Indiai csatlakozása a WTO-hoz az indiai mezőgazdaság súlyos válságát vetíti előre. Hosszú idő óta először mutat csökkenést az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a magtárakban halomban áll a gabona.

Egy július 31-én elmondott beszédében, közvetlenül mandátumának lejárta előtt, Mike Moore a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vezérigazgatója kijelentette: “Legfontosabb motiválóerőnket azok a hús-vér emberek jelentik, akiknek szolgálatára szegődtünk.” Nem lehet tudni, hogy ez a beszéd megnyugtatja-e annyira azt a 900 millió kínai parasztot, akik országuk 2003 januárjában megvalósult WTO-csatlakozásának következményeitől félnek, mint amennyire az az indiai parasztok esetében sikerült. Indiában, egy olyan országban, ahol az agrárpolitikát hosszú idő óta a belső piac igényeinek kielégítése és az élelmiszer-önellátás szempontjai határozták meg, a WTO a piac mind teljesebb megnyitását szorgalmazza. Ennek következménye pedig a szektor teljes leépülése, mivel az képtelen felvenni a versenyt a nagy külföldi termelőkkel. Ez utóbbiak számára ugyanis a kereskedelmi akadályok lebontása zöld utat jelentett érdekeik érvényesítésére.

“Nagyon nehéz itt parasztnak lenni. Mindent megpróbáltam, de a végén mindig csak vesztes maradtam.” M. Gangappa, ez a Kalmala faluból származó gazdálkodó már több éve mondja, hogy “ez így nem megy tovább”. Kalmala húsz kilométernyire található Raichurtól, Karnataka államban, India déli részén. A 33 éves Gangappának asszonyát és négy gyermekét kell eltartania, egyetlen kenyérkereseti forrása a tulajdonában lévő 3 hektáros földdarab, melyen rizst és paprikát termel. Mint annyian mások a Dekkán-fennsík ezen forró szegletében, Gangappa sokáig gyapotot termelt, nyereségesen. A gazdálkodó 1996-ban 35 ezer rúpiás (745 USA dollár) befektetéssel még 130 ezret keresett (2600 dollár). Akkoriban még minden olcsóbb volt. A vetőmagot, a növényvédőszert, a vizet, az áramot, az üzemanyagot és még a hitelt is szubvencionálta az állam. Egy kiló gyapot önköltségi ára 7 rúpia volt, a piaci ár 26 rúpia. Azóta a helyzet éppen ellenkezőjére változott: a termelési költség 25 rúpia kilónként, míg a piacon 17-et adnak érte. A köztes időben a raichuri fonoda bezárt, melynek okai között ugyanúgy megtaláljuk a gyár hozzá nem értő vezetését, a versenytársakat, mint a helyben termelt gyapot rossz minőségét. Volt ugyan 1998-ban egy kísérlet transzgenikus gyapotfajták meghonosítására a régióban, de csak agresszív reakciókat szült.¹

Sok gazdálkodó így megmaradt a rizs- és paprikatermesztésnél. A 2001-es évre azután a 400 rúpiás átlagos önköltségi rizsárral szemben a piacon 350 rúpiát adtak mázsánként. Ez az egy évvel korábbi árnál felével volt kevesebb, miközben a minőség változatlan maradt! Vannak olyanok, akik jobb időkre tartalékolják készleteiket, abban bízva, hogy az árak emelkedésnek indulnak, vagy hogy a kormány beavatkozik. Mások hitelezőiktől szorongattatva veszteséggel is eladják, amit termeltek. M. Gangappa a termést egy uzsorásnak adja el, 10 százalékkal a piaci ár alatt. Hasonló áresés következett be 2001-re a paprika esetében. Gangappa körülbelül 80 ezer rúpiás (1700 dolláros) árbevételt ért el 90 ezer rúpiás költséggel (1915 dollár), az egyenleg így 10 ezer rúpia mínusz, és pozíciója még kiszolgáltatottabb az uzsorással szemben.

Rizstermelőnk szomszédja, az olajos növényeket (napraforgót és földimogyorót) termelő M. Yelappa számára is “jobb volt korábban”. Ő 2000-ben a csökkenő szubvenciók, az import által támasztott versenyhelyzet és bizonyos termelési költségek megnövekedésének hatására látta be, hogy hibásan döntött. Néhány év alatt – meséli ez a falusi gazdálkodó – egyes vetőmagok ára, amiket egy indiai–amerikai multi forgalmazott – megsokszorozódott: a kilónkénti 25 rúpia helyett már több mint 200 rúpiába kerültek. “A rizstől eltekintve – magyarázza – minden évben új vetőmagot kell venni, mert a második évben már kevés termést hoznak.” Így 2001-ben már Yelappa is rizsbe és paprikába fektette pénzét, súlyos eladósodás árán. Nem messze, egy öntözőcsatorna mellett fekvő tanyaegyüttesen hasonló a helyzet. Itt egy a raktárra termelés mellett döntő nagybani rizstermelő szidja “az olcsó rizsimportot”. Egy másik tanyasi parlagon hagyta földjét. Napszámosként dolgozik, de mint mondja, “abból nem lehet megélni”.

 

 

Vádlóan felemelt ujjak

 

Gyakran emlegetnek a környéken egy bizonyos Satiaht, akinek nem volt ereje folytatni. Nem bírta tovább a piac törvénye és az uzsorás harapófogójában, növényvédőszert ivott, öngyilkos lett. Néha az állam kárpótlást fizet a családnak. A pénzből aztán a család az uzsorást fizeti ki először, különben az lefoglalná a földet, és a család mehetne szaporítani a bádogvárosok népességét.

Néhány ezer kilométerre északra, Rajashtan, a maharadzsák, a paloták és a sivatag földjének népe szintén – ha szabad ilyet mondani – a jól sikerült aratás “áldozata” (l. “Katasztrofális bőség” c. cikkemet – Le Monde diplomatique, 2002. szeptember). A parasztszervezetek és az ellenzéki mozgalmak ujjukat vádlón a WTO-ra és liberális elveire szegezik. Számukra az India határait a nemzetközi kereskedelem előtti szinte teljesen megnyitó egyezmény a legfőbb felelőse az agrárium minden szegletében megfigyelhető válságnak. Ez pedig meghatározza a vidéki körzetekben eddig jól-rosszul élő több mint 700 millió indiai sorsát.

Az utóbbi években Atal Vadzspají kormányának és annak liberális politikájának ellenzéke a korábbinál sokkal több tüntetést szervezett a WTO, a Világbank és a nyugati transznacionális vállalatok ellen, melyeken azzal vádolták őket, hogy a termelékenység nevében mechanikusan egy indusztriális társadalmakban megszokott mezőgazdasági szerkezetet akarnak kialakítani. Ez pedig véleményük szerint teljességgel összeegyeztethetetlen India jelenlegi adottságaival. A WTO-féle szervezetek politikája – mely szervezetek nem elégszenek meg azzal, hogy a leggazdagabb országok és az agrárüzleti óriáscégek segédcsapataiként működjenek – tönkretesz egy olyan élelmiszer-gazdaságot, amely a mai napig több tízmilliónyi szegény parasztnak és mezőgazdasági munkásnak adott megélhetést. Könnyen elképzelhető, milyen drámai következményekkel járhat mindez egy 1 milliárd fős népességű országban. A legtöbbet emlegetett bűnbakként a WTO nem egyedül tehető felelőssé a mezőgazdaságban kialakult nehézségekért. Egy 2001 januárjában kelt, a WTO-egyezmény Karnataka állambeli végrehajtásáról szóló hivatalos feljegyzés a megfelelő infrastruktúra, képzési rendszer, technológia, minőség, versenyképesség, oktatás, ismeretanyag stb. hiányára hívja fel a figyelmet.² Megdöbbentő, de nem példa nélküli lista. Mindeközben a WTO által javasolt politikák távolról sem jelentik azt a csodaszert, amellyel néhányan hitegetik az újdelhi vezetést annak érdekében, hogy jobban meggyőzzék őket a piacok megnyitásának szükségességéről.

India 1994-ben csatlakozott az uruguayi forduló tárgyalásaihoz. A WTO születési okmányát jelentő egyezmény – ekkor először – célul tűzte ki maga elé a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizációját a vámtarifák és más típusú akadályok lebontásával. Az erőket három területre kívánták koncentrálni, ezek: az import beáramlásának megkönnyítése, a támogatások csökkentése és az exportszubvenciók megszüntetése. Ahogy más fejlődő országoknak, úgy Indiának is van ideje a feltételek teljesítésére. De a fejlődés irányát ezzel kijelölték.

A piac törvényének és a vele együtt járó “igazságos árnak” az érvényesülése elvileg hozzájárulnak az indiai agrárium nemzetközi versenyképességéhez. Ezt a mindenütt jelen lévő és túlburjánzó állami beavatkozás korlátozásával érik el. A piacelv érvényesítése a legjobb módszer lehet egy korábban sikeres gazdasági tevékenység újra-felfuttatására, mellyel néhány évtized alatt el lehetne jutni a függőségtől az élelmezési önállóságig vagy akár az exportra termelésig. Esetünkben azonban a szektor zárt marad, tőkehiányos és vámokkal védett, végül mindezeket figyelembe véve kevéssé versenyképes.

Apró birtokaival (átlagos nagyságuk egy hektár), megnőtt termelési költségeivel és gyenge jövedelmezőképességével a mezőgazdaság meg sem közelíti az ipar vagy a szolgáltatások teljesítményét, melyeket a kommunikációs forradalom és a mohó fogyasztásba kezdett városi középosztály húzott magával.

A nyitásból és a feltételezhető komparatív előnyök kiaknázásából lendületet nyerő mezőgazdaság a WTO-egyezmény legfőbb haszonélvezője kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a szektort telibe kapta az árak globális zuhanása, térdig süllyedt a válságba, és a WTO döntései gyakran csak rontják a helyzetet. Az 1990-es években a növekedés üteme lassult: a szektor infrastruktúráját későn kezdték el fejleszteni, és későn jutott hitelhez, tovább mélyült a városi és falusi jövedelmek közötti szakadék, mígnem az abszolút szegénység – mely a teljes népesség arányában 55 százalékról 33 százalékra csökkent az 1970-es, 80-as években – újra nőni kezdett.

 

Erodálódó jövedelmek

 

Egy mezőgazdasági minisztériumi feljegyzés 2000 júliusában így foglalta össze a kialakult helyzetet: “Az agrárium növekedése az 1990-es években lassuló tendenciát mutatott. Az agrárjellegű tevékenység komparatíve csak kevéssé volt jövedelmező, aminek hátterében az árak kedvezőtlen alakulása és az alacsony hozzáadott érték állt. Mindez sokakat arra késztetett, hogy felhagyjanak a földműveléssel, és elvándoroljanak vidéki lakhelyükről. A helyzetet tovább súlyosbíthatja az agrárkereskedelem integrálódása a világpiacba, amennyiben nem születnek meg rövid időn belül az ennek hatásait kompenzáló döntések.”³ M. Jain mezőgazdasági miniszterhelyettes a 2001-es évről szólva “az agrárium­ból élők jövedelmének 15 százalékos erodálásáról” beszél. Márpedig sokan alig keresik meg az 1 eurónak megfelelő összeget naponta, és a többség eladósodott.

Valójában a parasztság az 1994-es WTO-megállapodás óta csak a dolgok sötétebbik oldalával szembesült. Az importról szóló fejezetben 1999 és 2001 között több mint 2700 terméket mentesítettek a kereskedelmi korlátozások alól. A legutolsó lista 2001 áprilisa óta érvényes, két évvel megelőzve a bevezetésére kitűzött határidőt. Néhány megfigyelő a liberalizáció terén tapasztalható lázas sietségben az Egyesült Államok számára nyújtott gesztust vélt felfedezni, aminek célja a technológiai transzferekre 1998 májusában – az indiai nukleáris kísérletek után – kirótt embargó feloldása lehetett.

A fent említett tényezők komoly aggodalomra adtak okot. Az első nagy szakítópróbát importügyben a növényi olajak vámjának csökkentése jelentette: a fejlemények korántsem voltak megnyugtatóak. A WTO-csatlakozást követő években a kormány csökkentette a vámtarifákat az ipar és a lakosság által is igen keresett, fent említett áruféleség esetében. Az indiai piac ekkor még önellátó volt, és a világpiaci árak magasan szárnyaltak. Az árak azonban idővel komoly süllyedésnek indultak, és a belföldi termelők két szempontból is kellemetlen helyzetben találták magukat. Az exportra termeléshez túl drágák lettek, és a hazai piac egy részét is elvesztették. Néhány év alatt a Malajziából, Indonéziából, az USA-ból és Brazíliából igen olcsón érkező importált olaj körülbelül 40 százalékos piaci részesedésre tett szert. Egyesek számára ez maga volt a megváltás. De a mezőgazdaságból élők milliói, valamint a helyi feldolgozóipari cégek számára katasztrofális következményekkel járt. Csak Karnataka államban a korábbi 115 olajmalomból több mint 100 zárta be kapuit az elmúlt években.⁴

A kormányzat próbálja relativizálni a helyzetet. M. Jain miniszterhelyettes szerint “az olajtól eltekintve az elmúlt évek nem hoztak masszív importbeáramlást, és a behozatal a mezőgazdaságot sem érintette negatív módon”. Meg kell jegyezni egyébként, hogy vészhelyzet esetén a kormányzatnak megvannak a WTO-szerződés keretében biztosított eszközei az adók és vámtarifák visszaállítására mintegy 800 termék esetében. Ugyanakkor, mint azt a bangalore-i régió egy szakszervezeti vezetője, M. Nagara is megjegyzi, a kormányzat nem vagy csak kevéssé élt ezzel a lehetőséggel a növényi olajak kapcsán. Beszélgetőtársunk sokakkal együtt attól tart, hogy ez a passzív kormányzati hozzáállás megismétlődhet a cukor és a tejtermékek esetében. E két termékcsoport tekintetében ugyanis India jelenleg önellátó, miközben nagy a külső piaci nyomás.

Ezenfelül a liberalizáció zavart okozhat a szubvenciók, garantált árak és élelmiszersegélyek kialakult rendszerében. Ilyen támogatásokban ugyan a népesség jelentős hányada részesült már hosszú idő óta, de a rendszert túl komplexnek és költségesnek tartják. Közben már tervbe van véve a termeléshez, marketinghez adott állami dotáció, illetve a jövedelempótló támogatások megkurtítása. Hasonló, fokozatos leépítés figyelhető meg a több tízmillió indiait olcsó, támogatott élelmiszerrel ellátó PDS, a nemzeti bolthálózat esetében.

A kormányzat egy döntése nyomán megemelkedett a PDS által forgalmazott gabonafélék ára. A döntés hátterében az a szándék állt, hogy a termék forgalmazása kifizetődővé váljon. A BPL-réteghez (below poverty line: olyanok, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, 1 dollárnál kevesebb napi jövedelemből) tartozó emberek tömegei kényszerültek távol maradni a boltoktól, mivel nem volt miből vásárolniuk. Mások olcsóbban juthattak hozzá a kívánt termékekhez, ha a helyi piacról vásárolták meg. Az ellátási rendszer mindkét esetben elvesztette korábbi ügyfeleinek egy részét. A boltok lehúzhatták a rolót, a támogatásokat csökkentették, és egyszeriben milliók találták magukat a korábbinál is bizonytalanabb élethelyzetben.

Hosszú idő óta először csökkenést mutat az élelmiszer-fogyasztási statisztika, miközben a raktárakban halomban áll a gabona. “Felmerül a kérdés, hogy számít-e több milliónyi ember élete, vagy egyszerűen a produktivitás szempontjából nézünk rájuk. Ez utóbbi esetben ugyanis elhanyagolható a súlyuk” – jegyzi meg Kamal M. Chenoy, az újdelhi Nehru Egyetem tanára.

A professzor szerint elvetendő, hogy egy “városban élő kisebbség által kikényszerített politikát” valósítsanak meg a döntéshozók, olyanok, akik nem ismerik a vidék helyzetét, vagy érdektelenséggel viseltetnek a vidéken élők sorsa iránt. Lehetetlen túlbecsülni az egymást követő indiai kormányok felelősségét, amelyek nem tudták – vagy nem akarták – megteremteni a szükséges környezetet és infrastruktúrát egy olyan szektor fejlődéséhez, amelytől továbbra is a lakosság közel háromnegyede függ.

Az állam mindazonáltal továbbra is fenntart egy szociális biztonságot garantáló intézkedéscsomagot. De amellett, hogy ezek az intézkedések ellentétesek a WTO szellemiségével, gyakran drágának és nehezen végrehajthatónak bizonyulnak. Eszerint huszon-egynéhány mezőgazdasági terméket véd egy ún. szabályzottan “garantált felvásárlási ár”, ami gyakran a piaci ár alatt marad. A kormánynak emellett nincsenek meg az eszközei arra, hogy az üzleti pangás miatt a gazdákon maradt teljes készletet megvegye. “Az indiai parasztokat minden korábbinál jobban érintette a világpiaci árak zuhanása. Annak ellenére is, hogy 23 agrártermék esetében életben volt a garantált felvásárlási ár. Ennek oka az volt, hogy ezt az ártámogatási rendszert, amely egy zárt logika szerint működött a piacnyitás előtt, leggyengébb pontján érintették a világpiaci árak” – magyarázza Abhijit Sen közgazdászprofesszor, a mezőgazdasági árak bizottságának egykori elnöke. Sen professzor mellékesen azt is megjegyzi, hogy az említett ártámogatási lépések “sokkal kisebb nagyságrendűek, mint amilyeneket a WTO megenged”. “India nem engedheti meg magának, hogy GDP-je 1 százalékánál többet adjon agrártámogatásra, míg a WTO-egyezmény szerint ez elérhetné a 10 százalékot is” – teszi hozzá a maga részéről M. Jain, utalva ezzel a WTO-szerződés 3. fejezetére, amely a exportszubvenciók megszüntetéséről rendelkezik. A segélyek, szubvenciók és vámtarifák csökkentésére irányuló WTO-nyomást nyögő indiaiak keserűen konstatálhatják, hogy az iparosodott államok tovább növelik az ilyen típusú piacvédő kvótáikat, és indiai cégek számára gyakran továbbra is nehéz betörni az ő belső piacaikra.

Vagy idézhetjük az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) számait, amelyek minden szónál beszédesebbek: 1999-ben a szervezet tagállamai 283 milliárd dollárnyi agrártámogatást fizettek ki (ebből 114-et az Európai Unió, 54-et az Egyesült Államok és 58-at Japán), ezzel szemben India csak 7 milliárdot. Az említett számok Japán, az EU, az USA és India agrár-GDP-jének rendre 65, 49, 24, illetve 6,5 százalékát teszik ki. Ami a vámtarifákat illeti, az indiaiak mint jelentős rizstermesztők gyakran hozzák fel elrettentő példaként a 2000%-os illetéket, amit a japánok vetnek ki az import rizsre.

Sokan érzik így Indiában azt, hogy egy olyan rendszerbe hagyták magukat bevonni, melyben “kettős mérce” érvényesül, egy olyan mechanizmus, amely a nemzetek közötti kereskedelmi egyenlőtlenségeket erősíti ahelyett, hogy csökkentené őket. A szegény országok számára a folyamat az egyes esetekben nélkülözhetetlen szubvenciók leépítését, míg a gazdagok számára ezek emelését hozta. A liberalizá­ciós folyamat hozzájárul a gazdag országok piacszerző akcióihoz, sőt van, hogy a WTO áldásos tevékenységének hatására letelepedésre alkalmassá vált országokban a külföldi cégek a helyi kereskedelmet is lerombolják. Innen ered az az érzés, hogy valamilyen súlyos igazságtalanság történt. Innen ered a kétarcúság. “Nem elég, hogy a nyugatiak szabják meg a játék szabályait, még csalnak is” – mondja dühösen egy fontos posztot betöltő funkcionárius. “A WTO működésében – állapítja meg némileg diplomatikusabban M. Jain – még több olyan hiányosság figyelhető meg, amely a fejlődő országokat hozza kedvezőbb helyzetbe.” A tárgyalások menetében járatos magas rangú tisztségviselő szerint “ha az egész világra kiterjedően eltörölnék a szubvenciókat, az in­diai agrárium egyből versenyképessé válna”.

Sokak és sűrűn követelik a WTO-egyezmény felmondását vagy legalábbis szabályainak felülvizsgálatát. Egyesek az eredmények India szempontjából negatív mérlege és az élelmezési biztonságra gyakorolt katasztrofális hatása miatt ítélik el a szerződést. Haradanahalli Dodde Gowda egykori miniszterelnök az egyezményt “kivitelezhetetlennek” tartja, figyelembe véve az indiai körülményeket, különösen pedig a nagyszámú, a társadalom perifériájára szorult szegény parasztot. Karnataka állam miniszterelnöke, M. Krishna a szerződés feltételeinek újratárgyalását követeli, és jobb együttműködést a központi kormányzattal a tárgyalási álláspont kialakításában. Az indiai kormánynak – mely két tűz közé szorult a restriktív WTO-szabályozás és a vidék megsegítésére vonatkozó kötelezettsége között – nem is lenne ellenére az újratárgyalás. “Folyamatosan mondjuk a WTO illetékeseinek, hogy nem lehet egy szinten kezelni a fejlett országok exportra termelő agráriumát és az indiait. Másféle bánásmódra és csak számunkra elérhető engedményekre van szükségünk ahhoz, hogy megvédhessük gazdálkodóinkat.”

India – mondja M. Jain – megkísérli kiharcolni, hogy kedvezőbb piacvédelmi szabályozás vonatkozzon rá. Az egyik legfontosabb követelés az, hogy egy olyan ország, ahol a népesség jelentős része az abszolút szegénységi küszöb alatt él, meghozhassa azokat az agrártámogatási intézkedéseket, melyek szükségesek az élelmezési biztonság, a tiszta környezet és a vidéki munkahelyek fenntartásához.

 

Intézkedések a túlélés érdekében

 

Esetünkben nem a “szabadkereskedelmet torzító”, hanem a túlélés érdekében meghozott intézkedésekről van szó. Egy bizonyos fokú rugalmasságra van szükség a piaci törvény hagyományos felfogásának érvényesítésével szemben. Emellett a vizsgált szektorokra költött összegeket nem szabadna beleszámítani az ún. belső támogatottsági mutatóba – az aggregate mesures of supportba (AMS) –, melynek végösszege a WTO-egyezmény szerint nem haladhatja meg a teljes agrártermelés értékének 10 százalékát a fejlődő és 5 százalékát a fejlett országokban. Röviden: nincs kiút a vidéknek juttatandó támogatások biztosítása nélkül. Ettől függ ugyanis milliók élete. Ettől függ, hogy falujukban maradnak-e azok az emberek, akik számára alig van más munkalehetőség, vagy idővel megindul az egész országot fenyegető városba költözési hullám. Robbanásveszélyes a helyzet, és a hatóságok újabb és újabb intézkedésekkel próbálják ott tartani ezt a tömeget, ahol eddig élt.

A neves mezőgazdasági szakembernek, M. Swaminathannak nem lenne kifogása “egy csipetnyi WTO” ellen. Még olyan esetekben sem javasolná visszaállítani a mennyiségi importkorlátozásokat, amikor azok hatása nyilvánvalóan kedvezőtlen vagy akár drámai, mint azt a növényi eredetű olajok esetében is láttuk. “Álláspontunk kiindulópontját ugyanakkor minden kereskedelmi tárgyalásunkon a népesség életszínvonalának és munkahelyének fenntartása kellett volna, hogy jelentse”⁵ – folytatja a szakértő. Arra következtethetünk ebből, hogy nem történt mindig így.

 

(Fordította: Sebők Miklós)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A raichuri régióban, 1998-ban, a parasztok megsemmisítették a “Bt” jelű, az amerikai multinacionális vállalat, a Monsanto által kifejlesztett, rovarkártevőknek ellenálló gyapotfajta ültetvényét. A parasztok ugyanis féltek egy nem megfelelően tesztelt, genetikailag módosított szervezet kontaminációjának veszélyétől. Azóta több más államban is létesítettek hasonló, kísérleti ültetvényeket. 2001-ben Gudzsa­rat államban, vetőmag-kereskedés nyomán, sor került illegális, ám számottevő nagyságrendű “Bt”-gyapot betakarítására.

² Report on WTO and related issues in agriculture and food – Karnataka kormánya, 2001. január.

³ National Agriculture Policy – Mezőgazdasági Minisztérium, Új-Delhi, 2000. július.

⁴ The Farming Crisis – Frontline Magazine, Chennai, 2001. február 2.

⁵ I. m.

Hogy Jimmy Carter amerikai exelnök, az 1978-as Camp David-i békemegállapodás házigazdája éppen 2002-ben kapott Nobel-békedíjat, érzékelteti, hogy a világ közvéleményét a palesztin-izraeli konfliktus ma nemcsak hogy érdekli, de abban a világbéke egyik fő akadályát látja. Közel-keleti békefolyamatról ma aligha lehet beszélni. Megoldási javaslatokról mi sem tudunk, de a helyzet bonyolultságának feltárásához most és a későbbi számokban is szeretnénk hozzájárulni. Az 56-os szám több rövid írása foglalkozik a világrendszer gazdasági problémáival. Ezekről elmondható, hogy leginkább csak a különféle csúcstalálkozók – és a velük egyidőben megtartott demonstrációk – idején kerülnek a napilapok címoldalára. Az elemző munka és a tudományos vita azonban a szélcsendesebb periódusokban is folytatódik.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : A harmadik út mítosza és valósága
2. Adrian Little : A civil társadalom újragondolása – A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése
3. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás II.rész
4. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez
5. Allin Cotrell, W. Paul Cockshott : Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek
6. Borisz Kagarlickij : „Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban
7. Jamie Morgan : Úszunk vagy megfulladunk? A csúcstalálkozó-cinizmus politikai gazdaságtana
8. Noreena Hertz : Kapuk és gettók
9. Alain Gresh : A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés
10. Noam Chomsky : Palesztina, Izrael, Amerika (interjú)
11. Roth Endre : Zsidóság és antiszemitizmus
12. Andor László : Dornbusch kontra Stiglitz – A kilencvenes évek világgazdasági folyamatai
13. John Palmer : Kapitalizmus európai módon – Will Hutton: A mi világunk című könyvéről
14. Victor Wallis : A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről
15. A NATO-val és a militarizmussal szembeni ellenállás aktivista hálózata : A NATO-val szembeni ellenállás Szlovéniában
16. Miren Etxezarreta, John Grahl, Jörg Huffschmid, Jacques Mazier : Európai Közgazdászok Egy Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért
17. Ungváry Krisztián : A szerkesztő felelőssége
18. Werth Márk : Egy nemlétező történész egy létező problémáról – Válasz Ungváry Krisztiánnak

Egy liberális a szélsőjobbról – avagy egy szélsőjobboldali liberális

 

A történelemhamisítás nem valamiféle tudatos és konspirációs tevékenység, amit valaki “előír”. A történelemhamisítás nem más, mint hogy a szerző bizonyos érdekeknek megfelelően bizonyos történelmi eseményeket tudatosan eltorzítva mutat be: tudatosan elhallgatja, negligálja vagy félreértelmezi a meglévő forrásokat, esetleg maga kreál újakat. Ebben a tevékenységében a szerző nem feltétlenül akar valami “hamisat” közölni; sokkal gyakoribb jelenség, hogy célja éppen az “igazság” – a szerző által vallott igazság – “helyreállítása”. Egy olyan ideológiai restaurációs tevékenységről van szó, amelynek során a makacs és irreleváns tények “visszanyerik” azt a formát, amilyent eredetileg is viselniük kellett volna, vagyis az események – a hamisító áldásos tevékenységét követően – úgy történtek, ahogy az tőlük elvárható lett volna. Ez a fajta történelemhamisítás teljesen megszokott, megvannak a kikristályosodott szakmai fogásai, klasszikusai és mesterei – a kiszolgálandó ideológiától teljesen függetlenül. Hiszen bizonyos értelemben a történelem maga is interpretáció – mégpedig bármely osztálytársadalomban szükségszerűen olyan interpretáció, amely legfeljebb hízeleghet magának a rendszertől való semlegesség ideológiájával. Éppen ezért alakult ki a történettudomány tudományos apparátusa, amely – az alapvető rendszerfüggőségen túl – többé-kevésé garantálhatná e diszciplína objektivitását. A szaktudományos tisztességgel dolgozó történész szeme előtt – még ha nem is hisz a totálisan objektív igazság létében – nem az lebeg munka közben, hogy eredményei miként lesznek beilleszthetőek egy-egy ideológiai struktúra eszközkészletébe, akkor sem, ha valahová kétségtelenül be fognak illeszkedni. Az olyan szakemberek számára, mint a fidesz-kurzus ifjú házitörténésze, Ungváry Krisztián, előbb adottak az eszmei keretek, utána jön a munka.

A hamisító célja éppen valamely konkrét, a kapitalista társadalmon belül külön partikularitásként megjelenő ideológiai vagy politikai érdek direkt kiszolgálása. A “megfelelő” történeti tudat iránti létező igényt szolgálja ki és fejleszti tovább – egy olyan szükségletet, amelynek alkímiája a leírt hamis szavakat anyagi valósággá, a múltról alkotott fantazmagóriát “a” múlttá változtatja. A történelemhamisítás tehát alapvetően ideológiai tevékenység, amely egyfajta intellektuális, sőt, lelki szükségletet elégít ki a maga eszközeivel – sokkal inkább, mint azt az objektivitás igénye miatt korlátozott történettudomány képes lenne kielégíteni. Ugyanakkor a történelemhamisítás éppen azért hamisítás – és nem fiktív irodalom –, mert a történettudománnyal takarózik – hatása gyakorlatilag ebben rejlik. A hamisító számára elsődleges fontosságú a hozzáértés látszata. Így biztosíthatja, hogy terméke jól értékesíthető legyen azon a tudományos piacon, ahol a vásárlók egyre inkább a reklám és a termék csomagolása alapján döntenek, mintsem annak valódi értéke alapján. A siker mértéke a forgalom, és így a szaktudományos (következésképpen nem piackonform) munka alaposan leértékelődik a tudomány eszközeivel operáló árucikkekkel szemben. Az utcai standok albumszerű képeskönyvei mellett – amelyeknél, mint erre Ungváry is utal, egyre jobban elterjed a fasizmus tematikája – ott van a valódi történelem köpenyébe burkolódzó kvázitudomány is: a történész olyan prostituáltként lép a tudományos placcra, aki bájait a szaktudományos zsargon, a félfiktív és obskúrus hivatkozások és nyomasztó méretű, ám komolytalan – talán el sem olvasott műveket tartalmazó – bibliográfiák tömegéből összefércelt csábos fehérneműibe burkolja. Ez az igyekezet általában jövedelmező, de végső soron ritka a teljes siker: itt-ott mindig kilóg valami…

A hamisítás bizonyos szakmai felkészültséget igényel, bár gyakori eset, hogy a hamisító saját érzelmi-intellektuális elfogultsága miatt maga sincs tisztában a hamisítás tényével. Tollát a “történelmi igazságtétel” szükséglete mozgatja, és fel sem fogja, hogy egész tevékenysége – hamis. Ez azonban inkább a lelkes amatőrökre jellemző; példa erre Pokorni Zoltán minapi átfogó, orwelli víziója a mindenható KGB-uralta hetvenes évek beli Kelet-Európáról, mely vízió – bár a valóságtól meglehetősen elrugaszkodik – igen hatásosan kriminalizálja a korszak összes szereplőjét a nem túl nagy szellemi igényű befogadóközönség megelégedésére (persze lehetséges, hogy Pokorni csupán gyermekkorának otthoni légkörét vetítette ki egy egész régióra…).

Ungváry Krisztián történészi munkássága nem egészében tartozik a hamisítás körébe, hiszen a hamisítás nem tévedést jelent, hanem tudatos torzítást. Ungváry – mesterei, Nolte, Furet, Conquest, Kun Miklós és társaik nyomán – valójában egy sajátos, kiindulópontjában (ideológiailag) liberális, gyakorlati következtetéseiben (és tulajdonképpeni felhasználhatóságában) szélsőjobboldali, rendszer-, illetve rendpárti végeredményre jut. A kérdés tulajdonképpen nem “politikai”, ha a politikát csupán a két rendszerfenntartó ideológiai komplexum – “baloldal” és “jobboldal” – szempontjából vizsgáljuk. Ungváry válaszai nem a politikai liberalizmus válaszai; érvelése, eszközkészlete, egyáltalában, érdeklődése néhány évvel ezelőtti debütálása óta egyre inkább szélsőjobboldali – többnyire azonban nem a miépes, kacsazsíros-kadarkás plebejus fasizmus irányába nyit, hanem egy látszólag konszolidáltabb, a sorok közé búvó ideológia ordasul el írásaiban.

Ungváry alapvetése liberális: központi szempontja a magántulajdon védelme, és éppen ennek szempontjából utasít el minden “szélsőséget”. Látszólag – és ezt a látszatot meglehetős ügyességgel tálalja – teljesen pártatlan szemlélője ő a történelemnek, a sine ira et studio lovagja. Mindenkinek kijár az elfogultság nélküli elemzés: az emberiségellenes bűnök is körülményeiktől, elkövetőiktől függetlenül mindig ugyanazok maradnak: megítélésük sokkal inkább erkölcsi, mintsem tudományos kérdés. Az analízist a moralizálás helyettesíti. Ungváry maga ugyanis nem szívesen bíbelődik a konkrét történelmi körülmények elemzésével – az események kereteit számára legjobb esetben is csupán egy szimpla kronologikus linearitás jelöli ki (már amennyire ez megfelel prekoncepcióinak): vagyis hogy “a bolsevizmus időben megelőzte a fasizmust”. A szerző e magától éretetődő tény hangsúlyozásával mintha a Nolte-féle ok-okozati viszony meglétét sejtetné – vagyis hogy Hitler csupán a Leninre adott válasz lenne –, bár (talán személyes okból, talán a teljes szakmai ellehetetlenüléstől való félelmében) nyíltan nem teszi le a garast eme ideológiai konstrukció mellett, hiszen Ungváry nyilvánosan liberális, Nolte pedig a “korszerű” szélsőjobboldal. Persze akár ezt is vállalhatná: a jelenlegi magyarországi szellemi légkörben nem kellene egy, a német történészvitához hasonló hevességű reakciótól tartania.

Ungváry hamisításai “nemes” ideológiai vonzalmak és erkölcsi imperatívuszok hatása alatt keletkeztek. Mi nem vállaljuk azt a rengeteg munkát, amit a németországi Wehrmacht-kiállítás rendezői vállaltak, amikor újra elkezdték a bizonyítási munkát, hogy az általuk kiállított fényképeken látható háborús rémtetteket a Wehrmacht katonái követték el, akik azokat – Ungváry szerint – nem követhették el, hiszen a Wehrmacht alapjában véve egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain: “A Wehrmacht rendkívüli ütőképessége és a háború legutolsó napjaiig szinte töretlen harci szelleme számos szociológiai vizsgálat tárgya volt. Az USA hadserege, különösen a vietnami háború és az amerikai hadsereg katasztrofális teljesítményének hatására kezdett el foglalkozni a német katonai teljesítményekkel, példaként állítva azokat saját katonái elé. Vajon mi késztette a kiállítókat, hogy a katonaszakmai szempontból nemzetközileg nagyra értékelt német hadsereg háborús bűneit ennyire tendenciózusan mutassák be?” – töpreng Ungváry.¹ Természetesen önmagában az, hogy az USA hadvezetése, pontosabban annak egyik szekciója méltónak tartotta a Wehrmachtot arra, hogy katonái elé példaként állítsa, bizonyos körökben minden alól felmentést ad: jól ismerjük az amerikai hadsereg mélységes humanizmusát. Komolyra fordítva a szót: a hatékonyság végső soron olyan érv Ungváry számára, amely – legalábbis részben – igazolást adhat a háborús bűnök elkövetésére. A cél szentesíti az eszközt – na de könyörgöm, mi volt a cél?! És a Wehrmacht célja – a hivatalos, kinyilvánított, hangoztatott és sulykolt célja – ugyan miben különbözött az SS céljaitól, amelyeket persze (egyáltalán – mondhatjuk ma még akár erre is azt, hogy “persze”?) Ungváry is elítél? Ungváry számára evidencia a Wehrmacht “szakmai becsülete” – láthatólag nem zavartatja magát az olyan, alapvető dokumentumoktól, mint amilyeneket például a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet már 1981-ben megjelentetett, és amelyek egyértelműen demonstrálják a Wehrmacht népirtásban való aktív és közvetlen részvételét. Ja, hogy nem ismeri a több száz dokumentumot! Jóindulattal tételezzük fel, hogy az bizony valószínű. Ha ismerné, közönséges manipulátornak kellene őt tekintenünk.

De hát szerzőnk azt is megfelelő tudományos módszernek tartotta, hogy kijelenti: a németországi kiállítás képeinek lényegében kilencven (!) százaléka hibás, hamis²: vagy nem a Wehrmacht katonáit ábrázolják, vagy pedig nincs rajtuk semmi bűncselekmény. Ez utóbbi persze meglehetősen komolytalan érv: a leggyanútlanabb kiállítás-látogatónak is feltűnne, ha a “Zsidók akasztása Ukrajnában” című képen békésen söröző Wehrmacht-katonákat látna. Az előbbieket tekintve, a kiállítás anyagát átvizsgáló független történészek lényegében megalapozatlannak találták Ungváry vádjait. (A fiatal történész, aki korábban számos lapban kifejtette vádjait, erre külön felkérésre sem reagált Magyarországon).

Csak mellékesen említjük, hogy a Wehrmacht tevékenységére vonatkozóan orosz nyelven évtizedek óta hozzáférhetőek források. Ezeket Ungváry a “szovjet propaganda által szerkesztett” hamisítványoknak nevezi. Szerzőnk azonban sem az orosz szakirodalmat, sem pedig az orosz nyelvet nem ismeri. Ezért szovjetológiai “kutatásait” nem lehet többnek tekinteni, mint amatőr szárnypróbálgatásoknak. Csupán ennek fényében válnak értelmezhetővé – szerzőjükre nézve persze – az olyan bődületes szamárságok, mint hogy “a Szovjetunió vezetőinek Lenintől Csernyenkóig meggyőződésük volt, hogy a tőkés imperializmus homogén rendszer, amelynek legfontosabb célja a munkáshatalom megdöntése.”³ Már a szovjet történelem felületes ismerete is elég ahhoz, hogy megláthassuk az alapvető különbségeket Lenin és más bolsevik vezetők (pl. Trockij vagy Buharin), Sztálin, Hruscsov vagy éppen Brezsnyev külpolitikai stratégiái és Nyugat-képe között, arról nem beszélve, hogy ebben a kérdésben természetesen az említettek maguk is gyakran változtatták pozícióikat. Ám – Ungváry szerint – mindezek a vezetők “a vélt összeesküvésekkel” “saját valós összeesküvéseiket szegezték szembe” – vagyis a kapitalista országok csupán vélt intervenciót indítottak Szovjet-Oroszország ellen –, hogy csak a legelső vélt összeesküvést említsük. Ugyanaz a történész, aki egy adott időszakban, egy adott államgépezet egységes célt szolgáló két erőszakszervezetének – az SS-nek és a Wehrmachtnak – képes szinte teljesen eltérő természetet tulajdonítani, és aprólékos álérveléssel alátámasztani ezeket a “mélyreható” különbségeket, a Szovjetunió – hogy Ungváry szellemi forrásvidékéről idézzük, a “Gonosz birodalma” – esetében egyetlen sommás és hazug megállapítással intézi el hetven év – forradalom, háború, béke, hidegháború, enyhülés stb. stb. – szovjet külpolitikáját. Ez akkor is szembeötlő lenne, ha szerzőnk nem törne szovjetológusi babérokra. De tör…

A “igazságtévő” Ungváry másik vesszőparipája ugyanis az, hogy “tárgyszerűvé” teszi a német nácizmus megítélését, bebizonyítja, hogy a kommunizmus és a nácizmus tulajdonképpen ugyanaz, sőt, újabban párhuzamot fedez fel a magyar nyilasok kulturális építési tervei és a moszkvai Lomonoszov egyetem elkészült épülete között egy, a Népszabadságnak adott nem régi interjúban, melyet Pogonyi Lajos jegyzett. A hamisítás nem mindig ilyen egyértelmű, hiszen a Lomonoszov egyetem ihletője természetesen nem a nyilasok, vagy a nyilasok és a szovjet kommunisták közös szellemisége, hanem az amerikai felhőkarcoló-kultúra volt. Ez az ideológiai prekoncepció azonban nagyon régi, amelyet újra és újra előhoznak a “szakmaiság”, a “tárgyszerűség”, sőt, az ideológiamentesség nevében. Nem nehéz ugyanakkor az effajta bizarr fantazmagóriák és a mindenféle összeesküvés-elméletek rokonságát felfedezni: az utóbbiak hívei lelkesen igyekeznek mindenféle zsidó, szabadkőműves, sátánista, bolsevik stb. szimbólumot, utalást felfedezni a legkülönbözőbb világcégek logoiban, irodalmi művekben, képzőművészeti alkotásokban vagy akár természeti képződményekben. Persze egy ilyen “érvelés” igen képszerű, hatásos és népszerű lehet – az “igazság” pedig nem számít csereértéknek a történeti publicisztika ócskapiacán.

A történelemhamisítás azonban attól hatékony, hogy nem csupán a televízió és a sajtónyilvánosság bevett eszköze, hanem tudományos folyóiratokban is megjelenhet, sőt, szükséges is számára, hogy megjelenjen. A “szakmai tekintély” – amit a “fajsúlyos” publikációk kilóival mérnek – elengedhetetlen a primer hamisítások kredibilizálásához. Ungváry e téren is “klasszikus” eset, hiszen a liberálisnak tekintett 56-os Intézet kiadványában, szerkesztőinek támogatásával látott neki “forráskritikai munkásságának”.

E beállítódásnak tudományos szempontból legszörnyűségesebb és talán legutóbbi bizonyítéka alighanem az 56-os Intézet 2002. évi Évkönyvében olvasható, amelyet a szerkesztők sem tudtak (vagy akartak) kikupálni. Itt Ungváry ugyanis fehéren-feketén – minden levéltári kutatás nélkül – egyszerűen hamisnak nevezi az oroszországi levéltárak adatait a Szovjetunió II. világháborús emberveszteségeiről, amelyeket mindjárt frissiben, még az 1990-es évek első felében számos izgalmas anyaggal együtt az ELTE Ruszisztikai Központja publikált magyar nyelven. Vajon a 56-os Intézet szép kiállítású Évkönyvét szerkesztő kollégáknak nem tűnt fel, hogy kedvelt szerzőjük még oroszul sem tud, hogy másodlagos, sőt, harmadlagos német források alapján “cáfolja” az oroszországi levéltári anyagokat?

Az iromány szakmai képtelensége, dilettantizmusa azonban bizonyos érdekeket mégis alátámasztott. A szovjetellenes és baloldalellenes előítéletek erősítése mint érdek egybeesett olyan “szakmai” érvekkel, hogy a fiatal kutatónak feltétlenül publikálnia kell valami fontos “levéltári” kutatást, hiszen meg kell szolgálnia a pénzét… Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Schmitt Mária és köre a konzervatív nacionalista oldalon “terrorháziasítja” a magyar történelem megfelelő szakaszait? A liberalizmus és a szélsőjobboldal Ungváry és támogatói által véghez vitt “szintézise” sajátos tünete azoknak a betegségeknek, amelyektől a rendszerváltás utáni magyar történelemtudomány szenved.

A liberalizmus hozadéka – a zsigeri szovjetellenesség mellett, amely lehetetlenné teszi a szovjet rendszer valódi kritikáját – az USA dicsőítése, felmentése is.⁴

Hiszen – az Ungváry-féle liberálisok vélekedése szerint – éppen ez az ország védte meg a világot a totális kommunista diktatúra fenyegetésétől: “Tagadhatatlan, hogy az USA szintén érvényesíteni akarta hatalmi érdekeit. Emiatt Nyugat-Európában mindent megtett, hogy a helyi kommunista pártok ne kerülhessenek kormányra. Az USA azonban – ellentétben a Szovjetunióval – soha, még a legdurvább mccarthysta időkben sem törekedett a demokratikus intézményrendszer lebontására vagy arra, hogy csak egy bizonyos párt tagjai ellenőrizhessék az állami erőszakszervezeteket. Ezért elképesztő, hogy még ma is akadnak olyan történészek, akik a totális diktatúrára törő kommunista párt tevékenységét az USA nagyhatalmi érdekérvényesítésére hivatkozva igyekeznek igazolni.”⁵ Az USA – természetesen – soha nem törekedett a szóban forgó “demokratikus intézményrendszer” lebontására, hiszen hatalmi érdekeinek érvényesítéséhez az tökéletesen alkalmas volt.

De példátlan tájékozatlanságra vall, hogy Ungváry nem tud arról, hogy ahol az USA érdekei számára nem volt alkalmas a politikai berendezkedés, ott azért kendőzetlenül a diktatúrák oldalára állva segített lerombolni a demokratikus intézményrendszert. Elegendő, ha a görög ezredesek vagy Pinochet fasiszta ihletésű diktatúráira gondolunk a 70-es években. Természetesen – hosszú és unalmas lenne a példákat tovább sorolni – az USA soha nem habozott áthágni (a világ csendőréhez méltóan) saját játékszabályait, 1945 óta tucatnyi országot megbombázott. Vagy a 90-es évek időszakából eszünkbe jut az iszlám fundamentalizmus támogatása és felfegyverzése Afganisztántól Koszovóig, és a Balkán háborús eseményei. (Azt talán még érdemes megjegyezni, hogy bár az USA-ban valóban nem törekedik egyik párt sem az erőszakszervezetek – vannak számosan! – feletti abszolút ellenőrzés megszerzésére, ám az USA összesen két pártja között csak igen avatott szemlélő találhat valódi különbséget, ezért is van az, hogy az USA lakosságának több, mint fele soha nem megy el szavazni.)

Ungváry mindenesetre így folytatja: “A két totális rendszer közötti különbségek ellenére megállapítható, hogy közös jellemzőjük volt a homogén világ megteremtésének kényszere, és minden másságot zavaró bizonytalansági tényezőnek tekintettek.” No, nem kell meghökkenni a szerző hirtelen jött éleslátásán: a SZU mellett a másik rendszer itt nem az USA, hanem a náci Németország… Ha mindezt egy felkészületlen újságíró követné el, ma már szóra sem méltatnánk, de Ungváry kiképzett történésznek számít. Talán már le is doktorált.

Ungváry természetesen nem kizárólag “megbízásra” dolgozó kurzustörténész – publicisztikája alapján érezhető, hogy valóban, hittel szolgálja minden történeti liberalizmusa ellenére a jobboldal legszélét is. Hisz mindabban, amit felvállal: nemcsak az USA felsőbbrendűségében, de a regionális magyar kultúrfölényben is, és az “úri középosztály” naftalinszagú, sírvavigadós, fehérterroros mitológiájában, az egész népnemzeti hóbelevancban. Forradalomellenességét – ugyan, ki vonta kétségbe? – fitogtatva, érvelése egyre jobban emlékeztet a csurkás-torgyános, lábszagú sovinizmusra, és annak színes, szélesvásznú és áramvonalas orbáni változatára:

“A tíz évvel ezelőtt elkezdődött ellenforradalomról írt gondolatával egyetértek – írja Ungváry Szalai Pál Bibóról szóló egyik írásával vitatkozva. De csak azért, mert a forradalomban semmi pozitívat nem látok. A nyilasok és a kommunisták ugyanúgy társadalmi forradalmat (sic!) akartak és szét akarták zúzni a Horthy-rendszert, amely sajnos balra zárt és jobbra nyitott: kimúlásáért ezért önmaga felelős, és e kimúlás körülményei a magyar történelem nagy szégyenfoltját alkotják. Mégis az a véleményem, hogy Magyarország utoljára 1939 előtt tartozott a nyugat-európai fejlődés vonalába mindama gazság ellenére, amit az akkori hatalmi elit művelt. Fájdalmas kimondani: Bibó hazudott önmagának, amikor azt képzelte, hogy ő 1945–1948 között volt szabad.” Bibó tehát – ha megpukkad akkor is – 1939-ig volt szabad, az úri, keresztény Magyarország zsidótörvényes, kakastollas világában. És ebbe az idilli világba tört be (kevésbé) a nyilasok, és (inkább) a kommunisták felforgató ereje. Persze az “úri” Magyarországnak a nyilasok hatalomra jutásához az égadta világon semmi köze nem volt… Sőt, meg sem említi, hogy a Horthy vezette rendszer a Szovjetunió ellen önkéntesen hadba lépve mintegy egymillió magyar halálát idézte elő. Mi ez Ungvárynak? Semmiség. Ungváry azonban gyorsan felvázolja, mit tart Magyarország legnagyobb tragédiájának:

“Elgondolkoztatónak tartom, hogy mind a kommunista, mind a nyilas szélsőség mások vagyonának újraosztásával óhajtotta ‘megoldani’ a magyar társadalom szociális bajait. Ezt némi eufemizmussal ‘forradalomnak’ nevezték. A zsidóság ebbe a kísérletbe csaknem teljesen belepusztult, a svábok megúszták a kitelepítéssel (‘Madagaszkár’ helyett Nyugat-Németországba), a keresztény középosztályt, az arisztokráciát és a szorgalmas magyar parasztságot pedig addigi életformáitól és tulajdonától fosztották meg. A legyilkolt életek százezrei mellett a legnagyobb kárt az utóbbi két csoport tönkretétele okozta: az antiszemita szélsőségekre egyik sem volt különösebben fogékony, kulturáltság és szorgalom tekintetében viszont a kelet-európai színvonal felett álltak.” Tehát a magyar arisztokrácia és a “szorgalmas” magyar parasztság (szemben ugye a “lusta” román, szlovák… vagy inkább oláh, tót parasztsággal) volt az a két társadalmi réteg, amelyek – szemben a gyors társadalmi enumerációban mellőzött munkássággal (a “büdös prolikkal”, ugye) – nem voltak “különösebben” antiszemiták (éppen csak egészséges mértékben?), és kulturáltabbak, szorgalmasabbak voltak lusta és bunkó kelet-európai kollegáiknál. Íme a kishatalmi gőg kézfogása a fajmagyari büszkeséggel és a szent magántulajdon védelmével (Ungváryt ebben nem érheti faji elfogultság vádja: korábban kijelenti, hogy sem Weisz Manfréd, sem herceg Esterházy “nem érdemelte meg javai elrablását”. A munkásoknak, agrárproletároknak persze nemigen voltak elrabolható javaik – pedig aligha voltak kevésbé “szorgalmasak”, mint a fent említettek.).

Ungváry megmutatja, hogy igenis lehetséges két urat szolgálni: lehet az ember egyszerre szélsőjobboldali és liberális. Az egyik csupán a ráció, a másik az érzelmek kérdése. Mindez már – többek között – Pinochetnek is sikerült. És Magyarországon – hála a nemrég levitézlett polgári méltóságoséknak – bőviben vagyunk a szép, új stadionoknak.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ungváry Krisztián: Hazudni az igazságig. Népszabadság, 1999. 12. 18., 28. old.

² Ugyanott.

³  Ungváry Krisztián: Revizionisták. Népszabadság, 2000. 05. 22., 12. oldal.

⁴ Ungváry másutt, a Rubicon c. lap hasábjain (Menetrend – Magyarország szovjetizálásának kérdései. Rubicon 2001/10–2002/1. 51–55.o.) – szellemi erőforrásainak végére érve – minden valóságos levéltári forrást félretéve, a II. világháborúban hozzávetőleg 25-27 millió embert elveszítő Szovjetuniót, amely egyidejűleg egyébként nemzeti vagyonának mintegy 40%-át is elvesztette, teszi meg a hidegháború kezdeményezőjének. Minden új forrás, ami 1991 után napvilágot látott, arról szól, hogy Sztálin és a szovjet vezetőség mindenáron a gazdasági együttműködés perspektívájában gondolkodott, az újjáépítést nyugati tőketámogatással képzelte el. Sztálin még az antifasiszta görög partizánok britek általi lelövöldözését is “tudomásul vette”. Az erőviszonyok a Nyugat számára voltak kedvezőbbek. A “kommunizmus féken tartása” jegyében az Egyesült Államok – Anglia támogatásával – kizárták a Szovjetuniót a lehetséges amerikai tőkekihelyezések területeiről. Ezt az evidenciát sem érti a fiatal titán.

⁵ Ugyanott.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban és Kelet-Európa számos országában. Ha más okból is, az "elhallgatás" gyakorlatilag napjainkban is tart. E tanulmány közlése úttörő kezdeményezés a historiográfiai "hézag" eltüntetésére.

Az 1917-es forradalom és a második világháború kezdete közötti időszak nagyon nagy változásokat hozott az oroszországi zsidóság életében. A forradalom, amely jogokkal ruházta fel a zsidókat, ugyanakkor nem ismerte őket el nemzetként. A zsidók sem a lenini, sem a sztálini ideológia szerint nem feleltek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a nemzet fogalmát meghatározták.

Sztálin úgy vélekedett, hogy a nemzet az embereknek olyan történelmi közössége, amelyet a kultúra, a nyelv, a terület és a gazdasági élet közössége jellemez. A zsidóknak nem volt ilyen közös bázisuk és a kommunista ideológia szerint el kellett volna vegyülniük azon népek között, akik között éltek. A szovjet vezetés olykor kénytelen volt változtatni a taktikán és engedélyezni a zsidó kultúra fejlődését, de a hosszú távú sztálini politika a zsidók teljes asszimilációját tartotta szem előtt.

Ennek a hozzáállásnak a jegyében már a 20-as évek elején a zsidók csaknem minden független társadalmi szervezetét megszüntették, tekintet nélkül arra, hogy azok vallási vagy világi intézmények voltak-e. Így megszűntek a közösségek, a cionista és egyéb pártok, valamint a tanintézetek.

A szovjethatalom megsemmisítette a régi gazdasági rendszert, miközben a zsidók széles tömegeit fosztotta meg bevételeik forrásától, lerombolva e rétegek gazdasági életének alapjait. Ugyanakkor a 20-as–30-as évek gazdasági nehézségei ellenére ez a periódus a zsidó kultúra virágzásának időszaka volt, hozzá kell tennünk azonban, hogy ez nem a nemzeti kultúra kibontakozását jelentette, hanem a kommunista-internacionalista kultúráét, amely arra volt hivatva, hogy éppen a zsidók saját nyelvén, a jiddis segítségével ismertesse meg velük a kommunista eszméket. Ugyanebben az időben zajlott a zsidók tömeges áttelepülése a hagyományos “stetl”-ekből (mesztyecsko) – kis településekből – a nagyvárosokba, az ipar fejlődése, illetve a jobb munkalehetőségek reményében. A zsidók gyorsan megtalálták a helyüket a különféle állami intézményekben és a tanintézetekben. Minél aktívabban vettek részt a szovjet társadalom életében, annál erőteljesebben asszimilálódtak; a vegyes házasságok száma megnőtt.

A forradalom előtti széles körű antiszemitizmus az új, szovjet időszakban sem tűnt el. Már túlságosan beivódott az emberek tudatába. A zsidó népesség szétszóródása az országban és érzékelhető jelenlétük az állami apparátus munkájában csak erősítette az antiszemita érzelmeket a nép körében.

A szovjet törvények tiltották az antiszemitizmust, és a szovjethatalom harcolt is ellene, ami a nyílt megnyilvánulások csökkenéséhez vezetett, kiirtani azonban nem lehetett a problémát. Maga Sztálin is antiszemita volt, bár ezt igyekezett palástolni. Az 1937–1938-as megtorlásoknak sok magas állami és párttisztséget betöltő zsidó vezető is áldozatul esett. A Szovjetunióban a zsidó kultúra ezekben az években nagy veszteségeket szenvedett: bezárták a még megmaradt zsidó iskolákat, újságokat és más zsidó intézményeket, s ez mind megfelelt a szovjet ideológiának, amely szerint a végső cél a zsidók teljes asszimilációja volt. A második világháború előestéjén a szovjet zsidóknak nem voltak saját szervezeteik, vezetőik, a zsidó kultúrát pedig a kihalás fenyegette.

Az 1939–1940-es években a balti államok, Nyugat-Belorusszia, Nyugat-Ukrajna, Besszarábia valamint Észak-Bukovina Szovjetunióhoz való csatolásakor olyan zsidó tömegek lettek szovjet állampolgárok, akik gazdag és mélyen gyökerező nemzeti kultúrával rendelkeztek. Mindez jelentős változásokat idézett elő a szovjet demográfiai és kulturális fejlődésben. Mindazonáltal az országhoz csatolt területeken élő zsidóság jótékony hatással volt a szovjet zsidóságra, akik akkor már tíz éve el voltak zárva a világ zsidóságától. Ám a Szovjetunió megtámadásáig eltelt kevéske idő nem volt elég ahhoz, hogy ezek a jótékony tendenciák kibontakozhassanak.

 

Megelőző intézkedések

 

1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. Ezt a napot a hitleri politika utolsó fázisának, vagyis a “zsidókérdés végleges megoldása” kezdetének tekinthetjük, a zsidók fizikai megsemmisítése időszakának. A szovjet zsidók voltak az első áldozatok, majd őket követte Európa fennmaradó zsidó lakosságának a kiirtása.

A tragédiához előjátékul a Hitler 1933-as januári hatalomra jutását követő németországi zsidóüldözés szolgált. Ennek során amellett, hogy a zsidókat megfosztották állampolgárságuktól és a tulajdonuktól, sokukat emigrációba kényszerítették. A második világháború kezdetekor, Lengyelország megszállása után megszűnt az emigráció, a zsidókat gettókba zárták, ahol rabmunka, éhezés és betegség várt rájuk. Lengyelország, Nyugat- és Dél-Európa több millió zsidója két év leforgása alatt (1939 szeptemberétől kezdve) náci hatalom alá került.

A háború, annak az egész világra kiterjedő jellege az összes politikai és erkölcsi gátlást lerombolta. Míg a 30-as években Hitler zsidóellenes politikájának a célja a zsidók elüldözése volt, a háború kezdetére már a zsidók teljes megsemmisítése volt napirenden. Az, hogy a zsidók teljes megsemmisítéséről szóló döntést a Szovjetunió megszállásának előestéjén hozták meg, a zsidóellenes politika erősödéséről tanúskodik, és arról, hogy az agresszorok érezték – teljesen büntetlenül cselekedhetnek. Adolf Hitler, akinél a zsidók elleni gyűlölet már beteges természetű volt, a zsidókban egy külön osztályt vélt felfedezni, amely szinte az egész Szovjetuniót a kezében tartja. Úgy vélte, a kommunista ideológia és a Szovjetunió – mint az adott ideológia megvalósításának tárgya – csupán fegyver a zsidók kezében, akik az egész világ meghódítására készülnek.

A második világháború kezdete előtt fél évvel Hitler egy 1939. január 30-ai beszédében a következőket mondta: “…Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek Európában és annak határain túl sikerül még egyszer belerángatni a népeket egy háborúba, akkor ennek a háborúnak a következménye nem a világ elbolsevizálódása, következésképpen a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj kiirtása Európában.” Itt érhetők tetten Hitler alapvető nézetei, amelyek szerint a zsidóság és a bolsevizmus egy és ugyanaz; az elkövetkezendő háború a zsidók megsemmisítéséhez vezet. Hitte, hogy a szovjet zsidók kiirtásával két legyet üt egy csapásra: aláássa a szovjet állam alapjait, és megszabadul ősellenségétől, vagyis a zsidóktól.

A Szovjetunió lerohanásával a nácik előtt megnyílt az út Kelet-Európa gyarmatosítása felé. A “Drang nach Osten” politikája Hitler háborús és politikai terveinek alapját képezte. A hatalmas keleti gyarmatok az “ezeréves Reich” alapjait és a Führer álmának megvalósulását jelentették volna.

A szovjet zsidók kiirtásának előkészületei szerves részét képezték annak a tervnek, amelyet a Szovjetunió megtámadásához készítettek. Az 1941. március 13-án kelt utasításokban – amelyeket a Barbarossa tervhez (a Szovjetunió megszállásához készített terv katonai fedőneve) csatoltak és amelyeket a Wermacht legfelső parancsnoksága állított össze – a következők álltak: “A háborús területeken az SS Reichsführer a Führertől a politikai irányításra vonatkozóan különleges feladatokat kap, amelyek a két teljesen különböző politikai rendszer totális háborújából fakadnak.” A német vezetés a Szovjetunió elleni háborút mint totális háborút értelmezte, amelynek során az összes visszatartó tényezőt semmibe lehet venni, amikor a hadifoglyokról, illetve a polgári lakosságról stb. szóló nemzetközi egyezmények elveszítik jelentőségüket. Az utasításokban említett “különleges feladatok” magukba foglalták a zsidók teljes kiirtását. 1941 májusában és júniusában a Werhmacht vezetősége az említett utasításokhoz három külön parancsot csatolt, amelyek “jogi” alapul szolgáltak a náci terrorhoz az elfoglalt területeken. Az első 1941. május 13-án kelt a Barbarossa terv megvalósulásának területén érvényes törvénykezésről; a második, 1941. május 19-i keltezésű utasítás a szigorú és határozott intézkedésekről szól a Szovjetunió területén tevékenykedő bolsevik agitátorokkal, partizánokkal, szabotőrökkel és a zsidókkal szemben; a harmadik, 1941. június 6-án kelt dokumentum pedig “utasítás a komisszárokról” néven vált ismertté. Ezekben a dokumentumokban kiemelték, hogy az ellenséges ténykedéssel gyanúsítható személyeket – automatikusan idetartoztak a kommunisták, a politikai komisszárok és a zsidók –, függetlenül attól, hogy polgári személyek vagy katonák, bírósági ítélet és következmények nélkül azonnal ki kell végezni. Az a tény, hogy a zsidókat egy kategóriába sorolták az olyan ellenségekkel, mint a partizánok, a szabotőrök stb., egyet jelentett a szovjet zsidóság halálos ítéletével.

A március 13-án kelt utasítások teljesen szabad kezet adtak az SS-nek a Wermacht égisze alatt lévő területeken. A német hadsereg bűnrészességet vállalt az elkövetett bűncselekményekben és teljes felelősséggel tartozott miattuk. A további utasítások csak még inkább belerángatták a hadsereget a háborús és az emberiség elleni bűnök elkövetésébe. Heidrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal parancsnoka és egyben az SS hierarchiájának Himmler utáni második embere egy közvetlenül az SS felsőbb parancsnokainak címzett 1941. július 2-án kelt utasításában egyértelműen azt mondja, hogy az elfoglalt területeken kötelességük kivégezni a pártaktivistákat, a komisszárokat és a zsidókat.

A feladat végrehajtásához a nácik négy operatív csoportot hoztak létre, az ún. SS einsatzgruppen-t, amelyek közvetlenül Heidrich alá tartoztak. Mindegyikben 500-900 katona volt, összesen 3000 ember. Az einsatz-csoportokat végrehajtó parancsnokságokra osztották fel (ein­satz­kommando), amelyek száma egyenlő volt a századok számával. A “birodalom ellenségeinek” megsemmisítéséről szóló utasításokat titkos jellegük folytán szóban kapták az einsatzgruppen parancsnokai. 1941 júniusának elején négy ilyen csoportot vezényeltek a szászországi Pretzbe. Heidrich összehívta az einsatzgruppen és einsatz­kommandók parancsnokait, és kihirdette, hogy Hitler parancsot adott a Szovjetunió területén élő összes zsidó és a kommunista párt vezetői állományának kiirtására, és hogy ennek a feladatnak a végrehajtása az ő feladatuk lesz.

 

Statisztikai adatok

 

Nehéz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mennyi zsidó maradt a Szovjetunió elfoglalt területein, és hogy közülük hányan haltak meg. Arról, hogy a háború kezdetétől hány ember menekült el vagy hányat evakuáltak a Szovjetunió belsejébe, és közülük mennyi volt a zsidó, nincsenek adatok. A visszavonulás, a menekülés és a káosz során, ami a nyugati országrészben uralkodott a háború kezdete utáni első hónapokban, lehetetlen volt a pontos adatfelmérés. Semmilyen adat nincs a menekültek és evakuáltak számáról, azokról, akik a német légierő bombázásakor vesztették életüket, vagy akiket a helyi szovjetellenes és antiszemita elemek gyilkoltak meg. Nincs adat arról sem, hogy a Vörös Hadsereg hány visszavonuló katonáját és hány menekülő zsidót gyilkoltak le (különösen Litvániában és Lettországban), de azt sem tudjuk, hogy hányan lelték halálukat a német hadsereg előőrseinek fegyvereitől. Ezért a rekonstrukció során csak megközelítő statisztikai adatok lehetségesek.

A Szovjetunió által 1939-40-ben annektált területeken jelentős számú zsidó élt. Litvániában – nem számítva a vilniusi területet – 150 000, Lettországban 95 000, Észtországban 5000, Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában 1 270 000, Besszarábiában és Észak-Bukovinában 325 000, vagyis összesen 1 845 000. Ehhez még hozzá kell adni azt a 200 000 zsidót, akik a németek által elfoglalt Lengyelországból menekültek át, szeptembertől egészen 1939 végéig. Az annektált területeken összesen 2 150 000 zsidó élt. A németek gyors előrevonulása miatt csak kevés számú zsidónak sikerült elmenekülni, illetve evakuálni. Az annektált területek teljes zsidó lakosságának mintegy 10-12%-a menekülhetett el, de közülük sem mindenkinek sikerült eljutnia a Szovjetunió azon területeire, amelyeket még nem foglalt el a német hadsereg. Megesett ugyanis, hogy a menekülő zsidók olyan területre vetődtek, amelyet korábban már elfoglaltak a németek. A menekültek számához még hozzá kell adnunk 2-3%-ot, akik még a háború, illetve a német támadás előtt a Szovjetunió által annektált területeken éltek, és akiket elüldöztek vagy erőszakkal telepítettek át az ország belső részeibe. Akadtak köztük olyanok – Lengyelország németek által elfoglalt területeiről –, akik nem fogadták el vagy nem is kaptak szovjet állampolgárságot, vagy olyan zsidók, akik a szovjet meghatározás szerint szovjetellenesnek bizonyultak. Ide tartozott a zsidók tehetősebb rétege, a cionista mozgalom, valamint a Bund és egyéb pártok tagjai is. Ezen adatok alapján 1 750 000–1 800 000, korábban az annektált területeken élt zsidó került német hatalom alá.

A Szovjetunióban a háború előtti határokon belül az 1939-es összeírás szerint 3 020 000 zsidó élt. Néhány adat tanúsága szerint többen voltak, de az is lehet, hogy 8-10%-uk nem vállalta zsidóságát. A nyilvántartások szerint Ukrajnában 1 533 000, Belorussziában 375 000, Oroszország elfoglalt területein, beleszámítva a Krímet és Észak-Kaukázust, a háború kezdetéig 200 000 zsidó élt, következésképpen legkevesebb 2 100 000 szovjet zsidó élt a később németek által elfoglalt területeken. Ezek a területek képezték a forradalom előtt az ún. letelepedési övezetet, és itt élt a szovjet zsidó népesség 2/3-a. Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány zsidónak sikerült elmenekülnie keletre a német megszállás elől, de bizonyos kutatások alapján tudjuk, hogy 1 000 000– 1 100 000 zsidónak sikerült elmenekülnie a németek által elfoglalt területekről (ezen az 1939. szeptember 17-i határokat értjük). A keletebbre fekvő területeket csak később szállták meg, és így a zsidóknak több idejük volt, hogy elmenjenek vagy elmeneküljenek még messzebb keletre, a szovjet csapatoknak pedig arra, hogy evakuálják a népesség nagyobb részét, beleértve a zsidókat. Ezen kívül mozgósították a férfiakat. Ezen adatok alapján a zsidóság felének sikerült evakuálnia, de még így is
1 000 000–1 100 000 zsidó lett a németek foglya. Összesen 2 750 000– 2 900 000-ra tehető azoknak a Szovjetunióban (1941. június 19-ei határok) élő zsidóknak a száma, akik az elfoglalt területeken rekedve már nem tudtak elmenekülni, ott maradtak a náci hóhérok, illetve helyi kiszolgálóik áldozataiként.

 

Német közigazgatás és vezetés a megszállt területeken

 

A Szovjetunió határait 1941. június 22-én átlépő német hadsereg gyorsan haladt kelet felé. 1941 telére északon elérte Leningrád külvárosát, a középső területen Moszkva környékét, délen pedig Harkov – Rosztov-na-Donu vonalától keletebbre húzódott a határ, ameddig elértek a németek. 1941–42 telén a német csapatokat visszaverték néhány fronton, mindenekelőtt Moszkva és Rosztov-na-Donu körzetében. 1942 tavaszán és nyarán újra előrenyomult a német hadsereg, főleg a déli fronton, ahol elérték Sztálingrádot, és betörtek Észak-Kaukázusba. Ebben csúcsosodott ki a német támadás, majd elkezdődött a visszavonulás.

1944 nyarának végére a Szovjetunió szinte összes megszállt területét felszabadították.

A megszállt területeken a nácik katonai közigazgatást hoztak létre, amelyek ún. ortskommendaturen-ból (városi parancsnokságokból) és ún. feldkommendaturen-ból (kerületi parancsnokságokból) álltak. 1941 augusztusában és szeptemberében a katonai közigazgatás átadta az irányítást a messze a hátországban található kerületek polgári közigazgatásának. A polgári közigazgatás élén Alfred Rosenberg állt, aki a megszállt keleti területek minisztere volt. A polgári közigazgatás, azaz a birodalmi parancsnokság két közigazgatási egységre volt felosztva: az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokságra Erich Koch vezetésével (Volin és Poleszk terület, majd később Ukrajnának a Dnyepertől nyugatabbra fekvő körzetei), valamint az Ostland, a Keleti Birodalmi Parancsnokságra, Henrich Lose vezetésével (Lettország, Litvánia, Észtország, Belorusszia nyugati területei és Minszk illetve Szluck). A birodalmi komisszáriátus főparancsnokságokra tagozódott, élükön a főparancsnokokkal. A főparancsnokságok pedig területi komisszáriátusokból álltak, élükön a területi komisszárokkal.

Kelet-Galícia Lvov várossal Lengyelország főkormányzóságához tartozott, amelynek vezetője Hans Frank volt.

Belosztok-Grodno körzetében külön közigazgatási egységet hoztak létre “Belosztok Főkörzet” elnevezéssel, amely Kelet-Poroszország gauleiterének, Erik Kochnak volt alárendelve, aki egyben az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokság vezetője volt.

A Szovjetunió által 1940. június végén elfoglalt Besszarábiát és Észak-Bukovinát visszakapta Románia. Egy hatalmas terület, melyet Transznyisztriának neveztek, és amely a Dnyesztertől a Búgig terül el, magában foglalva Odesszát, a német-román szerződés értelmében, 1941. augusztus 30-val szintén Románia fennhatósága alá került.

Azokon a németek által megszállt területeken, amelyek közvetlenül a front mellett voltak, a megszállás végéig katonai közigazgatás gyakorolta a hatalmat. Ide tartozott Belorusszia Minszktől és Szlucktól keletre elterülő egész területe, a Dnyeper folyótól keletre Ukrajna egész területe (kivéve Melintopolszkij körzetet) illetve az OSZFSZK összes megszállt területe.

A falvakban, városokban és kerületekben a német katonai, illetve polgári közigazgatás nevezte ki a helyi lakosokból az elöljárókat és a városparancsnokot, a “polgármestert”. Minden kerületben és városban volt egy helyi önkéntes lakosokból álló ún. Ordnungsdienst, rendőrség, melyet néhány német tiszt irányított. Ugyanakkor a kerületi és városi rendőrség részlegeinek vezetői között voltak helyi lakosok is. Ezek a részlegek közvetlenül a német rendőrség alá tartoztak. Minden kerületben háromszáz-ötszáz helyi rendőr volt. A nagyvárosokban hozzávetőlegesen ugyanennyi rendőr tevékenykedett. A balti államokban, Belorussziában és Ukrajnában ezen kívül még mozgó rendőri zászlóaljakat is létrehoztak. E zászlóaljak egy része olyan volt katonákból állt, akik átálltak a németek oldalára.

A megszállás éveiben 170 hasonló mozgó rendőri zászlóaljat alakítottak, amelyekben észtek, lettek, litvánok, ukránok, kozákok, tatárok, oroszok és más nemzetiségbeliek szolgáltak. Ezek a zászlóaljak szintén a német rendőrségnek, néhány esetben pedig a német hadseregnek voltak alárendelve.

A német hivatalos adatok szerint az Ostland Birodalmi Parancsnokság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében 10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában nem vettek részt.)

 

A megsemmisítés menete

Első szakasz: 1941. június 22-től 1941–42 teléig

 

A megszállt területeken élő zsidó lakosság kiirtását a német bevonulás első napján megkezdték, és nem szűnt meg a németek végleges kiűzéséig.

A megsemmisítést 3 periódusra lehet felosztani:

1. Az 1941. június 22-től 1941-42 teléig tartó periódus. Ez idő alatt Lettország, Litvánia, Észtország, Moldávia (Besszarábia és Észak-Bukovina) zsidóságának jelentős részét elpusztították, és szinte teljesen kiirtották Kelet-Belorusszia, Kelet-Ukrajna, valamint az OSZFSZK elfoglalt területeinek zsidó lakosságát.
2. A második periódusban, amely 1942 tavaszától ’42 végéig tartott, kiirtották Ukrajna, Belorusszia nyugati és az OSZFSZK 1942 nyarán elfoglalt déli részének szinte teljes zsidó lakosságát.
3. A harmadik periódus 1943 kezdete és a németek visszavonulása közé tehető. Ebben a szakaszban ölték meg a megmaradt zsidóságot. Az utolsó gyilkosságokat a német visszavonulás kezdetének időpontjához lehet kötni.

A Szovjetunió belsejében a német hadsereg első vonalával együtt nyomultak előre az SS végrehajtó csapatai is. Az A-csoport Leningrád felé haladva a balti államokban tevékenykedett; a B-csoport Belorussziában és a Moszkvához vezető útvonalon; a C-csoport Ukrajnában és Kijev felé haladt, a D-einsatz csoport pedig Moldáviában és Dél-Ukrajnában, egészen a Fekete-tenger északi partjáig terjedő területen tevékenykedett és a Krím-félsziget, illetve a Kaukázus felé tartott. A “tisztogatás” elvégzéséhez, és a zsidók kiirtásához külön brigádok (“Waffen SS”) is csatlakoztak az einsatz csoportokhoz, amelyek a polesszi mocsarak területein és Dél-Belorussziában tevékenykedtek. A német front minden egyes harcövezetében [Észak (Nord), Közép (Mitte), Dél (Süd)] volt egy főparancsnok, aki az SS-t és a rendőrséget irányította. Az ő parancsnoksága alá tartoztak a Waffen SS egyes egységei, a kivégző osztagok (einsatzgrppen), a német rendőrség brigádjai és a politikai osztagok, vagy­is a helyi lakosság önkéntesei. Ők mindannyian részt vettek a zsidók kiirtásában.

Az elfoglalt területek mindegyikén a végrehajtó csapatokkal és az SS egyéb részlegeivel együtt a helyi lakosság is bűnrészességet vállalt a zsidók kiirtásában. Ez az együttműködés különösen nagy méreteket öltött Litvániában, Lettországban, Észtországban, Moldáviában csakúgy, mint Nyugat-Ukrajnában.

Az elfoglalt területek némelyikén voltak olyan helyi lakosok, akik önkéntesen szolgáltak az SS végrehajtó csapataiban. A D-einsatz csoportokhoz tartozó 10-es einsatzkommandóban is, mely 1942-ben Oroszország déli részén (Rosztov, Krasznodar), majd később Belorussziában és Lengyelországban tevékenykedett, voltak olyan, a helyi lakosságból verbuválódott egységek, amelyek részt vettek a zsidók és más békés polgárok valamint a partizánok kivégzésében. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál”, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. A helyi lakosság közül nem kevesen voltak, akik még más Einsatz csoportokban is szolgáltak.

Kik voltak ők, a nácik helyi cinkosai? Mindenekelőtt antiszemiták, fasiszták, szélsőséges nacionalisták és különféle árulók. Akadtak köztük olyanok is, akik a társadalom söpredékéhez tartoztak, vagy egyszerűen tolvajok, fosztogatók, akiknek csak az volt a céljuk, hogy ellopják a zsidók vagyonát és kisajátítsák házaikat. A megszállás első napjaiban a pogromok résztvevői több ezer zsidót öltek meg és raboltak ki. A pogromok első hullámát aztán a zsidók tömeges és szervezett lemészárlása követte az SS kivégző osztagai által.

Kaunasban (Kovno) 1941. június 25-26-án a litván fasiszták 1500 zsidót öltek meg, felgyújtották házaikat és zsinagógáikat. Az elkövetkezendő néhány napon még további 2300 zsidót gyilkoltak le. Lvovban az ukrán fasiszták 1941. június 30-a és július 3-a között 4000 zsidót öltek meg, és hasonló pogromok zajlottak a lettországi Rigában, Litvániában valamint Nyugat-Ukrajna más városaiban is. A területek némelyikén, különösen a kisebb településeken és zsidók lakta falvakban a zsidók legyilkolását a rendőrség és az önkéntesek végezték, szinte a németek közreműködése nélkül. Ők fogdosták össze a menekülni próbáló zsidókat. A több ezer fős helyi önkéntesek nélkül a németek nem tudták volna felkutatni, azonosítani és megsemmisíteni az elfoglalt területek zsidó lakosságát.

Az SS einsatz csoportjainak módszere a zsidók tömeges kiirtására a következő volt: a zsidókat kivezényelték otthonaikból, majd a város közelében már előre elkészített gödrökhöz vagy tankcsapdákhoz vezették őket. Itt csoportokba osztották és sorba állították őket, majd lelőtték mindannyiukat, és az egészet betemették földdel. Az is előfordult, hogy magukkal a zsidókkal ásatták ki a gödröket. Kelet-Ukrajnában, Kelet-Belorussziában és a többi Hitler által elfoglalt területeken e mellett még “lélekfojtókat” is használtak.

Otto Olendorf a D-einsatz csoport parancsnoka a nürnbergi per során a következőképpen írta le egységeinek munkamódszerét. “A csoport egy része bement a faluba vagy a városba. Ott megparancsolták az elöljárónak, hogy gyűjtse össze a zsidókat az áttelepítés érdekében. Itt először megkérték őket, hogy értékes tárgyaikat hagyják az osztag parancsnokainál. A kivégzés előtt mindenkire ráparancsoltak, hogy vegye le felső ruházatát. Férfiakat, nőket, gyermekeket a kivégzés helyére vittek, ami általában egy a közelben lévő tankcsapda volt… Az egység vezetője, illetve a speciálisan erre a célra alkalmazott emberek feladata volt az áldozatokat agyonlőni…”

Az előrenyomuló kivégző egységek csak “halott völgyeket” hagytak maguk mögött – tömegsírokat Rumbulban, Riga alatt, a Kilencedik erődben Kaunasban, Ponorahban Vilnius előtt, Malij Trosztanceben Minszk közvetlen közelében, Babij Járban Kijevnél, Drobic Járban Harkov alatt és a Szovjetunió sok más helyein is, ahol a német hadsereg végig vonult.

Az A-einsatz csoport Litvánia, Lettország és Észtország területein teljesített szolgálatot. Amikor a katonai adminisztráció átadta a vezetést a polgári adminisztrációnak, az A-csoport ezzel egyidejűleg kezdte ellátni a biztonsági (az SD) funkciókat.

Litvániában (ide értve a Vilniusi területet is) 220 000–225 000 zsidó került fasiszta uralom alá. Ezek közül több mint 175 000 embert öltek meg 1941 decembere előtt. A kisebb városokban a zsidókat egyetlen akció során irtották ki, míg a nagyobb városokban ez olykor hónapokig is eltartott. Vilniusban a német megszállásig 57 000 zsidó élt. 1941 júliusában, a megszállás első hónapjában körülbelül 5500 férfi halt meg. 1941. augusztus 31-e és október 6-a között a vilniusi gettó létrehozásakor két akciót hajtottak végre, amelyek során 10 000–12 000 zsidót öltek meg, férfiakat, nőket és gyerekeket. A következő akció során, szeptember 15-e és december 22-e között mintegy 17 000–18 000 embert pusztítottak el. A vilniusi zsidók legyilkolása Ponorahban történt, 12 km-re a várostól. Az akciók után 1941 decemberére a vilniusi gettóban 20 000 zsidó maradt. Kaunasban körülbelül 36 000 zsidó élt, közülük 1941. július és október vége között a Hetedik és Kilencedik erődben 18 000 embert végeztek ki. Csak 1941. október 29-én 9000 embert lőttek agyon. Az említett akciók után a kaunasi gettóban kevesebb mint 17 000 zsidó maradt. A saulajszi gettóban 5000, a svencsoniban körülbelül 500. Litvánia összes többi zsidó közösségét 1941 végéig kiirtották.

Lettország területén a németek megérkezéséig több mint 75 000 zsidó maradt. Közülük 68 000 embert 1941 december vége előtt kivégeztek. Ez év júliusában Rigában 5000 zsidó férfit öltek meg. Október 25-én létrehoztak egy gettót szintén Rigában, ahová 30 000 zsidót tereltek be. Két akció során, amelyekre november 30-án és december 7-9-én került sor a rumbuli erdőben, 16 km-re a várostól, 25–28 000 zsidót lőttek agyon, akiket a rigai gettóból szállítottak oda, így a megmaradtak száma kevesebb, mint 5000 volt.

Dvinszkben (Daugavpilsz) 14–16 000 zsidót zártak gettóba, akik korábban a városban és a környező mesztyecskókban éltek. Szinte mindegyiküket megölték az augusztus 8-ai, 18-19-ei és a november 7-9-ei akciók során, így a gettóban körülbelül ezren maradtak. Liepaje városában 7000 zsidó maradt német fogságban, közülük 1941 decemberére ezret hagytak életben. A többiek a sorozatos mészárlásoknak estek áldozatul. Lettország összes többi városából és falujából teljességgel kiirtották a zsidókat.

Észtországban körülbelül 2000 zsidó maradt. Közülük szinte az összes férfit még a megszállás első hetében kivégezték a németek és azok észt bűntársai. A maradékot (kb. ezer embert – túlnyomó részt nőket, gyerekeket és időseket) a Tallin alatti harkui táborba zárták. Egy részüket még ott ki is végezték, míg körülbelül 500-at 1941 végén Pszkovba deportáltak, ahol lelőtték őket.

Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában a megszállás első hónapjában a németek több tízezer zsidót gyilkoltak meg. Nyugat-Belorussziában, ahol a B-einsatz csoport tevékenykedett, nem kevesebb, mint 50 000 zsidót, többségükben férfiakat végeztek ki.

Pinszk (Poleszje) városában az ott élő 20 000 zsidóból három nap leforgása alatt (augusztus 5-7) 4500 férfit mészároltak le. Breszt-Litovszk­ban 21 000 zsidóból a megszállás első heteiben 5000 férfit öltek meg. December 8-án egy Novogrukában végrehajtott akció során 7000 zsidóból 4500-at végeztek ki.

Az 1941. június 31-én elfoglalt Minszkből is csak kevés zsidónak sikerült elmenekülnie vagy evakuálnia. A városban körülbelül 100 000 zsidó maradt, akiket a szomszédos falu zsidóival együtt július 25-én gettóba zártak. A minszki zsidók kiirtása szinte a megszállás végéig folytatódott. Augusztusban 5000 zsidót lőttek agyon, többségükben férfiakat; az Októberi Forradalom évfordulójáig, november 7-ig 12 000-et, majd november 20-án még 7000-et gyilkoltak le. A kivégzések helyszínéül a várostól nem messze lévő Tucsinka falu szolgált. 1942. március 2-án további 5000 áldozatot követelő mészárlás zajlott. Az áldozatok egy részét a gettó területén ölték meg, másik részüket Ratomszk utcáin.

Nyugat-Ukrajnában a C-einsatz csoport működött. Luck (Volin) városában 1942. július 4-én 3000 zsidó férfit öltek meg. Rovno városában, ahol hozzávetőlegesen 28 000 zsidó élt, november 6-8-án körülbelül 21–23 000 embert irtottak ki. Nyugat-Ukrajna más városaiban is hasonló tömegmészárlások történtek.

1941 júliusában Kárpátaljáról, amely magyar fennhatóság alá tartozott, 18 500 zsidót kergettek el az ukrajnai Kamenyec-Podolszki területre. (Erről az eseményről a nem régen elhunyt Ságvári Ágnes írt feltáró tanulmányt a Múltunk c. folyóiratban – a szerk.). Jelentős részük Lengyelországból, Németországból és más országokból menekült oda; a magyar hatalom “idegeneknek” tekintette őket. Közülük 14 000 embert 1941 augusztusának végén a D-einsatz csoport és az ukrán rendőrség Kamenyec-Podolszk mellett agyonlőtt.

Besszarábiában és Észak-Bukovinában már a harcok idején, e területek német és román megszállásának kezdetekor hozzáláttak a zsidók tömeges megsemmisítéséhez. A román csapatok és csendőrök, valamint a helyi lakosok a D-einsatz csoport közreműködésével 1941 júliusában és augusztusában 150 000 zsidót öltek meg, ami a háború előtti helyi zsidó lakosság fele volt. A genocídiumot erőszak és rablás kísérte. A túlélőket gettókba és táborokba zárták. Csernovciban, Kisinyovban és más városokban is voltak ilyen gettók.

1941 szeptemberében és októberében megkezdődött a megmaradt zsidók tömeges kiűzése Besszarábiából, Észak- és Dél-Bukovinából, valamint Dorohoj és Transznyisztria területeiről. 1941 végére a számuk elérte a 120 000-t. Körülbelül 20–25 000 kiűzött már nem jutott el Transz­nyisztriába: útközben meghaltak az embertelen bánásmód miatt, vízbefúltak a Dnyeszteren való átkeléskor, vagy a román őrség golyói végeztek velük. A 100 000 célba ért zsidó többségét az észak- és közép-transznyisztriai gettókba és táborokba zárták. Besszarábiában mindössze pár száz, míg Bukovinában és Csernovciban 1941 végére körülbelül 20 000 zsidó maradt.

Transznyisztriában, ahová Besszarábiából és Bukovinából telepítették át őket, a háborúig körülbelül 300 000 zsidó élt, közülük 180 000-re tehető az odesszai zsidók száma. Egy részüknek, körülbelül 185 000 embernek, nem volt ideje evakuálni Ukrajna e részéről, így ők ott rekedtek az elfoglalt területeken, akik közül 90 000 ember odesszai zsidó volt.

1941 június-júliusában, a megszállás első napjaitól kezdve a D-einsatz csoport megkezdte a Transznyisztria területén élő zsidó lakosság kiirtását. Odesszát 1941. október 16-án foglalták el a német csapatok. A következő napon 3–4000 zsidó férfit tartóztattak le és lőttek agyon. Október 22-e éjszakáján partizánok, előre elkészített aknákkal felrobbantották a város román parancsnokságát. A robbanás következtében 66 német és román tiszt, illetve katona halt meg. A román vezetés erre terrorral válaszolt. Az elkövetkező három napon, október 23–25-én 35 000 odesszai zsidót lőttek agyon vagy égettek el élve. Egy részüket a kikötőnél lévő parkban, másokat Dalnyik falunál, nem messze a várostól végeztek ki. Odessza életben maradt zsidóit a Pervomajszk környéki és a Bug nyugati partján lévő táborokba kergették és tartották fogva, de nem sokáig. December 21–31. között a bogdanovkai táborban 50 000 helyi zsidót mészároltak le. A Domanyevka és Berezovka táborban 1942 január-februárjában mintegy 20 000 embert, majd március-május folyamán további 3225 személyt öltek meg. Ezek az adatok a román csendőrség feljegyzésein alapulnak. Az akciók többségét SS csoportok hajtották végre, amelyek részben a helyi, Transznyisztriában élő német lakosság önkénteseiből álltak. A megsemmisítési akciók során a német csapatokkal tartott a román csendőrség és az ukrán rendőrség is. Az életben maradt helyi zsidókat a Besszarábiából és Bukovinából elüldözöttekkel együtt különféle táborokba és gettókba zárták, ahol kegyetlen sors várt rájuk: tízezrek haltak meg az éhségtől, betegségektől, fagytól, a nehéz kényszermunkától, és a Transznyisztriában őket ért megaláztatásoktól.

A kelet felé vonuló B-, C- és D-einsatz csoportok elsősorban Ukrajna és Belorusszia nyugati részein hagytak maguk mögött olyan zsidókat, akiket nem értek el a megtorló akciók. Litvánia, Lettország és Észtország elfoglalásakor és a megszállás egész ideje alatt az A-einsatz csoport is tevékenyen részt vett a zsidók kiirtásában. Az ő számlájukra írható a balti köztársaságokban élő 300 000 zsidó több mint 80%-ának a megsemmisítése, akiket főképpen a megszállás első szakaszában, még 1941–42 tele előtt öltek meg. Ugyanakkor Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna zsidóságának a 15-20%-a halt meg, ami azzal magyarázható, hogy Nyugat-Ukrajnának a lengyel főkormányzósághoz csatolt területein csak 1942 tavaszán kezdődött meg a zsidók tömeges megsemmisítése.

 

A német hadsereg zsidóság ellen elkövetett bűntettei

 

A megszállt területeken lévő német hadsereg és katonai közigazgatás, a hadsereg felső vezetésének parancsai szerint, zsidóellenes politikát folytatott, és az SS végrehajtó csapatait segítette, beleértve a zsidóellenes tevékenységüket is. Az elfoglalt városok és települések mindegyikében, már a megszállást követő első napokban, olyan szabályokat vezettek be, amelyek alapján a zsidóknak regisztráltatni kellett magukat és sárga csillag viselésére kötelezték őket, hogy megkülönböztessék magukat a népesség többi részétől. Ezzel párhuzamosan a katonai hatóságok létrehoztak zsidó tanácsokat is, amelyek a zsidó közösségeket irányították a táborokban és a gettókban. A parancsok végrehajtásáért a tanács tagjai az életükkel feleltek. A katonai hatóságok parancsban adták ki, hogy a zsidók milyen kényszermunkákat kötelesek végezni, és szögesdróttal körülvett gettókban különítették el őket, amelyeket fegyveres csapatok őriztek. Így tette lehetővé a katonai vezetés az SS einsatz csoportjainak a bűnök elkövetését.

Minszk katonai parancsnoka 1941. július 20-án parancsot adott ki, hogy a városban tartózkodó zsidókat zárják gettókba. Ugyanígy rendelkezett Vityebszk katonai parancsnoka 1941. július végén, augusztus elején, valamint Harkov parancsnoka december 14-én. Így történt más városokban is. A gettóba zárás mindig a megsemmisítésnek az első része volt, ami már a szögesdrótok mögött zajlott. Néhány helyen a zsidókat egy, a német városi vagy kerületi katonai közigazgatás által kijelölt helyen gyűjtötték össze (azzal az indokkal, hogy kitelepítik vagy hogy dolgozni viszik őket, valójában tömeges kivégzésről volt szó), de olyan is előfordult, hogy a német katonai adminisztráció a zsidók megsemmisítésének a felgyorsítását kérte az einsatz csoportoktól, mert a zsidókat olyan elemnek tekintették, amely veszélyezteti a biztonságot és felesleges gazdasági teher. Így volt ez Szimferopolban, Dzsankojban, a Krímben és még sok más helyen. A katonai adminisztráció örmény csapatokat vezényelt a kivégzés helyére küldött zsidók mellé őrként. Magát a megsemmisítést az SS einsatz csoportjai, a Waffen SS katonái, az SD-ben szolgálók és a helyi rendőrség végezték. Így például 1941 augusztusának elején Salmuth tábornok, a 30-as örmény hadtest vezetője parancsot adott Kodim (Ukrajna) város összes zsidójának a megsemmisítésre. A feladat elvégzésével a 10-es einsatz csoportot és 300 alárendelt embert bízott meg.

 

Munkaerőszükséglet

 

1941 végére a megszállt területek német hatóságának egy része megértette, hogy a tél beköszöntéig a háború nem fog befejeződni, Moszkvát – számításaik és jóslataik ellenére – nem sikerül bevenni, így tehát hosszan tartó háborúra kell felkészülni. A németeknek meg kellett szervezniük a hátországot azzal a céllal, hogy ellássa a hadigazdaság szükségleteit, amihez munkaerőre és szakemberekre volt szükség. Erre való tekintettel a német polgári közigazgatás számos helyen, az SS részéről tapasztalható ellenállás mellett, határozatot hozott a zsidók kiirtásának késleltetéséről az ellenőrzése alá eső területeken, egyes helyeken megőrizvén a gettókat és a munkatáborokat. Néhány városban az ellátásért felelős hadtápparancsnokság követelte azon zsidók likvidálásának ideiglenes felfüggesztését, akik gyárakban, műhelyekben és más létesítményekben dolgoztak, és akiknek termelése katonai szempontból fontos volt. Ennek eredményeképpen maradtak fönn gettók olyan nagyvárosokban is, mint Riga, Vilnius, Kaunas, Baranovicsi, Minszk és más, kisebb városokban, ahol zsidók tömegei a német hadigazdaság szükségleteire dolgoztak. Ezen gettók többsége az 1939–40-ben a Szovjetunióhoz csatolt területeken volt. A nagyvárosokban található gettók közül a minszki volt az egyetlen, amely a németek által megszállt, a második világháború kezdetéig a Szovjetunió határian belüli területen volt elhelyezve. A minszki gettó fennmaradásához hozzájárult az a körülmény, hogy ez a város Ostland polgári igazgatása alá tartozott. Sorsa ugyanolyan volt, mint a többi hasonló gettóé.

 

A katonai igazgatás alá eső területeken az SS einsatz csoportjai teljes cselekvési szabadságot élveztek, és ott semmilyen gazdasági meggondolás vagy zsidó munkaerő-szükséglet nem játszott szerepet. Ezeken a területeken folytatódott a zsidóság teljes megsemmisítése. Amikor a német katonai igazgatás 1941 végén–1942 elején polgári igazgatás alá helyezte Kelet-Ukrajna területének egy részét, addigra az SS einsatz csoportjai a zsitomiri, nyikolajevi, dnyepropetrovszki és melitopolszki terület szinte összes zsidóját kiirtották.

 

A megsemmisítési műveletek második része:

1942 tavasza – 1942 vége

 

Az 1942-es év első hónapjai viszonylag “csendesen” teltek – a zsidók megsemmisítése kisebb méreteket öltött, mint 1941 végén. Ennek az volt az alapvető magyarázata, hogy a kemény tél megnehezítette a gödrök kiásását, ahová a halottakat temették. 1942 tavaszán újra megindult a zsidók tömeges lemészárlása, különösen Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában, ahol sok zsidót nem végeztek ki az első időszak során. A munkaerő-szükséglet, ami meghosszabbította az olyan, 1941 végén létrehozott nagyobb gettók létezését, mint a vilniusi, kaunaszi, minszki stb., sem akadályozta meg a más helyeken létező gettók megsemmisítését. Ez volt az egyik ellentmondás, amelybe a megszállt területek német közigazgatása keveredett: a vezetőség egy részének szüksége volt a munkaerőre, és kereste is azt, hiszen a kényszermunkáért nem kellet fizetni; ugyanakkor a német vezetőség másik részének, különösen az SS csapatoknak a feladata a munkaerő megsemmisítése volt.

1942 teléig több százezer nyugat-belorussziai és nyugat-ukrajnai zsidót öltek meg. Nyugat-Belorusszia és Minszk német parancsnoka, Wilhelm Kube tábornok július 31-én jelentette a Keleti Terület Birodalmi Komisszárjának, hogy az utóbbi tíz hét során 55 000 zsidót likvidáltak Belorussziában, és az életben maradtak többségét az elkövetkezendő hónapokban fogják megsemmisíteni.

A belorussziai zsidók kiirtása egészen 1942 teléig tartott. Az ott élő zsidók többségét megsemmisítették. Csak a külvárosokban maradtak kisebb gettók és munkatáborok.

Grodno városa és a hozzá közeli területek (a Szovjetunió mostani határainál) “Belosztok Főkörzet”-hez tartoztak a megszállás ideje alatt. 1942 novembere és 1943 januárja között 30 000 itt élő zsidó került a treblinkai és auschwitzi haláltáborokba. Néhányukat először Volkovszkba és Kalbaszinába vitték gyűjtőtáborokba, más részük rögtön a haláltáborokba került. Ebben az időben Poleszje, Ukrajna birodalmi parancsnokához csatolt környékén is folyt a zsidók tömeges megsemmisítése. 1942. október 29-től november 1-ig Pinszk városában 17000 zsidót lőttek agyon, és likvidálták a gettót. Október 15–18 között pedig a breszt-litovszki gettó szűnt meg, miután lakóit agyonlőtték.

Ebben az időszakban a polgári irányítás alá tartozó körzetekben nagyon sok helyi rendőr is részt vett a zsidók kiirtásában. Az SS kivégző osztagai (az A-einsantz csoportot kivéve) ebben az időben keleten, a frontvonal közelében tevékenykedtek, azokban a körzetekben, amelyek a katonai vezetőség uralma alatt álltak, míg a polgári fennhatóság alatt álló körzetekben a zsidókat az esetek túlnyomó többségében a helyi rendőrök lőtték agyon.

A szmolenszki gettót, amely közel 2000 zsidót tömörített magába, 1942. július 15-én semmisítették meg. A gettó összes lakóját agyonlőtték. Ez volt az utolsó gettó, amely a katonai vezetőség irányítása alatt volt. Kisebb munkatáborok még maradtak néhány városban. Itt olykor százával voltak zsidó szakemberek.

1942-ben a német hadsereg, amikor megkaparintotta Dél-Oroszország egyes területeit és a Krími-félszigetet, rögvest legyilkolta a helyi zsidókat és a nyugati körzetekből jövő menekülteket, akiknek nem sikerült evakuálniuk. A kiszlovodszki katonai parancsnokság 1942. szeptember 9-ei utasítása nyomán 2000 zsidót bevagoníroztak, majd a Minyeralnije Vodi állomáson agyonlőtték őket. Itt semmisítették meg a pjatyigorszki és a jesszentukovi zsidókat is, akiket szintén vonaton szállítottak ide. Minyeralnije Vodiban összesen 6000 zsidót öltek meg. Rosztov városában, amelyet a németek 1942. július végén másodszor is elfoglaltak, már 1942. augusztus 11-ére az egész zsidó lakosságot kiirtották. A városi tanács adatai szerint a megszállás ideje alatt, 1942. február 13-tól kezdve, 15 000–16 000 zsidót öltek meg. 1942. augusztus 11-e után a rosztovi zsidók megsemmisítésekor esetenként használtak teherautó-kipufogógázt is. A sztavropoli zsidókat 1942. augusztus 15-én végezték ki. Kercs városát 1942. május 15-én foglalták el, majd néhány nappal később közel 2000 zsidót lőttek agyon. A Krímben a németek nem csak a zsidókat lőtték agyon, hanem a krímieket is, akiket egy kalap alá vettek a zsidókkal. A karaimokat azonban nem bántották, mert úgy vélték, hogy faji hovatartozásuk szerint ők nem zsidók. Észak-Kaukázusban csak kevés ott élő hegyi zsidó esett a mészárlás áldozatául, mivel a megszállás csak pár hónapig tartott. A németek nehezen tudták eldönteni, hogy a hegyi zsidókat faji alapon zsidóknak tekintsék-e, de még mielőtt végleges döntés született volna erről a kérdésről, a Szovjet Hadsereg kiűzte a németeket.

 

A más országbeli zsidók megsemmisítése a Szovjetunió megszállt területein

 

Az első zsidók, akiket más országból a németek által megszállt szovjet területekre hurcoltak – Magyarországról érkeztek. Mint említettük, 1941 augusztusában 14 000 zsidót lőttek agyon a németek, akiket a magyar hatóság deportált az Ukrajnában lévő Kamenyec-Podolszkba.

A náci Németország vezetői a szovjet zsidókon túl a németországi, az ausztriai, a cseh protektorátusbeli és a moráviai zsidókat is a Szovjetunió területén tervezték kiirtani. Azt akarták, hogy Németország területét teljesen “megtisztítsák” a zsidóktól, azaz “judenfrei” legyen. Ezért úgy határoztak, hogy 1941 szeptember-októbere során a fent említett országok zsidóit Kaunas, Minszk és Riga területére deportálják, s ott a helyi zsidókkal együtt semmisítik meg őket. Abban az időben még nem működtek az Auschwitzhoz, illetve Treblinkához hasonló haláltáborok, így a zsidók fizikai megsemmisítése csak a Szovjetunió megszállt területein folyt.

A zsidók Harmadik Birodalomból való deportálásáról szóló parancsot a Rigában lévő Keleti Területek Birodalmi Komisszáriátusa kapta meg, 1941. november 7-én. A parancsban az állt, hogy 50 000 zsidót fognak deportálni a Harmadik Birodalomból, amelynek egy részét Minszkbe, a másik részét pedig Rigába szállítják. A deportálást speciális járművek segítségével fogják végrehajtani, amelyek mindegyikében 1000–1000 ember utazik majd.

1941 szeptemberétől 1942 októberéig a Harmadik Birodalomból 35 ezer zsidót deportáltak Minszkbe. Egy részüket a minszki gettóba zárták, külön a helyiektől, ahol rövid időn belül ki is végezték őket. A megmaradtak még a minszki gettóig sem jutottak el: Malij Trosztyanyecben kivégezték őket, és ismeretlen számú, Németországból elhurcolt zsidót végeztek ki még a kanuasi Kilencedik erődben.

Rigába 1941. december végétől 1942 tavaszáig 25 000 zsidó érkezett. Egy részüket a rigai gettóban helyezték el, amely teljesen kiürült azok után, hogy 1941. december elején az összes ott lévő helyi zsidót kivégezték, míg másik részüket egyenesen Rumbulba vitték és ott lőtték agyon. A minszki és a rigai gettóban élő külföldi zsidókat elkülönítették a helyi zsidóktól az úgynevezett “német gettókba”. Az ő köreikben nagyobb volt a halálozási arány, mert kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettóban lévő nehéz körülményekhez. A nyelv ismerete nélkül és kapcsolatok hiányában nehezebb volt eladni meglévő holmijaikat vagy elcserélni azokat élelemre. Azokat, akik nem haltak meg az éhezéstől vagy a betegségektől, a helyi zsidókkal együtt végezték ki. A Németországból és más országokból a minszki és a rigai gettóba került zsidók közül csak néhányan élték túl a háborút.

1942 nyarán a varsói gettó felszámolásakor, 3–4000 férfit deportáltak onnan a Lesznoj táborba, ami a Bobrujszk városa melletti erdőben volt. Ez a tábor volt az SS utánpótlási központja. Varsóból a zsidókat vonattal vitték Bobrujszk állomásig, onnan pedig autóval a táborig, ahol a lengyel zsidókat egy külön, szöges dróttal körülvett helyen tartották. A munkakörülmények iszonyatosak voltak. 1943 nyarán a táborban elkezdődtek a kivégzések, és 1943 nyarának végére, őszének elejére az összes bentlakó zsidót megölték. A kivégzések helyéül a Bobrujszk–Minszk vasútvonal mentén kiásott árkok szolgáltak.

Körülbelül 40–42 000 magyar zsidót küldtek kényszermunkára a “munkás zászlóaljak” kereteiben, amelyek a Szovjetunió elfoglalt területein állomásozó magyar csapatok részei voltak. Ezek a zsidók az útépítéseken és a védelmi eszközök építésén dolgoztak, de a területek aknátlanítására is használták őket – aknakeresők nélkül. Legtöbbjük éhen halt, a betegségektől pusztult el vagy az aknák tépték szét őket. Sokukat a német vagy a magyar katonák lőtték agyon. Kevesen voltak olyanok, akiknek sikerült életben maradniuk e “munkászászlóaljakban”. A túlélők egy része szovjet fogságba esett, a közülük életben maradottak pedig csak néhány év múlva szabadultak, a háború után.

 

Vegyes házasságok és az azokból származó gyermekek

 

A Szovjetunió elfoglalt területein a megszálló német csapatok zsidónak tekintettek és kivégeztek minden olyan embert, akinek legalább az egyik szülője zsidó volt. Erőszakkal vették el az orosz, ukrán, belorusz stb. anyáktól a vegyes házasságban született gyermekeiket, és vitték őket a halál gödreihez. Volt olyan, hogy eközben a zsidó édesapa a fronton harcolt, és nem is tudott a gyermekével történtekről. Az elfoglalt területeken élő, vegyes házasságból származó gyerekekkel kegyetlenebbül bántak, mint Németországban élő sorstársaikkal, ahol csak nyomoztak utánuk, de nem küldték haláltáborba őket. Ez azzal magyarázható, hogy a németek megvetettek más népeket és ellenségként kezelték őket. Különösen felbőszültek a szláv és zsidó vér keveredése láttán. Sokszor a nem zsidó édesanyát is a gyermekével együtt lőtték le.

Klimovicsi városában (Mogiljov körzet) még 1941 novemberében az összes zsidó lakost kivégezték. 1943 áprilisában akciót szerveztek a vegyes házasságokban született gyermekek ellen, akiket orosz édesanyjukkal együtt tartoztattak le és vetettek börtönbe.

Április 12-én Klimovicsiben az összes vegyes házasságból származó gyermeket, cigányt és néhány orosz anyát megöltek. Az ilyen esetek más városokban és településeken is megtörténtek.

 

A zsidók harca a létért és a helyi lakosság

 

A gettókban és táborokban az élet a halál árnyékában folyt és mindennapi gyötrelmekből állt: éhezésből, betegségből, kényszermunkából és megaláztatásból. Szüntelenül voltak olyan akciók, amelyek során a munkaképteleneket, vagyis a gyerekeket, az időseket és a betegeket kivégezték.

A gettólakók a zsidó parancsnokok és a társadalmi szervezetek (ide tartoznak a földalatti szervezetek is) irányítása alatt harcoltak az életükért és emberi méltóságuk megőrzéséért. Az éhség elleni küzdelem keretében illegálisan élelmiszereket jutattak be a gettóba, megszervezték a szociális segítségnyújtás lehetőségeit, és étkezdéket hoztak létre. Sokan az ilyen, a németek által tiltott tevékenységért vagy azok megszervezéséért az életükkel fizettek. Harcolva a betegségekkel és járványokkal, az orvosok igyekeztek figyelmet fordítani a gettó és a tábor tisztasági állapotára, orvosi szolgálatot szerveztek és földalatti kórházakat hoztak létre. Még a szöges drótokon belül sem feledkeztek meg a gyermekek neveléséről, a kultúráról és a vallási életről. Néhány gettóban földalatti archívumokat hoztak létre azzal a céllal, hogy megőrizzék a jövő generációja számára azokat a dokumentumokat és feljegyzéseket, amelyek tanúbizonyságul szolgálnak a németek, fasiszták és a helyi árulók gaztetteiről.

A teljes megsemmisítésre ítélt zsidók olykor megpróbáltak kitörni a gettókból, elmenekülni, megszökni vagy bármilyen utat találni a megmenekülésre. Ilyen út azonban kevés volt, és ilyen esetekben nagyon sok függött a helyi lakosok hozzáállásától. Egy zsidónak ahhoz, hogy szökés után megmeneküljön a haláltól, titokban kellett tartania nemzeti hovatartozását. Olyan dokumentumokra volt szüksége – személyi igazolvány, útlevél, anyakönyvi kivonat –, amelyekkel bizonyítani tudta, hogy nem zsidó. Ezeken kívül az életben maradáshoz szüksége volt munkára és otthonra. Szükség volt persze arra is, hogy a helyi lakosság, melynek e téren könnyebb dolga volt, mint a németeknek, felismervén a zsidókat, ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek.

A menekülés másik útját a nem-zsidóknál való elrejtőzés jelentette. Ehhez olyan embereket kellett találni, akiknek a házában vagy annak közelében ki tudtak alakítani egy rejtekhelyet, amely nem csak a rendőrségtől és a németektől volt elzárva, hanem a szomszédoktól is. Ily módon elrejtőzni könnyebb volt a falvakban, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, ráadásul a falvakban és a tanyákon egy házban csak egy család él, a legközelebbi szomszédok bizonyos távolságban vannak. A falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok, és ez a tény megkönnyítette az elrejtőzködést. A helyi lakosok, akik zsidókat bújtattak, élelemmel látták el őket, ami nem volt könnyű és veszélytelen a háborús időkben.

A Szovjetunió megszállt területein semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagy mértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban és a lengyel földalatti mozgalomban, ahol egy “Zsegota” nevezetű csoportot alakítottak, amelynek a bujdosó zsidók megsegítése volt a célja. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt és nagyobb német terror közepette működött, mint a nyugat-európai országokban és Lengyelországban. Nem egyszer lebuktak a vezetőik és a mozgalom aktivistái, s tömeges letartóztatások is előfordultak.

Amennyire ismert, sem a szovjet kormány, sem a kommunista párt nem intézett olyan felhívást a földalatti szervezetekhez vagy a megszállt területek helyi lakosságához, amelyben a szovjet zsidó állampolgároknak, a totális megsemmisítés náci politikája áldozatainak nyújtandó segítségre buzdította volna őket. Sem a rádióban nem hangzott el ilyen, sem a megszállt területek felett repülőgépekről szétszórt röpcédulák nem tartalmaztak hasonló felhívásokat. Amennyire ismert, Sztálin és a szovjet kormány a háború alatt egyetlen egyszer sem vitatta meg a megszállt területeken élő zsidók tragikus sorsát. Amikor Molotov a külföldi kormányoknak adott jegyzékében a zsidók megsemmisítéséről és a nem-zsidó lakosság elleni német terrorról beszélt a náci megszállás ideje alatt, csak propagandacéllal tette. A szovjet vezetők részéről az a számítás is közrejátszhatott, hogy az orosz és más nemzetiségű áldozatok milliói közül taktikai okokból nem emelték ki a zsidó nemzetiségű áldozatokat, noha a szovjet zsidóság több, mint fele pusztult el szovjet területeken a nácik és helyi cinkosaik kezétől.

Ugyanakkor a megszállt területeken mindig voltak olyan emberek, akik minden külső felszólítás nélkül is segítettek a zsidóknak. Az ilyen emberek azonban kivételek voltak. Saját és családjuk életét is veszélyeztették. Az elfoglalt területeken százával, meglehet ezrével voltak ilyen emberek. A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálra ítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más.

Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek a megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek össz-zsidóságának sokkal kevesebb, mint 1%-a.

Előfordult olyan eset is, amikor a vegyes házasságban élő zsidókat a nem-zsidó rokonok mentették meg.

 

Zsidó partizánok és a földalatti szervezetek

 

A gettókba és táborokba zárt zsidók nem érték be a passzív ellenállással. Földalatti szervezeteket hoztak létre, melyek célja a nácik elleni fegyveres ellenállás, és amennyire ez lehetséges volt, a zsidók megmentése. Az ilyen szervezetek már a megszállás első hónapjaiban létrejöttek. A Szovjetunió által 1939–40-ben annektált területeken a gettókban a földalatti tevékenység kezdeményezői a cionista mozgalom fiatal tagjai voltak, de a minszki gettóban például a kezdeményezés a kommunista aktivistáktól jött. Sok gettóban több száz harcosból álló földalatti mozgalmat hoztak létre.

A fegyvereket a helyi lakosoktól szerezték be vagy a német fegyverraktárakból lopták. Házi készítésű gránátokat, tőröket és még néhány fegyvertípust pedig magukban a gettókban állítottak elő. A földalatti tevékenység kegyetlen volt és nagyon veszélyes. Veszélyt jelentett a gettó minden lakosára nézve, és fenyegette annak létét. A fegyveres földalatti szervezet kitudódása csak meggyorsította a gettó felszámolását.

A földalatti szervezet tagjainak óvakodniuk kellett a gettókban lévő besúgóktól. Fegyveres összetűzésre a német rendőrség és a gettók fegyveres csoportjai között általában a gettók felszámolására hivatott akciókkor került sor Vilniusban, Lahvban, Tucsinban és más településeken.

Több tízezer fiatal szökött el a gettókból az erdőkbe, ahol zsidó partizánalakulatokat hoztak létre, vagy csatlakoztak a szovjet partizánokhoz. Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak. Narocs erdőiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskoiból származó zsidók harcoltak. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok is harcoltak. Itt voltak zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről elszökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyicki erdőben a vilniusi és kaunasi gettó földalatti mozgalmának tagjai, valamint más helyekről származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén működtek zsidó alakulatok. A Szovjetunió elfoglalt területein körülbelül 25–30 ezer zsidó partizán harcolt.

Az erdő, ahol a zsidó harci csapatok tevékenykedtek, és ahol fegyvertelen, gettókból menekült zsidók éltek, nem volt barátságos hely. 1942-ben néhány erdőben rablóbandák uralkodtak, akik, míg a szervezett szovjet partizán csapatok be nem vonták őket a soraikba, nem kevés zsidót öltek meg, és arról sem feledkeztek meg, hogy elvegyék ruháikat és fegyvereiket.

A szovjet partizán mozgalom parancsnoksága ellenezte a független zsidó partizán egységek létét, mert a szovjet partizán mozgalom köztársasági keretek között szerveződött (ukrán, belorusz, litván stb.). A zsidó csapatokat szétszedték és elosztották őket a nem zsidó csapatok között. Ez nem ritkán fegyvereik elkobzása mellett történt, anélkül, hogy a zsidókat beosztották volna nem zsidó csapatokhoz. Ezeket a zsidókat fegyvertelenül a sorsukra hagyták a kegyetlen erdei körülmények között. Így történt Narocs erdeiben és Nyugat-Belorusszia más területein is.

Az utóbbi terület némelyikén, ahol a Krajova Armija lengyel partizánjai működtek, a közöttük tevékenykedő fasiszta csoportok tagjai sok zsidót öltek meg. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat.

E gyilkosságok oka az antiszemitizmus volt és az, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tartották. Másik oldalról azonban Kelet-Belorusszia, különösen Szurázs egyes területein több száz zsidót mentettek meg a szovjet partizánok azzal, hogy átsegítették őket a frontvonalon keletre.

Sok zsidó partizán kiemelkedett a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat, és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok fényes oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.

 

A megsemmisítés harmadik szakasza: 1943 tavaszától a megszállás végéig

 

Még az 1942 nyarán és őszén Ukrajna és Belorusszia nyugati területein végrehajtott tömeges mészárlások után is maradtak gettók az elfoglalt területeken.

A német seregek sztálingrádi veresége után egyértelműen kirajzolódott a háború további menete. Megkezdődött a német csapatok visszavonulása. A németek úgy döntöttek, hogy egyetlen zsidót sem hagynak életben. A partizán alakulatok mind aktívabb harca a Szovjetunió nyugati területein, ahol még több ezer zsidó élt gettókban, valamint a fiatalok partizánokhoz szökése a gettókból néha csak meggyorsították a gettók felszámolását. A Keleti Terület Birodalmi Komisszariátusa Svencsonyisz városában és Vilniustól keletre és északra egy sor mesztyecskóban több olyan kisebb gettó volt, amelyekben körülbelül 4000 ember élt. Őket 1943. április 4–5-én végezték ki Ponarahban.

1943. június 21-én Himmler parancsot adott a Keleti Területen az összes megmaradt gettó felszámolására. A munkaképes zsidókat az SS parancsnokság alatt lévő koncentrációs táborokba és nem a polgári irányítás alatt lévőkbe kellett átszállítani, ahová addig tartoztak.

A minszki gettót 1943 szeptember-októberében számolták fel. Az ott élők egyik részét 1943 szeptemberének második felében a szobibori (Lengyelország) haláltáborba küldték, míg a többieket Malij Trosztyjancban kivégezték. A lidai gettót 1943 szeptemberében számolták fel. Lakóit Szobiborba deportálták. A kaunasi és a saulajszki gettót haláltáborrá alakították át, ahol a munkaképteleneket kivégezték. A vilniusi gettót szintén 1943 szeptemberében számolták fel. A munkaképeseket az észt (Klooga, Vajvera) és a lettországi (Kaiserwald, Salaspilsk) táborokba deportálták, a munkaképteleneket pedig Ponarahban és Szobiborban kivégezték. Vilniusban maradt még néhány kisebb tábor, ahol zsidó szakemberek voltak. A rigai gettó zsidóit átszállították a várostól nem messze lévő kaiserwaldi koncentrációs táborba, a munkaképteleneket itt is megölték.

1944 nyarán, a németeknek a balti köztársaságokból és más elfoglalt területekről való visszavonulását megelőzően a táborokban lévő zsidók egy részét agyonlőtték, másik részüket pedig németországi koncentrációs táborokba szállították – Schtuthofba és más helyekre.

Kelet-Galíciában (a lvovi, tyernapoli és sztanyiszlávi területeken) folytatódott a zsidók kiirtása: 1942 végétől 1943 júniusáig 180 000 zsidót öltek meg. Lvov, Tyernopol (Tarnopol) és egy sor más város gettóját 1943 júniusában likvidálták. Számtalan akció után 21–25 000 zsidó maradt a munkatáborokban és a janovszki táborban, Lvovban. Többségüket 1944 nyarán végezték ki, ezen területek felszabadulásának előestéjén. Kelet-Galíciában 10–12 000 zsidó maradt életben, ami a megszállás alatt ott ragadt zsidók körülbelül 2%-a volt.

1943-ban Transznyisztria életben maradt zsidóinak helyzete egy kicsit jobbra fordult. A sztálingrádi csata után Románia kormánya arra a következtetésre jutott, hogy a háború Németország vereségével végződik majd, és keresni kezdte a megegyezés lehetőségeit az USA-val és Angliával. A román kormány felismerte, hogy a zsidók kiirtása nem járul hozzá az adott cél eléréséhez. Ez volt a fő oka annak, hogy a politikában némi változás következett be a zsidókhoz való viszonyulás kérdésében. 1943 végére Transznyisztriában több mint 50 ezer, Besszarábiából és Bukovinából oda száműzött zsidót számoltak össze, és körülbelül 25–30 ezer helyi zsidót. 1943 decemberének végén és 1944 márciusában a román hatóságok mintegy 10–12 ezer, korábban száműzött zsidó hazatérését engedélyezték Transznyisztriából Romániába. Közülük 2000 árva volt. A németek 1944. március végén, visszavonulásuk előtt még néhány ezer zsidót agyonlőttek. Mire 1944 tavaszán a Szovjet Hadsereg felszabadította Transznyisztriát, 46–48 ezer deportált zsidó maradt. A hozzávetőleg 185 ezer helyi zsidó közül, akik az okkupáció közvetlen kezdetétől Transznyisztriában voltak, 15–20 ezren érték meg a felszabadulást.

Csernovciban (Bukovina) 1944 februárjában a románoktól a németek vették át a hatalmat, akik az életben maradt zsidók fizikai megsemmisítését tervezték, de nem sikerült végrehajtaniuk. A Szovjet Hadsereg 1944 márciusában felszabadította a várost, és így 16 ezer zsidót mentett meg. Bukovina és Besszarábia más városaiban a felszabadulás idejére már csak néhányan maradtak.

Kárpát-Ukrajnában, amely Magyarország uralma alá tartozott, a zsidók, a magyar zsidókhoz hasonlóan, a háború első éveit Európa más régióinak zsidóihoz viszonyítva aránylag nyugodtan élték meg. A németek értesültek a szövetségesek és a háborúból utolsóként kilépni akaró Magyarország közötti titkos tárgyalásokról, és ezt megelőzendő, csapataikkal bevonultak Magyarországra. Ez 1944. március 19-én történt. A német csapatokkal együtt Budapestre érkezett Eichman, SS főtiszt, a zsidókérdés főmegbízottja. Eichman megkezdte a magyar zsidók auschwitzi haláltáborba deportálásának előkészületeit. 1944 áprilisának második felében Kárpát-Ukrajna zsidóit (kb. 145 ezer embert) 17 különböző gettóba és lágerbe kényszerítették. A gettóban néhány hétig tartották őket, majd május 15-én megkezdődött az elszállításuk Auschwitzba. Június 7-ig, három hét alatt Kárpát-Ukrajna összes zsidóját “áttelepítették”. A deportálást az Eichman törzsével együttműködő magyar csendőrség és más hatóság végezte. Magyarország zsidói voltak gyakorlatilag az utolsó haláltáborokba deportált zsidók Európában.

 

A bűnjelek eltüntetése

 

A németek nem elégedtek meg a tömeggyilkossággal – a bűntett nyomait is megpróbálták eltüntetni. 1942 tavaszán Himmler, az SS fővezére aggódni kezdett, hogy ha Németország elveszti a háborút, akkor a fasiszta vezetés felelősségre vonása az emberiség ellen elkövetetett súlyos bűneiért elkerülhetetlen lesz. Himmler határozatára speciális SS-osztagokat hoztak létre, “sonderkommando – 1005” néven, Paul Blobel standartenführer parancsnoksága alatt. Ezek kötelessége volt a tömegsírok felnyitása és a holttestek elégetése. A “sonderkomando-1005” parancsnokainak és azon lágerek személyzetének felkészítésére, ahol a tömegsírok voltak, speciális kurzusokat tartottak a lvovi Janovszkij lágerben.

1942–1944-ben, mielőtt még elhagyták volna a területeket, több száz sírgödröt tártak fel. A holttesteket kiemelték és elégették, csontjaikat és hamvaikat szétszórták és földdel elkeverték. E munkák elvégzésére zsidó hadifoglyokat, illetve a lágerekből zsidó rabokat vezényeltek ki.

Ám néhány helyen, így például a kijevi Babij Jarban, a kaunasi Kilencedik erődben és a Vilnius melletti Ponariban az említett munkára fogott zsidók titkos szervezeteket hoztak létre, amelyek vakmerő szökések egész sorát valósították meg.

Az 1943. szeptember 29-ei szökés Babij Jarból, a kijevi zsidók megsemmisítésének második évfordulójára esett. A kaunasi Kilencedik erődből 1943. december 25-én éjszaka hajtották végre a szökést, karácsony ünnepén, amikor az SS-őrök ittasak voltak. A Vilnius melletti Ponariból a zsidóknak 1944. április 15-én éjjel sikerült elszökniük. Nagy részük szökés közben esett el, másokat elfogtak és agyonlőttek. De néhány tucatnyian életben maradtak, egy részük a partizánegységekben harcolt.

A megmenekültek tanúbizonyságul szolgáltak az egész világnak arról, hogy mi történik. A németeknek minden mesterkedésük ellenére sem sikerült eltüntetni a Szovjetunió területein gaztetteik, a zsidók, a szovjet hadifoglyok és sok szovjet állampolgár tömeges elpusztításának nyomait.

 

Felszabadulás

 

A Szovjet Hadsereg a németek által elfoglalt területek felszabadításakor (nagyrészt 1944 nyarán) zsidókat szinte nem is talált. A Szovjetunió elfoglalt, német megszállás alá tartozó területeire került 2 millió 750 ezer–2 millió 900 ezer zsidóból (közülük egy milliónál többen a Szovjetunió területén éltek 1939. szeptember 1-je előtt is) szinte mindenki elpusztult. Csak nagyon kevesen maradtak életben, főképp a nyugati körzetekben. Azok menekültek meg, akik a helyi lakosoknál menedéket találtak, akiknek sikerült árjáknak kiadniuk magukat, az erdőkben harcoló partizánok egy részének, és azoknak, akik valamely szerencsés körülmény folytán túlélték a lágereket. A németek által elfoglalt területek keleti részén élő zsidóknak és azoknak, akik a megszállás alatt ott tartózkodtak (kivéve Transznyisztriát és Csernovcit), csak körülbelül egy százaléka maradt életben. A zsidók túlnyomó többsége elpusztult, hamvaik a “halálvölgyekbe” hulltak. Zsidó közösségek és városkák százait törölték el a föld színéről, ahol a zsidók évszázadokon át éltek, őrizvén hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat. A zsidók milliói számára a náci Németország feletti győzelem túl későn jött. A győzelem napját nem érhették meg.

Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a 120 000–180 000 zsidót is, akik a Szovjet Hadseregben szolgáltak, és a fronton estek el, s a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

A Szovjetunió, illetve Oroszország zsidóinak több évszázados történetében a legnehezebbek és a legtragikusabbak a német megszállás évei, a Katasztrófa évei voltak. A Szovjetunió zsidósága a Győzelem napján az összes európai néppel és az egész haladó emberiséggel együtt ünnepelte a győzelmet. És elsiratta a fasizmus és az antiszemitizmus – szovjet zsidókat is beleértve – 6 millió – áldozatát.

(Fordította: Kozma Tímea–Vértes Judit)

 

 

* * *

 

Jichak Arad, a neves izraeli történész egy évtizeddel korábban keletkezett tanulmányának publikálása némi magyarázatra szorul. Maga a tanulmány egy orosz nyelvű dokumentumkötet számára készült (Unyics­to­zsenie jevrejev SZSZSZR v godi nemeckoj okkupacii 1941–1944, Jad Vasem, Jeruzsálem, 1991. 1–30. o.). Ám a tanulmány átfogó és népszerűsítő jellege számunkra különösen érdekes, mivel gyakorlatilag eddig nem olvashattunk magyarul szinte semmi érdemlegeset a szovjet zsidóság náci genocídiumáról. Még az e témának szentelt újabb magyar nyelvű publikációk is adósak a problémakör feltárásával. A megszólaló szerzők még oroszul sem igen tudnak, ami eleve megnehezíti azt, hogy a témában valamiféle tudományosan megalapozott összkép körvonalazódjék. E számunk másik két írásában is felmerült ugyanakkor a Wehrmacht nemzetközi szerecsenmosdatása, amelyben sajnálatosan magyar szerző is részt vett. Jichak Arad nagy tényanyag tükrében mutatja meg, hogy a Wehrmacht, a náci hadsereg aktívan kivette részét a szovjet zsidóság lemészárlásából. E tekintetben különösen fontos az a dokumentumkötet is, amelyet szintén a Jad Vasem Intézet adott ki Jeruzsálemben, Documents on the Holocaust címen, utoljára 1999-ben. Jellemző a Wehrmacht bűneit relativizálni óhajtó szerzőkre, hogy erről a kötetről, amelyet 1981-től folyamatosan kiadnak, egyszerűen tudomást sem vesznek. E könyv dokumentációja alkotja Arad professzor tanulmányának forrásbázisát, aki a dokumentumkötet egyik összeállítója is volt.

A tanulmányban a Holocaust tematikájának egyik alapvető összefüggéséről van szó: hiszen elegendő, ha arra az egyébként egyáltalán nem tudatosított tényre gondolunk, hogy a hatmillió zsidó áldozat közül mintegy 2, 8 millióra tehető azoknak a száma, akik legyilkolásuk idején szovjet állampolgárok voltak vagy szovjet területen éltek menekültként. Az 1941-es szovjet határok között élő, hozzávetőleg 4,2 millió zsidó jóval több mint fele vált a náci genocídium áldozatává.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban (és Kelet-Európa számos országában). Ha más okokból is, az “elhallgatás” gyakorlatilag napjainkban is tart. Még azok a dokumentumok sem láttak napvilágot magyar nyelven, amelyeket 1943-ban, Fekete könyv (Csornaja knyiga, Jeruzsalem, 1986.) címen még Ilja Ehrenburg kezdeményezett kiadni – Einstein támogatásával –, a világ közvéleményének tájékoztatása céljából. E témában az 1990-es években közismertté vált egy másik kötet is: 1993-ban láttak napvilágot oroszul Jeruzsálemben a szovjet zsidók Ehrenburghoz írott levelei, amelyek a szovjet zsidóság sorsát dokumentumszerűen tükrözik (a dokumentumokat ismert izraeli történészek tanulmányai kommentálják). Magyar nyelven azonban ezek a dokumentumok sem hozzáférhetők.

Mindig az első lépéseket a legnehezebb megtenni. Természetesen a szóban forgó historiográfiai “hézagot” nem lehet egyszerre betölteni, mégis a magyar olvasó Jichak Arad – több évtizedes kutatásokat magában foglaló – tanulmányával egy történelmi “fehér folttól” megszabadulhat.

 

A szerk.

 

Az erkölcsi hitelesség kérdése

 

Tamás Gáspár Miklós mint a magyar baloldal egyik teoretikusa jelenik meg előttünk abban a könyvecskéjében (A helyzet), amely végre-valahára nagy nyilvánosság előtt vetette fel mind a hazai, mind a nemzetközi baloldal fejlődésének (vagy éppen “fejletlenségének”) számos fontos alapkérdését. A kis könyvecske több könyvbemutatót is megélt, bár a magyar baloldali értelmiség egyelőre nemigen érezte fontosnak, hogy tisztázza viszonyát a könyvhöz és TGM új-baloldali fordulatához.

Pedig a tehetséges és kivételes stílusérzékkel megáldott esszéista, az egyik legjobb magyar publicista valóban “megtért” az antikapitalista szellemiségű kritikai irányzathoz (noha politikailag ma is kötődik a liberális táborhoz, vagy fogalmazzunk pontosabban, pártpolitikai síkon a liberálisok maradtak TGM legfontosabb vonatkoztatási csoportja).

Egyesek azt róják fel TGM-nek, hogy “balos” fordulata túlságosan későn történt meg ahhoz, hogy ma komolyan vegyék baloldali szerepvállalását. Mások azt mondják, hogy a fordulat hiteles, de még “próbaidőn van a szerző”, várjunk még egy kicsit azzal, hogy a radikális baloldal egyik “főpapjává” szenteljük. Megint mások úgy vetik fel a kérdést, s jelen sorok írója is közéjük tartozik, hogy nem az az igazán lényeges erkölcsi probléma itt, TGM mikor fordult el a jobboldaltól. A fontosabb momentum az, hogy a liberálisok között egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy ezt a fordulatot egyáltalán megtegye, és levonja a következtetéseket abból, hogy a rendszerváltás nem a liberális vágyak mentén zajlott. Miért nem azoktól az egykoron radikális baloldali értelmiségiektől kérik számon a fordulat elmaradását, akik végérvényesen megtértek a liberalizmus lágy ölére, feláldozva ifjabb koruk demokratikus-közösségi értékrendjét a tőke oltárán; akik nap mint nap végrehajtják a “szolgaság esztétizálását” (TGM). Miért ne lehetne akceptálni TGM-nek a könyvecskéjében olvasható önkritikus sorait: “1988 és 1994 között a hatalmas zsivajban – amikor alig lehetett észrevennünk, észrevennem, hogy az ország háromnegyede jegesen hallgat – nehéz volt megítélni, mi is az, ami a rendszerváltás nyomán kialakulni látszik. A politizáló kisebbség számára ez nem elemzési probléma volt, hanem harci kérdés. Már többször nyilvánosan elismertem, hogy nagyokat tévedtem ebben az időszakban, és hűtlennek bizonyultam sok mindenhez, amihez hűnek kellett volna maradnom. Ahogy lenni szokott, kételyeimet magam elől is titkoltam. Volt hivatalos világnézetem, és közben íródott bévül a belső szamizdat.” (37–38.o.)

TGM fordulata nem valamiféle új magyar konjunktúrával magyarázható. 1989 óta szinte minden új baloldali kísérlet [Baloldali Alternatíva Egyesülés, a tulajdonosi (önkormányzói) munkástanácsok stb.], amelyek még 1988–89-ben alakultak, “szektarianizálódtak” vagy egyenesen megsemmisültek a kapitalizmus félperifériás restaurációjának folyamatában, vagy ha túl is élnek más szerveződési kísérletekben, mint például a magyar Attac-ban, társadalmi befolyásuk nem növekszik. Az újabb kísérletek sem kecsegtetnek nagyobb eredménnyel, hiszen élő munkásmozgalom nem létezik. Hogy TGM-nek rövid távon sikerül-e intellektuális életet lehelni a létező, de kifáradni látszó radikális szellemi kísérletekbe, erősen kétséges. Ezen a szellemi tájon éppen az Eszmélet című folyóirat több, mint tíz éve egyébbel sem foglalkozik, mint amire most TGM is érdemes kísérletet tett, ám befolyását kiszélesíteni nemigen tudta. Az számít sikernek, hogy fennmaradt és gyökeret vert…

Tamás Gáspár Miklós kis könyvében nem is tűzhetett ki más célt, mint hogy az új baloldali szervezkedésekhez ideológiát szolgáljon fel. A kötet formailag meg is felel ennek a kihívásnak, ám stílusa, fogalomhasználata és a politika némileg absztrakt felfogása mégis korlátokat szab annak, hogy a kötet itt és most “anyagi erővé” váljon. Ezt a nyelvezetet ma csak kevesek képesek olvasni, aminek okairól nem itt kell elmerengenünk. Más kérdés – ezt már elöljáróban jelzem –, hogy TGM-től sem tudjuk meg, nemzetközi méretekben a baloldal milyen perspektívák előtt áll. Az összkép tekintetében sem látunk tisztábban: vajon – némileg leegyszerűsítve – a rendszerkritikai baloldal utóvédharcokat folytat-e a pusztán szellemi fennmaradásért, vagy – főképpen Latin-Amerikában – új fellendülés előtt áll, amely a centrum-országokban is befolyást gyakorol. Ez a perspektívákra vonatkozó alapkérdés – gondoljunk csak példaképpen a Perry Anderson és James Petras közti vitára – differenciáltabb, és valamelyest is egy irányba mutató elméleti válaszokkal nemigen rendelkezik.

TGM könyvének igazi funkciója az lehet, hogy felélénkítheti a diskurzust a radikális baloldal nem éppen népes táborában. Ezért is nagy kár, hogy könyvében nem térképezi föl a hazai radikális baloldal több, mint tíz éves – nem túlságosan bonyolult – történetét. Nem veszi ugyanis számításba, hogy a mélységes társadalmi apátia ellenére sok minden történt “a mi oldalunkon” az ő fordulata előtt is. Így éppen azokat “nem szólítja meg” kellő módon és formában, akik elvben a legközelebb állnak hozzá. (Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen áttekintéssel saját nézeteit is jobban a magyar – vagy szélesebben, a regionális – kontextusba helyezhette volna.)

Ha nagyobb empátiával és történetibb módon szemlélte volna a hazai radikális baloldal történetét, talán több ötletet fogalmazott volna meg a tekintetben, hogy vajon a ‘89 előtti “hivatalos” baloldaltól eltérően, miért nem szilárdult meg 1989 után egy rendszerkritikai, alternatív, nem tőkeapológiában fogant erős mozgalmi baloldal, amely a fiatal generációra támaszkodhatna. Noha TGM tudja pontosan, hogy a Kádár-rendszerben is létezett egy nem dogmatikus, de a rendszert balról (a társadalmi önkormányzás nézőpontjából) bíráló antisztálinista és antikapitalista szellemi irányzat Lukács és Tőkei körül. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a 89-es “rendszerkritikusok” TGM-mel és a régi ellenzék számos képviselőjével ellentétben nem ismerték fel idejében a régi rendszer felbomlásának és a szocialista perspektíva “elmúlásának” elkerülhetetlenségét és nem vonták le a megfelelő következtetéseket. (Ez önkritikaként is értelmezhető!) Váratlanul ért ugyanis bennünket a rendszerváltás totális jobboldali végkimenetele, az állami tulajdon csaknem teljes magánkisajátítása és ennek politikai és kulturális konzekvenciái. De nem lenne szabad e kérdéseket moralizáló módon felfogni; ugyanakkor persze azt is tudjuk, hogy mozgalmi szélcsendekben a radikális baloldalon (is) a személyes momentumok, a személyes ambíciók szerepe elkerülhetetlenül megnövekszik, mindezt kár volna tagadni. Ez ellen egyetlen orvosság van, amit tulajdonképpen TGM maga is ajánl: felveszi az elméleti diskurzus fonalát, hátha kiderül, hogy tele van Magyarország baloldali radikális gondolkodókkal… A puding próbája…

 

A műfaj és a tartalom

 

TGM saját megfogalmazása szerint (l. a könyvecske hátsó borítóját): “Ez a kurta könyv elméleti-politikai-költői-szatirikus röpirat”. Anélkül, hogy vitatkoznék a szerző “önbesorolásával”, megjegyzem, hogy könyvének műfaja az esszé, noha egy vagy több esszének is lehet röpirat funkciója. [Más kérdés, hogy az emberek a mai Magyarországon akarják-e, hogy röpiratokkal (és egyáltalán) “felrázzák” őket. Ki fog derülni. Mindenesetre a könyvet sokan megveszik, hogy forradalmi lendületükben aztán elmondhassák: én olyan nyitott és bátor vagyok, hogy még ezt is megvettem.]

A brosúra rövidebb-hosszabb írások gyűjteménye, amelyek minden “lazaságuk” ellenére összefüggő gondolatsort alkotnak, noha bizonyos ellentmondás feszül a kifejtett problémák súlya, fogalmi kultúrája és a “röpiratos” műfaj között.

TGM már kiindulásában jelzi, hogy minden haladó kultúra a modernitás keretei között a “számkivetettek” oldalán áll. A 19. század végén nemcsak a nagy orosz irodalom, hanem az egész európai fejlődés végeredménye az emberiség szenvedésének végső okát Magyarországon ma nagyon rosszul hangzó viszonyrendszerben, a tőkerendszerben (“a pénz diktátumaiban”) és az államhatalom elnyomó funkcióiban kereste. Ettől még bekövetkeztek a 20. századi világháborúk és népirtások, sőt, “demokratikus formában” visszatért az egész régi szemét a 21. század elején is, amit TGM így fogalmazott újjá: “Az a tény, hogy derék, becsületes, tisztességes honfitársaink százezrével sereglenek a rohamosan fasizálódó jobboldal-szélsőjobboldal zászlai alá, magyarázatra szorul.” A magyarázathoz TGM szerint történeti kritikára van szükség, amelyet a szerző műfajának megfelelően ideológiakritika formájában rekapitulál. Minden társadalombírálat másfél évszázad óta ugyanarra a problémára koncentrál: a kapitalizmusra, noha nálunk e fogalmat mind a nacionalisták, mind a liberálisok – itt ellentétben az amerikai “modellel” – csak szégyenlősen használják, mert régiónkban a kapitalizmus konnotációja bizony nem jó… És ennek nem a kommunisták, a marxisták az okai.

Olyan történelmi tapasztalatok halmozódtak föl, amelyek alapján a szerzővel együtt nyugodtan állíthatjuk: a “szenvedés”, az “ősgonosz” forrása a tőkefelhalmozás egyetemes, évszázadok vagy évezredek óta reprodukálódó folyamata, amely magában foglalja a folyamat ideológiai-elméleti alátámasztását vagy éppenséggel annak kritikáját. TGM három oldalon (28–30.o.) belül Marxtól eljut Wittgensteinig, sőt, Hayekig, Luxemburgtól Adornóig, Hegeltől Simmelig és tovább. Mígnem elérkezik a MIÉP “kultúrkritikájáig”, amely a populista Orbán-kormány egyetlen komolyan vehető kulturális vonatkoztatási pontja, amennyiben Orbán – ha jól értem – a hatalom tiszta akarását fejezi ki, amely cél érdekében bármely politikai ideológiát felhasznál: diákként kacérkodott a szocializmussal, volt demokrata is, és lehet akár fasiszta is. Nem véletlenül asszociál az ember vele kapcsolatban Mussolinira. Tegyük hozzá: ez az “orbánizmus” ideológiailag a csurkizmus egy “legyengített” változata, mert például nem vállalja nyíltan annak antiszemitizmusát, az ideológiát néhány buta – minden mélységet nélkülöző – jelszóra egyszerűsíti (“A haza mi vagyunk”… stb.). (Orbán a korszerű populizmus tehetséges figurája, funkciója szerint a magyar Haider, aki a modernitás minden eszközét képes mozgósítani a hatalommenedzselés szolgálatában. Ám Orbán igazi modellje az olasz Berlusconi, aki sajtócézár, miniszterelnök és futballmenedzser egyszemélyben. A politika a futball színvonalán, s ehhez vegyük hozzá, milyen a magyar futball színvonala…).

TGM rendkívüli tömörséggel képes tisztázni viszonyát a régi államszocialista (ahogyan ő mondja, “államkapitalista”) rendszerhez, amelyet ma is igen szigorúan ítél meg, úgy véli: “nem volt szocialista és nem volt kommunista”. (32.o.) Ezen a téren is megfogalmaz egy figyelemre méltó önkritikai mondatot: “Ha valaki a bukott szovjet tömbre azt mondja, hogy ez volt a ‘kommunizmus’, akkor természetesen az új proletariátus új emancipációs törekvéseit akarja megelőző szándékkal (preventíve) kompromittálni – és ez az én néhány ilyesfajta írásommal se volt másképp; részben azért igen.” (33.o.) A legújabb rendszer, az újkapitalizmus leírásában TGM rengeteg találó, pontos és rendkívül tömör megfogalmazással operál. Jól megérthető, hogy bármilyen kormányzat menedzselje is a rendszert, Magyarországon is érződik az “anus mundi” szaga. Ám az Orbán-kormány mégiscsak rosszabb, mint szociál-liberális alternatívája, mert par excellence bűnöző. Hozzátenném, hogy Oroszországban még tisztábban látszik: az újkapitalizmusban a jog és a bűn között még elmosódottabbak a határok, amelyek nem ritkán nálunk is megállapíthatatlanok. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy TGM a neoliberális ortodoxia hazai képviselőit is kineveti dogmatikus butaságaik miatt, szolgalelkűségük miatt, például ilyenképpen: “Nem világos, miért improduktívabb beruházás az egészségügy, a tömegközlekedés, a környezetvédelem, a közoktatás állami támogatása, mint a csődközeli pénzintézetek ‘föltőkésítése’ vagy a sikertelen vállalkozásoknak odaítélt ‘vissza nem térítendő kölcsön’ a honpolgárok adóforintjaiból…” (42.o.)

A neoliberális ortodoxia bűnei számosak ugyan, de TGM még vitriolosabban fogalmaz a “nemzeti oldallal” kapcsolatban, amely ugyanannak az éremnek a másik oldala, de érdekeit a szélsőjobboldal, a nacionalista vagy vallási fundamentalizmus eszközei nélkül nem tudja realizálni. Ám a fundamentalista miépes is lehet hiperglobalista – teszem hozzá –, amikor kiárusítja balatoni ingatlanját osztrák szesztestvérének, vagy mint ingatlanközvetítő feketén eladja a drága magyar földet a külföldi, főképpen osztrák tulajdonosnak, miközben jókora nemzeti színű zászlóval hadonászva zsidózik önfeledten a helyi kocsmában. TGM a nemzeti-polgári retorika – amely néha már az “euroblablát” is feladja – mögött megpillantja és nekünk is segít meglátnunk a szellemi elsivatagosodás mérhetetlen területeit. Eszünkbe jut, ahogyan a Kabaréban a szép szőke és kedves fiatalember belemasírozik – csupa jószándékkal – Hitler anusába. TGM végigmegy a magyar politikai palettán, jellemzi minden alapvető irányzatát (erre a maga helyén még visszatérek), nem feledkezve meg arról, hogy a kor silány politikai személyiségeinek uralma összefügg a “feladatok” silányságával.

A munka igyekszik reflektálni a világhelyzet egészére és benne Magyarország sorsára, a magyar külpolitika utóbbi éveinek “botlására”, amelynek egyetlen értelme volt, hogy a szomszédokkal kiélezett ellentétekre rátelepedve felkorbácsolják a hazai nacionalizmust, majd ezt meglovagolva, a “veszélyben a haza” jelszavával Orbán Viktor mint a nemzeti tőke fenegyereke a nemzetmentő pózába merevedve a “mini Duce” előnevet kiérdemelje.

Végre új diskurzus nyílik a magyar sajtóban – gondolhatnánk –, mert olyan férfiú írásairól van szó, aki a magyar média egyik “kedvence”, aki körül forr a levegő (aki tehetségével nyomasztóan felülmúlja a média ügyeletes sztárjait, amivel TGM-et nem kívántam megsérteni). Talán szerzőnk tényleg belopja (?) az “antikapitalista” diskurzust a közmédiába? De éppen itt van a kutya eltemetve: műfaj ide vagy oda, TGM baloldali gondolkodóként egyre kevésbé lesz érdekes a média, különös tekintettel a televíziók számára. Ez nem személyes probléma, hanem ennek keretei között tükröződik a régi kérdés: hogyan juthat Magyarországon széles nyilvánossághoz a rendszerkritikai baloldal? Sehogyan, mondhatnánk, de szükség van-e erre egyáltalán? Vajon csak a média hivatalos fórumain lehet hatni? Ezek igen egyszerű kérdések, de a válaszok mégsem magától értetődőek…

TGM nagyon helyesen – abból kiindulva, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – a radikális nézőpont megjelenítését nemzetközi trendekhez köti, hátha “Európa közvetítésével” valamiféle áttörés érhető el. Végül is Európában legalább nem tilalmasak a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai, hogy szimbolikusan fejezzem ki magam. (Magyarországon a szocialista-liberális kormány 1994–98-ban több, mint kétharmados parlamenti többség birtokában és szocialista igazságügy-miniszterrel sem volt képes e tilalmasságot felszámolni. Mit várjunk a mostani koalíciótól, amely csak kis többséggel rendelkezik a parlamentben?)

Az absztrakt (vagyis mind a szakmai elemzésektől, mind a szervezeti síktól eloldódott) röpirat műfajától elválaszthatatlan a publicisztikusság, amit az akadémiai marxisták nyilván gyanúsnak találnak, bár az elméleti kérdések publicisztikai kifejtése nélkül soha nem lehet komoly diskurzus tárgyává tenni a Rendszer alapvető ellentmondásait. Valaminőképpen ki kell lépni az ezoterikus tudományosság keretei közül. TGM alapvető szándéka is a “felrázás” volt, amely célját akkor teljesíthette volna ki – ami a publicisztikai műfaj sajátja –, ha a gyakorlati cselekvés problémáihoz is eljut, túl azon, hogy “útmutatásokkal” látja el a szakszervezeti vezetőket. Ám e “hiány” oka egyáltalán nem TGM hibája, hanem nagyon is az ún. objektív valóság kifejeződése. Tehát TGM műfaja most lett igazán érdekes, mert egy időpillanatra erőteljesebben jelenik meg valami a szélesebb nyilvánosság előtt is abból, amit radikális baloldalnak nevezhetünk. De TGM stílusának – és ez nem annyira műfaji kérdés – van valami értelmiségi elvontsága; nem azok olvassák, akikhez TGM szólni kíván. Hogyan lehet egy röpirat, amely a proletariátus elméleti újrafelfedezésére épül, ennyire távol az “aktuálpolitikától”, értem ezen a “proletariátus” mindennapjait. TGM csak elméleti “megváltást” kínál, a proletárok ez idő szerint mással vannak elfoglalva: állást keresnek és nagyon érdektelenek számukra a TGM-et és a bennünket izgató elméleti-politikai kérdések. Nem megnyugtató, hogy TGM sem tudja, miképpen kell vagy lehet a “falakat” lebontani.

Az új rendszer a “baloldali elitet” szétszórta, demoralizálta, megalázta és periferizálta, ugyanezt megtette a munkássággal is, de a munkásságot még fizikailag és szellemileg is legyengítette, ellenállásra képtelenné tette, amely ennek eredményeként magát “vesztesnek” tekinti, de a “szerves értelmiséget” a túloldalon levőnek látja. Tehát már a műfaji kérdésnél szögezzük le: tanácsos feladni a baloldali önostorozás és általában az olyan moralizáló és vulgáris szembeállítást, amely a “rossz elit – jó nép (vagy jó proletariátus)”, illetve fordítva, a “jó elit – rossz nép” dichotómiában fejeződik ki, s amellyel igen gyakran találkozni értelmiségi körökben.

 

Az alapvető vitapontok: a radikális baloldal hagyománya és a “rendszer jellege”

 

Hogy milyen rendszer jött létre Magyarországon 1989 után, már nem tűnik érdekes kérdésnek. Komoly elméleti és kultúrtörténeti viták helyett a magyar sajtóban kizárólag politikai viták mögöttes üzeneteiből következtethetünk arra, hogy a múlthoz való viszony tisztázásra szorulna. Csak a politikai élet napi kérdései körül zajlik végtelenül unalmas vita, mint például Medgyessy miniszterelnök 20 évvel ezelőtti titkos kémelhárítói tevékenységéről, amely mögött az államszocialista múlthoz való viszony húzódik meg. Eközben a konzervatív nacionalisták a kormányt akarják eltávolítani, a moralizáló liberálisok a miniszterelnököt akarják kicserélni. A közös momentum, hogy a nyersen hatalmi problematikát erkölcsi kérdéssé stilizálják. A liberálisok “erkölcsi fölénye” mögött az a politikai és világnézeti meggyőződés áll, hogy az államszocialista rendszer története egyszerűen kriminalizálható. Ezen a téren a liberalizmus nem áll erkölcsileg magasabb szinten a “terrorháziaknál”, illetve általában a fideszesek propagandistáinál, akik nem kívánják a régi rendszer különböző szintjeit, vonulatait, struktúráit, viszonyrendszereit megkülönböztetni. A szocializmus általában a törvénytelenség, a terror, a titkosrendőrség, mindenfajta elnyomás szinonímájává vált. Ezt a mainstream gondolkodásmódot TGM ma már nem osztja, bár Kis János harcias moralizálása kapcsán még nem bizonyította, hogy a liberalizmus erkölcsi fölénye a baloldallal szemben nem több, mint legitimációs ideológia és mítosz, amely végső soron arra szolgál, hogy elleplezze a rendszerváltás gazdasági-társadalmi következményeit, illetve a liberálisoknak ebben játszott szerepét és természetesen felelősségét. Mindezen keresztül a szocializmus történetének “terrorháziasításáért” a liberálisok történelmi felelőssége sem kérdőjelezhető meg.

Az Eszmélet az új rendszert, a “mi újkapitalizmusunkat” a tőkés világrendszer félperifériás régiójának részeként írja le, ami természetesen egyúttal utalás a tőkerendszer történeti gyökereire, magyar jellegzetességeire és sajátságos mai vonásaira is (Marx, Lenin, Gramsci, Luxemburg vagy éppen I. Wallerstein iskolájának szellemében). E téren lehetne TGM-mel fogalmi vitákba bonyolódni, hogy az általa használt “(re)feu­da­lizáció” elmélete használható-e egyáltalán, mert amennyiben az új rendszernek valóban vannak a feudalizmusra, rendiségre stb. emlékeztető vonásai, azt csak úgy foghatjuk fel, mint az “újkapitalizmus” egyik funkcióját, belső sajátját, semmiképpen nem aberrációként. Többek között ettől félperifériás a mi áldott piacgazdaságunk, amelyről oly érzelgősen tudnak megnyilatkozni a neoliberalizmus álromantikus ideológusai és képmutató politikusai. (Nem mintha a centrum-kapitalizmus nem foglalna magában feudális mozzanatokat, mint például az új cselédséget.) Tehát a “refeudalizáció” nem a rendszer hibája vagy időleges eltévelyedése (istenem, semmi sem lehet azonnal tökéletes!), még csak nem is emdéefes vagy orbánviktoros gonoszságról van szó: a kelet-európai újkapitalizmus sajátosságai törnek felszínre. Gondoljunk csak a családi viszonyok, a “haveri” összefonódások, az új uram-bátyám világ, a Mikszáth fantáziáját is felülmúló korrupció nagy szerepére a magyar újkapitalizmus menedzselésében. Visszatér a magyar történelem a maga teljes koronás pompájában, a neoliberális feltételrendszerben. Tényleg bájos.

A régi “rendszer jellege” a hivatalos politológiában elintéződik azzal, hogy a Kádár-rendszert és általában az államszocializmus rendszerét a “diktatúra” fogalmával írják le, ami kifinomultabb elméleti gondolkodót kétségbe kellene hogy ejtsen. Sajnos még TGM is bele-belegabalyodik ilyetén megfogalmazásokba. Pedig ha csak egy kicsit belegondolunk ebbe a fogalomba, nyilvánvalóvá válik leegyszerűsítő természete, hiszen mindent mindennel azonossá tesz, az 50-es éveket a 80-as évekkel, a 20-as éveket a 30-as évekkel, a fasizmust az államszocialializmussal stb. A dolog politikai lényege pedig egy kendőzetlenül jobboldali üzenet, hiszen a szocializmus múltját in abstracto azonossá teszi a sztálinizmussal, és mint ilyent kiiktatja a lehetséges politikai diskurzusokból. Mindez TGM céljaival ellentétes, ezért a jobboldali korszakából meg­öröklött antikommunizmusa még további finomításra szorul egy tárgyszerűbb és tudományosan is védhető fogalomhasználat irányába. Ironikusan fogalmazva: TGM baloldali filozófiája egy jobboldali politikaelmélettel keveredik.

Másként szólva: a rendszer jellegével kapcsolatos kérdések részei annak a hagyománynak, amelyből a mai radikális baloldal (is) kiindulhat. Az új “Helyzetben”, amikor a radikális baloldal “újrasturkturálódása” is zajlik, nagyon fontos, melyek azok az elméleti hagyományok, amelyekre támaszkodni lehet. TGM elméleti kiindulópontja egy olyan “tanácskommunizmus”, amelyről itt, nálunk állítólag senki semmit nem tud: “Legyen szabad megkérnem az olvasót – írja szerzőnk –, hogy jegyezze meg ezeket az előle minden eddigi rezsim által eltitkolt neveket: Pannekoek, Gorter, Mattick, Rühle, (a kései) Korsch, Bordiga, illetve kései követőiket: az ötvenes években Castoriadis és Lefort, a hatvanas években Debord és Vaneigem…”. Ezeket a neveket nem a Kádár-rendszer titkolta el, hiszen legalább a szidalom szintjén emlegetni volt szokás legtöbbjüket mint a “baloldali kommunizmus” tipikus képviselőit, de a 80-as években már nemcsak szidalmazták őket (ezzel kapcsolatban emlegetném néhány szerző nevét is, mint például, Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor, Sziklai László, Mesterházi Miklós, Hajdu Tibor stb.). Az alapvető probléma, az a bizonyos kutya, amelyről írni szeretnék, itt van valahol eltemetve. TGM egy olyan “búvópatakot” tár föl, amelyből önmagában soha nem lesz folyam, mert a többi patakot vagy folyót egyszerűen elrekeszti vagy a vizeket olyan erősen megszűri, sterilizálja, hogy a végén alig marad valami. Sem elegendő víz, sem elegendő élővilág. Maradjunk Magyarországon egy pillanatra. Szabó Ervin, Lukács, Kunfi nem játszhatók ki egymás ellen; vagy vannak közös és folytatható elemek, vagy nincsenek, de “individualizálni”, “szektásítani” a radikális baloldali hagyományt nem lehet, ezt önfelszámolásnak hívják. Azon persze lehet vitatkozni, hogy kik azok, akik a szóban forgó szellemi irányzatba integrálhatók, de ez már egy egészen más kérdés.

Másképpen is fel lehet vetni ezt a problémakört: lehetséges-e az 1917-es orosz – végkonklúziójában – közösségi (értsd: faluközösségi-paraszti és proletár kommunista) forradalmat a mai rendszerkritikai baloldali hagyomány eredettörténetébe beépíteni úgy, hogy közben a forradalom vezérének, Leninnek az örökségét teljes egészében a sztálini hagyományba applikáljuk, toljuk át. Ezt TGM olyan következetesen teszi, hogy csak és kizárólag kötőjellel, lenini-sztálini (sic!) fejleményként ábrázolja, s ezzel kiiktatja Lenint egészében a modern forradalmi hagyományból. Ez eredendően mégis csak egy jobboldali projekt, bár én ez ellen nem ideológusként berzenkedem, elsősorban történészként tiltakozom. Évtizedek óta bizonygatom egyre több forrás tükrében, hogy ez az azonosítás nem tartható, még akkor sem, ha a polgárháború időszakában és az után is (1922-ben) Lenin a vörös terrort és általában a csekista módszereket a hatalommegtartás fontos eszközének tekintette. Ezek a hatalomgyakorlási módszerek és kényszerű lépések az örökség vitatható és vitatandó részét képezik. Ha lehetne, ezeket a tényeket ki kellene dobni a hajóból – ha lehetne. De tudjuk, nem lehet. A történelem nem valamiféle gép, amiből a rossz alkatrészeket eldobjuk. Leninnel szemben éppen a radikális baloldalon dolgoztak már ki valódi, mély kritikát, amely arra mutatott rá, hogy a forradalom vezére 1917 után fokozatosan, úgy, ahogyan a “szocializmus egyre kitolódott” – több vonatkozásban is –, az “utolérő fejlődés” gondolatának hatása alá került. Tudjuk, a tőkés világrendszerben izolált Szovjetunió a világrendszer centrumát sohasem “érhette utol”. Ez az előfeltevés, az utolérés vonzása, amely Leninnél kifejeződött például a fordizmus iránti odaadásában és a “nyugati civilizáció progresszív elemeinek megtanulhatóságában”, kétségtelenül magában foglalt – realisztikus megfontolások egész sora mellett – egy utopisztikus irányultságot. De emellett élt tovább Lenin gondolkodásában a “tanácskommunizmus” eszméje és eszménye is, amelyet kidobni azért sem lehet, mert rajta keresztül Gramscin át egészen 1968 Lukácsáig százszor hatékonyabban őrződött meg ez a szellem, mint TGM “tanácskommunistáinak” örökségében (akikről egyébként Konok Péter már az Eszméletben is színvonalasan megnyilatkozott, jelezvén egyúttal az Eszmélet számára való értéküket is). A TGM által is nagyra becsült Rosa Luxemburg 1918 “antidemokrata” Leninjét – akit Trockijjal együtt oly vehemenciával és találóan megbírált – minden más korabeli baloldali vezérnél többre tartotta. Lenin tehát nem dobható ki a “tanács­kommunista” hagyományból és nem tolható át a sztálinista örökségbe. Egyébként ezt az ideológiai feladatot, mármint Lenin “sztalinizálását” az egyetemes történetírásban a “totalitariánus iskola” jobboldali konzervatív ethosszal Brzezinskitől Pipes-en át Furet-ig már régen elvégezte. Magyarországon ez a projekt – jelezve a hazai intellektuális elbutulás mértékét – a szélsőjobboldaltól a liberálisokig terjedő szellemi amalgám keretein belül jött létre.

Tisztán kell látni, hogy a következetesen végigvitt baloldali antikommunizmus, amely mindent kidob a hajóból, ami 1917 után történt a “szovjetek országában”, nem teheti meg, hogy a “progresszív kommunizmust” Guy Debord nyomán hirtelenjében felfedezi, kidobva vagy 60 évet a történelemből. Ebben az értelemben nem lehet a “hagyományok” között szabadon “válogatni” a történelemben, amit TGM persze a maga rugalmas intellektusával könnyen felfog, de még nem képes vagy nem akarja e problémát a maga helyén kezelni. Talán attól retteg, hogy a sztálinista-kádárista stb. szellemi restauráció gyanújába keveredik, s mint ilyen kiírja magát a szalonképes értelmiségiek közül. (Pedig “csupán” arról van szó, hogy Gramsci és Lukács nem léteznek Lenin nélkül, miképpen az orosz rendszerváltó nacionalisták bizonyos körei napjainkban majd megőrülnek, mert az államalapító Lenin sem létezik az “idegen” Marx nélkül stb. Sztálin azonban Lenin nélkül létezik igazán, amennyiben a “nagy áttörés” (1929–1933) gazdasági és szociális lényege, vagyis a tanácskommunizmus levétele a napirendről, kidobása a történelemből nincsen benne a “lenini projektben”. Lenin kitartott a marxi végcélok mellett, annak ellenére, hogy 1917-ben úgy vélte: az európai és a világforradalom “megkezdése” Oroszországra hárul. (Persze, azt nem is kell itt hangsúlyozni: nem Leninen múlt, hogy az orosz forradalom izolálódott.) Mondandóm lényege, hogy az “örökséget” sokkal differenciáltabban kell felfognunk, mert nem mehetünk bele az újkapitalista Rendszer által felkínált csapdába: a bukott államszocialista rendszer legitimációs ideológiájával együtt ugyanis minden, a szovjet rendszerből fakadó antikapitalista hagyományt is ki akarnak velünk dobatni – Lenintől TGM-ig. Végül is látnunk kell: ha Lenin általában “kriminális” jelenség, akkor maga az októberi forradalom is az, és a tanácskommunizmus is ebbe a keretbe kerül. Oly annyira pontosnak kell itt lenni, hogy még olyan mondat sem írható le, mint amilyent TGM leír egy általam összeállított kötetre hivatkozván: “Azt, hogy a kialakuló szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, nagyon gyorsan, már 1920-ban (!) fölismerte a ‘munkásellenzék’ és az ‘ultrabaloldal’, amelyet ezért Lenin kíméletlenül támadott és kizáratott.” (35.o.) Itt egyik állítás sem stimmel. A kommunista munkásellenzék szembefordult a rezsim elbürokratizálódásával, de sohasem gondolta, legalábbis, amíg Lenin élt, hogy a szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, másodszor, Lenin nem záratta ki a pártból a “munkásellenzéket”, amellyel Leninnek alapjában nem elméleti, hanem konkrét politikai vitája volt. (Mjasznyikov esete nem azonos a munkásellenzékével!) Történészként nem foglalok állást abban a kérdésben, hogy kinek volt igaza akkor, és nem is hiszem, hogy a kérdés ilyen egyszerűen felvethető, de annyit megjegyeznék, hogy Lenin és Sztálin összecsúsztatása TGM-nél hitvallás, nem egyszerűen filológiai tévedés. Ám az ő meggyőzése érdekében és kultúrájának is megfelelően apellálhatunk a filológiai pontosság TGM-i elvárásaihoz. (Szovjet thermidor című könyvemben részletesen leírtam, hogy a zömmel Szibériába száműzött baloldali értelmiség még 1928-ban is védelmezte a kommunista egypártrendszert.)

Egy másik probléma. Megint csak a pontosság kedvéért, de azért az alábbi összefüggésnek is van elméleti-politikai konzekvenciája. Minek nevezzük a Rendszert? Itt (is) különböző irányzatok, iskolák “gyilkolják” egymást, noha a probléma számomra tisztán ideológiatörténeti érdekességgel bír. Nem az a baj, hogy TGM, egyébként sokad magával, az Eszmélet némely szerkesztőjével is egyetértésben az államszocialista rendszert államkapitalizmusnak nevezi. Legyen. Sokan úgy vélik, hogy az államkapitalizmus meghatározás Trockijtól ered, ami azonban igen durva tévedés. Trockij, némely követőjével ellentétben, sohasem tekintette a szovjet rendszert államkapitalizmusnak. Az érdekes itt az, s ezt nagyon kevesen tudják, hogy ennek az elméletnek a forrása Lenin és részben csaknem vele egyidőben (1921–22-ben) Nyikolaj Usztrjalov (Kolcsak fehér generális és diktátor korábbi agitprop főnöke).

A dolog lényege arról szólt, hogy az új gazdaságpolitika bevezetése (1921. március) után milyen jellegű rendszer jött létre a Szovjetunióban, hogyan és mivé alakult át a “hadikommunizmus”, amit Lenin akkor már szembeállított a szocializmussal, amelyet “munkás önkormányzatnak”, “szövetkezeti szocializmusnak” nevezett. Mármost a hadikommunizmust bírálva az “elméleti szocializmus” (társadalmi önkormányzás) szempontjából a NEP-viszonyokat, a “kapitalizmus részleges visszaállítását”, a 25-30 millió kisparaszti gazdaság állami szervezését, a “kispolgári ösztönösség és káosz” állami rendszabályozását, vagyis a fennálló gazdasági rendszert, illetve annak a “proletár állam” általi menedzselését “államkapitalizmusnak” (kapitalizmus úgyszólván burzsoázia nélkül) nevezte. (Azért tette idézőjelbe az államkapitalizmus szót, mert – mint mondta – szokatlan dolog a történelemben, hogy a szovjet állam látja el a piacgazdaság visszaállításával járó feladatokat (nem látta előre a 80-as évek mesébe illő fejleményeit). Sztálin Lenin halála után csaknem hat évvel tulajdonképpen az államkapitalizmus államosítását (amit én államszocializmusnak nevezek) hajtotta végre, ami végső soron megszüntette a piaci vegyesgazdaságot, a magántulajdont, valamint a gazdálkodás önkéntes közösségi formáit is – ez utóbbiakról egyébként Lenin úgy nyilatkozott mint a “szocializmus csíráiról”. Trockij majd az államszocializmus bírálatát adja meg, amikor 1936-ban arról a történelmi lehetőségről ír, hogy az állami és pártbürokrácia privilégiumainak örökletessé tétele érdekében a megfelelő pillanatban nekilát az állami tulajdon magán-kisajátításának, hogy saját örökölhető magántulajdonává emelje, tőkésítse a felhalmozott állami vagyont…

Mindezzel csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy mind elméletileg és történetileg, mind módszertanilag és filológiailag is jól elhatárolható Lenin és Sztálin “öröksége”, illetve a rendszerrel kapcsolatos álláspontok eltérő jellege. Ez a “pontosítás” teljesen független attól a kérdéstől, hogy ki milyen hagyomány alapján határozza meg a maga “baloldaliságát”. Ez tisztán szaktudományos kérdés. Ettől még Lenin (és maga az orosz forradalom) teljes egészében elutasítható, sőt, kidobható a baloldali hagyományból, ahogyan azt a szociáldemokraták meghatározó csoportjai már réges régen megtették, noha távolról sem minden irányzat vélekedik ilyen egyneműen az orosz forradalom vezéréről. De a tények tiszteletéről sohasem mondhatunk le.

 

A munkástanács – a modern tapasztalat

 

Amikor a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) 1988 szeptemberében a maga elméleti-politikai perspektíváit mint ellenzéki szervezet felvázolta, a társadalmi önigazgatás marxi elméletéből indult ki, és szerencsére sohasem próbálta meg, hogy ennek az elméletnek az elmúlt másfél évszázadban megjelent különböző irányzatait egymás ellen kijátssza. (Ez a lojális magatartás már az alakuló ülésen is megnyilatkozott, amit jól tükröz a tanácskozásról készített titkosrendőrségi jelentés, amelyben az ügynök számára az “anarchizmus” barátságos említése jelentésre érdemes “kriminalitásnak” tűnt föl.) Sőt, a BAL 1989–90-ben a különböző munkáskezdeményezések támogatását magától értetődőnek tekintette; nem is igyekezett semmit sem ráerőltetni a munkásokra. Szalai Erzsébet e témával foglalkozó könyve, amelyre volt szerencsém az Eszméletben reflektálni, ezt hűen tükrözi.

TGM “redukcionizmusa” a “tisztaság” megőrzése érdekében valósul meg. Az elméleti (és politikai) sterilitás eme nézőpontjából nem pontosan látszik, hogy a “tanácskommunizmus” éppen Kelet-Európában meglepően gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, amelyeket nagyon fontos volna integrálni. Ezt a célt szolgálta az a kötet, amelyet a BAL adott ki Önkormányzás vagy az elitek uralma címmel. Ez a kis könyv nemcsak egy szellemi irányzat létezésének volt a dokumentuma, hanem egyértelműen jelezte, hogy van egy gondolat, egy elmélet, egy olyan rekonstruált szellemi hagyomány, amely “csak” egy mozgalomra vár… Ma már olyan korszakban élünk, amely saját “56-os” legitimációs ideológiáját sem veszi komolyan, oly annyira, hogy a hivatalos “neobarokkos”, “álromantikus”, tipikusan fideszesen menedzselt show-műsor október 23-án tudomást sem vesz a munkástanácsokról. Jelzem, 1956 munkástanácstagjainak 60%-a kommunista párttag volt, s nem véletlen, hogy az Orbán-féle rezsim osztályharcos magatartása nem tudja integrálni a munkástanácsokat a maga polgári mítoszai közé. Azt már 1994–1998 között láttuk, hogy a szociál-liberális felfogás többértelműbb, de nem kevésbé elutasító e tradícióval szemben.

Az önkormányzás-önigazgatás hagyományából mind a Baloldali Alternatíva Egyesülés, mind az Eszmélet már eddig is bőven “rendezett össze” anyagot az utókor számára, mindenekelőtt a munkástulajdon sorsára koncentrálva, amely anyagok – TGM nyilván nem ért félre – tanulmányozása biztosan közelebb visz bennünket ahhoz, hogy nemzeti szinten fel tudjuk vetni az “örökség” kérdését mint bármilyen politikai pártbeszéd szellemi előfeltéletét. Végül ‘89 tulajdonosi munkástanácsait nem az MDF söpörte el, csupán eszköz volt ebben. Annak a neoliberális gazdasági kurzusnak az eszköze, amely mindenütt a magántulajdon korlátozatlan és ezért korrupt világát erőlteti rá a népekre. Ám mi soha nem felejtjük el, hogy mindez a helyi-nemzeti vagy regionális elitek érdekein és eszközrendszerén keresztül valósul meg. Erre az összefüggésre viszont TGM könyvecskéje nagyon is tekintettel van.

 

“Balközép”, MSZP, szindikalizmus…

 

Az MSZP “baloldalisága” még idézőjelben is kétségeket vet fel. (Nem a tagság általános politikai beállítódásáról van szó, hanem a vezetőség politikájáról.) Hiszen polgári értelemben sem baloldali párt, amennyiben a hagyományos baloldali értékek és a politikai törekvések a párt politikájában relativizálódtak, kilugozódtak. TGM nagyon jól látja azt is, hogy a globalizáció bármilyen bírálata az MSZP-ben a Baloldali Tömörülés elméleti és politikai törekvései nélkül egyáltalán nem létezne, hiszen a pártvezetőség többsége valószínűleg magát a problémát sem érti. Jól látja TGM azt is, hogy a jobboldal osztálytudatos és osztályharcos, míg az MSZP gyakorlatilag egy adag konzervativizmus, egy adag liberalizmus és egy csipetnyi szocializmus sajátságos szintézise, amelynek funkciója az elitek és osztályok békéjének megteremtése a kialakult rendszer védelmében. “A szocialisták egyrészt – írja TGM találóan – folyton nemzeties, klerikális, rendpárti kezdeményezésekkel próbálkoznak – Eörsi István szerint szívesen megennék a nagymamájukat, hogy bebizonyítsák, mennyire családszeretők –, nem választott fölsőházat javasolnak (ami fölborítja az alkotmányos rendet, de legalább addig is aláássa a hitelét).” Az MSZP-ben – meghatározott gazdasági és szociális érdekek nyomása alatt – a “baloldaliság” lényegében egy ideológiai eszköz csupán a hatalmon levés folyamatában; a pártvezetőség a pártban a felhalmozódott humanista kritikai potenciált alárendeli a pillanatnyi hatalmi érdekeknek, a kultúra minden aspektusát hatalmi vonatkozásaira egyszerűsíti.

Az MSZP mint polgári párt – baloldali platformjai ellenére – nem képes összefüggő elméleti munkára, a technokrata pártvezetőség ugyanis nem érdekelt semmiféle komoly perspektíva felvázolásában, mert egy ilyen elemzés elkerülhetetlenül a rendszer kritikájára épül(ne). Az MSZP ebben az értelemben sem “balközép”, hanem – mint Medgyessy miniszterelnök mondja a kormányáról – a “nemzeti közép”, amely már “túllépett” a szociáldemokrácia és a neoliberalizmus ellentétén is, “harmadik utas” lett a szó blairi értelmében. Magyarországon ez természetesen mást jelent, hiszen ilyen “középnek” nincsen vagy más a szociális háttere itt, mint Blair Angliájában. Nálunk bizonyos értelemben jobban polarizálódott a társadalom és a politika is. Míg Angliában a munkás szó nem veszítette el teljesen eredeti jelentését, nálunk más a helyzet.

TGM – szembeszállva mindenfajta munkásellenes ideológiával – a proletariátus fogalmát használja, méghozzá úgy, mintha a magyar munkásság proletariátusként azonosítaná önmagát. Mintha nem érzékelné kellőképpen, hogy milyen erős a feszültség az “elméleti” fogalomhasználat és a valóságos “munkástudat” között. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy a magyar munkásság többségének már és még nincs munkástudata. A “proletariátus” ugyanúgy individualizálódott, mint a társadalom bármely más szegmense. Ennek a “feszültségnek” az igazi elemzése még el sem kezdődött, ideje, hogy elkezdjük. Bármennyire vitatkoztunk is Szalai Erzsébettel (l. 54. sz.) abban, hogy a munkásosztály fogalma mint elméleti-leíró kategória nem tehető félre, abban bizonyosan igaza van, hogy a radikális baloldal fogalmai nem találnak utat a “munkavállalók” tömegeihez. Az elmélet és a politika határterületén készült könyvecske esetében ez nem lényegtelen probléma.

Ugyanakkor úgy tűnik, TGM-nek igaza van, ha a szociáldemokrácia megszűnését befejezett vagy majdnem befejezett ténynek tekinti – talán Latin-Európában valami még megmaradt…), másfelől – ennek ellentmondva – eltúlozza a szakszervezetek lehetőségeit Magyarországon (és a térségben is) a munkásosztály megszervezése tekintetében. Nem elemzi azt a tényt, hogy a tagság kiáramlása a szakszervezetekből még mindig tart, mert – fontos történelmi-gazdasági okok mellett – a jobboldali kormány elnyomó politikájával és a multik nyomásával szemben a szakszervezetek, még a legpotensebb vasas és vasutas szakszervezetek sem tudtak a kellő erővel fellépni.

TGM is az MSZP-SZDSZ koalícióban látja a kapitalizmus kulturáltabb menedzselésének útját és lehetőségét, a szakszervezeti vezetők, illetve rajtuk keresztül a szakszervezetek integrálását, ami magában foglalja persze – igazi balos kifejezéssel – azok “korrumpálását” is. Az Orbán-rezsim azonban még csak korrumpálni sem igen akarta a szakszervezeteket, inkább az olasz fasizmus hagyományából eredő korporatista rendszer felé vonzódott.

Az új kapitalizmus etnikai-populista és szociál-liberális menedzselése között az egyik különbség kétségtelenül a szakszervezetekhez való viszony. Az előbbi egyszerűen – ha tehetné – kiiktatná az “egész szakszervezeti bandát”, a “régi kommunista nomenklatúrát”, mert az Orbán-hívők, ahogyan TGM fogalmazza, nem bírják még a “prolik szagát” sem. Persze a szakszervezeti tagság rohamos csökkenése jól ismert európai jelenség, aminek a tőke nagyon örül, hiszen a munkavállalók, a termelők, a munkások megint saját érdekeik ellen cselekszenek, amennyiben a tőke mindennél jobban kedveli a szervezetlen munkást: e munkástömeg jelentékeny része az egész régiónkban bizonyos történelmileg “kiérlelt” hajlamot mutat arra, hogy a nemzeti színű bikacsököt kezében tartó jobboldali-szélsőjobboldali populizmus eszközévé váljon. Ez viszont nem mindenben kedvező a multinacionális társaságoknak, amelyek sokszor előnyben részesítik a kiszámíthatóbb szociál-liberális kormányokat (sokszor meg nem, mert maguk a multik sem tudják, hogy a profiton kívül akarnak-e még egyáltalán valamit). A szociál-liberális típusú kormány szélesebb “szabadságköröket” ad a szakszervezeteknek, miközben magához láncolja a tőkebeáramlás igézetében a bérmunká­sok jórészét, s ezzel korrumpálja is a szakszervezeteket, mondván: “a tőke munkahelyet teremt”. A könnyebben élő szakszervezetek ilyenkor visszafogják a lázadó hajlamokat, ezzel tovább csökkentik tagságukat, azt az érzületet keltve, hogy úgy sem védi meg őket a szakszervezet. A jobboldal megfélemlít, a szociális-liberális oldal elcsábít… S ha belegondolunk, hogy a magyar munkás milyen kevéssel beéri (kell hogy beérje), nem is szólva a nem-magyar munkásokról mint “fekete munkaerőről”, akkor a közeljövőt tekintve nemigen lehetünk optimisták. A fiatal munkásgeneráció helyzetére jellemző a teljes szellemi és szociális kiszolgáltatottság, ami nem forradalmasít, hanem éppen ellenkezőleg, elbutít: a fiatal munkaerő – amelyet a multik állandóan lecserélnek, hogy árát (pontosabban bérét) alacsonyan tartsák, jelentős csoportjaikat tekintve funkcionális analfabéták, a Mc Donald’s-nál dolgozó fiatalok sokasága például a szakszervezet szót sem érti.

TGM a szakszervezetekbe mégis belelátja a “lázadó” potenciált; mintha a 20. század elejét túlságosan közel hozná napjainkhoz (annak ellenére állítom ezt, hogy a strukturális analógiát magam is régebb óta használom). De sajnos a dolog ennél sokkal kedvezőtlenebb, mint próbáltam jelezni. A hagyományos értelemben vett lázadásnak egyelőre befellegzett. Sem a szakszervezetek, sem a munkások nem kívánnak lázadni. Lázadni a lesüllyedés rémétől fenyegetett “újközéposztály” akar amúgy orbánosan, amint TGM maga bemutatja.

Tehát továbbra is a sziszifuszi szervező munka van előttünk, ami a romantikus forradalmárokat (részben jelen sorok íróját is) a leginkább untatja és frusztrálja. Ilyen típusú feladat volna a radikális baloldali eszmék – amelyek azért már rendelkezésre állnak (történt egy és más az elmúlt évtizedben) – megismertetése a bérmunkásság (munkavállalók) szélesebb csoportjaival a már létező szervezetekben, olyanokban, mint például a Humanista Társadalmi Egyetem. TGM-nek igaza van, hogy a szakszervezeteknek ez lenne az alapvető politikai feladata. Ez ma fontosabb, mint bármilyen “lázadás”, mert ez volna egy jövőbeni általános sztrájk szellemi-politikai előfeltétele. A szakmai és civil szervezetek a társadalmi önvédelem szervezeteivé alakítandók, de – TGM-mel egyetértve – nem parlamenti felsőház alakjában, hanem a mindennapi szervezkedés szabadságának megteremtésében.

Mindent egybevetve: TGM kis könyvecskéje ideológiai táplálékot kínál egy ilyen szervező munka számára. Csak üdvözölhetjük a bátor kísérletet, noha jobban szerettük volna – ezt értse az olvasó szimbolikusan –, ha TGM könyvecskéjének borítóján nem ő maga, hanem a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai díszelegnének valamilyen “posztmodern” elrendezésben. Magyarország annyira jobboldali ország, hogy még ezek az európai szimbólumok sem legálisak… Hol van az a “balközép” párt, amely ezt az állapotot korrigálná?