Tisztelt Georges Németh!

Értékes levelét, amelyet az Eszmélet 49. számában közölt recenziómra válaszul írt az 53. számban, nem szeretném válasz nélkül hagyni. Ön a jelzett írásában védelmébe vette Svájc II. világháborús szerepvállalását, s népének kitartására, illetve nehéz helyzetére hívta fel a figyelmet. Hogy a baloldali hagyomány bizonyos elemei, mint a szolidaritás a szenvedő emberekkel, milyen mély gyökérzettel rendelkeznek, azt az Ön levele is szépen példázza.

Ám ugyanakkor sohasem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a nacionalizmusnak Európában – sajnálatosan – nincsen egyetlen olyan virága sem, amelyet kritikátlanul szagolgathatnánk. Ez vonatkozik az Ön szeretett Svájcára is, amely történetének progresszív elemeit eszem ágába sem jutott “bepiszkítani” vagy elfelejteni. Sőt, a svájci baloldal történelmi érdemeit senkinek nem jutna eszébe kétségbe vonni, aki csak egy kicsit is ismeri az európai baloldal történetét. Kis írásomban, amelyet Ön kritikailag szóvá tesz, nem térhettem ki annak a ténynek az értékelésére, hogy a svájci parasztok is csak szalmazsákon aludtak a háború idején, s hogy maga a svájci nép is megszenvedte a világégést. Az a cikk részben arról szólt, hogy a svájci állam, a svájci hatóságok mind a mai napig elmulasztottak szembenézni háborús bűneikkel.

Kedves Németh úr! Talán elkerülte figyelmét a jeles történész, Jean-Francois Bergier által vezetett bizottság munkássága, amely öt éves tevékenységét ez év tavaszán foglalta össze egy jelentésben, leleplezve sok ezer oldalon a svájci hatóságok, a kormány, a bankok és a hatalmi elit jelentős csoportjainak gyalázatos történelmi szerepét. A 600 oldalas “rezümé”, amelynek egészen rövid, kivonatos ismertetését megtalálhatja a Népszabadság 2002. május 3-i számában (7.o. a cikket Szászi Júlia jegyezte), mindenben alátámasztja állításaimat. A jelentés hangsúlyozza, hogy Svájc a háború egész ideje alatt – semlegességi nyilatkozataival ellentétben – mindvégig “diszkrét támogatást nyújtott a náci Németországnak”. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volna, hogy a 90-es évek végére a svájci bankok, amelyek igazán nem a nagyvonalúságukról ismertek, megegyeztek a “zsidó vagyonok” visszaszolgáltatásáról (nemcsak “jelentéktelen alvószámlákról” van itt szó). Ez a néhány évtizedes késés gyalázatosságuk mértékét kétségtelenül megnövelte. Ezek a pénzeszközök és vagyonok hozzájárultak a svájci gazdaság háború alatti működéséhez, aminek következményei mellett egy rövid válaszlevél keretei között nem szeretnék elidőzni.

Kedves Németh úr! Felhívnám a figyelmét arra a körülményre is, hogy “a svájci fegyvergyártás 1940 és 1944 között több mint egymilliárd frank értékben exportált hadfelszerelést Németországba”. Ezeket az eszközöket svájci munkások gyártották, felhasználva egyébként zsidó menekült munkások munkaerejét is. A jelentés szerint még harcoltak is a svájci cégek azért, hogy a nagy bizniszben részt vállalhassanak, “a piacon maradás érdekében például az Oerlikon-Bührle hadianyaggyártó cég a háború első három évében többet fizetett ki provízióra és csúszópénzre, mint amennyi bért teljes – 3 ezer fős – munkatársi állománya kapott”. Sajnos a jelentésből az is kiderül, hogy a német elvárásokhoz képest is túlteljesítettek a svájci vállalatok. Természetesen a svájci tőke egyáltalán nem volt ideológiailag náci elkötelezettségű, nem is állítottam ilyet, de kétségtelen, hogy a nácik háborús terveit piaci érdekekből nem keresztezték, hanem támogatták, s ezzel szemben szélesebb népi ellenállásról Svájcban sem tud a történetírás.

Emlékeztetném Önt még arra, hogy recenziómat alátámasztva, az derül ki a jelentésből, hogy a háború alatt a Deutsche Reichsbank aranyszállításainak 77%-a Svájcon keresztül bonyolódott. Végül külön felhívnám az Ön tisztelt figyelmét a svájci menekültpolitika gyalázatosságaira, amelyeket recenziómban nem is hangsúlyoztam eléggé, noha az Ön nemzeti érzelmeit így is “megviselte” írásom. Ne vegye zokon, ha ismét emlékeztetem arra, hogy a menekülő német zsidókat és dokumentumaikat 1938 után megjelölték, és hogy 1942-től le is zárták a zsidók előtt a határokat, s a határokon belül maradt zsidókat is inkább megkülönböztették, üldözték, semmint támogatást nyújtottak volna nekik. Az Ön érve, hogy milyen nehéz volt a svájciaknak is ezen években, nem meggyőző, hiszen más európai népek erre a körülményre még hatványozottabban hivatkozhatnának. A mai menekültprobléma jut eszembe, amikor a centrum-országok által kizsákmányolt és gyakran tönkre tett ázsiai vagy afrikai országok menekültjeit azzal az érveléssel nem engedik be Németországba vagy éppen Svájcba, Angliába vagy Magyarországra, hogy “feleslegesek” az adott piaci feltételek között, vagyis “nem politikai menekültek”. Emlékeztetném arra, hogy a zsidók politikai menekültek voltak akkoriban.

Mi, baloldaliak, akik tudjuk, hogy a nemzeti érzés milyen fontos történelmi hajtóerő, sohasem feledkezünk meg ennek az “érzésnek” a “kétarcúságáról”, s ezért is vagyunk képesek arra, hogy a nemzeti határokon átnövő internacionalista együttműködést erősítsük olyan korokban is, amikor a tőke uralma nem összeszűkülőben, hanem úgy tűnik, kiszélesedőben van, amit az a tény is jelez, hogy újabb háborúk fenyegetik modern világunkat is. S ebben a hadakozásban nemzeti hovatartozástól függetlenül a svájci és a magyar, a zsidó és az amerikai, a német és a svéd, a francia és a brit, a horvát és a szerb, a svéd és az orosz stb. tőke egyaránt részt vesz. Az üzleti haszonról nem nekünk számolnak el… Közös törekvésünk az, hogy megpróbálunk ellenállni a “gonosznak”… A történelmi események pontos értelmezése internacionalista elkötelezettségünk fontos eleme.

Üdvözlettel: Horváth Gizella

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

Koppenhága, 2002. augusztus

Mint minden kérdésre, az úgynevezett globalizációra is különbözőképpen tekintenek az egyes politikai irányzatok. Az eltérő megközelítések közül apologetikusnak egyetlen egy nevezhető, mégpedig az, amely szerint a globalizáció (a világtársadalom piaci elvek alapján történő egységesülése) alapvetően jó, hatékony folyamat, és szükségszerű is (például az információs technológia elterjedése miatt). A politikának pedig, ha van feladata ezzel kapcsolatban, akkor nem a globalizáció akadályozása, hanem kibontakozásának elősegítése. Ezt az álláspontot gyakran nevezzük neoliberálisnak. Képviselői szerint a világgazdaság különféle kudarctörténetei elsősorban a globalizáció hátráltatásából, az állami szerepvállaláshoz való indokolatlan ragaszkodásból származnak. Magyarországon ezt a versenyelvet a végletekig fokozó, a szociáldarwinizmussal rokon nézetet legmarkánsabban a Három Liberális Közgazdász: Antal László, Csillag István és Mihályi Péter fejtette ki (l. 2000. augusztusi írásukat a Népszabadságban, Magyarázzuk a globalizációt címmel). A legnépszerűbb napilap gazdasági publicistái (Krajczár, Blahó, Várko­nyi), valamint a HVG és a Figyelő legtöbb szerzője ugyanezt képviselik.

A gazdasági liberalizmus újjászerveződése konzervatív politikai bázison az 1970-es évek második felében történt meg, mégpedig az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának visszaszorítására (privatizáció, liberalizáció, dereguláció). Ez a program változatlan formában élt tovább a 90-es években, amikor hatása világméretűvé vált, és az alternatívanélküliség érzetével kiegészülve jutott el a globalizáció fogalmához.

1. A globalizáció neoliberális felfogása az 1990-es évek domináns irányzata volt, vele szemben azonban többféle kritikai irányvonal kialakult, amelyek között persze hasonlóságok, átfedések, együttműködési lehetőségek mutathatók ki.
2. keresztény/szociálliberális (minimális) kritika, amely a világgazdaság alapvető mechanizmusait nem tekinti rossznak, ám szükségesnek tarja az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, s az ezzel összefüggő szegénység és éhezés kezelését. Ennek fő eszköze a segélyezés, illetőleg az adósságok elengedése. Akik sokat nyernek a globalizációból, azoknak erkölcsi kötelességük megsegíteni azokat, akik kimaradnak vagy alulmaradnak a versenyben. A nyomor enyhítése nem gazdaságpolitikai, hanem karitatív kérdés. Ez a minimális programja olyan nemzetközi szervezeteknek, mint az UNICEF, illetőleg az egyházak által támogatott civil mozgalmaknak is (például Jubilee 2000).
3. keynesiánus/szociáldemokrata kritika: a mikrogazdaság globalizálódását a makrogazdaság globalizálódásának kell követnie; a piacgazdaság világméretekben megmutatkozó ellentmondásait a szabályozás globalizálása tudja kezelni. Fő probléma a pénzügyi válságok formájában is megjelenő instabilitás, ami ellen a tőkeáramlás korlátozása is bevethető. Tartalmi értelemben ez az ATTAC globalizáció-értelmezésének magva, de hasonló szellemiséget tükröznek a Szocialista Internacionálé dokumentumai is. Képviselői nem a multilaterális szervezetek létét, hanem azok politikáját bírálják, és gyakran nyilatkoznak úgy, hogy nem ellenzik, hanem szabályozni, humanizálni kívánják a globali­zációt. A neoliberális, amerikanizált világrenddel szemben az európai, azaz szociális modellt tekintik kiindulópontnak. (Lásd például Martin-Schumann: A globalizáció csapdája.)
4. marxista/forradalmi kritika, amely a szociáldemokrácián a gazdaság demokratizálásának, a tulajdon társadalmasításának igényével mutat túl. Az ún. globalizációt az egyenlőtlen fejlődéssel jellemezhető világkapitalizmus egy fejlődési fázisának tekinti (l. Robert Went: Globalizáció), amelyre – mint liberális offenzívára – szükségszerűen következnek a protekcionista/nacionalista ellenreakciók. A globalizáció tehát nemcsak gazdasági és környezeti, de politikai következményei miatt is veszélyes: a reakciós ellentendenciát tehát nem lehet összetéveszteni a progresszív megoldással.
5. populista/romantikus kritika, amely a kapitalizmus előtti viszonyokat, illetőleg a kapitalizmus korai formáit idealizálja, és ezekhez képest elfajulásnak tekinti a tőke világméretű koncentrációját s ennek megjelenését a vállalati, banki és tőkepiaci szférában. Érvrendszerében nagy hangsúlyt kap a piacgazdaság (értsd: tiszta verseny) és a kapitalizmus (monopolista struktúra) de facto megkülönböztetése, ami a különféle harmadikutas elméletekkel rokonítja (l. például Röpke és a “szociális piacgazdaság”). A tőkés társaságok világuralmát bíráló szövegeik rendszerint lokalista, kisvállalkozói utópiákkal párosulnak – elsősorban D. C. Korten műve nyomán.
6. konzervatív/nacionalista kritika: a globalizációt a multilaterális szervezetek kényszerítik a világ nemzeteire; a feladat ezeknek a szervezeteknek a korlátozása vagy esetleg felszámolása. A külföldi szereplők kirekesztése védelmet nyújthat a helyi eliteknek, amelyeknek természetes joguk nemzeteik vezetése. Elemzéseik gyakran épülnek összeesküvés-elméletekre (l. például Magyarországon a Leleplező című ország­krónika-könyvújság egyes számait), s fontos szerepet tulajdonítanak a pénztőke és a termelő tőke megkülönböztetésének (pozitívnak tekintve az utóbbit, hacsak nem külföldi érdekeltségű). Az érvelésből logikusan következik a nemzeti kapitalizmus programja.

Összességében a globalizációs viták egyik fő problémája, és terméketlenségük egyik fő oka, hogy a különböző irányzatok és képviselőik nem tudják egymással (és néha magukkal sem) tisztázni, hogy a globalizáció A/ egy folyamat, amely meghatározó módon jellemzi a jelenlegi világállapotot, B/ maga a jelenlegi világállapot, C/ egy világállapot, amely felé az emberiség fejlődése szükségszerűen és feltartóztathatatlanul halad, avagy D/ egy lehetséges jövőbeni világállapot, amellyel szemben alternatív forgatókönyvek is elképzelhetők. A kritikusokra inkább az A (esetleg a D) értelmezés jellemző. Az apologéták a B és a C változat közül választanak, vagyis minden bírálatot azzal hárítanak el, hogy a jelenkori világhelyzet visszásságai nem a globalizációból (globalizáltságból) fakadnak, hanem annak hiányából, egyébként pedig kár a bírálatokra időt és energiát fecsérelni, mert a folyamat feltartóztathatatlanul halad előre.

A jobb- és baloldal globalizációhoz való viszonyának értelmezését az is megnehezíti, hogy az apologetikus (neoliberális) irányzat maga is jobboldali, sőt a jobboldal meghatározó irányzata volt az OECD-országokban a 80-as és 90-es években. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenfajta globalizáció-kritika baloldali (tehát haladó) volna. Az alapvető különbséget éppen az jelenti a jobb- és baloldali kritikák között, hogy a világrendet (a szupranacionális intézményrendszert) továbbfejleszteni és demokratizálni, avagy felszámolni akarják-e.

Az, hogy mely országban milyen koalíció alakul ki az ún. globalizációhoz való viszony alapján, az egyéb társadalmi és politikai adottságok függvénye. A fejlett OECD-országokban politikai értelemben közel áll egymáshoz az 1., a 2. és a 3. álláspont (tehát az apológia és annak mérsékelt kritikái), míg pl. a latin-amerikai országokban a 2., 4. és 5. pozíciók között figyelhető meg konvergencia. A magyar politika az elmúlt évtizedben az OECD-országokat tekintette mintának, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a neoliberális globalizációval szembeni legerősebb kritikát az 5. és 6. számú irányzatok együttese, politikai értelemben ezek jobboldali koalíciója alkotta. Az ATTAC szempontjából a fontos kérdés az, hogy tud-e tartósan is közös platformot teremteni a 2., 3. és 4. számmal jelölt irányzatok (és végül esetleg az 5.) számára, képes-e ebben az értelemben átalakítani az európai politika ideológiai struktúráját, egy széles bázisú baloldali tömböt létrehozva ezáltal.

A Porto Alegre-ben megrendezett Szociális Világfórum szimbolikusan jelenítette meg azokat az erőket, amelyek manapság a világhatalmi globalizációs modellel szembeni közös ellenállás frontját alkotják. E front jellege és belső vitái azonban kevéssé ismertek.

Nem érdemes a Porto Alegrében megrendezett Szociális Világfórumot a New York-i Világgazdasági Fórumhoz hasonlítani; sokkal többet elárul a fórum jellegéről, ha az 1955-ben Indonéziában megrendezett, történelmi jelentőségű bandungi konferenciával vetjük össze. Mindkettőt azzal a szándékkal szervezték ugyanis, hogy ellensúlyt teremtsen a domináns világrendszer teremtette bajokra: Bandungban a gyarmatosítás és a kíméletlen hidegháború kettős problémájára kerestek választ, Porto Alegrében pedig a kapitalista globalizáció szerepének meghatározása állt a középpontban. Ám első pillantásra feltűnnek a két tanácskozás közötti különbségek is. Egyfelől, a bandungi konferencia, amelyen elsődlegesen ázsiai és afrikai vezetők gyűltek össze, a gyarmati és hidegháborús világrendszer megdöbbentő rasszista dimenzióira, azaz Richard Wright elhíresült megfogalmazásában a világ “színes függönyére” irányította a figyelmet. Ezzel szemben Porto Alegre döntően a fehérek találkozója volt, viszonylag kevés ázsiai és afrikai résztvevővel, az amerikai kontinens faji különbségei pedig alig-alig kaptak képviseletet. Ez rámutat az egyik feladatra, amelyet a Porto Alegre-ben összegyűlteknek meg kell oldaniuk: a mozgalmat tovább kell szélesíteni mind az egyes társadalmakban, mind világszerte – ennek távlatos célnak kell lennie, amelynek csak egy lépcsőfoka ez a fórum. Másfelől, míg Bandung­ban a nemzeti politikai vezetők és képviselők egy kis csoportja volt jelen, Porto Alegrét nyüzsgő sokaság és a különböző mozgalmak hálózata alkotta. A résztvevőknek ez a jelentős számbeli gyarapodása Porto Alegre kiemelkedő újdonsága, és a jövő reményeit illetően is döntően meghatározó elem.

A Fórumot elsődlegesen meghatározó benyomás a szinte átláthatatlan bőség érzete, és ez nem is annyira a résztvevő tömegek számából következik – a szervezők szerint 80000 ember volt jelen –, mint inkább a számtalan rendezvényből, történésből és megbeszélésből. Az összes hivatalos konferenciát, szemináriumot és műhelyt felsoroló program – ezek javarészt a Katolikus Egyetemen zajlottak – akkora volt, mint egy lepedőnyi újság, de hamarosan rá kellett döbbenünk arra, hogy számtalan, nem hivatalos rendezvény volt még a városban, némelyiket plakátok és szórólapok hirdették, másokat pedig egyszerűen csak a szóbeli információ propagált. Ezen kívül a Fórumon résztvevő különféle csoportok is rendeztek önálló találkozókat, ilyen volt például az olasz társadalmi mozgalmak tanácskozása vagy az ATTAC nemzeti szekcióinak találkozója. És ezzel még nincs vége az eseményeknek: voltak utcai tüntetések, hivatalosan szervezettek, mint például a Fórumot megnyitó, május elsejei hangulatú felvonulás, és kisebb, összecsapásokig fajuló tüntetések például a Fórumon résztvevő, a különböző országokból érkezett parlamenti képviselők ellen, akik a jelenlegi terrorizmus-ellenes háborúra szavaztak. Végül, de cseppet sem utolsósorban, számos esemény zajlott a folyó partján található hatalmas ifjúsági tábor területén. A tábor gyepén és a 15 ezer résztvevőnek szállást adó sátrak mellett a nyári zenei fesztiválok hangulatát idéző rendezvényeket tartottak: különösen ez volt az ember benyomása, ha esett az eső, és az emberek esőkabát helyett nájlonszatyorral a fejükön tapicskáltak a sárban. Egyszóval, ha az ember az események hatása alatt megpróbálta volna megérteni, mi zajlik Porto Alegrében, egész biztosan tökéletes szellemi összeroppanás várta volna. A Fórum áttekinthetetlen, kaotikus, szétszórt volt. És ez a hallatlan bőség mindenkit a boldog lebegés állapotába emelt: nagyszerű érzés volt elveszni a világ minden tájáról érkezett tömeg tengerében, és közben tudni, hogy e tömeg minden egyes tagja a kapitalista globalizáció jelenlegi formája ellen tevékenykedik.

A Porto Alegre-i találkozónak ez az inspiratív hangulat volt a legfontosabb eleme. Bár a Fórumnak bizonyos, fontos szempontok alapján – hogy csak kettőt említsünk: társadalmilag és földrajzilag – megvoltak a korlátai, ennek ellenére is alkalmat adott a küzdelem tereinek bővítésére, amelyek korábban Seattle-től Genováig terjedtek, s régebben ezeket a mozgalmak olyan hálózata alkotta, amelyek nagyjából és egészében az észak-atlanti területre korlátozódtak. A mozgalmak gyakorlatilag a többi, a globalizáció kapitalista formáját vagy egyes specifikus intézmények, mint például az IMF működését bíráló szerveződéshez hasonlóan korábban meglehetősen korlátozott szerepbe kényszerültek bele. Az elszigetelődés oldásának, illetve az egyes mozgalmak hálózattá szervezésének első lépése lehet, hogy felismerjük: a mozgalmak céljai a világ más tájain is azonosak. És ez a felismerés az elsődleges oka a Fórumon tapasztalt felszabadult, boldog hangulatnak.

Számot kell vetnünk, persze, a közös célokon és terveken kívül az eltérő mozzanatokkal is: a rendelkezésre álló anyagi bázist és a politikai orientációt tekintve. A világszerte létező mozgalmak nem kapcsolódhatnak egybe jelen formájukban, változatlanul, hanem egyfajta kölcsönös kiegyenlítődés érdekében át kell alakulniuk. Az észak-amerikai és európai résztvevők például mélységes megdöbbenéssel konstatálták, milyen óriási a különbség az ő tapasztalataik és a Brazíliából érkezett mezőgazdasági munkások és nincstelen földművesek – őket leginkább az MST (Földnélküliek Mozgalma) képviselte – problémái között, és fordítva. Milyen átalakuláson kell átesnie az európai-amerikai globalizációs mozgalmaknak és a latin-amerikai mozgalmaknak, nem is azért, hogy azonosak legyenek vagy hogy egyesüljenek, csak hogy egymásra találjanak a bővülő, közös szervezetben? A Fórum alkalmat adott e különbségek és problémák felismerésére, de persze nem biztosította a lehetőséget a megoldásukra. Tény, hogy a Fórum színes, a különbözőséget felmutató jellege, amely a közösség eufórikus érzetét megteremtette, ugyanakkor hatékonyan el is fedte a különbségek és konfliktusok megoldásának területeit.

Antikapitalizmus és nemzeti szuverenitás

Azt mondhatjuk, hogy ebben a vonatkozásban a Porto Alegre-i találkozó túlságosan is felszabadult, ünnepi és kevéssé a megoldásokat kereső volt. A Fórumot megosztó legfontosabb politikai nézetkülönbség a nemzeti szuverenitás szerepének eltérő felfogásából fakadt. Valóban, két alapvető magatartástípus létezik a mai globalizációs erőkkel szemben: az egyik arra törekszik, hogy a nemzetállamok szuverenitását tovább erősítse a külföldi és globális tőkével szembeni védekezésképpen, a másik pedig a globalizáció jelen formájával egy ugyancsak globális, nem nemzeti alternatívát állít szembe. Az első megközelítés a neoliberalizmust mint elsődleges elemzési kategóriát értelmezi, mivel az ellenfelet a gyenge állami ellenőrzéssel szembeni korláttalan globális kapitalista tevékenységben találja meg; a második megközelítés viszont sokkal inkább magával a tőkével szemben lép fel, függetlenül attól, hogy az államilag szabályozott vagy sem. Az elsőt bátran nevezhetjük globalizáció-ellenes álláspontnak, mivel a nemzeti szuverenitás – legyen bár kapcsolatban a nemzetközi szolidaritással is – a kapitalista globalizáció erőinek korlátozására és rendszabályozására irányul. Ezen álláspont számára tehát a végső cél a nemzeti felszabadulás lesz, amint azt a hagyományos gyarmatosítás-ellenes és imperializmus-ellenes mozgalmak esetében láthattuk. A második ezzel szemben elutasít minden nemzeti megoldást, és ehelyett demokratikus globalizációt követel.

A Porto Alegre-i Fórumot az első álláspont uralta; e pozíció jelent meg a nagy plenáris üléseken, ezt ismételték meg a hivatalos szóvivők, erről tudósított a sajtó. Ennek az álláspontnak a legjelentősebb képviselői voltak többek közt a Brazil Munkáspárt vezetői – egyben a Fórum házigazdái, mivel ők adják a városi és területi kormányzati képviselőket. Egyértelmű és kétségtelen volt, hogy a Brazil Munkáspárt központi szerepet játszott a Fórumon, és az esemény nemzetközi presztizsét a közeli választási kampány szolgálatába állította. A nemzeti szuverenitást képviselő második legerősebb mozgalom az ATTAC francia szervezete volt, amely a Le Monde diplomatique hasábjain jelölte ki a Fórum számára az alapokat. Ebben a vonatkozásban az ATTAC vezetése sok francia politikushoz áll közel – itt leginkább Jean-Pierre Chevènement-ra gondolunk –, akik a nemzeti szuverenitás erősítésében látják a megoldást a jelenkori globalizációs problémákra. Ők azok, akik leginkább meghatározták a Fórum arculatát a tanácskozásokon és a sajtóban egyaránt.

Az alternatív, nem a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó globalizációs álláspont képviselői ezzel szemben kisebbségben voltak a Fórumon – nem minőségi értelemben, hanem a képviseletet tekintve; ugyanakkor a résztvevők többsége valójában ezt a kisebbségi pozíciót képviselte. Elsőször is, a tiltakozó megmozdulásokat Seattle-től Genováig szervező mozgalmak általában nem a nemzeti megoldást támogatják. Ráadásul tény, hogy az állami szuverenitás központosított struktúrája éppen ellentéte annak a horizontális hálózati formának, amit a mozgalmak hoztak létre. Másodszor, az argentínai mozgalmak, amelyek a jelenlegi pénzügyi válság hatására szerveződtek a falusiak és a városlakók küldöttgyűlésein, szintén szemben állnak a nemzeti szuverenitás erősítésére vonatkozó javaslatokkal. Jelszavuk szerint nem csak egyes politikusoktól akarnak megszabadulni, hanem mindegyiktől – que se vayan todos: a teljes politikai osztálytól. Végül pedig, a Fórumon magukat képviseltető pártok és mozgalmak bázisaiban a résztvevők sokkal elutasítóbbak a nemzeti szuverenitást támogató javaslatokkal szemben, mint a mozgalmak, pártok vezetőségében. Ez különösen is érvényes az ATTAC-ra, erre a hibrid képződményre, amelynek felső régiói, különösen Franciaországban, a hagyományos politikával érintkeznek, míg bázisai szilárdan beágyazódtak a mozgalmakba.

A szuverenitást és globalizáció-ellenességet hangoztató álláspont és a szuverenitást elvető, az alternatív globalizációt helyeslő nézetek közötti megosztottságot tehát nem igazán lehet földrajzilag értelmezni. Nem képezi le ugyanis az Észak és Dél, illetve a fejlett világ és a harmadik világ közötti ellentéteket. Sokkal inkább esik egybe e konfliktus a politikai szerveződés eltérő két formájával. A hagyományos pártok és központosított kampányok általában a nemzeti szuverenitást támogató pólusra jellemzőek, míg az új, horizontálisan szerveződött hálózatok inkább a szuverenitást elutasítók térfelén szerveződnek. Továbbá jellemző, hogy a hagyományos, centralizált intézményekben a vezetés inkább a szuverenitás felé hajlik, míg a bázis sokkal kevésbé támogatja ezt. Aligha meglepő, persze, hogy a hatalmi pozícióban lévők inkább érdekeltek az állam szuverenitásának erősítésében, a hatalmon kívül rekedtek pedig kevésbé. Ez mindenesetre magyarázatul szolgál arra, a Fórum képviselő-testületeiben miért domináns a nemzeti szuverenitást erősítő álláspont, noha a résztvevők többsége hajlik a nem nemzeti, alternatív globalizációs perspektíva felé.

E politikai és ideológiai megosztottság konkrét illusztrációjaként szolgáljon itt az, hogyan kell elképzelnünk a két álláspontból logikusan következő választ a jelenlegi argentin gazdasági válságra. Ez a válság a Fórum egész munkáját beárnyékolta mint a lehetséges, eljövendő gazdasági válságláncolat első fenyegető jele. Az első álláspont képviselői azt hangsúlyozták, hogy az argentin összeomlást a globális tőkeerők és az IMF politikája idézte elő, amelyek szövetkezve más, nemzetek feletti intézményekkel, aláásták a nemzeti szuverenitást. Ennek megfelelően, a logikus ellenlépés Argentína (és a többi nemzetállam) szuverenitásának helyreállítása kell legyen ezekkel a destabilizáló, külső erőkkel szemben. A másik álláspont képviselői szerint a válság kiváltó okai ugyanazok, de úgy vélik, hogy nem lehetséges és nem is kívánatos nemzeti megoldást keresni. A globális tőkével és intézményeivel szembeni alternatívát kizárólag globális szinten lehet fellelni egy globális demokratikus mozgalomban. A demokrácia gyakorlásának mai kísérletei – amelyeket például a lakóhelyi közösségek szerint szerveződő argentin mozgalom kínál – szükségszerű kontinuitást és szerves kapcsolatot látnak Argentína demokratizálása és a világrendszer demokratizálódása között. Való igaz, hogy e perspektívák egyike sem szolgál megfelelő megoldással az IMF receptjeit érvénytelenítő válság gyors megoldásához – és nem is vagyok egészen biztos abban, hogy ilyen megoldás létezik. Ezek inkább eltérő politikai stratégiákat képviselnek a napi cselekvés számára, amiből idővel a globális hatalom jelen formájának valóságos alternatívája fejlődhet ki.

Pártok versus hálózatok

Bármely korábbi periódusban e két álláspont között ódivatú ideológiai konfrontáció alakult volna ki. Az egyik álláspont képviselői azzal vádolhatták volna a másik tábort, hogy a neoliberalizmus kezére játszanak, ezzel aláássák az állami szuverenitást, és előkészítik a talajt a további globalizációs folyamatoknak. A politikát, folytatták volna ennek a nézetnek a szószólói, csak a nemzeti keretek között, a nemzetállamban lehet hatékonyan irányítani. A másik nézetrendszer képviselői erre azt válaszolhatták volna, hogy a nemzeti rendszerek és a szuverenitás egyéb formációi, lévén korruptak és elnyomó természetűek, csak akadályoznák az olyannyira áhított globális demokráciát. Porto Alegrében ilyenfajta konfrontáció nem alakulhatott ki – részben az események rendkívüli változatossága miatt, amely szemmel láthatólag kioltotta a szembenállás szikráját, részben pedig azért, mert a szuverenitást képviselőknek túlságosan is sikerült elfoglalniuk a vezető képviseleti pozíciókat, és ezzel a konfliktus kialakulásának lehetőségét is megakadályozták.

De a konfrontáció hiányának legfőbb oka valószínűleg azokban a szervezeti formákban rejlik, amelyek a két állásponthoz szervesen tartoznak. A hagyományos pártok és központosított szervezetek szóvivőikkel képviseltetik magukat, ideológiai csatáikat is ők vezénylik le, de a hálózatoknak nincs ilyen megtestesülésük. Hogy lehet egy hálózattal vitázni? A hálózatokban megszerveződött mozgalmak gyakorolják ugyan a hatalmukat, de nem az ellenzéki nézetek legyűrésével fejlődnek. A hálózati forma egyik alapvető jellegzetessége az, hogy egyetlen alkotóeleme sem kerül egy másikkal ellentmondásba; ha megjelenik egy újabb mozgalom, azzal háromszöget alkot, egy újabbal négyszöget és így tovább, a háló végtelen számú résztvevőt felvehet. A seattle-i eseményeknek ez az egyik olyan jellemzője, amelynek megértésével a legtöbb problémánk volt: az általunk objektív ellenmondásban lévőnek gondolt csoportok – környezetvédők és szakszervezetiek, vallásosak és anarchisták – egyszer csak képeseknek bizonyultak az együttműködésre a hálózat mozaikszerű rendszerében. A mozgalmak, egy kicsit más nézőpont felől közelítve, valahogy a nyilvános szférához hasonlóan működnek abban az értelemben, hogy a nyílt véleménycsere keretein belül teljes szabadságot adnak az eltérő nézetek megfogalmazásának. Ám ez korántsem jelenti, hogy a hálózatok passzivitásra volnának kényszerítve. A konfliktusok helyett egyfajta alkímiával élnek, vagy nevezhetjük inkább ezt “tengeri áramlatnak”: a mozgalmak sodrása átalakítja a korábban szilárd pozíciókat; a hálózatok ereje ellenállhatatlan, felszín alatti áramlásukban ölt testet.

Akárcsak a Fórum maga, a számtalan mozgalom – sokféleségükből következően – áttekinthetetlenül színes, változatos. Következésképpen nagyon fontos, hogy egyfelől felismerjük, miben különböznek egymástól a Porto Alegrében összegyűlt politikusok és aktivisták. Másfelől azonban súlyos hiba volna a fennálló különbségeket a hagyományos, egymásnak feszülő ideológiai konfliktusok mintájára értelmezni. A hálózati mozgalmak korában a politikai harcok már nem ebben a formában zajlanak. A központi színteret elfoglaló és a Fórum képviseletét meghatározó szervezetek nyilvánvaló ereje ellenére is valószínűnek látszik, hogy ezek a hagyományos formák elvesztették a küzdelmet. Lehet, hogy a Porto Alegrében összegyűlt, a hagyományos pártokat és központosított szervezeteket képviselők túlságosan is hasonlítanak a Bandungban annak idején összegyűlt vezetőkre – képzeljük el a PT-ből Lulát a bandungi házigazda, Ahmed Sukarno helyében, vagy a franciaországi ATTAC képviselőjét, Bernard Cassent mint Jawaharlal Nehrut, a ban­dungi konferencia legtiszteletreméltóbb vendégét. A vezetők a konferencia-asztalok mellett hozhatnak olyan határozatokat, amelyekkel megerősítik a nemzeti szuverenitást, de sohasem tehetnek szert a mozgalmak demokratikus hatalmára. Végül őket is bekebelezi majd a sokaság, amely minden megszilárdult és központi elemet képes a végtelenné bővülő, egyre terjeszkedő hálózatok újabb láncszemévé alakítani.

(Fordította: Baráth Katalin)

A szélsőjobboldal térnyerése és konszolidálódása Nyugat- és Kelet-Európában az elmúlt évtized folyamán a politikai átalakulás egyik fő trendje volt. E számunkban visszapillantunk az idegengyűlölő, antihumanista irányzatok történelmi előzményeire, de kísérletet teszünk arra is, hogy elhelyezzük őket a világrendszer fejlődésének tágabb összefüggéseiben. A modern szélsőjobb által megtestesített törekvések csak a jéghegy csúcsát képezik; a felszín alatt a kirekesztés komplex – gazdasági, politikai, ideológiai – struktúrái bújnak meg. Ezek a viszonyok leképeződnek a mai kelet-nyugati kapcsolatokban, az európai integráció folyamatában is. A modern szélsőjobb irányzatok a neoliberális globalizáció termékei, de progresszív megoldást nem kínálnak az abból fakadó bajokra. A mai, neoliberális világrend gazdasági szempontból legsúlyosabb válságrégiója Latin-Amerika, ahol egyúttal a legmarkánsabb baloldali populista és plebejus demokrata irányzatok is kibontakoztak

Tartalomjegyzék

1. Agárdi Péter : Alkalmi írás a szocializmus állásáról
2. Hegyi Gyula : A szélkerék dala
3. Melegh Attila : Mozgó Kelet – globális térképek és a státustörvény
4. Jean-Yves Camus : A szélsőjobboldal alakváltozásai Nyugat-Európában
5. Bayer József : Jobboldali populizmus és a szélsőjobboldal Kelet-Közép-Európában
6. Jichak Arad : A szovjet zsidók megsemmisítése
7. Samson Madievski : Egy kiállítás története
8. Werth Márk : Az Ungváry jelenség
9. Krausz Tamás : TGM és a baloldali kommunizmus – Tamás Gáspár Miklós: A helyzet c. könyvéről
10. Rigó Anett : “Szigeti Péter vonzásában” – Szigeti Péter: A valóság vonzásában c. könyvéről
11. Bernard Cassen : Egy új nemzetközi társadalmi mozgalom, az ATTAC születése és fejlődése
12. Andor László : Anti-globalizmusok
13. Michael Hardt : Porto Allegre : a mai Bandung?
14. Ignacio Ramonet, Maurice Lemoine : Chavez elrablása és visszatérése
15. Roger Burbach, Hilary Wainwright : Lula az elnökválasztás előtt
16. Horváth Gizella : Tisztelt Georges Németh!