Az írás a "szocializmus állásáról" szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzére, 2001-2002 társadalmi-politikai eseményei – midenekelőtt a választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán.“S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag“

 

(József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról /Ignotusnak/ – 1934)

 

József Attila varázsos hangulatú, sejtelmes “vitakölteménye” – amelynek értelmezésére gazdag szakirodalom is idézhető – a rendszerváltozás utáni, közel másfél évtizedben ritkán idézett lírai remek. Hogy egyáltalán József Attila miként él ihlető és értelmező örökségként a szívekben (túl a tudományos és a posztmodern költészettörténeti recepción), vagyis hogy lírája elevenen lüktet-e az olvasókban: önálló olvasás-, illetve irodalomszociológiai tanulmányokban fejthető csak ki. Mindezen túl József Attila egyes szállóigévé lett sorainak mindig is volt s van politico-pszichológiai aurája, atmoszferikus hívószó-szerepe is. Az elmúlt évtized félelmetes és sokaknál gerincroppantó történelmi kihívásai idején talán leginkább a Két hexameter vált “népszerűvé”, sőt emblematikussá: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ehhez képest az Alkalmi vers a szocializmus állásáról alig-alig “szólalt meg”, leginkább csak szemérmes vagy önérzetes baloldali körökben, fórumokon. S ha már, akkor is főleg a költemény fájdalmas rezignációjú szép 4. verse:

 

“Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.”

 

Az alábbi írást nem az Eszméletben megszokott tudományos igényességű és nyelvezetű elméleti-politikai tanulmánynak szánom, hanem a “szocializmus állásáról” szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzérének. Ha vélhetőleg a nyilvánosság felé tolakodó önkifejezési kényszer okán is, de talán nem teljesen érdektelenül privát és méltatlanul efemer textusként. Ami a naplószerűséget illeti: olyan reflexiók láncolatát öntöttem nyilvános formába, amelyek 2001–2002 társadalmi-politikai eseményei – mindenekelőtt a baloldal megannyi nemzetközi, nyugat-európai veresége, a hazai választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán eredetileg többnyire valóban naplóformában kerültek rögzítésre. A naplójegyzetek esetemben általában persze magánérdekűek és olykor “önterápiás” funkciójúak. “Értelmiségi” reflexiók és kételyek a mindennapok kis és nagy ügyeihez kapcsolódva; könyv- és folyóiratcikk-ismertetések, színházi- és filmélmények, politikai és szakmai rendezvények belső visszhangjai; a felforrósodott politikai légkörből fakadó kisülések és absztrakciók, keserűségek és remények, fogadkozások és dühök egyaránt találhatók bennük. A személyes műfaj természete szerint tehát nem is tartozna mindez a publikumra. Ami ebből talán közérdekű lehet az Eszmélet hasábjain, az az a tény, hogy miként számos esemény, a reflexiók zöme is – így vagy úgy – a tágan értett szocializmus, illetve a baloldal problematikája körül forgott. A “múlt századi” költő verscímének és sorainak kölcsönvétele csak a téma (s nem a jelen írás és szerzője) súlyát szándékozik megemelni.

“Mindössze” három sűrűsödési pontja van a szocializmus, a baloldaliság körül az elmúlt hónapok során a hazai szellemi életben (és így e sorok szerzőjének fejében és jegyzeteiben is) kavargó vitáknak, illetve a mögöttük zajló mozgásoknak: a múlt, a jelen és a jövő. Azt a széles körben jellemző tünetcsoportot persze nem tudom s főleg nem akarom a szellemi élet diskurzusai közé sorolni, amelyik szerint a “szocializmus” veszélyes kórokozó, népirtó ragály, netalán maga az ősbűn, jóllehet a szitokszavak (s főleg e beszédmód és gerjesztői) szintén történelmi, pontosabban történeti-kommunikációs és szociálpszichológiai elemzés tárgyaiul kínálkozhatnak. Intellektuálisan is komolyan veendőnek vélem azonban mindazt, ami – akár a legélesebb elutasítástól ihletve is, de – szakmai igényességgel, tudományos relevanciával, történelmi felelősségérzettel törekszik választ adni a szocializmushoz kötődő politikai, eszmetörténeti, morális, kultúrhistóriai, netalán futurológiai kérdésekre – legyen szó tragédiákról és reményekről, borzalmakról és érték­felhalmozódásokról, realitásokról és távlatokról. S amelyek egyáltalán nem választhatók el az elmúlt két évszázad és a jelen idő világrendszereinek, államainak és etnikumainak, tagolt társadalmainak elementáris dilemmáitól, miként a többi nagy történeti világkép, az immár kétezer éves kereszténység, a humanizmus és felvilágosodás, a nemzeti önelvűség, a liberalizmus és a konzervativizmus ideológiai funkcióitól sem.

 

(Múlt)

 

A szocialista eszme- és politikatörténeti tradícióhoz való viszony elmúlt évekbeli kriminalizálódásáról, a tudománytalan historizálások típusairól éppen elég szó esett már ezeken a hasábokon ahhoz, hogy ne nagyon kelljen ismétlésekbe bocsátkoznom. A fasizmus és a szocializmus totalitariánus egyenlősítése, a “kommunizmus” differenciálatlan megítélése és kíméletlen befeketítése, a Terror Háza-szindróma, a sok-sok más közelmúltbeli történelemhamisítás aligha igényel itt és most emlékezetfrissítést. Az már hosszabb fejtegetést igényelne (de eltekintek tőle), hogy a múlt – s ezen belül a vélt vagy valóságos szocialista múlt – miként vált hazánkban a 2002-es választási kampány negatív “érvkészletévé”, díszletévé vagy rágalomáriájává. Még izgalmasabb lenne megvizsgálni: miként aktualizálta, sőt élezte újra az államszocializmusról s ezen belül a Kádár-korszakról folyó lappangó-nyílt diskurzust a Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárító múltja körül kirobbant, illetve az ún. ügynök-kérdésbe belekódolt vita.

Ennek az utóbbi eszmecserének – némely végletes elfogult politikai hangjától függetlenül – igen is van komoly történelemszemléleti és etikai hozadéka méghozzá olyan, ami szervesen kapcsolódik az elmúlt években megjelent igényes történeti munkákhoz és esszékhez (csak egy töredékükről adhat áttekintést a cikkem végén található bibliográfia). Bár a szaktudományos történetírás nem arra való, hogy napi politikai és etikai következtetéseket vonjunk le belőle, ezek a – persze egymással is olykor vitatkozó, de igényes – munkák mégis nagy mértékben hozzájárulnak egy, a kilencvenes években közkeletűnél hitelesebb államszocializmus-kép szakszerű megalapozásához. Mármost – a hiteles kutatások és viták folytatása mellett – “csak” arra lenne szükség, hogy tanulságaik (mai “gesunkenes Kulturgut”-ként) “le is szivárogjanak” az oktatásba és a közvéleménybe.

Tudniillik a baloldali, a szocialista tradícióval kapcsolatban még a napi politikai indulatoktól távolabb álló kulturális és közművelődési szférára is (hogy az otromba hamisításokról most ne szóljak) – legalábbis – furcsa amnézia jellemző. Egyetlen példát említek. A budapesti Millenáris Kiállítócsarnokban 2001-ben széles közönséget vonzó, felettébb tanulságos művelődéstörténeti kiállítás nyílt meg (Álmok álmodói. Világraszóló magyarok). Arra itt nem térek ki, hogy miféle aktuálpolitikai propagandacélokat szolgált az egész park s hogy miféle botrányosan tisztázatlan tulajdoni, bérleti, finanszírozási és működtetési örökséget hagyott maga után ezzel kapcsolatban (is) a leváltott kormányzat. A kiállítás szemlélete, látványa, hangvétele ugyanis – mindennek ellenére – szakmailag méltó az elemzésre, született is jó néhány. Ám még az igényes kiállítás-kritikákból is kimaradt egy “apró” tény: a modern társadalomtudományokkal és művészeti ágakkal bőségesen (ha nem is mindig arányosan) foglalkozó kiállítás éppen a század első felének világhírűvé lett magyar társadalomtudományi progressziójáról, az ún. második reformnemzedékről, ezen belül a szocialista világnézetűekről látszik megfeledkezni, miközben más világnézetek “kisebb formátumú” egyéniségei jócskán reprezentálva vannak. Ha nem is – mint jobboldali politikusok 1998 és 2002 közötti kirekesztő szellemiségű beszédeiben – “idegenszívűekként”, “nemzetietlenekként” megbélyegezve, de így maradt ki ebből a kiállítás reprezentálta egyetemes horizontú nemzeti örökségből Mannheim Károly és Lukács György, Jászi Oszkár és Fülep Lajos, Hau­ser Arnold és Kunfi Zsigmond, a Polányi-testvérpár és Szabó Ervin. Nem apologetikájukat reklamálom, csupán “létezésükért” emelek szót.

Nem vállalkozom ehelyütt a mai társadalmi és nemzeti múlttudat, a történelmi közismeret mérlegelésére. Azt azonban nem hallgathatom el: az elmúlt másfél évtized “megtette a hatását”, elképesztő tudatlanság jellemzi a nemzeti és egyetemes múlt egésze, ezen belül a baloldal tekintetében is a most érettségizettek jelentős részét. Részletező kifejtés helyett illusztrálja a helyzetet inkább egy anekdotisztikus emlék: arra az egyetemi felvételi tesztkérdésre, hogy “Ki volt Marx Károly?”, 2002 nyarán többen is azt válaszolták: “a kapitalizmus feltalálója”.

 

Természetesen a kutatásoknak szintén sokat kell tenni annak érdekében, hogy friss és meggyőző tudásunk legyen (az új világtörténelmi rálátásból is) a baloldali történelmi kontinuitásokról és diszkontinuitásokról, eszmetörténeti és kulturális örökségről. Az ilyesmivel foglalkozó műhelyek és publikációs fórumok jelentős része azonban ki lett véreztetve az elmúlt években, folyamatosan azt “dokumentálva”, hogy ha a konzervatív, a nemzeti populista és a liberális tradíció létezik is, tehát kutatása több vagy kevesebb társadalmi támogatásra méltó, a baloldalé aligha. Nem mintha az államszocializmus időszakában olyan felhőtlenül szabadon lehetett volna “művelni” és értékelni a tág szocialista értékmezőt és politikai spektrumot olyannyira nem, hogy akkor is létezett egy féllegális baloldali ellenkultúra. Mára azután igen kevesen maradtak (s képződtek ki fiatalokként) olyan írástudó értelmiségiek, akik belsőleg is szenvedélyesen – jóllehet nem tudománytalanul elfogultan –vállalják hivatásukként a szocializmus-kutatást.

Mindez az egész elmúlt másfél évtizedre áll. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy rögzítsük: 1994 és 1998 között, amikor pedig szocialista és szabaddemokrata politikusokból állt a parlamenti többség és a kormány, az uszító “kommunistázás” abbahagyását leszámítva ugyancsak nem volt ösztönzött, még kevésbé anyagi, tudomány-mecenatúrai szempontból támogatott témakör a “baloldali forrásvidék” – hogy egy erdélyi szocialista írástudó, Csehi Gyula három évtizedes szép metaforáját idézzem –, vagy más szóképpel: az “elsüllyedt irodalom” (Pándi Pál 40 évvel ezelőtti könyvcíme nyomán). Még a baloldal mozgalmán belül sem nagyon – ez nem kis mértékben magyarázza a baloldali identitástudat és történelmi önismeret mai, meglehetősen sérülékeny állapotát is.

Ebben a közegben, mondhatni ellenszélben, különösen örvendetes, sőt tiszteletre méltó vállalkozás a Múltunk című folyóirat 2001. 2–3-as tematikus száma (Tanulmányok a szocializmus történetéről). Egy másik, akár más hangsúlyokat is érvényesítő, de szintén baloldali elkötelezettségű orgánumként nem teheti meg az Eszmélet, hogy ne reflektáljon erre az igényes és gazdag összefoglalásra. Volt némi sajtóvisszhangja, szerveződött róla érdekes műhelyvita is, s ha hinni lehet az ezen elhangzottaknak, az összeállításnak lesz folytatása. A teljesítmény, az egyes tanulmányok mérlegelése a konkrét szakkutatások és viták illetékessége, jómagam csak néhány kérdésre szeretnék – mindenekelőtt a figyelemfelhívás igényével – reflektálni.

A folyóiratszám különösen azért felvillanyozó szellemiségű, mert – szakmai megközelítésből, de a jelen idő kihívásait nem elhárítva – szinte szóba kerül minden, a szocializmus kérdéskörével kapcsolatos modell-probléma. Tehát a szűkebben vett eszme- és politikatörténeti mondanivalóba szervesülve olykor hagyományos, olykor viszont meglepően újszerű vagy/és meggyőző válaszokat olvashatunk például arról: mennyiben tudomány és mennyiben ideológia, illetve mennyiben mozgalom s mennyiben teleologikusan vezérelt hatalmi rendszer a szocializmus – történelmileg és azóta. További friss kérdés, hogy a – különböző – szocializmusok kibontakozása hogyan függ össze a centrum és a periféria viszonyával, hogy az “egy országban is győzhet” stratégiája kényszer-e, pragmatizmus-e vagy ideologikus sztálini doktrína, amely utóbbinak a nevében megannyi borzalom történt a fiatal Szovjetunióban.

Egyáltalán: a szocializmus vallásos szerkezetű hit, humanisztikus utópia, eredendően emancipációs társadalmi modell, nagyhatalmi-birodalmi doktrína vagy regionális kötöttségű modernizációs kényszerkísérlet-e? Milyen etatista, milyen “szabad társulás”-elvű gazdasági-önigazgatói és milyen civil társadalmi variációi voltak s vannak a szocializmusoknak? Tovább sorolva az ún. modell-témákat: örvendetesen szó esik a globalizáció és a szocializmus – nemcsak mai és távlati, hanem – történelmi viszonyáról is. Arra természetesen nem akart iskolásan válaszolni ez az összeállítás, hogy a különböző baloldali áramlatok és felfogások (például Marx, Engels, Kautsky, Bernstein, Lenin, Sztálin, a kínai kommunisták, az eurokommunizmus, a jóléti kapitalizmus szociáldemokráciája, a reformkommunizmus, a Lukács György nevéhez köthető “tertium datur”, az alternatív új baloldal stb.) közül kit igazolt s kit nem a történelem. Arra még kevésbé, hogy “mi lett volna ha…” Ám a régi lineáris üdvtörténetet nem újakkal váltja föl, hanem a történelem s benne a baloldal másfél évszázados alternativitását a maga roppant sokszínűségében, az egyetemes és nemzeti folyamatoktól elválaszthatatlan drámaiságában mutatja fel. Senkit sem iktatva ki eleve, de minden törekvésben fölmutatva a progresszív, humánus és ténylegesen emancipatív tényező, illetve a bürokratikus, etatista, diktatorikus faktor mértékét.

Természetesen az egyes tanulmányok, illetve szerzőik között vannak – akár jelentős – véleménykülönbségek, s ez további termékenyítő eszmecseréket is ígér. Magam is tudnék sorolni vitamegjegyzéseket és hiányérzeteket. Aligha szabad a teljességre törekvés igényét támasztani egyetlen folyóiratszám iránt, de magam szívesen olvastam volna (vagy olvasnék a későbbiekben) egy filozófia- és eszmetörténeti igényű elemzést – bár Bayer József bevezetője röviden kitér erre – a korai kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a szocializmus gondolatiságának, értékkészletének kontinuus és diszkontinuus tendenciáiról. Arról, amit – a maga költői-publicisztikai tömörségével – József Attila 1936-os Szerkesztői üzenete is megpendít. Hiányolom az ausztromarxizmus – magyar vonatkozásokban különösen gazdag – irányzatának bemutatását, miként a szocializmus kulturális tradíciójának akár csak tömör bemutatását is. Tematikai kívánságok még bőven sorjáztathatók – de ez éppen hogy “dicséri” ezt a különszámot, s további ösztönzést jelent a kutatásokra és az újraértelmezésekre.

Ami a történelemszemléleti sorskérdéseket illeti: kétségtelen tény, hogy az államszocializmusok mély történelmi szükségszerűségekből adódóan – mérhetetlen tragédiákat is okozva – megbuktak, kompromittálva, maguk alá temetve számos eszmét, értéket is. De – miként burkoltan vagy nyíltan, belső vagy kifelé irányuló vitában több tanulmány szerzője is vallja – erre a bukásra szerintem nem használható (főleg történettudományi és társadalomfilozófiai értelemben nem) a “zsákutca” vagy a “hibás genetikai kód” metaforája. A baloldali mozgalmak közül az új évszázad elejére a (persze korántsem monolit egységű) szociáldemokrácia maradt állva; jelenleg ez a világmozgalom kínál szervezett erőként némi esélyt – ha biztosítékot nem is – a globalizáció folyamatos kontrolljára és emancipációs előjelű korrekciójára. Mindez azonban aligha kérdőjelezheti meg a kommunista mozgalom első világháborúval bekövetkezett kiszakadásának s létének történeti “értelmét”, sőt akár – minden bűnnel együtt is – a számos társadalomban kihordott, kivajúdott szociális vívmányait.

Szakmai gondosságra és korrektségre is vall – túl a világszemléleti azonosuláson –, hogy Krausz Tamás a sztálinizmus, illetve az ún. “marxizmus–leninizmus” mint doktrína értelmezése kapcsán idézi Tőkei Ferenc kitűnő elemzéseit, értelmezéseit. Annál furcsább viszont, hogy Székely Gábor – egyébként a szövegek újraolvasásának fesztelenségétől is kreatív – Lenin-tanulmánya megfeledkezni látszik Tőkei Ferencnek a kulturális forradalom eredeti lenini koncepcióját rekonstruáló izgalmas (ha nem is kanonizálható) írásairól, amelyek a Székely Gábor által fölvetett friss értelmezési szempontokat is szélesebb történelmi-társadalmi összefüggésbe helyezték volna. Tudok azonosulni Illés Lászlónak – a szocializmus-kutatás legtekintélyesebb és legszenvedélyesebb hazai irodalmárának – hiteles szkepticizmusával, tiszteletet parancsoló morális és szociális indulatával az újkapitalizmus, a “szoláris elit”, a globalizációs újgyarmatosítás tendenciái és gőgje ellen, de megannyi igazsága ellenére sem tud teljesen meggyőzni a mai viszonyok és távlatok, egyáltalán a mai világkapitalizmus természete, a globalizáció és távlatainak elemzésében.

 

(Jelen)

 

A Múltunk szocializmustörténeti összeállítása s más történeti munkák igen sok értelmezési mezőt nyitnak meg a jelen idő “szocializmusai” vonatkozásában, de természetesen a tudománytalan historizálás és a díszletező – vagy ahogy Gerő András szellemesen fogalmazott: a tradíció helyett muníciót igénylő – aktualizálás kockázata nélkül nem támasztható velük szemben terápiás igény. Erre nincs is szükség.

“Éppen elég” lenne időszerű és alapos válaszokat adni a jelen ama izgalmas kérdésére, hogy vajon a mai világhelyzetben, a magyar valóságban, a sokszínű társadalmi mozgásformák között, az (elvileg minden emancipatórikus értékrend és társadalomkritikai mozgalom iránt fogékony) ifjú generációban s nem utolsósorban a mai kulturális kínálatban és közművelődési mechanizmusban jelen van-e, s ha igen, miként “a” szocializmus. Pontosabban annak egyik-másik értékelve, eszménye, továbbá ezekre hivatkozó pártjellegű vagy civil szervezete. S természetesen az is roppant izgalmas jelen idejű kérdés, hogy mire véljük és miként magyarázzuk az euroatlanti politikai folyamatokat, a baloldali, szociáldemokrata pártok nyugat-, dél- és észak-európai választási vereségeit, a “jobbkanyart” (igaz, Kelet-Európában mintha ellenkező tendencia lenne érzékelhető). Ahogy Nagy N. Péter fogalmaz: “vajon azért veszítenek mindenhol a szocialisták, mert nem voltak eléggé érzékelhetően baloldaliak, hogy csak a kapitalizmus igazgatása kötötte le az erejüket, vagy fordítva: azért veszítenek sorra, mert még mindig túl baloldaliak, miközben a társadalom nem erre tart igényt.”

Mindez és a szocializmus állásáról való tépelődés csak látszólag doktrinális vagy steril kérdés, hiszen valójában mindenütt a társadalmi, kulturális, politikai folyamatok iránya, demokratizmusa, esélyegyenlőség-dimenziója, szolidaritás-faktora a tét, s ennek realizálódásához lehet csupán eszköz az, amit – így vagy úgy – szocializmusnak, baloldaliságnak nevezünk. A szocializmus ugyanis a jelenben és a jövőben sem csak vagy elsősorban “rendszer” (akár tagadva vagy a távoli jövőbe rajzolva is), hanem mindenekelőtt – plurális – mozgalom, értékszemlélet, attitűd. Sőt, reményeim szerint, egyfajta politikai kultúra is.

A jelen és jövő ilyen értelemben vett szocializmusa szintén bőséges tárgya volt e sorok írója közelmúltbeli naplójegyzeteinek, alkalmi reflexióinak. Ebben a dimenzióban persze már több a “napi politika”, illetve jobban elkülönül az, ami távlati célnak, ami stratégiának és ami taktikának nevezhető. Az Eszmélet – műfajából, de megjelenési gyakoriságából adódóan is – általában nem foglalkozik a magyar belpolitika hétköznapjaival azzal sem, amit pártpolitikának nevezünk, legföljebb bizonyos időtávlatból, mint például az ún. Bokros-csomag kapcsán. Annak a dilemmának az intellektuális földolgozása azonban nem csak napi reflexiókra tartozik, hanem mélyebben “szocializmus-ügyi” kötelezettség (tehát ezekre a hasábokra is tartozik!), hogy mi is a hazai szocialista párti kormányidőszakok szocializmusának a természete. (Az ellenzékiség periódusai sem mellékesek.) Míg 1994 és 1998 között a baloldal kormányképes pártja, az MSZP – szocialista létére – kénytelen volt válságkezelő és stabilizációs célból liberális, sőt több vonatkozásban konzervatív gazdaságpolitikát is beleszőni működésébe (ennek történelmi időszerűsége sem ment azonban sok hibát!), 2002-től elvileg esély nyílhat egy már manifeszt baloldali, a szociális kiegyenlítés törekvéseit dominánsabban képviselő politikára. Ezt fejezi ki “A jóléti rendszerváltás programja”, valamint a kormányzás első száz napjára tervezett – s remélhetőleg megvalósuló – intézkedéscsomag is.

A mindennapi politika valamennyi lépése természetesen aligha mérlegelhető efféle ideologikus szempontokkal, s nemcsak az eszmei értéknormákat olykor kiiktató, a baloldali biztosítékokat esetenként kiverő váratlan feszültségnövekedések, a gazdasági egyensúlyi kényszerek vagy a koalíciós együttműködésben természetes kompromisszumok miatt. Az igazi dilemmát az okozza (s ezzel alkalmi olvasmányaim, például Ágh Attila, Csepeli György, Hegyi Gyula, Krausz Tamás, Kiss Viktor, Szalai Erzsébet, Tamás Gáspár Miklós, Vitányi Iván és mások cikkei, vitaírásai bőségesen foglalkoznak), hogy egyáltalában van-e ma tényleges esély némi valódi (nem csupán propagandisztikus) baloldaliságot belecsempészni – a társadalom, a gazdaság, a kultúra roppant feszültségeinek enyhítése és a világgazdasági kihívásokra való reagálás során – az “immanens” teendőkbe?

2001 végén, 2002 elején – a nemzetet durván kettévágó, elvaduló, mediatizált populista kampányban – a végül is győztessé lett pártpolitikai és civil erők nem csak, sőt nem is elsősorban a markánsan szociáldemokrata célokért szálltak síkra, hanem mindenekelőtt a kvázi-diktatórikus jobboldali-szélsőjobboldali veszélyt akarták elhárítani, vagyis a rendszerváltozás (korántsem maradéktalanul kielégítő) demokratikus jogállamiságának a védelmében léptek fel. Az épphogy győztesek programjában a “törvényességet helyreállító” liberális és a szociális szempontokat preferáló baloldali programelemek sajátos koktéllá voltak keverve, ami a “nemzeti közép kormánya” öndefinícióban is testet öltött. Természetesen nem tartom eleve elhibázottnak a programelemeknek ezt a keverését; nem is rosszallóan, csak tényként használom a koktél metaforáját. A történelemből, a XX. századi fasizmusok genéziséből tudjuk: a jogállamiságot, a szabadságjogokat fölszámoló szélsőjobboldal táptalaja többnyire a szociális helyzetében megnyomorított, társadalmi és nemzeti sérelmi demagógiákkal és “rendteremtő”, illetve “baloldali” ígéretekkel manipulálható tömegtársadalom. Tehát a különböző tekintélyelvű hatalmak kísértése vagy uralmi ambíciói, az ős- és újfasizmusok ellen is elsősorban a társadalmi konfliktusok valódi kezelésével van esély eredményesen fellépni. De a két (persze csak logikailag elválasztható) programcsomag, a liberális-demokratikus és a szociális-esélyteremtő stratégia a gyakorlati érvényesítés során – különösen a jelenlegi, túlhevített nemzeti, “összmagyarsági” térben – nem lesz könnyen harmonizálható.

Térjünk azonban vissza a közelmúlt és a jelen idő “szocializmusai”-hoz. Az 1998 óta regnáló jobboldali hatalom nemcsak a “történelmiesített” hazugságokkal és a millenniumi csillogással igyekezett végletes ideológiai választássá dramatizálni 2002 áprilisát, hanem a jövőkép demagóg meghatározásával is. Orbán Viktor 2002. április 9-i (valóban “programadó”) beszéde szerint »a polgári jövő áll szemben a szocialista jövővel«. Az nem zavarta ennek a torz alternatívának a meghirdetőjét, hogy ugyanennek a mozgósításnak egy másik pontján, pár perccel később viszont egyrészről a »nagytőke és a pénztőke«, másrészről a »nemzet és a nép« közé húzzon frontvonalat. Lapozom alkalmi jegyzeteimet: sok szemléző, elemző kimutatta s fejtegeti azóta is, hogy ezt a tűzzel játszó, a félelemre apelláló, a politikai marketing tömegkommunikációs piaci technikáját a szómágia nemzetiesített tömeghisztériájával elegyítő – s azóta sem igazán higgadó, sőt öngerjesztő módon eszkalálódó – stratégiát a politikai, kulturális, média- és pénzhatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a vereségbe való bele-nem-nyugvás pánikos rettegését kompenzáló populista gőg motiválja. Még ha a látszat egyfajta ifjúságbarát és igérgetős szociális érzékenységet, népbarátságot sejtet is: az antikapitalista és antiglobalizációs indulatokra való rájátszással összekapcsolt tekintélyelvű és populista “kommunistázás” tanúsága szerint egyáltalán nem szocializmus-ügyről, de nem is a hiteles polgári és nemzeti értékek védelméről van szó.

Annyi ironikusan keserű személyes reflexiót mindazonáltal megengedhetek még magamnak ebben az alkalmi műfajban: sajnos (vagy szerencsére?) nem állt fenn az az alternatíva, amelyet a hatalma vesztét érző miniszterelnök “a polgári és a szocialista jövő” összeütközéseként – mint a világméretű osztályharc egykori víziójának sajátos fideszes megfordítása – belekiabált a tömegbe. S főleg nem úgy, ahogy ő gondolta. Hiszen éppen ellenzéke (a választók által kormányra segített mai többség) képviselte a demokratikus – ha kell: a polgári, azaz a jogállam állampolgáraihoz méltó – jövőt, míg ő a tekintélyelvű államszocialista rendszer agitációs és propagandaüzeneteinek tapsoltató modelljét rehabilitálta s öntötte “modern”, szájbarágó, csápoltató célú rockosított és mediatizált struktúrába. Ez is hozzátartozik az új évszázad kezdetének szocializmus-történetéhez.

De ez még csak a kampány. Ennél sokkal “izgalmasabb” dilemma, hogy – éppen a négyéves Fidesz-kormányzás során gyakorolt politikai módszerek és felhalmozott “eredmények”, illetve mulasztások okán – a szocialista–szabaddemokrata kormánykoalíciónak roppant összetett, korántsem “tisztán” szocialista programot kell realizálnia. Mert ha az első – bár nem feltétlenül a legfontosabb – programhelyen a szociális, a jóléti, az egészségügyi, a kulturális, a regionális egyenlőtlenségek korrekciója, megannyi “baloldali” feladat teljesítése szerepel is, legalább ilyen nyomatékosak a – ha egyáltalán létezik efféle sorrendiség – “második helyen” állók. Vagyis: a törvényesség helyreállítása, a jogállami normák rekonstrukciója, a – legalább az állami – korrupció azonnali felszámolása és a korábbiakért való felelősségre vonások kezdeményezése, a gyűlöletbeszéd kiszorítása – különösen a közszolgálati médiumokból. Nem sorolom tovább: csupa olyan teendő, ami az elemi polgári demokrácia követelményeiből fakad és a szélsőjobboldali restauráció kockázatainak csökkentését szolgálja. Egyfajta antifasiszta és demokratikus minimumot képeznek, de aligha par excellence szocialista csomagot. Méghozzá egy tömeglélektanilag és a koalíciós együttműködés szempontjából egyaránt kényes helyzetben; nem véletlen, hogy “a nemzeti közép” jelszava kiegyensúlyozó, táborszélesítő aurával is szolgál. Ennek is megvan persze a történelmi előképe, ahogy erre egy, a Múltunk különszámáról folytatott eszmecserében Sziklai László utalt: szerinte mind a múlt, mind a jelen idő szocializmusa vonatkozásában az antifasizmust kellene az értelmezések tengelyébe állítani.

Még inkább dilemmatikus a helyzet a harmadikként – persze csak logikailag – elkülöníthető programponttal: Magyarország bevitelével az Európai Unióba, illetve a globalizáció “szigorúbb” intézményi keretei közé. A kihívás nagyságrendjét és kockázatait még alig érzi az ország (beleértve a baloldali közösségeket is). Az alapdilemma az, hogy bár a magyar nemzet, hazánk és a baloldal számára egyaránt – elemi érdek az integráció nem csak a világhatalmi és világgazdasági kényszert tudomásul vevő és “meglovagoló” eszköz – hiszen tulajdonképpen ez hordozza a felemelkedés esélyét, mind az európai gazdasági csatlakozás, mind az információs társadalmakhoz való még szorosabb kapcsolódás számos – már most látható – negatív kísérőjelenséggel, korlátozással, sőt komolyabb veszélyekkel jár. S mégsincs visszaút vagy kibúvó.

A globalizáció körüli izgalmas, tanulságos elméleti, politológiai vitákra ki sem térek. Nem lesz elég (sőt mit sem fog érni) csak úgy általában “harcolni” a globalizáció és a multinacionális vállalatcsoportok vagy a kulturális homogenizáció, a lebutított SMS-köznyelv és a szappanopera-művészet normateremtő volta ellen. Nem lesz elég általában képviselni a civil társadalom, a környezet, az emberi léptékű demokrácia, a megvédendő nemzeti és egyetemes humanista kultúra értékeit. Hónapról hónapra kezdeményezések, intézkedések százaival, illetve azok megakadályozásával, korrekciójával kell realizálni a “baloldali alternatívá”-t: csökkentve, visszaszorítva a negatívumokat, illetve feltárva, kihasználva a globalizációban rejlő pozitív szociális, kulturális lehetőségeket, a nyilvánosság erejét s nem utolsósorban a nemzetközi szolidaritást is. Mindeközben a baloldalnak folyamatosan és egyértelműen el kell hárítania a romantikus antikapitalista, szélsőjobboldali, populista, nacionalista előjelű globalizáció-kritikát, tőkeellenességet is.

Van azonban egy negyedik küldetése is a baloldalnak, illetve a szocialista kormánynak: a nemzeti nyilvánosság, tudomány és művelődés baloldali intézményeinek, civil szervezeteinek, minőségi formáinak s nem utolsósorban önképző és fiatalokat tömörítő mozgalmainak a “felszabadítása”. A parlamenti többségnek a törvényesség keretei között lehetővé kell tennie ezt, és ideológiailag pártatlan, minőségelvű támogatásokkal segítenie is szükséges őket. A szocialista pártnak és közvetlen támogatóinak viszont – minden kreativitást, tehetséget, továbbá szellemi és anyagi erőt koncentrálva – létérdeke és történelmi kötelessége is, hogy ebben a vonatkozásban fordulatot érjen el. Nem saját klientúra kiépítéséről van szó, “csak” legalább ugyanazoknak a feltételeknek a biztosításáról, amelyek a többi nagy szellemi, politikai, kulturális áramlat körei és intézményei számára máris rendelkezésre állnak. A tét nem pusztán a szociáldemokrata politikai áramlat legitimitásának a megerősítése, a hazai baloldal európai és egyetemes horizontjának a kitágítása, illetve e horizont “repatriálása”, hanem a baloldali szellemiségnek a nemzeti közvéleménybe való “visszavétele”, a valódi, termékenyítő pluralizmus, értékverseny elősegítése. Akár a baloldali ellenkultúrák ösztönzésével.

A tágan vett mozgalmi és kulturális baloldaliság, illetve akár a folyamatos baloldali rendszerkritika eleven hálózata nem fenyegeti, nem is fenyegetheti egy mindenkori (mégoly ellentmondásokkal terhelten működő) szocialista kormány legitimitását és cselekvőképességét. Ez persze mindkét “oldalon” múlik. A baloldalon belüli, akár éles viták – okos koordináció keretei között – bizonyosan nem sodorják veszélybe a szocialisták cselekvőképes egységét és a demokratikus erők lényegi összefogását. Hogy nemcsak a fő veszéllyel, a jobboldali populista restaurációval szembeni föllépés kényszere, hanem a baloldaliság közös alapértékei is jó esélyt adnak erre, azt plasztikusan tükrözi a Magyar Szocialista Párt két – egymással gyakran élesen polemizáló – platformjának a 2002. június 29-én nyilvánosságra hozott közös állásfoglalása is (Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz).

 

(Jövő)

 

Ez a legingoványosabb, egyúttal a legtöbb érzelemmel és a legtöbb kétellyel teli dimenziója a baloldaliak töprengéseinek s természetesen a magam alkalmi jegyzeteinek is. Például hogy egyáltalában lesz-e jövő? Hogy milyen jövőt akarhatunk? Hogy tervezhető, forgatókönyvezhető-e a holnapután egy valódi baloldal számára; hogy – miként Walter Benjamint idézve Sziklai László utalt rá – a jövőkutatás tilalma összeegyeztethető-e valamiféle messianisztikus jövőképpel? Hogy mi teszi, mi minősíti majd a baloldaliságot, a szocialista jelleget évtizedek múlva – hogy távolabbra ne is merészkedjünk? S hogy ez a “szocializmus” hit, utópia avagy morális önerősítés dolga-e?

A szocialista mozgalom, a baloldali értelmiség belső dilemmáját a jövőképpel kapcsolatban Szalai Erzsébet abban látja, hogy “a kapitalizmus megreformálását vagy meghaladását tűzi-e ki célul”. Magam úgy fogalmaznám: “pusztán” reflexív rendszerkritikai mozgalom marad-e a baloldal (ez sem lenne kevés!), avagy egy – ma még persze nem “megtervezhető” – új, a tőkés piacgazdaságot meghaladó formációvá válik; gazdasági, informatikai, kulturális és politikai szempontból egyaránt? Bár nem eleve tudománytalanok az ilyen kérdésekre feleletet adni szándékozó társadalomelméleti válaszok, projektek és gondolatkísérletek, e sorok írója elsősorban szubjektív etikai-érzelmi s nem teoretikus érvekkel tud (ha egyáltalán tud) orientálódni ebben a jövőben. S ahelyett, hogy állítana vagy hitvallana: elsősorban olvas, szövegeket “naplójegyzetel”, véleményeket, olvasmányélményeket ütköztet.

A Múltunk – már többször említett – szocializmus-összeállításában Bayer József így “válaszol” a Szalai Erzsébet által (időben persze később) tematizált kérdésre: “…mint alternatív utópia, mint a kapitalista világ ellentársadalma, a szocializmus mint rendszer megbukott. […] De mint a kapitalizmust árnyékként követő és azt korrigálni, illetve kritikailag meghaladni akaró politikai törekvés, a szocializmus máig sem vesztette el jelentőségét. Különösen igaz ez a felerősödő globalizáció körülményei között, amely a versenykapitalizmusnak az egész földtekére való korlátlan kiterjesztését eredményezi. Ennyiben a szocializmus mint a kapitalizmus kritikája megőrizte érvényét a XXI. századra is. […] A szocializmus mint eszmei irányzat és politikai filozófia legnagyobb érdemét ellenfelei is abban ismerik el, hogy jelentős szerepe volt a történelmi kapitalizmus megreformálásában. Mint emancipatív eszmerendszer – amely a társadalmi egyenlőség, a szabadság és szolidaritás értékeit hangsúlyozza – ezért mindaddig fenn is marad, ameddig létezik a piacgazdaság és a tőkeviszony, valamint az általa teremtett és újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek. A modern árutermelés és piacgazdaság rendszerével radikálisan szemben álló, a kapitalizmus radikális alternatíváját jelentő konkurens társadalmi és gazdasági rendszerként a szocialista álomnak egy harmonikus társadalomról alighanem vége. A jövő társadalma valószínűleg nem lesz sem kapitalista, sem szocialista, hanem – optimista forgatókönyv szerint – valami harmadik, ami a két tendencia harcából bontakozik ki. De addig – szocializmusra szükség van.”

Más nemzetközi és hazai baloldali gondolkodók, például az e folyóirathoz kötődő Kapitány Ágnes és Gábor, Krausz Tamás, Márkus Péter, Tamás Gáspár Miklós, Tütő László “radikálisabb” és “rendszerszerű” szocializmus-képet vallanak vagy anticipálnak. Tőlük sok ponton különböző, de számomra szintén sok jogos meggondolást fölvető és tiszteletet parancsoló az a “jövőtervezés”, amely Vitányi Iván – elsősorban szociológiai és kultúraelméleti ihletettségű – “egyszemélyes” tudományos műhelyében kristályosodott ki. Vitányi felfogása annál is inkább megbecsülésre (s adott esetben kritikára) méltó, mivel jórészt neki (másrészről Krausz Tamásnak és szellemi-politikai körének) köszönhető, hogy a Magyar Szocialista Pártban az erős közegellenállás ellenére – ha nem is széles mozgalmi ösztönzéssel és nyilvánossággal, de – mégis csak elkezdődött és működik valamiféle baloldali programalkotó és értékkutató tevékenység.

Nem foglalkozva a szocialista távlatokat eleve megkérdőjelező, ab ovo elutasító (bár nem feltétlenül szitokszószerűen “kommunistázó” – ez már egy külön kategória) jövőképekkel, naplójegyzeteim rendjét követve egy további, érdekes, közgazdasági megközelítésű szocializmus-, sőt kommunizmus-felfogásból tartok érdemesnek idézni. Marosán György így ír: “A jövő kor történésze több száz év távlatából visszatekintve meg fogja állapítani, hogy az emberiség történelmi jelentőségű átalakulása nagyjából a XX. század elején kezdődött és mondjuk 2300 táján fejeződött be. Míg a XIX. század egyértelműen a kapitalizmus társadalma, a XX. század már az átmeneté. Volt ennek az átalakulásnak egy zsákutcája, a kelet-európai fejlődés, amely 1917-től egészen 1990-ig tartott. Ez megpróbálta lerövidíteni a fejlődést és fejletlen alapon létrehozni az új társadalmat. Ez a kísérlet az emberiség történetében soha nem tapasztalt szenvedést hozott, és törvényszerűen bukott meg. Ám miközben a világ a millenniumon a kommunizmus bukását ünnepelte, az átalakulás egyre gyorsulva folyt tovább.

A legfejlettebb országok, régiók társadalmai ma már inkább jellemezhetők átmeneti társadalmakként, mint a klasszikus kapitalizmus társadalmaiként. A kérdés nem is az, hogy honnan, inkább az, hogy hova fejlődik a társadalom, vagy fejlődik-e egyáltalán. A fejlődést sokan mint történelmietlen, igazolhatatlan megállapítást elutasítják. Mások valamiféle »poszt« jelzővel (pl.: posztindusztriális, posztmodern, posztkapitalista) írják le a jövő társadalmát. Maga a »poszt« jelző mutatja, hogy sokan érzik: valami elmúlt, de nem találják a megfelelő fogalmat arra, ami jön. Egy lehetséges válasz […], hogy a jövő az anyagi gazdagság magas szintjére épülő, a piaci viszonyokat legfeljebb szűk szférákban elfogadó, az alkotó tevékenységet minden ember számára lehetővé tevő és szabad emberi viszonyokat teremtő kommunista társadalomé. A Kommunista Kiáltvány ennek a társadalomnak a mozgalom serdülőkorában született, provokatív, részleteiben tévedésekkel teli, kifejezetten arrogáns üzenete, amely azonban végső soron helyesen írja le az emberi társadalom fejlődésének alapvonalait.

[…] A Marxék által megjövendölt kommunista társadalom az emberiség reális jövőjét jelzi előre. Ez a jövő azonban az elkövetkező nemzedékek egész sora számára hosszú történelmi korszakot ölel fel. Nem lehetséges a társadalom radikális átalakulására törekedni. Kívánatos viszont kisebb és szélesebb közösségekben a szabad emberi viszonyok létrehozásáért küzdeni. Különösen fontos pedig a mindenkori fiatal nemzedék számára az alkotás és az értelmes munka ígéretét felmutatni. A kommunizmust ma felvállalóknak nem városi vagy vidéki gerillamozgalmat kell szervezniük. A szabad emberi viszonyok és az értelmes alkotás lehetőségének megteremtésén kell munkálkodniok saját szűkebb és tágabb környezetükben.”

Nem érzem magam hivatva arra, hogy bővebben reflektáljak erre a jövőképre. Mindazonáltal – csak utalok rá – a bűnös mértékű és “fölösleges” áldozatok, a törvényszerű bukás, a “koraiság” ellenére sem tartom zsákutcának a kelet-európai államszocializmusokat. Másrészt ezt az egyébként rokonszenvesen moralista jövőképet némileg “ökonomista” és “technicista” aurájúnak vélem. Önironikus rezignáltsággal jegyzem meg: “kevesebbel” is beérném, eme “kommunizmus” helyett megelégednék egy hatékonyan működő, szabadságelvű és önigazgató jellegű “demokratikus szocializmussal” is. Főleg, hogy Marosán jövőképéből feltűnően hiányzik a talán legdrámaibb kihívásra adandó válasz, a harmadik világ egész problematikája, megannyi immanens és globalizációs traumájával.

 

(Kultúra)

 

A naplójegyzeteimben nyomon követni igyekezett szocialista világértelmezések sorában a Marosán Györgytől idézetthez képest mintegy “alkalmi ellenpólus” James Petras felfogása. Legutóbbi, e hasábokon publikált – rokonszenves indulattól hevített, sok igazságot is kimondó – közelmúltbeli tanulmánya ugyanis mintha viszont a globalizáció egészét odaadná a kapitalizmusnak. Némi polemikus túlzással: mintha bármilyen plebejus töltésű föllépést, radikális indulatú zöld-mozgalmat, Amerika-ellenes szervezkedést, a multinacionális tőkeszervezetek elleni bármiféle lázadást, gerillaharcot eleve a progresszív baloldaliság glóriájával övezne. Ugyanakkor mintha a világkapitalizmus realitásaiból kiinduló valamennyi, akár csak korrekciós igényű törekvést sommásan a marxista értelmiségiek árulásaként aposztrofálná. Bizonyosan van ilyen is, de – miként erre másokéi mellett az Eszmélet több írása is rámutatott – a 2001. szeptember 11-ével új korszakot nyitó nemzetközi terrorizmus közvetlen genezisére és komplex táptalajára utalva, illetve ezek (akár csak) demokratikus és baloldali megítélése tükrében aligha ilyen kerek a világ.

Egyáltalán: a szocializmust is célzó jövőképek aligha vehetők komolyan a globális viszonyokban, a világrendszerekben gondolkodó távlatok nélkül. Ideértve a mai euroatlanti jövőképeket, akár a Fukuyama-típusú teleologikusan “optimista”, akár a Huntington-féle “pesszimista”, akár a Wallerstein-típusú marxizáló forgatókönyveket, akár a Bourdieu- és a Zygmunt Bauman-féle kritikai szociológiát is. Mindezekben ugyanakkor feltűnően nagy hangsúlyt kap a tágan értett kultúra. Ha másként nem: mint a vallási átitatottságú kultúrák harca. Ezekre a “világ-dimenziójú” felfogásokra utalva még érthetőbb, hogy a szemlézett szocializmus-történeti írásokban miért keveselltem a tág horizontú kulturális megközelítést. Némileg ezt hiányolom a strukturált és koncepciózus hazai baloldali jövőképekkel kapcsolatban is, leszámítva talán Vitányi Ivánét.

Persze, tudom: a nagy strukturális dilemmák és globalizációs konfliktusok továbbra is elsődlegesen gazdasági, szociális természetűek, s bizonyára jó ideig ilyenek is maradnak (éhezés; járványok; környezetpusztulás; vallási és etnikai ideológiákba csomagolt regionális, életmódbeli s főleg tömeges egzisztenciális konfliktusok; tömeges migráció; terrorizmus stb.). Az ökonomista és technicista szellemű modernizációs, illetve antiglobalizációs forgatókönyvekre, a kultúra (jelszavaknál többet jelentő) “ontológiai” funkcionálásának el- és kimaradására azonban mindez aligha mentség.

 

Töredékes és logikai helykijelölő utalások persze vannak a (tágan értett) kultúra és a jövő viszonyára. Már a Múltunk különszámának szakmai vitájában szóba került ez, hadd idézzem csak Andor László felszólalását, aki szerint a szocializmus problematikájában és értékvilágában döntő szerepe van a kultúrának, gyakran – mondja – a világnézeti vagy politikai értelemben nem szocialista művészek életműve is bizonyíték rá. G. Márkus György úgy vélte: a jövőben a politika centrumában a kultúra áll majd, ezért a szocializmusnak, amely óhatatlanul szembekerül a globalizációval, elsősorban a kulturális konfliktusokra kell felkészülni. Lengyel László szerint mi magyarok globális szempontból nézve is igen figyelemre méltóan gazdagítottuk a szocializmus fogalmát. Hogy ez a – mégoly ellentmondásos – örökség a művelődésben mit jelent, arra Földes György utalt: a szocializmus nem egyszerűen az utóbbi kétszáz esztendő eszmetörténeti tradícióinak egyike, több ennél. Sok minden ma is érvényes – érvel Földes – a szocializmus kapitalizmus-kritikájából és “pozitív” teljesítményéből, példaként említi az 1960–70-es éveknek a XX. századi magyar kulturális fejlődésben játszott kiemelkedő szerepét.

Némileg reménykeltő, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia programjaiban, sőt újabban talán a hazai politikai baloldal írott és “hivatalos” jövőképében is centrális szerepet kap a tudástársadalom fejlesztésének stratégiája, az oktatás prioritása és az informatika centrális szerepe, a kulturális esélyegyenlőség programja – illetve mindezek elementáris társadalmi funkciója. (Egyébként az is lehet tudományosan igényes politológiai kutatás és eszmecsere tárgya, hogy milyen programalkotás és programvita-mező jellemzi a hazai és a nemzetközi politikai műhelyeket, köztük a baloldaliakat.)

A jövőkép, a programalkotás aligha “csupán” megszállott vagy lila értelmiségiek intellektuális játéka: minden – önmagát komolyan vevő – társadalmi mozgalom kötelezettsége. Az olyanoké mindenképpen, amelyek a jövőképet, a programalkotást nem kizárólag (vagy elsősorban) az eladható politikai áruk piaci marketingje szerint intézik. A magyar baloldal szervezeteit, különösen a Magyar Szocialista Pártot viszont semmiképpen sem lehet azzal vádolni, hogy túlteng benne a programalkotó szenvedély. Az természetes, hogy az ellenzéki és a kormánypárti politizálás súlypontja egyaránt a napi és a holnapi praktikum, amelyet persze bizonyos szemléletek és értékelvek is motiválnak. A Magyar Szocialista Pártra ez idáig jellemző viszonylagos “program- és elméletellenesség” azonban történelmi gyökerű s – egyebek mellett – a rendszerváltozás utáni legitimációs effektussal és kompenzációs kényszerrel is összefügg. Mindennek ellenére az évszázadfordulóra megszületett a Magyar Szociáldemokrata Charta és a távlati stratégia (bár alig hivatkoznak rá), a 2002-es országgyűlési választásokhoz készített szocialista programot megalapozó szakmai vitaanyagok sorában pedig számos igényes oktatási, informatikai, kulturális koncepció is napvilágot látott.

A Kultúra, média és esélyteremtés című végre ilyen hangütéssel indít: “Először készül olyan baloldali választási és kormányprogram Magyarországon, amelyben a humán infrastruktúra – az oktatással, az egészségüggyel, a szociális ellátással, a kultúrával, az emberi tőkébe való beruházással és a tömegkommunikációs nyilvánossággal kapcsolatos közhatalmi teendők összessége – nem »alárendelt«, nem »reszort jelegű« feladatként szerepel, hanem a jövőt megalapozó stratégia súlypontját alkotja. Az oktatás- és kultúrpolitikai teendők nem a »maradványelv« jegyében fogalmazódnak meg, hanem a politikai program tengelyében. Mindez nem egyszerűen a kultúrpolitika »előbbre sorolását« jelenti, hanem új felfogást képvisel, amelyre az információs társadalom és hazánk sikeres európai integrációjának követelményei is ösztönöznek bennünket. A gazdasági fejlődésnek, az életminőség javításának, az emberek, a családok és közösségek jólétének emelkedését csak a tudásalapú társadalom létrejötte biztosíthatja.”

Ezt az intonációt egyrészt a nemzeti kultúrát és médiát torzító, kisajátító jobboldali kurzuspolitika bírálatára építő szükséges korrekciók részletes kifejtése követi, másrészt – és távlatilag ez a döntőbb – a digitális korszak globalizációs és nemzeti-társadalmi problémáiba ágyazott esélyegyenlőtlenség-csökkentő program. “Magyarország számára a modernizációs felzárkózás legfőbb feltétele felhalmozott szellemi tőkéje. A társadalmi tudás, a kultúra képezi egy forrásszegény országban a legfőbb nemzeti erőforrást. Okulva más országok látványos felemelkedéséből, illetve hanyatlásából, lépést kell tartanunk a tudásalapú társadalom új kihívásaival. A kulturális beruházásoknak és befektetéseknek közismerten a gazdasági fejlődést serkentő, úgynevezett multiplikáló hatása is van. Számunkra mind a felzárkózáshoz, mind pedig a globalizáció ellentmondásos hatásainak a humanizálásához egyedül ez kínál esélyt.

Az MSZP kulturális politikájában is igazodni kíván az ország előtt álló modernizációs, integrációs követelményekhez. Egyidejűleg célul tűzi ki a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, a leszakadó rétegek felemelését, ami a szolidaritás hagyományos baloldali programja. Ehhez nem elég a korábbi utolérési program, hanem mintegy »elébe menő« stratégiát kell választani. Meg kell akadályozni azt, hogy a modernizációs folyamat haszonélvezője egy viszonylag szűk és zárt réteg legyen, amely a társadalom további polarizálódásával csak újratermeli saját társadalmi helyzetét.”

Mindez persze egyelőre “csak” papír – s az, tudjuk, sok mindent elbír. Hogy ez a programszöveg csupán szerzőinek – köztük e sorok írójának – értelmiségi ábrándja, netalán a mindenkori pártprogramkészítés szokásos verbális önszuggesztiója, a politikai szómágia egy változata marad-e, avagy (ha egyáltalán a “helyes irányt” jelöli) már valóban ebbe az irányba mutatnak az első kormányzati kezdeményezések, azt ma, 2002 nyarán, két hónappal az új kormány hivatalba lépése után még nem lehet eldönteni. Az alkalmi jegyzetek szerzője mindenestre megvallja: világtörténelmi, “szocializmus-ügyi” bizalomelve nem párosul felhőtlen középtávú – hogy úgy mondjam stratégiai – optimizmussal baloldaliság és művelődés intenzív összekapcsolása ügyében. De ennek a (talán csak alkalmi és időleges) szkepticizmusnak a kifejtése, illetve a “korai” kulturális és médiapolitikai döntések kritikája, a művelődési folyamatokat jellemző tények és tendenciák, az ezeket minősítő érvek és ellenérvek mérlegelése már semmiképp sem lehet ennek az írásnak az illetékessége.

 

A baloldali éthosztól elválaszthatatlan a régi szociáldemokrata “trotz alledem”, a csakazértis moralitás. Ez nem csupán az ellenséges közegben, a félreszorított, az elnyomott helyzetben való önérzetes megmaradás és cselekvőképesség pszichikai tartaléka, hanem a saját irányzat hegemóniája idején is előforduló – időleges vagy tartós – vereségek elviselésének az érzelmi fedezete. Mindazonáltal ebben a vonatkozásban is frissen időszerűnek tűnik fel egy régi baloldali “kultúrember”, Kunfi Zsigmond száz évvel ezelőtti pedagógiai, kultúrfilozófiai és világnézeti ars poeticája:

“A kulturális munka értékében való hit, íme a tanári hivatásnak végső posztulátuma; e hit nélkül van kenyérkereső mesterség, van hivatal, de nincsen és nem lehetséges hivatás. Minél nagyobb értéke van a tanár szemében a kultúrának, annál értékesebbnek látja szükségképpen saját hivatását, és viszont, minél nagyobb értéket tulajdonít valamely társadalom a kultúrának, annál jobban meg fogja becsülni a tanárt és munkáját; amint minden tárgy a naptól nyeri világosságát, akképpen nyeri a tanár is a hivatására jutó világosságot a kultúra középponti napjától.

A műveletlen, fejletlen, a kultúra jelentőségét fel nem fogó társadalom semmiképpen sem becsülheti meg a tanár munkáját és hivatását sem. Így az önbecsülés és a társadalom becsülése, amelyben a tanári hivatásnak része van, csak okozata annak a becsülésnek, amely a kultúra osztályrésze. Úgy hogy itt is érvényes: tel valet, tel maitre [amilyen a szolga, olyan a gazda (fr.)]. Ez az elmélkedés azonban nemcsak elméleti jelentőségét mutatja a tanár hivatásának, de gyakorlati útmutatással is szolgál: a tanárnak, a saját hivatását felismerő és megbecsülő tanárnak részt kell vennie a közéletben és mindig azt a törekvést, irányt, pártot kell támogatnia, vagy ha nincs, megteremtenie, amely a kultúra értékéről a leghathatósabban tudja vagy akarja meggyőzni az emberiséget.” (Prolegomenák a tanári hivatáshoz – Temesvár 1904).

A baloldal felé tájékozódó 25 éves Kunfi Zsigmond dacos kiállásba rejtett vallomása a XXI. század elején természetesen aligha tekinthető napiparancsnak vagy általános követelménynek. Ám – főleg a kanti filozófiát elemző, itt nem idézett kontextusával – jóval több ez, mint alkalom diktálta szakmai elfogultság és ars poetica: mély történelmi összefüggésekbe világít be mind az írástudók felelősségét, mind a kultúra és szocializmus viszonyát illetően.

 

“S mi várjuk, hogy mikor lesz / látható reszketésű / bennünk az első csillag” – írta 1934-es alkalmi versében József Attila…

Budapest, 2002. augusztus 7.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Az 1990-es évek hazai szocializmus-vitáinak bibliográfiai szemlézéséhez lásd: Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 172. p. Az alábbi bibliográfia csak igen tömör válogatás az új évtized hazai eszmecseréiből, illetve a fenti tanulmányhoz közvetlenül felhasznált szakmai és publicisztikai irodalomból:

 

Ágh Attila: A pokoljárástól a purgatóriumig. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 17–31. p.

Andor László: Nekünk New York kell. =Eszmélet 52. sz. (2001. tél) 138–157. p.

Bauman, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. [Bp.], Szukits Könyvkiadó, 2002.

Csehi Gyula: A baloldali forrásvidék. [Tanulmányok.] Kolozsvár, 1973.

Csizmadia Ervin: Medgyessy öt éve. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 5. és 12. p.

Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög. A 21. század nyelvéről. =Élet és Irodalom 2002. jan. 18. sz. 15., 20. p.

Földes György–Inotai András (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Bp., Napvilág Kiadó, 2002.

Gáll Ernő: A felelősség új határai. [Esszék.] Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Gerő András: Egy polgár naplója. 1999. október vége. =Magyar Hírlap 1999, október 30. 7. p.

Gerő András: Séta a Múzeum-kertben. =Magyar Hírlap 2002. június 24. 7. p.

Gombár Csaba–Hankiss Elemér–Lengyel László–Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Bp., Helikon–Korridor, 2000.

[A globalizációról. Tematikus összeállítás.] =Magyar Tudomány 2002. 6. sz.

György Péter: Világraszóló magyarok – világkiállítás a mai magyaroknak. =2000 c. folyóirat 2002. 3. sz. 70–76. p.

Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., Kossuth Kiadó, 2001.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Bp., Helikon Kiadó, 1999.

Hegyi Gyula: Tiborc és a szociáldemokrácia. =Népszabadság 2002. április 24. 10. p.

Hegyi Gyula: Egy gyászoló közbeszól. =Népszabadság 2002. július 10. 10. p.

Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. Bp., Szabad Tér Kiadó – Kossuth Kiadó, 2001.

Huszár Tibor (szerk.): Kedves, jó Kádár elvtárs. Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Bp., Osiris Kiadó, 2002.

Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Illés László: A globalizáció és a szociáldemokrácia. [Könyvismertetés egy orosz dokumentumkötetről.] Kézirat, megjelenés előtt, Bp., 2002.

Kapitány Gábor: Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század. =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 4–29. p.

Katona László: A baloldaliság lehetséges újraértelmezése. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 143–149. p.

Kiss Viktor: Idegen lobogó alatt. A magyar demokrácia paradigmaváltása után. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 13. p.

Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.

Krausz Tamás (szerk.): Gulág. Bp., Pannonica Kiadó, 2001.

Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 2002. I-II. kötet.

Lázár A. Tibor (szerk.): 4 év tévúton. [Tanulmányok.] Bp., “2002” Társaság, 2002.

Lengyel László: A minthaország. =168 óra 2002. jan. 3. 32–33. p.

Lengyel László: Fortinbras-ügy. Bp., Helikon Kiadó, 2002.

Litván György: Adósságtörlesztés? (A magyar szociáldemokrácia kézikönyve.) =Magyar Tudomány 2000. 4. sz. 508–511. p.

Marosán György: A Kommunista Kiáltvány [1998. nov.] In: Marosán György: Ezredvégi tűnődések. Az új évezred új szabályai és új szereplői. Bp., Villányi úti könyvek, 2000. 169-177. p.

Nagy N. Péter: Jobbkanyarban. =Népszabadság 2002. július 27. 19. és 23. p.

Pándi Pál: Elsüllyedt irodalom? [Tanulmányok.] Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1963.

Pető Iván: Kunfi. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 105–108. p.

Petras, James: Forradalmi politika – ma. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 107–134. p.

Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet (1896–1953). Bp., 1956-os Intézet, 1996.; II. kötet (1953–1958). Bp., 1956-os Intézet, 1999.

Rainer M. János: Nagy Imre. Bp., Vince Kiadó, 2002.

Rádai Eszter: Két Magyarország. Beszélgetés Litván György történésszel. =Élet és Irodalom 2002. április 26. 7. p.

Rádai Eszter: Mi történt a lelkekben? Beszélgetés Csepeli Györggyel és Vekerdi Tamással. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 3–16. p.

Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Bp., Korona Kiadó, 2002. 07. 24.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó, 20012.

Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 47–51. p.

Szalai Erzsébet: Civil társadalom. Mítosz vagy valóság? =Élet és Irodalom 2002. május 3. 10–11. p.

Szalai Erzsébet: Baloldal – új kihívások előtt. =Népszabadság 2002. július 6. 21. és 25. p.

Szalai Erzsébet: Múlt és jövő újraelosztása. =Magyar Hírlap 2002. július 16. 7. p.

Szilágyi Ákos: Két globalizáció Magyarországon. Nyomok a romokban. =“2000” c. folyóirat 2002. 5. sz. 19–26. p. és 6 sz. 43–56. p.

Szoboszlai György: Trendkívüli fordulók. Andor László és Szigeti Péter interjúja. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 4–15. p.

Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal (I.). =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 30–53. p.

Tamás Gáspár Miklós: Éljen május elseje? =Népszabadság 2002. április 30. 24–25. p.

Tamás Gáspár Miklós: A gyászoló család. =Népszabadság 2002. június 22. 35. p.

Tamás Gáspár Miklós: A helyzet. Bp., Élet és Irodalom, 2002.

Tanulmányok a szocializmus történetéből. [Tematikus összeállítás.] =Múltunk 2001. 2–3. sz. [A tartalomból. Tanulmányok:] Bayer József: A szocialista tradíció; Haskó Katalin: Utópista szocialista társadalomelméletek a XIX. század első felében; Tütő László: A civil társadalom szocialista formája Marx elméletében; Hülvely István: A szociáldemokrácia szocializmusértelmezésének változásai a radikalizmustól a modern pragmatizmusig; Székely Gábor: Lenin és a szocializmus; Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”; Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában; Benkes Mihály: Szocializmus Afrikában – afrikai szocializmusok; Juhász József: A jugoszláv önigazgatási modell; Harsányi Iván: Az eurokommunista kísérlet szerepe a szocializmus sorsának alakulásában; Pankovits József: Az olasz kommunisták szocializmusfelfogása; Illés László: Lukács György nézetei a demokratizálódásról – visszatekintve a mából; Havas Péter: A demokratikus szocializmus értelmezése a Szocialista Internacionáléban. [Dokumentum:] A Szocialista Internacionálé [1999. novemberi] párizsi nyilatkozata a globalizáció kihívásairól.

[Tóth Eszter Zsófia] T. E. Zs.: Szocializmus-vita. [A Politikatörténeti Intézet és a Múltunk Alapítvány 2002. február 12-én a fent részletezett Múltunk-folyóiratszám kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetésének ismertetése. A vita résztvevői: Bayer József, Hülvely István, Sziklai László, G. Márkus György, Andor László, Lengyel László, Benkes Mihály, Földes György, Kende Péter, Krausz Tamás, Varga Lajos, Johancsik János, Székely Gábor, Bayer József.] =Múltunk 2002. 1. sz. 284–288. p. Lásd még Hovanyecz László: Picasso és Lennon, a szocialisták. Eszmetörténeti eszmecsere a Politikatörténeti Intézetben. =Népszabadság 2002. február 18. 8. p.

Ungváry Rudolf: Magyar szégyen. =Népszabadság 2002. június 26. 10. p.; A szégyen hiányának kultúrája. =uott 2002. július 3. 9. p.

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., Osiris Kiadó, 2001.

Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. (Alapértékek.) Bp., Napvilág Kiadó, 1997.

Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.

Vitányi Iván: 1956-ról baloldali szemmel Gyurkó László könyve ürügyén. =Mozgó Világ 2001. 9. sz. 79–88. p.

 

 

Politikai programdokumentumok:

 

Magyar Szociáldemokrata Charta. Elfogadta az MSZP 1999-es kongresszusa.

Az esélyegyenlőség programja. A Magyar Szocialista Párt távlati programja. Elfogadta az MSZP 2000-es kongresszusa.

Kultúra, média és esélyteremtés. Az MSZP programjának szakmai vitaanyaga. Készítették: Bayer József, Agárdi Péter, Bíró Mária, Kiss Gábor, Schneider Márta, Szajda Szilárd, Vadász János, Varga Kálmán. 2001. november.

Otthont Magyarországból! Az Otthont Magyarországból Összefogás felhívása. Budapest, 2002. január 14.

Jóléti rendszerváltozást. A Magyar Szocialista Párt választási programja. Elfogadta az MSZP 2002. januári kongresszusa.

Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz. Az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának, a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platformnak és az MSZP Nőtagozatának közös dokumentuma. Budapest, 2002. június 29.

 

 

A tanulmány szerzőjének a témakörbe vágó újabb, illetve itt felhasznált írásai:

 

Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 162–172. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond. /Magyar Panteon/ Bp., Új Mandátum Kiadó, 2001.

Agárdi Péter: Kultúra és média a magyar ezredfordulón. Tanulmányok. Pécs, PTE TTK FEEFI, 2002.

 

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. A modern tudomány és technika eszközeit ugyanis nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani.

Koppenhága és Malmö között az elmúlt években egymással párhuzamosan épült fel az új híd és a hófehér szélkerekek sora. A két létesítmény együtt sokat elárul a közkeletűen globalizációnak nevezett mai világrend kettős természetéről. Az alagúttal és mesterséges szigettel kombinált híd az emberi nagyravágyás és a mohó profitkoncentráció kihívó jelképe. A Balti-tengert lezáró Öresundon az ember tízezer évek óta gondtalanul átkelt. Tutajon, dereglyével, hadihajóval, utóbb vonatot és kamiont is szállító komppal, fürge vitorlással és motorcsónakkal. A röpke hajóút gyors volt, a vámmentes bárokkal együtt felettébb kényelmes, s az utazó emlékezetébe idézte, hogy tengeri népek földjén jár. A mai, békésen söröző dánok és svédek elődei félelmetes viking hajóikkal hódították meg Oroszországtól Britannián át egészen Szicíliáig az akkor ismert világot. A németül keletinek (Ostsee) nevezett Balti-tenger Északkelet-Európa népeinek a maguk otthonos “földközi tengere”. Svédek, oroszok, lengyelek, finnek, poroszok és más balti népek e víz partjain élték a maguk különbejáratú világtörténelmét, amelyet csak a déli és nyugati sovinizmus gondolhatott Európa “perifériájának”.

A nagy tengert egy híddal lezárni és virtuálisan belvízzé lefokozni ritka történelmietlen gesztus. Jól illenek rá azok a döbbent szavak, amelyekkel az Ószövetség szerint az Úr kommentálta az égig érő város Bábel-féle globális projektjét. “Ez csak a kezdete a tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják.” Az új ezredforduló embere (nem az éhező, nélkülöző, a villanyáramot sem használó többség, hanem a jómódú kisebbség) szédült ütemben kezd bele mindannak a megvalósításába, amit a fantáziájával csak elgondolni képes. Némely mutatványát, mint az 1969-es Holdra-szállás kulisszaszagú produkcióját sokak szemében körüllengi a csalás gyanúja. Másokat titokzatos erők döntöttek romba, mint ahogy az a Világkereskedelmi Központ esetében történt. Itt a szerkezetépítés tudományos bravúrjánál még félelmetesebbnek látszott a pusztítás ördögi csúcstechnikája. (Mert ha egyszer belekezdünk a dologba, természetesen nem csak a nyugati kapitalizmus élenjáró tervezőire, hanem elszánt ellenségeire is áll, hogy “ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják”. A nyugati stratégiai központok alapvető tervezési impotenciáját mutatja, hogy erre a józan paraszti ésszel nyilvánvaló igazságra dollármilliárdok elköltése árán sem jöttek rá.) A Koppenhága és Malmö között ívelő híd szerencsére áll, megvalósítói egyelőre csak az elmaradt haszon miatt aggódnak. A két várost összekötő vonat népszerű, de az autóforgalom messze alulmúlja az előzetes várakozásokat.

A túlméretezett hidak és felhőkarcolók persze csak a Titanic-civilizációt fenyegető jéghegy látványos csúcsát jelentik. Az ipari és tőzsdei ember rövid úton felégeti a föld évmilliók alatt felhalmozott fosszilis energiáját. Jó esélye van arra, hogy a bolygó klímájának felborításával az új század derekára mai fogalmaink szerint lakhatatlanná tegye a glóbuszt. Földünk erdőtakarója az elmúlt harminc esztendőben tizenkét százalékkal csökkent, pedig a levegő sokak tévhitével szemben nem valamiféle csúcsüzemben, hanem a zöld erdőben termelődik. Mindaddig, amíg nem sikerül elpusztítani mind az erdőket. A széndioxid, amelyről a jelenlegi amerikai elnök a szódás whiskey-re gondolva úgy nyilatkozott, hogy “nem környezetszennyező anyag”, a légkör tetején szép lassan egybefüggő üvegtetővé áll össze. Ahogy a szentimentális közhely mondja, a “felhők fölött mindig kék az ég”, vagyis állandóan süt a nap, s ha egyszer az üvegtetőn át végleg befűt nekünk, akkor semmilyen árutőzsdén sem vásárolhatunk hűs vizet és jó levegőt. A génmanipuláció, az úgynevezett haszonállatokra kényszerített mesterséges kannibalizmus, a sok zavaros biológiai kísérlet új vírusokat és titokzatos járványokat valószínűsít már a közeli jövőre. Bár úgymond a tudományos racionalitás korát éljük, nincs “mainstream” válasz arra a pofonegyszerű kérdésre, hogy ha az AIDS a természetben régóta létező vírus, akkor százezer esztendők után miért éppen az ezerkilencszázhetvenes esztendőkben, amúgy a biológiai manipulációk kezdetén támadta meg először (s igen hatékonyan) az emberiséget? Úgynevezett jobb körökben e kérdés feltétele is provokációnak számít. Pedig ha a kérdés is tabut sért, akkor bármikor ismét ránk törhetnek hasonló bajok és katasztrófák.

A békésen és serényen körbeforgó, a puszta szélből hasznos energiát termelő szélkerék e világrend másik arcát jelképezi. Azt dalolja a tengerszoros felett örökösen fújó szélbe, hogy lehet másképp élni és cselekedni. A modern tudomány és technika eszközeit nemcsak a természet elpusztítására, hanem kincseinek beosztó és környezetbarát felhasználására is lehet mozgósítani. A szélkerék úgy termel hasznos energiát, hogy semmit sem vesz el a természetből, működésével nem szennyezi a környezetet, s örök körforgása esztétikailag is szép és megnyugtató látvány. Azt az ősi álmunkat váltja valóra, amely szerint az alkotó ember pihen, a gép pedig a mi javunkra forog, meleget és jólétet termel nekünk és szeretteinknek. A szélkerék természetesen nem új találmány, szélmalom formájában több ezer éves társa az emberiségnek. Cervantes regényéből kilépve az egyetemes kultúrában a szélmalom egyenesen a legyőzhetetlen természet és a végzet jelképe lett, amellyel szemben a lándzsával hadonászó lovag reménytelen harcot folytat. Don Quijote, a nyugati ember utódai azóta felszerelték magukat olyan eszközökkel, amelyekkel meg lehet állítani a szélmalom kerekeit. Ha az évszázadok óta békésen körbeforgó lapátokat széttörjük, és a szélmalmot felgyújtjuk, akkor rövid időre sokkal több energia szabadul fel, mint amennyit a szerkezet a maga hagyományos üzemmenetében megtermel. De amikor a parázs elhamvad, nem marad más a tűz helyén, csak üszkös rom, s a szél, amely vígan süvít el az emberi ostobaság sivataga fölött.

Mai környezet- és energiapolitikánk egyszerű szavakat használva a szélmalom kétféle hasznosításának modellje között választhat. A szelet (a nap sugárzását, a vizek természetes esését, a biovilág megújuló tartalékát) lehet az ősi receptet követve, de a legmodernebb technika segítségével úgy hasznosítani, hogy örök, kifogyhatatlan és a környezetet nem szennyező energiaforrásként szolgálja az embert. S lehet a múlt minden tudását és tapasztalatát félredobva egy nagy tüzet rakni a földön található tüzelőanyagokból és olajokból. Ezek nagyjából akkorra fogynak el, amikor az elégetésükből származó szennyezés lakhatatlanná teszi a földgolyót az ember számára. Az úgynevezett kiotói protokoll és az idei johannesburgi Earth Summit arra tesz kísérletet, hogy az üvegházhatású gázok (alapvetően a széndioxid) kibocsátását nemzeti kvóták szerint szabályozza, s e kvóták piaci kereskedelmével adható-vehető áruvá tegye a környezetszennyezés jogát. Természetes ésszel ez abszurd ötlet, de a világkapitalizmus logikáján belül praktikus és üdvözlendő megoldás. Ha sikerülne betartani a kiotói kereteket, akkor a széndioxid-kibocsátás mértéke világméretekben legalább nem növekedne, s a kvóták szabad kereskedelme elvileg jutalmazná az alternatív energiafelhasználást. A valóságban ez a rendszer a fejlődő világnak és azoknak az újkapitalista országoknak jelenthet némi bevételt, amelyek nehézipara összezsugorodott a rendszerváltozás táján.

Elődje bűnös mulasztását helyrehozva az MSZP-SZDSZ kormány 2002 júliusában csatlakozott a kiotói protokollhoz, s így elvileg Magyarország is felkínálhatja értékesítésre “felesleges” környezetszennyező kapacitását. Egy tonna kibocsátott széndioxid “ára” nagyjából öt euró, s egyes számítások szerint évi tíz-húsz milliárd forint bevételre számíthatunk e sajátos kereskedelemből. Ennél sokkal jelentősebb előrelépést jelentene, ha a rendszer kibővülne a hazai széndioxid-kibocsátás megadóztatásával. Ha a társadalomnak anyagi haszna származik a kvóták nemzetközi értékesítéséből, akkor azok itthon sem lehetnek ingyenesek. Mivel a neoliberalizmus szerint nincs ingyen ebéd, híveinek is be kell látniuk, hogy ha a külpiacon eladható áru, akkor a belpiacon sem létezhet ingyenes széndioxid-kibocsátási kapacitás. A kiotói protokoll következményeinek hazai érvényesítése első lépés lehet a társadalmi viszonyainkat jótékonyan módosító ökoadó bevezetéséhez. Ez az adórendszer a munkajövedelmek helyett a meg nem újítható természeti erőforrások felhasználására és a le nem bontható szennyező anyagok keletkeztetésére teszi át a közterheket. A baloldali kormányzat az ökoadó bevezetésével és fokozatos kiterjesztésével a legszigorúbb piaci kereteken belül segíthetné egy tisztább és élhetőbb Magyarország kialakítását. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy egy meggyőződéses szociáldemokrata és környezetbarát kurzus a kapitalizmus játékszabályai között, nemzetközi versenyképességét megőrizve is sokat tehet a mindennapi életviszonyok humanizálásáért. A környezetvédő adóreform fokozatos bevezetésével az MSZP kevés költséggel sok jót tehetne a jövőért. Az ökoadó rendszere a kiotói protokollhoz hasonlóan a mai kapitalizmus törvényeihez igazodva igyekszik féken tartani a környezet öngyilkos tempójú szennyezését. Eredménye a pesszimista szakértők szerint – a mosópor-reklám nyelvén – fékezett habzású katasztrófa lehet, de ez is jobb a Bábel-projekt gyorsított megvalósításánál.

A szélkerék dala arról szól, hogy mindezt lehet másképp is csinálni. A természetes és megújítható energiaforrások (elsősorban a nap sugarai) kifogyhatatlan bőséggel állnak az ember rendelkezésére. Széles körű hasznosításuk a tudomány és technika mai állása mellett elvileg (ha akad rá kutatói és termelési kapacitás) könnyen megoldható feladat. Az “alternatív” (vagyis természetes, ősidők óta használt) energiaforrásokra való áttérést kizárólag úgynevezett gazdasági szempontok akadályozzák. Azt akarják bemesélni nekünk, hogy a megújítható és a környezetet nem szennyező energia drágább annál, mint ami egyrészt gyorsan elfogyó nyersanyag, másrészt elégetésével maradandó károkat okoz a környezetnek. Ez az állítás ellentmond az értékelmélet elemi logikájának. Ha a fosszilis energiahordozókba beépítenék a nyersanyag újratermelésének és a környezeti károk helyreállításának költségeit, akkor a szén vagy a motorbenzin árához képest a szélkerék és a napelem jóval olcsóbban termelne energiát. Nem csak globális összefüggésekben, hanem egészen hétköznapi példákon is megérthetjük ezt az alapvető igazságot. A folyami szállítás a kamionforgalomhoz képest töredéknyi energiát használ fel, de állítólag mégis költségesebb a közúti teherszállításnál. Nyilvánvalóan azért, mert a közúti szállítóval nem fizettetik meg az autópálya létrehozásával kieső zöldterület természeti értékét, magát a sztrádaépítést, az átmenő forgalommal érintett ingatlanok értékvesztését, a közúti balesetek áldozatainak gyógyítását, hozzátartozóik társadalombiztosítási eltartását és hasonló közvetett költségeket. Másfelől a folyami szállításnál még a régi kikötők korszerűsítése is beépül az elméleti költségekbe. Ez az aránytalanság nem gazdasági törvényszerűség, hanem torz politikai diktátum következménye.

A természetes energiaforrások egyik jellegzetessége, hogy (a leginkább problematikus vízi energia kivételével) lényegében mindenütt rendelkezésre állnak. Szélből és napsugárból minden országnak és tájegységnek jut, az energiaigényekhez mérten fölös bőségben. Korszerű technikai megoldásokkal mindenütt helyben felhasználható, családi és helyi közösségi rendszerben önállóan kiaknázható. Ennek technikai kialakítása egyszeri és költséges beruházást jelent, de folyamatos működtetése a helyi közösségeket lekapcsolja a nagy nemzetközi vállalatbirodalmak etetőláncáról. Ez a fordulat alapos érvágást jelent a globális vállalatbirodalmaknak. És természetesen az ő érdekeiket képviselő politikai erőknek. Az imperializmus története nagyjából azonos a nyersanyagok és energiaforrások nemzetközi újraelosztásával, s az így keletkezett extraprofiton történő osztozkodással. A helyi és közösségi jellegű energiatermelés békés úton korlátozza mindenfajta imperializmus gazdasági bázisát. Természetesen a falu határában forgó szélkereket és a lakóházak napelemeit is el lehet adni a multinacionális cégeknek. De egy ilyen lépés ostobaságát azok is megértik, akik ma természetesnek tartják, hogy a fűtőanyag sok ezer kilométert utazik hozzánk Keletről, s a belőle származó haszon a messzi Nyugaton székelő vállalatokhoz folyik be. Az “alternatív” energiaforrások, legalábbis az energiagazdálkodás szintjén, alternatív termelési és forgalmazási rendszert is jelentenek. A szélkerék lapátait ezért fogja vissza megannyi ellenérdekelt manipulátor. (“Mani”, mégpedig sok száz milliárd dollár jó kemény money sorsáról van szó.)

Fontos megérteni, hogy az alternatív energiahasznosítás nem jelenti a kapitalizmus leváltását valamifajta alternatív, “kísérleti” társadalmi rendszerrel. A helyi energiatermelés jól megfér a piacgazdasággal, magánvállalkozásként éppúgy üzemeltethető, mint szövetkezeti vagy önkormányzati tulajdonban. A lényeg nem a tulajdonos személye, hanem az, hogy helyi vállalat működteti, amelynek döntései átláthatóak és ellenőrizhetőek a helyi közösség által. Az alternatív és helyi energiahasznosítással a szó eredeti értelmében vett polgári társadalom a gazdasági és politikai önállósága egy részét hódítja vissza a nagy vállalatbirodalmaktól. Ez még nem szocializmus, hanem a polgárok közti szerződésekre épülő piacgazdaság eredeti létezési formája. A demokrácia lényege a kollektív döntés. Ha a maga energiagazdálkodásáról a helyi közösség szabadon és felelősséggel dönthet, akkor az a polgári szabadság győzelme a gazdasági diktatúra egy formája felett.

Romantikus idealizmusunkat érdemes felcserélni a megvalósítható dolgok gyakorlatias optimizmusával. A világot megváltó “nagy szocializmus” álma látványosan megbukott, s ebben az “álmok álmodói” sem voltak teljesen vétlenek. A történelmi távlatú oknyomozást mellőzve az elmúlt évtizedek hazai környezetpolitikája is ad némi magyarázatot az álom köddé foszlására. A magyarországi államszocialista rendszer előbb a nehézipar erőltetett fejlesztésével, majd a kádári fogyasztói fordulat után a kötöttpályás közlekedés (vasút, villamos) elhanyagolásával és az autóforgalom egyoldalú ösztönzésével elkövette mindazokat a hibákat, amelyeket a korabeli nyugati kormányok elkövettek. Másfelől – a legvégső időkig – lehetetlenné tette azoknak az alulról szervezkedő, helyi és közösségi mozgalmaknak az eredményes működését, amelyek a nyugati demokráciákban társadalmi kontrollt gyakorolnak a környezet védelme érdekében. Sajátos módon – de talán nem véletlenül – a leépülő Kádár-rendszer egyetlen sikeres környezetvédő mozgalma egy alternatív energiaforrás, a vízi energia (meglehet, valóban tájidegen) hasznosítása ellen szerveződött.

Az államszocializmus ideológiája elporladt, de egyik jellegzetessége, a környezetidegen voluntarizmus tovább él az újkapitalista be­idegződésekben. Eszerint a korszerűség egyenlő a mennyiségi fejlődéssel. A kétségkívül létező közlekedési gondok egyetlen lehetséges megoldása ezért a több autó, a több út, a több híd. Nem vagyok az autópályák ellen, városok és régiók várják joggal a megkezdett sztrádaépítések befejezését. De a több mint száz esztendős, a maga korában abszolút “eurokonform” magyar vasút korszerűsítése is érdemelne ennyi közérdeklődést és állami beruházást. Ami pedig a városi közlekedést illeti, a nyugati nagyvárosokban már nem szélesítik, hanem tudatosan szűkítik az autós sávokat és forgalmat, párhuzamosan a tömegközlekedés látványos (állami-önkormányzati pénzből támogatott) fejlesztésével. Ez is jellegzetesen polgári gondolkodásra vall. A szerződések szabadsága értelmében mindenkinek joga van autót gyártani, eladni és vásárolni. De a helyi polgárok közösségének ugyanilyen joga van a tiszta levegő, a csendes belváros, az élhető utcák és az egészséges gyermekek érdekében a maga területén korlátozni az autóforgalmat. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy bár ez kezdetben tiltakozást vált ki, idővel mindenki számára természetes lesz. Ma már az jelentene közbotrányt, ha autók száguldanának a Margit-sziget sétányain, a római Capitoliumon, a koppenhágai Strögeten vagy a prágai Károly-hídon. Tudom, hogy csak jelképes változás lesz, de számomra az emberibb jövő akkor kezdődik el Budapesten, amikor a mindössze két sávos, jelentős autóforgalmat amúgy sem kiszolgáló Lánchidat egyszer és mindenkorra lezárják a motorizáció elől. Széchenyi István hídja a magyar közlekedésfejlesztés legendás szimbóluma. A gyalogosok és kerékpárosok részére történő átadása beszédes gesztus lesz egy megújult szellemű városvezetés részéről. A környezetbarát életforma többszörösen baloldali érték. A természeti értékek védelmén túl a társadalom jólétét, az ipari-pénzügyi monopóliumok korlátozását, a helyi közösségek döntési szabadságát is magában foglalja. Ezért fontos, hogy a baloldali kormányzat közérthető gesztusokkal jelezze környezetvédő szándékát.

A szélkerék példája jól mutatja, hogy a környezetbarát cselekvés mindenfajta társadalmi rendszerben elkezdhető. A szélkerék egyformán tiszta energiát termel közösségi vagy magántulajdonban. Sikeres működése ugyanakkor korlátozza a nemzetközi olajtársaságok és energiacápák befolyását, s ilyen értelemben a helyi társadalmat erősíti. A marxi-lenini gyökerű “nagy szocializmus” bukása után megkülönböztetett tisztelet illett minden olyan kis lépést, amely a helyi közösség jóléte és autonómiája irányába visz. Mint a fenti, vázlatos példák is mutatják, a környezetbarát életforma terén a polgári demokrácia eszközeivel a kapitalizmuson belül is kikényszeríthető sok ilyen, hasznos és üdvös “kis lépés”. Ennek két alapfeltétele van. Az egyik a közvetett és közvetlen demokrácia hatékony működése. A másik a konzumidiótákat termelő, valóban egydimenziós reklám- és szórakoztatóipar monopóliumának korlátozása, a környezettudatos közgondolkodás erősítése. Sok jel mutatja, hogy az emberek igenis fogékonyak ez utóbbira. Némi leleménnyel divatossá is tehető a zöld (és gyakran az álzöld) életmód. Kapitalista viszonyok között értelemszerűen mindig lesznek olyan vállalkozások, amelyek versenytársaiknál inkább érdekeltek a környezetbarát üzletben. A kis lépésekben rájuk is lehet számítani. A gyakorlat azt mutatja, hogy a lakosság jóléte, a helyi demokrácia fejlettsége és a környezetbarát életforma tekintetében a tartósan szociáldemokrata vezetésű, de a kapitalizmus alapelveivel nem szakító országok jutottak legmesszebbre. (Skandinávia, Finnország, Hollandia az időleges kisiklások ellenére jó példa erre.) A szocialista magyar baloldalnak nem kell türelmetlenkednie. A jelenlegi vadkapitalista és környezetpusztító gyakorlatból a helyes irányba fordulva sok jót lehet elérni a polgári szerződések és a piacgazdaság elveinek tiszteletben tartásával. Több ciklusnyi szocialista kormányzás végeredménye is legjobb esetben a mai dán vagy finn állapotok elérése lehet. Akinek ennyi jó kevés, annak csak az utópiák maradnak.

A haszon (mármint a pénzügyi haszon, a profit) elvének visszaszorulása és a környezeti, tehát nem anyagi jellegű értékek tiszteletének reneszánsza természetesen ellentétes a “nagy kapitalizmus”, a Big Business elvével. Tudják is ezt azok, akiket illet. A globalizációellenes mozgalmak összemosása a terrorizmussal, a kiotói folyamat akadályozása, a zöld és szocialista-gyanús Európa tudatos megleckéztetése mind ezt a felismerést tükrözi. Az elmúlt évtized nemzetközi eseményei mögött jól érzékelhető az a törekvés, amely felszámolni, lejáratni és bedarálni igyekszik mindenfajta alternatív, nem a globális kapitalizmus kánonját követő szellemi és politikai irányzatot. Másrészt az is érzékelhető, hogy a szabadság szellemét nehéz visszagyömöszölni a palackba. Az emberek jelentős része ösztönösen sem hajlandó elfogadni, hogy egyetlen hatalomnak, egyetlen értékrendnek, egyetlen viselkedési mintának hódoljon az egész világ. Ha a mai világ urai nem képesek tolerálni a különböző életformák és értékek szabadságát, akkor a szuperhatalmi arzenál is gyengének bizonyulhat a százféle ellenállás egyidejű felszámolására. Ezért nagy valószínűséggel állítható, hogy a Big Business jövőjétől függetlenül – a fűszál megmaradási stratégiájához hasonlóan – van jövője a környezetbarát életformának és a rá épülő helyi demokráciának.

Számomra inkább csak elméleti kérdés, hogy a “nagy kapitalizmus” alapelvével, a profit mindenhatóságával és a valódi döntések centralizálásával szembeforduló helyi kezdeményezéseket minek is nevezzük. A szabad polgári közösségek helyreállításának, vagy a “kis szocializmus” első köreinek? Az előbbi mellett szól, hogy az első részsikerek mind ott születtek, ahol erősek a városi autonómia és a polgári függetlenség hagyományai. Másrészt a polgári szabadságot az egydimenziós konzumidióták önkéntes szolgaságával felváltó Gólem is e szép régi városok tőzsdéiről és szellemi műhelyeiről szabadult el. Marx felismerésével egybehangzóan a gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy a kis kapitalizmus egy idő után megszüli a nagy kapitalizmust, a polgári autonómia felszámolásának rendszerét. Ezért feltehetően jobb úton járnak azok, akik a “szocializmus kis köreit” sejtik a környezetbarát életformát követő és a saját ügyeikben helyben döntő, közösségi szerveződésekben. De még valószínűbb, hogy a napjainkban szervezkedő alternatív mozgalmakra nem érdemes ráaggatni a múltból örökölt címkéket. Mind többen érzik, hogy a “mainstream” elit a maga elszabadult profitéhségével és természetpusztító dühével rossz irányba viszi a világot. Ezt a felismerést a globális felmelegedés és az üvegház-hatás húsz éve keletkezett (s azóta évről évre részleteiben is beigazolódott) elmélete a hétköznapi ember számára is kézenfekvővé teszi.

Az a rendszer, amely szabályosan felégeti az emberi lét feltételeit a földgolyón, nem nevezhető sem normálisnak, sem fenntarthatónak. Valahogy változtatni kell rajta. Ez a gondolat megszületett és világszerte látványosan erősödik. Népszerű és sokszínű társadalmi mozgalmak épülnek rá, s kormányok is akadnak, amelyek akár jó szándékból, akár geopolitikai kényszerből fogékonyak a jelenlegi, egyközpontú globalizáció bírálatára. A szocialista baloldalnak régi dogmáit félretéve érdemes ezekhez a mozgalmakhoz csatlakoznia. Tiszteletben tartva azok eredendő sokszínűségét és belső demokratizmusát. Természetesen senki sem tilthatja meg, hogy a baloldalnak tartalmi elképzelése is legyen a jövő méhében formálódó, alternatív társadalomról. De ez az elképzelés nem épülhet egyetlen társadalmi osztály uralmára, s nem diktátum, csak szabadon megfontolható ajánlat lehet a szabadon döntő közösségek számára. Az emberi civilizáció túlélése új termelési és fogyasztási módokat követel, s ezek idővel kialakítják a magukhoz illő új közösségi szerveződéseket. Ehhez azonban előbb meg kell állítani a földgolyó természetes egyensúlyát katasztrófával fenyegető erőket. Minden más csak ezután jöhet.

Ami pedig a szélkerék dalát a maga akusztikai valóságában illeti, sajátos surrogása engem arra emlékeztet, amikor a vizes lepedőt a szélben kirázzák és összehajtogatják. Kétségkívül asszonyi, teremtő hang, szemben mondjuk egy felbúgó motorkerékpár üres agresszivitásával.

 

Koppenhága, 2002. augusztus

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egyesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások érvényüket vesztik, vagy átértékelődnek. A globalizáció azonban szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet-nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn.

Globális térképek és a státustörvény^*

 

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egységesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások (kirekesztések és elzárkózások) érvényüket vesztik vagy átértékelődnek. A társadalmak geopolitikai és geokulturális felosztásai, a földrajzi téren és a történelmi időn alapuló kombinált osztályozások (első, második, harmadik világ, Észak-Dél, Kelet-Nyugat, fejlett-fejletlen, modern-tradicio­nális) egyike a Kelet-Nyugat dichotómia. Ez a rendező elv az észak-nyugat-európai társadalmak XVIII. századi gyarmatosító terjeszkedése óta uralja a geopolitikai és geokulturális viszonyok értelmezését a tudományon belül és kívül.¹ Mi történik ezzel a felosztással a globalizáció során? – tesszük fel a kérdést egy olyan országban (Magyarország) és egy olyan térségben (Közép-Európa, Kelet-Európa), amely egy geopolitikai és geokulturális rendszer (“keleti blokk”, “szocialista világ” stb.) felbomlása után keresi a helyét a globalizálódó világban.

Fontos megjegyeznünk, hogy a Kelet/Nyugat diskurzus globalizációs összefüggései és “Kelet-Európa” geo-kulturális helyzetének elemzésekor a célunk nem a “helytelen”, “torz” kelet-nyugat sémák történeti, kulturális vagy szociológiai kritikája valamilyen “valós” Kelet-Európa fogalom vagy gondolat birtokában, hanem ezen kognitív sémák tudásszociológiai értelmezésére törekszünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tanulmányunk nem vállalkozik és nem is vállalkozhat a társadalomtudományi és közéleti vitákban oly sokszor előkerülő, különböző régiófogalmak teljes körű bemutatására vagy eszmetörténeti analízisére, hiszen azok eltérnek a különböző diskurzusok szerint, és írásunk középpontjában csak a nyolcvanas évek elejétől domináns geo-kulturális világrend feltárása és elemzése áll. Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, nézzük meg a Kelet-Európával kapcsolatos Kelet-Nyugat diskurzusok megváltozását az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején.

 

Váltás a Kelet-Nyugat diskurzusban

 

A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel az államszocializmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.² Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 1996, 2000; Melegh, 2001: 1. és 2. fejezet). Valójában negyvenévi szünet után az európai intellektuális és politikai közélet szereplői újból felfedezték Kelet-Európát és más nem Nyugat-Európákat (például Közép-Európát). E régi/új diskurzus képviselői minőségileg eltérő keleti fejlődési utakról beszélnek az egyetemes normaként szolgáló “európai”, “nyugati” fejlődési modellhez viszonyítva. Ugyanakkor pedig azt feltételezik, hogy szemben a modernizációs utak gondolatával (a szocializmus ezek egyike volt), a “kelet-európai”, “balkáni” társadalmi rendszerek fejlődésképtelenek, és sorsuk vagy a “nyugatosodás”, a “civilizálódás”, vagy pedig a leszakadás és a teljes elkülönülés. A leszakadás nemcsak a társadalmak egészét fenyegeti, de “civilizálatlan” állapotként megjelenik az emberek mindennapi életében is.³

E diskurzusváltás szűkebb térségünkben számos közéleti vitában és tudásterületen is megfigyelhető – a történeti-demográfiai Hajnal-vonaltól a népesedési vitákon át a “sajátos” európai és nyugati fejlődésről szóló eszmecserékig.⁴ A polémiák egyik legfontosabbika volt a híres Közép-Európa vita, amelyben nem csak a fogalom “kísértetszerű” létezése, illetve újrafelfedezésének politikai és szellemi haszna volt napirenden. Ha gondosan olvassuk a szövegeket Haveltől Bencén át Timothy Garton Ash-ig, akkor pontosan nyomon követhetjük a (kvantitatív) moder­nizációs verseny gondolatára épülő diskurzus kiüresedését és a régi/új beszédmód megjelenését (Havel, 1989; Bence, 1993; Ash, 1989). A beszédmódban a szociális haladás gondolata már értelmezhetetlen. Jól példázza ezt Havel zöldségese, aki (már) nem hisz a “világ proletárjai egyesüljetek” gondolatában, azaz a progresszió egyik alapdokumentumának jelmondatában (Havel, 1989). Vajda Mihály egyik esszéjében pedig expressis verbis kimondatik, hogy a “polgári társadalom transzcendálhatatlan” (Vajda, 1981).

Eszerint Kelet-Európa két részre osztható: egy “igazi” Kelet-Európára (leginkább az orosz területekre, amelyek “magukat zárták ki Európából”), illetve az “elrabolt” Nyugatra, Közép-Európára, amely újszerű kezdeményezésekkel (civil mozgalmak, antipolitika stb.) próbál úrrá lenni a “keleti” erőszaktételen. Az utóbbiak Dosztojevszkij érzelmi irracionalizmusától egészen a szovjet inváziókig terjednek (Vajda, 1989; Kundera, 1989).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a Kelet-Nyugat diskurzusban megfigyelhető mennyiségi-minőségi váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

Tanulmányom ezt az összefüggést boncolgatja. Rövid elméleti áttekintés után a globális szereplők (transznacionális cégek, nemzetközi politikai és gazdasági napilapok és nemzetközi alapítványok) által közreadott honlapok, cikkek, önbemutatások és programleírások alapján elemzem a vizsgált intézmények térérzékelésének jellegzetességeit, illetve a Kelet-Nyugat dichotómia használatát. Vizuális jelképek, regionális kategóriák, szövegek, címek, narratí­vák és szellemi térképek kerülnek terítékre. E térképeken külön megfigyelem Magyarország helyét: úgy tűnik, “eminens” országunk fontos adalékokkal szolgál a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia megértéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt a státustörvény példáján mutatom be.

 

Homogenitás-heterogenitás és fundamentalizmus

 

A téma szakavatott ismerői fölöttébb megosztottak a globalizáció kulturális hatásainak megítélésében. Általában a homogenizáció és a heterogenizáció híveit szokták emlegetni vitázó felekként, ám ez félrevezető, hiszen mindkét tábor a hagyományos identitások és “képzelt közösségek” – részleges vagy teljes – felbomlásáról ír, míg velük szemben valódi ellenfélként szólalnak meg azok a szerzők, akik a rejtett vagy mély identitások (például a Kelet-Nyugat kettősség) felszínre kerülését tekintik a globalizáció elsődleges következményének.

A “homogenizálók” szerint a globalizáció a korábbi nemzeti és regionális különbségek eltűnéséhez vezet (Berger, 1998; Karnoouh, 1993a, 1993b; Sklair, 1999). Egyebek között “McDonaldizálás”, “McVilág”, “Davos kultúra”, “tanszéki internacionalizmus” kifejezésekkel jelzik a világ egységesülését (Karnoouh könyvének címe: Adieu à la difference). A Kelet és a Nyugat szerintük egybeér a hamburgerrel és a kólával fémjelzett egyetemes fogyasztói nihilben. Vagy legalábbis oly mértékben “hibridizálódik” és töredezik szét ezáltal az ellentét, hogy többé-kevésbé értelmét is veszti. Ezt a paradox összefüggést érzékelteti Sklair a Kelet-Nyugat dichotómia kapcsán:

 

 

“A Kelet-Nyugat dichotómia kettős, központosított világa darabokra törik politikailag és kulturálisan, miközben a kapitalizmus mit sem veszít homogenitásából és rendszerszerűségéből. Jóllehet nem mindenki ért egyet azzal, hogy a kapitalizmus intakt marad, továbbra is rendszerszerű és valójában a globalizáció kereteként szolgál, a »kettős Kelet-Nyugat hegemónia« összetöredezése kétségtelen. A hibridizáció és kreolizálás gondolatai kerülnek előtérbe azon történet fogalmi megragadásához, melynek során emberek és tárgyak különböző (gyakran – de nem mindig – domináns és alárendelt) kultúrákból egymással kapcsolatba lépnek.” (Sklair, 1999: 148)

Innen már csak egy lépés annak állítása, hogy a globalizáció során a kulturális különbségek, identitások megszaporodnak, főképp az előbb jelzett keveredési, feldarabolódási folyamatok következtében (Appadurai, 1996; Bauman, 1996; Beck, 2000; Lepenies, 1996, Schweder, 1993). Ily módon a homogenizáció és a kulturális törésvonalak burjánzása nem mond ellent egymásnak, hiszen mindkettő a Kelet-Nyugat szakadék feltöltődéséhez vezet.

Ugyanez a gondolat jelenik meg a területnélküliségről (globalizációs műszóval: deterritorializálásról) szóló feltevésben, amely szerint a nemzetközi gazdasági és társadalmi cselekvések jelentős része mostanában – az elektronikus kommunikációs eszközöknek köszönhetően – közelebbről meg nem határozható területen folyik. A gazdasági ügyletek mindinkább az elektronikus térben és nem valamely nemzetállam területén köttetnek, és a nemzetközi civil mozgalmak is túllépnek az államilag ellenőrzött területeken. Továbbá, a növekvő migráció diaszpóra­közösségeket hoz létre, amelyek természetüknél fogva, illetve az elektronikus önreprezentáció új formái következtében kibogozhatatlan, nemzetállamilag megfoghatatlan kötődésrendszereket építenek ki. (Mignolo, 1998; Kovács Éva, 2001b; Szilágyi, 2001). Egyes elemzések szerint a területnélküliség olyan abszurd formákat is ölthet, hogy egész kontinenseket lehet elszakítani földrajzi helyüktől, amit jól mutat az Afrikát megjelenítő Notting Hill-fesztivál Londonban (Beck, 2000 ).⁵ E megközelítés hívei tehát a tér, a kultúra és az időbeliség “rendezett” kapcsolatán alapuló geoklasszifikációk lebomlását, összezavarodását feltételezik.

Nem úgy, mint a globalizáció fundamentalista értelmezői, akiknek érvei az elfedett “mélyidentitások” felszínre töréséről szólnak. Legnépszerűbb képviselőjük Samuel Huntington, aki sokat vitatott könyvének egész érvrendszerét arra építi, hogy a globalizáció, a “modernizáció” és a világ összeszűkülésének előrehaladásával nem egy univerzális vagy egy kaotikus, mozaikszerű világ felé tartunk, hanem egy vallási alapú civilizációk mentén tagolt világrend felé (Huntington, 2000).⁶ Szerinte se az egységesülés, se a pluralizálódás nem képes elfedni a legmagasabb szintű közösségi szerveződés, a civilizáció identitás-meghatározó szerepét a társadalmi és politikai cselekvésben. Sőt, a Földet egyetlen helyként felfogó szemlélet és a globalizáció előbb-utóbb megszüli a vágyat, hogy “visszatérjünk a szentségekhez”, vagyis általános vallási és civilizációs reneszánszhoz vezet.⁷ E fundamentalista (helyenként egyenesen rasszista) érvelésre kiváló példa az alábbi szövegrész, amely szinte pontról pontra megelőlegezi a szeptember 11-e utáni hivatalos amerikai álláspontot:

 

 

“Az a mai elgondolás, hogy a nyugati tömeg- és fogyasztói kultúra a nyugati civilizáció diadalát testesíti meg, bagatellizálja a nyugati kultúrát. A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac. Az, hogy nem nyugati emberek is szívesen megeszik az óriáshamburgert, még nem jelenti, hogy a Magna Charta is közel áll a szívükhöz. Mindez nem jelent semmit a Nyugathoz való viszonyulást illetően sem. Meglehet, valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik, rapzenét hallgat, ám miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy felrobbantson egy-egy amerikai repülőgépet.” (Huntington, 2000: 80–81)

Tehát a globalizáció során a Kelet-Nyugat dichotómia Huntington szerint nem veszti értelmét, és ha igen, csak abban az értelemben, hogy a Nyugattal szembeállítható “keleti” kultúrákat elsősorban vallási alapon tovább kell bontani iszlám, latin-amerikai, keleti ortodox, hindu, japán és kínai civilizációra. A legjelentősebb eltérés a Nyugat és a többi civilizáció között van.⁸

Az 1980-as évek Közép-Európa-vitája tulajdonképpen a huntingtoni fundamentalizmus egyik előképe, hiszen másról sem szól, mint hogy térségünknek van egy “igazi” civilizatorikus jellegzetessége, amelyet elfed a “hamis” jaltai máz, azaz elnyom a szovjet uralom “keleti” “barbarizmusa”. Kundera 1984-es tanulmánya “elrabolt Nyugatként” aposztrofálta Közép-Európát; a mitologikus képzet azt sejteti, hogy vannak olyan történetileg-vallásilag kialakult értékközösségek (civilizációk), amelyek határait nem igazán lehet módosítani (Kundera, 1984, 1989).

Nem véletlen, hogy térségünkben a “nyugatos” és a “Kelettől” elszakadni kívánó értelmiség a globalizációt vagy a nyugati civilizációval azonosítja, vagy pedig az előbbi érveléshez hűen máznak tekinti. Ezt a szellemi rokonságot Huntington maga is érzi, amikor Közép-Európát vallási alapon nyugatosítja, illetve amikor lelkesen idézi a már említett Közép-Európa-vitában is megszólaló Havel globalizációról szóló szössze­netét:

 

 

“»Egyetlen globális civilizációban élünk« és »ez nem több vékony máznál«, amely »eltakarja vagy elrejti a kultúrák, népek, vallási világok, történelmi hagyományok és történelmileg kialakult attitűdök végtelen sokaságát, amelyek mindegyike bizonyos értelemben a globális civilizáció ,alatt’ nyugszik.” (Huntington, 2000: 78)

Havel szerint ezek a kultúrák nemcsak hogy léteznek a globális felszín alatt, hanem az “ősi hagyományok”, vallások új formákban felélednek, “új teret” keresnek maguknak, és “növekvő erővel” törekednek sajátságuk, különbözőségük elismertetésére, még politikai szinten is. Havel úgy vallja: olyan új multikulturális világban kell gondolkodnunk, amelyben nem az egyes kultúrák, civilizációk egyediségének “aláásására” törekszünk, hanem lehetővé tesszük mind teljesebb kibontakozásukat (Havel 1995).

A globalizáció publicisztikai és társadalomtudományi gondolata nem határozza meg egyértelműen, hogy minek kellene történnie a Kelet-Nyugat dichotómiával. Vizsgáljuk meg, mit mondanak minderről a globális szereplők szellemi térképei.

 

Globális szereplők, szellemi térképek

Módszertani megjegyzések

 

Háromfajta globális szereplő térérzékelését vizsgálom Kelet-Európa, Magyarország és a Kelet-Nyugat dichotómia szemszögéből: a Fortune 500-as listáján előkelő helyen szereplő és Kelet-Európában nagybefektetőnek számító tizenhét transznacionális társaság⁹ , valamint nyolc, globális hálózatot fenntartó alapítvány és fejlesztési bank¹⁰ önmegjelenítésén túl a nemzetközi napilapok, elsősorban a Financial Times címeiben és szövegeiben rejtőző térképeket is szemügyre veszem. Ezek az intézmények nemcsak a mai világ befolyásos szereplői, hanem bizonyos értelemben megtestesítik a világ összeszűkülését is, illetve – gondoljunk az alapítványokra és a fejlesztési bankokra – ki is jelölik a világ belső határait. Jelenlétük és kivonulásuk legtöbbször jelzi, hogy az adott ország a világ “jobbik” vagy “rosszabbik” felébe tartozik-e.

A térérzékelés szabályszerűségeit elvileg közvetlenül fel lehet tárni a kijelölt térkategóriák (például Kelet-Európa versus Ázsia) alapján. Ezek a kategóriák azonban nemegyszer hiányoznak, ráadásul számos olyan térszerkesztési módszer van, amellyel egy adott szereplő “rendet” teremthet a világban. A társadalmakat szimbólumok, témák, jelzők, asszociációk, illetve kizárólag az adott térséget megcélzó projektek segítségével is el lehet helyezni a szellemi térképeken.

De pontosan mit is kellene bevonni az elemzésbe? Hiszen bármilyen nyelvi és vizuális elem alkalmas lehet a térbeli rend megjelenítésére. Ez kulcsproblémája a foucault-i diskurzuselemzésnek (egy diszkurzív kijelentés ugyanis csak a diskurzus ismerete alapján választható ki), amelyet a nyelvészek gyakran élesen el is utasítanak (Foucault, 1972, 21–134; 1999, Smart, 1994). Pedig a probléma dinamikus megközelítéssel megoldható. A következőkben éppen erre teszek kísérletet.

Voltaképp egy hermeneutikai pingpongmérkőzést kell lebonyolítani, amelynek során van valamilyen elképzelésünk a vizsgált diskurzus rendjéről. Ennek alapján kijelölünk bizonyos kijelentéseket, majd ezeket elemezve keressük a kijelentések megformálásának és szétszóródásának rendjét, azaz a diskurzust vagy diskurzusokat.¹¹

 

Nem regionális térérzékelés

 

A globalizáció és a térérzékelés összefüggésének elemzésekor leggyakrabban a területnélküliség fogalmával találkozunk: a világban nincsenek határok, a Föld leginkább egy “globális falura” emlékeztet. A határok, ha mégis vannak, porózusak, átjárhatók, nincs különbség Kelet és Nyugat között. Egyre szűkülő világban élünk, amelyben érvénytelenek a korábbi nagy tagolódások.

A regionalitás hiánya több üzleti társaság és filantropikus szervezet honlapján megjelenik, főképp a nemzetközi tevékenységet bemutató szekciókban. A leggyakoribb jelképe maga a glóbusz, ami körbe forog, vagy a Föld térképe, amin különböző részek villannak fel (CIPE, Ford Foundation, Philip-Morris-KFI, Procter & Gamble). Az ábrázolás gyakran kiegészül különböző “fajú” emberek képeivel vagy nemzeti zászlókkal; valamilyen módon való összekapcsolódásuk a világ részeinek összeérését mutatja. A kapcsolatot szimbolizálhatja összefonódó kéz (Johnson & Johnson) vagy telefon (SBC), esetleg különböző nemzeti valutákat megtestesítő bankjegyek kupaca (Citibank).

Az egész Föld behálózását és a határok átlépését azonban nemcsak a glóbusz imázsával lehet érzékeltetni, hanem az univerzális termék képzetével is. Ilyenkor a szervezetek általában kerülik a földrajzi utalásokat (még a glóbuszt is), és azt próbálják megmutatni, hogy az adott termék (áru, humanitárius projekt) köti össze a világ különböző részeit (Coca-Cola, General Electric, GTE, Johnson & Johnson, Rockefeller Foundation, Xerox). Közülük legvilágosabban a Xerox fogalmaz, amely a következő jelmondattal jelzi a határok átlépését: “Legyen akár Tajpeiben vagy Torontóban, a Xerox minőségi termékek és szolgáltatások elérhetők egy, az Ön közelében található kereskedelmi irodában.”

Ugyanezt a képzetet erősíti, amikor a honlapot termékek és üzletágak szerint szervezik, és a lokalitást ennek rendelik alá. Így jár el például a Magyarországon is nagybefektető General Electric, amely – amikor termékszerkezetét ismerteti – a Xerox jelmondatának szellemében nem térségekre és országokra utal, hanem településekre. Ez megfelel a globalizációs irodalomban gyakran idézett “glokalitás” fogalomnak (lásd például Szilágyi, 2001).

A területnélküliség rendező elve úgy is képviselhető, hogy egyes, régiókba nem csoportosított országokat említ együtt a globális szereplő (Coca-Cola, Marriott, Nokia, Volkswagen-Audi, Xerox). A nemzetállamok megjelenítése ilyenkor paradox módon szintén a határok jelentőségének kisebbítésével jár: egyfelől több tucat ország felsorolása az egyes államok relatív fontosságát csökkenti, másfelől a nemzetállamok a globális szereplőnek alárendelten tűnnek fel. Más szavakkal, a transznacionális cég mintegy magában foglalja, összeköti az egyes államokat, nemzeteket (nem üzleti szervezetek körében ilyen utalást nem találtam). Az alárendelődést jól mutatja a Coca-Cola cég honlapja, amelyen az egyes országok elnevezését Coca-Cola előtaggal látja le: “Coca-Cola Argentina”, “Coca-Cola Belgium”, “Coca-Cola Denmark” stb.

Ugyanezt a fajta alá-fölérendeltségi viszonyt jelzi néhány, Magyarország és a General Electric kapcsolatát megjelenítő, honlapon kívüli diszkurzív elem. A General Electric az 1990-es évek elején reklámfilmet készített magyarországi befektetéséről, a Tungsram megvásárlásáról. Már önmagában figyelemre méltó, hogy a film – amely a cég nemrég elhunyt politológus képviselője szerint elsősorban a részvényesek meggyőzését szolgálta – az egész magyar kultúrát hozza összefüggésbe a General Electric tevékenységével: hosszú képsorokat szentel a budapesti operának, balettnek vagy a magyar népzenének. E kulturális propaganda kiegészül a rendszerváltás apoteózisával, amikor Magyarország a sötétség birodalmából a fény világába tér át, amit tört angolsággal beszélő “egyszerű” fiatalok és öregek “szabadság” felkiáltásokkal üdvözölnek. A filmben, amely kiterjed a Tungsram megvételét bemutató magánosítási aktusra is, a villanykörte gyártója a fényhozó szerepében tetszeleg.¹²

Ugyanez a fajta “hűbéresi” (patrónus-kliens) térérzékelés bontakozik ki Jack Welshnek, a General Electric nagy sikerű elnökének szavaiból. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara által szervezett üzleti reggelin, 1999 júliusában, több száz üzletember előtt nemcsak a Tungsramot és a Budapest Bankot üdvözölte a General Electric “családjában”, hanem az egész országot:

 

 

“Tehát mi valójában szeretnénk tovább terjeszkedni. Kiépítettük a tehetség egy infrastruktúráját, amelynek további üzletekre van szüksége ahhoz, hogy növekedjék és virágozzék. És éppen az a mi célunk itt, hogy Magyarországot a GE család még fontosabb tagjává tegyük”. (Welsh, 1999)

Vagyis nem a General Electric tevékenykedik több országban, hanem a cég – termékei és komplex tevékenysége révén – fogalmilag megalkotja az egyes országokat, köztük Magyarországot. S érdekes módon éppen ez a globalizációs elem az, amely behív bizonyos expanziós, posztkoloniális, misszionárius és a Kelet-Nyugat diskurzusba illő elemeket a beszédbe. Jól mutatja ezt Jack Welsh egy másik gondolata az idézett beszédben:

 

 

“Az emberek azt mondják nekünk, »Hogyan lehet elvinni a GE kultúrát Kínába, Indiába, Magyarországra«, bárhová. A GE-kultúra lényege, hogy mindenkinek lehetővé teszi a megszólalást, hogy mindenkinek garantálja a méltóságát. És ez minden egyes országban működik. Ki nem akarja hallatni a hangját, ki nem akar méltóságot?” (Welsh, 1999)

Ez a fajta kapcsolat a posztkoloniális, orientalista beszédmód, valamint a regionális és országhatárokat átlépő globalizációs térérzékelés között még az előbbieknél is egyértelműbb az AES, az önmagát globális energiatársaságnak nevező és Tiszaújvárosban nagybefektetőként számon tartott amerikai transznacionális cég honlapján. A társaság önbemutatása, megjelenített szervezeti rendje mintapéldánya a globális területi zsonglőrködésnek és az ahhoz kapcsolódó orientalista világképnek. A cég egyrészt figyelmen kívül hagy mindenféle regionális kötődést, amikor például egyik (mára már átszervezett) leányvállalata, az AES Electric 2000-ig olyan országokban szervezi együttesen a termelést, mint Wales, Anglia, Lengyelország, Spanyolország, Uganda és Magyarország, illetve amikor az egyes részegységek elnevezésében kerül mindenféle regionális megjelölést. Másrészt azonban igen érdekesen kereszteli el őket: e kis orientalista mestermű keretében a főképp nem nyugati országokban tevékenykedő AES társaságok olyan egzotikus neveket kapnak, mint az AES Auróra, Oázis, Orient, Sirokkó (idetartozik Magyarország) és Selyemút. Eközben az inkább nyugati részegységeket AES Horizont, Vállalkozás, Elektromos, Erőfeszítés megjelölésekkel illetik. Ebben a rendben nemcsak az egzotikus nevek az árulkodók, hanem a nyugati önbemutatás is, amely a terjeszkedés, az aktivitás asszociációit kelti. Ez utóbbi (aktív Nyugat, passzív Kelet) az orientalista beszédmódok kulcseleme (Said, 2000). Tehát míg a szóban forgó transznacionális társaság átlépi a regionális határokat, addig az elnevezésekben határozott területjelzőkkel él (Mignolo, 2000: 26), amelyek összecsengenek a civilizatorikus indíttatású Kelet-Nyugat diskurzusban megismertekkel.

 

Regionális kategóriák

 

A globális szereplők többsége mégis gyakran használ regionális kategóriákat tevékenysége bemutatásakor. Különösen igaz ez a világméretű alapítványok és fejlesztési bankok esetében. A legfontosabb különbség a földrajzi, valamint a geokulturális és geopolitikai megközelítések között található, bár a mögöttes diskurzusok érvényteleníthetik az osztályozást. Az első esetben általában olyan bevett földrajzi neveket használnak, mint Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, s kerülik az olyan kulturális-politikai megjelöléseket, mint Latin-Amerika vagy Kelet-Európa. Ezzel szemben a második megközelítésben már az utóbbi elnevezések a gyakoriak. Mindkét esetben megfigyelhetjük ugyanakkor a posztkoloniális és a Kelet-Nyugat diskurzusok használatát, igaz, más-más formában.

 

“Expanzió”, avagy a földrajzi kategóriák

 

A földrajzi terminusok első látásra semlegesnek tűnnek a Kelet-Nyugat diskurzus szempontjából, hiszen például Magyarországot, Litvániát, de még a távoli Csecsenföldet is van, hogy besorolják az “Európa” címszó alá (Exxon-Esso, Ford Motors, SBC Communication).¹³ Mindazonáltal a földrajzi kategóriarendszer orientalista és posztkoloniális minták hordozójává válhat (Said, 2000: 370–372). Nem lehet véletlen ugyanis, hogy az otthon fogalma, szemben a terjeszkedés és területfoglalás gondolatával, helyet kap a földrajzi kategóriákat használó honlapokon. Az Exxon az általa közreadott – katonai ihletésű – térképen más-más jellel látja el a vállalati központokat, a regionális centrumokat, a technológiai helyszíneket és a főbb feldolgozó üzemeket, miáltal egyértelműen meghatározza az otthon távolságát/különbségét a nem otthontól.

Ugyancsak katonai-koloniális nyelv köszön vissza az SBC kommunikációs vállalat honlapjáról, amikor az a nemzetközi “műveletek” megjelenítésekor a “terjeszkedés, globális elérhetőség, beruházások” szlogenjével él. Az pedig, amikor a nemzetközi tevékenységi kört nem fehér bőrszínű emberek közreműködésével ábrázolják, értelmezhető az idegenség és a bőrszín azonosításaként is. Tehát a földrajzi megközelítés összeépülhet egy lappangó orientalista diskurzussal (Said, 2000: 345–387).

 

“Keleti bővítés” és “harmadikvilágosítás”: geokulturális és geopolitikai kategóriák

 

A politikai és kulturális térség megnevezéseiben a Kelet-Nyugat diskurzus más elemei kerülnek előtérbe, éspedig a “keleti bővítés” (Böröcz, 2001a) vagy – Karnoouh kifejezésével – a “harmadikvilágosítás” (tiers-mondialisation, Karnoouh, 2001) logikáját követve. Ez a logika leginkább a nem üzleti szervezetekre jellemző. Európát (néha Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt) vagy Kelet-Európát, netán annak egy részét ilyenkor közel-keleti, ázsiai vagy épp afrikai területekkel kapcsolják össze. Ily módon némelyiküket tovább “orientalizálják” azáltal, hogy még “keletibb”, még “fejletlenebb” régiókkal társítják őket.

Az eljárás mögött különféle megfontolások húzódhatnak, amelyek nem minden esetben tekinthetők kulturális értelemben orientalizálóknak, főképp akkor nem, amikor Európát egységes területként kezelik. Nagyobb üzleti társaságok például túl szűknek tekinthetik az európai piacokat, és az összekapcsolás a világ nagyobb piacokra való felosztását szolgálhatja (Hewlett-Packard, Procter & Gamble). Valószínűleg azonban nem a nagy egyenlő blokkokra felosztás szempontja mozgatja az európai egységet, hanem a megnevezés szintjén fenntartó globális alapítványok és fejlesztési bankok önreprezentációja, hiszen – mint jeleztem – esetükben az egyik legfontosabb szempont a világ dichotomizálása a “szerencsések” és a “sajnálatra méltók” ellentéte mentén (Tamás, 1999). E logika indíthatja e szervezeteket arra, hogy a “kétes” területeket olyan régiókkal kapcsolják össze, amelyek “elmaradottságához”, “szegénységéhez” nem fér kétség. Ily módon jár el a Világbank és a USAID, amikor a Cseh Köztársaságot, Írországot, Magyarországot Tadzsikisztánnal vagy Üzbegisztánnal sorolja egy csoportba.

A többi szervezet felbontja Európát, és használja a “kelet-európai” régiók elnevezéseit (Kelet-Közép-, Délkelet-Európa, FÁK stb). Esetenként azonban ők is élnek a “keleti bővítés” diszkurzív eszközével, mégpedig kétféle formában. Vagy összekötik az egységes “Közép- és Kelet-Európát” ázsiai, közel-keleti és afrikai területekkel (AIG, Philip Morris–KFI), vagy – s ez inkább a filantropikus szervezetekre áll – felbontják a volt “keleti blokkot”, és annak egy részét társítják olyan “keleti” területekkel, mint Törökország, vagy olyan “távol-keletiekkel”, mint Kína. Az utóbbi módon jár el például a CIPE vagy az IREX.

A “kétes” területek további bontása a Kelet-Nyugat lejtők egyike mentén különösen figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, egész narratívák szerveződnek e görgetett orientalizálásra, másrészt pedig – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a legkönnyebben a lebegtetett határok fogalma segítségével kapcsolódhat össze a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia.

 

Kelet-Európa tematikus megalkotása és dekomponálása avagy a Kelet-Nyugat lejtő

 

Kelet-Európa fogalmi feldarabolását a legtisztábban a nem üzleti szereplők körében figyelhetjük meg. Az alapítványok és a nemzetközi befolyású újságok a globális rendek kialakításakor inkább élnek a dekomponálás, mint a teljes deterritorializálás és a globális zsonglőrködés eszközével. A dekomponálás módszerét követve a nagyobb Kelet-Nyugat felosztáson belül a keleti oldalt tovább lehet bontani, Kelet-Nyugat lejtőt képezve ezáltal.¹⁴

Már a New York Times szövegeinek elemzésekor feltűnt nekem két módszer, amellyel a volt keleti blokk egységes térségként kezelhető, szemben egy szintén egységes nyugati tömbbel (Melegh, 1999). Az egyik módszer egy olyan Oroszország megalkotása volt, amely minden, a Kelet-Nyugat dichotómia keretein belül Kelet-Európával összefüggésbe hozható témát magához vonz vagy megtestesít: a nyugati viselkedés utánzásától kezdve a kommunizmus örökségén át egészen az intoleráns nacionalizmus problémájáig. Más szóval Oroszország árnya rávetül minden volt “keleti” országra, beleértve Magyarországot is. A másik egyesítési metódus egy sajátos témának, a “rossz” (főképp kommunista) történelmi hagyománynak a hangsúlyozása minden egyes bemutatott ország kapcsán. Ezt egészíti ki egy “tanulási”, “megjavulási” narratíva (lásd Todorova, 1997a, 1997b; Neumann, 1999).

Az utóbbi módszert alkalmazzák a globális alapítványok és fejlesztési bankok is. Latin-Amerikával és az ázsiai térséggel szemben Kelet-Európa sajátja az “átmenet”, melynek kiindulópontja a “központilag tervezett, tekintélyuralmi” rendszer, végállapota pedig “a nyugati típusú, piac vezette demokrácia vibráló gazdaságokkal” (USAID). Kelet-Európa azzal tűnik ki a többi “sajnálatra méltó” térség közül, hogy miközben illik rá a legtöbb globális fejlesztési projekt (a gazdaság átalakítása, a privatizáció, az infrastruktúra bővítése, a társadalmi stabilizálás, a környezetvédelem stb.), addig néhány téma hiányzik, úgymint a “népesedési egyensúly helyreállítása”, a “szexuális és reproduktív egészség megőrzése” és “az emberi kapacitás építése” (USAID, Világbank). Sőt, a régió kitűnik lakosainak képzettségével, azaz mód van felsőoktatási és tudományos csereprogramok beindítására is (IREX). Tehát a Kelet-Nyugat diskurzuson belül Kelet-Európa megőriz bizonyos “köztes” pozíciót a világ “szerencsétlenebb” felében azzal, hogy itt nincs szükség a legalapvetőbb oktatási feladatok külső segítséggel való megszervezésére (“humánkapacitás-építés“), elemi népegészségügyi problémák megoldására, és a térség népesedése sem fenyegetés a Nyugat számára.

Ennél összetettebb azonban a kép, amennyiben a Kelet-Nyugat hierarchiában egy szinttel lejjebb lépünk. Kiderül ugyanis, hogy egyes országok és térségek a konkrét projektek szintjén átkerülnek a harmadik világba, miközben mások majdnem nyugati képzeteket keltenek anélkül, hogy valóban átlépnék a Kelet és a Nyugat szimbolikus határát.

Már a New York Timest olvasva kitűnt, hogy “Közép-Európa”, szemben számos itteni értelmiségi vágyaival, nem válik egyértelműen “nyugativá”, hanem csak az “eminens tanuló” viszonylagos előnyeit élvezi, aki nem kap további fekete pontot mondjuk a korrupció vagy a nacionalizmus miatt. Vagyis nem sorolódik át “nyugativá”, hanem csak “felmentést” kap a többi kelet-európai “vizsgafeladatból” (Melegh, 1999).

A “keletibb” részek leválasztása figyelhető meg az alapítványok és fejlesztési bankok (CIPE, EBRD, USAID, Világbank) szellemi térképein is. Ha összevetjük az Oroszország vagy más FÁK-beli ország és a Magyarország számára szervezett projekteket az 1999-es évben, akkor a mi esetünkben egy pénzügyi és szociális téren “technikai” segítségre szoruló ország képe rajzolódik ki (“közszolgálati alkalmazkodás”, “portfóliómenedzsment”, “kis volumenű kölcsönök”, “a tőkepiacok fejlesztése“), szemben olyan országokkal, ahol az alapvető “intézmények építése” és bizonyos értékek elterjesztése is hátravan (“gazdasági szeminárium jövőbeli vezetők számára”, “orosz reformhálózat kiépítése”, “független televíziós hírprogram”, “intézményépítés Örményországban”, “állami statisztikai rendszer” stb).

 

A határok és a globalizációs Kelet/Nyugat lejtő. A Financial Times térképe

 

A globalizáció és a Kelet-Nyugat diskurzus összefüggéseit, valamint az új diszkurzív rend alapjait jól mutatja a Financial Times ország­mellékleteinek főcímei alapján kirajzolódó térkép (1. táblázat).¹⁵ E meglepően egységes szempontok szerint összeálló térkép egy szinte egyvonalú lejtőt mutat, amely mentén az egyes országokat látjuk. Egyúttal tudósít azokról a mozgatható határvonalakról is, amelyek elválasztják az egyes országcsoportokat, régiókat.

1. táblázat. A Financial Times országmellékletének főcímei, 2001
Ország	Az országmelléklet főcíme	Analitikai tartalom
Luxemburg	Kicsiny szárazföldi ország globális befolyással. Egy új uralkodónak és a blue chip cégek sikeres évének köszönhetően az EU legkisebb államának van mi fölött örvendeznie.	Globális befolyás, sikeres gazdaság.
Svájc	A siker nem tudja elrejteni a bizonytalanságokat. Amint a vállalati szféra megpróbálja tartani a globalizáció ütemét, a cégeknek szembe kell nézniük azzal, hogy miképpen tudják megőrizni alpesi gyökereiket.	Globalizáció, elszakadás a gyökerektől.
Szlovénia	A politikai stabilitás előrelendíti a gazdaságot az LDS párt uralma alatt, amely majd’ az egész elmúlt évtizedben hatalmon volt. Szlovénia továbbra is gazdasági növekedésnek örvend.	Politikai stabilitás és gazdasági növekedés.
Finnország	High-tech kikötő, megerősítve a lassulás ellen: az erős gazdaság, ha szigorú fiskális fegyelemmel párosul, átsegítheti Finnországot a jelenlegi nehézségeken.	Megoldható gazdasági problémák.
Svédország	Pesszimista hangulat, amint a telekommunikációs szektor meginog. Bár a gazdaság lassul, és a munkanélküliek száma várhatóan emelkedik, a gazdaság nincs recesszióban.	Megoldható gazdasági problémák
Kanada	A liberálisok a versenyelőny növeléséért küzdenek.	Megoldható gazdasági problémák
Németország	A gazdasági lassulás próbára teszi Schröder idegeit. A nemzet gazdasági bátorságát és politikai bizalmát megrengette a lassuló növekedés és az emelkedő munkanélküliség.	A gazdasági problémák némi politikai nehézséget okoznak.
Csehország	Egy erős rántással egy nemzet kikerül a kátyúból. A következő kormány átalakított gazdaságot örököl, de további reformokra van még szükség.	Komolyabb gazdasági nehézségek, további reformok szükségesek.
Lengyelország	Rengeteg az ígéret, jönnek a választások. Bár szinte biztos, hogy a volt kommunisták nyerik a választásokat, a jövő biztató.	A politikai nehézségek ellenére biztató jövő.
Horvátország	A béke kérdése próbára teszi a kényelmetlen szövetséget. Politikai és más nyomások komolyan megterhelik a még ki nem próbált rendszert.	A bizonytalan politikai helyzet veszélyezteti a gazdaságot.
Olaszország	A lehetőségek tárháza. Berlusconinak van elég hatalma a reformok végigviteléhez, de kétséges, hogy akarja-e őket.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Montenegró	Meg lehet reformálni – csak még nem független. Az elnök teljes szakítást szeretne Szerbiával, de egy kisebbség fenn akar tartani kapcsolatokat.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Görögország	További kihívások elé néz a reformok ellenére. A gazdaságban jelentős előrehaladás történt, de az ország olümposzi társadalmi céljai jelzik, hogy még sok mindenért meg kell küzdenie.	A szociális követelések veszélyeztetik a biztató gazdasági fejlődést.
Spanyolország	Aznar helyet szeretne az EU tanári ország asztalánál (parancsnoki hídján), de a kormánynak még nagy problémákat kell megoldania ahhoz, hogy Európa peremvidékéről bekerüljön Európa szívébe.	A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést, az EU központ felé haladást.
Magyarország	A politika elsodródik a centrumtól. Miközben Magyarország bejelenti az igényét az EU-tagságra, a mérsékelt hangnem hiánycikk a belpolitikában.	A politikai helyzet veszélyezteti az EU felé haladást.
Brazília	Az energiaválság politikai örvényt idéz elő. Az energiahiány megrengette a gazdaságot, és sokan attól félnek, hogy nem találnak megoldást, bárki legyen is az elnök jövőre.	A gazdasági problémák politikai válságot idéznek elő.
Lettország	Felkészülés az EU-ra. Az állam szorosabb szövetségre akar lépni a Nyugattal. Az EU-ba és a NATO-ba belépés terve felgyorsítja a balti állam szovjet uralomból való átmenetét.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Litvánia	Felkészülés az EU-ra. Irány Európa – egy új hídszereppel. A balti nemzet jó szomszédságot megőrizni kívánó EU- és NATO-csatlakozási terveiről.	Mozgás az EU és a NATO felé.
Románia	Reform nélkül nincs hely a nap alatt. A gazdaság súlyos torzulásait ki kell küszöbölni, ha az ország a céljainak megfelelően az EU-tagság felé kíván haladni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Törökország	Ideje szembenézni nehéz gazdasági és politikai döntésekkel. A már régen időszerű reformok halogatása az EU-tagjelöltet további gazdasági válságokba fogja sodorni.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Kína	A “Középső Királyság” megjelenik a világ színpadán. Komoly kihívások elé néz Kína, miközben a piacgazdaságba való átmenet végső fázisára készül.	Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az piac felé mozoghasson.
Oroszország	Mozgás, ha nem is lendületes. A veszély abban áll, hogy a reformok megvalósításához szükséges központosító hatalom magában hordozza a tekintélyuralom restaurálásának lehetőségét.	Cél nélküli mozgás, de a politikai helyzet hátráltathatja.
Egyiptom	A rezsim a stabilitást előtérbe helyezi a reformmal szemben. A kockázatoktól való ódzkodás miatt a kormány leállt az intézmények piacgazdasághoz való alkalmazkodását célzó modernizálásával.	Nincs mozgás politikai okokból.
Nigéria	A felszínen maradni, miközben nő az elkeseredés. A reformok végigvitelének lehetősége csökken azzal, hogy a politikusok a korteskedést megelőzően próbálják “kiköltekezni” magukat a bajból.	Nincs mozgás politikai okokból.
Kuvait	Kész arra, hogy sikert csináljon az utódlásból. Az ország jelenlegi vezetőinek gyengélkedésével a kuvaitiak kénytelenek a következő nemzedékről gondolkodni.	Olajtermelő országként kiemelik.
Kazahsztán	A geopolitika és az olaj Közép-Ázsiát helyezi reflektorfénybe. Ez a stratégiai fontosságú és olajban gazdag ország nagykorúvá lett.	Olajtermelő országként kiemelik.

 

 

 

Szemmel láthatóan a főcímekben a Financial Times rendező elve a gazdasági növekedés, a gazdasági reform és az ahhoz való politikai viszonyulás együttes vizsgálata. Maga a növekedés, a reform gondolata a mozgás képzetén alapul, amely mozgásnak persze iránya is legyen. A végállapot a Financial Times számára a nyitott, a globális vérkeringésbe beilleszkedő piacgazdaság és az ily módon előálló gazdasági növekedés. Ez az univerzális mérce csak az olajtermelő országok esetében veszít érvényéből. Az országok egy része már benne van abban a körben, ahol a fenti követelmények már jobbára megvalósultak, és csak kisebb gazdasági nehézségek merülhetnek fel, miközben a többieknek komoly reformlépéseket kell tenniük.

Meglepő módon a megmérettetés során a legkiválóbbak nem a nagy nyugati hatalmak közül kerülnek ki, hanem a kicsi és gazdag európai országok közül. Ilyen Svájc és Luxemburg, amelyek “elismertek”, egyértelműen globalizálódók vagy “globális befolyással bírók” és mindeközben gazdaságilag sikeresek is. Úgy tűnik, ők jelentik a civilizáció csúcsát a Financial Times térképén. Kelet-Nyugat megfontolások e csodálatban nemigen játszanak szerepet, miután például Szlovénia is rendkívül közel áll e privilegizált csoporthoz.

A következő kategóriában azokat a “megvalósult” piacgazdaságokat találjuk (nekik nem kell mozogniuk, esetükben nincs reformkényszer), amelyek valamilyen gazdasági problémával kell megküzdjenek. Idetartoznak a nagyobb nyugati gazdaságok, Németország, Kanada, illetve az észak-európai országok. Az utóbbiak egy sajátos kisebb csoportot is alkotnak, miután esetükben a globalizáció szempontjából fontos telekommunikációs és technológiai iparágak sorsa meghatározó. Ezért igen közel kerülnek az élcsoporthoz a globalizációs lejtőn.

Az előbbi csoportot határ választja el attól a nagy országcsoporttól, amelynek országaiban még nem beszélhetünk teljes egészében megvalósult piacgazdaságról. Ide olyan, egymástól jócskán eltérő országok sorolódnak, mint Egyiptom, Lettország, Magyarország, Nigéria és Olaszország. E “reformköteles” társaság élmezőnyébe tartoznak azok a dél-európai EU-tagállamok is (Görögország, Olaszország és Spanyolország), amelyeknek EU-tagságuk révén elvileg megvalósult piacgazdaságnak kellene minősülniük.¹⁶ Más dél-európai országokkal együtt (Horvátország, Montenegró) azért kerülnek fel azok listájára, akiknek házi feladatul szabták a reformokat, mert politikai rendszerük bizonytalan, kiszámíthatatlan, és ez veszélyt jelent a gazdasági reformokra. Ebből a szempontból a közép-európai országok közel állnak hozzájuk, miután a térségben is leginkább a politikai élettel van baj (kísért a múlt: posztkommunizmus Lengyelországban). Az összefüggés különösen érvényes Magyarországra, amelynek belpolitikai életéből úgymond hiányzik “a mérsékelt hangnem”, és jobbra sodródik.

A közép-európai országok persze messzebb vannak a “központtól”, mint a nagyobb dél-európai országok, ugyanis ők még csak indulnak az EU irányába, miközben Spanyolország (oxbridge-i hasonlattal) már a high table közelébe kíván férkőzni. Mindkét országcsoport “félperifériája” az EU magjának. Kellő politikai akarattal és manőverezéssel bekerülhetnek a belső körbe, pontosabban e lehetőséget lebegtetik előttük.¹⁷

Nem úgy, mint a “perifériás” országok (a balti államoktól Romániáig, Törökországig, esetleg Brazíliáig, Kínáig, Oroszországig), amelyek mozoghatnak ugyan az EU vagy a közelebbről nem lokalizált eszményi állapot felé, de e mozgás erősen korlátozott. A balti államok (Lettország, Litvánia) mozgási esélyei jók, miután esetükben a politikai akarat igen nagy, és határozott “terveik” vannak az EU és NATO felé való menetelésre, miközben persze az orosz szomszédság jelene és a szovjet uralom öröksége “kínos” momentum. A többi “perifériás” állam előtt álló feladatok már riasztóan nagyok, és a tét számukra a világ színpadán való megjelenés vagy az ottani megkapaszkodás (Kína, Románia). Esetükben már feldereng a mozdulatlanság orientalista vagy posztkoloniális képzete, amit jól mutat a “királyságra” és a tekintélyuralom lehetőségére való utalás (Kína, Oroszország), vagy az, hogy Oroszország esetében a mozgás viszonylag céltalannak tűnik. Persze más választásuk, mint a radikális reform, a Financial Times szerint nem lehet, miután rendkívül súlyos válság következik be, ha nem tesznek lépéseket az eszményi állapot irányába.¹⁸

A “perifériás” országokkal tulajdonképpen elérkezünk egy további határvonalhoz, amelyen túl már komolyabb mozgásra nem lehet számítani, és ahol a Financial Times térképe szerint a politikai érdekek már közvetlenül a reformok ellen hatnak. Egyiptom többre értékeli a stabilitást a kockázatos “moderni­zációnál”, Nigériában a “korteskedés” érdekében feláldozzák a reform lehetőségét. E megrekedt országokkal el is érkeztünk a lejtő aljához.

(Az “olajos” országok, úgy tűnik, külön megítélés alá esnek, miután az ő rangjukat valószínűleg a kitermelt nyersanyag közvetlenül megadja. Esetükben külön geopolitikai koordináta-rendszer működik.)

A globalizációs térképrajzolás tehát fenntartja a határok gondolatát, ám a határokat az eszmény és a valóság közt “mért” távolságok alapján egy képzeletbeli lejtőn helyezi el. Vannak olyan országok, amelyeknek már nincs szükségük reformra, vannak, amelyek reformképesek és mozoghatnak a lejtőn fölfelé, vannak, ahol a reform veszélyben van, és végül akadnak teljesen reménytelen országok is.

Az eddigieket összefoglalva a Kelet-Nyugat dichotómia tehát nem tűnik el a globális térképekről, hanem más formák mellett nem csak egyetlen fix határvonalat tartalmaz, hanem határok egész sorozatát. Bakiæ-Hayden elképzelésének megfelelően a Kelet-Nyugat dichotómia egy csúsztatható globális mércévé válik (Bakiæ-Hayden, 1995). Más szavakkal, a modernizációs diskurzushoz képest a globalizáció nem veti ki magából a Kelet-Nyugat felosztást, hanem azt területi megfontolásoktól részben függetlenül és a határok fellazításával globális feladattá teszi.

Ebben az értelemben a globalizációs közbeszéd a Mannheim által megfogalmazott “liberális-humanitárius” utópia egyik válfaja:

 

 

“A liberális-humanitárius utópia szintén a fennállóval szembeni küzdelemben jött létre. Adekvát formájában ez is a “rossz” valósággal állít szembe “helyes” racionális ellenképet. Erre az ellenképre azonban nem azért van szüksége, hogy innen kiindulva tetszőleges időpontban biztosítsa a világba való áttörést, hanem csak azért, hogy olyan “mércével” rendelkezzék, amelynek birtokában az ember inkább mérlegelően néz szembe a történésekkel. A liberális-humanitárius tudat utópiája az eszme: nem a görög-platonikus eszme, nem a dolgok ősképe a maga statikus-plasztikus teljességében, hanem pusztán az e világi keletkezés “regulatívája”, formális, a végtelen távolba kitolt, bennünket onnan mozgató irány-determináció.” (Mannheim, 1996: 251)¹⁹

A lejtős és lineáris téralkotás még egy szempontból rendkívül érdekes. A Kelet–Nyugat ellentétpár a lejtő szinte minden egyes pontján mozgósítható, és az adott “beszélő” vagy “kimondási hely” lesz a határvonal. Tehát vannak a lejtőn – főképp a középső csoportban – olyan “mobil” országok, amelyek már lépkednek az eszmények felé, miközben a lejtőn lefelé megpróbálják érvényesíteni relatív előnyüket a “keletibb” országokkal szemben. Nemcsak az élboly országai kérhetik számon az eszményeket a lejjebb állóktól, hanem a köztes pozíciókban lévők is. E mimetikus versengést²⁰ és görgetett orientalizmust figyelhettük meg az alapítványok térképein is, és úgy tűnik, ez ad magyarázatot a félperifériás és perifériás országok időnként elkeseredett harcára egymás között. Erre kiváló példa a magyarországi státustörvény és az arról szóló politikai és közéleti vita.

 

Globalizáció, nacionalizmus és petit imperializmus

 

2001. június 19-én a Magyar Köztársaság parlamentje elfogadta a 2001. évi LXII. törvényt (az úgynevezett státustörvényt) “a szomszédos államokban élő magyarokról”, többek között “Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére”, illetve a “szomszédos államokban élő magyaroknak … szülőföldjükön való boldogulása, nemzeti azonosságtudatának biztosítása végett”. E célok érdekében a szomszédos államokban élő, magyar nemzetiségű állampolgároknak joguk van arra, hogy magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuljanak, állami kitüntetésekben és ösztöndíjakban részesüljenek, kedvezményeket kapjanak a tömeg- és távolsági közlekedésben, három hónapra szóló, megújítható munkavállalási engedélyt szerezhessenek, családi támogatásban részesüljenek több gyerek esetén, amennyiben a gyerekek magyar anyanyelvű gyermekintézménybe járnak, illetve kisebbségi szervezetek tagjaként a magyar állam közvetlenül támogassa kulturális tevékenységüket. A magyar parlament 90 százalékos támogatottsággal – és csak a liberális SZDSZ “nem” szavazatával – olyan törvényt szavazott meg, amely kiterjesztett néminemű szociális, gazdasági és kulturális jogokat azon magyar kisebbségekre, akiket annak idején a trianoni szerződés választott el a magyar államtól.

De ez a törvény több ennél. “Szándékai” és “jelentése”, valamint az általa keltett bel- és külföldi vihar nem érthető meg a Kelet-Nyugat diskurzus és a globalizációs lejtő fogalma nélkül. Úgy tűnik, hogy a törvényben újrafogalmazott magyar identitás révén a politikai elit egy része újsütetű “európaiságot” kapcsol össze kemény nacionalizmussal, és ily módon kísérletet tesz egy régi-új kis magyar helyi gyarmatosításra. Ez a látszólag “keleti” , sőt “balkáni” agresszivitás igen “nyugatias” orientalizmusról tanúskodik, és a térség destabilizálásához vezethet.

 

Kelet-Nyugat helyezkedés

 

A státustörvény szövegének és az elfogadás körüli vitának volt egy határozottan liberális-globalizációs eleme. A “magyarigazolvány” odaítélésekor a nemzeti hovatartozást az ajánló intézmények paternalizmusa mellett az egyén önbevallása dönti el, aki az új jogokban a határokat átívelően részesül. Például román állampolgárként valakinek több intézményesült identitása lehet, s ezáltal megbomlik a területileg összefüggő közösségre épülő nemzetállam kizárólagos jellege. Martonyi János külügyminiszter épp a globalizációs diaszpóra e gondolata alapján vette védelmébe a törvényt:

 

 

“Itt csak egy-két körülményre utalnék; olyanokra, mint például az univerzális értékek, az emberi jogok és a kisebbségi jogok előtérbe kerülése, az abszolút állami szuverenitás és az abszolút területiség elvének a lassú oldódása, a több közösséghez való tartozás lehetőségének és jogának fokozatos elismerése és elfogadása.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Ennek ellenére a törvény nem a globalizációs irodalomban oly sokszor emlegetett deterritorializálás és a határok légiesítése szellemében rendelkezik. Ehelyett határozott területi megfontolásokat mutat, amelyek Magyarország “nem nyugati” irányú “virtuális” bővítését célozzák. Már a törvény címe is jelzi, hogy az nem a határokon túl élő összes magyar nemzetiségű személyre vonatkozik, hanem csak a szomszédos államokban élőkre. Sőt, az Európai Unió elérte, hogy Ausztria mint tagállam kikerüljön a törvény hatálya alól. Az unió állampolgárai között ugyanis nem lehet etnikai alapon különbséget tenni. Az osztrák állampolgársággal bíró magyarok nem kerülhetnek privilegizált helyzetbe nem magyar polgártársaikkal szemben.

Mindez a Kelet-Nyugat dichotómia elfogadásáról tanúskodik, kétszeresen is. Egyrészt a magyar állam az európai uniós jogi normát a maga számára kötelezőnek tartja, miközben ugyanezt az elvet nem tekinti fontosnak a többi “nem nyugati” EU-tagjelölt vagy erre a pozícióra pályázó szomszédai esetében. A törvény vitájában és az azt követő sajtópolémiában Magyarországon tulajdonképpen senki sem érvelt azon az alapon, hogy a nem EU-tagokkal szemben éppolyan “civilizációs” normák (a diszkrimináció tilalma, szabad munkaerőmozgás stb.) szerint kellene eljárni, mint amilyenek az Európai Unióban szokásosak. Másrészt az sem vetődött fel, hogy segíteni kellene az ausztriai magyar kisebbségnek is, hogy megőrizhesse nemzeti identitását. Valószínűleg mindenki azt feltételezte, hogy az ausztriai magyarok már “Nyugaton” vannak, azaz gazdagabbak, ezért kisebbségi jogaik megfelelő védelemben részesülnek, míg “Keleten” komoly veszélyekkel kell számolni. S történt mindez egy olyan országgal kapcsolatban, amelynek kormányában a kisebbségellenes (lásd szlovén helységnévtáblák), protofasiszta Szabadságpárt kulcspozíciókat birtokol. Ezek a “felejtések” csakis a Kelet-Nyugat megosztás keretei között magától értetődők.

Az effajta Kelet-Nyugat helyezkedés a civilizációs lejtőn kulcselem, amelyből a kis magyar expanzionizmus is következik. Orbán Viktor millenniumi ünnepi beszédében például nemcsak a “nemzet határokon átívelő egyesítéséről” beszélt, hanem üdvözölte a “csonka” Európa kiegészítését is, amelyben a magyarok (nem Magyarország) részt vehetnek, miközben a többiek a “senki földjére” szorulnak.

 

 

 

“Úgy volt eddig, hogy Európa csonka. Holott semmi oka rá, hogy úgy maradjon. Nem fogadta be a védelméért megannyi vért hullatott, sok szenvedést vállalt, szabadságszerető népeket. Pedig már régen készen állnak. Most úgy lesz, hogy kontinensünket, Nyugat- és Közép-Európát a szabadság és a felelősség szellemében egyesítjük. Úgy lesz, hogy a magyarok ebben az európai egységben függetlenségüket védve és nemzeti büszkeségüket megőrizve vesznek részt.

Majd úgy lesz, hogy itthon is mindannyian megértjük, az európai lélek nem ott kezdődik, ahol a mi szabadságunk és függetlenségünk véget ér. Ott nem Európa kezdődik, hanem megint csak a hontalanság, a senki földje…”

Ez a nemzet életében pedig a következőket jelenti:

 

 

“Úgy volt eddig, hogy a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül magyarnak születni keserves sorsot jelentett. Másodrendűséget, megvetést, kigúnyoltatást. Most úgy lesz, hogy végrehajtjuk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Mert a jövő nem ismer határokat. És a haza mindaddig ott lesz a magasban, amíg elválaszt és nem összeköt a határ. Úgy lesz, hogy magyarnak születni emelkedő, erős, polgárait megvédeni képes, megbecsült nemzethez tartozást jelent.” (Orbán Viktor beszéde, 2001. augusztus 20., www.meh.hu)

Ezek szerint a közép-európai Magyarország és a kárpát-medencei magyarok “szerves” részei Európának, akiket természetellenes úton szakítottak el igazi “családjuktól”, Nyugat-Európától, miközben mások (Kelet-Európa és a kelet-európaiak) nem tartoznak ebbe a körbe, ők kívül esnek Európa határain, amely mögött már nincs semmi. Ugyanezt a fajta közép-európai fundamentalizmust képviselte Németh Zsolt külügyi államtitkár is a törvény vitájában. Szerinte a státustörvény az előbbi identitáskonstrukció leképezése, egyszersmind egy “civilizációs misszió” eszköze:

 

 

“A NATO tagjaként és az európai uniós tagság várományosaként a Magyar Köztársaság vállalta, hogy hídfőállást képez a nyugati értékek és szabályok terjedése érdekében a kelet-, délkelet-európai térségben. Meggyőződésem, hogy a státustörvény a nemzeti kisebbségi kérdés rendezése terén jelentős előrelépés vállalásaink teljesítése irányában. Ily módon a státustörvény nem csupán politikai jövőképet nyújt a határon túli magyar közösségeknek, hanem modellként szolgálhat más közép- és kelet-európai nemzetek hasonló problémájának rendezéséhez is.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Mint az már a miniszterelnök beszédéből is érezhető volt, Magyarország újrapozicionálása összekapcsolódik a “nyugati” jelleg etnicizálásával. A magyarok “vérségi alapon” Európához tartoznak, és ezért kell őket egyénileg is e térséghez kapcsolni, kivált az EU-határok újrarajzolása közepette. A törvény vitájában ebben a szellemben érvelt a külügyminiszter, de talán ismét a külügyi államtitkár volt a legszókimondóbb. Szerinte a kisebbségi magyarok

 

 

“…mivel »egzisztenciálisan demokraták«, mindig »a jó oldalon« állnak. Vagyis államaik azon politikai erőivel ápolják a legszorosabb kapcsolatokat (kormánykoalícióban vagy ellenzékben), amelyek a leginkább elkötelezettjei a demokratikus intézmények kiépítésének és országaik euroatlanti integrációjának.” (Uo.)

Globalizáció és migráció

 

A globalizációs lejtőn való effajta helyezkedés azon a megfontoláson alapul, hogy a nem nyugati szomszédos országokban élő magyarok a civilizáció és az EU-integráció tekintetében rosszabb minőségű területeken élnek. Ez pedig migrációs nyomást is jelenthet, hiszen “csonka Magyarország mennyország” – mármint a környező államok nyomorultjai számára.²¹ S ez a nyomás létezik is, hiszen a statisztikai adatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az 1990-es években Magyarországra érkezett bevándorlók (150-200 ezer ember) többsége a környező államok (főképp Románia, Ukrajna és a volt Jugoszlávia) magyarjai közül került ki, és az utóbbi időben a migráció felerősödött (Juhász, 1997; Hablicsek és Tóth, 2000). Felvetődött a kelet-európai németek (Aus­siedler) esetében alkalmazott automatikus befogadás lehetősége a kisebbségi problémák részbeni enyhítésére.²²

A státustörvény és szinte a teljes magyar politikai elit azonban szembefordult ezzel a lehetőséggel, és legfontosabb célként a kisebbségiek szülőföldjükön marasztalását és a megmaradás támogatását fogalmazta meg. A magyar külügyminiszter a törvény elfogadásakor egy meglehetősen bizonytalan értékű felmérésre hivatkozva mindvégig azt hangsúlyozta, hogy ezzel a törvénnyel felére lehet csökkenteni az idevándorlást a környező államokból.

Bár a vitában a magyarországi politikusok nyíltan hivatkoztak a szülőföldeden “élned s halnod kell” parancsára, úgy tűnik, alapgondolatuk sokkal “európaibb” sőt “globálisabb”. Nehéz elhessenteni a gyanút, hogy egyik fő céljuk az olcsó munkaerő szabályozott beengedése és használata. A kormány érvelésében mindvégig megfigyelhető volt a három hónapos munkavállalási engedély “privilégiumának” és a juttatott kedvezményeknek az ellentételezése az időszakos vándorlásból fakadó előnyökkel. S ez nemcsak a bírálók semlegesítését célozta. A törvény és a hozzá kapcsolódó Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat értelmezhető a “keleti” munkaerő szabályozott kihasználásaként is. Más szavakkal, a XIX. század végi cselédtörvényhez hasonlóan rendezi az áldatlan körülmények között alkalmazott munkások “státusát” és az egyenlőtlen viszony intézményesítését.

A nem bevándorló plusz munkaerő ötlete szó szerint terítékre került, amikor 2001 júliusában a miniszterelnök egy üzleti ebéden a nemzetközi befektetők előtt felcsillantotta azt a lehetőséget, hogy olcsó munkáskezek csillapítsák a részleges magyarországi munkaerőhiányt és ösztönözzék a befektetéseket (az ebéd az American Chamber of Commerce előtt zajlott, lásd az MTI jelentést lejjebb). Jól mutatja ezt a megfontolást az az angol nyelvű MTI-hír, amely a tömeges bevándorlás rémét felfestő sajtójelentésekre adott választ:

 

 

“A magyar kormány nem hív fel tömeges méretű bevándorlásra, mondja a miniszterelnök.” (MTI, 2001. augusztus 6.)

Pontosítva az üzleti ebéden elhangzottak sajtóértelmezését:

 

 

“Azt mondta, hogy a jelenleginél (maximum néhány tízezerrel) nagyobb munkerő-mennyiségre van szükség a gazdasági fejlődés mai ütemének fenntartása érdekében. A Kárpát-medence népei a fenti munkaerő elsődleges forrásai lehetnek. A miniszterelnök felhívta a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyaroknak egyedi kedvezményeket nyújtó státustörvény szintén segítheti a szükséges munkáskezek megszerzését.” (Uo.)

Az ötlet hátterében az a globalizációs gondolat áll, hogy Magyarországnak mint “emelkedő” piacnak szüksége van többletmunkaerőre (adott esetben nemzetiségre való tekintet nélkül), amelyet felkínál – egyebek között – a “nyugati” transznacionális cégeknek is. Ebben az értelemben a magyar állam munkaerő-közvetítőként jár el a környező országok viszonylag szegény munkásai és a nemzetközi tőke között, anélkül, hogy engedné az előbbieket letelepedni az országban. Az ideológia mindehhez: a magyarok legyenek hűek szülőföldjükhöz.

 

Petit imperializmus, dezintegráció és a státustörvény

 

A státustörvény maga, illetve az azt követő tárgyalások és közéleti viták jó adag orientalizmusról tanúskodnak, amit a szomszédos országok nem magyar politikai elitje, beleértve a liberális és baloldali politikusok nagy részét is, a vitában mindvégig elfogadott. A magyar politikai elit vitáiban főképp a román társadalom és annak képviselői úgy jelentek meg, mint “nem európaiak”, mint olyanok, akik általában nem képesek logikus érvelésre, akik becsapnak minket, akik elözönlik Magyarországot, akik “feketék”, akik “nem jutnak át a tű fokán.²³ A magyar politikai elit (kevés kivételtől eltekintve) a környező államokat passzív terepnek tekinti, ahol a magyar állam szabadon mozoghat, ahonnan kiemelheti a neki megfelelő népességet anélkül, hogy például a román és a szlovák társadalmat a magyarokat is tartalmazó valóságos és létező entitásként kezelné. Szinte szóba sem kerül az együttélés problémaköre vagy az, hogy ezekkel a tagállamokkal valamikor egy unióban leszünk (Bauer hozzászólása: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1070).

E beszédmód újjáéledése persze nemcsak a globalizációs megfontolásoknak és a jelenleg is élő Kelet-Nyugat diskurzusnak köszönhető, hanem egy múltbeli birodalmi konstelláció szellemi hordalékának is. Eszerint Magyarországnak speciális – államépítő – szerepe van a Kárpát-medencében. A civilizációs küldetés gondolata végig uralta az első világháború előtti liberális Magyarországot és a területszerzésre koncentráló Horthy-rendszert. Tulajdonképpen ugyanez figyelhető meg Orbán “hídfőállás” metaforájában, amely katonai szóhasználatával is gyarmatias emlékeket idéz.

Ez az imperializmus persze egy frusztrált petit imperializmus, amely egyrészt a valóságban nem gyakorolható (a Nyugat kontrollja miatt), és a miniszterelnök szavaival csak virtuálisan, a “magasban” érvényesül, másrészt pedig még nem dőlt el véglegesen, hogy az EU-tagság érdekében folytatott mimetikus versengés miképpen alakul a jövőben. Magyarország még nem lehet biztos saját “nyugatosításában”. De a szándék egyértelműen félkoloniális. Jól mutatja ezt a vitában idézett Czakó Gábor-írás, amely “A teremtő mosolya” beszédes címet viseli (részlet):

 

 

 

 

“Ha körülnézünk a Kárpát-medencében, nem csupán azt látjuk, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók, hanem a feladatot is, amit a szomszédainkkal való kapcsolatunk teremt. Nekik is, nekünk is van mit emelnünk a másikon. A mi felelősségünk a mostani történelmi pillanatban mintha nagyobb volna.” (Czakó, idézi Balla: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

A szöveg elvileg kiegyensúlyozott, mégis jól mutatja a képzelt Kelet-Nyugat lejtő működését, amelynek mentén “egymást emelgetjük“: mi most egy kicsit inkább “őket”, mint ők bennünket. Némi nacionalizmussal vegyülve így hozhatja felszínre a liberális utópia elvein alapuló térérzékelés a kisbirodalmi beszédmódot.

***

Összefoglalóan: a globalizáció szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet–nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn. A státustörvény mint diszkurzív cselekedet e határok részbeni rögzítését, intézményesítését tűzi ki célul Közép-Európában. Önmagában ez is megosztja a térséget, hiszen rendkívül kínos és sok esetben rasszista kirekesztéseket kell megvitatni és “rendezni”. Nemcsak Magyarország vívja meg a maga Kelet-Nyugat harcait, hanem a lejtőn lefelé mindenki talál egy nála “keletibb” szereplőt, akivel szemben érvényesítheti felsőbbrendűségét, és ezáltal a dezintegráció általánossá válhat. A véres jugoszláv válság bőven szolgál erről adalékkal, de arról is, hova vezethet az “alsóbbrendűségből” eredő agresszió. Így kapcsolódik össze a fejlett Nyugattal szembeni européer “öngyarmatosítás”, az agresszív “kelet-európai” nacionalizmus és a régi/új globális rend (lásd TGM).²⁴ Ez pedig akadályozhatja a gazdasági és társadalmi stabilizálódást, amelynek révén a lejtőn meg lehet kapaszkodni és el lehet kerülni a külső beavatkozásokat. Ily módon pedig még a globalizáció korában is nyílhat kolonizációs szakadék Kelet-Nyugat Európában.

 

 

Irodalom

 

Antohi, Sorin (2000): Habits of Mind. Europe’s Post–1989 Symbolic Geo­graphies. In Antohi, Sorin, Tismenau, Vladimir (eds): Between Past and Future. The Revolutions of 1989 and Their Aftermath. CEU Press, Budapest, 61–77. o.

Appadurai, Arjun (1996): Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globali­zation. Public Worlds. Vol. 1. University of Minnesota Press, Minneapolis–London.

Ash, Timothy Garton (1989): Létezik-e Közép-Európa? Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 82–103. o.

Bakić-Hayden, Milica (1995) Nesting Orientalisms: The Case of Former Yugoslavia. Slavic Review, Winter 1995, Vol. 54, No. 4, 917–930. o.

Barber, Benjamin R. (1995): Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York.

Baumann, Zygmunt (1996): From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity. In Hall, Stuart és Gay, Paul (eds.) (1996): Questions of Cultural Identity. Sage, London, 18–37. o.

Beck, Ulrich (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, ?? (1998): ???

Bence György (1993): Piszkos kezek: rezsimváltás előtt és után. Századvég különszám. Politika és etika. 7–16. o.

Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám.

Böröcz József (1999a): Reaction as Progress: Economists as Intellectuals. In Bozóki, András (1999): Intellectuals and Politics in Central Europe. Central European University Press, Budapest, 132–150. o.

Böröcz József (1999b): Magyarország a médiumok tükrében. Panelvita. Magyarország képe konferencia, november 20. Legépelt kommentárok.

Böröcz, József (2000a): Social Change by Fusion: Understanding Institutional Creativity. Manuscript.

Böröcz, József (2000b): The Fox and the Raven: The European Union and Hungary Renegotiate the Margins of “Europe”. Comparative Studies in Society and History Vol. 42, No. 4 (October), 847–875. o.

Böröcz József (2001a): Bevezető. Birodalom, kolonialitás és az EU “keleti bővítése”. In Böröcz József és Kovács Melinda (2001a): EU birodalom. Replika, 45–46. sz., 23–44. o.

Böröcz József (2001b): Döntés és indoklása – avagy miként szivárog a szubsztancia a formális jogba az Európai Unió keleti bővítése kapcsán. Replika, június, 43–44. sz., 193–222. o.

Calinsecu, Matei (1989): Hogyan is lehet valaki román. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 110–118. o.

Chirot, Daniel (1999): Who is Western, Who is Not, and Who Cares? East European Politics and Societies, Spring, Vol.13, No.2, pp.244–248

Chirot, Daniel (2001): Osteuropa zwischen Kultur und Modernisierung. Transit, Summer, No.21, pp.21–41

Dussel, Enrique (1998): Beyond Eurocentrism: The World-System and the Limits of Modernity. Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (eds): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham–London, 3–31. o.

Foucault, Michel (1972): The Archeology of Knowledge and the Discourses on Language. Routledge, New York.

Foucault, Michel (1974): The order of things. An Archeology of the Human Sciences. Routledge, London.

Foucault, Michael (1991): A diskurzus rendje. Holmi, 7. sz., 868–889. o.

Foucault, Michel (1992): Életben hagyni és halálra ítélni. Világosság. 1. sz., 45–52. o.

Foucault, Michel (1999): A tudományok archeológiájáról. In Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 169–201. o.

Goldsworthy, Vesna (1998): Inventing Ruritania. The Imperialism of the Imagination. Yale University Press, New Haven–London.

Hablicsek László és Tóth Pál Péter (2000): A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népesség számának megőrzésében 1999–2050 között. Kézirat. Budapest.

Havel, Václav (1995): The Thin Veener of Global Technological Civilization. In Excerpts from Vaclav Havel’s Harvard Commencement Address. June 8, 1995. (http://www.jimhopper.com/havel.html#thin , 01–04, 2002.)

Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa, Budapest.

Juhász, Judit (1997): The Statistical Characteristics of Migration. In Sik, Endre és Tóth, Judit (eds).: From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. Yearbook of the Research Group on International Migration, the Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest.

Karnoouh, Claude (1993a). Van-e erkölcs a posztmodern politikában? Századvég. Politika és etika special issue. 17–25.o.

Karnoouh, Claude (1993b): Adieu à la difference. Essais sur la modernité tardive. Paris. L’Harmattan.

Karnoouh, Claude (2001): Kelet-Európa a kiábrándulás idején. A kommunizmus bukásától az elharmadikvilágosodásig. In: Melegh (2001b), 171–192.

Kovács Éva (2001b): Identitás és etnicitás Közép-Kelet-Európában. kézirat

Kundera, Milan (1984): The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books.

Kundera, Milan (1989): Bevezető egy variációhoz. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 166–170. o.

Lepenies, Wolf (1996): Önkritikus modernség. Új eszményképek a kultúrák kapcsolatában. Regio, 4. sz., 3–17. o.

Mannheim, Karl (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest.

McMichael, Philip (2000): Globalization: Myths and Realities; in Roberts, Timmons és Hite, Amy (eds) (2000): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden, Massachusetts–Oxford, England, 274–292. o.

Melegh Attila (1999): Új téglák, régi falak. Kelet-Európa a New York Times civilizációs térképén. 2000, június, 17–28. o.

Melegh Attila (2001a): Tiltott határátlépés. Bevezető. Replika, június, 43–44. sz., 109–113. o.

Melegh Attila (szerk.) (2001b): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 109–192. o.

Mester Dóra Djamila (2001): Medvetánc. Oroszország angolszász sajtótükörben. Replika, június, 43–44. sz., 113–132. o.

Mignolo, Walter D. (1998): Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures.. In Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (1998) (eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, Walter D. (2000): Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Neumann, Iver B. (1999): Uses of the Other: “The East” in European Identity Formation. University of Minnesota Press, Minneapolis.

Neumann, Iver B. (2000): Forgetting the Central Europe of the 1980s. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 207–218. o.

Said, Edward (1978): The problem of Textuality. Two Exemplary Positions. In Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York, 673–714. o.

Said, Edward (2000): Orientalizmus. Európa, Budapest.

Schweder, Richard. A. (1993): “Why Do Men Barbecue?” and Other Postmodern Ironies of Growin Up in the Decade of Ethnicity. Daedalus. Winter, 279–308.o.

Sklair, Leslie (1999) Competing Conceptions of Globalization. Journal of World-Systems Research, Vol. 5, No. 2, Spring. (http://csf.colorado.edu/wsystems/jwsr.htm).

Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York.

Tamás, Gáspár Miklós (1999): Törzsi fogalmak I.–II. Atlantisz, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya Népszabadság, március 29: 21.

Todorova, Maria (1997a): Imagining the Balkans. Oxford University Press, Oxford.

Todorova, Maria (1997b): Hierarchies of Eastern Europe: East Central Europe versus the Balkans.

(http://www.xs4all.nl/~pressnow/about/debate/contribution/todorova.html).

Todorova, Maria (2000): Isn’t Central Europe Dead? A Reply to Iver B. Neumann. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 219–234.o.

Vajda Mihály (1981): A marxizmus és a kelet-európai tanulságok. Magyar Füzetek 8., Paris.

Vajda Mihály (1989): Ki rekesztette ki Oroszországot Európából? Reflexió Milan Simečka “Más civilizáció? Egy másik civilizáció” című cikkére. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 158–162. o.

Várhegyi Vera (2001): Kettős kötés. Latin-Amerika reprezentációi angol, francia, illetve portugál és spanyol nyelvű enciklopédiákban. In Melegh Attila (szerk.) (2001): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 157–170. o.

Welsh, Jack (1999): Beszéd a Hotel Intercontinentalban (American Chambers of Commerce). Július. Gépelt szöveg.

Wallerstein, Immanuel (1997): Eurocentrism and its Avatars: The Dilemmas of Social Science. New Left Review, No. 226, 93–108. o.

Wolff, Larry (1994): Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford University Press, Stanford.

 

 

Elemzett honlapok (2000 május)

AES (Utilities: Gas & Electric) (N/A) (471): www.aesc.com

American International Group, AIG (Insurence: P & C stock) (76) (22): www.aig.com.

Chemonics: www.chemonics.com

Center for International Private Enterprise, CIPE: www.cipe.org

Citigroup. Citibank (Diversified Financials) (16)(7): www.citi.com. vagy www.citigroup.com vagy www.citibank.com

Coca-Cola (Beverages) (201) (83): www.cocacola.com

Exxon (Petroleum Refining) (8)(4): www.exxon.com vagy www.exxon.mobil.com

European Bank for Reconstruction and Development, EBRD: www.ebrd.com

Ford Motor Company (Motor vehicles and Parts) (3)(4): www.ford.com

Ford Foundation: www.fordfound.com

FORTUNE 5 HUNDRED: www.fortune.com/fortune/fortune500

General Electric, GE (Electronics, Electrical Equip.) (9)(5): www.ge.com

General Motors (Motor vehicles and Parts) (1)(1): www.gm.com

GTE (Telecommunications) (129)(45)

Hewlett-Packard, HP (Computers, Office Equipment) (41)(13): www.hp.com

International Research & Exchange Board, IREX: www.irex.com

Johnson & Johnson (Pharmaceuticals) (144)(43): www.jnj.com

Marriott International (Hotels, Casinos, Resorts) (N/A) (206): www.marriott.com

Nokia (Electronics, Electrical Equipment) (283) (N/A): www.nokia.com

Philip Morris (Tobacco) (27)(9): www.philipmorris.com

Procter & Gamble (Soaps, Cosmetics) (61)(23): www.pg.com

The Rockefeller Foundation: www.rockfound.org

SBC Communications (Telecommunications) (12)(104): www.sbc.com

US Agency for International Development, USAID: www.info.usaid.gov

Volkswagen (Motor vehicles and Parts) (17) (N/A): www.volkswagen.de

The World Bank Group: www.worldbank.org

Xerox: (Computers, Office Equipment) (182): www.xerox.com

 

 

Jegyzetek

 

^* A tanulmány egy készülő angol nyelvű kötet (East in the East. Globa­lization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe) egy fejezetén alapul. A könyvírást az RSS támogatta. (Grant no. 651/1999) A tanulmány írása során többen nagy segítségemre voltak. A Rutgers egyetemen való tartózkodás intézményi hátterét Böröcz József a Hungarian Hungarian Institute at Rutgers University igazgatójaként biztosította. Emellett még a szöveg korábbi változatára tett megjegyzései úgyszintén nagyon fontosak voltak. Eric Kaldor nemcsak kommentálta a szöveget, hanem egy interjús anyagot is rendelkezésemre bocsátott. Külön köszönet illeti Kovács János Mátyást, aki a “Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globalizációról” (2000. Sík Kiadó) című készülő, és e tanulmányt is tartalmazó kötet összeállításakor rendkívül alapos szerkesztői munkát végzett. Köszönet úgyszintén Kovács Évának, Claude Karnoouh-nak és a Kovács János Mátyás vezette globalizációs munkacsoport minden egyes tagjának. A tanulmány státustörvényről szóló része megjelent franciául és angolul a következő helyeken: Melegh, Attila (2002). Globalization, Nationalism and Petit Imperialism. Romanian Politics and Society. Vol. 2. No. 1 pp. 115–129; French version (2001). Mondia­lisation, nationalisme et petit imperialisme. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

 

¹ E felosztás és a felosztás hatalmi technikaként való használatának irodalma ma már óriási. Magam a kelet-európai térség szempontjából a következő műveket tartom kiemelkedően fontosnak: Bakiæ-Hayden, 1995; Böröcz, 2000a, 2000b; Dussel, 1998; Goldsworthy, 1998; Mignolo, 2000; Neumann, 1999, 2000; Said, 1978, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000; Wallerstein, 1997; Wolff, 1994. Módszertani és társadalomfilozófiai szinten e kérdésben számomra Foucault a leginkább mérvadó (lásd Foucault, 1972, 1974, 1991, 1992, 1999).

² E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan eszerint az értelmezési keret szerint készülnek. Chirot 1999, 2001

³ A vitáról lásd Bojtár és Melegh, 1989; Dancsi, 2001; Neumann, 1999, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000. A kelet-európai térségekről szóló diskurzus: Antohi, 2000; Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000, 2001a, 2001b. Böröcz tipológiájában a fenti különbségtétel a modernizációs és a globalizációs felfogás között nem hangsúlyos (Böröcz, 2000a).

⁴ A Hajnal vonal és az azt követő történeti demográfiai irodalom Európát két részre bontja a házasodási és háztartáskialakítási formák szerint. Ennek diszkurzív elemzése bővebben a készülő könyvben.

⁵ Utalva Patricia Alleyne-Dettmers elemzésére.

⁶ Megerősíti Barber (1995).

⁷ A bővebb kifejtés: Huntington, 2000: 77–116.

⁸ Lásd a “the West and the rest” mondandójú térképeket Huntington könyvében (Huntington, 2000: 13–47).

⁹ AES, AIG American International Group, Citibank, Coca Cola, Exxon-Esso, Ford Motors, General Electric, General Motors, GTE, Hewlett-Packard, Johnson and Johnson, Marriott, Nokia, Philip Morris (Kraft Food International), Procter and Gamble, SBC Communication, Volkswagen-Audi, Xerox.

¹⁰ Chemonics, CIPE, EBRD, Ford Foundation, IREX, Rockefeller, USAID, World Bank.

¹¹ Eljárásunk közel áll a narratív élettörténet-interjúk objektív hermeneutikai elemzésének abduktív módszeréhez, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nemcsak egy szereplő szövegének szerkezetét kutatjuk kérdés-felelet játékkal, hanem különböző szereplők különböző megnyilvánulásait kapcsoljuk össze, miközben egy-egy ponton mi is megállunk, hogy rövid “narratív” elemzést végezzünk. Nagy segítségünkre van, hogy az 1980-as évek elején felbukkanó Kelet-Nyugat diskurzus rendjéről már ismerünk hosszabb elemzéseket (Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000a, 200b, 2001a, 2001b; Melegh, 1999; Said, 2000; Todorova, 1997, Wolff, 1994 stb.), így ezek a globális szereplők szellemi térképeivel viszonylag szabályozott formában összekapcsolhatók.

¹² Lásd Böröcz, Hankiss és Melegh kommentárjait Böröcz (1999b) írásában.

¹³ Az “Európa” szó használatáról lásd Böröcz, 2001a és 2001b.

¹⁴ A lejtő és a Kelet-Nyugat felosztás összekapcsolása már benne volt a felvilágosodás korának Kelet-Európa-fogalmában, amikor is megjelent a civilizációs fok gondolata (Wolff, 1994), másrészt többen felfigyeltek rá elméleti vagy kevésbé elméleti fejtegetéseikben. Böröcz átfogóan elemzi, hogy a társadalomtudományi szövegekben miképpen függ össze tengelyszerűen a hely s a lineárisan elképzelt fejlettség és idő (Böröcz, 2000a). Bakić-Hayden pedig bevezeti a “nesting orientalism” fogalmát, amely éppen a görgetett orientalizmus tételét fejti ki Jugoszlávia kapcsán. Ebben a “Kelet” nem egy “hely”, hanem egy “projekt”, és a “fokozatok” hierarchikusak [Bakiæ-Hayden, 1995; lásd még Neumann és Todorova vitáját Neumann, (2000), Todorova, (2000)].

¹⁵ A Financial Times 2001-ben 51 országról, régióról vagy városról adott közre mellékletet. Ezekből válogattam ki 27-et úgy, hogy minden nagyobb európai térség képviselve legyen, de más térségekből is választottam egy-egy országot. A választást ellenőriztem abból a szempontból is, hogy a kimaradó országmellékletek megváltoztatnák-e az elemzést.

¹⁶ Az EU-normákról lásd Böröcz, 2001b; a dél-európai államok elutasításáról Melegh, 2001a; Mignolo, 2000; Várhegyi, 2001.

¹⁷ A keleti bővítés e logikájáról lásd Böröcz, 2001a, 2001b.

¹⁸ Az Oroszországról szóló gazdasági diskurzusokról lásd Mester, 2001.

¹⁹ Mannheim utópia fogalmát, a liberális utópia fogalmának konkretizálása nélkül Böröcz is használja a magyarországi közgazdasági diskurzusok elemzésekor. Lásd Böröcz ,1999a.

²⁰ A mimetikus versengésről lásd Calinescu, 1989.

²¹ E szólás Őri Péter bon motja.

²² Többek között Lezsák Sándor, Hargitai János és Révész Máriusz utalt rá: A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401, http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

²³ Az orientalizmus kapcsán lásd Said, 2000: 71–72.o.

²⁴ Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya, Népszabadság, március 29: 21.

Sokan, főleg a harcos antifasiszta mozgalmak úgy gondolják, hogy a Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában a fasizmus feléledését jelenti. Ám ez tévedés: valójában egy történelmi előzmények nélküli, atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel.

A Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában újra napirendre tűzte a “harmadik generációs” nacionalista-populista pártok ideológiai jellegének kérdését, amelyeket a harcos antifasiszta mozgalom – de egyes szakértő elemzők is – a hagyományos szélsőjobboldali, sőt, fasiszta mozgalmak közé sorolnak.¹

Tévesen, hiszen valójában olyan atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel. Kétségtelen: léteznek továbbra is önmagukat tekintélyelvű, fasiszta, sőt, nemzetiszocialista eszmék alapján meghatározó politikai alakulatok, ezek azonban mára marginálisakká váltak, miközben egyre inkább teret nyernek olyan, történelmi előzmények nélküli s korábbi szélsőséges ideológiákhoz nem kötődő pártok, amelyek – úgy tűnik – megoldást kínálnak egy zárt, széles konszenzust élvező s az ultraliberális gazdasági és szociális modellel szorosan összefonódó politikai alternatíva számára.

A harcos, neonáci szélsőjobboldal valójában sehol, még Németországban sem képvisel valós veszélyt. A Nationaldemokratischer Partei Deutschlands (NPD), az újnácizmus legális változata, amelynek betiltását egyébként a hatóságok fontolgatják, 1998-ban csupán 6000, 2000-ben pedig 6500 taggal rendelkezett. Annak dacára, hogy vezetője egy karizmatikus figura, Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) korábbi ügyvédje és tagja, aki antiszemita megszállottsága folytán odáig jutott, hogy Németországnak elkerülhetetlenül szakítania kell a Soah által okozott tabukkal és bűntudattal. Ami a Deutsche Volksuniont (DVU) illeti, ez a revansizmust és az irredentizmust a náci időszak bizonyos fokú rehabilitálásával kombinálja, s támogatói a keleti tartományok zömében fiatal, talajt vesztett, munkás – az egykori Német Demokratikus Köztársaság szociális és gazdasági elrendezettsége iránt gyakran nosztalgiát tápláló – rétegei közül kerülnek ki. A DVU is elveszítette korábbi lendületét: 1998-ban még 12,9%-nyi szavazatot szerzett Saxe-Anhalt tartományban, a 2002. április 21-i választásokon viszont már listát sem állított. Ebben a Kereszténydemokrata Párt (CDU) keményebb politikai irányvonala és a Schröder-kormánnyal szembeni offenzívája alighanem éppúgy szerepet játszott, mint az ex-kommunista Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) megerősödése.

Európa déli részén a falangizmus, a salazarizmus és a görög ezredesek diktatúrájának örökségét képviselő pártok szétforgácsolódtak. Spanyolországban az 1999. júniusi európai parlamenti választásokon elindult öt falangista vagy radikális párt együttvéve a szavazatok kevesebb, mint 1%-át kapta meg, s a szétesés hasonló eredményekhez vezetett a 2000. évi spanyol törvényhozási választásokon is: a francia Nemzeti Fronthoz közeli Democracia Nacionalnak a voksok 0,1%-ával kellett beérnie. Portugáliában a neosalazarizmus kudarca még szembeszökőbb: az Aliança Nacional örökébe lépő Partido Nacional Renovador csupán 0,07%-os eredményt ért el, míg a jobboldali-konzervatív Partido Popular, amelynek egyik szárnya EU-ellenes nézeteket hirdet, 8,75%-os rekord nagyságú szavazatarányt produkált.

Végül Olaszországban az Alleanza Nazionale (AN) előretörése nem sok esélyt hagy az át nem igazolt újfasisztáknak. Az AN jelenleg három áramlatra oszlik: Gianfranco Fini híveire – vezetőik Ignazio La Russa és Maurizio Gasparri –; ez az áramlat az, amely a franciaországi elnökválasztás első fordulója, április 21. után elutasított bármilyen kapcsolatot Jean-Marie Le Pen pártjával; egy mérsékelt, “de Gaulle-i” irányzatra, Altero Matteoli, Domenico Nania és Adolfo Urso vezérletével, amely elnöki rendszer megteremtésének szószólója valamint a Giovanni Alemano és Francesco Storace, Latium tartomány elnöke vezette Destra sociale-ra, amely a legközelebb áll a szociális fasizmus ideológiájához.

Az Alleanza Nazionale az olasz társadalmat foglalkoztató kérdések többségében e három irányzat között egyensúlyoz, s az olaszországi pártok sorában nem számít a legreakciósabbak közé, amennyiben vallási kérdésekben viszonylagos közömbösséget mutat. Így az abortuszról és a magániskolákról szóló törvények felülvizsgálata ügyében a Rocco Buttiglione-féle katolikus párt (CCD) az, amely – a tradicionalista-katolikus Egyesülés és Felszabadítás mozgalom hatására – nyomást gyakorol Berlusconi kormányára. Ilyen körülmények között, a Szociális Mozgalom – Háromszínű Láng, amelynek élén Pino Rauti, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) radikális szárnyának vezére, a Salo-i Köztársaság egykori “frontharcosa” áll, a 2001. májusi szenátusi választásokon a voksok csupán 0,3%-át kapta.

Ilyenformán Európában a “kemény” jobboldalnak ma azok a pártjai növelik befolyásukat, amelyek bár vállalják a tekintélyelvű mozgalmak ideológiai örökségének bizonyos részét, ám mind beszédmódjukat, mind szervezeti felépítésüket korszerűsítették. Egyfajta protekcionista, ultra­liberális kapitalizmust képviselnek; formálisan elfogadják a parlamenti demokráciát és a pluralizmust, s immár az intézményes keretek modernizálását, nem pedig a velük való szakítást hirdetik. Önmeghatározásuk közös eleme a nemzeti érdekek elsőbbsége, azaz a politikai, gazdasági és szociális jogok kizárólagos fenntartása a “tősgyökeres” nemzettagok számára. Egyforma ellenszenvvel viseltetnek a multikulturális társadalom eszméje iránt, amelyet mindennemű társadalmi diszfunkció forrásának tartanak. Korlátozni kívánják ezért a bevándorlást, illetve szeretnék megfordítani a migráció irányát a nem-európai származású betelepültek kiakolbolításával.

A francia Nemzeti Front (FN) e “vegyes formációk” kétségtelenül legjelentősebbike. Az FN által hirdetett “nacionalista kompromisszum” politikája a szélsőjobboldal különböző ideológiai hagyományai egyesítőjének szerepét tölti be, miközben Le Pen megnyilatkozásai a “zsidó internacionáléról” az 1930-as, 40-es évekre visszanyúló “rögeszmék” továbbélését mutatják.

Az FN gazdasági és szociális programja mindenesetre, amely idáig a szabadfoglalkozásúak, valamint a kis és közepes méretű vállalkozások vezetőinek választótáborát kívánta megnyerni, lényegét tekintve ultraliberális jellegű: a jövedelemadó megszüntetésének követelése – Jean-Claude Martinez ötlete –, a “fiskális szemlélet” állandó elutasítása, vagy a 35 órás munkahétről szóló törvény elvetése egyaránt arra utal, hogy Le Pen – miként a választások első fordulójának estéjén kijelentette – “gazdasági értelemben jobboldali”, noha sietett leszögezni azt is, hogy ugyanakkor “szociálisan baloldali” és “mindenekfelett francia”.

Ez lényeges kiegészítés egy immár tíz éve többségében népi választói rétegek körében népszerűségre szert tett párt számára, amely 1995 őszén e rétegekre tekintettel hirdette meg “szociális fordulatát”. Hogy miben áll e “fordulat”? Az állam szociális és gazdasági szabályozó szerepének rehabilitálásában – feltartóztatandó a liberális globalizációt. A Nemzeti Front szemszögéből azonban ez korántsem az állam újraelosztó politikájának vagy gazdasági szerepvállalásának előtérbe állítását jelenti: az állam a megmaradt szociális juttatások és jogok (foglalkoztatás, lakás, oktatás-képzés) előnyeiből kizárólag a nemzeti szempontok szerint kiválasztott állampolgárokat kívánja részesíteni.

Az FN-féle állam az ultraliberális globalizáció nyomán magukra maradtak, feleslegessé váltak megnyugtatása érdekében csendőrállamá alakul át, s diskurzusának középpontjába a közbiztonság és az erkölcsi lazaság kérdését állítja. A globalizáció posztulátumainak meg nem kérdőjelezését (leszámítva egyfajta “elvi” amerikaellenes retorikát) néhány olyan látványos jelszó hivatott leplezni, mint a kilépés az Európai Unióból – aminek hangoztatása persze sokkal egyszerűbb, mint a nemzetek Európájának megkerülhetetlen felépítése –, vagy a frankhoz mint fizetőeszközhöz való visszatérés.

Ugyancsak meglehetősen ambivalens képlet a másik nagy “vegyes párt”, a Vlaams Blok (Flamand Tömörülés, VB) is. Bár továbbra is hivatkozik Joris Van Severen nacionalista “sorsközösség”-eszméjére s olyan baloldalról jött, flamand kollaboráns-nacionalista teoretikusokra, mint Genri De Man vagy Edgar Delvo, magába foglal egy liberális áramlatot is, amelyet Alexandra Colen képvisel, aki Margaret Thatchert dicsőíti – mondván, hogy “országát megszabadította a szakszervezetek diktatúrájától” –, s az amerikai Dick Armey libertariánus téziseit ismétli.

A közkeletűen “szélsőjobboldalinak” tartott pártok közül a legsikeresebbek a skandináv országokban működnek. Dániában a Pia Kjaersgaard asszony által vezetett Dansk Folkeparti (Néppárt) 12%-ot szerzett a 2001. novemberi parlamenti választásokon, míg Norvégiában Carl Ivar Hagen pártja, a Fremskridtspartiet (Haladás Párt) 1997-ben 15,3%-ot ért el. E politikai formációk populizmusának forrása inkább a prosperitás, mintsem a válság (a norvégiai munkanélküliség nem számottevő, az olajbevételek magas életszínvonalat biztosítanak), választótáboruk a középosztály, az önálló vállalkozók s egyre növekvő mértékben a munkásság soraiból kerül ki. A norvég Haladás Párt mégis a munkaerőpiac teljes körű deregulációját hirdeti, beleértve a minimálbér megszüntetését is.

Ahogyan Tor Bjorklund és Jorgen Goul Andersen rámutatott² , ezekben az országokban, ahol a jóléti állam vívmányai mind a polgári, mind a szociáldemokrata kormányok alatt érintetlenek maradtak, a munkásosztály hűsége a baloldal iránt kezd megrendülni, s vele a munkás hagyomány autoriter komponense kerekedik felül, amely csak az “új jobboldalban” tud megtestesülni.

A tekintélyelvűség abban is kifejezésre jut, hogy ezek az etnikai és vallási tekintetben hagyományosan homogén társadalmak elvetik a multikulturalizmus felé való nyitást. A dán helyzet különösen aggasztó: a Néppárt a parlamentben immár abban a helyzetben van, hogy a törvényalkotás terén rákényszerítheti akaratát a liberális-konzervatív koalícióra: elfogadásra kerülhet például egy olyan törvény, amely a 24 évnél fiatalabb, azonos nemzetiségű külföldieknek megtiltja, hogy házasságot kössenek. A családegyesítés terén bevezetendő korlátozás, a tartózkodási engedély megszerzéséhez szükséges eljárás elnyújtása, vagy a rasszizmus vétségének kiiktatása a büntető törvénykönyvből szintén napirenden szerepel Dániában. Ez az idegengyűlölő, sőt rasszista – mindenekelőtt muzulmánellenes – jelleg a szóban forgó irányzat egészére jellemző, beleértve a francia Nemzeti Frontot is. Fontos szerepe volt a korábban Jörg Haider által vezetett osztrák Szabadság Párt (FPÖ; 1999-ben 26,9%), valamint a Christophe Blocher-féle svájci Demokratikus Centrum Unió (UDC; 1999-ben 22,6%) sokszor elemezett³ felemelkedésében is.

Néhány más, még ennyire sem kategorizálható politikai alakulat az utóbbi időben tűnt fel. Ilyen Hollandiában Pim Fortuyn listája, illetve a Leefbaar Nederland mozgalom. Az előbbi a szavazatok közel 34%-át szerezte meg a 2002. márciusi helyhatósági választáson Rotterdamban, s a május 15-én sorra kerülő parlamenti választásokon a szavazatok mintegy 20%-ára számíthat; az utóbbi pedig az említett helyhatósági választáson az első helyen végzett Almere-ban, Eindhovenban és Hil­versumban, igaz, országos szinten csupán a biztos szavazók 3,1%-ának támogatását bírja. Észak-Németországban a Partei Rechtsstaatlicher Offensive (PRO), amelyet Ronald Schill ügyvéd hozott létre, látványos sikert (19,4%) ért el a ham­burgi tartományi választáson, 2001 szeptemberében, illetve kevésbé jelentőset (4,9%) Saxe-Anhaltban, 2002 áprilisában.

Mi a közös ezekben a pártokban? Először is, a protestáló-populista jelleg: a két holland politikai alakulat megkérdőjelezi az országot kormányzó “ibolyaszínű koalíció” rendszerét, a PRO pedig a CDU-t azzal vádolja, hogy nem eléggé jobboldali (miközben támogatásáról biztosítja Edmund Stoibert a szep­temberben sorra kerülő választásokon). A másik közös elem: a “törvény és a rend” problémája, összekötve a bevándorlás elutasításával: az említett hollandiai formációk a túlzottan megengedő holland törvények korlátozásának szükségességét állítják előterébe, s a kérdést az észak-afrikai, főként pedig a marokkói közösség kriminalitására hegyezik ki; a PRO, amelynek vezetője belügyminiszter lett Hamburgban, programját a bűnözés felszámolására korlátozza. Végül: valamennyi esetben országos ambíciójú, helyi kezdeményezésekről van szó: a Leefbaar Nederland helyi listákat egyesítő koordináció gyanánt működik, a PRO pedig, bár úgy döntött, hogy nem állít jelölteket a 2002-es Bundestag-választásokon, országszerte erősíteni szándékozik jelenlétét.

Érdemes felhívni a figyelmet egy másfajta hasonlóságra is, amely az említett (és más hasonló) politikai formációk vezető figuráinak személyes arculatára vonatkozik: a szóbanforgó vezetők – miközben a néphez szólnak, sőt, hangsúlyozzák alacsony származásukat (Le Pen “ismerte az éhséget és a hideget”; Christophe Blocher, a szegény lelkész fia) – legtöbbször jómódúak, sőt dúsgazdagok: Blocher milliárdos egy multinacionális, vegyipari cég élén; Ulrich Marseille, a PRO listavezetője Saxe-Anhaltban, nyugdíjasház-hálózat alapításából szerzett vagyont.

Jelképes erejű eset Jörg Haideré, aki zsidók kifosztásából származó családi vagyont örökölt, s a magánszektor egyik fiatal, vezető káderét (Karl Heinz Grasser pénzügyminisztert) és a gyáriparosok vezetőjét, Thomas Prinzhornt vette maga mellé. A koalíció FPÖ-s miniszterei egyébként, a “nulla deficit”, a nyugdíjak jövője és a családpolitika kérdésében, munkás-szavazóbázisuk érdekeivel ellentétes irányt követnek, ami magyarázat lehet arra, miért szorult vissza a párt a koalíciós kormányba való, 2000 eleji belépése óta lezajlott időszaki választásokon.

A szélsőjobboldal pártjairól adott áttekintés felveti a kérdést: lehet-e még fasiszta alakulatokról beszélni, s elsősorban ezek ideológiai folytonosságát elítélni a jobboldali radikalizmus előtti, történelmi megnyilvánulásokkal? Úgy tűnik, inkább a régi sémákkal való szakítás az, amire figyelmet kell fordítani.

Az újfajta szélsőjobboldal reakciós jellegű tiltakozási forma a jobb- és a baloldalnak az ultraliberalizmus és a globalizáció posztulátumaihoz való tömeges csatlakozásával szemben. A baloldalnak azzal, hogy eltávolodik a népi rétegektől, és egy önmagát reprodukáló, technokrata és bürokratikus beszédmódba zárt elit segítségével kormányoz, kétségtelen a felelőssége. Ezt egyedül a jobb- és baloldal közötti különbözőség újbóli világossá tételével lehet jóvá tenni, illetve azzal, ha az állam ismét a közjó érdekében való cselekvés középpontjába kerül.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Yves Mény szerint, “a Nemzeti Front populizmusának sajátos vonása, hogy az általa felvállalt vezető szerep magába foglalja a fasiszta örökséget is. A NF olyan mélyen kötődik szélsőjobboldali értékekhez, hogy nem léphet szövetségre a hagyományos jobboldallal.” Liberation, 2002. április 24.

² “Radical Right-Wing Populisme in Scandinavia”, in: Paul Hainsworth (szerk.): The Politics of the Extreme Right, From the Margin to the Mainstream, Pinter, London-New York, 2000.

³ V.ö. Paul Pasteur: “Autriche, pourquoi la dérive”, Le Monde diplomatique, 2000. március; Peter Niggli: “La droite radicale perce en Suisse”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

 

A visegrádi országok szélsőjobboldali pártjainak mondanivalója részben a történelmi hagyományokból, részben a rendszerváltás kudarcélményéből, és részben a globalizáció élményéből táplálkozik.A szerző a közös vonások mellett az eltérésekre is rámutat

A demokratikus erők ma Európa-szerte nyugtalanok a jobboldali radikális pártok és mozgalmak erősödése és az általuk mozgósítható választók számának növekedése miatt. (Vö. Betz, 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996, Kühnl 1998, Ramet 1999.) Ez a trend Európa nyugati és keleti felén egyaránt kirajzolódik, még ha okai és politikai tartalma néhány tekintetben el is tér egymástól. A nyugat-európai politikai klímaváltozás a poszt-indusztriális korszak beköszöntével és a posztmodern értékváltozással áll összhangban, pontosabban azzal a mélyreható társadalmi átalakulással és a belőle eredő konfliktusokkal, amelyek szorosan kapcsolódnak a neoliberális gazdaságpolitikához és a globalizáció következményeihez, például a fokozott mértékű bevándorláshoz. A kelet- és közép-európai jobboldali radikális tendenciák hátterében elsősorban az 1989-es rendszerváltozás óta végbemenő átalakulási folyamatokkal kapcsolatos traumatikus tapasztalatok állnak. Ebben az írásban azt tárgyalom, hogy az ún. kommunista rezsimek összeomlása után meginduló demokratizálással miként törhettek elő ismét szélsőjobboldali erők is a kommunizmus előtti időkből. Ehhez azoknak a konfliktusforrásoknak a feltárására is szükség van, amelyek táplálták a jobboldali radikalizmus fellépését Kelet- és Közép-Európában, és meghatározták politikájuk tartalmát. Arra is kitérek, hogy az ilyen pártok politikai potenciálja mennyire vethető össze egyáltalán a hasonló jellegű nyugat-európai pártokéval. Elemzésemet azonban részben terjedelmi okokból, részben kellő információk hiánya miatt, elsősorban az ún. visegrádi országcsoportra korlátozom. Azaz elsődlegesen az úgynevezett reform-országokat tartom szem előtt, amelyek élen járnak az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatban; a poszt-szovjet régiót és a Balkánt, amelyek külön elemzést igényelnének, csak mellékesen említem.¹

Mielőtt rátérnék a kelet-közép-európai helyzetre, előbb szükség van a szélsőjobboldali, jobboldali radikális és populista terminusok meghatározására, hogy pontosabban körülhatároljuk a vizsgálat tárgyát. A politikai spektrumnak jobb- és baloldalra való hagyományos megoszlása következtében minden párt, amely e spektrum szélső pólusain helyezkedik el, bizonyos joggal nevezhető szélsőségesnek. Azonban a szélsőjobboldalisághoz rendszerint tartalmi ismérvek is járulnak, olyan politikai és ideológiai ismérvek, mint amilyen a nacionalizmus vagy egyenesen a sovinizmus, a rasszizmus és antiszemitizmus, általában az intolerancia bármiféle kisebbséggel szemben, az idegenellenesség, és gyakran még a konfliktus-megoldás erőszakos módszerei iránti vonzódás is. Ennek megfelelően a szélsőjobboldaliságnak többféle megjelenési formája is lehetséges, amelyek a fenti ismérvek különböző súlyozásából illetve előfordulásából vagy hiányából kombinálódnak össze. Ezáltal a fogalmat gyakran nagyon eltérő pártokra alkalmazzák. Az újabb tanulmányok főleg két válfajuk között tesznek különbséget: a régi, hagyományos neofasiszta, és az új, “posztindusztriális” jellegű szélsőjobboldali pártok között, még ha nem is mindig egyszerű pontosan definiálni a köztük lévő különbséget (Mudde, 2000a, 16 skk.). A globalizáció kihívása és az Európai Unió fejleményei Nyugat-Európában a nyolcvanas években egy újfajta jobboldali radikalizmus kifejlődéséhez járultak hozzá, amely el akar határolódni az ódivatú szélsőjobboldaltól, annak demokrácia-ellenességétől és az erőszakhoz való vonzalmától. Szélsőjobboldaliként besoroltatni ma eleve stigmával ér fel, amelynek néhány országban – nevezetesen Németországban – súlyos jogi következményei is vannak. Ezzel szemben a jobboldali radikalizmus vagy jobboldali populizmus fogalma éppen ezt a különbséget hivatott kifejezni, amely ezen új, mérsékeltebb vagy modernebb szélsőjobboldal és a hagyományos – a történelmi fasizmussal összekapcsolt – szélsőjobboldal között fennáll. Az ilyen új pártok és mozgalmak hívei és követői ugyan radikálisan elutasítják a fennálló társadalmi-kulturális rendszert, ellenérzésük van az individualizmussal és a szabad piaccal szemben, rendszerint egy erős államot követelnek, de nem vitatják el eleve a demokrácia legitimitását (Betz, 1994, 4.). Bár politikailag radikálisak, de harci eszközeikben nem mondhatók szélsőségesnek. Ezért nevezik őket gyakran posztfasisztának, vagy ahogy Tamás Gáspár Miklós kifejezte, “reformfasisztának”. A történeti fasizmus néhány jellegzetessége ugyan megőrződött náluk, ha a konkrét politikai környezettől függő variációkban is: ilyen a társadalmi egyenlőségnek, vagy a marginalizált társadalmi csoportok integrációjának elutasítása. Tagadják az emberek egyenértékűségének eszméjét is, amint ez a gyakran tetten érhető rasszista előítéleteikben, a nyílt idegen-ellenességben vagy az olykor csak érzékelhető, de rejtett antiszemitizmusban kifejeződésre is jut.

A populizmus fogalma másra vonatkozik: arra, hogy a politikát rendkívül leegyszerűsítve ábrázolják, és gátlástalanul mozgósítják a félelmeket, ellenérzéseket és más negatív érzelmeket bizonyos hatalmi célok elérésére. A mai jobboldali radikálisok főleg populista módszerekkel teremtik meg választói bázisukat. A populista politikus mindig egy kollektíva – rendszerint a nemzet vagy nép, egy etnikum – nevében lép fel, redukálja a demokratikus politikai folyamat komplexitását. A populizmus tehát kevésbé a tartalomra, mint inkább a politikai stílusra vonatkozik. “A populizmus politikai stílus, amely a népre mint homogén entitásra hivatkozik, közvetlen kapcsolatot hirdet a nép és populista vezetője között, és egyfajta törzsasztal-diszkurzust űz a politikában.” (Mudde 2000b.)

Cas Mudde szerint a populizmusnak igen különböző történelmi formái léteznek. Kelet- és Közép-Európában, mint tudjuk, főleg a korai agrárius populizmusnak vannak mély hagyományai. A populisták elutasították az ipari kapitalizmust, mint kizsákmányoló, emberellenes, ráadásul idegenek (németek, zsidók) által fenntartott rendszert. Ezzel szembeállítják és az égig magasztalják a társadalom “egyedül egészséges” részét, a parasztságot, amelynek felkent képviselői a populista irodalmárok és politikusok voltak. A vér és rög misztikumának ez a hagyománya különös feltámadást ért meg Kelet-Európában a rendszerváltás után, még ha legyengített formában is, miután az új elitek egy csoportja eszközként használta fel ahhoz, hogy a poszt-kommunista hatalmi harcokban saját vezetési igényét általa legitimálja. (Ennek volt hazai kifejeződése a népies-urbánus vita új kiadása, amelye a kívülállók számára már alig érthető és magyarázható.)

Az agrárius populizmus hagyománya összekapcsolódik két másféle populizmussal. Az egyik a gazdasági populizmus; ez az állam által irányított zárt nemzeti gazdaságra törekszik, amely korrigálja a piaci mechanizmusokat, kiegyenlítő jellegű gazdaságpolitikát folytat, és elzárkózik a világgazdasági hatásoktól. A gazdasági populizmus válasz volt a történeti laissez faire kapitalizmus kihívására és az abból származó tömeges elnyomorodásra. Legismertebb történeti formája a peronizmus volt Argentínában. Mindkét eddig tárgyalt irányzat, az agrárius és a gazdasági populizmus is egyaránt felléphet a pártpolitikai spektrum bal- és jobboldalán. Az agrárszocialista mozgalmak millenáris elképzelései és a gazdasági populizmus sok elemét megvalósító kommunista politika a baloldali változatot példázzák, míg a jobboldaliakat a történeti fasizmus integrálta.

Ma ezzel szemben a populizmus harmadik változata, a politikai populizmus dominál, amely a “tiszta nép” és a “korrupt elit” dichotómiájában gondolkodik (Mudde, 2000b). A politikai populizmus arra törekszik, hogy a fennálló renddel szembeni növekvő ellenérzéseket a maga szekerébe fogja. Ebben nacionalista, idegen-ellenes és antiglobalista érzésekre támaszkodik. Tartalmilag a globalizált “szép új világgal” kapcsolatos szorongásokat lovagolja meg, illetve Európa keleti felén a poszt-kommunista országokban kialakult szociális helyzetből eredő társadalmi konfliktusokra épít.

Ezért a mai populista tendenciák, történelmi előképeik ellenére, már nem történelmi alapon, hanem inkább a mai demokratikus politika ellentmondásaiból értelmezhetők. A frissen elnyert szuverenitás kiüresedése, a társadalmi kiszolgáltatottságból eredő politikai elidegenedés, a közösségi szolidaritás felbomlása, illetve a szorongás az eddigi szilárd identitásoknak a globalizálódással összefüggő fenyegetettsége miatt – ezek azok a demokratikus politika előtt álló új kihívások, amelyek a populista politika mai táptalaját adják. Ezért van az, hogy míg a hagyományos neofasiszta pártok és csoportosulások ma ugyanolyan elszigeteltek maradnak, mint korábban, és rendszerint elvéreznek a választásokon, az új populista pártok és mozgalmak erősödnek, és olykor meghökkentő választási eredmények elérésére képesek. Igaz, hogy ezek a populista erők is gyakran folyamodnak a történelmi fasizmusból ismert gondolati panelekhez és politikai érvekhez, lényegében véve mégis új jelenségről van szó.

A kelet-közép-európai kontextusra áttérve, az egész régióban a nyugati radikális jobboldali populizmushoz hasonló tendenciákra bukkanhatunk. Az újonnan kifejlődött politikai pluralizmus keretei között ugyan neofasiszta csoportosulások is felléptek, s kihasználva a szabadságot, gyorsan megszervezték magukat. De ugyanolyan esélytelenek maradtak, mint Nyugaton. Ezzel szemben a populizmus sokkal erősebbé vált, sőt mint politikai stílus mindinkább benyomul a legnagyobb pártokba is, bár egyes pártokban inkább tetten érhető, mint másokban. Ez mindjárt rámutat egy lényeges különbségre is a jobboldali populizmus kelet- és nyugat-európai helyzete között. Nyugat-Európában a jobboldali populista pártok még az esetleg jó választási eredményeik ellenére is a demokratikus politikai nyilvánosság fekete bárányai. Meg kell küzdeniük az elismerésért, miközben a konzervatív demokraták határozottan elhatárolódnak tőlük. Európa keleti felén ezzel szemben az ilyen pártok először is sokkal provinciálisabbak, régimódibbak, ami azzal is magyarázható, hogy többnyire a kommunista uralom előtti populista hagyományokból merítenek, éspedig nemcsak az agrárius hagyományból, hanem a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak és pártok – nálunk elsősorban a nyilaskeresztesek – eszmetárából is. Ennél is lényegesebb különbség azonban, hogy a radikális populista hagyomány mifelénk a középtől jobbra eső pártokban is erősen képviselve van. Ily módon a mérsékelt és a szélsőséges jobboldal határai gyakran képlékenyek, néhány kérdésben alig különböztethetők meg egymástól. Ennek fő oka az, hogy a gyenge konzervatív pártok a demokratikus baloldallal szembeni harcukban a populista tendenciákat szívesen használják fel eszközként. Míg tehát a jobboldali radikális pártok a nyugati demokráciákban peremjelenségek, Kelet- és Közép-Európában gyakran kisebb koalíciós partnerként szerepelnek a jobbközép pártok mellett, illetve a többség megszerzéséhez szövetségesként kínálkoznak számukra.

 

A jobboldali radikalizmus társadalmi gyökerei

 

Európa keleti felén a szélsőjobboldali tendenciák fellépése a kommunista rezsimek összeomlásával függ össze. A demokratikus áttörés Kelet- és Közép-Európában széles átalakulási folyamatot indított el, amelynek dinamikája a politikán túl megragadta a gazdaságot, sőt hamarosan az élet minden területét áthatotta. Az elhúzódó stagnálásból és válságból eredő rendszerváltás felszámolta a korábbi egypártrendszert, és további reformok útját egyengette. A politikában egyik napról a másikra új mozgalmak és pártok jöttek létre, és a szabad egyesületi szervezkedés nyomán a civil társadalom is kezdett újjáformálódni. A politikai átalakulás pedig megnyitotta az utat a piacgazdasági reformok, illetve az államosított ipar és a kollektivizált mezőgazdaság privatizációja előtt. Ezek a változások nemcsak a korábbi struktúrákat, kötődéseket és identitásokat ingatták meg, de széles rétegek puszta egzisztenciális biztonságát is. Amikor a politikai folyamat már nem tudta feldolgozni ezeket az új konfliktusokat, hamarosan láthatóvá váltak a demokratikus átalakulási folyamat árnyoldalai. Az egész régióban újra feltámadt egy túlfűtött nacionalizmus és radikális populizmus, bár nem mindenütt egyforma mértékben és hasonló intenzitással. Ez a fejlemény hamarosan visszafogta a fordulattal kapcsolatos kezdeti eufóriát. E vonatkozásban különösen katasztrofális hatása volt azoknak a fegyveres összetűzéseknek, amelyek az egykori többnemzetiségű országokban, a felbomló Jugoszláviában és a korábbi Szovjetunióban zajlottak. Senki nem becsülhette alá többé a szélsőséges ideológiák és politikák jelentőségét és erejét.

A Nyugat első reakciója az ámulat és elszörnyedés volt. Politikai esszéírók a történelem feltámadásáról és a démonok visszatértéről beszéltek, a harmincas évek démonaira, a fasizmusra célozva. A keleti posztszovjet térségben fellépő populista és szélsőjobboldali tendenciákat gyakran annak bizonyítékaként kezelték, hogy a kelet- és közép-európaiak politikai kultúrája alulfejlett. Ezek a népek olyan súlyos történelmi tehertételeket cipelnek magukkal, amelyek a feltevés szerint éretlenné teszik őket a demokráciára és a gyors európai integrációra. Az azóta feltárt részletesebb tények alapján ma már differenciáltabb kép bontakozik ki a térség populista és szélsőjobboldali tendenciáiról. A kezdeti sokk és tanácstalanság helyébe józanabb elemzések lépnek. Utólag inkább úgy tehető fel a kérdés, hogy vajon negyven évnyi baloldali diktatúra után valóban olyan meglepő volt-e egy éles jobboldali fordulat, egészen a szélsőségekig menően. Az a tény, hogy a radikális rendszerváltozást senki nem jósolta meg előre, ma érthetőbbnek tűnik, mint az a gyanútlanság, amellyel a rendszerváltás negatív szociális és politikai következményeit fogadták. A kelet- és közép-európai demokraták, ellenkezőleg, több joggal csodálkozhatnak azon, hogy ilyen tendenciák miként nyerhettek újra teret a nyugat-európai demokratikus jóléti államokban.

A szélsőjobboldaliság általános elemei, mint a nacionalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, és az erős állam eszméje (rendteremtő hatalomként és szociális korrigáló szerepében) a közép-kelet-európai kontextusban új aspektusokkal bővül, mint amilyen a szélsőséges antikommunizmus, az etnikai konfliktusok szítása, a pluralizmus-ellenesség és intolerancia mindenféle kisebbséggel szemben. De társulnak ehhez hagyományosabb elemek is, mint az Amerika-ellenesség, a nyugati konzum-kultúra általános elutasításának értelmében.

Miben kereshetjük a jobboldali radikális és populista áramlatok fellépésének legfontosabb okait? Részben persze az új demokráciák előtörténetében, mindenekelőtt a két háború közötti korszak újraélesztett tradícióiban, amelynek konfliktusait a kommunista diktatúra elnyomta és befagyasztotta. Akkoriban az egész régióban erőteljes populista tendenciák léteztek, s mindenütt fasiszta mozgalmak és pártok is felléptek. A háború előtti rezsimek – Csehszlovákia kivételével – tekintélyuralmi (autoriter) rezsimek voltak, legtöbbjük rövid úton a Harmadik Birodalom szövetségesévé is vált. Elnyomták, sőt üldözték a demokratikus erőket, és gyakran együttműködtek a Holocaust végrehajtásában. Politikailag leginkább exponált képviselőik a szovjet csapatok bevonulása elől Nyugatra menekültek. 1989 után sokan újra jelentkeztek, és néhányuk meg is próbált beszállni a posztkommunista politikába. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emigráció túlnyomóan jobboldali radikálisokból állt volna, ellenkezőleg. Demokraták alkották a messze legnagyobb részüket (magyar vonatkozásban például ’56-os menekültek). Az egyes országok helyzete azonban e tekintetben nagyon eltérő, és egyedi elemzést igényelne.

Ugyanakkor a jobboldali radikális tendenciák fő oka, mint korábban hangsúlyoztam, ennek ellenére nem az érintett országok tekintélyuralmi előtörténete iránti nosztalgiában, hanem sokkal inkább a mai átalakulás problémáiban gyökerezik. A gyökeres változások által életre hívott gazdasági, politikai, szociális és kulturális válság kedvezett a jobboldali radikális mozgalmak és pártok fellépésének, és meghatározza játékterüket. Nem mindenki volt képes mindjárt átállni az új viszonyokra. Különösen az átalakulási folyamat vesztesei feltehetően fogékonyabbak a populista és jobboldali radikális argumentációra, habár általánosságban ez nem állítható mindenkire nézve. Magyarországon például a MIÉP a maga követőit inkább az egykori “keresztény-nemzeti középosztály” tehetősebb leszármazottaiból verbuválja. Tagságának bizonyos értelmiségi felülreprezentáltsága viszont eredhet abból is, hogy az állam részleges kivonulása a kultúra finanszírozásából sokak egzisztenciája alól kihúzta a talajt, és megrendítette hagyományos, nemzeti kultúrahordozói identitásukat. Ahogy a politikai kultúra-kutatások is igazolják, nincs minden állampolgár szilárdan meggyőződve a liberális piacgazdaság áldásos voltáról, különösen, ha az munkahelyének és jövedelmének elvesztésével jár együtt. Ugyanakkor sokaktól idegen a politikai pluralizmus vagy a liberális tolerancia is.

A gazdaság transzformációs válsága a legtöbb állampolgárt igen keményen sújtotta, miközben eredetileg egészen mást vártak a rendszerváltástól. A (kevés kivétellel) magas eladósodottság, és a versenyképtelen gazdasági szerkezet radikális megoldásokat követelt, akár sokkterápia útján, akár fokozatosabb alkalmazkodási kényszer formájában. Száguldó infláció, növekvő munkanélküliség, a reáljövedelmek alapos megcsapolása mindenütt elkerülhetetlennek látszott, ha nem is azonos mértékben. Dimenzióiban ez a válság teljességgel összemérhető a harmincas évek nagy világgazdasági válságával. A transzformációs válság időszakában a GDP jelentősen, 15-40%-os arányban csökkent az egész régióban, és a reformországokban is csak 2000-re érte el ismét az 1989-es szintet. (Tóth-Grajczar 2001. 40. skk.) A reáljövedelmek erősen csökkentek, és még most is az 1989-es szint alatt maradnak, ráadásul a korábbinál lényegesen egyenlőtlenebb elosztás mellett. A szociális polarizációból és elszegényedésből adódó frusztrációval a demagógok mindig könnyen visszaélhetnek, miközben az eladósodási válság és a nyugati pénzen végbement privatizáció könnyen azonosítható bűnbakokat is felkínál: a nemzetközi (zsidó, német, amerikai) nagytőke és intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank formájában, amelyek úgymond szándékosan tönkretesznek bennünket. A mély szociális válság ingerültséget keltett, és fokozta az intoleranciát egyes kisebbségekkel (főleg a romákkal) szemben is, melyekre átirányíthatták az indulatokat.

A gazdasági és szociális válság mellett azonban ideológiai és politikai tényezők nem kevésbé hatottak a jobboldali radikális tendenciák fellépésére. Első helyen az újra felerősödő nacionalizmust kell említeni az egész régióban. A nacionalizmus a kollektív identitás ideológiai formája, amely éppen válságos időkben, a korábbi politikai és szociális kötődések felbomlásakor könnyű azonosulást kínál egy szélesebb közösséggel, és ezáltal biztonságot nyújt az elbizonytalanodott embereknek. Ernst Gellner angol kutató úgy vélte, hogy egy gyengén fejlett civil társadalomban (ami a kommunista uralom egyik következménye) a nacionalizmus a legkönnyebben hozzáférhető azonosulási forma széles tömegek számára. (Gellner, 1993.) Nem is annyira a fellépése kelt meglepetést, mint inkább a viszonylagos gyengesége és mérsékelt formája (legalábbis Közép-Európában). Intenzitása persze nagymértékben a rendszerváltozás körülményeitől függ. A nacionalizmus ott a legerősebb, ahol új állam keletkezett, és az új állami-politikai identitás ideológiai és kulturális alátámasztásra szorul. Ott, ahol ez a folyamat heves konfliktusokkal, sőt esetleg háborúkkal járt együtt, a nacionalizmus egészen a sovinizmusig fokozódott, és az identifikációt gyakran a rivális nemzetiségekkel illetve etnikumokkal szembeni gyűlölet érzése kísérte.

A másik forma a nacionalizmus szítása a régi vagy az új elitek legitimációs céljai érdekében. Az első esetben az egykori nomenklatúra éllovasai a kollektív ideológia kommunista válfajáról könnyűszerrel átnyergeltek annak nemzeti válfajára, s hogy megőrizzék a hatalmukat, éles nacionalista kurzust vezettek be. Ez főleg a Balkánon és a Szovjetunió dél-ázsiai utódállamaiban volt feltűnő. A második esetet azok a konzervatív politikusok képviselik, akik a nemzeti identitás és a nemzeti mítoszok erősítését korábban elvesztett és most visszanyert történelmi vezető szerepük legitimációjára kívánták felhasználni. Amint Miroslav Hroch fogalmazott (Hroch, 1993), az új ambíciózus elitek, akiknek váratlanul ölébe hullott a hatalom, bizonytalanságukban ideológiai támaszt kerestek. Integráló ideológiaként a historizáló nacionalizmusra hivatkoztak, és miután a népesség nem hajlott azonnal ennek a koncepciónak az elfogadására, valódi kultúrharc tört ki, melynek fő terepe a média feletti ellenőrzésért folyó küzdelem lett. A nacionalizmusnak persze nem kellett okvetlenül szélsőséges formát öltenie. Azonban a történeti kontinuitás helyreállításának jogos igénye egyszersmind a két háború közötti korszak nagyon problematikus tekintélyuralmi hagyományainak rehabilitációját is magával hozta. Eközben a konzervatív és a szélsőséges jobboldal között már a második világháború előtt sem voltak mindig világosak a határok. Ezért most sem egy modern, demokratikus, hanem egy sok antidemokratikus elemmel terhes konzervativizmus jött létre, amely jó hátteret és táptalajt kínált a szélsőjobboldali tendenciák megerősödése számára.

A rendszerváltás utáni első esztendők hektikus pártpolitikája és a széles közvéleményben ennek nyomán terjedő pártokkal szembeni ellenségesség is hozzájárult a jobboldali radikalizmus megerősödéséhez. A pártok szervezettségi foka általában rendkívül alacsony, inkább káder- mint tömegpártok, melyek egy vagy néhány vezéregyéniség köré tömörülnek. Ez jó talaja a politikai demagógiának, amely a szélsőséges megszólalásokat a figyelemfelkeltés eszközeként használja fel. A gátlástalan, durva kiszólások hozzájárultak a közéleti diskurzus nyersebbé válásához, és egyre lejjebb szállították a kimondhatóság erkölcsi küszöbét.

Mivel az átalakulási folyamat az egyes országokban nagyon különböző politikai feltételek közepette ment végbe, a mozgalmak és pártok a jobboldali szélsőségesség nagyon különböző megnyilvánulási formáit teremtették meg. A következőkben ezeket a szélsőséges tendenciákat elsősorban a visegrádi országcsoportban követjük nyomon, majd egy rövid kitekintéssel néhány következtetés levonására teszünk kísérletet.

 

Lengyelország és Magyarország

 

Lengyelország és Magyarország a nyolcvanas évek óta a demokratikus átalakulás éllovasa volt. A rendszerváltást követően mindkét országban markáns jobboldali radikális tendenciák léptek fel, eddig azonban a politikai rendszer peremén maradtak.

A lengyel szélsőjobboldaliságról írott kiváló tanulmányában, melyre a továbbiakban döntően támaszkodom, David Ost a lengyel radikális jobboldal fő problémájának azt a tényt tekinti, hogy ma nincs olyan plauzibilis ellenségük, akire a felgyülemlett gyűlöletet rázúdíthatnák (Ost, 1999, 88.). A két világháború közötti Lengyelországban létezett egy erőteljes populista hagyomány, amely főleg a kapitalizmus, a németek és a zsidók ellen irányult. Az ország elleni náci-német támadás az egyébként sem nagyszámú lengyel fasiszták politikája alól kihúzta a talajt. A háború után pedig a kommunisták integráltak sok populistát. Mára a helyzet nagyon megváltozott. Gyakorlatilag nincsenek már az országban zsidók, a német-lengyel kapcsolatok jók, a kapitalizmust pedig a szélsőjobboldali erők is támogatják, még ha úgy vélik is, hogy nagyon különböznie kellene jelenlegi formájától.

A hagyományos szélsőjobboldaliság a kommunista korszakban legfeljebb a lengyel emigráció köreiben élt tovább, miközben semmilyen szerepet nem játszott a kommunista uralommal szemben formálódó ellenzékben. Egyedül a Leszek Moczulski irányítása alatt álló radikális nacionalista KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) keretében, valamint néhány antiszemita publikációban jelentek meg szélsőséges tendenciák. Csak az 1989-es rendszerváltás után lépett színre a jobboldali radikalizmus, kezdetben a mérsékelt jobboldallal együtt. Mindkét mozgalom közösen és provokatív éllel lépett fel május elsején a Varsói Kultúrpalota épületében. A legismertebb mozgalom a “Lengyel Nemzeti Közösség” volt Boleslav Tejkowski vezetésével, amely a Szolidaritást mint a zsidó nacionalizmus lengyel-ellenes eszközét támadta. A további szervezetek közül a “Nemzeti Mozgalom” említésre méltó, amely a húszas évekből származó, Roman Dmowski által képviselt antiszemita tradíció nyomdokába lépett. Lengyelország a lengyeleké – hirdették, és azt hangoztatták, hogy a lengyel államnak a lengyel nemzet államának és nem pusztán a lengyel állampolgárok államának kell lennie (Ost, 1999, 94.). Mindkét említett szervezet kicsi volt, és csak néhány száz követője volt. Az első jól szervezett mozgalom a “Lengyel Nemzeti Front” volt Janusz Bryczkowski irányítása alatt (miután a politikust kizárták a Zöld Pártból). A demokráciát a nép becsapásaként szidalmazta az átalakulás kísérőjelenségei, így a magas munkanélküliség, a társadalom szétrombolása, a rablás és a korrupció miatt. Mindezért szerinte a kisebbségek a hibásak, a zsidók, a romák és a külföldiek, akik ellen gyakran el is követtek fizikai atrocitásokat. Tejkowskit 1995-ben két év felfüggesztett börtönre ítélték az uszítás és faji sértegetések miatt. A szervezet a Zsirinovszkijhoz fűződő jó kapcsolatairól is hírhedtté vált. Később a “Lengyel Nemzeti Újjászületés” váltotta fel, a legfontosabb neofasiszta szervezet Adam Gmurczik vezetése alatt.

Ezeknek a neofasiszta szervezeteknek csekély politikai súlya volt. Erőteljesen lépett színre viszont a politikai populizmus, amely már az 1990-es elnökválasztáson is jelentkezett, a kanadai emigráns Stanislav Timinsky és szervezete, az “X-párt” formájában. Timinsky megpróbálta populista ígéretekkel a maga oldalára állítani a sokkterápiába belefáradt és kétségbeesett választópolgárokat. Az elnökválasztást azonban nem tudta megnyerni, és pártja csupán 2,7%-ot ért el az 1993-as parlamenti választásokon.

A lengyel hagyományokban mélyebb gyökerei vannak az Andrzej Lepper vezette “Agrárius önvédelem” nevű, főleg a kisparasztokat összefogó szervezetnek. Vezetőjük, akit David Ost Robin Hood és Mussolini sajátos keverékeként jellemez (Ost, 1999, 97), folyvást a gazdaságpolitika bűnös liberalizmusa ellen mennydörög. Az 1993-as választásokon 2,8%-ot ért el. Azóta Lepper pártja erősödik, és a legutóbbi választásokon már másodszor jutott be a szejmbe, a szavazatok 10,2%-át és 53 mandátumot szerezve. Az 1993-as parlamenti választáson ebből a pártcsoportból még csak a KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) tudta átlépni az 5%-os küszöböt.

De a kevésbé radikális jobboldali konzervatív pártokban is találunk szélsőséges elemeket és eszméket. Említésre méltó Wieslaw Chrzanówski professzor vezette a “Keresztény Nemzeti Unió”, amely megkísérelte egyesíteni a jobbközép és a szélsőjobboldali politika szempontjait, a keresztény értékek hangsúlyozását gyakran igen kevéssé keresztény antiszemita érveléssel elegyítve. A másik hasonló szervezet a Jan Olszewski és Antoni Macierewitz által vezetett “Mozgalom Lengyelország Újjáépítéséért”. E párt ideológiáját összeesküvés-elméleti feltevések hatják át, bírálják a “lengyelellenes” kapitalizmust, és egy igazi, becsületes, lengyel kapitalizmust kívánnak a helyébe állítani. Ez, bármilyen naiv, igen jól cseng azoknak a munkásoknak a fülében, akik a rendszerváltás vesztesei lettek.

A jobboldali populista politikai színtéren nem pártpolitikai szereplőket is bőven találunk. Az egyik ilyen a “Mária Rádió” nevű befolyásos adó, mely egyfajta katolikus fundamentalizmust képvisel. Manicheus stílusban a világot mint az erkölcsi Jó és a Gonosz küzdelmének helyszínét mutatja be. Militáns stílusát a katolikus egyház is kínosnak találta, és késztetve érezte magát, hogy elhatárolódjon az adótól. Vannak ezen kívül olyan médiasztárok, mint például Wojciech Cejrówski, akik saját politikai tévé-show műsorukban demagóg módon az új jobboldal világnézetének adnak hangot. A “Republikánusok Ligája” Mariusz Kaminski vezetésével ugyancsak egy utópikus kapitalizmust hirdet meg, amely a rendes, becsületes embereket jutalmazza, valamint olyan keresztény világot hirdet, amelyben a baloldalnak nincsen helye a nap alatt. A “Független Diákok Szövetsége” segítségével zavargásokat szerveznek a baloldali és liberális politikusok fellépésein. Új médiumok, mint a Fronda c. folyóirat, ugyancsak fundamentalista nézeteket terjesztenek, és támadják a felvilágosodást, a liberalizmust és a baloldalt.

Jobboldali radikális tendenciák a Szolidaritáson belül is felléptek, ami David Ost szerint külön magyarázatot kíván. A nemzeti ügy a Szolidaritás ellenzéki időszakában mindig is nagy hangsúlyt kapott, és az is ismert, hogy a katolikus egyház erősen támogatta a mozgalmat. Ennek ellenére az ellenzéki időkben a Szolidaritásnak liberális értelmiségi tanácsadói voltak, és vezetőik is részben közülük kerültek ki. A fordulat után, amikor elkezdődött a liberális sokkterápia, a munkások fizették ezért a legnagyobb árat. Egyre több jobboldali populista támadás érte a “rabló privatizációt”, szembeállítva egy “univerzális privatizációval”, amelyből a munkások is kivehetnék jogos részüket. Élesen bírálták a “lengyelidegen”, külföldiek által uralt kapitalizmust. Ursus Wrzodak munkásvezér környezetében egy zaklatott jobboldali radikális protesztkultúra fejlődött ki. Programja szerint a gazdagságot és hatalmat a nemzet valódi képviselőinek a kezébe kell átadni, akik egy igazságos kapitalista rendszert vezetnének be, amelyre a keresztény erkölcsi értékek, a kistulajdon elsőbbsége, és az intakt családok lennének jellemzők. David Ost ennek a jobboldali elhajlásnak a forrását a munkásoknak a politikából való kizárásában, elszegényedésében és kiszolgáltatottságában látja. Az irracionális összeesküvés-elméletek nyelvének és az antiliberális, sőt antidemokratikus eszméknek az elsajátítása reakció volt arra, hogy a liberálisok az ész nevében elviselhetetlen áldozatokat követeltek a munkásoktól, anélkül, hogy bármivel kompenzálták volna őket (Ost, 1999, 105 skk.). Haragjukat könnyen mobilizálhatták a radikális jobboldaliak, akik 1996-ban a Szolidaritás Választási Szövetség keretében a szejmbe is bejutottak. David Ost szerint a munkásokat előbb ismét integrálni kell a demokráciába és az új rendszerbe ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék. A radikális jobboldal befolyását hosszabb távon nem ítéli sikeresnek, mert a Szolidaritás végső soron mégiscsak szakszervezet, amelyik egy demokratikus ethoszra épül. Ezzel pedig egy jobboldali tekintélyelvű uralom nehezen egyeztethető össze (Ost, 1999, 108.).

 

Magyarországon a fordulat előtt jobboldali radikális tendenciáknak nyoma sem volt. A nyolcvanas években formálódó ellenzékben két fő áramlat volt jelen, a liberális és a nemzeti demokratáké, melyekből később két külön párt jött létre, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum. Míg a nemzeti demokraták körében a népies populizmus eszméi népszerűek voltak, távol álltak a jobboldali radikalizmustól. Inkább baloldalról bírálták a fennálló államszocialista rendszert, mintsem jobbról. A szélsőjobboldali potenciál csaknem teljesen eltűnt Magyarországról a háború után, ilyen körök legfeljebb az emigrációban élhettek tovább. És ott is viszonylag elszigeteltek voltak és azok is maradtak, mert az 1956-os emigrációs hullám is túlnyomóan meggyőződéses demokratákból állt.

A populista hagyománynak már a világháború előtt is éppúgy léteztek baloldali, mint jobboldali megnyilvánulásai. (Laczkó, 1996, 107 skk.) Később a baloldaliakat a kommunista rezsim integrálni tudta, kevés, de fontos kivételekkel, mint például Bibó István, akinek életműve 1989-re már minden demokratikus mozgalom számára irányadóvá vált, és nevét sok irányzat tűzte a zászlajára.

Az 1989-es fordulat után hamarosan kicsiny, de annál hangosabb újfasiszta csoportok léptek fel, és kiépítették szervezeteiket. Taglétszámuk mindvégig rendkívül alacsony maradt, soha nem lépte át a néhány százat. A háttérben rendszerint egykori nácik (magyar kontextusban nyilasok) álltak, akik külföldről finanszírozták és instruálták magyarországi helytartóikat. 1994-ben újraélesztették Szálasi egykori “Hungarista Mozgalmát”. (Szálasi Ferencet a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégeztette.) Két szélsőséges párt alakult meg, az egyik a Világnemzeti Népuralmista Párt, amelynek már a nevében kifejeződik ideológiai zavarossága; ezt az Ausztráliából haza települt Szabó Albert alapította. A másik a “Nemzeti Arcvonal”, Györkös István vezetése alatt. Ott folytatták, ahol a fasizmus abbahagyta: éles rasszizmus és antiszemitizmus, militarista gesztusok, népnemzeti fasiszta jelszavak és heves antikommunizmus a fő ideológiai jellemzőik. Szabó Albert pártja inkább nevetséges, mint félelmet keltő utcai fellépéseket rendezett, bár meg kell engedni, hogy a nácizmus sok áldozata számára a fekete egyenruhába bújtatott skinheadek katonai felvonulása nyílt provokáció volt, félelmet gerjesztett bennük és mélyen sértette őket. Hogy nagyobb szimpátiát ébresszen pártja iránt, Szabó később “Magyar Népjóléti Szövetségre” változtatta a párt nevét. Szabót többször is bíróság elé idézték “közösség elleni izgatás” vádjával, de soha nem ítélték börtönre, legfeljebb felfüggesztett büntetést kapott. 2000-ben feladta, és visszament Ausztráliába. Szélsőséges pártja soha nem tudta áttörni az elszigeteltség falát.

Mindkét említett párt politikailag jelentéktelen maradt, és a választásokon nem ért el komoly sikert. A skinhead-mozgalomra támaszkodtak, amely biztosította rendezvényeiket. Ez a mozgalom ifjúsági szubkultúra-jelenségként keletkezett és vált divatossá, főleg peremhelyzetű fiatalok köreiben. Tagjai a rendszerváltás utáni anomikus helyzetben, amikor a rendőrség is eléggé bénult volt és kerülte a nyílt konfrontációkat, több atrocitást követtek el a romák és a külföldiek, de zsidók ellen is. Mégis több jobboldali populista politikai erő szükségét érezte annak, hogy szárnyai alá vegye és bátorítsa őket, és “nemzeti érzelmű ifjakként” vette őket védelmükbe. A Magyar Demokrata Fórumon belül Királyné B. Izabella parlamenti képviselő gyámolította a skinheadeket, a Kisgazdapárt pedig egészen 1995-ig, a MIÉP-nél is tovább tűrte el a skinheadeket saját soraiban mint egy speciális csoportot, és csak a közvélemény nyomására távolította el őket a pártból.

A pártokon kívül is léteznek újfasiszta csoportosulások, melyek felvették a kapcsolatot hasonló külföldi szervezetekkel, melyek aztán pénzzel és know-how-val is ellátták őket. Ez a nemzetközi kapcsolat főleg a budai Várban szervezett, parádés fasiszta felvonulásokon vált nyilvánossá, ahol a bekerített fasiszta alakulatok 1945 február 15-i kitörésének évfordulóját ünnepelték meg. 1998-ban beavatkozott a rendőrség: este egy mulatóban verekedést provokáltak, ezt követően sok külföldi, köztük osztrák, cseh és német neofasisztát is őrizetbe vettek, és végül kiutasítottak az országból. Időközben a skinhead mozgalom kifulladt, kisebb lett és befolyása meggyengült.

Ha a neofasiszta pártok és csoportok elszigeteltek és gyengén maradtak is, a pártrendszer jobboldali spektrumában erőteljes szélső irányba történő elmozdulással találkozhattunk. Két párt játszott ebben fő szerepet: az egyik a Kisgazdapárt, a másik az 1993-ban a Magyar Demokrata Fórumból kizárt Csurka István körüli, számszerűen is jelentős csoportosulás. Ami a Kisgazdapártot illeti, ennek történeti elődje inkább baloldali beállítottságú volt, bár a háború után a szabad mozgásukban korlátozott polgári pártok szavazói által kitüntetett gyűjtőpárttá vált. 1989-es újraindulása után azonban a párt jobboldali populista irányba tolódott el. A jó svádájú budapesti ügyvéd, dr. Torgyán József vezetése alatt a párt egyre inkább egy szélsőségesen antikommunista és nacionalista rétegpárt irányába fejlődött, mely főleg a kisparasztok és a vidéken élő kispolgárok érdekeit volt hivatva képviselni. A pártvezér főleg a mezőgazdasági szövetkezeteket támadta, szidalmazta a nagyüzemeket vezető “zöldbárókat”, és teljes reprivatizációt követelt az 1947-es állapotok szerint (amikor is a földosztás már megtörtént, de a sváb parasztok többségét is elűzték már). Említésre méltó, hogy a paraszti “vér és rög” misztikumából Torgyán csak a rögöt őrizte meg. Nyilvános fellépésein inkább tradicionalista módon érvel, mintsem radikális jobboldaliként; populista retorikájában inkább politikai vádakat fogalmazott meg, és került minden antiszemita vagy rasszista megnyilvánulást. Az FKGP az első és a harmadik törvényhozási ciklusban a domináns jobbközép párt (előbb az MDF, majd a Fidesz) koalíciós partnereként szolgált. A pártot csak 2001-ben morzsolta fel a korrupciós botrányok halmozódása, melyeket a domináns kormánypárt, a Fidesz kihasznált ellene. A párt több kisebb frakcióra és pártra bomlott fel, miáltal eljátszotta esélyeit a következő választásokra.

A másik jobboldali radikális párt, a MIÉP a rendszerváltás konkrét lezajlása felett érzett csalódás nyomán jött létre. Vezetője a tehetséges drámaíró, Csurka István, aki meghatározta a párt ideológiáját és stratégiáját. Egy 1992-ben megjelent pamfletjében meghirdette, hogy nem ment végbe valódi rendszerváltozás. Elégedetlenségének adott hangot a fordulat kompromisszumos jellege miatt, és kemény leszámolást követelt a korábbi elittel, átfogó elitcserét, ha kell, a jogállami normákat mellőző eszközökkel is. (Erre válaszolta állítólag a szembeszegülő Antall József miniszterelnök, hogy “tetszettek volna forradalmat csinálni!”.)

Csurka az amerikai és zsidó tőke összeesküvését látta a rendszerváltás folyamatában, szövetségben az egykori nómenklatúrával. A rendszerváltás addigi menetében szerinte csak annyi történt, hogy a régi nómenklatúra politikai hatalmát most gazdasági hatalomra cserélte fel. Bírálta a “rablóprivatizációt”, melyen keresztül az országot kiárusítják a korábbi menedzsereknek és a nemzetközi tőkének. A magyar politikát szerinte egy Washington–Tel Aviv tengely irányítja, az államfő cinkos együttműködésével. Felpanaszolta a Trianoni Szerződést, és a szomszéd szövetségi államok, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása nyomán felvetette a határrevíziót. A magyarság biológiai romlásáról is beszélt, melynek genetikai állományát szerinte főleg a cigányok veszélyeztetik. További összeesküvés-elméleti, antiszemita és rasszista érvek mellett a revizionista alaphang az, ami az általa “nemzeti radikalizmusnak” nevezett politikai irányzatot máig jellemzi.

Csurka az MDF alelnökeként, megszervezte a Magyar Út Körök mozgalmát a kormánypárton belül, úgyhogy kizárása után azonnal önálló frakciót és pártot tudott alakítani, melyekbe magával vitte a párt jelentős részét. Ezzel bizonyosan hozzájárult az MDF katasztrofális választási vereségéhez 1994-ben. Ennek ellenére az új párt csak 1998-ban ugrotta át az 5%-os választási küszöböt és került be az Országgyűlésbe. Önálló frakciót csak alkotmánybírósági ítélet alapján tudott alkotni (miután csak 14 képviselője volt, a házszabály által előírtnál eggyel kevesebb), így e frakció léte a további lemorzsolódások miatt végig a legfőbb kormánypárt kegyétől függött. A MIÉP érdekes szerepet töltött be a magyar parlamentben: ellenzéki pártként az ellenzék ellenzékének szerepét játszotta el, és nehéz döntéseknél mindig kisegítette a kormánypártokat. Ez a szerepe főleg azután vált fontossá, miután szétesett a Fidesz koalíciós partnere, a kisgazdapárti frakció (és a kormány parlamenti többsége alaposan megcsappant). A Fidesz a MIÉP szolgálatait a közmédiában megszerzett pozíciókkal jutalmazta. A megnőtt propaganda-lehetőségek alapján a MIÉP már nagy választási sikerekről álmodott a következő választásokon.

A szélsőséges nacionalista és antiszemita alaphang ellenére – amelyet csak ügyetlenül leplez egy kódolt nyelvhasználat – a MIÉP nem újfasiszta párt. Felhasznál ugyan ideológiai díszítőelemeket a náci beszédből, például szívesen szól az élettérről, a liberálisokat és szocialistákat judeobolsevikként együvé csapja stb. Csurka hajlik arra is, hogy minden más pártot kizárjon a magyarság képviseletéből önmagán és a Fideszen kívül. Ez a fajta nacionalizmus mindenekelőtt politikailag motivált, miután a nemzeti kisebbségek nem számosak és jól integráltak. Így főleg politikai ellenfeleiről jelenti ki, hogy azok “idegenszívűek”, és a nemzeti erőknek a nemzetidegen erőkkel szemben folytatott kultúrharcában számára minden eszköz jogosnak tűnik. Csurka az erős rendteremtő állam híve, és nem sokat tart a jogállami garanciákról. Emellett szívesen mennydörög a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank “kamatrabszolgasága” ellen is, megkülönbözteti a harácsoló és a teremtő tőkét stb. Ezek valóban a náci ideológiából lesüllyedt “kultúrjavak”, de modernizált formában használja fel őket. Egyre inkább antiglobalista érveket használ föl, és jó kapcsolatokat ápol Le Pennel, Jörg Haiderrel és más országbeli jobboldali populistákkal.

A párt azonban gyakran tesz szóvá szociális problémákat, és állít pellengérre olyan társadalmi visszásságokat is, amelyeket más pártok legszívesebben elhallgatnának. Ez sokakban rokonszenvet vált ki, és követőket szerez neki. A párt tagsága 16-18 ezerre nőtt a kormányzati periódus alatt, és a pártvezér szeme előtt már Haider példája lebegett: megkerülhetetlen koalíciós partnerré lenni a következő választások után. Követőinek többsége érdekes módon Budapestről jön, és ott is az elegánsabb budai kerületekből, ahol leginkább koncentrálódnak az egykori keresztény-úri középosztály leszármazottai. Választói és követői között általában felülreprezentáltak a kispolgárok és az államfüggő értelmiségiek, ami sokat elárul ennek a fajta populizmusnak a szociológiai karakteréről.

Amióta a párt a parlamentbe került, Csurka visszafogottabbá vált, és megfontolt államférfi alakját ölti. Pártjából kizárta azokat az alapszervezeteket, amelyek újfasiszta csoportokkal működtek együtt. Arra törekszik, hogy középutat találjon a jobboldali radikalizmus és egy populista néppárt között. Az elsődlegesen negatív propaganda mellett utópikus jövőképről is gondoskodik: szemei előtt Magyarország mint regionális középhatalom lebeg a Kárpát-medencében, mint a többi szomszédja fölött álló, szuverén erő. Eszménye továbbá egy nemzetileg zárt, dominánsan kistulajdonosi magyar kapitalizmus, melyet egy etnokratikus vezetői elit irányít, amely ókonzervatív stílusban mutatja a jámbor népnek a fényes jövőbe vezető utat, kemény ellenőrzés alatt tartva a liberális akadékoskodókat és a szocialistákat (akik csak báránybőrbe bújt farkasok). Az európai integrációt először elutasította, agitált a NATO-tagság ellen is, a parlamentben azonban reálpolitikusként aláírta azt a nyilatkozatot, melyet az összes párt nevében tettek az uniós csatlakozás mellett.

Mint a polgári pártok számára kormányzó többséget biztosító erő, a MIÉP befolyásosabbá vált a magyar politikában, mint amit a parlamenti mandátumokban kifejezett politikai súlya indokolt volna. (Különösen igaz ez a médiapolitikára, az újra fellángoló kultúrharc közepette, amely a történelem és a nemzeti kultúra kisajátításáért folyik.) Az a tény, hogy a MIÉP-et a jobboldali pártok szalonképes partnernek fogadták el, sokban hozzájárult a magyar politikai kultúra eldurvulásához, amelyről egyszer már több európaiságot feltételeztünk. Az a populista politikai stílus, amely nyersen leegyszerűsíti a politikai viszonyokat, és könnyen azonosítható társadalmi csoportokat a nyilvános haragnak és gyűlöletnek szolgáltat ki, lebontja a morális gátakat a nyilvános politikai diskurzusban. Napról napra tágítja a szélsőséges vélemények kimondhatóságának a határait. Ennek két fontos következménye közül az első az, hogy a szolid polgári középpártok is fogékonyabbak lesznek a populizmusra. Erős nacionalista és populista áramlatok voltak érzékelhetők a kormányzati politikában is, ami látható abból, hogy a fő kormánypárt (a Fidesz), a nemzet egyedüli képviseletének igényével lépett fel. Nem azt mondja, hogy az ellenzék pártjainál, a liberálisoknál és a szocialistáknál jobban képviseljük a nemzet érdekeit, hanem azokat (legalábbis a politikai retorika és propaganda szintjén) eleve kizárja a nemzeti érdekek jogos képviseletéből. Ezáltal egy tekintélyelvű (autoriter) politikai stílust tesz uralkodóvá. A Fidesz–Magyar Polgári Párt ennek szellemében arra ragadtatta magát, hogy átlépje a konszenzuálisan kialakított demokratikus játékszabályokat, és sokat tett azért, hogy korlátozza az ellenzék politikai játékterét.

A jobboldali populista elemek beemelése a magyar politikai kultúrába a polgári pártok által egyben egy széles és tarka szélsőjobboldali szubkultúrát is legitimál, melyben a legbizarrabb eszmék is szalonképesek lesznek és nyilvánosan képviselhetővé válnak. Boltjaikban az egész egykori fasiszta és irredenta irodalom fellelhető és megvásárolható, Hitler Mein Kampf-jától a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig és a szélsőjobboldal prominens képviselőinek memoárjaiig. A közelgő választások előtt Csurka így definiálta pártját a választási plakátjain: “A MIÉP a nemzeti erő! Se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem keresztény és magyar!” Választói jelszava szerint célja gyarapítani, megtartani, visszaszerezni. Az utóbbit nyilvánvalóan az irredentizmus szellemében kell értelmezni.

A 2002-es választások nem váltották be a MIÉP vezérének reményeit. Magyarország fontos lépést tett a demokratikus konszolidáció útján, amikor mindkét tárgyalt párt, a Kisgazdapárt és a MIÉP is kiesett a parlamentből, miután az előbbi a szavazatok kevesebb, mint egy, az utóbbi pedig csak 4,36%-át tudta megszerezni.

 

A Cseh és a Szlovák Köztársaság

 

Csehszlovákia “bársonyos forradalmában” a jobboldali radikális erők éppoly kevéssé játszottak szerepet, mint a régió többi országában. A nacionalista és populista tendenciák csak akkor erősödtek meg, amikor a demokratikus erők gyűjtőmedencéjeként szolgáló “Polgári Fórum”, illetve szlovák oldalon a “Nyilvánosság az erőszak ellen” mozgalom felbomlott, és létrejött a valódi politikai pluralizmus azoknak a pártoknak a kialakulásával, amelyek 1992 óta meghatározzák a politika színterét. A rendszerváltással járó belső konfliktusokat felszított nacionalista érzelmek kísérték, amelyek végül a szövetségi köztársaság felbomlásához vezettek. A két állam szétválása példamutatóan békés módon zajlott le, mégis növelte a populista politika esélyeit a következő parlamenti ciklusokra. A cseh parlamentarizmus jellemzője lett, hogy benne mind a baloldali radikális (kommunista), mind a jobboldali radikális pártok erőteljes képviseletet nyertek, a mandátumok egyötödét birtokolva. A többi, középre húzó pártoknál a populizmusnak legfeljebb gazdasági, nem pedig politikai változata volt jelen (ULC, 19996, 90 skk.). A Cseh Köztársaság demokratikus pártjai az olykor elkeseredett viták ellenére nagyon is konszenzus-képesnek mutatkoztak.

A Cseh Köztársaságban a legfontosabb jobboldali radikális szervezet a Miroslav Sladek vezette “Republikánus Párt” (SPR-RSC, azaz a Köztársaság barátai – Csehország Republikánus Pártja) volt. Ez volt az első jobboldali radikális párt a régióban, amely bevonult a parlamentbe is. A pártot már 1990-ben megalapították, és az 1992-es választásokon a szavazatok 5,98%-át szerezte meg a cseh képviselőházban, 14 mandátumhoz jutva, a szövetségi parlamentben pedig a szavazatok 6%-ával 8 mandátumot kapott. Az 1996-os csehországi választásokon a párt a szavazatok 8%-át szerezte meg, és ezzel úgy tűnt, hogy végképp stabil helyet biztosított magának a cseh parlamenti demokráciában. A következő választásokon azonban, 1998-ban nem tudta átlépni a bejutási küszöböt és kiesett a parlamentből. Ettől kezdve zsugorodik a szervezet és csökken a választói támogatottsága. A jobboldali radikális választói bázis már egy másik pártot keres magának, amely 2000-ben “Nemzeti-szociális Szövetség” néven regisztráltatta is magát a pártok sorában.

A “republikánusok” nemcsak meg akarták őrizni a szövetségi államot, hanem a Kárpátalját is visszakövetelték, azzal, hogy az korábban már az országterület része volt. Élesen bírálták a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválását, amelyet népszavazás nélkül hajtottak végre. Ezért az új alkotmányos rendet illegitimnek tekintették, az összes politikai tisztségviselővel együtt. (Sladek főként Vaclav Havel államfőt tüntette ki folyamatos és szenvedélyes szidalmaival.) A párt tagjai gyakran provokatívan viselkedtek, gyakorolták a náci-köszöntést, és a romáknak és zsidóknak az országból való elűzése mellett álltak ki. Demagógia, botránykeltés, rágalmazás és gyalázkodás a párt szokásos eszköztárába tartoztak, ezért Sladeket gyakran idézték bíróság elé rasszista uszítás és randalírozás miatt (Hamberger, 2000, 309.). Beszédeiben Sladek a kormányt a maffiával és a szudétanémetekkel való összejátszással vádolta meg, tagjait a nép árulóinak nevezte, akiket fel kellene kötni. “Győzelmünk után megszüntetjük a paraziták privilégiumait, és elkobozzuk a vagyonukat – mondta Sladek (Ulc, 1996, 93.). A párt követői többnyire az alsóbb társadalmi rétegből származtak, a szegényebb régiókból, akik erős kezű kormányt követeltek. A párt számos választója a hadsereg és a rendőrség soraiból származott (Hamberger, 2000, 312.). A párt belső struktúrája antidemokratikus volt, és a vezére igen önfejűen viselkedett. A párt ideológiája populista és demagóg eszmék sajátos keverékéből állt. Tiltakozása a liberális kozmopolitizmus, a kommunisták és más baloldaliak, a gazdag németek és más etnikai kisebbségek ellen irányult. Az ország szerintük zsidó tőkések nemzetközi összeesküvésének volt kiszolgáltatva. Cseh nacionalizmusuk rendkívül xenofób (idegengyűlölő). Ők is támaszkodtak a skinheadekre és más szélsőjobboldali szubkultúrákra. Az alkotmányos demokráciát azzal az ürüggyel utasították el, hogy a politika piszkos ügy, amelyet kétes alakok játszanak ellenőrizhetetlen játékszabályok alapján. A választók végül az 1998-as választásokon úgy tűnik, megelégelték a párt demagógiáját, és szavazataik megvonásával büntették a pártot. Az a tény, hogy e pártnak nem sikerült újra a parlamentbe jutni, a cseh demokrácia konszolidációjának jeleként értékelhető.

Szlovákiában a jobboldali populizmus problémája koplexebb jelenség. Az ország szegényebb, és a szétválás óta geopolitikailag sebezhetőbbé is vált. A politika ezért jobban ki van téve a tekintélyuralmi és nacionalista törekvések csábításának. A jobboldali radikális politikának három fő forrása van Szlovákiában: 1. Jozef Tiso örökségének dicsőítése, aki az 1939-ben, náci gyámság alatt létrejött első szlovák állam megteremtője volt ; 2. a skinhead mozgalom; 3. a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) (Cibulka, 110.).

Röviddel a rendszerváltás után jött létre az újfasiszta “Szlovák Néppárt”, mint a két világháború közötti Anton Hlinka vezette nacionalista párt utóda, amely később átment Tiso fasiszta mozgalmába. A “Jozef Tiso Egyesület” is ápolta és hirdette ezeket a hagyományokat. A “Szabadság Pártja” és a “Nemzeti Egység Pártja” is a szélsőséges kis pártok közé tartozott a maga cseh-ellenes és magyarellenes propagandájával. Ezek a pártok azonban sikertelenek maradtak a választásokon. Tiso emlékének ünneplése viszont tízezreket volt képes mozgósítani. Míg kezdetben a cseh Miroslav Sladek Republikánus Pártja is viszonylag erősen volt képviselve Szlovákiában, a szétválást követően befolyása nagy mértékben csökkent, és a párt szlovák változata jelentéktelenné vált.

A skinhead mozgalom itt is képes volt néhány száz fiatalt mozgósítani. A “Szélsőjobboldali Nemzeti Front” alapítója, Bronislav Sisak egyesíteni akarta a különböző szkinhed csoportokat. A szlovák közvélemény kezdetben nagyobb mértékben fogadta el a skinheadeket, mint az általuk zaklatott romákat (Cibulka, 116.).

Ami a politikailag sokkal befolyásosabb Szlovák Nemzeti Pártot illeti, jobboldali radikalizmusa ellenére ez a párt sem sorolható egyértelműen az újfasiszta pártok közé. 1994 óta a párt vezetője Jan Slota volt, aki beszédeiben előszeretettel folyamodik ugyan fasiszta jelszavakhoz és fogalmakhoz, bűnbakként bélyegzi meg a kisebbségeket (főleg a romákat és a magyarokat), ugyanakkor a párt került minden erőszakot és a gyakorlatban mérsékeltebb politikát követett. Ideológiája vegyíti a populizmus, korporatizmus és az idegengyűlölő nacionalizmus elemeit, mely utóbbi főleg a magyarok és a romák ellen irányul. A párt két ízben is Meciar kabinetjében koalíciós partnerként játszott szerepet. Programjának fő pontja a független Szlovákia kiharcolása volt, ezzel nyerte el az 1992-es választásokon a szavazatok 14%-át, és jutott be harmadik legerősebb pártként a parlamentbe. Az első Meciar-kormányban három minisztert állíthatott. 1994-ben a pártból kivált a mérsékeltebb szárny Ludovit Cernak vezetésével, és csatlakozott a Josef Moravcik vezette “Demokratikus Unióhoz”. A második Meciar-kormány koalíciós partnereként Jan Slota és pártja megakadályozta a magyar kisebbség jogainak bővítését és regionális autonómiájának elnyerését. A párt éles NATO-ellenes kampányt folytatott, és a NATO-tagság helyett a semlegességet szorgalmazta, amihez Oroszországtól szeretett volna garanciákat kapni. A párt sok támogatót szerzett a katonai és fegyvergyártó ipari körökből, miután a fegyvergyártás a szlovák gazdaság jelentős részét teszi ki.

A magyar kisebbséggel szembeni politika mindmáig rendkívül vitatott kérdés Szlovákiában. A Szlovák Nemzeti Párt megpróbálta az asszi­milációs politikát továbbvinni, amikor Eva Slavkovská, a második Meciar-kormány oktatásügyi minisztere korlátozta a magyar nyelv használatát az oktatásban. 1999 óta a párt új vezetője, Anna Malíková is arra törekedett, hogy a magyar nyelv használatát kitiltsa a közintézményekből, és új területi beosztással oly módon változtassa meg Dél-Szlovákia etnikai összetételét, hogy korlátozza a magyar kisebbség autonómia-jogait. Ez utóbbi törekvése nem is maradt teljesen eredménytelen.

A nemzeti populizmus ereje Szlovákiában, mint viszonylag új független államban részben érthető, hiszen egy új kollektív identitás kialakításának ideológiai bázisát kínálja, amelynek emocionális, legitimáló hatalmáról az új rend nehezen mondhat le. De a nemzeti populizmus ettől még nem kevésbé problematikus, különösen, ha kisebbségellenes, kirekesztő jellege domborodik ki. Hatása több más pártban és mozgalomban is tetten érhető, amelyek önmagukban nem tekinthetők szélsőségesnek, mint például Vladimir Meciar pártjában (HZDS), vagy a “Matica Slovenská” nevű kulturális szervezetben, amely több mint száz éve törekszik a szlovák nemzeti nyelv és kultúra ápolására. E hatás megértéséhez tudni kell, hogy a szlovák nép sokáig önálló államiság nélkül, a történeti magyar királyság állami kereteiben létezett. Önálló nemzetként csak 1918-tól, Csehszlovákia létrejötte óta, a szövetségi állam keretében jutott politikai jogaihoz. Magyarországhoz és a magyar kisebbséghez való viszonya ezért azóta is komplexusokkal terhes. A magyar kisebbséget gyakran “ötödik hadoszlopnak” tekintik a magyar irredentizmus szolgálatában, mely veszélyezteti az önálló nemzeti létet, és ennek megvan a hatása, függetlenül attól, hogy mennyire megalapozottak ezek a feltételezések. A magyarokkal szembeni szélsőséges nézetek gyakran épp az országnak azon részein a legerősebbek, ahol nem is él magyar kisebbség, miközben a vegyes lakosságú területeken, ahol jól ismerik egymást, a két nemzetiség többnyire békességben és egyetértésben él egymással.

1997-ben Vladimir Meciar szlovák miniszterelnök populista demagógiájában odáig merészkedett, hogy egy békés népességcserét javasolt Szlovákia és Magyarország között, hogy homogén lakossággal vegyék elejét a további konfliktusoknak. Az Európa Tanács azonban nem díjazta az etnikai tisztogatásnak ezt a civilizált válfaját sem, és végül nemzetközi nyomásra kétoldalú megállapodás született Magyarország és Szlovákia között a vitás kérdések rendezéséről, s melyet Párizsban írtak alá. Részben ennek eredményeként, az 1998-as választásokon a magyar pártok választási koalíciója – Romániához hasonlóan – bekerült a Meciar-kormányt felváltó demokratikus kormánykoalícióba, és azóta is stabilizáló, konszolidáló hatással van a szlovák demokráciára.

 

Röviden a többi ország szélsőjobboldali tendenciáiról

 

Szlovéniáról és a balti államokról, amelyeket általában még Közép-Európához sorolnak, ugyancsak megállapítható, hogy a szélsőjobboldali tendenciák marginálisak maradtak a demokratikus politikai rendszerben, bár a nemzeti populizmus ott is létezik. Szlovéniában a szlovén nemzeti identitás elvesztésétől való félelem táplálja a nacionalizmust. 1992-ben a “Szlovén Nemzeti Párt”, mely azzal a programmal lépett fel, hogy felülvizsgálja a “déli bevándorlók” (értsd: a szerbek és más volt jugoszláv nemzetiségek) szlovén állampolgárságát, a szavazatok 9%-át és ezzel a mandátumok 13%-át nyerte el a szlovén képviselőházban. Miután vezetőjét, Zmago Jelincicet a titkosrendőrség egykori ügynökeként leplezték le, sok követője elhagyta a pártot, s két újabb jobboldali populista pártot alapítottak, a “Szlovén Nemzeti Jobboldalt” (SND) és a “Munka Nemzeti Pártját”. Tagjaik a korábbi Jugoszláviából bevándorolt lakosokat idegenként bélyegezték meg, akik csak az exkommunista nómenklatúrát támogatják, és azt követelték, hogy a külföldiek aránya ne haladhassa meg az országlakosok 7%-át (Szilágyi, 2001.). A Janez Jansa vezette Szociáldemokrata Párt is képvisel populista nézeteket, amelyek antiliberalizmusból, antikommunizmusból, egalitarizmusból, a kisebbségekkel szembeni intoleranciából és idegengyűlöletből tevődnek össze (Rizman, in: Ramet, 159. skk.).

A Szlovén Nemzeti Párt 1996-ban ismét bejutott a parlamentbe, ha szerényebb eredményekkel is (a voksok 4,4%-ával), a kisebb szélsőjobboldali pártok azonban nem tudták átlépni a parlamenti küszöböt. A szlovén társadalomban léteznek olyan mozgalmak is, amelyek rehabilitálni kívánják a nácikkal egykor kollaboráló ún. “domobránokat”. Ilyen például a parlamenten kívüli “Új Szlovén Szövetség”, és a “Republikánusok Szövetsége”. Az ilyen törekvések azonban marginális jelenségek maradnak a szlovén belpolitikában.

A Baltikumban már a II. világháború előtt is erős szélsőjobboldali pártok és mozgalmak léteztek (Kasekamp, 1999.). Ennek ellenére az új demokráciában az ilyen csoportok és tendenciák itt is marginálisak. A rendszerváltást a nemzeti érzés fellángolása kísérte, miután széles, népfront-jellegű mozgalmak küzdötték ki a nemzeti függetlenséget a szovjet főhatalommal szemben. A politikai pluralizmus kialakulása óta azonban főleg a balti országokban élő nagyszámú orosz kisebbség az, ami erőssé teszi és táplálja a nacionalizmust. A nacionalizmus itt az értelmiségiek többsége számára mindenekelőtt saját etnikai identitásuk megőrzését és fenntartását jelenti (Donskis, 2002., 28. skk.). A kifejezetten szélsőjobboldali pártok közül konkrétat nz észtországi “Eesti Kodanik”, a “Lettország mozgalom – Zigerista Párt”, valamint Litvániában a “Litván Nemzeti Párt – Fiatal Litvánia” említésre méltó. Egyik sem rendelkezik azonban komoly politikai potenciállal, és egyik sincs a parlamentbe jutásnak még a közelében sem.

A szélsőjobboldali és populista áramlatok és pártok ugyanakkor erőteljesebben vannak képviselve Kelet-Európában és a Balkánon, ahol súlyosabbak voltak a rendszerváltással együtt járó konfliktusok. Politikai befolyásuk és hatalmuk azonban ott is csökkenőben van. Zsirinovszkij korábban erős, soviniszta Liberális Demokrata Pártja (mely persze csak nevében liberális demokrata), mostanra 6%-ra esett vissza, és csak 17 mandátumot birtokol az orosz dumában. Ukrajnában sok kicsi szélsőjobboldali csoportosulás van, de csupán a parlamenten kívül, bár a populizmus igen erősen képviselt a pártpolitikában. Romániában a Cornelia Vadim Tudor vezette nacionalista Nagy-Románia Pártja (Partidul Romania Mare) a parlamenti helyek csaknem ötödét birtokolva, erős és befolyásos párt, de ellenzékbe szorították, míg a kisebb soviniszta pártok a legutóbbi, a 2000. évben lezajlott választásokon összesen a mandátumok 1,4%-át voltak képesek elnyerni. Ezzel szemben a “Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége” koalíciós partnerként képviselteti magát a kormányban, s mint a demokratikus pártok egyik legfontosabb szövetségese, részt vesz a román demokrácia konszolidációs folyamatában.

Visszaesett a Seselj vajda vezette Szerb Radikális Párt is a maradék Jugoszláviában, jelenleg mindössze a mandátumok 8,7%-át birtokolja, miközben Milosevic bukásával a nacionalista populizmus is erősen diszkreditálódott. Horvátországban az “Igazak Horvát Pártja” (HSP) és a “Horvát Kereszténydemokrata Unió” választási koalícióban sem voltak képesek a mandátumok 5,2%-ánál többet megszerezni. A többi országban jobboldali radikális pártoknak és csoportoknak még csekélyebb a befolyása, és nincs esélyük a parlamentbe jutásra.

 

Összefoglaló értékelés

 

Szélsőjobboldali áramlatok és szervezetek a rendszerváltás után mindenütt felléptek a kelet- és közép-európai térségben. A transzformáció folyamatát kísérő mély társadalmi és politikai megrázkódtatásokhoz képest azonban meglepően alacsony maradt a politikai potenciáljuk. Különösen a hagyományos újfasiszta jellegű szervezetek maradtak gyengék, nem értek el számottevő választási eredményeket, és az új demokráciák politikai rendszerének peremén húzódtak meg. Ezzel szemben erőteljesebbek a populista tendenciák, melyek hatása a berendezkedett nagy pártokban is fellelhető. A populista hagyományok ebben a régióban, melyre a dominánsan tradicionális agrártársadalmak gátolt modernizációja volt jellemző, már a két világháború között is erőteljesek voltak, és amikor a rendszerváltozás elkezdődött, ezeket a hagyományokat újraélesztették. Jellegük azonban megváltozott. Az erős nacionalizmus és neo-tradicionalizmus részint a rendszerváltásra való reakció volt, összefüggésben a történelmi folyamatosság helyreállításának igényével, a saját nemzeti identitás erősítésének szándékával (különösen az újonnan létrejött államokban), és nem utolsó sorban az új elitek gyenge legitimitása miatt, akik belőle reméltek ideológiai támogatást törekvéseikhez. A politikai diskurzus gyakran igen nyers stílusa ebben a térségben azzal függ össze, hogy a politikában itt még jóval nagyobb a tét, mint a bejáratott demokráciákban. A kormányzati váltógazdaság mellett a nemzeti gazdagság, a társadalmi státus és a saját identitás újrafogalmazása is része lett a politikai küzdelemnek. Ott, ahol a nacionalista populizmus a kormányhatalomra is hatott, és ahol “mások” kirekesztéséhez vezetett, legyenek ezek akár etnikai kisebbségek, vagy “nemzetidegennek” bélyegzett politikai erők, ismét felerősödtek a tekintélyuralmi tendenciák. A “gazdasági” populizmus főleg a piacgazdasági reformok bevezetésének első időszakában volt jelentős. Az átállás megtörténte és a gazdaság kezdődő konszolidációja után azonban az ilyen tendenciák általában enyhültek, míg a politikai populizmus virulens maradt.

A régió egészében található szélsőjobboldali és populista tendenciákat a nyugat-európai megfigyelők gyakran aggodalommal követték, és az európai uniós tagságra való éretlenség jeleként értelmezték. Megfordítva, talán azt kellene kérdezni, hogy nem éppen az integrációs folyamat elhúzódása játszik-e szerepet a jobboldali populizmus tartós hatásában. Miközben a valódi, régi stílusú szélsőjobboldaliság Keleten éppúgy, mint Nyugaton peremjelenség maradt, a nacionalizmus és populizmus ereje vagy gyengesége a gazdasági és politikai konszolidáció sikerének vagy sikertelenségének is függvénye. Már az európai integrációra való kilátás is fékezően hat az ilyen tendenciákra az egész régióban. A gyors csatlakozási remények elvesztése viszont éppen az ellenkező irányba hat. A tárgyalt közép-európai országcsoportnak már az 1990-es évek eleje óta folyamatosan körülbelül ötéves határidőt helyeznek kilátásba, amelyet időben egyre távolabbra toltak ki, és egészen a legutóbbi időkig hiányzott a bizonyosság, hogy viszonylag rövid időn belül bekerülhetünk az Európai Unióba. Ez szüli a csalódott reakciókat, és táplálja az olyan dacos kijelentéseket, mint például a magyar miniszterelnök Orbán Viktoré, aki szerint “az Európai Unión kívül is van élet”. Minek tartsuk akkor magunkat az uniós normákhoz és értékekhez? A nacionalizmust és populizmust Közép- és Kelet-Európa rendkívül sebezhető, kisebb államaiban viszont éppen az Európai Unióba való gyors integráció tudná megfékezni. Csak az integrációs folyamat eredményes lezárulása teszi majd az érintett országok demokratikus konszolidációját valóban sikeressé és végképp visszavonhatatlanná.

 

 

Irodalom:

 

Betz, Hans-Georg (1994): Radical Right-Wing Populism in Western Europe. Macmillan, London.

Donskis, Leonidas (2002). Identity and Freedom. Mapping Nationalism and Social Criticism in Twentieth-Century Lithuania, London/New York.

Gellner, Ernst (1992): Nationalismus und Politik in Osteuropa. In: Prokla, 87. 22 Jg. Juni 1992.

Falter, Jürgen W./Hans-Gerd Jaschke/Jürgen R. Winkler (Hg.) (1996). Rechtsex­tremismus. Ergebnisse und Perspektiven der Forschung. Politische Vierteljah­resschrift, Sonderheft 27. Opladen.

Hamberger, Judit (2000). Szlovákokról és csehekről – magyar szemmel. Tanulmányok, elemzések, Pozsony.

Hroch, Miroslav (1993): From National Movement to the Fully-formed Nation. The Nation-building process in Europe. In: New Left Review, Nr. 198/1993.

Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs.

Kasekamp, Andres (1999). Radical Right-Wing Movements in the North-East Baltic, in: Journal of Contemporary History, Vol. 34 (4), 587-600.

Kühnl, Reinhard et al. (Hg.) (1998). Die extreme Rechte in Europa. Zur neueren Entwicklung in Deutschland, Österreich, Frankreich und Italien, Heilbronn.

Lackó, Miklós (1996). Populism in Hungary: Yesterday and Today, in: Held, Joseph (Hg.) (1996), 107-128.

Mudde, Cas (2000a). The Ideology of the Extreme Right, Manchester and New York.

Mudde, Cas (2000b). Populism in Eastern Europe I-II. Radio Free Europe – Radio Liberty East European Perspectives Vol. 2: 5-6.

Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania.

Schöpflin, George (1993): The political traditions of Eastern Europe, in: Schöpflin, George: Politics in Eastern Europe, 1945–1992. Blackwell, Oxford and Cambridge.

Szilágyi, Imre (2001). A szélsőjobboldal a szlovénoknál. (Rechtsextremismus in Slowenien) Forschungsbericht im Institut “László Teleki”, Budapest. (Manuskript)

Tóth, András/István Grajczjar (2001). The emergence of extreme right in the post-socialist Hungary and connection to social changes. Report for the research project “SIREN” (Socio-economic Change, Individual Reactions and the Appeal of the Extreme Right), funded by the European Commission, Budapest. (Manu­script.)

Ulc, Otto (1996). Populism, Racism and Society in Czechoslovakia, in: Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs, 63-106.

Williams, Christopher (1999). Problems of Transition and the Rise of the Radical Right, in: Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania, 29-48.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Feltűnő az empirikus adatok szegényessége is a régió szélsőjobboldali és populista tendenciáival kapcsolatban. Míg a nyugat-európai hasonló tendenciák igen jól dokumentáltak (vö. Betz 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996), Kelet- és Közép-Európában lényegében nincs pénz szélesen megalapozott empirikus kutatásokra. Az ilyen tárgyú írások többsége főleg ideológiakritikai, tartalomelemző jellegű, a jobboldali radikalizmus nyelvezetét és ideológiai forrásvidékét vizsgálja. Összehasonlító célból empirikus adatokat olyan internetes adatbázisokból meríthetünk, mint a www.politicalresources.net , a www.electionworld.org ., vagy a http://www.rferl.org/eepreport webhely esettanulmányai.