettem az utcai melegétel-osztogatás eljöveteléről. Az utóbbi két-három évben már a televízió képernyőjén követhetjük ennek nagymértékű terjedését a leginkább „fejlett" (és leginkább privilegizált) országban: az USA-ban. Bizonyos, hogy gyökerében bajos – és már teljességgel tarthatatlan – az a mód, ahogyan a növekedés folyik a kapitalizmusban. Hiszen egyik­–másik, természeténél fogva rákos növekedési formának még bizonyos fönntartható ökológia elemi föltételei mellett is tilalmasnak kellene lennie, olyannyira döbbenetes megnyilvánulása a romboló termelésnek. Ugyan­akkor annyi minden megy pocsékba, mert úgy hajt nagyobb hasznot, ha mihamar hulladék és selejt lesz belőle, miközben sok-sok millió ember még a tőkés módra legfejlettebb országokban is roppant ínségben kény­telen tengődni. Néhány napja a volt brit miniszterelnök, John Major azon sopánkodott, hogy ezen a télen Britanniában oly sok embernek „választa­nia kell az élelem vagy a fűtés között". Idéztem őt 1992-ben, amikor még miniszterelnökként végtelen önteltséggel azt nyilatkozta: „a szocializmus halott, a kapitalizmus működik". S csak annyit fűztem hozzá: „Megkérdez­nénk: kinek a javára és meddig működik a kapitalizmus?" A „fűtés vagy evés" közti választás, amire most kénytelen volt rádöbbenni, nem éppen annak bizonyítéka, hogy jól „működik a kapitalizmus". Valójában csakis az az értelmes növekedés, amelyik emberi szükségletre válaszol. A romboló növekedés, beleértve a hatalmas „katonai-ipari komplexumot" – hívják bár „teremtő rombolásnak" -, csakis a csőd bizonyítéka lehet. Az egyedüli fönntartható növekedés az előttünk álló jövőben az lehet, amelyik emberi szükségletre válaszul gondoskodik a javakról és a rászorulók ellátásáról.

A válság megnövelte a munkanélküliséget számos régióban, és megrengette a jóléti szociális ellátási rendszert Európában. Tömegek tódultak tiltakozásul az utcákra (Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban, Angliában, Görögországban stb.). Az Egyesült Álla­mokban viszont nyoma veszett az „Occupy Wall Street" mozgalomnak. Milyen eredménye várható ezeknek a mozgolódásoknak? Van-e köztük kapcsolat? Hasznot húztak-e belőlük a baloldali pártok, vagy nem?

A „jóléti állam", ellentétben propagandacélú eszményítésével, a valóságban mindig is csak egy maroknyi tőkés országra szorítkozott, és még ott is nagyon ingatag alapokon épült ki. Sohasem terjedt ki a világ többi részére, dacára a „modernizációs fejlesztés-elméletek" kritikátlan reklámozásának, amelyek mindenkor a tőkerendszer ellentmondásos keretébe illeszkedtek. A valóságos fejlődés hosszú távú tendenciája az idealizált „jóléti állammal" ellenkező irányba mutatott. A tárgyilago­san kimutatható trendet már 1970-ben „a kizsákmányolás különbözeti rátájának süllyedő irányú kiegyenlítődéseként" jellemeztem. Idevágó bizonyíték volt egyebek közt az egyazon transznacionális vállalatnál (pl. a Ford autógyári szerelőszalagjai mellett) dolgozóknak pontosan ugyan­azért a munkáért fizetett órabér összegében tapasztalható, elképesztő különbség az „anyaországban" és a „világ peremének" országaiban. Ez a trend tovább folytatódik, és még messze van szükségszerűn elkövetkező végpontjától. Érthetők a tiltakozások számos tőkés országban, s óhatat­lanul fölerősödnek a jövőben. A fonák „kiegyenlítődésnek" ez a hosszú távú társadalmi-gazdasági trendje szolgál számukra táptalajul. Érthető, hogy a parlamenti politika keretében működő pártok nem képesek ebből hasznot húzni, mert maguk is azokhoz a korlátokhoz szabják megalkuvó céljaikat, amelyekből a jóléti szociális rendszerre nézve szükségképp negatív következmények fakadnak.

Lukács a polgári társadalom legfontosabb szerveződéseiként tekintett a szakszervezetekre. Ön szerint érvényes még ez a nézet?

Lukácsnak ezt a nézetét nagyban befolyásolta korábban említett elv­társa és barátja, Landler Jenő, aki harcos szakszervezeti vezető volt, mielőtt annak a pártfrakciónak az irányítója lett volna, amelyikben Lukács is vezető szerepet játszott. Bár Lukácsnak igaza van abban, hogy a szak­szervezetek továbbra is fontosak, de csak egy lényeges megszorítással. Nem lehet ugyanis eléggé hangsúlyozni: a szakszervezetekben rejlő lehetőségeket rendkívül rossz irányba terelte (s tereli még ma is) a szer­vezett munkásmozgalom fölosztása a munkásság két „karjára" – vagy ha úgy tetszik: „ágára" – az úgynevezett „ipari kar" (a szakszervezetek) és a „politikai kar" (a pártok) szerveződésének elágazó kettősségére. A szakszervezetekben rejlő pozitív lehetőségek nem valósulhatnak meg addig, amíg ezt a mindkét elágazásra nézve egyformán káros fölosztást lényegileg meg nem szüntetik.

Mi a véleménye az úgynevezett „arab tavaszról"? Véget ért? Nincs kapcsolódás az európai és az arab világ mozgalmai között? Némelyek egy újabb imperialista csatározást látnak a régióban. Indokolt volna ez?

Az „arab tavasz" hatását, amikor az első drámai események kirob­bantak, sokan hajlamosak voltak nagyon túlértékelni, majd teljesen indokolatlanul lebecsülni a jelentőségét, mihelyt a tömegtüntetések visszaszorultak Észak-Afrikában. Csak hát eleddig egyetlen mélyen gyökerező probléma sem oldódott meg egyetlen érintett országban sem. Így hát a tiltakozások alighanem folytatódnak a jövőben, egynémely súlyos gazdasági ellentmondásra is rámutatva (amelyek a múltban éh­séglázadásokat eredményeztek, bár ezeket csak vonakodva ismerték el a fönnálló rend vezető lapjai, amilyen például a londoni The Economist), s nem csupán ezek politikai-katonai vetületére. Előbb-utóbb folytatódni fognak a forrongások, akármilyen évszakról nevezi is el őket a média. Azt sem szabad elfelejteni, hogy némelyik európai országnak masszív érdekeltségei vannak Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, és kísérletek folynak ezek reaktiválására, ami nagyon is látható manapság. Senki sem képzelheti azt, hogy az imperializmus a múlté.

Brazília is a sokszoros tiltakozás időszakát éli. Ön hogyan értékeli ezeket a tiltakozásokat? Lát valami kapcsolatot a világban másutt tör­téntekkel?

Lehetetlen ma olyan részére bukkanni a világnak, ahol nincs komoly társadalmi tiltakozás. Ezek sok különféle tárgyra irányulnak, s azt a felületes benyomást kelthetik, hogy nincs köztük semmilyen kapcsolat. De ez is csak önámítás. A múltban számos ilyen tiltakozást szokás volt annyival elintézni, hogy ezek csupán „egyetlen célú mozgalmak", semmi hatásuk nincs a fönnálló társadalmi rend általános épségére és szilárdságára. Mi sem állhat távolabb az igazságtól, mint az effajta önelégült elfordulás a figyelmeztető jelektől és „fütyörészés a sötétben", ahogy az alaptalan önbátorítást jellemzi a szólásmondás. Igaz, hogy a tiltakozásnak az a roppant sokfélesége, amelyet a világ különböző részein tapasztalhatunk, nem fér bele a hagyományos politika csatornái­ba és cselekvési módjaiba. De badarság volna ezt jelentéktelenségük bizonyítékának venni. Ellenkezőleg, éppen a fölhalmozódott problémák és ellentmondások sokkal mélyebb okaira mutat rá ez a sokféleség. Pil­lanatnyilag semmi látható jele nincs egységesülő stratégiának. Általános jellemzőjüknek látszik mind e tiltakozásoknak, hogy próbálgatják korlátaik törésálló képességét, és keresik annak útját-módját, miképpen lehetne hatékonyabban megfogalmazni gondjaikat-bajaikat. Egy kibontakozó folyamatnak vagyunk tanúi, amelynek jelentősége idővel nyilván jócskán megnövekedik majd.

Némelyek az Egyesült Államok kezét látják ezekben a világszerte zajló tüntetésekben, hogy ekképpen megingassanak bizonyos kormányzato­kat. Van értelme ilyesmit föltételezni?

Ez nagyon túlzó leegyszerűsítése a dolgoknak. Az Egyesült Államok kétségkívül élen jár a nemzetközi konfliktusok és összecsapások szításá­ban, mint a globális hegemón imperializmus túlerejével uralkodó hatalom. De sokkal mélyebben fekvő okok húzódnak meg itt annál, hogy okozataik eltüntethetők volnának „kormányzatok megingatásával". Egy-két esetben, persze, sor kerülhet ilyesfajta beavatkozásokra, és csakugyan sikerülhet efféle eseményeket kikényszeríteniük az amerikai kormányzat legszél­sőségesebb erőinek. De mindennek van határa, még a legvérmesebb neoliberális és neokonzervatív kalandorpolitikának is.

Mit változtat a politikai küzdelmeken ma az internet?

Annyi bizonyos, hogy az internet segítségére volt a tiltakozó mozgal­maknak a kommunikációban és az összefogásban, ez nyilvánvalóvá lett a közelmúltban. De nem szabad elfelejteni, hogy a szemben álló tábor erőinek kezében is nagyon hasznos segédeszköz volt az internet, sőt több: közvetlenül igénybe vehető közös forrás gyanánt volt segítségére nem egy tőkés államnak. De akármilyen súllyal esik is a latba az internet használata, akkor is csak kisegítő szerepet játszhat mindkét oldalon. Csakis azon a talajon lehet megoldást találni a problémákra, amelyiken szárba szökkentek. Márpedig itt társadalmi rendünk alapvető szerkezeti meghatározottságairól van szó.

Mire véli ma a kapitalizmus és a demokrácia közti kapcsolatot? Összeférhetetlenek?

A kapitalizmus és a demokrácia nem összeférhetetlen, kivéve a rend­kívüli válsághelyzeteket, amelyek Hitlereket és Pinocheteket léptetnek az előtérbe, akárhol robban is ki efféle válság, még Brazíliában is meg­történt ilyesmi a nem túl távoli múltban. A normális mederben folyó tőkés termelésnek sokkal inkább kedvez a formailag demokratikusan végzett ellenőrzés és szabályozás. Hosszabb távon emiatt tarthatatlanok a diktatórikus rezsimek, s ezért igyekeznek előbb-utóbb visszatérni – még egy pinocheti „miltonfriedmanizált" Chilében is – a formális-demokratikus szabályozás politikailag kezelhetőbb módjához a tőkés csereviszonyok általános keretei között.

Az Egyesült Államokban a radikális jobboldal – hogy ne kelljen elfo­gadnia az egészségügyi rendszer csekély mértékű megreformálását a szegények javára – kis híján a szakadék szélére sodorta az országot. Az ilyen helyzet kockázatot jelent a nagytőke üzletmenete és pénzügyei számára. Ön szerint mivel magyarázható ez?

Az amerikai egészségügy helyzete csupán részmutatója a zajló vál­ságnak. Alapjában elválaszthatatlan a korábban említett csillagászati összegű, mintegy 17 ezermilliárd dollárra rúgó adóssághalmaztól. Köz­ben átmeneti részmegállapodást kötöttek a demokraták és a republiká­nusok, eszerint legközelebb 2013 legvégén veszik elő az ezermilliárdok megoldatlanul maradt ügyét, de úgy, hogy ne keltsenek vele újabb nem­zetközi feszültséget. Ám biztosak lehetünk abban, hogy ez a súlyos ügy nemsokára még nagyobb nehézségeket gerjesztve kerül ismét terítékre. Hiszen a 17 (vagy több) ezermilliárd olyan óriási összeg, hogy nincs a világon akkora szőnyeg, amelyik alá besöpörhetnék, ahogy régebben volt szokás, a problémák elodázásának szokásos módján.

Lehet azt mondani, hogy Demokrata Párt túl messzire ment jobbra, s nem sikerült elszigetelnie a Köztársasági Párt radikális jobboldalát?

Nehéz megmondani, hogy a két párt közül melyik inkább jobboldali, mint a másik. De mindkettő téved, ha azért véli helyesebbnek túlságosan jobbra tartani, mert így majd képes lesz megoldani az észak-amerikai társadalom súlyos problémáit.

Hogyan értékeli az Obama­-kormányzatot és a demokrácia helyzetét az USA-ban?

Obama sok mindent megígért, amiből semmi sem lett elnöksége alatt. Elég, ha Guantánamóra gondolunk. De nem az a kérdés, hogy milyen a szóban forgó elnök. Hatalmi struktúrákat nem lehet személyi viszonyla­tokban megérteni. Emlékezzünk csak a korábbi demokrata elnök Jimmy Carter tévéinterjújára, amikor könnyekkel a szemében jelentette ki, hogy „az elnök tehetetlen". Tény, hogy ő jóval több mindent tett, amióta nem elnök, mint amennyit tehetett hivatali évei alatt. Eleddig még nem láttuk sírni Obama elnököt a televízióban. De hát, ahogy az angolszász szólás mondja, „minden az első alkalommal kezdődik".

Az USA világszerte kémkedik. Nemrég tárták föl Brazíliában, hogy milyen sémát követ az amerikai hírszerzés, amelybe olajipari és ércbá­nyászati érdekeltségek is belekeveredtek. Mit kellene tennie Brazíliának szuverenitása védelmében?

Itt már az elmebaj határán járunk. Mindenkit megfigyelni mint poten­ciális ellenséget, még a baráti országok államfőit is! Nevethetnénk rajta, ha nem volna nagyon is komoly, mélyen gyökerező az ügy. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szuverenitás védelmezése nem szorítkozhat a nemzetközi jog és a külpolitika területére. A nemzetközi jog szánalma­san gyönge e tekintetben, nem is szólva azokról az intézményekről, amelyeknek az idevágó törvények globális méretű betartásáról kellene gondoskodniuk. Érdemes idézni egy élvonalbeli liberális nemzetközi jogász, Philippe Sands könyvének címét: Lawless World: America and the Making and Breaking of Global Rules (Törvénytelen világ: Amerika és a globális rendszabályok meghozatala és megszegése). Ezekben a kérdésekben a valóságos erőviszonyok döntenek. És persze a globális tőke erőfölényének oroszlánrésze van ezekben a döntéshozási folya­matokban. A szuverenitást nem lehet megvédelmezni, ha nem vesszük figyelembe a problémának ezt a kritikus oldalát, amely elválaszthatatlan a transznacionális tőke óriásvállalatainak túlerőben levő hatalmától.

Emelkedőben vagy hanyatlóban van az USA hatalma?

A leghelyesebb megállapodottnak, de még uralkodónak mondani. A föltételek, amelyek az uralmát éltetik, teljesen kézzelfoghatók, a „katonai­–ipari komplexumtól" (amire Eisenhower elnök sajnos csak búcsúbeszé­dében hívta föl a figyelmet) a Világbankig meg az amerikai dollárig mint világpiaci fizetőeszközig. Egyetlen más ország sem, csakis az USA képes rákényszeríteni a maga 17 ezermilliárd dollárnyi adósságát a világ többi részére. Ám az ilyen alapokon nyugvó uralom csakis ingatag lehet.

Mi a véleménye Kínáról? Az országban csökkent a szegénység. Szo­cializmus van ott?

Kína termelési téren elért eredményei, beleértve a szegénység csök­kentését országszerte, óriásiak. De nagy kérdőjel a jövő. Mindenekelőtt: meddig tarthatók a termelési csúcsteljesítmények anélkül, hogy jóváte­hetetlen kárt okoznának az ezekhez szükséges hatalmas erőforrások elhasználásával az ökológia terén? Meddig lehet még elfogadtatni az elképesztő egyenlőtlenségeket a dolgozó nép abszolút minimális bérszínvonala és a felső fokon privilegizáltak dúsgazdagsága között? Hiszen a szocializmus elgondolhatatlan lényegi-tartalmi egyenlőség nélkül Kínában is.

A múltban a kapitalista világ belviszályai világháborúkba torkolltak. Föltehető, hogy most is ilyesmi sejlik föl a láthatáron?

A háború mellett dönteni a múltban szerves része volt a tőke szabály­rendszere szerint vetélkedő felek másképp kezelhetetlen problémái meg­oldási kísérleteinek, ebbe a sorba tartozik a XX. század két totális háborúja is. A „tömegpusztító fegyverekkel" lehetetlenné vált arra számítani, hogy az ilyen totális megoldások összeegyeztethetők lesznek az ésszerűség elemi föltételeivel. De vannak a „radikális jobboldalnak" stb. olyan képviselői, akik nem haboznak „játszani a tűzzel", sőt nyíltan is azt hirdetik, hogy teljesen jogos a tűzzel játszani. Ezek némelyike igen magas helyet foglal el a megállapított hivatali rangsorban. Ilyen volt például Clinton elnök, aki kinyilatkoztatta, hogy „csak egyetlen szükséges nemzet van, az Amerikai Egyesült Államok". Ugyanakkor Tony Blair brit miniszterelnök hivatalosan elismert „guru"-ja és Xavier Solana külpolitikai tanácsadója, Robert Cooper az agresszív „liberális imperializmus" dicshimnuszát zengi írásaiban. Vele egy húron pendül George W. Bush elnök politikai tervezési igazgatója a külügyminisztériumban, Richard Haass, aki azt bizonygatja, hogy még agresszívabb imperialista stratégiára van szükség, amiként írja: „a világ­birodalom számára a feszültségenyhítés, nem pedig a feszültségfokozás látszik veszélyesebbnek". Mármint az Egyesült Államok globális hegemó­niájának mindenáron való megszilárdítása érdekében, nyíltan kimondva, még háború árán is. Az ésszerűség szemlátomást nagy tehertétel az efféle stratégiák versengésében. Ne mondja hát senki, hogy a világ lángba borí­tásának lehetősége föl sem merülhet történelmi szemhatárunkon.

Lehet azt mondani, hogy az USA befolyása Latin-Amerikában vissza­szorult az utóbbi évtizedben?

Igen. Az e tekintetben fontos országokat fölemlíti az ön következő kérdése is. Soruk esetleg még bővülni fog a jövőben.

Hogyan ítéli meg az olyan országok kísérleteit, mint Venezuela (ame­lyik XXI. századi szocializmusról beszél), Bolívia, Ecuador, Uruguay, Argentína?

Nagyon nehéz útra léptek, amelyen kétségkívül sok-sok akadályt gördítenek majd elébük az uralkodó nagyhatalmak a jövőben. Hiszen az Egyesült Államok nyíltan kinyilatkoztatta már régen, hogy Latin-Amerika az ő „hátsó udvara", ezért igényt tart fölötte az uralomra.

Mit gondol Brazíliáról az évtizednyi munkáspárti kormányzás után?

Első ízben 1983-ban látogattam el az elnökjelölt Lula stábjához. Az egyik irodahelyiség fölött az állt kivilágított díszes betűkkel: „Tiradentes". (A szó közvetlen jelentése: „Foghúzó". Közismert ragadványneve egy XVIII. századi brazil szabadságharcosnak, valamint ma egy róla elnevezett város Minas Gerais államban – a ford.)

Csináltam is róla egy fotót. Arra gondoltam, s még ma is eszembe jut, vajon mennyi időbe telik, amíg elmondhatjuk, hogy az országos „Tiradentes"-rendelőintézetnek sikerült minden fertőző, odvas fogat eltávolítania, ami annyi fájdalmat okoz egy minden tekintetben nagyszerű erőforrásokkal ellátott országnak, amilyen Brazília.

Mi az elképzelése a szocialista eszmék mai érvényéről?

Említettem már, hogy problémáinkra csak korszakosan fönntartható megoldások jöhetnek szóba. Minden egyéb próbálkozás balul üthet ki, ahogy ezt már megtapasztaltuk a múltban. A szocialista eszméknek a kezdet kezdetétől meghatározójuk volt, hogy egész történelmi korsza­kot igényel a megvalósításuk, pedig hát a problémák, amelyek ehhez kiindulásul szolgálnak, nagyon keservesek. Más szóval, nem csupán sürgősségi ellátásra szorulnak „Tiradentes"-től, hanem a fájdalmas fer­tőződések megelőzését is igénylik hosszabb távon. A szocialista eszmék ezért érvényesebbek ma, mint valaha.

Mely országok (vagy pártok) képviselik ma a szocializmust?

Csupán néhány nagyon kis párt hirdeti ma hűségét a szocializmus eszméihez. És nincs olyan ország, amelyik szocialistának nevezhetné magát.

Régebben a „Miki egér szocializmus" kifejezést használta azokkal a pártokkal kapcsolatban, amelyek csupán kacérkodtak a szocializmus gondolatával. Ma is vannak ilyenek?

Nem pontosan ilyenek. Még tovább silányult a Miki egér szocializ­mus. Az Olasz Kommunista Párt – egykor Antonio Gramsci harma­dik internacionálés pártja – átfestette magát „Baloldali Demokraták" („Democratici di Sinistra") párttá. Azután még a „baloldal" szót is túl­ságosan kompromittálónak találta. Egy újabb keresztelőben szimpla „Demokrata Párt" (Partito Democratico") lett belőle. Így már nem is Miki egér, inkább Popeye, akinek már spenótja sincsen.

Milyen várakozásokat fűz a szocializmushoz vagy kommunizmushoz a jövőben? Lesz ilyen? Elérhető cél? Fönnáll a barbárság kockázata?

Azt írtam egyik könyvemben (Szocializmus vagy barbárság?), amely Brazíliában is megjelent, hogy talán módosítanom kellene ma Rosa Lu­xemburg nevezetes szavait, a „barbárság vagy szocializmus" kifejezést, hozzáfűzném még ugyanis azt: „barbárság, ha szerencsénk van", mert hiszen az emberiség megsemmisülése is fenyeget bennünket. Ameddig ugyanis nem sikerül megoldanunk súlyos problémáinkat, amelyek túlmu­tatnak létezésünk és a természethez való viszonyunk minden vetületén, ez a veszély ott lebeg a szemhatárunkon.

Merrefelé lehet ma keresnivalója egy harcos marxistának?

Minden erejével dolgoznia kell az említett fő problémák tartós meg­oldásán.

Mit tervez a közeljövőben?

Tovább dolgozom néhány hosszú távú, mindanyiunkat érintő tervemen.

Rochester, 2013. november 1.

Fordította: Csala Károly

Lugosi Győző: Nos, ami az elmúlt évtizedet illeti, ez az időszak kétségtelenül a lap erős(ödő) korszaka volt. Az Eszmélet pontosan, határidőre megjelent, a lapszámok terjedelmét kb. egyötödével növeltük, sőt, az évtized második felében két könyvsorozatot is elindítottunk: az Eszmélet Könyvtárban és az Eszmélet Kiskönyvtárban fontos és nívós elméleti-történeti munkákat adtunk közre. Mindehhez a kedvező anyagi kondíciókat – lássunk tisztán – egyrészt annak köszönhettük, hogy 2002 és 2010 között a radikális-baloldali rendszerkritikát, amit az Eszmélet lényegében egyedül képvisel(t) a hazai folyóiratok között, nem (sem) érte hátrányos megkülönböztetés a Nemzeti Kulturális Alap támogatási politikájában, másrészt pedig annak, hogy három baloldali alapítvány – az MSZMP vagyonából a rendszerváltozás idején létrehozott Szabad Sajtó Alapítvány (amely az időszak elején még nyereséges Népsza­badság résztulajdonosa), a Lukács György és a József Attila Alapítvány – biztosította a lap előállításának mellesleg szerény költségeit. (Nem szoktunk hivalkodni vele, mert nekem, nekünk magától értetődő, de talán itt megemlíthetem: a szerkesztők a kezdetektől társadalmi munkában látják el feladatukat.) Azt gondolom, legfontosabb közös eredményünk ebben a tíz évben – amit személyes sikeremnek is tekintek, s ha va­lamire, erre valóban büszke vagyok – Mészáros István akadémikus A tőkén túl című négykötetes opus magnumának magyar nyelvű kiadása. Hozzáteszem: az érdem oroszlánrésze „házi fordítónké", Csala Károlyé, hisz' az anyagi támogatás mit sem ért volna az ő fáradságot nem ismerő elkötelezettsége és rendkívüli fordítói teljesítménye nélkül. Mindannyiunk – szerkesztők, tanácsadók és olvasók – számára kiemelkedő esemény volt, s maradandó emlék marad István, e varázslatos tudású és nagyon szerethető ember látogatása a szerkesztőségnek otthont adó Kossuth Klubban, 2010 októberében.

Szalai László: Mondhatjuk-e hát, hogy az elmúlt tíz év az Eszmélet számára sikertörténet volt?

Lugosi Győző: Csak nagy-nagy fenntartással, vagy tán még úgy sem. Szembe kell(ett) néznünk ugyanis azzal, hogy a marxista megalapozott­ságú társadalomtudomány s mögötte az antikapitalista rendszerkritika társadalmi elfogadottsága – a rendszerváltozás immár egyértelműen negatív mérlege, a kapitalizmus „második kiadásának" súlyos kudarcossága ellenére – nem növekedett e tíz évben, sőt, ha a (szélső)jobboldali – múltba forduló és fasisztoid – eszmék terjedését tekintjük, az Eszmélet s általában a baloldali rendszerkritika befolyása a magyar szellemi élet­re, s ami még aggasztóbb: a fiatalok körében inkább gyengült, szinte a peremre szorult.

Szalai László: Mi lehet szerinted e jelenség oka?

Lugosi Győző: A reális okokat alighanem csak később, húsz-ötven év múlva utódaink fogják tudni megválaszolni (ha optimisták vagyunk, s azt gondoljuk, hogy lesznek ilyenek). Egyelőre inkább néhány valószínű összefüggést tudnék megnevezni. Először is látható, hogy a „tőkén túlra" tekintő társadalmi attitűd egész Kelet-Európában apályát éli – ellentét­ben a világrendszer másik félperifériáján, Latin-Amerikában ugyancsak az elmúlt két-három évtizedben tapasztalható „dagállyal". Kétségtelen, hogy e tekintetben nálunk s talán Szlovákiában meg a balti államokban a legrosszabb a helyzet, Csehországban vagy Szerbiában, Horvátor­szágban, különösen pedig Lengyelországban a rendszerkritikus baloldal párbeszédképes szubkultúraként jelen van a társadalomban, elég, ha a Krytyka Polityczna című lap körüli baloldali értelmiségiek országosan kiépült hálózatára s az értelmiségi fiatalok számottevő részében élvezett népszerűségére utalok. Nem hiszem, hogy tévednék, ha a két félperiféria reagálásának szembeszökő különbségét a kapitalista rendszerválságra az eltérő középidejű (Braudel) múlt különbözőségében vélem megtalálni. Arra gondolok, hogy régiónkban a kapitalista rendszer – a több évtized­nyi államszocialista „lekapcsolódás" folytán – nem lett „kihordva", úgy, ahogyan ez Latin-Amerikában történt. Emiatt (is) lehetett oly tömeges az „utolérési" hiedelem a „jó kapitalizmus" lehetőségével kapcsolatban már a késő Kádár-korban, illetve a rendszerváltozáskor. S bár a vágyálmok pár év alatt szertefoszlottak, a rendszerrel szembeni elégedetlenség továbbra is foglya maradt ennek az illúziónak. Vagyis nem a meghaladás progresszív útját választotta, hanem a visszalépés, a valójában soha nem létezett nemzeti kapitalizmushoz – nálunk a Horthy-korszakhoz – való megtérés reakciós vízióját vetítette/vetíti maga elé. Másként fogalmazva: mintha a mi társadalmaink nem itták volna még ki fenékig a keserű poha­rat: nem jutottak még túl a kapitalista rendszer igazi megtapasztalásán. Hiszen az államszocialista rendszerek legtorzabb változatukban – mond­juk, a Rákosi-éra Nagy Imre „padláslesöprési" minisztersége alatt vagy a Ceauşescu-rezsim a falurombolás idején – sem tudhatták alulmúlni a politikai jogfosztottság és a létbizonytalanság, s pláne nem a szociális egyenlőtlenségek (a tömeges nyomor és a hivalkodó fényűzés) terén a hetvenes évek latin-amerikai diktatúráit, Pinochet Chiléjétől Videla Argentínáján át a García Meza-féle Bolíviáig. S persze az is közismert volt, hogy az „ólomévek" katonai rezsimjeit kivétel nélkül a nemzetközi pénzügyi szuperstruktúra: az IMF és a Világbank tartotta gazdasági, az Egyesült Államok pedig politikai kontroll alatt. Míg tehát ezek az újvilági társadalmak megélt történelmük alapján immár jobbra zárnak, azaz ott a katonai junták egyenruhájába bújt neoliberalizmus súlyosan diszkreditálta a tőkerendszert magát, Kelet-Európában az államszocialista rendszerek veresége, az általuk nyújtott életminőség iránti erős nosztalgiák ellenére, egyelőre mindennemű „baloldali alternatívát" hiteltelen és perspektívátlan opciónak láttat.

Szalai László: Menjünk vissza még kicsit az időben. Hogyan élted meg a rendszerváltást, s utána milyen szerepet vállaltál a baloldal újjászervez(őd)ésében?

Lugosi Győző: A kérdés első részére a válaszom: rosszul. MSZMP-tagként és a BAL egyik – mellékszereplő – alapítójaként én is a tár­sadalmi önkormányzatiság megerősítésében és elsősorban az állami tulajdon társadalmasításában, új közösségi tulajdonformák létrehozá­sában láttam volna kiutat az államszocialista rendszerválságból. Az MSZMP 1989. őszi megszűnése/átalakulása után „átigazoltam" ugyan az MSZP-be, s egy évig az óbudai pártszervezet vezetésében is részt vettem, a kilencvenes választások után azonban inkább másfajta közéleti szerepet kerestem – vagy inkább: teremtettem – magamnak. Megalakítottam a Budapesti Condorcet Kört, egy pár évvel korábban létesült francia baloldali-republikánus, értelmiségi hálózat egyedüli nem frankofón mutációját. A Franciaországban ma is igen aktív Cercles Condrocet életre hívója Claude Julien, a Le Monde diplomatique legen­dás főszerkesztője, egyben az egyik legnagyobb és legrégebbi francia civil szervezet, a harmincezer (!) világi egyesületet tömörítő Ligue de l'Enseignement akkori elnöke volt (háttérben minden bizonnyal a Grand Orient-nal, a progresszív szabadkőműves páhollyal). A budapesti kör a Kossuth Klubot fenntartó – az egyesületi törvény szerint újjáalakult – budapesti TIT-szervezeten belül jött létre. A havonta megtartott vitákat a Klubnak a Petőfi Körig visszanyúló közéleti hagyománya folytatásaként gondoltam/gondoltuk el. A Kör elnökéül Marton Imrét választottuk, aki a francia kommunista Ellenállás résztvevőjeként és kiemelkedő marxista filozófusként – többek között Frantz Fanon, Aimé Césaire, Léopold Sédar Senghor munkásságának elemzőjeként – szimbóluma volt a (hon)polgári demokrácia francia, republikánus felfogásának. A Condorcet Körös vitaestekben az volt a „pláne" – nem „titkot" mondok, hiszen min­den transzparensen zajlott -, hogy ha a „marxista szellem napvilága" nem is „ragyogott fel" a vitákon (ahogyan a Szabad Nép cikke fogalma­zott a Petőfi Körről 1956 júniusában), a „mieink", vagyis az uralmon lévő liberális és nemzeti-konzervatív oldal által akkor (is) teljes egyetértésben mellőzött rendszerkritikai baloldal képviselői egyenrangú szereplőkként szólalhattak meg olyan közérdekű kérdésekben, mint a nők helyzete, a tömegkultúra problémája, a tudomány és a társadalom viszonya vagy éppen a NATO-bővítés ügye. Ez a szempont persze nem is kerülte el az olyan éles szemű, jobboldali közszereplő figyelmét, mint az akkor még az SZDSZ kemény magjához tartozó Tamás Gáspár Miklós, aki nem mulasztotta el, hogy nyilvánosan mutasson rá a Condorcet Kör „kriptokommunista" jellegére…

Búr Gábor: A különböző világnézetűek közötti párbeszéd, ezek szerint, akkoriban még létezett a honi közéletben?

Lugosi Győző: Igen, bár az évek előrehaladtával egyre nehézkeseb­ben. Nagyjából a kilencvenes évek végére alakult ki a máig tartó pár­beszéd-képtelenség, a saját „híveknek" beszélés „kultúrája" – sajnos, a baloldalon is. „Úttörő" szerepe, tapasztalatom szerint, ebben a rendszer­váltó liberális „köménymagnak" volt. Mondok két példát.

A Kossuth Klub frissen kinevezett igazgatójaként az 1994-es ország­gyűlési választási kampányban a hat parlamenti párt szakértői, majd végül a miniszterelnök-jelöltek részvételével tizenkét részes, egyenként másfél órás, tematikus vitaest-sorozatot rendeztünk a Klubban. A pártok által meghívott közönség előtt lezajlott vitákat a Petőfi Rádió vágatlan, kvázi-élő adásban közvetítette. Kézenfekvő volt, hogy négy évvel később a Klub ismét hasonló rendezvénysorozattal vegye ki részét a választási előkészületekben. Ezt azonban némi huzavonát követően az SZDSZ arrogáns viselkedése, majd elutasítása meghiúsította.

1994-ben Claritas néven elemző és tájékoztató csoportot hoztunk létre a Kossuth Klubban a rendszerváltozás után Magyarországon (is) megjelent, s a társadalomra a közvélemény elég széles körében ve­szélyesnek ítélt (új) vallási mozgalmak, szekták jelenségéről. Miután az 1998-2002-es parlamenti ciklus vége felé a Fidesz-kormány napirendre tűzte az egyházi törvény módosítását – tegyük hozzá: indokoltan, hiszen az 1990. évi IV. törvény tényleg alkalmatlan volt az egyházi bejegyzéssel való visszaélések megakadályozására -, a módosítás előkészítésére, Schanda Balázs fiatal egyházjogász vezetésével, a Claritason belül szakértői műhelyt szerveztünk. Az elkészült és a parlament elé terjesz­tett javaslat, úgy tűnt, az SZDSZ kivételével mindegyik parlamenti párt számára elfogadható, azaz megkap(hat)ja a szükséges kétharmados többséget. A szocik azonban, engedve a „szadeszos" politikai nyomás­nak, az utolsó pillanatban kihátráltak saját módosító indítványaik mögül, s így az egyházi törvény maradt olyan, amilyen volt – további nyolc évig, hiszen 2002 és 2010 között az ügy jegelve lett. Aminek a következmé­nyeit ma láthatjuk…

Szalai László: A Condorcet Köri viták egy részének írott, szerkesztett változata az Eszméletben jelent meg…

Lugosi Győző: Ezek az anyagok érdekes lenyomatai a kilencvenes évek közgondolkodásának. Az Eszmélet szerkesztőségébe egyébként a Condorcet Körön keresztül kerültem: Kapitány Gábor egy közös brüsszeli szereplés s háromezer kilométeres autóút során folytatott beszélgetés után „hívott be" a szerkesztőségbe. Mivel nem sokkal ezután, 1993 őszén a Kossuth Klub igazgatói tisztségét is átvettem – a feladatra nem magam jelentkeztem, hanem az egyesület munkatársai kértek fel rá -, az évtized közepére összeálltak azok a fő elfoglaltságok (egyetemi oktatás-kutatás, a Kossuth Klub irányítása, a Condorcet Kör és az Eszmélet körüli felada­tok), amelyek aztán éveken keresztül kitöltötték az időmet. A Budapesti Condorcet Kör 1998-ig, Marton Imre haláláig működött.

Szalai László: A Kossuth Klub volt a másik fontos színtere életed e szakaszának.

Lugosi Győző: Volt és maradt is, mert bár 2008-ban az operatív fel­adatokat új, fiatal igazgatóra bíztam, elnökként azóta is részt veszek az egyesület vezetésében. Tizenöt éves igazgatói ténykedésem fő feladata a Kossuth Klub megmentése volt, s ez azért tagadhatatlanul a tartalom – tudományos, művészeti és közéleti ismeretterjesztés, felnőttoktatás, tehetséggondozás stb. – rovására ment. E helyen nincs mód (és szükség) e szerfelett bonyolult ügy mégoly rövid ismertetésre sem, amit Lenkovics Barnabás a honi jog és politika fél évszázados viszonyának „állatorvostani lovaként" aposztrofált. Egy kétrészes Nép­szabadság-interjúban, amit Rab Lászlónak adtam 2009-ben, s amely a NOL-on olvasható, összefoglaltam a történet velejét. A lényeg: el kellett érjem, hogy az állam mélyen a zsebébe nyúljon, s kivásárolja a Kossuth Klub épületét (az egykori Hadik-palotát). Vajon kell-e beszédesebb adat arról, mi ment végbe Magyarországon a rendszerváltozás után, mint az, hogy 1990-ben a Múzeum utcai ingatlan 300 ezer Ft-os könyv szerinti értéken „lett" két akkori „csókos" társadalmi szervezet tulajdona, majd másfél évtizeddel később az állam ennek száznyolcvanszorosát, 540 millió forintot fizetett ki azért, hogy Budapest e legismertebb értelmiségi klubja fennmaradhasson? 2006-ban a történet tehát happy enddel zárult, ami annak volt köszönhető, hogy a Kossuth Klub dolgában – rengeteg stressz, idő- és energiaráfordítás árán, ritka kivételként – konszenzust tudtam/tudtunk elérni a parlamenti pártok között. Méghozzá a 2002-es politikai fordulat előtt és után is.

Búr Gábor: Történészi pályádat afrikanistaként kezdted. Miért esett a választásod Afrikára, közelebbről Madagaszkárra?

Lugosi Győző: Afrika-kutatónak indultam, valóban, mármint ha Mada­gaszkár társadalmát afrikaiaknak nevezhetjük – ami csak részben igaz, hiszen a malgas nyelv, kultúra szubsztrátuma délkelet-ázsiai, „indonéz". Egyetemi éveim, a hetvenes évek első fele, négy évtized távlatából visszatekintve, az az időszak, amikor a kádári államszocializmus a legjobb formáját mutatta – akkor is, ha „most már tudjuk" (Gaddis), hogy ezek az évek gazdasági szempontból egyben a romlás kezdetét is jelentették. A szellemi életet akkortájt meghatározó viták, legalábbis azok, amelyek engem megérintettek, a „marxizmus reneszánsza" jegyében zajlottak: ekkor „jár csúcsra" (nemzetközileg is!) a marxi formációelméletről foly­tatott vita – amit Tőkei Ferencnek az ázsiai termelési módról 1965-ben publikált rekonstrukciója indított el -, ekkor jelenik meg Lukács befeje­zetlenül maradt az Ontológiája, ad Szűcs Jenő munkássága új lendületet a nemzeti kérdésről még Molnár Erik által elindított honi vitának, s ez a hazai Polányi-recepció első időszaka is (még A nagy átalakulás nélkül, amely csak a rendszerváltozás után jelent meg magyarul). Mindezeket a szellemi izgalmakat a pesti bölcsészkaron kiváló, nagy hatású tanár­egyéniségek közvetítették, részben olyanok, akik maguk esetleg nem hagytak hátra jelentős tudományos életművet, viszont szemináriumai kat valóságos szellemi műhelyként működtették. Hadd említsem meg csupán két „polgazd"-tanárom, Vilmos József és Földes László nevét; utóbbi Tőke-olvasó „speckoljai" vagy a hagyományos gazdaság intéz­ményes beágyazottságáról, a racionalitás szubsztantív értelmezéséről Polányi nyomán előadott magyarázatai az én eszmélésemre (is) döntő befolyással voltak.

Búr Gábor: Afrika történelméről, tudtommal, akkoriban Borsányi Ká­rolytól lehetett tanulni az ELTE Bölcsészkarán.

Lugosi Győző: Igen. Borsányi is a keveset publikáló, ellenben rendkívül szuggesztív tanáregyéniségek közé tartozott. Ő adta kezembe Gustave Julien-nek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban fellelhető Institutions politiques et sociales de Madagascar című, 1908-as munkáját, amely európaiak – kereskedők és hittérítők – által lejegyzett szájhagyományo­zó történeti források bázisán mutatta be a prekoloniális madagaszkári Felföld archaikus államainak viszonyait. Az egyetem elvégzése után egyéves „szabad kutatói" ösztöndíjat kaptam a híres párizsi elitképzőbe, az École Normale Supérieure-be. (Illik megjegyeznem: kiválasztásom inkább a szerencsének, mintsem kiválóságomnak volt köszönhető.) E státusz mindenesetre belépést biztosított egy másik „grande école", az EHESS (a braudeli Társadalomtudományi Főiskola) és a CNRS (Or­szágos Tudományos Kutatási Központ) posztgraduális szemináriumába, amely Paul Ottino vezetésével az indiai-óceáni közép- és kora újkori érintkezés kultúrtörténetével foglalkozott. Így aztán elég jó színvonalon tudtam megírni a gyarmati hódítás előtti Madagaszkár államiságáról szóló értekezésemet, amelyben a marxi elmélet alapján ábrázoltam a gyarmati hódítás előtti malgas viszonyokat, fölhasználva a polányista gazdaságelmélet, a durkheimi­-maussi­-shalinsi szociológia/antropológia s ezek marxista interpretációja (Maurice Godelier, Emmanuel Terray, Claude Meillassoux) eredményeit. Nincs arról szó, persze, hogy ebben „túl" sok eredetiség lett volna: Alain Delivré vagy Maurice Bloch hasonló úton járt, s velem nagyjából egy időben az enyémnél jobb, komplexebb elemzéseket tett le az asztalra. Ami elméletileg mégis új eredmény volt – mert szerintem volt benne azért ilyen is – azt egy, úgy vélem, ma sem „lejárt szavatosságú", hosszabb tanulmányban összegeztem, Az uralmi viszonyok eredetéről címmel.

Búr Gábor: össze tudnád foglalni ezt röviden?

Lugosi Győző: Megpróbálhatom… De nincs harag, ha valaki ezt a másfél oldalt átlapozza. Először is: a hagyományos társadalmakban a reciprocitás – amely itt a rokonság mint uralkodó, „rendező" elv megnyil­vánulása a társadalmi-gazdasági kapcsolatokban – horizontálisan és ver­tikálisan, vagyis a mellé- és az alá-fölé rendeltségi relációkban egyaránt érvényesül, s a (valódi vagy fiktív) rokoni távolság függvényében ölt ál­talánosított, kegyenlített vagy negatív formát. A reciprocitás centrumától, legbelsőbb körétől való távolodás azonban ellentétes következménnyel jár, ha a horizontális, illetve ha a vertikális elkülönülés vonalát követjük: az előbbi esetben a viszony szilárdsága a távolság arányában csökken, míg az utóbbiban – vagyis az uralmi viszonyok terén – növekszik. Amíg egy egyszerű vadászó-halászó közösség big manje könnyen elveszít­heti hatalmát (tekintélyét, rangját), ha lekötelezettjei nem találják elég bőkezűnek, az alattvalóit kizsákmányoló „istenkirály" kvázi-despotikus hatalma kétségbevonhatatlan. Az uralmi viszonyok a kölcsönös szol­gálat formáját öltik, ideologikusan-illuzórikusan akkor is általánosított reciprocitásként egzisztálnak, amikor a valóságban, a megtermelt javak világában már jó ideje negatív reciprocitás áll fenn, vagyis megszakadt a redisztribúciós folyamat, s létrejöttek a kizsákmányolás viszonyai. A hagyományos társadalomban tehát egyszerre van jelen illuzórikusan a reciprocitás általánosított és reálisan annak negatív formája, amelynek alapja a társadalom szubjektív (bár objektív föltételek által megszabott) érdekfelfogása. Mindennek következménye a kizsákmányolás rejtett volta, azaz az osztályszerű elkülönülési folyamat „észrevétlen" módja, az alávetettség konszenzuális jellege.

Ez tehát a „zanzásított" gondolatmenet „polányis" oldala, amit azonban „talpra kell állítani", vagyis megfeleltetni a munka (termelő) és a tulajdon (javak elsajátítása) eredeti egységére, illetve megbomlására vonatkozó marxi alaptézisnek. A két szélső helyzet, az egység (természet adta kö­zösségek) és a megbomlás (kapitalizmus) között, véleményem szerint, jól megragadható közbülső állapot keletkezik, midőn a tulajdon két inherens eleme/vonatkozása, a birtoklás (ami a termelő közösséghez tartozásából fakad) és a használat (a termelőnek a közösséghez tartozása által közve­tített viszonya a földhöz mint a termelés feltételéhez) elválik egymástól, és/mert az eredeti közösségek felett kialakul egy „magasabb közösség", tradicionális (törzsi, „ázsiai") állam. Ettől kezdve a termelők birtokosi att­ribútumai – vagyis részvételük mindazokban a közös(ségi) döntésekben és tettekben, amelyek a tulajdont érintik – nem alkotnak tulajdont, hanem csak szintén birtoklást: a közösség birtokosi viszony(ulás)át a tulajdonos államhoz. Megfordítva: az állam tulajdonosi mivolta közvetlenül nem tartalmazza a használat mozzanatát, hanem csak közvetve, a birtokos­-közösségek által közvetítve. E kettős közvetítettség folytán a termelő(k) és az állam mint felsőbb közösség nem érintkeznek egymással, azaz egymás számára (mintha) „közömbösek" (lennének). A kizsákmányolás kollektív jelleget ölt, ismét kettős értelemben: mind a kizsákmányolók, mind a kizsákmányoltak mint kollektívák (közösségek) lépnek kapcsolat­ba egymással: az uralkodó osztály a termelői közösségeket teszi (újra) termelése szervetlen feltételei közé. A kollektívákat (kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat) összekötő fiktív rokoni kapcsolat az egész társa­dalmat átható ideológiaként jelenik meg, és ugyanazt a szerepet tölti be, mint a feudalizmusban a hűbéri függés vagy a klasszikus rabszolgatar­tásban a törvénnyé emelt erőszak: „gazdaságon kívüli kényszer" (Marx). József Attilával szólva: „Az elnyomás csapatban károg…"

Mármost modern viszonyok között ez az „intim közösségiség" – mint atavisztikus, vagy ha tetszik: antropológiai mozzanat, mely fölülírja a társadalmi antagonizmusokat – előbb polgári-demokratikus, politikai-egyenlőség-teremtő nemzeti eszmeként, majd a (nemzeti) tőkeérde­keket kiszolgáló nacionalizmusként jelenik meg. Ezért van, hogy „a többi izmussal ellentétben a nacionalizmus sosem termelte ki saját nagy gondolkodóit" (Anderson), illetve ahogy Bibó fogalmaz, hogy „az összes politikai ideológia között a nemzet ideológiájának […] van a legkeve­sebb sajátos eszmei tartalma". A nemzeti elv/nacionalizmus: ideológia, miként a liberalizmus vagy a szocializmus, de ezekkel ellentétben nincs gondolati, eszmei „anyaga" – előzménye és programja. Ám hogy ez az „atavizmus" mégis mennyire hatásos, arra az I. világháború kezdetének közeli centenáriumán a legkézenfekvőbb példa az 1914-re már minden más társadalmi viszonylatot maga alá gyűrő, összeurópai szélsőnaciona­lizmus. De idetartozik a mostani, a 2008-as világválság nyomán fölerősö­dött nacionalista gerjedelem is, amivel a politika olyan rátermett figurái, mint „I. Viktor", hatékonyan (vissza)éltek/élnek is megalo- és cezaromán társadalom átalakító projektjük valóra váltása érdekében.

Visszatérve: bár ez a tanulmány anno franciául is megjelent Biernaczky Szilárd Africana Budapestjében, de facto visszhang nélkül maradt; em­lékeim szerint egyedül Wiener György figyelt föl rá, s talán még Sárkány Miska olvasta… Ez – vagy ez is – lehetett az oka annak, hogy nem alakult ki bennem kellő elköteleződés aziránt, hogy időm túlnyomó részét tudósi, kutatói munkának szenteljem. A tanítás – különösen a bolognai rendszer oktrojált bevezetése előtt -, de a szerkesztői munka vagy a Kossuth Klub élén végzett sokrétű vezetői feladatkör is több visszajelzést s így több örömöt nyújtott.

Búr Gábor: Nem mellesleg, téged Benyovszky-kutatóként is számon tartanak.

Lugosi Győző: Hát, inkább mellesleg, ha tekintetbe vesszük Benyovsz-ky Móric valódi – szerény – történeti jelentőségét. Minekutána beleástam magam a régi Madagaszkár tanulmányozásába, nem térhettem ki az elől, hogy megvizsgáljam a „Nagy Sziget" állítólagos magyar „királyának" tevékenységét, kritika alá vonva az addig szakemberek (néprajzosok, geográfusok) által is hitelt érdemlőnek vélt Emlékiratokat. Érdekes, ap­rólékos filológiai feladat volt, sikerült is kimutatnom, hogy a Mémoires et voyages-ban elmesélt történet – legenda. Pontosabban: autolegenda, a világpolgár magyar­-szlovák­-lengyel kisnemes­-báró­-gróf „háryjánoskodá-sa". Hogy csak a lényeget mondjam: az a népcsoport, amely Benyovszky állítása szerint eponim ősének reinkarnációját vélte fölfedezni őbenne, s ezért „nagy királyának" választotta őt, nem ott élt, ahol Benyovszky telepe működött; a „sztorit" Benyovszky egy francia kereskedő másfél évszá­zaddal korábban publikált könyvéből „merítette". A Benyovszky-„ügy" abból a szempontból is tanulságos volt, hogy feketén-fehéren beigazo­lódott: a tudomány – ez esetben a történeti kutatás – csekély eséllyel kel versenyre a nemzeti mítoszokkal, pláne, ha valamely tévhitre a nemzeti kultúra olyan nagy „bölénye" teszi rá pecsétjét, mint ebben az esetben a romantikus írófejedelem, Jókai Mór. Az idei kassai európai kulturális évad keretében előadott Benyovszky című táncjáték, aminek bemuta­tóját Balogh Zoltán miniszter celebrálta, jól mutatja, hogy Benyovszky madagaszkári „királysága" éppoly megingathatatlan, mint – mondjuk – a hun-magyar kontinuitás mítosza.

Búr Gábor: Másik szakterületed a Közel-Kelet XIX-XX. századi törté­nete, különös tekintettel a palesztinai konfliktusra.

Lugosi Győző: Valóban, közel harminc éve tanítom a térség új- és jelenkori történelmét, s jelentetek meg – viszonylag ritkán – elemzéseket, olykor-olykor az Eszméletben is. Vizsgálódásaimban (előadásaimban, szemináriumaimon) a térség történetének holisztikus megközelítésére, a sokszor követhetetlenül bonyolult(nak látszó) temps événementiel (eseménytörténeti idő, Braudel) mögött zajló hosszú időtartamú megha­tározottságok és a középidejű, ciklusszerű folyamatok szétszálazására törekeszem. Felfogásom szerint a palesztinai konfliktusnak egészen a legutóbbi időkig azért volt kitüntetett szerepe a régió sorsának alakítá­sában, mert integrálta a legtöbb ilyen „cikluson" túl a longue durée-s meghatározottságokat is.

Az összefüggések részletesebb kifejtésére itt persze nincs lehetőség, de példaként megemlítem az egyik legfontosabb egybefonódó, kettős ciklust. A palesztinai konfliktus, nézetem szerint, a nemzetté válás XIX-XX. századi, hosszú „kihordási" idejű ciklusába tartozó nemzeti önrendelkezési konfliktus, méghozzá annak egyedülálló esete. Sehol máshol nem fordul(t) elő ugyanis, hogy egy földrajzilag ily kicsiny (ha csak a „mandátumos" Palesztinát vesszük, mindössze 25 ezer km²-nyi) és gazdasági szempontból racionálisan megoszthatatlan terület (víz­készletek!) egészére jelentsen be önrendelkezési igényt két nemzeti közösség – amelyek valóságos nemzetté éppen a szembenállás több évtizedes története által váltak, ezáltal interiorizálva gyakran élet-halál harcként megélt konfliktusukat.

Búr Gábor: Hasonló szituáció – vagyis hogy ugyanarra a területre két egymással szemben álló nemzeti közösség aspirál – Dél-Afrikában is létrejött a nemzeti öntudatra ébredt fekete lakosság és a XVII. században letelepedett európaiak – a búrok – konfliktusában.

Lugosi Győző: Ez igaz, s emiatt – no meg azért is, mert az apartheid re­zsim a feketék életképtelen autonóm törzsi „államokba", bantusztánokba rekesztésével próbálta „megoldani" a konfliktust, ami hasonlóságot mutat az izraeli telepespolitika következtében kialakult ciszjordániai és gázai állapotokkal -, nem kevesen egyenlőségjelet is tesznek rasszizmus és cionizmus, a korábbi dél-afrikai apartheid rendszer és a zsidó állam po­litikája között (magam egyébként nem tartozom közéjük!), sőt, az utóbbi megváltoztatását – analóg módon – Izrael-ellenes nemzetközi bojkott meghirdetésével kívánják elérni.

De visszatérve az előző gondolatmenethez: a palesztinai konfliktus inherens módon tartalmaz egy másik nagy, szekuláris ciklust is, a gyar­matosítás – vagy tán pontosabb így: a gyarmatiság (coloniality; lásd Ramón Grosfoguel cikkét az Eszmélet 92. számában) – problematikáját. Ha fölidézzük a cionizmus mint nemzetépítő projekt genezisét, csakúgy, mint Izrael Állam egész történetét, látható, hogy sikerét ab ovo a kolonia-lizmus – először Nagy-Britannia, majd a briteket fel- vagy inkább leváltó Egyesült Államok – térségbeli érdekeivel kötötte össze. Ez a szövetség is ciklust formáz: A zsidó államban lefektetett herzli alapvetéstől a Balfour-nyilatkozaton és a Biltmore Programon át a Nixon- és a Carter-doktrína jegyében megteremtett s az ifjabb Bush és Ariel Saron közös war on terrorjában végsőkig vitt amerikai-izraeli stratégiai szövetségig ível. Aminek pendantjaként viszont a palesztin nemzetté válás, nolens-volens, az antikolonializmus, a gyarmati felszabadítás ügyének vált integráns részévé, kijelölve egyszersmind a két nemzeti közösség politikai képvi­seletének helyét a hidegháborús államközi rendszerben, a Közel-Kelet ellenőrzéséért folytatott nagyhatalmi rivalizálásban.

Számos más példát lehetne fölhozni a hosszabb vagy rövidebb időtartamú, egymásba fonódó gazdasági-társadalmi vagy épp' politikai­-ideológiai ciklusok magyarázó erejéről (nem csak) a Közel-Keleten. Arról például, ami a mai Egyiptomban történik – a 2011 elejétől zajló esemé­nyeket én kezdettől forradalomnak tartom, amiben kevesen értenek egyet velem a térséggel foglalkozó kollégák közül is, de nem baj – aligha lehet reális képet alkotni az ország és az egész térség két évszázados történe­tének ismerete nélkül. Mint sok más kérdésben, az én számomra itt (is) a világrendszer-iskola 82 éves „fenegyereke", az egyébként egyiptomi születésű Samir Amin megközelítése, útmutatása irányadó, aki évtizedek óta mesterfokon érvényesíti a braudeli tér-idő szemléletet a jelen világfo­lyamatainak értelmezéséhez. Amin írásai – nem is titkolt elfogultságom miatt – emiatt valóban kissé „túlreprezentáltak" az Eszmélet utóbbi tíz­egynéhány évfolyamában.

Szalai László: Befejezésül szólj röviden arról, hogyan gondolkodsz az Eszmélet következő tíz/huszonöt évéről.

Lugosi Győző: Nem akarom a kérdést kikerülni, ám a stafétabot átadását pont azért tartottam időszerűnek – szívem szerint akár a szer­kesztőség sokkal radikálisabb megfiatalításával is, a hozzám hasonló idősebbek tanácsadói szerepkörbe húzódásával; ezt azonban a kollégák leszavazták. -, mert úgy vél(t)em, nem a defenzívába szorított társa­dalmi baloldal általunk reprezentált – mostanra kissé „leharcolt" – nem­zedékének az elgondolása az igazán fontos és releváns az Eszmélet jövője szempontjából. Ezt a folyóiratot a nyolcvanas évek végén fiatal negyvenesek (és idősebb harmincasok) kis létszámú csapata hozta létre, hogy az „igazi", rendszerkritikus baloldaliságot, az árral szemben úszva, „átvigye a túlsó partra". Semmi nem indokolja, hogy a mostani harmincas, negyvenes nemzedék rátermett, képzett s baloldali rendszerkritikára képes és hajlandó tagjai ne kerülhessenek hasonló, felelős helyzetbe, „pozícióba". Ez nem generációs ellentét, hanem generációk közötti méltá­nyosság és bizalom kérdése. Hinnünk kell saját gyerekeink, tanítványaink tehetségében és tiszta szándékaiban. Hisz' ahogyan Mészáros István mondta 2010. október 11-én a Kossuth Klubban: „Nem babra megy a játék, az emberiség elemi létérdeke forog kockán."

Az Eszmélet (első) 100 lapszámának 50.000.000 betűje – 7.000.000 szava, 28.000 oldala – közkincs, mely a virtuális térben rendelkezésére áll minden magyarul tudónak. De leginkább azoknak, akik egy emberhez méltóbb, „tőkén túli" társadalom megteremtése érdekében – hasznát veszik.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Vezető egyetemi oktatóként nemzetközi politikai gazdaságtant tanítottál, s az Eszmélet főszerkesztőjeként vé­geztél évtizedes munkát mielőtt magas gazdasági – politikailag is igen jelentős – tisztségekbe kerültél európai intézményeknél. Előbb az EBRD, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik igazgatója voltál, s ott képviselted az országot, az elmúlt négy évben pedig az Európai Unió Bizottságának biztosa voltál, afféle minisztere, aki szociális területtel és foglalkoztatáspolitikai kérdésekkel foglalkozott. Belülről, résztvevő-megfi­gyelőként nézhetted tehát a mi sorsunkat is meghatározó fő folyamatokat. Jónás a cethal gyomrában. Első kérdésünk hadd legyen kicsit szubjektív: milyen munkádhoz kötődő sikerekre, eredményekre és milyen kudarcokra gondolsz vissza első reakcióként?

Andor László: Egész biztos, hogy nem lehet mindezt egy bekezdésben áttekinteni. Ami a másfél évtizedes felsőoktatási munkát illeti, a legfon­tosabbnak azt tartottam, hogy a nyugati progresszív gondolkodás minél erőteljesebben megjelenjen a hazai oktatásban és a tananyagokban. Ennek fontos részét képezi annak a közgazdasági gondolkodásnak és gyakorlatnak az előremutató kritikája, amely a nyolcvanas-kilencve­nes években meghatározó volt Magyarországon. De vajon mi ennek a sikermutatója? Talán maguk a hallgatók, akik közül sokkal külföldön is találkozom (Londonban és Brüsszelben is), és pozitívan értékelik a kurzusainkat, egykori olvasmányaikat. Ahhoz, hogy ez a munka a hazai gazdaságpolitikára a megfelelő időben nagyobb hatást kifejtsen, egy újfajta közgazdasági iskolának kellett volna hamarabb kialakulnia, de ez nem, vagy csak töredékesen történt meg. Az igény azonban olykor-olykor megmutatkozik manapság is, s valószínűleg erősödni fog.

Az EBRD-ben 2005 után igen fontos volt elérni, hogy az 1989-es gondolkodásmód jegyében felépült intézmény eszmeisége és működés­módja alkalmazkodjon a XXI. századi realitásokhoz. Tudjon számot vetni az intézmény azzal, hogy a piacgazdaság teljesítménye sok tekintetben nem találkozott a társadalmi igényekkel, és korrekcióra van szükség. Tudatosítani kellett, hogy a régió nem stabil, hanem sebezhető, ami a válság időszakában azonnal meg is mutatkozott. Korábbi terveivel ellentétben az EBRD élen járt a kelet-közép-európai válságkezelésben, átértékelte az állami szerepvállalást és nyitottnak bizonyult a társadalmi felelősségvállalás irányában.

A bizottsági munka értékelésének nincs még itt az ideje. Még inkább érvényes azonban az, hogy a feladat itt is minél inkább a pénzügyi, gazdasági és társadalmi fejlődés mély és átfogó újragondolása lett. A Bizottság 2010 elején rögtön egy ilyen vízióval, az Európa 2020-szal kezdte a munkáját, amelyen belül a foglalkoztatási és szociális terület felértékelődött. Ez azután megmutatkozott az EU új költségvetésében és a valutaunió újratervezésében is. A jövőt befolyásoló kezdeménye­zések mellett maximális segítséget kellett nyújtani a tagországoknak, amelyek a válság miatt szükséghelyzettel küzdenek – legyen szó a szociális szolgáltatások életben tartásáról vagy a fiatalok munkalehe­tőségéről.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó könyvek szerzőjeként, hogyan látod, jellemeznéd az elméleti gondol­kodás tudástípusa és az intézményekben végzett munka kapcsolatát?

Andor László: Természetesen más az akadémiai világ, a politika, a diplomácia és a bürokrácia – ezeknek mind megvan a maguk logikája. A válság az az időszak, amikor sem a politika, sem a bürokrácia nem tud régi rutinok alapján működni. Meg kell találni a módját az új gondolatok befogadásának, integrálásának, irányváltásnak. Nemcsak el kell tudni igazodni olyan helyzetben, amellyel a korábbi uralkodó paradigma nem számolt, de segíteni kell a munkatársakat – vagy nyilvános szereplés esetén a mindenkori hallgatóságot – az elemzésben és az új politika kidolgozásában. Ennek során igen nagymértékben tudok támaszkodni a korábbi elméleti munkára és az oktatói tapasztalatokra (beleértve ter­mészetesen a külföldön töltött éveket és az ott szerzett kapcsolatokat is). Azt hiszem, egyértelmű: az EU a korábbi években, évtizedekben többet tehetett volna a pénzügyi szféra jobb szabályozásáért. örülök annak, hogy ez a Bizottság – Michel Barnier kollégám vezényletével – jelentős mértékben ledolgozta a restanciát.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A világgazdaságban az EU az egyik jelentős regionális integráció, de komoly versenytársai vannak, nemcsak a NAFTA (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó szabad kereskedelmi övezete), hanem a délkelet-ázsiai térség és mások is. Például a feltörek­vő országok csoportját, a BRIC országokat (Brazília, Oroszország, India, Kína) is konkurens, kihívó félnek tartják az „öreg” kontinens szempontjá­ból. Mi a helye, a helyzete és a perspektívája az EU-nak a világrendszer­ben, tehát a világgazdaságban és az azt befolyásoló, változó geopolitikai erőviszonyok közepette?

Andor László: Az EU nem egyszerűen a világgazdasági régiók egyi­ke, hanem a centrumrégiók egyike. A centrumpozíció jelent bizonyos hatalmat: hol mintaként, hol vezetőként tekintenek rá. Sokszor nevezik Európát „öreg” kontinensnek, de ez nem jelenti azt, hogy összes­ségében komoly versenyképességi problémái lennének. A jelenlegi válság inkább a belső aszimmetriákból fakad. Ha az EU a maga belső egyensúlytalanságait le tudja küzdeni, akkor nem egyszerűen meg tudja őrizni ezt a centrumszerepet, hanem erősíteni tudja a progresszív elemeket globális szerepvállalásában is. Mark Leonard 2005-ben írt, magyarul is megjelent könyvében (Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Budapest, Napvilág Kiadó, 2005), amely a XXI. századra Európa vezető szerepét prognosztizálta, sok a megfontolandó tartalom, még akkor is, ha a mostani hullámvölgyben az embernek időnként más gondolatai is támadnak.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Biztosként volt-e lehetőséged előmoz­dítani a szabad tőkeáramlásra épülő EU-keretekben a szociális Európa, „a népek Európájának” perspektíváját, amely a baloldalon népszerű programajánlás volt? Vagy ez egy idejétmúlt, okafogyott felvetés?

Andor László: A válság miatt sokan a szociális Európa, az „európai szociális modell” végéről értekeztek. Fontos tehát, hogy a válságból való kilábalással együtt a szociális modell is újraépüljön. Ehhez az is kell, hogy a tagországok rájöjjenek, a jövőben az európai jóléti államok csak több együttműködés mellett lehetnek életképesek, tekintettel a pénzügyi és a gazdasági integráció jelenlegi szintjére. A társadalmi legitimáció és a szociális dimenzió erősítésének szándékáról és konkrét lehetőségeiről sok bizottsági dokumentum tanúskodik. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bank-, fiskális és politikai unió mellett a „szociális unióról” is – ez a törekvés tehát nem lanyhul, hanem éppen erősödik.

Az, hogy az Unió szintjén mely törekvések mutatkoznak erősnek, szo­ros összefüggésben áll azzal is, hogy a tagországokban mely politikai irányzatok dominánsak. 2011 végén egy kézen meg lehetett számolni a balközép kormányokat Európában, ami értelemszerűen megmutatkozott az uniós politika irányultságán is. Most pedig az látszik meg, hogy a bal-és a jobbközép egyensúlyba került; igaz, mindkettőt jobban szorítják a radikális baloldali és az euroszkeptikus jobboldali irányzatok.

Az EU alapelvei között az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad mozgása mellett ott van negyedikként az emberek szabad mozgása is. Fontos azonban látni, hogy önmagában a szabad mozgásból még nem lesz „népek Európája” vagy „szociális unió”. Ehhez kell a szociális intézményrendszer megfelelő szintű koordinációja is, az uniós szintű szolidaritás folyamatos erősítésével. Ez ma minden korábbinál aktuálisabb feladat. Ha a tagországokban megvan a politikai fogadókészség, a Bizottság képes letenni ésszerű javaslatokat az asztalra.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Számos konfliktus, nehézség jellemzi a 27-ek integrációját: monetáris unió, illetve az ezen kívül állók; ún. magországok versus alacsony sebességfokozatúak, 15-ök és újabban csatlakozottak. Mélyítése vagy további szélesítése az integrációnak? A monetáris és fiskális politika összhangjának a hiánya, sőt ellentéte a nemzetállami kormányzás és az unió egyben tartásának érdeke közepette. Ezek közül melyik ellentmondásokat látod termékenynek, előrevivőnek és melyek tűnnek a legnehezebben kezelhetőnek, esetleg feloldhatatlannak?

Andor László: Nehezen kezelhető ellentmondás sok van, de felold­hatatlannak egyiket sem nevezném, mert – ha jobban megnézzük -, az EU egy viszonylag rugalmas rendszer, és képes kezelni a sokszínű­séget a tervezés, a jogszabályalkotás és a végrehajtás folyamatában egyaránt. Ez nem azt jelenti, hogy aztán bármeddig kiterjedhet földrajzi értelemben. A jelenlegi összetételben egyértelműen képes egy mélyülő és mindenki számára előnyös integrációra, és hosszú távon a legér­telmesebb forgatókönyv az, ha a Nyugat-Balkán jövőjét az EU-n belül képzeljük el. Sok a teendő addig, ez nem is kérdés, de már önmagában a vízió is fontos itt.

Véleményem szerint ma a fő kérdés az eurózónán belüli centrum és periféria közötti feszültség. Ha ezt nem sikerül nagyon rövid idő alatt át­hidalni, akkor a válság nemcsak az euró túlélését fogja megkérdőjelezni újfent, hanem az EU stabilitását is. Mégpedig azért, mert az euró az elmúlt húsz évben nemcsak pénzügyi projekt volt, hanem emellett – sőt, talán még inkább – politikai projekt is. Politikai projektként (francia válasz a német egyesítésre) a kontinens egészét egyesítő küldetése volna. Ezt azonban jelenleg nem tudja betölteni az eredendő tervezési hibák miatt.

A Gazdasági és Monetáris Unió újratervezése azonban nem pusztán „műszaki” feladat. A polarizáció mögött kimutatható az EU társadalmi diverzitása, a társadalmi és kulturális különbségek, az eltérő kapitaliz­mus modellek. Ha nagyon akarjuk, a protestáns-katolikus örökség általi megosztottság is, valamint sör- és borivó nemzetek… A lényeg az, hogy nem lehet sem az újratervezést, sem a gazdasági kormányzást egyfajta technokratikus tevékenységként elképzelni. Sokkal többet kell tenni a szociális párbeszédért, a civil társadalom aktivitásáért, a nemzetek és kultúrák közötti megértésért és kohézióért. A hollandoknak és a finnek­nek érezniük kell, hogy egy közösséget alkotnak a spanyolokkal és a görögökkel; a briteknek és a dánoknak át kell látniuk a románokkal és bolgárokkal való összetartozás jelentőségét – és megfordítva.

Abból indulok ki, hogy a változásnak a meglevő integráció megkérdő­jelezése nélkül, sőt annak elmélyítésével, kiteljesítésével kell járnia. Ez nyilván nem az egyetlen feloldási lehetősége a kialakult feszültségeknek, de szerintem ez a jobb irány, és nem a visszabontás. Hogy csak néhány indokot mondjak erre: emellett szól az euró esetleges felbontásának pénzügyi és gazdasági költsége, az Európán belüli szabad mozgásra való társadalmi igény, valamint Európa relatív világgazdasági súlyának folyamatos csökkenése.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Az intézményes szerkezetek, szabályo­zási formák működésének tapasztalata befolyásolta-e gondolkodásodat, alátámasztják-e a világrendszer-elmélet jelentős magyarázó elveit, a centrum-félperiféria-periféria függési viszonyokat, az egyenlőtlen és hierarchizáló világgazdaságot illetően?

Andor László: Az egyenlőtlen fejlődés koncepciója, a centrum és periféria problematikája, a világrendszer-szemlélet nélkül aligha adható releváns elemzés a nemzetközi gazdasági és társadalmi folyamatokról. Ennek szerepe van akkor is, ha Európa és a külvilág kapcsolatát elemez­zük, de akkor is, ha az Európán belüli folyamatokat tekintjük.

Az európai integráció fejlődési dinamikáját meghatározza a piac mé­lyítésének tendenciája és a kiegyensúlyozó mechanizmusok fokozatos továbbfejlesztése. (Ennek társadalomtudományi kutatása Polányi Károly „kettős mozgás” elméletére támaszkodhat.) Az EU-ban a közös, illetve egységes belső piac kialakulása maga után vonta a kohéziós politika elemeinek bővítését, azok erősítését is. Itt még igen sok a teendő, rövid és hosszú távon egyaránt; annál is inkább, mert a monetáris unió – a pénzügyi szektor fragmentációján keresztül – még erősebb polarizáló hatással jár, mint az egységes piac. Így jutunk el a fenntartható valutaunió szociális dimenziójához, illetve a kiegyensúlyozott fejlődéshez nélkülöz­hetetlen fiskális kapacitás fogalmához.

Amit EU-keretben perifériának nevezünk, az világgazdasági értelem­ben inkább félperiféria. Az EU kohéziójához nagyon fontos bebiztosítani azt, hogy az EU-periféria társadalmi-gazdasági fejlődése dinamikusabb és érezhetőbb legyen, mint a világgazdasági félperifériáé általában. Azért társadalmi-gazdasági fejlődésről beszélek, mert a GDP nem minden, annál komplexebb társadalmi mutatókat, környezeti és életminőséget is tekintetbe kell venni, amikor a fejlődést értékeljük.

Ami az EU és a világgazdaság viszonyát illeti, itt is érvényes az, hogy a spontán folyamatok elsősorban polarizálnak, a politikai együttműkö­dés viszont képes arra, hogy a konvergenciát segítse szociális normák tekintetében is. Ennek jegyében működünk együtt például Kínával a társadalombiztosítás fejlesztése vagy a munkavédelem terén, afrikai partnereinkkel a jobb szakképzés és a fiatalok foglalkoztatása ügyében, Bangladessel a munkajog átalakításában, Kolumbiával a szakszervezeti jogok érvényesítése tekintetében, és lehetne még hosszan sorolni. Aki tagjelölt, arra mindez együtt vonatkozik; Törökország esetében a sort kiegészíthetjük olyan ügyekkel, mint a nemek közötti egyenlőség elő­mozdítása (pénzügyi támogatást is nyújtunk például olyan projektekhez, amely a leányok iskoláztatását segíti hátrányos helyzetű régiókban).

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Hogyan alakult Magyarország megíté­lése az EU-ban, s milyen változásokon ment keresztül hivatalviselésed idején?

Andor László: A hazai változásokat az elmúlt években nagy nemzetközi figyelem kísérte, és az EU intézményeiben is időnként fellángolt a vita. Meggyőződésem, hogy az esetek döntő többségében segítő ez szándékú vita, és az abban résztvevők igyekeznek alaposan tájékozódni arról, mi történik Magyarországon. Időnként persze felszínes, sommás ítéletek is elhangzanak, ami rossz jel (arra utal, hogy a negatív ítéletek, sztereotí­piák az ismétlődő tapasztalatok nyomán beivódnak a köztudatba, s már nem mindig is igényelnek újabb empirikus alátámasztást).

Az Európai Bizottság feladata elsősorban az EU-jog fölötti őrködés, és ez magyarázza, hogy ebben az időszakban a korábbinál több kötelezett­ségszegési eljárás indult magyar ügyekkel kapcsolatban. Ezek így vagy úgy rendeződnek aztán. Ilyen intervencióra ott van lehetőség, ahol léte­zik uniós jog – tehát nem mindenhol. Sokan csak ebben a folyamatban szembesültek azzal, hogy a tagországok milyen hatásköröket adtak át az Uniónak a Szerződésben, és mit tartottak meg maguknak.

Három év alatt a feszültség-feloldás három ciklusán mentünk keresz­tül. A feszültséget mindig valamiféle, európai normákba ütköző hazai változás keltette. Feloldás pedig soha nem következett be anélkül, hogy a hazai gyakorlatot érdemben ne korrigálták volna. A nagyobb gond az, ha az országimázs szenved maradandó károkat, ha az országot politikai, gazdasági vagy kulturális értelemben „leírják”. Ennek a kockázatához túl sokszor kerültünk közel az utóbbi években. Ez nemcsak odavezet, hogy az ország ilyen vagy olyan téren lepontozódik, de nemzetközi tekintélye is csorbul, érdekérvényesítő képessége csökken.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Van-e értelme az euró bevezetésének?

Andor László: Az euró bevezetésének volt értelme, de a konstrukciós hibákat sokkal hamarabb fel kellett volna tárni, és az euró­-válságot meg kellett volna előzni. Ha ez a folyamat (mármint a modellváltás) a közeljö­vőben gyorsan előrehalad, nincs ok lassítani az eurózóna kiterjesztésé­nek folyamatát. A kisebb gazdaságok (Szlovénia, Észtország stb.) eseté­ben egyértelműen ez volt a helyes stratégia. A nagyobb gazdaságoknak több mindent kell mérlegelniük; több szempontból kell megvizsgálniuk, hogy optimális-e az áttérés. Nemrég Jan Krzysztof Bieleckivel, a korábbi miniszterelnökkel szerepeltem egy panelban Lengyelországban, aki azt mondta: ha az ún. belső leértékelés az egyetlen alkalmazkodási mecha­nizmus a valutaunióban, akkor kétszer is meg kell gondolni a belépést. Ezt nagyon találónak gondolom.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Mi a véleményed az alapjövedelem európai szintű bevezetéséről, amely koncepció tulajdonképpen a német kultúrkörben keletkezett, tehát a centrum centrumában.

Andor László: Érdekes koncepció, hiszen abból indul ki, hogy a tár­sadalomban kell hogy legyen egyfajta „szociális minimum”. Az egyes EU-tagországok jóléti rendszerei azonban jelenleg meglehetősen sok­színűek ahhoz, hogy ezt a szociális minimumot egységesen a jövedelem dimenziójában határozzák meg. Nem ugyanaz tehát a helyzet, mint a munkajövedelemnél, ahol a minimálbér formájában mindenütt logikus, hogy érvényesüljön egy közösen meghatározott minimum, és talán be­látható időn belül el is jutunk oda, hogy minden EU-tagországban lesz is megfelelő szintű minimálbér.

A jóléti rendszerek Európában sokfélék, abból a szempontból, hogy inkább a személyes (vagy a családi) jövedelem egy alapvető szintjére, vagy a rászorulóknak nyújtott szociális szolgáltatásokra, vagy a mun­kavállalás segítésére fektetik-e a hangsúlyt. Vajon a hajléktalanokon segít-e, ha kapnak egy alacsony szinten meghatározott alapjövedelmet, vagy a depressziós térségekben élő kisebbségek foglalkoztathatóságát hogyan segítheti egy ilyen reform? Nem menti-e fel más fontos teendők alól a kormányzatot, ha esetleg az alapjövedelemmel elintézettnek tekinti a szociális gondoskodást? Erősíti-e vagy inkább gyengíti a közösségeket, amelyek felbomlása végső soron az elszegényedésbe taszítja a társada­lom kiszolgáltatottabb tagjait? Miért van az, hogy sokan az alapjövedelem koncepcióját inkább a neoliberális gondolatkörbe illeszkedőnek tekintik?

Sok a kérdés, ezért a koncepció pénzügyi, gazdasági és szociális ha­tásait alaposan meg kellene vizsgálni, ha a gondolatból egyszer tényleg javaslat születik.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Sokan kétségüket fejezik ki az EU – akár rövid távú – fennmaradásával kapcsolatban. Osztod-e ezeket a véleményeket? Látsz-e lehetőséget arra, hogy az események, folyamatok visszaforduljanak az egymástól elkülönülten, integráció nélkül működő nemzetállamok korábban meghaladott állapotához?

Andor László: Amint már említettem, a valutaunió válságának elhú­zódását olyan kockázatnak tekintem, amely fenyegeti az EU egységét, integritását. Az euró-válság és egyidejűleg a környezetünkben bekö­vetkezett változások (pl. az arab világban mutatkozó instabilitás követ­kezményei) tovább erősíthetik az euro­szkepticiz­must Európa számos országában. Revíziós gondolatok kapnak lábra és erősödnek meg időn­ként, az építmény egyes részeinek visszabontását célozva. Ugyanakkor attól távol vagyunk, hogy a tagországok nagy többsége az integrációval szemben egyértelműen a nemzeti elkülönülést válassza. Ráadásul az integráció magva mégis csak a német-francia kibékülés és egyre szo­rosabb együttműködés, ami mindenki másnak is érdeke a kontinensen, sőt talán azon túl is. Ezt politikai értelemben erősnek látom, még akkor is, ha a testbeszéd olykor másról árulkodik, és időnként újrajátsszák a filozófiai vitákat is.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Engedj meg egy moralizálónak ható kérdést. A marxista baloldalon még idehaza is néhányan értetlenségüket fejezték ki, ellentmondást láttak abban, hogy Te mint az Eszmélet volt főszerkesztője egyenesen a kapitalizmus menedzselése legfőbb európai intézményénél vállaltál magas tisztséget. Elméleti emberként és szaktu­dósként nem érezted-e magad rosszul, amikor meggyőződésed ellenére kellett olyan politikai döntéseket hoznod, és így azokért felelősséget vállalnod, amelyek a rendszer fenntartását szolgálták?

Andor László: Bármilyen politikai szerepvállalással együtt jár a cselek­vés lehetősége, ugyanakkor időnként a kényelmetlen helyzetek vállalása és a kudarcok kockázata is. Előhaladás nincs kompromisszumok nélkül. Ez érvényes magas és alacsony, hazai és nemzetközi tisztségekre egyaránt. A kérdés az, hogy a progresszív politizálásnak van-e érdemi szerepe, cselekvési tere, konkrét alkotó lehetősége az Európai Unióban? A válasz egyértelműen igen. A kapitalizmust nem az EU hozta létre, viszont ahhoz hozzájárult, hogy bizonyos szociális és környezetvédel­mi normák elterjedjenek, gyökeret eresszenek. Ez a Bizottság azért dolgozik, hogy Európa úgy tudjon kilábalni a válságból, hogy megőrzi, megerősíti, megújítja a szociális modellt is. Erősíteni az érdekegyeztetési mechanizmusokat, több forrást teremteni a szociális beruházásokhoz, javítani a roma integráció esélyeit, garanciákat teremteni a fiatalok pályakezdéséhez, megvédeni a migránsok jogait – ezeken mind a meg­győződésemmel összhangban dolgozom.