Feljegyzések és feljelentések Lukács Györgyről azz SZKP archívumából az 1955-1965 közötti időszakból.

Ha megemlékezünk Lukács György történelmi teljesítményéről, netán értékeljük azt, nem lehet megkerülni szovjetunióbeli megítélésének problémáját. A sztálinista Lukács napjainkban olyan hivatalos közhely, amellyel vitatkozni sem nagyon szabad a rendszerhű folyóiratokban. A végre megnyílt oroszországi archívumok forrásaiból e vitát “eldöntő” néhány dokumentumot mutatunk be, amelyek Alekszandr Sztikaljin és Vjacseszlav Szereda jóvoltából válnak idehaza is közkinccsé. Lukács 50-es–60-as évekbeli antisztálinista szerepvállalásának kontúrjait a Lukács Archívum munkatársai már a korábbi évtizedekben felvázolták, mégis fontos a Lukácsot napjainkban kirekesztő logika cáfolata szempontjából e néhány dokumentum közreadása.

 

*** 

SZSZKSZ
Moszkva, ul. Vorovszkovo
Tel.: D. 2-07-44

SZKP KB

Mindenképpen szükségét érzem annak, hogy a Központi Bizottság tudomására hozzak egy, a magyar kulturális életben felbukkant furcsa és meglátásom szerint feltétlenül figyelemre érdemes jelenséget. 1955. március 15-én a Kossuth-díj Legelső fokozatára, amit mind ez ideig egyetlen magyar irodalmárnak sem ítéltek oda, ez alkalommal Lukács György kritikust találták méltónak. Az indoklásban ez áll: “A Kossuth-díj Legelső fokozatát és a vele járó 75 000 forintot Lukács György akadémikus kapja teljes életművéért, amelynek középpontjában a marxista esztétika kérdéseinek kidolgozása és a burzsoá filozófia harcos bírálata áll. Lukács munkásságának világra szóló jelentősége van a marxista ideológia és a békeharc szempontjából.”

A legmagasabb díj odaítélése Lukács Györgynek, kiváltképp pedig a döntés indoklása nekem felettébb különösnek tetszik. Mindezek alátámasztásra elég, ha emlékeztetek rá, hogy Lenin hogyan bírálta Lukácsot, amikor ezt mondta: “Lukácsnál a marxizmus üres beszéd”; vagy ha visszagondolunk arra, hogy a 30-as évek elején miképp mondott csődöt Lukács és vele a lukácsisták is minálunk, a filozófia frontján; vagy hogy miféle munkát végzett ugyancsak nálunk a “Lityeraturnij Krityik” című folyóiratnál, amely azért szűnt meg, mert károsan hatott a szovjet irodalomra; és végül Lukács politikai tevékenységére Magyarországon, ahol nem kevésbé zavarta meg az írók fejét azokkal a téziseivel, amelyekkel a magyar és a szovjet kultúra különbözőségét hirdette.

Lukács felszabadulás utáni tevékenységét a haladó írók is bírálták kongresszusukon, amelyen személyesen részt vettem, azonkívül Rudas L., ha nem is túl éles hangú, de igen helyes és marxista szellemű cikkében, amely 1949-ben jelent meg a Szabad Népben, és kritizálta őt A. Fagyejev elvtárs is a Szovjet Írók Szövetségének plénuma előtt. 1950-ben a magyar párt közvéleménye mondott éles bírálatot Lukács műveiről, melyeknek alapgondolata abban összegezhető, hogy a népi demokrácia nem számolja fel a kapitalista termelési módot és célja nem a szocializmus felépítése. Kritika érte Lukácsot azért is, mert elhallgatta vagy megtagadta a szovjet kultúra szerepét, a szocialista realizmus jelentőségét és még sorolhatnám. Lukács visszahúzódott mindenféle részvételtől az irodalmi-politikai életben, és még a legutóbbi években sem lépett fel nyilvánosan, pedig tanítványai és hívei feltétel nélkül támogatták és felfújták munkásságának jelentőségét.

Rjurikov elvtárs beszámolójában felmerült Lukács neve a szovjet írók II. kongresszusán is, amikor az irodalomkritika helytelen felfogásáról beszélt, és a megtévedt alkotók között Lukácsot is megnevezte. Nem fér hozzá kétség, hogy a kongresszuson megjelent magyar írók erről értesítették a párt közvéleményét is.

Mindezek után igen furcsán veszi ki magát, hogy a legmagasabb díjat Lukácsnak ítélték oda, és különösen furcsa az indoklás, miszerint “teljes életművéért”. Erre szerettem volna felhívni feltétlenül a Központi Bizottság figyelmét.

B. Polevoj

*** 

SZKP KB

1965. március 31.

A Magyar Népköztársaság szovjet nagykövete, G. Gyenyiszov elvtárs jelentése szerint a KB Nemzetközi Osztályának vezetőhelyettese közölte vele, a Központi Bizottság elkerülhetetlennek ítélte, hogy megemlékezzék a híres irodalomtörténész és esztéta Lukács G. jubileumáról, aki ez év április 13-án tölti be nyolcvanadik életévét. Lukács G.-nek két könyve is megjelenik, az irodalmi folyóiratok különféle cikkekkel üdvözlik majd, a Magyar Tudományos Akadémia pedig rendezvényekkel készül az alkalomra. A magyar elvtársak hasonló módon Csehszlovákiát, az NDK-t, Lengyelországot és Romániát is tájékoztatták erről.

Lukács Georg (György) számos esztétikai, elméleti és irodalomtörténeti mű szerzője, aki ideológiai fejlődése során igencsak bonyolult utat futott be. Lukács mint baloldali értelmiségi lépett fel a XX. század elején, és elméleteiben ideológiai, politikájában pedig dogmatikus és szektás hibákat követett el. A 20-as években sokat szerepelt a német haladó sajtóban, amikor is az irodalom és az esztétika tárgyában írt tanulmányaival jelentős tekintélyre tett szert. Lukács legtermékenyebb alkotói időszakát a Szovjetunióban (1933–1946) élte meg. Ennek a periódusnak a termésétől nem lehet megtagadni a tartalmi mélységet, az egészséges vitázó szellemet, még ha Lukács már ez idő tájt is részesült jogos bírálatokban, amikor lebecsülte a világnézetet a művészi alkotásban, és azt hangsúlyozta, hogy világnézet és módszer között szükségszerű ellentét feszül.

A háborút követő időkben Lukács G. fontos pozícióba jutott a Magyar Tudományos Akadémián belül, és egyre-másra jelentek meg könyvei, amelyek a művészeti kérdések igen széles körét érintették. Olyan címeket találunk közöttük, mint “Haladás és reakció a német irodalomban”, “Goethe és kora”, “A történelmi regény”, “K. Marx és F. Engels mint irodalomkritikusok”, “Tanulmány az új német irodalom történetéről”, “Thomas Mann”, “Balzac és a francia realizmus”, “Bevezetés az esztétikába”, ezeken kívül írt tanulmányokat a realizmus szerepéről a világirodalomban, két tanulmánykötetet adott közre orosz írókról stb. Közismert sematizmusa és számtalan hibás momentuma ellenére, ezek a munkái feltétlenül megérdemlik az irodalomtörténészek és az irodalomelmélet-írók bizonyos figyelmét.

Az 50-es évek közepe táján azonban Lukács G. nézeteinek különösen a negatív vonásai váltak uralkodókká. “A haladás és a reakció harca a mai kultúrában” című tanulmányában Lukács alaptalan vádakkal illeti a marxista kritikát, mintha “nem ismerne közbenső állapotot dicséret és ledorongolás között”. “A tévesen értelmezett realizmus ellen” című könyvében (1958) Lukács a szocialista realizmust a naturalizmussal rokonítja, a forradalmi romantikát a voluntarizmussal és az apologetikával, és a szovjet művészetben semmi mást nem vesz észre, csak azokat a torzulásokat, amelyek a személyi kultusz körülményeiből fakadtak. Ugyanezeket a nézeteket fogalmazta meg Lukács a csehszlovák “Literaturny Noviny” újságírójának adott interjújában (1964), amikor is a 30-as és 40-es éveket a szovjet irodalom hanyatló korszakának minősítette s a szocialista realizmust “sablonos naturalizmus”-nak nevezte.

Lukács helyzetének különlegessége napjainkban abból fakad, hogy egyszerre mutatkozik a szocialista realizmus és a modernizmus ellenfelének, miközben a XX. századi gondolkozás legnagyobb vívmányának a kritikai realizmust hirdeti meg. Ennélfogva Lukács különféle, gyakorta egymással homlokegyenest ellenkező irányból érkező kritikáknak teszi ki magát. A szovjet sajtó a marxista esztétika számos elvi tételének revíziójáért ítéli el, mindenekelőtt a művészet pártosságáról szóló téziseiért. Ezzel szemben E. Fischer, R. Garaudy, P. Dachs a dogmatikust látják Lukácsban, aki nem képes felfogni az avantgárd hozzájárulását a művészet fejlődéséhez, mert képtelen leküzdeni a normatív esztétika korlátait. A burzsoá sajtó üdvözli Lukácsban, hogy megtagad minden értéket a szocialista realista művészettől, de bírálja “következetlenségei”-ért, azért, hogy még mindig “túlságosan marxista”.

Közismert Lukács szerepe az 1956-os ellenforradalmi puccs ideológiai előkészítésében is. Az utolsó időkben, amióta Magyarországon él, úgy állítja be magát, mint független “össz-európai” személyiséget, akit egyszerűen megillet, hogy akár esztétikai, akár politikai tárgyú munkáit nyugatnémet kiadóknál jelentesse meg.

G. Lukács helytelen politikai magatartása és hibás koncepciója, hogy neve a marxista esztétika alapjainak a revíziójával kapcsolódott össze, nem ad alapot arra, hogy a szovjet sajtó megemlékezzék évfordulójáról.

Az SZKP KB Ideológiai Osztályának vezetőhelyettese

(D. Polikarpov)

Az Osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

SZKP KB

A “Pravda”, a “Lityeraturnaja Gazeta” és a “Voproszi Lityeraturi” szerkesztőségéhez értesítés ment, hogy G. Lukács jubileuma alkalmából bárminemű anyag közlése felesleges.

Az SZKP KB Ideológiai Főosztályának csoportvezetője, V. Kuharszkij

Az osztály instruktora

(J. Kuzmenkov)

(Fordította: Székely Ervin)

Az izraeli baloldali szervezet által kiadott dokumentum 80 pontba szedve vázolja fel az izraeli-palesztin konfliktusok történelmi okait, a megbékélésre tett eddigi kísérletek kudarcainak hátterét, és ezek alapján fogalmazza meg azokat az elveket, amelyekre egy „új béketábor", valamint egy igazságos és tartós közel-keleti béke felépülhet. A dokumentumhoz Lugosi Győző írt előszót.

“Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére, mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát ” – idézi egy X. századi bagdadi arab vagy jeruzsálemi zsidó bölcs mondását Bibó István az arab–izraeli viszályról az 1970-es évek közepén írt tanulmányában.¹ Bibó a tőle megszokott érzékletességgel ábrázolja a “sérelmeknek, bántalmaknak, erőszaknak, igazságtalanságoknak és becsapattatásoknak” a sorozatát, amit a szembenálló felek “egymástól s a világtól most vagy régebben kaptak ”, és amely mind arab-palesztin, mind zsidó-izraeli oldalon “egy szinte teljesen kiegyenlíthetetlennek látszó, de ugyanakkor nagymértékben hasonló ” sérelmi lelkiállapot kialakulásához vezetett.²

A Bibó írásának megszületése óta eltelt negyedszázad folyamán újabb súlyos traumák terhelték meg az arab–zsidó viszonyt, a palesztin és az izraeli társadalom kényszerű, viszontagságos együttélését. Legutóbb a mindkét oldalon már-már karnyújtásnyi közelségűnek hitt – vagy ilyennek elhitetett – történelmi kiegyezés meghiúsulása, illetve talán így pontosabb: bizonytalan időre való elnapolása ejtett sebet mindkét oldalon, felizzítva az egymás elleni gyűlöletet, s újraindítva a palesztin intifáda (lázadás) és az izraeli megtorlás súlyos véráldozatokkal terhes, ördögi körét.

Elnapolást kell mondanunk, hiszen aligha lehet kétséges: történeti távlatban a pillanatnyi helyzet is csupán egyetlen fejezetet jelent majd a viszály immár több mint egy évszázados történelmében, amely semmiféle valós alternatívát nem kínál az előbb vagy utóbb elkerülhetetlen kompromisszum megteremtésével szemben. Miként Saul Misál, a Tel-Aviv-i Egyetem politológus professzora fogalmazott Ehud Barak miniszterelnökhöz 2000 novemberében intézett nyílt levelében:

“Amikor a soron következő izraeli–palesztin vagy izraeli–arab háborút követően leszáll majd a por, nem kétséges, hogy újra mi leszünk a győztesek. Ön, miniszterelnök úr, előlép majd a harcmező füstjéből, hogy dicséretet zengjen a frissen megásott sírok előtt. Sőt, ön bizonyára sok embert meg fog tudni győzni arról is, hogy ez a háború a zsidók által vívott háborúk legigazságosabbika volt. Olyan háború lesz ez, amelyben minden csatát megnyerünk majd, ám e győzelmek sehova máshová nem juttatnak el bennünket, mint a kiindulóponthoz. Ön mindenki másnál jobban tudja, hogy amikor az utolsó csata is lezajlik, és újra arra kényszerülünk, hogy tárgyalóasztalhoz üljünk a palesztinokkal és az arab országok képviselőivel, az amerikaiakkal, az európaiakkal s talán valamilyen nemzetközi képviselettel is, ugyanazokról a keserves területi problémákról, Jeruzsálemról és a menekültek visszatéréshez való jogairól kell majd vitatkoznunk.”³

Az alábbi dokumentum közrebocsátói, a Gus Salom békemozgalom hívei az izraeli baloldal soraiban is szerény – mondhatni, elenyésző – kisebbséget alkotnak azzal, hogy példaszerű önkritikával, elfogulatlanul törekszenek a másik fél, az évtizedek óta elnyomott, vesztes, megalázott helyzetű palesztinok érdekeinek és szempontjainak megértésére. Céljuk: közös nevezőt teremteni ahhoz, hogy újrakezdődhessen a békefolyamat, amely a Jichak Rabin, majd Ehud Barak nevével összekapcsolt béketárgyalások kudarcával, az intifáda újbóli kitörésével, illetve az Ariel Saron vezette koalíciós kormány hatalomra kerülésével zsákutcába jutott.

A palesztinai arab és zsidó közösség évszázados ellentéte, a vitairat készítőinek felfogása szerint (s ez megfelel, többek között, az idézett Bibó-tanulmány gondolatmenetének is), lényegét tekintve nemzeti önrendelkezési konfliktus. Ennek megoldatlansága áll a Közel-Kelet permanens válságának hátterében. Ez okozza a térség “területi állományának” (államhatárainak) “folyékonyságát” (Bibó), ami lehetetlenné tette/teszi rendezett államközi viszonyok kialakulását Izrael és az arab államok között, sőt, közvetve ez utóbbiak egymáshoz fűződő kapcsolataiban is.

A palesztinai arabok és zsidók ellentéte mindazonáltal több szempontból is egyedülálló esetet képvisel a nemzeti önrendelkezéssel összefüggő konfliktusok történetében. Az efféle konfliktusokban az önrendelkezési igény rendszerint (de megkockáztatható: minden más ismert esetben) valamilyen (nemzet)állami (államszövetségi, birodalmi stb.) egészen belüli kisebb vagy nagyobb területre, illetve két vagy több állam “vitatott”, egymással érintkező területére irányul. Itt azonban egy földrajzilag rendkívül korlátozott (alig huszonöt és fél ezer km²-nyi) és – elsősorban a vízkészletek szűkössége miatt – gazdasági szempontból racionálisan megoszthatatlan terület egészére irányul két, a nemzet valamennyi attribútumával rendelkező közösség önrendelkezési igénye.

A Palesztinában honos arab lakosság és a betelepülés nyomán létszámában fokozatosan gyarapodó zsidóság, a Jisuv viszonyát kezdetben, majd még hosszú évtizedeken keresztül egymás puszta létezése tudomásulvételének szinte teljes hiánya jellemezte. A politikai cionizmus alapítói a Jordán folyó által két részre osztott történeti Dél-Szíriát “nép nélküli földnek”, kvázi lakatlan területnek tekintették (l. a dokumentum 14. tézisét). A helyi arab lakosság pedig – amely éppen a zsidó betelepülés keltette kihívás eredményeként lépett rá az útra, mely előbb összetartozásának felismeréséhez, majd fokozatosan nemzeti önazonosságának kialakításához vezetett – a zsidók jelenlétét ideiglenes állapotnak: egyfajta “balesetnek”, a brit megszállással (később az Izraelnek nyújtott amerikai támogatással) együttjáró, előbb vagy utóbb azonban megszüntethető-megszüntetendő helyzetnek fogta fel.

A két nemzetalakulás merőben más történeti előzményeken nyugodott, s ezért szinte minden ponton különböző úton haladt.

A palesztinai zsidó közösség – a diaszpóra zsidóságától mindinkább elváló izraeli nemzet – kiformálódása a nemzetté válások történetének tudatosságában és ütemében egyaránt egyedülálló esete. Herzl Tivadar programadó röpiratától, A zsidó államtól és az első, bázeli cionista kongresszustól (1896–97) Izrael állam megalakulásáig is alig valamivel több mint fél évszázad telt el, de a Jisuv valójában már az 1920-as évek végére rendelkezett a nemzet szinte valamennyi lényeges intézményes kellékével. Ennek nem mond ellent, hogy ugyanakkor az izraeli nemzeti önazonosság kialakulása ma sem tekinthető befejezettnek: az állampolgárság, a nemzetiség és a vallási hovatartozás, valamint az izraeli nemzet és a diaszpórában maradt zsidóság viszonyával, illetve az izraeli nemzet(állam) területi meghatározásával kapcsolatban a mai napig nem jött (s a megszállt területek sorsának tisztázatlansága miatt nem is jöhetett) létre Izraelben közmeggyőződés (Bibó), vagy legalább meghatározó többségi álláspont. Ezen túlmenően, a kelet-közép-európai gyökerű, nyelvi-kulturális nemzeti modellként konstituálódott cionizmus kezdettől fogva nemzeti (etnikai és vallási) tekintetben egynemű állam megteremtését tűzte ki célul, fel sem vetve a lehetőségét annak, hogy a zsidó nemzeti otthonban zsidók arabokkal éljenek együtt.

A másik oldalon a palesztin nemzetalakulás a közel-, közép-keleti térség legtovább elhúzódó és legellentmondásosabb nemzetté válási folyamata. A több ponton ugyancsak bizonytalan palesztin nemzeti identitás kialakulása csupán az 1970-es évek első felére, vagyis az ún. “második” – az 1968-as Palesztin Nemzeti Kartán és a Jasszer Arafat vezette Fatah szervezet túlsúlyán nyugvó – PFSZ megszilárdulására tehető. A nemzet palesztin felfogása is saját történeti előfeltételein alapult: azaz a XVI. század elején kiformálódott ottomán (Nagy Szulejmán-i) berendezkedésen, amely a felekezetek (a többségi szunnita muzulmánok mellett siíta, drúz, kopt, maronita, zsidó stb. kisebbségi csoportok) és etnikumok (az arab többséggel együtt élő kurdok, cserkeszek, örmények, görögök stb.) ha nem is konfliktusmentes, de tartós egyensúlyán nyugodott.

Az egymás teljes tagadásától a kölcsönös elfogadásig, a megegyezés lehetőségének és szükségességének felismeréséig mindkét nemzeti közösség keservesen hosszú utat tett meg. A másik fél megkerülhetetlen realitásként való elfogadására közel egyidőben került sor. Palesztin oldalon a Nemzeti Tanács 1988-as algiri ülése hozta meg az áttörést, midőn a PFSZ, jelentős amerikai nyomásra – a palesztin államiság deklarálásával egyidejűleg – elfogadta az ENSZ BT 242. és 338. sz. határozatait, s ezáltal közvetve elismerte Izrael állami létezéshez való jogát. Izraeli részről a (szintén erőteljes amerikai ráhatással tető alá hozott) madridi csúcsértekezlet (1991), illetve az Oslóban megkezdett (titkos) izraeli-PFSZ párbeszéd jelentette a fordulatot, amely azután a zsidó állam és a PFSZ közötti kölcsönös elismerést kimondó washingtoni megállapodáshoz (1993) vezetett.

A vitairat gondolatmenetéhez – természetesen – számos észrevétel, megjegyzés kívánkozna, egy kérdésben azonban a kiegészítés elkerülhetetlen. A konfliktusról adott történeti áttekintés az 1973-as arab-izraeli háború után “rövidre zár”: néhány mondattal közvetlenül a madridi–oslói békefolyamat értékelésére tér át. Ezáltal azonban homályban marad egy teljes évtized, az 1980-as évek két alapvetően fontos eseménye: az 1982-es libanoni hadjárat – amelyet a szakirodalom izraeli-palesztin háborúnak is nevez – s vele az első (1987-es) intifádához vezető út, továbbá az Öböl-háború izraeli–palesztin vetülete, amelynek pedig kulcsszerepe volt a békefolyamat elindításában.

Az Egyiptommal megkötött különbéke-szerződés (1979) után a Likud-féle izraeli vezetés politikájának célpontjává a palesztin ellenállás főerejének (jelesül a Fatahnak) otthont adó Libanon vált. Az 1982 nyarán megkezdett izraeli hadműveletnek kettős célja volt. Tel-Aviv egyrészt, az izraeli nemzeti modellt követve, egy homogén keresztény (maronita), a zsidó állammal kiszolgáltatottsága folytán is kényszerűen együttműködő miniállamot szeretett volna létrehozni Libanonban. Ez – távlatilag – kiindulóponttá válhatott volna a nagyobb ellenfél, Szíria etnikai-felekezeti alapon való felosztásához is, nagyjából úgy, ahogyan ezt a francia megszállók az 1920-as évek elején egyszer már megtették. A jelenlegi izraeli miniszterelnök, Ariel Saron által vezetett hadjárat azonban – a kétségtelen katonai siker dacára – politikai síkon megbukott. A “Quisling-szerepre” kiszemelt falangista vezér, Basir Dzsemájel ugyanis a PFSZ-egységek libanoni távozása után megtagadta a libanoni–izraeli békeegyezmény aláírását.⁴ Egész Libanon államelnökévé választatta magát, és – mértékadó libanoni elemzők szerint⁵ – komoly eséllyel léphetett volna fel a rivális libanoni felekezetek megbékéltetése, Libanon politikai egyesítése érdekében. Basir Dzsemájel azonban huszonkét nappal államfővé választása után, egy héttel beiktatása előtt merénylet áldozata lett…

Másodszor: a hadjárattal Izrael kiheverhetetlen csapást kívánt mérni a PFSZ-re, ami által – Menáhem Begin kormányának reményei szerint – hosszú időre megszűnt volna a palesztin nemzeti önrendelkezés intézményes képviselete. Az izraeli vezetés számításával ellentétben azonban – annak ellenére, hogy a PFSZ valóban távozásra kényszerült Libanonból, és a palesztin mozgalom súlyos emberi és anyagi veszteségeket szenvedett el – a palesztin önrendelkezés nem maradt képviselet nélkül. A Tuniszba áttelepült PFSZ néhány esztendő elteltével ismét megerősödött, és képes volt immár a megszállt területeken, Gázában és Ciszjordániában kiépíteni hálózatát, majd 1987-ben kirobbantani az Intifádát.

A “kövek háborújával” a palesztin kérdés Izrael számára megszűnt puszta biztonságpolitikai kérdés lenni: az izraeli társadalom legsúlyosabb belpolitikai problémájává vált, amellyel a zsidó családok többségének közvetlenül szembe kell(ett) néznie.

Az Intifáda kihívására az izraeli vezetés számára kétféle válasz kínálkozott. Az egyik lehetőséget az izraeli jobboldal képviselte. Lényege: a megszállt területek erőszakos megtartása újabb és újabb zsidó települések létesítésével, a palesztin lakosság életfeltételeinek ellehetetlenítésével, kikényszerített elvándorlásával és/vagy erőszakos elűzésével, elsősorban Jordániába. Ez volt a transzfer politikája, amely egyébként a cionizmus kezdete óta mindvégig jelen volt az izraeli politikában – s korántsem csupán a nacionalista jobboldal programjában.⁶ E végsőnek szánt megoldásra azonban megfelelő történelmi pillanatban kerülhetett csak sor. Ez az alkalom 1990–91-ben, az Öböl-válság, majd -háború kitörésével látszott eljönni. Irak kuvaiti inváziója a PFSZ vezetését, amely 1988 óta – elfogadva az Egyesült Államok közel-keleti politikájának prioritásait – nyilvánvalóan kiegyezésre törekedett Izraellel, lehetetlen helyzetbe hozta. A palesztin lakosság többsége körében ugyanis Szaddam Husszein – egyfajta anti-Nasszerként⁷ – rendkívüli népszerűségnek örvendett. Ebben a helyzetben a PFSZ, ha az USA és az Arab Liga államai többségének álláspontját követve, elítélte volna Irak kuvaiti invázióját, minden bizonnyal elveszíti a megszállt területek lakossága feletti befolyását, amely a PFSZ-szel rivális, Izraellel mindenáron konfrontálódni kívánó iszlám szervezet, a Hamasz kezébe ment volna át. Mármost a Hamasz által felbujtott palesztin tömegek esetleges fegyveres felkelése a Scud-rakéták által fenyegetett Izraellel szemben a nemzetközi közvélemény előtt elfogadtatható érvet teremthetett volna Jichak Samir kormányának a transzfer végrehajtásához. E csapdahelyzetet felismerve, Arafaték a kisebbik rosszat választották: bár komoly fenntartásokkal, mégis a szolidaritást Bagdaddal, vállalva a súlyos arab- és nemzetközi retorziókat: a PFSZ széleskörű nemzetközi megbélyegzését, a palesztin mozgalomnak nyújtott arabközi támogatások leállítását, a palesztin vendégmunkások kiűzését Kuvaitból és a többi arab “testvérországból” stb. A PFSZ-nek ezáltal viszont sikerült megtartania a palesztin lakosság feletti befolyását: a transzferhez ürügyet szolgáltató fegyveres felkelés a megszállt területeken elmaradt…

Az etnikailag homogén (zsidó többségű), a mandátumos Palesztina egészét magában foglaló Nagy Izrael megteremtésének kudarca helyezte előtérbe – az Öböl-háború lezárulása után – a másik, immár egyedül lehetséges megoldást: a “békéért területet”-elven nyugvó kiegyezés újrakezdését, ezúttal a bizonyítottan megkerülhetetlen PFSZ tárgyalópartnerként való elfogadásával. Ez volt a Madridban (1991 novemberében) elkezdődött, majd az oslói (1993. augusztus), a washingtoni (1993. szeptember), a kairói (1994. május), végül az újabb washingtoni egyezményekben (1995. szeptember) testet öltő békefolyamat, amely azonban a 2000 nyarán lezajlott Camp David-i tárgyalások sikertelensége miatt kudarcot vallott, vagy legalábbis bizonytalan időre a felfüggesztés sorsára jutott.

Lugosi Győző

*

Nyolcvan tézis a béke erőinek újjászervezése érdekében

Az izraeli Gus Salom mozgalom vitairata

1. A békefolyamat összeomlott – és magával sodorta az izraeli béke táborának jelentős részét is.

2. Az egyes változó, szubjektív körülmények, például a személyi és pártpolitikai problémák, a vezetés hibás lépései, a politikai önérdek, a nemzeti és globális politikai fejlemények mind-mind csak egy-egy fuvallat az óceán felszínén. Bármennyire fontosak is, nem adnak magyarázatot a totális összeomlásra.

3. A valódi magyarázat a felszín alatt, a két népet elválasztó történelmi konfliktus gyökereinél keresendő.

4. A madridi–oslói békefolyamat azért vallott kudarcot, mert mindkét fél megpróbálta saját céljait megvalósítani, amelyek szöges ellentétben állnak egymással.

5. A szembenálló felek céljai alapvető nemzeti érdekeikből fakadnak. A két nép történelmi tapasztalatai, az elmúlt 120 év konfliktusainak kétségbeejtő következményei alakították ki őket. A nemzeti történelem palesztin és izraeli változata tökéletes ellentétei egymásnak – egészében és az egyes részleteket tekintve is.

6. Izraeli oldalon a tárgyalások résztvevői és a döntéshozók teljes egészében figyelmen kívül hagyták a palesztin nemzeti szempontokat. Még akkor is, amikor őszinte jóindulat vezette őket valamely kérdés megoldása érdekében, erőfeszítéseik kudarcra voltak ítélve, mert nem vették figyelembe a palesztin nép nemzeti törekvéseit, traumáit, félelmeit és reményeit. Bár a két fél körülményei korántsem azonosak, a palesztin magatartás is igen hasonló volt.

7. Ilyen hosszú történelmi konfliktus megoldása csakis akkor lehetséges, ha mindkét fél képes megérteni a másik szellemi-nemzeti világát, és hajlandó a másikat egyenrangú félnek tekinteni. Bármilyen érzéketlen, leereszkedő vagy fennhéjázó magatartás eleve lehetetlenné teszi a kölcsönös megértést.

8. A Barak-kormány, amelyhez oly sokan fűztek reményeket, sajnos mindezekben a betegségekben szenvedett, és ebből adódott az óriási szakadék eredeti ígéretei és a katasztrofális eredmények között.

9. Sajnálatos módon, a régi béketábor jelentős részét (amelyet “cionista baloldalnak”, “józan választóknak” is szoktak nevezni) sem kerülte el ez a betegség, ezért összeomlott, azzal a kormánnyal együtt, amelyet támogatott.

10. Ebből következően egy új izraeli béketábor elsődleges feladata az lesz, hogy megszabaduljon a hamis mítoszoktól és a konfliktus egyoldalú megközelítésétől. Ez nem jelenti azt, hogy az izraeli szempontot automatikusan el kellene utasítani, a palesztin viszonyulást pedig kétségek nélkül elfogadni. De szükség van arra, hogy a másik fél álláspontját a történelmi konfliktusról előítéletek nélkül meghallgassák és megértsék, annak érdekében, hogy a két nemzet történelemszemléletét közelíteni lehessen egymáshoz.

11. Minden más módszer csak a konfliktus vég nélküli meghosszabbítását eredményezheti, amelyben a látszólagos nyugalmat és megbékélést időről időre megszakítják a két nép, illetve Izrael és az arab világ között kirobbanó erőszakos, ellenséges akciók. Figyelembe véve a tömegpusztító fegyverek fejlesztésének ütemét, az ellenségeskedések további megnyilvánulásai az összes érintett teljes pusztulásához vezetnek.

A konfliktus eredete

12. Az izraeli–palesztin konfliktus meghosszabbítása a cionista mozgalom és a palesztinai arab nép közötti történelmi ellentétnek, amely sajnos ma is eleven.

13. A cionista mozgalom eredetileg az Európában megjelenő nemzeti mozgalmakra adott zsidó válasz volt, mert e mozgalmak mindegyike ellenségesen viszonyult a zsidósághoz. Mivel az európai nemzetek kirekesztették a zsidóságot, néhány zsidó elhatározta, hogy az európai modellt követve, magukat önálló nemzetnek tekintik, létrehozzák saját nemzetállamukat, ahol maguk alakíthatják a sorsukat. Az önállósodás elvének, amely a cionista eszmék alapjául szolgált, a későbbiekben messzemenő következményei lettek. Az a cionista elv, miszerint kisebbség az európai modell szerint nem létezhet egy homogén nemzetállamban, ötven évvel később, a cionista államban a nemzeti kisebbség gyakorlati kirekesztéséhez vezetett.

14. A cionista mozgalmat a tradíció és a vallás vonzotta Palesztinába (héberül Erec Iszraélbe). Igy született meg a döntés, hogy Izrael Államot ezen a területen kell létrehozni. A jelszó az volt: “nép nélküli földet egy föld nélküli népnek”. Ez a jelszó nem csupán tudatlanságból született, hanem egyenes következménye is volt annak az általános arroganciának, amely akkoriban Európában a nem európai népek iránt megmutatkozott.

15. Palesztina azonban nem volt lakatlan – sem a XIX. század végén, sem pedig a korábbi időszakokban. A XIX. század végén több, mint félmillió ember élt Palesztinában, és kilencven százalékuk arab volt. Természetes, hogy ez az embercsoport ellenezte egy másik nemzet betelepülését.

16. Az arab nemzeti mozgalom szinte egyidőben született meg a cionista mozgalommal, eredetileg azért, hogy a Török Birodalom ellen harcoljon, később, a Birodalom összeomlása után pedig a nyomában fellépő gyarmatosító rendszerek ellen. Önálló arab-palesztin nemzeti mozgalom alakult ki az országban azután, hogy a britek elkülönült államot hoztak létre “Palesztina” néven, illetve akkor, amikor a cionisták beszivárgása megkezdődött.

17. Az I. világháború befejezése óta a két nacionalista mozgalom, a zsidó-cionista és az arab-palesztin állandó küzdelemben áll egymással, s mindkettő arra törekszik, hogy céljait – amelyek egymás ellentétei – egyazon területen megvalósítsa. A helyzet a mai napig változatlan.

18. Ahogyan Európában felerősödött a zsidóüldözés, és a menedéket kereső zsidók előtt sorra bezárultak a világ országai, a cionista mozgalom egyre erősebb lett. A holokauszt, amely hatmillió zsidó életét oltotta ki, erkölcsi és politikai nyomatékot adott annak a követelésnek, amely Izrael Állam megalakulásához vezetett.

19. A palesztin nép – látva hazájában a zsidó népesség számának növekedését – nem értette, miért neki kellene fizetnie a zsidók ellen Európában elkövetett bűnökért. Erőszakkal is megpróbálták megállítani a zsidóság további beáramlását, illetve a föld zsidó tulajdonba kerülését.

20. Mindkét nép teljes értetlensége a másik nemzeti létét illetően elkerülhetetlenül vezetett hamis és torz nézetekhez, amelyek mindkét nép kollektív tudatába mélyen bevésődtek. Ezek a hamis képzetek a mai napig befolyásolják egymás iránti magatartásukat.

21. Az arabok úgy vélték, hogy a zsidókat a nyugati imperializmus telepítette az országba azért, hogy leigázza az arab világot, és rátegye kezét az arab természeti kincsekre. Ezt a meggyőződést erősítette az a tény, hogy a cionista mozgalom az arab ellenállás leküzdése érdekében kezdettől fogva szövetséget keresett legalább egy nyugati hatalommal (Németországgal, Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal). Ennek eredményeként gyakorlati együttműködés és közös érdekek mutatkoztak a cionista vállalkozás és az imperialista, gyarmatosító hatalmak között, amely az arab nemzeti mozgalom ellen irányult.

22. Másfelől a zsidók meg voltak győződve arról, hogy a zsidóság céljaival – vagyis a zsidóságnak a pusztító európai erők előli menekülésével – szembeni arab ellenségesség az arabok és az iszlám vérszomjas természetének következménye. Az ő szemükben az arab harcosok “banditák” voltak, és az arab ellenállási megmozdulásokat “lázadásoknak” nevezték. (Tény ugyanakkor, hogy az 1920-as évek legszélsőségesebb cionista vezetője, Zeev Zsabotyinszkij volt valójában az egyetlen, aki felismerte: az arab ellenállás a cionista telepek ellen magától értetődő, természetes, és ebből a szempontból nem több, mint a “bennszülött” lakosság törekvése, hogy a külföldi betolakodóktól országát megvédje. Zsabotyinszkij azt is látta, hogy az arabok az országban önálló nemzeti entitást alkotnak, és lépéseket tett, hogy a többi arab ország vezetőit megvesztegesse, s így törje le a palesztinai arabok ellenállását. Más kérdés, hogy Zsabotyinszkij e tényekből azt a következtetést vonta le, hogy az arabok támadásai ellen “acélfalat” kell emelni, és erővel fel kell számolni ellenállásukat.)

23. A tények e gyökeresen eltérő értékelése a konfliktus minden aspektusát áthatja. A zsidók például a “zsidó munkáért” folytatott küzdelmüket haladó szociális erőfeszítésként értelmezték, amelynek eredményeként a kereskedők és spekulánsok nemzetét munkások és földművesek nemzetévé változtathatják. Az arabok viszont ugyanezt a törekvést a cionisták arra irányuló kísérletének látták, hogy kiszorítsák őket a munkaerőpiacról, és az arabok földjén araboktól mentes, különálló zsidó gazdaságot hozzanak létre.

24. A zsidók büszkék voltak arra, hogy – úgymond – “feltámasztják hazájukat”. A földet abból a pénzből vásárolták meg, amelyet a zsidók szerte a világon gyűjtöttek össze. Az “olék” (az új bevándorlók, szó szerint zarándokok), akik korábban értelmiségiek és kereskedők voltak, most arcuk verejtékével keresték megélhetésüket. Abban a hitben éltek, hogy mindezt békés eszközökkel érték el, egyetlen arabot sem fosztottak meg vagyonától. Az arabok számára viszont ez a folyamat kegyetlen kifosztást és hazájukból való kiűzésüket jelentette: a zsidók a földeket a távol lakó, gazdag arab földbirtokosoktól vásárolták meg, és aztán erőszakkal elűzték onnan a fellahokat, akik előtte sok generáción át itt éltek, és ezeken a földeken teremtették elő megélhetésüket. A cionisták ehhez igénybe vették a török, később a brit rendőrség segítségét. Az arabok kétségbeesve látták, hogy a zsidók megfosztják őket földjüktől.

25. A cionista jelmondattal szemben, miszerint “a sivatagot sikerült virágoskertté változtatni”, az arabok az európai utazók feljegyzéseit idézték, akik Palesztinát évszázadokon át olyan sűrűn lakott, virágzó országnak látták, amely semmiben sem maradt el a szomszédos országoktól.

Függetlenség és katasztrófa

26. A két nemzeti változat közötti különbség 1948-ban tetőzőtt, a zsidók által “függetlenségi háborúnak”, sőt “felszabadító háborúnak” nevezett események kapcsán, amit az arabok viszont “el Nakba”-ként, azaz katasztrófaként emlegetnek.

27. Ahogyan a konfliktus a régióban egyre élesebb lett, és a holokauszt visszhangja felerősödött, az Egyesült Nemzetek Szervezete úgy döntött, hogy két államra, egy zsidó és egy arab államra osztja fel a területet. Jeruzsálemet és a környező területet nemzetközi ellenőrzés alatt álló, önálló egységként gondolták el. A zsidók a terület 55%-át kapták, beleértve a lakatlan Negev-sivatagot is.

28. A cionista mozgalom elfogadta a felosztási tervet, mert meg volt győződve arról, hogy a leglényegesebb dolog a szilárd zsidó szuverenitás megalapozása. Titkos megbeszéléseken azonban David Ben-Gurion sosem rejtette véka alá, hogy az első adandó alkalommal terjeszkedni szándékozik. Az izraeli Függetlenségi Nyilatkozat ezért nem jelölte ki az állam határait, és az ország mind a mai napig szilárd határok nélkül létezik.

29. Az arab világ nem fogadta el az ENSZ felosztási tervét, azt a világszervezet – amely akkoriban a nyugati és a kommunista államok egyfajta klubja volt – ellenséges lépésének tekintette, mivel olyan országot osztott fel, amely nem is volt tagja az ENSZ-nek. Azzal, hogy az ország nagy részét a zsidó kisebbség kezébe adták, amely akkoriban a lakosság alig egyharmadát tette ki, a döntést az arabok szemében még megbocsáthatatlanabbá tették.

30. A felosztási terv után indított arab háború elkerülhetetlenül “etnikai” háború volt; olyan háború, amelyben mindkét fél annyi földet igyekezett megszerezni, amennyit csak tudott, s arra törekedett, hogy elüldözze a másik népcsoporthoz tartozó lakosságot. Az ilyen harc (amelyet később “etnikai tisztogatásoknak” neveztek) mindig elűzéssel és atrocitásokkal jár.

31. Az 1948-as háború a cionista–arab konfliktus közvetlen kiterjesztése volt, amelynek során mindkét fél saját céljainak elérésére törekedett. A zsidók homogén s lehetőség szerint minél nagyobb nemzetállamot akartak. Az arabok viszont fel akarták számolni a cionista zsidó entitást, amely Palesztinában megvetette a lábát.

32. Az etnikai tisztogatást mindkét fél a harcok szerves részének tekintette. Nem maradt sok arab a zsidók által megszerzett területeken, és nem maradt sok zsidó az arabok által elfoglalt részeken sem. Miután azonban a zsidók által elfoglalt területek lényegesen nagyobbak voltak, mint az arabok által megszerzettek, az eredmény kiegyensúlyozatlan volt. (A “népességcsere” és “népesség áttelepítésének” ötlete már az 1930-as években felmerült a zsidó szervezetek elképzeléseiben. Gyakorlatilag ez az arab lakosságnak az országból való kiűzését jelentette. Másrészről viszont sok arab vélte úgy, hogy a zsidóknak vissza kellene menniük oda, ahonnan jöttek.)

33. A zsidók előszeretettel hangoztatták a “kevesek a sokak ellenében” mítoszát, ezzel jellemezve a 650 ezer fős zsidó közösség és a százmilliós arab világ viszonyítási arányait. A zsidó közösség a háborúban tagjainak 1%-át veszítette el. Az arabok által vázolt helyzet ezzel szemben egészen másként festett: a gyenge, szétforgácsolódott, vezetés nélküli, szegény és rosszul felfegyverzett erők egységes irányítás hiányában szálltak szembe a rendkívül jól szervezett, modern fegyverekkel rendelkező zsidó közösséggel. A környező arab államok elárulták a palesztinokat, és amikor végül mégis harcba szálltak a zsidókkal, lényegében egymással versengve harcoltak, mindenféle együttműködés és közös haditerv nélkül. Társadalmi és hadászati szempontból az izraeli fél erői jelentősen felülmúlták az arab államok ütőképességét, hiszen ezek az államok nem sokkal korábban rázták csak le a gyarmatosítókat.

34. Az ENSZ-felosztás alapján a Zsidó Állam lakosságának mintegy 40%-a arab lett volna. A háború alatt azonban a Zsidó Állam kiterjesztette határait, és végül a terület 78%-át magához ragadta. Ezen a területen viszont gyakorlatilag nem maradt arab lakos. Názáret és Galilea néhány falvának arab lakossága véletlenül maradt meg szülőhelyén; a Háromszög falvait Izrael az Abdallah királlyal való megállapodás eredményeként kapta meg, és ezért nem lehetett ezekből a településekből a lakosságot kitelepíteni.

35. A háborúban összességében 750 ezer palesztin hagyta el lakóhelyét. Voltak, akik a háborútól való félelmükben menekültek el, ahogy ez a civil lakossággal szerte a világon történik. Másokat terrorcselekmények során üldöztek el, mint ez például a deir-jászini mészárlás során történt. Ismét másokat szisztematikusan űztek el az etnikai tisztogatás során.

36. A kiűzéssel azonos jelentőségű a tény, hogy a menekülteket nem engedték a harcok befejezése után visszatérni otthonaikba, ahogyan a hagyományos háborúkban szokták. Éppen ellenkezőleg, az új Izrael az arabok elmenekülését isten áldásának tekintette, és földdel tett egyenlővé 450 arab falut. A romokon új zsidó falvak épültek, és ezek új, héber elnevezéseket kaptak. A városokban az elhagyott házakat új bevándorlók foglalták el.

“A zsidó állam”

37. A tűzszüneti egyezmény aláírása 1949-ben, a háború befejeztével korántsem vetett véget a történelmi konfliktusnak. A válság új és intenzívebb szakaszát indította el.

38. Az új Izrael Állam az első években “zsidó államként” igyekezett konszolidálni homogén nemzeti jellegét. Hatalmas földterületeket sajátítottak ki a “távollévőktől” (a menekültektől) és azoktól, akiket hivatalosan “pillanatnyilag távollévőknek” neveztek (ezek azok az arabok voltak, akik Izraelben maradtak ugyan, de nem lehettek izraeli állampolgárok), sőt még Izrael arab állampolgáraitól is. Ezeken a területeken sűrűn lakott zsidó településeket hoztak létre. Zsidó “bevándorlókat” hívtak, mi több, csábítottak a tömeges betelepülésre. Ez a nagyszabású vállalkozás néhány év alatt megszilárdította a Zsidó Állam hatalmát.

39. Mindeközben Izrael politikai szándékai arra irányultak, hogy teljes mértékben felszámolja a palesztin entitás – mint nemzeti entitás – létét. A transzjordániai uralkodó, Abdallah izraeli segítséggel ellenőrzése alá vonta a Jordán nyugati partját (Ciszjordániát), és azóta is ténylegesen az izraeli katonai garancia biztosítja a Jordániai Királyság fennmaradását.

40. Az immár három generáció óta érvényben lévő egyezmény Izrael és a Hasemita Királyság között annak érdekében született, hogy megakadályozzák a független arab-palesztin állam megalakítását, amelyet akkor és most is a cionista célok megvalósulását akadályozó tényezőnek tekintettek.

41. Az 1950-es évek végén történelmi változás állt be a palesztin oldalon, amikor Jasszer Arafat és elvbarátai megalapították a Fatah mozgalmat, amelynek célja az volt, hogy a palesztin felszabadító mozgalmat önállósítsa az arab kormányok befolyásától. Nem véletlen, hogy ez a mozgalom akkor szerveződött, amikor a pánarab koncepció – amelynek legjelentősebb képviselője Gamal Adbel Nasszer volt – csődöt mondott. Ezt megelőzően sok palesztin abban reménykedett, hogy az egyesült összarab nemzet részei lesznek. Amikor ez a remény meghiúsult, újra testet öltött az önálló palesztin nemzeti identitás.

42. Gamal Abdel Nasszer azért hozta létre a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (a PFSZ-t), hogy megakadályozza az esetleges önálló palesztin akciókat, amelyek Egyiptomot nem kívánt háborúba sodorhatták volna Izraellel. Ezzel egyiptomi felügyelet alá akarta vonni a palesztinokat. 1967 júniusában, az arabok vereségét követően azonban a Fatah Jasszer Arafat vezetésével ellenőrzése alá vonta a PFSZ-t, amely a palesztin nép egyedüli képviselőjévé vált.

“A hatnapos háború”

43. Az 1967-es háborút a két fél tökéletesen eltérő színben látja – akárcsak az elmúlt százhúsz esztendő valamennyi konfliktusát. Az izraeli mitológia kétségbeesett védelmi harcnak tünteti fel a “hatnapos háborút”, amely “csodálatosképpen” hatalmas területet adott az izraeliek kezébe. A palesztin legendárium viszont azt mondja, hogy Egyiptom, Szíria és Jordánia vezetői beleestek az izraeliek csapdájába, amelyet azért állítottak, hogy megszerezzenek mindent, ami még Palesztinából megmaradt.

44. Sok izraeli hiszi azt, hogy a “hatnapos háború” a bajok gyökere, mert ekkor fordult elő először, hogy a békeszerető és haladó Izrael hódító és leigázó szerepben mutatkozott. Ez a meggyőződésük lehetővé teszi, hogy a cionizmus és Izrael Állam abszolút tisztaságának mítoszát a történelemnek eddig a fordulatáig fenntartsák, és régi legendáikat megőrizzék. Ezek a legendák azonban hamisak.

45. Az 1967-es háború csak újabb fejezete volt a két nemzeti mozgalom közötti régi küzdelemnek. A lényegen nem változtatott, csak a körülményeket módosította. A cionista mozgalom eredeti célkitűzései – zsidó állam, terjeszkedés, települések – jóval közelebb kerültek a megvalósuláshoz. A sajátos adottságok ebben a háborúban nem tették ugyan lehetővé az etnikai tisztogatást, mégis több százezer palesztint űztek el lakhelyükről.

46. Az 1947-es felosztási terv alapján Izrael Palesztina területének 55%-át kapta meg, az 1948-as háborúban további 23%-ot szerzett meg, most pedig a maradék 22%-ot is annektálta, amely a korábbi, az 1967 előtti “zöld vonalon” túl volt. Így 1967-ben Izrael – szándékán kívül – saját fennhatósága alatt egyesítette a palesztin népet (beleértve a menekülteket is).

47. Mihelyt véget ért a háború, kezdetét vette a telepes mozgalom. Az ország szinte minden politikai irányzata támogatta a mozgalmat – a messianisztikus-nacionalista “Gus Emunimtól” a “baloldali” Egyesült Kibucmozgalmakig. Az első telepesek nagylelkű támogatást kaptak mind a baloldali, mind a jobboldali politikusoktól, Jigal Alontól (hebroni zsidó telep) Simon Pereszig (Kdumim telep).

48. Az a tény, hogy Izrael minden kormánya – igaz, eltérő mértékben – támogatta és fejlesztette a telepeket, azt igazolja, hogy a telepítési célkitűzések nem korlátozódtak egy bizonyos ideológiai táborra, hanem az egész cionista mozgalmat áthatották. Hamis az a kép, amely a telepes mozgalmat megpróbálja egy kisebbség céljának feltüntetni. 1967 óta minden kormányzati erő tartós, összehangolt működése eredményezhette csak azt a törvényi, stratégiai és anyagi infrastruktúrát, amely ilyen hosszú és költséges vállalkozáshoz nélkülözhetetlen.

49. A törvényi infrastruktúra megléte okozhatja azt a téves következtetést, hogy a Megszálló Hatóság a tulajdonosa a “kormány birtokában lévő földeknek”. Valójában ezek a földek a palesztin lakosság földtartalékai. Magától értetődik, hogy a telepes mozgalom semmibe veszi a nemzetközi jogot.

50. A “Nagy Izrael” és a “területi kompromisszumok” elvének hangoztatói között folyó vita lényegében arról szól, hogyan érjék el a legfontosabb cionista célokat: a lehető legnagyobb területen megteremteni a homogén zsidó államot. A “kompromisszum” hangoztatói a demográfiai problémát hangsúlyozzák, és meg akarják akadályozni a palesztin lakosságnak az izraeli államba való integrálását. A “Nagy-Izrael” képviselői ezzel szemben a földrajzi nehézségeket emelik ki, és abban a hitben vannak (bizalmas körökben és nyilvánosan is), hogy az országból ki lehet űzni a nem zsidó lakosságot.

51. Az izraeli hadsereg vezetése jelentős szerepet játszott a telepek megtervezésében és felépítésében. Elkészítette a telepek térképét (ez Ariel Saron nevéhez fűződik) és a telepek csoportjait összekötő utak rendszerét. Ezáltal mind Ciszjordánia, mind a Gázai övezet apró részekre lett szeletelve, a palesztinok egymástól elszigetelt enklávékba lettek bebörtönözve, s minden egyes enklávét közrefogják a telepek és a megszálló erők.

52. A palesztinok sokféle módon próbáltak ellenállni, főképpen a libanoni és a jordániai határoknál csaptak át Izrael területére. Ezeket az akciókat az izraeliek “terroristának” nevezik, a palesztinok azonban ezekben egy leigázott nemzet legitim ellenállásának kifejeződését látják. Az izraeliek a PFSZ vezetőit, Jasszer Arafattal az élen, terroristáknak tekintik, akiket azonban a nemzetközi közvélemény fokozatosan elfogadott mint a palesztin nép “egyedüli törvényes képviselőit”.

53. Amikor a palesztinok megértették, hogy akcióik nem vetnek véget a telepes mozgalomnak, amely a talajt kihúzta a lábuk alól, 1987 végén megindították az intifádát, a népi felkelést, amely a társadalom minden rétegét átfogja. Az intifádában ezerötszáz palesztin vesztette életét, köztük több száz gyermek. Ez a szám sokszorosa az izraeliek veszteségeinek.

A békefolyamat

54. Az 1973-as októberi háború, amely az egyiptomi és szíriai erők rajtaütéssel szerzett győzelmének lehetőségével kecsegtetett, ám azután vereséggel végződött, meggyőzte Jasszer Arafatot és közeli híveit arról, hogy katonai úton nem lehet elérni a palesztin célokat. Ekkor döntöttek úgy, hogy politikai módszerrel kísérlik meg Izraellel a megállapodást, ami végül a nemzeti célok részleges megvalósulását eredményezheti.

55. E cél előkészítése érdekében Arafat első ízben keresett kapcsolatot olyan izraeli személyiségekkel, akik befolyásolni tudják az izraeli közvéleményt és a kormány politikáját egyaránt. Küldöttei (Szaid Hamami és Isszám Szartavi) izraeli közéleti emberekkel találkoztak, azokkal az úttörő személyiségekkel, akik még 1975-ben megalapították az “Izraeli Tanács az Izraeli–Palesztin Békéért” elnevezésű szervezetet.

56. Ezek a kapcsolatok, valamint az izraelieknek az intifáda miatti erősödő kifáradása, Jordániának a Nyugati partról (Ciszjordániából) való kivonulása, a megváltozott nemzetközi feltételek (a kommunista tömb összeomlása, az Öböl-háború) vezettek el a madridi konferenciához, majd később az oslói egyezményhez.

Az oslói egyezmény

57. Az oslói egyezménynek voltak pozitív és negatív vonásai egyaránt.

58. Pozitívuma volt, hogy ebben az egyezményben fogalmazták meg először, hogy Izrael hivatalosan elismeri a palesztin népet és vezetését, valamint, hogy a Palesztin Nemzeti Mozgalom elismeri Izrael létét. Ebből a szempontból az egyezménynek (és az azt megelőző levélváltásnak) kiemelkedő történelmi jelentősége volt.

59. A gyakorlatban az egyezmény a Palesztin Nemzeti Mozgalmat területi alaphoz juttatta palesztin földön, biztosította számára továbbá egy “kialakulóban lévő állam” szerkezetét és fegyveres erőket – ezek a további lehetséges palesztin küzdelemben jelentős szerepet játszhattak. Az izraelieknek viszont az egyezmény kaput nyitott az arab világra, és véget vetett a palesztin támadásoknak – mindaddig, amíg az egyezmény érvényben volt.

60. Az egyezményre az mérte a legsúlyosabb csapást, hogy általa mindkét fél teljesen eltérő célokat akart megvalósítani. A palesztinok ideiglenes megállapodásnak tekintették, amely véget vet majd a megszállásnak, és létrehozza a megszállt területeken a palesztin államot. Másfelől, a hatalmon lévő kormányok Izraelben a megállapodást alkalmas eszköznek látták arra, hogy Ciszjordánia és a Gázai övezet nagy részén fenntartsák a megszállást, és ezeken a területeken a palesztin önkormányzatnak afféle kisegítő karhatalmi funkciót szántak, amely Izraelt és a telepeket őrzi.

61. Ezért tehát Oslo nem a konfliktus befejezésével kecsegtető folyamat kezdete volt, hanem inkább a konfliktus egy újabb fejezete.

62. Mivel mindkét fél várakozásai élesen eltérőek voltak, és mindketten ragaszkodtak nemzeti “narratívájukhoz”, az egyezmény minden pontját másképpen értelmezték. Végül is az egyezmény számos elemét nem is hajtották végre.

63. Az oslói folyamat időszakában Izrael intenzíven bővítette tovább telepeit, főként úgy, hogy a legkülönbözőbb címeken újakat hozott létre, a meglévőket fejlesztette, bonyolult “elkerülő” úthálózatot épített, lakóházakat rombolt le, földeket sajátított ki stb. A palesztinok viszont erőgyűjtésre használták fel ezt az időszakot mind az egyezmény keretein belül, mind azon kívül. Valójában a történelmi konfliktus a megegyezés és a “békefolyamat” álcája alatt zavartalanul folytatódott, vagyis helyettesítette a tényleges békét.

64. Ellentétben azzal a képzettel, amely Jichák Rabin meggyilkolása után nagyobb hangsúlyt kapott, Rabin a “területeken” állandóan fenntartotta a konfliktust, miközben szünet nélkül próbálta politikai eszközök segítségével megvalósítani az Izrael szája íze szerinti békét. Mivel ő maga is a cionista “narratíva” alakítója volt, és elfogadta ezt a mitológiát, szenvedett a kognitív ellentmondástól, amikor békevágya szembekerült elképzelt világával. Úgy tűnik, hogy csak élete végén kezdte a palesztin történelmi látásmód egyes elemeit elfogadni.

65. Simon Peresz esete ennél sokkal súlyosabb. Nemzetközi szinten is sikerült önmagáról kialakítania a békeharcos képzetét, és retorikáját is hozzáigazította ehhez a képhez (l. Az új Közel-Kelet című könyvét⁸), miközben lényegileg megmaradt hagyományos cionista héjának. Egyértelműen kiderült ez abban a rövid, konfliktusokkal terhelt időszakban, amikor Rabin meggyilkolása után ő volt a miniszterelnök, illetve jelenleg, amikor Saron apologétájaként és szóvivőjeként szerepel.

66. A legtisztább formában Ehud Barak testesítette meg az izraeli dilemmát. ő úgy vette át a hatalmat, hogy teljes mértékben meg volt győződve arról, képes lesz Nagy Sándor modorában, egyetlen kardcsapással átvágni a történelmi gordiuszi csomót. Barak a probléma megoldásához úgy fogott hozzá, hogy tökéletesen értetlen volt a palesztin szempontokkal és azok jelentőségével szemben. Javaslatait ultimátum formában terjesztette elő, és felháborodott, amikor ezeket a palesztinok elutasították.

67. Az izraeli közvélemény előtt, de önmaga szemében is Barak “minden követ megmozgatott” és a “palesztinoknak minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb ajánlatokat tett”. Cserébe azt várta a palesztinoktól, hogy “vessenek véget a konfliktusnak”. A palesztinok ezt abszurd követelésnek tekintették, hiszen Barak gyakorlatilag azt kérte tőlük, hogy mondjanak le alapvető nemzeti céljaikról, például a visszatérés jogáról, a Templom hegyről és Kelet-Jeruzsálem szuverenitásáról. Sőt, miközben Barak a területek annektálására vonatkozó követeléseit elhanyagolható százalékoknak tüntette fel, ezek palesztin számítások szerint a Zöld vonalon túli területek 20%-ának annektálását jelentették volna.

68. A palesztinok úgy látják, ők már megtették a döntő lépést, amikor elfogadták, hogy államukat a Zöld vonalon belül, azaz történelmi hazájuk területének mindössze 22%-án hozzák létre. Ezért a területi követeléseket illetően már csak kisebb határmódosításokat hajlandók elfogadni. A hagyományos izraeli pozíció szerint viszont az 1948-ban megszerzett területek már vitathatatlanul Izrael részei, melyekről nem lehet vitatkozni; vita tárgyát legfeljebb a maradék 22% képezheti.

69. Mint a legtöbb fogalomnak és eszmének, az “engedmény” szónak is más és más a jelentése a két fél fogalomtárában. A palesztinok úgy vélik, már földjük 78%-át “átengedték”, amikor beleegyeztek, hogy a maradék 22%-on hajlandók élni. Az izraeliek viszont azt hiszik, “engedményeket” tesznek, amikor hajlanak arra, hogy ennek a 22%-nak egyes részeit (Ciszjordániát és a Gázai övezetet) a palesztinoknak “adják”.

70. A 2000 nyarán Camp David-ben megrendezett csúcstalálkozó, amit akarata ellenére kényszerítettek Arafatra, elhamarkodott volt, és a megbeszélések betetőzését jelentették. Barak azt követelte – amit a csúcson mint Clinton javaslatait vezettek elő –, a palesztinok úgy vessenek véget a konfliktusnak, hogy cserébe mondjanak le a visszatérés jogáról és magáról a hazatérésről is; hogy fogadjanak el bonyolult megállapodásokat Kelet-Jeruzsálemről és a Templom-hegyről, amelyekben szó sincs e területek szuverenitásáról, továbbá hogy egyezzenek bele jelentős kiterjedésű területek annektálásába Ciszjordániában és a Gázai övezetben, fogadják el Izrael katonai jelenlétét egyéb területeken, és Izrael ellenőrzését a Palesztin Államot a világtól elválasztó határok mentén. Ilyen megállapodást egyetlen palesztin vezető sem írt volna alá, így a csúcstalálkozó eredménytelenül zárult, és tönkre zúzta Clinton és Barak karrierjét.

Az al Aksza-intifáda

71. A csúcstalálkozó sikertelensége, a két fél közötti megállapodás reményének teljes hiánya, az amerikaiak nyílt Izrael-barát fellépése elkerülhetetlenül vezetett újabb erőszakos konfrontációkhoz, melyeknek az al Aksza-intifáda elnevezést adták. A palesztinok számára ez jogos nemzeti felkelés a kilátástalanul hosszú ideig tartó megszállással szemben, amelynek következtében nap mint nap újabb földterületeket veszítenek el. Az izraeliek viszont az eseményeket a gyilkos terrorizmus kirobbanásaként értelmezik. A palesztinok az eseményekben résztvevőket nemzeti hősöknek tekintik, az izraeliek ezzel szemben gátlástalan gyilkosoknak, akiket likvidálni kell.

72. A hivatalos izraeli média ma már nem beszél telepesekről, csak “rezidensekről”, akik ellen elkövetett bármiféle támadás a civil lakossággal szembeni bűnnek tekintendő. A palesztinok a telepeseket az ellenséges erők veszedelmes előőrseinek látják, akik meg akarják őket fosztani földjeiktől, és ezért le kell őket győzni.

73. Az al Aksza-intifáda az izraeli “béketábor” nagy részét elsodorta. Kiderült, hogy nézeteiket javarészt homokra építették. Különösen azután, hogy Barak “minden követ megmozgatott”, és “minden korábbi miniszterelnöknél nagylelkűbb javaslatokkal” állt elő, a “béketábor” ezen tagjai teljes értetlenséggel szemlélték a palesztinok reakcióját, mivel még soha nem vizsgálták felül alaposan a cionista álláspontot, és soha nem akarták megérteni azt a tényt sem, hogy az eseményeknek létezik palesztin látószöge is. Így számukra egyetlen magyarázata maradt a palesztinok viselkedésének, nevezetesen, hogy a palesztinok elárulták az izraeli béketábort, hogy soha nem is akartak békét kötni, hogy valódi céljuk a zsidókat a tengerbe fojtani – a cionisták régóta hangoztatott meggyőződésének megfelelően.

74. Ennek következtében eltűnt a cionista “jobb” és “bal” közötti választóvonal. A Munkapárt vezetői részt vesznek a Saron-kormányban, sőt annak legügyesebb apologétái lettek (Simon Peresz), és a formálisan baloldali ellenzék is partner ebben (Joszi Szarid). Ez a tény újra csak azt bizonyítja, hogy az izraeli politikai rendszer legkülönbözőbb irányzatainak meghatározó, egyesítő eleme a cionista narratíva, amely elmossa a különbséget Rehavam Zeevi és Avraham Bug, Jichák Lévi és Joszi Szarid között.

75. Szembetűnő a palesztinok egyre kisebb hajlandósága arra, hogy újrakezdjék a tárgyalásokat az izraeli békedelegátusokkal. Mindez annak a következménye, hogy teljesen kiábrándultak a “baloldali kormányból”, amely oly nagy reményekre jogosított fel a Netanjahu-évek után, valamint abból a tényből adódik, hogy egy kicsike kis radikális csoportot kivéve Izraelben senki nem háborodott fel a megszálló csapatok hallatlanul brutális akcióin. A felszabadító harcot folytató társadalmak általában szorosabbra fogják soraikat, s ez teszi lehetővé a palesztin szélsőséges nacionalista és vallásos erőknek, hogy megvétózzanak minden kísérletet, mely az izraeli–palesztin együttműködést támogatja.

Az új béketábor

76. A régi béketábor összeomlása szükségessé teszi az új izraeli béketábor megteremtését, mely valódi, modern, hatékony és erős lesz, mely képes lesz befolyásolni az izraeli közvéleményt, és felülvizsgálja az idejétmúlt axiómákat annak érdekében, hogy jelentős változásokat érjen el az izraeli politikai rendszerben.

77. Ennek érdekében az új béketábornak el kell érnie, hogy a közvélemény újragondolja a nemzeti álláspontot, és megtisztítsa azt a hamis mítoszoktól. Arra kell törekednie, hogy a két nép történelemszemléletét egységes, hamisításoktól mentes olvasatba olvassza, amely mindkét nép számára elfogadható.

78. Mindeközben meg kell értetni az izraeli közvéleménnyel, hogy a cionista célok szép és nemes oldalain túl a palesztin néppel szörnyű igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság, amely a “Nakbá”-ban érte el csúcspontját, arra kötelez bennünket, hogy viseljük a felelősséget, és tegyük jóvá azt, ami jóvátehető.

79. A múlt és jelen új szemléletű megközelítése lehetővé teszi az új béketábornak, hogy megfogalmazza a béketervet, amelynek az alábbi elveken kell nyugodnia:

• Először : Létre kell hozni a független és szabad Palesztin Államot Izrael szomszédjaként.
• Másodszor : A két állam közötti határ a Zöld vonalon kell húzódjék. Ha mindkét fél egyetért, korlátozott területmódosítások lehetségesek.
• Harmadszor : A Palesztin Állam területén lévő izraeli telepeket ki kell üríteni.
• Negyedszer : A két állam közös határa nyitva kell álljon az emberek és áruk szabad mozgása érdekében, a közösen meghatározott elvek alapján.
• Ötödször : Jeruzsálem mindkét ország fővárosa lesz – Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, Kelet-Jeruzsálem pedig Palesztináé. A Palesztin Államnak teljes szuverenitása lesz Kelet-Jeruzsálemben, a Templom-hegyet is beleértve. Izrael Államnak teljes szuverenitása lesz Nyugat-Jeruzsálemben, beleértve a Nyugati Falat és a Zsidó negyedet. A város közös fizikai, működési elveiről a két állam megállapodása határoz majd.
• Hatodszor : Izrael elvben elismeri a palesztinok visszatéréshez való jogát mint elidegeníthetetlen emberi jogot. A probléma gyakorlati megoldását igazságos, tisztességes és praktikus megfontolások alapján, közös megegyezéssel lehet elérni, s azt kell jelentenie, hogy lehetséges a kárpótlás és a visszatérés a Palesztin Államba, illetve Izrael Államba.
• Hetedszer : A vízforrásokat közösen kell ellenőrizni, és egyenlően és tisztán kell osztozni rajtuk.
• Nyolcadszor : A két állam közös megállapodása biztosítja mindkettejük biztonságát, figyelembe veszi mind Izrael, mind Palesztina különleges biztonsági igényeit.
• Kilencedszer : Izrael és Palesztina együttműködik a térség többi országával annak érdekében, hogy az Európai Unióhoz hasonló közel-keleti közösség létrejöjjön.

80. E békeegyezmény aláírása és őszinte betartása meghozza a két nép történelmi megbékélését a kölcsönös egyenlőség, együttműködés és tisztelet alapján.

Jegyzetek

¹ Bibó István: “A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás”, in: Különbség, Európai Protestáns Szabadegyetem, Bp. 1990. 353.

² Uo. 369–370.

³ Mideast Mirror, 2000. november 17., idézi: Alain Gresh: “Intifada pour une vraie paix”, Le Monde diplomatique, 2000. december

⁴ “Tegyék rám a bilincset! Nem vagyok a maguk vazallusa” – mondta állítólag a libanoni vezető Ariel Saronnak az izraeli tengerparti városban, Naharíjában lezajlott találkozón. L. Martin Gilbert: Izrael története, Pannonica Kiadó, Bp. é.n., 478.

5 V.ö. Georges Corm: Géopolitique du conflit libanais, La Découverte, Párizs, 1987. 142–143

⁶ V.ö. “Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891–1961”, Revue d’Études Palestiniennes, 1998. tél, 15–41.

⁷ Ld. ehhez Lugosi Győző: “Az Öböl-válság nemzetközi koreográfiája”, Társadalmi Szemle, 1990/12. sz., 79–80.

⁸ Magyar kiadása: Az új Közel-Kelet, Múlt és Jövő Könyvek, Bp., é.n.

A New Left Review (Új Baloldali Szemle) a nyugati baloldali gondolkodás meghatározó médiuma. A történeti áttekintés a folyóirat honlapján található bemutatkozás alapján készült

Egy önarckép részletei

A New Left Review (Új Baloldali Szemle) a nyugati baloldali gondolkodás meghatározó médiuma. Az alábbi történeti áttekintés a folyóirat honlapján található bemutatkozás alapján készült. A bővebb, eredeti változat angol nyelven elérhető a http://newleftreview.org címen. Az Eszmélet jelen számában pedig közöljük az NLR aktuális programnyilatkozatát is az alapító (és jelenlegi főszerkesztő) Perry Anderson tollából, Borisz Kagarlickij vitacikkével együtt.

Az NLR immár négy évtizede a társadalomelmélet, a politikai publicisztika és a kulturális kritika elismert fóruma. Az itt megjelent cikkek témái felölelik a politika, szociológia, közgazdaságtan, történelem, filozófia, a kulturális tanulmányok, a feminizmus és az irodalmi kritika területét. A széles témaválaszték jelentős nemzetközi olvasóközönség, köztük több mint 2000 tudományos intézmény érdeklődését vívta ki. Kiadóvállalatával, a Versóval együtt olyan kiemelkedő baloldali gondolkodók írásait jelentette meg, mint például Giovanni Arrighi, Pierre Bourdieu, Joanna Brenner, G. A. Cohen, Terry Eagleton, Frances Fox-Piven, Nancy Fraser, Norman Geras, Jürgen Habermas, Catherine Hall, Stuart Hall, Frigga Haug, Cristopher Hitchens, Eric Hobsbawm, Fredric Jameson, Michael Mann, Juliet Mitchell, Franco Moretti, Laura Mulvey, Tom Nairn, Kate Soper, Göran Therborn, Dorothy Thompson, Immanuel Wallerstein, Linda Weiss és Slavoj Zizek. Gazdagították a folyóiratot a szerkesztőbizottság jelenlegi tagjai is, többek között Tariq Ali, Peter Gowan, Robin Blackburn, Alexander Cockburn, Robert Brenner, Mike Davis.

A New Left Review története számos módon kapcsolódik a magyar baloldali gondolkodáshoz, Lukács Györggyel például a folyóirat éveken keresztül kiemelten foglalkozott. Jellemző a magazin születése is: az 1956-os szuezi és magyarországi események feldolgozására alakult két folyóirat egyesülésével jött létre 1960-ban. Ismertetőnkben a folyóirat történetének magyar vonatkozásait a folyóiratban megjelent cikkek tematikájának kérdésével együtt kiemelten kívánjuk kezelni. A szerzők és témák áttekintését a nyugaton mérvadónak tekintett baloldali gondolkodók megismerése és a “perryandersoni fordulat” – amelynek elemzésére azonban itt nem kerül sor – jobb megítélhetősége miatt is fontosnak tartjuk.

1. Az antinukleáris kezdetek, a társadalmilag aktív baloldaliság kora.

(1–12. számok, 1960–61)

Az NLR létrejöttekor a The New Reasoner és a Boards of Universities and Left Review egyesülésében a nukleáris fegyverkezés elutasítása jelentette a közös nevezőt, a Campaign for Nuclear Disarmament (CND) volt az első antinukleáris békemozgalom. Ezekben a folyóiratokban E. P. Thompson, Charles Taylor, Alastair Macintyre vitatkozott a “marxista humanizmusról”, közösségről és etikáról; Raphael Samuel kutatta a “osztálynélküliség érzését” és Isaac Deutscher elemezte a hruscsovi enyhülés kommunista jellegét. A frissen létrejött NLR, elődeihez hasonlóan, alapvetően közéleti jellegű volt, érzékenyen reagált a politikai élet minden rezdülésére. Lapjain Stuart Hall és Raymond Williams tett kísérletet a tömegkultúra megértésére és a modern tömegkommunikációs ipar demokratizációjának előmozdítására. C. Wright Mills-nek az ötödik számban megjelent “az új baloldalhoz írott levelét” (Letter to the New Left) később többször is kiadták.

2. A puhatolódzás kora.

(15–22. számok, 1962–1963)

A CND meggyengülése és a lapon belüli konfliktusok nyomán 1962-ben egy fiatalabb, tapasztalatlanabb csapat vette át a lapot. Az újság elméleti irányba mozdult el, elsősorban a kontinentális Európában vezetőnek számító nézetekkel foglalkozott, így Claude Levi-Strauss, R. D. Laing és Ernest Mandel műveit közölte. Jellemző volt a harmadik világ iránti fokozott érdeklődés: a szociológia és a társadalmi rétegelemzés (class analysis) segítségével írták le Kuba, Algéria, Irán, a portugál gyarmatok helyzetét.

3. Az eurokommunizmus megelőlegezése

(23–35. számok, 1964–1965)

A lap külalakja 1964 elején megváltozott – és az új külcsín egészen 1999 végéig fennmaradt. A korábbi kísérletezéssel szemben a lap egységes arculatot kapott. Változtak a tárgyalt témák: a harmadik világ helyett a hazai, brit események kerültek előtérbe. Gramsci nyomán cikksorozat elemezte a brit történelmi fejlődés szerkezeti sajátosságait és azt a konkrét kapitalista társadalmat, amely az erők adott egyensúlyát létrehozta. Az NLR mintha megelőlegezte volna az eurokommunizmus egy évtizeddel későbbi álláspontját: a szocializmust a civil társadalomban kell felépíteni, és csak ezután kerülhet sor a kormányzati, illetve állami szinten történő megvalósításra. A kormányzatnak a szocializmus megteremtésére való képtelenségéről vallott nézeteket a wilsoni kormányzat első pár hónapjának tapasztalatai is alátámasztották. Az NLR példaképe ebben az időszakban a Les Temps Modernes, Sartre politikai gondolatai, az egzisztencializmus és a pszichoanalízis is megjelennek a lapban.

4. A nemzetközi forradalmi mozgalom tematizálása, kormányellenesség

(36–51. számok, 1966–1968)

Az NLR a 60-as évek második felében megtapasztalta, hogy egy baloldali párt kormányzása nem feltétlenül vezet a baloldali szempontok érvényesüléséhez. A munkáspárti kormánnyal szembeni kritika a bérstop és a defláció ellen hadakozó szakszervezetek (The Incompatibles) illetve a diákmozgalmak (Student Power) támogatására kiadott Penguin Speicals sorozat könyveiben jelentkezett. Az 1956-os forradalomban is részt vevő szerkesztő, Krassó Miklós elsőként tematizálta a folyóiratban a század nemzetközi forradalmi mozgalmainak klasszikus kérdéseit: kommunista, trockista és lukácsista résztvevők vitatkoztak Trockij történelmi szerepéről. Megkezdték Gramsci, Lukács, Korsch és társaik “nyugati marxista” műveinek lefordítását és ismertető jellegű publikálását, ami később központi szerepre tett szert. A nyugati marxizmusban látták a hivatalos kommunizmus bevett katekizmusa és a megalkuvó szociáldemokrácia alternatíváját. A latin-amerikai felkelések és a vietnami forradalom sikere nyomán guevarista és maoista eszmeáramlatok jellemezték az időszakot, ismét előtérbe került a harmadik világ. Az NLR eklektikus elméleti érdeklődését jelzik Adorno és Lacan pszichoanalízisről írt cikkei, és az orosz formalisták és konstruktivisták műveinek újranyomtatása. Juliet Mitchellnek az 50. számban megjelent: “Nők: A leghosszabb forradalom” című munkáját követően a feminizmus is bekerült az újság által tárgyalt témák közé.

5. Radikalizálódás

(52–67. számok, 1968 vége–1971 közepe)

A vietnami háború és a diáklázadások hatására az NLR radikalizálódott, az 52-es számú különkiadásban például az 1968-as májusi párizsi eseményeket “az elnyomottak ünnepeként” aposztrofálták. Csökkent a brit témák aránya, bár az izmosodó feminista mozgalmakról születtek tudósítások. Elsősorban az OECD országokat, Észak-Amerikát, Japánt érintő jelenségekről cikkezett az NLR. A nyugati marxista szövegek immár a folyóirat vezető témájává léptek elő, de közlésük még mindig bemutató jelleggel történt. Az NLR munkájának kibővítésére kiadóvállalatot hoztak létre, és 1970 őszén a boltokba kerültek az első New Left Könyvek (NLB). Kultúrával kapcsolatos cikkek ebben az időszakban rendszertelenül jelentek meg, olyan témákban, mint rockzene, szexualitás. Említést érdemel Peter Wollen “Jelek és jelentések a filmszínházban” című munkája is.

6. A nyugati marxista hagyomány kritikai összegzése

(68–90. számok, 1971–1975)

A folyóirat életének hatodik periódusát a nyugati marxizmus témája uralja. Meghatározóak az ezen tradíció jeles képviselőivel, Lukáccsal, Althusserrel, a frankfurti iskola tagjaival, Sartre-ral és Colettivel készült interjúk, illetve a munkáikról készített kritikai összegzések. A irányzat hatalmas népszerűségét a nem-marxista avantgárdra való nyitottsága, és a nyugati polgári illetve a túlbürokratizált keleti berendezkedés együttes kritikája adta. Ebben az időszakban foglalkozott először részletesen a második világháborúval az NLR. A folyóirat támogatta a baloldal körében nem túl népszerű angol EGK-csatlakozást, ám általánosságban kijelenthető, hogy a brit témák helyett ismét a nemzetközi ügyek – Csehszlovákia, a Szovjetunió, a kínai külpolitika, a harmadik világ – kerülnek előtérbe. Megszülettek Enzensberger ökológiáról és médiáról írott munkái.

7. A marxi hagyomány kritikai értékelése és a brit hagyomány feldolgozása

(91–120. számok, 1975–1979)

A nyugati marxista hagyomány részletes ismertetését egyrészt a klasszikus marxi hagyomány – Marx, Engels, Lenin, Luxemburg, az ausztro-szocializmus – kritikai értékelése, másrészt a brit szocialista és radikális gondolkodás eredményeinek feldolgozása követte. Az NLR-ben indult vitákból ekkor már gyakran születtek könyvek is az NLR kiadóvállalatán keresztül: a Raymond Williams írásairól indult vita Politics and Letters (Politika és Levelek) címen jelent meg, vita kezdődött Edward Thompsonnal a The Poverty of Theory (Az elmélet nyomorúsága) kapcsán. Elindult a brit marxista történetírás kezdeteinek vizsgálata. Robert Brenner a 104-es számban megjelent The Origins of Capitalism (A kapitalizmus gyökerei) című munkájában a társadalmi formációk és a termelési módok dinamikájának nagyon érzékeny elemzéséig jut el. Az NLR tudósított a dél-európai diktatúrák ekkor bekövetkezett bukásáról, és a harmadik világ forradalmairól (Vietnam, Angola, Etiópia, Irán, Nicaragua) is. A szélsőbaloldal – portugáliai, olaszországi, török – kalandorságát több cikkében is elítélte az NLR. A szocialista hagyomány által gyakran elhanyagolt, első világot érintő kérdésekről, a polgári demokráciáról, a nacionalizmusról, az állami kiadásokról, a társadalmi osztályokról és a recesszióról olyan szerzők írtak cikkeket, mint Göran Therborn, Erik Olin Wright, Ian Gough, Arghiri Emmanuel vagy Ernest Mandel. A brit kérdések ugyanakkor háttérbe szorultak, itt csak a munkásosztályról (Arthur Scargill, Cowley bolti eladók) készített interjúkat lehet megemlíteni. Az NLR ellenállt a 70-es évek növekvő hidegháborús hangulatának, és aggódva figyelte a kommunista államok aggasztó tehetetlenségét. Ezeket az irányultságokat jelzi a 119-es szám tartalma is: Alec Nove a tervezésről és a piacról, Fred Halliday Afganisztánról, Stuart Hall Poulantzas State, Power and Socialism (Állam, hatalom és szocializmus) című munkájáról, Haraszti Miklós és Rudolf Bahro a létező szocializmus problémáiról írt ekkor.

8. Békemozgalmak, az angolszász államok növekvő kritikája

(121–142. szám, 1980–1984)

Az 1980-as évek első felének politikai viharaival párhuzamosan az NLR-ben is szaporodtak a fegyverkezési verseny veszélyeiről, az USA és Nagy-Britannia növekvő agresszivitásáról írt cikkek. Az Edward Thompson cikke nyomán kibontakozott vitából állt össze az Extremism and Cold War (Szélsőségesség és hidegháború) című könyv anyaga. Több cikk jelent meg Kelet és Nyugat politikai vetélkedésének ütközőzónáiról, Lengyelországról, az NDK-ról, Közép-Amerikáról. A Lengyelországról és Koszovóról írt cikkek a Kelet robbanásveszélyes belső konfliktusait mutatták be. A brit tudósítások nem a konzervatív kormányzat jellegével, hanem a Labour Party (Munkáspárt) kilátásaival foglalkoztak, itt csak Anthony Barnett Falkland háborúról írt Iron Britannia-ja (Vas Britannia) jelent kivételt. A “győztes párt mindent visz” elvre épülő westminsteri modell korábbi kritikájára építve az NLR síkra szállt a választói akarat arányos képviseletének – a baloldalon akkor nem túl népszerű – eszméjéért. Észak-amerikai vonatkozású cikkek váltották fel a korábbi nyugat-európai orientációt. Terry Eagleton esszéivel és Adorno, Brecht, Lukács valamint Benjamin esztétikáról és politikáról folytatott vitájával újra nőtt a kulturális vonatkozású írások szerepe. Ralph Miliband és Norman Geras a nyugati társadalmak intézményi jellemzőiről és osztálysajátosságairól, Göran Therborn és Adam Przeworski a szociáldemokrata szerveződésről írt cikkei az NLR gondolati irányultságának megváltozását jelezték. Az időszak vége felé jelentősen átalakult a szerkesztőbizottság: a folyóiratot a 60-as évek óta editáló szerkesztői gárda felét újak váltották fel.

9. A létező szocializmus bukásának feldolgozása

(143–184. szám, 1985–1989)

Míg korábban a szociális ellentétek és a demokrácia szocialista országokbeli hiánya állt az érdeklődés homlokterében, a 80-as évek közepén a közgazdasági kritika került az előtérbe: W. Brus, Ernest Mandel, Alec Nove, Robin Murray, Meghnad Desai írtak tervezésről és piacról, a vásárló hatalmáról és a társadalmi tulajdonról (az alkalmazottak tulajdoni részesedéséről). Boris Kagarlickij a glasznoszty Szovjetunióbeli kibontakozását elemezte. A 177-es, 179-es, 180-as szám összegezte a kommunista rezsimek 1989-es összeomlásának morális és politikai következményeit. A 180-as számban Mary Kaldor (Lord Káldor magyar származású cambridge-i közgazdász leánya) a The Ends of Cold War című cikkében, a “hidegháború hagyatékát” veszi lajstromba. Raphael Samuel a “brit kommunizmus elveszett világáról” (The Lost World of British Communism) írt cikkében a militáns nyugati kommunista pártok tapasztalatait kívánta feltárni és kilátásaikat felmérni. Frederic Jamesonnak a 146-os számban a posztmodernről megjelent cikke a modern kapitalizmus elméleti és kulturális szervezetéről indított el vitát. Mike Davis Los Angeles-i jelentései a létező kapitalizmust mutatták be. A kulturális cikkek megjelenése nem volt folyamatos, de sor került Marshall Bermann All That is Solid Melts into Air (Minden, ami szilárd, légneművé válik) című művének megvitatására, tanulmányok jelentek meg Salman Rushdie-tól, Thomas Pyncheontól, a latin-amerikai regényről és a tömegkultúráról. A nők elnyomásáról írt Wally Seccombe és Maurice Godelier – sort kerítve Spanyolország, Görögország, az NSZK, Írország, Bangladesh, Brazília és Japán nőmozgalmaira is. Cikksorozat tárgyalta az európai baloldal átalakulását Dániában, Olaszországban, Svédországban, Franciaországban, Spanyolországban, Norvégiában és – a zöldekre koncentrálva – az NSZK-ban. Viták folytak a thatcherizmusról, a posztmarxizmusról és az “új időkről”. Jürgen Habermas a 151-es számban vele megjelent interjúban az emberi szolidaritás és emancipáció kérdéseit boncolgatta. Az NLR-ben a történelemről és a társadalmi hatalomról (social power), a “racionális választás” marxizmusáról, a posztmodern filozófiáról, a liberális értékekről és a sztálinizmus elvetéséről folytatott viták továbbra is éltetik a szocialista elméletet és a történelmi és kulturális materializmus alapvető eszméit. Az NLR így a marxista és szocialista gondolkodás olyan széles skáláját fogja át, amely megóvja a szélesebb újbaloldali és poszt-újbaloldali környezet populizmusától, relativizmusától és identitás-politikájától. A 178-as számban például Sabina Lovibond kijelenti, hogy a klasszikus felvilágosodás univerzalizmusa a szocialistáknak és a feministáknak is értéket jelent. A 180-as és 182-es számban olvasható Perry Anderson felmérése a brit társadalmi gondolkodásról.

1990-ben a szerkesztőbizottságot jelentősen megnövelték és átszervezték, a 184-es volt az új szerkesztőbizottság által készített első szám. A kibővült szerkesztőség azonban csak három évig tudott működni: 1993-ban a tagok közel fele – Perry Anderson autokratikus vezetési módszerei ellen tiltakozva – kilépett. Ezek döntően a Manchesteri Egyetemhez kapcsolódó társadalomtudósok voltak (Hilary Wainwright, Diane Elson, Norman Geras, Paul Cammack), akik a későbbiekben a Red Pepper című havilapon dolgoztak, illetőleg társultak a Kanadában évente megjelenő, s a Ralph Miliband halála után félig-meddig elárvult Socialist Registert gondozó Leo Panitch-csal.

Az 1980-as években az NLR kiadóvállalata, a Verso/New Left Books már évente 40 körüli publikációval jelent meg a piacon, és továbbra is eleven az NLR és a kiadóvállalat kapcsolata – a kiadó jelentős részben az NLR-hez kapcsolódó munkákat jelentet meg –, így a kontinentális elmélet kritikáját Perry Andersontól és Peter Dews-tól, Norman Geras és Ellen Meiksins Wood politikaelméleti esszéit, Mike Davis és Alexander Cockburn mai Amerikáról írt elemzéseit. Az NLR szerzői más kiadóvállalatokon keresztül is publikálnak – Tariq Ali a sztálinizmus örökségéről (The Legacy of Stalinism) írott munkája például a Penguin Books-nál jelent meg.

Rövid ismertetés az 1968-as események egyik legjellegzetesebb, ám mégis kevéssé ismert irányzatának, a szituacionistáknak társadalomképéről, szervezeteik történetéről és ideológiájuk főbb vonásairól. A szituacionisták „baloldalon túli” kapitalizmuskritikája eszközét a marxizmus és az anarchizmus újraegyesítésében, célját a munkástanácsok nemzetközi hatalmában látta. Világszemléletük sok szempontból harminc év elteltével is frissnek hat, és számos elgondolkodtató kérdést vet fel.

A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban

Az 1968-ról szóló töméntelen mennyiségű könyv-, cikk-, visszaemlékezés és film közül engem leginkább egy dokumentumfilm rövid jelenete fogott meg. A felvételt 1968. június 10-én forgatták a párizsi Wonder-gyár kapui előtt. Az üzem munkásai egyhónapos sztrájk után éppen felvenni készültek a munkát. Nemigen akaródzott visszatérniük, a szakszervezet által kötött alkut bizonytalannak és részlegesnek érezték. Szakszervezeti aktivisták, a Francia Kommunista Párt (PCF) funkcionáriusai és néhány trockista agitátor igyekezett meggyőzni őket arról, hogy “csak egy csata veszett el, de a háború nem”. A vitatkozó kör közepén a kamera hirtelen egy huszonéves lány arcára közelített rá. A lány – félig sírva – így kiabált: “Egyszerűen nem értitek, miről van szó! Én nem fogok visszamenni. Soha többé nem teszem oda be a lábamat, azok után, hogy most egy hónapig igazán éltem! Képtelen lennék rá…!” A különféle funkcionáriusok gyűrűje csillapítóan fogta körül, igyekeztek megnyugtatni, hogy legalább a kamera előtt viselkedjen. ők és a fiatal munkáslány valóban két malomban őröltek. Ez is “68” két arca volt, talán a legmarkánsabbak a sok közül.

1996-ban a film készítői megpróbálták megkeresni a 28 évvel korábbi események résztvevőit. Megszólalnak a filmben az akkori munkások, szakszervezeti aktivisták, és a PCF helyi vezetője, aki annak idején a sztrájk befejezését szorgalmazta. A lányt nem találták meg. Otthagyta a gyárat, röviddel a sztrájk befejezése után. Csak kevesen emlékeztek rá, ők is csak a keresztnevére: Jocelyn. Egy kicsit neki, az ismeretlen proletárnak ajánlom ezt az írást…

A lázadás globalitása

Az elmúlt harminc év alatt, ahogyan időben egyre távolabb kerülünk a konkrét eseményektől, az 1968-as lázadásoknak olyan sztereotip felfogása rögzült a köztudatban, amely elemeiben ugyan megfogható volt már “akkor és ott” is, de annak a koherensen torzító ikonográfiának a képében, amelyet ma kapunk a média legkülönfélébb csatornáin keresztül, nem létezett. Nem is létezhetett, mivel saját belső fogalomrendszere – amely éppen ezekben a lázadásokban alakult ki – azóta formálódott át a mai kapitalizmus apoteotikus igazolásává. Egy ilyen írás keretei között természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy elemezzem ennek a média-legendáriumnak a kialakulását, sőt, még arra sem, hogy átfogó ismertetést adjak az akkori, konkrét eseményekről. Az akkori valóság egy szeletét próbálom megvilágítani: hogyan élték meg, értelmezték és alakították az eseményeket a szituacionisták, a 68-as lázadási hullám nálunk kevéssé ismert, de talán legnagyobb elméleti hatású szereplői?

A legelső probléma azonnal szembetűnővé válik, amint egy globális társadalmi reakciót kénytelenek vagyunk egyetlen évszámmal jelezni. Hogyan is érthetnénk meg “1968”-at (“1917”-et, “1956”-ot stb.), ha pusztán erre az egy évre fókuszálnánk figyelmünket? Azok a folyamatok, amelyek végül a többé-kevésbé közismert társadalmi robbanásokhoz vezetnek, ott munkálnak már a mélyben jóval korábban is, részben mint a tőkés társadalom immanens ellentmondásai, részben mint partikuláris problémák. Ezek a társadalmi búvópatakok néha a felszínre kerülnek, és ha a megelőző kisebb konfrontációkat nem elszigetelt események halmazaként szemléljük, hanem egy folyamat logikus állomásaiként, akkor – szemben a média leegyszerűsítő felfogásával – nehéz lesz a történéseket egy-egy misztikus évre szűkítenünk.

Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott cikkében¹ a “hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az úgynevezett “buszbojkottól”) számítja, míg a végpontot 1972–74 körülre teszi. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a kontesztációs hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, hatásukban ugyanakkor ma is jelen vannak. Az 1972–74-es évek mindenképpen korszakhatárt jelentenek. A világgazdaság átstruktúrálódása, az olajár-robbanás, a politikailag újkonzervatív, gazdaságilag neoliberális állam elsöprő győzelme nyugaton (vagy például Chilében), a reformok elhalása keleten, az ellenkultúra elhalása-elüzletiesedése stb. mind ezt támasztja alá. A kezdőpont – ha egyáltalán van ilyen – meghatározása azonban már nehezebb feladat.

A “hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – bár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt, az újabb válságperiódus az események után következett be. Mint René Vienet² leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a “jól működő kapitalizmus” volt az, amely a tömegek elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.

“Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban” – ad McDermott még bőségében is esetleges felsorolást³.

Végleg felbomlottak vagy folklór-látványossággá redukálódtak azok az anakronisztikus társadalmi formák, amelyek nem is sokkal korábban még oly jólesően és reménykeltően borzongatták meg az alternatívákat keresők lelkét. A világ immár koherens egésszé kovácsolódott: a forradalmi gondolat többé nem benne, hanem csak vele szemben kereshetett alternatívákat. Ezek magyarázzák azt a jelenséget, hogy a “hatvanas évek” lázadásai a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb “konkrét, pozitív követeléssel” álltak elő, és sokkal inkább a teljes elutasítás, az abszolút felforgatás igénye dominált bennük. Ez a szigorú realitás, és nem az anarchista ideológia hatása írta a falakra a híres jelszót: “Légy realista – követeld a lehetetlent!”

Természetesen a társadalmi felfordulás konkrét jelenségei más és más formában léptek színre a különféle területeken. Meglehetősen sematikus képet eredményezne, ha összemosnánk a Los Angeles-i gettólázadásokat, a kínai “kulturális forradalmat”, az olasz gyárfoglalásokat, az argentínai, mexikói munkásfelkeléseket, a prágai, vagy a párizsi tavaszt stb. De ha meg akarjuk érteni a fenti események – és a számtalan fel nem sorolt esemény – közös nevezőit, akkor mindenképpen ezt a globalitást kell szem előtt tartanunk. Ez a globális szemlélet teszi különösen érdekessé a szituacionistákat és a mozgalmat, amelyben megjelentek. ők voltak azok, akik az események résztvevőiként – helyenként fő irányítóiként – a leginkább képesek voltak feldolgozni és értelmezni az okokat és a perspektívákat. Míg a többi változtatásra törő – általában “baloldaliként”⁴ meghatározható – politikai erő különféle ideológiai csapdák foglya volt⁵, addig a szituacionisták igyekeztek az ideológia mint olyan gyökereit feltárni, és ezáltal megszabadulni azoktól az előre eltervezett forradalmi forgatókönyvektől, amelyek a fenti politikai csoportosulások stratégiáját általában meghatározták. Ugyanakkor ők voltak szinte az egyedüliek⁶, akik igyekeztek földrajzilag is globálisan gondolkodni. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy kalauzul szolgáljanak “68” átfogó szemléletéhez.

A szituacionisták rövid története

A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. Céljuk – a dadaizmus hagyományait követve – a “művészet” és a “hétköznapok” közötti szakadás megszüntetése volt, az élet általuk feltételezett egykori egységességének visszanyerése. Ezt az idealista célt azonban – szemben a hasonló álmokat dédelgető irányzatok többségével – nem a technikai civilizáció, a városok stb. eltörlésével, hanem újragondolásával akarták megvalósítani. Jelentős hangsúlyt helyeztek a “város átalakítására”, amely egy politikusabb formában majd a szituacionistáknál is fontos szerepet kap. A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriaként szemlélték. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA (KOppenhága – BRüsszel – Amszterdam: ezek a városok voltak elég “életteliek” akcióikhoz) csoportot, amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című orgánum első számát.

A csoport vezéralakja ekkor a festő-költő-filozófus-várostervező (stb.) Asger Jorn volt. Jorn elméletének kialakításában nagyban támaszkodott a marxizmusra, és igyekezett azt összhangba hozni a lettrizmus korábbi célkitűzéseivel. Míg a lettristák apolitikusnak tekinthetőek – pontosabban mondanivalójukat nem politikai terminusokban fogalmazták meg –, addig Jorn és a szituacionisták már ekkor forradalomról, proletariátusról, osztályharcról beszéltek. Terminológiájuk mégis alaposan eltért a korszak “balos” militáns csoportjainak gondolkodásmódjától, a szociáldemokrata és “kommunista” pártokról nem is beszélve. Míg az előbbiek magukat egy misztikus (“tudományos módszerekkel megjósolt”) forradalom avatott vezetőinek tekintették, és legfontosabb feladatuknak a “jövőre való felkészülést”, a “káderképzést” tekintették, addig az utóbbiak jól láthatóan beilleszkedtek a kapitalista politikai rendszer keretei közé, és – némi verbális radikalizmustól eltekintve – semmiben sem különböztek a hagyományos polgári pártoktól. “Egy anekdota éppen ideillik” – írta Jorn a Szituacionista Internacionálé első számában. “A Quatricme Internationale-ban (Negyedik Internacionálé – trockista folyóirat. KP) a militáns marxista Livio Maitan beszámolt arról, hogy egy olasz pap szerint – a megnövekedett szabadidőnek köszönhetően – egy második heti mise is szükségessé válna. Maitan szerint ‘hiba lenne azt hinni, hogy az eljövendő társadalom embere olyan lesz, mint a mai ember. A valóságban annyira különböző szükségletei lesznek, hogy azt ma szinte lehetetlen elképzelni’. Maitan téved, amikor a ‘szinte elképzelhetetlen’ új szükségleteket egy bizonytalan jövőbe tolja ki. A szellem dialektikus szerepe a lehetségest a megkívánt forma felé hajlítani. Maitan elfelejti, hogy ‘egy új társadalom alkotórészei a régi társadalmon belül formálódnak’, ahogy azt a Kommunista Kiáltvány örök érvényűen leszögezi. Egy új élet elemeinek már közöttünk meg kell jelenniük – a kultúra területén –, és rajtunk múlik, hogy saját javunkra emeljük a vita színvonalát.”⁷

A szituacionisták – a lettristákhoz hasonlóan – a munkát, az elidegenedett emberi tevékenységet tartották minden probléma gyökerének. A kapitalizmust olyan társadalomnak látták, amelyben az emberi kreativitás eltorzult, az emberi lét részeire töredezett. A társadalom minden szempontból megosztottá vált, ahogyan minden egyes tagja is önmagában meghasonlott. A termelők és fogyasztók (a proletariátus és a burzsoázia) közti szakadás indukálja a többit: a művész és a közönség, a munka és a szabadidő, a lét és a létért való küzdelem szétválasztását. A szituacionisták olyan forradalmat vártak, amelyben nem emberek egy csoportja ragadja meg a hatalmat, hanem a “fantázia”; amelyben megszűnnek az osztályok, felbomlik a szétválasztás munka és tevékenység között: “Elég! Pokolba a munkával és az unalommal! Szervezzük meg az Örök Ünnepséget!” A Szituacionista Internacionálénak ezek a korai jelszavai 1968-ban Párizs falairól köszöntek vissza.

1962-ben a szituacionisták egyre inkább igyekeztek kritikájukat kitágítani, és a kultúra mellett a kapitalista társadalom minden aspektusára kiterjeszteni. Ekkor vált a mozgalom vezéralakjává Ernest Guy Debord, a fiatal filozófus és kísérleti filmek rendezője. Az ő hatására fordult a mozgalom résztvevőinek figyelme egyre inkább a kommunizmus és az anarchizmus felé. Ebben jelentős szerepe volt a Socialisme ou Barbarie (Szocializmus vagy Barbárság) című folyóiratnak, amely a korabeli balos radikalizmus egyik legfontosabb elméleti orgánuma volt. (Később – éppen a szituacionisták hatására – az újság szerkesztői közül kivált egy csoport, amely Communisme ou Civilisation – Kommunizmus vagy Civilizáció – címen indított lapot, ahol természetesen az utóbbi viselte a negatív felhangot.) A szituacionistákat persze nem a hivatalos baloldal kanonizált hőskölteményei foglalkoztatták, hanem éppen azok a “balos” irányzatok, amelyeket ez az udvari történetírás elutasított: a “fiatal Marx”, az I. Internacionálé anarchista szekcióinak tevékenysége, a kronstadti lázadás és a mahnovscsina, a német-holland tanácskommunizmus, az olasz internacionalista kommunisták (a bordigista frakció), a spanyol polgárháború radikálisai stb. Maga Debord 1967-es fő művében, a La société du spectacle-ben (A Látvány társadalma) a leghosszabb fejezetet a munkásmozgalom történetének szentelte. Politikai előképeik között a tanácskommunizmus foglalta el a legkiemelkedőbb helyet⁸, valamint azok az elemzések, amelyekben az ötvenes években Amadeo Bordiga és az őt követő csoportok igyekeztek a forradalmi marxizmust a korabeli viszonyok elemzésére alkalmazni. Az erősen globalizáló bordigista szemlélet – amely minden viszonyulást a kapitalizmus részeként értelmez –, a munkástanácsok és az antietatista anarchista hagyományok alkották a szituacionista politikai felfogás három alappillérét. Ennek megfelelően a Szovjetuniót és a “szocialista” országokat kapitalistának tekintették, elhatárolódva így nemcsak a hivatalos “kommunista” pártoktól, hanem az “elfajult munkásállam” eszméjét védelmező trockistáktól és a kínai államot csodáló maoistáktól is. Ugyanakkor az anarchistáktól marxizmusuk választotta el őket, és vonzódásuk a szervezett, megtervezett osztályharchoz. Igyekeztek Marx és Bakunyin egyfajta szintézisét adni, és lebontani azt a mesterséges falat, amelyet az anarchisták és a kommunisták egy évszázados ellenségeskedése emelt a munkásmozgalmon belül. A szituacionisták úgy vélték, hogy a fejlett országok forradalmi harcát egy “tágan értelmezett proletariátusnak” kell vezetnie, amelybe beletartozik szinte minden bérmunkás. Ezek a “központi lázadások” lesznek az iránymutatóak a többi régió proletariátusa számára (vagyis elképzelésük szemben állt mind a lenini “leggyengébb láncszem” elméletével, mind a maoisták tercermundizmusával). Bár tudatosan elutasították a vezetők-vezetettek megkülönböztetésén alapuló struktúrákat, de önmagukat egyfajta forradalmi avantgárdnak tekintették. Tudatában voltak annak, hogy bár a valóságot igyekeztek megfogalmazni, ez a valóság ellentmondásos és – a tárgyául szolgáló “tágan értelmezett proletárok” számára meglehetősen nehezen felfogható volt. Hiszen a szituacionisták nem néhány százalékos béremelésekről vagy jobb foglalkoztatási arányokról beszéltek, hanem a pénz és a munka megszüntetéséről; nem a teljes foglalkoztatottságról, hanem a “teljes munkanélküliségről”… Világméretű proletárforradalmat jósoltak, vártak és készítettek elő, amely megvalósítja a maximális élvezet társadalmát.

Dacára alapos elméleti felkészültségüknek, a szituacionisták nem maradhattak íróasztal-forradalmárok. Olyan korszak gyermekei voltak, amelyet általában a kapitalizmus fellendüléseként értelmezünk. És – hasonlóan más milliókhoz – ezt elviselhetetlennek találták. Kiléptek tehát az utcára. Ott voltak az amsterdami provók harcaiban, de ismertté és hírhedtté 1966-ban váltak mint a strasbourgi botrány főszereplői. Néhány szituacionista beszivárgott az ottani egyetem reformista diákszakszervezetébe (az országos diákszervezet, az UNEF helyi szekciójába) és annak a pénzén tízezer példányban kinyomtatták a szituacionista Musztafa Khajati brosúráját. A címe magáért beszél: A diákélet nyomorúsága, figyelembe véve annak gazdasági, politikai, pszichológiai, szexuális és intellektuális aspektusait, valamint szerény javaslat ezek orvoslására. A brosúrákat az évnyitós ünnepségen osztották szét. A hatás elementáris volt, a helyi diákszervezetet betiltották, a brosúra készítőit bíróság elé állították és elítélték. A bíróság világosan felismerte, hogy ez az írás nem egyszerű diákcsíny, hanem komoly, nyílt és veszélyes kihívás a kapitalista rendszer számára: “A vádlottak egyáltalán nem tagadták a vádat, hogy a diákszervezet pénzét saját céljaikra használták fel. őszintén bevallották, hogy 1500 dollárt vettek fel 10000 pamflet kinyomtatására és terjesztésére, nem beszélve egyéb irodalmi anyagokról, amelyeket a Szituacionista Internacionálé ihletett. Ezek a kiadványok olyan gondolatokat és törekvéseket tartalmaznak, amelyeknek, őszintén szólva, semmi közük egy diákszervezethez. Csak el kell olvasni a vádlottak által írt kiadványt, és rögtön világossá válik, hogy ez az öt diák, alig kinőve a serdülőkorból, híján van minden tapasztalatnak a való életet illetően. Eszüket megzavarta a sok rosszul megemésztett filozófiai, társadalmi, politikai és gazdasági teória, és mindennapi életük szürke monotóniája. Ez késztette őket arra, hogy üres, arrogáns és patetikus állításaikkal ítéletet merjenek mondani minden fölött, és nekitámadjanak mindennek: diáktársaiknak, tanáraiknak, Istennek, vallásnak, a klérusnak, és a világ összes kormányának és politikai rendszerének. Minden erkölcsi gátlást és önmérsékletet félretéve ezek a cinikusok nem átallják a tolvajlást, az iskolai rendszer lerombolását, a munka megszüntetését és a totális felforgatást dicsőíteni, és hurrát kiáltani a világméretű proletárforradalomnak, amelynek egyetlen célja a ‘korlátlan élvezet’ megteremtése.

Anarchista jellegüket figyelembe véve ezek az elméletek, akárcsak propagálásuk, kiemelkedően veszélyesek. Széles körű elterjedésük a diákok és a közvélemény köreiben, amit elősegít a helyi, az országos és a nemzetközi sajtó is, komoly fenyegetést jelent a Strasbourgi Egyetem diákjainak erkölcseire, tanulmányaira, a reputációjukra, és ezáltal egész jövőjükre” – szólt az ítélet bírói indoklása.

A brosúra kiindulópontja szerint “a diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke, mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel. Világos, hogy az egyetem nem adhat teret ennek a harcnak; a diák, már amennyiben ekként határozza meg magát, egy ál-értéket állít elő, amely megakadályozza, hogy felismerje saját megfosztottságát. A diáklét legalaposabb kritikája a fiatalság fennmaradó részének viselkedése, akik már el is kezdték a lázadást. Az ő lázadásuk az egyik jele a modern társadalom elleni legfrissebb harcnak.”

Khajati szerint nincs különálló diákprobléma. Csupán a társadalom általános állapota számít, az a világméretű megfosztottság (itt nem kizárólag a szegénységre, hanem a valódi emberi léttől való megfosztottságra gondol a szerző), amely a kapitalizmus elengedhetetlen része. A diákok – a rendszer jövendő irányítói – ebben csak egy specifikus szektort képeznek; őket – mivel szükség van “kreativitásukra” – a rendszer határai között kicsit szabadabbra engedik: “A diák sztoikus rabszolga: minél több láncot pakol rá a hatalom, ő annál szabadabb képzeletben. Új családjával, az Egyetemmel együtt az autonómia illúziójában ringatja magát. Mindazonáltal valódi függetlenségét a társadalmi ellenőrzés két legerőteljesebb rendszerének, a családnak és az Államnak való teljes alávetettségében leli. A diák a jól viselkedő, hálás gyermek…”

Khajati nem kíméli a hagyományos baloldalt sem: “A ‘Jeunesses Communistes Révolutionnaires’-nek (Forradalmi Ifjúkommunisták) már a neve is az ideológiai hamisítás égbekiáltó példája (hiszen se nem fiatalok, se nem kommunisták, se nem forradalmiak)…”.⁹

1966 volt az az év, amikor a Szituacionista Internacionálé valóban nemzetközivé, “internacionálévá” vált. Az eddigi szekciók (francia, holland és svéd) mellé felsorakozott az angol, amerikai, (nyugat)német, japán és jugoszláv szekció. Az internacionálé párizsi központja igyekezett megszervezni a nemzetközi centralizálást, de ez – a szervezet jellegéből adódóan – nem volt egyszerű feladat. Hiszen a szituacionisták támadtak mindenféle bürokratikus berendezkedést, szervezeti formát. Ekkor kezdődtek meg azok a viták, amelyek a hetvenes évek elején – a forradalmi hangulat lecsengésével együtt – az Internacionálé felbomlását, irányzatokra szakadását okozták.

1967 volt a szituacionisták első “nagy éve”. Ekkor jelent meg a mozgalom két alapműve, Debord La société du spectacle-je és Raoul Vanegeim Traite de savoir-faire a l’usage des jeunes generations című könyve (amely a Mindennapi élet forradalma címen vált ismertté); a Le Nouvel Observateur szerint “az új nemzedéknek A tőkéje és Mi a teendő?-je”. Ez a két könyv, de mindenekelőtt Debord műve vált az 1968-as párizsi lázadás elméleti alapvetésévé¹⁰. Bár kevesen olvasták, és még kevesebben értették – Debord filozófiai tolvajnyelve nem egyszerű olvasmány, leginkább Marx korai írásának stílusával vethető egybe –, a belőle vett idézetek szállóigévé, röplapok, plakátok és falfeliratok harci eszközeivé váltak. Debord könyve – mindenekelőtt az első fejezet – nagyívű összefoglalását adja a szituacionisták nézeteinek. Legfontosabb számukra a folyamatok átélése és megszerkesztése (constructed situation). A “szituáció” az élet egy konkrétan és akaratlagosan megszerkesztett pillanata, amelyet az egységes emberi környezet kollektív szerveződése él át az események szabad játékaként. A szituáció bármilyen esemény lehet: egy hangulat éppen úgy “megszerkeszthető” (pontosabban: előidézheti önmaga megszerkesztését az átélők által), mint egy szexuális aktus, egy utcai barikád, vagy akár maga a világforradalom. A szituacionisták ugyanakkor nem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a “megszerkesztés” nem mesterséges, külső beavatkozás, hanem éppen a dolgok valódi, immanens természetének visszanyerése, a külsővé-idegenné vált objektivitás feloldása a kollektív szubjektivitásban; gazdasági vetületében a használati érték győzelme a csereérték felett, politikailag a kapitalista társadalom lerombolása. Ebben áll a szituacionisták konkrét politikai programja (amelyet persze ők soha nem neveztek volna így): a kezdeményezés megragadása, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciója, a forradalom, amelyet kizárólag saját szükségletei irányítanak. Véleményük szerint a forradalomnak már minden eleme készen áll a jelen viszonyok között, de ezeknek a kibontakoztatása, érvényre juttatása konkrét és tudatos cselekvést igényel: a tömegek műve, amelyet azonban a tudatos avantgárdnak kell átfordítani a “szükségesből” a “valóságosba” (“Ami szükséges: megvalósul; ami megvalósul: szükséges” – hirdette Marx után egy 1968-as plakátjuk.)

Komoly erőfeszítéseket tettek – leginkább Vanegeim –, hogy feltárják a fenti “szükségeseket”, a forradalom magjait a kapitalizmus talajában. Újra elővették a lettristák várostervezési elképzeléseit, majd Bordiga nyomán kimutatták, hogy a jelenlegi városok miként állnak a kapitalista társadalom szolgálatában, miként alakítják őket a termelés és az állami ellenőrzés szükségletei, és így a városok – a konkrét földrajzi környezet – miként válnak az ellenforradalom fegyvereivé. Az így kialakuló “pszichogeográfia” a – tudatosan vagy organikusan kialakuló – földrajzi környezet hatásait vizsgálja az egyén viselkedésére¹¹.

Igyekeztek globális leírást adni az adott társadalmi folyamatokról. Elméletük központi fogalma a látvány (spectacle), amely a valóság minden részletét áthatja. A kapitalista viszonyok között a világ valósága esetlegessé válik, és a korábbi konkrét létezők önmaguk (valóságos) jeleivé lesznek csupán. A látvány válik ennek a kvázi-világnak egyetlen objektív realitásává (amely tehát így semmiképpen sem puszta elképzelés): “A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.”¹² “Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelés viszonyai uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg” – parafrálta Debord A tőke bevezető sorait. “Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik.”¹³

A megvalósult szituáció – 1968

“A nőknek, úgy látszik, az volt a szerepük, hogy harapják és rúgják a rendőröket.”

New York Times, 1968. július 5.

1968 tavaszán a már évek óta egyre sűrűsödő konfrontációk általános lázadásba torkolltak Franciaországban. Az események igazolták a szituacionisták várakozásait: a munkások, diákok, alkalmazottak (a “tágan értelmezett proletariátus”) fellázadt körülményei ellen. Nem egy konkrét esemény, nem a fokozódó nyomor, még csak nem is egy hirtelen minőségi romlás okozta ezt a lázadást. “A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik, akárcsak Wilson Munkáspártja” – szögezte le René Vienet.¹⁴

A lázadás éppen a mindennapi élet ellen tört ki, az elidegenedett, kiüresedett kapcsolatok, a konzumálás, a munka és a “szabad”idő nyomorúsága, lélekölő monotóniája ellen. Persze nem a “fantázia forradalma” volt, de mindenképpen az utca forradalma. Spontán volt abban az értelemben, hogy nem voltak előre begyakorolt vezetői, és autonóm abban az értelemben, hogy “nem hagyta kioktatni magát”, szembeszállt minden korábbi, jól beidegződött struktúrával, politikai szervezettel és üdvtannal. Ez reveláció volt. Egy amerikai író így idézte fel az eseményeket: “Forradalmi mámortól és lelkesedéstől fűtött diákok ezrei ma elfoglalták a Sorbonne-t. (…) Sokan attól tartottak, hogy a kormány kezéből kicsúszott a hatalom. A diákok szándékosan a korábbi francia forradalmak jelszavait kiáltozták. A Sorbonne lázadó diákjainak példájára kétezer munkás elfoglalta az Atlanti-óceán partján fekvő nantes-i repülőgépgyárat, az igazgatót és a főbb munkatársait fogolyként őrzik.(…) A Nemzetgyűlésben elhangzó beszédek sajátságosan irrelevánsnak bizonyultak. Francois Mitterand, az ellenzék vezére és Waldeck Rochet, a Kommunista Párt főtitkára éppolyan tehetetlen kívülálló volt, mint Georges Pompidou, a Köztársaság elnöke. Mindannyian az államgépezet, az “establishment” részei. (…) A megmozdulás népi és forradalmi jellege láttán sok megfigyelő úgy érzi, hogy a diákság erői szinte korlátlanok, és hagyományos eszközökkel, a kormány, vagy az ellenzéki pártok segítségével – beleértve a kommunistákat is – sem igába hajtani, sem megszelídíteni nem lehet őket. (…) A legnagyobb fenyegetés a megmozdulás spontán és népi jellegében rejlik, valamint abban, hogy teljesen hiányzik belőle a központi irányítás. (…) Ha a Kommunista Pártnak sikerülne megragadnia a felkelés irányítását, a dolgok iróniája szerint az intézmények biztonságban volnának, és a politikai harc visszahúzódna a nemzetgyűlés termeibe; bizalmi és bizalmatlansági szavazásokra kerülne sor, hagyományos beszédek hangzanának el, és előbb-utóbb új választásokat írnának ki.

Valami létrejött, és ez visszavonhatatlan. A status quóhoz többé nem lehet visszatérni.”¹⁵

A szituacionisták a kezdetektől fogva ott voltak az események sűrűjében az egyetemeken (mint ezt már 1966-ban is bebizonyították), és 1968 tavaszán igyekeztek kiterjeszteni működésüket az üzemekre is. Korábbi elképzeléseiknek megfelelően az eseményeket nem diáklázadásként értelmezték, hanem a várt forradalom egy lépéseként. Ennek szellemében mindent megtettek a harcok generalizálására. Az egyetemeken, de számos gyárban és egyéb munkahelyen is¹⁶ létrejöttek a helyi szituacionista bizottságok, a Veszettek (Enragés). Az elnevezés a francia történelemből származik, a jakobinusokkal balról szembeforduló, Jacques Roux vezette radikális mozgalom résztvevőit nevezték így. A Veszettek igyekeztek mindenütt elkerülni a kompromisszumokat, és a harc komolyságát hangsúlyozták. Leginkább még az anarchistákkal tudtak együttműködni, de velük is gyakran összekülönböztek, és éppen az anarchisták kompromisszum-készsége miatt. Oszlopos tagjai voltak azonban a Munkás-Paraszt-Diák Összekötő Bizottságoknak, a gyár- és egyetemfoglalások ad hoc vezérkarainak. Aktivitásuk elsősorban a propaganda terén volt meghatározó: az utcák, egyetemek, gyárak, metrók falain százával jelentek meg plakátjaik, grafittijeik, röplapjaik. Az 1968-as párizsi május mai magyarázói ezeket a feliratokat általában afféle “elmés jópofaságnak” tartják, de ezek az elhíresült feliratok (“Sohase dolgozz!”, “Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek vágyaim valóságában!”, “A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!”, “Az aszfalt alatt ott a strand!” stb.) mind-mind konkrét és komoly politikai üzenetet hordoznak.

Igen fontos volt, hogy a szituacionisták igyekeztek nemzetközi kapcsolataikat is mozgósítani. Egyrészt az Internacionálé külföldi szekcióin keresztül, amelyek haladéktalanul megkezdték az agitációt a francia harcok mellett, és igyekeztek maguk is harcba vinni az adott terület radikálisait, másrészt külföldi kapcsolatok megteremtésével. 1968 május 17-én a Sorbonne-i Veszettek több táviratot adtak fel. Ezek közül három szolidaritási távirat, próbálkozás a kapcsolatfelvételre.

Az elsőt az amszterdami Társadalmi Kutatások Intézete kapta. A második így szól:

“Ivan Svitak professzornak, Prága, Csehszlovákia. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága testvéri üdvözletét küldi Svitak elvtársnak és a csehszlovák forradalmároknak. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a forradalmi Marxizmus!” A harmadik távirat: “Cenkaguren, Tokio, Japán. Éljen a japán elvtársak harca, akik egyszerre indítottak harcot a sztálinizmus és az imperializmus ellen. Éljenek a gyárfoglalások. Éljen az általános sztrájk. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

A következő két távirat már nem a szolidaritást fejezi ki, de érzékeltetik, hogy a Veszettek figyelemmel kísérték a nemzetközi eseményeket:

“A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Kreml, Moszkva. Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal. Éljen a forradalmi marxizmus. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”

“A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Mennyei Béke Tere, Peking. Reszkessetek, bürokraták! (…) Éljenek a gyárfoglalók. Éljen az 1927-es nagy kínai proletárforradalom, amelyet elárultak a sztálinista bürokraták. Éljenek a kantoni proletárok, akik fegyvert ragadtak az úgynevezett Népi Hadsereg ellen. Éljenek a kínai munkások és diákok, akik nekitámadtak az úgynevezett kulturális forradalomnak és a maoizmus bürokratikus rendjének. Éljen a forradalmi marxizmus. Le az állammal.”

Érdemes megfigyelni, hogy az utóbbi két táviratban nincsen semmiféle konkrét követelés. A szituacionisták semmit nem vártak az állam képviselőitől, nem követeltek – miként az anarchisták és a többi balos csoport – több szabadságot, emberi jogokat stb. De nem követelték ezt a francia államtól sem. Csakis saját magukban, a proletariátus forradalmi erejében bíztak, és abban, hogy a lázadás futótűz-szerűen terjed majd ki a társadalom minden rétegére és a Föld minden országára.

Több ország mozgalmával sikerült a Veszetteknek kapcsolatot teremteni. Javaslatok, levelek, szolidaritási táviratok érkeztek Indiából, Észak-Afrikából, Dél-Amerikából is. Itt azonban egy másik levelet idézek, amely talán hozzánk közelebb áll, és bemutatja, hogy a szituacionizmusnak hatása lehetett a “szocialista” országok langyos tavában is:

“Semmik vagyunk s minden leszünk

A semmiből jöttünk és a nyomorba érkeztünk

Igen

A szabad gesztus, a termelőeszközök spontán megszervezése maguknak a termelőknek a kezében, a közvetlen szükségletek realitása, a természetes, önmagát segítő jóakarat szervezete – saját munkánk értelmének tudatos felismerése: a munkástanácsok hatalma.

A teoretikus hűség rátalál gyakorlati kifejeződésére: saját valóságának tudatosságára.

Vagyis

Megváltoztatni az élet feltételeit, tudni meghalni, gyakorolni a szabad szerelmet, élni, vágyni a kétségeket, megérteni 1905-öt, Kronstadtot, Katalóniát, 1956 Budapestjét…

Ezenkívül

Elpusztítani a hatalmat, és nem beleülni. Pusztítani, hogy Más legyél, vagyis önmagad.

Így éld meg saját költészetedet.

A szabadság megtalálja saját szerkezetét a jelenlegi kapcsolatok elvetésében. Szóval ahelyett, hogy “Elnézést, őrmester úr”, mondd inkább: “Fordulj fel, mocsokállat!”, ami

A MEGÉLT DOLGOK ÁLTALÁNOSÍTÁSÁT JELENTI.

A lelkiismeret az egyetlen, amely nem eshet a konstruktivizmus csapdájába. Itt az idő az egyetlen működő utca-költészetre. A minimálprogram a ROMBOLÁS MűVÉSZETE: a par excellence politikai cselekvés. Ennek nincsenek szabályai és törvényei. A forradalom mindig naprakész, ha valaki kész a hatalom bűvölete ellen harcolni. Az uralkodás vágya a ma törvénye, a felszabadított rabszolga mentalitása, az engedelmesség szédülete, az intézmények misztikája és a rend vallása. A fasizmus gyökeres kiirtásához és Isten megöléséhez az út a KÁOSZON át vezet.

Az életünk a tét, és nem félünk a kockázattól. A Farkasok várnak. Az élet rövid. A saját magunk urai vagyunk, vagy nem vagyunk senkik és semmik. Vagyis a munka egy nagy hecc lesz, vagy MINDEN.

Szeretem mindannyiunkat.

Éljen a munkástanácsok hatalma.

Le a jugoszláv önigazgatással.

Egy jugoszláv elvtárs, aki ismeri a láncokat

“Világ Veszettjei, egyesüljetek!”

Bár ez a szöveg jóval “költőibb” és zavarosabb, mint a francia szituacionisták politikai írásai, mégis ugyanarról a tőről fakad. Elég, ha összehasonlítjuk a párizsi veszettek vezetőjének, René Rieselnek egy levelével, amelyet a Sorbonne egyetemi tanácsának írt kicsapásának megtárgyalása alkalmából:

“A KASTÉLY LÁNGOKBAN ÁLL!

A Párizsi Egyetem Rektori Tanácsának

Fonnyadt múmiák!

Az élet durva ignorálása nem hatalmaz fel benneteket semmire. Nem hiszitek? Az, hogy ma ott ülhettek, csupán a titeket védő rendőrkordonnak köszönhetitek. Valójában már senkit sem érdekeltek. Sirassátok el a jó öreg Sorbonne-t.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy bizonyos újítani akaró vén fingok védelmezni akarnak engem, feltételezve – egyébként tévesen –, hogy miután a pofájukba köptem, egyszer még elég szalonképes leszek ahhoz, hogy méltó legyek a védelmükre. Bár állhatatosak mazohizmusukban, de ezek az opportunisták még az Egyetemet sem tudják megreparálni. Egy nagy szart, Lefebvre úr!

Egyre többen vannak, akik csak egyetlen dolgot várnak már az oktatási rendszertől: az ösztöndíjat. Ezt ti elvettétek tőlem, szóval nincs vesztenivalóm. Kiboríthatom a bilit.

A mai tárgyalás természetesen egy nevetséges színjáték. A valódi tárgyalás hétfőn történt, az utcákon, és az állam igazsága fogva is tart azóta vagy harminc lázadót.

Elvtársaim követelése minden bebörtönzött feltételek nélküli elengedése (beleértve a diákokat is)!

A szabadság az a bűn, amelyben az összes többi bűn megtalálható. Jaj a feudális igazságnak, amikor a kastély lángokban áll!

René Riesel, Párizs, 1968. május 10.”

Persze a szituacionisták és a Veszettek nem csak arra törekedtek, hogy polgárpukkasztó manifesztumokban körvonalazzák céljaikat. Míg szinte az összes politikai erő – beleértve Cohn-Bendit anarchistáit is – azon igyekezett, hogy konszenzusra jusson az államhatalommal, és ebben a lázadást csak nyomásgyakorló eszköznek tartotta, addig a szituacionisták magában a harcban látták a mozgalom lényegét. Míg az “ultraradikális” Cohn-Bendit arra próbálta rávenni a barikádok védőit, hogy inkább egy tábortűz mellett éljék át az összetartozás ünnepét, addig a szituacionisták röplapjai a könnygáz elleni védekezés lehetőségeit népszerűsítették, igyekeztek összekapcsolni a különböző harcokat, és aláhúzták az erőszak fontosságát:

“Elvtársak!

A sztálinisták és a reakciósok együttműködése ellenére a múlt pénteki csodálatos lázadások megmutatták, hogy a diákok a harcban kezdik megszerezni azt a tudatosságot, amelynek eleddig híján voltak: és ahol az erőszak kezdődik, ott a reformizmus véget ér. A ma reggel összeült Egyetemi Tanács kénytelen lesz befejezni munkáját: az elnyomásnak ez az ósdi formája tehetetlen az utcai erőszakkal szemben. (…) Az elnyomással szemben a harcnak meg kell őriznie az erőszakos akciók módszerét mint egyetlen erősségét. De mindenekelőtt fel kell szítania a tudatosságot a diákok között, akik majd a mozgalmat előre viszik. Hiszen nemcsak a zsarukkal kell számolnunk: szemben velünk ott sorakoznak a különféle politikai irányzatok – a trockisták (JCR, FER, VO), a maoisták (UJCML, CPML), a Cohn-Bendit-féle anarchisták – összes hazugságai. (…) Az erőszak már befogta a politikai csoportok főnököcskéinek pofáját; triviális lenne, ha csak a burzsoá egyetemet kívánnánk megváltoztatni, amikor az egész társadalmat kell eltörölni.

Éljen a Cenkaguren!

Éljen a Vandalista Közbiztonsági Bizottság!¹⁷

Éljenek a Veszettek!

Éljen a Szituacionista Internacionálé!

Éljen a társadalmi forradalom!

Veszettek, Párizs, 1968. május 6.”

A franciaországi harcok élénk nemzetközi visszhangot keltettek. Persze a média már akkor elkezdte kialakítani a “diáklázadás” happeninges mítoszát, elfeledkezve arról, hogy az elégedetlenség a társadalom minden rétegére kiterjedt, hogy Dél-Franciaországban a munkások valóságos fegyveres gerillaháborút indítottak a rendőrség ellen, hogy a hadseregben több lázadó katonát kivégeztek… A szituacionisták saját hírcsatornái azonban gyorsan működésbe léptek. A következő levelet a londoni Radikális Diákszövetség írta a francia diákoknak és munkásoknak:

“Mi is érezzük a rendőrbunkók ütését és a könnygáz bűzét; nem ismeretlen előttünk úgynevezett vezéreink árulása sem. Ezeknek a tapasztalatoknak az összessége bebizonyította számunkra a szolidaritás szükségességét az elnyomás elleni élő harccal az egész társadalomban csakúgy, mint az egyetemeken… De ti, elvtársak, tovább vittétek ezt a harcot: az egyetem osztálytermészetének megkérdőjelezésétől a munkásokkal együtt folytatott harc felé, amelynek célja a teljes kapitalizmus térdre kényszerítése. Elvtársaitokkal a gyárakban, a kikötőkben, az irodákban, elpusztítottátok a kapitalista Európa stabilitásának mítoszát, és így remegtettétek meg a rezsimeket és a burzsoáziát. Az európai tőzsdéken reszketnek a kapitalisták, a professzorok, és az idős gerontokraták kétségbeesve igyekeznek magyarázatot találni a tömegek akcióira… Elvtársak, ti újjáélesztettétek 1871 és 1917 hagyományait, és új erőt adtatok a nemzetközi szocializmusnak.”

A Columbia Egyetem (USA) sztrájkbizottsága a következő nyilatkozatot tette közzé június elején:

“Több mint két hete tizenkét millió francia munkás és diák lépett általános sztrájkba ugyanazok ellen a viszonyok ellen, amelyek minket itt Amerikában is sújtanak. A szakszervezeti bürokraták – beleértve a “kommunista” CGT vezetését is – azon igyekeznek, hogy visszafogják a mozgalmat, és kompromisszumot érjenek el a munkaadókkal és a gaulle-ista kormánnyal. Azonban a munkások elhatározták, hogy fenntartják a sztrájkot addig, amíg minden követelésüket nem teljesítik. Ha győzünk Franciaországban, akkor ez új életet lehel a nemzetközi mozgalomba, amely máris jelentkezik Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Japánban, és még itt, az Egyesült Államokban is. Amikor mi itt megkezdjük harcunkat, akkor ezáltal segítjük a győzelem feltételeinek megteremtését Franciaországban és mindenütt a világon. Az ő harcuk a mi harcunk. A francia munkások és diákok ránk várnak, hogy itt, Amerikában reagáljunk arra a hatalmas lépésre, amelyet ők már megtettek egy új társadalomért folytatott harcunkban.”¹⁸

Az optimista várakozások azonban túlzónak bizonyultak. A hagyományos szakszervezetek, pártok stb. végül – átmeneti megingás után – mégis képesek voltak a helyzet kezelésére. A szakszervezetek elértek némi soványka eredményt (grenelle-i egyezmények), és a pártok is profitáltak a felfordulásból (nemzetgyűlési választások). A “tágan értelmezett proletariátus” pedig – kevés kivétellel – a szakszervezetek vezetésével, vörös lobogókkal, az Internacionálét énekelve masírozott vissza a munkahelyekre. A “forradalom avantgárdja”, a különféle radikális csoportok magukra maradtak, a Jocelyneket pedig felszívta a fogyasztói társadalom porszívója.

Az elszalasztott szituáció – 1968 után

Ez lett hát a franciaországi események kifutása. A lázadási hullámot leverték – erővel és tárgyalással, rendőrséggel és szakszervezeti aktivistákkal, a jobboldali és a baloldali pártokkal. A gaulle-izmus megerősödve került ki a konfrontációból. Ugyanakkor a világ más részein még tovább folytak a harcok, így az Egyesült Államokban és Olaszországban is, ahol a Szituacionista Internacionálénak csoportjai voltak. A francia szituacionisták elkeseredve keresték a vereség okait, és visszavonultak az elméleti munkába. Ugyanakkor az Internacionálé továbbra is a franciák, mindenekelőtt Debord vezetése alatt állt. A különféle frakciók bomlása már 1969-ben megindult. Távozott Khajati és Vanegeim is, akárcsak a teljes angliai szekció, amely Situationist Times néven működött tovább (és működik mind a mai napig). Az amerikai szekcióban is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is. Perlman a következő levéllel fordult az amerikai szekció vezetőihez, akik tagságuk és döntéseik megerősítését kérték a párizsi központtól:

“Kedves aparátcsikok!

Legutóbbi leveleitek talán többet értek volna, ha az elsőnek a másolatát és a másodiknak az eredetijét nem külditek el a Szituacionista Internacionálé egy funkcionáriusának tagfelvételi kérelmetek mellékleteként. Érvelésetek logikájának rosszat tett, hogy pusztán a szituacionista doktrínához való ortodoxiátok kifejezésére szolgált. Sokkal őszintébbnek hatott volna ‘szakításotok Fredy Perlman-el és a Black and Red-el’, ha nem egy olyan Egyház papjainak jóindulatát akartátok volna kivívni vele, amely híveitől elembertelenítő vallomásokat követel hűségük bizonyítékaként.

Még rosszabb szájízt ad, hogy éppen akkor törleszkedtek a Szituacionista Internacionáléhoz, amikor az a nagy tisztogatások korszakát éli (Khajati, Chasse, Elwell, Vanegeim stb.). No igen, sokan csatlakoztak a Kommunista Párthoz éppen a sztálini tisztogatások idejében… Persze elnézést, hiszen azon a rózsaszín szemüvegen át nézve, amit mostanság viseltek, én nyilvánvalóan nem tudom, mit beszélek. Én az összes többi bürokratikus szervezetről beszélek, véletlenül sem a Szituacionista Internacionáléról. Hiszen ennek a bürokratái nem is bürokraták. A tisztogatásai egyáltalán nem is tisztogatások. Az ideológiája nem ideológia; gyakorlata: kinek is? ja, megvan: gyakorlata a proletariátus antibürokratikus gyakorlata. Ez a gyakorlat igazolja a mocskolódásokat, sértéseket, vallomásokat, tisztogatásokat, amelyek szükségesek a Koherencia koherensen tartásához. Ez a Szervezet egyedülálló: ellentétben a sztálinista pártokkal, a Második, Harmadik és Negyedik Internacionáléval, a Szituacionista Internacionálé maga a világ forradalmi mozgalma, ezért egyesek nem is tagfelvételért fordulnak hozzá, hanem ‘autonóm pozitív létezésért a nemzetközi forradalmi mozgalom keretei között’ (leveletek Verlaan-nek).”¹⁹

A Szituacionista Internacionálé végül a hetvenes évek elején feloszlott. Az utolsó időkben már mindössze két tagja volt, Debord és Sanguinetti. De a szervezetből kiszakadó számtalan irányzat továbbra is komoly hatást fejtett ki a radikális mozgalmakra. Inspirálóan hatottak az antietatista kommunistákra, akik folyóirataikban (mindenekelőtt a Jacques Camatte által szerkesztett Invariance-ban) igyekeztek megvonni a munkásmozgalom 1968-as tapasztalatait. Komoly hatásuk volt ugyanakkor a kultúrára is – bár ők maguk a kultúra megsemmisítését tűzték ki célul –, az avantgárd művészetekre, a posztmodern irodalomra és a punk-mozgalomra. Így elveszett az az egységesség, amelyet a szituacionisták a legfontosabbnak tartottak. Újra szétvált ideológia és művészet, harc és kultúra: az örökösök vitték, amire szükségük volt, és az örökséget pillanatok alatt széthordták. A néhány maradék ortodox szituacionista veterán, leginkább Debord, elkeseredett és egyre inkább kiüresedő utóvédharcokat folytatott. Debord – akit ellenfelei végül már csak Guy The Bore-nak (Guy, az Unalom) neveztek – a szituacionista elmélet egyetlen avatott értelmezőjének tekintette magát. 1994-ben öngyilkos lett. ő és társai nem vették észre, hogy maga a szituacionizmus is látvánnyá vált, ínyenc és sznob fogyasztók szellemi eledelévé. Politikai ereje odalett, és odakerült a polcra a többi talaját vesztett egykor forradalmi irányzat: a szürrealizmus, a dada, a futurizmus stb. mellé. Hatása azonban mindegyiknél nagyobb és fontosabb volt. Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések, és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (“a kapitalizmus költészete”, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint “a tiszta szellem bomlási folyamata” – máig is hat.

Nem utolsósorban azért, mert a történelem még semmire sem adott azóta sem megnyugtató választ.

Jegyzetek

¹ John McDermott: Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában. In: Eszmélet, 38. szám, 82. old.

² René Vienet: Enragés and Situationists in the Occupation Movement, France, May ’68. New York – London, 1992.

³ McDermott, 78.

⁴ A “baloldaliság” problémájával némileg részletesebben foglalkozom korábbi cikkemben: Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968. In: Eszmélet, 37. szám. 110–112 old.

⁵ Ebből a szempontból másodlagos, hogy ezek az ideológiák valamilyen szociáldemokrata formában (marxizmus-leninizmus, sztálinizmus, trockizmus, maoizmus, guevarizmus stb.) vagy anarchista formában (kollektivista, ill. individualista anarchizmus, kontemplatív miszticizmus, modern nihilizmus stb.) jelentek-e meg. Általában véve minden ideológia igyekszik saját “külön elveinek kaptafájára húzni a proletármozgalmat ” (Marx).

⁶ Természetesen a legtöbb irányzatnak megvolt a maga favorizált területe. A maoisták logikusan Kínára és a “Harmadik Világra” figyeltek, ez utóbbiban a guevaristákkal osztozva; a trockisták és a radikális szociáldemokraták (a neosztálinisták – nem a keleten hatalmi pozícióban lévő pártokra gondolok itt elsősorban) – más-más előjellel a “szocialista országokra” összpontosítottak; az anarchisták többnyire lokálisan gondolkodtak, míg az individualisták önmagukat szemlélték elmélyülve. Átfogó szemléletre azonban mindannyian legfeljebb verbálisan törekedtek.

⁷ Asger Jorn: Situationnistes et Automation. In: Internationale Situationniste No. 1., 1958 június.

⁸ A tanácskommunisták tevékenysége általában kevéssé ismert, különösen a volt “szocialista” országokban. A tanácskommunisták – szemben a lenini pártelképzeléssel – a forradalom erejét a munkástanácsokban (szovjetek) látták. Elutasították a szakszervezeti és a parlamenti harcokat, a burzsoáziával való bármilyen kompromisszumot, és kiálltak az alulról szerveződő, önmagát centralizáló szervezet eszméje mellett. Bár 1917–19 folyamán még a nyugat-európai kommunista mozgalom többségét alkották, de a megszilárduló bolsevik állam információs apparátusával és nemzetközi tekintélyével szemben vereséget szenvedtek. Legfőbb teoretikusaik a holland Anton Pannekoek és Hermann Gorter, valamint a német Otto Rühle voltak. A Német Kommunista Pártból (KPD) való kizárásuk után létrehozták a – KPD-nél nagyobb tagságú – Német Kommunista Munkáspártot (KAPD), majd a Kominternből való kizárásuk után a Kommunista Munkásinternacionálét (KAI). A harmincas években a mozgalom kis csoportokra bomlott (Magyarországon is működött egy csoportjuk a harmincas évek elején Magyarországi Baloldali Kommunisták Szövetsége néven, Hartstein Iván vezetésével). Ellenük, és az olasz “absztencionista kommunista frakció” (Amadeo Bordiga és elvtársai) ellen írta Lenin Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége című pamfletjét, amely különös karriert futott be: ez volt az egyetlen Lenin írás, amelyet a náci Németországban hivatalosan megjelentettek…

⁹ Musztafa Khajati: On the poverty of student life – considered its economic, political, psychological, sexual and particulary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. UNEF, Strasbourg, 1966.

¹⁰ Ernest Guy Debord: La société du spectacle. Buchet-Castel, Párizs, 1967. Első angol nyelvű kiadás: The Society of the Spectacle. ford.: Fredy Perlman és mások. Radical America – Black and Red, Detroit, 1970. Magyarul az első fejezet olvasható az Eszmélet 37. számában.

¹¹ A tudatos várostervezés példája Párizs, amit az 1848-as és az 1871-es felkelések tapasztalatain okulva teljesen átépítettek. Lebontották a sikátorokat, széles sugárutakat építettek, széttelepítették a munkásnegyedeket, és mindezt azért, hogy egy újabb felkelés esetén megkönnyítsék a rendfenntartó erők munkáját. Az organikus városfejlődés példája az a folyamat, ahogyan a világ városaiban elkülönülnek a munkásnegyedek, a gyárnegyedek, a gazdagok lakóterületei stb. A szituacionisták ugyanakkor közvetlen javaslatokat is kidolgoztak a meglévő városok forradalmi felhasználására (“addig is, amíg újakat nem hozunk létre”). Ilyen – képekkel illusztrált – átalakítási leírás pl.: Cliff Harper: Visions. 6 drawings. In: Vernon Richards (ed.): Why Work? Arguments for the Leisure Society. Freedom Press, London, 1983.

¹² A látvány társadalma, 4. tézis.

¹³ A látvány társadalma, 1. tézis.

¹⁴ Vienet, 19–20. old.

¹⁵ Ronald Sukenick: A madarak. In: Entrópia. Mai amerikai elbeszélők. Bp., 1981. Ford.: Kúnos László.

¹⁶ Csak néhány kiragadott példa: az FNAC áruházlánc, a Renault, a Wonder, a Francia Futballszövetség, a Sud Aviation stb. Ez is mutatja, hogy a szituacionisták – az események közepette – sikeresen kitörtek értelmiségi-egyetemi elszigeteltségükből. Amit – többé-kevésbé érthetően – megfogalmaztak, az ekkor “benne volt a levegőben”.

¹⁷ A Szituacionista Internacionálé bordeaux-i szervezete.

¹⁸ A két forrást idézi: Vienet, 118. old.

¹⁹ Idézi: Luther Blisset: Guy Debord Is Really Dead. Sabotage Editions, London, 1995. 40. old.

2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

Egy folyóirat teljesítménye, jelentősége nem függ attól, mennyi ideje létezik. Elég néhány lapszám, aztán hamarosan jöhet a megszűnés is, de ezek a számok többet jelenthetnek a kultúrtörténetben, mint mondjuk egy évszázadnyi folyamatos működés. Fennállásának három éve alatt az Athenaeum útjára indította a német romantikát. A Revue Blanche-nak, a modern avantgárd folyóiratának tűzijátéka közel egy évtizedig világította be Párizs művészeti életét. Moszkvában a Lef hét számot ért meg, aztán megszűnt. Ezek a folyóiratok az esztétikai megújulást a filozófia és a politika megújulásával kapcsolták egybe. A kritikai lapok általában hosszabb életűek – a The Criterion sokféle alakváltozatban fennmaradt a két világháború között, a Scrutiny pedig a harmincas évektől az ötvenes évekig működött. Hogy miért szűnik meg egy lap, annak lehetnek külsődleges okai, néha pusztán a véletlenek összejátszása áll a háttérben, de általában jellemző, hogy egy folyóirat életképessége azoktól függ, akik készítik. Vannak különleges, hősies esetek, amikor egyetlen személy képes monumentális munkával szembeszállni a korral: Kraus egymaga írta a Die Fackel-t huszonöt éven át, Croce pedig a La Critica-t. A folyóiratok életpályája általában kiszámíthatatlan és szeszélyes. A szerkesztők vitáznak, megváltoztatják a véleményüket, megunják a lapcsinálást vagy tönkremennek, rendszerint jóval azelőtt, hogy maguk a sírba szállnának.

Egy politikai folyóirat éppen annyira alárendelt az idők szeszélyeinek, mint minden más. Egy vonatkozásban pedig még jobban, hiszen a politika mindig Kampfplatz – frontvonalak, szakítások és konfliktusok jellemzik. Itt sokkal gyakoribbak a hajótörések – viták és szakítások következtében –, mint bármely más területen. Az is igaz azonban, hogy a politikai folyóiratokat más célok tartják életben, s ezek az első lépéseken túl az újrakezdést is, mintegy életképességük jelét, biztosítják. A politikai folyóiratok meghatározott objektív elveket képviselnek, illetve ezen elvek alkalmazását a világ folyásának megfejtésére. Itt a szerkesztők háttérbe húzódása intellektuális vereséggel ér fel. Anyagi vagy intézményi nyomás, persze, első virágjában elsorvaszthat bármilyen lapot. De ha ilyen körülmények nincsenek, a politikai folyóiratoknak nincs más választásuk: hűségesnek kell lenniük magukhoz, arra kell törekedniük, hogy valódi életüket ne azon korlátok között éljék, amelyeket az őket kitermelő feltételek vagy generációk határoznak meg.

Ez a lap, amely most lép ötödik évtizedébe, fordulóponthoz érkezett. Negyven év jelentős időtartam, bár korántsem különleges – a Les Temps Modernes, amelytől a New Left Review korábban sokat tanult, lényegesen hosszabb ideje működik. De annyira mégis jelentős, hogy komolyan végigtekintsünk az elmúlt éveken. Ezzel a számmal folyóiratunk új sorozata indul, amit a lap újraszámozásával is jelzünk a radikális hagyományoknak megfelelően, illetve újjáalakítjuk a lap külső megjelenését is a tervezett változások jeleként. Egy új stílusú folyóirat létrehozása nem megy egyik napról a másikra, az alábbiakban felvázolom a New Left Review jelenlegi helyzetét és azokat az irányvonalakat, amelyeket nézetem szerint követnie kell. Lévén ez amolyan “szerkesztői” cikk, az eredmény kétségkívül személyes – ebből következően ideiglenes – vélemény lesz, melyet vitatni lehet. És ilyen lesz a további számokban közölt minden szerkesztőségi cikk is, amelyek más témákban, szerzőik szándékainak megfelelően íródnak: egyik sem számít automatikus egyetértésre.

1.

A New Left Review jövőjével foglalkozó fejtegetéseknek a folyóirat differentia specifica-jából kell kiindulniuk. Mi adta a múltban sajátos baloldali jellegét? Sokféleképpen lehetne erre a kérdésre válaszolni, de a legegyszerűbb és legvilágosabb válasz az, hogy egyetlen más folyóirat sem kísérelte meg hasonló mélységben és terjedelemben annak a területnek a feltárását, amely a politikától a gazdaságig, az esztétikától a filozófiáig és a szociológiáig terjed. E területek meglehetősen nagyok ahhoz, hogy szisztematikusan vagy egyenletesen feltárhatók lennének, és a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi, hogy az írások ennyire különböző regisztereken mozognak. De ezzel a New Left Review karakterét jól megközelítettük. Ez a Londonban szerkesztett politikai folyóirat megpróbálta a társadalmi és etikai tudományokat – ha úgy tetszik, az “elméletet” – és a művészetet meg az erkölcsöt – röviden a “kultúrát” – ugyanolyan történeti szellemben elemezni, mint magát a politikát. Legkönnyebben akkor tudjuk megragadni a lap jelenlegi helyzetét, ha visszapillantunk arra a kontextusra, amelyben a New Left Review eredetileg megformálódott, s amely lehetővé tette ezeknek az érdeklődési területeknek az összekapcsolódását. A hatvanas évek elejének konjunktúrája, amelyben az új vezetés a folyóiratot létrehozta, a következő sajátosságokat mutatta:

• Politikailag a világnak már egyharmada hátat fordított a kapitalizmusnak. Alig volt olyan, aki kétségbe vonta volna Sztálin hatalomgyakorlásának bűneit vagy a demokrácia hiányát azokban az országokban, amelyek magukat szocialistának nevezték. De a kommunista tömb még megosztottságának időszakában is dinamikus valóság volt – Isaac Deutscher a New Left Review-ban megjelent írásában a kínai–szovjet ellentétet az életképesség jelének tekinthette. Hruscsov, akit a kortárs szovjet történészek “romantikus forradalmárnak” neveztek, reformokat ígért a Szovjetunióban. A maoista Kína tekintélye gyakorlatilag töretlen volt. A kubai forradalom új időket ígért Latin-Amerikában. A vietnamiak sikeresen harcoltak az Egyesült Államok ellen Délkelet-Ázsiában. Bármilyen stabil és virágzó volt a kapitalizmus az északi régióban, mégis, a világ többi részéből folyamatos fenyegetésnek volt kitéve, és maga is fenyegetve érezte magát. Igaz, még otthon is: Nyugat-Európában és Japánban erős kommunista mozgalmak szálltak szembe a fennálló rendszerrel.

• Szellemileg a sztálinista ortodoxia diszkreditálódása 1956 után és a hidegháborús konformizmus kimúlása 1958 után lehetővé tette a korábban elhallgattatott baloldali és marxista hagyomány feléledését, ami a szerény brit szellemi viszonyok közepette a lázas elméleti élet benyomását keltette. A forradalmi marxizmus alternatív tendenciái a tömegpolitikai – luxemburgista, trockista, maoista, tanácskommunista – irányzatokhoz kapcsolódtak. Egyidejűleg a nyugati marxizmus legkülönbözőbb hagyományai, melyek a tömegpolitika vereségének tapasztalatából születtek – Lukács, Korsch és Gramsci működésének időszakától kezdve –, feltámadással kecsegtettek. Ezeknek az előzményeknek a nyugati hagyományra gyakorolt hatásában döntő jelentősége volt annak, hogy a jelennel élő kapcsolatban álltak: Sartre, Lefebvre, Adorno, Marcuse, Della Volpe, Colletti, Althusser kortárs gondolkodók voltak, akik folyamatosan új szövegeket alkottak a New Left Review számainak. A brit elszigeteltség ezektől a kontinentális mintáktól, még látványosabbá, izgalmasabbá tette a hirtelen, koncentrált angol előretörést.

• Kulturálisan az ötvenes évek konformizmusából való kitörés sokkal átfogóbb jelenség volt, mint az előbbi, és a szakadás éppen olyan éles. A korszak két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása, szemben a megelőző korszak általános édeskés zenéjével – olyan, a tömegeket megmozgató forma volt ez, amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást. Ebben az átalakulásban Nagy-Britannia vezető szerepet játszott, s az átalakulás sokkszerű mellékhatásai még az újdonság erejével hatottak, később pedig megszokottá váltak. A második jelentős lépés az auteur (szerzői) film és a belőle kinövő Nouvelle Vague (Új Hullám) megjelenése volt. Az új irányzat a klasszikus hollywoodi rendezők korábbi pozícióit megrendítette, és szakadék nyílt e két iskola között, melyek a korszak nagy részét meghatározták. Hatásukban a film és a zene új irányai a “magas” és a “népszerű” kultúra közötti viszonyrendszerben új dialektust honosítottak meg a hatvanas évek kulturális életében, s ez visszatekintve is jelentős ténynek minősíthető. A játékos és a komoly közötti átjárás, a felszabadulás az elvárások alól – mindenekelőtt a strukturalizmusnak köszönhető, a marxizmus mellett e periódus legfontosabb elméleti áramlatának. Barthes korai munkái vagy Lévi-Strauss írásai (Mythologies, Tristes Tropiques) lehetővé tették a magas és a népszerű művészetek közötti párbeszédet, és mindkettő tanulmányozásához közös módszerrel szolgáltak. Az orosz formalizmus hagyományait újraélesztő strukturalizmus lényegi törekvései még egybeestek a kulturális marxizmus céljaival.

2.

Ebben a hármas meghatározottságban a New Left Review olyan programot tett magáévá, amely akkoriban újdonság volt az angol nyelvű világban. Politikailag a lap a harmadik világ antiimperialista mozgalmaira figyelt, és miközben a brit baloldal még mindig szűk érdeklődési körben mozgott, a lapnak sikerült olyan csapatot toboroznia, amelynek érdeklődése gyakorlatilag az egész világot átfogta – Latin-Amerikát éppúgy, mint Fekete-Afrikát és a Távol-Keletet. Otthon számos fontos vita zajlott Nagy-Britanniáról, melyeknek bizonyos hatása is volt. Tehát amikor a vietnami háború által kiváltott robbanás a hatvanas évek végén megrázta a Nyugatot – először a diáklázadás, aztán a munkások akciói –, akkor a New Left Review, helyzetéből adódóan, belefolyhatott az események alakulásába, és a hetvenes évek közepére nemzetközileg is elismert, vezető szerepet vívott ki.

Szellemileg a lap energiái nagy részét a nyugati marxizmus egyes iskolái bemutatásának és kritikai recepciójának szentelte, s ez egy évtizedre elég munkát adott. A strukturalizmus, formalizmus, pszichoanalízis is helyet kapott itt – kanonizált szövegek vagy olyan források, amelyek ezeken a lapokon jelentek meg először. Ezeken a területeken a lap jóval előbbre járt környezete kultúrájánál, s ezáltal kozmopolitább és radikálisabb hivatkozási távlatot teremtett, mint ami az angol nyelvű társadalmakban akkoriban általában könnyedén elérhető volt.

A lap a kultúra területén is új stílusú elemzéseket hozott, amelyekben összekapcsolta a hagyományos művészeteket és az avantgárd formákat, foglalkozott a népszerű filmmel és zenével. Peter Wollen filmrendezőkkel foglalkozó híres sorozata, vagy mondjuk Franco Morettinek A félelem dialektikája című írása jól példázza a “magas” és a “népszerű” közötti átjárás szabadságát. Ezen a termékeny talajon számos jelentős kezdeményezés született. A New Left Review úttörő szerepet játszott a hetvenes években a feminizmus újrafelfedezésében, a nyolcvanas években pedig a munka fogalmának újraértelmezésében. Ezek termékeny korszakok voltak.

3.

Mára, négy évtized elteltével nyomtalanul eltűnt az a környezet, amelyben a New Left Review megszületett. A szovjet tömb megszűnt létezni. A szocializmus sem népszerű eszme többé. A marxizmus már nem játszik meghatározó szerepet a baloldali kultúrában. Még a labourizmus is eltűnt. Ha azt mondanánk, hogy ezek óriási változások, akkor alábecsülnénk a tény jelentőségét. Nem állíthatjuk, hogy e változások hallgatásra kényszerítették a folyóiratot. Minden szerzőnk a maga jellemző modorában reagált 1989 változásaira. A különböző regiszterben megszólaló szerzők cikkei között ott találjuk a következőket: Robin Blackburn: Fin-de-Siècle: Socialism After the Crash; Peter Wollen: Our Post-Communism: The Legacy of Karl Kautsky; Alexander Cockburn: The Golden Age is Within Us; Fred Halliday: The Ends of Cold War; Nairn: Faces of Nationalism; Benedict Anderson: Radicalism aftert Communism; Tariq Ali: Fear of Mirrors – de a sort sokáig folytathatnánk. Érdekes volna ezeket a reakciókat és a lapban megjelent többi hozzászóló véleményét megvizsgálni. Minden egyes vélemény eltérő, de egészében a folyóirat hagyományát töretlenül őrzik.

Tíz évvel a kommunizmus bukása után ugyanakkor a világ sok tekintetben előrement, és a lap megújításának elemi feltétele, hogy önálló és alapos elemzésnek vessük alá a jelenlegi körülményeket. Mi is az elmúlt évtized lényegi jellemzője? Röviden fogalmazva, azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus gyakorlatilag kritikátlan konszolidációja és egyetemes elterjedése határozta meg, és ezt nem sokan látták előre. Bár 1989–91 a szovjet kommunizmus összeomlásának az időszaka volt, mégsem volt evidens – még a legharcosabb szószólóinak sem –, hogy a zabolátlan szabadpiaci kapitalizmus Keletet és Nyugatot egyaránt akadálytalanul hódítja meg. Sok kelet-európai emigráns, nyugat-európai progresszivista, észak-amerikai konzervatív jósolta a globális viszonyok “kiegyenlítődését”, hogy a baloldal vérátömlesztést kapva újjáéled, miután megszabadult a sztálinizmus bénító erkölcsi szorításából, és hogy a japán vagy a rajnai korporativizmus mind társadalmi, mind gazdasági hatékonyságát tekintve magasabb rendűnek bizonyul majd a Wall Street vagy a City világánál. És ezek nem elszigetelt várakozások voltak, jelentős szaktekintélyek is osztották őket. Még 1998-ban is, a Marxism Today szerzői és Eric Hobsbawm is örömmel beszéltek a neoliberalizmus közeli bukásáról.

Valójában a korszak trendje éppen az ellenkező irányban mozgott. Öt, egymással szorosan összefüggő folyamat idézett elő drasztikus változásokat:

• Az amerikai kapitalizmus váratlan, nyolc évig tartó gazdasági fellendülése során látványosan megerősítette fölényét minden területen: a gazdaságban, a politikában, katonai és kulturális téren. Lehet, hogy az értékpapírok a Wall Streeten inflálódtak, hogy a háztartások tartozásokkal terheltek, hogy jelenleg kereskedelmi deficit van, aligha kétséges azonban, hogy a versenyt meghatározó amerikai biznisz jelentősen megerősödött.

• Miután az európai szociáldemokrácia az egész Unióban átvette a hatalmat, a kontinens-szerte tapasztalható lassú növekedés és magas munkanélküliség hatására az amerikai modell utánzása felé fordult – felgyorsította a deregulációt, nemcsak az ipart privatizálta, hanem a szociális szolgáltatásokat is, s mindezt sokszor a korábbi konzervatív kormányoknál is erőteljesebben és kiterjedtebben. A deregulációt Nagy-Britannia vezette be elsőnek, de mára már Németország és Olaszország is komolyan igyekszik utolérni a briteket, Franciaország pedig főleg szavakban van lemaradva, tettekben kevésbé.

• A japán kapitalizmus mély válságba került, és most – a koreaival együtt – állandó nyomás alatt van, hogy a deregulációs standardot kövesse, ami növekvő munkanélküliséget jelent. Máshol, Ázsiában a PRC gyakorlatilag minden államot be akar kényszeríteni a WTO-ba, mert azt reméli, hogy a külföldi tőke kompetitív nyomása kiiktatja majd az állami ipart anélkül, hogy neki magának felelősséget kellene vállalnia ezen ágazatok sorsáért; eközben India most első ízben hajlandó az IMF-től függeni.

• Az új orosz gazdaság, a globális piaci rendszer leggyengébb láncszeme semmilyen ellenállást nem váltott ki a tömegek részéről, leszámítva a termelés katasztofális regresszióját és a várható élettartam drasztikus csökkenését. Várható, hogy a népszavazással megválasztott vezetés stabilizálja a pénzügyi oligarchia helyzetét, s képes lesz a hatalmat centralizálni és magánkézbe adni a földet.

Ezek súlyos társadalmi-gazdasági változások, amelyek az egész földön éreztetik hatásukat, s amelyeket elragadtatott tanulmányában, a The Commanding Heights-ban Daniel Yergin és Joseph Stanislaw már kanonizált. E változásokat két kiegészítő, politikai és katonai hangsúlyeltolódás kísérte:

• Ideológiailag a neoliberális konszenzus új stabilizációs pontra lelt a Clinton–Blair-féle rendszerek “harmadik útjában”. A piac győzelmét biztosító, nyerő formula most nem a támadás, hanem a megőrzés, a szolidáris közhatalomnak ez a placebója, miközben együttérzően hozsannázza a verseny kompatibilitását. A kormányzati politika pedig alapvető elveiben a reagani–thatcheri örökséget viszi tovább, időnként olyan lépésekre is rászánva magát, amelyeket tisztelt elődeik nem mertek megtenni: a jóléti ellátás reformjára az USA-ban, Nagy-Britanniában pedig arra a döntésre, hogy a hallgatóknak fizetniük kell az oktatásért. De ezek a kormányok ma már gondosan körülbástyázzák lépéseiket másodlagos engedményekkel és lágyabb retorikával. Ennek a módszernek, mely ma szerte Európában elterjedt, az a hatása, hogy a módszert alkalmazó rezsimek radikális jobboldali ellenfeleinek esetleges támadóerejét hatástalanítják, és elfojtanak minden, a neoliberális hegemóniát veszélyeztető ellenállást. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – magyarul: nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva. Végső soron ahhoz, hogy az európai szociáldemokrácia vagy a New Deal emlékének beteljesítéséhez a balközép kormányaira kétségkívül szükség volt, felidézhetjük Lenin kijelentését: “a demokratikus köztársaság a kapitalizmus ideális politikai kerete”. Ezt átalakítva azt mondhatjuk, manapság a harmadik út a legjobb ideológiai keret a neoliberalizmus számára. Aligha véletlen, hogy az ultra-kapitalizmusnak mint globális rendszernek a legambiciózusabb és legelszántabb elméleti megalapozása Thomas Friedmannak a The Lexus and the Olive-Tree című műve, az USA világhegemóniájának dicshimnusza, egyidejűleg a clintonizmus melletti feltétlen hűségnyilatkozat, azzal a jelszóval, hogy “az ember ma nem merészelhet ’globalizátor’ lenni, ha nem szociáldemokrata”.

• Végül, a balkáni háború az évtizedet ennek a katonai-politikai konstellációnak a felülkerekedésével zárta. Ha összehasonlítjuk a balkáni háborút az Öböl-háborúval, világosan láthatjuk, mennyivel erősebb ma az Új Világrendszer, mint a kilencvenes évek elején volt. Bushnak még hatalmas hadsereget kellett mozgósítania, hogy visszafordíthassa az iraki hadsereget Kuvaitból, mondván, meg kell védeni a nyugati olajforrásokat és egy feudális dinasztiát; s közben nem sikerült sem a bagdadi rezsimet megdöntenie, sem – a szintén kiszámíthatatlan – Oroszországot belevonni a Bagdad-ellenes szövetségbe. Clinton viszont megalázó vereségbe bombázta Szerbiát úgy, hogy egyetlen katonájának sem kellett a fegyverét elsütnie, elég volt az az ürügy, hogy az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége véget vetni az etnikai tisztogatásoknak; ez a támadás egyben nagy valószínűséggel a belgrádi rendszer eltávolítását is eredményezi; és mint jelképes kiegészítő eredmény, könnyedén betagozta Oroszországot is a megszálló erők közé. Időközben Kína – alig néhány nappal belgrádi nagykövetségének szétlövése után, és nem sokkal a kínai elnök amerikai tisztelgő látogatása előtt – alázatosan együttműködött abban, hogy az ENSZ égisze alatt létrehozzák a NATO-protektorátust Koszovóban, és világosan kimondta, hogy semmmi nem zavarhatja meg a Washingtonnal való jó viszonyát. Ami az Európai Uniót illeti, kéz a kézben jár az Egyesült Államokkal, újsütetű szövetségesével, és közösek a céljaik a Balkán nagylelkű újjáépítési tervezetében. Ebben az értelemben a koszovói győzelem nemcsak katonai és politikai jelentőségű volt: egyidejűleg ideológiai győzelem is, amely új feltételeket teremtett az emberi jogok védelmében indítható intervencióknak – ahogyan azt Washingtonban értelmezik: a csecsenek vagy a palesztinok esetében nem kell alkalmazni – az egész világon. Annak a társadalomnak, amelyet az elmúlt húsz esztendőben a kapitalista mindent-szabad szellem teremtett, szüksége volt a jó lelkiismeretre. A Szövetséges Erők hadművelete biztosította ezt.

4.

A fejlett országok szellemi atmoszférája tükrözi ezeket a változásokat, illetve e változások kisugárzását. Ha a nyugati országok értelmisége lényegileg mindig is elégedett volt a status quóval, és létezett egy jóval nyugtalanabb és képzeletdúsabb kisebbség, amely a jobboldal felől határolta őket, a baloldal a nyolcvanas években még mindig jelentős szerepet játszott a legtöbb vezető kapitalista országban, persze, voltak közöttük nemzeti árnyalatok – a britek kevésbé voltak konzervatívok, mint a franciák, az olaszok és így tovább. Amikor azonban a kilencvenes években a politikai tabló homogenizálódott, az ember azt hihette, az elfogadható nézeteket gleichschaltolják. Az évtized végére a folyamat felgyorsult. Ha szemügyre vesszük a hagyományos – korábban szocialista – baloldal spektrumát, az új viszonyokra adott reakciók kétféle típusát láthatjuk.

Az első az alkalmazkodás. Győzelme órájában a kapitalizmus meggyőzte azokat is, akik korábban elkerülendő gonosznak tekintették, hogy szükséges és végső soron üdvös társadalmi rend. Kézenfekvő példái ennek a reakciónak azok, akik nyíltan vagy burkoltan, de a harmadik út mellett tették le a garast. Ám az alkalmazkodásnak sokkal szélesebb az arzenálja, és teljes mértékben összeegyeztethető az új rend hivatalos – Blumenthal-Campbell – ellenzékének szkeptikus vagy akár helytelenítő nézeteivel: kezdve ott, hogy őszintén elismerik a magánvállalkozások egyértelmű felsőbbrendűségét, nem úgy, hogy kiszínezik sötétebb foltjait, hanem úgy, hogy ejtik a tulajdon témakörét mint olyat. Az ideológiai klímaváltozás egyik következménye az, hogy lassacskán sokan annak sem érzik szükségét, hogy állást foglaljanak ebben a kérdésben, hiszen kívül esik a jelentős viták keretein. Zajos renegátot alig találni; a leggyakoribb forma az, hogy a renegát témát vált. De hogy milyen mértékű az alkalmazkodás, az jól látható egyes, fontos történelmi események idején; ilyen volt például a balkáni háború: ekkor a NATO szerepét senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, mintha egy ország bombázása a politikai univerzum normális és kívánatos jelensége volna; olyan sokan és olyan sokfelől bólintottak rá, amiről még álmodni sem lehetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A fejbólintók vezérlő elve ilyenkor az: a kapitalizmus hosszú időre rendezkedett be, meg kell vele békülnünk.

A második reakciótípust talán legjobban kompenzálásnak lehet nevezni. Ebben az esetben nincs szó korlátlan alkalmazkodásról – képviselői a régebbi ideálokról nem feledkeznek meg, sőt, szilárdan kitartanak mellettük. De amikor lehangoló a perspektíva, az ember természetes reakciója, hogy valami vigasztalót próbál találni akkor is, amikor csak a félelmetesen ellenséges közeg látszik. Hogy mégis maradjon valami reménysugár, hajlamos lesz az ember eltúlozni a fő iránnyal ellentétes folyamatokat, nem adekvát cselekvők jelentéktelen potenciáljának jelentőséget tulajdonítani, képzelt erők iránt illúziókat táplálni. Valószínűleg a baloldalon egyikünk sem immunis ezzel a késztetéssel szemben, amely még bizonyos mértékű igazolást is nyer a történelmi átalakulásokból adódó, akaratlan következményekből – abban a dialektikus értelemben, hogy a győzelmek váratlanul kitermelik jövendő legyőzőiket. Az is igaz, hogy egyetlen politikai mozgalom sem maradhat fenn, ha nem kínál híveinek valamiféle érzelmi perspektívát, s ez a vereség időszakában elkerülhetetlenül a pszichológiai kompenzáció elemeit is hordozza. De egy intellektuális lapnak más feladatai is vannak. Első, legfontosabb feladata, hogy a világról pontos képet adjon, függetlenül attól, milyen következményei lesznek mindennek az emberek lelkierejére. Annál is inkább, mert létezik egy köztes terület, ahol a kompenzálás és az alkalmazkodás találkozik. És ez a terület, bármilyen változásokkal óhajtja is a fennálló rend megerősíteni hatalmát, mégis csak e hatalom gyengülésének, esetleg a rendszer minőségi átalakulásának jeleként üdvözölhető. Russell Jacoby nemrég megjelent End of Utopia című műve kiváló példája ennek.

5.

Milyen irányvonalat kell ebben az új helyzetben a New Left Review-nak követnie? Úgy vélem, a dolgok általános megközelítése a meg nem alkuvó realizmus kell legyen. Meg nem alkuvó két értelemben is: elutasítani mindenféle alkalmazkodást a fennálló rendszerhez, és elutasítani minden álságosságot és eufemizmust, amely alábecsülné a rendszer hatalmát. De nincs steril maximalizmus sem. A lapnak mindig rokonszenvvel kell viseltetnie a jobb életért küzdők iránt – függetlenül attól, milyen szerények cselekvési lehetőségeik. De támogathat bármilyen helyi mozgalmat vagy korlátozott reformot is anélkül, hogy úgy tenne, mintha ezek az egész rendszert megváltoztatnák majd. Amit nem tehet – és nem is szabad tennie –, hogy hitelt adjon olyan illúzióknak, mint hogy mondjuk a rendszer progresszív irányban halad, vagy hogy segítsen fenntartani olyan konformista mítoszokat, hogy a rendszert azonnal meg kell védeni a reakciós erőktől. Ez történt, hogy csak két példát mondjunk, amikor Charles herceg és az amerikai elnök támogatására a bien-pensant baloldal kampányokat szervezett, mintha a brit monarchiának nagyobb népszerűségre vagy az amerikai elnöki posztnak nagyobb védelemre volna szüksége. Az ilyenfajta hisztériát élesen bírálni kell.

Más a helyzet, ha tiszteletre méltó hagyományokat vizsgálunk vagy meggyökeresedett intézményeket szólítunk fel, hogy saját elveikhez hűen viselkedjenek. A legjobb mai baloldali írások java része igyekszik szavukon fogni az uralkodó konvenciókat – a hivatalos képmutatást, a szavak és a tettek közötti szakadékot mint a kegyeletes bűnnek az erény előtti meghajlását elemzik, ami akár happy enddel is kecsegtethet. Ez volt az első New Left klasszikus ékesszóló közelítésmódja. A folyóirat új elemzéseinek nagy része ezt a trendet folytatja, és mindet saját – általában jelentős – érdemei alapján kell megítélni. Van azonban ennek a stílusnak kockázata is. A választóvonal a kívánatos és a lehetséges között homályban maradhat, ami utat nyit a hatalom valóságos erejét illető misztifikációnak, illetve annak, hogy mi is várható valóságosan e hatalomtól. Ebben a kérdésben persze az a legjobb, ha minden egyértelműen megfogalmazható. Annak próbája ez, vajon a New Left Review képes-e karakteres politikai véleményt formálni, milyen gyakran tudja finoman sokkolni az olvasókat azzal, hogy a feketét feketének nevezi, és nem esik bele a jól hangzó álságosság vagy a baloldal önmagáról alkotott képének, öncsalásának csapdájába. Ma sokkal nagyobb szükség van a felvilágosodás szellemére, mint az evangélisták elhivatottságára.

6.

Egy évtized nem hoz új korszakot. A kilencvenes évek elsöprő neoliberális győzelme nem garantál örökkévaló hatalmat. Nagyobb történelmi távlatból a korszak sokkal szangvinikusabbnak tűnhet. Hiszen végül is ez alatt az idő alatt döntötték meg Szuharto rezsimjét Indonéziában, Iránban gyengült az egyház zsarnoksága, Venezuelában félreállították a korrupt oligarchiát, az apartheid véget ért Dél-Afrikában, Koreában megszabadultak a legkülönfélébb generálisoktól és civil kiszolgálóiktól, és végre önálló lett Kelet-Timor. Optimista nézőpontból ezeket az eseményeket az eljövendő siker előjeleinek tekinthetnénk – a nemzetek emancipációja legutóbbi fejezetének, amely a világméretű demokratizálódási folyamat valódi fejlődését mutatja, és amelynek végső kimenetelét még csak nem is sejtjük. Egy másik lehetséges olvasat a nemek közötti hierarchia általános megroppanását, a női egyenjogúság kivívásának világszerte érezhető igényét látná a kor legjelentősebb eseményének; esetleg az ökológiai szemlélet erősödését emelné ki, amit ma már az erre legérzéketlenebb államoknak is legalább formálisan illik figyelembe venniük. Közel áll ezekhez annak megsejtése, hogy bár a kapitalizmus ma legyőzhetetlennek tűnik, de végül az egyenlőség, fenntarthatóság és önrendelkezés mélyebb, eredetibb értékei által mégis felváltható – vagy felejthető – lesz.

Ha így lesz is, ezeket a mélységeket nem tudjuk felmérni. A demokráciának mint a szocializmust, a reményt és igényt helyettesítő értéknek a terjedését magának a demokráciának a kiüresedése kérdőjelezi meg a kapitalista centrumországokban, hogy poszt-kommunista segéderőiről most ne is beszéljünk; mutatja ezt a választásokon résztvevők zuhanó aránya, a felszökő pénzügyi korrupció, a haldokló társadalmi megegyezés. Általában nem az alulról induló demokratikus kezdeményezések torzak, hanem a tőke, ami felülről megfojtja a nyilvános vitát és a politikai másságot. Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az újabb kihívásokat. A feminista és az ökológiai mozgalmak által elért sikerek valósak és pozitívak: az utóbbi harminc évben ezek a legjelentősebb fejlemények ezekben az országokban. De mára már összeegyeztethetőek lettek a tőkefelhalmozás gyakorlatával. Egyértelmű, hogy belőlük is a politikai normalizálódás jó eszköze lett. Mindennél többet mond róluk, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.

Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy a fejlett kapitalista országokban lett volna egyetlen másik erő is, amely hatékonyabban opponálta volna a status quot. Ritka kivételektől eltekintve – Franciaország 1995 telén – a munkásság már húsz éve hallgat. Ennek előtörténete nem pusztán a gazdasági vagy az ideológiai változásokban keresendő. Kemény osztályharcra volt szükség ehhez Nagy-Britanniában, akárcsak az Egyesült Államokban. Ha valamivel kevésbé kezesek is Európában, azért a munkások mindenhol defenzívában vannak. Az egyetlen kiindulópont a realisztikus baloldal számára ma a történelmi vereség világos feltárása. A tőke alaposan visszavert minden, a hatalma ellen irányuló veszélyt, a rendszer erejét pedig – mindenekelőtt a verseny kényszerítő erejét – a szocialista mozgalom sokáig makacsul alábecsülte. A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat; ehhez képest az önalakító radikális centrum jelenlegi kísérletei, hogy a kapitalizmus igazi arcát elfátyolozzák, alig jelentenek többet gyenge arculattervezésnél. Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a termelőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van. Az újsütetű szépítgetők és a csúfságokat takargatók hadában, akik még tegnap is a ma dicsért rendszer rútságát leplezték le, egyetlen ilyen jelentős személyiség sincs.

A baloldal számára az elmúlt évszázad tanulsága az, amit Marx fogalmazott meg. A baloldal elsődleges feladata abban áll, hogy a kapitalizmus mostani fejlődési fokának elemzésekor e rendszert mint állandóan mozgásban lévő komplex termelési és profitmechanizmust tekintsék. Robert Brennernek az Economics of Global Turbulence című, a New Left Review-ban megjelent cikke kiváló példa erre a megközelítésmódra. Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni. Olyan időket élünk, a génsebészet jól mutatja, amikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés – a termelőerők, amelyeket a szocialista mozgalom annak idején alábecsült, mivel meg volt győződve a termelési viszonyok elsődlegességéről. De ha az emberiség egyszer valamikor újra képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmusnak a fejlődési következménye lesz. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Csak ennek a szisztémának a fejlődése rejti egy újabb formáció megjelenését. Ez a szemlélet jellemzi Robin Blackburnnek az NLR-ben megjelent vizsgálódását a pénzügyi intézmények fejlődési trendjeit illetően.

Ebben a kérdésben persze nincsenek bizonyosságok, csak elképzelések és feltételezések léteznek.

7.

Jelen helyzet újszerűsége ideológiailag a történelmi perspektívában ragadható meg, és a következőképpen lehetne megfogalmazni. A reformáció korszaka óta először fordul elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép. De nincs ilyen sehol a világon, ha leszámítjuk a vallási doktrínákat mint hatástalan archaizmusokat – Lengyelország vagy Irán példája fényesen igazolja ezt. Helyenként korlátozva bár, de a neoliberalizmus mint elv osztatlanul uralja a világot: mint ilyen, ez a világtörténelem legsikeresebb ideológiája. Egy olyan folyóirat számára, mint a New Left Review, ebből az a feladat következik, hogy a baloldali kultúra területén is a radikális diszkontinuitást keresse, minthogy a szakadás és megújulás generációnként meg is történik. A lap eredeti szellemével sehol nem olyan látványos a szembefordulás, mint e téren. Gyakorlatilag a hatvanas évek generációjának teljes viszonyítási horizontját lenullázta az idő – mind a reformista, mind a forradalmi szocializmus mérföldköveit kimozdította a helyükből. Az új generáció számára a Bebel, Bernstein, Luxemburg, Kautsky, Jaures, Lukács, Lenin, Trockij, Gramsci fémjelezte névsor éppoly távoli, mint Arius püspökei. Hogyan lehet újracsomózni a szálakat az előző és az újabb század között: ez lesz az egyik legbonyolultabb és legnehezebb feladata egy folyóiratnak, mely komolyan veszi a “baloldali” fogalmát. Sajnos, kevés fogódzó van ebben a tekintetben.

Ha a korai New Left Review-hoz közel álló, arra befolyással lévő intellektuális hagyományt vizsgáljuk, a helyzet első pillantásra ebből a szempontból sem tűnik kedvezőbbnek. A nyugati marxizmus meghatározó elvei is kimentek a divatból – gondoljunk csak Korsch-ra, Lukács Történelem és osztálytudat című művére, Sartre és Althusser legtöbb munkájára, a Della Volpe-iskolára, Marcuse-ra. Ami leginkább fennmaradt, az a legkevésbé közvetlenül politikai: alapvetően a háború utáni frankfurti elmélet és a válogatott Benjamin. Ami Nagy-Britanniát illeti, Raymond Williams kikerült a köztudatból, valahogy úgy, ahogy húsz évvel korábban Amerikában Wright Mills; Deutscher eltűnt, Miliband neve a régmúltat idézi.

Másfelől azonban az eszmék története nem darwini fejlődésű. Jelentős gondolatrendszerek ritkán tűnnek el a történelem süllyesztőjében, ahogy az sok élő fajjal megtörtént. Bár a baloldali gondolatok nincsenek jelen egyetlen koherens összefüggésben sem, e hagyományok figyelemre méltó vitalitást tanúsítanak. Elmondhatjuk, hogy a brit marxista historiográfia mára világszerte olvasóközönséget vonz – ami korábban soha nem volt jellemző – Hobsbawmnak A szélsőségek kora című művével. E könyv valószínűleg az új században is hosszú ideig a XX. század legjelentősebb interpretációja marad mint a kapitalizmus mindent elsöprő győzelmének egyetemes története a vesztes szempontjából. A kontinens marxizmusának egyenes folytatása Jamesonnak a posztmodernről írott műve, amelynek nincs párja a korszak kultúráját vizsgáló könyvek között. Robert Brenner mindmáig az egyetlen koherens gazdasági elemzést adta a kapitalizmusnak a II. világháború utáni fejlődéséről, Giovanni Arrighi pedig a kapitalizmus fejlődésének eddigi legambiciózusabb képét egy tágabb időszakon belül. Tom Nairn és Benedict Anderson a modern nacionalizmus politikai kétértelműségének nemzetközileg ismert kutatói. Regis Debray a modern média elemzésének jelenleg olvasható legszisztematikusabb elméletét dolgozta ki. Terry Eagelton az irodalom, T. J. Clark a vizuális művészetek, David Harvey a földrajz rekonstrukciójának terén megkerülhetetlen elemzője tudományágának.

Elegendő a fenti névsor ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, az említettek erőszakos besorolása egyetlen kategóriába elképzelhetetlen. Túlságosan is széles az eltérő módszerek, érdeklődés és hangsúlyok alkotta szakadék. És ha ez részben a baloldali kultúra széthullásának következménye is, másrészt mégis az alkotó szárnyalás és az érdeklődési szférák különbözőségének jele. S ha a folyóirat ezekre tekintettel akar lenni, könnyen áttekinthető képet kell mutatnia, amelyben ezeknek a műveknek egymáshoz is érthetően kell kapcsolódniuk.

Ezzel egyidejűleg létezik azonban egy széles intellektuális tér, amelyben nagyon kevéssé van jelen, vagy talán egyáltalán nincs a marxista szellem, s amely magát mint a baloldalhoz lazán kötődő, állandó mozgásban lévő szférát határozza meg. A filozófia, szociológia és közgazdaság területén maradva meg kell említenünk Habermas, Derrida, Barry, Bourdieau, Mann, Runciman, Stiglitz, Sen, Dasgupta nevét. Itt általában egymást keresztező pozíciókat láthatunk, a korábban középutas gondolkodók radikalizálódtak, ahogy a neoliberális hegemónia abszoluttá vált, míg mások, akik korábban radikálisok voltak, megbékéltek a konvencionális bölcsesség igazságaival. De sokkal fontosabb ezeknél a mozgásoknál e szerzők műveinek az a közös sajátossága, hogy összekapcsolódik bennük a bátor intellektuális ambíció és a széles diszciplináris szintézis a kapkodó, elhamarkodott és alapigazságokat megfogalmazó kijelentésekkel a politika terén – s ebben alaposan különböznek Webertől, Keynestől és Russelltől. Itt egészen szembeötlőek a szocialista hagyomány felszámolásának következményei, bármennyire indirekt volt is a kapcsolatuk ezeknek a gondolkodóknak e hagyománnyal. Az eredmény tipikus: lenyűgöző elméleti energia és termékenység, amelynek társadalmi hozadéka sokkal kisebb, mint az intellektuális érdeme.

Korunk direkt politikai felépítésének megvilágítása terén viszont a jobboldalnak sikerült hatásos víziókban felmutatni, merre tart a világ, illetve pontosabban hol vert gyökeret – Fukuyama, Brzezinski, Huntington, Yergin, Luttwak, Friedman műveire gondolunk. Ezek a szerzők kiemelnek egy hatásos, erőteljes tézist, s azt népszerű, lebilincselő stílusban adják elő, nem a szűk intellektuális világnak írnak. Ez a magabiztos műfaj, amely oly régóta már Amerika monolópiuma, nem talál szerzőt a baloldalon. Ott ugyanis, legjobb esetben is, a “kozmopolita demokrácia” vagy “a népek törvénye” – zárójelbe téve vagy eufemizálva a dolgok valós állását – bénító normatív sémái maradtak. A New Left Review-nak egyikhez sincs sok köze. Viszont egyik prioritása kell legyen e műfaj kiművelése. Nem valószínű, hogy az intellektuális előnyök mérlege jelentősen változna, mielőtt az erők politikai korrelációja jelentősen megváltozna; ez viszont addig maradhat stabil, amíg nem következik be mély gazdasági válság Nyugaton. Rövidke, háborúk közti visszaesések is képesek lehetnek megrendíteni a jelenlegi konszenzus kereteit. De ez nem ok arra, hogy addig akár polemikusan, akár analitikusan lazítsunk.

8.

A kultúra területe sem sokban emlékeztet arra, ami a folyóirat indulásakor jellemezte. Az azóta eltelt időt három lényegi változás határozta meg. Először is, a verbális kommunikáció helyét nagyrészt a vizuális vette át, a televíziónak az összes többi kommunikációs eszközt túlhaladó dominanciát biztosítva, amit aztán az elektronikus eszközök kifejlődése követett, ahol ez a fejlődés a technológiai síkon is lezajlott. Ez a trend nagyjából meg is határozta a posztmodern formák színre lépését. Másodszor – és ez az utóbb említett jelenség újabb megnyilatkozása – az alulról jövő deviáns és a hatalom ellen lázadó törekvések valamint a fenti, a fennálló képviselte hivatalos kultúra egybemosódott, mivel a piac az ifjúsági kultúrát hasonlóan sajátította ki és intézményesítette, mint annak idején az avantgárd kultúrát: de ezt jóval alaposabban, mivel ez tömegpiacot jelentett. A Michael Jackson-hoz és Jordanhez hasonló idolok kereskedelmi apoteózisa e folyamat végeredménye. Harmadszor, a fenti és a lenti rendszereket összekapcsoló áramkör, amelynek megléte olyan jellemző volt a modern korszakra, rendkívül lerövidült, akárcsak az a távolság, amely elválasztotta őket. A következmény az, hogy mindkét területnek csak karikatúrája marad, amint a két szféra közös terepen találkozik: szándékos elhanyagoltság a Royal Academy-n, látszatcselekvés az Oscar-díjakkal – a Sensation és az Álomvilág mint a giccs ellenpárja. Az irodalom, amely ugyancsak a díjakkal adományozott pénzektől és a publicitást biztosító költségvetéstől függ, mára Eco-t és a késői Rushdie-t produkálja.

A lapot a helyzet kritikai aspektusa érdekli. Itt a termelési oldalon a módszer az ellenkezőjébe fordult. Ahol valaha élénk párbeszéd folyt a magas és az alacsony kultúra között, mára sajátos polarizáció állt elő, amely mindkettőt saját magáról folytatott, eltúlzott diskurzusba merevíti bele. Így történt, hogy a magas kultúra a filozófiai dekonstrukció mindent szétszabdaló módszerének esett áldozatul, miközben a népszerű formák a szubszociológiai természetű “kulturális elemzések” játékszerei lettek. Mindkettő eredetileg az ötvenes és hatvanas évek radikális elméleti műveiben gyökerezik: egyfelől említhetjük Hoggart és Williams nevét, másfelől pedig Bataille-t és Derridát. Általában azt mondhatjuk, hogy a komoly “mutációk” leginkább továbbra is a baloldallal azonosítják magukat: emelkedett pillanatokban pedig – mint azt a jobboldali bírálók sietve hangsúlyozzák is – azt mondják, ők a baloldal, főként Amerikában jellemző ez. Túlságosan is gyakran jutnak viszont el oda, hogy választaniuk kell az obskurantizmus és a populizmus között, vagy – ami még ennél is rosszabb – a kettő keverékéből áll elő valami zavaros egyvelege a demagógnak és az apolitikusnak.

Az obskurantizmusnak mint a nemes célt szándékosan akadályozó jelenségnek nincs sok védelmezője. A populizmusnak ezzel szemben időnként progresszív potenciált tulajdonítanak. De ha félretesszük legendás oroszországi eredetét, ahol a narodnyikokat mai fogalmaink szerint vérbeli elitistáknak tekinthetjük, a populizmus, mai általános jelentése szerint, a körülmények valójában nem létező azonosságát hirdeti álságosan – a szavazók, olvasók, nézők körében, és azt, hogy jobb egyszerűen túllépni a tudás és műveltség tényleges különbségein: ezen a terepen a cinikus jobboldal és a kegyes baloldal oly könnyen egymásra talál. Nem meglepő hát, ha a két hermeneutikai lehetőség közül manapság a kulturális elemzések hathatósabbak, s elértéktelenített formájában ez a legjelentősebb akadálya a magas és a hétköznapi közötti öntudatlan átjárás lehetőségének. A tömegkultúra elemzése terén születnek fontos elemzések, melyek – akár a szerzők szándékától eltérően is – a Hoggart–Williams-féle iskolát viszik tovább. Sajnos, a Birminghami Iskola túl sok zsenije sodródott azon kritikátlan hozsannázók közé, akik a piacot a populáris kultúra lényegi forrásának tekintik. Ilyen körülmények között a New Left Review szerepe az lehet, hogy meg nem alkuvóan az ellenkező irányban tájékozódik, és közben elkerül mindenféle egyéb felhangot. Julian Stallabrass lapunkban megjelent cikke ebben a tónusban szólal meg, kritikusan viszonyul mind a legújabb elektronikus média vívmányaihoz – a játéktermeket is beleértve –, mind a legújabb brit festészet eredményeihez, s elemzi, milyen szerepet játszik – a szó legteljesebb értelmében – ez az új irányzat a kiállítási termekben.

Minden radikális folyóiratban feszültség van a kritikai viszonyulás két formája között, amelyek egyaránt szükségesek, ám jelentősen eltérnek egymástól. Leegyszerűsítve az egyiket nevezhetnénk “avantgárd”, a másikat pedig “hegeliánus” megközelítési módoknak. Az elsőre agresszív, gyakorta egyoldalú imperatív álláspont jellemző, a másikra viszont az, hogy sokkal elemzőbben nyúl egy szélesebb nézőpontú történelmi vagy filozófiai kérdés kibontásához: Clement Greenberg és Fredric Jameson tekintélyes virtuózai ennek a szemléletnek. A két stílus nem zárja ki egymást, és a lapnak mindkettőt bátorítania kell. Hogy melyikre van nagyobb igény, a témától és a konjunktúrától függ. Például a filmművészet terén nyilvánvalóan nincs értelme, hogy akár a legkomolyabb elemzéssel is a New Left Review a legújabb hollywoodi vagy elstreeti kasszasikerekkel fogalkozzék, szemben mindenekelőtt az angolszász világon kívül alkotó filmrendezők művészetének elemzésével, akik nincsenek a figyelem középpontjában vagy filmjeik nehezen hozzáférhetők. Hiszen az utóbbi években a nyugati, nagyvárosi művészet negatív fejleményeinek ellenpontjaként óriási kulturális értékek születtek – számos nagyszerű alkotó lépett színre Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Erről nagyon kevés szó esik Nyugaton, és a baloldalnak elsődleges feladata kell legyen e fejlődésnek a megismertetése. Egy-egy jó elemzés Hou-Hsziao-Hszienről, Kiarostamiról, Sembene-ről, Leduc-ról felér száz, Spielberggel vagy Coppolával foglalkozó cikkel, függetlenül attól, milyen kritikus is az elemző. Ezen a vonalon haladva tovább egészen az új európai filmművészet (Amelio, Reitz, Jacquot, Zonka) elemzéséig – természetes folytatása lehetne ez Peter Wollen úttörő jelentőségű cikksorozatának a New Left Review első korszakából.

Még általánosabban fogalmazva, az az irodalmi geográfia, amelyet Franco Moretti fejlesztett ki, és amely egyaránt figyelemmel van a piacra és a formák morfológiájára, természetes átjárást biztosít az elit- és a tömegkultúra szférái között; legújabban pedig a globális rendszerekhez való “kifelé fordulás” jelenthet másféle viszonyulási módot. A New Left Review-nak minden téren szembe kell szállnia az angolul beszélő világ provincializmusával – valójában nárcizmus ez – úgy, hogy ha kell, aránytalanul is nagyobb teret szentel a nem angolul beszélő világ alkotóinak és alkotásainak. A jelenlegi angol (és a fortiori amerikai) kulturális élet egyik legkülönösebb vonása, hogy annak ellenére, hogy ma az iskolákban és egyetemeken sokkal több szó esik a külföldi nyelvekről, irodalmakról és politikáról, mint húsz évvel ezelőtt, a legújabb generáció – még a legfelkészültebbek is – kulturális viszonyítási pontjai általában szűkebbek, mert az eltelt időben exponenciálisan növekedett Hollywood, a CNN és a bookerizmus hegemóniája. Elég egy pillantást vetni a mai újságírási divatra, hogy észrevegyük ezt a paradoxont. Hagyományaihoz ragaszkodva, a folyóiratnak nem szabad ebbe a csapdába esnie.

9.

A folyóirat szerkesztésekor mindig is kötéltáncosnak kellett lenniük a folyóirat szerkesztőinek ahhoz, hogy eleget tegyenek ezeknek a követelményeknek. Önmagában sem egyszerű megtalálni az egyensúlyt az olyan távol eső területek között, mint a gazdaság és az esztétika, a szociológia és a filozófia. Lapunk természeténél fogva azonban ezek a témakörök itt a politika primátusa jegyében találkoznak, aminek megvannak a sajátos definíciós és szelekciós problémái. A lap felépítése implicite tükrözi szervezőelvét, a szerkesztőségi cikkek és a vezető elemzések rendszerint a napi nemzetközi eseményekkel foglalkoznak. A New Left Review elsősorban és mindenekelőtt politikai folyóirat marad, mely kívül áll minden politikai konszenzuson és a hivatalos vélemények keretein. De ez nem olyan szerkesztési elv, amelyből az következne, hogy a politika minden területet abszorbeál, amit csak érint. Bármely társadalom kultúrája túlnyúlik az aktív politika spektrumán, a kultúra fogalma pedig jelentések gyűjtőmedencéjeként fogalmazható meg, s a jelentéseknek csak meghatározott hányada foglalkozzon a hatalomelosztással, hiszen a hatalomelosztás a politikai cselekvés célja. A hatékony politika méltányolja ezt a különbséget. Bármilyen kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen és ellentétes hatású lesz. Ez nem jelent közömbösséget. A baloldalnak szüksége van “kulturális politikára”, de ez elsősorban azt jelenti, hogy ki kell szélesítenie saját kulturális határait. Ebből az következik, hogy a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.

Az elmúlt korszak egyik, sokat emlegetett, jelentős változása volt, hogy a baloldali értelmiségiek a felsőoktatás intézményeibe menekültek el. Ez a fejlemény – amely nemcsak a foglalkoztatási struktúrában bekövetkezett változások következménye volt, hanem a politikai szervezetek kiüresedésének, a kiadók elérzéketlenedésének, az ellenkultúrák háttérbe szorításának is – valószínűleg sokáig változtathatatlan marad. Sajnos, ennek sokfelé ágazó, sajátos következményei vannak. Nemrégiben Edward Said hívta fel meglehetősen élesen a figyelmet az egyik legsúlyosabb új vonásra – arra, hogy az írások színvonala minden bizonnyal szavát venné Marxnak vagy Morrisnak. De az akademizálódás más területeken is megköveteli a maga adóját: szükségtelen apparátusok jöttek létre, fontosabbak a papírok, mint az intellektuális célok, állandóvá vált a hivatkozás a hivatalosságokra, sok a kritikátlan önidézgetés stb. Ha arra van szükség, a New Left Review tudományos folyóirat is tud lenni, de semmiképpen sem akar akadémikus lenni. Sok akadémikus laptól – hogy egyéb lapokról már ne is beszéljünk – eltérően, nem kívánjuk a lábjegyzeteket a cikkek végére tenni, sem pedig kizárólag nagyképű “harvardi” utalásokat alkalmazni, hanem folytatjuk a klasszikus, lapalji, forrást megjelölő vagy a szöveghez érintőlegesen kapcsolódó lábjegyzetek módszerét, melyek áttekintése nem okoz nehézséget az olvasónak. Hogy hol és mikor van rájuk szükség, abban a szerzők olyan szabadon dönthetnek, mint e számunkban Moretti teszi. De az öncélú felsorolások – oly sok mai írás hibája – hasábjainkon nem jelenhetnek meg. A baloldalon becsületbeli dolog kell legyen, hogy legalább olyan jól, fecsegés és mellébeszélés nélkül írjunk, mint elődeink.

A folyóiratnak állandó könyvszemle-rovata lesz, és bátorítja majd a polemikus eszmecserét. A New Left Review mindig is hallatlan előnyt élvezett publikációs nyelve révén, hiszen az angol nyelv olyan széles olvasóközönséget biztosít neki, amit egyetlen másik nyelv sem tud ma. Ennek kompenzálására viszont meg kell próbálnia az olvasók figyelmét felhívni azokra a fontos művekre, amelyek nem angolul jelentek meg, illetve azokra is, amelyek angolul is hozzáférhetőek. E számunk improvizálja mindazt, amit csinálni szeretnénk. A hasábjain folyó vitákból a lapnak hagyományosan nincs nagy előtörténete. Ezen szeretnénk változtatni. Jelen számunkban olvasható két témában vitacikk, és lesz vitacikk a következő számban is. A kritérium itt is, akárcsak a többi területen, az, hogy nem a politikai vélemény számít, legyen bármilyen elfogadható is, hanem az eredetiség és a vitakészség. Nem várjuk el a szerzőinktől, hogy a hagyományos baloldali értékeket képviseljék – sok terület van, különösen a nemzetközi kapcsolatok ilyenek, ahol az elfogadott, megkérdőjelezhetetlen dogmákkal szembeni, tekintélyes liberális vitázók által elősorolt érvek meggyőzőbbek. A NATO kibővítése és a balkáni háború elleni legélesebb bírálatok a jobboldalon fogalmazódtak meg. Lapunknak üdvözölnie kell az ilyen fellépést. Másfelől túlzott és bőséges, a baloldalról érkező apológia tanúi lehettünk, miközben a B-52-esek Kuvait vagy Koszovo felé tartottak. Ebből az apológiából minden napra bőségesen jut a hivatalos sajtóban. A vita minőségére nézve ilyenkor alapvető, hogy távol tartsuk magunkat ettől a mákonyos zónától.

Végezetül, hadd szóljak a lapkészítés helyszínéről. A New Left Review Nagy-Britanniában indult, reméljük, ez az állam nem áll fenn már soká, azon okok miatt, amelyeket Tom Nairn meggyőzően kifejtett. A lapnak mindig sok mondandója volt az Egyesült Királyságról, és ez a jövőben is így lesz. Ugyanakkor szerkesztői közül jó néhányan élnek és dolgoznak az USA-ban, ezzel az országgal lapunk szintén rendszeresen foglalkozik. Két évtizeden át írt Mike Davis – a legkitartóbb szerzőnk – lapunkba Amerikáról, és írásai maradandónak bizonyultak. Az európai háttér is meghatározó ösztönzést jelentett a lapnak. A New Left Review látótere azonban mindig szélesebb volt, mint ez a nyugati alapvonal. Ám miközben a lap a világ többi részének is nagy teret szentelt – ez a harmadik, a második, sőt, az első világra egyaránt érvényes, ha ezeknek a fogalmaknak még van tartalma –, a korszak kívánalmai szerint szerzői javarészt továbbra is a lap szülőhazájából valók. Ezen szeretnénk most változtatni. El kell jönnie annak az időnek, amikor a New Left Review szerzői is nemzetköziek, nemcsak a lap tartalma. Ebben a pillanatban ez még csak álom. De ez a cél lebeg a szemünk előtt.

(Fordította: Baráth Katalin)