E számunkban foglalkozunk a még mindig haldokló "jóléti állam" leépítésének problémáival, illetve a megújítására vonatkozó – egyelőre elméleti – elképzelésekkel. A szerzők az úgynevezett harmadik utas koncepciókat legalábbis "problematikusnak" látják. E témakörbe illeszkednek Wetherly, Orosz Éva, Németh György és Harasztosi Péter kritikai elemzései, amelyek Blaire-től Giddensen át Bokrosig tárják fel a szélesedő szakadékot, amely az elmélet és a valóság között feszül. Minél erőteljesebb a harmadik utas ideológia elterjedése, annál jobban kiviláglik utópisztikus jellege. Tovább tart az egészségügy és általában a közszolgáltatások privatizálása – sokfelé a világon. Folytatjuk annak a témakörnek a bemutatását, amelyet a terror globalizálásaként, illetve a globalizáció terrorjaként határozhatunk meg. A vizsgálódásoknak ez az íve földrajzi értelemben az USA-tól Afganisztánon és Kuvaiton át a Közel-Keletig és tovább, egészen Szomáliáig vezet. A multinacionális kapitalizmus díszét mostani számunkban a Nike testesíti meg, amely bár eredendően a fiatalkorú munkaerő kizsákmányolásával híresült el a világban, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tünteti fel magát.

Tartalomjegyzék

1. Arthur Miller : Az illúziók vége (interjú)
2. Németh György : Tájkép nagykabáttal: Bokros Lajos a nyugdíjrendszer reformjáról
3. Orosz Éva : Lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás?
4. Paul Wetherly : Anthony Giddens és a “harmadik út” bírálata
5. Harasztosi Péter : A “harmadik út” és a munkaerő piac
6. Tom Frank : Marketing és felszabadítás
7. Robert Went : A globalizáció és a hosszú hullám (interjú)
8. Andor László : Amerikai évszázad
9. Andor László : Öböl- háború
10. Peter Gowan : Szeptember 11. és a világpolitika
11. Matthew Rotschild : Új-mccarthysmus
12. Claude Julien : Támadás a szentélyek ellen
13. Alain Gresh : Levél lányomhoz
14. Richard Dowden : Vissza a pokolba
15. Katona Magda : A terrorizmus jelenségének főbb okai és megszüntetésének lehetőségei
16. Szigeti Péter : Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvéről
17. (K. T.) : Élet és pálya – meggyőződés és hit egy memoár tükrében – Szigeti József: Intellektuális önéletrajzom (1921-1948) c. könyvéről
18. Jörg Huffschmid : Európai közgazdászok egy alternatív gazdaságpolitikáért (kivonat)
19. Georges Németh : Levél Svájcból

Köztudott, hogy a világ jelenlegi arculatának kialakulásában az utolsó nagy fordulatokat egyfelől a szervezett kapitalizmus jóléti állama elleni negyedszázada életbe léptetett támadás, másfelől pedig a kelet-európai államszocialista kísérletek megdöntése jelentették. Mindkét nagy, világtörténelmi jelentőségű átrendeződésben vezető szerepet játszott az európai értelemében vett neoliberális ideológia. Az is közismert, hogy ennek programjában a minimális államhoz való visszatérés, a vegyes gazdaság privatizációval való visszavétele és a piacosítás döntő szerepet játszott. Az állam nagymértékben leépítette gazdasági, majd pedig szociális funkcióit. Liberalizmus ihlette volt ez a támadás abban az értelemben, hogy mindenfajta állami funkciót paternalizmusnak minősített, s az állampolgár nagykorúsítására hivatkozva számolta fel azokat az államilag koordinált egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszereket, amelyek nézetrendszere szerint elsorvasztották az egyéni felelősséget és kezdeményezőkészséget. Nem folytatjuk tovább az új individualizmus és a versenygazdaság piacosító tendenciáinak a gazdaság és a társadalompolitika átalakulására gyakorolt hatását, hanem rátérünk arra – a már lényegesen kevésbé ismert körülményre –, hogy hogyan hatott ez a fordulat az állami büntetőpolitika átalakulására. Kitűnő könyvet írt a kérdésről Loïc Wacquant francia kutató (A nyomor börtönei. A “zéró tolerancia” világméretű terjedése. Helikon, 2001, fordította: Köböl Anna). Csak üdvözölni lehet a könyv magyar nyelvű megjelentetését, mert egy olyan országban, ahol komoly tudományos és/vagy közéleti karriert lehet befutni pusztán azzal, hogy valaki nyugatról friss nézeteket importál, fokozott jelentőségre tesz szert az ilyen eszmék kritikai analízise. Az új dogmák ráadásul könnyen hatnak akkor, amikor a politikai elitek, a munkáltatók és a közvélemény formálók szemében siker és etalon országnak tekintett Egyesült Államokból hozzák be őket. Ilyen dogma a “zéró tolerancia” elve is, amely egy dologra kitűnően alkalmas: a nyomor kriminalizálására. Ezt a stigmatizációt leplezi le Wacquant tanulmánya.

Nézzük, miről van szó közelebbről! Arról a folyamatról, amelyben a háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat. A szociális állam leépítésével párhuzamosan növekvő egzisztenciális bizonytalanság ahhoz vezet, hogy a biztonság fogalmat egyfelől átértelmezzék, s azt kizárólag fizikai értelemben vett biztonságként, nem pedig jövedelmi, szociális, egészségügyi, oktatási, tehát egzisztenciális kérdésnek fogják fel. A biztonság fogalom átértelmezését pedig a közbiztonság fogalom lefokozása kíséri, amennyiben az állampolgárok politikai közösségének jogegyenlőségi alapon járó biztonságigényét már nem kizárólag a rendőrségnek, hanem egyre nagyobb mértékben a biztonsági magánszemélyzeteknek kellene előállítaniuk. Utóbbihoz azonban csak és kizárólag azon tőkés vállalkozások és vagyonos személyek juthatnak hozzá, akik ezt a privatizált biztonságot meg tudják fizetni. Nem szólva most ehelyütt arról, hogy mit jelent a polgári társadalom és a politikai állam elválasztásának elvi követelményét visszavevő magánrendőrségek tevékenysége, mennyire funkcionális (avagy inkább nem kívánatos) következményekkel járó tevékenység, mennyire sérti a jogegyenlőségi jogot ezen szervezetek tevékenységének a bűnözésre gyakorolt átterelő hatása, azt kell leszögeznünk, hogy a funkcióiban lefokozott minimális állam hogyan vezet szükségképpen a ’Law and Order’ hagyományos konzervatív iránytűjéhez és represszív büntetőpolitikájához. A konzervatív morál meglepően jól egészíti ki a jóléti állam lebontásának paternalista kritikáját. Felfogása szerint ugyanis kíméletlenül fel kell lépni a rend megsértésének mindenféle, így apró-cseprő formáival szemben is. A rendfenntartó erők létszámának, erejének növelését összekapcsolja azok azonnali beavatkozásával. A legyőzendő ellenségnek a nincsteleneket, munkanélkülieket, hajléktalanokat tekinti, akik antiszociális viselkedésformákat tanúsítanak. E felfogás szerint, melynek egyik felkarolója és támogatója Rudolph Giuliani New York-i polgármester volt, semmiféle toleranciát nem kell tanúsítani a szegénységgel és a hajléktalansággal szemben, hanem azt ’underclass’-nak kell minősíteni. A korábbi, túlságosan engedékeny szociális intézkedéseket el kell felejteni, s az önhibájukból szegénysorba jutottakat, az utcákon éktelenkedő és polgárnyugtalanító szubproletariátust rá kell kényszeríteni a törvények tiszteletére. Az ellenség: a squeengee men, vagyis azok a csavargók, munkanélküliek, hajléktalanok, kis prostituáltak és kábítósok, továbbá koldusok, akik az utcai lámpáknál megszólítják az autóvezetőket és némi aprópénzért cserébe felajánlják nekik az ablakok lemosását. Az új büntetőpolitika nyomán ’fenn’, sokan férgeknek tekintik az utca nincstelen népét, azaz voltaképpen az amerikai népességnek azon szegény rétegét, amelyik hivatalosan is 35 millió embert – az összlakosság kb. 15%-a – jelent.

Hogy mi az elvi alapja ennek a bűnözést úgymond csírájában elfojtani szándékozó rendőri fellépésnek, azt Wacquant az egyik újkonzervatív agytröszthöz tartozó szerző, Lawrence Mead nyomán jellemzi. Eszerint a fejlett országokban a fő társadalmi probléma ma már nem a gazdasági egyenlőség idejét múlt eszméje, hanem a szegények függősége. Azoké, akik társadalmi inkompetenciájuk és morális alkalmatlanságuk miatt képtelenek beilleszkedni és dolgozni társadalmaikban. Társadalom­felfogásunkat meg kell tisztítani a szociologizmus maradványaitól, mert az a szegénységet és nyomort társadalmi feltételekre és okokra vezette vissza. A javasolt új büntetőfilozófia szerint társadalmi tényeket nem társadalmi tényekkel kell magyarázni, hanem az individuális életstílus hiányosságaival, erkölcsi és individuál-pszichikai hibákkal. Ebből következik, hogy a kiváltó okok megszüntetése érdekében új pater­naliz­musra van szükség. A hangsúlyt a kötelezettségekre kell fektetni és kompenzáló társadalmi mechanizmusok fenntartása helyett az államnak azt kell elérnie, hogy kikényszerítse a viselkedési szabályok érvényesülését. Azaz bármennyire is nem kérnek belőle, a szegények és a munkásosztály kisemmizett elemei lesznek a büntető államba való átmenet tárgyai. Mead tehát több államot írna elő, részben szociális, részben büntető értelemben, azzal a kifejezett feltétellel, hogy itt a szociálisnak álruhás büntető rendőrnek kell lennie. Ellenőriznie és fegyelmeznie kell a segélyben részesülőket, s a magatartási szabályok be nem tartása esetén rögtön a büntető szférába kell terelnie őket. Ennek a paternalizmusnak a szerző szerint is különösen súlyosak a következményei a faji kisebbségekre nézve, akik aránytalanul nagy számban vannak jelen a szegény népességben. Wacquant szerint viszont ez egy regresszív metamorfózis, amely Amerikában visszatér a legális szegregáció és diszkrimináció azon rendszeréhez, amely a déli államokban a rabszolga-felszabadítástól egész a ’60-as évekig, tehát a polgári jogi mozgalmak kibontakozásáig tartott.

A Welfare State utáni korszak szociálpolitikája tehát egy visszatérés az atomizált társadalomszemlélet felé, amelyben csakis és kizárólag mindenki saját maga felelős helyzetéért. Az egyén egzisztencia, tudás és anyagi javak hiányában – Münchausen báró módjára – saját erejéből, hajánál fogva kellene, hogy kirángassa magát alantas társadalmi helyzetéből. Éppen úgy, ahogy a magyarországi hajléktalanoknak, akiket in concreto történelmileg az tett azzá, hogy az urak – racionális kalkulációval – a kilencvenes évek elején elprivatizálták fejük felől a munkásszállásokat. (60 ezerből 54-et, l. Eszmélet 52.) Ebben a társadalomfelfogásban nincsenek osztályok, rétegek, csoportok, strukturális meghatározottságok – csak egyéni érdemek. Az osztálytagolódás eltűnését felváltja a ’kompetensek’ és ’inkompetensek’, a ’felelősök’ és ’felelőtlenek’ közötti technokratikus és morális ellentét, a meritokratikus társadalomkoncepció. Az egyének személyiségükben, IQ-jukban és kognitív képességeikben valóban különbözhetnek egymástól, de ezen különbözőségek függetlennek tekintetnek társadalmi diszpozícióiktól és szocializációjuktól. Viszont az ultraliberális társadalomszemlélet következményeként adódik az a konzervatív morál, amely szerint a válságban lévő állami politikát paternalista megregulázással, keresztény perspektívával vagy éppen neoviktoriánus moralizálással kell helyettesíteni. Ha a szegénység elsősorban a szegények viselkedésformáiból, nem pedig társadalmi korlátokból, az értelmes élet lehetőségének hiányából ered, akkor az egyéni magatartásokat kell represszív módon megváltoztatni, nem pedig a társadalmat megreformálni. Ebből a társadalom-felfogásból adódik a büntetőpolitika intoleranciája. Az igazságszolgáltatásnak nem szükséges azokkal az okokkal foglalkoznia, amelyek valakit bűn elkövetésére indítanak. Az amerikai konzervatívok mintáit jó tanulóként Európában elsőként átvevő Tony Blair-nél az ezen elvhez való csatlakozásból közetkezik: ’Fontos kimondani, hogy ezentúl az apró kihágásokat sem tűrjük el. Az alapvető elv az, hogy kimondjuk: igenis helyes dolog intoleranciát tanúsítani az utcán a hajléktalanokkal szemben.’

Kérdés, milyen következményekkel járt a gondoskodó államtól a büntető államig megtett út a mintaországban? Az az út, amellyel párhuzamosan a minimálbérek reálértéke 1997-ben 20%-kal volt alacsonyabb, mint ’67-ben, és az elmúlt két évtized gazdasági növekedésének gyümölcsét egy apró privilegizált kaszt kaparintotta meg (a lakosság leggazdagabb 5 %-a). Így a jövedelmek és a vagyonok közötti egyenlőtlenségek mára érték el legmagasabb szintjüket a ’Big Crise’ (1929) óta. Ma a vállalatigazgatók 419-szeresét keresik a munkásokénak, míg egy évtizeddel ezelőtt ez az arány ’csak’ 42-szeres volt. Amíg az USA büntetés-végrehajtási intézeteiben a ’60-as években az összlétszám apadt és 1975-ben mindössze 380 ezer személyt tartottak börtönökben (már-már ’a börtön nélküli nemzet’ toposza lépett fel), addig az új büntetőpolitika következtében 10 évvel később már 740 ezer, 1995-ben pedig több mint másfél millió, 1998 végére 2 millió embert tartottak börtönben. Ez a létszám a demokratikus társadalmak történetében sem előzményét, sem párját nem ismeri. Az, hogy 1997-ben 100 ezer lakosra csaknem 650 fogoly jutott, ez az Európai Unió országaiban számláltaknak minimum 6-szorosa, maximum 12-szerese. Mindez természetesen együtt járt egyfelől új börtönök építésével, másfelől a bebörtönzés privatizációjával, azaz magán iparágkénti felvirágoztatásával (ti. a börtönben dolgoztatni is lehet). Továbbá az a tény, hogy a zéró tolerancia elve de facto előszeretettel találja meg a színesbőrűeket, ugyanis ezen népesség összlétszámának 9,4%-a állt büntető hatóságok felügyelete alatt (1995-ben), míg ugyanez a mutató a fehéreknél 1,9%-os, ellehetetleníti a pozitív diszkriminációs programokat (’affirmatíve action’), melyek eredeti hivatása az lett volna, hogy az oktatáshoz és a munkához való hozzáférésben a legkiáltóbb faji egyenlőtlenségeket csökkentse.

A szociálpolitika és a pozitív diszkrimináció helyére lépnek a nyomor börtönei.

Valóságos dilemmákkal nézhetünk szembe tehát e – némiképp túlírt – könyvecske kapcsán. Ha elfogadjuk a világnézeti és értékrendbeli pluralizmust, akkor toleránsnak kell lennünk. A zéró tolerancia visszaveszi mindezt és represszív büntetőpolitikával váltja ki. A következményeket bemutattuk.

Van azonban másik út is, annak a liberalizmusnak az útja, amelynek nincs büntetőpolitikája, nem akar új paternalizmust sem, viszont azt gondolja, hogy például a határhelyzetekben cselekvő rendőröknek egyéni lelkiismeretük alapján kell dönteniük intézkedéseik célszerűségéről. Ebben a szakmai-etikai minimumokat nélkülöző álláspontban mi joggal a rendőr posztmodern magárahagyatottságának megnyilvánulását látjuk. Van-e itt tertium datur? Igen, mert a pluralizmus elismerése és a tolerancia elfogadása nem a bűnözéssel szembeni toleranciát kell, hogy jelentse – azt a rendőrségnek üldöznie kell. Azonban nem a szegénységet és a tőkés rendszer által előállított nyomort kell üldöznie és az egzisztencia-nélküliséget kell pönalizálnia, hanem a bűnözés mint társadalmi tömegjelenség okainak csökkentése lenne az ésszerű állami feladat. Több társadalmi prevenció = kevesebb bűnözés, több hatósági represszió = a deviancia és a szegénység halmozott újratermelődése, a börtönlakosság növelésének hatására. (Köztudott, a visszaeső bűnözővé válás melegágya a börtönbeli ’szocializáció’.) Szerencsére sem az EU országaiban, sem pedig hazánkban nem terjedt még el teljesen – bár terjed – a zéró tolerancia politikája. A szociális biztonsághiány növekedése és a bérmunka bizonytalanná válása reakciót von maga után. Talán rajtunk is áll, hogy Amerika nyomába eredünk-e vagy pedig a szociális Európa konstrukcióján munkálkodunk – erőink szerint.

Az erőszak és a művészet viszonya. A nagy író történelemszemlélete a világrend radikális átalakításának elkerülhetetlenségét tételezi fel.

"A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra…” – fogalmazott Arthur Miller idén márciusban Michael March-csal folytatott látnoki beszélgetése során New York-ban. A drámaíró a kultúra lerombolásáról, a terrorizmus fenyegetéséről és a biztonság elvesztéséről szólt.

Michael March: Ha festő volna, hogyan ábrázolná a huszadik századot? Milyen színeket használna?

Arthur Miller: Pirosat, csak pirosat, a vér miatt. Nem hiszem, hogy volt más történelmi korszak, amelyben ennyi embert öltek meg. Gyilkoltak hadseregek, állami erőszakszervezetek és így tovább. Ott van például a második világháború. Vagy vegyük Vietnamot, Koreát, Ruandát, vagy a balkáni háborút! Vadak vagyunk. Másrészt a természettudományok hihetetlen mértékben követték az emberi képzeletet, alig néhány lépésnyire a mészárlások színhelyétől. Az ész számára ez elfogadhatatlan, tehát a homokba dugjuk a fejünket. Filmeket készítünk, rockzenét játszunk, a festők festenek, én színdarabokat írok, és mindenki úgy tesz, mintha minden rendben volna. Pedig szerintem nincs minden rendben. Bizony azt hiszem, hogy számtalan már megfogalmazott késztetés indokolhatja a civilizáció elpusztítását.

M. M.: És mik az érzései ezzel az új évszázaddal kapcsolatban?

A. M.: Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy ma már a lehetőségek közé tartozik, hogy valaki egy kis csónakban New York kikötőjébe evezzen egy atombombával, abban a reményben, hogy egyenesen a mennybe jut. Úgy látom, ez teljességgel elképzelhető. Ötven éve senki nem gondolta volna ezt, legfeljebb egy elmeháborodott. Persze egy olyan megszállott ember, mint Szaddám Husszein, egy ilyen cselekedetet maradéktalanul meg tud indokolni. Hecceli az atombombákkal rendelkező Izraelt. És az izraelieket nem fogják azelőtt elpusztítani, hogy ők másokat el ne pusztítanának. India és Pakisztán esetében is borotvaélen táncolunk. A darabjaimban vidámabb színek használatára törekszem, de a biztonság iránti illúzióimat teljesen elvesztettem. Ez nem paranoia, ez maga a valóság. Adott egy milliárdos az Arab-sivatag szélén, aki pénzét arra költi, hogy ilyen cselekedetekre képezzenek ki embereket. Az a bökkenő, hogy ideológiai és vallási magyarázatot is találnak minderre. Tehát ésszerűek, akárcsak mi.

M. M.: Yasunari Kawabata japán író azt mondta: “A sírgödör műalkotás.”

A. M.: Ismerek egy házaspárt Connecticutban. Vettek egy sírhelyet, egy darab űrt, egy kis vidéki temetőben, mert onnan szép a kilátás. Komolyan. Fontos volt nekik a szép kilátás. Nagyapám azt akarta, hogy egy agyonzsúfolt brooklyni temetőbe kerüljön, sok ember közé, de ne a parcella szélére, nehogy az arra járók rálépjenek. Inkább választott egy távoli sarkot, ahol senki nem zavarja nyugalmát. Hát ilyen különcök vagyunk!

M. M.: Miféle halált halna ma Bill Loman, az ügynök?

A. M.: Először is, ma többet játsszák Az ügynök halálát, mint bármikor ezelőtt, és az emberek azt mondják, hogy most hívebben tükrözi a valóságot. Régebben a főszereplő egy szélsőség megtestesítője volt, akivel a többség nemigen tudott azonosulni: ma ő a többség. Sőt, van itt valami érdekes: Bush elnök egyik javaslata az, hogy vonjanak ki pénzt, több milliárd dollárt a nyugdíjalapokból, és az alapok tulajdonosainak utasításai szerint fektessék azt be a tőzsdén. Magyarul, George Bush szerencsejátékost csinálna mindenkiből, aki még nem lett azzá – azokból az emberekből, akik mindössze azt akarták maguknak biztosítani, hogy idős korukra ne kelljen éhezniük. Ezt a pénzt most fel akarják szabadítani, és ezeket az embereket befektetőkké akarják tenni, ami nem más, mint a szerencsejátékos szalonképesebb elnevezése. No már most, a tőzsde az utóbbi egy év során alaposan meggyengült. Mi lenne ezekkel az emberekkel és a nyugdíjaikkal, ha a kormány ezt az intézkedést már végrehajtotta volna?

M. M.: A beszélgetésben a gonosztól a hatalomig jutottunk: azokig az erőkig, amelyek az embert megfosztják méltóságától, munkájától, szertefoszlatják álmait, a gazdagság illúzióját; a gonosz a hatalom befektetéseiben jelenik meg.

A. M.: Egyetértek. Igen, ezt teszik, vagy ezt próbálják tenni; még nem következett be, de nagyon könnyen megtörténhet. Igyekeznek bizonytalanná tenni azt, ami legalább részben valóságos volt. Így a tőzsdén kockáztató kevesek bizonytalanságát tömegekre terjesztik ki.

M.M.: És mit gondol a szociális biztonságról?

A. M.: Minél több részletét ismerjük meg a rendszernek, annál illuzórikusabbnak, sőt sokszor lázálomszerűnek tűnik. A nagy ellenállást ezzel az új adótörvény-javaslattal szemben – amely a lakosság leggazdagabb 1%-ának nyújtana további előnyöket – a legeslegtehetősebbek egy kis csoportja tanúsítja, köztük Bill Gates, aki valószínűleg a világ leggazdagabb embere; azért ellenzik ezt a javaslatot, mert bár őket gazdagabbá tenné, csökkentené jótékonysági adományaik összegét. Így jön létre a kétségkívül lusta és semmirekellő örökösök osztálya.

M. M.: Pillanatnyilag biztonságban érzik magukat a jólétben.

A. M.: Érzik, hogy ez annak a rendszernek a romlásához vezet, amely számukra oly nagy hasznot hozott, és hogy ki fog alakulni egy olyan osztály, amelynek a tagjai csak tartják a zsákot, és a pénz szépen belehullik. Nem kell érte feltalálniuk semmit, se dolgozni, se bármit elvégezni. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: honnan ez az elgondolás? Egy vadonatúj elnöktől. Csak arra tudok gondolni, hogy mivel az olajszakmából jött, az olajvállalatok, amelyek hírhedt ragadozók (nem oda mennek, ahol az olaj található, még ha az karnyújtásnyira esik is), arra számítottak, hogy az ő emberük majd több pénzt tud elvonni az adóhivataltól. Mindenki más le van…

M. M.: Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a művészet konzerválja az életet. A konzerválás pedig valóságérzetet alakít ki bennünk. Ez rendkívül ellentmondásosnak tűnik.

A. M.: Napjainkban alapvetően ez a művészet feladata. Megállítani az időt. Mindannyian megállítjuk az időt. Azt a tömeges képáradatot, ami minden országot tartalom és jelentés nélkül elönt, a művészet megállítja. Elég régóta tart ez ahhoz, hogy elmondhassuk: “Aha, tehát ez az?!” A felismerés pillanatával ajándékoz meg bennünket. De csak ezt a pillanatot kapjuk. Ha a fiatalokról szerzett csekély tapasztalataimat általánosíthatom, úgy látom, ők tudják, hogy valami hiányzik. És ez foglalkoztatja is őket. Azt hiszik, mondjuk az én munkásságommal vagy a nemzedékem munkásságával kapcsolatban, hogy ez a valami létezett egyszer.

A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra, más szóval feladatokat. Olyan eszméket, amelyeket muszáj megértenünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Most nincs ilyen. Minden eszméről eldönthetik: kérik-e vagy sem. Önkényesen cselekszenek. Szükségszerűség semmiben nem mutatkozik. Ez nagyon jellegzetes, manapság talán a leggyakoribb helyzet, amelyet a véget nem érő, értelmetlen képsorozatokat ontó látszat-kultúra kényszerít ránk.

M. M.: Elérkeztünk arra a fokra, hogy a megmagyarázható világ elveszett.

A. M.: Nem tudom, mi lehet az oka, de azt tudom, hogy mi lett a következménye: csak üzletember létezik. Kultúra sehol. Nem tudom, vajon az elmúlt százegynéhány év sok háborúja pusztította-e el. Egy olyan vallás például, amely az ember méltóságát hirdeti és áldást oszt, de nem ítéli el a holokausztot, végül rögeszmévé válik. A vallás egy ilyen országban olyan, mint egy futball-mérkőzés: az emberek intézményesen egybegyűlnek és éltetik az egyház vezetőjét. Az, hogy valaki valamilyen értékrend szerint változtasson az életén, nagyon távolinak tűnik. Az egyetlen érvényes érték, hogy együtt vagyunk. Ez az érték. Mindannyian együtt. Együtt énekelünk és együtt imádkozunk.

M. M.: Együtt utazunk a süllyedő hajón.

A. M.: Így van. Az egyetlen dolog, ami erről az országról bizton elmondható, hogy át fog alakulni. Ez az egy, amit biztosra veszek. Bármilyen is a jelen, a jövő más lesz.

(Fordította: Battyán Katalin)

1. Az életmű és a rendszerváltás

Hogy elérkezett-e az idő az államszocializmus történeti-politikai és elméleti-kulturális hagyományainak tárgyszerű számbavételére, nem tudom. De a kor szereplői ezt a “felmérést” mint saját történelmi teljesítményük értékelését, már megkezdték. Ki hamarabb, ki később. Ilyen, a “későbbi” kategóriájába számító kísérlet a korszak egyik neves filozófusának, az 1957–1968-as periódus egyik főideológusának, Szigeti József akadémikusnak a terjedelmes memoárja, pontosabban annak első kötete: Intellektuális önéletrajzom. A szellemi ébredezéstől a társadalmi hivatásra ébredésemig 1921–1948. (Bp, Eötvös József Könyvkiadó, 2000.)

Történészként tekintve e könyvre, az ember elbátortalanodik. Olyan tömegű történeti, filozófiai, esztétikai-irodalmi problémában kellene ugyanis tájékozódnia az egyes szaktudományok színvonalán, amire azt hiszem, a mai Magyarországon csak szerzők nagyon szűk köre lenne képes. Jelen sorok szerzője nem tartozik a társadalomtudósok e “mindentudó” csoportjába. Szigeti József azonban a társadalomtudósok ama generációjához tartozik, mint például Niederhauser Emil vagy a nem régen elhunyt Pach Zsigmond Pál történészek, akik az utolsó enciklopédikus tudású értelmiségiek nagy generációját alkotják. Korszakunk nem kedvez a “klasszikus” műveltség eszményének, hiszen még az emberi testrészeket is piacosító rendszer leértékelte ezt a “hagyományos” kultúrát. Ráadásul Szigeti nyilván naplófeljegyzései és emlékezete, művei és mások művei alapján olyan filozófiai és esztétikai vitákat is felidéz, amelyeknek puszta megértése is speciális szakirányú felkészültséget igényel. A memoár lapjain sorra-rendre bukkannak föl a különböző korszakok értelmiségi szereplői, s Szigeti nem takarékoskodik megítélésük, dicséretük vagy elítélésük során az éles jelzőkkel és megfogalmazásokkal. Szigeti József tisztában van azzal, hogy könyve a “kényes” könyvek közé tartozik, már csak azért is, mert Lukács tanítványai között – akikhez egyébként ő is tartozott – eufemisztikusan fogalmazva nem örvendett és nem örvend népszerűségnek ma sem. Ez a “pikáns” körülmény természetesen kiszélesíti a könyv olvasóinak körét.

Pedig, mint hangsúlyoztam, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a háború előtti vagy az akörüli vitákban eligazodjék és állást foglaljon. Ha mégis vállalkozunk a könyv recenzálására, akkor az nem csupán a szaktudományos teljesítmény jelentőségének szól, hanem annak, hogy a könyv lapjain egy huszadik századi magyar értelmiségi út paradigmája is körvonalazódik, amely a későbbi generáció értelmisége számára is rejt bizonyos tapasztalatokat, tanulságokat, ha mást nem, hát azt bizonyosan, hogy milyen kevéssé változott meg a magyar értelmiség szellemi horizontja a 30-as évekéhez képest. Hogy milyen mértékben, azt jól mutatja, hogy a mobil telefon elterjedésével párhuzamosan a magyar szellemi életet és a kulturális atmoszférát egy horthysta tartalmú “posztmodern” formájú restauráció jellemzi. De ne szaladjunk ennyire előre.

Szigeti József akadémikus neve 1989 óta “leírhatatlan” a hivatalos Magyarország sajtóorgánumaiban, hacsak nem “káromkodásként”, vagy denunciálandó kommunista, sztálinista stb. “rémként” ábrázolják. Azt mondottuk, “kényes” könyv Szigetié, hiszen pályatársai közül is sokféle érvvel állnak elő vele kapcsolatban: Lukáccsal való konfliktusától kezdve addig, hogy 1958-ban az oktatási miniszter helyettesének funkcióját vállalta stb., “bűnei” közé sorolják, hogy rossz időkben és rossz célokkal támadta, bírálta Lukács tanítványait stb. Jelen sorok írója egyáltalán nem lát olyan történelmi periódusokat, amikor filozófiai vitáknak ne lettek volna személyes-hatalmi aspektusai is, sőt, megkockáztatom az állítást: 1989 előtt minden filozófiai vita magában foglalta a hatalomhoz való viszony problematikáját. Nem irigylem azt a történészt, aki ezeket a szövevényes konfliktusokat fölfejti és megírja.

Szigeti József 1989 után a szellemi izoláció körülményei közé került, aminek elviselésében és feldolgozásában 1949 és 1969 után volt némi gyakorlata. Jelen helyzetének “szimbolikus” oka az, hogy az 1956-hoz való viszony maradt a “közmegítélés” szinte kizárólagos kritériuma. Szigeti pedig hű maradt önmagához, s ezt a belépőjegyet nem váltotta meg. Rozsnyai Ervinhez hasonlóan vállalta, hogy a szellemi élet perifériájára kerül.

Ám a fiatalabb generációk szemében (ha még egyáltalán érdeklődnek) – ahogyan egyre távolodunk a rendszerváltástól – a kommunisták, a marxista ideológusok személyes és erkölcsi jellegű vitáinak, nem ritkán vádaskodásainak a súlya és jelentősége elhalványulni látszik. Amikor napjainkban háborús bűnösöket mentenek fel, mint például Jány Gusztávot, netán Hóman Bálintot, más tétekben gondolkodunk. Hiszen az új rendszer erkölcsi színvonalát mindennél jobban jelzi az a ma már közhelyessé szublimálódott megállapítás, hogy mintegy másfél-kétmillió embernek, a lakosság 20-25 százalékának teljes egészében lerombolták az egzisztenciáját, ezek a rétegek gyakorlatilag semmiféle jövedelemmel nem rendelkeznek, miközben a lakosság felső néhány százaléka mesés vagyonokat halmozott fel, és akkor nem említettük, hogy milliók számára romlottak a szociális ellátás feltételei stb. Hol van itt az erkölcsi súlya azoknak a nacionalista vagy liberális értelmiségieknek, akik az új rendszer ideológusaiként “megágyaztak” és folyamatosan apologetikus igazolásokat szállítanak e “demokratikus átalakulás” számára. Ezt a magatartást a rendszer természetesen igyekezett honorálni, nem kevésbé, mint a régi. A szekértáborok vezérkarait, sőt, már harmadrendű figuráit is többször kitüntették a rendszerváltás során szerzett érdemeikért. Mint régen. (De hogy mégis volt valódi rendszerváltás, arra emlékeztetnek a kitüntetések új formái, a dizájn, csillag helyett a kereszt.) A magyar értelmiség erkölcsi fiziognómiája talán soha nem volt olyan torz, mint éppen napjainkban, ezért is látszik furcsának korunkban a moralizálás túltengése, noha talán éppen ebből az állapotból fakad. Az erkölcsi relativizmus korszakunk legbensőbb lényegéhez tartozik, hiába áll mindez kapcsolatban a megelőző rendszerrel, már nem írható annak számlájára, noha bizonyos történelmi gyökerek visszanyúlnak akár évszázadokra is.

Szigeti meggyőződéses, bár nem kritikátlan híve volt a régi rendszernek és az is maradt. Hiába akarná valaki Szigeti Józsefből az “újbaloldal” ideológusát utólagosan és ahistorikus módon “megfaragni”, ő tiltakozna a legerélyesebben egy ilyen beállítás ellen. Szigeti József, Marosánnal szólva, “végigment az úton”, s az a tény, hogy az út egy ponton túl járhatatlannak bizonyult, nem az út ellen szólt, hiszen mindig csak utólag derül ki, hogy egy úton meddig lehet elmenni. A probléma, hogy a képletes kifejtésnél maradjak, az volt, hogy a főúton felbukkant akadályok elkerülésére, netán új utak építésére még csak komoly tervek sem léteztek. (Ez mára is intelem.) Szigeti József könyvét ez az ethos hitelesíti, amelynek kiindulópontja, hogy az államszocializmussal mint rendszerrel szemben csak rosszabb alternatívák kínálkoztak a fejlődés minden szakaszán. Azon kevesek közé tartozik ő, akik fenntartás nélkül vállalják életpályájukat és munkásságukat a maga egészében.

Azoknak is tanulságul szolgál e paradigmatikus szellemi és politikai attitűd tanulmányozása, akik szőröstül-bőröstül elutasítják a régi rendszert. Még akik a barikád túlsó oldalán állnak, s onnan tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre azok is, egy olyan vitapartnerrel ütközhetnek meg, aki nagy erudícióval rendelkezvén arra készteti olvasóját, hogy valamiképpen szembesüljön a “rendszerváltás korának” kultúrájával, szellemi teljesítményével, történelmi horizontjával is.

2. Intellektuális kezdetek: a Ki a magyar? kérdése és az antifasiszta tradíció

Ugyanakkor Szigeti József intellektuális pályája természetesen más okokból is érdekes. Először is segít megérteni az értelmiség egy részének kommunistává válását 1944–45-ben. Másodszor: a marxizmus-leninizmus kétségtelenül egyik legszínvonalasabb és legelmélyültebb formaváltozata az, amit a mostanában 80 éves Szigeti József örökségének tekinthetünk. Ezt egyébként ellenségei sem tagadják. Szakfilozófiai, esztétikai és elméleti kutatások feladata annak megállapítása, mi marad érvényes a filozófusi munkásságából. Jelen sorok írója nincs abban a helyzetben, hogy ezt megállapítsa vagy netán “eldöntse”. Jelen írás csupán arra a feladatra vállalkozhat, hogy Szigeti József pályakezdése és pályájának legutolsó fázisa között az objektív és szubjektív összefüggéseket egy-két ecsetvonással érzékeltesse.

Szigeti tipikus magyarnak és tipikus magyar értelmiséginek indult (mielőtt atipikus magyar és atipikus értelmiségi lett), amennyiben a “hagyomány”, vagyis a proletár származás, a katonai és zenészi (értelmiségi) tevékenység, a tót kisebbségi lét “maradéka”, a 19-es forradalmi örökség megfért az osztrák beütéssel és a “régi magyar ág” jelenlétével. Intellektuális és politikai értelemben is igazán kedvező “származási” háttér volt ez egy kritikai és érzékeny értelmiségi indulásához a 30-as évek végén, a 40-es évek elején. Mint tudjuk, egy tudományos oeuvre feltérképezésekor is fontosak az indulás személyes és politikai körülményei.

Szigeti József maga két személyes kapcsolatot emel ki értelmiségivé válásának 1945-öt megelőző útján: a Fülep Lajoshoz és Országh Lászlóhoz fűződőt, akiknek nevét minden egyetemi hallgatónak ma is illik ismernie. Ezt az intellektuális “polgári” örökséget Szigeti kommunista fordulata után sem tagadta meg. A fiatal Szigeti következetesen antifasiszta irányba tájékozódott, ami azonban már enyhén fogalmazva sem volt tipikus abban az időben, főleg nem bécsi tanulmányok mellett. A legelső tudományosan felmerülő kérdés – amely a korszak szellemtörténeti atmoszférájában fogalmazódott meg benne – végigkísérte a magyar értelmiség sorsát az utána következő évtizedekben is, egészen napjainkig.

Természetesen a “ki a magyar” kérdéséről van szó. Tipikusan “bölcsész” kérdés volt ez már az akkori Magyarországon is. Főképpen ahhoz a szellemi környezethez képest volt specifikus ez a kérdés, amely szellemiség már akkor sugárzott Amerikából. Az “amerikanizmus” (mint Szigeti idézi a mondást /47.o./ az amerikaiak ama szellemiségét tükrözte (tükrözi ma is), amely Hugó Münstertől, a “pszichotechnika” úttörőjétől eredő megfogalmazásban így hangzik: “a faggyúból gyertyát, az emberből pénzt csinálnak”). De ez a szellemiség kevés vonzerőt gyakorolt a fasizálódó Magyarországon, ahol a zsidótörvények azt mutatták, hogy a pénzt nem is kell csinálni, hiszen egyszerűen el is lehet venni…

Ismert történelmi sajátszerűség, hogy autentikus magyar polgárság erős és befolyásos társadalmi csoportként önálló kultúrával és politikai akarattal úgyszólván nem létezett. S ezt Szigeti Józsefnek mint angol szakos egyetemi hallgatónak tudnia “kellett”. Pályakezdését maga egy külön fejezetcímmel találóan jelzi: “Érzelmi és szellemi kritikai góc keletkezése a Horthy-korszak ‘keresztény és nemzeti’ légkörével szemben” (49.o.). Beszámolója szerint Szigetit Mikszáth segítette át a kuruc-labanc naiv (és hamis) szembeállítás komolyan vételén, amely a magyar úri osztályokat oly mértékig megosztotta, hogy nyomai mind a mai napig kitapinthatóak, mint a szellemi elbutulás tömeges történelmi megnyilvánulása. Szigeti már felsőbb gimnazista korában olvasott Thomas Mannt és Tolsztojt, Adyt és Diltheyt, nem csoda, ha tanára, Országh László, a híres nyelvész hatása is eleve egy humanista irányú, antifasiszta kritikai gondolkodás irányába tolta, olyan irányba, amely Szekfű (hogy Hómanról ne is beszéljünk) kritikai olvasatát is megalapozta.

Prohászka Lajossal szemben Szekfű formátuma magával ragadta, ami ugyancsak nem a szélsőjobb irányba vitte a kritikailag szemlélődő diákot. Elindult hát Szigeti egy “nemzetkarakterológiai pályázaton”, vagyis belevágott élete első komolyabb tanulmányába, amely a nemzeti jellem kérdésével foglalkozott. Az első dolgozatban inkább a téma maga az érdekes, hogy miképpen lehetett a korszak kérdésfeltevései között nem a “vérösszetétel”, a “népfaj” és a biológiai rasszizmus más kategóriáihoz “menekülni” és eltévedni, hanem a biologizáló fajmítosszal szemben a történeti magyarázatok felé tájékozódni. Akkortájt a fiatal Szigeti még nem láthatta, hogy hová vezet a “fajbiológiai nézőpont”, amivel majd negyedszázaddal későbbi munkájában, A magyar szellemtörténet bírálatához címűben ütközik meg életre-halálra. “Tizennyolcéves fejjel – idéz önmagától – eddig jutottam: ’magát a népközösséget, kollektívumot egységes tulajdonságokkal, jelleggel rendelkező egyedként felfogni lehetséges, bár komoly nehézségekbe ütközik. Mik a határai, kritériumai ennek, sokszor bizony csak az intuíció döntheti el. Európa bármely népi egyénisége, így a magyar is történelmi alakulat, melynek tulajdonságait éppen ezért nem szabad csak az átöröklött faji ösztönök érvényre jutásaként kezelni, létrehozhat és állandósíthat tulajdonságokat a külső hatás, melyet kissé túl körülhatárolva, miliő néven szoktak emlegetni.” (132.o.)

Ugyanakkor a szellemtörténet – Szigeti elemzésében – súlyos visszalépés volt Hegelhez képest, amennyiben az “objektív kollektív szellemet” egy vagy más formában “szubjektív személyes szellemre vezeti vissza”, így a “népek szelleme”, a “nemzeti jellem” fogalma is szubjektív, spekulatív fogalomként jelent meg egy olyan történelmi időben, amikor Hitler a német, árja faj megtestesítőjeként tűnt föl a történelem színpadán.

A “bús magyar”, a trianoni békeszerződéstől “szenvedő magyar” a hatalmi elitek gondolkodásában és politikájában egyre inkább puszta eszközként jelent meg a német náci élettér “kiszolgálásának” ideológiájaként. A horthysta politikai elit számára Trianon “magyar érdekű” felülvizsgálata “mindent megért”, még a náci szövetséget is. Szigeti József ezt a nemzeti önsorsrontó magatartást a nemzeti karakter egy olyan alapvonásával magyarázta, amelyet ő akkor az “álmos magyar” fogalmában foglalt össze: ez az “alapélmény” Apáczai Cserétől Széchenyin át Adyiig nyer megfogalmazást, mint az “akarat-gyengeség”, a “tenni-nem-tudás”, elfordulás a valóságtól a képzelgések, a fikciók felé. (133.o.) Ez a problémakör feltűnt első potenciális filozófiai publikációjában is 1942 májusában, amely a “Magyar irracionalizmus” címet viselte, s először – Illyés Gyula és Keresztury Dezső akkori taktikai megfontolásainak köszönhetően is – csak ebben a memoár-könyvében jelenik meg először. Meglepőnek tűnik az írás aktualitása, nyilván ezért is helyezte el Szigeti akadémikus a korai cikkét e késői könyvében. Szigeti ezt a tematikát hosszabb időre talonba tette, mert mint Eötvös kollégista főleg a tanulásra koncentrált, a tanulás felé fordult, ami ritka olvasottságával hamar igen jelentős eredményekhez vezetett. Max Weberre támaszkodva tesz különbséget a funkcionális és szubsztancionális racionalitás között, ami filozófiai hadüzenet volt a “mélymagyarok” irracionális szellemi világának. Ez a kiindulópont évtizedekkel később nemcsak saját filozófiai munkáiban tér vissza, hanem más szerzőknél, mint például a debreceni egyetem néhány évvel ezelőtt elhunyt professzoránál, Bimbó Mihálynál is megjelenik az “urbánus-népies” ellentét terméketlenségét hangsúlyozva. A népiesség és a szélsőjobboldal összekapcsolódásának lehetősége már filozófiailag is felismert formában bukkant fel Szigeti első tanulmányában: “A ‘magyar’, sőt ‘mélymagyar’ irracionalizmus őseit ezután gyerekjáték fellelni – írta Szigeti az említett helyen – a mai német rassisch und völkisch ideológia múltbeli elméleti megalapozóiban. Magyarkodásuk olyan, mintha Sátánt Belzebúbbal akarnánk elűzni. Faj és vérkultuszuk mögött Gobineau és Chamberlain dilettantizmusa áll.” Mindez nem kapcsolható sem Nietzschéhez, sem Bergsonhoz, már csak azért sem, mert a “mélymagyar” gondolkodás nem rendelkezik valamelyest is mélyebb intellektuális háttérrel. “Üres és vak intuíció ez, ha szabad még egyáltalán ezzel a névvel illetni”. (182.o.) A felvilágosodás és a racionalizmus filozófiai tradícióinak védelme 60 évvel később is aktuálisnak tűnik, bár tudjuk: ami ugyanaz, nem ugyanaz, de ha történetileg gondoljuk végig sorsunkat, a 30-as évek mai “reneszánszát” komolyan kell vennünk.

Érdekesek Szigeti leírásai az egyetemi és kollégista évekről, mára már-már elfelejtett körülményeket rekonstruál, amelyek nélkül a “magyar értelmiségi” alakjának elképzelése bizonyosan szegényesebb lenne. Azt mondtuk, Szigeti József tipikus magyar értelmiségiként indul, ám értelmileg, szellemileg minél magasabbra hág, annál inkább szakít ezzel a “tipikus” léttel. Max Webertől Fülep Lajoson át Lukács Györgyig vezetett az útja, szakítva egyszer s mindenkorra a magyar értelmiség dzsentroid szokásaival, gyökereivel.

3. A kommunista fordulat és a marxista szocializmus

Az antifasizmus Kelet-Európában a kommunizmus mint szervezett tömegmozgalom előszobájának bizonyult. A fentebb emlegetett halovány polgári civil kurázsi következtében is az antifasizmus nem munkásmozgalmi és nem szovjet eredetű tendenciái sajnálatosan gyengék maradtak, aminek történeti, sőt, geográfiai okairól sok mindent el lehet mondani és már el is mondtak. Még a zsidók Auschwitzba szállítását is magyar hivatalnokok (“polgárok”), csendőrök, vasutasok intézték a lakosság közömbös és jelentős mértékben részvétlenséget sugárzó magatartása mellett. Szigeti József e jelenségnek dokumentálhatóan igen korán a tudatára ébredt, és nem véletlen, hogy a nemzeti önismeret kibontakoztatása nélkül a “defasizálás” feladatait nem tudta elképzelni. Ám az a generáció, amelyhez jelen sorok írója is tartozik, és amely gyakran e nemzeti öntudatra “térítés” folyamatát a 40-es–50-es években a maga erőszakossága miatt elítélte, a mai, “postmodern” fejlemények tükrében már differenciáltabban, több empátiával közelíti meg. A “fényes szellők” generációjáról, az Eötvös-kollégiumi küzdelmekről Szigeti új adalékokkal ismerteti meg az olvasót. Jól látszik, hogy az antifasizmus és a szocializmus egyesülése adta meg a kor pátoszát. Mindez a könyvben tanulságosan kiviláglik. Különösen azok a liberálisok tanulhatnak ebből sokat, akik utólagosan és ahistorikus módon kívánnak egy soha nem létezett “demokratikus antifasizmust” feltupírozni, hogy ezzel – Sztálinra és Rákosira hivatkozva – kirekesszék a kommunisták valóságos antifasizmusának erkölcsileg támadhatatlan tradícióját a háború alatt és után. (Ennek alábecsülése, tudjuk minek a felértékelésével párosul óhatatlanul.) Egyébként általános szokássá vált, hogy az antifasizmust mint elméleti és politikai hagyományt nem mozgalomként értelmezik, hanem néhány pártfejes politikai ügyeskedéseként, noha még a szovjet partizánmozgalom sem Sztálin fejéből pattant ki. Egyébként Szigeti pályája és memoárja nagyon is figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a történelemnek legitimációs ideológiává való transzformálása.

Hangsúlyoztuk, hogy Szigeti József más emberekkel, a politikával való kapcsolatát egyáltalán nem kerüli el, éppen ellenkezőleg. Ám akkor járunk el helyesen, ha a személyes szimpátiáknak és antipátiáknak nem túlozzuk el a jelentőségét. Ezeknek a konfliktusoknak a megítélése ugyanis mindig konkrét vizsgálódást igényelne, hiszen hogy mely ténynek tulajdonítsunk nagyobb fontosságot, nem magától értetődő. Érdekes, hogy miképpen tűnik föl a “szervetlen változás” kérdésköre, azaz a marxizmussal való szakítás és konfrontáció a mai Szigeti számára. A “szervetlenség” szinte paradigmatikus figurájaként a régi könyveit átértelmező (részben át is író) Heller Ágnes tűnik föl egy megjegyzésben, akinek portréját a szerző nyilván a második kötetben vázolja majd fel. Ellentétben azokkal, akik Hellerben az “árulás” szimbolikus alakját ragadják meg, Szigeti nézőpontjából Heller az “elszigetelt gondolati lépések filozófusa”, a filozófiailag előkészítetlen fordulatok embere, aki “a marxizmustól és Lukácstól való megszabadulása után a “postmodern stíl” embere, azaz írásai “az értelemtől és koherenciától mentes szavak hígvelejű zubogtatása”. (Vö.222–223.o.) Szigeti a filozófusok “fordulataival” valahogy úgy van, hogy csak az a fordulat lehet hiteles, amely egy mélyen történeti és kritikai önreflexió állandóságában mozog, fejlődik. A “változatlanság” dialektikájára – mint majd még e kérdésre visszautalunk – nem sok szót veszteget. Bizonyára a memoár II. kötetében ezeknek az emberi kapcsolatoknak nagyobb teret szentel. (Mindenesetre Szigeti napjainkban is szaktudományos problémákra koncentrál, amit például a dialektikus logikáról az amerikai minnesotai egyetem folyóiratának [Nature, Society and Thought] különszámában nemrégiben közzé tett tanulmánya bizonyít.)

Szigeti József szubjektív műfajt választott, memoárt írt. Micsoda emocionális szenvedés lehet sok száz oldalon át szembesülni azokkal az “árulásokkal” (hol idézőjelben, hol anélkül), amelyekbe maga az ÜGY is belerokkant. Ám a műfajból is következik, hogy a szerző – akinek egész filozófiai munkásságából ugyan nem következik – mintha itt-ott túlbecsülné a szubjektív tényező szerepét a “rendszerváltás(ok)nak” nevezett folyamatokban. Ez persze lehet a recenzens egyoldalú értelmezése is, amennyiben Szigeti, mivel kötetének ez nem tárgya, csak elszórtan “emlékezik meg” a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ról, illetve az államszocializmus győzelmének és bukásának okairól. Szigeti József e “szubjektív”, önmaga mint cselekvő ember szempontjából való történelem-értelmezése jogosult, hiszen a másik táborhoz tartozók semmivel sem kevésbé hangsúlyozzák a szubjektív emberi momentumok szerepét és hatását a történelemben. Szigeti József, a filozófus szégyenpírral az arcán emlékezik meg azokról az elvtársairól, akik később a másik tábor főkolomposaiként tiporják meg mindazt, amiben állítólag hittek évtizedeken át, s amiben Szigeti ma, élete alkonyán is hisz. Ám felvethető a kérdés több nézőpontból és különböző politikai táborok felől is, hogy a bukott rendszernek lehetséges alternatívát kellett állítani. Kétségtelen, e problémakör módszeres vizsgálata, egy reprezentatív munkában való kritikai végiggondolása Szigeti munkásságából hiányzik. Lukács Demokratisierungja e tekintetben egész Európában, sőt, határain kívül is paradigmatikus elméleti útkeresésnek tekinthető. Szigetinek a rendszerhez való viszonyát talán Lukács híres, aforisztikussá vált (bár sokszor vulgarizált és kiforgatott) megfogalmazásával érzékeltethetjük leginkább: “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”.

A “damaszkuszi út” problémája persze megspórolható volt azok számára – bárhol is álljanak politikailag –, akik megmaradtak legalább az elméleti útkeresés szintjén a szocializmus vonzásában. A “megmaradás” számos nehézsége és szenvedése között az egyik bizonyosan az, hogy a marxista elmélet szerepe milyen hihetetlenül gyorsan és radikálisan elpárolgott. Könyvében Szigeti József – fittyet hányva az inaktualitásra – adalékot nyújt a szocializmus elméleti értelmezéséhez, amennyiben felidézi a szocializmus körüli elméleti-filozófiai vitákat, a munka munkaidővel való mérésének gyümölcsöző voltát hangsúlyozva. Ám a 60-as években kettős vereség érte a szocializmus “filozófiáját”. Nemcsak abban az értelemben, hogy 1968 “világforradalma” nem nyújtott gazdasági alternatívát a kapitalizmussal szemben. Maga Lukács sem tudta tertium daturját gazdasági koncepcióval megalapozni. Szigeti József e probléma érzékeltetéséhez Mészáros István (Beyond Capital) fejtegetéseire támaszkodik.

Természetesen az értéktörvényhez való viszonyról volt szó abban a “szocializmusban”, amelyet még Sztálin nevével kötöttek össze. Az “értéktörvényt a szocializmusban” – ezt kevesen akarják tudomásul venni – még Sztálin kezdte rehabilitálni az 50-es évek legelején. Ezt a vonulatot vitte azután tovább például a Szigeti József által említett Wlodimierz Brus, aki – mint Szigeti fogalmazta – “mindent ’naturalizmusnak’ tekint, ami nem az értéktörvényen alapszik”. (379–380.o.) Lukács még a világkommunizmus teljes győzelme esetén is – ahogy egy helyütt fogalmazott – fenntartana egy kapitalista Svájcot, hogy a termékek értékmeghatározásával boldoguljon az új rendszer. Szigetitől eltérően én inkább csak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok e megfogalmazásnak, bár kétségtelen, hogy Lukács “gazdaságfilozófiai” síkon nem tudta betölteni a létező elméleti űrt. Szigeti József ennek az elméleti űrnek a “betöltését” Lukács fent említett tanítványa, az 1956 óta Londonban élő Mészáros István munkásságában látja (akit a mai Magyarországon természetesen méltánytalanul elhallgatnak, helyette negyedrendű amerikás magyar politológusokat futtatnak, akiknek szellemi horizontja nem terjed túl az amerikai külpolitikai lépések racionalizálásán). Mészáros e kérdésben Lukácstól eltérően végső soron úgy értelmezte a marxi szocializmus-felfogást, hogy a szocializmusban a munkaidő tömege a meghatározó tényező a gazdaság termelésében, a piac pedig a tőkés termelési mód adekvát viszonyrendszere. Ilyen és ehhez hasonló viták, amelyeknek pusztán megemlítésére szorítkozhattam itt, ma már csak a szellemi élet perifériáján folynak, szűk baloldali értelmiségi csoportocskákban, bár néha meg- megjelenik belőlük valami az Eszméletben vagy más kis példányszámú tudományos kiadvány oldalain.

Más a helyzet a történeti kérdések, a nemzeti önismeret tárgykörébe tartozó problémákkal. Azok ma is élőbbek a provinciális magyar szellemi életben, mint bármilyen elméleti kérdésfelvetés, mert közvetlenebbül tartoznak hozzá a rendszer legitimációs ideológiájának újratermelési folyamataihoz. Ha Szigeti visszaemlékezésének például ahhoz az eleméhez nyúlunk, amely ugyancsak Illyés Gyulára vonatkozik, akkor láthatjuk, hogy e témával egész folyóiratokat töltenek ma meg (igaz, többségében kisstílű szerecsenmosdatással foglalkozó irományok jelennek meg kisstílű bértollnokok tollából). Mindenekelőtt Magyarország II. világháborús szerepvállalásának megítéléséről, illetve annak utóéletéről van szó. Szigeti nem lehetett népszerű a maga korában sem az élő Illyés e kérdéskörrel kapcsolatos bírálatával, amely a háború alatti “attentizmusát” tette szóvá. Anélkül, hogy a vita korabeli politikai funkcióját akárcsak érinthetnénk, jelzem, hogy ez a kérdés szinte változatlan formában ma is jelen van a központi vitákban a napisajtó szintjén is. Már majdnem négy évtizeddel ezelőtt is a mélyben ott lappangott egy felülvizsgálati szándék, amely nem az “utolsó csatlós” minősítése ellen lázongott, hanem egy népies-nemzeties mentegetés ideologikumát alakította ki: “Illyés háború alatti attentizmusának kifejeződéseit” bírálva, Szigeti arra a konklúzióra jutott, hogy a nagy költő csupán “a tétlen meglapulásban s nem a tiltakozásban látta a háborúba kényszerített magyar nép gyümölcsöző magatartását”. Persze Szigeti József a maga korában sem kérdőjelezte meg Illyés jelentőségét és tehetségét, s nem keveri össze ma sem Illyés örökségét a mai, a szélsőjobboldalig lezüllött “népies” epigonok felszínes handabandájával, rasszista antikommunizmusával.

Szigeti József memoárja első, terjedelmes kötetének befejeztével foteljában hátra dőlve némi malíciával és önigazolással megállapíthatta, hogy az államszocializmus összeomlásával sem a világ, sem Magyarország nem jobb. Sőt. Rosszabb lett. De ott motoszkál az emberben a kérdés: az a kommunista generáció, amely megalapozta a régi rendszert, teljesítményének gyors és szinte ellenállás nélküli lerombolását miként magyarázza. Szigeti József akadémikus előtt még ott fekszik a II. kötet kézirata, nyilván kapunk még adalékokat e kérdés megválaszolásához.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vita egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. Elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása -összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

A Szovjetunió összeomlását követően sokak számára úgy tűnt, hogy a szocialista kalkulációs vitának lényegében vége van, az egyértelműen eldőlt a piac javára. A világpiacon a közelmúltban megfigyelhető egyensúlyzavarok mindazonáltal újra felvetik a kérdést, vajon nem volna-e kívánatos a gazdaság tudatos szabályozásának valamely formája. A mi elgondolásunk szerint a modern számítástechnika egyre növekvő térhódítása – összekapcsolva a ricardói-marxi munkaértékek használatával – új lehetőségeket nyit meg a gazdasági tervezés előtt.

1. Bevezetés

A Szovjetunió összeomlása az 1980-as évek végén a legtöbb megfigyelőt arra a súlyos következtetésre vezette – amelyet alátámasztottak az osztrák közgazdasági iskola (Hayek, Mises) elméleti érvei is -, hogy a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak nincs életképes alternatívája. Ha így fogjuk fel a dolgokat, akkor a szocialista tervezést csak utópikus álomnak láthatjuk. Nem csak arról van szó, hogy az utóbbi időben a szocialisták csak nagyon ritkán próbálták védelmezni a tervezést; tulajdonképpen nem is igen volt érdemi vita a gazdasági tervezésről. Hogy az osztrák iskolának a racionális tervezés lehetetlenségét kimutatni kívánó érvei milyen uralkodó szerephez jutottak a kérdésről folyó mai vitákban, azt jól mutatja Joseph Stiglitz Whither Socialism című munkája (1994). Stiglitz kritikus álláspontot foglal el a szocialista gazdasággal szemben, de kritikája majdnem teljes egészében a piaci szocializmus ellen irányul. Ami a központilag tervezett gazdaságot illeti, ezzel kapcsolatban csupán annyit mond, hogy "Hayek kritikája a marxi szocializmus-elgondolást illetően helyes volt, amikor rámutatott arra, hogy egy központi gazdaságirányító hatóság sohasem rendelkezhetne a hatékony tervezéshez szükséges információkkal" (Stiglitz, 1994, p. 9.). Válasza tipikus: még azok a közgazdászok is, akik nem hódolnak be teljesen Hayek nézeteinek a szabad piac előnyeire vonatkozóan, általában úgy hiszik, hogy a központi tervezéssel kapcsolatban az osztrák iskola által megfogalmazott kritika végérvényesen eldöntötte a kérdést – természetesen a piac javára. Reményeink szerint meg tudjuk mutatni ebben a cikkben, hogy ezt talán mégsem kell készpénznek venni.

2. Javaslataink vázlata

Mindenekelőtt azokat az általános feltételeket rögzítjük, amelyek a központi gazdasági tervezés egy hatékony rendszerének működéséhez elengedhetetlenek, félretéve egyelőre azt a kérdést, vajon ezek a feltételek megteremthetőek-e bármilyen, valóban megvalósítható rendszerben. A gazdaságot egyfajta input-output sémába állítva, a hatékony központi tervezés a következő alapkövetelményeket támasztja:

1. A végső output-ok vonatkozásában kijelölt termelési célok együttes elérését lehetővé tevő (időről-időre felülvizsgált) szisztéma, amely magában foglalja mind a fogyasztók preferenciáit, mind az egyes termelési alternatívák relatív költségeire vonatkozó információkat (azt a kérdést, hogy ez utóbbit hogyan lehet mérni, egyelőre nyitva hagyjuk).
2. Valamilyen módszer, amellyel ki tudjuk kalkulálni, hogy a végső outputok bármilyen tetszőleges együttesének megtermeléséből mi következik az összes többi termékek termelésére vonatkozóan. Ebben a stádiumban rendelkezésünkre kell állnia valamilyen eszköznek arra is, hogy ellenőrizzük: megvalósíthatóak-e az így előálló termelési célok, s ennek során a tervezésnek, mielőtt az így kijelölt termelési célokat a termelőegységekhez továbbítja, figyelembe kell vennie a munkaerő-kínálat és a termelési eszközök meglévő készletei által szabott korlátokat is.

Ezeknek az alapkövetelményeknek a biztosítása involvál bizonyos előfeltételeket, nevezetesen egy adekvát szisztémát a gazdaságra vonatkozó, a gazdaság egész területén szétszórt információk összegyűjtésére és kezelésére, valamint a termelési árak mérésének egy racionális technikáját. Emlékeztetnünk kell azonban a Nove (1977. és 1983.) által hangsúlyozott tényre is: a hatékony központi tervezéshez elengedhetetlen, hogy a tervezők képesek legyenek a fenti kalkulációkat a legapróbb részletekig, az elemekig lebontva véghezvinni. Ha a vállalatok között nincsenek horizontális piaci kapcsolatok, akkor vállalati szinten a menedzsment "nem ismerheti a társadalom igényeit, hacsak a központ nem informálja" (Nove, 1977: 86). Ezért, ha a központ képtelen egy megfelelően részletes tervet kidolgozni a vállalatok számára, akkor annak, hogy a terv nemzetgazdasági szinten biztosítja az egyensúlyt, nincs sok haszna. Ebben az esetben még az összes érintett jó szándéka sem garantálja, hogy a vállalatok szintjén meghozott specifikus output-döntések megfelelően fognak a rendszerbe illeszkedni. Ezt az általános igazságot erősíti meg Yun a szovjet tervezésről írott munkájában (1988: 55), megállapítva: az 1980-as évek közepétől kezdődően a Goszplan legfeljebb 2000 termékfajtát illetően volt képes kijelölni, hogy optimálisan mennyit kell belőlük a gazdaságnak előállítania. Ha figyelembe vesszük a Gosznab és az egyes ipari minisztériumok számításait is, akkor ez ugyan körülbelül 200 ezer terméket jelent, de ez még mindig messze elmarad attól a 24 millió féle terméktől, amelyet a szovjet gazdaság az adott időszakban előállított. Ez pedig azt jelentette, hogy a vállalatok ugyan teljesíteni tudták azokat a tervcélokat, amelyeket a központi gazdaságirányítói szervek direktívái egyértelműen kijelöltek, ugyanakkor nem tudtak eleget tenni azoknak a közvetlen igényeknek, amelyeket termékeik specifikus felhasználói támasztottak.

A mi gondolatmenetünk a következő álláspontot fogja védelmezni: egyetértünk azzal, hogy "egy alapvetően nem-piaci jellegű gazdasági modell esetében a központnak kell meghatároznia, hogy mik a szükséges teendők" (Nove, 1977: 86), és elfogadjuk Yun értékelését, amely szerint a szovjet Goszplan ennek a követelménynek nem tudott megfelelni, ugyanakkor vitatjuk Nove állítását, hogy "a központ ezt mikroszinten, az egyes termékekre lebontva, nem tudja megtenni" (ibid.).

Javaslataink lényege nagyon egyszerűen megfogalmazható, mindazonáltal kérjük az olvasót, tartsa észben, hogy a szükséges finomításokra, kidolgozásokra itt most nincs terünk (nagy terjedelemben elvégeztük ezt a "Cockshott and Cottrell, 1993a"-ban ).

2.1. A munkaidő mint az össztársadalmi költségszámítás és az ár mérőeszköze

A források elosztása a termelőtevékenység különböző szférái között a szocializmusban elgondolásunk szerint egyfajta, a társadalom munkaerejével kalkuláló költségszámítás formájában menne végbe. Egyidejűleg elfogadjuk a hatékony gazdálkodás alapvető kritériumaként azt, hogy a társadalom munkáját úgy kell megszervezni, hogy az adott termelési célokat a lehető legkevesebb munkaidő mellett érjük el, vagyis minimalizáljuk a társadalom összmunkaidejét. Egyetértünk Misesszel (1935: 116), hogy a szocialista gazdaságban a racionális költségszámítás megkövetel "egy objektív, általánosan alkalmazható mércét, amely lehetővé tenné a gazdasági kalkulációt az olyan gazdaságban, ahol sem a pénz, sem a csere nem létezik. Márpedig, ilyen lehetséges mérceként egyedül a munkaidő állna rendelkezésre." Viszont elutasítjuk, amit Mises ezután mond, hogy tudniillik végső soron a munkaidő sem lehet alkalmas erre a szerepre. Misesnek a munkaidő-kalkulációval szembeni érveit – egy másik publikációnkban (Cottrell and Cockshott, 1993a) – úgy értelmeztük, mint amelyek alapvetően két állításra redukálhatóak, nevezetesen, hogy a munkaidővel való kalkuláció szükségképpen a nem-újratermelhető természetes erőforrások alulértékeléséhez vezet, valamint hogy ha nincs munkaerőpiac, akkor a szocialista tervezők nem tudják semmilyen módon figyelembe venni azt a különbséget, amely a szakképzett és a szakképzetlen munka értéke között van. Az erre a két érvre adott válaszunkat itt most csak röviden foglalhatjuk össze. Ha a marginális munkaidőt használjuk az ár mértékeként, akkor ezzel számításba tudjuk venni, hogy a természetből egyre nehezebben lehet kinyerni a nem-reprodukálható erőforrásokat. Ezenfelül, a tervezők dönthetnének arról, hogy erőforrásokat biztosítanak a nem-újratermelhető természetes erőforrások lehetséges alternatíváinak – a kőolaj helyett a napenergia felhasználása például – kutatására. Ráadásul semmi okunk azt hinni, hogy bármilyen valóságos piacgazdaság optimális megoldást kínálna erre a problémára. Ami a munkaerő nem-homogén jellegét illeti, a szakképzett munkaerő értékét ugyanazon alapelvek szerint mérhetjük, mint bármilyen más termékét, ugyanis ezt az értéket a létrehozásához szükséges idő (a képzési idő) alapján állapíthatjuk meg.

2.2. A zsetonos elosztási rendszer

Marxtól, a Gothai program kritikájából (Marx, 1974) vettük át a "zsetonos" munkabér-fizetés ötletét és azt az elgondolást, hogy a fogyasztók a munka-hozzájárulásukkal egyenlő munkatartalommal bíró javakat vételezhetnek a társadalmi készletekből (miután ebből a társadalmi fogyasztási alapból levonják azokat az "adókat", amelyekből fedezik az olyan közösségi célokat, mint a termelőeszközök felhalmozása, közjavak és közfeladatok, a munkaképtelenek támogatása). Egy alapvetően egyenlőségelvű bérezési rendszerrel számolunk; de ha az egyenlőségelvtől bizonyos mértékben mégis elmozdul a rendszer (vagyis bizonyos munkafajtákért több, másokért kevesebb fizetés jár az óránként egy zsetonnál), a makroökonómiai egyensúly fenntartása akkor is megköveteli, hogy az összes kibocsátott zsetonok mennyisége egyensúlyban legyen a társadalomban elvégzett munka összmennyiségével. Azt gondoljuk továbbá, hogy a legalkalmasabb adózási szisztéma egy ilyen típusú gazdaságban az egyszerű fejadó lenne – ami, hogy így fejezzük ki magunkat, a szocialista társadalom mindenki számára egyenlő "tagsági díja" volna. Ez az adó (voltaképpen a társadalom nem-dolgozó tagjainak való tiszta jövedelemtranszferálás, hiszen az adókat az ő támogatásukra használnák fel) a folyó zseton kibocsátásból a nem dolgozó polgárok ellátására éppen elégséges mennyiséget kellene hogy elvonja, hogy a fogyasztóknál elegendő rendelkezésükre álló zseton maradjon a fogyasztási javak beszerzésére.

2.3. Demokratikus döntések az erőforrások elosztásának fő kérdéseiben

Azokról az átfogó felhasználási lehetőségekről (további termelési eszközök felhasználása, kollektív fogyasztás, személyes fogyasztás), amelyek között a társadalom erőforrásait el lehet osztani, a szocialista társadalom demokratikus módon dönthet. Ez különböző formákat ölthet: történhetik például megfelelő időközökben közvetlen népszavazással a specifikus kiadási kategóriák esetében (arról például, hogy növeljék vagy csökkentsék, esetleg az adott szinten tartsák az egészségügyi rendszer finanszírozására szánt társadalmi munka arányát), szavazással több gazdasági tervről, amelyek más-más módon gondolják el a gazdaság egyensúlyát, vagy úgy, hogy a polgárok választásokon szavaznak a tervezési prioritások tekintetében eltérő álláspontokat képviselő pártokra.

2.4. Algoritmus a fogyasztási javakra

Az ennek a problémának a megoldására adott javaslatunkat a "Lange plusz Sztrumilin" formulával írhatjuk le. Langétől átvettük a "trial and error" módszer egy módosított variánsát, melynek révén a fogyasztási javak piaci árai szabják meg a társadalmi munkának a különböző fogyasztási javak termelése közötti elosztását; Sztrumilintől pedig azt az elgondolást, hogy a szocialista gazdaságban, amikor a gazdaság egyensúlyban van, a termelés minden egyes ágában azonos kell, hogy legyen a létrejövő használati érték és a ráfordított társadalmi munkaidő aránya. Elgondolásunk lényege a következő: a terv megköveteli a végső fogyasztási javak bizonyos specifikus vektorának a termelését, ezek a javak pedig leírhatóak a bennük megtestesülő társadalmilag szükséges munkaidő-mennyiséggel. Ha a tervezett kínálat és a fogyasztási igények az egyes javak iránt éppen úgy esnek egybe, hogy a javak árai ekkor megfelelnek munkaértéküknek, a rendszer már egyensúlyban van. Egy dinamikus gazdaságban ez mindazonáltal valószínűtlen. Ha a kínálat és a kereslet nem azonos, a fogyasztási javakkal foglalkozó piaci hatóságra hárul a feladat, hogy a rövidtávú egyensúly közelítőleges elérése érdekében az árakat kiigazítsa, vagyis hogy emelje az árakat a hiánycikkek, illetve csökkentse a túlkínálatot mutató árucikkek esetében. A mechanizmus következő lépéseként a tervezők megvizsgálják a piactisztító ár és a munkaérték közötti arányokat a különböző fogyasztási javak esetében. (Fontos megjegyezni, hogy mindkét mennyiséget munkaórákkal mérjük; munkatartalom lesz az egyik, zseton a másik.) Ahogyan Sztrumilinnál is, ezeknek az arányoknak a hosszú távú egyensúlyban egyenlőeknek kell lenniük (és egyenlőeknek az egységgel is). A fogyasztási javaknak a következő periódusra megfogalmazott tervében ennek megfelelően az outputok növelésére lesz szükség az átlag fölötti ár/érték aránnyal bíró, míg csökkentésükre az átlagos alatti arányokkal bíró javak esetében.

Minden egyes periódusban a tervet egyensúlyba kell hozni, akár az input-output módszerek használatával, akár valamilyen alternatív egyensúlyozó algoritmussal. Ez azt jelenti, hogy előzetesen ki kell kalkulálni azokat az aggregált outputokat, amelyek a végső outputok célfüggvényének a megtermeléséhez szükségesek. Lange (1938) rendszere a mi elgondolásunktól eltér ebben a vonatkozásban, hogy nála maga a terv koherenciája, nem csupán optimalizálása hárul a "trial and error" mechanizmusára. Sémánk ugyanakkor nem jár a fogyasztói kereslet ex ante tökéletes anticipálásának ex ante követelményével; a kiigazítás ebben a vonatkozásban egy ismétléses eljárás feladata lesz, amely a valós, történeti időben folyik le.

Az általunk javasolt elgondolás szembekerül Nove (1983) ellenvetésével, tudniillik, hogy a munkaértékek nem jelenthetik a tervezés kiindulópontját még akkor sem, ha történetesen a termelési költségek megfelelő mérésére alkalmasak lennének is. Nove mondandójának lényege, hogy a munkatartalom önmagában semmit sem mond nekünk a különböző javak használati értékéről. Ez természetesen igaz, de csak annyit jelent, hogy a fogyasztók igényeinek felméréséhez egy másik, a munkaidőtől független értékmérőre van szükségünk; márpedig a zsetonokban kifejezett ár, mely a tervezett kínálatot és fogyasztói keresletet egy első megközelítésben kiegyensúlyozza, éppen egy ilyen lehetséges értékmérő. Ugyancsak a zseton jelentheti a választ Mises azon észrevételeire is, amelyeket azzal kapcsolatban tett, hogy a gazdaság hatékony tervezése azért sem lehetséges, mert – hacsak nem egy statikus gazdaságot tételezünk fel – a számbaveendő tényezők állandóan változnak (1951: 196ff). Az általa vizsgált változó tényezők egyike a fogyasztói kereslet változása, melynek kapcsán ezt írja: "ha a gazdasági kalkuláció és vele együtt a termelési költségeknek akárcsak megközelítő megállapítása is lehetséges volna, akkor minden egyes állampolgár számára, a neki megadott teljes fogyasztási kereten belül, megengedhető volna, hogy igényeit tetszése szerint alakítsa…", csakhogy – folytatja – "mivel a szocializmus viszonyai között ilyen kalkuláció nem lehetséges, minden ilyen, a kereslettel összefüggő kérdést szükségképpen az állam hatáskörében kell meghagynunk". (Vagyis az állam kell hogy szabályozza, ki, miből, mennyit fogyaszthat.) Nos, a mi javaslatunk pontosan a fogyasztóra hagyja a választást.

3. A gazdasági kalkuláció megvalósíthatósága

3.1. A munkaértékek kalkulációja

Fenti indítványaink azon az előfeltevésen alapulnak, hogy a gazdaság minden egyes termékét illetően ki lehet számítani a benne megtestesülő munkamennyiséget. A probléma elvi szinten megoldható, hiszen van n számú munka értékünk, valamint a hozzájuk tartozó lineáris termelési függvények egy n elemű halmaza. A probléma tehát nem elvi, hanem nagyságrendi. Amikor a termékek száma már milliókra rúg, a szóban forgó kalkuláció nem triviális feladat lesz.

De a probléma egyértelműen a számítástechnika lehetőségein belülre kerül. Problematikus követelményként a memória marad, de ez a jelenleg rendelkezésre álló gépek teljesítményét nem haladja meg. Következtetésünk tehát, hogy a munkaértékek kiszámítása minden további nélkül megvalósítható.

3.2. A források elosztása

Ha feltesszük, hogy a tervezők konkretizálják a végső tervcélokat képező termékek halmazát, továbbá a rendelkezésre álló technológiákat és a termelőeszközök meglévő készleteit is, akkor felmerül a kérdés: mekkora nehézséget jelent az egy teljesíthető tervhez szükséges számítások elvégzése? (Megvalósítható terven olyan tervet értünk, amely legalábbis a rendelkezésre álló erőforrások alapján előállítható outputokat rögzíti.) Még egy lépéssel továbbmenve, el tudjuk-e vajon dönteni, hogy a betervezett termékcsomag az adott erőforrások mellett megtermelhető-e egyáltalában?

E probléma klasszikus megközelítése a gazdasági tervezés irodalmában a lineáris programok használatát feltételezi, ez pedig – egy több millió termékfajtát előállító modern gazdaság esetében – meglehetősen komoly, teljesíthetetlennek tűnő követelményeket támaszt a számítógépekkel szemben. Másrészt viszont, ha követelményeinken hajlandóak vagyunk némiképp lazítani, és az optimális megoldás helyett megelégszünk egy "nagyjából jóval", akkor segítségül hívhatunk egy ahhoz hasonló egyszerűsítési eljárást, mint amelyet a munkaértékek kiszámításával kapcsolatban már leírtunk. Egy lehetséges megközelítés az volna, hogy a célul kitűzött outputok listájából kiindulva visszamenőleg meghatározzuk az ennek megfelelő, ezek megtermeléséhez szükséges összes termékek listáját. Ha az összes termékek vektora adva van, a munkára és a különböző fajta rögzített termelési eszközökre vonatkozó általános követelmények átfogó mérőszámai közvetlenül meghatározhatóak. Ha ez utóbbi követelmények teljesíthetőek, akkor rendben van a dolog; ha viszont nem, akkor a tervezők egyes tételeket kiszelektálnak a végső outputok listájából, és újrakezdik az eljárást.

3.3. Az alacsony komplexitású terv-egyensúly

Egy tetszetősebb alternatív technika az, amelyet Cockshott (1990) javasol, s amelynek alapgondolatát a neuronális hálózatokkal foglalkozó tudományos irodalomból vette.

Szimulált gazdasági modellünk a források egy önkényesen meghatározott kezdeti elosztásával számol. A valóságos tervezés során a forrásoknak az iparágak között ténylegesen meglévő elosztásából kellene kiindulni.

Algoritmusunk akkor a következőképpen alakul:

1. Minden egyes iparág számára határozzuk meg azt az output szintet, mely az aktuális forráselosztás mellett lehetséges.
2. Határozzuk meg minden egyes iparág esetében, melyik az az input készlet, amely az adott iparágban a termelés rátájának limitáló faktorát jelenti.
3. A kapott lineáris termelési függvény alapján ezután minden egyes iparág vonatkozásában meghatározhatjuk, hogy a többi inputokból, külön-külön mekkorára van szüksége egy aktuális output fenntartására. Ezeket a készleteket egyensúlyi készleteknek nevezzük. Ha az egyensúlyi készleteket már ismerjük, elvesszük ezeket a kiindulásnál juttatott készletekből, és a megmaradó készleteket logikus módon egy, a gazdaság egészének számára rendelkezésre álló tartalékban helyezzük el.
4. Számítsuk ki a gazdaság egészére kiterjedően a javak mindegyike esetében a nettó termelést, hogy megkapjuk ezáltal minden egyes iparág harmóniáját.
5. Számítsuk ki az egész gazdaságra érvényes közép harmóniát.
6. Rendezzük az iparágakat harmóniájuk sorrendjében.
7. A legkisebb harmóniájútól kiindulva minden egyes iparág esetében:
   a. Amennyiben a globális alapban elégséges készletek állnak rendelkezésre, utaljunk ki a javak mindegyikéből elegendő mennyiséget az iparágnak, hogy termelését egy olyan szintre hozza, melyen harmóniája az egész gazdaság középszintű harmóniájával egyenlő lenne.
   b. Amennyiben nincs elegendő készlet, utaljunk ki annyit, amennyi rendelkezésre áll.
8. Az eddig elvégzett lépések vagy növelték, vagy megőrizték az egyes termékek harmóniáját. Következő lépésünk a források újraelosztása lesz, a legmagasabb harmóniájú iparágaktól azokat az alacsony harmóniájúakhoz utalva, melyeknél a harmónia függvény deriváltja az adott input vonatkozásában magas lesz. Ez a következőképpen tehető meg:
   a. Kiszámítva minden egyes termék vonatkozásában azon iparágak összes harmónia-függvénye parciális deriváltjainak középértékét, melyeknek inputjaként megjelenik.
   b. Elegendő mennyiségű készletet elvéve a felső tizedrészben elhelyezkedő iparágaktól, hogy outputjuk a harmónia középértékére csökkenjen; végül
   c. Az így keletkező készleteket az össztársadalmi alapba utalva.
9. Ismételjük a 2. és 8. lépéseket, míg a rendszer egészére érvényes harmonikus megfigyelhető növekedés egy bizonyos, előre adott konstansnál kisebb nem lesz.

A fenti algoritmus a megvalósítható tervek lehetséges mozgásterét kutatja, azzal a céllal, hogy a megvalósítható és célkitűzésként megjelölt outputok között a megfelelés fokát maximalizálhassa. A kereső algoritmus természetéből adódik, hogy inkább egy lokális maximum, semmint a globális megtalálására alkalmas; ez az az ár, amit a számítások elvégezhetőségéért fizetnünk kell. Az azonban, hogy a kapott megoldás nem az optimális terv, hanem csupán egy megvalósítható, nem nevezhető komoly problémának, ha a tervezést a piaccal vetjük össze, hiszen semmilyen piaci szabályozás sem képes az optimális termelési struktúrát megvalósítani.

4. Értékelés

A valóságos árképzés a tényleges kapitalista gazdaságokban valószínűleg olyan eredményeket produkál, amelyek a szocialista tervezésnek az egyszerű-munkaidő minimalizálást alkalmazó mechanizmusával összehasonlítva kevésbé hatékonyak. Hogy jobban megvilágítsuk, mire gondolunk, hasznos lehet a következő egyszerű példa. Tételezzük fel, hogy van két árokásási módszerünk: az egyik technika egyenlő mennyiségű közvetlen munkát és a termelő eszközökben megtestesült munkaidőt használ, a másik megtakarít a munkaerőn, de további felszerelések hozzáadása árán. A vállalkozó alkalmazhat 2 légfúrós embert az árokásásra, de akár egy embert is egy földmozgató gép munkába állítása mellett.

A munkaidőn alapuló értékmérés szerint az új módszer a réginél hatékonyabb lesz; megspórol a társadalomnak 25 munkaórát. A pénzben kifejezett költségek azonban, valószínűleg, más eredményt mutatnak. A pénzbeli számítások alapján a régi technika olcsóbb. Ez azért lehet így, mert a vállalkozó részben fizeti a munkásai által ráfordított munkát, míg a gépekben megtestesült munka egész költségét kifizeti. A munkaidő-minimalizálás szempontjából nézve, a polgári kalkuláció társadalmilag irracionális, jóllehet profitábilis. A közvetlen munkát megtakarító módszerek a társadalmi (eredményességi) kritériumot kielégítik, ugyanakkor kudarcot vallhatnak a kapitalista profitabilitás kritérium alapján. Az utóbbi szempontot képviselő Samuelson-Weizsäcker-féle érvelésben azonban egy megtévesztő manőver rejlik: a gazdasági növekedés valós rátájával egyenlő leértékelt ráta használatát úgy tünteti fel, mintha ez a burzsoá kalkuláció standard módszere volna. De persze a tényleges burzsoá profitráta általában jóval meghaladja a valós növekedés rátáját. Az összes profit egy tekintélyes – talán nagyobbik – része a felsőbb osztályok extravagáns életstílusának biztosítására fordítódik, és semmivel nem járul hozzá a gazdaság növekedéséhez.

Irodalom

Cockshott, W. P. 1990. ‘Application of artificial intelligence techniques to economic planning', Future Computer Systems, vol. 2, no. 4, pp. 429-43.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1993. Towards a New Socialism, Nottingham: Spokesman Books.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1997. ‘Labour time versus alternative value bases: a research note', Cambridge Journal of Economics, vol. 21, no. 4, pp. 545-9.

Cockshott, W. P. and Cottrell, A. 1998. ‘Does Marx Need to Transform?', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 70-85.

Cockshott, W. P., Cottrell, A. and Michaelson, G. 1995. ‘Testing Marx: some new results from UK data', Capital and Class , 55, Spring, pp. 103-29.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993a. ‘Calculation, complexity and planning: the socialist calculation debate once again', Review of Political Economy, vol. 5, pp. 73-112.

Cottrell, A. and Cockshott, W. P. 1993b. ‘Socialist planning after the collapse of the Soviet Union', Revue Européene des Sciences Sociales , vol. 31, pp. 167-185.

Dongarra, J, H. Meuer, H. and Strohmaier, E. 1997. ‘TOP500 Report 1996', Supercomputer, no. 1.

Farjoun, E. and Machover, M. 1983. Laws of Chaos , London: Verso.

Freeman, A. 1998. ‘The transformation of prices into values: comment on the chapters by Simon Mohun and Anwar M. Shaikh', in Bellofiore, R. (ed.), Marxian Economics: A Reppraisal, vol. 2, Basingstoke: Macmillan, pp. 270-275.

Freeman, A. and Carchedi, G. (eds) 1996. Marx and Non-Equilibrium Economics, Cheltenham: Edward Elgar.

Lange, O. 1938. ‘On the economic theory of socialism', in Lippincott, B. (ed.), On the Economic Theory of Socialism, New York: McGraw-Hill.

Lange, O. 1967. ‘The computer and the market', in Feinstein, C. (ed.), Socialism, Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb, Cambridge: Cambridge University Press.

Marx, K. 1972. Capital, Volume 3, London: Lawrence and Wishart.

Marx, K. 1974. ‘Critique of the Gotha Programme', in Fernbach, D. (ed.), Karl Marx: The First International and After (Political Writings, Volume 3), Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Marx, K. 1976. Capital, Volume 1, Harmondsworth: Penguin/New Left Review.

Mises, L. von 1935. ‘Economic calculation in the socialist commonwealth', in Hayek, F. A., (ed.) Collectivist Economic Planning, London: Routledge & Kegan Paul.

Mises, L. von 1951. Socialism, New Haven: Yale University Press.

Nove, A. 1977. The Soviet Economic System, London: George Allen and Unwin.

Nove, A. 1983. The Economics of Feasible Socialism, London: George Allen and Unwin.

Ochoa, E. M. 1989. ‘Values, prices, and wage-profit curves in the US economy', Cambridge Journal of Economics , vol. 13, no. 3, September, pp. 413-29.

Petrovic, P. 1987. ‘The deviation of production prices from labour values: some methodology and empirical evidence', Cambridge Journal of Economics , vol. 11, no. 3, September, pp. 197-210.

Samuelson, P. and von Weiszäcker, C. 1972. ‘A new labour theory of value for rational planning through the use of the bourgeois profit rate', in The collected scientific papers of Paul A. Samuelson, Vol. 3, Cambridge, Mass.: MIT Press.

Shaikh, A. 1984. ‘The transformation from Marx to Sraffa', in A. Freeman and E. Mandel (eds) Ricardo, Marx, Sraffa , London: Verso, pp. 43-84.

Smolensky, P. 1986. ‘Information Processing in dynamical systems: foundations of harmony theory', in Rumelhart, D. (ed.), Parallel Distributed Processing, vol. 1, Cambridge, MA: MIT Press.

Steedman, I. 1997. Marx After Sraffa, London: New Left Books.

Stiglitz, J. E. 1994. Whither Socialism? Cambridge, MA: The MIT Press.

Strumilin, S. G. 1977. ‘K teorii tsenoobrazovaniya v usloviyakh sotsializma', in Akademiya Nauk USSR, editors, Aktual'niye problemy ekonomicheskoy nauki v trudakh S. G. Strumilina, Moscow: Nauka.

Valle Baeza, A. 1994. ‘Correspondence between labor values and prices: a new approach', Review of Radical Political Economics , vol. 26, no. 2, pp. 57-66.

Varga, R. S. 1962. Matrix Iterative Analysis, Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Yun, O. 1988. Improvement of Soviet Economic Planning, Moscow: Progress Publishers.

(Fordította: Szalai Miklós)