A jelenleg uralkodó szemlélet szerint a "cél" a gazdasági növekedés, az "eszköz" pedig a művelt, egészséges ember. Amartya Sen azonban megfordítja ezt a kapcsolatot: a gazdasági növekedés – eszköz. A jobb egészség, az iskolázottabb társadalom önmagában véve cél, a társadalmi fejlődés immanens összetevője. Egy új egészségpolitikai paradigmának ez kell legyen az alapköve.

Bevezető¹

 

A 90-es évtizedben az egészségpolitikának három különböző típusú kihívással kellett egyszerre szembenéznie: fenntartani a rendszer működőképességét, megszüntetni (enyhíteni) az államszocialista egészségügyi rendszertől örökölt problémákat, és nem utolsósorban kiépíteni egy jól működő – a demokratikus politikai rendszerrel és a piacgazdasággal kompatibilis – egészségügyi rendszer intézményeit. Ezek a feladatok sokszor ellentmondásba kerülhettek egymással – az átmenet megoldhatatlan nehézsége volt, hogy egyszerre kellett volna mind a három kihívásnak megfelelni. A reformoknak elsősorban a "régi rendszer" következő jellemzőit kellett (volna) megszüntetniük: az egészségügy alárendeltségét a közvetlen gazdasági/termelési érdekeknek; az állam kizárólagos szerepét a formális szektorban és az érem másik oldalaként az egészségügy informális gazdaságát (a hálapénzt); a központi utasításon alapuló irányítási rendszert a formális szektorban és az érem másik oldalaként az informális alkuk nagy szerepét; az egyének választási lehetőségének és beleszólásának a hiányát.

Ugyanakkor egy jól működő egészségügyi rendszer a következő intézmények kiépítését igényelné:

1. Az egészségpolitika új rendszerét, amelyben a kormányzat (a minisztérium) képes az ország egészség(ügy)e hosszú távú értékeinek és érdekeinek a képviseletére. Továbbá kiépül a konszenzus-teremtés intézményi rendszere, amely képes az egészségügy fő szereplői eltérő értékeinek és érdekeinek az összehangolására.
2. Olyan finanszírozási rendszert, amely képes összeegyeztetni a finanszírozhatóság makro-ökonómiai követelményeit és az egészségügy modernizálásának a források iránti igényét, valamint képes összeegyeztetni a társadalmi igazságosság követelményéből fakadó közfinanszírozás dominanciáját és a magánfinanszírozásnak a társadalom differenciált igényei kielégítését szolgáló szerepét.
3. A szolgáltatási szféra olyan intézményi rendszerét (ezen belül a köz és magán új szerepét), amely képes a fő szereplők számára megfelelő információt, ösztönzést és szervezeti formákat nyújtani annak érdekében, hogy működésük összhangban legyen a hatékonyság, a minőség és a betegek, a lakosság igényeire való reagáló-képesség követelményeivel.
4. Végül, de nem utolsósorban, az egyének mint állampolgárok és mint betegek érdekeinek és értékeinek megjelenítésére, képviseletére alkalmas intézményeket.

A fenti intézmények mindegyikének két "rétege" van: egyrészt makro-struktúrája, másrészt e keretek között a szereplők funkcionálása (magatartása, mindennapi működése, döntései – amelyeket az érdekeik, értékeik, tradícióik, attitűdjeik és ismereteik nagymértékben befolyásolnak). Mind a két értelemben új intézményeket kell(ett) a reformoknak kiépíteniük. A reformok eddigi története meglehetősen ellentmondásos és sok hiányossággal terhelt volt.

A 90-es évtized mérlege nemzetközi perspektívából meglehetősen kedvezőtlen: a korábbi évtizedekből örökölt tendenciákon nem sikerült módosítani, tovább fokozódott az elmaradásunk a fejlett országoktól – mind az egészségi állapotot, mind az egészségügyi ellátásra fordított erőforrásokat tekintve. A legdrámaibb a helyzet a középkorú férfiak esetében: a férfiak 40 éves korban várható élettartama 1999-ben 7,5 évvel maradt el az EU-átlagtól. (1990-ben 6,3 év volt a különbség). A magyar férfiak 40 éves korban várható élettartama az ezredfordulón rövidebb, mint amekkora 1930-ban volt. A leszakadás folytatódása nem volt szükségszerű – a hasonló fejlettségű rendszerváltó országok (Csehország és Lengyelország) csökkenteni tudták az EU átlagtól való lemaradásukat (mind az egészségi állapot, mind az egészségügyi rendszer erőforrásai esetében). Helyzetünk – az egészségi állapot alapján – a hasonló gazdasági fejlettségű országokénál is lényegesen rosszabb. Az egészségpolitikai alternatívák szempontjából elsőrendű fontosságú kérdés: az elkövetkező évtizedben ezek a tendenciák folytatódnak-e tovább, vagy sikerül elindítani a felzárkózást?

A kormányzatok számára a 90-es évtizedben az elsődleges kérdést a piacgazdaság kiépítésének konkrét kérdései (privatizáció, jogi és pénzügyi keretek kiépítése stb.), a gazdasági stabilitás és növekedés összhangba hozása, továbbá a legkritikusabb társadalmi problémák enyhítése jelentette. Ez részben magyarázza, hogy miért nem kapott a lakosság egészségi állapotának problémája kellő figyelmet sem a politika, sem a közvélemény részéről (a választási kampányokat kivéve), továbbá miért nem élvezett az egészségügy reformja egyetlen kormányzatnál sem prioritást. Ez utóbbi állításnak nem mond ellent, hogy az egészségügy folyamatosan "téma" volt – folyamatosan készültek a reformkoncepciók, a médiában állandóan napirenden voltak az egészségügy működési zavarai. Ezek egyrészt a problémák meglétét tükrözték, másrészt sokszor elfedték, hogy vagy a tényleges, komolyabb politikai szándék hiányzott, vagy a kormányzatok cselekvőképességét bénította meg a különböző koncepciók (érdekcsoportok) közötti harc. Az egészségügy mellőzöttségének másik oka, hogy hagyományosan gyenge érdekérvényesítő ágazat – ennek megváltozása nem volt valószínű egy olyan időszakban, amikor radikálisan, hirtelen változnak a gazdasági és társadalmi pozíciók, és ennek következtében éles verseny, harc folyik a pozíciók megszerzésért, újraelosztásáért. Az egészségpolitika reagálását az új helyzetre akadályozza az is, hogy a "panelekben" való gondolkodás a jellemző. Az egyik ilyen panel, hogy "ebben a struktúrában nem érdemes több pénzt az egészségügynek adni". Ez részben igaz is – a struktúra átalakítása, az egészségügyi technika modernizálása azonban forrásokat igényel.

Vitathatatlan, hogy az átmenet a piacgazdaságra megkövetelte az állami újraelosztás csökkentését, az állam feladatainak átértelmezését. Ezt a folyamatot azonban a rövid távú fiskális szemlélet jellemezte: fő célként az állam visszavonulása a jóléti szférából, azaz a jóléti kiadások (ezen belül az egészségügyi kiadások) csökkentése. Az állam új feltételek közötti, hatékony szabályozó szerepének, az ehhez a szerephez megfelelő új eszköztárnak a kialakítása nem kapott kellő figyelmet. Ez az egyes szektorok sajátos társadalmi funkciója felőli közelítést is igényelt volna, továbbá törekvést az állam és a magánszektor közötti – a sajátosságaikat figyelembe vevő – munkamegosztás kialakításra.

A tanulmány célja az egészségügy jövőbeli alakulása szempontjából alapvető hosszú és rövid távú kérdések, másrészt az e kérdésekre adható lehetséges válaszok megfogalmazása – ezáltal annak a mozgástérnek (alternatíváknak) a felrajzolása, amely a belátható jövőben a magyar egészségpolitika előtt áll. Ezt nyomatékosítja a tanulmány fő kérdése: lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás. Egészségpolitikai paradigmaváltáson azt értem, hogy alapvető váltás következik be az egészségpolitikát befolyásoló szereplőknek, mindenekelőtt a kormányzatnak az egészség és egészségügy alapvető összefüggéseire, továbbá saját feladataira, lehetőségeire vonatkozó nézeteiben, szemléletében. A paradigmaváltás fő összetevői az alábbi kérdésekre vonatkozó nézetek: a társadalom egészségi állapotának és az ország fejlődésének a viszonya (a fejlődés értelmezése általában véve); az állam szerepe általában és az egészségügyben; az egészségpolitika prioritásai és mozgástere. A tanulmány címe jelzi, hogy az alábbiakban vázolt paradigmaváltás lehetséges voltában korántsem vagyok biztos. (Ugyanakkor meggyőződésem, hogy hosszabb távon nem tekinthető teljesen irreálisnak sem.)

 

Az egészségügyi reform alapvető kérdései

 

Az egészségügyi rendszer helyzetére a 90-es évek elején az volt jellemző, hogy egyszerre és egymással összefonódva hatott egyrészt a 80-as évek eleje óta nyilvánvalóvá vált tartós válság (a korábbi rendszertől öröklött problémák), másrészt a problémák két újabb csoportja, melyek részben a gazdasági átalakulás és az azt kísérő gazdasági recesszió következtében, részben az egészségügyben elindult reformok mellékhatásaként alakultak ki. (Losonczi, 1998; Kincses, 1999, Kornai, 1998; Orosz, 1992, 2001)

A legfontosabb örökölt (és jórészt mindmáig fennmaradt) problémák:

• A népesség kedvezőtlen egészségi állapota.
• Az állami egészségügyi rendszer strukturális, hatékonysági problémái:

1. A népesség egyes csoportjainak szükségletei, elvárásai (a differenciálódó fogyasztói igények) és az egészségügyi rendszer által nyújtott szolgáltatások mennyisége, választéka és minősége közötti eltérés jelentősen növekedett.
2. Az állami egészségügy alacsony hatékonysággal használta fel az erőforrásokat.
3. A kapacitások és a pénzügyi erőforrások közötti feszültség kiéleződött.²

• Duális struktúra: A hivatalos állami egészségügy mellett és intézményrendszerén belül létezett (létezik) egy féllegális, a hálapénzen alapuló magánszektor. A hálapénz azonban egyre kevésbé tölti be korábbi "funkcióját" – az orvosok számára a megfelelő jövedelem, a politika számára pedig az egészségügyön belüli "nyugalom" biztosítását.

A gazdasági átalakulás következményeiként megjelenő új problémák közül a legfontosabbak: kiéleződött a feszültség az egészségügyi kiadások és a gazdaság jövedelemtermelő képessége között, aminek fő megjelenési formája az Egészségbiztosítási Alap krónikus hiánya volt. Az egészségügy finanszírozásának terhei igazságtalanul oszlanak meg a társadalom tagjai között: aránytalanul nagy teher hárul az aktív lakosság ellenőrizhető jövedelmű részére. Az átmeneti időszak nélkül bekövetkező importliberalizáció hatására a gyógyszerpiac szerkezete radikálisan átalakult, amit a társadalombiztosítás és a lakosság gyógyszerkiadásainak ugrásszerű növekedése kísért.

A problémák újabb csoportját jelentik a 80-as évek végétől zajló egészségügyi reform mellékhatásai (például a finanszírozási módszerek reformjának nem kívánt hatásaként tovább növekedett az egészségügy kórház-centrikussága, aminek csökkentése a reform egyik alapvető célja volt).

A 80-as évek végén az egészségpolitikai és szakmai vitákban körvonalazódott modell a "szociális" és "piaci" szempontok kompromisszumát jelentette. Egyrészt fenn kívánta tartani a szolidaritási elvű közfinanszírozás dominanciáját, másrészt ezen a kereten belül a finanszírozó és a szolgáltatók közötti, valamint a szolgáltatók egymás közötti kapcsolatában (vagy másképpen fogalmazva a közpénzek elosztásában) a piaci-típusú intézmények, ösztönzők, mindenekelőtt a verseny alkalmazását állította a középpontba, ezektől várta a hatékonyság és a minőség javulását.

 

Az egészségügyi rendszer átalakulásának főbb lépései

 

• 1989: a Társadalombiztosítási Alap létrehozása, amelyhez 1990-ben átkerült az egészségügyi intézmények működési kiadásainak a finanszírozása (a fejlesztések finanszírozása költségvetési feladat maradt)
• 1989-ben lehetővé vált az egészségügyi vállalkozások működése
• 1990-ben az önkormányzatok tulajdonába kerültek a korábban a tanácsok által működtetett egészségügyi intézmények
• az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat létrehozása (a vállalkozások engedélyezése, az egészségügyi ellátás szakmai ellenőrzése az ÁNTSZ feladata lett)
• 1992-ben bevezették a háziorvosi rendszert
• 1992-ben a társadalombiztosításról szóló törvény módosítása szabályozta az egészségügyi ellátásra való jogosultságot (megszűnt az állampolgári jogosultság)
• 1993-ban kialakult a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatása
• 1992-93-ban elkezdődött a finanszírozási rendszer átalakítása
• 1993-ban lehetővé vált az önkéntes pénztárak létrehozása
• 1995-96-ban kormányzati intézkedések a kórházi kapacitások csökkentése érdekében
• 1997-ben az Országgyűlés elfogadta az Egészségügyi Törvényt
• 1998: a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásának megszüntetése
• 2000: az önálló orvosi tevékenységről szóló törvény (a működtetési jog privatizálása)

 

A fenti táblázatban vázolt – ellentmondásokkal, konfliktusokkal, megtorpanásokkal terhelt – kormányzati intézkedések és a spontán történések eredményeként lényeges változások mentek végbe az egészségügyi rendszerben. Valójában az egészségügyi rendszer jelenlegi makro-keretei: a kiadásoknak kb. 70-80%-át kitevő közfinanszírozás, a lakosság csaknem egészére kiterjedő kötelező biztosítás, az ezt kiegészítő önkéntes biztosítás (jogi lehetősége), a vegyes tulajdoni viszonyok, a finanszírozó és szolgáltató szerepek szétválasztása és a szerződéses kapcsolat kialakítása, az intézmények új finanszírozási módszerei összhangban állnak a nyugat-európai rendszerek és reformok általános jellemzőivel.³ E makro-keretek között azonban az egészségügyi rendszer tényleges működésének, folyamatainak jellemzői még nem tekinthetők "EU-konformnak": (nemcsak a hálapénz jelenségére gondolok, hanem például a szolgáltatások minőségének, a betegek helyzetének számos más összetevőjére). A makro-struktúrában bekövetkezett változások nem hoztak látványos, gyors megoldást az egészségügyi rendszer működésének alapvető problémáira: az ellátás költség-hatékonyságával és minőségével, az orvos-beteg kapcsolattal, az egészségügyi dolgozók bérhelyzetével (és a hálapénzzel), a fogyasztói igények kielégítésével kapcsolatos problémákra. Akkor sem hozhattak volna, ha ezekkel a változásokkal párhuzamosan nem a kiadások reálértékének csökkenése, hanem növekedése következett volna be. A finanszírozási rendszerben bekövetkezett változások nem tudták a szereplők érdekeltségét és az alapvető egészségpolitikai célokat összhangba hozni, továbbá nem, vagy kevéssé valósultak meg olyan (egyszeri intézkedés helyett folyamatos "építkező-munkát" igénylő) változások, reformok, amelyek ezeken a problémákon – megfelelő források és érdekeltségi rendszer esetén hosszabb távon – tudnának enyhíteni⁴ . A napi működés feszültségei fennmaradtak, sőt még jobban kiéleződtek.

 

A magyar egészségügy jelenlegi helyzetében az egészségpolitikának a következő alapvető kérdésekre kellene választ adnia:

 

1. Mi a szerepe az egészségnek és az egészségügynek az ország fejlődésében? Tárgya-e a (központi és helyi) kormányzati politikának a társadalom (helyi közösség) egészségi állapotának javítása? Hogyan javítható a lakosság egészségi állapota?
2. Tárgya-e a kormányzati politikának az egészségi állapot egyenlőtlenségeinek csökkentése? Hogyan csökkenthetők az egészségi állapot egyenlőtlenségei?
3. Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre? (Mi tekinthető az egészségügyi (köz)kiadások optimális mértékének? Hogyan biztosítható az egészségügyi rendszer finanszírozhatósága?)
4. Hogyan, milyen mértékben viseljék a társadalom egyes csoportjai az egészségügyi rendszer működtetésének terheit?
5. Hogyan javítható az erőforrások makro-szintű elosztásának/felhasználásának eredményessége (hatékonysága és esélyegyenlősége)?
6. Az egyes egészségi problémák kezelésében hogyan biztosítható a minőség és a hatékonyság érvényesülése?
7. Milyen feladatmegosztást célszerű kialakítani a közületi és a magánszektor között az egészségügy finanszírozása, a szolgáltatások és a szabályozás területén?

 

A felvetett kérdések között valójában átfedés van az állam és a piac szerepe szempontjából. Ahhoz például, hogy választ adjunk a "Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre?" kérdésére, egyben választ kell adni arra is, hogy milyen szerepét tartjuk kívánatosnak a közületi és magánszektornak az egészségügy finanszírozásában. A dilemmák többségén láthatóan végighúzódik az értékelés szempontrendszerére vonatkozó kérdés. Másként megfogalmazva: melyek azok az alapvető értékek, amelyeken a magyar egészségügyi rendszernek az elkövetkező évtized(ek)ben alapulnia kellene (amelyek megfelelő érvényesülése esetén működőképes, eredményes lehetne az egészségügyi rendszer)? Ezekre a felvetésekre nyilvánvalóan nem csak egy válasz adható; a válaszadó értékrendszerétől, alapvető értékelési szempontjaitól függően jelentős mértékben különbözhetnek a válaszok. Nemcsak az egyes elemzők, hanem az egészségügy egyes szereplői (illetve a politikai folyamatot befolyásoló, a döntésekben résztvevő képviselőik) is helyzetük, érdekük, alapvető ideológiai beállítottságuk, ismereteik alapján más-más választ adhatnak ezekre a kérdésekre. A kormányzati egészségpolitika feladata – többek között – a szereplők közötti, a társadalmon belüli konszenzus megteremtése (az értékek különböző prioritásai között a közös nevező megtalálása) és folyamatos újraépítése.

 

Lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás?

 

Az egészségpolitikai paradigmaváltás feltételezi, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődésre vonatkozó nézetekben is alapvető változás következzen be. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász szerint⁵ " … az egyéni szabadság kiszélesítése jelenti a fejlődés (1) alapvető célját (2) és alapvető eszközét. (…) A szabadság magában foglalja az olyan elemi képességeket, mint az éhezés, alultápláltság elkerülésének képessége, az elkerülhető megbetegedések és a korai halálozás elkerülését, valamint azokat a szabadságokat, amelyek az írás és olvasás képességével függnek össze, továbbá a politikai részvételt és a szólásszabadságot stb. (…) A fejlődés, ebben a felfogásban az emberi szabadságok kiszélesítésének a folyamata…" (Sen, 1999, p.36.)

 

Az alábbi táblázat összefoglalja a gazdaság-egészség-egészségügy kapcsolatára vonatkozó, jelenleg uralkodó felfogást és azt az alternatív szemléletet, amely a paradigmaváltást jelentené. (Továbbá, amely véleményem szerint a tényleges összefüggéseket is jobban tükrözi, mint a jelenleg uralkodó nézetek.)

 

 

 

A fejlődés értelmezése jelenleg leszűkül a gazdasági növekedésre: a politika (a kormányzat) egy adott időszak teljesítményét szinte kizárólag a GDP növekedési ütemében méri. Továbbá az ország fejlettségét annak alapján értékeli, hogy hol állunk az egy főre jutó GDP alapján az országok rangsorában. Az oktatás, egészségügy nagyobb források iránti igényét az utóbbi két évtizedben nemcsak a gazdasági-pénzügyi szakemberek, hanem sokszor még az adott terület szakértői is azzal indokolták, hogy ezek a területek hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez. Nyilvánvalóan nemcsak magyar sajátosságról van szó, hanem a fejlett országokban az elmúlt két évtizedben uralkodó szemléletről.

A jelenleg uralkodó szemlélet szerint a "cél" a gazdasági növekedés, az "eszköz" pedig a művelt, egészséges ember. Amartya Sen (1999) megfordítja ezt a kapcsolatot: a gazdasági növekedés, a gazdagság eszköz. A jobb egészség, az iskolázottabb társadalom önmagában véve cél, immanens összetevője a társadalmi fejlődésnek. "Azok, akik azt kérdezik, hogy a jobb egészségi állapot vajon jó eszköz-e a gazdasági fejlődés számára, nem veszik figyelembe a legalapvetőbb kérdést, azt, hogy az egészség integráns része a fejlődésnek, ezért az egészségügyi ellátás fejlesztését nem szükséges olyan indoklással alátámasztani, hogy az egészség hozzájárulhat a gazdasági növekedéshez." (Sen,1998, p. 619.)

A fejlődésre vonatkozó, jelenleg uralkodó nézet másik jellemzője, hogy minden "jó dolog" együtt változik – azaz a gazdasági fejlődés szükségszerűen javítja az életminőséget (pozitív hatása "leszivárog" a legszegényebbekhez is), beleértve, hogy a gazdasági fejlődés magával hozza az egészségi állapot javulását is. Ha minden jó dolog együtt változik, abból következik az a nézet is, hogy a gazdasági fejlettség alapvetően meghatározza az egészségi állapotot, így jórészt alacsonyabb fejlettségünk magyarázza a lemaradást a fejlett országokétól. Ebben a nézetrendszerben a másik magyarázó tényező az egyéni életmód. Ebből eredően a gazdasági növekedés elősegítése és az egyéni életmód változtatása a fő stratégia a lakosság egészségi állapotának javítása szempontjából. Az egészségügyi rendszerre vonatkozó jelenlegi nézetrendszer egyik sarkalatos pontja, hogy az egészségügyi rendszer csak igen kis mértékben befolyásolja az egészségi állapotot – amiből pedig az következik, hogy az egészségügyre fordított pénzek kevéssé járulnak hozzá a lakosság egészségi állapotának a javításához. A 90-es évtized kormányzatainak, politikai elitjének a szemében (pártállástól függetlenül) az egészségügyre fordított pénzek elsősorban úgy értelmeződtek, mint teher a költségvetésen, az eredmény pedig meglehetősen kétes. E nézetek alapján "teljesen indokolt", hogy az állami újraelosztást minél inkább csökkentsük – hiszen a versenyképességet javítja, az egészségi állapotra pedig nincs hatással.

Az utóbbi időben számos tanulmány megkérdőjelezte azt a nézetet, hogy minden jó dolog együtt változik a gazdasági növekedéssel. William Easterly (1999) két különböző matematikai-statisztikai modellt alkalmazva vizsgálta a gazdasági növekedés és az életminőség kapcsolatát. Ez utóbbi fő csoportjainak a következőket tekintette: egészség, oktatás, politikai szabadságjogok és demokrácia, politikai stabilitás és háború, közlekedés és kommunikáció, osztályok és nemek közötti egyenlőtlenségek, továbbá az egészséget károsító szokások/termékek (ezekben a csoportokban összesen 81 indikátort alakított ki). Az indikátorok többségének időbeli alakulása nem mutatott szignifikánsan pozitív kapcsolatot a gazdasági növekedéssel.

 

A paradigmaváltás jellemzői

 

Az új egészségpolitikai paradigma kiindulópontja, hogy a fejlődés immanens összetevője, egyik alapvető célja az egészségi állapot-javulás. Az egészségi állapot javulása azonban nem szükségszerűen halad együtt a gazdasági növekedéssel, valamint adott gazdasági fejlettségi szinthez az egészségi állapot nagyon különböző helyzete tartozhat. A gazdasági fejlettség csak egyike, de nem domináns meghatározója az egészségi állapotnak. A gazdasági fejlettség (az egy főre jutó GDP) adott szintjén és a gazdasági növekedés adott üteme mellett az egészségi állapot alakulása nagyon különböző lehet. Ebből következik, hogy a gazdasági fejlettség adott szintjén jelentős a politika (ezen belül az egészségpolitika) mozgástere abban, hogyan alakul a lakosság egészségi állapota és az egészségi állapot egyenlőtlenségei. Másképpen fogalmazva: a politika mozgástere, szerepe jelentős abban, hogy a (széles értelemben vett) gazdasági-társadalmi intézményrendszer hogyan "konvertálja" a szűkebb értelemben vett gazdagságot az életminőség (egyéni szabadság) növekedésévé, ennek részeként az élettartam meghosszabbodásává és a betegségek (általi korlátozottság) csökkentésévé. Továbbá az egészségügyi ellátás jelentős tényezője az egészségi állapot alakulásának – az egészségügyre fordított kiadásoknak komoly pozitív hatása lehet.⁷

Ez a szemléletváltás szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy a kormányzati gyakorlatban is változás következzen be. Az egészség-központú multiszektorális egészségpolitika fő jellemzője, hogy a kormányzati stratégia középpontjában a lakosság egészségi állapotának javítása, az egészségi állapot társadalmi egyenlőtlenségeinek a csökkentése és ezek érdekében az egészségi kockázatok csökkentése (az iskolázottsági és jövedelmi különbségek csökkentése, továbbá a munkahely, környezet, fogyasztási termékek, stb. egészségkárosító hatásainak csökkentése), illetve az egészséget támogató környezet kialakítása áll⁸. A gyógyító egészségügy fejlesztésében is az egészségi állapot, az életminőség javítása kap prioritást (beleértve a krónikus betegek, rokkantak, időskorúak életminőségét is). A szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer fejlesztésében egyaránt fontos a megelőzés és a gyógyítás. A multiszektorális egészségpolitika szükségességét, a kormányzati döntések egészségi állapotra gyakorolt hatásainak figyelembevételét a WHO dokumentumok⁹ több évtizede hangsúlyozzák. Az EU 2000 májusában megfogalmazott új egészségpolitikai koncepciójának¹⁰ is egyik fő célkitűzése lett. Azonban a multiszektorális egészségpolitika érvényesülése eddig kevéssé volt jellemző a fejlett országokra is. A 80-as évek vége óta számos magyar kormányzati dokumentum is tartalmazta a multiszektorális egészségpolitika céljait – anélkül, hogy a kormányzati politika azok megvalósítását komolyan vette volna¹¹. Alapvető kérdés, hogy a jövőben hogyan alakulnak az erőviszonyok – a nemzetközi és a hazai színtéren is – azon szereplők között, akiknek az érdekeit szolgálná (vagy nem sértené) a multiszektorális egészségpolitikai gyakorlat, és akik alapvetően ellenérdekeltek abban.

Az előzőekben elmondottakból nem következik, hogy a gazdasági növekedés ne lenne alapvetően fontos (eszköze a fejlődésnek). Nem mindegy, hogy például 5-10 évig stagnáló vagy dinamikusan növekvő gazdaság körülményei között helyez-e nagy súlyt a politika az egészségi állapot javítására. A gazdasági növekedés azonban önmagában és automatikusan nem eredményezi a szélesebb értelemben vett jólét növekedését. Továbbá az előzőekben elmondottakból nem következik, hogy az egészségügyi ellátásra fordított minden forint (dollár, stb.) jól hasznosul. Az egészségügyi ellátás szerepének hangsúlyozása nem mond ellent annak, hogy az egészségügyi rendszerek súlyos hatékonysági problémákkal küszködnek. Az új paradigma esetében is fontos cél az egészségügyi rendszer (egészségügyi kiadások) hatékonyságának növelése. Az eddigiekben írtak azt is jelentik, hogy az alapvető egészségpolitikai fordulat kulcsa az egészségügyön kívül van: mindenekelőtt a politikai eliten és a kormányzaton belül valóságos politikai elkötelezettségnek kellene kialakulnia a lakosság egészségi állapotának javítása és az egészségügyi rendszer ezt szolgáló fejlesztése érdekében. Ehhez elsősorban nem a szűkebben vett egészségügyi rendszerre vonatkozó új koncepcióra van szükség, hanem fordulatra a gazdaság-egészség-egészségügyi rendszer kapcsolatára vonatkozó nézetekben. Alapvető és megválaszolandó kérdés: milyen tényezők idézhetik elő ezt a fordulatot, kik lehetnek egy ilyen – a politikai, kormányzati gondolkodásban elinduló – változás ösztönzői, "lobbistái"? Mi kényszerítheti a magyar politikai elitet arra, hogy szakítson az évszázados tradícióval: az egészség, az egészségügy problémáinak figyelmen kívül hagyásával.

 

A paradigmaváltás esélyei

 

Jelenleg láthatóan hiányoznak a feltételek egy radikális egészségpolitikai váltáshoz. Aminek nagyobb realitása lehet: a kormányzati politikába beépülhetnek a multiszektorális egészségpolitika egyes elemei – amelyek, ha alapvető változást nem is eredményeznek, de jelentősen módosíthatnak a politikán¹². Nyilvánvalóan nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy hosszabb távon lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás. Az emberi egészséget az egyén biológiai adottságaiban, a környezeti, gazdasági-társadalmi feltételekben, valamint az egyén életmódjában rejlő kockázatok veszélyeztetik. A különböző időszakokban ezek közül más és más kerül előtérbe, más és más kerül az egészségpolitika középpontjába. Ez jól látható, ha hosszabb távlatban tekintjük át, milyen kérdések álltak – a nemzetközi és a hazai színtéren is – az állam egészségügyi tevékenységének a középpontjában. A XIX. század végén, a XX. század elején a járványveszély csökkentése, olyan közegészségügyi intézkedések, amelyek az általános higiénés körülmények javításával csökkenthették a járványok kockázatait. A második világháború után a jóléti állam kiépítésének részeként az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek a csökkentése (és a gyógyító egészségügy fejlesztése) élveztek prioritást az egészségpolitikában – azaz a társadalmi-gazdasági környezet kockázatainak a csökkentése. A 70-es évektől fogva egyre nagyobb figyelmet kaptak az egyének egészségkárosító szokásaiból eredő kockázatok, valamint a 70-es évek vége óta az egészségügyi szolgáltatások költségeinek a csökkentése (azaz az egészségügyi rendszer által a gazdaságra jelentett potenciális kockázatok csökkentése). A legújabb kihívást a népesség egészségét veszélyeztető élelmiszertechnológiai és fogyasztási kockázatok jelentik. A jéghegy csúcsaként jelzik ezt az utóbbi egy-két év állategészségügyi krízisei (BSE-kór, száj- és körömfájás), amelyek az emberi táplálkozás biztonságát eddig soha nem tapasztalt módon fenyegetik.

A magyar egészségpolitika válaszait az új kihívásokra elsősorban a következő tényezők alakítják: a nemzetközi és hazai társadalmi-gazdasági és politikai folyamatok, az egészségügyi rendszer strukturális jellemzői (beleértve az egészség alacsony politikai presztízsét is), továbbá a politikai innovációk (azaz a kormányzat képessége arra, hogy új válaszokat, megoldásokat találjon). Jelenleg mindezeken a területeken megfigyelhetőek a paradigmaváltást segítő és akadályozó folyamatok is. A világgazdasági globalizáció jelenlegi módja nem kedvez az egészségpolitikai paradigmaváltásnak. Ugyanakkor nemcsak a gazdaság, hanem az egészségi kockázatok is globalizálódnak – ezáltal az egészségpolitikai paradigmaváltásra a legerősebb ösztönzést a fejlett országok (az Európai Unió) lakossága egészségének a fenyegetettsége, a fenyegetettség nyilvánvalóvá válása jelentheti. Napjaink állategészségügyi problémái¹³ azt is jelzik, hogy a kockázatok egyre bonyolultabbak, nehezebben kezelhetők, a korábbi technikák kevéssé alkalmazhatóak.

A válságoknak lehet pozitív hatásuk is: mozgósíthatják a nemzetközi és nemzeti szintű döntéshozók és civil szerveződések energiáit olyan problémák megoldására, amelyek már korábban is látszottak, de a jelenleginél kevésbé voltak láthatóak az elhanyagolásukból eredő veszélyek. A szűk értelemben vett gazdasági növekedés érdekei egyoldalú érvényesülésének, a gazdaság globalizálódásának a negatív következményei egyre nyilvánvalóbbá és fenyegetőbbé válnak – ez számos területen új gondolkodást, változásokat is elindított. Az EU intézményeiben is erősödtek azoknak a csoportoknak a törekvései, amelyek a fenntartható gazdasági fejlődésre, a környezeti kockázatok csökkentését célzó nemzetközi megállapodásokra törekszenek és EU-szintű egészségpolitika követelményeit fogalmazzák meg. A magyar egészségpolitikára is alapvető hatással lesz, hogy az EU intézményeiben a hagyományos gazdasági és a szociális, környezetvédelmi, egészségi szempontokat jobban érvényesítő irányzatok között hogyan változnak az erőviszonyok.

A magyar (gazdaság)politika középpontjában az EU-csatlakozás, a fejlett országokhoz való felzárkózás áll. Jogosan tehető fel a kérdés, hogy a multiszektorális egészségpolitika nem lenne-e ellentétes ezzel a politikával. A költségvetési szempontok és az egészségügy fejlesztési igényei közötti rövid távú konfliktus nyilvánvaló. A hosszú távú gazdasági fejlődés szempontjából azonban alapvető fontosságú a humán erőforrások helyzete, azaz az emberek képzettsége és egészségi állapota. Továbbá a felzárkózási stratégia nemcsak az EU-országok jelenlegi állapotának, hanem a jövőben várható tendenciáknak a figyelembevéte­lét is igényli. (Így az előbbi kérdésre a válasz azon is múlik, hogy mennyire valósulnak meg az EU 2000-ben kidolgozott új egészségügyi stratégiájának a céljai.) A másik alapvető kérdés, hogy nem tévedés-e az egészség (és egészségügy) kérdését középpontba állítani egy olyan időszakban, amikor a társadalom jelentős részének a napi megélhetés is gondot jelent. Rövid távon a különböző jóléti célok nyilvánvalóan egymással (is) versenyeznek a költségvetési forrásokért. Hosszabb távon azonban a multiszektorális egészségpolitika inkább erősítené a szegénység csökkentésére törekvő más politikákat. Az oktatás, egészségügy fejlesztése (az oktatáshoz és egészségügyhöz való hozzáférés egyenlőtlenségeinek csökkentése) javítaná az egyének munkaerőpiaci esélyeit is. Egy hosszú távú egészségpolitikai stratégia – nemcsak a retorika szintjén történő – kialakítása konszenzust igényelne a politikai pártok között (a mindenkori kormány és ellenzék között). Lehetséges-e ez a mai politikai közállapotok mellett? A jelenlegi erősen polarizált politikai erőtér, a hatalom centralizálására épülő kormányzati gyakorlat nem kedvező (ebből a szempontból sem). A politikai erőtérben azonban egyaránt jelen vannak antidemokratikus és progresszív folyamatok is. Alapvető kérdés, hogy ezek közül a következő években melyik lesz a domináns.

A piacgazdaságon belüli tényezők is ösztönözhetik a változást. Az egészségipar érdekei fontos mozgatóerőt jelenthetnek. Az "egészséges" termékekben, az egészség megőrzését segítő szolgáltatásokban jelentős a profitlehetőség. Az egészségpolitika új módon viszonyulhat ehhez a jelenséghez: kihasználhatja ezen iparágak gazdasági erejét általánosabb népegészségügyi célok érdekében is. A politika szemléletét, működését, a kormányzati intézményeket befolyásolhatják a civil társadalomban végbemenő változások, a civil mozgalmak hatásai. A feminista mozgalmak és a környezetvédelem példája mutatja, hogy több évtized alatt lényeges változások következhetnek be. Ugyanakkor az is látszik, hogy a mozgás nem egyenes vonalú; időről időre erősebbnek bizonyulhatnak az ellentétes – környezetet/egészséget romboló – profitérdekek.

Az előzőekből következően a fejlődés szélesebb értelmezése szükségszerűen átértékeli az állam szerepét is: a közjó, az életminőség szempontjából alapvető területeken, így az egészségi állapotra ható területeken az állam aktív szerepvállalására lenne szükség; mindenekelőtt a társadalmi/jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentése, az iskolázottsági szint emelése, a környezeti kockázatok csökkentése és az egészségügyi rendszer fejlesztése (beleértve a megelőzést szolgáló tevékenységeket is) révén befolyásolhatja az állam az egészségi állapot alakulását. Az elmúlt két évtizedben éppen ellenkező folyamat zajlott: az állami szerepvállalás csökkenése. Az állam "visszavonulásának" okai között a gazdasági okok mellett (illetve azokkal összefüggésben) nem elhanyagolhatóak az általános politikai és az egészségpolitikai gondolkodásban bekövetkezett változások sem. Az elmúlt két évtizedben a domináns kormányzati (egészségpolitikai) gondolkodást egyrészt a neoliberális politikai ideológiák formálták, másrészt a közegészségügyi szakembereknek az egészségi állapotot befolyásoló tényezőkre vonatkozó nézetei, továbbá a betegségek kialakulására vonatkozó orvostudományi nézetek is. A 80-as évtizedben a neoliberális gazdasági és politikai ideológiák térnyerése következett be, a 70-es-80-as évtizedben a közegészségügyi gondolkodásban a társadalmi faktorok helyett az egyéni viselkedés szerepét előtérbe állító koncepciók váltak uralkodóvá¹⁴, az egészségügyi rendszerek problémáinak interpretálásában pedig az egészségügyi gazdaságtan (jóléti gazdaságtan) szemlélete lett az uralkodó.

A neoliberális ideológia számára a társadalom csupán az egyének összessége (a társadalmi struktúrából eredő hatások figyelmen kívül maradnak). Ennek az egészségügyben megfigyelhető leképeződése az a nézet, hogy a rossz egészségi állapot elsődleges oka az egyének magatartása. Jelenleg is uralkodó a magyar egészségpolitikában ez a nézet. Nemcsak a társadalmi problémák megértéséből, hanem az állam működésének, feladatainak a felfogásából is ‘eltüntette' a neoliberális ideológia a társadalmi aspektust. Az állam feladatának nem a kollektív politikák megfogalmazását tekinti, hanem csak a szabályok megteremtését a piaci szereplők viselkedéséhez. A közérdek képviselete, a közösségi infrastruktúrába (oktatás, egészségügy) való beruházás ‘eltűnt' az állam feladatai közül. A domináns közegészségügyi nézetek változását jelentősen befolyásolta, hogy a 60-as években a (nemzetközi) kutatások kimutatták a kapcsolatot a dohányzás és a tüdőrák, a mozgás, táplálkozás és a szív- és érrendszeri megbetegedések között. Ennek következtében is felerősödtek azok az irányzatok, amelyek az egyéni egészségmagatartást tekintik a rossz egészségi állapot alapvető okának. Ezek a ‘victim-blaming' megközelítések azon a feltételezésen alapulnak, hogy az egyének szabadon választják az egészségkárosító szokásaikat. A 70-es évtizedben a fejlett országokban számos kutatás vizsgálta azoknak a politikáknak a hatását, amelyek az egyéni viselkedés megváltoztatását célozták. "A vizsgálatok eredményei kiábrándítóak voltak. Az egyének magatartásában nehéz volt tartós változást elérni – még a különösen motivált, magas kockázatú egyének között is. Ráadásul minden egyént, aki a kívánatos magatartást magáévá teszi, gyorsan felváltja egy másik egyén, aki az egészség-károsító magatartást követi". (Blane et al., 1996, p. 6.) Azaz a társadalmi-gazdasági körülmények megváltoztatása nélkül az egyéni egészség-magatartásban társadalmi méretű változás nem várható. Ezek a kutatási eredmények azonban nem változtattak az egyéni egészség-magatartást előtérbe helyező egészségpolitikai gondolkodáson. Ezt ugyanis erősítette az egészségpolitikákban bekövetkező másik változás, nevezetesen az, hogy az egészségügyi kiadások korlátozása vált a kormányzatok fő egészségpolitikai céljává. A jelenlegi orvos-technológiai tendenciák, az orvostudományon belül a molekuláris epidemiológia, genetika területén bekövetkezett ‘forradalmi' változások szintén a betegségek egyéni kontrollját helyezik előtérbe – a társadalmi, környezeti tényezőkkel szemben. Pedig a betegségek többsége esetében – jelenlegi ismereteink szerint – az utóbbiak játsszák a fő szerepet (és nem a genetikai adottságok). A kormányzati politikáknak az egészségügyi rendszerek problémái interpretálásában is a leegyszerűsített gazdasági modellek váltak dominánssá¹⁵ (ez tükröződik például a privatizáció "idealizálásában" is). Olyan – az egészségügy problémáinak (és az egészségpolitikai célok sikeres megvalósítása feltételeinek) a megértése szempontjából – alapvető szempontok, mint a kulturális tradíciók, politikai struktúrák (a fő szereplők konfliktusai), a nem-pénzbeli ösztönzők, társadalmi csoportok közötti (újra)­elosztási megfontolások nem férnek bele az egészségügyi gazdaságtan uralkodó irányzatába.

Ugyanakkor új tendenciák is megfigyelhetők mind a politikai gondolkodásban, mind az egészségügyi kutatásokban. Példaként említhető a nyugat-európai baloldali kormányzatok (pl. a német és angol kormányzati politika) útkeresése a társadalmi problémák és nemzetközi környezeti problémák enyhítésére, valamint az EU szintjén is a környezetvédelmi, szociális és közegészségügyi aspektusok erősödése. Az utóbbi években újból felélénkültek az egészségügy egyenlőtlenségeire irányuló szociológiai kutatások, mind egyes országokon belül, mind nemzetközi szinten. Ezek ráirányítják a figyelmet a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek alapvető szerepére az egészségi állapot problémáiban. Továbbá a nemzetközi politikai gondolkodásban (pl. az ENSZ, az OECD, a Világbank stb. utóbbi években megjelent kiadványaiban) újra nagyobb figyelmet kap a szűk értelemben vett gazdasági növekedés és a fejlődés, életminőség közötti eltérés (World Bank, 2000).

A fentiek alapján megfogalmazhatók a magyar egészségpolitikai stratégia lehetséges irányai:

1. a kormányzati politika egésze szempontjából az egészségügy továbbra is mint költségvetési teher szerepel; vagy
2. a kormányzat egyik fő célja az egészség-központú, multi-szektorális egészségpolitikai gyakorlat kialakítása.

Ezek a stratégiák nyilvánvalóan egy skála két végpontját jelentik. Az egészségpolitikával szemben reálisan felvethető kérdés: az adott időszak kormányzati stratégiája és gyakorlata melyik irányba mutat, melyik irányba mozdítja az egészségügyi rendszert. A 90-es évtizedben a kormányzati politika egészét tekintve az egészségügy elsősorban mint a költségvetést terhelő szükséges rossz értelmeződött, és az egészségügyre fordított közkiadások csökkentése volt a meghatározó törekvés. Ennek a szemléletnek az érvényesülése mellett is lehetséges azonban különböző egészségpolitikai gyakorlat – nem mindegy, hogy ez a szemlélet minden más egészségpolitikai célt és megfontolást háttérbe szorít-e vagy enyhébb, kompromisszumos formában érvényesül. A "hagyományos" szemlélet érvényesülése esetén is jelentős a mozgástér az egészségügy helyzetének javítására – elsősorban annak függvényében, hogy a forrásteremtés és az erőforrások felhasználásának alábbiakban vázolt alternatíváira milyen válaszokat ad az egészségpolitika.

Az egészségügyi rendszer finanszírozásának alternatívái

 

A finanszírozás fő kérdését a következő idézet szemlélteti: "Korlátlan szükségletet és igényt kell finanszírozni véges költségvetésből, amit méltányosan és hatékonyan kell elosztani." (Dunning, 1996). Amilyen egyszerűen megfogalmazható a kérdés: mennyit költsünk egészségügyre és hogyan osszuk el a különböző célok között, annyira összetett és feltételes a válasz. A forrásteremtésre a korábbiakban feltett kérdés-csoportok közül a következő kettő vonatkozik: Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre? Hogyan, milyen mértékben viseljék a társadalom egyes csoportjai az egészségügyi rendszer működtetésének terheit?

 

Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre?

 

A kérdés elsősorban politikai. Nincs egyetlen optimális kiadási szint, adott gazdasági feltételek mellett a kormányzati politikának általában jelentős a mozgástere. A közfinanszírozás és magánfinanszírozás szerepére vonatkozóan a 80-as évek közepe óta két irányzat, két törekvés volt jelen Magyarországon. Az egyik irányzat szerint a kívánatos modell (mind az esély­egyenlőség, mind a makro-gazdasági hatékonyság szempontjából) a közfinanszírozás dominanciáján (kötelező biztosításon és/vagy költségvetési finanszírozáson) alapuló finanszírozási rendszer, továbbá a szolgáltatások terén a vegyes tulajdoni viszonyok. Ez az irányzat is fontosnak tartja a kiegészítő biztosítások szerepét, továbbá megfelelően körülhatárolt körben a térítési díjakat is, de nem tartja kívánatosnak a részarányuk, szerepük (egy bizonyos szint fölötti) folyamatos növelését. A másik irányzat szerint a finanszírozási rendszer átalakításának fő kérdése a közkiadások csökkentése. Ezen irányzat szerint folyamatosan (radikálisan) növekednie kellene a magánfinanszírozás (a magánbiztosítás, a közvetlen térítési díjak) szerepének, a közfinanszírozásnak pedig a szolgáltatások csökkenő illetve minimális körének biztosítására és a szegények ellátására kellene szorítkoznia. Az egyes konkrét megfogalmazásokban hangsúlybeli különbségek lehetnek – abból a szempontból, hogy a közkiadások csökkentésének "logikus" következményeit (térítési díjak növekedése, szolgáltatások körének szűkítése) explicit célként is megfogalmazzák-e, vagy csak mint szükségszerűséget hallgatólagosan feltételezik. A gyakorlatban a 90-es évtizedben fennmaradt a közfinanszírozás dominanciája, és a hivatalos kormányzati retorika emellett kötelezte el magát (mind a három kormányzat esetén). A források csökkentése és különösen a jelenlegi trend¹⁶ ugyanakkor azt is jelzi, hogy a tényleges motivációk között a politikai következményektől való félelem legalább olyan erős volt, mint a politikai elkötelezettség a közfinanszírozás dominanciáján alapuló rendszer iránt.

A 90-es évek végének meghatározó jelensége, hogy a magyar gazdaság helyzetében bekövetkezett alapvető változással nem járt együtt annak az egészségügyi közkiadásokra vonatkozó stratégiának az átgondolása, ami a megelőző gazdasági szakaszban (annak problémáira reagálva) alakult ki. Az utóbbi két-három évben is az egészségügyi kiadások reálértékének stagnálása volt a tendencia, aminek következtében továbbra is csökkent az egészségügyi kiadások részesedése a GDP-ből. Ezt két tényező magyarázza: továbbra is az egyik fő kormányzati cél a költségvetés által koncentrált jövedelemnek, a jövedelmek újraelosztása mértékének a csökkentése, másrészt az egészségügy gyenge pozíciója a költségvetési forrásokért való versenyben. A GDP-n belül egészében csökkenő közkiadások esetén ugyanis ahhoz is prioritást kellene kapnia az egészségügynek, hogy az egészségügyi közkiadások a GDP-vel megegyező ütemben növekedjenek (azaz a GDP-n belüli részarányuk a jelenlegi, minden szempontból alacsony mértéken maradjon)¹⁷. Annak (is a) következtében, hogy a kormányzatok nem fordítottak elég forrást a közfinanszírozású egészségügyi rendszer modernizálására, az elmúlt években növekedtek a mindennapos működési zavarok, s erodálták a közfinanszírozású rendszer támogatottságát mind az egészségügyi dolgozók, mind a lakosság körében.

Az elkövetkező évtizedben nyilvánvalóan a következő trendek lehetségesek:

1. az egészségügyi közkiadásoknak a GDP-ből való részesedése tovább csökken (fokozódnak/állandósulnak a működési zavarok, és a társadalom fizetőképes csoportjai egyre inkább a közfinanszírozású rendszerből való kilépés lehetőségének a megteremtését igénylik a kormányzattól);
2. stabilizálódik a jelenlegi részesedés (az alapvető feszültségek fennmaradnak, a gazdasági növekedés függvényében javulhat vagy romolhat az egészségügy állapota;
3. az egészségügyi közkiadásoknak a GDP-ből való részesedése jelentősen növekszik, ami forrást biztosít az egészségügy jelentős modernizációjára.

Az egészségügy rövid távú konszolidációjához és hosszú távú modernizációjához szükséges, hogy az egészségügyi kiadások növekedése tartósan meghaladja a GDP növekedési ütemét. Erre – a gazdaság oldaláról – a lehetőség megteremthető lenne. Ha húsz éven keresztül 0,5-1 százalékponttal meghaladná az egészségügyi közkiadások növekedése a GDP növekedési ütemét, akkor sem lenne túlzottan magas az ennek hatására kialakult részarány (a jelenlegi 5,4%-ról 6,6%-ra növekedne). Ezek a tények is aláhúzzák az egészségpolitika szerepét. A közfinanszírozás dominanciája nem jelent kizárólagosságot. A társadalom differenciált igényeinek a kielégítésében fontos a magánfinanszírozás (a co-payment, önkéntes pénztárak és üzleti biztosítók) szerepe is. A közfinanszírozásra vonatkozó fenti kérdések tisztázása azonban előfeltétel ahhoz, hogy a magánfinanszírozás szerepére vonatkozóan konszenzus és megfelelő szabályozás alakuljon ki, ami magában foglalja a közfinanszírozás és a magánfinanszírozás közötti együttműködés formáit is.

 

Az erőforrások felhasználásának alternatívái

 

A 80-as évek végétől elviekben (az egészségügyi programokban) egyetértés mutatkozott abban, hogy a hatékonyság és a minőség javítása érdekében átfogó reformra van szükség, amely kiterjed az egészségpolitikai döntéshozatalra, a tulajdonviszonyokra, a finanszírozásra, a menedzsmentre, a szolgáltatási struktúrára, a betegjogokra és az egészségügyi képzésre is. A gyakorlatban az egészségpolitika a rendszer egy-egy elemére koncentrált (finanszírozási rendszer reformja, privatizáció, stb.). A tervezett változtatástól várható pozitív hatás feltételezésekor nem vették figyelembe, hogy a rendszer más elemeiben szükséges változásoknak (pl. a minőségbiztosítás kiépítésének) az elmaradása megakadályozhatja a várt pozitív hatások kibontakozását és felerősítheti a negatív mellékhatásokat.

Az erőforrások elosztása az egészségügy szereplői által a rendszer különböző szintjein hozott összetett döntések sokaságát jelenti – amelyek eredőjeként alakul a rendszer egészének hatékonysága. A szereplőket (az erőforrások elosztására/felhasználására vonatkozó döntések meghozatalakor) alapvetően a következő tényezők befolyásolják:

1. a rendelkezésre álló információ,
2. a döntéshozót érő ösztönzők, továbbá
3. mind az elérhető információ felhasználását, mind az ösztönzők érvényesülését (az ösztönzőkre való reagálást) befolyásolják az adott szereplő intézményi jellemzői – beleértve az adott szereplő nézetrendszerét (értékrendszerét) is.

Ezeken a tényezőkön alapvetően múlik, hogy olyan viszonyok alakuljanak ki, amikor a rendszer szereplői a döntéseikért felelősséget vállalnak, a döntések és következményeik a társadalom (kisebb közösségek és egyének) számára átláthatóak és – széles értelemben véve – számon kérhetőek.Ebből a megközelítésből az előttünk álló évtizedben a lehetséges alternatívák:

1. a kormányzat az egészségügy hatékonyságának javítására továbbra is a rendszer egy-egy elemét kiragadva törekszik (pl. privatizáció); vagy
2. a kormányzat olyan egészségpolitikai stratégiát alakít ki, amelynek központi kérdése: a rendszer szereplői számára az alapvető feltételek (információ, ösztönzés, intézményi keretek) megteremtése (illetve létrejöttük elősegítése) – annak érdekében, hogy a szereplők döntéseiben jobban érvényesüljenek az egészségi állapot, a hatékonyság és minőség szempontjai¹⁸.

Alapvető fontosságú az egészségpolitikai folyamat intézményi kereteinek megváltoztatása: a konszenzus-teremtés intézményi kereteinek a kialakítása.

Az egészségügyi rendszer átalakulását természetesen nemcsak az egészségpolitika, nemcsak a kormányzati döntések befolyásolják, hanem a spontán folyamatok, a piaci szereplők is. A magánszektor szerepe várhatóan tovább növekszik mind a finanszírozás, mind a szolgáltatás területén. Alapvető kérdés, hogy a magánfinanszírozás (magánbiztosítás) kiegészítő szerepet fog-e betölteni egy megreformált, jól működő közfinanszírozáson alapuló rendszerben, vagy az egészségpolitika fokozatosan, egyre inkább átengedi/átadja a magánszektornak a meghatározó szerepet az egészségügy átalakításában. A magyar egészségügyi rendszerben egyaránt jelen vannak a szolidaritás elvén, a közfinanszírozás dominanciáján alapuló modellt és a piaci (magánfinanszírozáson alapuló) modellt támogató érdekek és értékek. A magánszektor által vezérelt modernizáció "célfüggvénye" a fogyasztói szuverenitás, azaz a fizetőképesség által meghatározott hozzájutás a szolgáltatásokhoz, valamint a magánbiztosítók és magánszolgáltatók profitjának maximalizálása. A közületi szektor szereplői által vezérelt modernizáció preferált területei ideális esetben a következők lehetnek: a népesség egészségét veszélyeztető kockázatok csökkentése, esélyegyenlőség (illetve az egyenlőtlenségek csökkentése) az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzájutásban, valamint a közfinanszírozású rendszer hatékonyságának és minőségének javítása. Ez utóbbi cél megvalósításában fontos szerepet játszhat egy megfelelően szabályozott magánszolgáltatói szektor. A "köz" domináns szerepe a finanszírozásban párosulhat a "magán" domináns szerepével a szolgáltatási szféra számos területén.

Irodalom

Dunning, A. J. (1996) ‘Reconciling Macro- and Micro-concerns: Objectives and Priorities in Health Care. In: Health Care Reform. The Will to Change. Health Policy Studies No. 8. OECD, Paris

Easterlin, R. A. (1998) Growth triumphant: the twenty-first century in historical perspective Univ of Michigan Press

Easterly, W. (1999) Life during Growth. International Evidence on Quality of Life and Per Capita Income. The World Bank. Policy Research Working Paper 2110, Washington

Evans, D. B. et al. (2000) The Comparative efficiency of national health systems in producing health: An analysis of 191 countries. WHO GPE Discussion Paper Series. No. 29.

Filmer, D. – Pritchett, L. (1999) The impact of public spening on health: does money matter? Social Science and Medicine, 49, 1309-1323.

Kincses Gy. (1999) Egészség (?) – gazdaság (?) Praxis Server Kft., Budapest

Kornai J. (1998) Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Losonczi Á. (1998) Utak és korlátok az egészségügyben. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Mossialos, E.-McKee, M. (2000) A new European health strategy. British Medical Journal, 321'' (1 July)

Or, Z. (2000) Determinants of health outcomes in industrialised countries: A pooled, cross-country, time-series analysis. OECD Economic Studies No. 30, p. 53-77.

Orosz, É. (1992) Egészségügyi rendszerek és reformtörekvések. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest

Orosz, É (2001) Félúton vagy tévúton? Egészségügyünk félmúltja és az egészségpolitika alternatívái. Egészséges Magyarországért Egyesület

Sen, A. (1999) Health in Development, Bulletin of the World Health Organisation, 1999, 8

Sen, A. (1999) Development as Freedom. Oxford University Press

Wang et al. (1999) Measuring Country Performance on Health. Selected Indicators for 115 Countries. The World Bank. Human Development Network. Health, Nutrition and Population Series.

Wilkinson, R. G. (1996) Unhealthy sociesties: the afflictions of inequality. Routledge, London

Wilkinson, R. (2000) Putting the picture together: prosperity, redistribution, health and welfare. In: Marmot, M.-Wilkinson, R. (eds) Social determinants of health. Oxford University Press

WHO (1999) The World Health Report 1999. Making a Difference. World Health Organisation, Geneva

WHO (2000) The World Health Report 2000. Health Systems: Improving Performance. World Health Organisation, Geneva

World Bank (2000) The Quality of Growth. Oxford University Press

 

Jegyzetek

 

¹ A tanulmány a szerző "Félúton vagy tévúton? Egészségügyünk félmúltja és az egészségpolitika alternatívái" című könyve alapján készült.

² Az egyik oldalon a nem-pénzbeli kapacitások (orvosok, kórházi ágyak száma) 1990-ig folyamatosan bővültek, a másik oldalon viszont az egészségügy az elmúlt évtizedekben tartósan alulfinanszírozott volt. Egyre jobban nőtt tehát a diszkrepancia a meglévő kapacitások megfelelő működtetéséhez szükséges és a rendszer működésére ténylegesen rendelkezésre álló források között. Ennek következtében egyrészt az orvosok és az egészségügyi személyzet fizetése nagyon alacsony maradt, más foglalkozási csoportokkal összehasonlítva, relatív pozíciójuk romlott; másrészt az infrastruktúra állapota romlott és az egészségügyi technika színvonala számos területen jelentősen elmaradt a fejlett országokéhoz képest.

³ Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy a nyugat-európai rendszerek országonként igen eltérő konkrét jellemzőkkel bírnak.

⁴ Például a fogyasztóvédelem megfelelő intézményi rendszere, minőségbiztosítási rendszerek, technológia-értékelés, megfelelő információs rendszerek, vagy a sokat hangoztatott amortizáció beépítése a szolgáltatási díjakba stb.

⁵ Az idézet középső mondata nyilvánvalóan minden ország saját fejlettségi szintjén értelmezendő. A szegénység megszűnése, a korai halálozás elkerülése, minél magasabb képzettségi szint elérése, a valóságos politikai demokrácia kiszélesítése, azaz az esélyek egyenlősége a fejlődésnek, a "Nyugathoz történő felzárkózásnak" számunkra is releváns összetevői.

⁶ Az egészségi állapotot befolyásoló tényezők között a gazdasági fejlettség/gazdasági növekedés csak az egyik – és nem domináns.

⁷ A WHO égisze alatt folyó kutatási program, Evans et al. (2000) 191 ország adatai alapján szignifikáns pozitív kapcsolatot mutatott ki az egy főre jutó egészségügyi kiadás és az egészségi állapot (egészségkárosodással korrigált várható élettartam) között. Ez az eredmény új megvilágításba helyezi az egészségügyi rendszer szerepét. A korábbi empirikus vizsgálatok általában nem mutattak ki egyértelmű kapcsolatot az egészségügyi kiadások és az egészségi állapot között (Filmer-Pritchett, 1999).

⁸ Ehhez – többek között – olyan kormányzati gyakorlat szükséges, amikor a kormányzat az egészségügyön kívüli területeken hozott döntéseiben is mérlegeli, figyelembe veszi a lakosság egészségére gyakorolt hatásokat.

⁹ Pl. "Global strategy for health for all by the year 2000" (1979); "Ottawa Charter for Health Promotion" (1986); "Health for all in the twenty-first century" (1988)

10 European Commision. Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the Economic and Social Committee and the Brussels:EC, 2000 (COM(2000)285 final.)

¹¹ A dokumentumok már a megvalósíthatóság feltételeit és lehetséges eszközeit sem tárgyalták.

¹² Ugyanakkor annak is megvan a veszélye, hogy az új paradigma egyes elemeinek a beépítése a régi rendszerbe nem annak átalakulását, hanem a fenntarthatóságát segíti elő.

¹³ Ezek a problémák nyilvánvalóan példázzák, hogy a jelenlegi világgazdasági körülmények között a tenyésztés/termelés biztonságának (az egészségnek) a szempontjai alárendelődtek – a globalizáció által felerősített – egyoldalú profitérdekeknek.

¹⁴ Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lettek volna jelen a társadalmi-gazdasági kockázatoknak meghatározó szerepet tulajdonító irányzatok.

¹⁵ Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy nagyon fontosnak tartom a közgazdasági gondolkodást a magyar egészségügyben, továbbá az erőforrások szűkösségéből következően a hatékonysági megközelítés elengedhetetlen. A probléma ezek egyoldalú, más megközelítéseket túlzottan háttérbe szorító érvényesülése.

¹⁶ Amikor a megváltozott gazdasági feltételek mellett a korábbi időszakhoz hasonlóan a kiadások drasztikus korlátozása megy végbe.

¹⁷ Ha a 2001-2002. évi költségvetés előirányzatai valósulnak meg, akkor az egészségügyi közkiadások aránya a GDP-ből tovább csökken.

¹⁸ Az általános elveken túl, Orosz (2001) összefoglalja az egészségügy fő szereplői helyzetében javasolt konkrét változtatásokat is.

 

 

Nyolc évvel véres és értelmetlen szomáliai bukása után, az Egyesült Államok készen tűnik a visszatérésre. Egykori kudarcáért az ENSZ-t hibáztatta.

Szomália nem könnyű hely. Egyik éjszaka, miközben a mogadisui kikötő mólója mentén kószáltam, drogtól fűtött fegyveresek támadtak meg. A sötétséget előttem villanások szelték át és valami elhúzott a fejem mellett. Reccs, reccs, reccs! És aztán ott feküdtem a hátamon az eget bámulva. “Nyomd a kibaszott arcodat a földre!” ordította az egyik fegyveres, miközben a pisztolyát a fülemhez szorította. A társa letépte a vállamról a táskámat és átkutatta a zsebeimet. “Ott maradsz, rohadék!” – üvöltötte.

Az amerikai tengerészgyalogosok nem voltak valami udvariasak, amikor 1992 decemberében Szomáliába jöttek. Még mindig nem tudom, hogy mi is volt a céljuk vele, vagy hogy miért tartották szükségesnek, hogy elfogjanak egy angol újságírót, akit – csakúgy, mint több száz társát – a tábornokuk hívott meg, hogy tanúja legyen dicsőséges érkezésüknek. Már akkor komplett hülyét csináltak magukból, amikor néhány órával ezt megelőzően úgy viharzottak be a mogadisui reptérre, mintha legalábbis ellenséges terület lenne, hogy aztán ne találjanak ott mást, mint újságírókat és pakisztáni békefenntartókat.

Feltartott kezekkel visszatereltek a mólóhoz, ahol néhány kollégám és a szomáliai csapatunk – fordító, sofőr és két testőr – várakozott. A szomáliai testőrök, ha egyszer megfizették őket, hajlandóak voltak akár meghalni vagy ölni is. Amikor meglátták, hogy elfogtak, elindultak a fegyvereikért. Rájuk kiáltottam, hogy tegyék le őket – amit egy vállvonással végre is hajtottak, mintha azt mondanák: “Akkor minek fogadsz fel minket arra, hogy megvédjünk?”

A tengerészgyalogosok ekkor elkövették a legnagyobb hibájukat. “Fehérek ide, szomáliaiak oda” – adták ki az utasítást. Próbáltam figyelmeztetni őket, a szomáliaiak ugyanis nem szeretik, ha alsóbbrendűként kezelik őket, de a tengerészgyalogosok nem fogadtak el tanácsot a foglyuktól. Az amerikaiak már a megérkezésükkor elvesztették a csatát.

Két évvel azután érkeztek, hogy az ország, valaha az Egyesült Államok legközelebbi szövetségese a régióban, a polgárháború káoszába süllyedt. 1991-ben Sziad Bare elnök elmenekült az országból, és klánokra épülő frakciók harcoltak az ország megmaradt részeiért. A dél egyes részeit és a fővárost az éhínség tartotta markában, miután az élelemtermelő országrészt kifosztották és az utánpótlás eljutását harcok akadályozták. Bush elnök odaküldte a tengerészgyalogosokat, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az erőfitogtatás majd elrettenti a hadurakat és lehetővé teszi, hogy az élelem eljusson az éhezőkhöz. Ezt követően az országot át lehet adni az ENSZ-nek és a rendet helyre lehet állítani.

Hatalmas tévedés volt ez, amely Szomália alapvető félreértelmezésén alapult. Az, hogy sírás lesz a vége, látható volt előre. Így is történt akkor, amikor tíz hónap múlva az amerikai különleges erők megkísérelték elfogni hajdani szövetségesüket, Mohammed Aidid tábornokot. Addigra már hat alkalommal próbálkoztak ezzel, kétszer ENSZ-dolgozókat tartóztattak le, egyszer pedig egy Amerika-párti szomáliai vezetőt. Minden egyes alkalommal hamis beszámolók vezették félre őket.

1993. október harmadikának délutánján, a Delta Force Rangers egy csoportja Mogadisu központjában megpróbálta elfogni Aidid két parancsnokát. Több száz felfegyverzett szomáliai csapdájában találták magukat. A golyók és rakéták záporában két helikoptert lőttek le és a visszavonuló csapatot feltartóztatták. Egy sor utcán küzdötték keresztül magukat, egyik járművük teli egymás hegyin-hátán fekvő halott amerikai katonákkal, miközben minden keresztutcánál fegyveresek tüzeltek rájuk. A különleges erők nem értesítették a Szomáliában állomásozó főerőket és nem volt semmilyen tartalék terv. Az éjszaka közepén malajziai ENSZ-békefenntartókat kellett az amerikaiaknak megkérniük arra, hogy küldjenek egy felfegyverzett konvojt a megmentésükre.

Az akcióban részt vevő százhatvan-valahány amerikaiból 18-at megöltek, 75-öt megsebesítettek és egyet elfogtak. Amerikai hullákat vonszoltak végig az utcákon. Legalább ötszáz szomáliait öltek meg azon az éjszakán – de lehet, hogy több mint ezret (és legalább ezer sérült meg). Néhány nappal később Clinton elnök kivonta az amerikai csapatokat Szomáliából, rosszabb helyzetben hagyva az országot, mint amilyenben az előtte volt. A melléfogásért Amerika az ENSZ-t hibáztatta, és hosszú időre kivonult a békefenntartó akciókból.

Nyolc évvel a történtek után a visszatérés közelinek tűnik – az amerikai hadsereg civil személyzete tulajdonképpen már szomáliai földön tartózkodik. Lehet, hogy bosszút forgatnak a fejükben. Amerikai tisztségviselők azt állítják, bizonyítékuk van rá, hogy az országban Al Kaida-telepek találhatók. Bush elnök pedig elrendelte Szomália bank- és telefonrendszerei egyikének, a Barakatnak a bezárását. Ezek a kiváló rendszerek a kormányzat hiányában alakultak ki, és mintegy 300-500 millió dollár közötti összeget kezelnek, amely a külföldön élő szomáliaiak átutalásaiból származik, akik családjaikat tartják fenn belőle. A bezárás hatalmas szenvedést okoz az éhségtől és szárazságtól egyébként is meggyötört Szomáliának. Azt mondják, hogy a Barakatot az Al Kaida használta. Bezárnál egy telefontársaságot csak azért, mert egy bűnöző valamikor azon keresztül telefonált?

Az Al-Itihad-ot, egy szomáliai iszlám mozgalmat Washington szintén “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezőnek nyilvánította és kémrepülőket valamint egy öttagú osztagot küldött a bázisuk megkeresésére. Az Al Itihad a 80-as évek végén és a 90-es évek elején jött létre, reakcióként a Szomáliát széttépő klán-háborúkra. Kapott némi pénzt a szaúdiaktól, és iskolákat valamint klinikákat tartott fenn, de soha nem térítette el a szomáliaiakat a klán-politikától vagy győzte meg őket arról, hogy iszlám zászló alatt egyesüljenek. Az Al Itihad mindig is egy tisztán helyi, szomáliai jelenség volt, mindenféle nemzetközi vízió nélkül. Most pedig hanyatlóban van.

Amerikát az Al Itihad állítólagos terrorista “tevékenységeiről” annak helyi ellenségei, a délnyugati Rahanvein fegyveres klán és az amerikaiak szövetségese, az etiópiaiak informálják, akik ugyancsak az USA kedvenc regionális hatalmának számítanak. Etiópia régóta Szomália fő régióbeli riválisa és külpolitikája mindig is arra irányult, hogy Szomália gyenge és megosztott maradjon. Tavaly, egy hosszúra nyúlt konferencia eredményeként, Szomália olyan közel került egy nemzeti kormányhoz, amilyen közel még sohasem volt. Etiópia azonnal nekiállt támogatni a kormányzat riválisait, olyan erős hadurakat, mint Husszein Aidid, Moham­med Aidid fia, és Mohammed Herszi Morgan, egy háborús bűnös, aki tíz évvel ezelőtt elpusztította Hargeisza városát. Ők és az etiópiaiak azt mondják az amerikaiaknak, hogy az új civil kormányzat “terrorista” kapcsolatokkal rendelkezik, és úgy tűnik, azok hajlandóak is hallgatni rájuk. Klasszikus esete ez annak, amikor az Egyesült Államok szövetségesei azt mondják Washingtonnak, hogy helyi ellenfeleik terroristák.

Az amerikaiak attól félnek, hogy Szomália, nem lévén nemzeti kormánya, az Afganisztánból menekülő Al Kaida fegyveresek mennyországává fog válni. Úgy tűnik, ismét félreértik Szomáliát. Bár nincs nemzeti kormánya, Szomália minden egyes négyzetméterét valamilyen fegyveres klán irányítja. A külföldiek, akikben a szomáliaiak soha sem bíztak, soha nem tudnak egyszerűen letelepedni itt. A klánok által uralt politikán kívül pedig a szomáliaiak üzleti gondolkodásúak, ahogy arra a külföldiek is rájöttek: az elmúlt években sokakat raboltak el közülük és adtak vissza váltságdíj fejében. Oszama bin Laden sem lenne kivétel, főképp ekkora pénzösszeggel a fején.

Több mint egy évtizednyi háborúzás után, a legtöbb szomáliai vissza akarja kapni az országát és az életét. Bár továbbra is mélyen megosztott marad, tényleges harci tevékenység alig folyik Szomáliában. A telefoncégek és az átutalásokra épülő bankok lehetővé teszik az emberek számára, hogy fenntartsák magukat, és idővel felépítsenek egy gazdaságot, amely majd összeköti az összes szomáliait, bizalmat és együttműködést hoz létre, valamint békét teremt. Egy újabb meggondolatlan, rosszul informált amerikai beavatkozás az egész folyamatot megint háborúba taszíthatja.

 

(Fordította: Andor László)

A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a "régi baloldal" és az "új jobboldal" közötti közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia átalakulásának. Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, s újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

A “harmadik út” problémájaként összefoglalt kérdéskör aktualitása ma már egész Európára és határain jóval túlra is kiterjed. A baloldal perspektíváinak szempontjából megkerülhetetlen a kérdéskör komolyabb elemzése.¹

A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a “régi baloldal” és az “új jobboldal” közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia megújulásának.² Nagy-Britanniában, ahol úttörő szerepet játszik a harmadik út eszméje, a kormányon lévő új Munkáspártnak ez az elméleti vagy ideológiai háttere.³ Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje és elkötelezettsége, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, és újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

E formálódó perspektíva elemzésének egyik nehézségét az okozza, hogy nehezen körülhatárolható – nem egy, hanem sok harmadik út eszméje fonódik egybe bizonyos alapvető értékek és ideák révén: ilyen például a jogok és kötelességek hangsúlyozása⁴. Néhány elemző szerint nincs önálló harmadik utas szemléletmód – amit ezen a címen kínálnak, az üres vagy homályos retorika, a stílus győzelme a tartalom fölött, vagy – a legjobb esetben – régről ismerős eszmék átfogalmazása.⁵ Való igaz, hogy a harmadik út fogalmát gyakorta használják retorikus fordulatként, hogy sokszor nélkülözi az elméleti mélységet, mégis komolyan kell vennünk mint a szociáldemokrácia újraértelmezésének eredeti kísérletét. Szorosan kapcsolódik az új Munkáspárthoz, de szélesebb vitát is jelöl, ezért nem szabad azonosítani az új Munkáspárt hivatali ténykedésével.⁶ De még ha a harmadik utat az új Munkáspárt “hivatalos ideológiájának” tekintjük is, akkor – mint minden ideológia esetében – itt is szakadék van egyfelől az eszmék és értékek, másfelől pedig a politikai megvalósulás és fejlődés között.

Ez a cikk kritikai elemzést kíván adni a harmadik útról mint a jóléti állam által megválaszolandó problémák értelmezéséről és a jóléti reform modelljéről vagy programjáról. Munkánk leginkább Anthony Giddens-nek, a harmadik út egyik hangadó képviselőjének új könyvére reagál.⁷ Utalunk továbbá Tony Blair nézeteire és az új Munkáspárt vitájára, s a harmadik út ezen alakváltozatainak egymáshoz való viszonyát is vizsgáljuk majd néhány lényegi területen.

A harmadik út ideológiája – nagy vonalakban – abból a tézisből indul ki, hogy a világ megváltozott, és a jóléti állam szükségképpen reformokra szorul, hogy mai életfeltételeinkhez igazodjon. A szociáldemokrácia megújítása nem azt jelenti, hogy el kell vetni a balközép hagyományos értékeit, hanem hogy új értékeket kell szolgálatába állítani. A jóléti államot már nem lehet a szocializmusért folyó harc részének tekinteni, mivel modern világunkban nincs a kapitalizmusnak alternatívája. Ebből a tézisből kiindulva Giddens azt állítja, hogy a jóléti államnak az “egyszerű” modernizációról a “reflexív” modernizációra kell a hangsúlyt helyeznie, és ezt a hangsúlyeltolódást legjobban azoknak a kockázatoknak a természete jellemzi, amelyekkel a jóléti államnak szembe kell néznie. E cikk szerzője azt állítja, hogy a harmadik út nem veszi tekintetbe a kapitalizmusnak és osztályszerkezetének mint korlátozó és befolyásoló tényezőnek a valódi jelentőségét, amikor a jóléti állam kialakulását és válságát elemzi. Illetve, amikor a harmadik út felismeri e korlátok meglétét, akkor adottnak tekinti őket, nem pedig olyan feltételeknek, amelyeket a baloldali politikának feladata megváltoztatni. Giddens a jóléti állam megreformálására tett javaslatokat azért bírálja, mert nem adnak adekvát választ – a bevallottan – a kapitalizmus által teremtett problémákra. A harmadik út politikájának megvalósítandó értékei e folyamat során újraértékelődnek és jelentősen gyengülnek.

 

A jóléti állam modern követelményekhez igazítása

 

A harmadik utas gondolkodás és politika számára kulcsfontosságú kérdés a jóléti állam jelenlegi “válságának” eredete és természetrajza, valamint a jóléti állam megreformálásának lehetőségei. Giddens nem használja a “válság” kifejezést, de azt állítja, hogy “a különböző országokban eltérő formákban jelentkező problémák, amelyekkel a jóléti államnak ma szembe kell néznie, … az alapoknál keresendők”.⁸ E szemléletből következik, hogy a jóléti állam defektusai nem kötődnek egy adott modellhez vagy rendszerhez, hanem alapvető, közös jellemzői. Mégis, az a modell, amelyre Giddens figyelme irányul, a “keynesiánus jóléti állam”: a harmadik út “megkísérli a szociáldemokráciát az utóbbi két-három évtized során gyökeresen megváltozott világhoz igazítani”⁹. A változásokhoz való alkalmazkodás ugyancsak nagy szerepet játszik az új Munkáspárt fejtegetéseiben – az új politikát az teszi szükségessé, hogy “a megváltozott világ kihívásainak megfeleljünk”.¹⁰ A jóléti állam, mely a társadalmi és gazdasági fejlődés korábbi fázisában keletkezett, már nem felel meg az új körülményeknek. Válságát az okozta, hogy képtelen volt alkalmazkodni a változásokhoz, és válsága abban manifesztálódik, hogy “erőforrásai úgy szerveződtek, hogy egyre kevésbé képes megfelelő válaszokat adni a felmerülő problémákra”.¹¹ A harmadik út várhatóan elvezet majd oda, hogy a jóléti állam képes lesz igazodni ezekhez az új körülményekhez.

Ez az általános megközelítés annyiban társadalom-centrikusnak tekinthető, hogy a jóléti állam válságának okait elsődlegesen a társadalmi és gazdasági kontextus megváltozásában jelöli meg. Ezt az általános megközelítést azonban sokféle irányban lehet meghosszabbítani az alábbi kérdésekre adott válaszok tükrében:

1. Milyen célokat tűztek a jóléti állam elé? Az-e a probléma, hogy az eredeti célok már nem megfelelőek, nem relevánsak, vagy pedig továbbra is lényegiek, de a régi módszerekkel nem lehet őket megvalósítani?
2. Mely körülmények segítették a háború utáni periódusban a szociáldemokrata jóléti állam kialakulását, s mára hogyan fordultak vele szembe?
3. Milyen az új körülményeknek megfelelő jóléti modell, mik a céljai és eszközei?

A harmadik utas megközelítés egyfelől leíró-elemző, amennyiben számba veszi, hogyan változott meg a világ, és normatív alapját egyértelműen szociáldemokrata jellegéből kölcsönzi. A jóléti állam céljai – normákban és értékekben kifejezve – lényegükben azonosak a baloldal (a szocializmus és a szociáldemokrácia) céljaival. A megújulást az hozza el, ha ezeket új eszközökkel akarjuk elérni, és ezáltal újra fontosságuknak megfelelő helyet nyernek új világunkban. A hangsúly tehát a “korábbi célok megvalósításának szolgálatába állított új eszközökre” helyeződik.¹²

A jóléti állam válságának elemzése és a megreformálására tett javaslatok kidolgozása csakis a fő társadalmi elvárások, fékek és érdekek vizsgálatába ágyazva végezhető el. Világos, hogy ebbe beleértendő annak a világnak az elméleti interpretációja vagy jellemzése, amelyben a jóléti állam létrejön, azaz a fennálló társadalmi és gazdasági rendszer természetrajza. Itt most az a kérdés, vajon a harmadik útnak van-e adekvát társadalomelmélete, és különösen is az, vajon a világ változásáról rajzolt képe helyes-e.

A szociáldemokrata gondolatkör a jóléti állam legfőbb célját a társadalmi igazságosság eszméjével írja le. A liberálisabb megközelítés ezt a célt a piaci vagy kapitalista gazdasággal és a munkafegyelem s a munkahelyek megőrzésével összeegyeztethetőnek tekinti, és mintegy kiegészítője annak a törekvésnek, hogy fokozzák a makrogazdaság termelékenységét a keynesiánus gazdasági irányítás segítségével, amelyet eredetileg a gazdasági ciklusok ellensúlyozására és a teljes foglalkoztatottság fenntartására hoztak létre. Itt a társadalmi igazságosságot az állampolgárság alapján határozzák meg, s ennek alapján garantálnak és terjesztenek ki bizonyos társadalmi jogokat. A balosabb szociáldemokrata gondolatkörben a jóléti állam a versenyszellemű és individualista piacgazdaság ellentettje, a munkásosztály harcának eredménye, amit azért folytat, hogy megrendszabályozza és megreformálja (s át is alakítsa) a kapitalizmust. Itt a társadalmi igazságosság meghatározásának alapja az egyenlőség. Ebből következik, hogy sohasem létezett egységes szociáldemokrata álláspont, és a viták lényegi kérdése mindig is a jóléti állam és a piaci vagy kapitalista gazdaság viszonya, a társadalmi igazságosság és a gazdasági hatékonyság kapcsolata volt.¹³ A harmadik útnak mint a szociáldemokrácia megújulási kísérletének értékelésében a kulcspont az, hogy e vita tekintetében milyen álláspontot foglalunk el.

Giddens a jóléti állam három célját nevezi meg:

“Először is, …. olyan társadalmat kell teremteni, amelyben a munkának – ezen az iparban bérért végzett munkát értve – központi és meghatározó szerepe van… Másodszor, … ki kell fejleszteni a nemzeti szolidaritást. … Harmadszor, … a kockázatot menedzselni kell.”¹⁴

Bár Giddens nem beszél közvetlenül a társadalmi igazságosság és hatékonyság kérdéséről, ezek a kívánalmak benne foglaltatnak e három célban. Az első, amelyet máshol Giddens “termelékenységnek” nevez, a jóléti állam hatékonysági követelményét a munka ösztönzése és a munkaerő-piacon való részvétel által emeli be.¹⁵ A második abban az értelemben kapcsolódik a társadalmi igazságosság kérdéséhez, hogy az állampolgári státus erősíti a társadalmi kohéziót a közös társadalmi, valamint civil- és politikai jogok által. A társadalmi részvétel prominens témája a harmadik útnak. A harmadik cél a társadalmi igazságosság eszméjét fejezi, mivel a megfogalmazás az összes állampolgárt érintő kockázatok elhárítására helyezi a hangsúlyt. Ezek főképpen a gazdasági biztonsággal kapcsolatos kockázatok (a jövedelmek értékállóságának megőrzése), valamint az, hogy az alapvető szükségletek kielégítésére szolgáló intézmények (egészségügyi és jóléti, oktatási szolgáltatások) mindenki számára elérhetők legyenek.

Teljesen egyértelmű, hogy ez a három cél szorosan egymásba fonódik. Például ha a kockázatok kezelésére univerzális jogosultságokat és támogatást alkalmazunk, azzal egyben növeljük a nemzeti szolidaritás mértékét, míg egy szelektívebb vagy “célzottabb” rendszer gyengítené ezt az érzelmet. Giddens hangsúlyozza, lényegi kapcsolat van a kockázatok meghatározása és menedzselése, illetve a meghatározó termelési éthosz között, mely utóbbi, úgy tűnik, egyszerre oka és következménye a jóléti államnak. Más szóval, a kockázatkezelés módszere a domináns éthoszon vagy hagyományon belül formálódik ki, s e hagyomány a fizetett munkának központi és meghatározó szerepet tulajdonít a jóléti államban. Az is nyilvánvaló, hogy ez a három cél nem örök. Giddens meghatározása szerint egy adott történelmi kontextusban kiformálódott sajátos jóléti struktúra kifejeződései. Giddens különösen fontosnak tartja a jóléti állam kockázatkezelő szerepét, mert ebben látja a jelen legalapvetőbb változásaihoz való alkalmazkodás tényét – a termelékenység hanyatlását is beleértve. Itt az a kiindulópontja, hogy a kockázat mint olyan is megváltozott annak a hangsúlyeltolódásnak az eredményeképp, amelyet Giddens az első modernizációról a másodikra (vagy az egyszerűről a reflexívre) való áttérésnek nevez. Ezt az áttérést a “külsődlegesből” a “kreált” kockázatra való átlépésként jellemzi. Ezzel lényegében Giddens egyfajta “a hagyomány utáni” társadalmi rendszer kiformálódását elemzi, melyben a “tradíciók mintegy láthatóvá válnak”, és egyre inkább érvényüket vesztik, s ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a társadalmi reflexivitás, mely “az okos emberek világának” képzetét sugallja; okosak azok, akik maguk alakítják életüket a korábbinál sokkal aktívabban.¹⁶

Tehát a harmadik út azt állítja:

1. a baloldal céljai továbbra is központi jelentőségűek a jóléti állam céljainak meghatározása során, de
2. a társadalmi és a gazdasági változások – az egyszerű modernizáció hanyatlása – meggyengítették a megszilárdult demokratikus társadalmi modellt, ezért
3. a jóléti államnak meg kell változnia, ha hatékony kíván maradni a reflexív modernizáció feltételei közt.

 

Kapitalizmus, modernitás és “kockázati környezet”

 

Giddens elemzése beismeri, hogy a kapitalizmus a modernitás alapvető dimenziója, de hangsúlyozza azt is, hogy a “modern világ … nem kizárólag kapitalisztikus”.¹⁷ Olyannyira nem, hogy a modernitásnak négy intézményi dimenziója van, a tőkerendszer mellett a további három a következő: az indusztrializmus mint termelési mód, mely az anyagi természethez való változó viszonyunkat meghatározza; a katonai hatalom és az erőszak eszközei feletti ellenőrzés, és az információ vagy ellenőrzés, mely adminisztratív hatalomhoz juttatja birtokosát.¹⁸

E dimenziók mindegyike “kockázati környezetet” teremt, ami azt jelenti, hogy ezek valamiféle globális “rossznak” vagy válságnak a forrásai, nevezetesen a gazdasági polarizációnak, az ökológiai veszélyeknek, a világháborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. A radikális politikának minden esetben az a feladata, hogy felismerje a lehetséges alternatív társadalmi-politikai formákat, amelyek ellensúlyozhatnák e rossz hatásokat. De Giddens hangsúlyozza, hogy ezt a feladatot nem egyszerűsíthetjük a kapitalizmus elleni harcra.

Giddens a modernitás négy dimenzióját viszonylag függetleneknek tekinti, amennyiben például a militarizmusnak és az adminisztratív hatalomnak megvan a maga dinamikája, és sui generis forrásai a háborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. Giddens helyesen tart ki amellett, hogy ezek a dimenziók nem egyszerűsíthetők a kapitalizmusra, és nem értelmezhetők pusztán a kapitalista fejlődés hatásaiként. Ennek az elemzésnek az a végső következtetése, hogy az az alternatív társadalmi-politikai forma, amely a kapitalizmus helyébe léphet, önmagában nem lesz képes a többi globális probléma megoldására. Ehhez újabb alternatívákra van szükség. Mivel nem a kapitalizmus ezeknek a bajoknak az eredeti forrása, ebből adódik, hogy egy alternatív társadalmi formában is fennmaradnának. “A létező szocializmus” kétségtelenül alkalmatlan volt arra, hogy orvosolja a demokrácia hiányát, a militarizmust vagy az ökológiai katasztrófát. És nincs semmi garancia arra, hogy az “autentikus szocializmus” képes lesz majd e bajokat orvosolni. Ezért tehát e kockázati környezet alternatíváinak keresése nem esik egybe a szocializmusért mint a kapitalizmus alternatívájáért folytatott küzdelemmel.

Ugyanakkor számtalan érv szól amellett, hogy a kapitalizmus erőteljes hatással van a többi dimenzióra és a belőle következő rossz hatásokra. Így például a gazdaságilag erős csoportok általában ellenállnak a demokratikus jogok kiterjesztésének. A kapitalizmus és az indusztrializmus elméletileg teljesen különbözőek, úgyhogy létezhet az indusztrializmusnak kapitalista és nem kapitalista formája, mégis Giddens kétség kívül téved, amikor az ökológiai veszélyek forrását önmagában az indusztrializmusban jelöli meg. Az indusztrializmus mindig meghatározott tulajdonviszonyok közt fejlődik ki, és egyértelműnek látszik, hogy az ökológiai veszélyek mai világunkban a kapitalizmus jellemző vonásaiból fakadnak, mint például a természethez való instrumentális viszony, s a verseny és a profit által motivált termelés expanziójának előtérbe állítása.¹⁹

 

A jóléti állam politikai gazdaságtana

 

A kapitalizmus és a modernitás többi “strukturáló dimenziója” között jelentős hiátus mutatkozik Giddens elemzésében, s ez tükröződik abban, ahogyan ő a jóléti állam kifejlődését és változását kezeli. Giddens elemzése inkább szociológiai, mint politikai gazdaságtani elemzés. Kétségtelennek látszik, hogy a jóléti állam fejlődésének és válságának társadalmi, gazdasági összefüggéseit csak a jóléti állam és a kapitalista gazdaság viszonyában elemezhetjük. Sokféle megközelítése létezik ennek a viszonynak a jóléti állam politikai gazdaságtanából adódó eltérő látásmódoknak megfelelően.²⁰ De jelentőségét könnyen igazolhatjuk általános fogalmakkal. A jóléti állam kialakulása szorosan összefügg a gazdaság működésével, mert a társadalompolitika azokon a bevételeken alapul, amelyeket a magántulajdonosok által irányított gazdasági termelés állít elő s bocsát rendelkezésre az adózás révén. Másodszor, a szociálpolitikának jelentős hatása van a gazdaság működésére. Tény, hogy az effajta gazdasági hatás kimondott célja a szociálpolitikának – függetlenül attól, hogy a szociálpolitika a kapitalista vállalkozások számára kedvező feltételeket akarja-e biztosítani vagy ellenkezőleg, meg akarja változtatni a rendszert. E kapcsolódások következtében potenciálisan nagyon erős gazdasági fékek működnek annak érdekében, hogy szabályozzák az államnak a szociális kiadásokra fordítható bevételeit, illetve a szociálpolitikai beavatkozás hatáskörét és feltételeit. A politikacsinálók strukturális függése a gazdaság működésétől például jelentősen korlátozhatja az adózási és kiadási lehetőségeket, és elősegítheti a kapitalista szektor számára kedvező (vagy legalábbis nem ellene ható) szociálpolitika érvényesülését.²¹

Mint említettük, Giddens a kapitalizmust “kockázati környezetnek” tekinti, azaz szerinte a kapitalizmus a forrása bizonyos problémáknak, különösen a gazdasági polarizációnak, és úgy véli, a radikális politikának az a feladata, hogy ezzel szembeszegüljön. Ebben a kontextusban a jóléti államnak kézenfekvő a szerepe. Ám Giddens adós marad annak elemzésével, hogyan hat a jóléti államra vagy hogyan korlátozza a jóléti államot a kapitalizmus. Két kiemelten fontos dimenzióra kell felfigyelnünk, és ezen a ponton Giddens elemzése összevethető az új munkáspárti állásponttal. A globalizáció a világ egyik alapvető változási formája, és “a globalizáció komolyan vétele” az új munkáspárti politika egyik sarokpontja.²² Ez a nézet, hogy tudniillik a globalizáció valami új, hogy a “világrendszer különbözik a korábbitól”²³, központi problematika az új munkáspárti politikában is. Közös továbbá az is, hogy az új világrendszer következményeit és hatásait alapvetően pozitívnak látják, ugyanakkor összekapcsolják annak felismerésével, hogy a nemzetközi igazgatás és szabályozás új formáira van szükség, például a valutapiacokkal kapcsolatban.²⁴ Ugyanakkor szembetűnő különbség van Giddens és az új munkáspárt nézetei között abban a kérdésben, milyen mértékben korlátozza a globalizáció a hazai gazdasági és szociálpolitikai lépéseket. Az új munkáspárti felfogás szerint a globalizáció alapvetően kívülről ható erő, mely a politikát egészen sajátos irányba téríti el, és a “világosztály” értékeinek feltárására indított kutatás olyan politikát eredményez, amely láthatóan egybeesik azzal a kényszerrel, hogy a versengés színtere a globális gazdaság.²⁵ Egészen egyszerűen, ha a kormányok “meg akarnak felelni a globalizáció igényeinek”, akkor nincs választási lehetőségük a kulcsfontosságú politikai területeken és döntésekben.²⁶ Például Coats és Hay az új munkáspárt azon vélekedésével magyarázzák a Bank of England döntési önállóságát, hogy “a globalizáció kényszeríti a kormányt arra, ne osztozzon a monetáris politika iránti felelősségben”.²⁷ Ugyanez a logika érvényesül a többi politikai területen is a jóléti szférától a munkaerőpiac rugalmasságának kérdéséig. “A globális gazdaságra ismételten mint külső tényezőre hivatkoznak, mely korlátozza a kormányzati beavatkozást általában és a gazdasági biztonságért érzett felelősségét különösen”.²⁸ A globális gazdaságirányítás új formáinak kimunkálása nyilvánvalóan kis jelentőségű probléma az új munkáspárti elméletben, különösen, ha szembeállítjuk azzal, mekkora hangsúlyt kap náluk annak szükségessége, hogy alkalmazkodjanak a globális gazdaság követelményeihez, ami “ott van, kinn”, és amire alig van befolyásunk. Ha az új munkáspárti elmélet a globalizációt külső erőnek látja, akkor azt úgy értelmezhetjük, mint annak a tézisnek az erőteljes megfogalmazását, mely szerint a kapitalista gazdaság erősen behatárolja az állami cselekvés terét.²⁹

Ezzel szemben Giddens sokkal szkeptikusabb a nemzetállamok szuverenitásának és autonómiájának erózióját illetően – “a nemzetállam nincs eltűnőben, és egészében nézve a kormány hatásköre inkább bővül, mintsem zsugorodik a globalizáció előrehaladtával”, bár az államhatalmat gyakran csak külső együttműködéssel lehet gyakorolni.³⁰ Ennek megfelelően Giddens a globalizációt soha sem tekinti külső erőnek, mert hangsúlyozza, hogy a folyamatban az államok aktív szerepet játszanak, és sokkal távlatosabb feladatokat fogalmaz meg a globális irányítás számára, mint az új Munkáspárt. Így, miközben az új Munkáspárt kiemeli a globális rendből eredő külső megszorító hatásokat, és szűk mozgásteret lát a globális irányítás előtt, Giddens úgy látja, több élet van még a nemzeti politikában, és nagyobb aktivitásra biztat a globális rendszer megfékezése érdekében.

Giddens azonban túl messzire megy az ellenkező irányban, amikor nem ad rendszeres képet azokról a valós korlátokról, amelyek a globa­lizáció felől érkező nemzetállamokat körülveszik, mivel az “államoknak manapság a globális korlátok és problémák komplexebb szorításával kell megküzdeniük”.³¹ A globalizáció megváltoztatja a nemzetállamok s a globális szereplők és szervezetek közötti erőviszonyokat a multinacionális korporációk javára azzal, hogy ez utóbbiaknak nagyobb lehetőségük van a kilépésre. De a gazdasági hatalom maga is strukturált és rendszeres, és ebben az értelemben is a nemzetállam ellen hat. Ez nem azt jelenti, hogy az állam akár mint önálló entitás, akár a többi állammal együttműködve erejét veszti, illetve hogy többé már nincs ereje kidolgozni önálló politikát vagy stratégiát a gazdasági vagy társadalmi szférában.

Igaz, Giddens “komolyan veszi a globalizációt”, de nem úgy, mint a gazdasági hatalom problémáját, illetve azt, milyen hatása van e hatalomnak a szociálpolitikára. Úgy tűnik, ennek az az oka, hogy Giddens-t alapvetően a globalizáció mint “korunk társadalmi forradalmának” egyik aspektusa érdekli és különösképpen is mint a társadalmi és kulturális változások motorja, amelynek segítségével végül leáldozik a hagyományok világa, és kialakul a reflexív társadalmi rendszer. Ebben a kulturális és társadalmi kontextusban helyezi el Giddens elsődlegesen a jóléti állam(ok) egész problémakörét, ugyanakkor ez az erőteljes hangsúly elhomályosítja a gazdasági hatalom alapkérdéseinek és a jelenkori globalizálódó kapitalizmus jellegének vizsgálatát.

A jóléti államok problémáinak egy másik gazdasági dimenziója, amelyet Giddens szintén a háttérben hagy, a “fiskális válság” fogalma, az a tézis, hogy a szociális kiadásokat az állam már nem tudja fedezni. E nézet szerint a jóléti állam válsága elsődlegesen a finanszírozhatóság kérdése, következésképpen a megoldás a kiadások ellenőrzésére vagy csökkentésére összpontosít. A fiskális válság körüli kérdések mélyén rendszerint az a probléma húzódik meg, hogy ki fizeti a szociális kiadásokat, illetve kik a kedvezményezettjei. A szociális kiadások akkor lesznek fenntarthatatlanok vagy nem finanszírozhatók, amikor az adóterheket viselő társadalmi csoportok részéről ellenállás mutatkozik, vagy amikor az adózásból és kölcsönből származó növekvő állami bevételeknek ellentétes rendszerbeli hatásuk van. A kormányok dilemmája ekkor az, hogy e negatív tendenciákat keretek között tudják-e tartani a haszonélvezők azon igényeivel szemben, hogy megőrizzék vagy fejlesszék a szociális politikát. A fiskális válság a hetvenes évekkel kezdődően a jóléti állam elhúzódó krízisének lényegi jelensége volt. A baloldali vagy marxista variáns az állam fiskális válságát a tőkefelhalmozás és osztályharc kontextusában értelmezte. Eszerint a “nem produktív” szociális kiadások fenntartása a profit rovására mehet (és/vagy az inflációs nyomást siettetheti), különösen akkor, ha a szervezett, erős munkásmozgalom meg tudja magát védeni a magasabb adózási értékek terhétől azzal, hogy magasabb béreket követel, és a politikai rendszer révén a jóléti programok fenntartását. De az állam dilemmáját fokozza az a tény, hogy a szociálpolitika részben a tőke igényeire adott válaszként alakult ki. Az új jobboldali vagy neoliberális változatban az kap hangsúlyt, hogy fokozott nyomás nehezedik a szociális kiadásokra különböző csoportok részéről. A speciális érdekekhez a bürokraták és politikusok önérdeke járul, akik az adófizetők ellenállásával is szembetalálják magukat.³² Láthatjuk, a fiskális válság problémájával mind a bal-, mind a jobboldal behatóan foglalkozott, és a jóléti állam problémáira adott politikai válaszokat az ésszerű ráfordítás szempontja határozta meg.³³ Az adófizetéssel szembeni ellenállás, vagyis hogy már elértük a legfelsőbb tűréshatárt abban, amit az emberek még hajlandóak adózni, különösen is hagyományos okoskodásnak tekinthető. Az új baloldal, úgy tűnik, kritikátlanul átvette ezt a meggyőződést a konzervatívoktól.³⁴ Így hát, miközben a jóléti reformot mint törvényhozási programjának központi elemét hangsúlyozza, egyúttal hangsúlyozza a harmadik utas koncepciókat (jogok és kötelességek, “továbbképzés, nem segély”) a jóléti állam új modelljének megteremtésében. Az új munkáspárti koncepció ezt a prioritást egyértelműen az államháztartási megszorítások keretében helyezi el. Mert az új Munkáspárt számára a “finanszírozhatóság” kérdése még mindig a jóléti problémák lényegét alkotja.

Ebben a kulcsfontosságú kérdésben Giddens elismeri, hogy valóban vannak problémák egyes országokban bizonyos politikai kötelezettségek (például a nyugdíj) fenntartását illetően, és ezzel az új Munkáspárttól eltérő véleményt fogalmaz meg.³⁵ Giddens-nek minden bizonnyal igaza van – különösen az Egyesült Királyságot illetően – abban, hogy elutasítja azt az állítást, miszerint a jóléti állam problémái elsődlegesen a pénzügyekhez kötődnek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság nagyobb összegeket tudna jóléti politikára fordítani, és gyenge lábon áll az adózási rezisztenciát igazoló általánosítás. Az ország fiskális válságáról szóló tézisekkel az a baj, hogy a közkiadások határait merevnek és objektívnek tekintik: a tőkefelhalmozás csak annyi “teret” enged az állami bevételek révén a reformoknak, amennyit az állam ki tud vonni anélkül, hogy tönkretenné magát a felhalmozási folyamatot, és ez a tér szükségképpen szűkül vagy tágul annak megfelelően, ahogy a felhalmozás felgyorsul vagy lelassul; egyértelmű felső határa van, mennyi adót készek az emberek átadni a kormányoknak a szociálpolitikára. Ám ezek a határok a gyakorlatban bizonyos mértékben alakíthatóak, mert a kulturális normáktól és értékektől függenek, és a politikai küzdelmek segítségével is módosíthatók. Például az ellenállás az adózással szemben éppen annyira a thatcherizmusnak mint ideológiának a terméke volt, mint amennyire a thatcherizmusnak mint közpolitikának a korlátozása. És ez az elmélet továbbél, mert a thatcherizmusnak az új Munkáspártra való ideológiai befolyása szorosan egybekapcsolódott az új Munkáspárt félénkségével.

Így az állam manőverező képességét fiskális téren valóban korlátozzák. Hiszen világos: hogy képes-e a kormányzat növelni az állami bevételeket, attól függ, mekkora a felhalmozás vagy a gazdasági növekedés mértéke; könnyebb a szociális kiadásokat előteremteni jó korszakokban, mint rosszakban. De ezen túl, a közkiadások volumene és iránya befolyással van a felhalmozás ütemére. Ez azt jelenti, hogy a kormányokra nemcsak azért nehezedik nyomás, hogy minimalizálják a kereskedelemre nehezedő fiskális terheket, hanem hogy azokat a kiadási programokat és tevékenységeket részesítsék előnyben, amelyek a felhalmozásnak vagy értékteremtésnek adnak elsőbbséget. Giddens harmadik útról szóló elemzésének az az egyik gyengesége, hogy mindezt figyelmen kívül hagyja. De e hiányosság mellett kiderül, Giddens egyetért az új Munkáspárttal abban, hogy hangsúlyozza az “értékteremtésnek” (felhalmozásnak) mint a jóléti politika központi céljának a szerepét.

 

A szocializmus után?

 

A kapitalizmus az egyik olyan “kockázati környezet”, amellyel kapcsolatban a radikális politika feladata egyfajta alternatív társadalmi-politikai formáció kimunkálása. A harmadik út gondolkodói számára persze ez az alternatíva nem a szocializmus, mivel a harmadik utas politika a “szocializmus utáni” világ igényeinek kíván megfelelni. A szocializmus halálának elmélete azt jelenti, hogy “mint gazdaságirányítási rendszer a szocializmus nincs több锳⁶, és különösen is utal a kommunizmus összeomlására, ami véget vetett a kapitalizmus versus szocializmus globális korszakának. Azt jelenti továbbá, hogy nincs “többé koherens alternatív társadalom a láthatáron”.³⁷ Ebből következik, hogy a jóléti politika többé már nem fonódik egybe a szocializmusért folyó küzdelemmel, a jóléti politika többé nem része egy olyan mozgalomnak, amely a kapitalizmus alternatíváját képező (magasabb fokú) társadalmi formát kíván megvalósítani.³⁸

A kapitalizmus felszámolására irányuló törekvések kifulladtak, “csak az lehet a feladatunk, hogy egy sokkal humánusabb kapitalista társadalmat teremtsünk, amely továbbviszi a baloldali értékeket – az egyenlőség, a szolidaritás, a gyengék gyámolításának eszményét –, és amely felismeri azt a szerepet, amit ennek érdekében egy aktív kormánynak játszania kell.”³⁹ Ezt az álláspontot visszhangozzák az új munkáspárti vitákban: az értékek változatlanok maradnak, de nem valósíthatók meg a régi módszerekkel a mai, megváltozott világban – “új eszközök kellenek a régi értékek szolgálatában”. Eszerint különösen is érvényét vesztette a hagyományos szocialista koncepció a haladó politika képviselőiről vagy hordozóiról – a szervezett, a centralizált állammal szövetséges munkásosztályról.

Az állam új szerepének megfogalmazása – nem a régi baloldal centralizált állama, és nem az új jobboldal minimális állama – a harmadik utas gondolkodás lényege.⁴⁰ A szocializmus halála ebben az olvasatban a jóléti rendszer felülről szerveződött állami modelljének álruháját ölti, és ehhez társul a jelenlegi szocializmusnak a jóléti állammal szemben tanúsított védekező magatartása. Ezért hangozhat el az az állítás, hogy a szocializmus semmivel sem tud hozzájárulni a jóléti rendszer újragondolásához, amivel alkalmazkodni tudna a modern világ támasztotta követelményekhez, mert a szocializmus “konzervatív lett”.⁴¹ Igaz ugyan, hogy a jóléti rendszer elleni támadás a szocialistákat védekező pozícióba kényszerítette, ami aztán tovább súlyosbította a jóléti rendszer elhúzódó válságát az elmúlt negyed században, mégsem vehetünk fel kritikátlan nézőpontot. A jóléti államot valami olyan képződménynek látták, amit érdemes védelmezni, de nem fenntartások nélkül – nagyon jellemző volt a szociálpolitika ellentmondásos, vagy elismerő, vagy elmarasztaló értékelése, amikor a munkásosztály érdekeiből és a szocialista értékekből indultak ki.⁴² A szocialista megközelítés egyáltalán nem jelenti a jóléti rendszer felülről szervezett, “állami” modelljét, hanem éppen ellenkezőleg, a lentről induló kezdeményezések szükségességét, például a beszámoltatás és a demokratikus ellenőrzés hatékony mechanizmusainak kidolgozását. Valójában nem helyes dichotomnak tekinteni a fentről és az alulról kiinduló rendszereket. A fogalmak minden esetben túlságosan homályosak ahhoz, hogy további tisztázásuk nélkül használhatóak legyenek.⁴³ De akárhogyan is értsük a fogalmat, a valódi kérdés az, hogyan lehet a két alapelvet kombinálni – például azt, hogy az egyenlőség egyfelől az ellátás színvonalának vagy a szolgáltatás biztosításának azonos minőségét jelentse, de ugyanakkor ezt hozzá kell igazítani a helyi vagy egyéni igények és körülmények adta lehetőségekhez (és ez alulról szerveződő cselekvést kíván). A legtöbb esetben, mint például a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat biztosította “ellátási szerencsejáték” esetében, a régi típusú jóléti állam korántsem volt eléggé központosított vagy felülről szervezett. Az új Munkáspárt egyik legelső tézise szerint a közszolgáltatások terén centralista megközelítést kívánt alkalmazni, mondván: “az alapokat megfelelően kell lerakni”. Az új Munkáspárt irányultsága – második legfontosabb kérdéskörük – a fokozott decentralizáció, a hatalom áthelyezése az alsóbb szférákba és a “szociális vállalkozók” bátorítása.⁴⁴ A decentralizációt és a vállalkozói magatartást igazolhatja, ha kreatív energiákat szabadít fel, és elősegíti a különbözőség kibontakozását. Az egyenlőségnek a szolgáltatások biztosítására vonatkozó szociáldemokrata célkitűzése azonban könnyen áldozatul eshet, amennyiben a különbözőség valójában csak növeli az egyenlőtlenséget. Ez lehet például a következménye annak, ha az általános középiskolák rendszerét a “speciális iskolák” rendszere váltja fel.

A munkásosztály hanyatlása és ennek következtében az osztályalapú politika megszűnte a szocializmus kimúlásának következménye, és egyben a harmadik út egyik kiemelkedő fontosságú témaköre. A szocializmusnak lényegi eleme volt a nagy, sőt talán meghatározó munkásság megléte, amelynek sajátos érdekei vannak, és képes arra, hogy gazdasági és politikai küzdelemben progresszív társadalmi változásokat teremtsen. A jóléti államot, amelyet Pierson a hatalmi források modelljének nevez, részben legalább lehetett úgy tekinteni, mint a munkásosztály érdekeinek győzelmét “az alulról ható nyomás” révén.⁴⁵ Bár Giddens a kapitalizmus alapvető problémájának tekinti a gazdasági polarizálódást, ezt a jelenséget mégsem elemzi az osztályok közötti munkamegosztás és szembenállás szempontjából. Nála a politikát már nem az osztályok megosztottsága jellemzi – a kétkezi munkásság száma jelentősen csökkent, a politikai magatartás és értékek már nem esnek egybe az osztályhelyzettel, a pártok és az osztályok közötti kapcsolatok megszakadtak.⁴⁶ Ennek következtében a jóléti államhoz sem közelíthetünk már az osztályharc fogalomrendszerével, még kevésbé tekinthetjük a szocializmusért folytatott hosszú távú folyamat részének.

Függetlenül attól, milyen potenciállal rendelkezik még a munkásosztály egysége, fogadjuk el, hogy csak kevés jele van az egységes, többségi munkásosztály létének, és csekély az esélye annak, hogy a közelebbi jövőben kialakul. Pierson szerint “az erőforrások modelljének legnagyobb buktatója az, hogy még a legkedvezőbb terepen is működésképtelennek látszik”.⁴⁷ Ugyanakkor éppen a szociálpolitika területén azt látjuk, hogy nem szűnnek meg az osztályalapokon szerveződő küzdelmek. De ennél is fontosabb, hogy Giddens téved, amikor az osztály fontosságát azonosítja annak képviseletével. Egy társadalmi osztály akár rendelkezik képviselettel, akár nem, az alapvető osztálykülönbség a tőke és a munka között a kapitalista társadalmak lényegi “strukturáló dimenziója” marad, és nem helyes, ha pusztán csak a szegények és a gazdagok közötti szakadéknak vagy a kiterjedt szegénység és társadalmi kirekesztés problémájának tekintjük. Ez a nézőpont figyelmen kívül hagyja az egymással ellentétes osztályérdekek ma is érvényes jelentőségét.⁴⁸ Az osztályoknak ez a konfliktusa továbbra is meghatározza a kapitalizmus fejlődését, és még aktuálisabban a probléma lényegére tapint a jóléti állam céljait és a szociálpolitikai reform számos aspektusát illetően. A minimálbér bevezetését például tekinthetjük a “régi munkáspárti” csomag jelentős elemének, amely most az “új munkáspárti” csomagba is belekeveredett. És annak ellenére, hogy az új munkáspárti politika a “szociális partnerség” fogalmaival ragadja meg a problémát, a minimálbér elveiről és mértékéről folyó vita a szakszervezetek és a munkáltatók között csak az osztályérdekek megnyilvánulásaként értelmezhetők. Ugyanez érvényes a munkások jogi védelmének eszközeire vagy a segélyek mértékének megállapítására. Általánosabban szólva, mivel a szociálpolitika főképpen azzal foglalkozik, hogy kielégítse a munkaerő alapvető szükségleteit megfelelő javakkal és szolgáltatásokkal, sok függ attól, milyen mértékben kezelik a munkaerőt árucikkekként, következésképpen az osztályérdekek szorosan összefonódtak a jóléti állammal. A lényeg az, hogy a szocialista értékek akkor szilárdak, ha osztályérdekekben gyökereznek. Ez a szoros kapcsolat egyben értékmérője a baloldali értékekre alapozott politikának is.

 

A gazdasági polarizációval szemközt – újraelosztás vagy “belefoglalás”?

 

A baloldali (szocialista és szociáldemokrata) politika raison d’être-je a kapitalizmus reformja és átalakítása: a gazdasági hatalommal való konfrontálódás, a piaci erők szabályozása és korlátozása, valamint az egyenlőtlenség csökkentése. A mai világ – bár lehet másképpen is jellemezni – a “kapitalista reneszánsz” és az “újjászületett kapitalizmus” korszaka, nemcsak globális hatása és az alternatívák kimúlása miatt, hanem mert a neoliberális ideológia meghatározó befolyása új életre keltette.⁴⁹ Ezért Marquand úgy véli, “az újjászületett szociáldemokrácia feladata nem más, mint korunk vad kapitalizmusának újra megszelídítése.”⁵⁰

Ez a cél teljességgel hiányzik az új munkáspárti diskurzusból. Nem azt állítjuk ezzel, hogy az új Munkáspárt teljességgel lemondott volna a gazdasági beavatkozás eszközéről, például arról, hogy “tisztességes követelményeket” állítson fel a munkában, vagy hogy megállapítsa a minimálbér összegét, de programjukban ez a kérdés kisebb jelentőségű a rugalmas munkaerőpiac és a piaci erők hasznának problémájához viszonyítva. A piaci erők hatáskörének kiterjesztése és a kormány beavatkozási lehetőségeinek korlátozása – a harmadik út célja.⁵¹ A kapitalizmus a gazdasági dinamizmus vagy hatékonyság forrása, amely a harmadik utas politika szerint kéz a kézben jár majd a tisztességgel vagy társadalmi igazságossággal. A célkitűzés, hogy “tisztesség és hatékonyság” járjon együtt, sokszor mutatkozik – ellentétben a régi stílusú szociáldemokrácia értékeivel – a harmadik út alapértékének. Az az álláspont, hogy a társadalmi igazságosság a gazdasági siker előfeltétele, központi témája volt a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság munkájának, és ezt a gondolatkört az új Munkáspárt is átvette.⁵²

A baloldalon a társadalmi igazságosság eszméje alapján mindig azért harcoltunk, hogy “mindenki egyenlő lehetőséget kapjon”. Most, modern világunkban, a gazdasági szükségszerűség is ésszerűsíti e célt. Ma ugyanis az emberi tőke a lényeges, nem a föld vagy a gép. Ha egyetlen ember képességeit is elvesztegetjük, azzal az egész nemzetet szegényítjük el… A tudatlanság és az alacsony iskolázottság korlátozza egy nemzet gazdagodását, és önmagukban ezek nem egyszerűen megbocsátható hibák. Ma a tisztesség és a vállalkozás valóban kéz a kézben járnak. Ez a modernizációs üzenet lényege.⁵³

Itt a társadalmi igazságosság az egyenlőség eszméjéből következik, ámde annak szűk meghatározása a “lehetőségekből” indul ki, mintha a kapitalizmus, mely úgymond a legkevésbé sem korlátozza a lehetőségeket, ma ténylegesen igényelné, hogy “mindenkinek legyenek lehetőségei”. Sőt, a tudáson alapuló globális gazdaság keretei között, ahol a versenyképesség az emberi tőkén múlik, a társadalmi igazságosság és a hatékonyság boldog párt alkot. Az egyéni szükségletek (több lehetőség) és az üzleti érdekek (fejlett humán tőke) összefonódnak – “a modernizáció legfontosabb feladata az, hogy a humán tőkébe fektessen be: készítse fel az egyes egyéneket és a vállalkozásokat a jövő tudásalapú gazdaságában való szereplésre”.⁵⁴ A humán tőkébe való befektetés a társadalmi kirekesztés elleni hatékony eszköz, és ezt jelenti a társadalmi igazságosság a modern szociáldemokráciában.

Ezzel szemben Giddens sokkal egyértelműbben felismeri, hogy a kapitalizmus a forrása azoknak a problémáknak, amelyeket a baloldali politikának meg kell oldania – az ő terminológiájában a kapitalizmus a modern világ egyik “kockázati közege”, és az a kockázat, amit a kapitalizmus teremt, a “gazdasági polarizáció”, vagyis az egyenlőtlenség.⁵⁵ Amikor Giddens ebben jelöli meg az alapvető problémát, amellyel kapcsolatban a radikális politikának az a feladata, hogy alternatív társadalmi-politikai formát hozzon létre, akkor nyilvánvalóan teljes egyetértésben van a régi stílusú szocializmussal. Továbbá, úgy tűnik, hogy egy kulcsfontosságú régi szocialista értéknek itt nagy szerepe van, és ez az érték az egyenlőség. S a hagyományos szocialista politikának igazán lenne mit tennie az újraelosztás terén. Hogyan is lehetne másképp a szocialista értékeket fenntartani?

Giddens kitart amellett, hogy “az újraelosztásnak nem szabad lekerülnie a szociáldemokrácia napirendjéről”, ennek oka pedig a gazdasági polarizáció káros hatásaiban keresendő, nevezetesen abban, hogy ez a jelenség a társadalmi kohéziót fenyegeti. Ez az esélyegyenlőség fogalmával együtt a fő probléma, mert – ahogy Giddens értelmezi – a “startvonalnál” lehet egyenlőség (ha egyáltalán), de ez a célnál még mindig nagy mértékű egyenlőtlenséghez vezethet, és – ami ennél is fontosabb – a privilegizált egyének a szerzett előnyöket át tudják majd adni gyerekeiknek, ezzel pedig az esélyegyenlőség össze is omlik.⁵⁶ Ezért “az esélyegyenlőség támogatása … továbbra sem teszi szükségtelenné a vagyon és jövedelmek újraelosztását …, mert az életesélyek a generációs váltások során áthelyeződhetnek.”⁵⁷ A fentiekből adódó következmény, “hogy a vagyonadónak napirenden kell maradnia, különösen akkor, amikor az örökléséről van szó”, s ez bizony feltűnően hiányzik az új Munkáspárt céljai közül.⁵⁸ Az újraelosztás másik oka, hogy “mindig lesznek olyan emberek, akiknek szükségszerűen korlátozott lehetőségeik lesznek, vagy akik elmaradnak, amikor másoknak valami sikerül”⁵⁹. Giddens szerint a progresszív adózásnak mint újraelosztási mechanizmusnak továbbra is lényegi szerepe lesz.⁶⁰

Ezen túl azonban azt, hogy az újraelosztás elvének való elkötelezettség mit is jelent a gyakorlatban, nem fejti ki részletesen, és kétségekkel, megszorításokkal bástyázza körül.⁶¹ Ennek pedig az a fő oka, hogy az új Munkáspárt a folyamat végénél várható egyenlőtlenség korlátozásánál fontosabbnak tartja azt, hogy az esélyegyenlőség maximális legyen. A szerző legfontosabb kérdésfelvetése itt az, hogy helyesli a hangsúlyok áthelyezését a “lehetőségek újraelosztásának” javára. Az emberi képességek kiművelésének, amennyire csak lehet, meg kell előznie “az esemény utáni” (munkanélküliséget követő) újraelosztást.⁶² Valóban, noha “a célkitűzéstől eltérően az esélyegyenlőség tipikusan inkább magasabb, mint alacsonyabb egyenlőtlenséget produkál, ahelyett, hogy megpróbálnánk ezeket a következményeket enyhíteni, el kellene fogadnunk őket”.⁶³ Ezért aztán valóban elég gyenge az újraelosztás iránti elkötelezettség. Giddens úgy erősíti fel ezt a hangsúlyeltolódást, hogy kissé tiszteletlenül úgy fogalmazza újra a minőségnek mint releváns szocialista értéknek a jelentését, hogy az újraelosztás módszerét többé-kevésbé kizárja a lehetőségek sorából.⁶⁴ “Az új politika az egyenlőséget mint beletartozást, az egyenlőtlenséget pedig mint kizárást dedfiniálja”.⁶⁵ Ami az új Munkáspártot illeti, a társadalmi igazságosság elválik a célként meghatározott egyenlőségtől, és a társadalmi kirekesztés összefüggéseiben definiálódik.

Hogy vajon a társadalmi kirekesztést valóban meg lehet-e különböztetni a szegénységtől, a válasz meglehetősen bizonytalan az ismert bírálat hatására, hogy t.i. elvonja a figyelmet az egyenlőtlenség tágabb struktúrájától, melynek a szegénység és a kirekesztés csak egy része.⁶⁶ Ez azt sugallja, hogy e struktúra mindaddig legitim, amíg megkönnyítjük a társadalom alján lévőknek a “fősodorba” való beilleszkedését. De a harmadik útról pontosan azért pereg le ez a kritika, mert legitimnek fogadja el a lehetőségek és választások következtében kialakuló egyenlőtlenségeket. Erre gondolnak akkor, amikor arról beszélnek, hogy a támogatások azért szükségesek, mert ezek az esélyegyenlőség alternatívái⁶⁷, illetve “a megtérülő erőfeszítések és felelősségek súlyát” megadják.⁶⁸ Giddens felismeri az önkényes kirekesztés problémáját a társadalom csúcsán és alján is, és azt mondja, a megelőzéshez többek között olyan egyetemes jóléti rendszerre van szükség, amely képes fenntartani az állampolgárok közös erkölcsiségét. De Giddens nem beszél annak a lehetőségnek a korlátozásáról, hogy valaki kívül maradjon a jóléti államon, sem pedig arról, hogy a privilegizáltak felelősséggel tartoznak a társadalom többi tagjának, főképpen az adórendszer révén.

 

Jogok és kötelességek

 

Ezzel szemben a társadalom alján tapasztalható kirekesztettség problémájára adott válaszban erősen hangsúlyos a felelősség kérdése. Való igaz, itt találhatjuk fel a harmadik út központi elvének vitatható jellegét, mégpedig abban a kijelentésben, hogy a jogokat ellensúlyozni kell a megfelelő kötelességekkel vagy felelősséggel.⁶⁹ Ha létezik új, harmadik utas jóléti modell, akkor ez a lényege. Az állam felkínálja a társadalmi igazságosságot – ami a jogok valamiféle elvén alapul –, de az ajánlat nem korlátlan, a jogok nem automatikusak, hanem a velük összefüggő felelősségek teljesítésétől függnek. A társadalmi igazságosság a “társadalmi szerződés” formáját ölti. Ez legnyilvánvalóbban a “jóléti ellátás a munkához jutás érdekében” elnevezésű programban látható, amely arról nevezetes, hogy nem biztosít “ötödik lehetőséget” a függőség fenntartására.⁷⁰ A szociális jogok fogalma, amely mindig is problematikus és bizonytalan volt, ebben a megközelítésben nagyon lejáratódik, mert a jogok itt ténylegesen abszolút jogok maradnak.⁷¹

A jogokról szóló megfogalmazások gyakorta kihagyják vagy körülírják a lehetőségek és a hozzáférés lehetőségének fogalmait. Ez nagyon jelentős hangsúlyeltolódás, mert azokat a cselekvéseket emeli ki, amelyeket az egyes egyéneknek kell megtenniük, ha profitálni akarnak a lehetőségekből, ha a lehetőségeket a gyakorlatban is igénybe akarják venni.⁷² A kormány szerepe ebben az összefüggésben az, hogy sokkal inkább “elősegít”, mint ellenőriz vagy biztosít, “átruházva … az egyes egyénekre …, hogy valódi képességeiket kibontakoztassák”, és “biztosítja nekik a túléléshez és a prosperitáshoz szükséges feltételeket”.⁷³ Az új Munkáspárt céljainak ezt a hangsúly-áthelyezését Levitas egy példával világította meg: “a foglalkoztatási biztonság problémája az új fogalomkörben úgy jelenik meg, mint az a képesség, hogy új munkahelyet találjanak az emberek, nem pedig az egyes munkahelyek biztonságaként… A bizonytalanság már nem úgy jelenik meg, mint a gazdaság és a munkaerőpiac strukturális jellemzője. Sőt, a munkahely biztonságát magának az egyénnek kell megteremtenie.”⁷⁴

 

Kreált kockázat és “önmegvalósítás”

 

Giddens megfogalmazásában “a harmadik utas politika általános célja, hogy átsegítse az állampolgárokat korunk forradalmi változásain.”⁷⁵ Ezek a forradalmak indukálták a modernizáció második hullámát, lényegi sajátosságuk, hogy a hagyományos társadalom végét és a reflexív társadalom kialakulását jelentik. A jóléti állam problémái főképp abból fakadtak, hogy a jóléti struktúra a modernizáció első hullámának igényeihez alkalmazkodott. Abban a világban még a tradíciók diktálták a társadalmi normákat, amiket öröknek tekintettek, és döntő volt a szocializmus céljait és jellemző sajátosságait illetően, hogy a társadalmi és gazdasági élet alárendelődött az emberi ellenőrzésnek. E modellnek központi eleme volt a jóléti állam. Mivel a régi típusú jóléti államot a kockázatok kivédésére hozták létre, Giddens terminológiájával a “külső kockázatok” elhárítására volt képes. A kockázatok ebben a szerkezetben a kiszámítható, előre megjósolható veszélyeket jelentik, és “a társadalmat a kockázatoknak viszonylag stabil elosztása” jellemzi.⁷⁶ A legfontosabb elv szerint a kockázatokat a hagyományok vagy a társadalmi normák irányítják, illetve határozzák meg, és többé-kevésbé sorsszerűeknek kell őket tekinteni. Számos ilyen hagyomány van, amelyek negatívan hatnak a jóléti állam működésére, mint például a nemek szerepével, a fizetett munka fontosságával és meghatározásával és a gazdasági jólét (produktivitás) fogalmával kapcsolatos tradíciók.⁷⁷ A társadalmi normák, mint például a produktivitás, ilyenformán lehorgonyozták a jóléti államot. Az a mély válság, mellyel a jóléti államnak manapság kell megküzdenie, abból ered, hogy korunk tradícióktól elszakadt, reflexív társadalmában ezek a normák meggyengültek. A jóléti államnak a külsődleges kockázatok helyett ma “a kreált” kockázatokkal kell megküzdenie. A mindennapi élet a kreált kockázatot olyan mértékben mutatja fel, amennyire a mindennapok tradíciói elolvadnak – amennyire a természeti és a társadalmi normák tapasztalata egyre jobban veszít “végzetszerűségéből”, és a kockázattal “cselekvően lehet szembeszállni azon kapcsolatrendszer keretei között, melyek reflexív módon szerveződnek”.⁷⁸ A kockázatokat többé már nem lehet előre megjósolhatóaknak és rutinszerűeknek tekinteni, mert átkerültek az egyének aktív döntéseinek a fókuszába, azaz az “élet-politika”⁷⁹ részeivé lettek. Ebben az összefüggésben a szociális élet kiszámíthatatlanná válik, és sikertelenek azok a kísérletek, hogy az emberek ellenőrzésük alá vonják a kockázatokat.

A modernizáció második hullámának kontextusában javasol Giddens egy alternatív társadalmi-politikai formát és a jóléti állam új modelljét. Az általa felvetett alternatív társadalmi-politikai formát a kapitalizmushoz való viszonyában ő a “hiánygazdaság utáni gazdaságnak” nevezi. Ez az elv Giddens munkájában erős ökológiai hangsúllyal kapcsolódik szorosan össze; ez a felfogás egyértelmű ellentéte az új munkáspárti koncepciónak, amely a fő hangsúlyt a gazdasági növekedésre és a jólétre helyezi. De az alternatíva, amelynek feladata a kapitalizmussal mint “kockázati környezettel” való konfrontáció, Giddens értelmezésében problematikus, mert a “hiánygazdaság utáni gazdaság” közvetlenül nem kívánja a gazdasági polarizáció alapproblémáját megoldani. A hiánygazdaság utáni gazdaság meghatározását nem a hiány felszámolásának, hanem a hiánnyal való együttélésnek a gondolata alapján adja meg. Bár nem egy nem fejlődő gazdaságot tételez, mégis hangsúlymódosulást mutat, amely szerint “a gazdasági növekedés többé már nem a legsürgetőbb probléma”, sőt, fellép a gazdaságból eredő profit maximalizálása ellen.⁸⁰ Ez a hangsúlyeltolódás mutatkozik meg abban is, hogy háttérbe szorul a “termelékenység” (productivity) jelentősége, amit korábban domináns éthosznak vagy hagyománynak tekintettek, amely a fizetett munka központi és meghatározó szerepét emelte ki.⁸¹ Ezért “egy hiánygazdaság utáni rendszerben megkérdőjeleződik a fizetett munka és a gazdasági megfontolások befolyása.”⁸² Giddens úgy látja, ez az átmenet már mozgásban van annak következtében, hogy a gazdasági növekedés “károssá vagy egyértelműen ellenkező hatásúvá válik.”⁸³ Így a harmadik utas politika vélhetőleg a társadalmi változások mentén alakul. Ugyanakkor világos, hogy Giddens alternatív társadalmi-politikai formája eloldódik a kapitalizmus alapproblémájától, amelynek megoldására eredetileg szerzője szánta. Ez az alapprobléma az egyenlőtlenség és szegénység, de az alternatíva a növekedés korlátozásával foglalkozik, nem pedig a jövedelmek és javak elosztásával.

A hiánygazdaság utáni forma ideája azért kapcsolódik össze a jóléti reformmal, mert belső logikájából következően elutasítja a jóléti államot, amelyet főképpen a gazdasági jólét és újraelosztás fogalmaival határoz meg. Ennek megfelelően a jóléti állam értelmezésében a hangsúlyok már nem a fizetett munka központi jelentőségére és az anyagi gazdagság és boldogság kapcsolatára esnek, hanem elvont “szerződésekre” és “alkukra”. Giddens a gazdagok és szegények között “hajlandósági alkut” képzel el, amely nem a jövedelmek és javak, hanem a munkaalkalmak áramlásáról szólna. Ez “életforma”-szerződés volna, mely a munkához való megváltozott viszonyt jelentené a gazdagok részéről, a szegények “önbizalmáért, integritásáért és társadalmi felelősségért” cserében.⁸⁴

Ez nem jelenti azt, hogy ne számítana a szegények anyagi helyzete, de a jólét hangsúlya az anyagi fejlődésről az “önmegvalósításra” tevődik át, mindez egy olyan társadalomban, ahol az egyének önmegvalósításának eszközei és feltételei mások kezében vannak. Giddens nyelvén fogalmazva, egy tradíciók utáni, reflexív társadalomban a jóléti ellátás szerepét fokozottan át kell alakítani úgy, hogy felvértezze az egyes embert arra, hogy életdöntéseket hozzon, “a nincstelenek gazdasági támogatásának koncepcióját fel kell váltani az önmagát kibontakoztató egyén koncepciójával.”⁸⁵ Itt “az egyén és a kormány közötti szerződés módosul, mivel lényegi elemmé az autonómia és az önfejlesztés – az egyéni felelősség kiterjesztésének eszköze – válik.⁸⁶ Például a juttatások rendszere legyen egyre önállóbb (az egyén vállaljon erkölcsi kockázatot), és bátorítsa az önálló cselekvést, “az aktív kockázatvállaló magatartást” ösztönző eszközök segítségével, “de ha szükséges, akkor legális kötelezettségek révén.”⁸⁷

 

Pozitív jólét

 

A kreált kockázatra adott reakció – az a kockázat, amelyre reflexív megoldás adandó – így a jóléti állam reformját feltételezi, amelynek lényegi célja a társadalmi igazságosság “startkapujának” és az egyenlő lehetőségek maximalizálásának koncepciója. A kockázatoknak mint kihívásoknak a kezeléséhez szükséges képességek kimunkálása és a kockázatvállalás bátorítása a szegénység és más jóléti problémák megoldására szolgál – inkább a “forrásoknál”, mint az újraelosztással vagy az “esemény utáni” módszerekkel, inkább az okokkal, mint a következményekkel foglalkozva.⁸⁸ Giddens azt javasolja, hogy a jóléti állam elvének helyébe a “társadalmi befektető államnak” kell lépnie, amelynek lényege az, hogy “ahol csak lehet, inkább az emberi tőkébe kell befektetni, mint a gazdasági fenntartás közvetlen biztosításába.”⁸⁹

A lehetőségekre, a lehetőségek beváltására és az emberi tőkére eső hangsúly az új munkáspárti gondolkodás jellegzetessége. Jelen van a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság állásfoglalásában is; négy jelentős javaslatának egyike az, hogy “a jóléti államot biztonsági hálóból a gazdasági lehetőségek ugródeszkájává kell alakítanunk.”⁹⁰ Majdnem ugyanezekkel a kifejezésekkel állapítja meg Blair és Schroeder, hogy “a modern szociáldemokrácia a jogosultságok biztonsági hálóját a személyes felelősség ugródeszkájává akarja alakítani.”⁹¹ A társadalmi igazságosság itt is kézen fogja a gazdasági hatékonyságot, mivel a gazdasági lehetőségek és a személyes felelősség ugródeszkája egyben a gazdaság fokozott versenykészségét és teljesítményét is megdobja. Náluk a jólét és a gazdasági teljesítmény közvetlen összekapcsolása teljesen egyértelmű: “ma pozitív jólétről beszélhetünk, … amely a gazdagság előállításához is szükséges.”⁹² Így az új munkáspárti programnak a munkára, az önmegvalósításra és a részvételre vonatkozó céljait a fizetett munkában való részvétellel és a rugalmas munkaerőpiacok igényeihez való sikeres alkalmazkodással lehet elérni.

 

A szegénység problémáját a gyökereknél kell kezelni?

 

Amikor Giddens a gazdasági támogatás közvetlen módszerével szemben az emberi tőkébe való beruházást és a “lehetőségek újraelosztását” hangsúlyozza, közel áll ahhoz, hogy hamis dichotómiát állítson fel.⁹³ A szegénységet a “gyökereknél gyógyítani” nem alternatívája annak, hogy a szegények anyagi helyzetét meg kell javítani.⁹⁴ Bár Giddens nem utasítja el az újraelosztást, finoman szólva nem lelkesedik érte, és nem is fogalmazza meg pontosan, mi a gyakorlati feltétele annak, hogy számára elfogadható legyen. A továbbiakban azonban kiderül, a szegények anyagi helyzetének javítása mégis szükséges feltétele lehet annak, hogy élni tudjanak a lehetőségekkel, mert például “az elszegényedett segélykérők nem a legjobb alanyai a ’jólét a munkáért’ programoknak.”⁹⁵ Egy másik, ezzel kapcsolatos problémát okoz az, hogy a lehetőségek és az önfejlesztő egyén kiemelése elsiklik afölött a tény fölött, hogy bizonyos csoportok sokkal érzékenyebbek a kockázatokra, mint mások.⁹⁶

A harmadik út elképzelése az “önfejlesztő” állampolgárok alkotta társadalomról látszólag egybeesik a szabadság és autonómia elveivel, amelyek a modern politikai gondolkodás prominens elemei. Az elv lényege, hogy az egyes ember “felelős” saját életéért. De mint megoldás mai világunk jóléti bajaira, inadekvát az a cél, hogy támogassuk azon képességek kibontakoztatását, amelyek révén “a potenciális veszélyeket hasznos kihívásokká lehet átalakítani.”⁹⁷ Nem az a baj, hogy az elképzelés ellentmond a jóléti kérelmezőről mint tehetetlen áldozatról alkotott képnek. Az egyéni képességek fejlesztése és ellenőrzése annak érdekében, hogy az egyén szembenézzen a kockázatokkal és legyőzze őket, a szociálpolitika dicséretes célja (a tudás megszerzésének állami támogatása jó dolog). A baj főképpen az, hogy az önfejlesztés hangsúlyozásával csökken az esély arra, hogy a munkanélküliség és a szegénység ne gyűrje maga alá életünk irányításának képességét; csökkenti az esélyt arra, hogy e képességek valóban kibontakozzanak, hiszen ezek a kockázatok a struktúrából fakadnak. Úgy tűnik, hogy a szegénység és a munkanélküliség súlyos problémái végső soron a “magatartás” kérdésére egyszerűsödnek le. Ugyanakkor az egyes ember akkor tud megbirkózni a “hatékony kihívásokkal”, amikor a kérdéses kockázatokat “személyes bajoknak” lehet tekinteni, de arról nem beszélnek, hogy a struktúrából eredő “társadalmi problémákat” a dolgok természetéből következően nem lehet így megoldani.

Munkájában Giddens az önfejlesztés gondolatát megtámogatja még azzal is, hogy a külsődleges kockázatról a kreált kockázatra teszi át a hangsúlyt. Ez a hangsúly-áthelyeződés egyfelől azt sugallja, a jóléti politikát úgy kell kialakítani, hogy azokat a viszonyokat tükrözze, amelyek között az emberek ma élnek, azaz reflexíve. Eszerint az álláspont szerint az emberek maguk is azt akarják, hogy képesek legyenek életüket sokkal aktívabban alakítani, és a pozitív jóléti politika feladata, hogy ebben segítséget nyújtson az embereknek. Másrészt, a pozitív jóléti politika szerepe az, hogy rákényszerítse az embereket, aktívan küzdjenek meg a kockázatokkal. Ennek a variációnak az a lényege, hogy az embereknek nem szabad azt gondolniuk, a munkanélküliség és a szegénység külső (azaz a rendszerből fakadó) kockázati tényezők, és hogy majd valaki más – az állam – fogja e bajokat orvosolni. Ebben az értelemben az “önkiteljesítés” és az a szólam, hogy “olyan kötelességeink vannak, melyek összhangban vannak jogainkkal”, egyfajta erkölcsi nevelés elemei, melynek célja a magatartás megváltoztatása. Ez a megközelítés egyfelől a kreált bizonytalanságot – amikor a kockázatokat az egyének reflexíve hárítják el – társadalmi változásnak mutatja, melyre az állam reflektál, másfelől pedig állami stratégiának ábrázolja.

Tehát a harmadik út gondolkodói a “lehetőségek újraelosztását” és az “egyenlő lehetőségek maximalizálását” (ezzel a társadalmi kirekesztés kérdését is megoldva) tekintik társadalmi igazságosságnak. Az egyen­lőséget a “belefoglalás” váltotta fel. A társadalmi igazságosság vagy tisztesség a harmadik utas gondolkodók szándékai szerint kéz a kézben jár majd a gazdasági hatékonysággal és versenyképességgel. Abból indulnak ki, hogy a társadalmi igazságosság elősegíti a gazdaság sikereit azáltal, hogy biztosítja az állampolgároknak a tudáson alapuló gazdaság által megkívánt képességeket. Úgy tűnik azonban, jelentős szakadék tátong két elv között: az egyik a hagyományok utáni társadalomban az egyént úgy festi le, mintha életéről sokkal aktívabban, reflexívebben döntene, mint korábban; a másik elv szerint viszont a belefoglalást (társadalmi integrálódást) nagyon szűken, elsődlegesen a fizetett munka révén kell elképzelnünk. Ez utóbbihoz járul a pozitív jóléti politika általános elve, mely alapvető feltétele az új profit termelésének; ezek együtt pedig szintén azt a produktivista ethoszt erősítik, mely minden bizonnyal idejét múlta a hagyományok utáni társadalomban. Finoman szólva, lényegi ellentét feszül azon elvek között, melyek az önkiteljesítés, a “mindenkinek legyen egyenlő lehetősége arra, hogy veleszületett adottságait megvalósítsa” megfogalmazásban vannak jelen, illetve a munkalehetőségek azon sajátos elve között, melynek révén a “belefoglalást” a gyakorlatban elképzelik.⁹⁸ S miután az egész felfogás a kényszer elemét is hordozza, a társadalmi igazságosság nyilvánvalóan alárendelődik a hatékonyság és versenyképesség mindennél fontosabb céljának. Ebből a szempontból nézve, a “jóléti politika a munkahelyekért” nem más, mint aktív proletarizálási politika.⁹⁹ A kapitalizmus szükségletei láthatóan diadalmaskodnak az emberi szükségletek fölött a harmadik út programjában.

A harmadik út politikájának legfőbb hiányossága a kapitalizmus adekvát megértése és analízise. Nyilvánvalóan kiderül ez abból is, hogy elutasítják a strukturális értékkonfliktusoknak és a konszenzusos társadalom megteremtésének szükségességét. Az osztályszerkezet sajátos formáit és az osztálynak mint a politikai mobilizáció alapjának hanyatlását azonosnak tekintik a társadalmi osztályok és az osztályok közötti érdekellentétek eltűnésével. Ezen alapul Giddens elképzelése a gazdagok és a szegények közötti konszenzusos megegyezésről, mely úgy kezeli a pozitív jóléti politikát, mint az ellentmondó osztályérdekek fókuszát.

Másrészt világos, hogy a pozitív jólét és az emberi tőkébe való befektetés nem oldja meg a szegénység és munkanélküliség kérdését a bajok “gyökerénél”. Ha a lehetőségek újraelosztása kiutat jelent a szegénységből néhány ember számára, akkor melegen üdvözöljük e módszert, de az még mindig csak “esemény utáni” megoldás, hiszen érintetlenül hagyja a munkanélküliség és a szegénység strukturális okait. Giddens azon kijelentése, hogy a kockázat természete megváltozott, napjainkban is félrevezető, nem kevésbé, mint az egyszerű modernizáció idején, mert ezeknek a kockázatoknak az eredete a kapitalista társadalom szerkezeti sajátosságaiban gyökerezik.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Hálával tartozom nevük elhallgatását kérő két bírálómnak, akik a cikk korábbi változatához megjegyzéseket fűztek.

² A. Giddens: The Third Way. The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998 (a továbbiakban TW) és ennek folytatása, The Third Way and its Critics, Cambridge, 2000 (a továbbiakban TWC); T. Blair: The Third Way, London, 1998; és “Third Way, Phase Two”, Prospect, 2001. március.

³ Blair azon kijelentésével szemben, hogy a harmadik út “óriási hatással van a világpolitikára” (in Prospect, 2001. március, op.cit.), csak Nagy-Britanniában lett a kormányzó párt hivatalos ideológiája (illetve nem is az egész párté, inkább csak a kormányé). Ezen ideológiának az új Munkáspárttal való szerves kapcsolatát Blair erősítette meg, amikor a lehetséges második kormányzati ciklust így jellemezte: “Harmadik út, második fejezet” (Prospect, 2001. március). Blair valóban aktív szerepet játszott a harmadik út nemzetközi népszerűsítése érdekében, és az új Munkáspárt ténylegesen törekszik arra, hogy újragondolja és újra meghatározza helyét a baloldalon. A harmadik útat azonban nem sikerült egyetemes modellé tenni. Ezidáig legjelentősebb eredménye az a “Közös nyilatkozat”, amelyet Blair és Schröder 1999 júniusában jelentettek meg. Az ideológia fogalma nem kedvelt az új Munkáspárt berkeiben, általában pejoratív jelentése van és rendszerint a “régimódi” és “elavult” jelzőkkel társítják. Ugyanakkor a szociáldemokráciát hagyományosan ideológiának szokás tekinteni, és a harmadik utat a szociáldemokrácia megújulásaként propagálják. Tény, hogy a Prospect-ben publikált cikkében Blair azt állítja, a harmadik út “ideológiailag megújította” a középbalt. Jogosnak tűnik tehát a harmadik utat ideológiának tekinteni.

⁴ S. White: “Interpreting the Third Way: Not One Road, But Many”, Renewal, Vol. 6, No.2, 1998. április.

⁵ Polly Toynbee elveti a harmadik utat, mert “használhatatlan politikai térkép a jelen politikai életben és még kevésbé hasznos a jövendő szándékok kijelölésében. A harmadik út kibúvó az önmeghatározás kötelessége alól.” (Guardian, 2001. február 28.) Toynbee szerint a harmadik út nem más, mint képmutatás vagy az a téves meggyőződés, hogy megkerülhető a választás az első és a második út között.

⁶ Az új Munkáspárt társadalompolitikáját és a harmadik út kritikai értékelését adja M. Powell: “New Labour and the Third Way in the British Welfare State: A New and Distinctive Approach?”, Critical Social Policy, Vol. 20, No. 1, 2000.

⁷ Nevezetesen a TW és a TWC-re. Ezekben a műveiben utal azon témákra, amelyeket korábbi munkájában fejlett ki, Beyond Left and Right. The Future of Radical Politics. Cambridge, 1994 (a továbbiakban BLR).

⁸ Giddens, BLR, p.139.

⁹ Giddens, TW, p. 26.

¹⁰ Labour Party 1997 General Election Manifesto, p. 1.

¹¹ Giddens, BLR, p. 153.

¹² A harmadik út nem más, mint “változatlan értékek és célok, de pragmatizmus az eszközöket illetően” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998).

¹³ Hogy mindig is több szociáldemokrácia létezett és nem volt egységes doktrína, David Marquand fejti ki “Premature Obsequies: Social Dmocracy Comes in From the Cold” in A. Gamble és T. Wright (szerk.) The New Social Democracy, Oxford, 1999.

¹⁴ BLR, pp. 136-7.

¹⁵ A jóléti állam e dimenzióján az “aktív proletarizáció” fogalma értendő (C. Offe, Contradictions of the Welfare State, London, 1984, pp. 92-100).

¹⁶ BLR, pp. 4-7. Ezen tézisek értékelését lásd P. Wetherly, “Socialism and the ’Social Revolutions of Our Time’”, Imprints, Vol. 3., No. 3., 1999.

¹⁷ BLR, p. 100.

¹⁸ BLR, pp. 100–101. Ezt a megközelítést részletesen lásd Giddens: The National State and Violence, Cambridge, 1985.

¹⁹ Lásd P. Wetherly:’Marxism, Manufactured Uncertainty and the Ecological Crisis’, Contemporary Politics, Vol. 5., No. 3., 1999.

²⁰ Eredeti szemléletű áttekintést nyújt C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1998.

²¹ F. Block, Revising State Theory,Philadelphia, 1987, pp. 51–68.

²² Giddens a globalizációt az alábbi rubrikában tárgyalja: “korunk társadalmi forradalmai” a BLR-ben (pp. 78–103), és a TWC-ben (pp. 50–54, 122–162) a globális változást mint a harmadik út politikájának egyik “fundamentumát” tárgyalja.

²³ TWC, p. 122.

²⁴ Giddens hittel vallja, hogy “a gazdasági globalizáció nagyjában és egészben sikeres volt”, és ugyanakkor felszólít a világgazdaság hatékonyabb irányítására, fokozott globális ökológiai tudatosságra, a korporatív hatalom megrendszabályozására, a jóléti politika ellenőrzésére és a nemzetek feletti demokrácia erősítésére (TWC, p. 124).

²⁵ D. Held, “The Timid Tendency”, Marxism Today, November/December 1998.

²⁶ Az új munkáspárt “korábban soha nem tapasztalt mértékben hangsúlyozza, a nemzetközi (valójában globális) folyamatok, nyomások és tendenciák milyen erős korlátot jelentenek, és meghúzzák a politikai lehetőségek határait”. D. Coates and C. Way, “Home and Away? The Political Economy of New Labour”. A tanulmányt a Political Studies Association-ben 2000-ben ismertették. P. 2.

²⁷ Ibid., p. 5.

²⁸ R. Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basingstoke, 1998, p. 113.

²⁹ Bár az új munkáspárti elemzésekben a globalizációt sosem kapcsolják össze a kapitalizmus fejlődésével – soha nem gondolnak “a globalizálódó kapitalizmusra”, és az ilyen megszorítások soha nem adják a kapitalizmus bírálatának alapját.TW, pp. 32, 47-48.

³⁰ TW, pp. 32, 47-48.

³¹ D. Goldblatt et al., “Economic Globalization and the National State: The Transformation of Political Power?”, Soundings, No. 7, 1997, p. 76.

³² A jóléti állam válsága baloldali és jobboldali analízésének áttekintését adja C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

³³ Így a múlt század utolsó negyedében “a nemzetnek az adókból származó és a szociális juttatásokra fordított kiadása … megtorpant … (Ez) jóléti ellátás volt ugyan, de a szelepet rákapcsolták” (H. Glennerster, Walfare with the Lid On, in H. Glennerster and J. Hills, The State of Welfare, Milton Keynes, 1998, p. 308.

³⁴ “A közérdekű kiadások a nemzeti jövedelem egyik alkotórészeként gyakorlatilag elérték az elviselhetőség határát” (Tony Blair és G. Schroeder: “Közös nyilatkozat”, London, 1999. június 8).

³⁵ “Nem annyira a növekvő költségek és a kielégítésükre rendelkezésre álló összegek jelentik a problémát, mert a forrásokat úgy szervezik, hogy azok egyre kevésbé alkalmasak azon problémák megoldására, amelyeket eredetileg meg kellett válaszolniuk”. (BLR, p. 153.) Más szóval nem fiskális válságról van szó, hanem a kockázat természetének megváltozásáról.

³⁶ TW, p. 3.

³⁷ Giddens in A. Giddens és C. Pierson, Conversations with Anthony Giddens. Making Sense of Modernity, Cambridge, 1998, p. 153.

³⁸ Olyan világban élünk, “amelyben nincs alternatívája a kapitalizmusnak” (TW, p. 24).

³⁹ Giddens, idézi a The Times Higher Education Supplement, 1999. október 29.

⁴⁰ “A neoliberálisok össze akarják zsugorítani az államot; a szociáldemokraták történelmi okok miatt azon voltak, hogy kibővítsék. A harmadik út azt állítja, arra van szükség, hogy visszaállítsuk az államot – tovább kell lépni azok véleményén a jobboldalon, ‘akik azt mondják, a kormány az ellenség’, és azokon a baloldali nézeteken is, ‘amelyek azt állítják, hogy az állam a megoldás’, (TW, p. 70). … azért harmadik út ez, mert határozottan túlmegy a baloldal hagyományos, az állami ellenőrzést, a magas adózást és a termelői érdekeket hangsúlyozó álláspontján, de túlhaladja az új jobboldalnak azt a véleményét, mely az állami beruházás, az adózás és a ‘társadalom’ s a kollekív vállalkozás fogalmát elűzendő ördögi kísértésnek látja” (T. Blair, The Third Way, London, 1998, p. 1). Van valami hiperbolikus és karikatúraszerű abban, hogy a harmadik út kivételességét az állam szerepének hangsúlyozásával igazolják – akárcsak abban a kijelentésben, hogy “elutasítottuk azt az elképzelést, hogy a magasabb adózás önmagáért való cél legyen” (T. Blair, Guardian, 1996. november 23). A régi baloldal és az új jobboldal közötti vitát nem lehet arra a kérdésre leegyszerűsíteni, hogy kevesebb vagy több kormány kell-e, mintha csak a harmadik útnak volna fontos, mire is szolgál a kormány. A thatcherizmus legalább annyira igyekezett az államot átstrukturálni, mint amennyire a méreteit csökkentette. És amikor a kormányzat nagyságáról van szó, az új munkáspártnak az az üzenete, hogy túl nagyra növekedett a régimódi szociáldemokrácia időszakában: “az a vélekedés, hogy az államnak kellene a káros hatású piaci hibákat korrigálnia, túlságosan gyakran vezetett a kormányzat hatáskörének és a kormányzatot követő bürokráciának az aránytalanul megnö­vekedett szerepéhez” (T. Blair – G. Schroeder, közös nyilatkozat, 1999 június). Ezt a kijelentést legalábbis nem könnyű megkülönböztetni egy új jobboldali pozíciótól.

⁴¹ BLR, p. 2.

⁴² Lásd például I. Gough, The Political Economy of the Welfare State, Basing­stroke, 1979.

⁴³ Például egy fölülről szerveződő rendszer elméletileg jelentheti a központi szabályozást vagy a szolgáltatások monopolizálását; az alulról szerveződő modell pedig utalhat arra, hogy egyes egyének a piaci viszonyok között fogyasztóként választanak, vagy pedig hogy ezek az egyének a kollektív döntéséek révén gyakorolnak demokratikus ellenőrzést.

⁴⁴ T. Blair, “The Government’s Agenda for the Future”, 2001. február 8-án elhangzott beszéde; és a “Harmadik út, második fejezet”, Prospect, 2001. március.

⁴⁵ C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

⁴⁶ TW, pp. 20/23.

⁴⁷ Pierson, 1999, p. 186.

⁴⁸ Ruth Levitas hasonlóképpen szóvá teszi “a strukturális érdekellentétek tagadását” az új munkáspárti vitákban és a “konszenzuális világ” köszöntését (The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Baringstoke, 1998, p. 114). Mouffe bírálja azt a kijelentést, mely szerint “olyan társadalomban élünk, amelyet már nem a társadalmi megosztottság strukturál … az új munkáspárt által képviselt radikális centrizmus valójában a radikális politika alapelvéről való lemondás: az ellenfél meghatározása” (‘The Radical Centre’, Soundings, No. 9, 1998, p. 13).

⁴⁹ A fogalmakat D. Marquand, ‘Premature Obsequies’ p. 10. cikkéből vettük.

⁵⁰ Marquand, ibid., p. 12.

⁵¹ A Blair–Schroeder-féle Közös nyilatkozat azt követeli, legyen “új gazdasági keret, amelyben a kormány minden tőle telhetőt megtesz a vállalkozások támogatására, de sosem gondolja azt, hogy a vállalkozást magát is helyettesítheti. A piacok alapvető funkcióit a politikai cselekvésnek ki kell egészítenie és fejlesztenie, nem pedig hátráltatnia.” Továbbá “az olyan keret, mely lehetővé teszi a piaci erőknek, hogy megfelelően működhessenek, elengedhetetlen a gazdasági sikerhez.” Ehhez társul még az “áldásos erőfeszítések és felelősség fontosságának” felismerése (azaz, hogy el kell fogadnunk a jövedelmi egyenlőtlenségeket, amelyeket a piac generál a társadalmi piramis csúcsán), és olyan “társadalom megteremtése, amely ünnepli a sikeres vállalkozókat” stb.

⁵² Az Egyesült Királyság “lehet sokkal tisztességesebb és sikeresebb: valóban, …egyszerre kell tisztességesnek és sikeresnek lennie ahhoz, hogy e két törekvés egyike is megvalósuljon”, “nem lehetséges szilárd gazdasági siker nagyobb társadalmi igazságosság nélkül. Egyidejűleg igaz azonban, hogy nem teremthetünk társadalmi igazságosságot egy bizony mértékű gazdasági siker nélkül” (a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, London, 1994, pp. 17-18).

⁵³ T. Blair, Beszéd a szocialista internacionálé konferenciáján, Párizs, 1999. november 8. Hasonlóképpen, a Blair–Schroeder Közös nyilatkozat is a modern szociáldemokrácia kulcskérdésének tekinti, hogy “nemcsak a társadalmi igazságosságért áll ki, hanem a gazdasági dinamizmusért és a kreativitás és innováció fejlődéséért is”. “…mindenkinek joga, hogy egyenlő esélyeket kapjon az életben a vele született képességek kibontakoztatására… És ami helyes etikai szempontból a század 90-es éveiben, az hasznos a gazdaság számára is… A jövő dinamikus gazdaságai azok lesznek, amelyek lehetővé teszik mindenkinek, hogy kamatoztassa képességeit. Vagyis egy ország vagy cég prosperitása csak akkor biztosított, ha minden emberből ki tudjuk hozni a legjobb képességeket, és ez csak akkor történhet meg, ha állandóak és mindenki számára adottak az egyenlő lehetőségek” (Gordon Brown, “Why Labour is Still Loyal to the Poor”, Guardian, 1997, augusztus 2).

⁵⁴ Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat, ibid.

⁵⁵ Giddens véleménye szerint a szegénység és egyenlőtlenség globális méretekben nem írható a kapitalizmus számlájára, “bár aligha kétséges, hogy a kapitalista piacok gyakorta polarizáló hatással vannak a gazdagság és jövedelmek elosztására” (BLR, p. 98).

⁵⁶ Tw, pp. 101–102.

⁵⁷ TWC, p. 89.

⁵⁸ TWC, pp. 101–102. Általában nincs szó az újraelosztásról, a vagyonadóról pedig különösen nem Blair és Schroeder Közös nyilatkozatában (ibid.), sem pedig Gordon Brown dolgozatában, amikor azt tárgyalja, hogy mindenkinek egyenlő esélyeket kell adni “állandó, életen át tartó és a körülményekhez alkalmazott” esélyegyenlőség révén (ibid, 1997).

⁵⁹ TWC, p. 89.

⁶⁰ TWC, p. 96.

⁶¹ TWC, pp. 96–99.

⁶² TW, pp. 100–101.

⁶³ TWC, p. 86.

⁶⁴ Alan Carling, “New Labour‘s Policy: Tony Giddens and the Third Way”, Imprints, Vol. 3, No. 3.

⁶⁵ TW, p. 102; BLR, p. 182.

⁶⁶ A szegénység és társadalmi kirekesztés közötti különbséget tárgyalja Carey Oppenheim, “An Overview of Poverty and Social Exclusion”, in Carey Oppenheim (ed.), An Inclusive Society, IPPR, 1998.

⁶⁷ TWC, p. 86.

⁶⁸ Blair és Schroeder op. Cit. Gordon Brown mint nem kívánatost, elutasítja a kimenetnél elérendő egyenlőséget: “ami az emberek érzékét ma Nagy-Britanniában sérti, nem az, hogy néhányan, akik keményen dolgoztak, meggazdagodtak. Az embereket az bőszíti fel, hogy a körülmények millióktól tagadják meg saját képességeik kibontását…Ezzel az egyenlőtlenséggel kell nekünk foglalkoznunk” (op. Cit.)

⁶⁹ Mint egyik alapelvét, a harmadik út “javasolja, hogy szülessen új társadalmi szerződés azon az elven: “nincsenek jogok felelősségvállalás nélkül”. Akik profitálnak a társadalmi javakból, azoknak ezeket egyfelől felelősen kell használniuk, másrészt cserében vissza kell adniuk valamit a közösségnek” (TWC, p. 52. Lásd még TW, pp. 65-66). “Túl sokáig volt az, hogy az állammal szemben a jogokért támasztott követelés különvált az állampolgári kötelességektől és a kölcsönös felelősség imperatívuszától az egyének és intézmények részéről… A jogok, amelyeket élvezünk, híven tükrözik, milyen kötelességeink vannak: jogok és lehetőségek felelősség nélkül csak az önzés és mohóság melegágyai” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998). “A múltban: … túl gyakran esett meg, hogy a jogok a felelősség fölé emelkedtek, ám az egyénnek saját maga, családja, környezete és a társadalom iránti felelősségét nem lehet az államra áthárítani. Ha elfeledkezünk a kölcsönös kötelezettségek elvéről, akkor a közösségi szellem és a környezet iránti felelősségtudat elhalványul, növekszik a bűnözés és a vandalizmus, és a jogi rendszer is talaját veszti” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁰ “Az új politika, hogy a munkanélkülieknek munkát és továbbképzést kínáljunk, szociáldemokrata prioritás – de mindenkitől elvárjuk, hogy éljen a felkínált lehetőséggel” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷¹ Lásd Raymond Plant, Modern Political Thought, Oxford, 1991. a szociális jogok elvének értelmezéséről.

⁷² A közös cselekvés célja, hogy “felvértezze az egyéneket a lehetőségeik megvalósításához szükséges energiákkal, és ugyanakkor kötelességük teljesítéséhez is hozzásegíti őket” (Blair, Third Way, Second Phase, Prospect, 2001. március). A jogok helyébe a lehetőségek léptek Blair azon kijelentésében, hogy az új Munkáspárt célja, hogy “olyan társadalmat teremtsen, mely lényegéből fakadóan nyitott és érdemeken alapuló”, de amelyhez “a lehetőségek radikális kibővülése járul, mely igazi felelősségvállalással párosul” (beszéd 2001. február 8.).

⁷³ A miniszterelnök beszéde a Szocialista Internacionálé konferenciáján Párizsban, 1999. november 8-án. Az “elősegítő” államot máskülönben az jellemzi, hogy “nem irányít zajosan, hanem serkent” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁴ Ruth Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basinstoke, 1998, p. 120.

⁷⁵ TW, p. 64.

⁷⁶ BLR, p. 150.

⁷⁷ Így például “a kockázat kezelését lehet nagy mértékben külsődlegesként kezelni, ahol… a szerep (nemek) viszonylag stabil” (BLR, p. 169). De ma már a nemek szerepe kérdés lett, megérett az újra meghatározásra, tehát a nemek szerinti régi felfogásra épült jóléti állam anakronisztikus lett. Ehhez hasonlóan, az öregedést külsődleges kockázati tényezőnek tekintették, végzetnek, de ez ma már egyre kérdésesebb vagy “reflexíve elrendelt”.

⁷⁸ BLR, p. 152.

⁷⁹ TW, p. 44.

⁸⁰ BLR, p. 101.

⁸¹ BLR, p. 175.

⁸² BLR, p. 169.

⁸³ BLR, p. 163.

⁸⁴ BLR, pp. 194–195.

⁸⁵ BLR, p. 194. Az önmegvalósító én “olyan embert jelent, aki képes a potenciális veszélyeket hasznot hozó kihívásokká átformálni”, aki a kockázatot “aktív kihívásnak tekinti, melynek önmegvalósítás a jutalma”, és nem jelent olyan embert, aki azt várja, más oldja meg helyette a problémát (BLR, p. 192). Ehhez kapcsolódóan Giddens javasolja egyfajta “generatív politika kidolgozását…mely megengedi az egyéneknek és csoportoknak, hogy bizonyos dolgok bekövetkezhessenek” (BLR, p. 15), valamint javasolja ebből következően “az egyenlőség generatív koncepcióját” (BLR, p. 182). Ez utóbbi “kevésbé alapulna az anyagi javak rigorózus elosztásán, sokkal inkább az irántuk való közömbösségen” (BLR, p. 191).

⁸⁶ TW, p. 128.

⁸⁷ TW, p. 122.

⁸⁸ Azzal, hogy elutasítja a kimeneti egyenlőséget a “lehetőségek folyamatos és elfogadható egyenlőségének” javára, Gordon Brown azt hangsúlyozza, hogy “az egyenlőséget elsődleges elvként kell kezelni” és “a szegénység okait kell megszüntetni … nem egyszerűen a következményeit” (Guardian, 1997. augusztus 2.).

⁸⁹ TW, p. 117. “A jóléti állam helyébe a társadalmi befektető államot kell állítanunk, mely a pozitív jóléti állam kontextusában működik” (ibid.).

⁹⁰ A Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, Vintage, 1994, p. 1. Ugyancsak itt “egy intelligens jóléti államnak … alkalmassá kell tennie állampolgárait az önfejlesztésre és az ön-támogatásra. Nem kinyújtott kezet, hanem felemelő kezet kell nyújtania” (pp. 7–8).

⁹¹ Közös nyilatkozat

⁹² TW, p. 117.

⁹³ Ruth Lister, “From Equality to Social Exclusion: New Labour and The Welfare State”, Critical Social Policy, No. 55. 1998

⁹⁴ A harmadik utas terminológia szerint az élelmiszersegély még életfontosságú, ennél többet már ki kell érdemelni.

⁹⁵ Lister, 1998, op.cit., p. 219. A gyermekszegénység ugyancsak útját állja az oktatási lehetőségek kibontakozásának.

⁹⁶ “Aligha mondunk újat azzal, hogy azok, akik a modern munkaerőpiac és családi élet fő kockázatait viselik, például a munkanélküliséget, az elvált szülői státust, általában elszegényednek … A kockázat ilyen módon néhány embert súlyosabban érint” (Peter Taylor-Gooby, “Opportunity’s Knocks”, Guardian, 1999. szeptember 27).

⁹⁷ BLR, p. 192.

⁹⁸ Brown, Guardian, 1997. augusztus 2.

⁹⁹ Offe, op. cit.

Az iszlámhoz kötött terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. A kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben azonban mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg.

1. Iszlám kontra nacionalizmus

 

Az iszlám vallás a moszlim hívők közössége, az umma tagjainak nemzetek feletti, integrátor tényezője. Különös jelentősége van ott, ahol nem alakultak ki egységes nemzetállamok, de a soknemzetiségű mesterséges államok (Irán, Afganisztán, Pakisztán, Indonézia stb.) közös nevezője is, s összekötő kapocs, ahol mesterséges politikai határok egységes nemzetet szakítanak szét (arab országok). Van, ahol az iszlám gondolkodók a modern nacionalizmus előfutárai (Dzsamaleddin Afghani, Mohammad Iqbal), máshol a modern kisnacionalizmusok ideológusai vallási kisebbségek tagjai, így az arab nacionalizmus eszmerendszerének kimunkálói, Michel Aflaq és társainak többsége keresztény, Musztafa Kemál “Atatürk” szaloniki zsidó, a perzsa nacionalizmus előfutárai zoroasztriánusok, a kurd nacionalisták közül sokan figyelemre méltó módon az iszlámból kitaszított “ördögimádó” jezidita szekta tagjai voltak.

Az iszlám maga is a nacionalizmus megnyilvánulása ott, ahol a nemzetté válás nem annyira fejlett, hogy nacionalista megnyilvánulásokban mutatkozzon meg (a nemzeti kultúra, nyelv ápolása stb.), vagy nem képes a szűk politikai keretek között az idegen befolyás ellen védekezni. Az iszlám hívők közössége, az umma nemzetekfelettisége szemben áll a nacionalizmussal, ám az iszlám előretörése számos országban, régióban mégis a nacionalizmus egy megnyilvánulási formája, illetve regionális szövetség keresése olyan problémákra, amelyeket az adott hatalmi csoport nem képes megoldani a nemzetállam politikai határain belül. Az iszlám és a nacionalizmus ellentmondásos, egymást feltételező, kiegészítő és egymást tagadó kapcsolatban áll. Az iszlám a nacionalizmus politikai ellenlábasa, ugyanakkor a vallás a nemzeti identitás attributuma és kifejezési módja, a nemzeti érdekek kifejezője, mégpedig a hívők közösségének nemzetek feletti egyetemlegessége révén, nemzetközi összefogással, “internacionalista” módon. A moszlim országokban így jön létre az umma szupra-nacionalizmusából a radikális politizált iszlám militánsai, a terroristák internacionalizmusa.

 

2. “Civilizációk háborúja”?

 

A terrorizmus okát sokan kultúrák és vallások ellentétében látják. Mindezek a nacionalizmus vetületei, valójában csak a felszínt érintik, a kulturális, a vallási, a nemzeti köntösben mélyebb, szociális, politikai, stratégiai ellentétek húzódnak meg. Vallási köntösben azon régiókban manifesztálódnak a mélyebb ellentétek, ahol nem fejeződött be a nemzetté válás, vagy ahol egyfajta nemzeti, etnikai asszimiláció ment végbe, s így a nemzeti identitás kapaszkodója az anyanyelv vagy a nemzeti kultúra helyett a vallás lett (pl. Észak-Írországban).

Az iszlám világban létezik a pán-iszlamizmus nemzetekfelettisége, s a helyi kisnacionalizmusok ellentéte, ez azonban feloldható ellentét, nem létezik viszont kultúrák és vallások közötti feloldhatatlan antagonizmus. Huntington elméletének vulgár-interpretációja, amely a legújabb-kori történelem és korunk alapvető társadalmi folyamatainak magyarázatát a “civilizációk harcában”, az eltérő kultúrák és vallások összeütközésében látja, nem helytálló. E leegyszerűsített gondolat veszélyes, nem-létező ellentéteket konstruál népek és kultúrák között, miközben valódi, társadalmi, gazdasági, geostratégiai ellentéteket negligál vagy elködösít. Kiindulópontjában felcseréli az okot és okozatot, “etnicizálja” a történelmet és a politikát, abból kiindulva, hogy a történelmet eszmék, vallások és kulturális hagyományok mozgatják. Huntington az új ellenségkeresés részeként az egyes civilizációkat, így az iszlám világot mint potenciális ellenséget állítja szembe a nyugati civilizációval. E gondolat fő veszélye abban rejlik, hogy vallási-kulturális, esetleg katonai síkon élezi ki azokat az ellentmondásokat, amelyek a világrendszer centruma és perifériája között fennállnak. Ez az eszmerendszer elkerülhetetlen háborút sugall – a valóságos problémák megoldása nélkül.

 

3. Új bipolarizáció

 

A bipoláris világrend felbomlása után az egyedül maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok nem képes ellátni azokat a funkciókat, amelyeket korábban a Szovjetunióval közösen gyakorolt a világ eltérő és jól körülhatárolt részein. Nem maradt olyan hatalmi erő, amely korlátozhatná a multinacionális vállalatok világuralmát, ami viszont feltételezi az Egyesült Államok egyetemleges hegemóniáját. Az enyhülési szakaszokkal tagolt hidegháborús egyensúly az 1970-es évektől fokozatosan megbomlott az olajárrobbanást követő intenzív tőkebeáramlás, a neoliberális gazdasági stratégia, a korlátlan kereskedelmi szabadság miatt kibontakozó adósságválság, a cserearányok megromlása, a periféria elszegényedése, a jelentős munkanélküliség, az éhínség megjelenése révén. Ezek a jelenségek felbukkantak a centrum-országokban is, amelyekben a “jóléti állam” számos jótéteményét szintén feláldozták “a tőke szabad áramlásának” oltárán. Mindez ugyan számos termelési ágazatban extraprofitot eredményezett, de szociális következményei 1990-re a világ sok régiójában katasztrofálissá váltak. A válságjelek nyilvánvalóak: kiterjedt éhínség, genocídiumokkal tarkított helyi háborúk, és a nemzetközi joggal ellentétes megtorló akciók (Oroszország csecsenföldi háborúja stb.).

A helyi és regionális burzsoázia és középosztály szignifikáns része szembe került a globális kapitalizmus által életre hívott, nem egyenlő feltételeket kínáló konkurencia-harcban a multinacionális nagytőke meghatározó csoportjaival. Ám a nyugati demokrácia mint egyetemes igénnyel fellépő uralmi forma, még azelőtt meggyengült, hogy világméretekben megszilárdult volna. A Szovjetunió és szövetségi rendszere összeomlása óta a világrendszer kevésbé biztonságos, irányíthatósága kétséges, az ENSZ szerepe megkérdőjeleződött. A nemzetállamok gazdasági meggyengülésével párhuzamosan a világrendszer szinte minden régiójában óriási társadalmi igények jelentkeztek a biztonság és a létbiztonság visszaállítására. Eközben a politikai baloldal meggyengült és átrendeződött az egész világon, arculata, céljai megváltoztak, a növekvő társadalmi elégedetlenség kifejezésére, “levezetésére” világméretekben egyre inkább az új, radikális jobboldal vagy az annak megfelelő radikális extremizmus, a politizált iszlám mind szélsőségesebb irányzatai tesznek kísérletet. A radikális baloldal egye szűkülő bázisú csoportjai pedig radikalizálódnak, s maguk is terrorszervezetekké válnak (PKK, az iráni Mudzsahedin-e Khalq, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért stb.)

Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok politikai elitje mind technikai, mind katonai, mind pénzügyi téren hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez a Balkánon, a Közel-Keleten, Pakisztánban és Afganisztánban, sőt magában az Egyesült Államokban is, amelyek az iszlámra hivatkozó terrorizmus felemelkedésében szerepet játszottak. Ez különösen igaz Afganisztánra, ahol mind a mudzsahedeket, mind az arab és más országokból érkező nemzetközi zsoldosokat az Egyesült Államok szervezte meg, képezte ki és látta el pénzzel, fegyverzettel a Szovjetunió elleni harcban. Az USA hívta életre elsősorban rendcsinálásra, a megépítendő kőolaj- és földgáz vezetékek védelmére a tálibok mozgalmát is, mikor a mudzsahedek uralma következtében 1992–96 között az országot a káosz és széthullás fenyegette. Ám keveset magyaráz meg az Egyesült Államok felelősségének leegyszerűsített teóriája. Valójában arról van szó, hogy a világrendszer új, mintegy negyedszázados múltra visszatekintő működése segíti elő a szélsőséges mozgalmak megerősödését, a különböző típusú terrorizmust, benne a vallási ihletettségű terrorizmus példátlan borzalmait Algériától az Egyesült Államokig.

Különböző elméletek láttak napvilágot arról, hogy mi váltja fel a megszűnt bipoláris világrendet. Születtek multipolarizációs elméletek, az egységes politikai és gazdasági centrum (az Amerikai Egyesült Államok) vezetésével végbemenő globalizációs teóriák, továbbá a centrum-periféria és az Észak-Dél ellentét mentén kikristályosodó neo-bipolarizációs koncepciók.

A politikai iszlám radikalizálódásának egyik oka kétségtelenül az új bipolarizációs trendekben rejlik. Az iszlám országok többnyire poszt­koloniális társadalmak, beleértve a posztszovjet moszlim köztársaságokat, és az Orosz Föderáció moszlimok által lakott területeit is, amelyek gazdasági kötődése az anyaországokhoz igen erős. Torz infrastruktúra jellemzi őket, nem sikerült e gazdasági kötődés elvágása, következésképpen saját gondjaik tetézéseként súlyosan hatnak rájuk a volt anyaország bajai, ipari ágazatok bukása, a munkanélküliség. Mindezt súlyosbítja az iszlám országokra jellemző magas demográfiai ráta.

 

4. Modernizációs kísérletek, modellek kudarca

 

Az új világrend az egykori gyarmati országok számára – kivéve a kőolaj-termelő országok egy részét – kevés pozitív hozadékkal járt. Az iszlám radikalizmus a világgazdaság perifériájára szorult milliók vélt vagy valós érdekeit fogalmazza meg közérthető nyelven.

A politizált iszlám reneszánszának oka a modernizációs modellek bukása, a modernizációs kísérletek felszínes és torz volta. Osztályszerkezet helyett könnyen marginalizálódó, amorf tömegek jellemzik ezen országok társadalmát. Nincsenek meg a társadalomban azok az osztályok, rétegek, amelyek a modernizációt következetesen végbevinnék. Ebből adódóan jelentős a hadsereg szerepe. Az antikolonialista harc, vagy a nemzeti függetlenség kivívásának átmeneti össznemzeti konszenzusa hamarosan felbomlik. Ehhez a jelenséghez a periférián geopolitikai problémák járulnak. Számos államban mind a gazdasági, mind a geostratégiai globalizációs kísérleteket neokolonialista kísérletként élik meg, s megkísérlik ellenük újrateremteni az antikolonialista vagy függetlenségi harc mítoszát.

A világ perifériáján a gyarmatosítás elleni harc következményeként is olyan politikai mozgalmak emelkedtek fel számos iszlám országban (Egyiptom, Algéria, Dél-Jemen, Szíria, Irak), amelyek sajátos “szocialista orientációt” hirdettek meg az 1950-es és 60-as, sőt a 70-es években. Ennek égisze alatt nagyszabású társadalom-átalakító terveket, nem ritkán utópisztikus perspektívákat fogalmaztak meg, amelyek számos ok folytán az 1980-as évek elején enyésztek el véglegesen. Ezeket a kísérleteket a Szovjetunió és Kína támogatta, ám ők elsősorban saját hatalmi érdekeiknek megfelelő berendezkedést, a gyarmati uralom vagy a nyugati modell után újra idegen modelleket kívántak létrehozni.

Ez történt Afganisztánban is. A mesterségesen létrehozott ütközőállamban, a soknemzetiségű Afganisztánban a Hindukustól északra, illetve délre húzódott a hagyományosan orosz, illetve a brit, majd az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei érdekövezeteinek határa. Ezt az igen érzékeny geostratégiai egyensúlyt először Daud köztársaságának nyugati típusú modernizációjú kísérlete billentette meg, majd a szocialista orientációs modernizációs kísérlet révén a két világrend látványos konfrontációja során utóbbi is csúfos kudarcot vallott. A “szovjet imperializmus” Afganisztánban jutott végső válságba a harmadik világban addig követett politikájával.

A 2001. szeptember 11-ei, az Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadás-sorozatot követően október 7-én az Egyesült Államok és szövetségesei megindították a légi hadműveleteket Afganisztán ellen. A deklarált cél a merényletekért mindenekelőtt felelősnek tartott Oszama Bin Laden kézre kerítése, nemzetközi terrorista- és zsoldos-szervezetének, az Al-Kaidának felszámolása, ezen szervezetnek az országon belül teret és lehetőséget nyújtó afganisztáni tálib rezsim felszámolása – mindez a nemzetközi terrorizmus ellen meghirdetett globális harc keretében.

Rácáfolva a történelmi, földrajzi, politikai és haditechnikai kételyekre, az Amerikai Egyesült Államok villámgyors győzelmet aratott a tálibok felett. Légierővel és más katonai, felderítési, távközlési és fegyverzeti csúcstechnológiával még egy ilyen furcsa, csaknem lehetetlen háborút is sikerült megnyerni. Nemcsak az történt, hogy a világ legerősebb hatalma legyűrte a világ egyik leggyengébb államát, hanem a gondosan, a körülményekhez tervezett akciósorozat megfosztotta a védekezés reális lehetőségétől az ellenséget.

Katonapolitikai tekintetben a háború a szeptember 11-ei terrortámadásra adott lehetséges leghamarabbi válaszlépés volt, ám mivel kényszerlépés, nem a politikai alternatíva kimunkálása történt meg először. A hadműveletek nyomán politikai vákuum keletkezett, amelyet kétségbeesett diplomáciai erőfeszítéssel próbálnak meg betölteni. A háttérbe szorult, 1992–96 között levitézlett korábbi mudzsahed-szervezetek siettek gyorsan kitölteni a politikai és katonai űrt. Ezek visszaszorítása, a politikai rendezést kísérő belharcok alkotják majd e háború második szakaszát, s nem a terroristák utáni hajtóvadászat, mert az afganisztáni hadszíntereken az ugyanolyan gyorsan le fog zajlani, mint maga a hagyományos eszközökkel vívott háború. A harcok szub-regionális, lokális szintre redukálódva, vagy éppenséggel kiújulva segítik majd elő a politikai tisztulást. Egyelőre azonban úgy tűnik, az összes korábbi ellentét kirobbant, a leginkább szubnacionális társadalmi struktúrákban, törzsi-nemzetségi és etnikai arculatot öltve jelennek meg.

Afganisztán a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben az “állatorvosi beteg ló” – az afganisztáni válságban a terrorizmus minden oka megtalálható. Afganisztán nagyhatalmi érdekek igen érzékeny geopolitikai törésvonalán létrehozott soknemzetiségű ütközőállam, amely a gyarmatosítási törekvések ellen izolációval védekezett, következésképpen a világ egyik legzártabb és legarchaikusabb társadalomszerkezetével rendelkezik, ahol nem történt meg az egységes nemzetté válás. Etnikai sokszínűség jellemzi, nem tudott megerősödni a központi hatalom, divergens helyi hatalmi központok funkcionálnak.

Afganisztánban a külföldi beavatkozás eredményeként nem nyugati modell alakult ki, hanem a “szocialista orientációs” kísérlet, s e nyílt beavatkozás nem gyarmatosítás volt, hanem katonai intervenció. Ám mind a nyugati, mind a “szocialista orientációs” modell megbukott, s az iszlám út is zsákutcának bizonyult. Afganisztán a bipoláris világrend idején a kelet-nyugati szembenállás ütközőpontjában helyezkedett el, ma pedig az Észak-Dél szembenállás egyik sarokköve, távol a világgazdasági és politikai centrumoktól, a perifériák perifériája, amely mágnesként gyűjti a periféria országainak peremre szorult csoportjait. Afganisztán mint pangó tűzfészek is predesztinált volt arra, hogy a terrorizmus melegágya legyen. Ez a pangó tűzfészek úgy keletkezett, hogy az egyik rivális fél a szembenálló nagyhatalmi érdekek geostratégiai törésvonalán erőszakkal felborította az akkori ingatag egyensúlyt, a másik fél pedig erőszakkal próbálta meg visszaállítani a status quot, de ehelyett csak a káosz konzerválódott. Senkinek sem volt bátorsága mindmáig nyílt katonai intervenció formájában ismét beavatkozni, hiszen ez a konfliktus esetleg harmadik világháborús eszkalálódásához vezetett volna.

A mostani háború szükségességéhez nem fért kétség. A közép-ázsiai köztársaságok óriási szénhidrogén készleteit kellene Afganisztán földjén át, az iráni vezetékekkel szembeni alternatív vezetékeken és útvonalakon kivezetni a világpiacokra.

Az Egyesült Államok fegyverezte fel és látta el anyagi forrásokkal a különféle mudzsahed csoportokat és segített kialakítani politikai szervezetüket. Velük egyidőben Oszama bin Laden arab zsoldosait is az Egyesült Államok fegyverezte fel és képezte ki. Miután a mudzsahedek kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak, s nem lehetett segítségükkel megvalósítani a stratégiai célkitűzéseket, az Egyesült Államok új erőt hozott létre – pakisztáni részvétellel –, a tálibokat. A tálibok ugyan helyreállították az ország területi integritását és a közbiztonságot, ám a katonai rendcsinálásra teremtett szervezet a politikai kormányzásra alkalmatlannak bizonyult. Annál is inkább, mert a tálibok megszervezését és felügyeletét az USA ráhagyta a pakisztáni ISI-re, amelyben felülkerekedtek az iszlám fundamentalista elemek. Az ISI laza ellenőrzése és politikai részrehajlása lehetővé tette, hogy a kemény vonalas régi mudzsa­hedek visszahívják Afganisztánba Oszama bin Ladent és zsoldosait. Ezek külön-külön és együttesen behatoltak a tálib struktúrákba, majd kisajátították azokat. Nem a tálibok fogadták be Oszama bin Ladent, hanem annak szervezete telepedett rá a tálibokra.

A szeptember 11-ei terrorcselekmények előtt az amerikai kormány intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, s ezért féken tartotta az FBI szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítését célzó akcióit. A Clinton-éra alatt megkezdett tárgyalások célja nem csupán Oszama bin Laden kiadatása, hanem egy békés, az országot stabilizáló afganisztáni átmenet elfogadtatása volt. A Bush-adminisztráció hatalomra kerülésével a színfalak mögötti alkudozás új lendületet kapott: a republikánus amerikai elnököt körülvevő olajipari lobby egy Afganisztánt átszelő vezeték érdekében igyekezett Washingtont rávenni arra, hogy a háború helyett a tárgyalóasztal mellett egyezzen ki a tálibokkal. Az FBI kezét megkötötték az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai Amerika-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban, amit nemcsak az Öböl-menti monarchiákkal, különösen Szaúd-Arábiával fennálló kiváltságos viszony megőrzése, hanem az amerikai diplomácia által a tálibokkal – részben Pakisztán, s más szomszéd államok bevonásával – folytatott titkos együttműködés is indokolt. Az amerikai olajlobby már a Clinton-éra alatt szerette volna stabilizálni Afganisztánt, s ebben a tálib rendszerre tett, ám 1998-tól világossá vált: a szemben álló afgán felek egyike sem képes felülkerekedni. Az olajipari terveket keresztülhúzó káosz elkerülése végett Washington olyan egyezség létrehozásán fáradozott, amely a térségben érdekelt valamennyi kulcsszereplő – Oroszország, Irán, Pakisztán, India és Kína – számára is elfogadható. Fordulatot 1998 augusztusa, a bin Ladennek tulajdonított kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni robbantásos merényletek hoztak. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a táliboknak.¹

A Bush-csapat hatalomra kerülésével az események felgyorsultak. A tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett. 2001 tavaszán, vagyis jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetették, hogy a Rómában élő volt uralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ segédlettel intenzív tárgyalások folytak Rómában, Cipruson, Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést a 2000 júniusában afganisztáni különmegbízottnak kinevezett Francesco Vendreltől.

A washingtoni kormányzat az USS Cole hadihajó ellen 2000 októberében elkövetett merénylet után választás elé állította a tálibokat: ha kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, új Marshall-segélyt, ha nem, szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a szaúdi milliomosnak nem volt nehéz meggyőznie a tálib vezetést: ne gondolják, hogy az ő kiadatásával megússzák, előbb-utóbb velük is végezni fognak.² A tálibok végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő zöld jelzésre vártak.

Számos iszlám országban a hatalmi elit számára a sikeresnek látszó nyugati orientáció hozta meg hatalmuk megszilárdulását anélkül, hogy képesek lettek volna hozzájárulni régiójukban az elmaradottság és a pauperizáció visszaszorításához (Szaúd-Arábia, ilyenné vált Egyiptom Gamal Abdel Naszer halála után). Az 1990-es években Délkelet-Ázsia és Afrika országaiban radikálisan romlott a helyzet (Pakisztán, Malajzia, Indonézia válsága, válság a dominánsan katolikus, de jelentős moszlim kisebbséggel rendelkező Fülöp-szigeteken, Szomáliában stb.).

Az 1990-es években a moszlim országok többségében konzervatív-tekintélyuralmi rendszerek működtek, olykor nyílt katonai diktatúra formájában, mint például Pakisztánban, az éhező atomhatalomban, amely amerikai közreműködéssel uralomra segítette a nála is szélsőségesebb tálibokat Afganisztánban. Szíria síita kisebbségi vezetése, akárcsak a közel-keleti marxista színezetű, korábban szocialista orientációs pártok, az iráni iszlám radikalisták védőszárnya alá helyezte magát, ám Líbia és Irak is feladta “szocialista orientációs” kísérletét. Diktatórikus berendezkedésük okán is (olajvagyonuk miatt is) saját “harmadik útjuknak” megfelelően elzárkóztak az amerikai intenciójú integrációtól. Másfelől mind a konzervatív iszlám rendszerek, mint a szaúdi, mind a felvilágosultabb rezsimek, mint például az algériai, ugyanazzal a problémával kerültek szembe: fennmaradásuk érdekében a kapitalizmus “jótéteményeire” támaszkodtak, az amerikai és általában a nemzetközi pénzügyi segítségtől várták országaik sorsának jobbra fordulását.

Az amerikai orientációjú “modernizálás” is a hatalmi és a nyersanyag-kiaknázás szempontjait, geostratégiai érdekek érvényesítését, nem pedig ezen országok belső fejlődésének kibontakoztatását tekintette fő kérdésnek (Irán, Pakisztán, Szaúd-Arábia stb.).

Az Egyesült Államok ezzel a problémával kénytelen szembesülni olyan hagyományos térségbeli szövetségeseinél, mint Szaúd-Arábia vagy Pakisztán. Szaúd-Arábia és Pakisztán olyan nyugati szövetségesek, amelyek az al-Kaida, illetve a tálibok legfőbb támogatójának számítanak, következésképpen kettős játszmát űznek. Szaúd-Arábiában odáig fajult a helyzet, hogy ha az Egyesült Államok tovább támogatja a Szaúd-dinasztiát, radikális iszlám hatalomátvételnek nyit teret, de ha nem támogatja, akkor még jobban felgyorsul ugyanez a folyamat. Az Egyesült Államoknak e “barátja” az al-Kaida fő szponzora. Számos szaúdi alapítvány és befolyásos üzletember a terrorizmus támogatója. 1996-ban történt a szövetségesek között az első konfrontáció, amikor a szaúdi kormány megtagadta az együttműködést az amerikaiakkal a Khobar-merénylet kivizsgálásában. A szeptember 11-i merénylet több gépeltérítője és számos más terrorista szaúdi útlevéllel rendelkezik. Ennek ellenére mintegy ötezer amerikai katona állomásozik a királyságban, nem is annyira az amerikai érdekek védelmében, inkább az országot oltalmazva Szaddamtól és más veszélyes szomszédoktól. A Szaúd-ház az egyre növekvő belső elégedetlenséget, az izmosodó ellenzéket megkísérli kivásárolni, fundamentalista mecsetek, iskolák stb. alapításához járulva hozzá. Oszama csodálói azonban jobban gyűlölik a Szaúd-házat, mint az Egyesült Államokat. Naivitás Abdullah herceg azon állítása, miszerint ha megoldódik a palesztin kérdés, Oszama bin Laden magára marad. Bonyolítja a helyzetet az utódlási harc is, hiszen Fahd király öreg és beteges. További bonyodalom az olaj. A világ olajkészleteinek negyede itt található. Az eladósodott szaúdiaknak éppúgy szükségük van a petrodollárokra, mint a Nyugatnak az olajra. Egy OPEC-embargó recessziót idézhet elő a nyugati világban, ám a Nyugat jobban elviselné annak következményeit, mint az Öböl-menti országok. Következésképpen ebben a háborúban az olajfegyver nem lesz bevetve. Az Egyesült Államoknak azonban meg kell állítania a szaúdiak kettős játékát, fel kell fednie a színfalak mögött folyó szaúdi manipulációkat.

Más a helyzet Pakisztánnal. Az Egyesült Államok létérdeke, hogy Pakisztánban fennmaradjon a szekularizált katonai rezsim, mert ennek csak egyetlen alternatívája van ebben az országban, a radikális, politizált, militáns iszlám erőinek hatalomátvétele. Az összes modernizáló párt együttesen sem rendelkezik annyi erővel, hogy reális politikai alternatívát jelentsen a katonai diktatúrával szemben. Ám a pakisztáni rezsim is kettős játékot játszik, a titkosszolgálat, az ISI, amely “állam az államban”, a hadsereggel is szembehelyezkedve továbbra is támogatja a tálibokat. A pakisztáni katonai vezetés elsősorban nem saját belső ellenzékétől fél, mint a szaúdi. Musharraf tábornok hadserege élén képes leverni bárminemű iszlám militáns megmozdulást, de ellenezte, hogy az amerikai hadműveletek révén az Északi Koalíció Afganisztánban túlzott pozíciókhoz jusson, illetve olyanok jussanak hatalomba (mint Rabbani, Abdul Haq vagy Hadzsi Kadir), akik már nem élvezik a pakisztániak bizalmát. Pakisztán valójában attól fél, hogy egy, Pakisztánnal nem-baráti rezsim kerül hatalomra Afganisztánban, nem olyan, amelyik feszegeti a Durand-szerződést. Noha Musarraf elnöknek többfrontos harcot kell vívnia, pozíciója nincs veszélyben, főleg mivel a bázistartomány, Pandzsáb viszonylag nyugodt.

A nyugati pénzintézetek és multinacionális tőkés társaságok a történelmi hagyományoktól idegen, erőszakolt “modernizációval” a prekapitalista (“középkorias”) társadalmi ellentétek és a legmodernebb kapitalizmusra jellemző ellentmondások egyidejű kiélezését hívták életre. Ott is igaz ez, ahol nyomaiban sem épült ki a fejlett tőkés gazdaság, ott ez a kontradikció helyi háborúkban fitogtatott modern haditechnika és prekapitalista struktúrák ellentmondásában jelentkezik. Mint láttuk, ez Afganisztánban már a mudzsahed szervezetek etnikai és szektariánus törésvonalak, tehát anakronisztikus struktúrák mentén való támogatásában, mindenekelőtt a tálib mozgalom létrejöttében manifesztálódik. Ez elleni tiltakozás gyanánt Irán a vallási hagyományok újjászületésének jegyében már 1979-ben meghirdette “szent háborúját” mindkét “Nagy Sátán”, a “kommunizmus” és a nyugati befolyás ellen. Khomeini ajatollah egyfajta nemzetközi szimbólummá vált a sikeres vallási radikalizmus lehetséges győzelme szempontjából.

Mindezzel párhuzamosan a harmadik világ baloldali mozgalmai fokozatosan teret veszítettek. Egy részük az új világmegváltó és népboldogító eszme, a társadalmi igazságosság tana politikai gyakorlatának, az iszlám radikalizmusnak rendelte magát alá, és klasszikus terrorszervezetekké váltak (Kurd Munkáspárt, Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért). Afganisztánban a Sula-i Dzsavid (“Örök Láng”) és a Szetam-i Milli (“Nemzeti Elnyomás Ellen”) maoista szervezetek betagozódtak a Dzsamiat-i Iszlami fundamentalista szervezetébe.

Az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének megroppanása nemcsak gazdaságpolitikai preferenciáival függött össze, hanem új nemzetközi szerepvállalásával is. Előbb alakította ki új nemzetközi szerepét, mint hogy azt az ENSZ nemzetközi jogi feltételekkel körülbástyázta volna, nem volt egyetemes politikai-diplomáciai konszenzus abban a tekintetben, hogy az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok határozza meg a világpolitikai mozgások fő irányait.

Az 1990-es években új elégedetlenségi hullám söpört végig a világ különböző régióiban. A konzervatív arab világban is szinte mindenütt végbement a hatalmi elitek s a társadalom mögöttük álló szűk, de annál tehetősebb rétegei és a társadalom döntő többségét alkotó szegénység közötti radikális szakadás. Az 1990-es években a csecsen fundamentalizmustól az afgán tálibokig rendkívül sokféle fegyveres ellenállás jött létre az “istentelen kommunistákkal” és a “hitetlen kapitalista ördöggel” szemben is. Manapság a nemzetközi tőke globalizációjának vesztesei, a világgazdaság peremére szorított milliók sokkal többen vannak, mint bármikor korábban. Az iszlám világban az osztályharc jelszava helyett a legtöbb tömeges tiltakozási mozgalom vallási és nacionalista köntösben jelentkezett. Mint már láttuk, a kicsiny forradalmi-antikapitalista csoportok, amelyek radikális módon, vagyis a társadalmi egyenlőség szempontjából felvetették egy új gazdasági világrend kialakításának programját, ebben a térségben is csatlakoztak az “antiglobalista” mozgalmakhoz, akár az iszlám szervezetekhez, sőt később a militáns iszlám radikalizmus, vagy a nemzetközi terrorizmus internacionáléjához.

A “szocialista orientáció” helyén azonban csaknem mindenütt a vallási fundamentalizmus valamely formája vált jelentős politikai erővé, amelynek féken tartása az uralkodó osztályok számára egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A politizált iszlám új előretörése, magán viselve a régió történelmi sajátosságait, nemcsak megtestesítette – az európai politikai kultúra terminológiájával szólva – az új szélsőjobboldalt és szélsőbaloldalt egyaránt, hanem elutasított minden olyan kiindulópontot, amely a felvilágosodás, az egyetemes emberi humánum hagyományos értékein alapul.

A Nyugat vezető osztályai, Oroszország és a harmadik világ új hatalmi elitjei – eltérő okokból – még csak felvetni sem tudták – és nem is akarták felvetni – a harmadik világ közismert problémáit, nemhogy megoldásokat kerestek volna. Az iszlám különböző fundamentalista értelmezései, irányzatai, e vallás túlvilági boldogulást és az ellenséget megsemmisítő “szép halált” kínáló antiszociális “perspektívája” a szerencsétlen munkanélküli tömegek körében megértésre találhatnak.

Ezek az elesett tömegek a vallási fanatizmus szervezeti és ideológiai nyomása alatt könnyedén válnak a politizált militáns iszlám legradikálisabb irányzatai, a kegyetlen terrorizmus aktív bázisává, egyúttal áldozataivá. A politizált iszlám különböző irányzatai a szovjet vagy az amerikai receptekkel szemben az iszlám interpretációjában rejlő egalitárius, patriarchális “demokratizációs” programmal lépnek fel, noha a felkínált technikát saját szolgálatukba állítják. Miközben Irak és Irán más-más irányú diktatorikus rendszereket építettek ki, Afganisztánban a tálibok és a mudzsahedek drasztikusan fellépnek mindennemű ellenzékkel szemben, amerikai és szovjet fegyverekkel felfegyverkezve folytatják “szent háborújukat”, eközben a moszlim fivérek patriarchális demokráciája, egalitárius közössége elnyom mindenkit: a nőket, a nem-moszlimokat, a másként gondolkodókat, a más jelképek hordozóit stb.

A nemzetközi jog fellazulásával, a kapitalista világrend nyilvánvaló működési zavarai következtében kiéleződött szociális ellentétekkel együtt fellazultak az erkölcsi korlátok a rendszerrel szemben, ami világosan kiderül az iszlám terrorizmus minden cselekedetében (repülőgép robbantások, algériai tömegmészárlások, egyiptomi merényletek a turisztikai ágazat ellen, izraeli öngyilkos robbantások, moszkvai lakóház robbantások, vagy a mostani Amerika-ellenes támadás). “A kafirokkal (hitetlenekkel, ellenséggel) szemben mindent szabad.”

Az iszlám terrorizmus mint egyfajta megélhetési forrás vagy életcél, szörnyűséges szellemi táplálékkal párosul: vallási fanatizmus, rasszista vagy szexista kirekesztés, az antiszemitizmus és genocídium erkölcsi elfogadása, amely ideológiailag az “iszlám rendszer” vagyis a helyi-regionális kapitalizmus és a globális tőkés rendszer radikális szembenállásán nyugszik. A globális kapitalizmussal szemben globális síkon vívja meg a maga terrorista háborúját. Az igazi tragédia az, hogy e szellemi táplálék már régebben összekapcsolódott a “nagy üzlettel”, a helyi burzsoázia érdekcsoportosulásaival, drog- és fegyverüzletekkel, embercsempészettel, helyi háborúk finanszírozásából nyert extraprofittal, az olaj és egyéb természeti készletek feletti ellenőrzéssel, tőzsdei és banki manipulációkkal, amelyeket bin Laden nagytőkés multinacionális vállalkozásbirodalma szimbolikusan és valóságosan is megjelenít.

 

5. Pangó tűzfészkek

 

Ezen érdekek – vagyis a helyi vagy regionális kapitalista csoportok kontra nemzetközi tőke – gazdasági és geostratégiai törésvonalán pangó háborús tűzfészkek alakulnak ki.

Ezeknek két nagy típusát különböztethetjük meg. Egyik típusban nyílt és burkolt neokolonialista törekvések ellen folyik a harc, a másik a geostratégiai érdekek konfrontációja. Előbbinek eklatáns példája a közel-keleti konfliktus, amelyet éppen olyan idegen megszállásnak élnek meg, mint a szent városok idegen kézbe kerülését, vagy azt a tényt, hogy idegen katonák, hitetlenek állomásoznak az iszlám legszentebb helyeinek szomszédságában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az utóbbi típusba tartozik Afganisztán és a csecsen válság.

5.1. Nyílt és burkolt neokolonializmus

Nyílt neokolonialista törekvésnek a moszlim területek megszállását tekintik, vagy idegenek (hitetlenek) állomásozását moszlim földön. Burkolt neokolonializmusnak pedig az idegen gazdasági, politikai, kulturális befolyást tekintik, idegen intézmények és idegen életforma jelenlétét.

5.1.1. Nyílt “gyarmatosítás”, megszállás

A közel-keleti válság, arab-izraeli konfliktus

A politizált iszlám radikalizálódó mozgalmai terrorista militánsai mind a burkolt, mind a nyílt kolonializmus ellen fellépnek.

A szélsőséges palesztin és libanoni szervezetek (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah) Szíria révén Iránhoz kötődnek. Később a PFSZ radikálisai és Arafat korábban marxista jegyeket viselő ellenzéke, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításért is ehhez az Irán által támogatott szövetséghez csatlakozott, akárcsak a Dzsamia Iszlamia szervezetek. Előbbi akkor radikalizálódott és vált terrorszervezetté, amikor vezetését Nayef Hawatmehtől átvette Laila Khaled, aki már 1969-ben a gépeltérítés egyik úttörője volt.

Nyílt gyarmatosításnak Izrael közel-keleti jelenlétét és a zsidó állam terjeszkedését, a megszállt területeken újabb és újabb zsidó települések létesítését tartják. A politizált iszlám radikalizálódó militánsai, terroristái mindenekelőtt a közel-keleti konfliktus megoldását kívánják kikényszeríteni. Noha a szeptember 11-ei merényletsorozat igen hosszú, több éves előkészületeket és komoly állami hátteret igényelt, időpontja azonban kétségtelenül a durbani konferencia eseményeit követte, amikor is az Egyesült Államok fellépése miatt nem sikerült az iszlám országoknak Izrael megszállt területeket betelepítő politikáját elítéltetnie. Akkor fogalmazódott meg számos szervezetben, és esetleg a mögöttük álló állami vezető elitekben is (s nemcsak a tálibokra gondolunk), hogy a politikai harc korszaka lezárult, eszköztára kimeríttetett, a fegyveres harc időszaka jött el.

A szent helyek megszállása

Jeruzsálem idegen megszállás alatt, Mekka és Medina közelében pedig idegen csapatok állomásoznak. A nyílt neokolonializmusnak e két formáját tartja számon a moszlim világ. A moszlim földek megszállása, katonai, közigazgatási annexiója valamint idegenek megjelenése az iszlám vallás szent helyein, illetve szent hely birtokba vétele.

5.1.2. Burkolt gyarmatosítás

A burkolt gyarmatosításnak a gazdaság, a kultúra, az életmód westernizációját, a nyugati életforma terjedését és a globalizációt tartják. A nyugati életforma terjedésének fő okát nem a multinacionális vállalatok világméretű hálózataiban látják, hanem a szekularizált iskolázottság, a koedukáció terjedésében valamint az idegenforgalomban. Ezért gyakran válnak belföldi terrorcselekmények színterévé lányok által látogatott intézmények (iskolák, mozik, nyugati mintájú gyorséttermek stb.) valamint a turisztikai ipar.

A nyugati életforma elleni harc jegyében azon gazdasági ágazatok ellen intéznek támadásokat (idegenforgalom, médiák), amelyek a multinacionális nemzetközi tőke kezében vannak, ahova konkurensként milliárdossá lett vezetőik sem tudnak betörni. Ez figyelhető meg Algériában és Egyiptomban.

5.2. Geostratégiai érdekek konfrontációja

Ilyenek a balkáni tűzfészkek, ilyen volt az örmény-azeri konfliktus, ilyen a csecsen kérdés, a grúz-abház kérdés, az afganisztáni és a kasmíri válság, valamint a Délkelet-Ázsiában kibontakozó válságövezet. Természetesen a közel-keleti konfliktus is rendelkezik ilyen olvasattal. Ezek közül e dolgozat keretei közepette csak az afganisztáni válsággal kapcsolatosan vetünk fel néhány gondolatot.

5.2.1. Az afganisztáni válság

Noha a radikalizált iszlám militánsai a közel-keleti konfliktust a neokolonializmus nyílt formájának látják és szeretnék láttatni elsősorban, a mi olvasatunkban más magyarázat is van: pangó tűzfészkek a geostratégiai érdekek metszéspontjain alakulnak ki. Nemcsak a Közel-Kelet, de Afganisztán is ilyen.

Afganisztán nem volt gyarmat, a szomszédságában végbement gyarmatosításra elszigetelődéssel reagált. Az afganisztáni társadalom is mutat posztkoloniális vonásokat, de mégsem gyarmatosítás utáni társadalom. Ez a tény jelentős különbséget eredményezett az afgánok és pastunisztáni testvéreik (a pakisztáni pastunok) helyzetében. A még Ázsiában is példátlanul nagy földrajzi, politikai és társadalmi elszigeteltségből adódóan túlnyomóan prekapitalista társadalmi viszonyok konzerválódtak. Afganisztán a világ egyik legelmaradottabb országa.

A társadalmi-gazdasági és politikai elmaradottsághoz (utóbbi jellemzője a központi hatalom gyengesége, lokális hatalmi központok megléte, törzsi rend, helyi és törzsi tanácsok mint helyi hatalmi központok, faluközösségek, agrár- és katonai patronimiák megléte) potenciális, de latens gazdagság járul. Ez abból adódik, hogy különböző földrajzi és geostratégiai régiók stratégiai metszéspontján s egyben érdekövezetek határán, igen érzékeny geostratégiai törésvonalban helyezkedik el. Afganisztán elszigeteltsége és elmaradottsága annak volt köszönhető, hogy egyik nagyhatalom sem merte ezt a határt átlépni. Amikor egyik vagy másik megkísérelte felborítani ezt az igen ingatag egyensúlyt, meg nem szűnő háborús tűzfészek alakult ki Afganisztánban, olyan konfliktus, amelyben a regionális középhatalmakká kiemelkedni szándékozó szomszédok is levezethetik feszültségüket, és ahol a tűzfészket senki sem meri eloltani, mert békét csinálni épp olyan durva beavatkozás, mint háborút szítani, nem kevésbé nyílt és erőszakos átlépése az érdekek határának, mint amilyen a szovjetek afganisztáni intervenciója volt. Ennek kockázatát nehéz vállalni.

A nemzetközi terrorizmus afganisztáni jelenlétét a bipoláris világrend “új hidegháborús” korszaka hívta életre. Mivel a Szovjetunió átlépte az érdekövezetek határát, megsértett egy igen érzékeny geopolitikai egyensúlyt, az Egyesült Államok segítette anyagilag, fegyverekkel és szakértelemmel az afgán és nemzetközi mudzsahed szervezeteket, hogy harcoljanak Afganisztánban a Szovjetunió ellen.

E mudzsahed csoportok azonban kormányzásra alkalmatlannak bizonyultak. Amikor a Nyugat rájött erre és már nem az összeomló Szovjetunió jelentette a veszélyt a térségben (sőt, az új közép-ázsiai köztársaságokra akarta kiterjeszteni a nyugati befolyást), hanem az ambiciózus iszlám hatalmak, mindenekelőtt Irán és Irak (de mint említettük, a pakisztáni és a szaúdi szövetséges kettős játéka is) jelentették a geo­stratégiai fenyegetést, életre hívta a tálibokat. A geostratégiai egyensúly ugyan nem borult fel, mert ehhez minden nagyhatalom félt hozzányúlni, de geopolitikai vákuum keletkezett.

Az egyébként is gyenge központi hatalom teljes szétesése, a lokális hatalmi centrumok önállósodása, a totális káosz és dezintegráció következtében a harcok nem szűntek meg, csupán a fegyveres konfliktus világméretű és regionális szintről szubregionális, lokális szintekre redukálódott. Ez a pangó tűzfészek az iszlám világ elégedetlenjeinek, odahaza felesleges elemeinek gyűjtőhelyévé, a nemzetközi terrorizmus Eldorádójává tette az országot. Míg a mudzsahed szervezetek Irán támogatását élvezték, a tálibokat pakisztáni kivitelezéssel és szaúdi tőkével az Egyesült Államok hívta életre, ám fentiek következtében a tálibok hamarosan olyan terrorszponzor regionális tőkés csoport kezébe kerültek, amely bin Laden birodalmává, az Egyesült Államok és a multinacionalista konszernek elsődleges konkurensévé vált. Ez előbb az iráni tőkés körökkel is konkurált, ám a regionális gazdasági és politikai hegemónia meggyengülésével, majd az orosz maffiatőke közvetítésével az iráni érdekeltségekkel kiegyeztek, és ettől kezdve együtt bomlasztották az Egyesült Államok legszilárdabbnak hitt térségbeli szövetségesei, Pakisztán és Szaúd-Arábia politikai és társadalmi életét. Éppen ezért, a pakisztáni fennálló rendszert megdönteni szándékozó Nemzeti Egységtanácsnak egyaránt tagja a pakisztáni tálibok szervezete, a legortodoxabb szunnita, a vahabita és a deobandi iskolát egyesítő Tahrik-i Nefaz-i Sariat-i Mohammadi valamint a hagyományosan Irán-barát szunnita szervezet, a Tahrik-i Dzsafaria Pakisztan.

 

6. Iszlám állammodellek és terrortámogató államok bukása, avagy a neorevolucionista teória

 

Nemcsak a nyugati és a marxista típusú szekularizált modellek bukása következett be, de az iszlám állammodelleké is, vagyis az “iszlám szocializmus” már bekövetkezett bukása mellett lehanyatlóban van az “iszlám állam” vonzereje is. Míg az iszlám radikalizmus a korrupt, Nyugat-barát keleti országokban virágzik, gyűlöletes olyan Amerika-ellenes, fundamentalista országokban, mint Irán, ahol az emberek be vannak oltva a radikális iszlám ellen. Ha felszabadítják magukat zsarnoki rendszereiktől, a szekularizáció új esélyt nyer.

 

 

 

 

 

6.1. Az “iszlám szocializmus” kudarca

Az iraki és a szíriai Baath szekuláris radikalizmusa, a palesztin hatóság kleptokratáinak Amerika-ellenes jelszavai mögött annak felismerése rejlik, hogy gyűlöletesek saját népük számára. Egy részük zsarnokság és izoláció révén megkísérli fenntartani “harmadik útját” (Líbia, Irak), más részük – noha szekularizáltnak vallja magát – nyíltan a teokratikus iszlám állam által irányított politizált iszlám militánsait támogatja, ám saját hazájukban nem tűrnének meg, kegyetlenül elnyomnának ilyen mozgalmakat (mint Szíriában), vagy maguk is radikalizálódásuk révén egyre inkább iszlám arculatúak lesznek. Ez a palesztin mozgalomra és a PFSZ-re is érvényes, következésképpen Arafat és a megbékélés hívei kisebbségbe kerülnek benne, s meg vannak számlálva napjaik. Ez ellen Arafat köre ideig-óráig úgy próbál védekezni, hogy sodródik a radikálisokkal, vagy maga is radikalizálódik. Mint láttuk, a hajdan marxista töltetű, szocialisztikus mozgalmak az iráni teokrácia védőernyője alatt radikális iszlám szervezetekké válnak.

De nem sorolható ide a szultangalijevi hagyományokat követő “moszlim nemzeti kommunizmus”, abból szekularizált nacionalizmus lesz, amely jelenleg Nyugat-barát! Iszlam Karimov üzbég elnök a nyugati szövetségesek legszilárdabb támasza a térségben. A “moszlim nemzeti kommunisták” nem azonosak a hatalmukat átmentett szovjet pártelittel. Ez figyelhető meg a hajdani afgán marxista párt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt utódainál is. A Parcsam, a Moszkva-barát pártelit Irán védőszárnya alatt mudzsahed szervezetekkel, elsősorban a Burhanuddin Rabbani vezette Dzsamiat-i Iszlami szervezettel vagy a Sura-i Nizárral állt össze, míg a khalqiakból – noha egy részük segített a tálib mozgalom megalakításában – nem lesz a radikalizált iszlám militánsa, hanem a nyugati demokratikus vívmányokért síkra szálló nacionalista.

A “szocialista orientáció”, “iszlám szocializmus” vagy “arab szocializmus” kudarcát követően szinte mindenütt előre törnek az iszlám szélsőségek. Olyan országokban azonban, ahol teokratikus államrend van, a politizált iszlám radikalizmusa kiürítette társadalmi mondanivalóját, elveszítette vonzerejét. Ezekben az országokban – akár Iránról, akár a tálibok Afganisztánjáról van szó – a legsötétebb elnyomás valósul meg, amely még a dekadens Nyugatnál és a Nyugat-barát korrupt rendszereknél is gyűlöletesebb azok számára, akik iszlám teokratikus államban élnek. Ezek be vannak oltva a terrorizmus ellen, mert megtapasztalták az állami terrorizmust. Az iszlám terrorizmus internacionalistái között iráni vagy afgán önkénteseket nem találunk. Ha irániak vannak közöttük, ők fegyelmezett katonák, az iszlám állam hű szolgái, akiknek munkaköre, feladata terrorista hálózatok építése és diverzáns akciók szervezése külföldön. Afgánt ellenben egyet sem sikerült azonosítani a külföldi internacionalistákkal rendelkező moszlim terrorszervezetekben Afganisztánon kívül, noha kétségtelenül az Al Kaida afgán tagokkal is rendelkezik, s az Irán és szaúdi “alapítványok” által támogatott afgán mudzsahed szervezetek tagjai is beépülnek folyamatosan alvó ügynökökként az európai és észak-amerikai társadalmakba.

1990-ben a nyugati szövetségesek azért hagyták abba Irak bombázását, és nem döntötték meg Szaddam Husszein rendszerét, mert attól féltek, hogy Irak dezintegrációjával északon egy Irán-barát kurd állam, délen pedig síita felkelések révén egy, az iráninál is szélsőségesebb síita teokratikus állam jön létre (az iraki, nadzsafi síita klérus ugyanis még radikálisabb, agresszívebb, mint az iráni qumi papság.). Ma már ez nem így van. Irán kétségtelenül a nemzetközi terrorizmus fő támogatója. Oszama bin Laden Al Kaida szervezete kétségtelenül iráni közvetítéssel hozta össze szövetségét az Irán-barát terrorszervezetekkel (Iszlám Dzsihád, Hamasz, Hezbollah, Demokratikus Front Palesztina felszabadításáért) a jemeni, ún. Jeruzsálem-konferencián, ahol elhatározták, hogy mindaddig folytatják a harcot, míg Jeruzsálem és a megszállt területek fel nem szabadulnak. Az is kétségtelen, hogy évekig kellett készülni a szeptember 11-ei eseményekre, s ezt nem lehet a szinte teljesen infrastruktúra nélküli Afganisztánból koordinálni. Ehhez legalább olyan állami háttér kellett, mint Irán vagy Irak (vagy mindkettő). Nem véletlen, hogy a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért szer­vezet gyorsan magára vállalta a merényletet, majd amikor Oszamára és a tálibokra összpontosult a gyanú, gyorsan el is hallgatott.

Mindazonáltal ma már Irán nem erős bástya, hanem gyenge láncszem.

6.2. A teokratikus iszlám állammodell kudarca

Mi a válasz a terrorizmusra? Ami a radikális és gyors megoldást illeti, a külső hadviselés korántsem tekinthető optimális reakciónak, inkább a forradalom, vagyis hogy saját belső ellenzékük söpörje el a nemzetközi terrorizmust támogató államokat. E poszt-revolucionista teóriát Michael Ledeen amerikai professzor fejtette ki legújabb könyvében.³

Irán, amelynek mindeddig a legalapvetőbb érdeke volt, hogy Afganisztánban ne jöjjön létre egységes központi hatalom, béke és közbiztonság, ne épülhessenek meg területén a konkurens olaj- és földgázvezetékek, figyelemre méltóan elcsendesedett. Ellenzi, hogy Zahir sah visszatérjen Afganisztánba, s ellenzi azt is, hogy a mérsékeltebb tálibok helyet kapjanak az afganisztáni politikai rendezésben. De nem tud már ezen akaratának érvényt szerezni; támogatottja, az Északi Szövetség orosz közvetítéssel nyugati szövetséges lett. Rabbani és Maszud ezt az iráni álláspontot képviselték, míg Maszud utóda, Fahim, Dr. Abdullah az északi szövetségi diplomácia irányítója és Yunusz Qanuni elfogadják a Zahir sah égisze alatti széles etnikai, társadalmi, politikai bázisú Ideiglenes Tanács, majd Loja Dzsirga felállítását, inkább azon munkálkodnak, hogy lehetőleg minél nagyobb rész jusson nekik a hatalomból. Iránnak paradox módon a pastun Gulbuddin Hekmatiar maradt, a tálibok ellensége, aki ellenzi Zahir sah visszajövetelét. Ez Iránnak azért fontos, mert ha Afganisztánban helyreállhat a monarchia, ez megtörténhet Iránban is.

Látjuk, hogy az afganisztáni eseményekkel, a nyugati szövetségesek afganisztáni háborújával kapcsolatosan Irán hangja meglepően gyenge, hivatalosan semleges álláspontot foglal el. Szavaiban elítéli Amerika háborúját Afganisztán ellen, burkoltan azonban támogatja azon szervezetek révén, amelyekre befolyása van (a herati Iszmail Khán, valamint síita szervezetek), ellátja a nyugati szövetségeseket információval és burkoltan nyitni kíván a Nyugat felé. Ennek oka abban rejlik, hogy alapjaiban rendült meg az iráni iszlám teokrata állam.

Irán népe október 12-e óta folyamatosan tüntet Teheránban és országszerte a nagyobb városokban a zsarnoki síita teokrácia ellen, amely elnyomást gyakorolt felettük az eltelt 22-23 év során. Ezek az események precedens nélküliek az Iráni Iszlám Köztársaság történelme során. Csak Teheránban milliós tömeg tüntetett a kormány ellen. A terrorizmus elleni háború első győzelme talán nem Afganisztánban következik be, hanem az iráni rezsim felett. Ellentétben a korábbi tüntetésekkel, amelyek az egyetemekre és a diákokra korlátozódtak, ezeken már minden társadalmi osztálybeli és nembeli fiatalok részt vesznek. Noha futballmeccseken kezdődtek a zavargások a nemzeti válogatottat kritizálva, egyértelműen politikai megmozdulások voltak. Az iszlám rezsim, és különösen annak vezetője, a keményvonalasok támogatója, Ali Khamenei ajatollah elleni jelszavakat skandáltak, politikai szabadságjogokat követeltek és kövekkel hajigálták a biztonsági erőket. Legalább kétezer főt letartóztattak, köztük sok fiatalkorút, és sokakat megsebesítettek. A belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy ezek “megtöltik az ország összes kórházi ágyát”. Október 12-e, az Irak felett aratott győzelem napjának zavargásait követően a megmozdulások mindennaposak lettek. A mullahokon páni félelem lett úrrá. Irán lakosságának több mint fele már az 1979-es “iszlám forradalom” után született. Kis szerencsével hamarosan megláthatjuk, hogy saját népe győzi le a terrorista államot Iránban, majd Irakban és Palesztinában.

Az iráni események leckéül szolgálnak más terror-támogató országoknak is a térségben.

7. A terrorizmus felszámolása

 

A terrorizmus felszámolásáért folytatott harc első lépéseként nemzetközi összefogással fel kell számolni a pangó és elmérgesedő tűzfészkeket a Közel-Keleten, Afganisztánban, Kasmírban, Csecsenföldön és bárhol a világon. A háború(ka)t azonban katonai úton nem lehet tartósan kezelni.

A neorevolucionista gondolat lényege, hogy Afganisztán után nem lesz szükséges a nyugati szövetségeseknek katonai eszközökkel országról-országra háborút viselniük a terrortámogató országok ellen, nincs szükség az “embervadászat” országról-országra történő eszkalálására. A nyugati szövetségesek egyébként sem vállalhatják a világcsendőr szerepét, hogy a világ minden terrortámogató országában vagy tűzfészkében katonai eszközökkel, “idegen elnyomóként” háborúba bocsátkozva “kitakarítanak”, ártalmatlanná teszik az éppen ügyeletes zsarnokot és ideig-óráig “rendet teremtenek.”

Az érintett országok belső ellenzékének kell megdöntenie ezeket a zsarnoki rezsimeket. A terror elleni hadviselés nemcsak katonai, de mindenekelőtt diplomáciai síkon történhet, meg kell keresni a politikai alternatívát ezekben az országokban, és belső “forradalmakat” kell indikálni e zsarnoki rendszerek elsöprésére. Mindez abból a felismerésből ered, hogy a terrorizmus történelmi értelemben csak ideig-óráig szorítható vissza katonai-háborús eszközökkel, felszámolása csupán okainak megszüntetésével lehetséges.

Az utolsó háború forradalmi megmozdulások sora lesz, amelyek átformálják a közel-keleti erőviszonyokat, politikai struktúrákat. A “civilizált világ” és a terrorizmus harca helyett a zsarnokok és a szabadságszerető néptömegek harcáról lenne jó, ha beszélni tudnánk.

Második lépésként a terrorizmus gyökereinek felszámolására jó programokat kell kidolgozni. Amennyire nem hiszünk “civilizációk háborújában”, annyira hiszünk a “civilizációk párbeszédében”.

Ami a terrorizmus potenciális célországait jelenti, ezekben a terrorizmus veszélyének felszámolása csak komplex intézkedéscsomagok révén lehet, amelyek lényegében az alábbiakból állhatnak:

1. Belső rendészeti, védelmi lépések. Megfelelő határrendészet, bevándorlási politika. Ehhez járulnak az igazságügyi, jogi, törvénykezési csomagok.
2. Hírszerzési, titkosszolgálati lépések.
3. Politikai, diplomáciai lépések.
4. Gazdasági, pénzügyi intézkedések. Nemzetközi összefogásra van szükség a pénzmosás ellen, az adóparadicsomok felszámolására. A NGO-k szigorú ellenőrzése szükséges. A terrorizmus anyagi forrásait, a “nagy üzleteket” (fegyver- és kábítószerkereskedelem, tőzsdei manipulációk, feketegazdaság stb.) fel kell számolni.
5. Politikai, katonai hadszíntér.
6. Humanitárius tényezők, társadalmi-politikai front. Mivel a különböző szembenállások civilizációs köntöst öltenek, meg kell érteni az eltérő civilizációkat, az azokat működtető eltérő logikákat, megfelelő nyelvi, helyi ismeretekkel rendelkező szakértőkre kell támaszkodni, lehetővé kell tenni a “civilizációk párbeszédét.” Ebben a szférában át kell gondolni a médiakorlátozás problémáját, a globalizációhoz való viszonyt.
7. Fenntartható globalizációt kell létrehozni.

 

Összefoglalva, az emberiséget érintő összes problémák, nagy kihívások gyökeréig kell lemenni, foglalkozni kell a világ nyersanyagtartalékainak, energiaforrásainak kérdésével éppúgy, mint a környezetvédelemmel, ökológiai katasztrófák elkerülésével.

Az emberiséget állítólag megosztó végzetes és elkerülhetetlen kulturális és civilizációs ellentétek elmélete veszedelmes zsákutca, amely rasszista és diszkriminatív végkövetkeztetéseket rejt magában egy olyan világméretű társadalmi hierarchia fenntartása érdekében, amely a tekintélyuralmi rendszerek előtt tisztíthatja meg az utat. Ehelyett egy új, demokratikusabb világrend lehetőségét kell keresni a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy legalábbis enyhítése érdekében, olyan világrendet, amelyből nem sarjadhat ki a terror, a rémuralom, az erőszak és a háború rendszere. Olyan világrendet, amely nemzetközi téren és a belső társadalmi fejlődés következtében egyaránt képes felszámolni a terrorisztikus és terrortámogató zsarnoki rendszereket, vagy éppen azt a fajta zsarnokságot, amelyre a terrorizmus inadekvát válasz, megszünteti ezeket a rendszereket, és olyan közeget teremt, amelyben lehetetlenné válik újjátermelődésük.

Hosszú távon nemcsak a gazdasági felzárkózásban, a centrum-periféria ellentétek felszámolásában, fenntartható és kezelhető globalizáció kialakításában érdekelt a világ, de abban is, hogy ezen országok végre rátaláljanak a saját modelljükre.

 

Jegyzetek

 

¹ Asad Abulkhail: Usama Bin Laden and the Taliban – The Consequences of the US’s Foreign Policy and the New American War Against Terrorism, Open Media Pamphlet Series 2001. Oct. 10. 14. p.

² Yonah Alexander–Michael S. Swetnam: Usama Bin Laden’s al-Qaida: Profile of a Terrorist Transnational Publishers 2001. 31. p.

³ Michael Leideen: Postrevolutionism in the Middle East Nebraska, 2001.

 

Irodalomjegyzék

 

1. Abulkhail, Asad: Usama Bin Laden and the Taliban; The New American War Against Terrorism: The Consequences of the US’s Foreign Policy, Open Media Pamphlet Series 2001.Oct.

2. Alexander,Yonah–Swetnam, Michael S: Usama Bin Laden’s al-Qaida:P rofile of a Terrorist, Transnational Publishers, 2001.

3. Cooley, John K.: Unholy Wars: Terrorism, Assymmetric Warfare and Weapons of Mass, Praeger Publications

4. Bergen, Peter L.: Holy War Inc.: Inside the Secret World of Usama Bin Laden, New York, 2001.

5. Clifford, E. Simonsen – Spindlove, Jeremy R.: Terrorism Today: The Past, the Players, the Future, Karachi, 2001.

6. Goodson, Larry P. Afghanistan’s Endless War: State Failure, Endless War and the Rise of the Taliban, Peshawar, 2001.

7. Gurr, Nadine – Benjamin, Cole: The New Face of Terrorism: Threads from Weapons of Mass Destruction, Oxford, 2001.

8. Laqueur, Walter: A History of Terrorism, Nebraska, 2000.

9. Leideen, Michael: Revolutionism in the Middle East, Nebraska, 2000.

10. Matinuddin, Kamal – Sahibzadah,Yaqub Khan: The Taliban Phenomenon 1994–97, Oxford University Press, Karachi,1999.

11. Pillar, Paul R.–Armacost, Michael H.: Terrorism and US Foreign Policy, New York, Brooklyns Institute, 2001. April

12. O’Neil, Bard – Meyer, Edward C.: Insurgency and Terrorism: Modern Revolutionary Warfare, New York, 2000.

Az elmúlt év tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát.

Az elmúlt két hónap tökéletes képet adott arról, hogy a globális események hogyan kerülnek skatulyákba és kapnak egyenlőtlen figyelmet. Ez az egyenlőtlenség önmagában is szembetűnő. Elárul valamit a hatalomról, s arról, hogy a tudáshierarchia csúcsain miképpen próbálják fenntartani a világ megosztottságát. Nagy-Britanniában például a The Times augusztus 25. és szeptember 5. között mindössze egyszer vette címlapjára vezető cikként a Föld Csúcs-ot, s ez alkalommal is túlharsogták azt a David Beckham második fiának születéséről szóló hírek. Ez időszak alatt a lap körülbelül 250 inch-hasábnyi (ez csupán egy durva fejszámolás eredménye) szöveget közölt a Csúcsról, beleértve két szerkesztői cikket, jónéhány, a zimbabwei problémákról szóló vegyes híradást és egy a johannesburgi találkozót meglátogató gyerekekről sztorizó írást. Bizonyos szempontból 250 inch-hasáb elég sok. A képeket is beleértve egy napilap egy oldalának fele-kétharmada naponta. Más szempontból viszont kevesebb a kívánatosnál. Ugyanebben az időszakban a The Times címlapjain, szerkesztői cikkeiben és a kommentárokban sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a Bush-adminisztráció Irakkal kapcsolatos álláspontja. A Föld Csúcs észrevétlenül a háttérbe szorult, akárcsak az elektronikus médiában. Van, aki talán azzal érvel, hogy ennek oka: a Föld Csúcson semmi rendkívüli nem történt, lényegében kudarc volt. Ugyanakkor azonban az adott időszakban semmi rendkívüli nem történt Irakkal kapcsolatban sem – ráadásul abban a két hétben, az elmúlt évtized embargóihoz képest, semmi rendkívüli nem történt magában Irakban sem. Egy cinikus itt föltehetné a kérdést: miért? A Föld Csúccsal kapcsolatban egy felelősségteljes média (s ez semmiképpen nem a The Times-ra, sokkal inkább a világ egyes fővárosaiban iparágként működő, saját irányítását a politikai sajtóhivatalnokoktól átvenni készülő médiára vonatkozik) a hírek hiányának hátterében rejlő információkat kellene kutassa. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy néhány küldött degradáló programmal érkezett, egy felelős médiának e programok mélyreható elemzésébe kellett volna fognia. Arra kellett volna választ keresnie, kinek a számára siker a kudarc, s hogy ez valójában mit jelent. Ez a különbség a tényfeltáró és a felszínes, feledhető 'amint-látják' újságírás között. Amennyiben bolygónk túléléséről van szó, a régi mondás, miszerint a jó hír az, ha nincs hír, mindkét fajta média esetében nyilvánvalóan hamis.

A tudáshierarchia csúcsai és a megosztott világ

 

Mélyebbre ásva, mit mond számunkra a háború sürgetéséért, illetve a mindenki számára elérhető prosperitásért való érvelés prioritásainak szétválasztása? Azt, hogy a globalizáció összes illúziója és tartalma egy régebbi illúziót, nevezetesen a magas és az alacsonyabb szintű politika közti szakadék illúzióját tartja fenn. A hasadék hierarchikus, a magas politika, a diplomáciai machinációk, a szuperhatalmak és szövetségeseik kardcsörtetése fontosabb, mint az alacsonyabb szintű politika, a kereskedelem, a gazdaság, a pénzügy stb. világa. E hierarchikus megosztottságnak két aspektusa van.

 

1. A magasabb és alacsonyabb szintű politika szimultán hasonlósága és különbözősége: racionalitás, választás és szavak.

 

Mind a magasabb, mind az alacsonyabb szintű politikát olyan területként szokás jellemezni, ahol egy szimpla racionalitás világos politikai képet eredményez. A magasszintű politikát a 'politikai realizmusnak' nevezett teóriával szokás definiálni. A nemzetek "természeti állapotban" vagy anarchiában egzisztálnak, mely híján van a harmonikus rend fenntartásához szükséges átfogó erőnek. Folyamatosan fennáll a mindenki háborúja mindenki ellen lehetősége, amit kizárólag a nemzetek relatív katonai ereje által meghatározott és diktált hatalmi egyensúly tart kordában. Minden nemzet résztvevője a lépések és ellenlépések túlélő játékának. A tetteket az önérdek diktálja. Az alacsonyabb szintű politika ugyanakkor az instrumentális racionalitás és a szűkös forrásokért való versengés világa az anyagi biztonság és az egyre nagyobb fogyasztás jegyében. Ezt nevezzük neoliberalizmusnak. Amit mind a magas, mind az alacsonyabb szintű politika jellemzésében figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a játékszabályok emberi szabályok, megkonstruáltak, választást kívánnak – versenyezz és vállald a konfliktust vagy kommunikálj, kötelezd el magad és képviselj valamit. Nem esik szó arról, hogy képesek vagyunk új életmódok bevezetésére. Talán vészjóslóan hangzik, de fajként való túlélésünket csakis úgy biztosíthatjuk, hogy túllépünk a választás lehetőségét a nagy és kis politikában egyaránt figyelmen kívül hagyó efféle érveléseken. Ez nem azt jelenti, hogy ez a folyamat könnyű; egyszerűen csak azt, hogy a folyamatot nem ösztönzi és segíti, ha elhallgatjuk, hogy igenis van más lehetőség, más mód a béke és háború, a szegénység és gazdagság közepette is.

Ez elvezet minket a magas- és alacsonyabb szintű politika szimultán különbözőségeihez. A kettő diplomáciává és gazdasággá való szétválasztása lehetőséget ad a politikusoknak, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint ami a szavaikban ezen a két területen ellentmondásos, az ugyanakkor nem képmutató. George W. Bush képes azt mondani Szaddám Huszein-ről, hogy "Megdermeszti a világot"; hogy "Szaddám Huszein viselkedése aláássa az Egyesült Nemzetek tekintélyét"; hogy "Nem hagyhatjuk, hogy a világ legaljasabb vezetői a világ legaljasabb fegyvereivel zsarolják a világot". Tony Blair képes azt mondani, hogy "Az Irak által való fenyegetettség valós és példa nélküli". Feladatunk itt most nem Szaddám Huszein védelme, hanem hogy leleplezzük a politika és a gazdaság szétválasztásával fenntartott mellébeszélést és kettős mércét, melyeknek egy a veleje: a globális intézmények és a valódi konszenzuskeresés iránti megvetés. Bush és Blair állhatatosan ássák alá a demokrácia és a globális civil társadalom jövőjét egy a terrorista szervezetekétől meglehetősen különböző módon, de nem kevésbé hatásosan. Tetőtől talpig megrendítik a világot. Ennek része a politika és a gazdaság szétválasztása, az el nem ismert képmutatás, mely figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy sokak számára a világ legaljasabb fegyvere a "speciális érdekek" által kezelt vagyon, melyeknek egyetlen valódi jogcíme a specialitásra az alapvető érdektelenség a világ többi részének sorsa iránt. A politika és a gazdaság különválasztása állandósítja a média prioritások problémáját. A szegények aggodalomra adnak okot, ha fegyver van a kezükben, de hanyagolhatóak, ha csupán vágyaik vannak.

 

2. Magas- és alacsony szintű politika: fogadalmak, ígéretek és tények

 

A hatalomnak a magas és alacsonyabb szintű politika elkülönítésében elért sikerének egyik legfontosabb következménye, hogy rejtve maradnak a világ belső kapcsolatrendszerei. Amerika például két harcot vív: egy nemzetközi harcot a terrorizmus ellen, s egy belső harcot az elhízás ellen. Ezek egymástól tökéletesen függetlennek tűnhetnek. Nemrégiben azonban az Egyesült Államok Külügyminisztériuma egy kétnapos konferenciát szervezett saját diplomatái részére, amelynek munkacíme így szólt: Miért gyűlölnek minket? Amikor efféle kérdésekbe ütközünk, a két említett dolog közti kapcsolat kissé világosabbá válik. A gyűlölet azonban önmagában nem vezet sehova, elidegeníti Amerikát. Amerika nem a Bush-kormány – még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy a szavazó amerikaiak többsége valóban megválasztotta Busht. Amerika heterogén, és Amerikának is megvannak a saját legkülönfélébb áldozatai – szeptember 11-e áldozatai, az Enron áldozatai, az elfelejtett 40%, akik a szegénységi küszöbön vagy akörül élnek. A gyűlölet fűti a harcos mentalitást, ami egy még konformistább Amerikát eredményez, pontosan azt, amitől félünk. Egy olyan Amerikának ad tápot, amely visszavonul a hatalmas autóvásárlási biztonsági hálóba, a sz…unk a fejetekre hangulatával. Nem ez a világ többi részének legfőbb érdeke.

Visszatérve a belső kapcsolatokra, a Föld Csúcson és az Irakkal kapcsolatban mostanában történtek rávilágítanak arra, hogy a magas- és alacsony szintű politikában hogyan változtak meg bizonyos dolgok úgy, hogy végül ugyanazok maradjanak. Amennyiben a szeptember 11-eihez hasonló katasztrófából a jó lehetősége származhat, arról kizárólag az Amerika iránt az egész világon keletkezett szimpátiával és jóakarattal kapcsolatban lehet szó. Ez a szimpátia és jóakarat lehetőséget adott a globális civil társadalmon belüli híd felépítésére. Úgy tűnik, Bush a politikai realizmushoz és a neoliberalizmushoz való makacs ragaszkodásával elpazarolta ezt a lehetőséget. Az amerikai unilateralizmus hibái, mint azt a Föld Csúcs és ugyanakkor az ENSZ példáján láthatjuk, ha lehet, még hangsúlyosabbá válnak. Ha valaki kizárólag a saját feltételei szerint kíván együttműködni, az semmiképpen nem együttműködés. Tökéletesen illeszkedik azonban a politikai realizmus és a neoliberalizmus önérdekű eszmerendszerébe. Ezen önérdekű gondolatrendszerben nem csak a magas és alacsony politika válik külön, hanem a nemzetek túlélése is – mindegyikük kicsinyke atommá vagy hajóvá lesz, dulakodnak a területért naivan elfeledkezve arról, hogy a mozgásukkal létrehozott hullámok mindannyiukat elnyelik. Ennek az önérdekű gondolatvilágnak krónikus betegsége a rövidtávúság. A haszonáldozat költség (opportunity cost) és az externáliák neoliberális koncepciója jól illusztrálja ezt. A határhaszon költség egy bizonyos döntéssel feláldozott egyéb dolog értékére utal. Amerika mint a világ legnagyobb vásárlója számára a fenntartható energia, a fenntarható növekedés stb. haszonáldozat alacsonyabb, így nagyobb rész jut a többieknek. S ez elvezet minket az externáliák koncepciójához. Ez a teória a költségek elszámolásáról szól. A légszennyezés az a költség, amely nincs benne az autó árában. A szegénység, a testi romlás, a rabszolgamunka stb. azok a költségek, amelyeket az árucikkek, mint például a kávé és a kakaó, alacsony árai nem tartalmaznak. A haszonáldozat és az externáliák elméletének logikája rövid távú. És rövid távon ezek a gondok általában valaki másnak a gondjai. Ez a logika a status quo-ra és a dolgok részvétlen továbbvitelére irányul. Az iparosodott világban mindenütt azoknak a nagy üzleti lobbistáknak a bűnrészesévé teszi a vásárlót, akik mérget csöpögtettek a johannesburgi küldöttek fülébe. Ez a rövidtávú gondolkodás az oka annak, hogy a 'zöld tudatosság' inkább utal a dollár színére mint az elsivatagosodás miatti aggodalomra. Ebből a rövidtávú perspektívából lehet csak értelme a Föld Csúcs látványosságának. Az egyetlen kiindulópont, amelyből érthető, hogyan kezdhetjük a munkát az alábbi sürgető célokkal:

 

• A születéskori halálozás visszaszorítása 66%-kal évi 3,6 millióra.
• A napi 1 dollárból élők számának csökkentése 50%-kal, kb. 600 millióra.
• Az alultápláltak számának 50%-os csökkentése, 400 millióra.
• Fenntartható energiaellátás az azt nélkülöző 2,5 milliárd, illetve tiszta víz a nélkülöző 1,1 milliárd ember számára.
• Mezőgazdasági piacok megnyitása.

S a vége: a folyamatos sikertelenségek elismerésének sorozata ("a riói Föld Csúcson magunk elé tűzött célokat nem értük el), ordítóan evidens kijelentések megerősítése ("egyetértünk abban, hogy a víz alapvetően fontos az élethez"), s fogadalmak, amelyek nem kötelezik az aláírókat sem konkrét időpontok betartására (energiához való hozzáférés), sem konkrét számokat nem tartalmaznak (a harmadik világ adósságának könnyítése). A rövidtávúság logikája ad egyedül értelmet egy durván 33 millió fontos költségvetésű Föld Csúcs megrendezésének, amelynek fő eredménye, úgy tűnik, az volt, hogy sikerült degradálni a korábbi ígéreteket. Látható, hogy az önérdek nyelve minden szemantikai határon túllép. A politikai realizmus és a neoliberalizmus logikájában az opportunizmus uralkodik. Az ígéret többé már nem egy teljesítendő vállalás.

 

 

Ússzunk az árral vagy fulladjunk meg?

 

Újfajta gondolkodásmódra van szükségünk, amely megérti, hogy a racionalitás a felelősségről és a választásról szól, hogy az önérdek mindenki érdeke, hogy a magas és alacsony szintű politika közti határ hamis, hogy a függőség kölcsönös s hogy összekapcsolódásunk valóságos. Csak így válhat gondolkodásunk rövid távúból hosszú távúvá. Csak így leszünk képesek annak őszinte felismerésére, hogy egy politikai gazdaság az emberi jogok gazdasága, s hogy a kereskedelmi tárgyalásoknak és a kereskedelmi rendszernek részét képezik az emberi jogok is. Tehát úszunk vagy süllyedünk? Jelen pillanatban a legjobb tanács: tartsuk vissza a lélegzetet.

 

(Fordította: Farkas Gabriella)