A baloldali értelmiség szerény jelentőséget tulajdonít a harmadik világ forradalmi tömegharcainak, ezért hajlamos a politikai kudarcokat történelmi vereségekként megélni. A szerző nem a felvilágosult értelmiségi vitakörökben, hanem a tömeges gyakorlati fellépésben keresi a kiutat; a világszerte erősödő radikális társadalmi mozgalmak a jövőt illetően optimistává teszik.

Ha meg akarjuk érteni a forradalmi politika jelenét és jövőjét, akkor el kell végeznünk a mögöttünk álló fél évszázad történelmi analízisét. A baloldal történelmi áttekintése igen összetett projekt; figyelembe kell vennünk a különböző kontinenseken kirobbant harcok fejlettségének eltéréseit, az egymásnak ellentmondó tendenciákat, az eredményeket és a korlátokat, a rövid- és hosszútávú hatásokat, a gazdaság és a politika kölcsönhatásait (a válság vagy a fellendülés hatásait a forradalomra) – egyszóval finom, részletes elemzést kell elvégeznünk ahhoz, hogy ne kelljen behódolnunk azoknak az intellektuális diktátumoknak, amelyek a “világméretű folyamatokat” az ökonomizmus vagy az etnocentrizmus szemüvegén keresztül vizsgálják. Az értelmiségiek, köztük a tudósok között nemzedékek óta éles törésvonal húzódik: az egyik oldalon találjuk azokat, akik számtalan módon és formában – bármily kritikusan is – a “neoliberalizmus” híveiül szegődtek, vagy fejet hajtottak “a világtörténelem legsikeresebb ideológiájának” “koherens és szisztematikus koncepciója” előtt, míg a másik oldalon állók aktívan harcolnak, írnak, alternatívákat – szocialistákat és másféléket – építenek ezekkel a nézetekkel szemben.¹

Ám a társadalmi átalakulásokban az értelmiségiek szerepe, jóllehet összetett és fontos, de sosem döntő. Sokkal gyakoribb, hogy inkább az osztályok közti erőviszonyok elmozdulásait tükrözik vissza, mintsem olyan határozott, “független” és “realista” álláspontokat képviselnének, mint azt néha, önmagukat is ámítva, hangoztatják. A történelmet áttekintve láthatjuk, hogy az értelmiségiek tömegesen a legjobb esetben is csupán a gyarmati, diktatórikus vagy éppen fasiszta rezsimek elleni demokratikus és/vagy nacionalista mozgalmakhoz csatlakoztak. A társadalmi forradalom mozgalmai csupán ingadozó, ellentmondásos és korlátozott támogatásra számíthattak tőlük. Az orosz értelmiség túlnyomó része ellenségesen viszonyult az októberi forradalomhoz, akárcsak kínai, vietnami, vagy kubai kollegáik, amikor az országaikban kitört forradalmak az egalitárius elképzelések felé fordultak, és az USA imperialista támadásaival kellett szembenézniük.

Az átmeneti vagy történelmi vereségeket követő ellenforradalmi időszakokban számos, egykor radikális értelmiségi tért vissza eredeti osztálygyökereihez. Sajátos utakon jártak: sokan közülük felfedezték a jobboldali ideológiák vonzását (az oroszországi spiritualizmus 1906 és 1910 között); saját szenvedésüket és elszigeteltségüket a fennálló rend megváltoztathatatlanságának és örökkévalóságának doktrínájává tágították. A hatalom előtti meghunyászkodásuk kísérőjelenségeként a jobboldal realizmusa és ékesszólása a baloldal vereségeinek, hibáinak, tévedéseinek, csalódásainak, önámításának ócsárlásában merült ki.² Ebből a vezeklő attitűdből ered az, amit C. Wright Mills “rögeszmés realizmusnak” nevezett: egy olyan fajta teoretizálás, amely az adott hatalom egydimenziós felépítését fogadja el a valóság manifesztumaként, és a baloldal történelmi vereségét egy új politikai gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.³

Az effajta ál-elméletfaragás híján van minden történelmi alapnak. A megkopott ifjonti hév és a középkorú intellektuális impotencia szellemi táptalajáról csupán egy aszott, minden világmegváltó vonástól mentes baloldaliság sarjad, ha eltekintünk attól a fénytől, amely a történelmi defetizmus barátainak köréből sugárzik. Ez az esszé azt igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a baloldaliság múltja sokkal összetettebb és ellentmondásosabb, mint azok az állóképek sugallják, amelyek az ötvenes évek konformitását, a hatvanas-hetvenes évek forradalmi lendületét, vagy az 1980 és 2000 közötti időszakra jellemző vereséget és bomlást merevítik ki.⁴ A fenti periódusokban ható kulturális és ideológiai áramlatok mindegyikének megvoltak a maguk ellenpontjai, miközben maguk is ellentmondásos politikai realitásokat tükröztek, amelyek viszont hozzájárultak a baloldal által követett utak kijelöléséhez. A múlt kritikus újragondolása, és a baloldal mai helyzetével való összevetése lehetővé teszi számunkra az euro–amerikai imperializmus felvirágzásának szisztematikus megértését, beleértve annak korlátait, és a vele szemben – kívülről és belülről – fellépő forradalmi kihívások szerepét is.

A mai összefüggések megértése az objektív és szubjektív realitások szigorú, elvi analízisét kívánja, amely nem esik abba a hibába, hogy a jelenlegi felállás abszolutizálásával a baloldal szerepét csupán a múltbéli sikerek ellenhatásaként fellépő kudarcok feletti önostorozó siránkozásra korlátozza. Egy ilyen elemzés elkerülhetetlen, ha nem akarunk továbbra is jobbfelé csúszni, vagy egyfajta apolitikus, ködös, intellektuális önigazolásba süppedni.⁵

Az ötvenes-hatvanas évek történelmi áttekintése

Soha nem volt nagyobb egyenlőtlenség Észak és Dél között a baloldali politika terén, mint az ötvenes években: Afrika, Ázsia és Latin-Amerika egyaránt heves baloldali kitörések helyszíne volt. Algériában, Indokínában, Kubában és Koreában (hogy csak néhányat említsünk) forradalmárok milliói vívták világtörténelmi jelentőségű harcaikat az euro-amerikai imperializmus és neokolonialista védencei ellen. Ugyanakkor az USA-ban és Angliában viszonylagos “nyugalom” honolt. Ám óriási csúsztatás lenne, ha az ötvenes éveket a “konformitás” időszakaként jellemeznénk.⁶ Még Európában – Olaszországban, Franciaországban, Görögországban (a polgárháborús vereség dacára) és Jugoszláviában – is erőteljes, nagy tömegeket mozgósító kommunista pártok léptek – az antikolonialista harcokat leszámítva – az osztálypolitika színpadára. Kelet-Európában ellentmondásos munkásfelkelések rázták meg az NDK-t, Magyarországot és Lengyelországot, miközben felvirágzott a kritikus hangvételű underground filmművészet. Csak a vak eurocentrizmus bagatellizálhatja el az ötvenes évek harcainak fontosságát a hatvanas évek angliai és amerikai baloldali fellendülésének fényében. E harcok olyan összefüggő rendszert alkottak (mint az algériai háború elleni parlamenten kívüli akciók a hatvanas évek elején), amely előkészítette a hatvanas évek végén kirobbanó harcok közegét, éppen úgy, ahogyan a vietnamiak első győzelmei az ötvenes években kialakították azt a színpadot, amelyen később a vietnami háborút ellenző amerikai mozgalmak játszották a főszerepet.

Ebből a teoretikai nézőpontból szemlélve a baloldal egyenlőtlen fejlődése dacol azokkal a politikai szabályokkal, amelyek az egyes területek partikuláris konjunktúráit tükrözik. Metodológiailag – mint arra Sartre és Sweezy Kubában tett látogatásaik alkalmával a hatvanas évek elején rádöbbentek – nem csökkenti a tömegharcok történelemformáló jelentőségét, ha nélkülözik a teoretikusokat (vagy legalábbis az angol-amerikai szcéna számára is ismert neveket).⁷

Marxista szemszögből nézve az a tény, hogy forradalmi harcok robbantak ki olyan országokban, ahol a termelőerők általánosan gyengék, ám a társadalmi viszonyok meglehetősen robbanékonyak, az emberi tevékenységre összpontosító teoretikus perspektívákat erősíti az európai szociáldemokraták és kommunisták mechanisztikus, csak a “termelőerőkre” fókuszáló érvelésével szemben, amely az aktív vagy passzív prokolonialista gyakorlat igazolásául szolgál (és később Bill Warren – az NLR/Verso-ban – majd, cseppet sem meglepő módon, Perry Anderson új teoretikai támasztékokat fabrikáltak hozzá).⁸

Ha az ötvenes években nem köszöntött be a világméretű összhang, akkor ez éppúgy igaz a következő évtizedre, a tiltakozásokban bővelkedő, egyöntetű forradalmi fellendülést hozó hatvanas évekre is. Bár nyilvánvalóan óriási tömegharcok rázták meg Észak-Amerikát, Európát és a Harmadik Világ számos részét, a hatvanas években a világ fontos országaiban fontos irányváltások történtek, és a tömegmozgalmakban súlyos ellentmondások és egymással szemben álló irányzatok burjánzottak. Az elmélet terén mindez eredményesnek bizonyult, hiszen a marxista gondolkodást pozitívan átértékelték és kreatívan fejlesztették, kiterjesztve a szellemi munka és az új problémák addig érintetlen területeire is.

Az agrárproletárok és a paraszti hátterű gerilla- és társadalmi mozgalmak masszív aktivitása Indokínában, Kubában és néhány más országban egyes marxistákat arra ösztönzött, hogy forradalomelméleteikben újraértékeljék a parasztság és a vidék harcának szerepét.⁹ Ehhez hasonlóan az európai-amerikai imperializmus kubai, indokínai, kongói stb. véres birodalmi intervenciói hatására egy pár nyugati marxista figyelme ismét az imperializmus kérdése felé fordult. Olvasni kezdték az újonnan jelentkező nem nyugati marxisták, így Fanon, Cabral vagy Guevara írásait, akik komoly hatással voltak a nyugati militánsokra és a nyugati értelmiségiek nem elhanyagolható részére.

A fenti “intellektuális cserebere” negatív oldalát abban a hatásban láthatjuk, amit egyes nyugati marxisták az északi és déli harcokra gyakoroltak. Regis Debray könyve, a Forradalom a forradalomban, amely rosszul alátámasztott, torz elméleteket fabrikált a kubai forradalomról, hogy felajánlja saját, militarista-elitista receptjeit, komoly terhet rakott a latin-amerikai baloldal vállaira.¹⁰ Debray-t később, miközben Che Guevara gerilláihoz akart csatlakozni, elfogták és kivallatták; a gerillák búvóhelyéről adott információi a harcosok megtizedeléséhez vezetett. Debray-t végül szabadon engedték – utóbb a neoliberális Mitterand-kormány tanácsadója, a francia atombomba és a büszkén vállalt francia sovinizmus élharcosa vált belőle. Mindennek dacára az angol-amerikai balosok egy része még mindig nagyra tartja, hiszen időnként banális módon elkérődzik a tömegmédia szerepén, és készített egy meglehetősen arrogáns interjút Marcos alparancsnokkal, a zapatisták vezetőjével.

Míg Debray az európai baloldal harmadik világbeli negatív hatását személyesíti meg, addig Althusser és követői minden teoretikai furfangjukat bevetve egy harci szempontból teljességgel használhatatlan elméleti konstrukciót fabrikáltak, az elegánsan deduktív logikára alapozott olyan absztrakt tételek sorát állítva fel, amelyek bármiféle harci gyakorlat vagy empirikus valóság szempontjából teljességgel irrelevánsak.¹¹ E.P. Thompson, Poulantzas és Miliband olyan teoretikai vitákba bonyolódtak, amelyek elősegítik ugyan a “politikai” és a “kulturális” szférák jobb megértését, ám ignorálják az imperializmus, és különösképpen az imperialista állam szerepét. Thompson egyfajta etnocentrikus amnéziától sújtva alaposan alábecsülte a harmadik világ harcainak szerepét a nukleáris háború kialakulásának veszélyében. Számára a nukleáris fenyegetés csupán a NATO és a Szovjetunió közötti hidegháborúban öltött testet.¹² Eurocentrikus álláspontján jottányit sem változtatott, pedig időközben napvilágot láttak a beszámolók, amelyekből nyilvánvalóvá vált, hogy a világ az 1962-es Kubával szembeni USA-blokád, az 1954-es indokínai események, a koreai háború kezdeti szakaszai, és a hatvanas évek végén, a vietnami háború idején került legközelebb egy nukleáris háború kitöréséhez. Amikor a (Ken Coates szerkesztette) Spokesman hasábjain kritizáltam Thompson tézisét, ő inkább hallgatott.¹³ Milibandnak és Poulantzasnak a kapitalista államról folytatott vitáját olvasva, az ember soha nem tudhatja meg, hogy az USA – mint kapitalista állam – főbb ideológiai/gazdasági forrásai és intézményei állnak egy jelentős imperialista háború hátterében. A hatvanas években a szellemi kreativitás hatalmas hulláma bontakozott ki, amelynek azonban megvoltak a maga jelentős politikai és intellektuális korlátai.

Az USA-ban kialakuló tömeges háborúellenes mozgalmak, a feketék gettólázadásai és a polgárjogi mozgalmak, vagy – még hangsúlyosabban – a francia és az olasz diák-munkás felkelések alapvető politikai kérdéseket vetettek fel, amelyek az utóbbi országokban az államhatalom kérdését is érintették. A baloldal újjászületése rácáfolt az “ideológia végéről” való ideologizálásra (Daniel Bell), a radikális “hatalmi elit” teoretikusai által hangoztatott pesszimista jóslatokra (C. Wright Mills), és az “amerikai évszázad” olyan prókátoraira, mint Henry Luce a Time-tól. Az újból erőre kapó baloldal ugyanígy azokat a szociáldemokrata ideológusokat is diszkreditálta és marginalizálta, akik szekerük rúdját a “demokratikus értékek” nevében a nyugati imperializmushoz kötötték.¹⁴ Meglehetősen bizarr módon e diszkreditált ideológiák közül nem egy – így az USA példátlan és totális dominanciájának, az ellenállás hiányának és a balos ideológiák kimúlásának ideológiája – legutóbb Perry Anderson cikkéből köszön vissza, amelynek szerzője ironikusan a Megújulások címet adta.

Marxista és újbaloldali írók és aktivisták új nemzedéke lépett színre, akik az előző generáció legjobbjaihoz kapcsolódtak: Lelio Basso, Ernest Mandel, Jean-Paul Sartre, Herbert Marcuse, Charles Bettleheim, Hal Draper, Paul Sweezy, E.P. Thompson, hogy csak néhányat említsünk közülük. A hatvanas években a baloldal igen sokrétű volt, még ha a publicisták és később a történészek csupán egyetlen dimenziójáról vettek is tudomást, összemosva az “újbaloldalt” a kérészéletű rockbálványokkal, a kokaint szippantó, apolitikus misztikusokkal és költőkkel.¹⁵ A hatvanas évek baloldala politikai és kulturális téren egyaránt az egymással szembenálló és konfrontálódó mozgalmak színes mozaikja volt. Az USA-ban például egy fontos, a háború ellen mozgósító bizottság erős trockista befolyás alatt állt, különösen New York városában, míg a San Francisco-i Öböl környékének antirasszista kampányai mögött a W.E.B. DuBois Club, a kommunista párt ifjúsági csoportja állt. Csupán később jelentkezett az a törekvés, hogy a hatvanas évek baloldali mozgalmát egy az egyben az “újbaloldallal”, míg ez utóbbit a Students for a Democratic Society (Diákok egy Demokratikus Társadalomért – SDS) csoporttal azonosítsák. Ez azonban jórészt csupán a hivatásos történészekké avanzsáló egykori SDS-esek önigazolását szolgálja, akik a beavatottak biztonságával beszélnek egy olyan mozgalomról, amely tudatosan elhatárolódott a háborúellenes mozgalmaktól, amelyet a Black Power (Fekete Hatalom) legmilitánsabb szárnyai nem voltak hajlandóak egyenrangú szövetségesként kezelni, és nem sok szerepet játszott a Berekely-i egyetem lázongó diákjai között.¹⁶

A baloldali értelmiség körében számos jól elkülöníthető stílus alakult ki: az egyik irányzat a világ nagy kérdéseit a magántulajdon problematikájához kötötte, és közvetlenül belefolyt a harcokba. Mások, az absztrakt teóriák felkent prófétái (a “strukturalisták”) a “posztstrukturalistáknak” készítették elő a talajt; végtelen sorban szülték az elméleteket, és végnélküli meddő vitákat folytattak arról, hogy hányféle termelési módot is lehet “elkülöníteni” egyetlen társadalmi formáción belül. Az anti-intellektuális “populista” értelmiségiek alkották a harmadik irányzatot, akik elméleteiken az apolitikus tiltakozókat és rocksztárjaikat “az új politikai médiumokként” emelték piedesztálra. És végül ott voltak – az oldalvonalra szorulva – a professzionális antikommunista szociáldemokraták, akik az imperialistákat támogató sajtótermékekben tették közre jeremiádáikat, amelyekben a baloldali diákmozgalmaknak a “sztálinizmussal” kapcsolatos illúziói felett keseregtek – mármint hogy a baloldal támogatta a Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front szabadságharcait.

Az elvi baloldal, amely az intellektuális tevékenységet gyakorlati aktivitással párosította, bonyolult kétfontos harcba bonyolódott: egyrészt a “forradalmi rockzene” anti-intellektuális dicsőítése, másrészt pedig az íróasztaluk mögül teoretizáló “strukturalisták” obskúrus, az élettől elszakadt intellektuális “apparátusa” ellen. Az úgynevezett “ellenkultúra” mozgalma valójában tudatosan is egy múltba tekintő, visszafelé forduló individualizmust propagált, amely később (számos hirdetőjével együtt) könnyen beolvadhatott a “piaci populizmus” ideológusainak: a kokós brókereknek, a hosszú hajú reklámguruknak és a “hip” szlogeníróknak a kelléktárába.

Az USA szövetségi kormányzatának de facto elnéző drogpolitikája miatt a drogfogyasztás óriási méreteket öltött a gettókban csakúgy, mint a baloldali aktivisták között, és ez sokakat elvont a politikától. Az ópium a baloldal ópiumává lett. William Burroughs, Allen Ginsberg és ministránsaik egy olyan filozófiát hirdettek, amely közelebb állt Ayn Rand reakciós miszticizmusához, mint Karl Marxhoz. Amit a kapitalizmus “radikális kritikájának” tartottak, az csupán az “individualizmus” egocentrizmusát visszatükröző múlékony életmódnak bizonyult, és közvetlenül a kilencvenes évek úgymond “vállalkozói jogaihoz” vezetett.¹⁷

A szex, drog és rock and roll balosai szélesre tárták a politikai mozgalomba vezető kapukat: rekedt hangjuk és buzgó szenvedélyük komoly tömegeket ragadott meg. Ám a tömegek könnyen jönnek, és könnyen mennek. Az ellenkultúra legtöbb tudományos eredménye nem volt több serdülők – és a serdülőkorban megrekedt középkorúak – hormonháztartását bizsergető ámításnál.

A politikai mozgalmat nem a rockzene, a muzsikusok és az ellenkultúra sztárjai hozták létre, ők csupán élősködtek rajta, és amikor a harcok megkoptak, a balosokra hagyták az ilyen-olyan ügy mellett kiálló koncerteket – a dollárokért folytatott hajszában csupán “populista” hacukáikat és retorikájukat őrizték meg.

A hatvanas években és a hetvenes évek elején jelentős politikai-kulturális áttörést jelentett a katonai sorozások átpolitizálódása, az antimilitarista ideológiák terjedése a fegyveres erők állományában és a közvéleményben – mindez lényegében a hadsereg megbénulásához vezetett, és szerepet játszott az indokínai háború befejezésében. A politikai-kulturális szemléletváltozás a hadkötelezettség megszűntetését és a katonai költségvetés legnagyobb mértékű csökkentését eredményezte a hidegháborús időszakban, de ahhoz is hozzájárult, hogy hosszútávon egyre kevésbé vetettek be amerikai szárazföldi csapatokat a tengerentúli harcokba. A zenei életben komoly befolyásra tettek szert az olyan háborúellenes folkénekesek, mint Joan Baez vagy Phil Ochs. Az antimilitarista kultúrára nagy hatással volt Malcom X, Che Guevara, és az értelmiségi aktivisták százai.

Erőteljes társadalmi mozgalmak alakultak ki a nők, a faji kisebbségek, vagy a környezetvédők körében, amelyek tovább tágították és mélyítették a radikális gondolkodást és gyakorlatot. Ezeken a mozgalmakon belül fontos divergenciák alakultak ki a kapitalista hatalomhoz való korlátozott alkalmazkodást propagáló liberálisok, és a magántulajdon uralmát megkérdőjelezők között. Ez a megoszlás fennmaradt a huszadik század hátralévő részében is: az egyik oldal pszeudo-radikális posztmodernista álláspontjáról az “identitás”-politikák fontosságát hangoztatta, míg a másik közelebb jutott az osztályszempontú elemzésekhez. Evvel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyoznunk. Először is, az új társadalmi mozgalmak már a hatvanas években is politikai szempontból radikálisokra és liberálisokra oszlottak. Másodszor az, hogy a kilencvenes években néhány vezetőjük megbékélt a kapitalista hatalommal, csupán az érintettek politikai előtörténetéből következik, és semmiképpen sem a mozgalom totalitását mutatja, de nem is a kilencvenes évek kapitalista felvirágzásának újdonsült eredményeit, mint azt Anderson véli.

A filmművészetben a tudományos-apolitikus politikai értelmiség az elit a Cahiers du Cinema és a Nouvelle Vague alkotásaival tankolta fel avantgard pózait, míg az aktivista értelmiség a kubai film és a dokumentumfilmek felé fordult, olyan alkotókra figyelt, mint Gillio Portocarrero, Costa Gravis és Litten, és olyan filmekre, mint a Battle of Algiers, a Burn, a Z, a Missing, vagy a Battle of Chile. Ezek a filmek és alkotóik aktivisták tízezreit hozták össze, olyan új esztétikai áttörést katalizálva, amely összekötötte a művészetet és a politikát.

Mély szakadékok alakultak ki a nyugati marxisták és az antiimperialista szerzők között. Az előbbiek tagadták az indokínai, latin-amerikai és dél-afrikai forradalmi tömegharcok jelentőségét. A “tercermundizmus” jelzője afféle közös menedékként szolgált azoknak a nyugati marxistáknak a számára, akik főként a “fejlett kapitalista országok” eseményeire, és – még inkább – saját nukleáris kampányaikra, könyvtári kutatásaikra és szakmai párbajaikra összpontosították figyelmüket. Az antiimperialisták részt vettek az imperializmus és a Harmadik Világ között feszülő ellentétek, a belső osztálystruktúrák és a forradalmi perspektívák megvitatásában, elemzésében és elméleti feldolgozásában. Néhányan egy absztrakt “globalista” perspektívából írtak¹⁸ , mások az “osztályszempontú megközelítést” választották elemzéseikhez. Az előbbiek – nyugati marxista ellenfeleik véleményét tükrözve – lényegében figyelmen kívül hagyták a nyugati országok forradalmi- és osztályharcait. Az utóbbiak optimisták voltak, mivel az 1968-as franciaországi és az 1969-es olaszországi lázadások alapján úgy látták, hogy lehetséges egy osztályalapú hidat verni a birodalmi-gyarmati megoszlás szakadéka fölé.

Fontos megjegyezni, hogy az értelmiségiek en masse túl későn léptek ki a politikai küzdőtérre, miután a tömegmozgalmak már megerősödtek és nemzeti kiterjedést értek el, ugyanakkor túl korán hagytak fel az aktív közreműködéssel. Számukra az jelentette a legnagyobb áttörést, hogy az egyetemi adminisztráció kénytelen-kelletlen hivatalosan is elismerte a baloldali értelmiségieket. Másrészről számos balos értelmiségi szakmai munkásságában teret engedett az egyetemek “intézményesített” baloldali filiszteri gondolkodásának, és többé már nem a politikai szempontok határozták meg írásaikat. Az akadémikus marxizmus folyóirataival, konferenciáival és tudományos vitáival segített kitölteni a szakmai önéletrajzok réseit, megkönnyítette az előrejutást, sőt, államilag finanszírozott kutatási központokat és remek pozíciókat juttatott a legtöbb vállalkozónak. A mozgalmak és harcok számukra többé már nem az aktivitás, hanem a kutatás “tárgyai” lettek. A nyugati intézményesített baloldaliak – főként a latin-amerikai puccsok sorozatát követően – a Harmadik Világból elmenekült kollegáikat is bevezették az akadémikus balosság – alapítványok támogatta – világába, ahol az alkalmazkodás teremtette “anyagi egzisztencia” és a siker normarendszere biztosíthatták a fejlődést és az asszimilációt egy apolitikus, csupán szavakban politizáló marxizmushoz.

A hatvanas évek az értelmiségi politikai szerepvállalás összetett időszaka volt. A tudományos intézmények “harctérré”, a társadalmi mobilitás mozgatóivá váltak – és egyben belépőjegyet biztosíthattak a domináns kultúra szakmai szentélyeibe.

Ellenforradalom a forradalomban

Baljós jelek azonban már akkor is feltünedeztek, mikor a hatvanas évek felfordulásai tetőpontjukra hágtak: a Harmadik Világ két hatalmas és ígéretes országában, Indonéziában és Brazíliában puccsok törtek ki az USA támogatásával; az előbbi országban aktivisták millióit mészárolták le, míg az utóbbiban alaposan aláaknázták a baloldal mozgásterét. A kínai Kulturális Forradalom, amely a bürokratikus hatalommal szembeni egalitárius kihívásnak indult, az elit frakcióiban dúló belháborúk játékszerévé silányodott, elidegenítette az aktivistákat, kiüresítette a forradalmi jelszavakat, és előkészítette a talajt a hetvenes évek végén felvirágzó kapitalista restaurációs erők számára. Hruscsov kinyilatkoztatásai a sztálini korszak elmúltával fellazították a sztálinizmus elnyomó apparátusát, és közben a pénzsóvár nyugatimádó szakemberek, pártfunkcionáriusok és feketepiaci ügyeskedők új generációja számára is bátorítást nyújtott.

Miközben a “szovjet marxizmus” a relatíve privilegizált elit által manipulált állami ideológiává változott, a szovjet lakosság életszínvonala jelentősen emelkedett: teljes volt a foglalkoztatottság, ingyenes és elérhető az orvosi ellátás és az oktatás, olcsó volt a lakás, és a munkások állami üdülőkben tölthették szabadságukat. A Szovjetunióban végbemenő fontos társadalmi-gazdasági és politikai haladást azonban az újbaloldaliak jelentős része figyelmen kívül hagyta; ők továbbra is ragaszkodtak az idejétmúlt “antisztálinista” retorikához, ahelyett, hogy nekiveselkedtek volna az ellentmondásos és komplex szovjet valóság aprólékosabb elemzésének. Mint a New Left Review egyik szerkesztője mondta nekem abban az időben, amikor a trockisták a Vatikán és a CIA által támogatott lengyel Szolidaritással bocsátkoztak forró románcba: “Bármi jobb, mint a sztálinizmus”.¹⁹ A kilencvenes évek orosz katasztrófájának magvait már a hatvanas és hetvenes évek sztalinofóbiájának idején elvetették.

Voltak olyan kiemelkedő értelmiségiek, akik szóban és tettben ellenálltak az imperialista nyomásnak és csábításnak: mikor Jean-Paul Sartre elutasította a Nobel-díjat, és Bertrand Russellel és Lelio Bassóval részt vett az indokínai (majd latin-amerikai) “Russel Bíróság” megszervezésében, akkor közös európai platformot adott az USA-genocídium áldozatainak és az ellene harcolóknak.

Bármilyen érdemleges kutatás, ha azt tűzi maga elé, hogy a jelent egybevesse az elmúlt négy évtizeddel, felül kell, hogy emelkedjen a leegyszerűsített, felszínes dichotómiákon, amelyek nem vesznek tudomást az ellentmondásokról és az ellenáramlatokról, és figyelmen kívül hagyják azokat a lehetőségeket és korlátozottságokat, amelyek bármilyen felívelő vagy leszálló ágba került népi harcra jellemzőek. Ez különösen így van a kulturális és intellektuális mozgalmak tekintetében, ahol egyik vagy másik fajta film vagy zenei irányzat esetében szigorúan el kell választanunk személyes viszonyulásunkat a vizsgálat tárgyának valódi politikai hatásától és befolyásától. Intellektuálisan tisztességtelen eljárás átsiklani a múltban (különösen a hatvanas-hetvenes években) és a napjainkban fellépő ellenáramlatok felett csak azért, hogy egy fekete-fehér képet festhessünk. Ez a metodológia azt az intellektuális kaptafát húzza a történelemre, amely szerint a hatvanas évek politikai légköre forradalmi volt, míg a kilencvenes években a baloldalnak, a marxizmusnak vagy a fontosabb társadalmi harcoknak nincs jelentősége, az USA hegemóniája elsöprő és vitathatatlan. Ez nem csupán egy alig leplezetten reakciós politika, hanem egy silány társadalmi és politikai elemzés, amelyet mindennemű történelmi-elméleti támaszték mellőzésével tákoltak össze. A pesszimizmustól és tudományos elfogultságtól eltorzított egydimenziós teoretizálás egy olyan adomázgatós módszert eredményez, ami inkább egy ügyvédi esetleíráshoz hasonlít, hiszen a megszűrt tények felsorakoztatása helyettesíti benne a kilencvenes évek és az új ezredév komplex és változó valóságának alapos elemzését.

Restauráció, imperializmus és forradalom a kilencvenes években

A kilencvenes éveket nem érthetjük meg pusztán azáltal, hogy kibocsátunk egy “politikai kiáltványt”, amely leszögezi, hogy az USA hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, nincsenek többé forradalmi harcok, a jobboldal ideológiája koherens és szisztematikus²⁰ , míg a baloldalé feloldódott, töredékes és irreleváns²¹ . Akkor sem beszélhetünk koherens egészként a századról, ha figyelmen kívül hagyjuk a válságot, amellyel kezdődött, azt a spekulatív ámítást, amely lezárta, és a kettő közötti bizonytalan instabilitást. Nem feledkezhetünk meg az amerikai imperialista intervencióval szembeni mély és heves ellenérzésekről az Öböl-háború előtt, és az évtized végén megerősödő ellenállásról az európai-amerikai gazdasági dominanciával szemben. Szándékolt rövidlátásra van szükség ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást az imperializmus vereségeiről, a Harmadik Világban megerősödő nagy jelentőségű antiimperialista mozgalmakról, a tömegharcokról, amelyek megkérdőjelezték az imperialista neoliberális politikák teljes fegyvertárát, nemzetközi pénzügyi szponzoraikat és belpolitikai támaszaikat.

Kétségtelen, hogy az imperializmus komoly győzelmeket is elkönyvelhet, és a baloldal is számtalanszor hátrahőkölt – mindezt szintén figyelembe kell vennünk. Ám nyilvánvalón csak egy ahistorikus és felszínes ítéletalkotás alapján jelenthetnénk ki, hogy évtizedünk a baloldal minden korábbit felülmúló mértékű történelmi vereségeinek eleddig példátlan sorozatát hozta. A harmincas évek elejétől a negyvenes évek elejéig a baloldal szinte egész Európában (Németországban, Olaszországban, Oroszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Lengyelországban) totálisan vert helyzetben volt, vagy korábbi befolyásának csupán töredékével kellett beérnie (Franciaországban vagy Norvégiában); volt, ahol a baloldal elszigetelődött a fő hatalmi centrumoktól (Kínában és Indokínában), és arra is találunk példát – Nagy-Britannia és az USA esetében – hogy beleidomult az imperialista rezsimekbe. Munkások, parasztok és más kisemberek tízmillióit mészárolták le, miközben százmilliók olyan vérgőzös diktátorok uralmát nyögték, akik még a legalapvetőbb osztályszerveződéseket is betiltották. Olyan teoretikusok jelentkeztek – mind a jobb-, mind a baloldalon – akik az újonnan felemelkedő fasiszta vagy “bürokratikus” (Burnham) hatalmat a “jövő útjaként” üdvözölték (Lindbergh), ellenállhatatlannak és mindenhatónak tartották.²² A megszállt területeken néhány értelmiségi a filozófiai és irodalmi ujjgyakorlatok felé fordult (Sartre, Camus). A fasizmus és az imperializmus a keletet és nyugatot egyaránt sújtó kapitalista gazdasági válságból és a baloldal passzivitásából nyerte erejét. A német és az osztrák szociáldemokraták készek voltak megosztozni a hatalmon a nácikkal, míg végül erőszakkal ebrudalták ki őket állásaikból, sokukat bebörtönözték, mások száműzetésbe vonultak – és néhányan békésen éldegéltek tovább Németországban.

A kilencvenes években semmi hasonló nem történt, dacára annak, hogy kegyetlen elnyomás és imperialista bombatámadások áldozata lett – többek között – Irak (egymillió halott) és Jugoszlávia (több ezer áldozat). Ha más nem is, az USA-erőszak mindenképpen sokkal súlyosabb volt a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években. 1965 és 1976 között négy­millió embert mészároltak le Indokínában, ötvenezret Dél-Amerika déli szarván. 1979 és 1989 között az USA – a különféle halálbrigádok és az általa életre hívott és támogatott terrorista rezsimek segítségével – csupán Közép-Amerika országaiban közel háromszázezer munkás, paraszt és társaik haláláért volt felelős – és akkor még nem is beszéltünk azokról a milliókról, akik az amerikai lízingben dühöngő angolai, mozambiki, afganisztáni és kambodzsai háborúkban vesztették életüket. A kilencvenes években semmilyen, az USA “hegemóniájáról” folytatandó komoly vita nem kerülheti meg azokat a véres osztály- és imperialista háborúkat, amelyek ezt az évtizedet megelőzték, és meg kell vizsgálnia azokat az igen robbanékony osztályviszonyokat és kiszolgáló rezsimeket, amelyeket az imperialista rezsimek életre hívtak.²³

Az USA “hegemóniájáról” szóló teória meglehetősen bárgyú koncepció, amely alaposan feltupírozza a “politikai meggyőződés” szerepét, és teljességgel alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az erőszak kiterjedését és mélységét a közelmúltban, illetve – szelektív, de kimutatható – folyamatos alkalmazását a jelenben. Elméletileg arról van szó, hogy az imperialista hatalom ciklikus, a politikai és társadalmi viszonyokon, valamint az állami terroron alapul, és soha nem “totálisan domináns” (még az úgynevezett totalitárius rezsimek esetében sem), és kétségkívül pusztítóbb és dominánsabb volt a mögöttünk álló évszázad más évtizedeiben. Ebből a történelmi nézőpontból megcáfolhatjuk az USA birodalma előtt hajbókoló nyugati marxisták egynémely dagályos tézisét, vagy azok felvetéseit, akik semmiféle más realitást nem képesek meglátni az imperialista hatalmon kívül.

Ám nemcsak történelmi érvek szólnak az USA dicsőítői ellen. Egyre több bizonyíték kerül napvilágra, amely megkérdőjelezi az USA birodalmi hatalmának vitathatatlanságát – mind társadalmi-politikai, mind diplomáciai és gazdasági téren.

A kilencvenes évek során a világ legtöbb részén jelentős antiimperialista, szocialista és balos populista mozgalmak virágoztak fel, amelyek megkérdőjelezték a imperialistákat kiszolgáló bábrezsimek uralmát, az imperialista hatalmat finanszírozó nemzetközi pénzügyi szervezeteket, és specifikusan az egész neoliberális politikai forgatókönyvet. A szakszervezetek, a közösségi szerveződések, a környezetvédők, a paraszt- és farmerszervezetek, a diákok, a feministák és rengeteg más csoportosulás óriási tüntetéseket szerveztek az imperialista uralkodó osztályok ellen Seattle, Washington, Melbourne, Prága, Nizza és más nyugati nagyvárosok utcáin. Indiában a gazdák százezrei szerveződtek arra, hogy szembeszálljanak a rájuk erőltetett amerikai és európai biotechnológiai, agrokémiai és agrártechnikai módszerekkel, vagyis a multinacionális cégek azon törekvésével, hogy megszabhassák a helyi termelést és monopolizálják a vetőmagellátást (aligha tekinthetjük ezt “archaikus mozgalomnak”, mint ezt néhány nyugati marxista tette). Az összes kontinensen fellángoltak a harcok: farmerek és parasztok, fogyasztói csoportok és szakszervezeti aktivisták (vezetőikkel szembeszállva) vették fel a harcot a multinacionális cégekkel, eltorlaszolták az utakat, megszállták a parlamenteket, és láthatólag mélyebben megértették az IMF-World Bank működését, mint korábban bármikor. E mozgalmak kiterjedése, mélysége és következetessége régiónként – a történelmi helyzet függvényében – más és más volt, de mindnyájan osztoztak az imperialista dominanciával szembeni közös ellenállásban. Egyes régiókban jelentős eredményeket, politikai és gazdasági győzelmeket értek el, ami a mozgalmak erejét tovább növelte, és radikalizálta a harcot. Más helyeken a tömeges társadalmi akció hullámait egyfajta apály követte, és az erők átrendeződtek.

Ezek a forradalmi és radikális mozgalmak különböztek a korábbi periódusok mozgalmaitól, ezért új konteksztusban kell vizsgálnunk őket. A kilencvenes évek egyes mozgalmai átvettek korábbi marxista programokból; mások sokkal kiterjedtebben és bőségesebben integrálták a sokszínű harcokat az antikapitalista – vagy legalábbis nagytőke-ellenes – harcok örvénylő sűrűjébe. Az egyre erősödő fogyasztói mozgalmak (a génmanipulált élelmiszerek, a kergemarha-kór és más kapitalista újítások ellen tiltakozók) mellett újabb környezetvédő, társadalmi igazságosságot követelő, vagy feminista mozgalmak tűntek fel, amelyek megkérdőjelezték a magántulajdon uralmát. Anderson igyekezete, hogy ezeket a “zöldeket” összekeverje a Németországi Zöld Párt vezéreivel, vagy a feministákat a Clinton-párti nőmozgalmárokkal, csupán hitvány okoskodás és etikátlan politikai polémia.²⁴ Az új nemzetközi hálózatok és a nemzetközileg szervezett harcok magasabb szintre jutottak, mint a hatvanas évek hasonló próbálkozásai. Metodológiailag hibás elősorolni mindazt a baloldali szerveződési formát és aktivitást, amely a hatvanas évek után eltűnt, majd hiányukat a kilencvenes évek baloldalán kérni számon.

Mikor a “szovjet tömb” felbomlott, gyakorlatában már részlegesen sem volt egyfajta “marxista kultúra” része, sem az adott országokon belül, sem nemzetközileg. Elméletei már nemcsak Európában és Észak-Amerikában veszítették el befolyásuk nagy részét, de a Harmadik Világban sem voltak már igazán népszerűek. A szovjet tömb jelentősége abban állt, hogy az USA imperializmusának ellensúlyát képezte, alternatív piacokat, kereskedelmi forrást, beruházási lehetőségeket, kölcsönöket és fegyvereket kínált – stratégiai érdeke volt az el nem kötelezett országok és egynéhány forradalmi rezsim támogatása, még akkor is, ha az őt követő pártokra szemellenzős, egyes esetekben kifejezetten destruktív politikát kényszerített is. A kilencvenes években már nincs igény a forradalmi centrumokra vagy a forradalmi igazságok fennkölt bálványozására.

Ám ugyanakkor erőteljes gerillahadseregek – a mexikói Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) – veszik fel a harcot az államhatalommal, és ezeket Washington is az USA imperialista hatalmára nézve elsőrendű veszélynek tartja. A két gerillahadsereg együttesen mintegy húszezer harcost számlál, és ennek többszöröse az őket támogató parasztok és a városi gerillaegységekben részt vevők száma. Az USA-birodalommal szembeni hatvanas évekbeli gerillamozgalomhoz viszonyítva a kilencvenes évek kolumbiai gerillái nagyobb területet ellenőriznek, jelentősebb katonai-politikai-stratégiai lehetőségekkel rendelkeznek, rátermettebb vezetésük van, és – ami a legfontosabb – kitartóbbak²⁵ . Méretét, a résztvevők számát, geopolitikai fekvését és gazdasági forrásait tekintve, az USA és Kolumbia közti konfrontáció sokkal nagyobb jelentőségű, mint a kubai vagy a nicaraguai forradalom volt.

Ugyanezt mondhatjuk el a brazíliai agrárproletárok között szerveződő Földnélküliek Mozgalmáról (MST). A több mint félmillió taggal és szimpatizánssal, több tízezer politikailag tudatos aktivistával rendelkező mozgalom – legutóbbi, 2000 júliusában tartott nemzeti Kongresszusán tizenkétezer delegált vett részt – agrárreformot, nemzeti felszabadítást és szocializmust követel; az MST egyfajta szervezeti gyűjtőbázissá vált a városi mozgalmak nagy része, a szakszervezetekből kilépő balosok, a radikális katolikusok és a marxista értelmiségiek számára. A hatvanas években egyetlen falusi mozgalom sem volt képes olyan mértékű sikeres akciókra, mint az MST a kilencvenes években: latifundiumok ezreit foglalták el, több mint kétszázezer családot (egymillió embert) juttattak földhöz, és egyre növekednek, dacára annak, hogy több száz vidéki aktivistájukat gyilkolták már meg. A hatvanas évek egyetlen parlamenten kívüli csoportosulása sem volt képes olyan tartós stratégiai szövetséget kovácsolni az egyházi, egyetemi, parlamenti, szakszervezeti és emberjogi tömörülések között, mint az MST. A hatvanas években nem sok csoport – ha volt ilyen egyáltalán – áldozott annyi időt és energiát aktivistáinak, kádereinek, regionális és országos vezetőinek politikai képzésére, mint ez a mozgalom.

Nem arról van szó, hogy a közeljövőben az MST sikerrel próbálkozhatna az államhatalom megragadásával; ám a nyugati félteke legnagyobb országában létezik egy bevallottan heterodox marxista tömegmozgalom, amely sikerrel dacol az USA imperialista dominanciájával és az azt kiszolgáló Cardoso-rezsimmel.

Brazília és Kolumbia az USA imperialista hatalmával szembeni legerősebb mozgalmakat példázza, ám ezeken kívül még sok olyan társadalmi mozgalom létezik, amelyek megérdemlik, hogy legalább megemlítsük őket. Ecuadorban, Bolíviában és Paraguayban erős szövetségek alakultak ki az indián parasztok és a szakszervezetek között, amelyek általános sztrájkjaikkal megrengették az USA-barát rezsimeket, megbénították az IMF-diktálta neoliberális megszorító intézkedéseket, és politikailag polarizálták országaik közvéleményét. A realizmus legelső feladata az, hogy felismerje az erőt – még akkor is, ha az netán alulról, vagy a Harmadik Világból jön.

Persze az USA dicsőítői erre azt válaszolják, hogy ezek a harcok “epizodikusak” (állandó ismétlődésük dacára), “nem állnak mögöttük pártok” (a parlamenten kívüli mozgalmak nem számítanak) és híjával vannak a “forradalmi elméletnek” (holott igenis van részletes politikai forgatókönyvük, nem úgy, mint egyes politikailag irreleváns, irodalmi-politikai euro-amerikai értelmiségi köröknek, akik a kulturális egzotikumok terén végzik skolasztikus bűvészmutatványaikat). Végső elemzésükben pedig leszögezik, hogy a fenti tömegmozgalmak követelései “asszimilálhatóak” a kapitalizmusba, és vezetőik “beolvadnak” abba (mármint az ő idealizált USA-“hegemónia”-képüknek megfelelően)²⁶ . Miközben ezek a nyugati értelmiségiek “hegemóniáról” papolnak, megfeledkeznek a folyamatos tömegmészárlásokról és a népi vezetők legyilkolásáról, az amerikai imperializmus által szervezett óriási elnyomó apparátusról és halálbrigádokról, amelyek sokkal inkább a hagyományos imperialista erőszakra építenek, semmint az amerikai “hegemónia” meggyőző erejére. Néhány nyugati értelmiségi esetleg hajlandó belátni, hogy az USA hegemóniájával szemben létezik bizonyos ellenállás a Harmadik Világ némely területén (bár ma már óvakodnak ezt a terminust használni), ám ez biztosan nem azokban a fejlett kapitalista országokban történik, ahol a legfontosabb döntések születnek.

Az új társadalmi mozgalmakra jellemzőek a nemzetközi tőke elleni tömegdemonstrációk. Minden ellentmondásosságuk ellenére (protekcionisták kontra internacionalisták) ezek a demonstrációk sokkal inkább a kapitalizmus elevenébe találnak, mint a hatvanas évek bizonytalan “Veled Vagyunk Vietnam!” jelszavai. Szemben a hatvanas évekkel, jelentős munkakapcsolat jött létre a szakszervezetiek, a farmerek, a diákok és az értelmiségiek között. Az oldalvonalon természetesen találhatunk olyan értelmiségieket, akik nem képesek meglátni a radikális potenciált (és valóságot) ezekben a harcokban, amelyek nem felelnek meg a forradalomról gondosan megalkotott prekoncepciózus ideáljaiknak. Ez megint csak a realizmus teljes hiányára utal náluk, és arra, hogy képtelenek megtalálni helyüket a kilencvenes évek változó politikai realitásai között.

Mindezt jól illusztrálja az az erőteljes, világméretű mozgalom, amely a génmanipulált élelmiszerekkel és az imperialista vegyipari konszernekkel szemben kialakult. Indiától Franciaországig a világ számos részén fogyasztók, farmerek, parasztok, diákok és munkások szálltak harcba a génmanipulált élelmiszerek, és az elterjedésüket támogató államok és rezsimek ellen. Harcuk olyan életteli és jólinformáltnak bizonyult, hogy komoly visszavonulásra kényszerítette a Monsantót és a többi multinacionális céget. A néptömegek és a big business között elmélyülő polarizálódás, az antiimperialista töltet és a cégellenes ideológia, valamint az, hogy ezek a mozgalmak – egyik célpontról a másikra összpontosítva harcukat – kitartóan fennmaradnak: mindez azt húzza alá, hogy ezek a harcok sokkal többek afféle szimbolikus, átmeneti és beintegrálható tiltakozásoknál. Valóban meglehetősen furcsa, mikor egy jónevű nyugati marxista ezeket a mozgalmakat – és a mögöttük álló empirikus információs bázist – elutasítva inkább a legreakciósabb vegyipari cégek sajtóközleményeit lobogtatja, és – kölcsönvéve az “új gazdaság” ideológusainak piaci populista propagandaszólamait – azokban látja a valódi forradalmi erőt.²⁷

A parlamenten kívüli harcokba bonyolódó új radikális mozgalmak bázisa tovább szélesedett azoknak a szakszervezeti aktivistáknak és munkásoknak megújuló aktivistásával, akik az új jobboldal (az ex-szociáldemokrata és demokratikus pártok) és a régi jobboldal között fennálló konszenzust feszegetik. Franciaországban, Németországban, Norvégiában és Dániában ezek a harcok alaposan megkérdőjelezték a szabadpiacot erősítő és a jóléti államot kiüresítő neoliberális forgatókönyveket. Ezek a mozgalmak elméletükben ugyan nem forradalmiak, de minden bizonnyal kiindulópontjai lesznek az osztályalapú politizálás újjászerveződésének.

A legtöbb marxista úgy véli, hogy a reformok minden forradalom kezdőpontjai; a kérdés az, hogy hogyan érik el ezeket a reformokat, és miként kapcsolódnak a szélesebb harcokhoz. A kapitalizmus értelmiségi hívei számára a reformok csupán a tőke alkalmazkodásának eredményei; a tőke képessége és akarata szerintük korlátlan a reformok bevezetése terén – dacára annak, hogy az elmúlt negyedszázadban nemigen lehettünk jelentősebb reformok bevezetésének tanúi.

Az elmúlt évtizedben végzett közvélemény-kutatások még az Egyesült Államokban is azt mutatták, hogy erős gyűlölet él a szabadpiaci kapitalizmussal szemben az emberekben, akiknek többsége üdvösnek tartaná a nemzeti egészségügyi politikát, a munkaadók által finanszírozott nyugdíjakat, a szociális biztonságot, a teljes foglalkoztatottságot és az állami szabályozást mindezeken a területeken. Az emberek jelentős többsége ellenzi a szabadkereskedelmet, a fennálló egyenlőtlenségeket, a cégek dominanciáját a választási kampányok és a kormánypolitika terén. Számos ilyen kérdésből jelentős társadalmi mozgalmak sarjadnak. Ezek a neoliberalizmus-ellenes érzületek megkérdőjelezik az USA uralkodó osztályának ideológiai “hegemóniáját” (hiszen a nép többsége nem osztja az uralkodó osztály elképzeléseit). A valódi kérdés nem a “hegemóniáról”, hanem a képviseleti demokrácia ellehetetlenüléséről szól: a nép által reprezentált érdekek (értékek) és az uralkodó osztály érdekeit szem előtt tartó politikai osztály gyakorlata között mély szakadék tátong.

Az USA szabadpiaci “hegemóniáját” megkérdőjelező kollektív akciókon és többségi attitűdökön túl az USA imperialista dominanciájára a diplomáciai küzdőtéren várt jó néhány kemény csapás. Az amerikai külügyminisztériumnak éppen a stratégiailag legnagyobb jelentőségű területen (a Közel-Keleten), és az olajtermelő országok között kellett nem egy csalódást elviselnie. Irán és Irak az USA-szponzorálta bojkottot megtörve együtt vettek részt olyan konferenciákon, ahol az asztalnál ott ült Szaúd-Arábiának, az USA legnagyobb olajszállítójának képviselője is. Ráadásul Líbia is sikeresen kikászálódott az amerikaiak vezényelte bojkottból, és megerősítette európai, elsősorban olaszországi kapcsolatait. A Hugo Chavez vezette Venezuela felfrissítette az OPEC-államok együttműködését, és a washingtoni politikusok rémálmaiban kísértő Kubával fejlesztette kereskedelmi és politikai kapcsolatait. Kuba ugyanakkor a gazdasági bojkott, a Helms-Burton-törvény és a többi regionális kérdés tekintetében teljesen elszigetelte az USA-t az ENSZ-ben, az spanyol-amerikai csúcstalálkozón, sőt, még az Amerikai Államok Szervezetében (OAS) is.

Időközben egyre jobban eszkalálódik és élesedik az USA és az Európai Unió között dúló kereskedelmi rivalizálás, még úgy is, hogy az európai és amerikai hátterű multinacionális cégek egyre jobban összefonódnak. Ehhez hasonlóan, miközben a NATO (az amerikai erőből táplálkozó) dominanciája továbbra is megmarad, az EU-tagállamok igyekeznek felállítani saját gyorsreagálású haderejüket, amely majd az ő imperialista érdekeiket fogja védelmezni. Bár ezekben az európai kezdeményezésekben – akárhogy lelkendezzen is róluk a francia nacionalizmus tollát forgató Regis Debray – nincsen semmi progresszív vonás, de mégis kétségbe vonják a megfellebbezhetetlen USA-hegemóniáról szóló vélekedéseket.

A kapitalizmus – impresszióiktól vezérelt – nyugati dicsőítői a legkevésbé többnyire a volt “kommunista” országokat képesek megérteni – különösen Kínát és Indokínát, de értetlenül állnak Oroszország és a kelet-európai államok előtt is. Míg a felszínen Kína a nyugati hegemóniához látszik törleszkedni (ez persze önmagában is kétséges, hiszen az országba a legtöbb befektetés a tengerentúli kínai pénzemberektől és Japánból érkezik) és a WTO-hoz való csatlakozása nyílván jócskán felpezsdíti majd az euro-amerikai piaci-üzleti-pénzügyi részvételt, addig – az érem másik oldalaként – az országban egyre terjednek a munkanélküliek tömegtüntetései, a kifizetetlen és kizsákmányolt munkások, parasztok, napszámosok tiltakozó megmozdulásai. A növekvő egyenlőtlenség, a párt-, az állami és magánkorrupció eluralkodása, a hivalkodó dőzsölés és az elszegényedés közti kontraszt felbőszített egy olyan népet, amely még nem felejtette el, és még mindig vallja az egyenlőség, a tisztesség és a létbiztonság kommunista értékrendjét – ráadásul emlékezik a “kommunista” idők teljes foglalkoztatottságára, az ingyenes, mindenki számára hozzáférhető gyógyellátásra és oktatásra. A kínai szuverenitás egyértelmű feladása, a piacok és a stratégiai iparágak megnyitása, a durva katonai akciókkal – a belgrádi kínai nagykövetség bombázásával vagy a Kína körül telepített rakétafegyverek számának növelésével (amit Washington cinikusan “rakétapajzsnak” nevez) – párosuló megalázó bánásmód még a kapitalizmust támogató, leginkább nyugatbarát társadalmi rétegek, így az értelmiség és a diákok körében is nacionalista, népi érzelmeket ébresztett. Minden strukturális alap adott egy új polgárháborúhoz.

Túl sematikus lenne, ha Kínát csupán egy újabb országnak tekintenénk, amely az USA hegemóniája alá került. Ehhez figyelmen kívül kellene hagynunk a mély strukturális ellentéteket, a Kulturális Forradalom egalitárius hatásait, vagy – még korábbra visszamenve a történelemben – a nacionalizmus/szocializmus és a liberalizmus ciklikus váltakozását a tizenkilencedik század közepe óta. Még arról sem vehetnénk tudomást, hogy a vezetők és a magánszféra megtollasodott elitjének szintje alatt olyan kínaiak százmilliói élnek, akik elutasítják a nyugati dominancia visszaállítását, és mindannak a visszatértét, amit Marx “a régi szemétnek” nevezett: a megalázottságot, a munkanélküliséget, a krónikus betegségeket, a kábítószereket, a regionális kiskirályokat. Még a kommunista párt apparátusában is ott ülnek azok az ingadozó neoetatisták és nacionalisták, akik adott esetben – ha a neoliberális szerencse elapad – megragadhatják a kínálkozó lehetőséget.

Kelet-Európában és Oroszországban az euro-amerikai hegemónia legnyíltabb kiszolgálói rendre vereséget szenvedtek a szavazóurnáknál. Walesa pártja a legutóbbi elnökválasztáson csupán egyszámjegyű eredményt volt képes elérni. Romániában, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Belorussziában és másutt a legfanatikusabb neoliberálisokat olyan “ex-kommunista” demagógok ütötték el a hatalomtól, akik szocialista intézkedéseket ígértek, ám győzelmük után liberális politikát folytattak. Míg a liberálisok és a pszeudo-nacionalista ex-kommunisták váltakozása egyfelől tovább erősítette az euro-amerikai hegemóniát, a közvélemény szintjén erősen érezhetővé vált az imperialista dominancia és a szabadpiaci gazdaság elutasítása. A jóléti állam és a teljes foglalkoztatottság felszámolása, az életszínvonal, a termelés és az egészségügyi ellátás előre nem látott katasztrofális romlása Oroszországban és az egykori Szovjetunió többi részén alaposan megtépázta a néptömegek körében az USA-hegemónia jótéteményeibe vetett bizalmat.

A nyugatbarát elitek viselkedését és felfogását a közvélemény vélekedéseként ábrázolni mind metodológiailag, mind empirikusan hiteltelen eljárás. Ha azt feltételezzük, hogy a választási eredmények a választók érdekeit sűrítik egybe és valamilyen módon a többségi érdekeket tükrözik, akkor el kell tekintenünk az intézményesített hatalmi szektorok, különösen pedig a média hatalmas mértékű koncentrálódásától, a kampányfinanszírozást érintő durva manipulációktól és az erőfitogtatásoktól, a korrupciótól és a nyomortól, amit mind-mind felhasználnak a választási eredmények és a választott képviselők kézben tartására.

Az USA világméretű hegemóniája és belpolitikai hanyatlása

Az USA-hegemónia valódi erejének megértéshez a kulcsot a jelenség strukturális alapjainak és a fent említett külső kényszereknek együttes vizsgálata adja.

Bármi, amit a régi jobboldaliak vagy az új jobboldaliak (a gazdaság új fenegyerekei) az USA gazdaságáról állítanak (és amit a kilencvenes évek hajbókoló baloldala átvesz tőlük) a legjobb esetben is gyenge lábakon áll, míg rosszabb esetben csupán jámbor szellentés marad, amely semmiféle kapcsolatban sem áll a valós gazdasággal.²⁸

Az információs cégek nagyobbik része sohasem fejlesztett ki új termékeket, nem termelt profitot és nem voltak bevételei. A csődök száma 2000 körül tetőzött, amikor a spekulációs buborékok kipukkadtak. A NASDAQ negyven százalékkal esett, és a legnagyobb, legfontosabb vállalatok árfolyama meredeken zuhant az új évadban is. Összeomlott a jobboldali ideológusok kedvenc érve, akik – szokásos populista stílusukban – nem győztek ámuldozni a páratlan siker előtt, hogy az USA az információs technológia terén globális elsőbbségre tett szert, és ezt a kilencvenes években tapasztalható növekedés fő hatóerejeként méltatták. A piaci populizmus ideológusaitól elkápráztatott kisbefektetők milliói vesztették el megtakarításaikat, járadékaikat, sokan még az egészségbiztosításukat sem tudták tovább fizetni.

De az USA-t sújtó strukturális gyengeségek nem korlátozódtak pusztán a spekulatív információs technológiai iparágra. Az amerikai pénzforgalom tengerentúli expanziója és az országba visszaáramló export elviselhetetlen mértékben felduzzasztotta a kereskedelmi- és a folyó fizetési mérleg hiányát. Az USA gazdasága a fogyasztáson alapul, ami a GNP háromnegyedét adja. A kereskedelmi deficit növekedését elfedte a négyszázmilliárd dollárra rúgó éves bevétel. Ahogy a gazdaság recesszióba süllyed és a dollár gyengül, egyre valószínűtlenebbnek látszik, hogy a külföldi befektetők továbbra is kitartanak az amerikai dollár mellett. Bár a munkanélküliség 2000 végén soha nem látott mélypontra zuhant és minden addiginál több lett az alulfizetett munkás, a könyöradományokból élő ember (akik – közel ötven millióan – semmiféle orvosi ellátásra nem számíthatnak), a megélhetési és a tanulási költségek az egekbe szöktek. Clinton elnöksége idején obszcén mértékben növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek (a vállalatvezetők jövedelme átlagosan 470-szeresen haladta meg a munkások jövedelmét). Ez főleg azoknak a szoros kötelékeknek az eredménye volt, amely a kormányzatot a milliomos szakszervezeti vezetőkhöz fűzte, akiknek sokkal több közük volt egy toleráns igazságügy-miniszterhez – aki segíthetett nekik piszkos ügyeik elsumákolásában – mint egy, a munkásérdekeket képviselő szakszervezeti aktivistához. Annak lehetősége, hogy a gazdaságot “pump-priming”-gal²⁹ vagy a kereslet stimulálásával élesszék újra, kívül esik a jelenlegi politikai paramétereken.

A gazdasági válság immár számos gazdasági szektorra kiterjedt (autóipar, információs technológia, telekommunikáció), és hamarosan eléri a többit is. Növekszik a munkanélküliség. A “negatív megtakarítások” és a szétfoszló papírgazdaság nem kínál olyan forrástartalékokat, amelyeket a kereslet stimulálása érdekében mozgósítani lehetne. A kereskedelem, a beruházás, a pénzügyek és a technológia terén az Egyesült Államok gazdasága egy olyan “konvergáló válság” felé halad, és összeomlással fenyegeti azt a törékeny neoliberális építményt, amely az USA köré (és az USA érdekében) a világon felépült. Az összes Harmadik Világbeli ország, amely gazdaságát az exportközpontú stratégiákra alapozta, súlyosan meg fogja szenvedni az USA mély recesszióját. A fogyasztói javak és a közlekedési iparágak (főként az autóipar) terén jelentkező túltermelés hatására a nagy cégek, így a Ford, a GM és a Chrysler-Daimler jelentős elbocsátásokra kényszerültek; ennek hatásai megsokszorozódva fognak jelentkezni a különféle kiszolgáló iparágakban.

Szembeötlő, hogy a jobboldal nem rendelkezik semmiféle lényegre törő vagy koherens magyarázattal az USA imperialista hatalmának gazdasági gyengeségeire. Sem Huntington, sem Brzezinski vagy Fukuyama és még kevésbé Yergin, Luttwick vagy Friedman – nem rendelkeznek semmiféle vezérfonallal a spekulációs tőke küszöbön álló összeomlásának megértéséhez, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az USA-birodalom fenntarthatóságáról vallott félrevezető hitelveiket hangoztatják.³⁰ Huntington akkor kotyvasztotta összes saját “civilizációk összecsapása” (mohamedánok a keresztények ellen) receptjét, mikor Washington legodaadóbb szövetségesei a Földközi-tenger keleti medencéjében a mohamedán Törökország és Egyiptom, Észak-Afrikában Marokkó, a Közel-Keleten Szaúd-Arábia, Dél-Ázsiában pedig Pakisztán voltak. Fukuyama – miután szembesülnie kellett a “történelem végéről” alkotott elképzeléseinek leértékelődésével – visszatért a liberális demokrácia és a szabad piac ünnepléséhez anélkül, hogy sikerült volna bármiféle új elméleti díszítést aggatnia az imperialista hatalomra. (Mulatságos, hogy amikor Fukuyama kezdte kétségbe vonni az USA-hegemónia szilárdságát, néhány, állítólag releváns baloldali ellenfele újramelegítette ezzel kapcsolatos elképzeléseit.)

A baloldal fejlődése, az USA világméretű dominanciáját megkérdőjelező baloldali elképzelések, valamint az információs iparágon alapuló fenntartható amerikai világuralom illúziójának szétesése azt mutatja, hogy a baloldalon ideje véget vetni az USA-t dicsőítő politizálásnak.

A hatalom egy viszonyrendszer része, nem statikus elem egy szervezeti hierarchiában. Az USA birodalma számos heterogén erő ingatag és változékony viszonyrendszerén nyugszik. Az ideológiák, így az imperialista uralkodó osztály ideológiájának ereje is beágyazódik ebbe az ellentmondásos osztályviszonyba. Igaz ugyan, hogy az imperialista hatalom (vitatott) szárnyalása – ideológiájának propagálása érdekében – magába foglalta a tömegmédia feletti ellenőrzést (ami egyúttal az ex-baloldali értelmiség lecsitítására és meggyőzésére is szolgált), ám a neoliberális dogmát minden oldalról folyamatos támadások érték. Ez olyannyira így volt, hogy az uralkodó osztályok a baloldal nyelvezetének kooptálásával igyekeztek elleplezni uralmukat – néhányan ezt nevezték “piaci populizmusnak”.³¹

A jövő perspektívái

A következő évtizedben a baloldalnak továbbra is egy szisztematikus és specifikus nézőpont kialakítására kell törekednie, és el kell kerülnie a romantikus pesszimizmust, amire az elnagyolt és zavaros, minden alapot nélkülöző általánosítások vezetnek. A baloldali értelmiségnek meg kell határoznia a neoliberalizmus győzelmei és vereségei hátterében meghúzódó osztályelemeket, az euro-amerikai imperializmus hatalmát fenntartó meggyőző erő mögött munkáló osztályviszonyokat és állami erőszakot. Mindenekelőtt azonban az egyre intenzívebbé váló új ellentmondásokat kell analizálniuk, az USA-ban kialakuló, az Ázsiában, Latin-Amerikában és az “ex-kommunista” országokban dühöngő válságokat – és ezeknek az EU-ra kifejtett hatásait – kell elemezniük.

A baloldal nem engedhet a csábításnak, hogy a neoliberalizmus virágzására annak “újszerűségében” keressen mentséget. A “harmadik út” doktrínája a huszadik század korábbi – még reformistább – bukott elveiben gyökerezik. Sem Bernstein, sem később Kautsky nem értette meg a kapitalizmus, az imperializmus és az imperialista háború közti kapcsolatokat, sem az immanens tendenciát a válság, az osztálypolarizáció és a fasiszta hatalomgyakorlás irányában. A harmadik út jelenleg futó verziója elhagyja a korábbi verziók összes reformista banalitását, míg azok összes reakciós gaztettét beleírja a neoliberális forgatókönyvbe, miközben csökkenti az életszínvonalat és elmélyíti az egyenlőtlenséget. Ma már nem sok illúzió maradt meg Blair, Clinton és társaik harmadik útjának reakciós vonásait illetően. Manapság – a tőzsde zuhanása és a költségvetési többlet apadása mellett – már alig-alig esik szó róla.

Az európai szociáldemokrácia jobboldali kurzusa is könnyedén megérthető bármely értelmiségi számára, hacsak nem szenved krónikus amnéziában, vagy nem az alternatívátlanság tézisét kívánja alátámasztani.³² Nem szükséges visszamennünk 1918-ig, mikor a német szociáldemokraták vezetői (Scheideman, Noske és cimboráik) nem győztek ajánlatokat tenni a császári vezérkarnak. Időben közelebb esik hozzánk, amikor a brit, francia és belga szociáldemokraták véres eszközökkel támogatták a gyarmati hatalom fenntartását Algériában, Kenyában, Cipruson, Indokínában, Kongóban és másutt. Olyan szervilisen támogatták az USA-t a NATO kiépítésében, olyan tántoríthatatlan atlanti-orientációt követtek, hogy az még a tradicionális jobboldal köreiben is heves ellenérzéseket keltett. Az az érv, amely az USA-modell szociáldemokrata adaptációját “világtörténelmi” újdonságnak tekinti, nem vesz tudomást a szociáldemokrácia történelmi hagyományairól, büszkén hangoztatott és egyre inkább terebélyesedő kuruzslásáról – különösen a Brit Munkáspárt esetében.

Ha a nyolcvanas évek legjelentősebb eseménye a szovjet blokk és a “kommunista” rezsimek szétesése volt, akkor a kilencvenes évek legfeltűnőbb jelensége az a társadalmi-gazdasági katasztrófa, a fosztogatás és a korrupció, a represszív intézmények eleddig példátlan virágzása, amely Oroszországban és a Szovjetunió egykori tagköztársaságaiban a kapitalizmusra való áttérés következtében tapasztalható. Egyedül Oroszországban tízmillió ember “hiányzik”, akiknek az 1987-es demográfiai előrejelzések szerint meg kellett volna születniük. Milliók halnak meg idő előtt olyan járványok, stressz, öngyilkosság és alkoholizmus következtében, amelyek a munkanélküliségben, a nyomorban és a közegészségügyi ellátás privatizációjában gyökereznek. Míg taktikai értelemben a prokapitalista Putyin-rezsim szilárdan kezében tartja a hatalmat, az USA-“hegemónia” jegyében végbement kapitalizálódás totális bukása bizonyára éles kontrasztba kerül az egykori kollektivista tervgazdálkodás pozitív vonásaival.

Az “ex-kommunista” országok gazdaságainak nyugati kifosztása, a masszív szexexport és a migránsokkal űzött emberkereskedelem, a gyanús vagyonát Európában, az USA-ban és Izraelben fehérre mosó milliárdos parazita-oligarchia tündöklése nyilvánvaló alapot adott a nyugati imperialista érzületeknek, és felkeltette a kapitalisták étvágyát. Az euro-amerikai imperializmus valósága sokkal hatékonyabban rombolta le a szovjet bürokraták retorikájával szembeni hitetlenséget és a nyugati propagandában való naiv hitet az ex-szovjet országok lakóiban, mint korábban az egykori “kommunista” propaganda traktátumainak tonnái. A nép felfogásának ez a világtörténelmi eltolódása jelentős stratégiai fontossággal bír a szocialista perspektíva keleti újjáépítésének terén. Még a hajbókoló kliens-államok bástyájának számító Kelet-Európában is ellenállást, demonstrációkat gerjesztett az, hogy ezek az országok milyen mértékben betagozódtak a NATO és az EU rendszerébe, illetve mennyire alávetették magukat azok elvárásainak. Néhány esetben mindez még a kommunista befolyás újjáéledéséhez is vezetett. Havel, a Cseh Köztársaság elnöke sokkal népszerűbb a londoni és New York-i irodalmi körökben, mint Prágában, ahol a kommunista párt gyorsan a legjelentősebb ellenzéki erővé emelkedik. Világtörténelmi jelenségként széleskörű elutasítás alakul ki a liberalizmussal és az USA-imperializmussal szemben, miközben a sztálinizmustól mentes elvi szocializmus állásai erősödnek. Az elméleti kiindulópont nem a következő forradalmi fellendülés helyének is idejének megjósolása, hanem a történelem irányának megértése, és annak a leegyszerűsített vélekedésnek az elutasítása, hogy minden egyes baloldali vereség szükségszerűen visszafordíthatatlan és világtörténelmi jelentőségű.

Ennek az esszének nem az a célja, hogy egyfajta intellektuális játék keretében szembeállítsa a baloldali eredményeket a hajbókoló értelmiség által hangoztatott vereségek listájával. Ez utóbbi olyannyira felszínes, hogy egy ilyen módszer túl egyszerű lenne; nem sokban járulna hozzá a jelen tisztázásához a jövőbeni harcok előmozdítása érdekében. Még kevésbé kell odafigyelnünk a hajbókolók olcsó pszicho-blablájára, amellyel csupán passzivitásukat, az éppen folyó harcoktól való távolmaradásukat akarják igazolni. A jövőre tekintve rá kell döbbennünk, hogy az intellektuális zsákutcáknak se szeri, se száma. Fel kell ismernünk azokat a barbár cselekedeteket, amelyeket napjainkban a nyugati győzelmek, hegemónia, demokrácia és szabad piac nevében elkövetnek: tízmillió orosz idő előtti halálát, az AIDS húszmillió afrikai áldozatát, akiktől a nyugati gyógyszergyártók – és mögöttük álló kormányaik – megtagadják az orvosságokat, az angol-amerikai háborús blokád szorításában meghalt egymillió iraki gyermeket, a nyomorban tengődő latin-amerikaiak háromszáz milliós tömegét, a több tízezer kolumbiait, akit az USA által kiképzett és szponzorált gyilkosok tettek el láb alól. A lista tetszés szerint bővíthető, de a lényeg így is világos: keleten és délen a barbárság az USA-birodalom szerves részét képzi.

Az imperialista barbársággal szembeni ellenállás módozatait keresve, talán nem érdektelen felidéznünk a Római Birodalom bukásának történetét – egy olyan korét, amely – akárcsak a miénk – a zsarnokok, a fosztogatás, a korrupció, a hivalkodó gazdag pompa és a nyomor korszaka volt. A mi korunk barbárságával való hasonlóság szembeötlő, akárcsak sok olyan válasz rokonsága, amelyet a birodalmat, vagy annak egyes aspektusait elutasító emberek adtak. A társadalmi helyzetektől és a politikai hajlamoktól függően az imperialista barbárságra számtalan féle értelmiségi válasz adható. Sztoikusainkat elundorítja az impérium irracionalitása, katonai brutalitása és a mindent átható immoralitás. Ugyanakkor magukat politikailag impotensnek érzik, és kinyilatkoztatják, hogy mindenféle politikai válasz hiábavaló. Kis baráti köröktől és hasonszőrű emberekhez fordulnak, hogy így őrködjenek a racionalitás pislákoló lángocskája felett. Önmagukkal szembeni hűségüket, korlátozott szellemi komfortjukat pátyolgatják a rendszer hasadékaiba húzódva, távol az imperialista hatalomtól és a lealjasított tömegektől. Kulturális témákról, a posztmodernizmus és a marxizmus kapcsolatáról folytatott vitáikat az elitek ugyan tolerálják, de tudomást nem vesznek róluk, míg a tömegek számára ezek a témák érthetetlenek és távoliak. Ezek az értelmiségiek magukban és maguknak élnek.

A cinikusok nem tagadják a véres barbárságot, a kultúra vulgarizálódását, és az imperializmus ragadozó természetét – ám egy kalap alá vonják az áldozatokat és a hóhérokat. Kijelentik, hogy az imperializmus áldozatai és az imperialista cápák egyaránt kapzsiak, megfertőzte őket a “konzumerizmus”. A cinikusok szemében a kizsákmányoltak társadalmi szolidaritása csupán a gyengék ideológiai ürügye, hogy előnyöket érjenek el és megfordítsák a szerepeket. A cinikusok számára a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti különbség csupán a lehetőségek és a körülmények függvénye. Az elbukott forradalmak példáit citálják, az elitek cserélődéséről, a kizsákmányolókká váló kizsákmányoltakról, a genocídiumok genocídiumokat végrehajtó áldozatairól értekeznek, csak hogy igazolhassák előkelő távolságtartásukat az élet – őket is tápláló – moslékos vályújától. A cinikusok igen gyakran vezeklő baloldaliak, akik arra specializálódnak, hogy a felszabadító mozgalmak elfajulásaiból csiholjanak nyereséget. Ez a szakma komoly honoráriumokat és – nem ritkán – katedrákat biztosíthat számukra a nagynevű európai és amerikai egyetemeken.

Közismert értelmiségi figura még a balos (vagy ex-baloldali) entellektüel, aki lubickol a történelmi vereségekben – ezek szolgáltatják számára az ürügyet a status quo-hoz való új – úgymond – realista vagy pragmatikus alkalmazkodáshoz. A politikai veszteségeket alapvető, visszafordíthatatlan történelmi vereségekké fújják fel, miközben nem vesznek tudomást a harmadik világ és a nyugat új, erősödő forradalmi mozgalmairól, a WTO-val szembeszálló új társadalmi mozgalmakról, a farmerek és fuvarozók harcias mozgalmairól, a génmanipulált élelmiszerek és vetőmagok terjedését propagáló óriáscégek elleni termelői és fogyasztói mozgalmakról stb. A borúlátó pátosz csupán alibiként szolgál a passzivitásra és a távolságtartásra, vagy egyirányú jegyként a liberális politizálás felé, hiszen nem maradt már semmi más kiút. Az imperialista ideológusok esetenként nem haboznak közös platformot ajánlani e pesszimistáknak, mivel azt remélik, hogy kritikai álláspontjuk felkelti a fiatal rebellisek figyelmét, míg pesszimizmusuk segíthet demoralizálni, eltéríteni és leszerelni őket.

A görbült gerincű kritikai értelmiségiek egyfajta hírhedtségre tettek szert a képzett osztályok körében. Ezek az értelmiségiek felháborodnak a bőség hivalkodásán a nyomor tengerében. A neoliberalizmus ingerültté teszi őket. Ám ingerültségük nyafogássá szelídül, mikor konkrét alternatívákat kell megfogalmazni. Dühös kifakadásaikat követően végül szépen megkérik az eliteket, hogy legyenek szívesek megváltoztatni módszereiket. Az imperializmus hazugságait megbélyegző retorikai szóbombáikból új hazugságok füstje kél: hogy valahol a hatalmi struktúrában jelentkezik majd valaki, aki az egész barbarizmust egy nagyvonalú jóléti álammá tatarozza. A fennkölt haragnak és az imperialista hatalom brókereinek lelkiismeretére való apellálásnak ez a vegyüléke csupán kisstílű politikusok szeszélye, ám mindenképpen alkalmas arra, hogy egy-két bestseller kijöjjön belőle. Képes eladni az ingerültséget, amelyre a képzett osztályok vevők, feltéve, ha nem ösztönzik őket arra, hogy bármilyen áldozatot hozzanak.

A fent vázolt értelmiségi viszonyulásokkal éles kontrasztban ott találjuk a tiszteletlen értelmiségieket, akik lenézik az akadémiai protokollt, és hidegen hagyják őket a presztízsértékű titulusok és díjak. Más részről azonban tisztelettel fordulnak az antikapitalista és antiimperialista küzdelmek frontvonalában harcoló militánsok felé. Szellemi munkájukban szilárdak és produktívak, és főként a különféle mozgalmak harcai által felvetett kérdésekre koncentrálnak. Olyan önkritikus antihősök ők, akiknek munkáját elismerik a társadalom alapvető átalakításának aktív harcosai. Objektíve partizánok, és az objektivitás partizánjai. Odafigyelnek a pesszimistákra és a többi értelmiségire is, hiszen – titulusaik és hivalkodásuk ellenére – azok is mondhatnak időnként használható dolgokat.

A tiszteletlen, elkötelezett értelmiségiek a népi harcokban részt vállaló aktivistáktól és mozgalmár értelmiségiektől várják a presztízst és az elismerést. Velük dolgoznak együtt. Vezetik a kutatást az eredeti adatforrások után. Saját mércéket és koncepciókat állítnak fel, például a nyomor, a kizsákmányolás vagy a kitaszítottság valós mértékének feltárására. Tisztában vannak azzal, hogy a híres intézetek ösztöndíj-szponzorálta tudósai között csak igen kevesen kötelezik el magukat egyértelműen a népi harcok mellett, és tudják, hogy őket viszont számításba kell venniük. Ám azt is látják, hogy a legtöbb értelmiségi az akadémiai szamárlétrán felfelé araszolva enged a burzsoá elismerések csábításának. A tiszteletlen értelmiségiek felnéznek Jean-Paul Sartre-ra, aki a vietnami háború közepén visszautasította a Nobel-díjat. És ami a legfontosabb, írásaikat és tanításaikat a gyakorlattal összhangba hozva küzdeni igyekeznek a baloldalon belüli burzsoá hegemónia ellen, és nem akarnak két urat szolgálni.

Az euro-amerikai imperializmus az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés kombinációját veti be a tömegmozgalmakkal és a világrendjével dacoló rezsimekkel szemben, míg a nyugati marxista értelmiségi csoportosulásokra a lebeszélés és a semlegesítés fegyverével igyekszik hatást gyakorolni. Ez utóbbiak jellemzően univerzálisnak tekintik saját helyzetüket, és az imperialista birodalmat egy nagy vitakörnek tekintik. Mint Perry Anderson leszögezte: “ennek a (hegemón) rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában”.³³ Ez minden bizonnyal újdonság a lemészárolt palesztinok százainak, a meggyilkolt jugoszlávok ezreinek, a halott kolumbiaiak tízezreinek és az elpusztított iraki százezreknek.³⁴

Objektíve az USA imperialista hatalma igen ingatag alapokra épült. Igen fontos az az osztálypolarizáció, amely a pénzügyeket, a termelést és a spekulációt a kezükben tartó milliárdos tulajdonosok, valamint a népesség elsöprő többsége között egyre mélyül: a vállalatvezetők jövedelme a munkások jövedelmének nyolcvanszorosáról három évtized alatt annak négyszázhetvenszeresére szökött; az amerikai választópolgárok több mint nyolcvan százaléka úgy véli, hogy szavazatának semmi jelentősége sincs, hiszen a politikát az üzleti élet irányítja – néhány politikai elemző ezt nevezi legitimációs krízisnek. A szociális gondoskodás, a szakértelem és a foglalkoztatottság mutatói meredeken zuhannak. A dereguláció következtében a közszolgáltatók olyan mértékben emelhetik a fogyasztói árakat, amilyenben csak akarják.

Napjaink imperializmusa nem termelt ki “munkásarisztokráciát”. A proletarizálódott középosztályt megfosztották megélhetésének biztonságától, és csupán privilegizált, ám semmitmondó juttatásokat kapott (a NASDAQ tőzsdeopcióit papírfalakként használják). A hatvanas-hetvenes évek faji-, feminista- és környezetvédő mozgalmainak régi vezetői, a hajbókoló értelmiségiek, akik habozás nélkül felkapaszkodtak a harmadik úton haladó szekérre, új, militánsabb, korporáció- és neoliberalizmus-ellenes vezetőknek, növekvő számú parlamenten kívüli antikapitalista aktivistáknak adták át a helyüket.

Igaz, hogy az alternatívák terén nincs konszenzus: a skála a közösségi és a közösség által ellenőrzött gazdaságtól a fogyasztókon és termelőkön alapuló szocializmusig, a magántulajdon eltörlésétől a közszolgáltatás újbóli regulációjáig terjed. Rövidlátás lenne amellett érvelni, hogy a szektoriális mozgalmak nem érnek fel néhány idealista kollektivista mozgalommal, amely jobban megfelel a Sohóban kávéjukat szürcsölgető értelmiségieknek. A működőképes koalíciók és közös akciók, a fórumok és párbeszédek még nem Lenin vagy Keir Hardy proletárpártjának egy új verzióját jelentik, de ez még csak a kezdet. Az a növekvő (tengerentúli orákulumoktól és forradalmi központoktól mentes) internacionalizmus, amely egyértelműen megjelenik a harmadik világ parasztjainak és az európai farmereknek a közös, észak-déli kapcsolatot teremtő akcióiban, mindenképpen ígéretes. Óriási erőfeszítések történnek egy új forradalmi szocialista tudatosság megteremtésére, a mozgásban lévő milliók közötti generalizálására, egy olyan integratív ideológia megszervezésére, amely lehetővé tenné a diagnózist és a stratégiai irányvonalak kijelölését. Egy dolog világos: az ezekben a mozgalmakban folyó reformküzdelmek szorosan kötődnek az imperializmus, egyes esetekben a magántulajdon rendszerének strukturális megkérdőjelezéséhez. Sokszínű kollektív szerveződések jelentek meg, amelyek több-kevesebb erővel támadják az új imperialista berendezkedést, néha pedig magával az államhatalommal fordulnak szembe. Míg a píár-házalók óriási propaganda-hadjárattal támogatják – ha kell, még a baloldal nyelvezetét is felhasználva – a génmanipulációkhoz kötődő tudományokat, addig a baloldal ellentámadásba ment át, és leleplezi a nagy cégek genetikai mérnökeinek meggondolatlan és manipulatív tevékenységét. Amikor a cégek prókátorai (és egy maroknyi baloldali) eszement módon a termelőerők (vagy inkább pusztítóerők) fejlődésének hozsannáz, a baloldal a termelés társadalmi relációit helyezi az előtérbe, hogy azok szabják meg a tudományos kutatások célját, tartalmát és konzekvenciáit. Így a baloldal az elmúlt fél évszázad intellektuális munkáját és gyakorlatát folytatja és mélyíti el. Még rengeteg munka vár ránk, különösen az ideológiai tisztázásokat tekintve; ám sokat már elvégeztünk az imperializmus diagnosztizálásának terén, hiszen hibáit feltártuk és kialakultak az új radikális mozgalmak is.

Jegyzetek

¹ Perry Anderson, az anglo-amerikai baloldali értelmiség egyik legbefolyásosabb figurája egy tömör és polemikus esszében jelölte ki folyóirata, a New Left Review új irányvonalát. Ebben az írásában Anderson az USA birodalmi dominanciájának – ő “USA-hegemóniának” titulálja – tézisét védelmezi, és a baloldal teljes vereségéről elmélkedik. Ám tézise mind a metodológia, mind a teória és az analízis terén igencsak gyenge lábakon áll, és ez a szerzőt óhatatlanul egy apolitikus centralista politizálás felé taszítja. Jelen írás részben azért született, hogy megcáfolja Anderson állításait, ám ennél fontosabb célja, hogy egy alternatív elméleti megközelítést vázoljon fel. Perry Anderson cikkét lásd: New Left Review No. 1. (new series) Jan.-Feb. 2000, 5-24; (illetve magyarul, Baráth Katalin fordításában az Eszmélet, 50. számában, ahol Borisz Kagarlickij vitacikke is olvasható. – a szerk.).

² Anderson írásában számos helyen folyamodik ilyenekhez: id. mű. (angol eredeti)9, 12, 15, 19, 24.

³ C. Wright Mills: The Power Elite, New York, Oxford University Press, 1956.

⁴ Lásd Anderson, id. mű. (angol eredeti), 6-11.

⁵ Anderson támadását, amelyet bármilyen osztályharcos elkötelezettségű elméleti vagy kulturális írással szemben intéz, valamint saját reakciós, misztikus és l’art pour l’art pózolását jól mutatja a következő idézet: “Bármely kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen, vagy ellentétes hatású lesz. … a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.” Eszmélet, 50., 142. Anderson írásában végig pejoratív kifejezésekkel igyekszik kigúnyolni az értelmiségi aktivistákat és félreterelni a viták témáit; úgy tűnik, hogy a szerző polemikus kiszólásokkal igyekszik betömködni a mondanivalón tátongó hézagokat.

⁶ Anderson, id. mű. (angol eredeti), 7.

⁷ Jean-Paul Sartre: Sartre on Cuba. New York, Ballantine, 1961.; Paul Sweezy and Leo Huberman: Cuba: Anatomy of a Revolution. New York, Monthly Review, 1960.

⁸ Bill Warren: Imperialism: Pioneer of Capitalism. London, NLR., 1990.

⁹ Eric Wolfe: Peasant Wars in the Twentieth Century. New York, Harper and Row, 1969.

¹⁰ Regis Debray: Revolution in Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1967. (Magyarul: Regis Debray: Forradalom a forradalomban? [Fegyveres harc és politikai harc Latin-Amerikában, 1965]. H.n., é.n. – a Kossuth zárt sorozatában – a szerk.). Kritikájához lásd: Regis Debray and the Latin American Revolution. New York, Monthly Rewiev, 1968.

¹¹ Louis Althusser: Reading Capital. London, NLR., 1970.

¹² E. P. Thompson, The Nation, 1983. február 26. és április 16.

¹³ James Petras és Morris Morley: The Errors of Edward Thompson. In.: End Papers No. 6., 1983-1984 tél, 105-107.

¹⁴ A hatvanas években tapasztalható baloldali megújulás és az indokínai forradalom legelszántabb ellenzői közé tartozott az amerikai Irving Howe, és folyóirata, a Dissent.

¹⁵ A rockzene forradalmi jelentőségét Anderson így értékeli: “A korszak [t.i. a hatvanas évek] két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása … amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást.” Eszmélet 50., 128. A hatvanas évek pop-rockjától a kilencvenes évek pop-tudományáig Anderson azon a jól kitaposott ösvényen jut el, amelyen régebben az ellenkultúra gurujai jártak, ma pedig a piaci populisták lábai tapodják.

¹⁶ Todd Gitlin: Sixties: Years of Hope, Days of Rage. New York, Bantam Books, 1987.

¹⁷ Lásd: Thomas Frank: One Market Under God. New York, Doubleday, 2000., különösen a hetedik fejezetet: “The Brand and the Intellectuals”, 252-276.

¹⁸ Így például Samir Amin, Gunder Frank, Immanuel Wallerstein.

¹⁹ Bob Brenner egy magánbeszélgetésen, a New Left Review szerkesztőségi ülésén.

²⁰ Anderson számos általánosításán érződik, hogy szerzőjük mennyire csodálja a jobboldali ideológusokat és műveiket. Lásd pl.: id. mű, Eszmélet 50., 138-139.

²¹ Anderson kirándulásai a pszicho-blabla területére, suta próbálkozása, hogy – valamiféle általános beillesztés jegyében – egybemossa a főbb szakszervezeti, földműves- és diákmozgalmakat az “ifjúsági kultúrával” – mindez elemzőképességének szomorú hanyatlását mutatja.

²² James Burnham: Managerial Revolution: What is Happening in the World. New York, John Day, 1941. Charles Lindbergh a harmincas években a fasizmust a “jövő ígéretének” látta.

²³ Anderson alaposan alábecsüli az erőszak szerepét az általa feltételezett “USA-hegemónia” fenntartásában: “Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az új kihívásokat.” id. mű., Eszmélet 50., 135-136.

²⁴ A mélyen megosztott feminista- és zöldmozgalmakat elemezésében rálelhetünk Anderson polemikus túlkapásainak egy tipikus gyöngyszemére: “Mindennél többet mond …, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁵ A Latin-Amerikában felbukkanó új forradalmi tendenciák részletesebb vizsgálatához lásd: James Petras: The Left Strikes Back: Class Conflict in the Age of Neoliberalism. Boulder, Westview, 1999., 11-57.

²⁶ Anderson, id. mű., Eszmélet 50., 133-134.

²⁷ Anderson nagyvonalú legyintéssel siklik át a génmanipulált élelmiszerek ellen tiltakozó indiaiak milliói, franciák ezrei fölött: “Olyan időket élünk, a géntechnológia jól mutatja, mikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés…” id. mű., Eszmélet 50., 136.

²⁸ Martin Wolf: Not So New Economy. In.: Financial Times, 1999. augusztus 1., 10.; Robert Gordon: Has the New Economy Rendered the Productivity Slowdown Obsolete?, 1999. június. In.: http://faculty-web.at.northwestern.edu/economics/gordon/334.html.

²⁹ Államháztartási deficitfinanszírozás bankjegykibocsátás segítségével konjunktúraélénkítés céljából. (A ford.)

³⁰ Anderson a következőképpen jellemzi ezeket a jobboldali ideológusokat és vitairataikat: “A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat … Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a teremlőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van.” id. mű., Eszmélet 50., 136. Ezzel szemben a baloldali értelmiséget “álságos”, eufemizmusokkal hadonászó “steril” maximalistáknak titulálja, akik “illúzioknak adnak hitelt” és “konformista mítoszokat” igyekeznek fenntartani, miközben szem elől tévesztik a “választóvonalat a kívánatos és a lehetséges között” (ugyanott, 134-135.). Damoklész kardja Anthony Giddens felett: Anderson személyében Tony Blair esetleg új beszédírót találhat…

³¹ Thomas Frank: id. mű., különösen a második fejezet: A Great Time of What; Market Populism Explains Itself.

³² Anderson így érvel: “Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva.” id. mű., Eszmélet 50., 132. A szociáldemokratákat alternatívának, jobboldali politizálásukat pedig történelmi újdonságnak tekinteni meglehetősen abszurd gondolat.

³³ Anderson: id. mű., Eszmélet 50., 135-136. Robert Brenner cáfolja Anderson egynémely túlfűtötten lelkes kijelentését az USA gazdaságával kapcsolatban: The Boom and the Bubble. In.: New Left Review, No. 6, 2000. november-december, 5-44.

³⁴ Bármilyen elemzésnek, amely az amerikai imperializmussal, annak védenceivel és szövetségeseivel fogalakozik, ki kell térnie arra a hősies harcra, amit a palesztinok folytatnak az izraeli telepes-gyarmati rezsimmel szemben. A lemészárolt áldozatok ezreinek, az izraeli hadurak gyilkos blokádjának ellenére az intifada tovább folytatódik anélkül, hogy a nyugati marxista irodalmi-politikai lapokba irogató briliáns anglo-amerikai szerzőktől bármiféle valós támogatást is kapna.

Interjú Szoboszlai Györggyel,
az Országos Választási Bizottság tagjával

A 2002-es választások lefolyása és eredménye több tekintetben is rendhagyónak, illetve trendhagyónak számít. Minden korábbinál erősebben jelent meg a magyarországi nagypolitika kétpólusú, sőt kétosztatú jellege. Csökkent a parlamentbe bejutó pártok száma, viszont a két legnagyobb párt között minden eddiginél élesebb, az ország kulturális és politikai megosztottságáról árulkodó csata zajlott a kampányidőszakban, és még inkább a választások második fordulója előtt. Az előző három választáshoz képest jóval intenzívebb támadások érték a választások rendjét; a politikai harc részévé vált a demokratikus intézményrendszer stabilitásának aláaknázása. Erről az új helyzetről kérdeztük még a hivatalos választási eredmények kihirdetése előtt Szoboszlai Györgyöt, a politikatudomány kandidátusát, az Eszmélet tanácsadóját. A szerkesztőséget Szigeti Péter és Andor László képviselte.

– Mennyiben volt újszerű a 2002-es országgyűlési választás a korábbiakhoz képest?

– Azzal kezdeném, hogy a magyar politikai rendszer formálódóban van. Immár tizenkét éve azt láthatjuk, hogy a négy választás négy egészen különböző eredményt produkált. Ez részben visszavezethető arra, hogy minden választásnak más a politikai környezete, és más a közvetlen politikai szerkezet is, amelyre a választás felépül. Ami állandó, az maga a választás normatív kerete. Ezt mindenképpen el kell mondani elöljáróban, mert e körül nagyon sok vita folyt a választási eredmények megállapítása során. Tehát a jogi keret 1989 óta változatlan. Ezt a keretet a rendszerváltás első választása előtt alkották meg a kerekasztal résztvevői 1989-ben. Meglepő módon nem csak egy választást ért meg ez a jogi keret, hanem immár a negyediket, és úgy látszik, marad is, hiszen a törvényt csak nagyfokú konszenzussal, kétharmados többséggel lehet megváltoztatni.

A választási eljárásról szóló törvény ugyanakkor 1997-ben megszületett, vagyis az eljárásra vonatkozó anyagot kiemelték az eredeti törvényből. Az eljárási normák tekintetében egy sereg változást is hoztak. De az alapstruktúra, vagyis hogy a politikai szereplők milyen szabályok között küzdenek, nem változott.

Nos, a pártrendszer 1989 óta drasztikusan átalakult Magyarországon. Én azzal magyarázom a választások nagyon különböző eredményeit és különböző lefolyását, hogy megindult egy koncentrációs folyamat a pártrendszerben. Ez egy szakmai kérdés, hogy vajon a pártrendszer hat-e a választói magatartásra, vagy a választási rendszer alapvető szabályai hatnak arra, hogy miként alakul a pártrendszer. Ez utóbbi az, amely meghatározó, plusz még az országgyűlés működési rendje is befolyásolja a folyamatokat (hadd utaljak itt a frakcióalakítás szabályaira az országgyűlésben). Nyilvánvaló, hogy a jelenleg ellenzékbe szoruló jobbközép pártoknak az az érdekük, hogy maximálisan koncentrálják erejüket, és egy nagy tömbbe tömörüljenek, ennek azonban ellene mond, hogy a parlamentben abban érdekeltek, hogy többszereplőssé tegyék a játékot, mert így tudnak hatékonyabban részt venni a küzdelmekben. Ergo, két frakció alakul meg a jobboldali póluson, amint ezt már a választási megállapodás is előrevetítette.

– Az átlagpolgár számára a kampányok hangvételében voltak drámai újítások.

– Ha a legutóbbi választásokat tekintjük, azt látjuk hogy igen kiélezett küzdelem előzte meg a választásokat. Egyértelmű volt az, hogy a kormány minden áron meg kívánja hosszabbítani hivatali mandátumát. Nagyon erős érdekek fűződtek a hatalom megtartásához, és a választási kampányra az volt jellemző, hogy mindenféle eszközt bevetettek a hatalom megtartása érdekében. Az elfogadottnak tűnő negatív kampány elemeit is. A választásoknak igen nagy volt a tétje, és épp azért, mert megszűnt a verseny sokszereplős jellege, ez még inkább kiélezte az ellentmondásokat. Végül is nagyon furcsán alakult a két forduló. Valaki úgy jellemezte – és azt hiszem, találó ez az értékelés –, hogy az első fordulóban a választók a kormány ellen szavaztak, míg a második fordulóban a szavazás a jobb-bal tengelyen oszlott meg. Végül is a szavazóközönség a második fordulóban aszerint döntött, hogy magát ki melyik oldalra sorolta. Ebben a tekintetben enyhe jobboldali fölény alakult ki a második fordulóban, ami megjelent az egyéni választókerületek többségében. Ezzel magyarázható, hogy a második fordulót egyértelműen a kormánypártok nyerték meg.

– Nagyon érdekes a mezőny redukálódása (eddig hatpártiak voltak, most négypárti lesz a parlament). Az a körülmény, hogy a területi listás választásokon az MSZP sem szerzett ilyen magas támogatottságot, és a korábbi jobboldal fő pártjai sem voltak soha ilyen erősek, mint most a Fidesz-MPP, mutatja ezt a kettéosztottságot. A két nagy párt mellett inkább csak kiegészítő jelleggel került be az SZDSZ és az MDF. Hogy értékeled ezt a jelenséget?

– Elsősorban azzal, hogy az egyéni választókerületek Magyarországon a választói magatartást eleve polarizálják. Végül is két politikai erő közötti választásra redukálódik a verseny. A jobboldali választói tömeg az elmúlt tizenkét évben mindig erősebb volt létszámát tekintve, mint a baloldali. Tehát enyhe fölény jellemezte mindvégig a jobboldalt. Ráadásul a liberális tábort nem tekinthetjük egyértelműen sem jobb-, sem baloldalinak, mivel a centrumban elfoglalt helyükből eleve adódik mindkét lehetőség. Különösen igaz ez a választások közül 1990-re és 1994-re. Az SZDSZ nagyon sok olyan jobboldali szavazót vonzott magához, akik a rendszer letisztulása után egyre inkább eltávolodtak ettől a párttól. Az SZDSZ szavazóinak magatartását elsősorban az motiválta, hogy a kormányváltást fogalmazódott meg fő célként. Nagyon sokan csatlakoztak ehhez olyanok, akik nem igazán baloldaliak, és csak félszívvel támogatják a szocialistákat. Ez tehát nem egy annyira egységes tömb, mint a jobboldali, sokkal heterogénebb, sokkal esetlegesebb. Nem mondanám azt, hogy az MSZP tartósan a 30 százalékos támogatottság fölé emelkedett, mert ez valószínűleg nem igazolható. Arról van szó, hogy nagyon sokan csatlakoztak a szocialistákhoz protest szavazatokkal olyanok, akiknek nem tetszett az eddigi kormányzás, és le akarták váltani az Orbán-kormányt. Ezek között sok olyan szavazó volt, aki a második fordulóban már elfordult az MSZP-től.

Nagyon nehéz persze jellemezni a különböző szavazótáborok összetételét. Ehhez nagymintás szociológiai felvételek szükségeltetnek. Ilyen nagymintás, az attitűdöket a teljesség igényével felmérő kutatásra a rendszerváltás óta még nem került sor. Ilyen kutatás tudna csak választ adni arra a kérdésre, hogy a lakosságnak voltaképpen milyen a politikai szerkezete. Azt hiszem, nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy az MSZP 42 százalékos tábora nagyon sokféle politikai attitűdből tevődik össze. Korántsem mondható az, hogy ez a választás tartósan megnövelte a baloldal támogatottságát.

– A szocialistáknak Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltségével olyan stratégiája alakult ki, hogy a nemzeti közép kormánya a megosztottsággal szemben teremtsen egységet, és a párt balközép arculatát a centrum irányába vigye el. Eredményesnek gondolod-e ezt a stratégiát a tekintetben, hogy mozgósította a mozdítható szavazói kört, vagy ez a kör is olyan ellentétesen mozgott a két forduló között, mint az előbb említett protest szavazó?

– Őszintén szólva, nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Medgyessy Péter közismerten úgy ítéltetik meg, hogy nem túlságosan jó kommunikátor, nem igazán mobilizált olyan embereket, akik a határon álltak. Az tény, hogy a jobboldalon a második fordulóban rengeteg ember megmozdult. Olyan emberek, akik korábban nem vettek részt a választásokon. Valószínűleg a kisgazda szavazótábort tudták mobilizálni. Erre utalnak azok a fejlemények, amelyek az alföldi átfordulásokat mutatják. Orbán Viktornak az a jelszava, hogy “vigyél még egy embert a választásokra”, valószínűleg hatékony volt ezeken a területeken. Orbán Viktor országjáró körútja sikeresnek minősíthető, elsősorban az alföldi, dél-alföldi választóközönséget mobilizálta. Nyugat-Dunántúl elsősorban jobboldali beállítottságú, mégpedig a baloldal-ellenesség és a katolicizmus erős alapjai miatt; itt tehát nem kellett sokat tenniük a siker érdekében. Ahol fordítani voltak képesek, azok elsősorban az agrárvidékek, ahol a negatív kampány hatott. A Medgyessy-féle attitűd nehezen versenyképes a negatív kampánnyal szemben. Mert hát egy passzívabb magatartást jelent. Akik mobilizálódtak a jobboldalon, azokkal el lehetett hitetni, hogy a szocialista kormányzat reális veszélyeket jelent a mindennapokban erre az agrárnépességre.

– Nem tekinthetjük-e negatív kampánynak az MSZP stratégiáját is? Hiszen a fő hangsúly azon volt, hogy az Orbán-kormány korrupt, és összejátszik a szélsőjobboldallal. Ha pedig a baloldal csak negatív üzenetekre tud építeni, az figyelmeztető jel a jövőre nézve. Ha csak azt tudja sulykolni, hogy a másik oldal antiliberális és antidemokratikus, és hiányoznak azok a pozitív mondanivalók, amelyekkel egy baloldali mondanivalót meg lehet alapozni, az hosszú távon kevés a tömegbefolyás megerősítéséhez.

– Úgy ítélem meg, hogy az MSZP első forduló előtti stratégiája nem volt klasszikusan negatív kampány. Nyilvánvaló, hogy az ellenzék a választások előtt megpróbálja csokorba szedni azokat a mondanivalókat, amelyekkel a kormányt támadni tudja. Megpróbálja megmutatni a választóközönségnek, hogy miért kell ezt a kormányt leváltani. Egy sor negatív elemet felvonultat, amely egyértelműen a kormány sikertelenségét demonstráló leltár. Ez önmagában még nem negatív kampány, ez egy teljesen funkcionális dolog. Arról van szó, hogy a kormányt leváltani akaró erők felsorolják sérelmeiket. Tény, hogy a leköszönő kormány az első a rendszerváltás óta eltelt időszak kormányai közül, amely – hogy finoman fogalmazzak – kitágította a jogi szabályozás kereteit, és az íratlan, néha az írott jogot is sértő módon kormányozott. Gondolok itt például a parlament ellenőrző szerepének teljes negligálására. Azok a felvetések, amelyek a kormány ilyen jellegű tevékenységével voltak kapcsolatosak, teljesen megalapozottak, abszolút igazolhatóak voltak. A kérdés csak az volt, hogy a választóközönségre mennyiben lehet hatni ezekkel az érvekkel. Az emberek jó részét ugyanis nem érdekli, hogy a parlamenti csatározásokban milyen visszásságok találhatók. Sokkal inkább érzékenyek az egzisztenciális problémákra.

Tehát úgy látom: az ellenzéki pártok nem negatív kampányt folytattak. Inkább azt mondhatjuk: a baloldali és a liberális értékeket a program szintjén kevéssé tudták felmutatni. Ez egyfajta arányeltolódás volt, tehát nagyobb hangsúly esett a kormánykritikára, mint a pozitív üzenetekre. Ezt aztán pótolták a két forduló között, amikor egyre intenzívebben hangoztatták az első száz nap kormányzati intézkedéseit.

A kormányoldalon a negatív kampány erőteljes volt – ilyen a lejárató és a személyeskedő kampány, és az, amely nem valóságelemeket vonultat fel. Negatív az a kampány, ahol valótlanságokat próbálnak beállítani valós dolgokként. Ebben az értelemben a két forduló között a Fidesz kifejezetten negatív kampányt folytatott. Ha ugyanazt a kifejezést használjuk az MSZP kampányára és a Fidesz két forduló közötti magatartására, akkor gondban leszünk. Tehát ezt a distinkciót meg kell tennünk. Érdekes az is, hogy a negatív kampányt a közönség korábban mindig elítélte. Most másként viszonyult hozzá, mintha elfogadta volna, hogy szabad negatív kampányt folytatni.

– Az előző kérdést megtoldva: hogyan értékelhetjük azt a különbséget, amely a két oldalnak a köztéri szereplésekhez való viszonyát jellemzi. Orbán Viktor legalább kétszer annyi vidéki szereplést vállalt, mint Medgyessy Péter (legalábbis a kampányidőszakon belül).

– Nekem is az az érzésem, hogy az MSZP mintha lemondott volna a tömegmobilizáció eszközéről. Kérdés, hogy milyen megfontolásból alakult ez így. Az elképzelés az volt, hogy jobb, ha hagyjuk az ellenfelet negatív kampányba fordulni, mert ezzel ők a választókat el fogják ijeszteni maguktól. És anélkül, hogy nekünk bármit kellene tennünk, demonstráljuk azt, hogy mi nem folytatjuk ezt a stílust, mi demokratikusak, konszenzuálisak vagyunk és önmagában ezzel híveket szerezhetünk. Ennek a stratégiának a kiindulópontja az volt, hogy a magyar választó nem szereti a kilengéseket, és igazából nem is vonható a tömeghisztéria hatása alá. Nos, ez nem igazolódott be.

Nyilvánvaló, hogy Medgyessy Péternek legalább olyan intenzív kampányt kellett volna folytatnia vidéken, legalább annyi helyre el kellett volna mennie, és legalább olyan erővel fel kellett volna mutatnia azokat az információkat és programpontokat, amelyek a szimpátiát felé fordíthatták volna. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nagyon nehéz a negatív kampánnyal szemben védekezni. Nem volt könnyű helyzetben az MSZP, nem vett igénybe olyan eszközöket, amelyek hatásosanak bizonyultak volna. Majdnem a kormányzásba került ez a tudatosan vállalt passzivitás.

– Ez sokat elmond a folyamatok dinamikájáról is. Hiszen annál jobbra nem nagyon lehet menni, ahová Orbán a Testnevelési Egyetemen elmondott beszédével ment. Ennek során időnként már Mussolinire emlékeztető érvelések hangzottak el. (Eszerint egyfelől a nagytőke, másfelől a szocializmus a fő csapás iránya – mintha a Fidesz ezt megtehetné.) Ehhez képest úgy tűnt, hogy beválhat a nemzeti centrum a teljesen jobbra menő erőkkel szemben. Közben azonban a Fidesz sikeresen vett vissza a radikalizmusból (hit, remény, szeretet, összefogás emlegetésével), elejét véve annak, hogy magát egyértelműen a szélsőjobb mezejére helyezze.

– A Fidesz nagyon erőszakos kampányt folytatott a két forduló között, olyan elveket is felhasznált, amelyek korábban szóba sem jöhettek. Az, hogy tömeggyűléseket szervezett, teljesen új jelenség. A kettéosztottság már régóta megvan a magyar közéletben, sőt talán csak erősödni fog. Mégis úgy gondolom, hogy a dolog vidéken, és főleg a magyar Alföldön dőlt el.

Az, hogy a jobboldal maga köré tudta gyűjteni a szavazók tekintélyes részét, döntően két forrásból táplálkozott. Ha konkrétan megnézzük azokat a körzeteket, ahol átfordították az első fordulós eredményt (a baloldali többséget jobboldali többséggé), azt látjuk, hogy az ott kialakult jobboldali többség nem egy meggyőző többség. Egyértelműen arról van szó, hogy az első fordulóban részt nem vett szavazókat tudtak mobilizálni, másrészt pedig azt is vizsgálni kell, hogy az SZDSZ szavazótábora hogyan viselkedett. Már az elemzésnek a primer szakaszában is látható, hogy a fővárosban az MSZP-SZDSZ együttműködés lehatolt a szavazókig. Ezt mutatja Pető Iván győzelme, és hogy nagyon erős jobboldali körzetekben két százalékra meg lehetett szorítani a jobboldali jelöltet (pl. Balsai Istvánt). Az eredmények ott is szorosak voltak, ahol végül a jobboldal győzött. A fővárosban tehát ez a praktikus együttműködés működött. Ugyanakkor ez vidéken nem így volt. Számokkal igazolható, hogy az SZDSZ szavazói a második fordulóban vagy nem mozdultak meg, vagy a Fideszre szavaztak, de semmiképp sem jelent meg az MSZP támogatói körében az első fordulós liberális szavazótábor. Ugyanez jellemző még fokozottabb formában a Centrum Pártra. Ezt sokan úgy állították be, hogy legalább fele részben baloldali szavazótáborról van szó. Jelöltjeik sok esetben a baloldali jelöltek támogatását irányozták elő, de ez nem vált valóra. Sajátos a szerencsi példa. Itt az első forduló után nagy arányban vezetett az MSZP-s jelölt. A centrumos Kupa Mihály visszalépése nemhogy bebiztosította volna ezt a győzelmet, hanem végül mindössze két szavazaton múlt, hogy a szocialista jelölt, Szabó György nyert. Ha a Centrum szavazói többségükben valóban baloldaliak lettek volna, egészen másképp alakul az eredmény itt és más körzetekben is.

Meg kell tehát vizsgálni, hogy a szavazótáborok hogyan mozogtak a két forduló között. Úgy tűnik, hogy a nagyon erős jobboldali-szélsőjobboldali tömbbel szemben nincs esélye az MSZP-nek és az SZDSZ-nek külön a belátható jövőben. Meg kell tanulniuk nemcsak a parlamentben együtt dolgozni és kormányozni, hanem meg kell próbálniuk a szavazótáboraikra is olyképpen hatni, hogy azok közeledjenek egymáshoz. Hosszabb távon csak ez alapozhatja meg a baloldal és a liberélis centrum sikerét.

– A közvéleményt is foglalkoztatja – bár alapvetően szakmai kérdés –, hogy mit gondoljunk a Fidesz-MDF közös listáról. Sokan bizonytalanok voltunk, hogy végül is együtt kell-e számolnunk a Fideszt az MDF-fel, vagy külön. A törvény szerint a köztársasági elnöknek a legerősebb párt vezetőjét kell felkérnie kormányalakításra, és hogy ki a legerősebb, itt most attól függ, hogy külön számoljuk-e őket, vagy együtt. Ha külön, akkor az MSZP a legerősebb, ha együtt, akkor esetleg egy kisebbségi kormány alakítására is fel lehetett volna kérni Orbán Viktort.

– Nem létezik ilyen alkotmányos előírás, legfeljebb íratlan szabályról beszélhetünk. A magyar alkotmány ráadásul nem teszi lehetővé kisebbségi kormány megalakítását, legföljebb a fenntartását, ha a többség lemorzsolódik. A választási szabályok ebből a szempontból egyértelműbbek. Abból kell kiindulni, hogy a politikai mező jobboldalán két párt indult egy közös jelölő szervezettel. A két párt úgy döntött, hogy nem külön méretteti meg magát, hanem összeállít egy közös jelölőszervezetet, amely közösen állít jelölteket mind az egyéni választókerületekben, mind pedig a listákon. Vagyis egy pillanatig sem vált kétségessé az, hogy itt a két szereplő két önálló szereplő. Már csak azért sem, mert a megállapodásukba azt is belefoglalták, hogy az MDF külön frakciót hoz majd létre az Országgyűlésben. Az is látható, hogy itt két nem azonos súlycsoportba tartozó párt indult. A Fidesz fölénye megkérdőjelezhetetlen volt politikailag. Jogilag a bizonytalanság csak ott öltött testet, hogy ilyen esetben a két pártnak meg kell jelölnie, hogy a töredékszavazatok után az országos listáról milyen arányban szereznek mandátumot. Előzetesen nyilatkozniuk kellett, és eszerint kell eljárni a kiosztásban. Ezt a két párt nem tette meg, de van a törvényben egy olyan szabályozás, hogy ilyen nyilatkozat hiányában az osztozkodás mértéke 50-50 százalék. Ez biztosította egyértelműen, hogy az MDF bejut a parlamentbe. Az igazi kérdés az volt – és ezt az OVB eldöntötte, még mielőtt kiegészült volna a pártok által delegált tagokkal –, hogy nem kötelessége a két pártnak az állami támogatást is ugyanebben az arányban megosztani. Ez sajátos értelmezés, mivel fel lehet vetni, hogy a két dolog össze van kötve. A modellezett társadalmi támogatáshoz igazodnia kellene a költségvetési támogatásnak is. Az 50-50 százalék azt mutatja, hogy a két párt biztonságra törekedett, és nem lehetett kétségünk afelől, hogy melyikük jut be, és melyik nem.

Számunkra teljesen egyértelmű volt az, hogy a köztársasági elnöknek mérlegelnie kell, kinek ad megbízást kormányalakításra. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a két pártot külön kell kezelnie. Lebegtették ugyan ezt a kérdést, de teljesen egyértelmű volt, hogy a közös listákon Fidesz-túlsúllyal két párt indult. Nyilvánvalóan akkor is külön frakciót alakítottak volna, ha elérik a többséget. Az pedig, hogy a két jobboldali párt közös erővel több mandátumot szerzett, mint az MSZP, nem adott jogkört a köztársasági elnöknek arra, hogy Orbán Viktort jelölje meg miniszterelnökként. Ez ellentétes lett volna a választási eredményekkel. Szerencsére egy pillanatig sem merült föl. Világossá vált, hogy ha a köztársasági elnök nem a legnagyobb politikai erőnek adja a megbízást, akkor visszaél a hatalmával. Az első pillanattól világos volt, hogy a legnagyobb politikai erő a parlamentben az MSZP lesz.

– Valóban egyértelműnek hangzik mindez. Mégis nagyon sokan hangoztattak kifogásokat, csalásról is beszéltek, főként a MIÉP, amely bírósági eljárásokat is próbált kezdeményezni, többszáz helyen. Egyfajta hisztéria alakult ki, ami az eredmények megkérdőjelezésének miliőjét teremtette meg. Mit mond ez a demokratikus politikai kultúráról? Veszélyben van-e az intézményrendszer?

– Én egyszerűen a kiélezett versennyel magyarázom a kifogások nagy számát, és azt a tényt, hogy olyan nehezen tudják az egyik oldalon elfogadni a végső eredményeket. Ha nem kevesebb, mint egy százalék lett volna a különbség az MSZP és a jobboldali szövetség között, hanem mondjuk négy vagy öt, akkor nyilvánvalóan nem így merülnek fel ezek a kérdések. A szoros eredmény mobilizálta a csalódott embereket, vagy azok egy részét. Nem mindennapi események történtek. Az, hogy a MIÉP nem jutott be a parlamentbe, nagy jelentőségű fejlemény. Tudtuk persze, hogy ha magas lesz a részvételi arány a választásokon, akkor a MIÉP-nek kisebb az esélye a bekerülésre. Azt se felejtsük el, hogy az első forduló előtt az igazán izgalmas kérdés az volt, hogy mely pártok jutnak be a parlamentbe. Csurka István pártjában az időközi választási eredményekre támaszkodva azt állították, hogy tíz százalék fölötti a támogatottságuk. A pártvezér azonban túl korán jelentette be, hogy az első forduló után visszalépteti a jelöltjeit. Ezzel a saját esélyeit is nagymértékben csökkentette. Igaz – és itt visszautalnék az előbbi kérdésre –, az SZDSZ és az MSZP nagyon erős kampányt folytatott a MIÉP-pel szemben. Ezt lehet eltúlzottnak értékelni utólag, de azt gondolom, reális volt a veszély, mert a MIÉP veszélyeztette volna az uniós csatlakozási folyamatot. Különösen olyan választási eredmény esetében – és ettől nem álltunk nagyon messze –, amikor a MIÉP adta volna a kormányzati túlsúlyt. Bizony, ez olyan kompromisszumokra szorította volna a jobboldali kormányt, ami nagyon megnehezítette volna a csatlakozási tárgyalásokat. Azáltal, hogy a köztársasági elnök felszólította a polgárokat a részvételre, azáltal, hogy nagy kampány folyt a részvétel érdekében, végül is a MIÉP nem jutott be a parlamentbe. De csakis azért, mert a szavazótáborát nem tudta lényegesen növelni. A szoros küzdelem, a hasznos szavazat elve vitte el a MIÉP-től a választópolgárokat. Hogyha nem lett volna ilyen kiélezett a küzdelem a két nagy párt között, a MIÉP valószínűleg bekerül a parlamentbe, hiszen ettől nem volt nagyon messze.

Az igazi nagy eredmény az volt, hogy az SZDSZ bekerült. Ez pedig azzal együtt, hogy a MIÉP nem jutott be, még inkább felfokozta az érzelmeket. Rengeteg szélsőjobboldali szavazót mozgósított ez a fejlemény. A panaszok özöne mögött elsősorban ennek a sértődött szélsőjobboldali tömegnek az aktivizálódása áll.

A jobboldal vezetői a második forduló után beismerték ugyan a vereségüket, de úgy gondolták, hogy a mandátumeloszlást meg lehet talán fordítani. Olyan szoros volt a verseny, hogy elvileg nem volt kizárt, hogy jogorvoslatokkal több körzetben is változást lehet elérni, és ez a kormányzásra is kihathatott volna. Gondoljuk végig: ha csak hat választókerületben sikerül kierőszakolni az új választást, és ezekben mindben sikerül elérni a jobboldali győzelmet, akkor most nem a szocialisták alakítanak kormányt az SZDSZ-szel, hanem a jobboldal. A szoros eredmény megnövelte a panaszok számát, és azt a látszatot keltette, hogy a választási eredményeket érdemes megtámadni. Idén a korábbiaknál jóval látványosabb volt ez a jelenség. Ez már megkezdődött az ajánlási eljárásban is. Rávilágított ugyanakkor arra, hogy nagyon sok a hiba az eljárási törvényben. Például az ajánló cédulák esetében nincs meg a kellő garancia arra, hogy ezekkel a cédulákkal ne lehessen visszaélni. A szavazás lebonyolítása körül is volt jó néhány szabálytalanság. Az érvénytelen szavazatok minősítése például egy olyan kérdés, amely nagyon sok rejtett visszásságot takar. Épp a szerencsi körzet szavazatainak újraszámlálása mutatja, hogy milyen sok a bizonytalanság az eljárási szabályok között.

– Mindennek a csúcsa a pécsi joghallgató esete az SZDSZ töredékszavazataival.

– A pécsi joghallgató, Vecsernyés Sándor mögött feltehetően a Fidesz vezérkara állott. Ha nem is tudjuk ezt bizonyítani, nagyon erősen feltételezhetjük. Az, hogy a visszalépő jelöltek esetében esetleg meg lehet semmisíteni a töredékszavazatokat, és e javaslat mellett komoly erők is felsorakoztak (például két volt alkotmánybíró), súlyos problémáról árulkodik. Egy rádiónyilatkozatban az Alkotmánybíróság volt elnöke, Sólyom László is komolyan mérlegelhetőnek értékelte a beadványt. Nyilvánvaló, hogy a pécsi joghallgató agyából kipattanhatott ugyan ez a szikra, de a kidolgozását komoly intellektusok is segíthették. Emögött az az elkeseredettség is áll, amely a kormányzati pozíció elvesztésével hozható összefüggésbe. Választójogi szempontból a felvetés nyilvánvaló félreértésen alapult, csak a politikai motiváció tehette komollyá.

– Mennyire befolyásolja a kormányzás mechanizmusát és a parlament működését a tíz fős, igen csekélynek értékelhető többség?

– Talán meglepő, amit mondok. Nyugati példákból kiindulva, azt állíthatjuk, hogy a tíz mandátumos különbség majdnem kényelmes többséget biztosít. Az eddigi parlamentek igen nagy mandátumtöbbségekkel működtek, sőt 1994–98 között kétharmados többsége is volt az akkori kormányzó pártoknak. Ha belegondolunk, hogy ebben a ciklusban az egész magyar alkotmányos struktúrát át lehetett volna alakítani különösebb probléma nélkül, és hogy tulajdonképpen 1997-ig nem történt semmi (97-ben történtek aztán olyan kétharmados változtatások, amelyek az ellenzék támogatása nélkül születtek meg), végül is azt mondhatjuk, hogy ez a tízfős többség elfogadható és kényelmes. Ugyanakkor az is látható, hogy ez a helyzet konszenzuális politikára kényszeríti a koalíciós partnereket. Ezen azt értem, hogy kétféle magatartástípust kell nagyon határozottan felvenniük a kormánypártoknak. Egyfelől nagyon határozottan meg kell próbálniuk a frakciófegyelmet érvényesíteni a politikailag funkcionális kérdések mellett. Szankcionálniuk kell a parlamenti jelenlétet csorbító megnyilvánulásokat. A szavazásoknál lehetőség szerint jelen kell lenniük a kormánypárti képviselőknek. Ezt azonban már tapasztaltuk a Fidesznél is. Ahogy a Fidesz-többség olvadozott, ahogy a kisgazdák kivonultak vagy elfogytak a Fidesz mögül, a Fidesz is kénytelen volt nagyon keményen fegyelmezni a saját frakcióját, annak érdekében, hogy a kormányzó többség ne kerüljön veszélybe.

Egyfelől tehát a két pártnak fegyelmeznie kell a saját képviselőit, egy újfajta, kötöttebb stílust kell felvenniük, másfelől pedig keresni kell a konszenzuspontokat mindazokban a kérdésekben, amelyekben az ellenzékkel együtt lehet működni. Kulturális értelemben ez problémákat fog okozni, hiszen mind a liberálisok, mind a baloldal köreiben nagy hagyománya van az éles szembenállásnak. Nyilvánvaló azonban, hogy a politikai pártoknak készülniük kell a jövőre, és el kell tudniuk dönteni, hogy melyik a funkcionális viselkedési mód. A két párt nagyon egymásra van utalva. Úgy látom, hogy a gazdaságpolitikában semmiféle probléma nem lesz a két párt politikájának összeegyeztetésével, viszont jelentős feszültségek keletkezhetnek a szociálpolitikai kérdéseknél. Komoly problémát látok az egészségügyi kérdéseknél, ahol nagyon ellentétes a két párt filozófiája. Az MSZP-nek a hagyományos liberális gazdaságpolitikáját – különösen az uniós csatlakozásra való tekintettel – egy kicsit transzformálnia kell. Az uniós csatlakozás egy sor kihívást jelent. Végre, tizenkét év után bátrabban kell olyan baloldali értékek mellett kiállnia, amelyeket a korábbi kormányzási ciklusaiban nem tudott megvalósítani – részben persze a gazdasági szükséghelyzet miatt.

– Egyetlen kérdés ehhez: ha kormányválság nélkül meg is lehet úszni, el lehet-e kerülni az egy ciklus alatti négyszeri bizalmatlansági indítvány lehetőségét az új többség számára?

– Nemcsak bizalmatlansági indítványt kell beterjeszteni, hanem a kormánynak tényleg meg kellene változnia négyszer, hogy ez az alkotmányos formula alkalmazható legyen. De ennél fontosabbnak tartom, hogy a kormánytöbbség kezében mindig ott van az új választások kiírásának lehetősége. Egy dolgot fontosnak tartok hangsúlyozni. A Fidesz négyéves kormányzása nyilvánvalóan kihat az MSZP és az SZDSZ viselkedésére is. Sok mindent meg fognak merni tenni, amit nem mertek volna megtenni, ha nem lenne mögöttük egy négyéves Fidesz-kormányzás. A két oldal politikai kultúrája nyilvánvalóan hat egymásra. Miután nem légüres térben folyik a politizálás, ez markánsabb viselkedést fog kiváltani a másik oldalon is, de szelektíven. Hangsúlyozom, nagyon kemény négy évnek nézünk elébe, de ez nem jelenti azt, hogy a tízfős többség önmagában kormányválságot involválna. Ez attól is függ, hogy a fontos csomópontokban hogyan tudják a konfliktusokat feloldani. Nyilvánvaló, hogy az MSZP inkább lesz hajlandó együttműködni a Fidesz-MDF-fel, mint ahogy ez fordítva volt az elmúlt években. Lesz néhány nagyon kényes probléma, ahol nem lehet elkerülni az összeütközést. A családtámogatási rendszert például mindenképpen át kell alakítani. A felsőbb jövedelmi rétegeket támogató családpolitikát nem hagyhatja érintetlenül a kormány, s a változtatás óriási ellenállást fog kiváltani a másik oldalon. A Fidesz az elmúlt négy évben konfliktusvállaló magatartást tanúsított, s emiatt a közvélemény nem fogja zokon venni a hasonló eljárást az MSZP és az SZDSZ részéről sem. Ha a kormány megalakításában kompromisszumokra tudnak jutni – márpedig nincs más lehetőség –, a továbbiakban már könnyebb lesz a két párt tevékenységének az összehangolása. Ráadásul itt az a tény, hogy egy szakértő miniszterelnök áll a kormány élén, aki nem tagja sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek, megkönnyíti az egyeztetést. Medgyessy Péter el tud vonatkoztatni olyan befolyásoktól, amelyektől nyilván nem tudna eltekinteni, ha szorosabb pártkötődéssel rendelkezne. Így könnyebben tud majd nemet vagy megálljt mondani bizonyos törekvésekre, amelyek a kormány egységét veszélyeztethetik.

– Köszönjük az interjút.

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés
kerekasztal-beszélgetése

Kossuth Klub, 2002. január 19.

A beszélgetés résztvevői: Bíró András újságíró, Kállai Ernő és
Kerékgyártó T. István szociológusok, Martin Kovats politológus (London)
Vitavezető: Krausz Tamás

Krausz Tamás

Kedves vendégeink, tisztelt hallgatóság!

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés, e rendezvény szervezői, az úgynevezett cigánykérdést mind elméleti-tudományos, mind pedig társadalompolitikai problémaként rendszeresen napirendre tűzik. De nem mint olyan ügyet, amelynek elsősorban a politikai aspektusait érdemes vizsgálni; mi a “cigánykérdésre” a társadalom egészének egyik tipikus problémája gyanánt tekintünk, amelynek az okait kell feltárni ahhoz, hogy bármiféle megoldást komoly formában felvethessünk. Ezért is kérek mindenkit, hogy a beszélgetésben ne az éppen hivatalos politikai kalandorok aktuális lépéseiről essék szó, ne a politikai pártoknak a romákhoz való pillanatnyi hozzáállásáról beszélgessünk, hanem arról a kérdéskörről, amit a címben elég egyértelműen és világosan megfogalmaztunk. Milyen okokból táplálkozik ez a kérdés, hogy évszázadok óta feszítő erővel van jelen.

Egyáltalán, létezik-e “cigánykérdés” önmagában? Nincs-e igazam akkor, ha azt állítom, hogy a “cigánykérdést” – létezésének objektív történeti-kulturális okait természetesen nem tagadva – módszeresen és tudatosan tartják napirenden “megfelelő” csoportok, amelyek a társadalmi élet, a politika etnicizálásában érdekeltek. Az ilyen kérdésfelvetés általában nem mint szegénységkérdést fogja föl a “cigánykérdést”, nem a rendszer lényegéről beszél, hanem leggyakrabban a dolog kriminalizálásáról van szó; a társadalmi problémák bonyolult összefüggéseit egyetlen etnikumra koncentrálják. Persze, amikor ezt a provokatív tézist megfogalmazom, inkább csak a vita felkért résztvevőit és a hozzászólókat kívánom arra sarkallni, hogy minél világosabban és tömörebben, a dolog lényegéhez szóljanak hozzá.

Martin Kovats

1992 óta tanulmányozom a magyarországi roma helyzetet. Lényegében arra a kérdésre keresek választ, mi a cigányok politizálásának jelentősége, és hogy vajon fontos-e ez, s ha igen, akkor kinek, mennyire és miért fontos? E rendezvény jó alkalmat ad arra, hogy néhány konklúziót előterjesszek. A kerekasztal címe: “Kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, azt sugallja, hogy vannak bizonyos emberek, politikusok, szervezetek és intézmények, akiknek, illetve amelyeknek a tevékenysége a mai “cigánykérdést” meghatározza. Természetesen mindezeknek a szereplőknek – politikai erejüktől függően – vannak saját érdekeik és hatásaik. Ez annyiban feltétlenül igaz, hogy a cigány ügy létrejötte valóban a résztvevő érdekcsoportok közötti verseny terméke. Emiatt fontos hangsúlyozni, hogy a cigány ügy nem kizárólag a cigányok és a cigány szervezetek dolga. Sőt, akkor is, ha nevezetesen róluk van szó, a cigány embereknek csak annyi befolyásuk van, amennyi politikai erőt képviselnek a többi érdekkel szemben. Azt is fontos tudni, hogy a mai “cigánykérdés” nem a semmiből “csinálódott” – csakis szélesebb politikai, gazdasági, szociális és kulturális kontextusban értelmezhető. Magyarország történelmében a “cigánykérdést” többször is “napirendre tűzték”, a mai helyzet azonban lényegesen különbözik az előbbiektől, mert manapság létezik kifejezetten cigánypolitikai tevékenység; pontosabban, a cigány identitás politikai identitássá vált, és szervezett formában vesz részt a közéletben. Az alapvető ok: Magyarország és azon belül a hazai cigányság történelmi fejlődése. Most nem akarok belebonyolódni fogalmi és számbeli vitakérdésekbe, annyi azonban tudható, hogy a második világháború óta a magyarországi cigányság hivatalos létszáma ötszörösére növekedett, százezerről kb. félmillióra. A cigányok az összlakosság öt százalékát teszik ki, ami politikai, szociális és gazdasági szempontból számottevő társadalmi csoportnak tekinthető, s ami mind relatív, mind abszolút számban tovább fog növekedni a belátható időben. Minőségi változást is észlelhettünk ez alatt a hatvan év alatt. Az iparosítás és a modernizálás következménye, hogy a cigány ember és közösség egyre szorosabb kapcsolatba került az állammal és más társadalmi intézményekkel. Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja szerezni azokat a javakat és lehetőségeket, illetve azt a védelmet, ami szükséges a boldoguláshoz, neki kell ezekkel az intézményekkel tárgyalnia. A “kommunizmus” összeomlása óta a felszínen megváltozott a helyzet, mivel az állam az állampolgár életének több területéről visszavonult. De ez leginkább a gazdag emberre hat előnyösen, aki a saját pénzéből tudja a szükségleteit fedezni, azaz kevésbé függ az államtól. Az új feltételrendszerben a szegény ember függő helyzetben marad nem csak az állammal szemben, hanem az új intézményekkel, nem-állami szervezetekkel szemben is. Egyre inkább az intézményekkel való kapcsolatnak van nyílt politikai dimenziója, mivel szervezetten az ember többet érhet el, mint egyedül. Röviden: a cigányok politizálásának az az alapvető mozgatórugója, hogy a szegény ember a közéletben való részvétel lehetőségével jobban éljen. Ez semmi más, mint egyfajta “nemes próba” a demokrácia ígérete, az esélyegyenlőség megvalósítására, és ezért dicsérendő és támogatandó mindenki számára, aki a növekvő szegénységet és egyenlőtlenséget, a sovinizmust és a paternalizmust elutasítja a munkanélküliséggel egyetemben, a közélet szintjén is.

Az alapvető dinamika ellenére azonban a cigányok politikai kompetenciája és általában a “cigánykérdés” pontos evolúciója több tényezőtől függ. Ez fontos probléma a cigány embereknek, mert ők általában nem rendelkeznek azzal az anyagi bázissal, amely szükséges a hatékony politikai lobbizáshoz. Hiányzik a politikai hagyomány és tapasztalat; az egyszerű etnikai diskurzus ellenére, a magyarországi cigányság sem nyelvi, sem kulturális, sem pedig társadalmi közösséget nem alkot. A magas munkanélküliség és a dolgozó cigányok helye a munkamegosztásban azt jelenti, hogy a munkabeszüntetés nem alkalmazható mint érdekérvényesítő fegyver. A cigányságnak mint szétszórt kisebbségnek kevés szavazati ereje van, és a romáknak, alacsony társadalmi státusuk miatt, alig van természetes szövetségesük. Mindezek a strukturális hátrányok azt jelentik, hogy a cigány embereknek nagyon kevés hatásuk van nem csak a “cigánykérdésre”, hanem saját önszerveződésük fejlesztésében is, és hogy különböző, a cigányságon kívüli érdekek könnyen manipulálhatják mindkettőt. De egyáltalán miért beszélünk cigányokról, vagy cigánypolitikáról? Nyilvánvaló, a cigányok többségének nehéz élete van, de ugyanakkor számbelileg több nem-cigány él szegénységben. Politikailag miért különleges eset a cigányság? Részben azért, mert a cigányok történelmi marginalizálódása és alacsony társadalmi presztízse – más szóval a cigányellenesség – nagyjából aláássa a bizalmukat és a részvételüket a normális politikai mozgalmakban, pártokban stb., és külön cigányszervezetekbe kényszeríti őket. Azonban ennél fontosabbak a nem cigány érdekek, azaz elsősorban a magyar állam preferenciája az elkülönült etnikai alapon történő politizálásra. Vagyis a nem-cigány szegény és dolgozó emberekkel ellentétben a cigánypolitika kívülről van tudatosan stimulálva, ami egyszerre felgyorsítja és torzítja annak fejlődését.

Ez a folyamat 1984 óta folyik, amikor az ország gazdasági nehézségei hatására a kádári integrációs politika csődbe jutott. Azóta az állam cigányokkal kapcsolatos politikája egy kultúrára támaszkodó politika, amely a cigányokat specifikus képviselettel bíró külön népcsoportként kezeli. Más szóval, a cigányügyet etnikai kérdésként definiálták. Ez az úgynevezett “új közmegegyezés”. Mint jól tudjuk, az anyagi bázisa ennek a megközelítésnek azóta tovább erősödött, amit a posztkommunista szabad piac ideológiája szentesít. Az eredmény: a tartós munkanélküliség, az elszegényedés és az ebből fakadó hátrányok más területeken, mint például az oktatás, a lakásügy, az egészségügy stb. terén, és ezzel párhuzamosan a növekvő társadalmi konfliktusok. Az új közmegegyezés első tíz éve alatt, 1985-től ’95-ig semmiféle komoly állami stratégia nem született a cigányok drasztikusan romló helyzetének megoldására. A kormányok inkább a cigány identitás etnikai felismerésével és a kulturális másság hangsúlyozásával foglalkoztak. A külön cigányképviselet az ország politikai rendszerváltását követte. Először volt a Hazafias Népfront által kiválasztott cigánytanácsok rendszere, azután az állami pénz megosztása nyomában, virágzó szervezeti pluralizmus, utóbb pedig a kisebbségi törvény teremtett új helyzetet és intézményi keretet. A cigány érdekképviselet konszolidációja a kisebbségi önkormányzati rendszer formájában előfeltétel volt egy átfogó állami politika bevezetéséhez. 1995-ben a kormány rendeletet bocsátott ki a cigányok helyzetével kapcsolatos legsürgősebb feladatokról. Két középtávú intézkedési csomag következett (1997-ben és ’99-ben), és ez év január 26-án egy hosszú távú stratégiát hoztak nyilvánosságra. Az új közmegegyezés a cigányügyet az úgynevezett “többségi” vagy “rendes” politikából koncepcionálisan, szervezetileg, költségvetésileg is kizárja, azzal az indokkal, hogy a cigányok lényegesen különböznek a többi állampolgártól.

Természetesen van cigány identitás, mi több, léteznek tapasztalatok, képességek és a kilátásokból fakadó olyan attitűdök és magatartások, amelyek kultúrának tekinthetők. Azonban a feltételezett másság politikai hangsúlyozása az ország kulturális kontextusa révén érthető úgy, hogy a nem-cigány többség azt mondhatja: “nem vagyok cigány, miért aggódjak értük, miért segítsek nekik?” Az új közmegegyezés párhuzamosan fut a cigányemberek többségének életszínvonal-csökkenésével. Ennek magyarázata elsősorban a magyar állam költségvetési és politikai korlátaiban található. Hazai és külföldi nyomások miatt az állam kevés forrással rendelkezik, aminek az elosztásáért erős verseny folyik számos politikai érdek között. A viszonylag gyenge cigány lobby csak keveset nyom a latban az erősebb és politikailag hasznosabb érdekekkel szemben. Amíg nincs szükség a cigányok munkaerejére, a magyar kormány nem csupán nem hajlandó, de lényegében nem is képes olyan hatalmas összeget fordítani a cigányokra, mint ami szükséges volna a többség életszínvonalának észrevehető javítására és az esélyegyenlőség megteremtésére. Az integrációs politika csak arra törekszik, hogy létrehozzon egy elenyésző létszámú középosztályt, az átlag cigányember elvárásait pedig elnyomja. Az etnikai diskurzus nélkülözhetetlen szerepet játszik ennek a kínos helyzetnek a kezelésében. A költséges integrációnál sokkal olcsóbb “megoldás”a kulturális fejlesztés és az etnikai öntudat megőrzése. Egyértelmű vívmánynak tűnik az eddig nem létező kisebbségi jogok megadása és a cigány identitás megerősítése, a cigány vagy roma szóval fémjelzett intézmények és programok szaporodása – a problémát felszínen tartó szociális és gazdasági kérdések megoldása helyett.

A politikai elit szintjén, a pártok között lényegében konszenzus áll fenn a cigány üggyel kapcsolatban. E konszenzus a kisebbségi törvény széleskörű elfogadásában, a Horn- és Orbán-kormány középtávú intézkedési csomagjainak hasonlóságában nyilvánul meg. Ennek a konszenzusnak más politikai alapja is van. Mindannyian tudjuk, milyen érzékeny lehet a “cigánykérdés” Magyarországon. A pártok attól félnek, egyikük arra törekszik, hogy politikai tőkét kovácsoljon a populista, cigányellenes kártya kijátszásával. Ezért az állami cigánypolitika olyan szinten marad, amit mindenki támogathat. A konszenzus azon is alapul, hogy külföldön jó hírneve legyen az országnak, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamán. A posztkommunista cigánypolitika azonban alapvetően ellentmondásos. Annak érdekében, hogy csökkenthesse a reá ható politikai nyomást, ami a cigányok szociális és gazdasági dezintegrációjából fakad, új szereplőket és érdekeket teremt, ami további politikai nyomást gyakorol az államra. Ezek közül négyet szeretnék röviden elemezni.

1. A hazai cigány önszerveződés. Mint mondtam, a cigány emberek politizálásának alapvető dinamikája a jobb élethez szükséges javak megszerzése, amelyeket elsősorban az állam biztosít. Az etnikai diskurzus felgyorsítja ennek természetes fejlődését, és kifejezetten külön, etnikai pályára taszítja, s így eltorzítja. Lényegében az állam azt mondja a cigányoknak: bajban vagytok, és az egyetlen esélyetek a boldogulásra, hogy politizáljatok úgy, mint cigányok. Nem meglepő, hogy egyre nagyobb számú cigány ember próbálja ki ezt az utat. Minden rendben van, amíg a kormány lépést tart a cigányok politikai képességével, aktivitásával és törekvéseivel. Ha viszont nem, politikai válság keletkezhet. Eddig az állam képes volt a problémát “kezelni”, például 3000 állást biztosított a cigány kisebbségi önkormányzatokban. Az éretlen cigány politizálás azonban csak az évek során, a tapasztalat felhalmozásával fog fejlődni, és az elégedetlen aktivisták új eszközöket és taktikákat vesznek igénybe, mint például a fenyegető migráció.

2. A nem állami szervezetek, az NGO-k és az úgynevezett “ethno­biznisz”. Az etnikai diskurzus lehetőséget ad az államnak, hogy privatizálja a cigányokkal kapcsolatos feladatok egy részét. A kisebbségi önkormányzati rendszer intézményeket hoz létre, amelyeken keresztül a nem állami szervezetek pénzzel és más forrásokkal járulhatnak hozzá a cigányok helyzetének javításához. Nyilvánvalóan többféle NGO van, és sokan jó, hasznos és őszinte munkát végeznek. De tudni kell, hogy mivel a cigányok hátrányai indokolják e szervezetek tevékenységét, az az alapvető érdekük, hogy a cigányok függő helyzetben maradjanak. Az állammal ellentétben az NGO-k senkinek sem tartoznak elszámolással, sem azoknak, akikkel közvetlenül kapcsolatban állnak, sem a tágabb magyar társadalomnak. A nemzetközi NGO-k vonzó piacot látnak a kelet-európai cigányügyben. Hogy minél több pénzt szerezzenek támogatóiktól (a nyugati államokat is beleértve), ezek a szervezetek hajlamosak úgy értelmezni a cigány helyzetet, hogy az nekik legyen megfelelő, ami nem feltétlenül tükrözi a valóságot. Ezért az NGO-k tevékenysége segít az államnak, mivel több forrást ad a cigány ügyben, és részben mentesíti az államot a felelősség alól. Mindezt azonban azon az áron, hogy egyre több bíráló elemzés születik az országról, ami csökkenti a bizalmat az állam politikája iránt.

3. Az európai intézmények. Akárcsak az NGO-k, ezek sem egyformák. Az Európai Unió komoly politikai és jogi hatáskörrel és költségvetéssel rendelkezik. Elsősorban a bővítési tárgyalások keretében foglalkozik a kelet-európai cigány üggyel, politikai kritériumok jegyében. Mivel az Uniónak az az érdeke, hogy olyan problémák ne merüljenek fel, amelyek a folyamatot akadályozhatják, ezért a keleti kormányok álláspontjait veszik figyelembe. Az EU az utóbbi években egyre több pénzt fordít cigányprogramokra a PHARE-alapból. A következő években az Uniónak kulcsfontosságú szerepe lesz a cigány ügy alakulásában. Más a helyzet az Európa Tanáccsal és az EBESZ-szel, amelyek kevés politikai felelősséggel bírnak. Az utóbbi években mindkettő létrehozta saját cigányügyi hivatalát és “lelkesen”, ahogyan egy jó üzlettel illik, foglalkoznak a cigánykérdéssel, szűk ideológiai szempontból. 1993-ban az Európa Tanács “igazi európai kisebbségnek” nyilvánította a cigányságot, és úgy használja, mint a nemzetállamiság kudarcának a szimbólumát, s ezzel igazolja az európai szintű kormányzást. A jól ismert valóság ellenére, a cigánykérdést mind a két szervezet leegyszerűsíti kulturális kérdésre, pontosabban a rasszizmus kérdésére, mert költségvetés hiányában csak erkölcsi alapon indokolhatják beavatkozásukat a keleti országok belügyeibe.

4. A nemzetközi cigánypolitika egyre több támogatást kap e két európai szervezettől. A nemzetközi cigánypolitika legtekintélyesebb szervezete, az International Romani Unio (IRU) több mint harminc éve létezik. A hetvenes években, bár csak pár tucatnyi aktivistából állt, az indiai kormány segítségével NGO-státust kapott az ENSZ-nél. A kilencvenes években már majdnem kihalt, amikor is lehetősége nyílt egy több mint egymilliárd dollár értékű holokauszt-kártérítési alap kezelésére. A IRU feltámadásában emellett az is közrejátszott, hogy az EBESZ lelkesedett a cigány ügy iránt, és több keleti kormánynak, de elsősorban a cseh kormánynak az volt az érdeke, hogy a “cigánykérdést” európai ügyként definiálják.

A cigány világkongresszuson, 2000-ben, az IRU kiadta a “Declaration of a Nation”-t, amely követeli a külön cigány képviseletet a nemzetközi politikai fórumokon. Emellett cigány nagykövetségeket, európai cigány parlament létrehozását. Normális körülmények között ez az egész jó vicc lenne, mert semmi esély nincs arra, hogy a hihetetlenül heterogén európai cigányság politikai társadalmat alkosson. Ez a megosztó nacionalizmus, amelyet egyre inkább finanszíroznak és intézményesen támogatnak, az elkövetkezendő években komoly politikai veszélyt jelent. Bármiféle demokratikus megbízás vagy mandátum hiányában egyre gyakrabban jelentkeznek ezek az aktivisták politikai fórumokon mint szakértők, tanácsadók vagy képviselők. Volt már tárgyalás arról, hogy legyen külön cigány képviselet az Európai Parlamentben, és néhányuk azt várja, hogy Macedónia szétesése esetében egy cigány államocska jöjjön létre, nemzetközi védelem alatt…

Eddig Magyarország viszonylag immunis volt a nemzetközi cigánypolitikával szemben. Én azonban a növekvő nacionalizmus veszélyének hangsúlyozásával szeretném befejezni az előadásomat. Eddig a magyarországi helyzetelemzésemben a “cigánykérdés” gazdasági alapjával foglalkoztam, azonban van ideológiai alapja is, amely a következő években egyre jobban meghatározhatja az ország politikáját. A “kommunizmus” összeomlása következtében újból felmerült a kérdés az állam és a nemzeti öntudat közti viszonyról. Ez a kihívás különösen érinti ma Magyarországot a nagy számú határon túli magyarok miatt. De ez már egy új téma felvetése volna.

Nemcsak a globalizációból fakadó gazdasági és politikai nyomás mozgatja a “cigánykérdést”, hanem egy mélyen ható ideológia is. Ezért nem pontos a kérdés, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’”. Sok szereplő van, de senki nem “csinálja” – csupán a történelem. Inkább értsük úgy, hogy a “cigánykérdés” elválaszthatatlan része egy másik kérdésnek, amelyre mindenki válaszolhat, hogy: milyen legyen a magyar társadalom jövője?

Bíró András

Nagyon örültem Martin előadásának, mert valóban a lényeges kérdésekhez szólt hozzá. Magam csupán egy-két pontot kívánok érinteni. Mindenekelőtt egy dolgot kiemelnék, ami engem nagyon foglalkoztat, ez az etnicizálás problematikája. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyar politika a cigánykérdésben ott etnicizál, ahol nem kellene, ott viszont nem etnicizál, ahol pedig kellene. Pontosabban, a szociális, gazdasági, oktatási kérdésekben, a különböző politikai érdekek mentén állandóan arról van szó, hogy például az Országos Cigány Önkormányzat építsen házakat a cigányoknak. Ne felejtsük el – túlzó, amit mondani fogok, de alapvetően igaz –: minden cigány szegény, de nem minden szegény cigány. Ami persze azért szintén nem igaz, mert nem minden cigány szegény, bár a zömük mégis nyilvánvalóan az. Na most, ebben talán az Autonómia Alapítvány – amit én kezdeményeztem tizenkét évvel ezelőtt – is “bűnös”, mert a támogatásokat tulajdonképpen mi is etnicizáltuk. Tehát cigányokat, specifikusan cigányszervezeteket segítettünk. Előfordult, hogy egy faluban odajöttek hozzánk nem cigányok, pont olyan szegények, mint a cigányok, s azt kérdezték, “mi mért nem kapunk?” Ennek a politikának tehát van egy olyan oldala, amely a szegények közötti konfliktust és a megkülönböztetést erősíti. Vagyis a szociális, gazdasági, kulturális problémáknak ez a fajta etnicizálása – problematikus, sőt, néha drámai. Ahol viszont kellene etnicizálni, az az emberi jogi és diszkriminációs oldal. Hogy világosabb legyen: Magyarországon évek óta folyik a harc azért, hogy valamilyen értelmes és használható diszkrimináció-ellenes törvény létrejöjjön. Teljesen egyetértek Martinnal abban, hogy a kormányok között, politikai színezetük ellenére, nincs jelentős különbség a “cigánykérdésben”. Feltétlenül van egyfajta konszenzus nemcsak az elitben, hanem tulajdonképpen a társadalomban is, s ez a cigányok negatív megítélése. Fönt, lent, jobboldalt, baloldalt. Ez általános jelenség, amitől nem tekinthetünk el. De visszatérve arra, amit mondani szerettem volna, azt kérdezheti a kisebbségekért felelős igazságügyi államtitkár: “Mi az, hogy diszkrimináció-ellenes törvény? Ez azt jelenti, hogy ha egy kocsmáros nem szolgál ki egy cigányt, akkor meg kell őt büntetni százezer forintra? Hát hol vagyunk, hova megyünk?” Ezt mondja az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, aki kisebbségi kérdésekkel, azon belül specifikusan a cigánykérdéssel foglalkozik. Úgy hívják, Hende Csaba. Na most, hogy ki csinálja, vagy ki nem csinálja a “cigánykérdést – valóban a történelem csinálja, ezzel szinte teljesen egyetértek, s hogy ki hogyan használja ki, ez az adott pillanat kérdése. Ha még a jogi keretek sem biztosítottak annak érdekében, hogy valamilyen állampolgári egyenjogúság létrejöjjön, akkor rettenetesen nehéz bebizonyítani, hogy itt nem etnicizálunk, illetve elérni, hogy a rasszista megkülönböztetés mindennapjairól tudomást szerezzünk. A megoldás ott keresendő, ahol létrejön a cigány önszerveződés mozgalma, a cigány tudat megjelenése. Az amerikai egyesült államokbeli feketék, a fekete mozgalom párhuzama elképzelhető s egyáltalán nem őrült párhuzam.

A kisebbségi önkormányzati törvény meghozatalával államosították a mozgalmat. Nem tudom, világosan beszélek-e, az történik tehát, hogy kezdenek kialakulni az önszerveződő cigányszervezetek: 240 regisztrált szervezet van ma Magyarországon, ami egyesek számára vicc, számomra viszont rendkívül pozitív dolog. Azt mutatja, hogy legalább 240 cigány ember volt, aki kezdeményezett valamit Magyarországon. És egyáltalán nem kizárólag családi alapon, ahogyan itt valaki megjegyezte.

A cigányság proletarizálódása még a szocializmus alatt kezdődött. Ez nem olyan egyszerű ügy. Egyáltalán nincs kutatva. Hogy milyen akkulturáció történt, ez egy rendkívül izgalmas téma. Minden marginalizált emberi csoport esetében az önkép sokszor öngyűlöletben nyilvánul meg. Ez egy banális megfogalmazás, már minden antropológus megtette, de hát látni kell, hogy új önkép kezd kialakulni abban a fiatal roma értelmiségben, amely most jön létre, amely nem a szocializmus, hanem, mondjuk, a “demokrácia” produktuma. És ez függ össze a roma nemzetre vonatkozó elképzeléssel, amely területen kívüli nemzetként fogalmazódik meg.

Krausz Tamás

Csak a vita kedvéért jegyzem meg, és visszatérnék az eredeti kérdéshez: tulajdonképpen amit elmondtatok, inkább azt bizonyítja, hogy a történelem nem csinál semmit. Hanem nagyon is konkrétan, meghatározhatóan, a ti érvelésetekből is az derül ki: intézmények, államtitkárok, meghatározott politikai és gazdasági szervezetek azok, akik és amelyek e problémát életben tartják, amelyek az egész úgynevezett “cigánykérdésből” élnek és megélnek. Ezt nem egyszerű elvi kérdésként vetem föl, hanem a gondolataitokat akarom tovább vinni, mert ez az egyik leglényegesebb kérdés, amiről eddig szó esett. Ennek jegyében adom át a szót Kállai Ernőnek.

Kállai Ernő

Tényleg egyetértve sok tekintetben azzal, amit Martin, illetve Bíró András mondott, én kicsit tovább finomítanám ezek megközelítését. Mert úgy érzem, hogy amit Martin mondott, annál a kérdés némileg több dimenzióban mozog – vagyis nem csak az állam oldaláról lehet megközelíteni. Az nagyon helyes, ha azt nézzük, hogy a rendszerváltozás után a “cigánykérdés” már nem csak egyszerűen szociális problémaként van definiálva. Mindenki tudja, hogy a Kádár-rendszer működésében ez az integráló politika látszólag nagyon sok eredményt hozott. De e rövid távú elképzelésnek és felfogásnak 1990 után azonnal felszínre kerültek a hibái. Az természetesen nagyon jó volt, hogy mindenkinek volt munkalehetősége, sőt mindenki, aki erre hajlandó volt, vagy akarta – és a legtöbben akarták – OTP-kölcsönből még házat is tudott építeni magának. De hát pillanatokon belül kiderült ’90 után, hogy mennyire kevés gondot fordítottak arra, hogy mondjuk társadalmilag – az oktatás, a kultúra területén – is beillesszék a cigányságot, s mivel a cigányság a legképzetlenebb és legvédtelenebb munkaerőt jelentette, 1990 után tömegesen vált munkanélkülivé. S ez a korábbi eredményeket pillanatok alatt maga alá temette. Tehát az állam elengedte a cigányok kezét, ugyanis ne felejtsük el, amellett, hogy dolgozhattak, a cigányokat abban az időben nem tekintették egyenrangú félnek. Vagyis azért egy nagyfokú lenézés mindig is megvolt a cigányság iránt; megvolt mindenkinek a maga “házi cigánya”, úgy, ahogy a XIX. században mindenkinek volt “házi zsidója”, s ez a szemlélet sok tekintetben még a mai napig is megmaradt.

Mindezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy a cigányság is nagyrészt képzetlen, felkészületlen volt a rendszerváltozás adta lehetőségekre. Ezért jó, hogy a civil szféra kifejlődése erősen meglódult az elmúlt tíz évben, mert e keretek között legalább elkezdhet az ember politizálni a “tenni kell valamit a helyi közösségért” elkötelezettség jegyében.

A másik lehetőség, a másik forma az, hogy úgy érzi az ember, hogy nagy a baj, valamit tenni kell. Nálunk mind a két forma működik, s ezt a problémát etnicizálták a cigányok esetében a nagypolitika szintjén. A történelmileg évszázadok alatt felhalmozódott előítélet-halmazt és a valóban megkülönböztethető cigány kulturális vonásokat “jól” felhasználja a politika. De szerintem nem az NGO-kal meg a kormánypolitikák létezésével van a fő probléma, hanem azzal, hogy egyelőre még nagyon kevéssé vannak felkészült cigány vezetők. És ezeket a vezetőket könnyen lehet manipulálni. Csak azok a cigány vezetők fognak majd komolyan politizálni, akik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottak semmilyen politikai hatalomnak, meg tudják őrizni különállásukat mind anyagilag, mind szellemileg, és ebből társadalmi bázist teremtve a cigányság körében tudják majd politikai nézeteiket megfogalmazni.

Krausz Tamás

Anélkül, hogy összefoglalnám a vita eddigi menetét, jelezném, hogy van két tipikus beállítódás. Egy rendszerkritikai pozíció, amit leginkább Martin képviselt, és egy, a rendszeren belüli koncepció, amit Kállai Ernő vázolt fel. Ez utóbbi, a rendszer kereteit elfogadó, “immanens” megközelítés jobban megoldhatónak tartaná a “cigánykérdést”, ha a cigányoknak több felkészült vezetőjük lenne. Van-e a két megközelítésnek lehetséges szintézise?

Kerékgyártó T. István

Számomra az egészből a következő a dilemma. Először is, nem szeretem használni a “cigánykérdés” kifejezést. A cigányságról való diskurzus vagy gondolkodás az, ami irányadó számomra. Ha kellő lakonikussággal fogalmaznám meg, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, akkor a válaszom az, hogy mi, akik itt ülünk! S nem akarok etnikai alapon válogatni, és föl se merem azt a kérdést tenni, hogy hány cigány van itt a teremben, mindenesetre jóval fölülreprezentáltak vagyunk mi, nem cigányok. Csak néhány kérdés felvetésével szeretnék a vitához hozzájárulni. 1. Politikailag gyarmatosíthatók-e a cigányok? 2. Egyáltalán, van-e kolonizáció a mai rezsimben, pontosabban a rezsim bizonyos hatalmi tényezői hogyan próbálják ezt megvalósítani?

Vagyis csupán arról van szó, hogy ez a népcsoport is kulturálisan, szociálisan és politikailag is tagolt, magyarán: a cigányság csupán a politikai harc eszköztárában játszik bizonyos szerepet a mai kormánypárt, a FIDESZ szolgálatában. Akkor a kérdésemre a válasz: igen, gyarmatosítható politikailag a cigányság. Azért gyarmatosítható, mert az a folyamat, amit politikai emancipációnak nevezünk, még el sem indult! Miközben én is örülök annak, hogy 275 – vagy nem is tudom mennyi – szervezetük van, ezek a szervezetek, társulások, szövetségek, jogvédő irodák stb. döntően családi alapon működnek, hiába is tagadnánk ezt. Bizonyos érdekeket megjelenítenek ugyan, hasonlóképpen, ahogy a cigány önkormányzatok is működnek. Én nem tartom rossznak, hogy létezik kisebbségi önkormányzat, hiszen azt vallom, hogy a kisebbségi önkormányzatok a nyilvános szereplés tereiként jelennek meg. Tehát akármennyire is, de mégiscsak kapcsolatot tartanak a többségi hatalom képviselőivel, mégiscsak meg kell tanulnunk bizonyos szabályokat tiszteletben tartani. Miközben azt is tudom, hogy az önkormányzatiság de jure egyetlen jogosítványt tartalmaz, jelesül a kulturális autonómia jogosítványát. Tehát magyarán, nem látom a politikai emancipációt sem, nem látom a társadalmi integrációt sem. Nem látom azt sem, hogy az önként vállalt asszimiláció modell lenne, miközben tudom azt, hogy elvontan bárki bármikor állampolgárnak mondhatja magát, jelezve, hogy ő nem cigány, hanem állampolgár.

Krausz Tamás

Akkor most a hozzászólásokon van a sor.

Szigeti Péter

Én a magam részéről nem tartanám kötelezőnek, és másoknak se nagyon ajánlanám, hogy minden diskurzusba úgy lépjünk be, hogy az államszocializmusba jó nagyot rúgunk. Úgyhogy az egyik kérdésem Martinhoz az, hogy ő miért 1984-ben látta azt a bizonyos határt és fordulatot. Noha egy érvet mondott a gazdasági nehézségekkel kapcsolatosan. Én azt gondolom, hogy azért itt nagy különbségek vannak, mert ahhoz, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket, látni kell, hogy az államszocializmusban volt egy kooperatív szolidaritási politika, ami nem csak munkahelyeket és ilyen értelemben bizonyos integrációt hozott, hanem elképzelhetetlen volt mondjuk a rasszizmus és a fajbiológia, tehát egy ideológiai stop is volt, hatalmi eszközökkel, ami nem nehezítette, hanem könnyítette a cigányság akkori helyzetét, az akkori Magyarországon. Hadd tegyem hozzá, hogy nem is hasonlítható össze az akkori helyzet a ma uralkodó politikai dimenzióval és atmoszférával; gondoljunk bele, hogy itt és most a diszkrimináció-ellenes törvényért kell küzdenünk.

Egyébként egy ilyen törvény az USA-ban a Legfelsőbb Bíróságon is átment, Magyarországon is átmehet, legfeljebb nem Hende Csaba típusú embernek kell lenni az államtitkárnak, hanem valaki másnak, de a dolognak nem ez lesz a lényege. Persze mindettől függetlenül, a politikai emancipációt az államszocializmusban sem sikerült elérni, tehát a régi rendszer nem oldotta meg a problémát, “csak” átfogóbban és koncepciózusabban dolgozott a probléma megoldásán, mint a jelenlegi rendszer és annak protagonistái.

Az utolsó kérdés, vállalkozna-e valaki arra, hogy leírja tömören a cigányság belső tagoltságát. Azt hiszem ugyanis, hogy azért nem csak az atomizáltság áll fenn a cigányság soraiban sem, hanem bizonyára van bizonyos metszetekben megfogható belső tagoltsága is, aminek megértése nélkül a megoldások is egyre nehezebbek, bonyolultabbak lesznek.

Kovács Árpád

Kovács Árpád vagyok, a IX. kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzat képviselője. Martin Kovats úr egyik állításával szeretnék vitatkozni. Azt hiszem, hogy van egy olyan tény, történelmi tény 1998-ban, ami az Ön állítását cáfolja. Én önnel ellentétben úgy gondolom, hogy van nyelvi közösség a cigányok körében, és ha valaki megsérti, akkor az úgy fog járni, mint 1998-ban a fővárosi cigány önkormányzati választásokon Zsigó Jenő. Ő elkövetett egy nagy hibát, és azért nem lett fővárosi önkormányzati képviselő…

Krausz Tamás

Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést! Ön abban biztos, hogy a cigányságnak cigány alapon, vagyis etnikai alapon kell szerveződnie? Vagy nem is tartja jogosnak ezt a kérdést?

Kovács Árpád

Hát, érdekes ez a kérdés, nem gondolkoztam rajta. Attól függetlenül, hogy kinek mi erről a véleménye, szerintem az etnikai alapon való szerveződés megtörténik.

Krausz Tamás

De hát akkor a cigányok is elfogadják a “mi és ők”-re való felosztást, szembeállítást.

Kovács Árpád

Hát igen, így szocializálódtunk, mert én, akin nem nagyon látszik, hova tartozom, még gyakrabban találkoztam a cigánygyűlölettel. A szemembe mondták a különböző dolgokat…Tudja mire gondolok…, hogy mit kellett volna tenni velünk… S akkor bizony, mit mondjak?

Horváthné Ács Kató

Meggyőződésem, hogy pozitív diszkriminációra lenne szükség. Sajnos, az aktuális kormányokban semmiféle elhatározás nincs ez irányba, és a közvélemény is inkább ellene van. Lehet, hogy a pozitív diszkrimináció jövőbeli hosszú távú eredményeit lerontanák a korábban jelentkező negatívumok, ennek ellenére szükség lenne a pozitív diszkriminációra! Erről a tisztelt előadók véleményét is kikérném.

Hozzászóló (Dániel)

A “cigánykérdés” lényegében a fizikai dolgozó rétegek és a munkanélküliek problémájának a része, a magyar fizikai dolgozók tragédiájának a kérdése koncentrálódik a cigánykérdésben. A második kérdés, hogy a “cigánykérdés” természetesen kulturális kérdés – is. Én állítom például, hogy sokfajta cigány nemzeti öntudat van, tapasztalatból tudom, hogy az erdélyi cigányság egy része magyarnak vallja magát, tehát a cigányöntudat együtt jár magyarságtudattal, ők tehát cigányként magyarok, nekünk pedig el kéne ezt fogadni. Más kérdés a bőrszín. Az, aki azt hiszi, hogy a bőrszíntől függ a nemzeti öntudat, rasszizmust csinál a cigánykérdésből.

Kerékgyártó T. István

A pozitív diszkriminációról. Az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy sokkal több kára van a pozitív diszkriminációnak, mint előnye. Fenntartja a kirekesztést, nem megszünteti. Semmi megkülönböztetésnek nem vagyok híve.

Kállai Ernő

A pozitív diszkriminációhoz én is hozzátennék egy szót. Ebben az értelemben, ahogy Ön használja, én sem vagyok a híve. Én az esélyegyenlőség biztosításában látnám a megfelelő utat, mind jogilag, mind a társadalmi esélyegyenlőség biztosításában. Ezért fontos lenne mindehhez egy antidiszkriminációs törvény.

Krausz Tamás

Ha jól értem az álláspontodat, akkor a tőkés rendszerben, a piacgazdaságban Te lehetségesnek tartod az esélyegyenlőség megvalósítását. Lehet, hogy rosszul értem?

Kállai Ernő

Erre azzal válaszolnék, amit Sir Winston Churchill mondott, hogy a demokrácia ugyan nagyon rossz dolog, de jobbat még nem találtak ki, s ez valóban így működik. Tehát én ezért – bár nem akarom bántani az államszocializmust – nem is szeretném visszasírni a régi rendszert, hogy reagáljak az előző hozzászóló (Szigeti Péter) megjegyzésére. A cigányságon belüli etnikai megoszlásról és különbözőségekről pedig már sok mindent leírtunk, abban egyetértünk, hogy nem lehet csak politikai és jogi úton megoldani a cigányság esélyhez juttatását.

Bíró András

A pozitív diszkriminációt illetően én a következőt szeretném elmesélni: nemrégiben voltam egy nemzetközi konferencián, ahol két amerikai fekete (afro-amerikai) egyetemi tanár volt jelen, és az egyik nagyon izgalmas módon fogalmazta meg a problémát. Két angol kifejezést használt, ami nemzetközileg érthető: contract és contact. Tehát jogi szinten, a társadalmi szerződés, a contract szintjén, szerinte Amerikában a kérdés megoldódott, olyan értelemben, hogy ha egyenlő ismeretek vannak, akkor már nem lehet nem fölvenni a feketét. Vagyis nem lehet negatívan diszkriminálni a színes bőrűt. Gyakorlatilag tehát elérte azt a pozitív diszkrimináció, immár harminc éve, hogy ezen a szinten jelentős javulás álljon be, ami persze nem oldotta meg a contact kérdését, azaz a társadalmi kérdést, hiszen a gettók zöme még mindig fekete gettó stb.

Egyetértek azzal – sőt, szeretném –, hogy Magyarországon, a demokrácia keretein belül egy erős cigánymozgalom, egy alulról jövő nyomás a hatalom felé kialakuljon. Egy ilyen mozgalom nélkül nem lett volna változás a feketekérdésben sem. Enélkül nincs demokrácia, ez a nagyon magyar levegő, ami itthon van, hogy “csak ne legyen konfliktus”, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mert a történelem nem változott meg konfliktusok nélkül és még a demokrácia keretei sem adják meg annak a lehetőségét, hogy a kirekesztettség, amiben a cigányok már évszázadok óta, s még mindig élnek, hogy ebben társadalmilag elfogadott, jelentős változás álljon be. Tehát itt az etnicizálás–dezetnicizálás konfliktusa, paradoxona állandóan jelen van. És még egy utolsó mondat. Itt két fő vonal van a cigány gondolkozásban: az egyik a szociológiai, a másik az antropológiai vonal, és bármelyiket nézzük külön-külön, zsákutcába kerülünk, szükség van egy interdiszciplináris hozzáállásra.

Martin Kovats

Először a pozitív diszkriminációról. 1997 óta a pozitív diszkrimináció már része Magyarország állami cigánypolitikájának. Egyetértek a többiekkel, hogy ez elvileg ellentmondásos és általában nem kívánatos kifejezés. Annál inkább szeretném, hogy esélyegyenlőséget használjunk itt, Magyarországon. De itt van a probléma, ami kapcsolódik Dániel álláspontjához, a fizikai dolgozók tragédiájához. Tudni kell, hogy ami a cigányokkal történik, és általában ami Magyarországon történt, nem egyedülálló, mindenhol megtörtént valamilyen formában a második világháború óta. Például beszéljünk az én országomról, Angliáról. Az ötvenes években behívtuk a feketéket, mint olcsó munkaerőt. Egy idő után az angol rasszizmus és az angol fekete munkások marginalizálódott helyzete problémát jelentett a gazdasági mechanizmusnak. Akkor szükség volt antirasszista egyenlőség-politikára, hogy minél jobb minőségű legyen az a fekete munkaerő, hogy minél kevesebb akadálya legyen a társadalomban e munkaerő mobilitásának. És a kommunista cigánypolitikának is valami hasonló volt az alapja. Mert a második világháború előtt és a második világháború fasiszta tapasztalata alapján 1945–50-ben a magyar cigányság túlnyomó része rémes állapotban volt. A kádári integrációs politika lényege az volt, hogy behozzák a cigányokat a gyárakba, hogy fölszámolják a telepeket, a cigányok iskolába járjanak, hogy jobb minőségű legyen a cigány munkaerő stb. A jelenlegi helyzetben az a legfélelmetesebb, hogy ez az alapvető mozgatórugó kihalt, nem működik sem Nyugaton, sem Keleten. Nincs rájuk szükség a piacon mint munkaerőre. Ezért lett újra etnikai kérdés a cigánykérdés, nincs alapja az esélyegyenlőség megteremtésének. Inkább behívjuk, mondjuk, az olcsó román munkást.

A másik kérdés: miért beszélek 1984-ről mint határpontról? Részben, mert megszületett a döntés feketén-fehéren. A cigány ügy egyébként nem kapott erős prioritást, túl nagy figyelmet a “kommunizmus” idején, fontosabb dolgai voltak Kádárnak és a Politbürónak, mint a cigány ügy, ráadásul a cigány ügyet a Hazafias Népfronthoz utalták. Az 1984-es dokumentum kimondta, hogy egy új közmegegyezés szellemében kezeljük a cigányokat mint külön népcsoportot. Ennek a következménye volt, hogy 1985-ben megjelentek a cigánytanácsok. Ez a politika lényegében két lábon állt. Külön képviselet kaptak a cigányok mint népcsoport, a másik “láb” pedig a kulturális másság fejlesztése volt. 1986-ban jött létre a cigány kulturális szövetség. Ezért mondom: Magyarországon különösen cigány ügyben “hosszú rendszerváltás” valósult meg, tehát a rendszerváltás jóval ’89 előtt kezdődött.

A nyelvről. Lényegében arra céloztam, hogy az etnikai diskurzussal szemben nyissunk utat egy másiknak is, amelyet igyekeztem körvonalazni. A cigányok kulturálisan nem egyformák. Ez egy nagyon-nagyon heterogén társadalmi csoport, más országokban még inkább.

Márkus Péter

Hogy ha történelmileg létrejött egy jelentős különbség, hátrány a cigány lakosság rovására, akkor ez spontánul sosem fog eltűnni. Ezért tehát én azt gondolom, hogy bár átmenetileg, de kell pozitív diszkrimináció. Tehát nem tudok elképzelni olyan modern rendszert, amelyik a kialakult egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem inkább ezeket széthúzza, minden tendencia ezt mutatja. Viszont miért kell átmenetinek lenni a pozitív diszkriminációnak? Azért, mert ennek addig van emberileg létjogosultsága, amíg a versenyfeltételeket valóban ki nem egyenlíti. Véleményem szerint, jelenleg három fontos eleme lehetne egy ilyen pozitív cigánypolitikának, pozitív diszkriminációnak. Az egyik az évszázadok óta elszabotált és évtizedek óta soha meg nem csinált, elfogadható minőségű és mennyiségű földhöz juttatás. E nélkül nem lehetséges az integráció a magyar társadalomba. Ez az egyetlen olyan elem, ami mindenféle katasztrófa ellen védhető háttér vagy bázis lehet; a második elem pedig egy gyorsított mértékű saját értelmiség-kinevelődés vagy -kiképződés a cigány lakosság körében. A harmadik elem: mivel jelenleg a cigány lakosság politikai reprezentációja rendkívül gyenge és zavaros, azt gondolom, hogy átmenetileg, mintegy trójai falóként, egy kétkamarás rendszerben etnikai alapon igenis általuk delegált, jelentős létszámú képviselőnek ott kéne lenni a parlamentben, és nem más pártokba belecsimpaszkodva. Tehát kétkamarás megoldás és elfogadható mértékű földhöz juttatás – ez a javaslatom lényege.

Krausz Tamás

Érdekes volt Márkus Péter hozzászólása, noha naivnak tetszik a földhöz juttatás gondolata. Tőke, eszközök hiányában a tönkremenés elkerülhetetlen, a kisparcella e régióban nem nyújt igazi megoldást.

Láng László

Szeretném keményen leszögezni, hogy igen nagy bajt csinálnánk, magyar értelmiségiek és főleg baloldali magyar értelmiségiek, ha bármikor kétségbe vonnánk azt, hogy a cigányok etnikai dimenziók mentén is szerveződhessenek. Próbálják csak megszervezni az önvédelem jegyében a szegények szegényeit. Szóval ház is kéne, munka is kellene – nem csak nyárra, nem csak télre. Régi dolog ez.

Krausz Tamás

Adok magamnak is harminc másodpercet hozzászólásra, ahhoz a kérdéshez, amelyet itt utoljára érintettünk, az etnikai jellegű szervezkedés kérdésköréhez. Elvi síkon én is úgy látom, hogy reménytelen elkülönült cigány szervezetekben a cigányság sorsát megjavítani. Ugyanakkor: miután a rendőrség és általában a hatalom tudatosan nem védi meg a cigányokat, ezért a cigány önvédelmi szervezetekre mégis szükség van, legalábbis, ameddig a társadalom nem tudja rákényszeríteni a rendőrségre az akaratát, hogy a cigányokat megvédje.

Zsigár Ágnes

A X. kerületi Kisebbségi Önkormányzattól vagyok. Hogy végül is kik csinálják a “cigánykérdést”? Mi, cigányok tehetnénk fel Önöknek ezt a kérdést. Mi nem érezzük magunkat úgy, hogy a mi életünkből “cigánykérdést” szeretnénk csinálni. Éppen hogy nem cigányok módjára szeretnénk élni, hanem emberek módjára. Lehetőségeket tessék nekünk adni ahhoz, hogy mi is eljuthassunk egy emberi szintre. Semmivel sem vagyunk értelmileg rosszabbak, mint mások.

Szigeti Péter

A cigányság társadalmi felemelkedésében a pozitív diszkrimináció szükséges, de nem elégséges. Tehát félreértés is elhangzott a vitában. Például az amerikai tőkés rendszerben egy pozitív szakasz volt a polgárjogi mozgalom, ilyen értelemben ezt Magyarországon is érdemes végigvinni, de ahogyan ez önmagában ott sem hozott megoldást, azaz felemelkedést önerőből és a körülmények által támogatott módon, azonképpen ennek a gazdasági és társadalmi tényezői itt is felmerülnek, és ezeknek a mozgásba hozására egy versenytársadalom önmagában nem alkalmas. Szervezett társadalmi tömegmozgalom nélkül nem fog menni a dolog nálunk sem.

Márkus Péter éleseszűen vetette fel a földhöz juttatás kérdését. Csak van itt egy probléma: a magyar mezőgazdaságnak a dezintegrálása, hogy az EU-ba beilleszkedjen, és ennek kapcsán, ugye, az egész infrastruktúra “szétbombázása” a magántulajdon jegyében, egyben azt is jelenti, hogy a mezőgazdaság versenyképességében a tőke szerves összetétele magasabb, mint az iparban. Tehát a földhöz juttatás önmagában nagyon kevés, de az mindenképpen nagyon fontos gondolat, hogy a gazdasági tényezők nélkül nem fog menni a felemelkedés.

Legvégül egy szó az esélyegyenlőségről. Ez a fogalom is éppen olyan rossz, mint a pozitív diszkrimináció, mert az esélyegyenlőségnél 0,1 ezrelék is esély, meg 99 százalék is. Az esélyegyenlőség pontosan annak a terminológiája, hogy a valóságos problémákat nagyon jól el lehet kenni vele, mert természetesen a társadalmi-gazdasági egyenlőség a cél, nem pedig annak terminológiai megkerülése.

Bíró András

A párhuzam, amit bedobtam a vitába az afroamerikaiak mozgalmával kapcsolatban, azt hiszem, gyenge abban az értelemben, hogy az Egyesült Államokban nehezen lehet megtagadni a feketék csoportjához való tartozást. Míg nálunk, egyrészt – amiről már szó esett – rendkívül sokrétű, sokszínű a cigányság, másrészt a modern értelemben vett polgárjogi cigánytudat kialakulása rendkívül új jelenség. Próbálok válaszolni arra a fölvetésre, amit a vitavezető is felvetett, hogy számos területen “dezetnicizálni” kellene a romaproblematikát, mindenekelőtt gazdasági, szociális, oktatási téren. Annak érdekében kell “dezetnicizálni”, hogy az iskolákban nem speciális cigányosztályok kellenek, hanem jól kell tanítani.

Hogy legyen vagy ne legyen cigányiskola, ez szintén vitatott és komplex kérdés. Szerintem nagyon is kell a Gandhi Gimnázium vagy kollégium és még kellene ilyen néhány egy bizonyos ideig, ameddig hiányzik az a pedagógus roma értelmiség, amely nélkül nincs cigány társadalmi önvédelem, másrészt hogy a roma pedagógusok ne csak romákat tanítsanak, hanem nem romákat is.

Isten őrizzen attól is, hogy a költségvetést etnicizálják. Ennél borzasztóbbat nem lehet elképzelni. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy szegénységellenes és kirekesztésellenes politika alakuljon ki, s ez így összefüggésbe hozható lesz a cigány polgárjogi mozgalommal is.

Mit tud kezdeni a társadalomtudomány egy olyan tünékeny jelenség magyarázatával, mint amilyen a választások eredményét adó választói magatartás? Milyen folyamatok hatnak a voksát leadó állampolgárra? A politikai szociológia válaszadási kísérleteinek kritikai elemzése képzi a ma különösen érdekes tanulmány tárgyát.

A polgári tudományosság az osztályszavazásról

1. Elméletek a választói magatartásról

A politikatudomány egyik legfejlettebb területe, a választáskutatás az elmúlt évtizedekben három alapvető elméletet dolgozott ki a szavazói viselkedés magyarázatára. A racionális választások teóriája az elvont egyénből, a polgári társadalom független individuumából indul ki, s gondolatmenetében a neoklasszikus közgazdaságtan téziseit követi. E modellben a választó saját nézeteit témánként összehasonlítja az egyes pártok álláspontjával, s ennek alapján alakítja ki politikai magatartását. Mérlegelése során egyidejűleg végtelen számú kérdést is értékelhet, s a megállapított távolságokat a témák szubjektív fontosságával súlyozza, majd pártonként összegzi. Arra a politikai erőre szavaz, amely esetében az összesített távolság a legkisebb, vagyis programja legközelebb áll saját preferenciáihoz. Döntéseiben más szempontokat csak akkor vesz figyelembe, ha két vagy több párt között az összegzés nyomán “holtverseny” alakul ki.¹

A tematikus voksolás s ezen belül a súlyozott közelségi modell mellett a racionális választás elméletének másik válfaját az “ésszerűen tudatlan” szavazó tézise alkotja. E gondolatrendszer abból az elemi tényből indul ki, hogy az egyes voksok végtelenül csekély szerepet játszanak a végeredmény meghatározásában. Ezt felismerve, a választók nem gyűjtenek tudatosan politikai információkat, s bonyolult mérlegeléseket sem végeznek, hanem “gondolatmankókra” támaszkodva hozzák meg döntéseiket. Ennek során közvetlen környezetük véleményét éppúgy követhetik, mint saját korábbi álláspontjukat, s így viselkedésükkel inkább a választói magatartás szociológiai, illetőleg szociálpszichológiai modelljének feltevéseit igazolják.²

A másik nagy irányzat, a szavazói viselkedés szociológiai elmélete nem az elvont egyént, hanem a társadalmi lényt állítja elemzése középpontjába. Alaptézise szerint a választók magatartását elsődlegesen csoporttagságuk, illetőleg környezetük határozza meg, s így a személyes vélemények a korábban kialakított viselkedést többnyire csak utólagosan racionalizálják. E modell tehát mindenekelőtt a preferenciák eredetét keresi, túllépve a racionális választások elméletén, amely azokat adottságokként feltételezi, s ennek nyomán hátterüket egyáltalán nem elemzi.³

A szociológiai modell ugyanakkor nem vizsgálja azokat a mechanizmusokat, amelyek a pártpreferenciákat szavazói viselkedéssé alakítják át. Elvileg négy mechanizmus hozhat létre kapcsolatot az egyes társadalmi sajátosságok és a választói magatartás között. Az első kettő a racionális választások elméletéhez kötődik; e megközelítésekben a voksoló a tematikus szavazás, illetőleg a “gondolatmankós” döntés modelljét követi, s a csoporttagság az összehasonlítás alapjául szolgáló preferenciák eredetét vagy a befolyást gyakorló véleményvezérek (és más mintaadó személyek) hovatartozását magyarázza. A harmadik mechanizmus keretében a szavazó nem mérlegeli tudatosan, hogy melyik pártra voksoljon, hanem szocializációja, történelmi tapasztalata alapján kialakult beállítottsága szinte automatikusan megszabja magatartását. Végezetül cselekedhet a közvélemény nyomására, a társadalmi többség személytelen elvárását követve is; ilyenkor az igazodás vélt kényszere kerekedik felül, ami többnyire a valószínű győzteshez történő csatlakozás igényében fejeződik ki.⁴

A harmadik irányzatot a szociálpszichológiai modell alkotja, amely a választói magatartást a közvetlenül befolyásoló, illetőleg a tartósabb politikai beállítottságokból kiindulva értelmezi. Az előbbiek szituatív jellegűek, a versengő pártokkal és jelöltekkel függnek össze, az utóbbiak viszont az egyes egyének társadalmi jellemzőiből, gyermekkori szocializációjából és történelmi tapasztalataiból származnak. E társadalmilag meghatározott attitűdök hatására alakul ki a szavazó pártkötődése, ami ugyan nem olyan szilárd, mint a felekezeti hovatartozás, ám időben stabilabb minden más politikai beállítódásnál. Ez a kötődés nem határozza meg egyértelműen a politikai és ezen belül a választói magatartást, a véleményalkotást és a szavazói döntést azonban nagymértékben befolyásolja. Ily módon a tartós kötődések sokkal nagyobb szerepet játszanak a kampánytémáknál, az aktuális gazdasági helyzetnél vagy a jelöltek személyiségénél. A szociálpszichológiai irányzatot ezért a “pártos szavazó” modelljének is nevezik, ami egyben azt is jelzi, hogy magyarázó ereje az elkötelezett választók számának alakulásától függ.⁵

Empirikus vizsgálatok nyomán mindhárom irányzattal szemben számos ellenvetést fogalmaznak meg. A tematikus szavazást elsődlegesen azon érv alapján bírálják, hogy az egyes választók csupán néhány kérdést vesznek figyelembe s azok szubjektív fontosságát alig mérlegelik. Sőt, nem egyszer előfordul, hogy tőlük viszonylag távol álló pártokra voksolnak, amelyek a szándékuk szerint kívánatosnál nagyobb mérvű változtatásokat ígérnek. Még élesebb kritikák jelennek meg a szociológiai modellel szemben, azt állítva, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi csoporttagság és a környezet egyre gyengébb hatást gyakorol a választói magatartásra. Számos kutató szerint tendenciaszerűen csökkent a pártos szavazók aránya is, ami arra ösztönzi ezen irányzat híveit, hogy kísérletet tegyenek a közgazdasági és a szociálpszichológiai elmélet közötti szakadék áthidalására.⁶ A kölcsönös bírálatok tehát a modellek közeledéséhez vezetnek, e folyamatban azonban a társadalmi lény koncepciójának hívei tesznek nagyobb elméleti engedményeket, meghajolva azon álláspontok előtt, amelyek az individualizációra és a “középosztályosodásra” hivatkozva, az egyéni értékválasztás növekvő jelentőségét hangsúlyozzák. Ez az érvelés – mint ezt később részletesebben is kifejtjük – meghatározó szerepet játszik abban a vitában is, amely az osztályszavazásról zajlik.

2. A szavazói viselkedés szociológiai modellje

A szociológiai modell alapján, a szavazói viselkedést befolyásoló társadalmi jellemzőket három nagy csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe az egyének demográfiai ismérvei, a nem és az életkor tartoznak, amelyek természetadta jellegük ellenére történelmi koronként eltérő társadalmi sajátosságokat hordozhatnak. A másodikat a rendkívül heterogén szociokulturális tényezők alkotják, amelyek az iskolai végzettségen kívül a felekezeti és az etnikai hovatartozást, sőt kiterjesztett értelemben a valláshoz és a különféle politikai-ideológiai értékrendekhez való viszonyt is magukba foglalják. Ez utóbbiak már valóságos csoporttagságot jelenthetnek, hiszen az azonos nemzetiségű vagy vallású egyének sajátos közösségeket, szubkultúrákat képezhetnek. A harmadik csoport a társadalom-strukturális jellemzőket tartalmazza, amelyek közül a polgári tudományosságban is kitüntetett szerephez jut az osztálytagozódás, illetőleg a rétegződés. Emellett a szociológiai modell a környezet hatását is elemzi, s e kategóriába a lakóhelyen kívül a rokonsági és a személyközi viszonyokat is besorolja.⁷

Az elmúlt évtizedekben lebonyolított amerikai és nyugat-európai kutatások szerint a demográfiai ismérvek, az életkor és a nem csak viszonylag szerény befolyást gyakorolnak a választói magatartásra. Az empirikus felvételek azt mutatják, hogy a fiatalok inkább szavaznak baloldali pártokra, mint az idősek, s a politikai “szélsőségekhez” is jobban vonzódnak. Az is jellemző e korcsoportra, hogy az új pártok népszerűbbek körükben, s az aktuális politikai eseményekre is az átlagosnál érzékenyebben reagálnak. E szavazói viselkedést részben közvetlen életkori sajátosságokkal magyarázzák; a fiatalok általában liberálisabb álláspontot foglalnak el társadalompolitikai kérdésekben, fogékonyabbak az új eszmék iránt, s megszilárdult attitűdök hiányában az új politikai erők, a kampányesemények és az aktuális közhangulat erősebben befolyásolják választói magatartásukat. Korosztályi jellemzőkkel indokolhatjuk azt is, hogy a fiatalok mind a szélsőjobboldali, mind az újbaloldali szavazótáborokban többnyire felülreprezentáltak. Számos kutató viszont azt vallja, hogy a szavazói viselkedést nem annyira az életciklus, mint inkább a nemzedéki tapasztalat formálja. Példaként a New Deal-generáció demokrata párti elfogultságát és a háború utáni brit nemzedék munkáspárti hűségét hozzák fel, ami egyben arra utal, hogy a választóvá válás időpontja kitüntetett szerepet játszik a politikai szocializációban.⁸

A nemi hovatartozás az életkornál csekélyebb befolyást gyakorol a szavazói viselkedésre, ám hatása valamennyi többpárti berendezkedésben érvényesül. Az eltérő férfi és női választói magatartást azonban elsődlegesen társadalmi okok, s nem természetadta jellemzők idézik elő. A nők az 1970-es évekig a férfiakhoz képest konzervatívabban voksoltak, inkább támogatták a nagy jobboldali, mint baloldali pártokat. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy átlagosan magasabb életkort érnek meg, s az idő előrehaladtával a választók konzervativizmusa általában növekszik, emellett az idősebb nők gyakori templomlátogatók, ami katolikus országokban többnyire a kereszténydemokrata pártok támogatásával társul. Jobboldali szavazói viselkedésük azonban elsődlegesen a hagyományos rend elfogadásán, s nem ideológiai premisszákon alapul; a radikális jobb- és szélsőjobboldali politikai mezőt egyértelműen a férfiak uralják. A társadalmi s nem természetadta meghatározottságot az is igazolja, hogy az elmúlt negyedszázadban a nők politikai magatartásában érzékelhető fordulat következett be, amit főként a munkaerőpiacra történő tömeges belépésük magyaráz. Munkavállalásuk ugyanis növelte körükben a szakszervezeti tagok számát, s a társadalomban eddig betöltött hagyományos szerepüket más módon is átalakította. E változások nyomán a szavazói viselkedésben csökkennek a nemi különbségek, sőt, az angolszász országokban a nők nem egyszer kevésbé konzervatívak, mint a férfiak.⁹

Míg a demográfiai ismérvek csaknem teljesen függetlenek a társadalom strukturális jellemzőitől, a szociokulturális tényezők többé-kevésbé kötődnek az osztály- vagy rétegszerkezethez. Ez az összefüggés különösen szembeötlő az iskolai végzettség esetében, hiszen a közép-, s még inkább a felsőfokú képzettségűek túlnyomó többsége a legutóbbi időkig a társadalmi hierarchia csúcsain álló csoportokból került ki. Eredetileg választójoggal is csak a “művelt és vagyonos osztályok” tagjai rendelkeztek, s nemcsak a különféle adó-, jövedelmi és vagyoni, hanem az értelmiségi cenzusok is a fennálló oligarchikus polgári berendezkedés védelmét szolgálták. Az általános szavazati jog bevezetését követően is érvényesült az a tendencia, hogy a magasabb végzettségűek inkább a jobboldali pártokra voksoltak, jelezve a hagyományos értelmiség konzervativizmusát. A II. világháborút követően, a közép- és felsőfokú oktatás kiterjesztésével, valamint a diplomás közalkalmazottak számának rohamos növekedésével azonban jelentős fordulat következett be. Megjelentek a szociálliberális, illetőleg a szocialista beállítottságú értelmiségi csoportok, amelyek jó része állami szolgáltató funkciót lát el, mindenekelőtt a közoktatás területén. Az átalakulás oly mérvű, hogy napjainkban egyes szocialista és szociáldemokrata pártok szavazóbázisát elsődlegesen a képzett állami alkalmazottak alkotják,¹⁰ akik a szakszervezeti szervezkedésben is egyre inkább meghatározó szerepet töltenek be. A szakirodalomban a magas végzettségűek baloldali beállítottságát jórészt azzal magyarázzák, hogy az egyetemi képzés toleránsabbá teszi az egyéneket az új eszmék valamint a mássággal jellemezhető csoportok és emberek iránt, az emberi természet optimista és liberálisabb felfogását közvetíti, s növeli az értékszemlélet szerepét a gazdasági önérdekkel szemben.¹¹ Az eredeti “oktatási” hatás jelentőségét azonban nem becsülhetjük túl, hiszen a többnyire konzervatív, illetőleg jobboldali liberális erőket támogató vezető közhivatalnokok, menedzserek és nagyvállalkozók is túlnyomó részt rendelkeznek egyetemi diplomával.

A nemzetiségi és a felekezeti hovatartozás természetesen csak a több (sok) nemzetiségű, illetőleg a vallásilag vegyes összetételű államokban befolyásolhatja a választói magatartást. Az államalkotó nemzet tagjai és az államvallás hívei az átlagosnál hajlamosabbak arra, hogy jobboldali politikai erőkre voksoljanak, szemben az etnikai és vallási kisebbségekkel, amelyek inkább baloldali vagy liberális pártokat támogatnak. E különbséget elsősorban a kisebbségek hátrányosabb helyzete és nem a nemzeti karakterjegyek vagy a vallási hitelvek magyarázzák. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy a protestáns angolszász államokban a katolikusok inkább az ottani Munkáspártra (az Egyesült Államokban a Demokrata Pártra) szavaznak, Európa nagy katolikus országaiban viszont e felekezet tagjai jórészt az egyházhoz közvetlenül kötődő kereszténydemokrata-keresztényszociális politikai erőket preferálják. Ez utóbbi államokban a protestáns kisebbség vonzódik az átlagosnál nagyobb mértékben a baloldalhoz, nem függetlenül attól, hogy a kormányzat és az államegyház, a “trón és az oltár szövetsége” évszázadokon keresztül diszkriminálta a reformáció híveit. A hátrányos társadalmi megkülönböztetés hatását a nyugat-európai és az amerikai zsidóság politikai magatartásában is kimutathatjuk; számottevő részük szocialista-szociáldemokrata érzelműnek bizonyul vagy baloldali liberálisokra szavaz.¹²

A hovatartozás magatartásformáló szerepét jelentősen erősíti az a tény, hogy a nemzeti és vallási kisebbségek – akár őshazájukban, akár bevándorlóként – gyakran viszonylag zárt közösségeket, szubkultúrákat alkotnak. Ezek sajátos intézményeket hoznak létre, amelyek a közösségtagok egész élettevékenységét átszövik s többnyire politikai beállítottságát, szavazói viselkedését is kontrollálják. Zártabb szubkultúrákban tehát a hovatartozás hatását lakóhelyi, rokonsági és személyközi viszonyok egészítik ki, s ezek befolyása többnyire csak akkor tűnik el, ha az egyén végérvényesen kiszakad közösségéből. Társadalom­strukturális vonások is hozzájárulnak a hovatartozás magatartásformáló szerepének növeléséhez; a nemzetiségi és vallási kisebbségek körében általában átlagon felüli a munkások, az alacsony jövedelműek aránya, míg a domináns társadalmi csoportok inkább az államalkotó nemzethez és az államegyházhoz tartoznak.

Sajátos szavazói viselkedés jellemzi azokat a nemzeti és etnikai kisebbségeket, amelyek kulturális vagy területi autonómia megszerzésére, az unitárius nemzetállam föderalizálására vagy önálló államalkotásra (más országhoz való csatlakozásra) törekednek. Ezek ugyanis speciális, etnikai alapú pártokat hoznak létre, amelyek az érintett kisebbség meghatározó hányadának támogatását élvezik.¹³ Az ilyen politikai erők általában különböző politikai irányzatokat tömörítenek, vagy valamely áramlat nemzeti bázisú pártjaként lépnek fel. Kivételesen az is előfordul, hogy a meghatározó pártok etnikai-regionális alapon szétválnak; ebben az esetben a nemzeti hovatartozás hatása tulajdonképpen megszűnik, s az egységes állam szétesik vagy föderációvá alakul át.

A szociokulturális tényezők közül a szavazói viselkedést legnagyobb mértékben a vallásosság befolyásolja; szerepét egyes kutatók az osztályhelyzethez hasonlítják. A valláshoz való viszony különösen Nyugat-Európa katolikus országaiban játszik meghatározó szerepet, nem függetlenül attól, hogy – Franciaország (és az 1990-es évek közepe óta Olaszország) kivételével – ezen államokban a kereszténydemokrata-keresztényszociális pártok a jobboldal vezető erejét alkotják. A vallásilag vegyes összetételű s még inkább a protestáns országokban e tényező már jóval kevésbé vagy egyáltalán nem alakítja a választói magatartást, noha keresztény pártok ezen államok egy részében is működnek. Az előbbi csoportban – mint erre már utaltunk – inkább az egyes felekezetek többségi vagy kisebbségi helyzete hat a szavazói döntésekre, az utóbbiban pedig, a fundamentalista meggyőződésűeket leszámítva, a hit és a politika az egyének szintjén is lényegében szétvált egymástól.¹⁴

A szociológiai modell a valláshoz való viszony szempontjából rendszeres templomlátogatók, alkalmi templomba járók, névleges keresztények, semlegesek és vallástalanok között tesz különbséget. Igazi választóvonal a templomba járók és a közösségi hitélettől távolmaradók szavazói viselkedése között húzódik, s az előbbi kategórián belül a pártpreferenciákat a templomlátogatás gyakorisága is érzékelhetően befolyásolja.¹⁵ Azok, akik mindennapi életükben egyházuk tanítását követik, túlnyomó részt jobboldali, mindenekelőtt keresztény politikai erőkre voksolnak, ám a vallásos meggyőződés önmagában csak kevéssé ösztönöz a konzervatív oldal preferálására. Hollandiában 1956-ban a gyakorló katolikusok 94, illetőleg a rendszeres templomba járó kálvinisták 90 százaléka vallási pártját (a Katolikus Néppártot, illetőleg a Forradalomellenes Pártot) támogatta, s csak elenyésző kisebbségük voksolt a baloldali Munkapártra, a közösségi hitélettől rendszerint távolmaradó hívők esetében viszont ez az arány mindössze 63, illetőleg 52 százalékot tett ki. Hasonló összefüggést mutatnak az ugyanebben az évben lebonyolított francia parlamenti választás adatai is. A gyakorló katolikusok 11, a nem gyakorlók 56, a semlegesek 63, s a vallástalanok 79 százaléka szavazott a kommunistákra vagy a szocialistákra, míg a két vallásos politikai erő, a Népi Köztársasági Mozgalom és a Független Párt együttesen a templomba járók 68 százalékának voksát kapta meg. A vallásosság meghatározó szerepe negyed évszázad múltán is fennmaradt; az 1981. évi elnökválasztáson a szocialista Mitterrand-t a vallástalanok 88, a közösségi hitélettől régóta távolmaradók 61, az alkalmi templomlátogatók 40, s a rendszeres templomba járók 20 százaléka támogatta, noha a baloldali elnökjelölt közismerten hívő katolikus volt.¹⁶ Közben azonban Franciaországban csakúgy, mint számos más nyugat- és dél-európai katolikus államban felgyorsult az 1945 óta tartó szekularizációs folyamat, ami érzékelhetően csökkentette az egyházak politikai jelentőségét. E változásban kulcsszerepet játszott a hagyományos falusi társadalom további bomlása és a gyorsütemű városba áramlás; a viszonylag zárt közösségekből kiszakadtak életforma-váltásuk során egyházuktól is eltávolodtak. Ugyanakkor az 1980-as évek elejétől, ellenhatásként egyfajta vallási “újjászületés” kezdődött, főként a “középosztályok” fiatal, magasan képzett tagjai között, ami kétségtelenül hozzájárult a nyugat-európai és az amerikai politika neokonzervatív fordulatához.¹⁷

Más szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan a valláshoz való viszony is szorosan összefügg a társadalom osztálytagozódásával, illetőleg rétegszerkezetével. Közismert a parasztság és a földbirtokos arisztokrácia túlnyomó részének mély vallásossága, s a hívők aránya a városi “művelt és vagyonos osztályok” körében is hosszú ideig magasabb volt az átlagosnál. A városi kispolgárság ugyanakkor ambivalensen viszonyul a valláshoz; egy részük már másfél-két évszázada szembe fordult egyházával, többségük azonban ragaszkodik vallásos meggyőződéséhez. A szekularizációs folyamatban a szabadfoglalkozású és a közalkalmazott értelmiségiek, valamint a fizikai munkások játszottak meghatározó szerepet, az egyház tanítását követők azonban még a proletariátuson belül is viszonylag jelentős hányadot képviselnek. A rendszeresen templomba járó munkások – mint erre korábban már utaltunk – Európa katolikus országaiban jórészt a keresztény pártokat támogatják, ám soraikból kerülnek ki azok a gyakorló katolikusok és protestánsok, akik a hívők többségével ellentétben baloldali erőkre voksolnak. E munkások körében feszültség alakulhat ki osztályhelyzetük és vallásos meggyőződésük között, ami a kevésbé elkötelezett templomlátogatókat fokozatosan eltávolíthatja egyházuk tanításától.¹⁸

Kiemelten foglalkozik a szociológiai modell a társadalmi környezet hatásaival is, amelyeket azonban inkább a magatartásformálás másodlagos tényezőiként, semmint elsődleges okokként értelmez. E környezeti összefüggések főként abban nyilvánulnak meg, hogy az egyének hajlamosak lakóhelyük meghatározó politikai erejének támogatására, s így az egyes választókerületekben a párterő-sorrendek folytonossága hosszabb távon is érvényesül. A terület, a “miliő” vagy a szomszédság hatásmechanizmusának működését a szakirodalomban négyféle módon magyarázzák. Egyes kutatók álláspontja szerint az érintkezések, a személyközi kapcsolatok alapozzák meg a környezeti hatásokat; az interakciók során ugyanis folyamatos, bár ritkán közvetlen nyomás éri az adott település vagy városrész választóit, hogy a helyileg domináns pártra voksoljanak. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a környezeti hatások csupán az egymás mellett élő egyének hasonló pozíciójából fakadnak. E “szektorális” elmélet alapján elsődlegesen nem az számít, hol laknak a választók, hanem az, hogy valamely terület milyen társadalmi (szektorális) helyzetű embereket tömörít. A harmadik megközelítést a térségek önszelekciós felfogása képezi; e szerint az emberek hajlamosak olyan területekre költözni, amelyeken hozzájuk hasonló pártállásúak élnek. Végezetül olyan nézet is megfogalmazódott, mely egyértelműen politikai tényezőkre vezeti vissza a környezeti hatások érvényesülését. E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy amennyiben egy párt helyi szinten többséget ér el, megszerzi a média támogatását illetőleg számos személyes előnyt nyújt a választóknak, s ezek révén hosszabb távon is stabilizálhatja pozícióját, sőt szimbolikusan azonosulhat a lokalitással. E magyarázatok közül a szakirodalom az interakciós elméletet tartja leginkább megalapozottnak, azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyítékai inkább a véleményformálás szociálpszichológiai vizsgálatából, s nem a szavazói viselkedés szociológiai kutatásából származnak.¹⁹

A hosszú távú térbeli folytonosságot azonban az interakciós magyarázat önmagában nem támasztja alá. Az európai államok jó részében csakúgy, mint az Egyesült Államokban a választókerületek többségében évtizedeken keresztül ugyanaz a párt vagy politikai pólus szerepelt sikeresen,²⁰ és általában megbízhatóan előre jelezhetők azok a körzetek, amelyekben változás történhet. A területi hatások folytonossága abban is megnyilvánul, hogy a nagyvárosokban elsősorban a baloldal, a kisebbekben, s még inkább a falvakban viszont a jobboldal élvez erősebb támogatást. Mindez arra utal, hogy az egyes térségek sajátos történelmi és társadalom-strukturális vonásai döntő szerephez jutnak a kontinuitásban, s ezekhez képest az érintkezések, a személyközi kapcsolatok jelentős, ám mégis csak másodlagos módon járulnak hozzá a “miliő” kialakításához. A szociokulturális tényezőkhöz hasonlóan tehát a környezet is szorosan kapcsolódik a társadalom szerkezetéhez, amely – mint korábban már említettük – központi helyet foglal el a szavazói viselkedés szociológiai modelljében.

3. Osztályfogalom és osztályszavazás a szociológiai modellben

A szociológiai modell középponti kérdése az, hogy a társadalom­strukturális jellemzők s ezen belül mindenekelőtt az osztálytagozódás milyen hatást gyakorolnak a választói magatartásra. E felvetésre az egyes kutatók természetszerűen eltérő választ adnak, az elmúlt két évtizedet leszámítva azonban a polgári tudományosságban is általánosan elfogadott volt az a vélemény, hogy a szavazói döntéseket az osztálytagozódásban elfoglalt hely alapvetően befolyásolja. Számos szerző ugyan azt állítja, hogy a valláshoz való viszony még az osztályszerkezetnél is erőteljesebben strukturálja a voksolók viselkedését, ám ez utóbbi dimenzió meghatározó jelentőségét ők sem vitatják.²¹ A klasszikus szociológiai felfogás szerint a pártharc minden más szempontot megelőzve osztályok közötti konfliktus, s ennek megfelelően a szavazók többsége osztályhelyzetének megfelelően támogatja az egyes politikai erőket. Ezt az összefüggést az sem homályosítja el, hogy a formális demokrácia körülményei között a pártok általában nem osztályok, hanem elvek nevében küzdenek egymással, ezek ugyanis többnyire szorosan kapcsolódnak az egyes osztályok érdekeihez.²²

Mit is értenek azonban a polgári tudományosságban osztályon, osztálytagozódáson vagy társadalmi rétegződésen? E kérdésben lényegében semmilyen konszenzus nem alakult ki; az egyes szerzők e fogalmakat eltérő célokra használják és különféle módon definiálják.²³ Gyakori, hogy nem látnak különbséget a két alapvető kategória, az osztály és a réteg (osztályszerkezet és stratifikációs megoszlás) között, illetőleg az osztályviszonyokat a rétegződésben feloldják. Ezt teszik azok a kutatók, akik a foglalkozást, a presztízst, a jövedelmi szintet vagy az életstílust tekintik a társadalmi struktúra alapzatának, s ennek alapján egymástól jelentősen eltérő “osztálysémákat”, “társadalmi fokokat” alakítanak ki.

Lipset már többször idézett könyvében elsődlegesen uralkodó vagy felsőbb osztályokról, középosztályokról és alsóbb osztályokról ír, hangsúlyozva, hogy a konzervatív jobboldal főként az arisztokrácia, a liberális centrum a középosztályok, a baloldal pedig a legrosszabb esélyekkel indulók érdekeit képviseli. E kategóriák tartalmát részletesen nem fejti ki, elemzéséből azonban kitűnik, hogy alsóbb osztálybelieknek a munkásokat és a parasztokat tekinti, a középosztályok kifejezést a tisztviselőkre, az értelmiségiekre s talán a kisebb vállalkozókra alkalmazza, a felsőbb osztályokat pedig a nagy földtulajdonosokkal, a vezető üzletemberekkel és a magasan képzett szakemberekkel azonosítja. Az egyes osztálypozíciók összetevőit, dimenzióit ugyanakkor behatóan tárgyalja; e körbe sorolja az iskolázottságot, a jövedelmet, a társadalmi státust, a hatalmat, a foglalkozást és a vagyoni helyzetet, jelezve, hogy e mozzanatok együttesen határozzák meg az egyén osztályhelyzetét. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az egyes összetevők közötti ellentmondásoknak, az ún. státusinkonzisztenciáknak, amelyek véleménye szerint érzékelhetően hozzájárulnak ahhoz, hogy az osztálypozíció mégsem szabja meg egyértelműen a szavazói viselkedést.²⁴

A felsőbb, közép- és alsóbb osztályokra való tagolás tulajdonképpen egy többdimenziós társadalmi hierarchiát vázol fel, melyben a foglalkozási szerkezetben elfoglalt hely, az ahhoz kötődő jövedelem s a tevékenységgel járó presztizs játszik meghatározó szerepet. Más “osztálysémák” kizárólag a munkajelleg-csoport s a munkavégzéshez szükséges képzettség alapján kategorizálnak, értelmiségiek, középszintű alkalmazottak, képzett nem fizikaiak, valamint szak-, betanított és segédmunkások között téve különbséget.²⁵ Elméletileg igényesebb megközelítés esetén a munkajelleg-csoportokat a tulajdonviszonyokkal és a gazdaság szektorális megoszlásával kapcsolják össze. E szempontok nyomán alakították ki az elmúlt két évtizedben leggyakrabban alkalmazott osztálytagolást, az EGP-rendszert is, amely eredeti alakjában kilenc csoportot foglal magába. Hierarchikus beosztásának csúcsán a felső és az alsó szolgáltatói osztály áll. E két kategóriába a felsőfokú képzettségű szakemberek, a vezető köztisztviselők, a nagy cégek menedzserei és a nagyvállalkozók, illetőleg a középfokú végzettségű szakemberek és államigazgatási dolgozók, a műszakiak, a kisvállalkozások igazgatói, valamint a nem fizikai alkalmazottak felügyelői tartoznak. A harmadik osztályt az adminisztráció és a kereskedelem rutinmunkát végző nem fizikai dolgozói alkotják, akiket a hierarchiában az alkalmazottakkal rendelkező kistulajdonosok, a csak önmagukat foglalkoztató kisiparosok és kiskereskedők, illetőleg a farmerek és kisbirtokosok követnek. A rangsor végén a technikusok, a fizikai dolgozók felügyelői és a szakmunkások, a betanított és a szakképzetlen munkások, valamint a mezőgazdasági dolgozók helyezkednek el, vagyis azok, akiket a szociológiai irodalomban “kékgallérosok”-nak neveznek. Összevonások nyomán az EGP szisztéma hetes, ötös és hármas bontást is tartalmaz; ez utóbbi már csak nem fizikai és fizikai dolgozókat, továbbá farmereket különböztet meg.²⁶

Az egyes országokban az EGP-rendszert s az abból származó (ahhoz hasonló) osztálysémákat általában a konkrét struktúra sajátosságaihoz igazodva alkalmazzák. Heath, Jowell és Curtice az 1983. évi brit választás elemzésekor fix illetménnyel rendelkezőkre (menedzserekre, igazgatási szakemberekre, értelmiségiekre), rutinmunkát végző nem fizikaiakra, kisburzsoákra, technikusokra és előmunkásokra, valamint fizikai munkásokra tagolta a társadalmat, nem téve különbséget a gazdasági szektorok alapján.²⁷ Franciaországban viszont a mezőgazdasági népesség jóval magasabb aránya miatt a farmerek külön kategóriát képeznek, s a kisértelmiség és a középvezetők is önálló osztályt alkotnak.²⁸ Hosszú távú nemzetközi adatsorok elemzése során azonban természetszerűen az eredeti EGP-osztálysémát használják, hiszen csak e megoldás nyújt lehetőséget megalapozott összehasonlításra.

A szavazói viselkedés szociológiai modellje azonban nemcsak stratifikációs jellegű, hanem átfogó társadalomelméleti alapokon nyugvó osztálydefiníciókat is alkalmaz. A neoweberiánus hátterű EGP-szisztéma már átvezet Max Weber osztályfogalmához, amely egyértelműen a gazdasági rendhez kötődik. A polgári tudományosság talán legnagyobb hatású képviselője szerint “osztályról akkor beszélünk, ha 1. nagyobb számú ember életlehetőségeinek van közös oksági tényezője, és 2. ennek a tényezőnek csupán javak birtoklásával és szerzéssel kapcsolatos gazdasági érdekek az összetevői, mégpedig 3. a (termék- vagy munkaerő-) piac feltételei között (‘osztályhelyzet’).”²⁹

Weber felfogásában sajátos életlehetőségeket mindenekelőtt az a mód teremt, ahogyan a piacon érintkező egyének között a dologi birtoklás megoszlik. Birtokos és birtoktalan osztály megkülönböztetésével tulajdonképpen a burzsoáziát és a proletariátust határolja el egymástól, struktúrafelfogása mégis gyökeresen eltér Marxétól. A tulajdonviszonyokat ugyanis a neoklasszikus határhaszon-törvény alapján értelmezi, s így az egyszerű árucserét és a tőkeviszonyt lényegében azonosnak tekinti. Ebben az elméleti keretben a tulajdonnélküliek azért kerülnek hátrányos helyzetbe, mert kiszorulnak a magasra értékelt javakért folytatott versenyből, illetőleg a csere útján történő “nyerészkedésben” sem vehetnek részt, hiszen kizárólag munkateljesítményüket kínálhatják fel. Ily módon mind a magas szintű fogyasztás, mind a vállalkozás a vagyonosok monopóliumává válik, s így tőkenyereséghez is csak ők juthatnak. Ugyanakkor a weberi elméletben a birtokosok és a birtoknélküliek osztályhelyzete a szerzéshez felhasználható birtok, illetőleg a felkínált teljesítmények jellege szerint tovább differenciálódik. A tulajdonosok között a birtok tárgya és értékesítésének formája szerint tesz különbséget, ez utóbbi alapján elhatárolva egymástól a járadékosok és a vállalkozók osztályát. A birtoktalanok esetében részben a teljesítmény jellege, részben a munka- vagy áruértékesítés folyamatos vagy eseti módja válik további differenciáló tényezővé; a szavazói viselkedés szociológiai modellje elsősorban a weberi osztályfogalom ez utóbbi mozzanatát veszi figyelembe.³⁰

Weber elméletében az osztályhelyzet végső soron “piaci helyzet”, vagyis osztályok létezését, miként ez definíciójából is kitűnik, kizárólag a termék, a munkaerő vagy a hitelpiac működése esetén ismeri el. Ezzel szemben a rendek valamennyi tagolt társadalomban megjelennek, s az osztályokkal ellentétben közösségeket alkotnak. A rendi helyzet a megbecsülés, a műveltség és az életvitel közösségére épül, s így az osztálytól eltérően nem a gazdasági, hanem a társadalmi rend részét képezi.³¹ Rendi becsület és osztályhelyzet összekapcsolódhat, többnyire azonban szemben áll egymással. A rendi elv és a tisztán piaci szabályozás ugyanis szükségszerűen ütközik; a piac nem ismeri a “személyes tekintetet”, a “becsületet”, hiszen az ott zajló gazdasági folyamatok dologi függést eredményeznek, s emiatt a rendi becsület gyakran még a piac, az alkudozás tényét is elítéli, főként saját tagjai esetében. A weberi gondolatmenetben egyébként a technikai-gazdasági átalakulás az osztályhelyzetet állítja előtérbe, a stabilitás, a változások lelassulása viszont a rendi képződményeknek kedvez.

A választói magatartás szociológiai modellje szempontjából különösen jelentős az a tény, hogy Weber – Marxhoz hasonlóan – különbséget tesz magánvaló és helyzetét felismerő osztály között, illetőleg a pártokat az osztályokkal és a rendekkel együttesen tárgyalja. Az azonos osztályhelyzet, a weberi társadalmi cselekvés elméletének megfelelően, egyéni reagálást, strukturálatlan tömegcselekvést (pl. a munkások munkateljesítményének szándékos korlátozását), esetenkénti közösségi cselekvést és társulást egyaránt eredményezhet, s a magasabb fokú kollektív fellépés az intellektuális jellegű kulturális feltételektől, illetőleg az osztályképződést előidéző tényezők és a helyzet hatásai közötti kapcsolat felismerhetőségétől függ. A hatalom szférájában működő pártok a társulásokra épülnek; osztály- vagy rendi helyzeten alapuló érdekeket éppúgy képviselhetnek, mint más társadalmi vagy netalán személyes törekvéseket. Weber röviden utal a pártok választási és parlamenti tevékenységére is, szűken értelmezett választásszociológiai kérdésekkel azonban – kortársaihoz hasonlóan – alapműveiben nem foglalkozik.³²

A szociológiai vizsgálatokban a másik klasszikus felfogás, a marxi osztályelmélet is megjelenik, amelyet a kutatók általában pontosan definiált dichotóm modellként értelmeznek. Megközelítésükben ugyanis Marx kizárólag a termelőeszközöket birtokló burzsoáziát és a munkaerejét eladni kényszerülő proletariátust különbözteti meg egymástól, s más társadalmi összefüggések elemzésétől lényegében eltekint. Elismerik, hogy e teória hasznosan alkalmazható a választói magatartás vizsgálatára, hiszen a vállalkozók s ezen belül is főleg a kisburzsoák elsődlegesen konzervatív politikai erőkre voksolnak, mégis szükségesnek tartják osztályfelfogásának kiegészítését. Azon érv alapján, hogy a munka jellege erőteljesen strukturálja a munkaerejüket eladók helyzetét, a proletariátuson belül fizikai és fehérgalléros alkalmazottak, vezetők és beosztottak, valamint technikai ismereteket és más szaktudást felhasználó munkavégzők között tesznek különbséget. E felosztás hívei szerint a fehérgallérosok gyakran magasabb jövedelmekkel, jobb munkafeltételekkel és nagyobb támogatási lehetőségekkel rendelkeznek, ami éppúgy befolyásolhatja szavazói viselkedésüket, mint az üzemi vagy hivatali hierarchiában gyakorolt hatalom. Különösen a speciális szaktudással rendelkező értelmiségiek és a menedzserek szétválasztásának tulajdonítanak jelentőséget, hangsúlyozva, hogy az előbbieknek kevésbé jobboldali a választói magatartása.³³ A marxi felfogás dichotóm modellként történő értelmezése azonban – mint ezt később részletesen kifejtjük – az eredeti koncepció félreértésén nyugszik, s az arra építő kiegészítés visszakanyarodást jelent a munkajelleg-csoportokon alapuló stratifikációs sémákhoz. Még inkább eltorzítják az osztályelméletet azok, akik a proletariátust a fizikai munkásokkal azonosítják, s a társadalom többi tagját egy egységes középosztályba sorolják be.³⁴

Az osztályszavazás vizsgálatának legegyszerűbb formája a “munkásosztály” és a “középosztály” választói magatartásának különbségeit kívánja feltárni. Széleskörű elterjedésében meghatározó szerepet játszott az a tény, hogy e dichotóm modell alkalmazása esetén egzakt eszköz, az ún. Alford-index méri az osztályhatás erősségét. Ezt az indexet oly módon számítják ki, hogy a nagy baloldali pártra jutó munkásosztályi (valójában fizikai dolgozói) szavazatok arányából kivonják azon “középosztályba” tartozók arányát, akik szintén erre a politikai erőre voksoltak. E mérőszám korlátait azok is elismerik, akik kutatásaik során rendszeresen használják; hangsúlyozzák, hogy az Alford-index kizárólag a kékgalléros-fehérgalléros megosztáson alapul, figyelmen kívül hagyja az osztályok relatív méreteiben végbemenő változásokat és teljesen mellőzi a jobboldali pártok társadalmi bázisának vizsgálatát. Ugyanakkor alkalmazását a kutatások hasznos kiindulópontjának tekintik, arra hivatkozva, hogy széles körű nemzetközi vagy idősoros összehasonlítás számára nyújt lehetőséget.³⁵

Az index kidolgozója, Robert Alford az 1950-es évek közepén úgy találta, hogy az osztályszavazás elsősorban a brit, az ausztrál és a skandináv választásokat jellemzi. Nagy-Britanniában 1955-ben a kékgallérosok 62, illetőleg a fehérgallérosok 23 százaléka voksolt a Munkáspártra, s így az index 39 százalékot tett ki. Ausztráliában e mérőszám 34 százalékos, Dániában, Norvégiában és Svédországban pedig átlagosan 55 százalékos értéket mutatott, miközben a kontinentális Nyugat-Európában az index jóval kisebb erősségű osztályszavazást jelzett. Legkevésbé az USA-ban és Kanadában befolyásolta e dichotom felosztás a szavazói viselkedést; az index 16, illetőleg 8 százalékos nagysága azt tanúsította, hogy a fizikai és a nem fizikai alkalmazottak választói magatartása Észak-Amerikában alig tért el egymástól.³⁶ A kiugró brit és skandináv adatokat azzal magyarázzák, hogy ezekben a protestáns országokban – mint erre korábban már utaltunk – a valláshoz való viszony sokkal kisebb hatást gyakorol a választókra, mint a katolikus vagy a vallásilag vegyes összetételű államokban.

Az elmúlt három évtizedben az Alford-index jelentős hanyatlást jelzett az osztályszavazásban. Nagy-Britanniában az 1983. évi választásokon a mérőszám értéke 1955-höz képest csaknem megfeleződött, hiszen a fizikai dolgozóknak mindössze 36, a fehérgalléros alkalmazottaknak pedig 16 százaléka voksolt a Munkáspártra, bár e politikai erő szavazatainak 78 százaléka még mindig a fizikai munkásoktól származott. (A Konzervatív Párt esetében ez az arány ugyanebben az évben 50 százalék volt.) Csaknem hasonló mértékű csökkenés következett be Norvégiában is, ahol az index az 1949. évi 50 százalékról 1981-re 30 százalékra esett vissza. Svédországban e megközelítés szerint az osztályszavazás jóval kevésbé gyengült, ám a mérőszám értéke 1982-re itt is 40 százalék alá süllyedt. E hanyatlást részben a fizikai munkásság korábban már említett “középosztályosodásával” és a társadalom átfogó individualizációjával, részben pedig azzal magyarázzák, hogy a rutinmunkát végző fehérgalléros alkalmazottak politikai viselkedése közelít a fizikai dolgozókéhoz. Az előbbiek ugyanis mindinkább felismerik, hogy törekvéseik közelebb állnak a munkások, mint a menedzserek osztályérdekeihez, s ennek alapján alakítják választói magatartásukat.³⁷

Az egyes társadalmi csoportok viselkedéséről természetesen jóval árnyaltabb képet kapunk, ha az osztályszavazást nem az Alford-index dichotóm megközelítése alapján vizsgáljuk. Lipset már többször hivatkozott könyvében a választói magatartás osztálymeghatározottságát olyan sémák felhasználásával illusztrálja, melyek a tulajdonviszonyok és a foglalkozási csoportok kombinálásán nyugszanak. A brit társadalmat üzleti csoportokra, szakértelmiségi csoportra (felsőbb osztályok), tisztviselői rétegre, köztes csoportra (középosztályok) és fizikai dolgozókra (alsóbb osztály) tagoló modell alkalmazása esetén kitűnik, hogy az 1951. évi választásokon a Konzervatív Pártot elsősorban a vállalkozók és a felsőbb szintű szakemberek támogatták, míg a Munkáspárt főként a fizikai dolgozók és a köztes csoport körében élvezett bizalmat. A becsült értékek szerint a nagytőkések 80, a középvállalkozók 73, a menedzserek 65, a vezető köztisztviselők 63 és a felsőbb szintű szakemberek 78 százaléka voksolt a torykra, szemben az alacsonyabb beosztású tisztviselőkkel, a köztes csoporttal és a fizikai dolgozókkal, akiknek csupán 48, 41, illetőleg 28 százaléka szavazott e politikai erőre. A Munkáspárt esetében értelemszerűen fordított sorrenddel találkozhatunk; a fizikai dolgozók 51 s a köztes csoport 39 százaléka sorakozott fel a nagy baloldali párt mögött, melyet a felsőbb szintű szakemberek mindössze 6, a nagytőkések 8 s a középvállalkozók 10 százaléka preferált.³⁸ Az adatsor az Alford-indexnél jóval erősebb osztályhatást jelez az 1950-es évek Nagy-Britanniájában, s egyben azt is mutatja, hogy a “művelt és vagyonos osztályok” tudatosságának foka sokkal magasabb, mint a fizikai munkásoké.

Hasonlóan erős osztályhatást mutatnak Lipset olaszországi adatai is, amelyek az 1953. évi választások férfi szavazóinak politikai magatartását rögzítik. Az egy kategóriába vont munkaadók és értelmiségiek 41 százaléka a kereszténydemokratákat, 22 százaléka a liberálisokat, 11 százaléka az újfasisztákat és 6 százaléka a monarchistákat támogatta, vagyis a tőkések s a hozzájuk kötődő felsőfokú végzettségűek négyötöde valamilyen jobboldali vagy centrista politikai erőt preferált s mindössze 17 százalékuk voksolt a szociáldemokratákra és a szocialistákra. (A kommunisták e körből egyáltalán nem kaptak szavazatot.) Lényegében ugyanilyen viselkedés jellemezte a külön csoportként feltüntetett nagybirtokosokat is, s a kisbirtokosok háromnegyede is konzervatív vagy mérsékelt párt mögött sorakozott fel. Ezzel szemben a részesbérlők 46 s a földművesnek nevezett agrárproletárok 71 százaléka a baloldalt pártfogolta, s ez utóbbiak körében a kommunisták 58 százalékos abszolút többséget élveztek. Még magasabb volt a baloldal híveinek aránya a legrosszabb jövedelmű (ipari) munkások között, akiknek 53 százaléka a kommunistákat, 25 százaléka a szocialistákat s 3 százaléka a szociáldemokratákat támogatta. A jobbmódú, közepes gazdasági helyzetű munkások körében viszont a kereszténydemokraták bizonyultak a legnépszerűbbnek, többségük azonban valamely baloldali erőre voksolt. A tisztviselők is legnagyobb mértékben a kereszténydemokratákat preferálták, s emellett a szociáldemokratákat, a monarchistákat és az újfasisztákat tüntették ki bizalmukkal. A pártok szemszögéből nézve az adatok azt mutatják, hogy a kereszténydemokraták a tisztviselők, a munkaadók és az értelmiségiek, valamint a kisbirtokosok részéről számíthattak a legerősebb támogatásra, a liberálisok pedig a nagybirtokosok és a munkaadók körében voltak igazán népszerűek. A monarchisták, a klasszikus képletnek megfelelően, főként a nagybirtokosok és a vezető köztisztviselők bizalmát élvezték, míg az újfasiszták hívei jórészt a kisbirtokosok és a tisztviselők csoportjából származtak. A kommunista szavazók elsősorban a törpebirtokosok és agrárproletárok, valamint a csekély jövedelmű (ipari) munkások köréből kerültek ki, a szocialisták pedig leginkább az átlagos helyzetű munkásságra támaszkodhattak. A szociáldemokraták már ekkor az alacsonyabb beosztású tisztviselők és közalkalmazottak (elsősorban tanárok) pártjának bizonyultak, akik feltehetően közepes jövedelmi viszonyaik és állami státusuk miatt kötődtek e balközép politikai erőhöz.³⁹

A legvilágosabban a francia kutatási eredmények jelzik a dichotóm felosztás gyengeségeit. Ebben az országban ugyanis – miként ez Lipset könyvének adataiból kitűnik – a közalkalmazottak már 1956-ban erőteljesebben támogatták a baloldalt, mint az ipari munkások. Az előbbieknek 70, az utóbbiaknak pedig 56 százaléka voksolt a kommunistákra és a szocialistákra, s amennyiben a történelmi hagyományoknak megfelelően a radikálisokat is e pólushoz soroljuk, az arányszámok 81, illetőleg 69 százalékra emelkednek. Az Alford-index tehát már e korszakban is viszonylag gyenge osztályhatást tükröz, miközben egyes társadalmi csoportok választói magatartása gyökeresen különbözik egymástól. A baloldali beállítottságú közalkalmazottakkal és ipari munkásokkal szemben ugyanis a kereskedők és a földbirtokosok meghatározó többsége a jobboldali pártok mögött sorakozott fel. A parasztgazdák és más földtulajdonosok csaknem kétharmada a vallási alapon működő Független Pártra és Népi Köztársasági Mozgalomra, valamint a gaulle-istákra és poujade-istákra voksolt, míg a kereskedők közül 60 százalék választotta e politikai erőket. E foglalkozási csoport egyötöde egyébként a populista Poujade mozgalmát preferálta, amely más társadalmi csoportok között csak minimális népszerűséggel rendelkezett.⁴⁰

Az EGP-szisztéma francia változata alapján végzett kutatások is azt tanúsítják, hogy a kék- és a fehérgalléros alkalmazottak választói magatartása alig tér el egymástól. Ugyanakkor e vizsgálatok szerint az osztályhatás az 1970-es–80-as években is erőteljesen érvényesült, jelezve, hogy az alapvető törésvonal nem a fizikai és a szellemi dolgozók között húzódik. John Frears már többször hivatkozott könyvének adatai azt mutatják, hogy a baloldalra, a szocialistákra és a kommunistákra ebben az időszakban is elsősorban a fizikai munkások, a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők voksoltak. Ezzel szemben a vezető értelmiségiek, a felső menedzserek, a városi önfoglalkoztató kispolgárok, s különösen a farmerek főként a jobboldali politikai erőket preferálták. Az 1978. évi parlamenti választásokon a fizikai dolgozók 63, illetőleg a fehérgallérosok, a kisértelmiségiek és a középvezetők 47 százaléka szavazott a két baloldali pártra, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek, valamint a farmerek esetében azonban ez az arány mindössze 24, illetőleg 26 százalék volt. A neogaulleista RPR és a liberális UDF támogatásában viszont ez utóbbi csoportok játszottak meghatározó szerepet; 57 százalékuk ugyanis a jobboldal mögött sorakozott fel, s e pólusra voksolt a városi önfoglalkoztatók 51 százaléka is.

Nem történt jelentős változás az 1988. évi elnökválasztáson sem, amikor a szélsőjobboldal előretörése a korábbinál bonyolultabbá tette a politikai tagozódást. A Nemzeti Front mindenekelőtt a kiskereskedők (a poujade-isták egykori hívei) körében élvezett széles körű támogatást, ám jelentős volt szimpatizánsainak aránya a fizikai munkások, valamint a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek között is. A farmerek, a középvezetők és a fehérgallérosok viszont jóval kisebb hányadban voksoltak e pártra, s így a hagyományosan bal- és jobboldali beállítottságú csoportok közötti választóvonal némiképp elmosódott. A neogaulleista RPR, a liberális UDF és a Nemzeti Front elnökjelöltjeinek együttes támogatottsága azonban továbbra is az osztályhatás általános jellegzetességeit mutatja. Az önfoglalkoztató városi kispolgárok, a farmerek, a vezető értelmiségiek és a felső menedzserek kétharmada-háromnegyede a szélesen értelmezett jobboldali pólusra adta le szavazatát, a középvezetők, a kisértelmiségiek, a fehérgallérosok és a fizikai munkások körében viszont e politikai mező híveinek aránya 40 százalék körül mozgott. A baloldalon nyilvánvalóan e sorrend tükörképével találkozhatunk; legnagyobb mértékben a fizikai dolgozók támogatták a szocialista, illetőleg a kommunista elnökjelöltet, akik emellett a fehérgallérosok és a középvezetők jelentős hányadának bizalmát is élvezték. Legkevésbé az önfoglalkoztató városi kispolgárok bizonyultak baloldali szavazónak; Mitterrand-t csupán 18, a kommunista Lajoinie-t pedig mindössze 3 százalékuk preferálta.⁴¹

Lipset az osztályszavazás szociológiai modelljének körvonalazásakor nemcsak e felfogás empirikus alátámasztására törekszik, hanem arra is, hogy összefoglalja a baloldali szavazói viselkedés okairól vallott nézeteket. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy e magatartás általában elégedetlenséget fejez ki, aminek hátterében kielégítetlen szükségletek húzódnak meg. Külön vizsgálja a jövedelembiztonság, a kielégítő munka és a státus iránti szükséglet hatásait, hangsúlyozva, hogy az alacsony és bizonytalan jövedelem, az önkényesen ellenőrzött, rutinszerű munka és a munkanélküliség, valamint a társadalmi megbecsülés hiánya döntő szerepet játszik a baloldali politikai viselkedés kialakulásában. Széles körű szakirodalomra támaszkodva kimutatja, hogy a világpiactól függő monokultúrás gabonatermesztők, a hasonló helyzetű halászok és a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett bányászok többnyire országuk legbaloldalibb pártját támogatják, s a fakitermelő munkásokat is erőteljes radikalizmus jellemzi. Emellett azt is jelzi, hogy a gazdasági válságok időszakában általánosan emelkedik a baloldali erők támogatottsága, mindenekelőtt a munkanélküliségtől leginkább sújtott térségekben. Átlagon felüli a szocialisták és a kommunisták híveinek aránya a nagyüzemekben és a nagyipari városokban is, ahol a munkafolyamatok nagymérvű tagoltsága és a szigorúbb ellenőrzés nyilvánvalóan növeli a munkával szembeni elégedetlenséget.⁴²

A weberi értelemben felfogott státushelyzet hatásainak elemzésekor Lipset kiemelt figyelmet fordít a tisztviselőkre és a képzett, jól fizetett munkásokra, mégpedig azon megfontolás alapján, hogy e csoportok jövedelmi pozíciója és társadalmi presztizse között gyakran inkonzisztencia alakul ki. Az előbbiek a szerző szerint a bal-jobb osztatú politikai mezőben is köztes helyet foglalnak el a felső üzleti rétegek és a munkások között, s ennek folytán sokkal inkább voksolnak konzervatív pártokra, mint a fizikai dolgozók. Magatartásuk különösen akkor mutat ilyen vonásokat, ha magukat a “középosztályba” sorolják, s annak normáihoz kívánnak igazodni. Ha ilyen beállítottságú tisztviselőket munkanélküliség s azzal járó státuscsökkenés fenyeget, hajlamosak arra, hogy a szélsőjobboldal mögött sorakozzanak fel, amely nemcsak a válság leküzdését kínálja számukra, hanem pozíciójuk megerősítését is. A fizikai dolgozók esetében Lipset úgy véli, hogy minél alacsonyabb a társadalmi-gazdasági helyzetük, annál valószínűbben voksolnak baloldali pártra. Ugyanakkor elismeri, hogy Németországban és Svédországban inkább a munkásság felsőbb rétegeit jellemzi a konzekvens osztályszavazás, amit azzal magyaráz, hogy e két államban a nemesség a XX. században is sokáig megőrizte hatalmát, s a személyközi kapcsolatokban a státuskülönbségeket még az 1950-es években is nyomatékosan hangsúlyozták. Ebből azt a következtetést is levonta, hogy a kevésbé státusfüggő, nyitottabb társadalmakban a képzett és jól kereső munkások politikai magatartása sokkal könnyebben válhat konzervatívvá.⁴³ Lipset egyébként a státus szemszögéből elemzi a vallási és az etnikai különbségeknek a szavazói magatartásra gyakorolt hatását is, arra alapozva, hogy e tényezők is sajátos presztizshierarchiát alakítanak ki.

Lipset azt is kimutatja, hogy a kielégítetlen szükségletek önmagukban még nem vezetnek baloldali politikai magatartáshoz. Ilyen szavazói viselkedés kialakulását elsődlegesen a hatékony kommunikációs csatornák létrejötte, az egyéni mobilitás korlátozottságának hite és a hagyományelvűség hiánya segítheti elő, amelyek egyaránt a társadalmi változásokat ígérő pártok támogatására ösztönöznek. A kommunikációs csatornák szerepének tárgyalásakor Lipset közel jut a magánvaló és a magáért való osztály megkülönböztetéséhez; a szoros személyes kapcsolatoknak és az azokra épülő társulásoknak ugyanis meghatározó jelentőséget tulajdonít a közös érdekek felismerésében és a politikai cselekvés lehetőségeinek tudatosításában. Felfogásában a hatékony kommunikáció is közrejátszik abban, hogy a szakszervezeti tagok, valamint a nagyüzemi és a nagyvárosi munkások sokkal nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a szervezetlen dolgozók, továbbá azok, akik kisüzemekben vállalnak munkát vagy kistelepüléseken laknak. Talán még erőteljesebben hangsúlyozza az egyéni mobilitás lehetőségében való hit magatartásformáló hatását, amely arra készteti az elégedetleneket, hogy politikai cselekvés helyett a fennálló rend keretein belül kíséreljék meg helyzetüket javítani. Viszonylag széles körű szakirodalom áttekintése alapján úgy látja, hogy a lényegében azonos mértékű mobilitás ellenére az USA-ban sokkal inkább bíznak az egyéni felemelkedés esélyében, mint Nyugat-Európában, amit részben a különböző osztályok életstílusának közeledésével, részben az amerikai felsőbb osztályok kevésbé arisztokratikus értékrendjével magyaráz. Jórészt e különbségekre vezeti vissza azt is, hogy a felfelé mobil európaiak jóval nagyobb arányban voksolnak baloldali pártokra, mint a született középosztálybeliek, szemben az USA-val, ahol az “újak” politikai magatartását erőteljes konzervativizmus jellemzi. Ennek ellenére a társadalmi mobilitás Nyugat-Európában is elsősorban a jobboldali erőknek kedvez, mégpedig nemcsak a felfelé, hanem a lefelé irányuló is. Lipset számos ország vizsgálati eredményei alapján úgy találja, hogy a középosztálybeli szülőktől származó munkások sokkal valószínűbben szavaznak konzervatív pártokra, mint azok, akiknek már az apja is ehhez a társadalmi csoporthoz tartozott. Ez a hatás három nemzedéken keresztül is érvényesül, miként ezt német és finn felvételek adatai egyértelműen igazolják. Ugyanezek a kutatások azt is bizonyítják, hogy a munkásosztályi háttérrel rendelkező középosztálybelieknek is viszonylag csekély hányada sorakozik fel a baloldal mögött. E sajátos összefüggéseket a szerző úgy értelmezi, hogy a magasabb és az alacsonyabb státusú környezetből érkező kereszthatások közül az előbbiek gyakorolnak erősebb hatást az egyén szavazói viselkedésére.⁴⁴

Nem kedvez a baloldali választói magatartásnak a hagyományelvűség sem; a tradicionális, főként vallási értékek ugyanis a fennálló helyzetet a dolgok természetes rendjeként értelmezik, s ezáltal mind a munkásokat, mind a parasztokat a konzervatív erők támogatására ösztönzik. E hatás különösen az egyes országok legelmaradottabb térségeiben érvényesül, ahol a prekapitalista korszakokra jellemző viszonyok a legtovább fennmaradnak. Lipset ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kifejezetten jobboldali vidékeken váratlan fordulatok mehetnek végbe; a hagyományos kötelékek gyors bomlása nyomán fellángolhat az elégedetlenség és a legradikálisabb baloldali pártok hirtelen megerősödhetnek.⁴⁵

A baloldali politikai meggyőződés kialakulását elősegítő és korlátozó feltételek mintha az alsóbb osztályok szavazói viselkedésének történelmi életciklusát is leírnák. Hosszú időn keresztül, számos országban még a XX. század első évtizedeiben is, a hagyományelvűség akadályozta a szocialista és a kommunista pártok szavazatarányának növekedését, később a század középső harmadában az osztályhatás megerősödött, ám a magasabb jövedelmű munkások megjelenése, a nagyobb társadalmi mobilitás, s nyomukban a szakszervezeti tagok számának csökkenése számos kutató álláspontja szerint az osztályszavazás fokozatos visszaszorulását idézte elő. Lipset elmélete tehát nemcsak a választói magatartás szociológiai modelljét alapozta meg, hanem egyben átvezetést is jelent e felfogás “posztmodern-kori” érvényesülésének átfogó kritikájához.

4. A 90-es évek vitái az osztályszavazásról

A szavazói viselkedés szociológiai modelljének bírálata először az 1950-es években jelenik meg, amikor az ún. polgárosodási vagy középosztályosodási elmélet a fizikai munkásság arányának csökkenésére és a jóléti állam kifejlődésére hivatkozva megkérdőjelezi az osztályszavazás meghatározó szerepét. E nézet képviselői úgy vélik, hogy a munkásság az életszínvonal általános emelkedése folytán fokozatosan beolvad az egységesedő középosztályba s e folyamat eredményeként választói magatartása is jelentősen átalakul. Felfogásuk szerint a jómódú munkások a politikai szférában is mindinkább (kis)polgárként viselkednek s így egyre hajlamosabbá válnak a jobboldali pártok támogatására.⁴⁶ Álláspontjukat jórészt azzal a közismert ténnyel támasztják alá, hogy a munkásság felsőbb rétegei általában kisebb arányban szavaznak a szocialistákra és a kommunistákra, mint a közepes és az alacsony jövedelmű fizikai dolgozók.

Még egyértelműbben kétségbe vonja az osztályhatás jelentőségét Inglehart posztmaterialista felfogása, amely a szocializációs elméletre, a neoklasszikus határhaszon-törvényre és Maslow szükséglethierarchia teóriájára épül. Gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy a nagyobb fizikai biztonság és anyagi jólét körülményei között felnőtt nemzedékek gazdasági szükségleteiket már lényegében kielégítették, s e telítettség miatt elvárásaikban a magasabb szintű igények kerülnek előtérbe. A személyes szuverenitás, az önkifejezés és a környezetvédelem értékei uralják szavazói viselkedésüket is, ami így szükségszerűen elszakad az egyének osztályhelyzetétől s a személyes preferenciák függvényévé válik. Ugyanakkor Inglehart elismeri, hogy Nagy-Britanniában – kivételes jelenségként – az osztályhelyzet még jelentős mértékben befolyásolja a választói magatartást.⁴⁷

Az 1980-as években sűrűsödnek azok a tanulmányok, amelyek – részben az Alford-index csökkenésére hivatkozva – az osztályhatás fokozatos gyengülését jelzik. Ezek az írások lényegében a polgárosodási elméletet követik, s így nem szakítanak gyökeresen a szavazói viselkedés uralkodó szociológiai modelljével. Döntő fordulat az 1990-es évek elején megy végbe, amikor már nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt hely meghatározó szerepét, hanem az osztályok létezését is megkérdőjelezik. Az osztályszavazás körüli vitát Lipset és Clark cikke indítja el, amely szerint az osztálytagozódás mindinkább veszít jelentőségéből s helyébe a társadalom töredezettsége, fragmentációja lép. E gondolatmenetben a választói magatartás módosulása csak érvként szolgál az átfogó társadalmi változások jellemzésére; a szerzők, többek között az Alford-index csökkenésére is utalva, a politika szférájában is bizonyítottnak látják az osztályhatás fokozatos eltűnését.⁴⁸ Lipset egy későbbi írásában e paradigmaváltást sajátos módon egy “apolitikus marxizmus” alapján magyarázza; értelmezésében az új technikai struktúra vezet a hagyományos társadalmi szerkezet, valamint a szokások és az értékek átalakulásához. A tudományos-technikai forradalom nyomán ugyanis véget ért az ipari proletariátus nagymérvű növekedése és az önfoglalkoztatók arányának csökkenése, miközben gyorsan emelkedik a szolgáltató szektorban foglalkoztatottak és a diplomások száma. Ily módon a tulajdon osztályképző szerepét a tudás, az iskolázottság váltja fel, s az “ipari” társadalom végérvényesen “posztindusztriálissá” alakul át.⁴⁹

A cikk elsősorban azért jelent fordulópontot, mert az osztályszavazás talán legjelentősebb polgári teoretikusa változtatja meg évtizedeken keresztül vallott álláspontját. Az írás megjelenése nyomán az International Sociology hasábjain élénk vita bontakozott ki, amely részben hagyományos, részben új érvek alapján elemzi a társadalmi tagozódás alapproblémáit, valamint az osztályhelyzet és a szavazói viselkedés kapcsolatának alakulását. Az eszmecsere során elsősorban egy amerikai szerzőtriász, Hout, Brooks és Manza bírálja a vitát kiváltó írás állításait. Tanulmányuk kétségbe vonja az Alford-index csökkenésének bizonyító erejét, hangoztatva, hogy a dichotóm struktúra hiánya önmagában még nem jelenti a társadalom osztályjellegének megszűnését. Társadalomelméleti szinten közelíti meg e kérdést az eszmecsere másik résztvevője, Pakulski is, aki szerint a hagyományos ipari osztályok felbomlását nem azonosíthatjuk az osztálytagozódás eltűnésével. Érvelése ugyanakkor az orthodox marxista osztályelmélet ellen irányul, amelyet csak az “ipari” társadalmakban vél érvényesnek. A megoldást abban látja, hogy a modern osztályelméletet radikálisan határoljuk el a marxi felfogástól s ennek alapján magyarázzuk a választók politikai viselkedését is. Vitazáró írásukban Lipset és szerzőtársai már jóval árnyaltabban fogalmazzák meg véleményüket; visszavonják az osztályok eltűnéséről szóló tézisüket, ám fenntartják azon állításukat, hogy az osztálytagozódás politikai jelentősége lényegesen csökkent. Megítélésük szerint a politikai viselkedés napjainkban már nem osztályközpontú, hanem multikauzális magyarázatot igényel, s a pártokat is egyre kevésbé jellemezhetjük a jobb- és a baloldal hagyományos fogalma alapján. Ilyen körülmények között az osztályszavazás szükségszerűen háttérbe szorul, miközben az etnikai hovatartozás és a nem magatartásformáló szerepe továbbra is jelentős mértékben érvényesül. Lipset korábbi fejtegetésének megfelelően az osztályhatás gyengülését részben a foglalkozási és az iskolai mobilitásra vezetik vissza, feltételezve, hogy az egyéni felemelkedés átjárhatóvá teszi az osztályhatárokat.⁵⁰

Az osztályhatás körüli elméleti vitákat – miként ez az Alford-index eltérő megítéléséből is kitűnik – módszertani eszmecserék kísérték, amelyek szorosan kötődtek a választói magatartás szociológiai modelljének alapkérdéseihez. Heath, Jowell és Curtice az 1980-as évek közepétől különbséget tesznek abszolút és relatív osztályszavazás között; az előbbi kategória azt jelzi, hogy valamely osztály tagjai milyen arányban szavaznak osztálypártjukra, az utóbbi viszont a kapcsolatot oly módon vizsgálja, hogy kiszűri az osztályok méretében és a szavazatok pártok közötti eloszlásában hosszabb távon végbe menő változásokat. E felfogásban az osztályhatás változatlan marad, ha egy politikai erő támogatottsága valamennyi társadalmi csoportban azonos mértékben csökken. Ilyenkor ugyanis nem az osztály és a párt kapcsolata lazul, hanem az érintett politikai szervezet népszerűsége, szavazatszerző képessége gyengül meg. A szerzők úgy vélik, hogy a relatív megközelítés sokkal jobban tükrözi az osztályszavazás lényegét, s egyben azt is bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedekben a társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggés ugyanolyan erős maradt.⁵¹ Ivor Crewe viszont oly módon érvel, hogy az osztályhatás speciális kapcsolatot jelent egy társadalmi csoport és pártja között. Ezért indokoltan várhatjuk, hogy a Munkáspárt általános népszerűtlensége időszakában is kevesebb szavazatot veszít a fizikai dolgozók, mint más osztályok körében. Crewe felfogásában tehát az állandó relatív osztályszavazás nem cáfolja a gyengülő osztályhatás tézisét, feltehetően azért, mert koncepciójában különbséget tesz lojális szavazók és osztályfüggetlenek között, s az osztályhatás elemzésekor csak az előbbiek viselkedését veszi figyelembe. Weakliem, Crewe véleményét bírálva, rámutat arra, hogy e kérdésben Heath és szerzőtársai foglalnak el helyes álláspontot, akik szerint az osztályérdekek befolyásolják a voksolókat, de nem teremtenek egy széttörhetetlen kapcsolatot szavazók és pártok között.⁵² A szerző egyben azt is igazolja, hogy az alkalmazott technikai módszer is erősen befolyásolhatja az osztályhatásról való vélekedést. Míg az abszolút osztályszavazáshoz kötődő látens modell a kapcsolat számottevő gyengülését jelzi, az asszociációs megoldás alig mutatja osztály és párt kötődésének lazulását.⁵³

A módszertani és technikai viták azonban nem változtatnak azon, hogy az osztályszavazás fennmaradásáról és szerepéről csak társadalomelméleti megfontolások alapján foglalhatunk állást. A hagyományos szociológiai modell kritikusai kétségtelenül helyesen látják, hogy az elmúlt évtizedekben a fizikai munkások aránya valamennyi fejlett tőkés államban csökkent, s azt sem vitathatjuk, hogy az individualizálódás előrehaladása érzékelhetően hat a szavazói viselkedésre. E változásokból azonban nem következtethetünk arra, hogy a polgári társadalom osztályszerkezete fokozatosan felbomlik, illetőleg teljesen új, a posztindusztriális korszakra jellemző tagozódás alakul ki. Ezért téves az az állítás is, hogy a hagyományos ipari társadalom eltűnése a marxi osztályelmélet elavulásával jár együtt. Marx ugyanis – mint erre korábban már utaltunk – nem egy leegyszerűsített, dichotóm modellben gondolkodott, s a proletariátust sem azonosította a fizikai munkássággal.

Jegyzetek

¹ Tóka Gábor: A szavazói magatartás kutatása. Politikatudományi Szemle, 2001. 3. szám, 114–115.

² Uo. 115–116.

³ Uo. 117–118.

⁴ Uo. 118., 120–121.

⁵ Uo. 121–123.

⁶ Uo. 115., 119., 123–124.

⁷ A szociológiai megközelítések közül átfogó jellege és történelmi szemlélete miatt kiemelkedik Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan törésvonal-elmélete. A két szerző a modern ipari (kapitalista) társadalmon belül négy alapvető törésvonalat különböztet meg, amelyek a történelmi fejlődés különböző szakaszaiban jelentek meg. Felfogásuk szerint a tulajdonosok és a munkások, az állam és az egyház, a centrum és a periféria, valamint az ipar és a mezőgazdaság közötti törésvonalak jól magyarázzák a pártok számának és irányultságának alakulását, szoros összefüggésben azzal, hogy e konfliktusok mikor keletkeztek és azokat miként kísérelték meg feloldani. Gondolatrendszerükben meghatározó jelentőséget tulajdonítanak a szavazótáborok társadalmi összetételének is, hangsúlyozva, hogy a törésvonalak mentén létrejövő ellentétek csak a pártok szervező, aktivizáló szerepének eredményeként kerülnek be a politikai szférába. Elméletük azonban elsődlegesen nem a választói magatartást, hanem a pártstruktúra alakulását vizsgálja, ezért elemzésétől tanulmányunkban eltekintünk.

⁸ Martin Harrop–William L. Miller: Elections and Voters, New Amsterdam Books, New York 1987. 203–204. A generációk szerepét német szociológusok már az I. világháborút követően felismerték. Legjelentősebb képviselőjük, Karl Mannheim “hangsúlyozta, hogy a közös tapasztalatok egy adott ponton – véleménye szerint leginkább a serdülőkor végén – egy közös vonatkoztatási rendszert hoznak létre, és az azonos életkorú csoportba tartozók hajlamosak ezt követően szerzett politikai tapasztalataikat is ezen a rendszeren belül elhelyezni. Mindez azt jelenti, hogy az a politikai vonatkoztatási rendszer, amelynek alapján valaki először kezd komolyan politikai kérdésekről gondolkozni, egész élete során meghatározó maradhat.” Ezért a politikai életben döntő jelentőségű középkorosztály alapértékeinek megértéséhez “vissza kell menni ahhoz a politikai atmoszférához és problematikához, amely ezeknek az életkori csoportoknak az ifjúkorát jellemezte, és mindenekelőtt ezt kell szemügyre venni.” Seymour Martin Lipset: Homo politicus, Osiris, Bp. 1995. 314.

⁹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 204–207. Még erőteljesebben hangsúlyozza a női vallásosság szerepét Lipset, aki e tényezőt tekinti a szavazói viselkedésben jelentkező nemi különbségek legfőbb forrásának. “Ahol a vallási csoportok és az antiklerikális pártok közötti konfliktus főszerephez jut a politikai életben – aminthogy ez a helyzet számos európai államban –, ott a különböző pártok támogatóinak a nemek szerinti összetétele ugyancsak fontos különbségek forrása, minthogy a nők a nyugati világban mindenütt hűségesebb vallási párthívek, mint a férfiak. Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában és más országokban az antiklerikális pártok, legyenek akár marxista, akár liberális pártok, sokkal nagyobb hányad támogatására számíthatnak a férfi, mint a női szavazók részéről.” Seymour Martin Lipset: i.m. 286. Könyve egy másik helyén azonban Lipset is úgy foglal állást, hogy a “különbség minden bizonnyal a nők eltérő társadalmi szerepének tulajdonítható, amely abba az irányba befolyásolja őket, hogy a konzervatív pártokkal azonos értékeket kövessenek.” Uo. 259. Lipset könyve először 1960-ben jelent meg, amikor a nők tömeges beáramlása a munkaerőpiacra épphogy megkezdődött.

¹⁰ Franciaországban a Szocialista Párt “a legerősebb párt a fehérgalléros alkalmazottak között (42 százalék még 1986-ban is, amely egy nem különösen jó év a PS számára.) … A PS-t néha ’a harmadik szektor pártjának’ hívják a közszolgáltatásokban, az egészségügyben és az oktatásban lévő hivatali dolgozók, technikusok és alkalmazottak ezen ’új osztálya’ közötti erős támogatottsága miatt, amelyek oly roppantul kiterjedtek a késő 1950-es évek óta”. John Frears: Parties and Voters in France, Hurst Co. London 1991. 81.

¹¹ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 198–199.

¹² Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 179–180.; Seymour Martin Lipset: i.m. 281–283. Lipset idéz H. Birsch 1959-ben megjelent tanulmányából, amely szerint az 1951. évi brit választások során “Az anglikánoknak az a hányada, amely a konzervatívokra szavazott, majdnem pontosan kétszer olyan nagy volt, mint a nem anglikánok közül ugyanígy szavazó hányad; míg a konzervatívokra szavazó összes ipari munkásnak a háromötöde volt anglikán.” Martin Seymour Lipset: i.m. 282. Illusztrációként Lipset az ausztrál Gallup Poll 1951. és 1955 évi adataira is hivatkozik, amelyek “azt jelezték, hogy a nem fizikai dolgozói állást betöltő városi katolikusok megközelítőleg 50 százaléka a Munkáspártot támogatta, szemben a hasonló helyzetű, de anglikán vallású polgárok kevesebb mint 30 százalékával. A fizikai dolgozók között hasonlóképpen, az ausztráliai katolikusok sokkal erőteljesebben munkáspártiak, mint bármely más felekezet.” Martin Seymour Lipset: uo. A katolikus Európában viszont “a munkásosztály katolikus tagjai aránytalanul nagy számban szavaznak az inkább konzervatív és katolikus pártokra, míg a középosztálybeli protestánsok, zsidók és szabadgondolkodók inkább a baloldal felé hajlanak, egészen a marxista pártok támogatásáig menően. Seymour Martin Lipset: Uo. 283.

¹³ Nyugat-Európában és Kanadában a nemzeti és etnikai pártok különösen az 1970-es években szerepeltek sikeresen a választásokon, befolyásuk azonban néhány év múlva számottevően gyengült. “Kanadában René Levesque-et 1976-ban szeparatista programmal quebec-i miniszterelnökké választották. Mégis, négy évvel később a quebec-i szeparatisták vereséget szenvedtek (Quebec-en belül!) egy olyan népszavazáson, amely arról szólt, hogy tárgyaljanak-e a Kanadától való politikai elszakadásról. Skóciában a Skót Nemzeti Párt szavazati részesedése az 1966. évi 5 százalékról 1974 októberére 30 százalékra növekedett, ám 1983-ra 11 százalékra esett vissza. Wales-ben a hullámzás kevésbé hangsúlyos volt. A Plaid Cymru Párt 1970-ben a wales-i szavazatok 12 százalékát érte el, 1983-ra pedig 8 százalékra esett vissza.” Martin Harrop–William L. Miller: Uo. 176. Az 1997. és a 2001. évi nagy-britanniai választásokon e nemzeti pártok ismét viszonylag jó eredményt értek el. A Skót Nemzeti Párt e két alkalommal a voksok 22,1 illetőleg 20,1 százalékát kapta meg, a Plaid Cymru pedig 9,9 illetőleg 14,3 százalékos teljesítményt nyújtott. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies.

¹⁴ Martin Harrop–William L. Miller: im. 177–181.

¹⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 283–285.

¹⁶ Martin Harrop-William L. Miller: i.m 179. A valláshoz való viszony jelentőségének fennmaradását a francia szocialisták parlamenti választási eredményei és az 1988. évi elnökválasztás adatai is egyértelműen igazolják.

¹⁷ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 181–182.

¹⁸ A vallásos munkások szavazói viselkedéséről lásd Seymour Martin Lipset: i.m. 285.

¹⁹ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 207.; 209–211.

²⁰ Seymour Martin Lipset Ralph és Mildred Fletcher: Consistency in Party Voting 1896–1932 című, 1936-ban megjelent cikkére hivatkozva bemutatja, hogy a vizsgált időszakban “az összes amerikai megyei választókerület több mint 70 százalékában az előző elnökválasztás alkalmával kialakult szavazási többség a következő választási alkalomra sem változott… Még olyan választáskor is, mint az 1932-es, csak 58 százalék változtatott négy évvel korábbi pártelkötelezettségén, az egész időszakban pedig mindössze öt megye akadt, amelyek egy alkalmat nem számítva minden választáson a másik oldalra voksoltak, mint előzőleg.” Seymour Martin Lipset: i.m. 320. Ilyen hosszú távú trendeket Nagy-Britanniában is kimutathatunk, ahol egyébként az utóbbi évtizedekben általában csökkent a bizonytalan, ún. marginális körzetek száma. A 2001. évi választásokon, 1997-hez viszonyítva, a 659 egyéni választókerületből mindössze 27-ben változott a képviselő pártállása, ezen belül a 72 skót és a 34 walesi körzet közül csupán 1-1-ben történt módosulás. Forrás: BBC News/Vote 2001/Results and Constituencies. Franciaországban a kommunisták hagyományos bázisai a II. világháború utáni évtizedekben “elsődlegesen a nehézipar zónái voltak, északon, keleten és a Párizsi régióban s kontrasztként a centrum és a dél-nyugat falusi területein is, ahol mindig a kis parasztgazdaságok domináltak, ahol a katolikus egyház gyenge volt, ahol a baloldali szavazás történelmi tradícióval rendelkezik (Limousin balra szavaz az általános választójog 1848-ban történt bevezetése óta) és ahol a kommunisták kitüntették magukat az Ellenállásban.” John Frears: i.m. 99. Ezen időszak nagy részében mind a kommunisták, mind a szocialisták Elzászban, Alsó-Normandiában és Bretagne-ban szerepeltek a leggyengébben, azokban a katolikus régiókban, amelyek tradicionálisan zártak voltak a baloldal számára. Az 1970-es évek elejétől kezdve, a szekularizáció előrehaladása következtében azonban a Szocialista Párt e térségekben is javította pozícióit s teljesítménye itt is megközelíti vagy eléri átlagos szavazatarányát. Lásd: uo. 80. A centrumra szavazók aránya viszont még mindig az ország hagyományosan katolikus régióiban, észak-nyugaton (Loire, Bretagne, Normandia) és keleten (Elzász-Lotaringia) a legmagasabb: uo. 52. A régiónkénti részletes adatokat lásd: uo. 53. 5.3. számú táblázat: Szavazatok a centrumra, 82. 7.3. számú táblázat: Szocialista választói támogatás régiónként – a növekedés két évtizede, 100. 8.2. számú táblázat: Kommunista Párt – a hanyatlás két évtizede.

²¹ E két szembenálló nézet áthidalására Arend Lijphart tesz szellemes kísérletet. Formulája szerint “A társadalmi osztály virtuálisan fontos az összes ipari demokráciában és a vallás gyakran egyáltalán nem fontos; mindazonáltal, amikor mindkét tényező szerepet játszik, a vallás hajlamos erőteljesebben befolyásolni a pártválasztást.” Arend Lijphart: “The Relative Salience of the Socio-Economic and Religious Issues Dimensions: Coalition Formation in Ten Western Democracies 1919–1979”, European Journal of Political Research. Vol. 10 (1982) 201. Idézi: Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 178.

²² Seymour Martin Lipset: i.m. 260–261. Lipset e művében oly nagy jelentőséget tulajdonít az osztálymeghatározottságnak, hogy a választásokat – Dewey Anderson és Percy Davidson 1943-ban megjelent könyvének címe nyomán – az osztályharc demokratikus kifejeződésének nevezi.

²³ Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 182–183. A szerzőpáros e helyen egyenesen úgy fogalmaz, hogy “a kategóriát mint egy analitikus eszközt kezeljük és ne kezdjünk az osztály ’valóságos’ jelentésének bolond keresésébe, hiszen az nem létezik.”

²⁴ Az osztályhelyzettől eltérő választói magatartások “magának a tagolt rendszernek az összetettségéből is következnek. Egy modern társadalomban az emberek… az osztálystruktúrában össze nem egyeztethető szerepeket töltenek be. Lehet valaki befolyásos ember, mint néhány köztisztviselő, miközben jövedelme és társadalmi státusa alacsony, élvezhet komoly társadalmi megbecsülést foglalkozása révén, mint a legtöbb értelmiségi, miközben alacsony jövedelemmel rendelkezik, élvezhet viszonylag magas jövedelmet, miközben társadalmi státusa alacsony, mint például egyes etnikai kisebbségek tagjai vagy újgazdag üzletemberek és így tovább. Társadalmi pozícióik közül egyik vagy másik arra indíthatja őket, hogy konzervatívok legyenek, miközben más vonatkozások inkább egy baloldali politikai látásmódnak kedveznek. Az effajta ellentétes társadalmi késztetésekkel szembesülő ember inkább meg fog majd felelni az egyik szempontnak, mint a másiknak, választása ennélfogva osztályának szavazási mintájától elütő devianciaként fog feltűnni.” Seymour Martin Lipset: i.m. 267–268. A szerző azt is megjegyzi, hogy az egyének felfelé törekvése miatt ezek a státusinkonzisztenciák nagyobb veszteséget jelentenek a baloldali, alsó osztálybázisú pártok számára, mint a konzervatív jobboldalnak.

²⁵ Ezt a kategorizálást a brit statisztikai hivatal 1980-ban dolgozta ki, megállapítva, hogy az aktív népesség 6 százalékát értelmiségiek, 25 százalékát középfokú alkalmazottak, 12 százalékát képzett nem fizikaiak, 57 százalékát pedig fizikai munkások alkotják. Martin Harrop–William L.Miller: i.m. 185.

²⁶ Az EGP osztályséma-változatait részletesen lásd Robert Erikson–John H. Goldthorpe-Lucienne Portocarero: “Integrációs osztálymobilitás és a konvergencia­tézis Anglia, Franciaország és Svédország példáján”, in.: Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás Hagyományos és új megközelítések Válogatott tanulmányok, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 1998. 224., 1. számú táblázat. Az EGP-rendszert a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismertette s vizsgálatai során alkalmazta is e kategorizálást. Róbert Péter: “Osztály és párt.” Politikatudományi Szemle, 1999. évi 1. szám, 67–96., s különösen 70. és 77.

²⁷ A szerzőtriász osztálysémájának rövid ismertetését lásd Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 184–185.

²⁸ John Frears: i.m. 134–135.

²⁹ Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1967. 242.

³⁰ Max Weber i.m. 242–243.old. A weberi osztálydefiníció választáskutatók általi értelmezéséről lásd Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183.

³¹ “Ellentétben a tisztán gazdaságilag determinált ’osztályhelyzettel’, ’rendi helyzetnek’ emberek életsorsának minden olyan tipikus komponensét nevezzük, amelyet valamilyen, a ’becsületre’ (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív társadalmi megítélés determinál, oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik.” Max Weber i.m. 247. Max Weber a polgárság fogalmának bemutatásán keresztül konkrétan is körvonalazza, mit ért osztály és rend különbségén. E kifejezés “lehet egyfelől osztálykategória: a ’polgárság’ mint osztály sajátos gazdasági helyzetüknél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. Az így körülhatárolt polgári osztály nem egységes: soraiban nagypolgárok és kispolgárok, vállalkozók és kézművesek egyaránt megtalálhatók… a rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztizst biztosít a számára és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Max Weber: Gazdaságtörténet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979. 252.

³² Max Weber: Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1967. 243–244; 254–255.

³³ Martin Harrop–William L. Miller. I.m. 183–184.

³⁴ A foglalkozási szerkezethez “hasonlóan takarja el egy fontos vonatkozásban a valóságot a szokásos osztályterminológia, a szakmabeli gyakran éppúgy, mint a laikus. A »középosztály« ugyanis igen sok esetben elképesztően kitágítható gyűjtőnév a népesség minden nem fizikai munkát végző csoportjának megjelölésére: a fizikai munkások piaci helyzetéhez egyre közelebb kerülő rutinmunkát végző hivatalnok sereg ugyanúgy a »középosztályhoz« tartozik, mint a legfelső rétegek… sokszor mindenkit a »középosztályba« sorolnak, aki nem tartozik a »munkásosztályhoz« – ide rendszerint kizárólag a fizikai munkások kerülnek…” John Westergaard–Henrietta Resler: Osztály egy kapitalista társadalomban, Gondolat Könyvkiadó, Bp. 1985. 60.

³⁵ Martin Harrop–William L. Miller: i.m.184; 186. A hazai szakirodalomban az Alford-indexet részletesebben Körösényi András ismertette. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Századvég Kiadó, Bp. 1993. 96.

³⁶ Robert Alford kutatási eredményeit idézi Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 186.

³⁷ Martin Harrop–William L. Miller: i.m. 84, 187–188.; Körösényi András: i.m. Körösényi a 6.3 táblázatban bemutatja, miként alakult Angliában 1959-1987 között az osztályszavazás:

A brit fehérgallérosok szavazói viselkedésében tehát az alapvető változás az, hogy körükben folyamatosan csökken a konzervatív párt híveinek aránya, miközben a Munkáspárté lényegében stagnál. Ugyanakkor a kékgallérosok is egyre kisebb mértékben támogatják a nagy baloldali pártot, bár 1987-ben, az előző választáshoz képest, 36 százalékról 42-re emelkedett a Labourra voksoló fizikai dolgozók aránya. E változásokat az eddig említett tényezőkön kívül a Munkáspárt 1981-ben történt kettészakadása is ösztönözte; az 1980-as évek választásain mind a fizikai, mind a szellemi alkalmazottak növekvő mértékben adták szavazatukat az újonnan létrejött Szociáldemokrata Pártra, amely később a liberálisokkal Liberális Demokrata Párt néven egyesült.

³⁸ Seymour Martin Lipset: i.m. 265. III. táblázat. A szerző John Bonham The Middle Class Vote (London Faber and Faber 1954) című könyvéből idézi a becsült értékeket, melyek eredeti forrását a British Institute of Public Opinion kutatási adatai képezik.

³⁹ Seymour Martin Lipset: i.m. 264. old. II. táblázat. A táblázat adatai Lipset számításaira alapulnak, az International Public Opinion Research-nek az M.I.T. Center for International Studies számára készített országos közvéleménykutatási kártyái alapján.

⁴⁰ Seymour Martin Lipset: i.m. 262. I. számú táblázat. Lipset számításai az Institut National d’Études Demographiques 1956 májusában végzett országos közvéleménykutatásának kártyáin alapulnak.

⁴¹ Az egyes társadalmi csoportok választói magatartására vonatkozó adatokat lásd: John Frears i.m. 135. 11.6 számú táblázat

⁴² Seymour Martin Lipset: i.m. 270–276. A szerző fejtegetéseiből kitűnik, hogy a harcosan baloldali gabonatermesztők mindenhol modern farmerek és nem hagyományos parasztgazdák.

⁴³ Seymour Martin Lipset: i.m. 276–281.

⁴⁴ Seymour Martin Lipset: i.m. 286–297. A hivatkozott német felvétel adatai azt mutatják, hogy 1953-ban “azoknak a munkásoknak, akiknek a nagyszülei is munkások voltak, 75 százaléka, míg a középosztálybeli családból származó munkásoknak csupán 24 százaléka szavazott a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Egy 1948-as finn vizsgálat szerint “azok közül a munkások közül, akiknek az apjuk és az apai nagyapjuk is munkás volt, 82 százalék szavazott a baloldali pártokra, szemben a vidéki háttérrel rendelkezők 67 és a középosztálybeli szülőktől származók 42 százalékával”. Ugyanezen német kutatás kimutatja, hogy “a munkásosztálybeli családi háttérrel rendelkező, nem fizikai munkát végző szavazóknak is csaknem 70 százaléka a ’középosztály’ pártjai közül választott”. Finnországban is hasonlóan alakult a felfelé mobilok szavazói viselkedése, hiszen közülük “kevesebb mint egynegyed rész szavazott csupán a szocialistákra vagy a kommunistákra”. Seymour Martin Lipset: i.m. 296–297. A német felvételt az Unesco Institute (Köln, Németország), a finnországit az ottani Gallup Poll bonyolította le.

Martin Harrop és William L. Miller árnyaltabban értelmezi a mobilitás hatását. Véleményük szerint “a mobil választók átmeneti pozíciót foglalnak el eredeti és új osztályhelyzetük között. Az elsőgenerációs középosztálybeliek nagyobb támogatást adnak a baloldalnak, mint a stabil középosztálybeliek, de kevesebbet, mint a törzsökös munkások”. A szerzőpáros álláspontját kutatási adatokkal is alátámasztja. “1963-ban a lefelé mobilok adták a konzervatívokra szavazó brit munkások egyötödét, míg a felfelé mobilok tették ki a középosztálybeli munkáspárti voksolók figyelemre méltó 70 százalékát. Egy évtizeddel később a munkáscsaládból származó fehérgallérosok még mindig a középosztálybeli munkáspárti szavazók legnagyobb részét alkották.” Martin Harrop–William L. Miller i.m. 192. A szerzőpáros tehát, Lipsettel ellentétben, a munkásosztályból származó középosztálybeliek választói magatartását elsődlegesen nem a törzsökös munkásságéval, hanem a régi középosztálybeliekével hasonlítja össze.

⁴⁵ Seymour Martin Lipset: i.m. 297–302. Lipset arra is felhívja a figyelmet, hogy külső hatások, nemegyszer országon kívüli hírek játszanak döntő szerepet a tradicionális munkás vagy paraszt közösségek átalakulásában. Ezt a felismerést fogalmazza meg jóval mélyebben, átfogó történeti kutatások alapján Eric Hobsbawm is, a XIX. és a XX. századi társadalmi mozgalmak archaikus formáiról írott könyvében. Fejtegetése szerint az elmaradottabb térségek dolgozói csoportjait “általában ’kívülről érkezett’ apostolok lelkesítették, utat mutattak nekik, amikor éppen készen álltak arra, hogy valamely irányt kövessenek, de arra már nem, hogy ambiciózus és önálló munkásszervezeteket hozzanak létre önerőből… Az isten háta mögötti falvakban és bányatelepüléseken meglepő hirtelenséggel következett be olykor a szocialista szervezet térhódítása, amelyet a szocialista szavazók jelentős számaránya tükrözött. Liège körzetében 1886-ban a munkásokról az a hír járta, hogy ’borzadnak a szocializmustól’, ám a 90-es évek elején már nyolcvan – a Vesdre-völgyben kilencven – százalékuk a szocialistákra szavazott. De ez csak ott történhetett így, ahol az iparosodás folyamata olyan kései időpontban zajlott le, hogy az elmaradott területek gyorsan beolvadhattak a már meglevő és aktív, ’modern’ mozgalomba.” Eric Hobsbawm: Primitív lázadók, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1974. 212–213.

⁴⁶ A polgárosodási elméletről és a körülötte zajló vitákról lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: “Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: Újjáéled-e az osztályszemlélet?” Eszmélet, 29. szám (1995.) 59–60.

⁴⁷ Ronald Inglehart posztmaterialista elméletéről lásd Szelényi Iván–Fodor Éva–Eric Hanley: i.m. 60–61.; Tóka Gábor: i.m. 118.

⁴⁸ Terry Nichols Clark–Seymour Martin Lipset: “Are Social Classes Dying?” International Sociology, 1991. (6.) 4. 397–410. A cikk legfontosabb téziseit a hazai szakirodalomban Róbert Péter ismerteti. Róbert Péter: i.m. 68.

⁴⁹ Seymour Martin Lipset: “Véget ért a politikai kivételesség?”, Politikatudományi Szemle, 2000. 1-2. szám, 34. A szerző az ipari munkásság arányának csökkenését részletes statisztikai elemzéssel támasztja alá. “Az Egyesült Államokban, amely az ipari társadalmak strukturális fejlődésének prototípusa, a nem kétkezi foglalkozást űzők aránya az 1960-as 43 százalékról mára 58 százalékra növekedett. A feldolgozóiparban foglalkoztatott munkások aránya 26-ról 16 százalékra esett. Ugyanezen csökkenés az Egyesült Királyságban 36-ról 19 százalék, Svédországban 32-ről 19, Hollandiában 30-ról 19, Ausztráliában 26-ról 13,5 százalék volt. A csökkenés kevésbé látványos, de határozott Franciaországban (28-ról 20 százalékra) és Németországban (34-ről 29 százalékra).” Seymour Martin Lipset: i.m. 33.

⁵⁰ Az International Sociology hasábjain lefolytatott vitáról lásd: Róbert Péter: i.m. 68–69. Az eszmecsere legfontosabb írásai 1993-ban a III. negyedévi számban jelentek meg. Mike Hout–Clem Brooks–Jeff Manza: “The Persistence of Classes in Post-Industrial Societies”, International Sociology, 1993. (8) 3. 259–277.; Jan Pakulski: The Dying of Class or Marxist Class Theory?, i.m. 279–292.; Terry Nichols Clark-Sexmour Martin Lipset-Michael Rempel: The Declining Political Significance of Social Class, i.m. 293–316.

⁵¹ Az abszolút és a relatív osztályszavazás fogalmáról lásd: Anthony Heath–Roger Jowell–John Curtice–Geoff Evans–Julia Field–Sharon Witherspoon: –Understanding Political Change The British Voter 1964–1987. Pergamon Press, Oxford, 64–66. A szerzők a relatív osztályszavazást a loglineáris modell alkalmazásával vizsgálták, s ennek alapján jutottak arra a következtetésre, hogy “a relatív osztályszavazás valamennyi választáson egyenlően erős volt. A modell számításba veszi azokat a tényeket, hogy az osztály kötődik a szavazathoz, hogy az osztályok méretükben változtak és hogy a pártok szavazati részesedései szintén módosultak. De ez azt is feltételezi, hogy ezek a szavazati részesedésben történő változások általánosan történtek – így az összes osztályt ugyanolyan módon érintik és az osztály és a szavazat közötti összefüggés erősségét változatlanul hagyják. Más szavakkal, a modell posztulálja, hogy egy állandó kapcsolat áll fenn osztály és szavazat között, kontrollálva az osztályméreteket és a szavazati részesedéseket.” Anthony Heath és szerzőtársai: i.m. 70.

⁵² Crewe álláspontját lásd: Ivor Crewe: “Changing Votes and Unchanging Voters”, Electoral Studies, 11 (1992), 342. Idézi David. L. Weakliem: “Two Models of Class Voting”, British Journal of Political Science, 1995 (25.), 255. Weakliem két másik szerző, Rose és McAllister felfogásának ismertetésekor is megjegyzi, hogy “különbséget tesznek olyan szavazók között, akiknek magatartását meghatározza az osztály- vagy más társadalmi csoport és azok között, akiknek választása nem determinált, vagyis az osztálybefolyás különlegesen fontos bizonyos szavazók számára és jórészt irreleváns másoknak”. David L. Weakliem: i.m. 256.

⁵³ A két modellről részletesebben lásd: David L Weakliem: i.m. 256–269.

Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat – a baloldali demokráciát – az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy ebben az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

1. A baloldaliság mint érzelmi jelenség

A politikai fogalmak általában nincsenek pontosan meghatározva, így többnyire érzelmi viszonyulásunknak megfelelően találunk érveket mellettük és ellenük egyaránt. A baloldalisággal kapcsolatban két fontos érzelmi viszonyulást kell megemlíteni.

A baloldaliság hosszú ideje szorosan összefonódott a munkásmozgalommal, illetve a marxizmussal. Az ebben rejlő tévedésekkel később foglalkozom, itt csak azt említem meg, hogy mivel a munkásmozgalomhoz és a marxizmushoz fűződő viszony a történelmi tapasztalatok miatt erősen érzelmi színezetet kapott, sokan a baloldaliságot is eszerint ítélik meg.

Az emberek egyenlősége elfogadásának kérdésében létezik egy alapvető érzelmi beállítódás. Sokan azt mondják, hogy az emberek sosem lesznek egyenlőek. Arra gondolnak, hogy az emberek nem egyformák, vagyis vannak okosak és buták, bátrak és gyávák, jók és rosszak. Mivel az lenne a kívánatos, ha a jó tulajdonságok terjednének a rosszakkal szemben, sokan úgy gondolják, hogy a társadalmat is eszerint kellene berendezni. Azzal egyetérthetünk, hogy kívánatos lenne, ha a jó tulajdonságokkal rendelkezők vezetnék a többi embert a jó felé, ám ha ez kiváltságokkal, vagyis végső soron egyenlőtlenséggel jár együtt, annak helyessége már vitatható. A baloldaliság eszméjében lévő egyenlőség gondolata lényegében arra épül, hogy minden ember lehet jó is és rossz is, tehát a jó irányában ható társadalomnak mindenkire szüksége van, az egyenlőtlenség azonban biztosan rossz. Egy példával világítanám meg az álláspontomat. Kézenfekvőnek tűnik, hogy nem célszerű a tolvajokra bízni a vagyonvédelmi törvény megalkotását, vagy a rendőrség munkáját. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a tolvaj is tiszteli a magántulajdont, amikor a sajátjáról van szó, csak azért lett tolvaj, mert nem tartotta magát a társadalom egyenlő tagjának.

Összefoglalva: az emberek nem egyformák, de baloldali felfogás szerint egyenlő jogokkal kell rendelkezniük. Természetesen minden kérdést külön kell mérlegelni, de az egyenlőség nem adomány, vagy jog, amit vissza lehet vonni, hanem alapvető szempont, amit mindig tiszteletben kell tartani.

2. A baloldali-jobboldali ellentét

(Elemzésem első részében mindig csak pozitív szempontból vizsgálom a fogalmakat, nem tételezek fel rosszat egyik álláspontról sem, pontosabban nem foglalkozom azokkal a negatív irányzatokkal, amelyek egyes fogalmakat felhasználnak a saját céljukra. Világos fogalomhasználat esetén ugyanis ezekről kiderül a hazugság.)

A különböző politikai fogalmak nem ugyanarra a kérdéskörre vonatkoznak. A baloldal-jobboldal kérdése arra vonatkozik, hogy a társadalom mely hányada vesz részt a hatalomban. Baloldali politika az, amely minél több embert akar bevonni a hatalom gyakorlásába, jobboldali politika pedig az, amely koncentrálni akarja a hatalmat.

Mindkét álláspontnak jó érvei vannak. A baloldal arra hivatkozik, hogy mivel az emberek egyenlők, egyforma joguk van részt venni a döntésekben. Ezt fejezi ki például az általános választójog intézménye. A jobboldal viszont arra hivatkozik, hogy az emberek nem egyformák, tehát azoknak kell vezetniük a többieket, akik arra rátermettebbek, képzettebbek. Ezt tükrözi a parlamenti demokrácia intézménye.

A baloldali politika szélső állapota az uralomnélküli társadalom, amelyet az anarchisták fogalmaznak meg, a jobboldali politika szélsősége pedig a diktatúra.

A baloldal attól a történelmi pillanattól eredezteti magát, amikor a Francia Forradalom idején a képviselőházi széksorok baloldalán ültek azok, akik nem elégedtek meg az addigi eredményekkel, hanem további társadalmi rétegeknek követeltek jogokat. A XIX. században, amikor létrejött a munkásmozgalom, a baloldaliság szinte magától értetődően összefonódott vele, hiszen a munkásmozgalom a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek jogaiért küzdött. Ám amikor a XX. században hatalomra került a bolsevik párt, kiderült, hogy esze ágában sincs kiterjeszteni a hatalmat a nép egészére, vagy mert az alkalmatlan volt rá, vagy mert a bolsevikok nem tartották rá alkalmasnak, és a marxi proletárdiktatúra kifejezést eltorzítva, a párt valódi diktatúrát vezetett be. Innentől kezdve a moszkvai és a távol-keleti munkásmozgalom alapvetően jobboldali politikát folytatott, amely erősen rányomta a bélyegét a mindennapokra is, a művészetre, a tudományra egyaránt.

3. A liberális-konzervatív ellentét

A liberális-konzervatív felosztás nem a hatalomban való részvételre vonatkozik, hanem a szabadság kiterjesztésére, illetve korlátozására. A liberalizálás az élet bármely területére érvényes lehet, nem kapcsolódik olyan szorosan a politikához, mint a baloldali-jobboldali felosztás. A liberális-konzervatív gondolkodás témaköre lehet a homoszexualitás elfogadása éppúgy, mint a halálbüntetés eltörlése, vagy akár az abortusz. Mindezek nem feltétlenül politikai kérdések, csak annyiban, amennyiben egy politikai intézménynek, általában a törvényhozó testületnek kell állást foglalnia bennük.

A baloldal-jobboldal, liberális-konzervatív fogalmak megértését megnehezíti az, hogy a baloldaliság és a liberalizmus sok kérdésben logikusan összefonódik. A nők választójogának követelése mint liberális gondolat egyben baloldali is volt, hiszen a döntésekben való részvétel kiterjesztését jelentette. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a liberalizmus egyben baloldaliság is, szó sincs arról, hogy aki liberális, az feltétlenül mindenkinek szabadságot akar, vagy mindenben a szabadságért küzd. Az 1848-as forradalom vezetői liberális hazafiak voltak, ám Petőfit és Táncsicsot kivéve (tudomásom szerint) egyetlen baloldali sem volt köztük, aki a nemzeti függetlenséggel együtt a társadalmi felszabadulást is akarta volna, sőt, még a nemzeti függetlenséget sem akarták minden nemzetiségre kiterjeszteni. Vagy semmiképp sem lehet baloldalinak tekinteni azokat az angol liberálisokat, akik a búr háború idején a brit birodalmi politikát támogatták. Az 1956-os forradalom ugyancsak a nemzeti függetlenségért harcolt, amelyben vállvetve küzdöttek együtt baloldaliak és jobboldaliak, és ez utóbbiak voltak túlsúlyban; kimondottan baloldali küzdelmet a munkástanácsok folytattak, de az ő harcukat is befolyásolták a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos illúziók. Ma pedig egészen világosan látszik, hogy számos liberális politikai elitnek esze ágában sincs mindenkire kiterjeszteni a hatalmat, pusztán az a céljuk, hogy az egyik oligarchiát egy másik váltsa fel.

A liberalizmus alapvető ellentmondását ugyanis a következő probléma jelenti. Ha egy szakadék szélén valaki szabadon akar szaladgálni, kerítésre van szüksége, különben lezuhan. A mai neoliberalizmus alapvető tévedése az, hogy a szabadságot a korlátok lebontásában véli látni. Súlyosan téves illúzió azt képzelni, hogy ha nincsenek szabályok, tökéletes szabadság jön létre. Ha ugyanis lebontjuk az ember által alkotott korlátokat, nyersen hatni kezdenek a természet szabályai (mint a szakadék esetében a gravitáció), és mivel az ember a természettel (például saját fizikai képességeivel) szemben mindig alávetett állapotban marad, ez végül is rabságot eredményez. Jó példa erre a gazdasági liberalizmus: amikor a kicsiket védő törvényeket megszüntetik, voltaképpen dzsungeltörvények lépnek életbe, vagyis az erősek diktatúrája következik be.

A liberális és konzervatív felfogás közötti ellentét tehát alapvetően azt jelenti, hogy a liberálisok többre tartják a szabadságot, még ha veszélyes is, míg a konzervatívok vonakodnak egyes szabályok megszüntetésétől, mert túl súlyosnak tartják a következményeit.

A liberális-konzervatív felosztás tisztázását megnehezíti az a hiedelem is, hogy ez világnézeti különbség. Sokan azt vallják, hogy keresztény csak konzervatív lehet, míg aki liberális (szabadelvű), csak ateista módon gondolkodhat. Ez természetesen tévedés, itt most csak J. F. Kennedy elnököt említem, aki liberális és katolikus is volt egyszerre, persze anélkül, hogy baloldali lett volna.

4. A kétféle rendszer kapcsolódásai

Van tehát értelme szokatlan szópárosításoknak is: jobboldali-liberális az, aki a szabadság nevében meg akar szüntetni régi szabályokat, ám esze ágában sincs ebbe mindenkit bevonni, mert úgy gondolja, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, mint mások, baloldali-konzervatív pedig az, aki minden érintett bevonásával akarja fenntartani a régi szabályokat. A törvények megváltoztatása persze nem minden esetben liberális: vannak, akik éppen azért akarnak változtatni bizonyos törvényeken, hogy csökkentsék a szabadságot (például a bűnözés visszaszorítása céljából).

5. A baloldaliság összefüggése az uralmi formákkal

Logikusnak látszik, hogy baloldali diktatúra nem létezik, hiszen a mindenkire kiterjedő hatalom nem lehet diktatúra. Ugyanez vonatkozik a királyságra is. A másik oldalon álló uralom nélküli társadalom azonban önmagában véve problematikus, hiszen azt feltételezi, hogy az emberi együttéléshez szükséges szabályok mindenkinek beépülnek a lelkiismeretébe, mert ha nem, a közösségnek kell kényszerítenie a renitenseket a szabályok betartására, ez pedig már uralkodást jelent.

Marad tehát a demokrácia uralmi formája. Demokrácia azonban többféle lehet. Az alapvető felosztás szerint létezhet közvetett (képviseleti) és közvetlen demokrácia. Közvetlen demokrácia csak korlátozott számú résztvevő esetén lehetséges. A polisz-demokrácia, vagy a római köztársaság, ahol a közvetlen demokráciával kísérleteztek, csak részleges volt, az adott társadalom egy-egy szeletére korlátozódott. A firenzei Nagytanács volt eddig a legnagyobb kísérlet az újkori, közvetlen demokrácia terén, ám diktatúrába torkollott. Mindezek már keveredést is mutatnak a képviseleti demokráciával, amely a középkorban vált általánossá. A modern, parlamenti demokrácia eddigi története pedig azt mutatta, hogy ez is jobboldali uralmat valósít meg, ami csak részben magyarázható azzal, hogy a feudális, nemesi parlamentből ered. Nem csupán a tényleges gyakorlatot tekintve, amelyben az oligarchiák a demokrácia intézményeit a saját hatalmuk szolgálatába állítják, hanem elvben sem, mert a társadalom egészének voltaképpen nem teszi lehetővé a döntésekben való részvételt. A parlamenti demokrácia uralmi formáját használó államokban az állampolgárnak csak abba van beleszólása, hogy kik döntsék el a kérdéseket, sőt, már ez is csak korlátozott mértékben létezik, hiszen a választhatók körét eleve meghatározza a “politikusi osztály”. Abba pedig már végképp semmilyen beleszólása nincs, hogy miben döntsenek a döntéshozók, és főleg abba nincs beleszólása, hogy a döntéseknek megfelelően cselekszenek-e. A parlamenti demokráciák szabályai (választási törvény stb.) a polgárok döntési szabadságát súlyosan korlátozzák a legalapvetőbb kérdésekben, tehát nem tekinthetők baloldali uralmi formáknak.

A népszavazás intézménye is jó példa erre. A népszavazás elvileg baloldali intézmény, hiszen mindenkinek lehetősége van beleszólni a döntésbe. Csakhogy a mai gyakorlatban ebből is a jobboldalt erősítő intézményt csináltak. A népszavazásra bocsátható kérdéseket ugyanis nem maga a nép dönti el, hanem a választási mechanizmus, amelyet a hatalommal rendelkező csoportok (már ez is jellemző megfogalmazás) tartanak kézben.

6. Egy baloldali társadalom víziója

Lehetséges-e egyáltalán baloldali demokrácia? Erre az az egyetlen megoldás kínálkozik, amit az autonómiák rendszere jelenthet. Vagyis az az állapot, amikor az autonóm, szuverén egyén rendelkezik az önmaga fölötti hatalommal (szubszidiaritás), tehát az életét nem fölötte álló személyek, csoportok irányítják. Autonóm egyén az, akinek a lehető legtöbb, őt közvetlenül érintő kérdésben önrendelkezési joga van, akár még abban is, hogy a befizetendő adót melyik intézmények között osztja szét. Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú, és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti, vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

Természetesen a baloldali társadalom is vezetőkre és vezetettekre osztható. Itt azonban nem fölülről irányított, önmagát gerjesztő rendszerről van szó, mert nem a megválasztott vezető határozza meg a témákat, amikben dönt, hanem az eldöntendő témákhoz választanak vezetőt. A megválasztott vezető mindig azoktól függ, akik megválasztották, így a hatalom a választóknál marad, a vezető feladata a közös döntések végrehajtása, és nem a többiek helyett való döntés. Ez még akkor is így van, ha a választók nem tartanak igényt arra, hogy minden egyes konkrét kérdésben részt vegyenek a döntésben, ami azt mutatja, hogy meg vannak elégedve a vezető döntéseivel. Mert ha nem, lehetőségük van a vezető elmozdítására.

7. Korunk kihívásai

Tisztában kell lenni azzal, hogy az önrendelkezésre épülő társadalomban nem feltétlenül születnek mindig jó döntések. Sok példa volt rá, hogy a jobboldali uralom valóban jobban tudta, mi a helyes döntés egy adott kérdésben, sőt, létezett olyan diktatúra is (például a Kádár-rendszer), amely végül is a társadalom túlnyomó többségének bizonyos érdekeit tartotta szem előtt. A baloldaliság-jobboldaliság kérdése ezen a ponton egyéni meggyőződés kérdésévé válik. Amennyiben ugyanis jobbnak tartjuk a szabad, szuverén egyének társadalmát az alávetett milliók és egy szűk kiváltságos réteg kettőségére épülő társadalomnál, akkor vállalnunk kell a rossz döntések veszélyét. Annál is inkább, mert az ellenkező megoldás sem kecsegtet túl sok jóval, legalábbis ezt mutatja a történelem. Ráadásul, egy jól működő, alulról építkező baloldali társadalomban még mindig sokkal jobban lehet kezelni az ilyen okokból keletkező bajokat, mint egy diktatórikus, felülről irányított, jobboldali társadalomban.

A mai kor legnagyobb veszélyével kapcsolatosan szeretném hangsúlyozni, a fogalmak tisztázása nem csak azzal az előnnyel jár, hogy tetten érhetők a hazugságok, hanem azzal is, hogy a “baloldali”, “liberális” stb. szavak nem használhatók többé szitokszóként az ellenfél lejáratására, vagyis tiszta fogalmakkal tudunk érvelni.

Így például ma olyanok is használják az autonómia jelszavát, akik valójában egy oligarchia uralmát erősítik. Azok a nemzetközi, individualista-liberális – elsősorban – pénzügyi körök, akik az úgynevezett globalizációt hirdetik, saját terjeszkedési politikájuk érdekében – amit a nemzetállamok egyelőre még korlátozni tudnak – a regionális felosztás megerősítését javasolják, vagyis egyfajta autonómia-rendszert tartanak kívánatosnak, a céljuk azonban valójában az, hogy olyan tehetetlen részekre tagolják a világgazdaságot, amelyek nem tudnak hathatósan védekezni a multinacionális cégek terjeszkedése ellen. Ezért az autonómiákra épülő, baloldali társadalom követelését feltétlenül össze kell kapcsolni azzal a követeléssel, hogy a reformokat a társadalom politikai szféráján kívül a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

Vannak továbbá olyan kérdések, amelyekben – legalábbis egyelőre – nem lehet mindent az állampolgárokra bízni. Ilyen a környezetvédelem, a kisebbségek, betegek, önmaguk érdekeit érvényesíteni nem tudó rétegek védelme – amelyek esetében éppen az egyenlőség fenntartása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni – továbbá az erőszak mindenféle formájának tiltása.

Különösen nehéz kérdés az, hogy hogyan lehetne létrehozni egy baloldali társadalmat, ha maga a nép nem akarja? Nyilvánvalóan sehogy. Ám ha a baloldali társadalom rendszerét részletesen kidolgozva megismertetjük az érintettekkel, azoknak a stratégiai lépéseknek a felsorolásával együtt, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek, valószínűleg terjedni fog a gondolat.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy konkrét példát. Én évek óta szeretném terjeszteni azt a gondolatomat, hogy a nőknek sokkal nagyobb mértékben kellene részt venniük a közéletben. Nem csupán azért, mert így igazságos, hiszen a társadalom nagyobbik fele nő, akik mind a mai napig átlagosan három-négy óra munkát végeznek ingyen, ünnepnapokon is, csak azért, mert nők, hanem mert szerintem az a társadalmi berendezkedés, amelynek alakításában a nők tevékenyen részt vesznek, sokkal kevésbé lenne erőszakos vagy bunkó. Ám azok a nők, akiket erről megkérdeztem, többnyire azt mondták, hogy nem akarnak részt venni benne. Csakhogy egy majdani baloldali társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik az emberi méltóságnak megfelelő autonómiával, nincs is szükség arra, hogy mindenki foglalkozzon mindennel.

A társadalom nagy része ma is közömbös számos olyan kérdésben, ami csak távolról érinti. Ez egy baloldali, autonómiákra épülő társadalomban ez nem baj, hiszen ideális társadalomnak én azt tartom, amelyben a politika visszakerül az őt megillető helyre, és nem nyomul be az élet minden területére.