Miként kapcsolódik össze a vallási, a kommunális, és a kaszterőszak a patriarchális társadalom elnyomó erőivel. A szerző cáfolja, hogy ősi tradíciókról lenne szó.

Nemigen ítélhetjük meg, hogy az elmúlt évtized folyamán milyen mértékben terjedt a vallási türelmetlenség jelensége Indiában, ha az erőszak kérdését megkerüljük. Ebben az időben számtalan agresszív szólamot és feszült diskurzust hallhattunk a kommunális erőszakról – mindez a vallási erőszak racionalizálását szolgálta. Csak néhány példát kiragadva: a terrorizmus egyik “nemzetközi” definíciója a különböző civilizációk közötti összeütközés vízióját idézte fel; kiformálódott a nemzet biztonságának jelszavával fémjelzett és államilag szponzorált erőszak egy új, a “másoknak” tekintett emberekkel szembeni formája körüli konszenzus; felerősödött a nacionalista “retorika”, amely szerint a godhrai mészárlás ellenséges, terrorista cselekmény, míg a gudzsarati népirtás megbocsátható, természetes reakció; az erőszakot nemzetközileg “kulturális” alapon határozták meg – ez pedig a gyarmati korszak nyelvezetének kétfokozatú, elutasító és elfogadó stílusát idézi.

Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk a nők és a dalitok elleni erőszak növekedésének is.¹ A gudzsarati mészárlás, ez az államilag támogatott, vérgőzös brutalitással párosuló pogrom szándékos és valóságos népirtás volt, amelyet különös kegyetlenséggel hajtottak végre. Mindebből még egy igen kínos kérdés adódik: van-e valami köze a kommunális erőszaknak az erőszak más megjelenési formáihoz? Biztos, hogy nem a semmiből bukkantak elő hirtelen a rendőri felügyelet kegyetlen módszerei, a nők módszeres szexuális zaklatása, a kisgyerekek és a terhes nők ellen irányuló bűncselekmények: a lemeztelenítések, megcsonkítások, tömeges nemi erőszaktevések, lefejezések, feldarabolások, megégetések véres orgiáinak lelkes és aktív támogatása, vagy éppen az ezekkel szembeni társadalmi tolerancia – jelenjen meg ez akár zajos helyeslésként, a könyörület hiányaként, cinkos hallgatásként vagy akár néhány dalit, nő és adivasi részvételeként az eseményekben.

A fenti kérdéssel kapcsolatban a mainstream baloldali-világi elemzők hozzáállása is problematikus, mivel felületes vizsgálódás alapján osztják különböző kategóriákba az erőszak különféle megjelenései formáit. Míg a baloldali-világi kommentátorok főleg a “fajsúlyos” okokat hangsúlyozzák – mint például a fasiszta megnyilvánulások, a politikai mobilizáció, a gazdasági viszonyok vagy a kasztok közötti ellentétek –, addig a nők elleni erőszakot, bár egyhangúlag elítélik, de mindenképpen “könnyebb fajsúlyúnak” tartják, és ennek a kérdéskörnek a vizsgálatát a teljesen externalizált feminista elemzésekre hagyják. A problémát teljesen helytelenül pusztán a nők ellen vagy a nők által elkövetett erőszakos cselekményekre szűkítik le, így nem ismerik fel, hogy a patriarchátus strukturálisan kapcsolódik a többi egyenlőtlenségen alapuló rendszerhez, mint ahogy nem hozzák kapcsolatba más okokkal és faktorokkal sem. A patriarchális ideológia és erőszak tulajdonképpen beágyazódik az osztályok, a kasztok, a család, a közösség és az állam struktúráiba, áthatja a civil szférát, irányítja mindennapi életünket; meghatározó szerepet tölt be az úgymond “kivételes” formában megjelenő kommunális erőszakban. Megszokottá, rendszeressé és ismerőssé vált a patriarchális és kasztalapú egyenlőtlenség és erőszak – ez az egyik alapja a kommunális erőszak tűrésének és elfogadásának, valamint folyamatosan aktív környezetének. A kasztrendszer és a patriarchátus elnyomó rendszerekként és a szisztematikus alávetettséget biztosító keretekként az erőszak átvihető módozatait generálják. Jobban megvilágítja ezeket az állításokat, ha megvizsgáljuk, milyen összefüggések állnak fenn a patriarchális, a kasztalapú és a kommunális erőszakcselekmények között.

A patriarchátusok hagyományosan a férfiak által gyakorolt erőszakon alapulnak, legyen az akár militarisztikus vagy “otthoni” erőszak, bár ezt a kétféle megjelenési formát gyakran összekapcsolják és egy kalap alá veszik. Általában véve az erőszak még ma is minden patriarchális rendszer alapját és szerves részét képezi. A nők gyakran az erőszaktól való félelemtől vezérelve fogadják el a patriarchátust, hiszen végső soron az erőszak garantálja az alávetettséget, neveli bele a nőkbe az engedelmességet, és torolja meg a kihágásokat. A patriarchátus léte egyenlő mértékben függ a nők elleni erőszaktól, a legitimáló ideológiáktól és attól, hogy maguk a nők elfogadják-e alávetett helyzetüket. Az intézményes és magánéleti erőszak nem a férfiak kizárólagos monopóliuma; természetesen a nők is aktív, cselekvő részesei lehetnek az erőszakos cselekmények ösztönzésének vagy végrehajtásának. Ebből nyilvánvalóan az következik, hogy a patriarchátus nem a férfiak uralma a nők fölött, hanem olyan struktúrák rendszere, amely a nők közötti szolidaritást szétrombolja, és így megosztja őket a családon, a lakóközösségeken, kasztokon és osztályokon belül, valamint osztályok, kasztok és vallások szerint is.

Mindazonáltal a nők elleni erőszak a már meglévő társadalmi ellentétek mintázatát is követi, megerősíti a létező megosztottságokat, és kulcsszerepet játszik az új társadalmi feszültségek kialakulásában. Ha úgy fogjuk fel a patriarchális rendszert, mint amely strukturálisan kötődik egyéb társadalmi megosztottságokhoz, és nem egy önfenntartó, epifenomenális rendszernek tekintjük, akkor az erőszak – egy bizonyos szinten – a patriarchális rendszerek és a többi társadalmi struktúra közötti kapcsolódási pontként fogható fel: ingatag módja a fékentartásnak, a szocializációnak, a status quo fenntartásának, az ellencsapásnak és az utóvédharcoknak, valamint a nők által kezdeményezett változások visszaszorításának és követeléseik visszaverésének. Minden főbűnös – osztály, kaszt, család, az úgynevezett közösség, az állam – ezt a logikát követi.

A hindu jog nem csupán “nacionalista” magyarázattal szolgált, és újabb többségi ideológiákat toldott a civil társadalom már egyébként is igen nagyszámú ideológiáihoz, hanem új, meglehetősen riasztó struktúrák megteremtésével: az utcai erőszak és a férfiakhoz való kötöttség új területeinek kialakításával más irányba terelte a már létező tendenciákat. A fennálló elnyomó rendszer az állam és a civil társadalom közti interakció helyévé vált, és megújult erővel köti össze az állami és a civil szféra aktív szereplőit. Ez aligha meglepő, hiszen maga a hindu jog is ennek a két típusnak az összhangjából áll össze.

Az elmúlt évtizedben ez a harmónia és hatékonyság fokozta a különböző erőszaktípusok közötti kölcsönhatások mobilitását, és ma úgy látszik, hogy ezek akár több ezer mérföld távolságról is képesek összeköttetést találni, hatni egymásra vagy kirobbantani egy-egy véres eseményt. 2002-ben például a gudzsarati mészárlás magabiztos agressziójának és taktikájának hatása kimutatható volt a Madzsa Pradesben végrehajtott özvegyáldozat bemutatásában csakúgy, mint a dalitok hardzsanai meglincselésében.

Így hát a hindutva (a hindu jog) széles körű zártsága kiszélesíti önnön alapját és repertoárját – magába integrálja a kasztalapú és patriarchális erőszakformákat, és ugyanakkor meg is erősíti azokat. Így a különböző kasztba tartozók vagy az eltérő vallásúak közötti házasságokkal szemben élő előítéletet erősíti és bátorítja, hogy a hindutva nagyobb mobilitást engedélyez az alacsonyabb kasztokba tartozóknak, a dalitoknak és a különféle törzsi csoportok tagjainak. Ezt tovább szélesítette az új hatalmi csoportok feltűnése, amelyek a Badzsrang Dal (BD), a Siv Szena² és a Durga Vahini milíciáira vagy éppen a Visva Hindu Parisad (VHP) zsoldos csőcselékére támaszkodnak. Ezeket a gyorsan szaporodó csoportosulásokat a hindutva mintegy “feljogosítja” a kommunális erőszakra és az utcai hatalomgyakorlásra – mindez pedig visszahatva újfajta társadalmi legitimitást és politikai jogosítványokat biztosít a kaszt- és nemi alapú erőszak számára. Valamiféle hatalmat biztosítani azoknak, akik egyébként ilyennel nem rendelkeznének (így például a nők részesítése a patriarchális hatalomban), a közvetett vagy kompenzatív hatalom egyes területeinek kiépítése – mindez tulajdonképpen a klasszikus patriarchális stratégia része, amely napjainkban beépül a kommunális stratégiákba is.

 

1. A mindennapi patriarchális erőszak tehát egy a kommunális erőszak megannyi kontextusa közül, amelyeket számos közös vonás kapcsol össze. Ahogyan a hozományért elkövetett feleséggyilkosságok esetében (amelyek Gudzsaratban sem ismeretlenek) is fontos szerepet játszanak az anyagi előnyök, a kommunális erőszak is remek lehetőségeket jelent a kereskedelem és a felhalmozás számára; fogyasztási lehetőséget jelent az összes osztály számára, amint ezt a gudzsarati fosztogatások is bebizonyították. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a hozományért gyilkolók végül elégetik agyonvert áldozataik testét, a kommunális erőszakcselekmények idején fellobbanó – többféle célra is szolgáló – tüzek is eltüntetik a nemi erőszak és a kéjgyilkosság minden nyomát.

A rendőrök terhes nő tucatjait verték hasba Baroda “átfésülése” során.³ Magzat- és gyermekgyilkosságok jellemezték a gudzsarati mészárlást is. Egy Kauszer Bano nevű asszony magzatát kitépték és a lángok közé vetették, majd a nőt megerőszakolták, összeszurkálták, és a testét elégették.⁴ Gopal Menon filmjében két kisfiú azt meséli el, hogy miként hasították fel szemük láttára terhes nővéreik hasát, hogy előbb a kitépett magzatokat, majd a nők testét is máglyára vessék. Egyik esetben a magzatot az ordibáló gyilkosok egy lándzsa hegyére tűzték. A női reprodukció, a női test és a magzat feletti hatalom e véres diadalai csupán a családban és a kasztokban gyakorolt hétköznapi, patriarchális ellenőrzés kiterjesztései.⁵ Vajon csupán véletlen egybeesés, hogy az indiai államok rangsorában Gudzsarat a harmadik helyen áll a nőnemű magzatok elpusztításában, és a leánygyermekek megölése (amely egyébként még a magzatgyilkosságnál is gyakoribb eset) is újra terjed, míg az államban a nemek közti arány, különösen a városi régiókban, egyre veszélyesebb mértékben felbillen? Még a VHP is nyíltan a fiúgyermekek fontosságát hangsúlyozza, és elvárja az anyáktól, hogy csakis fiúkat szüljenek.⁶

A nőkkel, elsősorban a dalit nőkkel szembeni nyilvános atrocitások, a kasztok elöljárói és a hivatalos, választott elöljárók⁷ által engedélyezett és gerjesztett tömeges erőszaktevések és gyilkosságok egyre inkább terjednek India számos vidékén. Csak néhány kiragadott példa a 2002-es évből: Dzsharkandban egy birtokvita kapcsán egy nőt tömegesen megerőszakoltak; egy tanárnőt a választott elöljárók állítólagos szexuális szabadossága miatt szintén tömeges megerőszakolásra ítéltek; egy dalit asszonyt darabokra vágtak, melleit lemetszették, nemi szervébe egy farúdat vertek, és két fiával együtt lemészárolták a kolari Karnatakában csupán azért, mert nem volt hajlandó birtokát eladni. A dalit családokat büntetésből és provokációként rákényszerítik az ilyesféle “látványosságok” megtekintésére, mint ahogy a gudzsarati mészárlás idején sokan kénytelenek voltak végignézni hitvesük, szüleik, gyermekeik és testvéreik lemészárlását.

A más kasztból házasodókat válásra kényszerítik, és a nőket vénemberekkel vagy a társadalom kitaszítottjaival kényszerítik új házasságra, legrosszabb esetben pedig meggyilkolják – agyonverik, lefejezik, megégetik vagy felakasztják – őket a kasztok elöljáróinak parancsára. A kasztok elöljárói nem csupán a más kasztokba tartozó nőkkel szemben használnak erőszakos eszközöket, “saját” nőiket is megölethetik. Az egyik legutóbbi eset a dzsadzsari Hardzsanában történt, ahol két dzsat nővért öltek meg, amiért az egyikük megszökött egy érinthetetlen fiúval, és a húga is velük tartott. Amennyiben az alacsonyabb kasztok átveszik a felsőbb kasztok szokásait, ironikus módon az is saját nőtagjaik ellen irányul. A gyilkosságok általában számos tanú szeme láttára történnek, nincs hiány a bizonyítékokban, sőt a rendőrség gyakran cinkosságot vállal az elkövetőkkel, mint ahogy a választott hivatalos elöljárók is a kasztok elöljáróinak bűntársai.

Nagy hiba lenne, ha – elfogadva a kasztvezetők önmosdatását – ezeket a bűncselekményeket afféle “becsületbeli ügyeknek” tekintenénk. A – jobbára középső és alsóbb kasztokba tartozó – elöljárók jelentik a nem formális ítélkezés bázisát. Az általuk kezdeményezett erőszakos akciók elfogadottsága az olyan új településeken és régiókban is egyre inkább nő, ahol amúgy nincsenek hagyományai az ilyesféle cselekményeknek – de mindinkább megjelennek a szegényebb és elmaradottabb néprétegek körében is, ahol gyakorta a dalitok és az “alsóbb kasztok” közötti egyre növekvő feszültségeket jelzik. Bár az elöljárókat úgy tekintik, mint a helyi szokások, erkölcsök és hagyományok védelmezőit, ezeket a hagyományokat többnyire csupán mostanság találták ki. Ez a “törvények őre” piedesztál nem csupán az elöljárók eddigi hatalmának fenntartására szolgál, de új eszközöket is ad a kezükbe. A kollektív bűncselekményeket ugyanis afféle “helyi igazságszolgáltatásnak” maszkírozhatják, és így populista felhangokat biztosíthatnak uralmuknak, amely – mivel az igazságszolgáltatás egyes csoportjai megkérdőjelezik e “szokásjogokat” – nemritkán konfliktusokba keveredik az államhatalommal. A kasztok vezetőségében természetesen a férfiak dominálnak, de ennél fontosabb, hogy a falvakon belüli és falvak közti kapcsolatrendszereken keresztül szélesebb, regionális hatásuk is van a patriarchális viszonyok konzerválásában.⁸

A “szokásjog” ilyen hatalma alatt a szexualitás nem magánügy, hanem a közösség állandó ellenőrzése alatt áll – az erőszakos akciókat megelőzi a nők minden mozdulatának, cselekedetének, munkájának és reprodukciójának akkurátus szemmel tartása. A nők szexuális életének irányításában a család és a kaszt a “szokásjog” döntőbíróságával osztja meg a felelősséget, és paradox módon éppen ez a “felelősség” teszi társadalmilag elfogadottá a kollektív bűncselekményeket.

A különböző vallásúak közti házasság megakadályozása a kommunális szervek (VHP, BD) általános gyakorlatává vált, amely – különösen Gudzsaratban – gyakran áttérésellenes propagandával társul. A házaspárokat erővel elszakítják egymástól, és a lányokat arra kényszerítik, hogy kijelentsék: erővel rabolták el őket, még akkor is, ha a házasságkötést hosszú kapcsolat előzte meg. Az ilyen esetek azután kiváló ürügyet szolgáltatnak a kisebbségek bojkottálására és zaklatására vagy az olyan “gazdasági jellegű” akciókra, mint a fosztogatások és a földek elbitorlása.⁹

A kommunális erőszak és a kaszterőszak között meglehetősen vékony a határvonal: mindkettő a döntőbírói hatalom hasonló túltengését mutatja. A másvallásúakhoz férjhez ment nők “megmentésében” – vagy­is ténylegesen az ilyen házasságok megakadályozásában és megszüntetésében – a kommunális szervezetek valójában a család és a kasztelöljárók szerepét egyesítik a női szexualitás megregulázásában, miközben egyként semmibe veszik a nők akaratát és szabadságát. 1998-ban például egy Szandzselibe való adivasi lány feleségül ment egy mohamedán férfihoz; az ifjú asszonyt kiráncigálták saját otthonából, a helyi rendőrőrsre hurcolták, és olyan vallomást akartak kikényszeríteni belőle, hogy férje akarata ellenére, erőszakkal rabolta el. Ő azonban nem engedett a nyomásnak, és kitartott amellett, hogy önszántából választotta férjét, aki egyébként egy baleset miatt időközben nyomorékká vált.¹⁰ Randikpurban 350 mohamedán kényszerült egy hónapra elmenekülni otthonából, mert két szomszédos faluban, Szandzseliben és Malpurban egy-egy mohamedán fiú megszöktette adivasi kedvesét. Szandzseliben két mohamedánt megtámadtak. Ezt az erőszakhullámot a BD és az elöljárókat irányító VHP vezényelte. Gudzsarat állam kormányzata az események hatására egy testületet hozott létre a vegyes vallású házasságok figyelemmel kísérésére és “engedélyezésére”, míg a VHP kijelentette, hogy rohamosztagokat szándékozik alakítani a hindu lányok viselkedésének ellenőrzésére.¹¹ Íme, az állam, a vallási közösségek és a lumpen milíciák együttesen vindikálnak jogot maguknak a beavatkozásra. A szokásjog szféráit meghódítani és megerősíteni szándékozó hindu kommunális szervezetek afféle törvényen kívüli önkéntes rendőrségként kezdtek működni. Nem meglepő, hogy 2002-ben mind Szandzseliben, mind Randikpurban ismét fellángolt az erőszak – százával rombolták le a mohamedánok házait, 36 embert megöltek: hat gyermeket halálra köveztek, egy terhes asszonyt tömegesen megerőszakoltak, miközben hároméves kislányát a szeme láttára koncolták fel, az utakat lezárták a menekülők előtt –, és a vádlottak listáján nem egy olyan személy is feltűnt, aki már a korábbi erőszakcselekményeknek is résztvevője volt.¹²

 

2. Első pillantásra az özvegyek feláldozása és a kommunális erőszak meglehetősen különböző dolognak tűnhet. Az özvegyáldozatot a “saját”, isteninek tekintett asszonyokon végzik; szakrális aura lengi körül – olyan halálrítusként jelenik meg, amelyben az asszonyok egy ősi tradíció eszközéül szolgálnak. A kommunális erőszak áldozatául a “mások” asszonyai és férfiai esnek, akiket nem vesznek emberszámba, meggyalázzák őket; az áldozatok többnyire nem részesülnek semmiféle halotti tisztességben, és a nők – akár az áldozat, akár az agresszor szerepében – a tradicionális védettség lerombolásának eszközéül szolgálnak. (Így például mikor a kilencvenes évek közepén Madzsa Pradesben a kolostorokat és templomokat megtámadó tömeg apácákat hurcolt el és erőszakolt meg, a hindu jog nevében egy asszony, Szadvi Rithambara vezette az apácák és a templomok hagyományos immunitását megtörő akciókat, amelyeknek különösen erős volt a szimbolikus töltése.)

A kérdést tüzetesebben megvizsgálva látnunk kell, hogy az özvegyáldozatok és a kommunális erőszak között mind ideológiai, mind technikai szempontból feltűnően sok a hasonlóság. A kommunális erőszakhoz hasonlóan történetileg a “szati” is a „veszélyeztetett” hindu nők “védelmében” alakult ki.¹³ A két jelenség története egybekapcsolódott, különösen a tizenkilencedik század folyamán, mikor a “szati” a felsőbb kasztok és az uralkodó rétegek gyakorlatából “nacionalista” szokássá alakult, amely ideológiailag minden egyes “hinduhoz” hozzárendelhető. A nőket a közösség alá rendelve mindkettő a “férfiasságot” termeli újra, amelynek mértékét az adja, hogy az adott kaszt vagy vallási csoport férfiai milyen mértékben képesek ellenőrzést gyakorolni a nők élete felett: ez a “férfiasság” a kollektív erőszak látványos gyakorlásának függvénye. Mindkét fajta erőszakcselekményt a vallás törvényeivel igazolják, és a “kultúrát”, illetve a “vallást” a politikai-patriarchális hatalom, az egyenlőtlenség fenntartásának jogaként állítják be. A kommunális erőszak egyfajta demográfiai paranoiát indukál, hogy ezáltal igazolja a reproduktív test (tulajdonképpen a női test) elpusztítását, míg a “szati” az özvegyek ellenőrizhetetlen szexualitásától való félelmet használja igazolásként. Mindkettő a női reproduktív test feletti teljes ellenőrzés igényéből fakad.

Ha a kommunális erőszak célja a hinduk és a “többiek” polarizálásával fenyegetni a kisebbségeket (a gudzsarati mészárlást a VHP kifejezetten “a megtorlás modelljének” szánta, amely “követendő például szolgálhat”)¹⁴ és a kötöttségekből kilépni akaró nőket, addig az özvegyáldozatokat olyan eszköznek tekintik, amely elkülönítheti a “jó” asszonyokat a többiektől. A “szati” központi szerepet kap a “más” asszonyok ideájának megteremtésében, akik, mondjuk, más vallásúak, nem hisznek a “szati” ideológiájában, vagy éppen a hindu vallást elhagyó dalitok, nyugatias gondolkodásúak, netán feministák. Az erőszak szimbolikus hatása eképpen mindenfajta női “másság” ellen irányul. Létrehozza a patriarchális erőszak egyéb formáit meghatározó normákat: a megfelelő viselkedés normáit. Ha a megbélyegzett-megszégyenített-megerőszakolt nő mögé odavetítik a jó-asszony-amilyen-ő-sohasem-lehet vízióját, akkor az előbbi – legyen akár dalit, mohamedán, keresztény vagy “de­viáns” – nem csupán a normatív társadalmi és vallási diskurzusok áldozata, hanem egyben a “szati” ideológiája által támogatott özvegyáldozatok terméke is. Nemigen lepődhetünk meg hát azon, hogy a hindu jog támogatja az özvegyáldozatot. 1987-ben a hindu nacionalista Baharadija Dzsanata Párt egyik helyi vezetője, Vidzsaje Radzse Szkindia még tiltakozó felvonulást szervezett a szatiellenes törvények ellen, míg 2002-ben a párt Madzsa Prades-i parlamenti képviselője már a kormányzatnak rótta fel, hogy nem voltak képesek elejét venni az özvegyáldozatoknak, ám egyben az összes azzal kapcsolatos büntetőeljárás megszüntetését és az özvegyáldozatért letartóztatásban lévő 15 ember azonnali szabadon bocsátását is követelte!¹⁵

A hindu jog által szentesített kommunális erőszak természetesen nem korlátozódik csupán a “más” nőkre: normatív erőszakként a többségi közösség asszonyait éppúgy veszélyezteti és támadja. A mohamedán és keresztény kisebbségekkel szembeni “vallási” gyűlölködés olyan centrális pontként szolgál, amely körül megszerveződhetnek a nők élete feletti társadalmi ellenőrzés új formái. A nyugatosodásellenes diskurzusban újra felértékelődnek a patriarchális normák – ezt egyesek a globális kapitalizmus előtti lealázó hajbókolás kompenzációjának tekintik. Uttar Pradesben és Gudzsaratban a nyugatosodásellenes támadások egyaránt jellemzőek a városi és a vidéki régiókra. Az ABVP (Akhil Bhartija Vidjarthi Parisad) és más, a hindu jog alapján álló “diákszervezetek” megtámadják a szerzetesi iskolákat, viselkedési kódexeket dolgoznak ki, ellenőrzik a lányok viselkedését, meghatározzák az öltözködés szabályait, betiltják a farmerviseletet, a Valentin-napot, a koedukált partikat, és garbhaellenes kampányokat szerveznek.¹⁶

Az özvegyáldozatok és a kommunális erőszak pedagógiai üzenetét a rokonszenvező, nemritkán diadalittas kiadványok fejtik ki, amelyek egyben előkészítik a talajt a későbbi hasonló akciókhoz, mentegetik, propagálják és szítják az erőszakot. Gudzsaratban pamfletek adtak tanácsokat arra, hogy miként lehet egy szervezett lázadást a közvélemény “spontán reakciójának” álcázni, illetve hogyan lehet a támadások során elkerülni a lebukást és a letartóztatást; a “szati” pamfletek pedig évtizedek alatt egész modus operandit dolgoztak ki a törvényes kibúvók hálójában. Tökélyre fejlesztették a memorializáció technikáit, amelyek egyaránt alkalmazhatóak a legitimáció kidolgozására és a további események ösztönzésére. Mindkét irányzat hívei szimbólumokat használnak az erőszak koordinálására, és magukat a Sivadzsi és a Maharana Pratap militáns “hindu” örökség folytatójának állítják be.¹⁷ A halottak maradványai mindkét társaság számára fontosak és hasznosak: saját “mártírjainak” holttestei a VHP-nak, illetve az elégetett özvegyek hamvai a szati támogatóinak. A VHP “mártírjait” dicsőítő képeket osztogat, és – a godhrai felvonulásra válaszolva – ünnepélyes menettel kívánja hamvaikat megtisztelni, miközben a jundzsunui Rani Szati-templomban évtizedek óta árusítják az áldozati máglyákon lángoló asszonyok fényképeit. Mindkét irányzat “győzedelmes” rítusokkal, hagyományokkal és ősi szokásokkal köríti a vandalizmust és a gyilkosságot: a szati intézményesített imádását “soba jatrasszá” kerekítik¹⁸ ; a VHP valóságos ünnepélyeket szervez erőszakcselekményeinek dicsőítésére, így például december 6-án, a Babri mecset lerombolásának évfordulóján. A vérontások helyszínei szabályos kegyhelyekké nemesülnek. Sok gudzsarati dargahot ma Hanumán¹⁹ képe díszíti; Barodában felégettek egy hentesüzletet, a romokat még aznap éjjel eltakarították, és a lerombolt bolt helyén másnapra már egy új, képekkel és előre elkészített feliratokkal ékesített kegyhely csírázott ki. A Szabarmati Expressz kiégett kocsijai is már-már zarándokhellyé váltak: az egyik ülőhelyen művészien – de nem túlzottan – körbeégetett istenképek és Hanumán-szobrocskák hivatottak egy “csodás megmenekülést” reprezentálni.²⁰

Mind a szati, mind pedig a kommunális erőszak az állam “fölé” helyezi magát, sőt nyíltan kihívóan viselkednek az állami szervekkel szemben. A vitatott vallási szokások gyakorlása, a templomok és kegyhelyek kialakítása és a törvények dacos elutasítása éppúgy jelen van az özvegyáldozatok helyszínein, mint a VHP kampányaiban. Mindkét irányzat hol történelmi érvekkel, hol pedig a néphitre való hivatkozásokkal igazolja tetteit. A VHP a Babri mecsetnél és más lerombolt szent helyeken, a gyilkosságok helyszínén rendezett megemlékezéseket “alapvető jogként” definiálja – akárcsak a szati hívei az özvegyégetések helyszínén tartott vallásos rendezvényeket.

A szati és a kommunális ideológiák nyugatellenességét azért nem árt persze némi kétellyel szemlélnünk, bármily éles hangon támadják is az “idegen érdekeket”, a külföldi pénzügyi vagy éppen ideológiai segélyeket – amilyeneket egyébként ők maguk oly gyakran követeltek és kaptak a gyarmati korszak vége óta. Korábban is akadtak olyan nyugati ideo­lógusok, így például David Frawley, akik a hindu joggal rokonszenveztek. Mai képviselőjük Catherine Weinberger-Thomas, aki Ashes of Immortality (A halhatatlanság hamvai) című könyvében nem csupán azt az avítt érvet melegíti fel, hogy a szati ősi és szent vallási kötelezettség, hanem egyenesen “fundamentálissá” nyilvánítja a hinduizmus szempontjából. A szatit olyan konszenzuson alapuló áldozatként mutatja be, amelyre az özvegy beleegyezésével kerül sor, akinek szakrális elhivatottsága a szatit a lemondás aktusaként a saktival rokonítja.²¹ A hitetlenek, állítja Weinberger-Thomas, azért nem képesek megérteni, hogy a szati esszenciális a hinduizmusban, mert a kérdést “kívülről, felülről” szemlélik.²² Ez a reakciós, neoorientalista értelmezés lényegében ugyanazokra a konklúziókra jut, mint a szati támogatói, sőt úgy tűnik, más tekintetben is osztja azok véleményét.

A szerző helyszíni tanulmányútjai során 1993-ban részt vett Dzsai­purban egy titkos vallási rendezvényen (az ilyeneket egyébként még 1988-ban betiltották), és könyvében túláradó lelkesedéssel emlékszik vissza a “vallási átlényegülés” atmoszférájára, a “magával ragadó melegségre” és a “lángoló imákra” (111. old.). Helyi beszélgetőpartnere (egy Dzsanata-párti politikus, Bajron Szing Sekavat sógornője) a ra­dzsasztáni szatikat “ragyogó szemmel” a szeretet és a hit aktusainak állította be, és ezt a véleményt az esemény összes többi részvevője is “hasonló meggyőződéssel” támasztotta alá (170. és 217. old.).

A szati Weinberger-Thomas számára a rurális tömegek hitének kifejeződése, míg annak ellenzői elit, burzsoá, elidegenedett és nyugatos gondolkodású nők. A saját kulturális hagyományaikat leromboló, világi gondolkodású feministák rémképét vázolja fel, akárcsak a hindu jog hívei, akik a feministákat gyökereiktől elszakadt, elidegenedett hitetlenekként demonizálják. Azt állítja, hogy a feministák nem törődnek kellőképpen a hit kérdéseivel, és úgy igyekeznek demisztifikálni a szatit, hogy a mögöttes anyagi érdekeket boncolgatják, gyilkosságnak és bűncselekménynek nevezve a szent szokást. Elutasítja azt a nézetet, hogy a mai szati egy új típusú kapcsolatrendszer része, és sokkal inkább élő, szerves tradíciót szeretne látni benne – így a feministákat veszélyes bajkeverők lobbijaként, gyarmati szemléletű kívülállókként jellemezi, akik – köztük e sorok írója – “a történelem mezsgyéjének” poklába szorulnak ki.

Mindez egy újabb figyelemre méltó kötődést mutat számomra az özvegyáldozat és a kommunális erőszak között – az események ódiumát mindkét ideológia az áldozatokra hárítja, hogy így tisztázhassa magát a szégyen, a bűn és a bűnhődés alól. Weinberger-Thomas agyafúrtan megerősíti ezt a köteléket, mikor az elkövetőket “áldozatbemutatókként” írja le, és az özvegyáldozatot olyasféle ellenreakciónak mutatja, amelynek terhét az özvegy viseli: a szati, úgymond, a hindu népesség tiltakozása volt előbb (a XIV. századtól) a mohamedánok, majd (a brit gyarmatosítástól) a keresztények térhódítása ellen, napjainkban – 1988 óta – pedig szembeszállás a világi szemléletű szatiellenes törvénykezéssel. Az úgynevezett “előáldozat”, amelynek során az özvegy – elszántságát és akaratát bizonyítandó – megégeti saját kezét, és amelyet általában úgy tekintenek, hogy “nem kodifikált az indiai hagyományokban” (37. old.), Weinberger-Thomas számára “a külföldiek indiai jelenlétéhez látszik kapcsolódni”, és “a helyi lakosság tiltakozása a külföldi befolyással szemben”; maguk az asszonyok kérik ezt a tűzpróbát mint “olyan stratégiát, amellyel a hinduizmus győzelmet arathat a keresztény elő­ítéletek felett, és hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegyék heroikus áldozatkészségüket e cél érdekében.” (42. old.)

Az özvegyégetéseknél a felelősség a nőre hárul: ő akarja, irányítja, vezényli és bonyolítja le saját maga “feláldozását”: a többi résztvevő egyszerűen csak engedelmeskedik az áldozat utasításainak. A kommunális erőszak esetében is hasonló módon leplezik el a hindu férfiak kezdeményező szerepét. A dolgokat úgy állítják be, mintha az erőszakot kiváltó események nem tőlük indulnának ki, és minden rákövetkező atrocitás csupán valamiféle válaszreakció, megtorlás lenne. A szati a női akarat ideológiájának eltorzításán keresztül működik, míg a hindutva erőszak saját áldozatainak szerepét hangsúlyozza túl. A szándékosan és tervezetten felszított gyűlölet szervezett akcióit olyan erőszakcselekmények előzik meg és kísérik, amelyekért az agresszív többség mindig az áldozatul szolgáló kisebbségre hárítja a felelősséget: mindig ők azok, akik az erőszak “láncreakcióját” – úgymond – kirobbantják, míg a hinduk csupán válaszolnak arra. Ez az ideológia Gudzsaratban is sokoldalúan működött. A nagy ívű történeti érvelés – az öt évszázaddal korábbi hindu sérelmek felhánytorgatása – a mai kasmíri panditokkal szembeni gyűlölettel kombinálódott, majd mindez a godhrai eseményekben koncentrálódott, amelyeket a mészárlás közvetlen kiváltó okaiként állítottak be; közben pedig a legkülönfélébb lokális pogromokat a helyi mohamedánok támadásaival igazolták, azt állítva például, hogy elsőként Ehszán Dzsafri lőtt a tömeg közé. A mészárlás Gudzsaratban, de még vidéken is általában a godhrai eseményekre való hivatkozással kezdődött.

A “megtorlás” újra és újra felbukkanó alibi az özvegyégetések és a kommunális erőszak történetében; komolyan venni persze nem lehet, hiszen önmagában is ellentmondó ideológiai formációkat olvaszt magába. A kommunális erőszak esetében a megtorlás az összefüggésekre összpontosít, különösen olyan területeken, ahol korábban nemigen voltak jellemzőek a kommunális konfliktusok, ahová az erőszakot szervezett módon máshonnan kellett exportálni. Míg a szatit a múltban is afféle “ellenállásként” szemlélték, addig a megtorlás mind a kommunális erőszak, mind az antifeminizmus esetében a női mozgalmak eredményeinek ellenőrzését, ellensúlyozását, megsemmisítését és tagadását szolgálja.

 

3. Természetesen számos hasonlóságot találhatunk az özvegyáldozatok és a kommunális erőszak technikái között. Mindkettő egyre inkább kidolgozott, évek során kialakult formulák szerint működik, amelyek modellként szolgálhatnak a még szűz területek hasonló, új akciói számára. Mindkettő nyilvános, megtervezett, kollektív, tanúk előtt végrehajtott és jövedelmező bűncselekmény, amelyben a helyi elitek és hatalmi struktúrák – az elöljárók, papok és templomok – is cinkosságot vállalnak. Mindkettő felhasználja a suttogó propagandát – szóljon akár vallási “csodákról”, akár megerőszakolt nőkről.

A legfontosabb és leginkább baljóslatú hasonlóság a tömegek tervszerű kihasználása. Mint azt az özvegyáldozatokkal 1947 óta foglalkozó esettanulmányok mutatják, a férj halálát legtöbbször hosszú betegség előzte meg, számítottak rá, és a temetést nagy sietséggel bonyolították le. A várható szatiról szóló “szóbeszéd” terjedése azonban még a temetési előkészületeket is megelőzte, és a környező vidékekről nagy tömegek gyűltek össze, hogy tanúi legyenek az eseményeknek. Ezek az emberek kifejezetten ezzel a szándékkal érkeztek: senki sem vetődött oda véletlenül, és soha nem akadt olyan szemtanú, aki meg akarta volna akadályozni az égetést. Ellenkezőleg: fizikailag is körbevették az özvegyet, testükkel zárva el előle a menekülés útját, míg néhányan kókuszdiókat, rőzsét és fát hajigáltak az égő máglyára, vagy az égő asszonyt tuszkolták vissza a lángok közé.

A tömeg aktív részvétele jellemző az özvegyáldozatokra. A részvétel vágya önmagában kényszerítő erő. A tömeg a menekülés minden esélyét elveszi az özvegytől, és így felteszi a koronát arra a folyamatra, amelyet a család és az egyház kezdett el. A tömeg cinkos jelenléte “vallási” eseményként legitimizálja a szatit. A radzsasztáni szatitemplomok propagandakiadványai rutinszerűen mutatták be az elragadtatott tömeg boldogságát, készséges közreműködését az eseményekben, amely mintegy szentséggé teszi a részvételt. Persze mikor az 1987-ben hozott törvények bűncselekménynek nyilvánították az özvegyáldozatokon való részvételt, a segítők és a tömeg tevékenységének méltatása azonnal eltűnt az ilyesféle pamfletekből.

Ismerünk beszámolókat a bandai és maturai áldozatokra összegyűlt közönség türelmetlenségéről, akárcsak a tömeg őrjöngő dühéről, mikor 1985-ben a hatóságok megakadályozták Dzsaszvant Kunvar megégetését a radzsasztáni Devipurában. 2002-ben a Madzsa Prades-i Patna Tamoliban a tömeg még elszántabbnak mutatkozott. A látványosságra sóvárgó csőcselék nem csupán összegyűlt az előre meghirdetett időpontban, de kövekkel támadt a megjelenő rendőrökre, és végül rikoltozva üdvözölte az özvegy megégetését. Még ahhoz is elég ravasznak bizonyultak, hogy az esemény után együttesen azonnal eltűnjenek a helyszínről. Mindez a résztvevők határozott akaratáról és szervezettségéről vall; szó sincs lézengő bámészkodókról vagy passzív hívőkről.

Az ilyesféle tömeggel szembeni elnéző attitűd abból ered, hogy a szatit még mindig “egyéni” döntésnek tekintik, holott egyértelmű a család, a helyi elitek, a vallási intézmények és a helyi lakosok aktív részvétele az események menetének minden fázisában. Az özvegyáldozat egyáltalán nem egyéni cselekmény. Olyan kollektív aktus, amely sokkal inkább a család és a falu akaratának megnyilvánulása a nő felett, mint a nő saját akaratának kifejeződése. A szatiban kifejeződő kollektív akaratot az individuális döntés és az idealizálás leplébe bújtatják. A tömeg a legkevésbé sem csupán kiegészítője a nő saját döntésének. A szati lehetetlenné válna a tömeg akarata nélkül.

Ha az özvegyégetést csoportos aktusként szemléljük, rögtön szembetűnik a hasonlóság a gudzsarati mészárlás mámoros, fosztogató csőcselékével, akik gyújtogattak, bekerítették az áldozatokat, elzárták a menekülés útjait, nem engedték a helyszínre a mentőket és a tűzoltókat – miközben a rendőrség és a BSF²³ tagjai cinkos szemlélődőkként viselkedtek. A szati helyi mitológiáiban azokat, akik megkíséreltek megakadályozni egy-egy özvegyégetést, mohamedánoknak, sudráknak²⁴, zsebtolvajoknak, angoloknak, rendőröknek és kívülállóknak titulálják. A kommunális erőszakcselekményekben a közbeavatkozni, az áldozatokon segíteni akarókat megfenyegették, sőt gyakran maguk is az erőszak áldozataivá váltak.

Mind az özvegyáldozatok, mind a kommunális erőszak (például a gudzsarati mészárlás) esetében nagy, az osztály- és nemi határokat átlépő tömeg gyűlik össze látszólag “spontán” módon a szervezett kezdeményezők kemény magja körül; a “haszonélvezőknek” mindenütt bőséges lehetőségük nyílik rá, hogy azon melegében a főkolomposokhoz csapódjanak. A tömegek hitének és spontaneitásának ideológiája meghatározó szerepet kap mindkét típusú eseményben: a szatinál a hitbuzgó, a vallási erkölcsök tisztaságán őrködő tömeg spontaneitására helyezik a hangsúlyt, míg a kommunális erőszak esetében a hit, a harag és az agresszív megtorlás spontán “hullámáról” beszélnek. Valójában mindkettőt gondosan előre eltervezik, és éppen a tömeg részvétele biztosítja számukra a spontaneitás bukéját. A tömeg jelenléte a konszenzus dicsfényébe burkolja az erőszakot, szimbolikus jelentést kölcsönöz neki: a szimbolikus hatás viszont pragmatikus célokkal társul. A kollektív bűncselekmények biztosítják a legjobb alibit az egyén számára – ezek az alibik annál biztosabbnak látszanak, minél tömegesebb az akció –, és így biztosítják a törvényes retorziók elkerülését. Ez már akkor is így volt, amikor még nem léptek életbe az özvegyáldozatokat tiltó törvények.

A hatóságok passzivitása, az állam cinkos hallgatása vagy éppenséggel támogató hozzáállása, a megtorlás hiánya együttesen garantálják a kollektív bűncselekmények immunitását, amely tovább fokozza a tömeg erejét és méreteit. A hatóságok a tömegerőszakot egyre inkább hajlamosak a csőcselék őrjöngésének tekinteni, amely – hiszen spontán és nem előre megfontolt – enyhébb megítélés alá esik, mint az egyéni erőszak.

A törvények által szankcionált özvegyáldozatot és kommunális erőszakot gyakran értelmezik tévesen úgy, hogy rajtuk keresztül a hívők tömegei követelik saját hatalmukat a modern államhatalommal “szemben”; valójában azonban mindez éppen az állam (de facto, ideológiai vagy éppen taktikai jellegű) cinkosságán nyugszik, vagyis ebben az értelemben nem az államhatalom elleni támadás, hanem az azzal való együttműködés formáját ölti. Félrevezető, ha ezeket a tömegeket úgy tekintjük, mint a tradíciók képviselőit a modernitás–bürokrácia–racionalitás hármasságával szemben, vagy éppen a korrupt és illegitim állam ellenfeleként a civil társadalom képviselőinek tartjuk őket. A tömeg és az állam között egyre erősödő összhang éppen a gudzsarati mészárlásban érte el csúcspontját.

Még a tömeg “hitére” való hivatkozások is meglehetősen gyenge lábakon állnak. Míg az özvegyégetések résztvevői egyre harciasabbak, és a máglyán égő nők sikolyait még mindig vallásos himnuszok éneklésével nyomják el, addig a karszevakok, vagyis a hindu militánsok meglehetős alkalmazkodóképességről tesznek tanúbizonyságot. A kegyes karszevakok fosztogató gyilkosokká váltak a godhrai erőszakot követően, majd ismét tiszteletre méltó hívőkként énekelték himnuszaikat az elfoglalt mecsetekben.

De mit is implikál a patriarchális hatalom nyilvános gyakorlása? A kollektív bűncselekmények szimbolikus ereje meghatványozódik azáltal, hogy nyilvánosan történnek és láthatólag valamiféle konszenzuson alapulnak; jobban működnek, amennyiben valamiféle “ellencsapás” jelmezét ölthetik, olyan hangulatot gerjesztve, amelyben a helyi lakosság és a rendőrség egyaránt osztozik. Míg a régebbi típusú látványosságok valamiféle meggyökeresedett autoritást feltételeztek, addig ezeknek az újabbaknak éppen az a célja, hogy a helyi csoportosulások meghódíthassák és saját céljaikra használhassák fel az autoritást. A csoportok pedig az erőszak olyan kiterjedt, rizikó nélküli új formáit valósíthatják meg, amely az egyén számára sokkal nehezebben lenne megvalósítható. A legfontosabb az, hogy a kollektív erőszak könnyebb átjárást biztosít a kommunális és patriarchális ideológiák számára az erőszak konkrét, fizikai aktusai felé, és ebben a folyamatban nélkülözhetetlen a szervezett csoportok részvétele.

 

4. Míg a patriarchális hatalom terén a hindu jog magukat a patriarchális viszonyokat is átformálva új jogcímeket keres az erőszak alkalmazására, addig a már létező patriarchális elemek is stratégiákat, ideológiákat, célokat és vágyakat fogalmaznak meg. A patriarchális vágyak következtében kegyetlen irónia jellemezte a gudzsarati mészárlást követő helyreállítást. Ha a férfiasság patriarchális felfogása magában foglalja a “más” férfiak férfiatlanítását, akkor a gudzsarati otthonaikba visszatérő mohamedánok számára előírt megalázó feltételek azt a törekvést tükrözték, hogy a mohamedánokat tulajdonképpen ideális hindu asszonyokká konvertálják. A (feltételezett) ideális hindu nő elfogadja a patriarchális kontrollt: a házasságkötése feletti szülői döntést; elfogadja férjét, bármilyen legyen is az, teljes mértékben lojális hozzá és családjához; elfogadja, hogy férje döntsön a gyermekekről; és végül igencsak aszketikus életet él, sem jogait, sem anyagi jussát nem követeli.

Úgy tűnik, ezúttal a mohamedánoknak is azt a szerepet kellett volna vállalniuk, amit hagyományosan a hindu nők is vállalni kényszerülnek – szolgai, kritikátlan módon, panasz nélkül alávetni magukat a hímerőszaknak, mint akiket sem születési, sem házassági jog nem fűzhet ottho­naikhoz. Akárcsak azoknak az asszonyoknak, akiket a családon belüli erőszak vagy a hozomány miatti perpatvarok űztek el otthonaikból, és hazatérésük zálogául mentesíteniük kell férjüket és annak rokonait minden felelősség alól – a mohamedánoknak írásos esküvel kellett megerősíteniük, hogy a korábbi panaszaikban nevesített hinduk nem voltak ártalmukra.²⁵ A Dzsanata Párt, a VHP és a BD nyomása alatt minden panaszukat vissza kellett vonniuk. Magukat kellett hibáztatniuk, olyan inzultusokért kényszerültek bocsánatért esedezni, amelyeket el sem követtek.²⁶

2002 júniusáig az RSS²⁷ pamfletjei a mohamedánok gazdasági bojkottjára szólítottak fel, miközben hazatérésüket megakadályozandó házaikat bulldózerekkel rombolták le, és sokukat fizikailag bántalmazták. A hazatelepülők számára feltételül szabták, hogy nem követelhetik vissza elrabolt javaikat, nem vehetnek igénybe önkormányzati segélyeket, nem kereskedhetnek, és kizárólag mezőgazdasági vagy ipari munkásként helyezkedhetnek el.²⁸ A legtöbb asszony számára ez a “feminizáció” – a jogok megtagadása, a termelési eszközök és a magánjavak feletti kontroll, a képzettséget nem igénylő munkakörökre való korlátozás – már ismerős jelenség volt mind a társadalmi élet, mind pedig a törvények területén. A családon belüli erőszakról hozott legutóbbi szövetségi törvény is egyértelműen legitimizálta az erőszakot az adott háztartás bármely olyan nőnemű tagjával szemben, aki jussát követelné a tulajdonból.²⁹

Az RSS már jóval a gudzsarati mészárlás vége előtt leszögezte, hogy a kisebbségeknek ki kell érdemelniük a többség jóindulatát.³⁰ Ez a mohamedánokkal és keresztényekkel szembeni attitűd nem sokban különbözik attól, amit a hindu feleségnek kínálnak fel, amennyiben megfelelően viselkedik és “beilleszkedik” új otthonában; persze a nonkonformitással szembeni fenyegetések is hasonlóak. A mohamedánokat kifosztott, alantas, cselédi sorban tengődő, másodrendű állampolgárokká akarják lefokozni – ez a törekvés a “feminizációt” immár a “dalitizálás” felé terjeszti ki. A mohamedánoktól elvárt “alkalmazkodás” a “többség vallási elvárásaihoz” magában foglalja az étkezési előírások betartását (a marhahústól való tartózkodást), öltözködési szokásaik feladását – mindez igencsak hasonlít a hinduizálás klasszikus stratégiáihoz. A gudzsarati mészárlás egyértelmű üzenet volt a kisebbségeknek, a nőknek és a dalitoknak.

Végső konklúzióként felsorolnám, hogy miket látok az évtized jellemzőinek. Először is a kommunalizmus és a patriarchális viszonyok közötti hosszú távú, kölcsönös kapcsolatok formálódása nagymértékben felgyorsult. Másodszor, a transznacionális neoliberális gazdaság hatásaival szemben megszilárdultak a honi társadalmi korlátok a nem és a vallás területén. Harmadszor, az állandó szociális forrongás egyre inkább olyan szükségletté válik, amely nem csupán a neoliberalizmus beváltatlan ígéreteivel manipulál, hanem egyben egy mind autoriterebb rezsim felé is löki a társadalmat. Amennyiben India egy konszolidált fasizmus felé sodródik, akkor ez a fajta fasizmus a patriarchális viszonyokra alapozva vív ki konszenzust megszilárdulásához, hogy az erőszak jól ismert nyelvén beszélve új politikai formációt alakíthasson ki, és az eddigieknél is rémisztőbb szövetségbe kovácsolja majd a kommunalizmust és a patriarchátust. Az indiaiakhoz hasonló erőszakcselekményeket láthattunk a boszniai etnikai tisztogatások vagy a ruandai polgárháború során. Ám sem ezek, sem a klasszikus németországi nácizmus nem élvezhették egy ilyen mértékig erőszakkal átitatott, patriarchális, kasztrendszerben élő társadalmi formáció “előnyeit”. A kommunalizmus elleni harcunkban fel kell használnunk a patriarchális struktúrák mélyebb megértését is.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Dalitok: a legalacsonyabb, “érinthetetlen” kasztok tagjai. A ford.

² A Siv Szena (Síva hadserege) bombayi hindu fundamentalista párt. Vezetője, Bal Thackeray nyíltan vállalta pártjának náci szimpátiáit. “Ha egyszer a mohamedánok úgy viselkednek, ahogyan a zsidók viselkedtek Németországban, nincs kivetnivaló abban, ha mi is úgy bánunk velük” – nyilatkozta az amerikai Time magazinnak. A többi említett csoportosulás is militáns jobboldali hindu tömegszervezet. A ford.

³ Lásd: Violence in Vadodara: A Report by PUCL Vadodara and Vadodara Shanti Abhiyan.

⁴ Communalism Combat, 2002. március–április, 21. és 23. old.

⁵ Ez az ellenőrzés nem tévesztendő össze a nők választási lehetőségeinek korlátozásával: a nőktől gyakran megtagadják a jogot, hogy a születésszabályozás vagy az abortusz kérdésében dönthessenek.

⁶ Indian Express, 2001. november 27.

⁷ Az eredeti szövegben háromféle elöljárói testületről vagy tanácsról esik említés: falusi elöljárók (village panchayat), amelynek tagjai a helyi elit köréből kerülnek ki; a kasztelöljárók (caste panchayat) egy adott kaszt elitjét alkotják, és saját kasztjuk ügyeiben döntenek, míg a választott elöljárók (elected panchayat) hivatalos választott testületként a kormányzati döntések és az állami törvények végrehajtására felügyelnek az adott településen; ez utóbbi testületekben a nőknek hivatalosan 33%-os részvételi arányt biztosítanak. A ford.

⁸ Egyes területeken ezek a tanácsok komoly rendszeres jövedelmet is nyújtanak tagjaiknak. Egy tanulmány, amely két gudzsarati falu viszonyait tárja fel, azt mutatja, hogy az alsóbb kasztok tanácsaiban is többnyire kizárólag férfiak kapnak helyet, akik hevesen ellenzik a nők részvételét a testületekben. A kaszt tanácsa határozza meg a házasságkötés, a válás szabályait, és dönti el a vitás ügyeket – miközben a tanácstagok bőségesen profitálnak minden egyes házasságból, válásból és perpatvarból. A házasságkötéshez és a váláshoz jóváhagyásukra és jelenlétükre is szükség van – és a nem eléggé szolgálatkész családoktól könnyen megtagadhatják az engedélyüket. A különböző falvak kaszttanácsai támogatják egymást. Lásd: The Silken Swing: The Cultural Universe of Dalit Women. Szerk.: F. Franco, J. Macwan és Sugunna Ramanathan. Calcutta, 2000. 106., 111. és 39–40. old.

⁹ Lásd: Sahiyar Report és New Democracy Report. 8 – 8 – 98.

¹⁰ Az MSD, a PUCL Gujarat, az NFWO és a GFWSA tényfeltáró jelentése, 7 – 9 – 98.

¹¹ Sahiyar Report és New Democracy Report.

¹² A részletekről lásd: Indian Express 2002. május 9.; PUDR: Maro! Kapo! Balo! 2002, 14 – 15. old.

¹³ A “szati” a köznyelvben a rituális özvegyégetést jelenti. A szatit valójában a “szent szövegek” nem határozzák meg tisztán, sőt tiltásáról is szó esik, mégis egyfajta “szent hagyomány” légköre lengi körül. A szerző magára az aktusra az “özvegyáldozat” vagy az “özvegyégetés” terminust használja, míg a “szatit” az ezeket legitimizáló ideológiai apparátusnak tartja – természetesen ez az elválasztás nem egyezik meg a “szati” híveinek elképzeléseivel. A ford.

¹⁴ The Telegraph, 2002. március 10.

¹⁵ The Hindu, 2002. augusztus 10. A hindu jog és az özvegyáldozatok korábbi cinkosságáról és összefüggéseiről lásd: Kumkum Sangari és Sudesh Vaid: Institutions, Ideologies, Beliefs: Widow Immolation in Contemporary Rajasthan. In.: Kumari Jayawardene (szerk.): Embodied Violence. Delhi, 1996.

¹⁶ Garbha: gudzsarati néptánc, amelyet a nők és a férfiak együtt táncolnak. A ford.

¹⁷ A jundzsunui Rani Szati-templom “logója” igencsak hasonló a Badzsrang Dal és a Durga Vahini jelképeihez.

¹⁸ Mind a VHP, mind pedig a szati templomok valóságos szakértői a “soba jatrasznak”, az istenségek nyilvános dicsőítésének.

¹⁹ Hanumán, a majomisten az ősi tudás és a falusi életforma védelmezője, a hindu panteon egyik legnépszerűbb tagja. A ford.

²⁰ PUDR: Maro! Kapo! Balo!, 6. old.

²¹ A sakti valamely hindu isten feleségének imádása, tulajdonképpen az istenség női princípiumának tisztelete. A ford.

²² Catherine Weinberger-Thomas: Ashes of Immortality: Widow-burning in India. Chicago, 1999. 218. old.

²³ Border Security Force – a központi kormányzat paramilitáris szervezete. A ford.

²⁴ A legalacsonyabb, “alantas” munkákat végző kaszt, amely azonban még mindig a dalitok felett áll. A ford.

²⁵ PUDR, Gujarat Genocide: “Act Two”. 3. old.

²⁶ Kadval faluban a hazatérni szándékozó mohamedánoktól olyan nyilatkozatot követeltek, hogy jelszavakat ordítozva tüntettek, így vonva magukra a többségi erőszakot. Indian Express, 2002. május 11.

²⁷ Rashtrija Szvajamszevak Szangh – jobboldali, fasisztoid hindu csoport. A ford.

²⁸ PUDR, Gujarat Genocide. 4–5. és 8–10. old.

²⁹ Lásd: Brinda Karat: Domestic Violence Bill című cikkét a Times of India 2002. március 16-i számában.

³⁰ Times of India, 2002. március 23.

Hogy Jimmy Carter amerikai exelnök, az 1978-as Camp David-i békemegállapodás házigazdája éppen 2002-ben kapott Nobel-békedíjat, érzékelteti, hogy a világ közvéleményét a palesztin-izraeli konfliktus ma nemcsak hogy érdekli, de abban a világbéke egyik fő akadályát látja. Közel-keleti békefolyamatról ma aligha lehet beszélni. Megoldási javaslatokról mi sem tudunk, de a helyzet bonyolultságának feltárásához most és a későbbi számokban is szeretnénk hozzájárulni. Az 56-os szám több rövid írása foglalkozik a világrendszer gazdasági problémáival. Ezekről elmondható, hogy leginkább csak a különféle csúcstalálkozók – és a velük egyidőben megtartott demonstrációk – idején kerülnek a napilapok címoldalára. Az elemző munka és a tudományos vita azonban a szélcsendesebb periódusokban is folytatódik.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : A harmadik út mítosza és valósága
2. Adrian Little : A civil társadalom újragondolása – A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése
3. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás II.rész
4. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez
5. Allin Cotrell, W. Paul Cockshott : Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek
6. Borisz Kagarlickij : „Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban
7. Jamie Morgan : Úszunk vagy megfulladunk? A csúcstalálkozó-cinizmus politikai gazdaságtana
8. Noreena Hertz : Kapuk és gettók
9. Alain Gresh : A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés
10. Noam Chomsky : Palesztina, Izrael, Amerika (interjú)
11. Roth Endre : Zsidóság és antiszemitizmus
12. Andor László : Dornbusch kontra Stiglitz – A kilencvenes évek világgazdasági folyamatai
13. John Palmer : Kapitalizmus európai módon – Will Hutton: A mi világunk című könyvéről
14. Victor Wallis : A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről
15. A NATO-val és a militarizmussal szembeni ellenállás aktivista hálózata : A NATO-val szembeni ellenállás Szlovéniában
16. Miren Etxezarreta, John Grahl, Jörg Huffschmid, Jacques Mazier : Európai Közgazdászok Egy Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért
17. Ungváry Krisztián : A szerkesztő felelőssége
18. Werth Márk : Egy nemlétező történész egy létező problémáról – Válasz Ungváry Krisztiánnak

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

 

Koppenhága, 2002. augusztus

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egyesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások érvényüket vesztik, vagy átértékelődnek. A globalizáció azonban szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet-nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn.

Globális térképek és a státustörvény^*

 

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egységesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások (kirekesztések és elzárkózások) érvényüket vesztik vagy átértékelődnek. A társadalmak geopolitikai és geokulturális felosztásai, a földrajzi téren és a történelmi időn alapuló kombinált osztályozások (első, második, harmadik világ, Észak-Dél, Kelet-Nyugat, fejlett-fejletlen, modern-tradicio­nális) egyike a Kelet-Nyugat dichotómia. Ez a rendező elv az észak-nyugat-európai társadalmak XVIII. századi gyarmatosító terjeszkedése óta uralja a geopolitikai és geokulturális viszonyok értelmezését a tudományon belül és kívül.¹ Mi történik ezzel a felosztással a globalizáció során? – tesszük fel a kérdést egy olyan országban (Magyarország) és egy olyan térségben (Közép-Európa, Kelet-Európa), amely egy geopolitikai és geokulturális rendszer (“keleti blokk”, “szocialista világ” stb.) felbomlása után keresi a helyét a globalizálódó világban.

Fontos megjegyeznünk, hogy a Kelet/Nyugat diskurzus globalizációs összefüggései és “Kelet-Európa” geo-kulturális helyzetének elemzésekor a célunk nem a “helytelen”, “torz” kelet-nyugat sémák történeti, kulturális vagy szociológiai kritikája valamilyen “valós” Kelet-Európa fogalom vagy gondolat birtokában, hanem ezen kognitív sémák tudásszociológiai értelmezésére törekszünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tanulmányunk nem vállalkozik és nem is vállalkozhat a társadalomtudományi és közéleti vitákban oly sokszor előkerülő, különböző régiófogalmak teljes körű bemutatására vagy eszmetörténeti analízisére, hiszen azok eltérnek a különböző diskurzusok szerint, és írásunk középpontjában csak a nyolcvanas évek elejétől domináns geo-kulturális világrend feltárása és elemzése áll. Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, nézzük meg a Kelet-Európával kapcsolatos Kelet-Nyugat diskurzusok megváltozását az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején.

 

Váltás a Kelet-Nyugat diskurzusban

 

A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel az államszocializmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.² Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 1996, 2000; Melegh, 2001: 1. és 2. fejezet). Valójában negyvenévi szünet után az európai intellektuális és politikai közélet szereplői újból felfedezték Kelet-Európát és más nem Nyugat-Európákat (például Közép-Európát). E régi/új diskurzus képviselői minőségileg eltérő keleti fejlődési utakról beszélnek az egyetemes normaként szolgáló “európai”, “nyugati” fejlődési modellhez viszonyítva. Ugyanakkor pedig azt feltételezik, hogy szemben a modernizációs utak gondolatával (a szocializmus ezek egyike volt), a “kelet-európai”, “balkáni” társadalmi rendszerek fejlődésképtelenek, és sorsuk vagy a “nyugatosodás”, a “civilizálódás”, vagy pedig a leszakadás és a teljes elkülönülés. A leszakadás nemcsak a társadalmak egészét fenyegeti, de “civilizálatlan” állapotként megjelenik az emberek mindennapi életében is.³

E diskurzusváltás szűkebb térségünkben számos közéleti vitában és tudásterületen is megfigyelhető – a történeti-demográfiai Hajnal-vonaltól a népesedési vitákon át a “sajátos” európai és nyugati fejlődésről szóló eszmecserékig.⁴ A polémiák egyik legfontosabbika volt a híres Közép-Európa vita, amelyben nem csak a fogalom “kísértetszerű” létezése, illetve újrafelfedezésének politikai és szellemi haszna volt napirenden. Ha gondosan olvassuk a szövegeket Haveltől Bencén át Timothy Garton Ash-ig, akkor pontosan nyomon követhetjük a (kvantitatív) moder­nizációs verseny gondolatára épülő diskurzus kiüresedését és a régi/új beszédmód megjelenését (Havel, 1989; Bence, 1993; Ash, 1989). A beszédmódban a szociális haladás gondolata már értelmezhetetlen. Jól példázza ezt Havel zöldségese, aki (már) nem hisz a “világ proletárjai egyesüljetek” gondolatában, azaz a progresszió egyik alapdokumentumának jelmondatában (Havel, 1989). Vajda Mihály egyik esszéjében pedig expressis verbis kimondatik, hogy a “polgári társadalom transzcendálhatatlan” (Vajda, 1981).

Eszerint Kelet-Európa két részre osztható: egy “igazi” Kelet-Európára (leginkább az orosz területekre, amelyek “magukat zárták ki Európából”), illetve az “elrabolt” Nyugatra, Közép-Európára, amely újszerű kezdeményezésekkel (civil mozgalmak, antipolitika stb.) próbál úrrá lenni a “keleti” erőszaktételen. Az utóbbiak Dosztojevszkij érzelmi irracionalizmusától egészen a szovjet inváziókig terjednek (Vajda, 1989; Kundera, 1989).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a Kelet-Nyugat diskurzusban megfigyelhető mennyiségi-minőségi váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

Tanulmányom ezt az összefüggést boncolgatja. Rövid elméleti áttekintés után a globális szereplők (transznacionális cégek, nemzetközi politikai és gazdasági napilapok és nemzetközi alapítványok) által közreadott honlapok, cikkek, önbemutatások és programleírások alapján elemzem a vizsgált intézmények térérzékelésének jellegzetességeit, illetve a Kelet-Nyugat dichotómia használatát. Vizuális jelképek, regionális kategóriák, szövegek, címek, narratí­vák és szellemi térképek kerülnek terítékre. E térképeken külön megfigyelem Magyarország helyét: úgy tűnik, “eminens” országunk fontos adalékokkal szolgál a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia megértéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt a státustörvény példáján mutatom be.

 

Homogenitás-heterogenitás és fundamentalizmus

 

A téma szakavatott ismerői fölöttébb megosztottak a globalizáció kulturális hatásainak megítélésében. Általában a homogenizáció és a heterogenizáció híveit szokták emlegetni vitázó felekként, ám ez félrevezető, hiszen mindkét tábor a hagyományos identitások és “képzelt közösségek” – részleges vagy teljes – felbomlásáról ír, míg velük szemben valódi ellenfélként szólalnak meg azok a szerzők, akik a rejtett vagy mély identitások (például a Kelet-Nyugat kettősség) felszínre kerülését tekintik a globalizáció elsődleges következményének.

A “homogenizálók” szerint a globalizáció a korábbi nemzeti és regionális különbségek eltűnéséhez vezet (Berger, 1998; Karnoouh, 1993a, 1993b; Sklair, 1999). Egyebek között “McDonaldizálás”, “McVilág”, “Davos kultúra”, “tanszéki internacionalizmus” kifejezésekkel jelzik a világ egységesülését (Karnoouh könyvének címe: Adieu à la difference). A Kelet és a Nyugat szerintük egybeér a hamburgerrel és a kólával fémjelzett egyetemes fogyasztói nihilben. Vagy legalábbis oly mértékben “hibridizálódik” és töredezik szét ezáltal az ellentét, hogy többé-kevésbé értelmét is veszti. Ezt a paradox összefüggést érzékelteti Sklair a Kelet-Nyugat dichotómia kapcsán:

 

 

“A Kelet-Nyugat dichotómia kettős, központosított világa darabokra törik politikailag és kulturálisan, miközben a kapitalizmus mit sem veszít homogenitásából és rendszerszerűségéből. Jóllehet nem mindenki ért egyet azzal, hogy a kapitalizmus intakt marad, továbbra is rendszerszerű és valójában a globalizáció kereteként szolgál, a »kettős Kelet-Nyugat hegemónia« összetöredezése kétségtelen. A hibridizáció és kreolizálás gondolatai kerülnek előtérbe azon történet fogalmi megragadásához, melynek során emberek és tárgyak különböző (gyakran – de nem mindig – domináns és alárendelt) kultúrákból egymással kapcsolatba lépnek.” (Sklair, 1999: 148)

Innen már csak egy lépés annak állítása, hogy a globalizáció során a kulturális különbségek, identitások megszaporodnak, főképp az előbb jelzett keveredési, feldarabolódási folyamatok következtében (Appadurai, 1996; Bauman, 1996; Beck, 2000; Lepenies, 1996, Schweder, 1993). Ily módon a homogenizáció és a kulturális törésvonalak burjánzása nem mond ellent egymásnak, hiszen mindkettő a Kelet-Nyugat szakadék feltöltődéséhez vezet.

Ugyanez a gondolat jelenik meg a területnélküliségről (globalizációs műszóval: deterritorializálásról) szóló feltevésben, amely szerint a nemzetközi gazdasági és társadalmi cselekvések jelentős része mostanában – az elektronikus kommunikációs eszközöknek köszönhetően – közelebbről meg nem határozható területen folyik. A gazdasági ügyletek mindinkább az elektronikus térben és nem valamely nemzetállam területén köttetnek, és a nemzetközi civil mozgalmak is túllépnek az államilag ellenőrzött területeken. Továbbá, a növekvő migráció diaszpóra­közösségeket hoz létre, amelyek természetüknél fogva, illetve az elektronikus önreprezentáció új formái következtében kibogozhatatlan, nemzetállamilag megfoghatatlan kötődésrendszereket építenek ki. (Mignolo, 1998; Kovács Éva, 2001b; Szilágyi, 2001). Egyes elemzések szerint a területnélküliség olyan abszurd formákat is ölthet, hogy egész kontinenseket lehet elszakítani földrajzi helyüktől, amit jól mutat az Afrikát megjelenítő Notting Hill-fesztivál Londonban (Beck, 2000 ).⁵ E megközelítés hívei tehát a tér, a kultúra és az időbeliség “rendezett” kapcsolatán alapuló geoklasszifikációk lebomlását, összezavarodását feltételezik.

Nem úgy, mint a globalizáció fundamentalista értelmezői, akiknek érvei az elfedett “mélyidentitások” felszínre töréséről szólnak. Legnépszerűbb képviselőjük Samuel Huntington, aki sokat vitatott könyvének egész érvrendszerét arra építi, hogy a globalizáció, a “modernizáció” és a világ összeszűkülésének előrehaladásával nem egy univerzális vagy egy kaotikus, mozaikszerű világ felé tartunk, hanem egy vallási alapú civilizációk mentén tagolt világrend felé (Huntington, 2000).⁶ Szerinte se az egységesülés, se a pluralizálódás nem képes elfedni a legmagasabb szintű közösségi szerveződés, a civilizáció identitás-meghatározó szerepét a társadalmi és politikai cselekvésben. Sőt, a Földet egyetlen helyként felfogó szemlélet és a globalizáció előbb-utóbb megszüli a vágyat, hogy “visszatérjünk a szentségekhez”, vagyis általános vallási és civilizációs reneszánszhoz vezet.⁷ E fundamentalista (helyenként egyenesen rasszista) érvelésre kiváló példa az alábbi szövegrész, amely szinte pontról pontra megelőlegezi a szeptember 11-e utáni hivatalos amerikai álláspontot:

 

 

“Az a mai elgondolás, hogy a nyugati tömeg- és fogyasztói kultúra a nyugati civilizáció diadalát testesíti meg, bagatellizálja a nyugati kultúrát. A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac. Az, hogy nem nyugati emberek is szívesen megeszik az óriáshamburgert, még nem jelenti, hogy a Magna Charta is közel áll a szívükhöz. Mindez nem jelent semmit a Nyugathoz való viszonyulást illetően sem. Meglehet, valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik, rapzenét hallgat, ám miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy felrobbantson egy-egy amerikai repülőgépet.” (Huntington, 2000: 80–81)

Tehát a globalizáció során a Kelet-Nyugat dichotómia Huntington szerint nem veszti értelmét, és ha igen, csak abban az értelemben, hogy a Nyugattal szembeállítható “keleti” kultúrákat elsősorban vallási alapon tovább kell bontani iszlám, latin-amerikai, keleti ortodox, hindu, japán és kínai civilizációra. A legjelentősebb eltérés a Nyugat és a többi civilizáció között van.⁸

Az 1980-as évek Közép-Európa-vitája tulajdonképpen a huntingtoni fundamentalizmus egyik előképe, hiszen másról sem szól, mint hogy térségünknek van egy “igazi” civilizatorikus jellegzetessége, amelyet elfed a “hamis” jaltai máz, azaz elnyom a szovjet uralom “keleti” “barbarizmusa”. Kundera 1984-es tanulmánya “elrabolt Nyugatként” aposztrofálta Közép-Európát; a mitologikus képzet azt sejteti, hogy vannak olyan történetileg-vallásilag kialakult értékközösségek (civilizációk), amelyek határait nem igazán lehet módosítani (Kundera, 1984, 1989).

Nem véletlen, hogy térségünkben a “nyugatos” és a “Kelettől” elszakadni kívánó értelmiség a globalizációt vagy a nyugati civilizációval azonosítja, vagy pedig az előbbi érveléshez hűen máznak tekinti. Ezt a szellemi rokonságot Huntington maga is érzi, amikor Közép-Európát vallási alapon nyugatosítja, illetve amikor lelkesen idézi a már említett Közép-Európa-vitában is megszólaló Havel globalizációról szóló szössze­netét:

 

 

“»Egyetlen globális civilizációban élünk« és »ez nem több vékony máznál«, amely »eltakarja vagy elrejti a kultúrák, népek, vallási világok, történelmi hagyományok és történelmileg kialakult attitűdök végtelen sokaságát, amelyek mindegyike bizonyos értelemben a globális civilizáció ,alatt’ nyugszik.” (Huntington, 2000: 78)

Havel szerint ezek a kultúrák nemcsak hogy léteznek a globális felszín alatt, hanem az “ősi hagyományok”, vallások új formákban felélednek, “új teret” keresnek maguknak, és “növekvő erővel” törekednek sajátságuk, különbözőségük elismertetésére, még politikai szinten is. Havel úgy vallja: olyan új multikulturális világban kell gondolkodnunk, amelyben nem az egyes kultúrák, civilizációk egyediségének “aláásására” törekszünk, hanem lehetővé tesszük mind teljesebb kibontakozásukat (Havel 1995).

A globalizáció publicisztikai és társadalomtudományi gondolata nem határozza meg egyértelműen, hogy minek kellene történnie a Kelet-Nyugat dichotómiával. Vizsgáljuk meg, mit mondanak minderről a globális szereplők szellemi térképei.

 

Globális szereplők, szellemi térképek

Módszertani megjegyzések

 

Háromfajta globális szereplő térérzékelését vizsgálom Kelet-Európa, Magyarország és a Kelet-Nyugat dichotómia szemszögéből: a Fortune 500-as listáján előkelő helyen szereplő és Kelet-Európában nagybefektetőnek számító tizenhét transznacionális társaság⁹ , valamint nyolc, globális hálózatot fenntartó alapítvány és fejlesztési bank¹⁰ önmegjelenítésén túl a nemzetközi napilapok, elsősorban a Financial Times címeiben és szövegeiben rejtőző térképeket is szemügyre veszem. Ezek az intézmények nemcsak a mai világ befolyásos szereplői, hanem bizonyos értelemben megtestesítik a világ összeszűkülését is, illetve – gondoljunk az alapítványokra és a fejlesztési bankokra – ki is jelölik a világ belső határait. Jelenlétük és kivonulásuk legtöbbször jelzi, hogy az adott ország a világ “jobbik” vagy “rosszabbik” felébe tartozik-e.

A térérzékelés szabályszerűségeit elvileg közvetlenül fel lehet tárni a kijelölt térkategóriák (például Kelet-Európa versus Ázsia) alapján. Ezek a kategóriák azonban nemegyszer hiányoznak, ráadásul számos olyan térszerkesztési módszer van, amellyel egy adott szereplő “rendet” teremthet a világban. A társadalmakat szimbólumok, témák, jelzők, asszociációk, illetve kizárólag az adott térséget megcélzó projektek segítségével is el lehet helyezni a szellemi térképeken.

De pontosan mit is kellene bevonni az elemzésbe? Hiszen bármilyen nyelvi és vizuális elem alkalmas lehet a térbeli rend megjelenítésére. Ez kulcsproblémája a foucault-i diskurzuselemzésnek (egy diszkurzív kijelentés ugyanis csak a diskurzus ismerete alapján választható ki), amelyet a nyelvészek gyakran élesen el is utasítanak (Foucault, 1972, 21–134; 1999, Smart, 1994). Pedig a probléma dinamikus megközelítéssel megoldható. A következőkben éppen erre teszek kísérletet.

Voltaképp egy hermeneutikai pingpongmérkőzést kell lebonyolítani, amelynek során van valamilyen elképzelésünk a vizsgált diskurzus rendjéről. Ennek alapján kijelölünk bizonyos kijelentéseket, majd ezeket elemezve keressük a kijelentések megformálásának és szétszóródásának rendjét, azaz a diskurzust vagy diskurzusokat.¹¹

 

Nem regionális térérzékelés

 

A globalizáció és a térérzékelés összefüggésének elemzésekor leggyakrabban a területnélküliség fogalmával találkozunk: a világban nincsenek határok, a Föld leginkább egy “globális falura” emlékeztet. A határok, ha mégis vannak, porózusak, átjárhatók, nincs különbség Kelet és Nyugat között. Egyre szűkülő világban élünk, amelyben érvénytelenek a korábbi nagy tagolódások.

A regionalitás hiánya több üzleti társaság és filantropikus szervezet honlapján megjelenik, főképp a nemzetközi tevékenységet bemutató szekciókban. A leggyakoribb jelképe maga a glóbusz, ami körbe forog, vagy a Föld térképe, amin különböző részek villannak fel (CIPE, Ford Foundation, Philip-Morris-KFI, Procter & Gamble). Az ábrázolás gyakran kiegészül különböző “fajú” emberek képeivel vagy nemzeti zászlókkal; valamilyen módon való összekapcsolódásuk a világ részeinek összeérését mutatja. A kapcsolatot szimbolizálhatja összefonódó kéz (Johnson & Johnson) vagy telefon (SBC), esetleg különböző nemzeti valutákat megtestesítő bankjegyek kupaca (Citibank).

Az egész Föld behálózását és a határok átlépését azonban nemcsak a glóbusz imázsával lehet érzékeltetni, hanem az univerzális termék képzetével is. Ilyenkor a szervezetek általában kerülik a földrajzi utalásokat (még a glóbuszt is), és azt próbálják megmutatni, hogy az adott termék (áru, humanitárius projekt) köti össze a világ különböző részeit (Coca-Cola, General Electric, GTE, Johnson & Johnson, Rockefeller Foundation, Xerox). Közülük legvilágosabban a Xerox fogalmaz, amely a következő jelmondattal jelzi a határok átlépését: “Legyen akár Tajpeiben vagy Torontóban, a Xerox minőségi termékek és szolgáltatások elérhetők egy, az Ön közelében található kereskedelmi irodában.”

Ugyanezt a képzetet erősíti, amikor a honlapot termékek és üzletágak szerint szervezik, és a lokalitást ennek rendelik alá. Így jár el például a Magyarországon is nagybefektető General Electric, amely – amikor termékszerkezetét ismerteti – a Xerox jelmondatának szellemében nem térségekre és országokra utal, hanem településekre. Ez megfelel a globalizációs irodalomban gyakran idézett “glokalitás” fogalomnak (lásd például Szilágyi, 2001).

A területnélküliség rendező elve úgy is képviselhető, hogy egyes, régiókba nem csoportosított országokat említ együtt a globális szereplő (Coca-Cola, Marriott, Nokia, Volkswagen-Audi, Xerox). A nemzetállamok megjelenítése ilyenkor paradox módon szintén a határok jelentőségének kisebbítésével jár: egyfelől több tucat ország felsorolása az egyes államok relatív fontosságát csökkenti, másfelől a nemzetállamok a globális szereplőnek alárendelten tűnnek fel. Más szavakkal, a transznacionális cég mintegy magában foglalja, összeköti az egyes államokat, nemzeteket (nem üzleti szervezetek körében ilyen utalást nem találtam). Az alárendelődést jól mutatja a Coca-Cola cég honlapja, amelyen az egyes országok elnevezését Coca-Cola előtaggal látja le: “Coca-Cola Argentina”, “Coca-Cola Belgium”, “Coca-Cola Denmark” stb.

Ugyanezt a fajta alá-fölérendeltségi viszonyt jelzi néhány, Magyarország és a General Electric kapcsolatát megjelenítő, honlapon kívüli diszkurzív elem. A General Electric az 1990-es évek elején reklámfilmet készített magyarországi befektetéséről, a Tungsram megvásárlásáról. Már önmagában figyelemre méltó, hogy a film – amely a cég nemrég elhunyt politológus képviselője szerint elsősorban a részvényesek meggyőzését szolgálta – az egész magyar kultúrát hozza összefüggésbe a General Electric tevékenységével: hosszú képsorokat szentel a budapesti operának, balettnek vagy a magyar népzenének. E kulturális propaganda kiegészül a rendszerváltás apoteózisával, amikor Magyarország a sötétség birodalmából a fény világába tér át, amit tört angolsággal beszélő “egyszerű” fiatalok és öregek “szabadság” felkiáltásokkal üdvözölnek. A filmben, amely kiterjed a Tungsram megvételét bemutató magánosítási aktusra is, a villanykörte gyártója a fényhozó szerepében tetszeleg.¹²

Ugyanez a fajta “hűbéresi” (patrónus-kliens) térérzékelés bontakozik ki Jack Welshnek, a General Electric nagy sikerű elnökének szavaiból. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara által szervezett üzleti reggelin, 1999 júliusában, több száz üzletember előtt nemcsak a Tungsramot és a Budapest Bankot üdvözölte a General Electric “családjában”, hanem az egész országot:

 

 

“Tehát mi valójában szeretnénk tovább terjeszkedni. Kiépítettük a tehetség egy infrastruktúráját, amelynek további üzletekre van szüksége ahhoz, hogy növekedjék és virágozzék. És éppen az a mi célunk itt, hogy Magyarországot a GE család még fontosabb tagjává tegyük”. (Welsh, 1999)

Vagyis nem a General Electric tevékenykedik több országban, hanem a cég – termékei és komplex tevékenysége révén – fogalmilag megalkotja az egyes országokat, köztük Magyarországot. S érdekes módon éppen ez a globalizációs elem az, amely behív bizonyos expanziós, posztkoloniális, misszionárius és a Kelet-Nyugat diskurzusba illő elemeket a beszédbe. Jól mutatja ezt Jack Welsh egy másik gondolata az idézett beszédben:

 

 

“Az emberek azt mondják nekünk, »Hogyan lehet elvinni a GE kultúrát Kínába, Indiába, Magyarországra«, bárhová. A GE-kultúra lényege, hogy mindenkinek lehetővé teszi a megszólalást, hogy mindenkinek garantálja a méltóságát. És ez minden egyes országban működik. Ki nem akarja hallatni a hangját, ki nem akar méltóságot?” (Welsh, 1999)

Ez a fajta kapcsolat a posztkoloniális, orientalista beszédmód, valamint a regionális és országhatárokat átlépő globalizációs térérzékelés között még az előbbieknél is egyértelműbb az AES, az önmagát globális energiatársaságnak nevező és Tiszaújvárosban nagybefektetőként számon tartott amerikai transznacionális cég honlapján. A társaság önbemutatása, megjelenített szervezeti rendje mintapéldánya a globális területi zsonglőrködésnek és az ahhoz kapcsolódó orientalista világképnek. A cég egyrészt figyelmen kívül hagy mindenféle regionális kötődést, amikor például egyik (mára már átszervezett) leányvállalata, az AES Electric 2000-ig olyan országokban szervezi együttesen a termelést, mint Wales, Anglia, Lengyelország, Spanyolország, Uganda és Magyarország, illetve amikor az egyes részegységek elnevezésében kerül mindenféle regionális megjelölést. Másrészt azonban igen érdekesen kereszteli el őket: e kis orientalista mestermű keretében a főképp nem nyugati országokban tevékenykedő AES társaságok olyan egzotikus neveket kapnak, mint az AES Auróra, Oázis, Orient, Sirokkó (idetartozik Magyarország) és Selyemút. Eközben az inkább nyugati részegységeket AES Horizont, Vállalkozás, Elektromos, Erőfeszítés megjelölésekkel illetik. Ebben a rendben nemcsak az egzotikus nevek az árulkodók, hanem a nyugati önbemutatás is, amely a terjeszkedés, az aktivitás asszociációit kelti. Ez utóbbi (aktív Nyugat, passzív Kelet) az orientalista beszédmódok kulcseleme (Said, 2000). Tehát míg a szóban forgó transznacionális társaság átlépi a regionális határokat, addig az elnevezésekben határozott területjelzőkkel él (Mignolo, 2000: 26), amelyek összecsengenek a civilizatorikus indíttatású Kelet-Nyugat diskurzusban megismertekkel.

 

Regionális kategóriák

 

A globális szereplők többsége mégis gyakran használ regionális kategóriákat tevékenysége bemutatásakor. Különösen igaz ez a világméretű alapítványok és fejlesztési bankok esetében. A legfontosabb különbség a földrajzi, valamint a geokulturális és geopolitikai megközelítések között található, bár a mögöttes diskurzusok érvényteleníthetik az osztályozást. Az első esetben általában olyan bevett földrajzi neveket használnak, mint Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, s kerülik az olyan kulturális-politikai megjelöléseket, mint Latin-Amerika vagy Kelet-Európa. Ezzel szemben a második megközelítésben már az utóbbi elnevezések a gyakoriak. Mindkét esetben megfigyelhetjük ugyanakkor a posztkoloniális és a Kelet-Nyugat diskurzusok használatát, igaz, más-más formában.

 

“Expanzió”, avagy a földrajzi kategóriák

 

A földrajzi terminusok első látásra semlegesnek tűnnek a Kelet-Nyugat diskurzus szempontjából, hiszen például Magyarországot, Litvániát, de még a távoli Csecsenföldet is van, hogy besorolják az “Európa” címszó alá (Exxon-Esso, Ford Motors, SBC Communication).¹³ Mindazonáltal a földrajzi kategóriarendszer orientalista és posztkoloniális minták hordozójává válhat (Said, 2000: 370–372). Nem lehet véletlen ugyanis, hogy az otthon fogalma, szemben a terjeszkedés és területfoglalás gondolatával, helyet kap a földrajzi kategóriákat használó honlapokon. Az Exxon az általa közreadott – katonai ihletésű – térképen más-más jellel látja el a vállalati központokat, a regionális centrumokat, a technológiai helyszíneket és a főbb feldolgozó üzemeket, miáltal egyértelműen meghatározza az otthon távolságát/különbségét a nem otthontól.

Ugyancsak katonai-koloniális nyelv köszön vissza az SBC kommunikációs vállalat honlapjáról, amikor az a nemzetközi “műveletek” megjelenítésekor a “terjeszkedés, globális elérhetőség, beruházások” szlogenjével él. Az pedig, amikor a nemzetközi tevékenységi kört nem fehér bőrszínű emberek közreműködésével ábrázolják, értelmezhető az idegenség és a bőrszín azonosításaként is. Tehát a földrajzi megközelítés összeépülhet egy lappangó orientalista diskurzussal (Said, 2000: 345–387).

 

“Keleti bővítés” és “harmadikvilágosítás”: geokulturális és geopolitikai kategóriák

 

A politikai és kulturális térség megnevezéseiben a Kelet-Nyugat diskurzus más elemei kerülnek előtérbe, éspedig a “keleti bővítés” (Böröcz, 2001a) vagy – Karnoouh kifejezésével – a “harmadikvilágosítás” (tiers-mondialisation, Karnoouh, 2001) logikáját követve. Ez a logika leginkább a nem üzleti szervezetekre jellemző. Európát (néha Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt) vagy Kelet-Európát, netán annak egy részét ilyenkor közel-keleti, ázsiai vagy épp afrikai területekkel kapcsolják össze. Ily módon némelyiküket tovább “orientalizálják” azáltal, hogy még “keletibb”, még “fejletlenebb” régiókkal társítják őket.

Az eljárás mögött különféle megfontolások húzódhatnak, amelyek nem minden esetben tekinthetők kulturális értelemben orientalizálóknak, főképp akkor nem, amikor Európát egységes területként kezelik. Nagyobb üzleti társaságok például túl szűknek tekinthetik az európai piacokat, és az összekapcsolás a világ nagyobb piacokra való felosztását szolgálhatja (Hewlett-Packard, Procter & Gamble). Valószínűleg azonban nem a nagy egyenlő blokkokra felosztás szempontja mozgatja az európai egységet, hanem a megnevezés szintjén fenntartó globális alapítványok és fejlesztési bankok önreprezentációja, hiszen – mint jeleztem – esetükben az egyik legfontosabb szempont a világ dichotomizálása a “szerencsések” és a “sajnálatra méltók” ellentéte mentén (Tamás, 1999). E logika indíthatja e szervezeteket arra, hogy a “kétes” területeket olyan régiókkal kapcsolják össze, amelyek “elmaradottságához”, “szegénységéhez” nem fér kétség. Ily módon jár el a Világbank és a USAID, amikor a Cseh Köztársaságot, Írországot, Magyarországot Tadzsikisztánnal vagy Üzbegisztánnal sorolja egy csoportba.

A többi szervezet felbontja Európát, és használja a “kelet-európai” régiók elnevezéseit (Kelet-Közép-, Délkelet-Európa, FÁK stb). Esetenként azonban ők is élnek a “keleti bővítés” diszkurzív eszközével, mégpedig kétféle formában. Vagy összekötik az egységes “Közép- és Kelet-Európát” ázsiai, közel-keleti és afrikai területekkel (AIG, Philip Morris–KFI), vagy – s ez inkább a filantropikus szervezetekre áll – felbontják a volt “keleti blokkot”, és annak egy részét társítják olyan “keleti” területekkel, mint Törökország, vagy olyan “távol-keletiekkel”, mint Kína. Az utóbbi módon jár el például a CIPE vagy az IREX.

A “kétes” területek további bontása a Kelet-Nyugat lejtők egyike mentén különösen figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, egész narratívák szerveződnek e görgetett orientalizálásra, másrészt pedig – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a legkönnyebben a lebegtetett határok fogalma segítségével kapcsolódhat össze a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia.

 

Kelet-Európa tematikus megalkotása és dekomponálása avagy a Kelet-Nyugat lejtő

 

Kelet-Európa fogalmi feldarabolását a legtisztábban a nem üzleti szereplők körében figyelhetjük meg. Az alapítványok és a nemzetközi befolyású újságok a globális rendek kialakításakor inkább élnek a dekomponálás, mint a teljes deterritorializálás és a globális zsonglőrködés eszközével. A dekomponálás módszerét követve a nagyobb Kelet-Nyugat felosztáson belül a keleti oldalt tovább lehet bontani, Kelet-Nyugat lejtőt képezve ezáltal.¹⁴

Már a New York Times szövegeinek elemzésekor feltűnt nekem két módszer, amellyel a volt keleti blokk egységes térségként kezelhető, szemben egy szintén egységes nyugati tömbbel (Melegh, 1999). Az egyik módszer egy olyan Oroszország megalkotása volt, amely minden, a Kelet-Nyugat dichotómia keretein belül Kelet-Európával összefüggésbe hozható témát magához vonz vagy megtestesít: a nyugati viselkedés utánzásától kezdve a kommunizmus örökségén át egészen az intoleráns nacionalizmus problémájáig. Más szóval Oroszország árnya rávetül minden volt “keleti” országra, beleértve Magyarországot is. A másik egyesítési metódus egy sajátos témának, a “rossz” (főképp kommunista) történelmi hagyománynak a hangsúlyozása minden egyes bemutatott ország kapcsán. Ezt egészíti ki egy “tanulási”, “megjavulási” narratíva (lásd Todorova, 1997a, 1997b; Neumann, 1999).

Az utóbbi módszert alkalmazzák a globális alapítványok és fejlesztési bankok is. Latin-Amerikával és az ázsiai térséggel szemben Kelet-Európa sajátja az “átmenet”, melynek kiindulópontja a “központilag tervezett, tekintélyuralmi” rendszer, végállapota pedig “a nyugati típusú, piac vezette demokrácia vibráló gazdaságokkal” (USAID). Kelet-Európa azzal tűnik ki a többi “sajnálatra méltó” térség közül, hogy miközben illik rá a legtöbb globális fejlesztési projekt (a gazdaság átalakítása, a privatizáció, az infrastruktúra bővítése, a társadalmi stabilizálás, a környezetvédelem stb.), addig néhány téma hiányzik, úgymint a “népesedési egyensúly helyreállítása”, a “szexuális és reproduktív egészség megőrzése” és “az emberi kapacitás építése” (USAID, Világbank). Sőt, a régió kitűnik lakosainak képzettségével, azaz mód van felsőoktatási és tudományos csereprogramok beindítására is (IREX). Tehát a Kelet-Nyugat diskurzuson belül Kelet-Európa megőriz bizonyos “köztes” pozíciót a világ “szerencsétlenebb” felében azzal, hogy itt nincs szükség a legalapvetőbb oktatási feladatok külső segítséggel való megszervezésére (“humánkapacitás-építés“), elemi népegészségügyi problémák megoldására, és a térség népesedése sem fenyegetés a Nyugat számára.

Ennél összetettebb azonban a kép, amennyiben a Kelet-Nyugat hierarchiában egy szinttel lejjebb lépünk. Kiderül ugyanis, hogy egyes országok és térségek a konkrét projektek szintjén átkerülnek a harmadik világba, miközben mások majdnem nyugati képzeteket keltenek anélkül, hogy valóban átlépnék a Kelet és a Nyugat szimbolikus határát.

Már a New York Timest olvasva kitűnt, hogy “Közép-Európa”, szemben számos itteni értelmiségi vágyaival, nem válik egyértelműen “nyugativá”, hanem csak az “eminens tanuló” viszonylagos előnyeit élvezi, aki nem kap további fekete pontot mondjuk a korrupció vagy a nacionalizmus miatt. Vagyis nem sorolódik át “nyugativá”, hanem csak “felmentést” kap a többi kelet-európai “vizsgafeladatból” (Melegh, 1999).

A “keletibb” részek leválasztása figyelhető meg az alapítványok és fejlesztési bankok (CIPE, EBRD, USAID, Világbank) szellemi térképein is. Ha összevetjük az Oroszország vagy más FÁK-beli ország és a Magyarország számára szervezett projekteket az 1999-es évben, akkor a mi esetünkben egy pénzügyi és szociális téren “technikai” segítségre szoruló ország képe rajzolódik ki (“közszolgálati alkalmazkodás”, “portfóliómenedzsment”, “kis volumenű kölcsönök”, “a tőkepiacok fejlesztése“), szemben olyan országokkal, ahol az alapvető “intézmények építése” és bizonyos értékek elterjesztése is hátravan (“gazdasági szeminárium jövőbeli vezetők számára”, “orosz reformhálózat kiépítése”, “független televíziós hírprogram”, “intézményépítés Örményországban”, “állami statisztikai rendszer” stb).

 

A határok és a globalizációs Kelet/Nyugat lejtő. A Financial Times térképe

 

A globalizáció és a Kelet-Nyugat diskurzus összefüggéseit, valamint az új diszkurzív rend alapjait jól mutatja a Financial Times ország­mellékleteinek főcímei alapján kirajzolódó térkép (1. táblázat).¹⁵ E meglepően egységes szempontok szerint összeálló térkép egy szinte egyvonalú lejtőt mutat, amely mentén az egyes országokat látjuk. Egyúttal tudósít azokról a mozgatható határvonalakról is, amelyek elválasztják az egyes országcsoportokat, régiókat.

1. táblázat. A Financial Times országmellékletének főcímei, 2001
Ország	Az országmelléklet főcíme	Analitikai tartalom
Luxemburg	Kicsiny szárazföldi ország globális befolyással. Egy új uralkodónak és a blue chip cégek sikeres évének köszönhetően az EU legkisebb államának van mi fölött örvendeznie.	Globális befolyás, sikeres gazdaság.
Svájc	A siker nem tudja elrejteni a bizonytalanságokat. Amint a vállalati szféra megpróbálja tartani a globalizáció ütemét, a cégeknek szembe kell nézniük azzal, hogy miképpen tudják megőrizni alpesi gyökereiket.	Globalizáció, elszakadás a gyökerektől.
Szlovénia	A politikai stabilitás előrelendíti a gazdaságot az LDS párt uralma alatt, amely majd’ az egész elmúlt évtizedben hatalmon volt. Szlovénia továbbra is gazdasági növekedésnek örvend.	Politikai stabilitás és gazdasági növekedés.
Finnország	High-tech kikötő, megerősítve a lassulás ellen: az erős gazdaság, ha szigorú fiskális fegyelemmel párosul, átsegítheti Finnországot a jelenlegi nehézségeken.	Megoldható gazdasági problémák.
Svédország	Pesszimista hangulat, amint a telekommunikációs szektor meginog. Bár a gazdaság lassul, és a munkanélküliek száma várhatóan emelkedik, a gazdaság nincs recesszióban.	Megoldható gazdasági problémák
Kanada	A liberálisok a versenyelőny növeléséért küzdenek.	Megoldható gazdasági problémák
Németország	A gazdasági lassulás próbára teszi Schröder idegeit. A nemzet gazdasági bátorságát és politikai bizalmát megrengette a lassuló növekedés és az emelkedő munkanélküliség.	A gazdasági problémák némi politikai nehézséget okoznak.
Csehország	Egy erős rántással egy nemzet kikerül a kátyúból. A következő kormány átalakított gazdaságot örököl, de további reformokra van még szükség.	Komolyabb gazdasági nehézségek, további reformok szükségesek.
Lengyelország	Rengeteg az ígéret, jönnek a választások. Bár szinte biztos, hogy a volt kommunisták nyerik a választásokat, a jövő biztató.	A politikai nehézségek ellenére biztató jövő.
Horvátország	A béke kérdése próbára teszi a kényelmetlen szövetséget. Politikai és más nyomások komolyan megterhelik a még ki nem próbált rendszert.	A bizonytalan politikai helyzet veszélyezteti a gazdaságot.
Olaszország	A lehetőségek tárháza. Berlusconinak van elég hatalma a reformok végigviteléhez, de kétséges, hogy akarja-e őket.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Montenegró	Meg lehet reformálni – csak még nem független. Az elnök teljes szakítást szeretne Szerbiával, de egy kisebbség fenn akar tartani kapcsolatokat.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Görögország	További kihívások elé néz a reformok ellenére. A gazdaságban jelentős előrehaladás történt, de az ország olümposzi társadalmi céljai jelzik, hogy még sok mindenért meg kell küzdenie.	A szociális követelések veszélyeztetik a biztató gazdasági fejlődést.
Spanyolország	Aznar helyet szeretne az EU tanári ország asztalánál (parancsnoki hídján), de a kormánynak még nagy problémákat kell megoldania ahhoz, hogy Európa peremvidékéről bekerüljön Európa szívébe.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést, az EU központ felé haladást.
Magyarország	A politika elsodródik a centrumtól. Miközben Magyarország bejelenti az igényét az EU-tagságra, a mérsékelt hangnem hiánycikk a belpolitikában.	A politikai helyzet veszélyezteti az EU felé haladást.
Brazília	Az energiaválság politikai örvényt idéz elő. Az energiahiány megrengette a gazdaságot, és sokan attól félnek, hogy nem találnak megoldást, bárki legyen is az elnök jövőre.	A gazdasági problémák politikai válságot idéznek elő.
Lettország	Felkészülés az EU-ra. Az állam szorosabb szövetségre akar lépni a Nyugattal. Az EU-ba és a NATO-ba belépés terve felgyorsítja a balti állam szovjet uralomból való átmenetét.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Litvánia	Felkészülés az EU-ra. Irány Európa – egy új hídszereppel. A balti nemzet jó szomszédságot megőrizni kívánó EU- és NATO-csatlakozási terveiről.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Románia	Reform nélkül nincs hely a nap alatt. A gazdaság súlyos torzulásait ki kell küszöbölni, ha az ország a céljainak megfelelően az EU-tagság felé kíván haladni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Törökország	Ideje szembenézni nehéz gazdasági és politikai döntésekkel. A már régen időszerű reformok halogatása az EU-tagjelöltet további gazdasági válságokba fogja sodorni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Kína	A “Középső Királyság” megjelenik a világ színpadán. Komoly kihívások elé néz Kína, miközben a piacgazdaságba való átmenet végső fázisára készül.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az piac felé mozoghasson.
Oroszország	Mozgás, ha nem is lendületes. A veszély abban áll, hogy a reformok megvalósításához szükséges központosító hatalom magában hordozza a tekintélyuralom restaurálásának lehetőségét.	Cél nélküli mozgás, de a politikai helyzet hátráltathatja.
Egyiptom	A rezsim a stabilitást előtérbe helyezi a reformmal szemben. A kockázatoktól való ódzkodás miatt a kormány leállt az intézmények piacgazdasághoz való alkalmazkodását célzó modernizálásával.	Nincs mozgás politikai okokból.
Nigéria	A felszínen maradni, miközben nő az elkeseredés. A reformok végigvitelének lehetősége csökken azzal, hogy a politikusok a korteskedést megelőzően próbálják “kiköltekezni” magukat a bajból.	Nincs mozgás politikai okokból.
Kuvait	Kész arra, hogy sikert csináljon az utódlásból. Az ország jelenlegi vezetőinek gyengélkedésével a kuvaitiak kénytelenek a következő nemzedékről gondolkodni.	Olajtermelő országként kiemelik.
Kazahsztán	A geopolitika és az olaj Közép-Ázsiát helyezi reflektorfénybe. Ez a stratégiai fontosságú és olajban gazdag ország nagykorúvá lett.	Olajtermelő országként kiemelik.

 

 

 

Szemmel láthatóan a főcímekben a Financial Times rendező elve a gazdasági növekedés, a gazdasági reform és az ahhoz való politikai viszonyulás együttes vizsgálata. Maga a növekedés, a reform gondolata a mozgás képzetén alapul, amely mozgásnak persze iránya is legyen. A végállapot a Financial Times számára a nyitott, a globális vérkeringésbe beilleszkedő piacgazdaság és az ily módon előálló gazdasági növekedés. Ez az univerzális mérce csak az olajtermelő országok esetében veszít érvényéből. Az országok egy része már benne van abban a körben, ahol a fenti követelmények már jobbára megvalósultak, és csak kisebb gazdasági nehézségek merülhetnek fel, miközben a többieknek komoly reformlépéseket kell tenniük.

Meglepő módon a megmérettetés során a legkiválóbbak nem a nagy nyugati hatalmak közül kerülnek ki, hanem a kicsi és gazdag európai országok közül. Ilyen Svájc és Luxemburg, amelyek “elismertek”, egyértelműen globalizálódók vagy “globális befolyással bírók” és mindeközben gazdaságilag sikeresek is. Úgy tűnik, ők jelentik a civilizáció csúcsát a Financial Times térképén. Kelet-Nyugat megfontolások e csodálatban nemigen játszanak szerepet, miután például Szlovénia is rendkívül közel áll e privilegizált csoporthoz.

A következő kategóriában azokat a “megvalósult” piacgazdaságokat találjuk (nekik nem kell mozogniuk, esetükben nincs reformkényszer), amelyek valamilyen gazdasági problémával kell megküzdjenek. Idetartoznak a nagyobb nyugati gazdaságok, Németország, Kanada, illetve az észak-európai országok. Az utóbbiak egy sajátos kisebb csoportot is alkotnak, miután esetükben a globalizáció szempontjából fontos telekommunikációs és technológiai iparágak sorsa meghatározó. Ezért igen közel kerülnek az élcsoporthoz a globalizációs lejtőn.

Az előbbi csoportot határ választja el attól a nagy országcsoporttól, amelynek országaiban még nem beszélhetünk teljes egészében megvalósult piacgazdaságról. Ide olyan, egymástól jócskán eltérő országok sorolódnak, mint Egyiptom, Lettország, Magyarország, Nigéria és Olaszország. E “reformköteles” társaság élmezőnyébe tartoznak azok a dél-európai EU-tagállamok is (Görögország, Olaszország és Spanyolország), amelyeknek EU-tagságuk révén elvileg megvalósult piacgazdaságnak kellene minősülniük.¹⁶ Más dél-európai országokkal együtt (Horvátország, Montenegró) azért kerülnek fel azok listájára, akiknek házi feladatul szabták a reformokat, mert politikai rendszerük bizonytalan, kiszámíthatatlan, és ez veszélyt jelent a gazdasági reformokra. Ebből a szempontból a közép-európai országok közel állnak hozzájuk, miután a térségben is leginkább a politikai élettel van baj (kísért a múlt: posztkommunizmus Lengyelországban). Az összefüggés különösen érvényes Magyarországra, amelynek belpolitikai életéből úgymond hiányzik “a mérsékelt hangnem”, és jobbra sodródik.

A közép-európai országok persze messzebb vannak a “központtól”, mint a nagyobb dél-európai országok, ugyanis ők még csak indulnak az EU irányába, miközben Spanyolország (oxbridge-i hasonlattal) már a high table közelébe kíván férkőzni. Mindkét országcsoport “félperifériája” az EU magjának. Kellő politikai akarattal és manőverezéssel bekerülhetnek a belső körbe, pontosabban e lehetőséget lebegtetik előttük.¹⁷

Nem úgy, mint a “perifériás” országok (a balti államoktól Romániáig, Törökországig, esetleg Brazíliáig, Kínáig, Oroszországig), amelyek mozoghatnak ugyan az EU vagy a közelebbről nem lokalizált eszményi állapot felé, de e mozgás erősen korlátozott. A balti államok (Lettország, Litvánia) mozgási esélyei jók, miután esetükben a politikai akarat igen nagy, és határozott “terveik” vannak az EU és NATO felé való menetelésre, miközben persze az orosz szomszédság jelene és a szovjet uralom öröksége “kínos” momentum. A többi “perifériás” állam előtt álló feladatok már riasztóan nagyok, és a tét számukra a világ színpadán való megjelenés vagy az ottani megkapaszkodás (Kína, Románia). Esetükben már feldereng a mozdulatlanság orientalista vagy posztkoloniális képzete, amit jól mutat a “királyságra” és a tekintélyuralom lehetőségére való utalás (Kína, Oroszország), vagy az, hogy Oroszország esetében a mozgás viszonylag céltalannak tűnik. Persze más választásuk, mint a radikális reform, a Financial Times szerint nem lehet, miután rendkívül súlyos válság következik be, ha nem tesznek lépéseket az eszményi állapot irányába.¹⁸

A “perifériás” országokkal tulajdonképpen elérkezünk egy további határvonalhoz, amelyen túl már komolyabb mozgásra nem lehet számítani, és ahol a Financial Times térképe szerint a politikai érdekek már közvetlenül a reformok ellen hatnak. Egyiptom többre értékeli a stabilitást a kockázatos “moderni­zációnál”, Nigériában a “korteskedés” érdekében feláldozzák a reform lehetőségét. E megrekedt országokkal el is érkeztünk a lejtő aljához.

(Az “olajos” országok, úgy tűnik, külön megítélés alá esnek, miután az ő rangjukat valószínűleg a kitermelt nyersanyag közvetlenül megadja. Esetükben külön geopolitikai koordináta-rendszer működik.)

A globalizációs térképrajzolás tehát fenntartja a határok gondolatát, ám a határokat az eszmény és a valóság közt “mért” távolságok alapján egy képzeletbeli lejtőn helyezi el. Vannak olyan országok, amelyeknek már nincs szükségük reformra, vannak, amelyek reformképesek és mozoghatnak a lejtőn fölfelé, vannak, ahol a reform veszélyben van, és végül akadnak teljesen reménytelen országok is.

Az eddigieket összefoglalva a Kelet-Nyugat dichotómia tehát nem tűnik el a globális térképekről, hanem más formák mellett nem csak egyetlen fix határvonalat tartalmaz, hanem határok egész sorozatát. Bakiæ-Hayden elképzelésének megfelelően a Kelet-Nyugat dichotómia egy csúsztatható globális mércévé válik (Bakiæ-Hayden, 1995). Más szavakkal, a modernizációs diskurzushoz képest a globalizáció nem veti ki magából a Kelet-Nyugat felosztást, hanem azt területi megfontolásoktól részben függetlenül és a határok fellazításával globális feladattá teszi.

Ebben az értelemben a globalizációs közbeszéd a Mannheim által megfogalmazott “liberális-humanitárius” utópia egyik válfaja:

 

 

“A liberális-humanitárius utópia szintén a fennállóval szembeni küzdelemben jött létre. Adekvát formájában ez is a “rossz” valósággal állít szembe “helyes” racionális ellenképet. Erre az ellenképre azonban nem azért van szüksége, hogy innen kiindulva tetszőleges időpontban biztosítsa a világba való áttörést, hanem csak azért, hogy olyan “mércével” rendelkezzék, amelynek birtokában az ember inkább mérlegelően néz szembe a történésekkel. A liberális-humanitárius tudat utópiája az eszme: nem a görög-platonikus eszme, nem a dolgok ősképe a maga statikus-plasztikus teljességében, hanem pusztán az e világi keletkezés “regulatívája”, formális, a végtelen távolba kitolt, bennünket onnan mozgató irány-determináció.” (Mannheim, 1996: 251)¹⁹

A lejtős és lineáris téralkotás még egy szempontból rendkívül érdekes. A Kelet–Nyugat ellentétpár a lejtő szinte minden egyes pontján mozgósítható, és az adott “beszélő” vagy “kimondási hely” lesz a határvonal. Tehát vannak a lejtőn – főképp a középső csoportban – olyan “mobil” országok, amelyek már lépkednek az eszmények felé, miközben a lejtőn lefelé megpróbálják érvényesíteni relatív előnyüket a “keletibb” országokkal szemben. Nemcsak az élboly országai kérhetik számon az eszményeket a lejjebb állóktól, hanem a köztes pozíciókban lévők is. E mimetikus versengést²⁰ és görgetett orientalizmust figyelhettük meg az alapítványok térképein is, és úgy tűnik, ez ad magyarázatot a félperifériás és perifériás országok időnként elkeseredett harcára egymás között. Erre kiváló példa a magyarországi státustörvény és az arról szóló politikai és közéleti vita.

 

Globalizáció, nacionalizmus és petit imperializmus

 

2001. június 19-én a Magyar Köztársaság parlamentje elfogadta a 2001. évi LXII. törvényt (az úgynevezett státustörvényt) “a szomszédos államokban élő magyarokról”, többek között “Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére”, illetve a “szomszédos államokban élő magyaroknak … szülőföldjükön való boldogulása, nemzeti azonosságtudatának biztosítása végett”. E célok érdekében a szomszédos államokban élő, magyar nemzetiségű állampolgároknak joguk van arra, hogy magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuljanak, állami kitüntetésekben és ösztöndíjakban részesüljenek, kedvezményeket kapjanak a tömeg- és távolsági közlekedésben, három hónapra szóló, megújítható munkavállalási engedélyt szerezhessenek, családi támogatásban részesüljenek több gyerek esetén, amennyiben a gyerekek magyar anyanyelvű gyermekintézménybe járnak, illetve kisebbségi szervezetek tagjaként a magyar állam közvetlenül támogassa kulturális tevékenységüket. A magyar parlament 90 százalékos támogatottsággal – és csak a liberális SZDSZ “nem” szavazatával – olyan törvényt szavazott meg, amely kiterjesztett néminemű szociális, gazdasági és kulturális jogokat azon magyar kisebbségekre, akiket annak idején a trianoni szerződés választott el a magyar államtól.

De ez a törvény több ennél. “Szándékai” és “jelentése”, valamint az általa keltett bel- és külföldi vihar nem érthető meg a Kelet-Nyugat diskurzus és a globalizációs lejtő fogalma nélkül. Úgy tűnik, hogy a törvényben újrafogalmazott magyar identitás révén a politikai elit egy része újsütetű “európaiságot” kapcsol össze kemény nacionalizmussal, és ily módon kísérletet tesz egy régi-új kis magyar helyi gyarmatosításra. Ez a látszólag “keleti” , sőt “balkáni” agresszivitás igen “nyugatias” orientalizmusról tanúskodik, és a térség destabilizálásához vezethet.

 

Kelet-Nyugat helyezkedés

 

A státustörvény szövegének és az elfogadás körüli vitának volt egy határozottan liberális-globalizációs eleme. A “magyarigazolvány” odaítélésekor a nemzeti hovatartozást az ajánló intézmények paternalizmusa mellett az egyén önbevallása dönti el, aki az új jogokban a határokat átívelően részesül. Például román állampolgárként valakinek több intézményesült identitása lehet, s ezáltal megbomlik a területileg összefüggő közösségre épülő nemzetállam kizárólagos jellege. Martonyi János külügyminiszter épp a globalizációs diaszpóra e gondolata alapján vette védelmébe a törvényt:

 

 

“Itt csak egy-két körülményre utalnék; olyanokra, mint például az univerzális értékek, az emberi jogok és a kisebbségi jogok előtérbe kerülése, az abszolút állami szuverenitás és az abszolút területiség elvének a lassú oldódása, a több közösséghez való tartozás lehetőségének és jogának fokozatos elismerése és elfogadása.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Ennek ellenére a törvény nem a globalizációs irodalomban oly sokszor emlegetett deterritorializálás és a határok légiesítése szellemében rendelkezik. Ehelyett határozott területi megfontolásokat mutat, amelyek Magyarország “nem nyugati” irányú “virtuális” bővítését célozzák. Már a törvény címe is jelzi, hogy az nem a határokon túl élő összes magyar nemzetiségű személyre vonatkozik, hanem csak a szomszédos államokban élőkre. Sőt, az Európai Unió elérte, hogy Ausztria mint tagállam kikerüljön a törvény hatálya alól. Az unió állampolgárai között ugyanis nem lehet etnikai alapon különbséget tenni. Az osztrák állampolgársággal bíró magyarok nem kerülhetnek privilegizált helyzetbe nem magyar polgártársaikkal szemben.

Mindez a Kelet-Nyugat dichotómia elfogadásáról tanúskodik, kétszeresen is. Egyrészt a magyar állam az európai uniós jogi normát a maga számára kötelezőnek tartja, miközben ugyanezt az elvet nem tekinti fontosnak a többi “nem nyugati” EU-tagjelölt vagy erre a pozícióra pályázó szomszédai esetében. A törvény vitájában és az azt követő sajtópolémiában Magyarországon tulajdonképpen senki sem érvelt azon az alapon, hogy a nem EU-tagokkal szemben éppolyan “civilizációs” normák (a diszkrimináció tilalma, szabad munkaerőmozgás stb.) szerint kellene eljárni, mint amilyenek az Európai Unióban szokásosak. Másrészt az sem vetődött fel, hogy segíteni kellene az ausztriai magyar kisebbségnek is, hogy megőrizhesse nemzeti identitását. Valószínűleg mindenki azt feltételezte, hogy az ausztriai magyarok már “Nyugaton” vannak, azaz gazdagabbak, ezért kisebbségi jogaik megfelelő védelemben részesülnek, míg “Keleten” komoly veszélyekkel kell számolni. S történt mindez egy olyan országgal kapcsolatban, amelynek kormányában a kisebbségellenes (lásd szlovén helységnévtáblák), protofasiszta Szabadságpárt kulcspozíciókat birtokol. Ezek a “felejtések” csakis a Kelet-Nyugat megosztás keretei között magától értetődők.

Az effajta Kelet-Nyugat helyezkedés a civilizációs lejtőn kulcselem, amelyből a kis magyar expanzionizmus is következik. Orbán Viktor millenniumi ünnepi beszédében például nemcsak a “nemzet határokon átívelő egyesítéséről” beszélt, hanem üdvözölte a “csonka” Európa kiegészítését is, amelyben a magyarok (nem Magyarország) részt vehetnek, miközben a többiek a “senki földjére” szorulnak.

 

 

 

“Úgy volt eddig, hogy Európa csonka. Holott semmi oka rá, hogy úgy maradjon. Nem fogadta be a védelméért megannyi vért hullatott, sok szenvedést vállalt, szabadságszerető népeket. Pedig már régen készen állnak. Most úgy lesz, hogy kontinensünket, Nyugat- és Közép-Európát a szabadság és a felelősség szellemében egyesítjük. Úgy lesz, hogy a magyarok ebben az európai egységben függetlenségüket védve és nemzeti büszkeségüket megőrizve vesznek részt.

Majd úgy lesz, hogy itthon is mindannyian megértjük, az európai lélek nem ott kezdődik, ahol a mi szabadságunk és függetlenségünk véget ér. Ott nem Európa kezdődik, hanem megint csak a hontalanság, a senki földje…”

Ez a nemzet életében pedig a következőket jelenti:

 

 

“Úgy volt eddig, hogy a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül magyarnak születni keserves sorsot jelentett. Másodrendűséget, megvetést, kigúnyoltatást. Most úgy lesz, hogy végrehajtjuk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Mert a jövő nem ismer határokat. És a haza mindaddig ott lesz a magasban, amíg elválaszt és nem összeköt a határ. Úgy lesz, hogy magyarnak születni emelkedő, erős, polgárait megvédeni képes, megbecsült nemzethez tartozást jelent.” (Orbán Viktor beszéde, 2001. augusztus 20., www.meh.hu)

Ezek szerint a közép-európai Magyarország és a kárpát-medencei magyarok “szerves” részei Európának, akiket természetellenes úton szakítottak el igazi “családjuktól”, Nyugat-Európától, miközben mások (Kelet-Európa és a kelet-európaiak) nem tartoznak ebbe a körbe, ők kívül esnek Európa határain, amely mögött már nincs semmi. Ugyanezt a fajta közép-európai fundamentalizmust képviselte Németh Zsolt külügyi államtitkár is a törvény vitájában. Szerinte a státustörvény az előbbi identitáskonstrukció leképezése, egyszersmind egy “civilizációs misszió” eszköze:

 

 

“A NATO tagjaként és az európai uniós tagság várományosaként a Magyar Köztársaság vállalta, hogy hídfőállást képez a nyugati értékek és szabályok terjedése érdekében a kelet-, délkelet-európai térségben. Meggyőződésem, hogy a státustörvény a nemzeti kisebbségi kérdés rendezése terén jelentős előrelépés vállalásaink teljesítése irányában. Ily módon a státustörvény nem csupán politikai jövőképet nyújt a határon túli magyar közösségeknek, hanem modellként szolgálhat más közép- és kelet-európai nemzetek hasonló problémájának rendezéséhez is.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Mint az már a miniszterelnök beszédéből is érezhető volt, Magyarország újrapozicionálása összekapcsolódik a “nyugati” jelleg etnicizálásával. A magyarok “vérségi alapon” Európához tartoznak, és ezért kell őket egyénileg is e térséghez kapcsolni, kivált az EU-határok újrarajzolása közepette. A törvény vitájában ebben a szellemben érvelt a külügyminiszter, de talán ismét a külügyi államtitkár volt a legszókimondóbb. Szerinte a kisebbségi magyarok

 

 

“…mivel »egzisztenciálisan demokraták«, mindig »a jó oldalon« állnak. Vagyis államaik azon politikai erőivel ápolják a legszorosabb kapcsolatokat (kormánykoalícióban vagy ellenzékben), amelyek a leginkább elkötelezettjei a demokratikus intézmények kiépítésének és országaik euroatlanti integrációjának.” (Uo.)

Globalizáció és migráció

 

A globalizációs lejtőn való effajta helyezkedés azon a megfontoláson alapul, hogy a nem nyugati szomszédos országokban élő magyarok a civilizáció és az EU-integráció tekintetében rosszabb minőségű területeken élnek. Ez pedig migrációs nyomást is jelenthet, hiszen “csonka Magyarország mennyország” – mármint a környező államok nyomorultjai számára.²¹ S ez a nyomás létezik is, hiszen a statisztikai adatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az 1990-es években Magyarországra érkezett bevándorlók (150-200 ezer ember) többsége a környező államok (főképp Románia, Ukrajna és a volt Jugoszlávia) magyarjai közül került ki, és az utóbbi időben a migráció felerősödött (Juhász, 1997; Hablicsek és Tóth, 2000). Felvetődött a kelet-európai németek (Aus­siedler) esetében alkalmazott automatikus befogadás lehetősége a kisebbségi problémák részbeni enyhítésére.²²

A státustörvény és szinte a teljes magyar politikai elit azonban szembefordult ezzel a lehetőséggel, és legfontosabb célként a kisebbségiek szülőföldjükön marasztalását és a megmaradás támogatását fogalmazta meg. A magyar külügyminiszter a törvény elfogadásakor egy meglehetősen bizonytalan értékű felmérésre hivatkozva mindvégig azt hangsúlyozta, hogy ezzel a törvénnyel felére lehet csökkenteni az idevándorlást a környező államokból.

Bár a vitában a magyarországi politikusok nyíltan hivatkoztak a szülőföldeden “élned s halnod kell” parancsára, úgy tűnik, alapgondolatuk sokkal “európaibb” sőt “globálisabb”. Nehéz elhessenteni a gyanút, hogy egyik fő céljuk az olcsó munkaerő szabályozott beengedése és használata. A kormány érvelésében mindvégig megfigyelhető volt a három hónapos munkavállalási engedély “privilégiumának” és a juttatott kedvezményeknek az ellentételezése az időszakos vándorlásból fakadó előnyökkel. S ez nemcsak a bírálók semlegesítését célozta. A törvény és a hozzá kapcsolódó Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat értelmezhető a “keleti” munkaerő szabályozott kihasználásaként is. Más szavakkal, a XIX. század végi cselédtörvényhez hasonlóan rendezi az áldatlan körülmények között alkalmazott munkások “státusát” és az egyenlőtlen viszony intézményesítését.

A nem bevándorló plusz munkaerő ötlete szó szerint terítékre került, amikor 2001 júliusában a miniszterelnök egy üzleti ebéden a nemzetközi befektetők előtt felcsillantotta azt a lehetőséget, hogy olcsó munkáskezek csillapítsák a részleges magyarországi munkaerőhiányt és ösztönözzék a befektetéseket (az ebéd az American Chamber of Commerce előtt zajlott, lásd az MTI jelentést lejjebb). Jól mutatja ezt a megfontolást az az angol nyelvű MTI-hír, amely a tömeges bevándorlás rémét felfestő sajtójelentésekre adott választ:

 

 

“A magyar kormány nem hív fel tömeges méretű bevándorlásra, mondja a miniszterelnök.” (MTI, 2001. augusztus 6.)

Pontosítva az üzleti ebéden elhangzottak sajtóértelmezését:

 

 

“Azt mondta, hogy a jelenleginél (maximum néhány tízezerrel) nagyobb munkerő-mennyiségre van szükség a gazdasági fejlődés mai ütemének fenntartása érdekében. A Kárpát-medence népei a fenti munkaerő elsődleges forrásai lehetnek. A miniszterelnök felhívta a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyaroknak egyedi kedvezményeket nyújtó státustörvény szintén segítheti a szükséges munkáskezek megszerzését.” (Uo.)

Az ötlet hátterében az a globalizációs gondolat áll, hogy Magyarországnak mint “emelkedő” piacnak szüksége van többletmunkaerőre (adott esetben nemzetiségre való tekintet nélkül), amelyet felkínál – egyebek között – a “nyugati” transznacionális cégeknek is. Ebben az értelemben a magyar állam munkaerő-közvetítőként jár el a környező országok viszonylag szegény munkásai és a nemzetközi tőke között, anélkül, hogy engedné az előbbieket letelepedni az országban. Az ideológia mindehhez: a magyarok legyenek hűek szülőföldjükhöz.

 

Petit imperializmus, dezintegráció és a státustörvény

 

A státustörvény maga, illetve az azt követő tárgyalások és közéleti viták jó adag orientalizmusról tanúskodnak, amit a szomszédos országok nem magyar politikai elitje, beleértve a liberális és baloldali politikusok nagy részét is, a vitában mindvégig elfogadott. A magyar politikai elit vitáiban főképp a román társadalom és annak képviselői úgy jelentek meg, mint “nem európaiak”, mint olyanok, akik általában nem képesek logikus érvelésre, akik becsapnak minket, akik elözönlik Magyarországot, akik “feketék”, akik “nem jutnak át a tű fokán.²³ A magyar politikai elit (kevés kivételtől eltekintve) a környező államokat passzív terepnek tekinti, ahol a magyar állam szabadon mozoghat, ahonnan kiemelheti a neki megfelelő népességet anélkül, hogy például a román és a szlovák társadalmat a magyarokat is tartalmazó valóságos és létező entitásként kezelné. Szinte szóba sem kerül az együttélés problémaköre vagy az, hogy ezekkel a tagállamokkal valamikor egy unióban leszünk (Bauer hozzászólása: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1070).

E beszédmód újjáéledése persze nemcsak a globalizációs megfontolásoknak és a jelenleg is élő Kelet-Nyugat diskurzusnak köszönhető, hanem egy múltbeli birodalmi konstelláció szellemi hordalékának is. Eszerint Magyarországnak speciális – államépítő – szerepe van a Kárpát-medencében. A civilizációs küldetés gondolata végig uralta az első világháború előtti liberális Magyarországot és a területszerzésre koncentráló Horthy-rendszert. Tulajdonképpen ugyanez figyelhető meg Orbán “hídfőállás” metaforájában, amely katonai szóhasználatával is gyarmatias emlékeket idéz.

Ez az imperializmus persze egy frusztrált petit imperializmus, amely egyrészt a valóságban nem gyakorolható (a Nyugat kontrollja miatt), és a miniszterelnök szavaival csak virtuálisan, a “magasban” érvényesül, másrészt pedig még nem dőlt el véglegesen, hogy az EU-tagság érdekében folytatott mimetikus versengés miképpen alakul a jövőben. Magyarország még nem lehet biztos saját “nyugatosításában”. De a szándék egyértelműen félkoloniális. Jól mutatja ezt a vitában idézett Czakó Gábor-írás, amely “A teremtő mosolya” beszédes címet viseli (részlet):

 

 

 

 

“Ha körülnézünk a Kárpát-medencében, nem csupán azt látjuk, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók, hanem a feladatot is, amit a szomszédainkkal való kapcsolatunk teremt. Nekik is, nekünk is van mit emelnünk a másikon. A mi felelősségünk a mostani történelmi pillanatban mintha nagyobb volna.” (Czakó, idézi Balla: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

A szöveg elvileg kiegyensúlyozott, mégis jól mutatja a képzelt Kelet-Nyugat lejtő működését, amelynek mentén “egymást emelgetjük“: mi most egy kicsit inkább “őket”, mint ők bennünket. Némi nacionalizmussal vegyülve így hozhatja felszínre a liberális utópia elvein alapuló térérzékelés a kisbirodalmi beszédmódot.

***

Összefoglalóan: a globalizáció szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet–nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn. A státustörvény mint diszkurzív cselekedet e határok részbeni rögzítését, intézményesítését tűzi ki célul Közép-Európában. Önmagában ez is megosztja a térséget, hiszen rendkívül kínos és sok esetben rasszista kirekesztéseket kell megvitatni és “rendezni”. Nemcsak Magyarország vívja meg a maga Kelet-Nyugat harcait, hanem a lejtőn lefelé mindenki talál egy nála “keletibb” szereplőt, akivel szemben érvényesítheti felsőbbrendűségét, és ezáltal a dezintegráció általánossá válhat. A véres jugoszláv válság bőven szolgál erről adalékkal, de arról is, hova vezethet az “alsóbbrendűségből” eredő agresszió. Így kapcsolódik össze a fejlett Nyugattal szembeni européer “öngyarmatosítás”, az agresszív “kelet-európai” nacionalizmus és a régi/új globális rend (lásd TGM).²⁴ Ez pedig akadályozhatja a gazdasági és társadalmi stabilizálódást, amelynek révén a lejtőn meg lehet kapaszkodni és el lehet kerülni a külső beavatkozásokat. Ily módon pedig még a globalizáció korában is nyílhat kolonizációs szakadék Kelet-Nyugat Európában.

 

 

Irodalom

 

Antohi, Sorin (2000): Habits of Mind. Europe’s Post–1989 Symbolic Geo­graphies. In Antohi, Sorin, Tismenau, Vladimir (eds): Between Past and Future. The Revolutions of 1989 and Their Aftermath. CEU Press, Budapest, 61–77. o.

Appadurai, Arjun (1996): Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globali­zation. Public Worlds. Vol. 1. University of Minnesota Press, Minneapolis–London.

Ash, Timothy Garton (1989): Létezik-e Közép-Európa? Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 82–103. o.

Bakić-Hayden, Milica (1995) Nesting Orientalisms: The Case of Former Yugoslavia. Slavic Review, Winter 1995, Vol. 54, No. 4, 917–930. o.

Barber, Benjamin R. (1995): Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York.

Baumann, Zygmunt (1996): From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity. In Hall, Stuart és Gay, Paul (eds.) (1996): Questions of Cultural Identity. Sage, London, 18–37. o.

Beck, Ulrich (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, ?? (1998): ???

Bence György (1993): Piszkos kezek: rezsimváltás előtt és után. Századvég különszám. Politika és etika. 7–16. o.

Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám.

Böröcz József (1999a): Reaction as Progress: Economists as Intellectuals. In Bozóki, András (1999): Intellectuals and Politics in Central Europe. Central European University Press, Budapest, 132–150. o.

Böröcz József (1999b): Magyarország a médiumok tükrében. Panelvita. Magyarország képe konferencia, november 20. Legépelt kommentárok.

Böröcz, József (2000a): Social Change by Fusion: Understanding Institutional Creativity. Manuscript.

Böröcz, József (2000b): The Fox and the Raven: The European Union and Hungary Renegotiate the Margins of “Europe”. Comparative Studies in Society and History Vol. 42, No. 4 (October), 847–875. o.

Böröcz József (2001a): Bevezető. Birodalom, kolonialitás és az EU “keleti bővítése”. In Böröcz József és Kovács Melinda (2001a): EU birodalom. Replika, 45–46. sz., 23–44. o.

Böröcz József (2001b): Döntés és indoklása – avagy miként szivárog a szubsztancia a formális jogba az Európai Unió keleti bővítése kapcsán. Replika, június, 43–44. sz., 193–222. o.

Calinsecu, Matei (1989): Hogyan is lehet valaki román. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 110–118. o.

Chirot, Daniel (1999): Who is Western, Who is Not, and Who Cares? East European Politics and Societies, Spring, Vol.13, No.2, pp.244–248

Chirot, Daniel (2001): Osteuropa zwischen Kultur und Modernisierung. Transit, Summer, No.21, pp.21–41

Dussel, Enrique (1998): Beyond Eurocentrism: The World-System and the Limits of Modernity. Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (eds): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham–London, 3–31. o.

Foucault, Michel (1972): The Archeology of Knowledge and the Discourses on Language. Routledge, New York.

Foucault, Michel (1974): The order of things. An Archeology of the Human Sciences. Routledge, London.

Foucault, Michael (1991): A diskurzus rendje. Holmi, 7. sz., 868–889. o.

Foucault, Michel (1992): Életben hagyni és halálra ítélni. Világosság. 1. sz., 45–52. o.

Foucault, Michel (1999): A tudományok archeológiájáról. In Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 169–201. o.

Goldsworthy, Vesna (1998): Inventing Ruritania. The Imperialism of the Imagination. Yale University Press, New Haven–London.

Hablicsek László és Tóth Pál Péter (2000): A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népesség számának megőrzésében 1999–2050 között. Kézirat. Budapest.

Havel, Václav (1995): The Thin Veener of Global Technological Civilization. In Excerpts from Vaclav Havel’s Harvard Commencement Address. June 8, 1995. (http://www.jimhopper.com/havel.html#thin , 01–04, 2002.)

Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa, Budapest.

Juhász, Judit (1997): The Statistical Characteristics of Migration. In Sik, Endre és Tóth, Judit (eds).: From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. Yearbook of the Research Group on International Migration, the Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest.

Karnoouh, Claude (1993a). Van-e erkölcs a posztmodern politikában? Századvég. Politika és etika special issue. 17–25.o.

Karnoouh, Claude (1993b): Adieu à la difference. Essais sur la modernité tardive. Paris. L’Harmattan.

Karnoouh, Claude (2001): Kelet-Európa a kiábrándulás idején. A kommunizmus bukásától az elharmadikvilágosodásig. In: Melegh (2001b), 171–192.

Kovács Éva (2001b): Identitás és etnicitás Közép-Kelet-Európában. kézirat

Kundera, Milan (1984): The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books.

Kundera, Milan (1989): Bevezető egy variációhoz. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 166–170. o.

Lepenies, Wolf (1996): Önkritikus modernség. Új eszményképek a kultúrák kapcsolatában. Regio, 4. sz., 3–17. o.

Mannheim, Karl (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest.

McMichael, Philip (2000): Globalization: Myths and Realities; in Roberts, Timmons és Hite, Amy (eds) (2000): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden, Massachusetts–Oxford, England, 274–292. o.

Melegh Attila (1999): Új téglák, régi falak. Kelet-Európa a New York Times civilizációs térképén. 2000, június, 17–28. o.

Melegh Attila (2001a): Tiltott határátlépés. Bevezető. Replika, június, 43–44. sz., 109–113. o.

Melegh Attila (szerk.) (2001b): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 109–192. o.

Mester Dóra Djamila (2001): Medvetánc. Oroszország angolszász sajtótükörben. Replika, június, 43–44. sz., 113–132. o.

Mignolo, Walter D. (1998): Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures.. In Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (1998) (eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, Walter D. (2000): Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Neumann, Iver B. (1999): Uses of the Other: “The East” in European Identity Formation. University of Minnesota Press, Minneapolis.

Neumann, Iver B. (2000): Forgetting the Central Europe of the 1980s. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 207–218. o.

Said, Edward (1978): The problem of Textuality. Two Exemplary Positions. In Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York, 673–714. o.

Said, Edward (2000): Orientalizmus. Európa, Budapest.

Schweder, Richard. A. (1993): “Why Do Men Barbecue?” and Other Postmodern Ironies of Growin Up in the Decade of Ethnicity. Daedalus. Winter, 279–308.o.

Sklair, Leslie (1999) Competing Conceptions of Globalization. Journal of World-Systems Research, Vol. 5, No. 2, Spring. (http://csf.colorado.edu/wsystems/jwsr.htm).

Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York.

Tamás, Gáspár Miklós (1999): Törzsi fogalmak I.–II. Atlantisz, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya Népszabadság, március 29: 21.

Todorova, Maria (1997a): Imagining the Balkans. Oxford University Press, Oxford.

Todorova, Maria (1997b): Hierarchies of Eastern Europe: East Central Europe versus the Balkans.

(http://www.xs4all.nl/~pressnow/about/debate/contribution/todorova.html).

Todorova, Maria (2000): Isn’t Central Europe Dead? A Reply to Iver B. Neumann. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 219–234.o.

Vajda Mihály (1981): A marxizmus és a kelet-európai tanulságok. Magyar Füzetek 8., Paris.

Vajda Mihály (1989): Ki rekesztette ki Oroszországot Európából? Reflexió Milan Simečka “Más civilizáció? Egy másik civilizáció” című cikkére. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 158–162. o.

Várhegyi Vera (2001): Kettős kötés. Latin-Amerika reprezentációi angol, francia, illetve portugál és spanyol nyelvű enciklopédiákban. In Melegh Attila (szerk.) (2001): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 157–170. o.

Welsh, Jack (1999): Beszéd a Hotel Intercontinentalban (American Chambers of Commerce). Július. Gépelt szöveg.

Wallerstein, Immanuel (1997): Eurocentrism and its Avatars: The Dilemmas of Social Science. New Left Review, No. 226, 93–108. o.

Wolff, Larry (1994): Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford University Press, Stanford.

 

 

Elemzett honlapok (2000 május)

AES (Utilities: Gas & Electric) (N/A) (471): www.aesc.com

American International Group, AIG (Insurence: P & C stock) (76) (22): www.aig.com.

Chemonics: www.chemonics.com

Center for International Private Enterprise, CIPE: www.cipe.org

Citigroup. Citibank (Diversified Financials) (16)(7): www.citi.com. vagy www.citigroup.com vagy www.citibank.com

Coca-Cola (Beverages) (201) (83): www.cocacola.com

Exxon (Petroleum Refining) (8)(4): www.exxon.com vagy www.exxon.mobil.com

European Bank for Reconstruction and Development, EBRD: www.ebrd.com

Ford Motor Company (Motor vehicles and Parts) (3)(4): www.ford.com

Ford Foundation: www.fordfound.com

FORTUNE 5 HUNDRED: www.fortune.com/fortune/fortune500

General Electric, GE (Electronics, Electrical Equip.) (9)(5): www.ge.com

General Motors (Motor vehicles and Parts) (1)(1): www.gm.com

GTE (Telecommunications) (129)(45)

Hewlett-Packard, HP (Computers, Office Equipment) (41)(13): www.hp.com

International Research & Exchange Board, IREX: www.irex.com

Johnson & Johnson (Pharmaceuticals) (144)(43): www.jnj.com

Marriott International (Hotels, Casinos, Resorts) (N/A) (206): www.marriott.com

Nokia (Electronics, Electrical Equipment) (283) (N/A): www.nokia.com

Philip Morris (Tobacco) (27)(9): www.philipmorris.com

Procter & Gamble (Soaps, Cosmetics) (61)(23): www.pg.com

The Rockefeller Foundation: www.rockfound.org

SBC Communications (Telecommunications) (12)(104): www.sbc.com

US Agency for International Development, USAID: www.info.usaid.gov

Volkswagen (Motor vehicles and Parts) (17) (N/A): www.volkswagen.de

The World Bank Group: www.worldbank.org

Xerox: (Computers, Office Equipment) (182): www.xerox.com

 

 

Jegyzetek

 

^* A tanulmány egy készülő angol nyelvű kötet (East in the East. Globa­lization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe) egy fejezetén alapul. A könyvírást az RSS támogatta. (Grant no. 651/1999) A tanulmány írása során többen nagy segítségemre voltak. A Rutgers egyetemen való tartózkodás intézményi hátterét Böröcz József a Hungarian Hungarian Institute at Rutgers University igazgatójaként biztosította. Emellett még a szöveg korábbi változatára tett megjegyzései úgyszintén nagyon fontosak voltak. Eric Kaldor nemcsak kommentálta a szöveget, hanem egy interjús anyagot is rendelkezésemre bocsátott. Külön köszönet illeti Kovács János Mátyást, aki a “Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globalizációról” (2000. Sík Kiadó) című készülő, és e tanulmányt is tartalmazó kötet összeállításakor rendkívül alapos szerkesztői munkát végzett. Köszönet úgyszintén Kovács Évának, Claude Karnoouh-nak és a Kovács János Mátyás vezette globalizációs munkacsoport minden egyes tagjának. A tanulmány státustörvényről szóló része megjelent franciául és angolul a következő helyeken: Melegh, Attila (2002). Globalization, Nationalism and Petit Imperialism. Romanian Politics and Society. Vol. 2. No. 1 pp. 115–129; French version (2001). Mondia­lisation, nationalisme et petit imperialisme. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

 

¹ E felosztás és a felosztás hatalmi technikaként való használatának irodalma ma már óriási. Magam a kelet-európai térség szempontjából a következő műveket tartom kiemelkedően fontosnak: Bakiæ-Hayden, 1995; Böröcz, 2000a, 2000b; Dussel, 1998; Goldsworthy, 1998; Mignolo, 2000; Neumann, 1999, 2000; Said, 1978, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000; Wallerstein, 1997; Wolff, 1994. Módszertani és társadalomfilozófiai szinten e kérdésben számomra Foucault a leginkább mérvadó (lásd Foucault, 1972, 1974, 1991, 1992, 1999).

² E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan eszerint az értelmezési keret szerint készülnek. Chirot 1999, 2001

³ A vitáról lásd Bojtár és Melegh, 1989; Dancsi, 2001; Neumann, 1999, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000. A kelet-európai térségekről szóló diskurzus: Antohi, 2000; Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000, 2001a, 2001b. Böröcz tipológiájában a fenti különbségtétel a modernizációs és a globalizációs felfogás között nem hangsúlyos (Böröcz, 2000a).

⁴ A Hajnal vonal és az azt követő történeti demográfiai irodalom Európát két részre bontja a házasodási és háztartáskialakítási formák szerint. Ennek diszkurzív elemzése bővebben a készülő könyvben.

⁵ Utalva Patricia Alleyne-Dettmers elemzésére.

⁶ Megerősíti Barber (1995).

⁷ A bővebb kifejtés: Huntington, 2000: 77–116.

⁸ Lásd a “the West and the rest” mondandójú térképeket Huntington könyvében (Huntington, 2000: 13–47).

⁹ AES, AIG American International Group, Citibank, Coca Cola, Exxon-Esso, Ford Motors, General Electric, General Motors, GTE, Hewlett-Packard, Johnson and Johnson, Marriott, Nokia, Philip Morris (Kraft Food International), Procter and Gamble, SBC Communication, Volkswagen-Audi, Xerox.

¹⁰ Chemonics, CIPE, EBRD, Ford Foundation, IREX, Rockefeller, USAID, World Bank.

¹¹ Eljárásunk közel áll a narratív élettörténet-interjúk objektív hermeneutikai elemzésének abduktív módszeréhez, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nemcsak egy szereplő szövegének szerkezetét kutatjuk kérdés-felelet játékkal, hanem különböző szereplők különböző megnyilvánulásait kapcsoljuk össze, miközben egy-egy ponton mi is megállunk, hogy rövid “narratív” elemzést végezzünk. Nagy segítségünkre van, hogy az 1980-as évek elején felbukkanó Kelet-Nyugat diskurzus rendjéről már ismerünk hosszabb elemzéseket (Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000a, 200b, 2001a, 2001b; Melegh, 1999; Said, 2000; Todorova, 1997, Wolff, 1994 stb.), így ezek a globális szereplők szellemi térképeivel viszonylag szabályozott formában összekapcsolhatók.

¹² Lásd Böröcz, Hankiss és Melegh kommentárjait Böröcz (1999b) írásában.

¹³ Az “Európa” szó használatáról lásd Böröcz, 2001a és 2001b.

¹⁴ A lejtő és a Kelet-Nyugat felosztás összekapcsolása már benne volt a felvilágosodás korának Kelet-Európa-fogalmában, amikor is megjelent a civilizációs fok gondolata (Wolff, 1994), másrészt többen felfigyeltek rá elméleti vagy kevésbé elméleti fejtegetéseikben. Böröcz átfogóan elemzi, hogy a társadalomtudományi szövegekben miképpen függ össze tengelyszerűen a hely s a lineárisan elképzelt fejlettség és idő (Böröcz, 2000a). Bakić-Hayden pedig bevezeti a “nesting orientalism” fogalmát, amely éppen a görgetett orientalizmus tételét fejti ki Jugoszlávia kapcsán. Ebben a “Kelet” nem egy “hely”, hanem egy “projekt”, és a “fokozatok” hierarchikusak [Bakiæ-Hayden, 1995; lásd még Neumann és Todorova vitáját Neumann, (2000), Todorova, (2000)].

¹⁵ A Financial Times 2001-ben 51 országról, régióról vagy városról adott közre mellékletet. Ezekből válogattam ki 27-et úgy, hogy minden nagyobb európai térség képviselve legyen, de más térségekből is választottam egy-egy országot. A választást ellenőriztem abból a szempontból is, hogy a kimaradó országmellékletek megváltoztatnák-e az elemzést.

¹⁶ Az EU-normákról lásd Böröcz, 2001b; a dél-európai államok elutasításáról Melegh, 2001a; Mignolo, 2000; Várhegyi, 2001.

¹⁷ A keleti bővítés e logikájáról lásd Böröcz, 2001a, 2001b.

¹⁸ Az Oroszországról szóló gazdasági diskurzusokról lásd Mester, 2001.

¹⁹ Mannheim utópia fogalmát, a liberális utópia fogalmának konkretizálása nélkül Böröcz is használja a magyarországi közgazdasági diskurzusok elemzésekor. Lásd Böröcz ,1999a.

²⁰ A mimetikus versengésről lásd Calinescu, 1989.

²¹ E szólás Őri Péter bon motja.

²² Többek között Lezsák Sándor, Hargitai János és Révész Máriusz utalt rá: A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401, http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

²³ Az orientalizmus kapcsán lásd Said, 2000: 71–72.o.

²⁴ Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya, Népszabadság, március 29: 21.

Sokan, főleg a harcos antifasiszta mozgalmak úgy gondolják, hogy a Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában a fasizmus feléledését jelenti. Ám ez tévedés: valójában egy történelmi előzmények nélküli, atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel.

A Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában újra napirendre tűzte a “harmadik generációs” nacionalista-populista pártok ideológiai jellegének kérdését, amelyeket a harcos antifasiszta mozgalom – de egyes szakértő elemzők is – a hagyományos szélsőjobboldali, sőt, fasiszta mozgalmak közé sorolnak.¹

Tévesen, hiszen valójában olyan atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel. Kétségtelen: léteznek továbbra is önmagukat tekintélyelvű, fasiszta, sőt, nemzetiszocialista eszmék alapján meghatározó politikai alakulatok, ezek azonban mára marginálisakká váltak, miközben egyre inkább teret nyernek olyan, történelmi előzmények nélküli s korábbi szélsőséges ideológiákhoz nem kötődő pártok, amelyek – úgy tűnik – megoldást kínálnak egy zárt, széles konszenzust élvező s az ultraliberális gazdasági és szociális modellel szorosan összefonódó politikai alternatíva számára.

A harcos, neonáci szélsőjobboldal valójában sehol, még Németországban sem képvisel valós veszélyt. A Nationaldemokratischer Partei Deutschlands (NPD), az újnácizmus legális változata, amelynek betiltását egyébként a hatóságok fontolgatják, 1998-ban csupán 6000, 2000-ben pedig 6500 taggal rendelkezett. Annak dacára, hogy vezetője egy karizmatikus figura, Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) korábbi ügyvédje és tagja, aki antiszemita megszállottsága folytán odáig jutott, hogy Németországnak elkerülhetetlenül szakítania kell a Soah által okozott tabukkal és bűntudattal. Ami a Deutsche Volksuniont (DVU) illeti, ez a revansizmust és az irredentizmust a náci időszak bizonyos fokú rehabilitálásával kombinálja, s támogatói a keleti tartományok zömében fiatal, talajt vesztett, munkás – az egykori Német Demokratikus Köztársaság szociális és gazdasági elrendezettsége iránt gyakran nosztalgiát tápláló – rétegei közül kerülnek ki. A DVU is elveszítette korábbi lendületét: 1998-ban még 12,9%-nyi szavazatot szerzett Saxe-Anhalt tartományban, a 2002. április 21-i választásokon viszont már listát sem állított. Ebben a Kereszténydemokrata Párt (CDU) keményebb politikai irányvonala és a Schröder-kormánnyal szembeni offenzívája alighanem éppúgy szerepet játszott, mint az ex-kommunista Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) megerősödése.

Európa déli részén a falangizmus, a salazarizmus és a görög ezredesek diktatúrájának örökségét képviselő pártok szétforgácsolódtak. Spanyolországban az 1999. júniusi európai parlamenti választásokon elindult öt falangista vagy radikális párt együttvéve a szavazatok kevesebb, mint 1%-át kapta meg, s a szétesés hasonló eredményekhez vezetett a 2000. évi spanyol törvényhozási választásokon is: a francia Nemzeti Fronthoz közeli Democracia Nacionalnak a voksok 0,1%-ával kellett beérnie. Portugáliában a neosalazarizmus kudarca még szembeszökőbb: az Aliança Nacional örökébe lépő Partido Nacional Renovador csupán 0,07%-os eredményt ért el, míg a jobboldali-konzervatív Partido Popular, amelynek egyik szárnya EU-ellenes nézeteket hirdet, 8,75%-os rekord nagyságú szavazatarányt produkált.

Végül Olaszországban az Alleanza Nazionale (AN) előretörése nem sok esélyt hagy az át nem igazolt újfasisztáknak. Az AN jelenleg három áramlatra oszlik: Gianfranco Fini híveire – vezetőik Ignazio La Russa és Maurizio Gasparri –; ez az áramlat az, amely a franciaországi elnökválasztás első fordulója, április 21. után elutasított bármilyen kapcsolatot Jean-Marie Le Pen pártjával; egy mérsékelt, “de Gaulle-i” irányzatra, Altero Matteoli, Domenico Nania és Adolfo Urso vezérletével, amely elnöki rendszer megteremtésének szószólója valamint a Giovanni Alemano és Francesco Storace, Latium tartomány elnöke vezette Destra sociale-ra, amely a legközelebb áll a szociális fasizmus ideológiájához.

Az Alleanza Nazionale az olasz társadalmat foglalkoztató kérdések többségében e három irányzat között egyensúlyoz, s az olaszországi pártok sorában nem számít a legreakciósabbak közé, amennyiben vallási kérdésekben viszonylagos közömbösséget mutat. Így az abortuszról és a magániskolákról szóló törvények felülvizsgálata ügyében a Rocco Buttiglione-féle katolikus párt (CCD) az, amely – a tradicionalista-katolikus Egyesülés és Felszabadítás mozgalom hatására – nyomást gyakorol Berlusconi kormányára. Ilyen körülmények között, a Szociális Mozgalom – Háromszínű Láng, amelynek élén Pino Rauti, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) radikális szárnyának vezére, a Salo-i Köztársaság egykori “frontharcosa” áll, a 2001. májusi szenátusi választásokon a voksok csupán 0,3%-át kapta.

Ilyenformán Európában a “kemény” jobboldalnak ma azok a pártjai növelik befolyásukat, amelyek bár vállalják a tekintélyelvű mozgalmak ideológiai örökségének bizonyos részét, ám mind beszédmódjukat, mind szervezeti felépítésüket korszerűsítették. Egyfajta protekcionista, ultra­liberális kapitalizmust képviselnek; formálisan elfogadják a parlamenti demokráciát és a pluralizmust, s immár az intézményes keretek modernizálását, nem pedig a velük való szakítást hirdetik. Önmeghatározásuk közös eleme a nemzeti érdekek elsőbbsége, azaz a politikai, gazdasági és szociális jogok kizárólagos fenntartása a “tősgyökeres” nemzettagok számára. Egyforma ellenszenvvel viseltetnek a multikulturális társadalom eszméje iránt, amelyet mindennemű társadalmi diszfunkció forrásának tartanak. Korlátozni kívánják ezért a bevándorlást, illetve szeretnék megfordítani a migráció irányát a nem-európai származású betelepültek kiakolbolításával.

A francia Nemzeti Front (FN) e “vegyes formációk” kétségtelenül legjelentősebbike. Az FN által hirdetett “nacionalista kompromisszum” politikája a szélsőjobboldal különböző ideológiai hagyományai egyesítőjének szerepét tölti be, miközben Le Pen megnyilatkozásai a “zsidó internacionáléról” az 1930-as, 40-es évekre visszanyúló “rögeszmék” továbbélését mutatják.

Az FN gazdasági és szociális programja mindenesetre, amely idáig a szabadfoglalkozásúak, valamint a kis és közepes méretű vállalkozások vezetőinek választótáborát kívánta megnyerni, lényegét tekintve ultraliberális jellegű: a jövedelemadó megszüntetésének követelése – Jean-Claude Martinez ötlete –, a “fiskális szemlélet” állandó elutasítása, vagy a 35 órás munkahétről szóló törvény elvetése egyaránt arra utal, hogy Le Pen – miként a választások első fordulójának estéjén kijelentette – “gazdasági értelemben jobboldali”, noha sietett leszögezni azt is, hogy ugyanakkor “szociálisan baloldali” és “mindenekfelett francia”.

Ez lényeges kiegészítés egy immár tíz éve többségében népi választói rétegek körében népszerűségre szert tett párt számára, amely 1995 őszén e rétegekre tekintettel hirdette meg “szociális fordulatát”. Hogy miben áll e “fordulat”? Az állam szociális és gazdasági szabályozó szerepének rehabilitálásában – feltartóztatandó a liberális globalizációt. A Nemzeti Front szemszögéből azonban ez korántsem az állam újraelosztó politikájának vagy gazdasági szerepvállalásának előtérbe állítását jelenti: az állam a megmaradt szociális juttatások és jogok (foglalkoztatás, lakás, oktatás-képzés) előnyeiből kizárólag a nemzeti szempontok szerint kiválasztott állampolgárokat kívánja részesíteni.

Az FN-féle állam az ultraliberális globalizáció nyomán magukra maradtak, feleslegessé váltak megnyugtatása érdekében csendőrállamá alakul át, s diskurzusának középpontjába a közbiztonság és az erkölcsi lazaság kérdését állítja. A globalizáció posztulátumainak meg nem kérdőjelezését (leszámítva egyfajta “elvi” amerikaellenes retorikát) néhány olyan látványos jelszó hivatott leplezni, mint a kilépés az Európai Unióból – aminek hangoztatása persze sokkal egyszerűbb, mint a nemzetek Európájának megkerülhetetlen felépítése –, vagy a frankhoz mint fizetőeszközhöz való visszatérés.

Ugyancsak meglehetősen ambivalens képlet a másik nagy “vegyes párt”, a Vlaams Blok (Flamand Tömörülés, VB) is. Bár továbbra is hivatkozik Joris Van Severen nacionalista “sorsközösség”-eszméjére s olyan baloldalról jött, flamand kollaboráns-nacionalista teoretikusokra, mint Genri De Man vagy Edgar Delvo, magába foglal egy liberális áramlatot is, amelyet Alexandra Colen képvisel, aki Margaret Thatchert dicsőíti – mondván, hogy “országát megszabadította a szakszervezetek diktatúrájától” –, s az amerikai Dick Armey libertariánus téziseit ismétli.

A közkeletűen “szélsőjobboldalinak” tartott pártok közül a legsikeresebbek a skandináv országokban működnek. Dániában a Pia Kjaersgaard asszony által vezetett Dansk Folkeparti (Néppárt) 12%-ot szerzett a 2001. novemberi parlamenti választásokon, míg Norvégiában Carl Ivar Hagen pártja, a Fremskridtspartiet (Haladás Párt) 1997-ben 15,3%-ot ért el. E politikai formációk populizmusának forrása inkább a prosperitás, mintsem a válság (a norvégiai munkanélküliség nem számottevő, az olajbevételek magas életszínvonalat biztosítanak), választótáboruk a középosztály, az önálló vállalkozók s egyre növekvő mértékben a munkásság soraiból kerül ki. A norvég Haladás Párt mégis a munkaerőpiac teljes körű deregulációját hirdeti, beleértve a minimálbér megszüntetését is.

Ahogyan Tor Bjorklund és Jorgen Goul Andersen rámutatott² , ezekben az országokban, ahol a jóléti állam vívmányai mind a polgári, mind a szociáldemokrata kormányok alatt érintetlenek maradtak, a munkásosztály hűsége a baloldal iránt kezd megrendülni, s vele a munkás hagyomány autoriter komponense kerekedik felül, amely csak az “új jobboldalban” tud megtestesülni.

A tekintélyelvűség abban is kifejezésre jut, hogy ezek az etnikai és vallási tekintetben hagyományosan homogén társadalmak elvetik a multikulturalizmus felé való nyitást. A dán helyzet különösen aggasztó: a Néppárt a parlamentben immár abban a helyzetben van, hogy a törvényalkotás terén rákényszerítheti akaratát a liberális-konzervatív koalícióra: elfogadásra kerülhet például egy olyan törvény, amely a 24 évnél fiatalabb, azonos nemzetiségű külföldieknek megtiltja, hogy házasságot kössenek. A családegyesítés terén bevezetendő korlátozás, a tartózkodási engedély megszerzéséhez szükséges eljárás elnyújtása, vagy a rasszizmus vétségének kiiktatása a büntető törvénykönyvből szintén napirenden szerepel Dániában. Ez az idegengyűlölő, sőt rasszista – mindenekelőtt muzulmánellenes – jelleg a szóban forgó irányzat egészére jellemző, beleértve a francia Nemzeti Frontot is. Fontos szerepe volt a korábban Jörg Haider által vezetett osztrák Szabadság Párt (FPÖ; 1999-ben 26,9%), valamint a Christophe Blocher-féle svájci Demokratikus Centrum Unió (UDC; 1999-ben 22,6%) sokszor elemezett³ felemelkedésében is.

Néhány más, még ennyire sem kategorizálható politikai alakulat az utóbbi időben tűnt fel. Ilyen Hollandiában Pim Fortuyn listája, illetve a Leefbaar Nederland mozgalom. Az előbbi a szavazatok közel 34%-át szerezte meg a 2002. márciusi helyhatósági választáson Rotterdamban, s a május 15-én sorra kerülő parlamenti választásokon a szavazatok mintegy 20%-ára számíthat; az utóbbi pedig az említett helyhatósági választáson az első helyen végzett Almere-ban, Eindhovenban és Hil­versumban, igaz, országos szinten csupán a biztos szavazók 3,1%-ának támogatását bírja. Észak-Németországban a Partei Rechtsstaatlicher Offensive (PRO), amelyet Ronald Schill ügyvéd hozott létre, látványos sikert (19,4%) ért el a ham­burgi tartományi választáson, 2001 szeptemberében, illetve kevésbé jelentőset (4,9%) Saxe-Anhaltban, 2002 áprilisában.

Mi a közös ezekben a pártokban? Először is, a protestáló-populista jelleg: a két holland politikai alakulat megkérdőjelezi az országot kormányzó “ibolyaszínű koalíció” rendszerét, a PRO pedig a CDU-t azzal vádolja, hogy nem eléggé jobboldali (miközben támogatásáról biztosítja Edmund Stoibert a szep­temberben sorra kerülő választásokon). A másik közös elem: a “törvény és a rend” problémája, összekötve a bevándorlás elutasításával: az említett hollandiai formációk a túlzottan megengedő holland törvények korlátozásának szükségességét állítják előterébe, s a kérdést az észak-afrikai, főként pedig a marokkói közösség kriminalitására hegyezik ki; a PRO, amelynek vezetője belügyminiszter lett Hamburgban, programját a bűnözés felszámolására korlátozza. Végül: valamennyi esetben országos ambíciójú, helyi kezdeményezésekről van szó: a Leefbaar Nederland helyi listákat egyesítő koordináció gyanánt működik, a PRO pedig, bár úgy döntött, hogy nem állít jelölteket a 2002-es Bundestag-választásokon, országszerte erősíteni szándékozik jelenlétét.

Érdemes felhívni a figyelmet egy másfajta hasonlóságra is, amely az említett (és más hasonló) politikai formációk vezető figuráinak személyes arculatára vonatkozik: a szóbanforgó vezetők – miközben a néphez szólnak, sőt, hangsúlyozzák alacsony származásukat (Le Pen “ismerte az éhséget és a hideget”; Christophe Blocher, a szegény lelkész fia) – legtöbbször jómódúak, sőt dúsgazdagok: Blocher milliárdos egy multinacionális, vegyipari cég élén; Ulrich Marseille, a PRO listavezetője Saxe-Anhaltban, nyugdíjasház-hálózat alapításából szerzett vagyont.

Jelképes erejű eset Jörg Haideré, aki zsidók kifosztásából származó családi vagyont örökölt, s a magánszektor egyik fiatal, vezető káderét (Karl Heinz Grasser pénzügyminisztert) és a gyáriparosok vezetőjét, Thomas Prinzhornt vette maga mellé. A koalíció FPÖ-s miniszterei egyébként, a “nulla deficit”, a nyugdíjak jövője és a családpolitika kérdésében, munkás-szavazóbázisuk érdekeivel ellentétes irányt követnek, ami magyarázat lehet arra, miért szorult vissza a párt a koalíciós kormányba való, 2000 eleji belépése óta lezajlott időszaki választásokon.

A szélsőjobboldal pártjairól adott áttekintés felveti a kérdést: lehet-e még fasiszta alakulatokról beszélni, s elsősorban ezek ideológiai folytonosságát elítélni a jobboldali radikalizmus előtti, történelmi megnyilvánulásokkal? Úgy tűnik, inkább a régi sémákkal való szakítás az, amire figyelmet kell fordítani.

Az újfajta szélsőjobboldal reakciós jellegű tiltakozási forma a jobb- és a baloldalnak az ultraliberalizmus és a globalizáció posztulátumaihoz való tömeges csatlakozásával szemben. A baloldalnak azzal, hogy eltávolodik a népi rétegektől, és egy önmagát reprodukáló, technokrata és bürokratikus beszédmódba zárt elit segítségével kormányoz, kétségtelen a felelőssége. Ezt egyedül a jobb- és baloldal közötti különbözőség újbóli világossá tételével lehet jóvá tenni, illetve azzal, ha az állam ismét a közjó érdekében való cselekvés középpontjába kerül.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Yves Mény szerint, “a Nemzeti Front populizmusának sajátos vonása, hogy az általa felvállalt vezető szerep magába foglalja a fasiszta örökséget is. A NF olyan mélyen kötődik szélsőjobboldali értékekhez, hogy nem léphet szövetségre a hagyományos jobboldallal.” Liberation, 2002. április 24.

² “Radical Right-Wing Populisme in Scandinavia”, in: Paul Hainsworth (szerk.): The Politics of the Extreme Right, From the Margin to the Mainstream, Pinter, London-New York, 2000.

³ V.ö. Paul Pasteur: “Autriche, pourquoi la dérive”, Le Monde diplomatique, 2000. március; Peter Niggli: “La droite radicale perce en Suisse”, Le Monde diplomatique, 1999. december.