Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

 

Koppenhága, 2002. augusztus