Molnár Zoltán fájón szép albuma, a Fényerdők/Forest of Light tavaly év végén jelent meg. A művész több mint másfél évtized munkáját foglalta össze saját kiadású kötetében száznegyvenöt fekete-fehér képben. Molnár tizenhat éve jár fotografálni Romániába, s megkerülhetetlen társadalmi-művészi lenyomatát készítette el az ezredforduló erdélyi és moldvai világának.Nem a csillogó kirakatokat vagy a közkedvelt turistalátványosságokat kereste. Az ő Erdélye és Moldvája köszönő viszonyban sincsen a székelyzászlós vagy nagyromániás – itt és ott – handabandázók hamis tündérvilágával. Sokkal inkább a harmadik világ reménytelen, kilátástalan küszködése, lepusztultsága, embert és környezetet erodáló nyomora rikít minden fotóján. A létezőnek mondott szocializmus és a nagyon is létező kapitalizmus roncsain létező élet lenyomata ez az album. Mintha ebben a világban mindenki csak félbehagyni, aztán meg pusztítani lett volna képes az elmúlt majd egy évszázadban.
A festői természeti és a gazdag történeti-kulturális közeg mindehhez már inkább csak abszurd díszletként szolgál. Nem lehet nem fölidézni a fiatalabb kolléga fotóalbumát lapozva, megérdemelten Kossuth-díjas fotóművészünk, Korniss Péter több évtizedes erdélyi munkásságának utolsó fejezetét. Kornissnak azok a képei a viharos gyorsasággal összeomló tradicionális életviszonyok zavaros és nyugtalanító lenyomatai. Molnár Zoltán pedig most megmutatja a felgyorsult agónia utáni valóságot. És az ő fotóin már csak halottan mozdulatlan jelen van. Talán nem véletlenül írta ő maga könyve előszavában Erdélyről és az idő kapcsolatáról: „Beékelődik az idő testébe, maga is idővé lesz: örök létezéssé."
Molnár mestere a fekete-fehér fotográfiának és az esetlegesnek ható mozzanatok ikonikus állóképpé formálásának. Különféle témájú képei, akár erdőrészletek, akár városi életpillanatok, portrék vagy riportosan „elkapott" pillanatok, abban az egységes mélyfeketébe hajló szürkés tónusban készültek, amelyik, mondhatni, már a stílusjegyévé vált. Ez a tónusvilág nemcsak a fotók drámai hatását erősíti, de éppen azt az időtlenséget is hivatott sugallni, amiről az előbb ejtettünk szót. Ez a nagyon is markánsan egységesített képi világ teszi a megörökített konkrét és pillanatnyi történéseket szinte másvilágivá. Nincs itt semmilyen manipuláció, elidegenítés, mégis az a benyomásunk, hogy bár Molnár objektívjén át a valóságot látjuk, mégsem a közvetlent, hogy úgy mondjam, nem a nyers látványt. S ebben persze nemcsak a tónusoknak, de a képkivágásnak, a kompozíciónak, sőt, az album oldalpárjain egymás mellé és egymás után sorjáztatott képek ritmusának is döntő szerepük van. Minden hűségesen valóságos, vérbeli dokumentarizmus, mégis markánsan egyedi, belülről fakadó. A végletekig szubjektív a maga szemérmes módján.
S ez az alkotói attitűd egy másik, elismert életművet maga mögött tudó, jeles fotográfusunk, Benkő Imre – Molnárnak tanára volt még a főiskolán – alkotói gesztusait is joggal juttatja eszünkbe. Ahogyan az aprólékos munkára, a hosszú távú feladatra való törekvése is. Molnár – Benkő és Korniss nyomában, de a saját útját járva – szinte ösztönös magabiztossággal képes távol tartani magát a narodnyik szentimentalizmustól és a hamis általánosításra csábító gyors ítéletalkotástól. Hiszen amit mutat, olyan súlyos, hogy már csak a szépséget bírja el. Tudom, hogy Molnár Zoltánnak József Attilához szinte személyes köze is van, többet jelent neki a sötét képek szép szavú költője, mint kedvencet. De hát túlzás-e, ha ideidézzük a költő csak két strófáját, hogy szörnyűség és szépség különös művészi szimbiózisát jobban értsük fényképen is?
A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt – hiába törli a bú szívünkről a rákövesedőt.
(Molnár Zoltán könyve a Mai Manó Ház könyvesboltjában, az Írók Boltjában és a Nyitott műhelyben vásárolható meg. A szerző további munkáiról lásd: www.molnarzoltan.com; www.facebook.com/molnar.zoltan.fotografus.)
