A visegrádi országok szélsőjobboldali pártjainak mondanivalója részben a történelmi hagyományokból, részben a rendszerváltás kudarcélményéből, és részben a globalizáció élményéből táplálkozik.A szerző a közös vonások mellett az eltérésekre is rámutat

A demokratikus erők ma Európa-szerte nyugtalanok a jobboldali radikális pártok és mozgalmak erősödése és az általuk mozgósítható választók számának növekedése miatt. (Vö. Betz, 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996, Kühnl 1998, Ramet 1999.) Ez a trend Európa nyugati és keleti felén egyaránt kirajzolódik, még ha okai és politikai tartalma néhány tekintetben el is tér egymástól. A nyugat-európai politikai klímaváltozás a poszt-indusztriális korszak beköszöntével és a posztmodern értékváltozással áll összhangban, pontosabban azzal a mélyreható társadalmi átalakulással és a belőle eredő konfliktusokkal, amelyek szorosan kapcsolódnak a neoliberális gazdaságpolitikához és a globalizáció következményeihez, például a fokozott mértékű bevándorláshoz. A kelet- és közép-európai jobboldali radikális tendenciák hátterében elsősorban az 1989-es rendszerváltozás óta végbemenő átalakulási folyamatokkal kapcsolatos traumatikus tapasztalatok állnak. Ebben az írásban azt tárgyalom, hogy az ún. kommunista rezsimek összeomlása után meginduló demokratizálással miként törhettek elő ismét szélsőjobboldali erők is a kommunizmus előtti időkből. Ehhez azoknak a konfliktusforrásoknak a feltárására is szükség van, amelyek táplálták a jobboldali radikalizmus fellépését Kelet- és Közép-Európában, és meghatározták politikájuk tartalmát. Arra is kitérek, hogy az ilyen pártok politikai potenciálja mennyire vethető össze egyáltalán a hasonló jellegű nyugat-európai pártokéval. Elemzésemet azonban részben terjedelmi okokból, részben kellő információk hiánya miatt, elsősorban az ún. visegrádi országcsoportra korlátozom. Azaz elsődlegesen az úgynevezett reform-országokat tartom szem előtt, amelyek élen járnak az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatban; a poszt-szovjet régiót és a Balkánt, amelyek külön elemzést igényelnének, csak mellékesen említem.¹

Mielőtt rátérnék a kelet-közép-európai helyzetre, előbb szükség van a szélsőjobboldali, jobboldali radikális és populista terminusok meghatározására, hogy pontosabban körülhatároljuk a vizsgálat tárgyát. A politikai spektrumnak jobb- és baloldalra való hagyományos megoszlása következtében minden párt, amely e spektrum szélső pólusain helyezkedik el, bizonyos joggal nevezhető szélsőségesnek. Azonban a szélsőjobboldalisághoz rendszerint tartalmi ismérvek is járulnak, olyan politikai és ideológiai ismérvek, mint amilyen a nacionalizmus vagy egyenesen a sovinizmus, a rasszizmus és antiszemitizmus, általában az intolerancia bármiféle kisebbséggel szemben, az idegenellenesség, és gyakran még a konfliktus-megoldás erőszakos módszerei iránti vonzódás is. Ennek megfelelően a szélsőjobboldaliságnak többféle megjelenési formája is lehetséges, amelyek a fenti ismérvek különböző súlyozásából illetve előfordulásából vagy hiányából kombinálódnak össze. Ezáltal a fogalmat gyakran nagyon eltérő pártokra alkalmazzák. Az újabb tanulmányok főleg két válfajuk között tesznek különbséget: a régi, hagyományos neofasiszta, és az új, “posztindusztriális” jellegű szélsőjobboldali pártok között, még ha nem is mindig egyszerű pontosan definiálni a köztük lévő különbséget (Mudde, 2000a, 16 skk.). A globalizáció kihívása és az Európai Unió fejleményei Nyugat-Európában a nyolcvanas években egy újfajta jobboldali radikalizmus kifejlődéséhez járultak hozzá, amely el akar határolódni az ódivatú szélsőjobboldaltól, annak demokrácia-ellenességétől és az erőszakhoz való vonzalmától. Szélsőjobboldaliként besoroltatni ma eleve stigmával ér fel, amelynek néhány országban – nevezetesen Németországban – súlyos jogi következményei is vannak. Ezzel szemben a jobboldali radikalizmus vagy jobboldali populizmus fogalma éppen ezt a különbséget hivatott kifejezni, amely ezen új, mérsékeltebb vagy modernebb szélsőjobboldal és a hagyományos – a történelmi fasizmussal összekapcsolt – szélsőjobboldal között fennáll. Az ilyen új pártok és mozgalmak hívei és követői ugyan radikálisan elutasítják a fennálló társadalmi-kulturális rendszert, ellenérzésük van az individualizmussal és a szabad piaccal szemben, rendszerint egy erős államot követelnek, de nem vitatják el eleve a demokrácia legitimitását (Betz, 1994, 4.). Bár politikailag radikálisak, de harci eszközeikben nem mondhatók szélsőségesnek. Ezért nevezik őket gyakran posztfasisztának, vagy ahogy Tamás Gáspár Miklós kifejezte, “reformfasisztának”. A történeti fasizmus néhány jellegzetessége ugyan megőrződött náluk, ha a konkrét politikai környezettől függő variációkban is: ilyen a társadalmi egyenlőségnek, vagy a marginalizált társadalmi csoportok integrációjának elutasítása. Tagadják az emberek egyenértékűségének eszméjét is, amint ez a gyakran tetten érhető rasszista előítéleteikben, a nyílt idegen-ellenességben vagy az olykor csak érzékelhető, de rejtett antiszemitizmusban kifejeződésre is jut.

A populizmus fogalma másra vonatkozik: arra, hogy a politikát rendkívül leegyszerűsítve ábrázolják, és gátlástalanul mozgósítják a félelmeket, ellenérzéseket és más negatív érzelmeket bizonyos hatalmi célok elérésére. A mai jobboldali radikálisok főleg populista módszerekkel teremtik meg választói bázisukat. A populista politikus mindig egy kollektíva – rendszerint a nemzet vagy nép, egy etnikum – nevében lép fel, redukálja a demokratikus politikai folyamat komplexitását. A populizmus tehát kevésbé a tartalomra, mint inkább a politikai stílusra vonatkozik. “A populizmus politikai stílus, amely a népre mint homogén entitásra hivatkozik, közvetlen kapcsolatot hirdet a nép és populista vezetője között, és egyfajta törzsasztal-diszkurzust űz a politikában.” (Mudde 2000b.)

Cas Mudde szerint a populizmusnak igen különböző történelmi formái léteznek. Kelet- és Közép-Európában, mint tudjuk, főleg a korai agrárius populizmusnak vannak mély hagyományai. A populisták elutasították az ipari kapitalizmust, mint kizsákmányoló, emberellenes, ráadásul idegenek (németek, zsidók) által fenntartott rendszert. Ezzel szembeállítják és az égig magasztalják a társadalom “egyedül egészséges” részét, a parasztságot, amelynek felkent képviselői a populista irodalmárok és politikusok voltak. A vér és rög misztikumának ez a hagyománya különös feltámadást ért meg Kelet-Európában a rendszerváltás után, még ha legyengített formában is, miután az új elitek egy csoportja eszközként használta fel ahhoz, hogy a poszt-kommunista hatalmi harcokban saját vezetési igényét általa legitimálja. (Ennek volt hazai kifejeződése a népies-urbánus vita új kiadása, amelye a kívülállók számára már alig érthető és magyarázható.)

Az agrárius populizmus hagyománya összekapcsolódik két másféle populizmussal. Az egyik a gazdasági populizmus; ez az állam által irányított zárt nemzeti gazdaságra törekszik, amely korrigálja a piaci mechanizmusokat, kiegyenlítő jellegű gazdaságpolitikát folytat, és elzárkózik a világgazdasági hatásoktól. A gazdasági populizmus válasz volt a történeti laissez faire kapitalizmus kihívására és az abból származó tömeges elnyomorodásra. Legismertebb történeti formája a peronizmus volt Argentínában. Mindkét eddig tárgyalt irányzat, az agrárius és a gazdasági populizmus is egyaránt felléphet a pártpolitikai spektrum bal- és jobboldalán. Az agrárszocialista mozgalmak millenáris elképzelései és a gazdasági populizmus sok elemét megvalósító kommunista politika a baloldali változatot példázzák, míg a jobboldaliakat a történeti fasizmus integrálta.

Ma ezzel szemben a populizmus harmadik változata, a politikai populizmus dominál, amely a “tiszta nép” és a “korrupt elit” dichotómiájában gondolkodik (Mudde, 2000b). A politikai populizmus arra törekszik, hogy a fennálló renddel szembeni növekvő ellenérzéseket a maga szekerébe fogja. Ebben nacionalista, idegen-ellenes és antiglobalista érzésekre támaszkodik. Tartalmilag a globalizált “szép új világgal” kapcsolatos szorongásokat lovagolja meg, illetve Európa keleti felén a poszt-kommunista országokban kialakult szociális helyzetből eredő társadalmi konfliktusokra épít.

Ezért a mai populista tendenciák, történelmi előképeik ellenére, már nem történelmi alapon, hanem inkább a mai demokratikus politika ellentmondásaiból értelmezhetők. A frissen elnyert szuverenitás kiüresedése, a társadalmi kiszolgáltatottságból eredő politikai elidegenedés, a közösségi szolidaritás felbomlása, illetve a szorongás az eddigi szilárd identitásoknak a globalizálódással összefüggő fenyegetettsége miatt – ezek azok a demokratikus politika előtt álló új kihívások, amelyek a populista politika mai táptalaját adják. Ezért van az, hogy míg a hagyományos neofasiszta pártok és csoportosulások ma ugyanolyan elszigeteltek maradnak, mint korábban, és rendszerint elvéreznek a választásokon, az új populista pártok és mozgalmak erősödnek, és olykor meghökkentő választási eredmények elérésére képesek. Igaz, hogy ezek a populista erők is gyakran folyamodnak a történelmi fasizmusból ismert gondolati panelekhez és politikai érvekhez, lényegében véve mégis új jelenségről van szó.

A kelet-közép-európai kontextusra áttérve, az egész régióban a nyugati radikális jobboldali populizmushoz hasonló tendenciákra bukkanhatunk. Az újonnan kifejlődött politikai pluralizmus keretei között ugyan neofasiszta csoportosulások is felléptek, s kihasználva a szabadságot, gyorsan megszervezték magukat. De ugyanolyan esélytelenek maradtak, mint Nyugaton. Ezzel szemben a populizmus sokkal erősebbé vált, sőt mint politikai stílus mindinkább benyomul a legnagyobb pártokba is, bár egyes pártokban inkább tetten érhető, mint másokban. Ez mindjárt rámutat egy lényeges különbségre is a jobboldali populizmus kelet- és nyugat-európai helyzete között. Nyugat-Európában a jobboldali populista pártok még az esetleg jó választási eredményeik ellenére is a demokratikus politikai nyilvánosság fekete bárányai. Meg kell küzdeniük az elismerésért, miközben a konzervatív demokraták határozottan elhatárolódnak tőlük. Európa keleti felén ezzel szemben az ilyen pártok először is sokkal provinciálisabbak, régimódibbak, ami azzal is magyarázható, hogy többnyire a kommunista uralom előtti populista hagyományokból merítenek, éspedig nemcsak az agrárius hagyományból, hanem a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak és pártok – nálunk elsősorban a nyilaskeresztesek – eszmetárából is. Ennél is lényegesebb különbség azonban, hogy a radikális populista hagyomány mifelénk a középtől jobbra eső pártokban is erősen képviselve van. Ily módon a mérsékelt és a szélsőséges jobboldal határai gyakran képlékenyek, néhány kérdésben alig különböztethetők meg egymástól. Ennek fő oka az, hogy a gyenge konzervatív pártok a demokratikus baloldallal szembeni harcukban a populista tendenciákat szívesen használják fel eszközként. Míg tehát a jobboldali radikális pártok a nyugati demokráciákban peremjelenségek, Kelet- és Közép-Európában gyakran kisebb koalíciós partnerként szerepelnek a jobbközép pártok mellett, illetve a többség megszerzéséhez szövetségesként kínálkoznak számukra.

 

A jobboldali radikalizmus társadalmi gyökerei

 

Európa keleti felén a szélsőjobboldali tendenciák fellépése a kommunista rezsimek összeomlásával függ össze. A demokratikus áttörés Kelet- és Közép-Európában széles átalakulási folyamatot indított el, amelynek dinamikája a politikán túl megragadta a gazdaságot, sőt hamarosan az élet minden területét áthatotta. Az elhúzódó stagnálásból és válságból eredő rendszerváltás felszámolta a korábbi egypártrendszert, és további reformok útját egyengette. A politikában egyik napról a másikra új mozgalmak és pártok jöttek létre, és a szabad egyesületi szervezkedés nyomán a civil társadalom is kezdett újjáformálódni. A politikai átalakulás pedig megnyitotta az utat a piacgazdasági reformok, illetve az államosított ipar és a kollektivizált mezőgazdaság privatizációja előtt. Ezek a változások nemcsak a korábbi struktúrákat, kötődéseket és identitásokat ingatták meg, de széles rétegek puszta egzisztenciális biztonságát is. Amikor a politikai folyamat már nem tudta feldolgozni ezeket az új konfliktusokat, hamarosan láthatóvá váltak a demokratikus átalakulási folyamat árnyoldalai. Az egész régióban újra feltámadt egy túlfűtött nacionalizmus és radikális populizmus, bár nem mindenütt egyforma mértékben és hasonló intenzitással. Ez a fejlemény hamarosan visszafogta a fordulattal kapcsolatos kezdeti eufóriát. E vonatkozásban különösen katasztrofális hatása volt azoknak a fegyveres összetűzéseknek, amelyek az egykori többnemzetiségű országokban, a felbomló Jugoszláviában és a korábbi Szovjetunióban zajlottak. Senki nem becsülhette alá többé a szélsőséges ideológiák és politikák jelentőségét és erejét.

A Nyugat első reakciója az ámulat és elszörnyedés volt. Politikai esszéírók a történelem feltámadásáról és a démonok visszatértéről beszéltek, a harmincas évek démonaira, a fasizmusra célozva. A keleti posztszovjet térségben fellépő populista és szélsőjobboldali tendenciákat gyakran annak bizonyítékaként kezelték, hogy a kelet- és közép-európaiak politikai kultúrája alulfejlett. Ezek a népek olyan súlyos történelmi tehertételeket cipelnek magukkal, amelyek a feltevés szerint éretlenné teszik őket a demokráciára és a gyors európai integrációra. Az azóta feltárt részletesebb tények alapján ma már differenciáltabb kép bontakozik ki a térség populista és szélsőjobboldali tendenciáiról. A kezdeti sokk és tanácstalanság helyébe józanabb elemzések lépnek. Utólag inkább úgy tehető fel a kérdés, hogy vajon negyven évnyi baloldali diktatúra után valóban olyan meglepő volt-e egy éles jobboldali fordulat, egészen a szélsőségekig menően. Az a tény, hogy a radikális rendszerváltozást senki nem jósolta meg előre, ma érthetőbbnek tűnik, mint az a gyanútlanság, amellyel a rendszerváltás negatív szociális és politikai következményeit fogadták. A kelet- és közép-európai demokraták, ellenkezőleg, több joggal csodálkozhatnak azon, hogy ilyen tendenciák miként nyerhettek újra teret a nyugat-európai demokratikus jóléti államokban.

A szélsőjobboldaliság általános elemei, mint a nacionalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, és az erős állam eszméje (rendteremtő hatalomként és szociális korrigáló szerepében) a közép-kelet-európai kontextusban új aspektusokkal bővül, mint amilyen a szélsőséges antikommunizmus, az etnikai konfliktusok szítása, a pluralizmus-ellenesség és intolerancia mindenféle kisebbséggel szemben. De társulnak ehhez hagyományosabb elemek is, mint az Amerika-ellenesség, a nyugati konzum-kultúra általános elutasításának értelmében.

Miben kereshetjük a jobboldali radikális és populista áramlatok fellépésének legfontosabb okait? Részben persze az új demokráciák előtörténetében, mindenekelőtt a két háború közötti korszak újraélesztett tradícióiban, amelynek konfliktusait a kommunista diktatúra elnyomta és befagyasztotta. Akkoriban az egész régióban erőteljes populista tendenciák léteztek, s mindenütt fasiszta mozgalmak és pártok is felléptek. A háború előtti rezsimek – Csehszlovákia kivételével – tekintélyuralmi (autoriter) rezsimek voltak, legtöbbjük rövid úton a Harmadik Birodalom szövetségesévé is vált. Elnyomták, sőt üldözték a demokratikus erőket, és gyakran együttműködtek a Holocaust végrehajtásában. Politikailag leginkább exponált képviselőik a szovjet csapatok bevonulása elől Nyugatra menekültek. 1989 után sokan újra jelentkeztek, és néhányuk meg is próbált beszállni a posztkommunista politikába. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emigráció túlnyomóan jobboldali radikálisokból állt volna, ellenkezőleg. Demokraták alkották a messze legnagyobb részüket (magyar vonatkozásban például ’56-os menekültek). Az egyes országok helyzete azonban e tekintetben nagyon eltérő, és egyedi elemzést igényelne.

Ugyanakkor a jobboldali radikális tendenciák fő oka, mint korábban hangsúlyoztam, ennek ellenére nem az érintett országok tekintélyuralmi előtörténete iránti nosztalgiában, hanem sokkal inkább a mai átalakulás problémáiban gyökerezik. A gyökeres változások által életre hívott gazdasági, politikai, szociális és kulturális válság kedvezett a jobboldali radikális mozgalmak és pártok fellépésének, és meghatározza játékterüket. Nem mindenki volt képes mindjárt átállni az új viszonyokra. Különösen az átalakulási folyamat vesztesei feltehetően fogékonyabbak a populista és jobboldali radikális argumentációra, habár általánosságban ez nem állítható mindenkire nézve. Magyarországon például a MIÉP a maga követőit inkább az egykori “keresztény-nemzeti középosztály” tehetősebb leszármazottaiból verbuválja. Tagságának bizonyos értelmiségi felülreprezentáltsága viszont eredhet abból is, hogy az állam részleges kivonulása a kultúra finanszírozásából sokak egzisztenciája alól kihúzta a talajt, és megrendítette hagyományos, nemzeti kultúrahordozói identitásukat. Ahogy a politikai kultúra-kutatások is igazolják, nincs minden állampolgár szilárdan meggyőződve a liberális piacgazdaság áldásos voltáról, különösen, ha az munkahelyének és jövedelmének elvesztésével jár együtt. Ugyanakkor sokaktól idegen a politikai pluralizmus vagy a liberális tolerancia is.

A gazdaság transzformációs válsága a legtöbb állampolgárt igen keményen sújtotta, miközben eredetileg egészen mást vártak a rendszerváltástól. A (kevés kivétellel) magas eladósodottság, és a versenyképtelen gazdasági szerkezet radikális megoldásokat követelt, akár sokkterápia útján, akár fokozatosabb alkalmazkodási kényszer formájában. Száguldó infláció, növekvő munkanélküliség, a reáljövedelmek alapos megcsapolása mindenütt elkerülhetetlennek látszott, ha nem is azonos mértékben. Dimenzióiban ez a válság teljességgel összemérhető a harmincas évek nagy világgazdasági válságával. A transzformációs válság időszakában a GDP jelentősen, 15-40%-os arányban csökkent az egész régióban, és a reformországokban is csak 2000-re érte el ismét az 1989-es szintet. (Tóth-Grajczar 2001. 40. skk.) A reáljövedelmek erősen csökkentek, és még most is az 1989-es szint alatt maradnak, ráadásul a korábbinál lényegesen egyenlőtlenebb elosztás mellett. A szociális polarizációból és elszegényedésből adódó frusztrációval a demagógok mindig könnyen visszaélhetnek, miközben az eladósodási válság és a nyugati pénzen végbement privatizáció könnyen azonosítható bűnbakokat is felkínál: a nemzetközi (zsidó, német, amerikai) nagytőke és intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank formájában, amelyek úgymond szándékosan tönkretesznek bennünket. A mély szociális válság ingerültséget keltett, és fokozta az intoleranciát egyes kisebbségekkel (főleg a romákkal) szemben is, melyekre átirányíthatták az indulatokat.

A gazdasági és szociális válság mellett azonban ideológiai és politikai tényezők nem kevésbé hatottak a jobboldali radikális tendenciák fellépésére. Első helyen az újra felerősödő nacionalizmust kell említeni az egész régióban. A nacionalizmus a kollektív identitás ideológiai formája, amely éppen válságos időkben, a korábbi politikai és szociális kötődések felbomlásakor könnyű azonosulást kínál egy szélesebb közösséggel, és ezáltal biztonságot nyújt az elbizonytalanodott embereknek. Ernst Gellner angol kutató úgy vélte, hogy egy gyengén fejlett civil társadalomban (ami a kommunista uralom egyik következménye) a nacionalizmus a legkönnyebben hozzáférhető azonosulási forma széles tömegek számára. (Gellner, 1993.) Nem is annyira a fellépése kelt meglepetést, mint inkább a viszonylagos gyengesége és mérsékelt formája (legalábbis Közép-Európában). Intenzitása persze nagymértékben a rendszerváltozás körülményeitől függ. A nacionalizmus ott a legerősebb, ahol új állam keletkezett, és az új állami-politikai identitás ideológiai és kulturális alátámasztásra szorul. Ott, ahol ez a folyamat heves konfliktusokkal, sőt esetleg háborúkkal járt együtt, a nacionalizmus egészen a sovinizmusig fokozódott, és az identifikációt gyakran a rivális nemzetiségekkel illetve etnikumokkal szembeni gyűlölet érzése kísérte.

A másik forma a nacionalizmus szítása a régi vagy az új elitek legitimációs céljai érdekében. Az első esetben az egykori nomenklatúra éllovasai a kollektív ideológia kommunista válfajáról könnyűszerrel átnyergeltek annak nemzeti válfajára, s hogy megőrizzék a hatalmukat, éles nacionalista kurzust vezettek be. Ez főleg a Balkánon és a Szovjetunió dél-ázsiai utódállamaiban volt feltűnő. A második esetet azok a konzervatív politikusok képviselik, akik a nemzeti identitás és a nemzeti mítoszok erősítését korábban elvesztett és most visszanyert történelmi vezető szerepük legitimációjára kívánták felhasználni. Amint Miroslav Hroch fogalmazott (Hroch, 1993), az új ambíciózus elitek, akiknek váratlanul ölébe hullott a hatalom, bizonytalanságukban ideológiai támaszt kerestek. Integráló ideológiaként a historizáló nacionalizmusra hivatkoztak, és miután a népesség nem hajlott azonnal ennek a koncepciónak az elfogadására, valódi kultúrharc tört ki, melynek fő terepe a média feletti ellenőrzésért folyó küzdelem lett. A nacionalizmusnak persze nem kellett okvetlenül szélsőséges formát öltenie. Azonban a történeti kontinuitás helyreállításának jogos igénye egyszersmind a két háború közötti korszak nagyon problematikus tekintélyuralmi hagyományainak rehabilitációját is magával hozta. Eközben a konzervatív és a szélsőséges jobboldal között már a második világháború előtt sem voltak mindig világosak a határok. Ezért most sem egy modern, demokratikus, hanem egy sok antidemokratikus elemmel terhes konzervativizmus jött létre, amely jó hátteret és táptalajt kínált a szélsőjobboldali tendenciák megerősödése számára.

A rendszerváltás utáni első esztendők hektikus pártpolitikája és a széles közvéleményben ennek nyomán terjedő pártokkal szembeni ellenségesség is hozzájárult a jobboldali radikalizmus megerősödéséhez. A pártok szervezettségi foka általában rendkívül alacsony, inkább káder- mint tömegpártok, melyek egy vagy néhány vezéregyéniség köré tömörülnek. Ez jó talaja a politikai demagógiának, amely a szélsőséges megszólalásokat a figyelemfelkeltés eszközeként használja fel. A gátlástalan, durva kiszólások hozzájárultak a közéleti diskurzus nyersebbé válásához, és egyre lejjebb szállították a kimondhatóság erkölcsi küszöbét.

Mivel az átalakulási folyamat az egyes országokban nagyon különböző politikai feltételek közepette ment végbe, a mozgalmak és pártok a jobboldali szélsőségesség nagyon különböző megnyilvánulási formáit teremtették meg. A következőkben ezeket a szélsőséges tendenciákat elsősorban a visegrádi országcsoportban követjük nyomon, majd egy rövid kitekintéssel néhány következtetés levonására teszünk kísérletet.

 

Lengyelország és Magyarország

 

Lengyelország és Magyarország a nyolcvanas évek óta a demokratikus átalakulás éllovasa volt. A rendszerváltást követően mindkét országban markáns jobboldali radikális tendenciák léptek fel, eddig azonban a politikai rendszer peremén maradtak.

A lengyel szélsőjobboldaliságról írott kiváló tanulmányában, melyre a továbbiakban döntően támaszkodom, David Ost a lengyel radikális jobboldal fő problémájának azt a tényt tekinti, hogy ma nincs olyan plauzibilis ellenségük, akire a felgyülemlett gyűlöletet rázúdíthatnák (Ost, 1999, 88.). A két világháború közötti Lengyelországban létezett egy erőteljes populista hagyomány, amely főleg a kapitalizmus, a németek és a zsidók ellen irányult. Az ország elleni náci-német támadás az egyébként sem nagyszámú lengyel fasiszták politikája alól kihúzta a talajt. A háború után pedig a kommunisták integráltak sok populistát. Mára a helyzet nagyon megváltozott. Gyakorlatilag nincsenek már az országban zsidók, a német-lengyel kapcsolatok jók, a kapitalizmust pedig a szélsőjobboldali erők is támogatják, még ha úgy vélik is, hogy nagyon különböznie kellene jelenlegi formájától.

A hagyományos szélsőjobboldaliság a kommunista korszakban legfeljebb a lengyel emigráció köreiben élt tovább, miközben semmilyen szerepet nem játszott a kommunista uralommal szemben formálódó ellenzékben. Egyedül a Leszek Moczulski irányítása alatt álló radikális nacionalista KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) keretében, valamint néhány antiszemita publikációban jelentek meg szélsőséges tendenciák. Csak az 1989-es rendszerváltás után lépett színre a jobboldali radikalizmus, kezdetben a mérsékelt jobboldallal együtt. Mindkét mozgalom közösen és provokatív éllel lépett fel május elsején a Varsói Kultúrpalota épületében. A legismertebb mozgalom a “Lengyel Nemzeti Közösség” volt Boleslav Tejkowski vezetésével, amely a Szolidaritást mint a zsidó nacionalizmus lengyel-ellenes eszközét támadta. A további szervezetek közül a “Nemzeti Mozgalom” említésre méltó, amely a húszas évekből származó, Roman Dmowski által képviselt antiszemita tradíció nyomdokába lépett. Lengyelország a lengyeleké – hirdették, és azt hangoztatták, hogy a lengyel államnak a lengyel nemzet államának és nem pusztán a lengyel állampolgárok államának kell lennie (Ost, 1999, 94.). Mindkét említett szervezet kicsi volt, és csak néhány száz követője volt. Az első jól szervezett mozgalom a “Lengyel Nemzeti Front” volt Janusz Bryczkowski irányítása alatt (miután a politikust kizárták a Zöld Pártból). A demokráciát a nép becsapásaként szidalmazta az átalakulás kísérőjelenségei, így a magas munkanélküliség, a társadalom szétrombolása, a rablás és a korrupció miatt. Mindezért szerinte a kisebbségek a hibásak, a zsidók, a romák és a külföldiek, akik ellen gyakran el is követtek fizikai atrocitásokat. Tejkowskit 1995-ben két év felfüggesztett börtönre ítélték az uszítás és faji sértegetések miatt. A szervezet a Zsirinovszkijhoz fűződő jó kapcsolatairól is hírhedtté vált. Később a “Lengyel Nemzeti Újjászületés” váltotta fel, a legfontosabb neofasiszta szervezet Adam Gmurczik vezetése alatt.

Ezeknek a neofasiszta szervezeteknek csekély politikai súlya volt. Erőteljesen lépett színre viszont a politikai populizmus, amely már az 1990-es elnökválasztáson is jelentkezett, a kanadai emigráns Stanislav Timinsky és szervezete, az “X-párt” formájában. Timinsky megpróbálta populista ígéretekkel a maga oldalára állítani a sokkterápiába belefáradt és kétségbeesett választópolgárokat. Az elnökválasztást azonban nem tudta megnyerni, és pártja csupán 2,7%-ot ért el az 1993-as parlamenti választásokon.

A lengyel hagyományokban mélyebb gyökerei vannak az Andrzej Lepper vezette “Agrárius önvédelem” nevű, főleg a kisparasztokat összefogó szervezetnek. Vezetőjük, akit David Ost Robin Hood és Mussolini sajátos keverékeként jellemez (Ost, 1999, 97), folyvást a gazdaságpolitika bűnös liberalizmusa ellen mennydörög. Az 1993-as választásokon 2,8%-ot ért el. Azóta Lepper pártja erősödik, és a legutóbbi választásokon már másodszor jutott be a szejmbe, a szavazatok 10,2%-át és 53 mandátumot szerezve. Az 1993-as parlamenti választáson ebből a pártcsoportból még csak a KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) tudta átlépni az 5%-os küszöböt.

De a kevésbé radikális jobboldali konzervatív pártokban is találunk szélsőséges elemeket és eszméket. Említésre méltó Wieslaw Chrzanówski professzor vezette a “Keresztény Nemzeti Unió”, amely megkísérelte egyesíteni a jobbközép és a szélsőjobboldali politika szempontjait, a keresztény értékek hangsúlyozását gyakran igen kevéssé keresztény antiszemita érveléssel elegyítve. A másik hasonló szervezet a Jan Olszewski és Antoni Macierewitz által vezetett “Mozgalom Lengyelország Újjáépítéséért”. E párt ideológiáját összeesküvés-elméleti feltevések hatják át, bírálják a “lengyelellenes” kapitalizmust, és egy igazi, becsületes, lengyel kapitalizmust kívánnak a helyébe állítani. Ez, bármilyen naiv, igen jól cseng azoknak a munkásoknak a fülében, akik a rendszerváltás vesztesei lettek.

A jobboldali populista politikai színtéren nem pártpolitikai szereplőket is bőven találunk. Az egyik ilyen a “Mária Rádió” nevű befolyásos adó, mely egyfajta katolikus fundamentalizmust képvisel. Manicheus stílusban a világot mint az erkölcsi Jó és a Gonosz küzdelmének helyszínét mutatja be. Militáns stílusát a katolikus egyház is kínosnak találta, és késztetve érezte magát, hogy elhatárolódjon az adótól. Vannak ezen kívül olyan médiasztárok, mint például Wojciech Cejrówski, akik saját politikai tévé-show műsorukban demagóg módon az új jobboldal világnézetének adnak hangot. A “Republikánusok Ligája” Mariusz Kaminski vezetésével ugyancsak egy utópikus kapitalizmust hirdet meg, amely a rendes, becsületes embereket jutalmazza, valamint olyan keresztény világot hirdet, amelyben a baloldalnak nincsen helye a nap alatt. A “Független Diákok Szövetsége” segítségével zavargásokat szerveznek a baloldali és liberális politikusok fellépésein. Új médiumok, mint a Fronda c. folyóirat, ugyancsak fundamentalista nézeteket terjesztenek, és támadják a felvilágosodást, a liberalizmust és a baloldalt.

Jobboldali radikális tendenciák a Szolidaritáson belül is felléptek, ami David Ost szerint külön magyarázatot kíván. A nemzeti ügy a Szolidaritás ellenzéki időszakában mindig is nagy hangsúlyt kapott, és az is ismert, hogy a katolikus egyház erősen támogatta a mozgalmat. Ennek ellenére az ellenzéki időkben a Szolidaritásnak liberális értelmiségi tanácsadói voltak, és vezetőik is részben közülük kerültek ki. A fordulat után, amikor elkezdődött a liberális sokkterápia, a munkások fizették ezért a legnagyobb árat. Egyre több jobboldali populista támadás érte a “rabló privatizációt”, szembeállítva egy “univerzális privatizációval”, amelyből a munkások is kivehetnék jogos részüket. Élesen bírálták a “lengyelidegen”, külföldiek által uralt kapitalizmust. Ursus Wrzodak munkásvezér környezetében egy zaklatott jobboldali radikális protesztkultúra fejlődött ki. Programja szerint a gazdagságot és hatalmat a nemzet valódi képviselőinek a kezébe kell átadni, akik egy igazságos kapitalista rendszert vezetnének be, amelyre a keresztény erkölcsi értékek, a kistulajdon elsőbbsége, és az intakt családok lennének jellemzők. David Ost ennek a jobboldali elhajlásnak a forrását a munkásoknak a politikából való kizárásában, elszegényedésében és kiszolgáltatottságában látja. Az irracionális összeesküvés-elméletek nyelvének és az antiliberális, sőt antidemokratikus eszméknek az elsajátítása reakció volt arra, hogy a liberálisok az ész nevében elviselhetetlen áldozatokat követeltek a munkásoktól, anélkül, hogy bármivel kompenzálták volna őket (Ost, 1999, 105 skk.). Haragjukat könnyen mobilizálhatták a radikális jobboldaliak, akik 1996-ban a Szolidaritás Választási Szövetség keretében a szejmbe is bejutottak. David Ost szerint a munkásokat előbb ismét integrálni kell a demokráciába és az új rendszerbe ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék. A radikális jobboldal befolyását hosszabb távon nem ítéli sikeresnek, mert a Szolidaritás végső soron mégiscsak szakszervezet, amelyik egy demokratikus ethoszra épül. Ezzel pedig egy jobboldali tekintélyelvű uralom nehezen egyeztethető össze (Ost, 1999, 108.).

 

Magyarországon a fordulat előtt jobboldali radikális tendenciáknak nyoma sem volt. A nyolcvanas években formálódó ellenzékben két fő áramlat volt jelen, a liberális és a nemzeti demokratáké, melyekből később két külön párt jött létre, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum. Míg a nemzeti demokraták körében a népies populizmus eszméi népszerűek voltak, távol álltak a jobboldali radikalizmustól. Inkább baloldalról bírálták a fennálló államszocialista rendszert, mintsem jobbról. A szélsőjobboldali potenciál csaknem teljesen eltűnt Magyarországról a háború után, ilyen körök legfeljebb az emigrációban élhettek tovább. És ott is viszonylag elszigeteltek voltak és azok is maradtak, mert az 1956-os emigrációs hullám is túlnyomóan meggyőződéses demokratákból állt.

A populista hagyománynak már a világháború előtt is éppúgy léteztek baloldali, mint jobboldali megnyilvánulásai. (Laczkó, 1996, 107 skk.) Később a baloldaliakat a kommunista rezsim integrálni tudta, kevés, de fontos kivételekkel, mint például Bibó István, akinek életműve 1989-re már minden demokratikus mozgalom számára irányadóvá vált, és nevét sok irányzat tűzte a zászlajára.

Az 1989-es fordulat után hamarosan kicsiny, de annál hangosabb újfasiszta csoportok léptek fel, és kiépítették szervezeteiket. Taglétszámuk mindvégig rendkívül alacsony maradt, soha nem lépte át a néhány százat. A háttérben rendszerint egykori nácik (magyar kontextusban nyilasok) álltak, akik külföldről finanszírozták és instruálták magyarországi helytartóikat. 1994-ben újraélesztették Szálasi egykori “Hungarista Mozgalmát”. (Szálasi Ferencet a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégeztette.) Két szélsőséges párt alakult meg, az egyik a Világnemzeti Népuralmista Párt, amelynek már a nevében kifejeződik ideológiai zavarossága; ezt az Ausztráliából haza települt Szabó Albert alapította. A másik a “Nemzeti Arcvonal”, Györkös István vezetése alatt. Ott folytatták, ahol a fasizmus abbahagyta: éles rasszizmus és antiszemitizmus, militarista gesztusok, népnemzeti fasiszta jelszavak és heves antikommunizmus a fő ideológiai jellemzőik. Szabó Albert pártja inkább nevetséges, mint félelmet keltő utcai fellépéseket rendezett, bár meg kell engedni, hogy a nácizmus sok áldozata számára a fekete egyenruhába bújtatott skinheadek katonai felvonulása nyílt provokáció volt, félelmet gerjesztett bennük és mélyen sértette őket. Hogy nagyobb szimpátiát ébresszen pártja iránt, Szabó később “Magyar Népjóléti Szövetségre” változtatta a párt nevét. Szabót többször is bíróság elé idézték “közösség elleni izgatás” vádjával, de soha nem ítélték börtönre, legfeljebb felfüggesztett büntetést kapott. 2000-ben feladta, és visszament Ausztráliába. Szélsőséges pártja soha nem tudta áttörni az elszigeteltség falát.

Mindkét említett párt politikailag jelentéktelen maradt, és a választásokon nem ért el komoly sikert. A skinhead-mozgalomra támaszkodtak, amely biztosította rendezvényeiket. Ez a mozgalom ifjúsági szubkultúra-jelenségként keletkezett és vált divatossá, főleg peremhelyzetű fiatalok köreiben. Tagjai a rendszerváltás utáni anomikus helyzetben, amikor a rendőrség is eléggé bénult volt és kerülte a nyílt konfrontációkat, több atrocitást követtek el a romák és a külföldiek, de zsidók ellen is. Mégis több jobboldali populista politikai erő szükségét érezte annak, hogy szárnyai alá vegye és bátorítsa őket, és “nemzeti érzelmű ifjakként” vette őket védelmükbe. A Magyar Demokrata Fórumon belül Királyné B. Izabella parlamenti képviselő gyámolította a skinheadeket, a Kisgazdapárt pedig egészen 1995-ig, a MIÉP-nél is tovább tűrte el a skinheadeket saját soraiban mint egy speciális csoportot, és csak a közvélemény nyomására távolította el őket a pártból.

A pártokon kívül is léteznek újfasiszta csoportosulások, melyek felvették a kapcsolatot hasonló külföldi szervezetekkel, melyek aztán pénzzel és know-how-val is ellátták őket. Ez a nemzetközi kapcsolat főleg a budai Várban szervezett, parádés fasiszta felvonulásokon vált nyilvánossá, ahol a bekerített fasiszta alakulatok 1945 február 15-i kitörésének évfordulóját ünnepelték meg. 1998-ban beavatkozott a rendőrség: este egy mulatóban verekedést provokáltak, ezt követően sok külföldi, köztük osztrák, cseh és német neofasisztát is őrizetbe vettek, és végül kiutasítottak az országból. Időközben a skinhead mozgalom kifulladt, kisebb lett és befolyása meggyengült.

Ha a neofasiszta pártok és csoportok elszigeteltek és gyengén maradtak is, a pártrendszer jobboldali spektrumában erőteljes szélső irányba történő elmozdulással találkozhattunk. Két párt játszott ebben fő szerepet: az egyik a Kisgazdapárt, a másik az 1993-ban a Magyar Demokrata Fórumból kizárt Csurka István körüli, számszerűen is jelentős csoportosulás. Ami a Kisgazdapártot illeti, ennek történeti elődje inkább baloldali beállítottságú volt, bár a háború után a szabad mozgásukban korlátozott polgári pártok szavazói által kitüntetett gyűjtőpárttá vált. 1989-es újraindulása után azonban a párt jobboldali populista irányba tolódott el. A jó svádájú budapesti ügyvéd, dr. Torgyán József vezetése alatt a párt egyre inkább egy szélsőségesen antikommunista és nacionalista rétegpárt irányába fejlődött, mely főleg a kisparasztok és a vidéken élő kispolgárok érdekeit volt hivatva képviselni. A pártvezér főleg a mezőgazdasági szövetkezeteket támadta, szidalmazta a nagyüzemeket vezető “zöldbárókat”, és teljes reprivatizációt követelt az 1947-es állapotok szerint (amikor is a földosztás már megtörtént, de a sváb parasztok többségét is elűzték már). Említésre méltó, hogy a paraszti “vér és rög” misztikumából Torgyán csak a rögöt őrizte meg. Nyilvános fellépésein inkább tradicionalista módon érvel, mintsem radikális jobboldaliként; populista retorikájában inkább politikai vádakat fogalmazott meg, és került minden antiszemita vagy rasszista megnyilvánulást. Az FKGP az első és a harmadik törvényhozási ciklusban a domináns jobbközép párt (előbb az MDF, majd a Fidesz) koalíciós partnereként szolgált. A pártot csak 2001-ben morzsolta fel a korrupciós botrányok halmozódása, melyeket a domináns kormánypárt, a Fidesz kihasznált ellene. A párt több kisebb frakcióra és pártra bomlott fel, miáltal eljátszotta esélyeit a következő választásokra.

A másik jobboldali radikális párt, a MIÉP a rendszerváltás konkrét lezajlása felett érzett csalódás nyomán jött létre. Vezetője a tehetséges drámaíró, Csurka István, aki meghatározta a párt ideológiáját és stratégiáját. Egy 1992-ben megjelent pamfletjében meghirdette, hogy nem ment végbe valódi rendszerváltozás. Elégedetlenségének adott hangot a fordulat kompromisszumos jellege miatt, és kemény leszámolást követelt a korábbi elittel, átfogó elitcserét, ha kell, a jogállami normákat mellőző eszközökkel is. (Erre válaszolta állítólag a szembeszegülő Antall József miniszterelnök, hogy “tetszettek volna forradalmat csinálni!”.)

Csurka az amerikai és zsidó tőke összeesküvését látta a rendszerváltás folyamatában, szövetségben az egykori nómenklatúrával. A rendszerváltás addigi menetében szerinte csak annyi történt, hogy a régi nómenklatúra politikai hatalmát most gazdasági hatalomra cserélte fel. Bírálta a “rablóprivatizációt”, melyen keresztül az országot kiárusítják a korábbi menedzsereknek és a nemzetközi tőkének. A magyar politikát szerinte egy Washington–Tel Aviv tengely irányítja, az államfő cinkos együttműködésével. Felpanaszolta a Trianoni Szerződést, és a szomszéd szövetségi államok, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása nyomán felvetette a határrevíziót. A magyarság biológiai romlásáról is beszélt, melynek genetikai állományát szerinte főleg a cigányok veszélyeztetik. További összeesküvés-elméleti, antiszemita és rasszista érvek mellett a revizionista alaphang az, ami az általa “nemzeti radikalizmusnak” nevezett politikai irányzatot máig jellemzi.

Csurka az MDF alelnökeként, megszervezte a Magyar Út Körök mozgalmát a kormánypárton belül, úgyhogy kizárása után azonnal önálló frakciót és pártot tudott alakítani, melyekbe magával vitte a párt jelentős részét. Ezzel bizonyosan hozzájárult az MDF katasztrofális választási vereségéhez 1994-ben. Ennek ellenére az új párt csak 1998-ban ugrotta át az 5%-os választási küszöböt és került be az Országgyűlésbe. Önálló frakciót csak alkotmánybírósági ítélet alapján tudott alkotni (miután csak 14 képviselője volt, a házszabály által előírtnál eggyel kevesebb), így e frakció léte a további lemorzsolódások miatt végig a legfőbb kormánypárt kegyétől függött. A MIÉP érdekes szerepet töltött be a magyar parlamentben: ellenzéki pártként az ellenzék ellenzékének szerepét játszotta el, és nehéz döntéseknél mindig kisegítette a kormánypártokat. Ez a szerepe főleg azután vált fontossá, miután szétesett a Fidesz koalíciós partnere, a kisgazdapárti frakció (és a kormány parlamenti többsége alaposan megcsappant). A Fidesz a MIÉP szolgálatait a közmédiában megszerzett pozíciókkal jutalmazta. A megnőtt propaganda-lehetőségek alapján a MIÉP már nagy választási sikerekről álmodott a következő választásokon.

A szélsőséges nacionalista és antiszemita alaphang ellenére – amelyet csak ügyetlenül leplez egy kódolt nyelvhasználat – a MIÉP nem újfasiszta párt. Felhasznál ugyan ideológiai díszítőelemeket a náci beszédből, például szívesen szól az élettérről, a liberálisokat és szocialistákat judeobolsevikként együvé csapja stb. Csurka hajlik arra is, hogy minden más pártot kizárjon a magyarság képviseletéből önmagán és a Fideszen kívül. Ez a fajta nacionalizmus mindenekelőtt politikailag motivált, miután a nemzeti kisebbségek nem számosak és jól integráltak. Így főleg politikai ellenfeleiről jelenti ki, hogy azok “idegenszívűek”, és a nemzeti erőknek a nemzetidegen erőkkel szemben folytatott kultúrharcában számára minden eszköz jogosnak tűnik. Csurka az erős rendteremtő állam híve, és nem sokat tart a jogállami garanciákról. Emellett szívesen mennydörög a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank “kamatrabszolgasága” ellen is, megkülönbözteti a harácsoló és a teremtő tőkét stb. Ezek valóban a náci ideológiából lesüllyedt “kultúrjavak”, de modernizált formában használja fel őket. Egyre inkább antiglobalista érveket használ föl, és jó kapcsolatokat ápol Le Pennel, Jörg Haiderrel és más országbeli jobboldali populistákkal.

A párt azonban gyakran tesz szóvá szociális problémákat, és állít pellengérre olyan társadalmi visszásságokat is, amelyeket más pártok legszívesebben elhallgatnának. Ez sokakban rokonszenvet vált ki, és követőket szerez neki. A párt tagsága 16-18 ezerre nőtt a kormányzati periódus alatt, és a pártvezér szeme előtt már Haider példája lebegett: megkerülhetetlen koalíciós partnerré lenni a következő választások után. Követőinek többsége érdekes módon Budapestről jön, és ott is az elegánsabb budai kerületekből, ahol leginkább koncentrálódnak az egykori keresztény-úri középosztály leszármazottai. Választói és követői között általában felülreprezentáltak a kispolgárok és az államfüggő értelmiségiek, ami sokat elárul ennek a fajta populizmusnak a szociológiai karakteréről.

Amióta a párt a parlamentbe került, Csurka visszafogottabbá vált, és megfontolt államférfi alakját ölti. Pártjából kizárta azokat az alapszervezeteket, amelyek újfasiszta csoportokkal működtek együtt. Arra törekszik, hogy középutat találjon a jobboldali radikalizmus és egy populista néppárt között. Az elsődlegesen negatív propaganda mellett utópikus jövőképről is gondoskodik: szemei előtt Magyarország mint regionális középhatalom lebeg a Kárpát-medencében, mint a többi szomszédja fölött álló, szuverén erő. Eszménye továbbá egy nemzetileg zárt, dominánsan kistulajdonosi magyar kapitalizmus, melyet egy etnokratikus vezetői elit irányít, amely ókonzervatív stílusban mutatja a jámbor népnek a fényes jövőbe vezető utat, kemény ellenőrzés alatt tartva a liberális akadékoskodókat és a szocialistákat (akik csak báránybőrbe bújt farkasok). Az európai integrációt először elutasította, agitált a NATO-tagság ellen is, a parlamentben azonban reálpolitikusként aláírta azt a nyilatkozatot, melyet az összes párt nevében tettek az uniós csatlakozás mellett.

Mint a polgári pártok számára kormányzó többséget biztosító erő, a MIÉP befolyásosabbá vált a magyar politikában, mint amit a parlamenti mandátumokban kifejezett politikai súlya indokolt volna. (Különösen igaz ez a médiapolitikára, az újra fellángoló kultúrharc közepette, amely a történelem és a nemzeti kultúra kisajátításáért folyik.) Az a tény, hogy a MIÉP-et a jobboldali pártok szalonképes partnernek fogadták el, sokban hozzájárult a magyar politikai kultúra eldurvulásához, amelyről egyszer már több európaiságot feltételeztünk. Az a populista politikai stílus, amely nyersen leegyszerűsíti a politikai viszonyokat, és könnyen azonosítható társadalmi csoportokat a nyilvános haragnak és gyűlöletnek szolgáltat ki, lebontja a morális gátakat a nyilvános politikai diskurzusban. Napról napra tágítja a szélsőséges vélemények kimondhatóságának a határait. Ennek két fontos következménye közül az első az, hogy a szolid polgári középpártok is fogékonyabbak lesznek a populizmusra. Erős nacionalista és populista áramlatok voltak érzékelhetők a kormányzati politikában is, ami látható abból, hogy a fő kormánypárt (a Fidesz), a nemzet egyedüli képviseletének igényével lépett fel. Nem azt mondja, hogy az ellenzék pártjainál, a liberálisoknál és a szocialistáknál jobban képviseljük a nemzet érdekeit, hanem azokat (legalábbis a politikai retorika és propaganda szintjén) eleve kizárja a nemzeti érdekek jogos képviseletéből. Ezáltal egy tekintélyelvű (autoriter) politikai stílust tesz uralkodóvá. A Fidesz–Magyar Polgári Párt ennek szellemében arra ragadtatta magát, hogy átlépje a konszenzuálisan kialakított demokratikus játékszabályokat, és sokat tett azért, hogy korlátozza az ellenzék politikai játékterét.

A jobboldali populista elemek beemelése a magyar politikai kultúrába a polgári pártok által egyben egy széles és tarka szélsőjobboldali szubkultúrát is legitimál, melyben a legbizarrabb eszmék is szalonképesek lesznek és nyilvánosan képviselhetővé válnak. Boltjaikban az egész egykori fasiszta és irredenta irodalom fellelhető és megvásárolható, Hitler Mein Kampf-jától a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig és a szélsőjobboldal prominens képviselőinek memoárjaiig. A közelgő választások előtt Csurka így definiálta pártját a választási plakátjain: “A MIÉP a nemzeti erő! Se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem keresztény és magyar!” Választói jelszava szerint célja gyarapítani, megtartani, visszaszerezni. Az utóbbit nyilvánvalóan az irredentizmus szellemében kell értelmezni.

A 2002-es választások nem váltották be a MIÉP vezérének reményeit. Magyarország fontos lépést tett a demokratikus konszolidáció útján, amikor mindkét tárgyalt párt, a Kisgazdapárt és a MIÉP is kiesett a parlamentből, miután az előbbi a szavazatok kevesebb, mint egy, az utóbbi pedig csak 4,36%-át tudta megszerezni.

 

A Cseh és a Szlovák Köztársaság

 

Csehszlovákia “bársonyos forradalmában” a jobboldali radikális erők éppoly kevéssé játszottak szerepet, mint a régió többi országában. A nacionalista és populista tendenciák csak akkor erősödtek meg, amikor a demokratikus erők gyűjtőmedencéjeként szolgáló “Polgári Fórum”, illetve szlovák oldalon a “Nyilvánosság az erőszak ellen” mozgalom felbomlott, és létrejött a valódi politikai pluralizmus azoknak a pártoknak a kialakulásával, amelyek 1992 óta meghatározzák a politika színterét. A rendszerváltással járó belső konfliktusokat felszított nacionalista érzelmek kísérték, amelyek végül a szövetségi köztársaság felbomlásához vezettek. A két állam szétválása példamutatóan békés módon zajlott le, mégis növelte a populista politika esélyeit a következő parlamenti ciklusokra. A cseh parlamentarizmus jellemzője lett, hogy benne mind a baloldali radikális (kommunista), mind a jobboldali radikális pártok erőteljes képviseletet nyertek, a mandátumok egyötödét birtokolva. A többi, középre húzó pártoknál a populizmusnak legfeljebb gazdasági, nem pedig politikai változata volt jelen (ULC, 19996, 90 skk.). A Cseh Köztársaság demokratikus pártjai az olykor elkeseredett viták ellenére nagyon is konszenzus-képesnek mutatkoztak.

A Cseh Köztársaságban a legfontosabb jobboldali radikális szervezet a Miroslav Sladek vezette “Republikánus Párt” (SPR-RSC, azaz a Köztársaság barátai – Csehország Republikánus Pártja) volt. Ez volt az első jobboldali radikális párt a régióban, amely bevonult a parlamentbe is. A pártot már 1990-ben megalapították, és az 1992-es választásokon a szavazatok 5,98%-át szerezte meg a cseh képviselőházban, 14 mandátumhoz jutva, a szövetségi parlamentben pedig a szavazatok 6%-ával 8 mandátumot kapott. Az 1996-os csehországi választásokon a párt a szavazatok 8%-át szerezte meg, és ezzel úgy tűnt, hogy végképp stabil helyet biztosított magának a cseh parlamenti demokráciában. A következő választásokon azonban, 1998-ban nem tudta átlépni a bejutási küszöböt és kiesett a parlamentből. Ettől kezdve zsugorodik a szervezet és csökken a választói támogatottsága. A jobboldali radikális választói bázis már egy másik pártot keres magának, amely 2000-ben “Nemzeti-szociális Szövetség” néven regisztráltatta is magát a pártok sorában.

A “republikánusok” nemcsak meg akarták őrizni a szövetségi államot, hanem a Kárpátalját is visszakövetelték, azzal, hogy az korábban már az országterület része volt. Élesen bírálták a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválását, amelyet népszavazás nélkül hajtottak végre. Ezért az új alkotmányos rendet illegitimnek tekintették, az összes politikai tisztségviselővel együtt. (Sladek főként Vaclav Havel államfőt tüntette ki folyamatos és szenvedélyes szidalmaival.) A párt tagjai gyakran provokatívan viselkedtek, gyakorolták a náci-köszöntést, és a romáknak és zsidóknak az országból való elűzése mellett álltak ki. Demagógia, botránykeltés, rágalmazás és gyalázkodás a párt szokásos eszköztárába tartoztak, ezért Sladeket gyakran idézték bíróság elé rasszista uszítás és randalírozás miatt (Hamberger, 2000, 309.). Beszédeiben Sladek a kormányt a maffiával és a szudétanémetekkel való összejátszással vádolta meg, tagjait a nép árulóinak nevezte, akiket fel kellene kötni. “Győzelmünk után megszüntetjük a paraziták privilégiumait, és elkobozzuk a vagyonukat – mondta Sladek (Ulc, 1996, 93.). A párt követői többnyire az alsóbb társadalmi rétegből származtak, a szegényebb régiókból, akik erős kezű kormányt követeltek. A párt számos választója a hadsereg és a rendőrség soraiból származott (Hamberger, 2000, 312.). A párt belső struktúrája antidemokratikus volt, és a vezére igen önfejűen viselkedett. A párt ideológiája populista és demagóg eszmék sajátos keverékéből állt. Tiltakozása a liberális kozmopolitizmus, a kommunisták és más baloldaliak, a gazdag németek és más etnikai kisebbségek ellen irányult. Az ország szerintük zsidó tőkések nemzetközi összeesküvésének volt kiszolgáltatva. Cseh nacionalizmusuk rendkívül xenofób (idegengyűlölő). Ők is támaszkodtak a skinheadekre és más szélsőjobboldali szubkultúrákra. Az alkotmányos demokráciát azzal az ürüggyel utasították el, hogy a politika piszkos ügy, amelyet kétes alakok játszanak ellenőrizhetetlen játékszabályok alapján. A választók végül az 1998-as választásokon úgy tűnik, megelégelték a párt demagógiáját, és szavazataik megvonásával büntették a pártot. Az a tény, hogy e pártnak nem sikerült újra a parlamentbe jutni, a cseh demokrácia konszolidációjának jeleként értékelhető.

Szlovákiában a jobboldali populizmus problémája koplexebb jelenség. Az ország szegényebb, és a szétválás óta geopolitikailag sebezhetőbbé is vált. A politika ezért jobban ki van téve a tekintélyuralmi és nacionalista törekvések csábításának. A jobboldali radikális politikának három fő forrása van Szlovákiában: 1. Jozef Tiso örökségének dicsőítése, aki az 1939-ben, náci gyámság alatt létrejött első szlovák állam megteremtője volt ; 2. a skinhead mozgalom; 3. a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) (Cibulka, 110.).

Röviddel a rendszerváltás után jött létre az újfasiszta “Szlovák Néppárt”, mint a két világháború közötti Anton Hlinka vezette nacionalista párt utóda, amely később átment Tiso fasiszta mozgalmába. A “Jozef Tiso Egyesület” is ápolta és hirdette ezeket a hagyományokat. A “Szabadság Pártja” és a “Nemzeti Egység Pártja” is a szélsőséges kis pártok közé tartozott a maga cseh-ellenes és magyarellenes propagandájával. Ezek a pártok azonban sikertelenek maradtak a választásokon. Tiso emlékének ünneplése viszont tízezreket volt képes mozgósítani. Míg kezdetben a cseh Miroslav Sladek Republikánus Pártja is viszonylag erősen volt képviselve Szlovákiában, a szétválást követően befolyása nagy mértékben csökkent, és a párt szlovák változata jelentéktelenné vált.

A skinhead mozgalom itt is képes volt néhány száz fiatalt mozgósítani. A “Szélsőjobboldali Nemzeti Front” alapítója, Bronislav Sisak egyesíteni akarta a különböző szkinhed csoportokat. A szlovák közvélemény kezdetben nagyobb mértékben fogadta el a skinheadeket, mint az általuk zaklatott romákat (Cibulka, 116.).

Ami a politikailag sokkal befolyásosabb Szlovák Nemzeti Pártot illeti, jobboldali radikalizmusa ellenére ez a párt sem sorolható egyértelműen az újfasiszta pártok közé. 1994 óta a párt vezetője Jan Slota volt, aki beszédeiben előszeretettel folyamodik ugyan fasiszta jelszavakhoz és fogalmakhoz, bűnbakként bélyegzi meg a kisebbségeket (főleg a romákat és a magyarokat), ugyanakkor a párt került minden erőszakot és a gyakorlatban mérsékeltebb politikát követett. Ideológiája vegyíti a populizmus, korporatizmus és az idegengyűlölő nacionalizmus elemeit, mely utóbbi főleg a magyarok és a romák ellen irányul. A párt két ízben is Meciar kabinetjében koalíciós partnerként játszott szerepet. Programjának fő pontja a független Szlovákia kiharcolása volt, ezzel nyerte el az 1992-es választásokon a szavazatok 14%-át, és jutott be harmadik legerősebb pártként a parlamentbe. Az első Meciar-kormányban három minisztert állíthatott. 1994-ben a pártból kivált a mérsékeltebb szárny Ludovit Cernak vezetésével, és csatlakozott a Josef Moravcik vezette “Demokratikus Unióhoz”. A második Meciar-kormány koalíciós partnereként Jan Slota és pártja megakadályozta a magyar kisebbség jogainak bővítését és regionális autonómiájának elnyerését. A párt éles NATO-ellenes kampányt folytatott, és a NATO-tagság helyett a semlegességet szorgalmazta, amihez Oroszországtól szeretett volna garanciákat kapni. A párt sok támogatót szerzett a katonai és fegyvergyártó ipari körökből, miután a fegyvergyártás a szlovák gazdaság jelentős részét teszi ki.

A magyar kisebbséggel szembeni politika mindmáig rendkívül vitatott kérdés Szlovákiában. A Szlovák Nemzeti Párt megpróbálta az asszi­milációs politikát továbbvinni, amikor Eva Slavkovská, a második Meciar-kormány oktatásügyi minisztere korlátozta a magyar nyelv használatát az oktatásban. 1999 óta a párt új vezetője, Anna Malíková is arra törekedett, hogy a magyar nyelv használatát kitiltsa a közintézményekből, és új területi beosztással oly módon változtassa meg Dél-Szlovákia etnikai összetételét, hogy korlátozza a magyar kisebbség autonómia-jogait. Ez utóbbi törekvése nem is maradt teljesen eredménytelen.

A nemzeti populizmus ereje Szlovákiában, mint viszonylag új független államban részben érthető, hiszen egy új kollektív identitás kialakításának ideológiai bázisát kínálja, amelynek emocionális, legitimáló hatalmáról az új rend nehezen mondhat le. De a nemzeti populizmus ettől még nem kevésbé problematikus, különösen, ha kisebbségellenes, kirekesztő jellege domborodik ki. Hatása több más pártban és mozgalomban is tetten érhető, amelyek önmagukban nem tekinthetők szélsőségesnek, mint például Vladimir Meciar pártjában (HZDS), vagy a “Matica Slovenská” nevű kulturális szervezetben, amely több mint száz éve törekszik a szlovák nemzeti nyelv és kultúra ápolására. E hatás megértéséhez tudni kell, hogy a szlovák nép sokáig önálló államiság nélkül, a történeti magyar királyság állami kereteiben létezett. Önálló nemzetként csak 1918-tól, Csehszlovákia létrejötte óta, a szövetségi állam keretében jutott politikai jogaihoz. Magyarországhoz és a magyar kisebbséghez való viszonya ezért azóta is komplexusokkal terhes. A magyar kisebbséget gyakran “ötödik hadoszlopnak” tekintik a magyar irredentizmus szolgálatában, mely veszélyezteti az önálló nemzeti létet, és ennek megvan a hatása, függetlenül attól, hogy mennyire megalapozottak ezek a feltételezések. A magyarokkal szembeni szélsőséges nézetek gyakran épp az országnak azon részein a legerősebbek, ahol nem is él magyar kisebbség, miközben a vegyes lakosságú területeken, ahol jól ismerik egymást, a két nemzetiség többnyire békességben és egyetértésben él egymással.

1997-ben Vladimir Meciar szlovák miniszterelnök populista demagógiájában odáig merészkedett, hogy egy békés népességcserét javasolt Szlovákia és Magyarország között, hogy homogén lakossággal vegyék elejét a további konfliktusoknak. Az Európa Tanács azonban nem díjazta az etnikai tisztogatásnak ezt a civilizált válfaját sem, és végül nemzetközi nyomásra kétoldalú megállapodás született Magyarország és Szlovákia között a vitás kérdések rendezéséről, s melyet Párizsban írtak alá. Részben ennek eredményeként, az 1998-as választásokon a magyar pártok választási koalíciója – Romániához hasonlóan – bekerült a Meciar-kormányt felváltó demokratikus kormánykoalícióba, és azóta is stabilizáló, konszolidáló hatással van a szlovák demokráciára.

 

Röviden a többi ország szélsőjobboldali tendenciáiról

 

Szlovéniáról és a balti államokról, amelyeket általában még Közép-Európához sorolnak, ugyancsak megállapítható, hogy a szélsőjobboldali tendenciák marginálisak maradtak a demokratikus politikai rendszerben, bár a nemzeti populizmus ott is létezik. Szlovéniában a szlovén nemzeti identitás elvesztésétől való félelem táplálja a nacionalizmust. 1992-ben a “Szlovén Nemzeti Párt”, mely azzal a programmal lépett fel, hogy felülvizsgálja a “déli bevándorlók” (értsd: a szerbek és más volt jugoszláv nemzetiségek) szlovén állampolgárságát, a szavazatok 9%-át és ezzel a mandátumok 13%-át nyerte el a szlovén képviselőházban. Miután vezetőjét, Zmago Jelincicet a titkosrendőrség egykori ügynökeként leplezték le, sok követője elhagyta a pártot, s két újabb jobboldali populista pártot alapítottak, a “Szlovén Nemzeti Jobboldalt” (SND) és a “Munka Nemzeti Pártját”. Tagjaik a korábbi Jugoszláviából bevándorolt lakosokat idegenként bélyegezték meg, akik csak az exkommunista nómenklatúrát támogatják, és azt követelték, hogy a külföldiek aránya ne haladhassa meg az országlakosok 7%-át (Szilágyi, 2001.). A Janez Jansa vezette Szociáldemokrata Párt is képvisel populista nézeteket, amelyek antiliberalizmusból, antikommunizmusból, egalitarizmusból, a kisebbségekkel szembeni intoleranciából és idegengyűlöletből tevődnek össze (Rizman, in: Ramet, 159. skk.).

A Szlovén Nemzeti Párt 1996-ban ismét bejutott a parlamentbe, ha szerényebb eredményekkel is (a voksok 4,4%-ával), a kisebb szélsőjobboldali pártok azonban nem tudták átlépni a parlamenti küszöböt. A szlovén társadalomban léteznek olyan mozgalmak is, amelyek rehabilitálni kívánják a nácikkal egykor kollaboráló ún. “domobránokat”. Ilyen például a parlamenten kívüli “Új Szlovén Szövetség”, és a “Republikánusok Szövetsége”. Az ilyen törekvések azonban marginális jelenségek maradnak a szlovén belpolitikában.

A Baltikumban már a II. világháború előtt is erős szélsőjobboldali pártok és mozgalmak léteztek (Kasekamp, 1999.). Ennek ellenére az új demokráciában az ilyen csoportok és tendenciák itt is marginálisak. A rendszerváltást a nemzeti érzés fellángolása kísérte, miután széles, népfront-jellegű mozgalmak küzdötték ki a nemzeti függetlenséget a szovjet főhatalommal szemben. A politikai pluralizmus kialakulása óta azonban főleg a balti országokban élő nagyszámú orosz kisebbség az, ami erőssé teszi és táplálja a nacionalizmust. A nacionalizmus itt az értelmiségiek többsége számára mindenekelőtt saját etnikai identitásuk megőrzését és fenntartását jelenti (Donskis, 2002., 28. skk.). A kifejezetten szélsőjobboldali pártok közül konkrétat nz észtországi “Eesti Kodanik”, a “Lettország mozgalom – Zigerista Párt”, valamint Litvániában a “Litván Nemzeti Párt – Fiatal Litvánia” említésre méltó. Egyik sem rendelkezik azonban komoly politikai potenciállal, és egyik sincs a parlamentbe jutásnak még a közelében sem.

A szélsőjobboldali és populista áramlatok és pártok ugyanakkor erőteljesebben vannak képviselve Kelet-Európában és a Balkánon, ahol súlyosabbak voltak a rendszerváltással együtt járó konfliktusok. Politikai befolyásuk és hatalmuk azonban ott is csökkenőben van. Zsirinovszkij korábban erős, soviniszta Liberális Demokrata Pártja (mely persze csak nevében liberális demokrata), mostanra 6%-ra esett vissza, és csak 17 mandátumot birtokol az orosz dumában. Ukrajnában sok kicsi szélsőjobboldali csoportosulás van, de csupán a parlamenten kívül, bár a populizmus igen erősen képviselt a pártpolitikában. Romániában a Cornelia Vadim Tudor vezette nacionalista Nagy-Románia Pártja (Partidul Romania Mare) a parlamenti helyek csaknem ötödét birtokolva, erős és befolyásos párt, de ellenzékbe szorították, míg a kisebb soviniszta pártok a legutóbbi, a 2000. évben lezajlott választásokon összesen a mandátumok 1,4%-át voltak képesek elnyerni. Ezzel szemben a “Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége” koalíciós partnerként képviselteti magát a kormányban, s mint a demokratikus pártok egyik legfontosabb szövetségese, részt vesz a román demokrácia konszolidációs folyamatában.

Visszaesett a Seselj vajda vezette Szerb Radikális Párt is a maradék Jugoszláviában, jelenleg mindössze a mandátumok 8,7%-át birtokolja, miközben Milosevic bukásával a nacionalista populizmus is erősen diszkreditálódott. Horvátországban az “Igazak Horvát Pártja” (HSP) és a “Horvát Kereszténydemokrata Unió” választási koalícióban sem voltak képesek a mandátumok 5,2%-ánál többet megszerezni. A többi országban jobboldali radikális pártoknak és csoportoknak még csekélyebb a befolyása, és nincs esélyük a parlamentbe jutásra.

 

Összefoglaló értékelés

 

Szélsőjobboldali áramlatok és szervezetek a rendszerváltás után mindenütt felléptek a kelet- és közép-európai térségben. A transzformáció folyamatát kísérő mély társadalmi és politikai megrázkódtatásokhoz képest azonban meglepően alacsony maradt a politikai potenciáljuk. Különösen a hagyományos újfasiszta jellegű szervezetek maradtak gyengék, nem értek el számottevő választási eredményeket, és az új demokráciák politikai rendszerének peremén húzódtak meg. Ezzel szemben erőteljesebbek a populista tendenciák, melyek hatása a berendezkedett nagy pártokban is fellelhető. A populista hagyományok ebben a régióban, melyre a dominánsan tradicionális agrártársadalmak gátolt modernizációja volt jellemző, már a két világháború között is erőteljesek voltak, és amikor a rendszerváltozás elkezdődött, ezeket a hagyományokat újraélesztették. Jellegük azonban megváltozott. Az erős nacionalizmus és neo-tradicionalizmus részint a rendszerváltásra való reakció volt, összefüggésben a történelmi folyamatosság helyreállításának igényével, a saját nemzeti identitás erősítésének szándékával (különösen az újonnan létrejött államokban), és nem utolsó sorban az új elitek gyenge legitimitása miatt, akik belőle reméltek ideológiai támogatást törekvéseikhez. A politikai diskurzus gyakran igen nyers stílusa ebben a térségben azzal függ össze, hogy a politikában itt még jóval nagyobb a tét, mint a bejáratott demokráciákban. A kormányzati váltógazdaság mellett a nemzeti gazdagság, a társadalmi státus és a saját identitás újrafogalmazása is része lett a politikai küzdelemnek. Ott, ahol a nacionalista populizmus a kormányhatalomra is hatott, és ahol “mások” kirekesztéséhez vezetett, legyenek ezek akár etnikai kisebbségek, vagy “nemzetidegennek” bélyegzett politikai erők, ismét felerősödtek a tekintélyuralmi tendenciák. A “gazdasági” populizmus főleg a piacgazdasági reformok bevezetésének első időszakában volt jelentős. Az átállás megtörténte és a gazdaság kezdődő konszolidációja után azonban az ilyen tendenciák általában enyhültek, míg a politikai populizmus virulens maradt.

A régió egészében található szélsőjobboldali és populista tendenciákat a nyugat-európai megfigyelők gyakran aggodalommal követték, és az európai uniós tagságra való éretlenség jeleként értelmezték. Megfordítva, talán azt kellene kérdezni, hogy nem éppen az integrációs folyamat elhúzódása játszik-e szerepet a jobboldali populizmus tartós hatásában. Miközben a valódi, régi stílusú szélsőjobboldaliság Keleten éppúgy, mint Nyugaton peremjelenség maradt, a nacionalizmus és populizmus ereje vagy gyengesége a gazdasági és politikai konszolidáció sikerének vagy sikertelenségének is függvénye. Már az európai integrációra való kilátás is fékezően hat az ilyen tendenciákra az egész régióban. A gyors csatlakozási remények elvesztése viszont éppen az ellenkező irányba hat. A tárgyalt közép-európai országcsoportnak már az 1990-es évek eleje óta folyamatosan körülbelül ötéves határidőt helyeznek kilátásba, amelyet időben egyre távolabbra toltak ki, és egészen a legutóbbi időkig hiányzott a bizonyosság, hogy viszonylag rövid időn belül bekerülhetünk az Európai Unióba. Ez szüli a csalódott reakciókat, és táplálja az olyan dacos kijelentéseket, mint például a magyar miniszterelnök Orbán Viktoré, aki szerint “az Európai Unión kívül is van élet”. Minek tartsuk akkor magunkat az uniós normákhoz és értékekhez? A nacionalizmust és populizmust Közép- és Kelet-Európa rendkívül sebezhető, kisebb államaiban viszont éppen az Európai Unióba való gyors integráció tudná megfékezni. Csak az integrációs folyamat eredményes lezárulása teszi majd az érintett országok demokratikus konszolidációját valóban sikeressé és végképp visszavonhatatlanná.

 

 

Irodalom:

 

Betz, Hans-Georg (1994): Radical Right-Wing Populism in Western Europe. Macmillan, London.

Donskis, Leonidas (2002). Identity and Freedom. Mapping Nationalism and Social Criticism in Twentieth-Century Lithuania, London/New York.

Gellner, Ernst (1992): Nationalismus und Politik in Osteuropa. In: Prokla, 87. 22 Jg. Juni 1992.

Falter, Jürgen W./Hans-Gerd Jaschke/Jürgen R. Winkler (Hg.) (1996). Rechtsex­tremismus. Ergebnisse und Perspektiven der Forschung. Politische Vierteljah­resschrift, Sonderheft 27. Opladen.

Hamberger, Judit (2000). Szlovákokról és csehekről – magyar szemmel. Tanulmányok, elemzések, Pozsony.

Hroch, Miroslav (1993): From National Movement to the Fully-formed Nation. The Nation-building process in Europe. In: New Left Review, Nr. 198/1993.

Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs.

Kasekamp, Andres (1999). Radical Right-Wing Movements in the North-East Baltic, in: Journal of Contemporary History, Vol. 34 (4), 587-600.

Kühnl, Reinhard et al. (Hg.) (1998). Die extreme Rechte in Europa. Zur neueren Entwicklung in Deutschland, Österreich, Frankreich und Italien, Heilbronn.

Lackó, Miklós (1996). Populism in Hungary: Yesterday and Today, in: Held, Joseph (Hg.) (1996), 107-128.

Mudde, Cas (2000a). The Ideology of the Extreme Right, Manchester and New York.

Mudde, Cas (2000b). Populism in Eastern Europe I-II. Radio Free Europe – Radio Liberty East European Perspectives Vol. 2: 5-6.

Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania.

Schöpflin, George (1993): The political traditions of Eastern Europe, in: Schöpflin, George: Politics in Eastern Europe, 1945–1992. Blackwell, Oxford and Cambridge.

Szilágyi, Imre (2001). A szélsőjobboldal a szlovénoknál. (Rechtsextremismus in Slowenien) Forschungsbericht im Institut “László Teleki”, Budapest. (Manuskript)

Tóth, András/István Grajczjar (2001). The emergence of extreme right in the post-socialist Hungary and connection to social changes. Report for the research project “SIREN” (Socio-economic Change, Individual Reactions and the Appeal of the Extreme Right), funded by the European Commission, Budapest. (Manu­script.)

Ulc, Otto (1996). Populism, Racism and Society in Czechoslovakia, in: Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs, 63-106.

Williams, Christopher (1999). Problems of Transition and the Rise of the Radical Right, in: Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania, 29-48.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Feltűnő az empirikus adatok szegényessége is a régió szélsőjobboldali és populista tendenciáival kapcsolatban. Míg a nyugat-európai hasonló tendenciák igen jól dokumentáltak (vö. Betz 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996), Kelet- és Közép-Európában lényegében nincs pénz szélesen megalapozott empirikus kutatásokra. Az ilyen tárgyú írások többsége főleg ideológiakritikai, tartalomelemző jellegű, a jobboldali radikalizmus nyelvezetét és ideológiai forrásvidékét vizsgálja. Összehasonlító célból empirikus adatokat olyan internetes adatbázisokból meríthetünk, mint a www.politicalresources.net , a www.electionworld.org ., vagy a http://www.rferl.org/eepreport webhely esettanulmányai.