A jobbik esetben objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó „polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi „vörös farkat”, ám állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában alulmúlja az ötvenes évek Szikra-kiadványait is.

“Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként.” (Guy Debord)

Az 1989-es “rendszerváltás” idején sokan gondolhatták úgy, hogy nemcsak egy adott politikai-gazdasági struktúra vált visszavonhatatlanul múlttá, hanem a központi ideológia – bármilyen központi ideológia – is a történelem lomtárába került. Ezt a vélekedést lelkesen igyekeztek megerősíteni a különféle politikai irányzatok képviselői is: vége-hossza nem volt a pluralizmusról, ideológiai sokszínűségről, gondolati szabadságról való ihletett szónoklatoknak. A kialakuló szellemi pezsgés azonban rövid életűnek bizonyult: ismét beigazolódott, hogy semmiféle (osztály)társadalom nem lehet meg uralkodó ideológia nélkül, vagyis az uralkodó osztály ideológiája nélkül. Ez érvényes – sőt, a jelenlegi historizáló, új-neobarokk korszakban fokozottan érvényes – a történettudományra, a történelemoktatásra és a történeti publicisztikára is. Jobb esetben a korrekt és lehetőségek szerint objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó “polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi “vörös farkat” (legjobb esetben persze ez sem), ám megjelent és állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában és hamisításaiban (a hamisítás nem feltétlenül színvonaltalan) az ötvenes évek Szikra-kiadványainak szintjével vetekszik. Ez utóbbi vélhetőleg a kisebbség, ám messze nagyobb hatása van, mint a csendes többségnek, a szaktudományos munkáknak. Mindenesetre a nagyszabású történelemhamisítások kronológiailag egyre közelednek hozzánk, elég, ha a szuperfilmeket nézzük: a honfoglalás és az Árpád-kor fideszizált verziója után jelen írás elkészülte idején már a reformkornál tartanak (a hírek szerint egy olyan Széchenyivel, aki nem lesz öngyilkos, hiszen ez rossz fényt vethetne a róla elnevezett nagyálmodó tervcsokorra), és részemről szorongva várom a Bethlen Istvánról szóló történelmi játékot. Ez persze csak a bombasztikus felszín: sajnos azonban lejjebb sem “hallgat a mély”.

Nem célom itt a “létezett szocializmus” osztálystruktúrájának vizsgálata. Ez önmagában köteteket tölthetne meg – egyébként a konszenzus leghalványabb esélye nélkül. Tény azonban, hogy a leváltott társadalmi rend legitimációs alapzatát a munkásosztályban, a szocializmusban, illetve távlatilag a kommunizmusban vélte megtalálni. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak – véleményem szerint egyáltalán nem –, közömbös abból a szempontból, hogy az “új” rendszer éppen úgy elfogadta, mint a korábbi: csupán az előjel változott pozitívról negatívra. A nyugatról átkontinuizált piacgazdasággal járó liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. ideológiák ugyanazt állították, amit a korábbi “monopolszocializmus”: a “kommunizmus bukásának” eufóriájában folytatták a hét évtizeddel korábban megkezdődött diszkreditációs munkát, amely szerint a kommunizmus nem más, mint az elidegenedett munka társadalmának menedzselése más eszközökkel, az állami centralizáció, a tervgazdálkodás… – egy vörösre mázolt, modernizációs államgazdaság. Valójában éppen itt ragadható meg a “polgári” történettudomány és történelemoktatás fő célja: alátámasztani és terjeszteni – lehetőleg minél ifjabb korban – azt a “tudományosan megalapozott” vélekedést, miszerint a “termelők”, a “nép”, a “proletariátus” stb. képtelen önmaga igazgatására. Leegyszerűsítve: a gyáraknak nem csak gépekre és munkásokra, hanem mindenekelőtt tulajdonosra van szükségük a működéshez. (Hogy ez a tulajdonos kicsoda, az ebből a szempontból lényegtelen. Korábban – éppily “tudományosan alátámasztva” – úgy tanultuk, hogy ez lehet a “dolgozók állama” is. Ma ez csak polgári magántulajdon lehet, vagy az úgynevezett “demokratikus állam”.¹) Az alaptétel nem változott, míg a szemlélet látszólag 180 fokos fordulatot vett. Kétségtelen paradigmaváltásnak lehettünk tanúi, ám az új paradigma nem tagadta a régit, hanem csupán elítélte azt; a lényegükben azonos rendszerek lényegében azonos ideológiái egymás morális versenytársaivá lettek. A változás elsőként a termelés területén jelentkezett – jóval a misztikus 1989-es évet megelőzően –, hogy aztán általános érvényre emelje saját ideológiai igazolását. A korábbi rendszer bizonyos történelmi csomópontokat és személyiségeket – illetve az azokról kialakított képét – mint saját előképeit határozta meg. Az új ideológusok ezt elfogadták vagy elvetették, aszerint, hogy az adott események vagy személyek beleillettek-e ama hagyományok közé, amelyeket ők magukénak tekintettek, illetve hogy azokat – némi változtatás árán – képesek voltak-e saját legitimációjuk alátámasztására felhasználni. Ha igen, akkor igyekeztek ezeket áthangszerelni, így lett Petőfiből a polgári kormány előfutára, József Attila “istenes költő”…, akiket a korábbi ideológia – úgymond – eltorzított. (Kétségtelenül így volt, ezt azonban az új torzítások nem ellensúlyozzák.) Más hagyományokat az új rend nem vállalt – nem vállalhatott – fel. A diszkreditált szobrok tömött sorokban vonultak a Szoborpark történelmi gettójába. Korábban ünnepelt események nemzeti sorscsapássá váltak, és viszont. Ilyennek bizonyult az 1919-es Tanácsköztársaság, majd – némi hezitálás után – az 1918-as polgári demokratikus forradalom is². Pedig a magyar történetírás a hatvanas-hetvenes évekre végre leküzdötte a rákényszerített sematizmust, és nekiláthatott 1918–1919 valódi feldolgozásának. Komoly összefoglalások és részmunkák sora született meg ekkor. A “rendszerváltás”, és különösképpen a fiatal polgárok hegemóniájának beköszönte óta azonban úgy tűnik: hiába. Ha az érdeklődő a forradalmak történetét az 1990 óta megjelent publikációkból igyekszik megismerni, jobbára az a nyomasztó érzése támad, hogy a múlt század húszas-harmincas éveibe csöppent. Nem elsősorban a politikai értékelésről van itt szó (elvileg a jobboldaliság is lehet színvonalas), hanem a történelemszemlélet végtelen elsivárosodásáról. Az okok és összefüggések keresését felváltja a primitív összeesküvés-elmélet, az antiszemitizmus, a sótlan moralizálás és a jelzőkbe sűrített, leegyszerűsített véleményalkot(tat)ás. Ha úgy tetszik, beszélhetünk történelemhamisításról: én mégis inkább a történelmietlen gondolkodást tartom a nagyobb problémának. A historizálás ugyanis mindig és szükségszerűen történelmietlen.

Komolyabb összefoglalás, monográfia az elmúlt tíz évben nemigen jelent meg a Tanácsköztársaság történetéről.³ Igen kevés önálló kötet foglalkozik egészében az 1919-es eseményekkel. Egyet fontos kiemelni, azonban ez is reprintkiadás: annak a Váry Albertnek a könyve, aki az októberi forradalom előtt és 1919 augusztusa után budapesti főügyész volt. Váry 1922-ben jelentette meg adatgyűjteményét A vörös uralom áldozatai Magyarországon címen. A szerző közel hatszáz áldozatot sorol fel, adatai azonban igencsak kétségesek. Kocsmai verekedések és személyes bosszúállások áldozatai éppúgy szerepelnek köztük, mint vadorzók által lelőtt vadőrök, véletlenül elsült fegyverek áldozatai. Váry ezeket is az Előszóban említett “hazafias fellángolások, halálmegvető, bátor megnyilatkozások” közé sorolja – “melyek büszkeséggel tölthetnek el bennünket” –, akárcsak pl. Herczeg Géza banktisztviselő esetét, aki “Budapesten 1919. június hó 22-én a Bazilika templomban a törvényes állapot visszaállítása érdekében zsidóellenes röpcédulákat osztogatott”… Ugyanebbe a kategóriába tartozik a két ukrán összeesküvő tiszt kivégzése is, akik Kun és társai elleni baloldali puccsra készültek. A könyvet egy szegedi kiadó 1993-ban reprintben újra megjelentette, kibővítve a szerző gépírásos önéletrajzával. Ebből kiderül, hogy Váry éppen azért gyűjtötte egybe adatait, hogy túlzásoktól mentes képet adjon a “diktatúra áldozatairól”. Hasonló kötetet tervezett kiadni a fehérterror garázdálkodásáról is, ám ezt a hatalom leállította. (Engedtessék meg egy kaján gondolat: ha meg is született volna ez a mű, a mai kiadó vélhetőleg nem tartotta volna szükségesnek újra megjelentetni…) Váry nem volt történész: hevenyészett és megbízhatatlan adathalmaza – amelynek szinte egyedüli forrásai a fehérterror légkörében végzett kihallgatások szóbeli közlései – ma mégis a politikai célú történeti publicisztika Szent Számaivá avanzsáltak (kis ország – kis Szent Számok…), amelyeket persze mindig össze lehet vetni a fehérterror (valójában nagyobb) számaival. Anélkül azonban, hogy mélyebben belemerülnék a számokkal való bűvészkedésbe, fontos látni, hogy amennyiben a fehérterror a vörösterror “rémtetteivel” igazolható (igazolandó), úgy – ugyanezen logika szerint – a vörösterrort viszont a háborús pusztítások legitimálják. Mindennek persze nem sok értelme van.

A vörösterror (túl)hangsúlyozása általános vonás a kommunizmus diszkreditálásán dolgozó történészek között. A Courtois-féle Fekete könyv, amely teljes imponáló tömegét ennek a témának szenteli, három oldalban foglalja össze a Tanácsköztársaság történetét.⁴ Az innen-onnan összeszedett adatok elsősorban Szamuely és Cserny József vérengzéseit taglalják, teljes zűrzavart teremtve egyébként abban, hogy kinek a hatáskörébe tartoztak a Lenin-fiúk, kik voltak Cserny emberei (akik valójában Korvin Ottó alá tartoztak) és kik tartoztak Szamuely különítményéhez. Persze nem is ez a legfontosabb. Courtois, aki pedig láthatóan ismeri a Tanácsköztársaság belső hatalmi viszonyait – információi alapján vélhetőleg radikális baloldali forrásokból is – nem fárad azzal, hogy a vörösterror okait és mozgatórugóit is feltárja olvasói előtt. Néhány esetet kiragadva illusztrálja az eseményeket, amelyeket egyébként leginkább a Kun-Szamuely rivalizálás kísérőjelenségeinek tartott. A felsorolt események önmagukban nem hamisak (bár felületesek), csoportosításuk és tálalásuk mégis mélyen az.

Külön kategóriát képez az iskolai történelemoktatás. A publicisztika mellett – és itt most hadd ne foglalkozzam a Vasárnapi Újság és a Magyar Fórum “új demokratáinak” profasiszta frázisaival – itt találhatjuk – sajnálatosan, ám logikusan – a legelvadultabb nézeteket⁵. Ez természetesen nem minden tankönyvre igaz, sőt: a szerzők általában igyekeznek röviden és tényszerűen beszámolni az eseményekről. Önmagában persze ez a rövidség is figyelemre méltó. Az 1918–1919-es forradalmak pusztán különlegességük, a magyar történeti fejlődésben elfoglalt sajátos helyzetük miatt (e történelem egyedüli olyan eseményeiként, amelyeket társadalmi forradalomként értékelhetünk) is nagyobb figyelmet érdemelnének – a politikai szimpátiáktól függetlenül. Kiválóan alkalmasak lennének arra, hogy a történelmi alternatívák lehetőségeit, az okok és okozatok egymásra hatását, a régi és új harcát – a történelem dialektikáját – bemutassák a kényszerű olvasóknak. A tankönyv mint műfaj persze szükségszerűen tömör és lényegretörő. Éppen ezért feltűnő, ha a szerzők a rövid terjedelem keretei között is az ideológiai véleményformálást helyezik előtérbe a tények és összefüggések bemutatása helyett. Másrészt tagadhatatlan, hogy a tankönyvek történelemtudat-formáló szerepe messze a legnagyobb: életének egy hosszabb-rövidebb időszakában mindenki akaratlanul is olvasójukká válik, és sokan soha nem is értékelik át többé az akkor megismert eseményeket és véleményeket. Éppen ezért – a tömör tárgyalás és a nagy hatóerő miatt – úgy vélem, egy tankönyv lehet a legalkalmasabb kalauz annak követéséhez, hogy miként értelmezik (át) a történelmet mint olyant, és közelebbről a magyarországi 1919-es események történetét az ezredforduló Magyarországának bizonyos szellemi műhelyeiben. Választásom meglehetősen esetleges, és semmiképpen sem a mai magyar történetírás (vagy akár történelemoktatás) teljességét jellemzi, csupán egy olyan irányultságot, amelyet jellemzőnek látok, és amely felé a hatalom reményei szerint a történelemfelfogás konvergálni fog. E történelemfelfogás nem elsősorban a tényeket igyekszik megváltoztatni: így mondjuk a Kun Béla orgiáiról szóló történeteket meghagyja a szélsőjobb zavaros publicistáinak. “Kiegyensúlyozottságában” sajátos objektivitást követ: a jelenhez (a történelem végéhez?) vezető utat két antagonisztikusan ábrázolt félre osztja. Voltak hátramozdítók (fekete) és a mai rend előfutárai (fehér). Ez a gondolkodás önmaga feltételezett eredményét (a jelent) alapvető pozitívumként ábrázolja, amelynek kialakulásában csupán a fehér oldalnak volt szerepe. A fekete oldal öröksége viszont minden zavaró tényező: 1918–1919 forradalmai (és véletlenül sem a korábbi hatalom) tehetnek arról, hogy miniszterelnökeink csak lélekben regnálhatnak 16 millió magyar fölött, hogy a “negyven év” állandó felemlegetéséről ne is beszéljünk. Csupán a nyilasok tehettek a magyarországi zsidóság nagyrészének elpusztításáról, az “úri” Magyarországnak ahhoz semmi köze. A sor tetszés szerint folytatható.

A tankönyvtermés egyik leginkább átideologizált, legsematikusabb terméke a Salamon Konrád által írt negyedikes gimnáziumi tankönyv⁶. A könyv megfelel a modern pedagógiai szempontoknak, és formájában is a korábbi gimnáziumi tankönyvek örököse: a gimnáziumi tankönyv, amennyiben létezik még ilyen. Nem színvonaltalan munka: óvakodik a tények konkrét elferdítésétől, hiteltelen források használatától. Ideologizáltsága pedagógiailag igen ügyes: szinte észrevétlenül teremti meg az azonosulás légkörét az olvasóban. Szemlélete koherens, bár céljai miatt időnként ellentmondásba kerül a tényekkel – ezek felett nagyvonalúan átsiklik. A könyv presztízsét emeli, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg (először 1993-ban), így vélhetőleg bizonyos központi elvárásokat is leképez. Leginkább ezért és nem különös érdemeiért vagy hiányosságaiért választottam rövid és esetleges – semmiképpen sem tudományos igényű – elemzésem tárgyául.

A szerző sokat felhasznál a két világháború közti ellenforradalmi korszak ideológiai toposzaiból, időnként aktualizálva azokat. A könyv egy-egy félmondattal utal az összeesküvés-elméletre, a külföldiek (oroszok) aknamunkájára, a kommunista “puccsra” stb. A Károlyi-kormánnyal szemben álló “szélsőségesek” közül Salamon kizárólag a kommunisták számára tartja fenn dehonesztáló jelzőit (nem tagadja ugyanakkor a szélsőjobboldal létét sem, ám szerepét nem elemzi):

“Észrevették ezt (ti. hogy a kormány fegyveres likvidálásukra törekszik – K. P.) a szélsőségesek is, akik a Moszkvából hazatért Kun Béla és társai vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (november 24.). A megszerveződött szélsőbal egyre fenyegetőbbé vált. A kommunisták az orosz bolsevikoktól kapott anyagi támogatás segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy felelőtlen ígéreteiket nagy példányszámú újságokban és röplapok tömegével terjesszék, tovább heccelve ezzel a nyomorgó és amúgy is elégedetlen tömegeket. E lelkiismeretlen propaganda hatására egyre több szűkölködő kezdett hinni abban, hogy minden jóra fordul, ha a kommunisták kerülnek hatalomra” (a szerző kiemelése) – olvashatjuk a Nemzeti összefogás – kommunista szervezkedés című alfejezetben.⁷ A “nemzeti összefogás” – ismerős szófordulat szinte minden párt választási retorikájából – az ellentétpár pozitív oldala. Az “összefogással” szemben a kommunisták (fekete) ugye “szervezkednek”, sunyin szembeszállnak a nemzetiekkel, akik – mint a szövegből egyértelműen kiderül – arra fogtak össze, hogy a kommunistákat eltegyék láb alól. De vizsgáljuk meg jobban a szöveget!

A legfontosabb szempont a forradalom legitimitásának tagadása. A későbbi fordulatot – amely de jure valóban államcsínynek tekinthető – Salamon szerint csak az tette lehetővé, hogy a kommunisták felheccelték az “amúgy is elégedetlen” tömegeket. Hogy ezek a tömegek mitől voltak “amúgy is elégedetlenek”? Hogy egy háború állt mögöttük, amelyben jórészt ezek a “tömegek” véreztek el, nyomorodtak meg, hogy ezek a tömegek nyomorogtak a hátországban? Semmiség. A “tömegeknek” – Salamon és a kurzus véleménye szerint – csöndben és bizakodva kellett volna tűrniük sorsukat, és forradalom helyett a szavazófülkében kellett volna politizálniuk, ahol is a “demokratikus és alkotmányos erőkre”, nevezetesen a Bethlen–Lovászy féle csoportosulásra (fehér), a korábbi, háborút és nyomort hozó politika egyenes folytatóira kellett volna szavazniuk. A “tömeg” azonban azért “tömeg” (és nem “nép”), hogy ne hallgasson az ilyen intelmekre. A “szűkölködők” ugyanis valóban megvonták bizalmukat – ha volt még mit megvonniuk – az uralkodó osztálytól, és inkább a “lelkiismeretlen propagandára” hallgattak, amely emberibb életkörülményeket, de mindenekelőtt gyökeres változást ígért. Ebben, és nem a moszkvai pénzben, vagy néhány száz agitátor fanatizmusában rejlett az események valódi oka. 1919 elején csupán a politikai elit vélte úgy Magyarországon, hogy nincs szükség forradalmi változásokra. Persze ha már a politikai elit sem vélte volna így, akkor nem is lett volna szükség rájuk.

Salamon egyébként rövid szemelvényt is közöl a “lelkiismeretlen propaganda” fő orgánumából, a Vörös Újságból: “Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztályöntudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól… szervezni akarjuk őt a harcra, s fel akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését…” – vajon ezek a szavak valóban olyan szörnyű perspektívát jelentettek az egykorú “szűkölködők” számára? És vajon lehetett volna-e bármiféle mozgósító hatásuk a háború sokkja nélkül? A könyvet használó gimnazisták mindenesetre megkapták a tananyagba ágyazott erkölcsi útravalót, anélkül, hogy a szerző igyekezett volna rávilágítani az események valódi okaira. A továbbiakban a szerző – némiképpen ellentmondva saját korábbi véleményének – megállapítja, hogy “a magyarországi proletárdiktatúra a győztesek mohóságának következtében jött létre”. Kétségtelen, ez egy szempont. Kizárólagos szempontnak azonban nehéz lenne elfogadni. Még a Károlyi-kormány bukása is sokkal összetettebb volt, mint hogy csupán a Vyx-jegyzék benyújtásának legyen tulajdonítható, ám az, hogy ezután lényegében a radikális baloldal vette át a hatalmat, sokkal több körülménynek köszönhető. Hiszen ha Károlyi nem is, sok burzsoá politikus kész lett volna aláírni bármilyen fegyverszünetet és demarkációs egyezményt a hatalomért cserébe: Trianont sem a kommunisták írták alá. Olyan burzsoá politikai erő is került volna, amelyik az utolsó csepp vérig – mármint a közkatonák utolsó csepp véréig – hajlandó lett volna védeni az ország területét. Ám mindezek az erők, az egész kapitalizmus átmenetileg diszkreditálta magát: ellenforradalmi volt, és a közvélemény forradalmat akart. Nem igazán azt, amit a kommunisták igyekeztek a gyakorlatba 133 napig átültetni, de semmiképpen sem ellenforradalmat. Többet akartak, mint amit 1918 októberétől kaptak, és nem kevesebbet.

A könyv a Károlyi-kormány bukásának okát leginkább a kommunista propagandában látja, a kommunista hatalomátvételt pedig az antant mohóságában. Történelemszemlélete sematizált, fekete-fehér marad: a “kommunista propaganda a polgári kormány mindenáron való lejáratására törekedett. Ezért olyan követelésekkel és jelszavakkal hívta tüntetésre az amúgy is joggal elégedetlenkedő tömegeket, amelyek teljesítése eleve lehetetlen volt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hatalomra jutva ígéreteiket számon kérhetik. Céljuk ugyanis az volt, hogy az elégedetlenség ébrentartásával megakadályozzák a polgári rendszer megerősödését, és kikényszerítsék a ‘forradalom továbbvitelét szocialista forradalommá’. (A szerző kiemelései).”

Az elképzelés, amely szerint a mindenkori ellenzék csupán a mindenkori kormány “lejáratására” törekszik, állandóan és rendszertől függetlenül visszatérő politikai közhely. Általában a különféle politikai erők ezt valóban oly módon teszik, hogy teljesíthetetlen, sőt, általuk sem komolyan gondolt ígéretekkel bombázzák potenciális (szavazó)bázisukat. Ha a vizsgált korszak kommunistáit valami megkülönbözteti általában a politikusoktól, akkor éppen az, hogy esetükben ez egyáltalán nem volt így. A polgári politika valóságos ideáljai – magántulajdon, nemzet stb. – azonban nem kerülnek antagonisztikus ellentétbe valóságos lehetőségeivel. Mivel célja alapvetően a rendszer fenntartása, ezért ígéretei ezen a szinten csupán barokkosan túlzók, de nem rendszeridegenek. A kommunisták célja azonban – akkor még – éppen ezeknek az alapértékeknek a totális meghaladása volt. ők maguk tudták a legjobban, hogy bukásuk elkerülhetetlen, amennyiben nemzetközi méretekben nem képesek a “forradalom továbbvitelére”. Ígéreteiket a fennálló rendszerrel szemben tették meg, és ezen ígéretek sine qua non-ja maga a győztes forradalom lett volna. A “semmik vagyunk, s minden leszünk” étoszában ezek a követelések nem egy választási kampány elemeit képezték, hanem egy feltételezett történelmi folyamat logikus lépcsőfokait – amely folyamat nem azon bukott el, hogy a kommunisták “felelőtlen ígéreteket tettek”, hanem azon, hogy a meghaladni vélt kapitalizmus még óriási integratív erőforrásokkal rendelkezett. A kommunisták – akik természetesen a hatalomra törtek – ezt a teljes folyamatot időszerűnek látták és felvállalták, ezáltal ígéreteiket is “komolyan vették”. Éppen ebben rejlett gyengeségük is: számukra bármiféle kompromisszum éppen saját rendszerük bukását hordozta, ahelyett, hogy megerősíthette volna. Enélkül a kommunista mozgalom saját belső dinamikája, egész története nem érthető meg, és a kommunizmus a kapitalista viszonyok logikus történelmi terméke helyett – ízlés szerint – jóakaratú fantaszták és/vagy fanatikus szörnyetegek tévtanává degradálódik.⁸

Salamon két oldallal később önnön tézisével is ellentmondásba keveredik: A proletárhatalom intézkedései című alfejezetben szemére veti a diktatúrának a túlhajtott béremeléseket, a lakásrekvirálásokat, a mezőgazdaság szocializálását. Mindezek persze az államrezon és a reálpolitika szempontjából valóban lehetetlen intézkedések voltak, ám éppen azt mutatták, hogy a kommunisták komolyan vették korábbi ígéreteiket. Ez természetesen nem morális kérdés – és semmit sem változtat a felelősség kérdésén sem –, hanem éppen azt mutatja, hogy a kommunisták más struktúrákban gondolkodtak.

Salamon meglepő módon nem hangsúlyozza túl a vörösterror jelentőségét. Nem idézi a Váry-féle adatokat, sőt, a korábban agyonhallgatott, manapság előtérbe tolt Cserny József nevét meg sem említi. Azt talán vitatnám, hogy a tanácshatalom a lázadó ludovikásokkal szemben – úgymond – “kegyetlenül” járt el, bár kétségtelen, hogy büntetésük – a lázadó ifjakat Sinkó Ervin kezére adták, aki, horribile dictu, Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott fel nekik – nem mindennapi megterhelést jelentett a büszke tisztnövendékeknek. A vörösterrorral szemben a szerző inkább az ideológiai “túlkapásokra” összpontosít A diktatúra csak torz lehet című alfejezetben. Itt a különféle agitátorok tetteiről olvashatunk, akik közül az egyik “arra ragadtatta magát, hogy az úrnapi szertartáson leköpje az oltáriszentséget”. Mindez a törzsanyagban kicsit súlytalannak látszik. Nyersebben fogalmazva olyan ívű aránytévesztés (kevésbé jóhiszeműen: célzatos ferdítés), mint túlharsogni néhány középiskolás akcióját, akik elfűrészeltek egy fakeresztet, és közben elnézően mosolyogni az utcákon romákat és külföldieket megtámadó újfasiszta hordák akciói fölött. Azt azonban mindenképpen illett volna példákkal alátámasztva is megemlíteni – hamár, hangsúlyozom, gimnáziumi törzsanyagról van szó –, hogy a Tanácsköztársaság szigorúan fellépett az ilyen “túlkapások” ellen, és bár valóban terjengtek rémhírek például a nők “köztulajdonba vételéről”, ám ezeket inkább az ellenforradalmi félelmek, mint a forradalmi várakozások gerjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság igyekezett elejét venni a hasonló mendemondáknak: így születtek meg olyan történelmi unikumok, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? című népszerű brosúra. Ehelyett arról informálódhatunk, hogy bár az ilyen megnyilatkozások a diktatúra vezetői számára is tűrhetetlenek voltak, “de e szélsőséges esetek hosszú sora jól mutatja, hogy a társadalom mely elemei voltak azok, amelyek úgy érezték, hogy a proletárdiktatúrával elérkezett az ő idejük”. Akinek van szeme, láthatja.

Mindez persze csupán a mai magyar történelemszemlélet egyik – véleményem szerint legárnyékosabb – oldala. Az is a teljesség minden igénye nélkül és még csak nem is objektíven bemutatva: a fenti példák is azt sejtetik, hogy objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata. A fentebb idézetteknek, úgy gondolom, vajmi kevés köze van az 1919-es Magyarországhoz. Sokkal többet elárul arról, hogy napjainkban mi folyik a magyar közgondolkodásban. És ez utóbbi – saját, abszolút szubjektív véleményem szerint – sokkal csúnyább látvány.

Jegyzetek

¹ Az állam mai “demokratizmusának” hangsúlyozása, a “semleges” állam meghirdetése, másrészről pl. a szovjet és a náci állam mostanában divatos összemosása (“totalitárius állam”, mintha létezne “partikuláris állam” is…) véleményem szerint nem más, mint a polgári demokrácia önigazolási-elhatárolódási törekvése saját termékeivel szemben: a jólnevelt polgár számára az evés lehet társasági téma, még az emésztés problémáiról is beszélhet, az ürítés azonban tabu marad…

² Mint azt Sasváry Szilárd, kulturális államtitkár egy interjúban nemrég kifejtette, a kormány azért Bethlen Istvánról és nem Károlyi Mihályról készít monstre játékfilmet, mert “Károlyi személye jobban megosztja a közvéleményt”.

³ Ezt természetesen az is magyarázza, hogy korábban számtalan – gyakran igen színvonalas – kötet foglalkozott ezzel a témával. Újat mondani, új szempontokat találni persze mindig lehet és érdemes is. A régieket újra felmelegíteni már kevésbé.

⁴ Courtois, Werth, Panné és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp., 2000.

⁵ A Tanácsköztársaság és az 1918-as polgári forradalom tankönyvi értékeléseiről lásd Szabolcs Ottó munkáját: Iskolai tankönyvek az 1918–19-es magyar forradalmakról (1920–1984). (Valójában 1994-ig dolgoz fel tankönyveket). Eszmélet, 25. sz., 83–103. old.

⁶ Salamon Konrád: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993.

⁷ Salamon: id. mű, 38. old. Érdemes az idézetet összevetni az ellenforradalmi korszakban megjelent egyik történelem tankönyv, az 1926-ban kiadott ötödikes elemi iskolai történelemkönyv idevágó soraival: “Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket.” (idézi: Szabolcs: id. mű, 84. old.)

⁸ Éppen így nem érthetjük meg a fasizmust sem az azt szülő körülmények – végeredményben a kapitalizmus – megértése nélkül. Míg a fasizmus lényegében felfokozott kapitalizmus, a tőkés rendszer racionális irracionalitása, addig a kommunizmus ezen rend antitézise. A fasizmus primer ellenforradalom, amely önmagát éppen ezért tekinti forradalminak, de nem rendszeridegen jelenség. A kommunizmus ezzel szemben – kapitalista integrációjáig, vagyis a sztálinizmusig – a kapitalista rendszer antagonizmusa, majd sajátos kapitalista ideológiaként (ekkor viszont már nem kommunizmus) a forradalommal legitimált ellenforradalom.

Az amerikai történész értelmezi a fasizmus fogalmának fejlődését, és viszonyát az antiszemitizmushoz és a totalitarizmus kategóriájához. Az interjú rövid változata megjelent a Népszabadságban.

Beszélgetés Dietrich Orlow-val

Dietrich Orlow professzor történész a Boston Egyetemen az Egyesült Államokban, és az európai fasizmus egyik vezető szakértőjeként tartják számon. Dietrich Orlow 1937-ben született Hamburgban (Németországban). Első diplomáját az Ohio Egyetemen szerezte, majd 1962-ben doktorált a Michigani Egyetemen. Pályakezdőként, 1962–67 között a College of William and Mary oktatója volt. 1968-ban jelent meg első könyve A nácik a Balkánon címmel. 1971-ben lett a Boston Egyetem professzora, és ugyanott 1980–84 között a történelem tanszék vezetője volt. 1999-ben már negyedik kiadásban jelent meg könyve A modern Németország története címmel. Ugyanebben az évben Common Destiny címmel jelenik meg könyve a német, a francia és a holland szociáldemokrácia háború utáni történetéről. Orlow professzor jelenleg éppen a két világháború közötti francia és holland fasiszta szervezeteket, valamint ezeknek a Harmadik Birodalomhoz fűződő viszonyát tanulmányozza a holland királyi akadémia (NIAS) vendégeként. A fasizmus múltját és jelenét érintő kérdéseinket a Hága melletti akadémiai kutatóintézetben (NIAS) tettük fel neki.

Kialakult-e már valamiféle konszenzus a történészek között a fasizmus eredetéről és természetéről?

Nincs konszenzus, és soha nem is volt. Megfigyelhetünk egy ingamozgást kétfajta megközelítés között. Az egyik a nominalizmus, amely azt mondja, hogy minden mozgalom különleges, a másik pedig az univerzalizmus, amely szerint a sokféle fasizmus mindegyike néhány alapvető vonással jellemezhető. Az utóbbi véleményt képviseli például Anthony Payne és Roger Griffin. Mindketten azt állítják – amivel én egyet tudok érteni –, hogy létezik egy generikus fasizmus, amely kimutatható a legkülönbözőbb fasiszta mozgalmakban és személyekben.

Lényegét tekintve különbözik-e a fasizmus és a nemzeti szocializmus?

Ez attól függ, kit kérdezünk. Én magam azt mondanám, hogy nem. Vannak történészek, akik úgy érvelnek, hogy a két irányzat közötti lényegi különbség a rasszista tényező, és különösképpen a faji determinizmus. Eszerint a nácikat megkülönbözteti, hogy ideológiájukat elsősorban az alsó- és felsőbbrendű fajokra építették fel. Ami miatt én ezt nem tartom elfogadhatónak, az az, hogy a rasszizmus nem hiányzott teljes egészében a fasizmus más típusaiból sem. Példul Mussolini egyes nemzeteket – mint az etiópokat – alsóbbrendűeknek tekintett.

Az antiszemitizmus fontos tényező, de nem kell antiszemitának lenni ahhoz, hogy valaki fasiszta legyen. Számos olyan fasiszta mozgalom van, amely nem antiszemita, beleértve az olasz fasisztákat egészen 1938-ig. Akkori változásukat alapvetően a Berlin-Róma tengely létrejöttének tulajdonítják a kutatók. Másrészt viszont nem tekinthető minden antiszemita fasisztának. A brit konzervatív elit sok tagjában kétségtelenül találunk antiszemita érzéseket vagy előítéletet, de semmi szín alatt nem tekinthetjük őket fasisztának. Ugyanezt mondhatjuk bizonyos antiszemita jelenségekről az Egyesült Államokban (említhető például Coughlin atya a harmincas években, aki nem volt fasiszta). Egyes fasiszták különbséget tesznek faji és kulturális antiszemitizmus között. Az utóbbi általában azon zsidók ellen irányul, akik nem teljesen asszimilálódtak a befogadó nemzethez. Franciaországban metêques-nek hívták őket. A kulturális antiszemiták ki akarták utasítani őket Franciaországból; tulajdonképpen minden zsidót, aki 1918 után vándorolt be. Vissza akarták őket küldeni oda, ahonnan jöttek.

Mennyire volt elterjedt a fasizmus a két háború közötti Európában?

A válasz attól függ, hogy melyik történettudományi irányzatot követjük. Ha a francia Réné Rémond-ra hallgatunk, ő megmagyarázza nekünk, hogy Franciaországban minden fasisztának látszó mozgalom valójában bonapartista volt. Ezen a nyomon haladva kizárólag Olaszországra és Németországra korlátozódna a jelenség. Még tovább menve, az olasz Renzio De Felice nemrégiben arra a következtetésre jutott, hogy Mussolini sem volt igazán fasiszta. Ebben az esetben marad a német nemzeti szocializmus, amelyre egyesek azt mondják, hogy az nem a fasizmus egy formája, aminek következtében megállapíthatjuk, hogy fasizmus nem is létezett. Ez abszurd.

Ha fasisztának nevezünk olyan szervezeteket, amelyek nem hívták így magukat, milyen kritériumok alapján használjuk ezt a jelzőt?

Magam Roger Griffin definícióját kölcsönvéve bizonyos “negatív” és “pozitív” kritériumok megléte esetén beszélek fasizmusról. “Negatív” kritérium például, hogy minden fasiszta anti-demokratikus. Azt mondják, hogy egy ország sohasem lehet sikeres, ha fenn akarja tartani a demokráciát. Szükségük lehet egy misztikus vezetőre is, de amit nagyon nem szeretnek, az a parlamentáris demokrácia, a pártok közötti kompromisszumok és a demokrácia egyéb tartozékai. Emellett élesen antikommunisták és antimarxisták, és emiatt a két világháború között ellenségeiknek tekintették a szociáldemokratákat is (akik akkor még a marxista ideológia jegyében politizáltak).

Ami a “pozitív” kritériumokat illeti: mindannyian valamiféle korporatizmusban hisznek, és ebből kiindulva azt gondolják, hogy lehetséges modernizálni és fejleszteni egy ország gazdaságát osztálykonfliktus és osztályjellegű feszültségek nélkül. Gazdasági ígéretük mindig az volt, hogy elő tudják mozdítani az ország gazdasági jólétét tőkés kizsákmányolás és egyidejűleg bolsevik típusú diktatúra nélkül. Hívószavuk ezzel összefüggésben a Volksgemeinschaft, amelynek jelentése: népi közösség.

A másik nagy “pozitív” tényező, hogy a nemzetet egy szerves egységnek tekintik. A nemzet több, mint az egyének, állampolgárok összessége. A fasiszta teleológia szerint a nemzet sikere fontosabb, mint az egyének jóléte – ez utóbbit ők a liberális egoizmus és önzés megnyilvánulásának tekintik és elítélik. Az egyéni boldogság számukra kevésbé fontos, mint a nemzet boldogsága. Joseph Goebbels mindezt így fogalmazta meg: Du bist nichts, dein Volk ist alles (“te semmi vagy, a nép minden”).

Mit gondol a kelet-közép-európai fasizmusokról, és különösképpen a két világháború közötti Magyarország viszonyairól?

Nagyon keveset tudok a Németországtól keletre fekvő országokról. Azt tudom, hogy Horthy nem volt fasiszta; ő egy régivágású, reakciós konzervatív volt. A nyilaskeresztesek azonban fasiszták voltak, csakúgy, mint a Vasgárda Romániában és hasonló szervezetek Szlovákiában és Horvátországban.

Vannak-e olyan vonásai a két világháború közötti fasizmusnak, amelyek a háború utáni konzervativizmusban vagy a keresztény-demokráciában éltek tovább?

Nincsenek, sőt éppen fordított a helyzet. Éppen a fasizmus operált azzal, hogy a régi konzervatív program bizonyos elemeit vette át, mint például a tulajdon vagy a hadsereg tisztelete, a család tekintélyének tisztelete és bizonyos esetekben az egyház iránti tisztelet. A fasizmus azonban ezeket kiforgatja és hozzáadja a maga sajátos elgondolásait. A háború utáni keresztény-demokrácia egyértelműen mentes a fasisztoid felhangoktól.

Tapasztalunk-e az utóbbi években változást abban, ahogyan a történészek a két világháború közötti fasizmust megítélik?

Elég sok változás tapasztalható. Egyre inkább visszatérünk a generikus fasizmusfelfogáshoz. Ez a kilencvenes évek elején-közepén kezdődött, és a legfontosabb szerzőként említhető Ze’ev Sternhell, aki izraeli, de Franciaországban él és franciául ír. Több könyvet is publikált a témában, kezdve a Neither Left nor Right (Sem bal, sem jobb) cíművel, amelyben amellett érvelt, hogy a fasizmus valójában egy harmadik utat próbált meg találni a hagyományos konzervativizmus vagy liberalizmus és a marxizmus között. Egy másik művében (Fascist Ideology) azt fejti ki, hogy a fasiszta gondolatok származási helye alapjában véve nem is Németország vagy Olaszország, hanem Franciaország. Az általam korábban említett Payne és Griffin a fasizmus generikus értelmezését tekintve Sternhell követőjének számít, azzal a különbséggel, hogy ők nem tekintik a fasizmus bölcsőjének Franciaországot.

Van-e jelentése a történész számára a “totalitáriánus” kifejezésnek, vagy ez inkább a politikai ideológusok eszköze?

Kétségtelenül van jelentése, de csak bizonyos történészek számára. A szónak eléggé ellentmondásos a története. Amiben a történészek egyetértenek, az az, hogy soha nem létezett egy bizonyos totalitáriánus társadalom, ugyanakkor kétségtelen, hogy bizonyos országok – mint a Harmadik Birodalom és a sztálini Szovjetunió – megkísérelték a totalitáriánus társadalom megteremtését. A bonyodalom a szó körül – különösen az ötvenes és hatvanas években – abból származott, hogy egyértelműen a politikai propaganda eszközévé vált. A társadalomtudósok így próbálták meg összemosni a náci Németországot a szovjet Oroszországgal. Mondván, hogy mindkettő a nyugati szabadság és demokrácia ellenségeként lépett fel. A történészek azonban ezt meglehetősen kényelmetlennek találták, ennek okait Abbott Gleason fejtette ki Totalitarianism című könyvében. Általában a történészek kerülik is ennek a szónak az analitikus és heurisztikus kategóriaként való használatát.

Vannak olyan nézetek is, amelyek szerint a francia forradalom és a felvilágosodás (Rousseau stb.) tekinthető minden modern totalitarianizmus forrásának. Ez azonban felettébb problematikus vélekedés. Nekem alapvető módszertani fenntartásaim vannak a több generáción átívelő, egyenes vonalú kauzalitás feltételezésével. Ez egyszerűen történelmietlen.

Találunk-e implicit vagy explicit politikai megfontolásokat egyes történészek mai fasizmusértelmezésében?

Megfigyelhetünk olyan kísérleteket, amelyek a nemzeti történelmeket megpróbálják megtisztítani az életképes fasizmus jelenségétől. Ez azt jelenti, hogy ha sikerül marginalizálni a fasisztákat a nyugat-európai történelemkönyvekben, akkor azt mondhatjuk, soha nem is voltak fontosak. Következésképpen a parlamenti demokráciát egy egyenes vonalú sikersztorinak lehet tekinteni. Előfordul az is, hogy egyes mai politikai szereplőkről (Berlusconi stb.) akarják elterelni a fasizmus gyanúját; ez az érzésünk alakulhat ki Renzio De Felice már említett művével kapcsolatban.

Másrészt viszont egyes baloldali, marxista történészek nagyon szoros kapcsolatot akarnak kimutatni a kapitalizmus és a fasizmus között, mondván, a fasizmus csak egy módja volt annak, hogy a kapitalizmus megpróbálja magát életben tartani. Lutz Niethammer könyve (Formen bürgerlicher Herrschaft) olyan politikai rendszerelemzést tartalmaz, amely egy kalapba teszi a parlamenti demokráciát és a fasizmust azon az alapon, hogy ezek csak a tőkés rendszer különféle uralmi formái. A legtöbb történész ezt így nem fogadja el.

Van-e valami, amit a leggyakrabban használt történelemkönyvek rosszul mutatnak be a fasizmust illetően?

Nagyon sok ilyen elemet lehetne mondani. Ilyen például annak tagadása, hogy az országban létezett komolyan vehető fasiszta erő, vagy sokszor tévesen említenek bizonyos személyeket a fasiszta táborban. Sokszor fordul elő, hogy hibásan feltételeznek szoros kapcsolatot a helyi fasiszták és a külső ellenség között. Sok a tévedés, és mivel ezek a történelemkönyvekben fordulnak elő, befolyásolják a következő generáció gondolkodását.

Mivel indokolható, hogy gyakran hasonlítják Adolf Hitlerhez korunk ellenszenves politikai szereplőit (Szaddám Huszein, Szlobodan Milosevics, Oszama bin Laden stb.)?

Én ezt helytelennek tartom. Nem vagyok biztos benne, hogy Szaddám Huszeinnek van valamiféle ideológiája, azon túl, hogy hatalmon akar maradni. Hasonlóképp, Milosevics egy szélsőséges nacionalistának tűnik, de valójában nem látunk benne mély ideológiai motivációt. Oszama bin Laden vallási szélsőséges figura, és ha abból indulunk ki, hogy egyesek a nácizmust egyfajta szekuláris vallásnak tartják, akkor van némi alapja az összevetésnek, ha nem is az azonosításnak. Én azonban ezt az analógiát egyáltalán nem tartom meggyőzőnek.

Hivatkozások

Gleason, Abbott (1995) Totalitarianism: The Inner Story of the Cold War, New York

Griffin, Roger (1991) The Nature of Fascism, New York

Payne, Stanley G. (1995) A History of Fascism, 1914–1945, Madison

Sternhell, Ze’ev (1978) La droite révolutionnaire 1885–1914. Les origines françaises du fascisme, Paris

Sternhell, Ze’ev (1986) Neither Right nor Left: Fascist Ideology in France, Berkeley

Sternhell, Ze’ev (1996) The Birth of Fascist Ideology: From Cultural Rebellion to Political Revolution, Princeton

Andor László

Négy kommentár a terrortámadások után kialakult világhelyzetről (szeptember 15 és október 15. között)

Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet egyik megalapítója, az általa létrehozott Fernand Braudel Center (Binghamton University, USA) internetes honlapján (http://fbc.binghamton.edu/commentr.htm) rendszeresen, általában havonta kétszer közli gondolatait az “éppen aktuális világhelyzetről”. Ezek a kommentárok igyekeznek olyan nézőpontokat kialakítani, amelyek a világfolyamatokat nem a napi szalagcímek mentén, hanem hosszú távú perspektívában elemzik. Az alábbiakban a szeptember 11. után megjelent első négy kommentárt adjuk közre.

72. sz. kommentár, 2001. szeptember 15.

“2001. szeptember 11. – Miért?”

2001. szeptember 11-én az egész világ óriási drámának, egyben emberi tragédiáknak volt a képernyő elé szögezett szemtanúja. Amerikában a reggeli órákban négy kereskedelmi repülőgépet térítettek el. Az elkövetők száma gépenként 4-5 fő. Késekkel voltak felfegyverkezve, és közülük egy biztosan tudott repülőgépet vezetni (legalábbis ha a gép elérte a megfelelő magasságot). A merénylők magukhoz ragadták a parancsnokságot, elzavarták (vagy megölték) a pilótákat, és öngyilkos küldetésük helyszíne felé vették az irányt. Három gép elérte úticélját: a New York-i Világkereskedelmi Központ két tornyát és a washingtoni Pentagont.

A rendelkezésre álló üzemanyag-mennyiség, továbbá annak ismerete, hogy milyen magasságban kell a gépeknek az épületekbe csapódniuk, éppen elég volt a két torony teljes romba döntéséhez és a Pentagon épületszárnyának alapos beomlasztásához. Pillanatnyilag valószínűleg több mint 5000 halottról és lényegesen több sebesültről, illetve elszenvedőről beszélhetünk (pontos adatai nincsenek senkinek). Az ország légi közlekedése ezen a héten egész biztosan gyakorlatilag teljesen szünetel, és még nem tudhatjuk, mekkora a rövid és középtávú gazdasági kár.

A támadással kapcsolatban először is meg kell jegyeznünk, hogy vakmerő és igen sikeres dolog volt. Egy csapatnyi, ideológiailag együvé tartozó és mártíromságra kész ember egy olyan észrevétlenül szerveződő műveletben vett részt, amelytől a világon minden titkosszolgálat retteg. Bebocsátást nyertek az Egyesült Államok területére, késekkel feljutottak négy repülőgépre, amelyek szinte azonos időben indultak három különböző repülőtérről, és mivel mind a négy transzkontinentális járat volt, rengeteg üzemanyaggal voltak feltöltve. Ezek az emberek átvették a gépek irányítását, és hármat közülük célba is tudtak juttatni. Sem a CIA-nak, sem az FBI-nak, sem az amerikai katonai hírszerzésnek, sem bármi másnak nem volt erről előzetes tudomása, illetve egyikük sem volt képes közbelépni és a csoportot megállítani.

Ami lejátszódott, a történelem eddig példa nélkül álló, legpusztítóbb terrorista támadása volt. Egyik korábbi eset sem követelt négyszáznál több halálos áldozatot. Még Pearl Harbornál is, amihez ezt a mostani esetet sokan hasonlítják, és ahol a támadást egy állam katonai ereje irányította, sokkal kevesebben haltak meg. Ezenkívül a polgárháború (1861–1865) óta ez volt az első háborús cselekedet az Egyesült Államok szárazföldi határain belül. Amerika a XIX. század utolsó harmadától számos nagy háború részese volt – harcolt a spanyolok ellen, az I. és a II. világháborúban, majd Korea és Vietnam ellen (hogy a “kisebb” háborúkat ne is említsük). A tényleges küzdelem mindegyik esetben a határain kívül zajlott. Az amerikai nép számára maga a tény jelentette a legsúlyosabb megrázkódtatást, hogy New York utcáin és Washingtonban háborús cselekmény történt.

A nagy kérdés: miért? Szinte mindenki azt mondja, hogy a támadásért Oszama bin Laden a felelős. Hihető feltételezésnek hangzik, hiszen többször kinyilvánította erre irányuló szándékát, és az amerikai hatóságoknak talán sikerül a közeljövőben olyan bizonyítékokat felmutatniuk, amelyek ezt alátámasztják. Tételezzük fel, hogy ez így van! Mit remélhet bin Laden ettől a látványos Amerika-ellenes támadástól? Lehet, hogy indulatot és bosszúvágyat fejezett ki mindafölött, amit ő (és mások) Amerika helytelen nemzetközi, de főként közel-keleti szerepvállalásának minősítenek. Vajon azt képzelné bin Laden, hogy egy ilyen merénylet ráveheti az amerikai kormányzatot politikája megváltoztatására? Nem hiszem, hogy olyan naiv lenne, hogy erre számít. Bush elnök azt mondja, “háború” van, és elképzelhető, hogy bin Laden, amennyiben ő a bűnös, ugyanígy gondolkodik. Háborút azonban nem azért szokás indítani, hogy az ellenfelet rábeszéljük viselkedése megváltoztatására, hanem hogy erővel rákényszerítsük erre.

Próbáljunk meg bin Laden fejével gondolkodni! Mit bizonyított ezzel a támadással? Nyilvánvalóan azt bizonyította, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a világ egyetlen szuperhatalma, az állam, amely a világ legerősebb és legfejlettebb haditechnikájával rendelkezik, nem tudta megvédeni a polgárait. Amit bin Laden, ha egyáltalán ő áll az események hátterében, tenni akart, nem lehetett más, mint hogy megmutassa, az USA csak egy papírtigris. És ezt legelőször is az amerikai népnek akarta megmutatni, azután meg mindenki másnak.

Ez az Egyesült Államok kormánya számára éppen olyan világos, mint bin Ladennek. És már meg is van a válasz. Bush elnök azt mondja, erővel fog visszavágni, amihez Amerika mindkét politikai pártjának elitje habozás nélkül hazafias beleegyezését adta. De nézzük az amerikai kormány szemszögéből: mit lehet tenni?

Legkönnyebb diplomáciai támogatást szerezni a merénylet elítéléséhez és igazolást egy jövőbeli visszavágáshoz. Powell külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy pontosan erre törekszik. Ez meg fogja hozni az eredményt. A NATO szerint szerződésének 5. cikkelye értelmében az Amerika elleni katonai támadás (és a történteket ennek tartják) minden tagállamtól a visszacsapás fegyveres támogatását követeli, amennyiben Amerika erre igényt tart. A világ minden országa, beleértve Afganisztánt és Észak-Koreát is, hivatalosan elítélte a támadást. Irak az egyetlen kivétel. Ugyanakkor az is igaz, hogy az arab és muzulmán államok közvéleménye nem rokonszenvezett ennyire Amerikával, de Amerika ezt figyelmen kívül fogja hagyni.

Az a tény, hogy az USA megszerezte ezt a diplomáciai támogatást, és talán idővel az ENSZ beleegyezését is kivívja, aligha fogja bin Ladent megijeszteni. A diplomáciai támogatás az amerikai emberek szemében is egyre kevesebbet fog jelenteni. Többet fognak követelni. És ez a több elkerülhetetlenül valamiféle katonai akciót takar. De mit? Kit fog az amerikai légierő bombázni? Ha bin Laden húzódik meg a háttérben, akkor csak két lehetséges célpontról beszélhetünk, attól függően, hogy a bizonyítékok miről fognak majd tanúskodni: Afganisztán és/vagy Irak. Mekkora kártétel lesz majd elegendő? Egy félig lerombolt Afganisztán nemigen tűnik célszerűnek. És az Egyesült Államokat több minden tartja vissza attól, hogy Irakra bombát dobjon, többek között az emberi élet védelme. Előfordulhat, hogy Amerika egy személyt fog bombázni. Ez vajon meggyőzi majd saját népét és a világot arról, hogy az USA olyan félelmetes, hogy nem merik megtámadni? Hát, nem hiszem.

Az igazság az, hogy Amerikának nincs sok választása. A CIA évekig próbálkozott egy Castro elleni merénylettel, sikertelenül. Néhány esztendeje bin Ladent is üldözik, ugyancsak sikertelenül. Lehet, hogy egy nap majd az ügynökök megölik, akkor az lelassíthatja ezt a bizonyos műveletet. Sokaknak ez is nagy megelégedésére szolgálna. Ám a probléma teljes egészében továbbra is fennmaradna.

Jobb híján tehát politikai lépéseket kell tenni. De mi legyen az? Ennél a pontnál minden egyetértés megszűnik az amerikai (szélesebb értelemben a nyugati) politikai küzdőtéren. A héják azt mondják, ez annak bizonyítéka, hogy Saron és a jelenlegi izraeli vezetés helyesen látja: “ezek” egytől egyig terroristák, itt csak a könyörtelen leszámolás segít. Márpedig ezzel eddig nem sokra mentek. Mitől volna ez gyümölcsözőbb George W. Bushnak? És rá tudja-e venni Bush az amerikai népet ennek a drága árnak a megfizetésére? Egy ilyen “héjás” megoldás nem olcsó. Másfelől viszont a szelíd galamblelkűek elég nehezen tudják elhitetni, hogy az eset “tárgyalásos” alapon megoldható lenne. Tárgyalni? Kivel? És milyen eredmény várható?

A pillanatnyi helyzet annyiban összegezhető, hogy ezt a “háborút”, ahogy a sajtóban a héten szerepel, nem lehet megnyerni, és elveszíteni sem fogják, egyszerűen folytatódik. A személyes szabadság szertefoszlása kézzel fogható valóság, ami először csapta arcul az amerikaiakat. A világ sok más részén ez már korábban megtörtént. Az a politikai probléma, ami ezeknek a kaotikus kilengéseknek a mélyén meghúzódik, nem a világrendszer civilizált és barbár oldala között feszül. Legalább azt vegyük észre, hogy mindenki önmagát tartja civilizáltnak, és a másikat barbárnak. Az események mögött világrendszerünk válságának problémája rejlik, és az afeletti küzdelem, hogy milyen világrendszert is szeretnénk következőnek felépíteni¹. Ez a kérdés nem állítja versenybe egymással az amerikaiakat, az afgánokat, a muzulmánokat vagy bárkiket. Ez a világra vonatkozó különböző elképzeléseket ütközteti. 2001. szeptember 11-e sokak vélekedésével szemben hamarosan mellékes epizódnak fog tűnni abban a küzdelemben, amit hosszan fogunk vívni. És ami a Föld legtöbb lakója számára sötét időket ígér.

73. sz. kommentár, 2001. szept. 20.

“Vigyázat! Győzhet az USA!”

“Ha bin Laden azt hiszi, hogy elfuthat és elrejtőzhet az Egyesült Államok és szövetségeseink elől, nagyon téved…. Végül mi fogunk győzni” (George W. Bush). Van egy régi közmondás: “Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még teljesül!” Nemigen kétlem, hogy Amerika le tudja bombázni Afganisztánt, valószínűleg a tálibokat is el tudja zavarni, és bin Ladent is elpusztíthatja. Egyszóval Amerika győzhet. De mi van aztán?

Egyszer már győztünk Afganisztánban. Az 1980-as években, amikor a kommunisták alkották a kormányt. Az USA elégedetlen volt, gondolta, megdönti. Sikerült. És mi lett az eredménye? Most ott vannak neki a tálibok és bin Laden, akik a kommunista afgán rendszer ellen a CIA-nál kiképzett veteránokra alapozzák szervezetüket.

Abban az időben Bulgária és Laosz is kommunista vezetés alatt állt. Ezek megdöntésére az USA nem tett kísérletet. Napjainkban Bulgáriában poszt-kommunista kormány irányít, és az egykori király fia a miniszterelnök. Nem volt elképzelhetetlen, hogy Afganisztánban is így legyen. A nagyon szegény Laosz pedig, ahol még mindig a kommunisták vannak hatalmon, azon kínlódik, hogy valahogy bekerüljön a világgazdaság vérkeringésébe. Ez senkire, az Egyesült Államokra sem veszélyes. Ez a lehetőség sem volt kizárt Afganisztán esetében. De Afganisztánban az USA akkor győzni akart.

De hogy fog Amerika győzni most? Saját katonai ereje és a külföldi támogatók segítségével. Az Egyesült Államok bejelentette, hogy ragaszkodik minden közel-keleti és muzulmán ország határozott állásfoglalásához, és ahhoz, hogy őt feltétel nélkül támogassák. Úgy tűnik, Pakisztán eleget tett a felszólításnak. Amerika helyi politikája egyfajta feltétel nélküli Izrael-szimpátiára épül. De legalább ennyire annak a két “ikertoronynak” a támogatására, amely az USA erejét képviseli az iszlám világban: Szaud-Arábia és Pakisztán államrendszerének.

Szaud-Arábia és Pakisztán politikája, fekvése és történelme más és más. De van két közös vonásuk: mindketten a régió erős és befolyásos országai, és az utóbbi évtizedekben nagy igyekezettel szolgálták az amerikaiak érdekeit. És mindkét ország hatalmi rendszere a Nyugat-barát, modernizáció-párti elit és a szélsőségesen konzervatív, tömeges támogatottságú iszlám tisztviselők koalícióján alapszik. Ezek az államok azért tudják stabilitásukat megőrizni, mert képesek ezt a kettőt ügyesen kombinálni. Mégpedig kétértelmű intézkedéseik és ugyanilyen nyilatkozataik révén.

Amerika most azt mondja: elég volt a kétértelműségből! Amerika győzhet, semmi kétség. Ám az odáig tartó folyamat közben a szaudi és a pakisztáni rezsim azt fogja esetleg észlelni, hogy népi támogatottsága megállíthatatlanul fogy. Összeroppanhatnak, mint a két ikertorony New York City-ben. És ha így lesz, más kisebb építményeket is magukkal rántanak, akárcsak a WTO ikertornyai, tovább gyengítve ezzel az alapokat. Sajnálhatja majd az Egyesült Államok a napot, amelyen Asszad, Kadhafi, Arafat, sőt Szaddám Husszein már nem lesz hatalmon! Utódaik sokkal hevesebb Amerika-gyűlölők lesznek, mert ezeknek az utódoknak – elődeikkel szemben – nem lesz Amerikával közös szemléletük a modernizáció kérdésében.

Lehet, hogy ez volt bin Laden elképzelése. Lehet, hogy öngyilkos küldetésével csapdába csalja az Egyesült Államokat.

74. sz. kommentár, 2001. október 1.

“A végeredmény nem több, mint bizonytalan”

A Kongresszus és a világ közvéleménye előtt Bush elnök az Egyesült Államok szándékát megerősítő beszédében azt mondta, hogy bár számos nehézségre van kilátás, “a végeredményben biztosak lehetünk”. Ez a világ legnagyobb hazugsága. Amennyiben lelkesítő szónoki fordulatnak szánta, úgy normálisnak mondható egy sarokba szorított nemzet vezetőjének a szájából. Ám ha ez Bushnak és legfőbb munkatársainak a megfontolt véleménye, úgy veszélyes tévedésről van szó.

Az első tisztázatlan kérdés, hogy Bush mit nevez végeredménynek. Gondolhat az al-Kaida megsemmisítésére, ami lehetséges, ámbár szinte elképzelhetetlen. Gondolhat mindazon csoportok eltüntetésére vagy ártalmatlanná tételére, amelyeket az Egyesült Államok “terroristának” minősít bárhol a világon, viszont ebben az esetben nagyon is kétes a siker. Gondolhat az amerikai nép és általában a világ hitének helyreállítására az Egyesült Államok katonai tehetségét illetően, ami pillanatnyilag ugyancsak bizonytalan eredménnyel kecsegtet. Végül gondolhat arra, hogy Amerika mint ország és mint üzleti vállalkozó egyaránt fenntartja érdekeltségeit, de ennek esélye is legfeljebb kétségesnek mondható.

Amikor végeredményről beszélünk, fontos, hogy szabjunk magunknak időkorlátokat. Hármat javaslok: hat hónap, öt év, ötven év. Bush szempontjából a hathónapos perspektíva a legígéretesebb. Gondoljuk csak át, mi mindent ért már el a szeptember 11-e óta eltelt rövid időszak alatt! Korábban a Bush-kormányzatot szinte minden kérdéssel kapcsolatban, igaz, eltérő mértékben, ellenzéki vélemények vették körül; a Kongresszusban a Demokrata Párt, az európai szövetségesek, Oroszország és Kína, az ázsiai, az afrikai és a latin-amerikai országok többségének kormányai és lakossága, valamint a “globalizáció-ellenes” mozgalmak világszerte. Ez a felsorolás impozáns, de a szeptember 11-ei támadás óta szinte minden ellenzékiség megszűnt vagy elnémult. A kongresszusi demokraták és az európai szövetségesek siettek a csapdába esett Amerika megsegítésére. Oroszország, Kína és az ázsiai, az afrikai, a latin-amerikai kormányok többsége is legalább részleges támogatásáról biztosította egy visszavágás esetén. A “globalizáció-ellenes” mozgalom elcsendesedett, és azt fontolgatja, vajon ne alakuljon-e át “békemozgalommá”.

Természetesen nem Bush az egyetlen, akinek közvetlen politikai előnye származott a támadásból. Mivel az Egyesült Államok lázas igyekezettel próbál mindenkit mindenhol legalább minimális mértékben a maga oldalán felsorakoztatni, most diplomáciai fizetséget nyújt cserébe. És a többiek nem haboztak ezt meg is kérni, különösen azok, akik a “barátok” belső körén kívül esnek. A Kongresszusban a demokraták és a nyugat-európai szövetségesek még nem mertek követelésekkel előállni. De Oroszország, Kína, Pakisztán, Szudán, a különböző arab országok (és ki tudja, Powell még kinek tett ígéretet?) nem voltak ilyen szégyenlősek. És lehet, hogy a demokrata pártiak és a nyugat-európai szövetségesek is hamarosan csatlakozni fognak. Eddig tehát mindenki győzni látszik azok közül, akiket Oszama bin Laden nemigen kedvel.

De a számla hat hónap múlva lesz esedékes. Addigra az USÁ-nak valamit tennie kell, méghozzá katonai értelemben. Hogy ez mi lesz, nem tudjuk biztosan, és úgy tűnik, az amerikai kormány sem tudja. Ennek az az oka, mint sokszor elismerték, hogy nincs jó megoldás. Különleges ejtőernyős egységek afganisztáni villámbevetése bin Laden ellen az 1980-as iráni kudarc megismétlődését kockáztatná, ami Carter újraválasztásának meghiúsulásához vezetett. Afganisztán bombázásának, ami a legvalószínűbb lépés, többszörös korlátai vannak: kevés a reális célpont, nagy polgári veszteség várható, amit súlyosbít a Pakisztánba irányuló menekültáradat, politikai nyugtalanság üti fel fejét a muzulmán országokban, ezenkívül csekély az esélye, hogy a bombázás egyedül véget tud vetni a tálib fennhatóságnak Afganisztán központjában.

Az amerikai kormány néhány tagja Irakot akarja bombázni, ahol legalább reális célpontok találhatók. Csak az a baj, hogy Szaddám Husszein nem szövetségese bin Ladennek, sokkal inkább jövőbeli célpontja. És Irak bombázása nemcsak Powell erőfeszítéseit tenné értelmetlenné a széleskörű koalíció létrehozására, hanem Amerikát újra az 1991-es dilemma elé állítaná: merje-e vállalni egy szárazföldi megszállás terheit?

És ha az Egyesült Államok el is határozza, hogy ezek közül a kétes kimenetelű lehetőségek közül melyiket választja, mi lesz azután? Ha katonailag vereséget szenved, az megerősíti bin Laden kijelentését, miszerint az USA csak papírtigris. Azt mindannyian ismerjük, milyen ingataggá tudnak szövetségesek válni, ha egy nagyhatalom katonai gyengeségről tesz tanúbizonyságot. Ha nem konkrét hadműveletek futnak zátonyra, hanem egy elnyúló katonai konfliktus alakul ki, a következőkre lehet számítani: jelentős amerikai emberélet-veszteség (ez felidézi az USA összes belső vitáját a vietnami háborúban bekövetkezett eszkalációról); súlyos polgári veszteségek Afganisztánban (amiről a világ közvéleményének eszébe juthat, hogy igazságtalanul nagy ár azért a 7000 életért, ami a szeptember 11-ei támadás során elveszett); hatalmas politikai zűrzavar némely muzulmán országban – Pakisztánban, Szaud-Arábiában, Indonéziában, Egyiptomban, Algériában, Libanonban, Palesztinában és talán másutt.

Semelyik sem volna nagyon örvendetes az amerikai kormány számára. Egyik napról a másikra óriási “békemozgalom” bontakozhat ki a világban. És George W. Bush Lyndon Johnsonhoz hasonlóan azt válaszolhatja, hogy ésszerűbb nem folytatni.

Persze lehet, hogy mindez túlzás. Lehet, hogy Amerika képes a villámakcióra. Lehet, hogy a tálibok maguktól szépen összeomlanak. Lehet, hogy Bush ugyanolyan győzedelmes hősként kerül ki, mint az apja 1991-ben. De ennél a pontnál még mindig két további akadályba ütközhet.

Az első belpolitikai természetű. Korábbi győzelme és hihetetlen választási sikere után mindössze 18 hónappal idősebb George Bush elbukott a választásokon, mert – mint abban az időben mondogatták – “az a hülye gazdaság mindennek az oka.” Épp ezen a héten mit írt a The Wall Street Journal, ami a gazdasági konzervativizmus reinkarnációja az Egyesült Államokban? Hogy Paul O’Neill pénzügyminiszter szavahihetőségét kockáztatja, amikor rózsaszínű képet fest a gazdaság helyzetéről. Az nyilvánvaló, hogy számos amerikai tőkés már készül a várható pénzügyi viharokra. Az amerikai választópolgárok rendszerint feledékenyek, és amint vége az ünneplésnek, máris a pénztárcájukkal szavaznak. Aztán a részletekben keresik a gazdasági nehézségek magyarázatát.

Ha ez nem volna elegendő, képzeljük el, hogy az USA elfogja bin Ladent, elzavarja a tálibokat, majd három hónappal később valaki más követ el újra egy hasonlóan látványos merényletet az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában! Egy pillanat alatt szertefoszlana az amerikaiak győzelembe vetett hite. A hősiesség és az önbizalom alapjában megrendülne. Elképzelhetetlen dolog ez?

No már most, ha ötéves távlatból nézzük, erősebb lesz-e a mainál az Egyesült Államok helyzete a világrendszeren belül? Kibírják-e napjaink geopolitikai szövetségei mint a globális politizálás megszervezésének megbízható alapegységei? Előfordulhat-e, hogy a “globalizáció-ellenes” mozgalom valami feszesebbé és sokkal militánsabbá alakul át? Ezek a kérdések nem ok nélkül vetődnek fel. De mindenek előtt: ne volna lehetséges, hogy a kaotikus körülmények egyre inkább egyetemleges normává, a biztonságérzet hiánya pedig még többünk számára napi szükségletté lép elő? És előfordulhat, hogy a világgazdaság nem kezd el vadul oszcillálni?

De ha mégis, hol tartunk 50 év múlva? Ez teljességgel megjósolhatatlan. De ha 50 év elteltével majd visszatekintünk, aligha lesz ennek a mostani szeptember 11-ének ekkora jelentősége.

Bush elnök már idézett kongresszusi beszédében azt mondta: “Tudjuk, hogy Isten nem semleges.” Azt hiszem, Bush nem teológiai ismereteiről híres. Eddig azt hittem, hogy a nyugati világ három nagy vallása – a zsidó, a keresztény és az iszlám – a gonosz létezésének problematikáját (“Ha Isten mindenható, akkor miért engedi meg a gonosz létezését?”) abban a megállapításban oldotta fel, hogy Isten az embert szabad akarattal ajándékozta meg. Ám ha Isten nem semleges, akkor az embernek nincs szabad akarata. Ha viszont van, úgy Isten kizárólag semleges maradhat az emberek közötti konfliktusokban.

75. sz. kommentár, 2001. október 15.

“Egy szuperhatalom dilemmái”

Bush elnök és kollégái bizonyára élénk vitát folytatnak arról, hogyan is válaszoljanak arra a sértésre, amely az Egyesült Államok hatalmi pozícióját és biztonságát érte a szeptember 11-ei támadások révén. Az óvatos megbeszélések során valószínűleg aggodalmuknak is hangot adnak azok miatt a negatív következmények miatt, amiket az USA hivatalos reakcióinak többsége maga után vonhat.

Az első kérdés, hogy milyen széles is legyen az a “koalíció”, amelyet Amerika a “terrorellenes háborúhoz” létre kíván hozni. A világsajtó szerint az amerikai kormányban két meglehetősen eltérő nézet uralkodik tartósan. Az egyik csoport (A) széles koalíciót és “minimális programot” hirdet, a másik (B) a szűk koalíció és a tág körűen megfogalmazott célok híve. A sajtó alapján Colin Powell az A változat legjelesebb szószólója, míg Paul Wolfowitz, a Védelmi Minisztérium államtitkára a B változaté. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy George W. Bush, az alelnök Cheney és valószínűleg Rumsfeld védelmi miniszter az A oldalon áll, és ez szabja meg az ország politikai lépéseit.

Mit is jelent az A változat? Gyakorlatilag azt, hogy a világ minden államát rá kell bírni arra, nyíltan támogassa a bin Laden elleni hadjáratot. Ez persze nem nehéz, mivel bin Laden és az al-Kaida a világ szinte minden államának haragosa, kivéve a tálibokat. Legelőször is az USÁ-t gyűlölik, és vele együtt persze Izraelt is. De gyűlölik Oroszországot, Kínát, Szaud-Arábiát, Pakisztánt, Egyiptomot és Iránt is. Az iraki rendszert sem kedvelik. Nem csoda hát, ha mindezek az országok készséggel viszonozzák az “elismerést”. A célt, bin Laden bíróság elé állítását tehát fenntartás nélkül támogatják.

De hogy lehet bin Ladent bíróság elé állítani? Úgy tűnik, hogy a tálibokra, azaz a de facto (sőt, a de jure) afgán kormányra rákényszerített nyomás segítségével. De miféle nyomással? Hát bombázással. A csekély mértékű bombázást legalább hallgatólagosan jóváhagyta a “koalíció”. És ha nagymértékű lesz? Várjuk ki a végét! És ha a bombázások kiterjednek Irakra is, miként azt a B változat támogatói szeretnék? Ezt nagyon kevés ország vállalná hivatalosan.

Az Egyesült Államok egyelőre nem zárta ki a B lehetőséget. Annyi vehető bizonyosra, hogy először az A kipróbálása mellett döntöttek. Bush elnök óvatosan csempészi be nyilatkozataiba azokat a mondatokat, amelyek résnyire nyitva hagyják az utat a B változat előtt. De szóba jöhet még itt más is. Legyen a koalíció bár az elképzelhető legszélesebb, a katonai beavatkozás továbbra is csupán két országot érint: Amerikát és Angliát. Ez nem véletlen. Az Öböl-háború idején idősebb George Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke kérte az ENSZ felhatalmazását. És akkor Amerika rájött, hogy túl sok mindenkivel kell különféle ügyekben megállapodnia. Ezért azután a koszovói beavatkozásnál Clinton elnök gondosan mellőzte az Egyesült Nemzetek Szervezetét és csak NATO-felhatalmazásért folyamodott. És kiderült, hogy még a NATO is túlontúl megköti az Egyesült Államok kezét – legalábbis ennek várakozásaihoz képest. Most, amikor a NATO felajánlotta a katonai segítséget, az USA visszautasította. Németország állítólag különösen fel van háborodva. Ez az eljárás viszont azt jelenti, hogy amennyiben az Egyesült Államok úgy dönt, hogy a B változat irányába mozdul el, ezt elsősorban Tony Blairrel kell tisztáznia. (Újságírók szerint azonban lehet, hogy még Blairt sem lelkesíti a beavatkozás Irakra való kiterjesztésének gondolata.)

Miről is van szó voltaképpen? Mióta bin Laden nyíltan megcsúfolta az amerikaiak katonai tehetségét, az USA presztizse helyreállításáért küzd. Ez nemcsak a lakosság védelmének kérdését jelenti, hanem az amerikai szuperhatalom legyőzhetetlenségébe világszerte vetett hitet is. Vajon képes lesz-e az USA erre?

Az A változattal az a baj, hogy az Afganisztán elleni bombatámadások nem visznek túl sokra. A következő lépés feltehetően a különleges osztagok bevetése lesz. Bin Laden is tudja ezt, és valósággal alig várja. Meggyőződése, hogy Afganisztán győzte le a Szovjetuniót és döntötte meg a szovjet rendszert. Természetesen Amerika meg úgy tartja, hogy ő tette. Csakhogy bin Laden nem így gondolja. Bin Laden egyértelműen azt reméli és arra is számít, hogy Amerika a szovjetek sorsára jut majd Afganisztánban, következésképp ő fogja “lebontani” az Egyesült Államokat mint szuperhatalmat. Ez fantazmagóriának tűnhet, de a New York-i ikertornyok ledöntését is fantazmagóriának tartottuk, mindössze két hónappal ezelőtt.

Bush, Rumsfeld és Blair újra és újra, már-már imamalomszerűen azt ismételgeti, hogy ez a háború “hosszú” lesz, és ezen legkevesebb egy évet (vagy inkább kettőt, esetleg hármat?) értenek. Így “készítik fel” az amerikaiak és a világ közvéleményét arra, hogy azonnali győzelemre nincs lehetőség. A “hosszú” háborúban az a buktató, hogy éppen a hosszúsága hajtja bin Laden malmára a vizet, kikezdi egy szuperhatalom alapjait. Ha a háború elnyúlik (és egyre több emberéletet követel), és nincsenek egyértelmű katonai sikerek, annak számos következménye lesz. A “koalíció” szétmállik, de főként a szaudi és pakisztáni támogatás mértéke fog csökkenni. “Békemozgalom” fog kibontakozni Amerikában, később szélesebb körben a nyugati világban, végül mindenütt másutt is.

De ami talán a Bush-kormányzat számára a legrosszabb: saját magát emésztheti fel ezáltal. A B verzió hívei egyre hangosabban kritizálják majd az A változat híveit. Ki tudja, ki fog ekkor lemondani? És ez a fejlemény Bush elnöknek nem jönne jól politikailag. Ha ráadásul puccsok következtében egy-két közel-keleti országban kevésbé Amerika-barát kormányok kerülnének hatalomra, ez még tovább rontaná a helyzetet. És ha, mondjuk, további frontokon (nemcsak az izraeli-palesztin, hanem az észak-ír, vagy indonéz, vagy ki tudja, milyen konfliktusokban) eszkalálódik az erőszak, tarthatatlanná válik a nézet, miszerint bin Laden a világ páratlanul leggonoszabb “terroristája”.

Mindez persze kiábrándító perspektíva az Egyesült Államok kormánya szemszögéből. A B változat támogatói azt fogják mondani, hogy szó sincs szükségszerűségről. Nemcsak a B lehetőséget fogják sürgetni, de abból is a célszerűbb megoldást, például nukleáris fegyverek használatát vagy ehhez hasonlót. Ez nem elképzelhetetlen. Ha végrehajtják, az drámai módon az USA politikai elszigetelődését vonhatja maga után. Másfelől Amerika kevesebb diplomáciai támogatást fog élvezni még annál is, mint ha kitart az A verzió mellett, és nem sikerül neki bin Ladent eltüntetni.

Az Egyesült Államok most nagyon nagy kockázatot vállalt. A Szovjetunió összeomlása után elhitette magával, hogy valóságos szuperhatalom, amelynek semmiféle erő sem állhat az útjába. Tévesen ennek bizonyítékaként értelmezte nagyon is korlátos győzelmét mind az Öböl-háború, mind Koszovó után. Most aztán lehet, hogy azzal kell szembesülnie, hogy ez nem igaz. Ha pedig nem szembesül ezzel, akkor alapjaiban kell átértékelnie viszonyát a külvilághoz. Bin Laden azt állítja, hogy ő az iszlám világot tartósan és folyamatosan érő sérelmek miatt tiltakozik. Olyan új világot jövendöl, amelyben közülünk csak nagyon kevesen találnák meg a helyüket, vagy amit alig néhányan minősítenének élhetőnek. Egyáltalán nem lenne jobb, mint a mai világ, még a muzulmánoknak sem. Ám bin Laden amellett, hogy okos, ideológiailag elkötelezett ember is, aki nagy hasznot húz a hanyatló amerikai hegemónia strukturális gyengeségeiből. És azt egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy az Egyesült Államok kormányai (akár Bush, vagy korábban Clinton) ugyanolyan jól felismerték a geopolitikai realitásokat, mint ő és az al-Kaida. Háborúban és diplomáciában nincs helye önámításnak.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

¹ Arról a kérdésről, hogy miért éljük világrendszerünk válságát, bővebben l. Utopics or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York: New Press, 1988.

Mivel sem a szovjet zenéről, sem a Harmadik Birodalom zenei életéről eddig szisztematikus áttekintés nem született magyar nyelven, nagy érdeklődéssel kezdtem forgatni Tokaji András Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvét. Reméltem, hiányos ismereteimet kiegészíthetem Prokofjevről, Schönbergről, Sosztakovicsról, hogy csak néhány nagy zeneszerzőt említsek, akik ebben a korban működtek. Csalódást azonban nem csak az okozott, hogy e zeneszerzőkről összesen két oldalnál többet nem olvastam. Megtudhatjuk ugyanis, hogy a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom zenei élete között lényegi tekintetben kevés különbség van. De az 1945 utáni Magyarországra is ugyanez érvényes. Ez ösztönzött arra, hogy a szerző korábbi műveivel is megismerkedjek.

Tokaji András zeneszociológus; eddigi főbb kutatásai főleg a magyarországi tömegdalok és mozgalmi dalok elemzésére terjedtek ki. Mozgalom és hivatal című munkájában a magyar tömegdalokat vizsgálja, egyrészt a politikával, esztétikával, bürokráciával összefüggésben, másrészt konkrét műveken keresztül, főleg funkció, világkép és világnézet szempontjából, egy igen kidolgozott szemiotikai apparátussal. Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvében ehhez hasonlóan jár el, a könyv egyharmadát azonban Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című művének kritikája teszi ki. Jelen művében, a “totalitarizmus egyetlen, nagy freskóját” igyekszik megfesteni, a zenén keresztül kimutatva a két rendszer lényegi azonosságát.

Kritikám főleg az utóbbi paradigmából fakadó hiányosságokra és torzításokra irányul. A dolgozatban azonban többször is utalok rá, hogy Tokajit nem mint “tömegdalszakértőt” éri bírálat. Ami a könyv tömegdalokra, intézményekre vonatkozó részeit illeti, ezek sokszor fontos és hasznos információkat tartalmaznak. A probléma a kontextus, amibe elemzéseit helyezi.

Dolgozatomban nem teszek mást, mint a fejezeteken végighaladva felfedem az említett torzításokat, ha a téma megkívánja, kitérve Tokaji korábbi munkáira is. Mivel több fejezet hasonló okok miatt bírálható, ez esetben csak utalok a már korábban elmondott kritikára, vagy a probléma egy másik oldalát is felfedem. A dolgozat végén nem összegzem a főbb észrevételeket, hanem a továbblépés irányát próbálom felvázolni. A hivatkozott oldalszámok, ha az külön nincs jelezve, a következő kötetre vonatkoznak: Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp. Balassi Kiadó, 2000.

A könyv (tulajdonképpen cikkgyűjtemény) elméleti megalapozását a “Bevezetés” szolgálja. Mint a címből is sejthető, az alapot az arendti totalitarizmus-elmélet nyújtja. Hogyan jelenik meg ez a jól ismert felfogás Tokaji András művében? A szerző valószínűleg túl röviden akart túl sok mindent elmondani, így egy tízoldalas, meglehetősen heterogén képet kapunk a totalitárius elméletről. Miközben minél több idézettel (többek között Jászitól és Turatitól) igyekszik alátámasztani a téziseket, sajnos éppen a tézisek kevéssé artikuláltak, illetve felszínesek. Megnehezíti a dolgot, hogy a szerző érezhetően a német oldal felől közelít a témához, ezáltal a “közös társadalmi gyökerek” között találkozhatunk a weimarizálódással, a liberalizmus válságával. Már a két gyökeresen eltérő társadalmi háttér (tudniillik a századelő orosz és német berendezkedésének) egybecsúsztatása is meglehetősen abszurd ötlet, ahhoz azonban még több jóindulat kell, hogy Oroszországban liberalizmusról, netalán városi burzsoáziáról beszéljünk. Nem elég rámutatni az “antikapitalista kiindulásra” (97. o.), azt is be kell mutatni, hogy erre milyen megoldási javaslatok születtek. A programok igazán ezen a ponton válnak jellegzetessé – és különbözővé. A többi tézis (pl. a két rendszer időben egymás után jött létre, a nemzetiszocialista gondolkodók marxi gyökerei, az állami beavatkozás, a két rendszer egymás iránt érzett ellenszenve, egy későbbi fejezetben: átfedések a társadalmi bázisban) szintén keveset bizonyít, közös gyökereket semmiképpen. Más kérdés, hogy ha a társadalmi háttér hasonlóságát akarjuk demonstrálni, akkor ezt nem ideológiai hasonlósággal kell alátámasztani (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a “fasizmus” mint gyűjtőfogalom szintén nem kielégítő). A szerző azt írja, nem célja az egyik rendszert a másik fölé helyezni (hozzátehetjük: mivel inkább közelíteni szeretné őket egymáshoz), ám a rövid bevezetőből mégis az tűnik ki, hogy a különböző politikai berendezkedések összehasonlítása a “jobb-rosszabb” ellentétpár mentén megy végbe. Azt hiszem, aligha követünk el nagyobb hibát, mint ha rangsorolni próbáljuk a különböző rendszereket, nem beszélve arról, hogy igen veszélyes kimondani egy ideológiáról, hogy “jobb”, mint a másik. Sem Hitlert, sem Sztálint nem azért kell bírálnunk, mert “rossz” ember, vagy gonosz jellemű lett volna. Ugyancsak rossz módszer, ha a “véráldozatok száma” alapján akarunk következtetéseket levonni.

Természetesen nem az a probléma, hogy két rendszert összehasonlítunk – ezt gyakran meg kell tennünk. Nem szabad azonban egy prekoncepció rabjaként csak azért egy kalap alá venni a rendszereket, mert bizonyos hasonlóságot mutatnak. Így két hibát is elkövetünk: egyrészt elmulasztjuk a tágabb vizsgálatot (talán ezek a tulajdonságok nem csak a vizsgált rendszerek sajátosságai, hanem ráillenek olyanokra is, amikre nagyon nem szeretnénk), másrészt kirekesztünk sok olyan egyéni jellegzetességet, ami szintén az adott rendszer sajátja, specifikuma. A Harmadik Birodalom és a sztálinizmus zenei életének összevetésekor sajnos a szerző mind a két alapvető hibát elköveti – az értelmezés horizontja ebből adódóan, mint látni fogjuk, egyszerre túl szűk és túl tág. Így veszítenek értékükből azok a fejezetek is, amelyek színvonalasak és sok hasznos információt tartalmaznak.

A bevezetés végén Tokaji kilenc pontban összegyűjti a “nemzetközi” és a “nemzeti” szocializmus különbségeit (14. o.). Sajnos a munka további részében ez a néhány bekezdés nem jut kellő mértékben érvényre, így viszont nem igazán világos a funkciója. Vezérelhette a szerzőt a teljességre törekvés, jó szokását a későbbiekben is megőrizhette volna. Tegyük még ehhez hozzá, hogy a későbbi fejezetekben is találhatóak – mint erre utalni fogunk – elszórva további eszmefuttatások a két rendszer hasonlóságáról. Ezek nemcsak megtörik a gondolatmenet logikáját, de a szerző ellen dolgoznak abból a szempontból, hogy elvész a lényegi mondanivaló, túl sok a körítés.

A bevezetés mint megalapozás nyilvánvalóvá teszi, hogy a két rendszer zenei életének összehasonlítása a hatalom, a politikum szempontjából történik meg – főleg a kultúrpolitikák összehasonlítása mentén. Miután a szerző a két rendszer lényegi hasonlóságát kimutatta, következik a második csúsztatás: akkor a két rendszer zenei életének, kultúrafelfogásának, hatalomhoz való viszonyának is hasonlónak kell lennie. Erre a gondolatra épülnek a következő fejezetek, elsőként a propagandáról.

A vizsgálat fentebbi jellegéből adódóan a könyv nagy része a zenének azt a szegmensét vizsgálja, amit a hatalom saját céljaira felhasznál. Ezt azzal indokolja, hogy bár kezdetben tettek megkülönböztetést pl. a párt számára készült és az egyéb irodalom között, mégis, miután a “pártból állampárt lett”, ez a különbségtétel megszűnik (19. o.). Ha ezt a feltevést elfogadjuk, a zene elsődleges funkciója valóban a propaganda lehet, így a vizsgálat szorítkozhat a propagandazene vizsgálatára. A hipotézist azonban illene megvizsgálni. Nem az a kérdés ugyanis, hogy a propagandacélokra felhasznált zene manipulatív-e ( minden bizonnyal így van), hanem az, hogy az állam mennyi teret enged az egyéni kezdeményezéseknek, illetve mekkora kényszernek érezték az akkor élő művészek a rájuk nehezedő nyomást, kötelező volt-e beállni a propagandazenét termelők sorába, ha igen, ez mekkora kényszerrel történt, volt-e lehetőség kibújni stb. A propagandazene funkciójának kiterjesztése a zenei élet egészére tehát nem adekvát, még olyan politikai rendszerek vizsgálatánál sem, ahol a kísértés erre valóban nagy. Legalább akkora hiba ez, mintha a reklámfilmek zenéjéből kiindulva azt gondolnánk, hogy a multinacionális cégek az egész világ zenei életét meghatározzák, manipulálják (bár ez utóbbi ettől függetlenül még lehet igaz, csak ezt is meg kell vizsgálni). A vizsgálatot a szerző úgy kerüli meg, hogy elméleti, ideologikus írásokat állít egymás mellé. Adós marad azonban azzal, hogy egyrészt ezen célkitűzéseket rendszerbe foglalja (úgy állítja be az egyes szerzőket, mintha azok között nem lenne véleménykülönbség, az irányzatokat nem árnyalja, így egy elméletté gyúrja össze Lunacsarszkij, Lenin, Eisler, Goebbels nézeteit), másrészt annak szétválasztásával, hogy ezen írások közül ténylegesen melyek voltak programjellegűek és melyek tisztán elméletiek; harmadrészt azzal, hogy a kitűzött és a megvalósult célok közötti szakadékot áthidalja (pedig a bevezetőben azt ígérte, hogy ezt fogja tenni). Örömmel olvastam volna többet arról is, hogy a zene funkcionálisan hol helyezkedik el a művészetek között (erről a 23. oldalon egy rövid eszmefuttatás található), de a szerző ezt a gondolatot nem folytatja, ehelyett a “zene, mint fegyver” szerepéről hoz további idézeteket, amelyek legalább annyira nem zene-specifikusak, mint a propagandazenéről elmondottak (gyakorlatilag bármelyik művészetre ráillő idézetek, néha valóban az irodalomról szóló példákkal keverve).

A szerző egyébként maga is észreveszi a “kapitalista árureklám” és a politikai propaganda közötti hasonlóságot (49. o.), odáig azonban nem merészkedik, hogy levonja azt a következtetést, miszerint ez nem totalitárius sajátosság. Csak egyetérthetünk azzal, hogy funkcionálisan a kettőnek hasonló szerepe van. Amikor azonban “választási rigmusokat” idéz 1946-ból (ebben az évben Magyarországon egyébként nem volt választás, csak az előtte levő és a rákövetkező években), elfelejtette megnézni a többi párt választási rigmusait, amelyek nagyjából hasonló eszközökkel operáltak, mint az MKP.

További probléma – és ez az egész mű olvasásakor zavaróan hat –, hogy nemcsak a “fasizmus”, de a “kommunizmus” is gyűjtőkategóriaként szerepel. Így Goebbels-szel és Leninnel a magyar zenei élet, kórusmozgalom alakjai is egy csoportba kerülnek, tovább gyarapítva a totalitárius ideológia jegyében harcolók amúgy sem egészen egységes táborát.

Miután a zene egészét beemeltük a propagandazenék sorába, már nem nehéz bebizonyítani, hogy a totalitárius államok vezetői beleszóltak a művek előadásába, témájába stb. Természetesen igaz, hogy beleszóltak, az erről szóló fejezet sok hasznos információt tartalmaz. A probléma egyrészt a fentebb említett csúsztatással van, másrészt azzal, hogy sem a tartalmi dolgokba való beleszólás, sem a programzene nem a huszadik század találmánya. A zeneszerzők, mint általában a művészek, nem élnek elefántcsonttoronyban, így műveikhez a témát általában kívülről, az őket ért hatásokból merítik. A kérdés, amit Tokaji András is feltesz: szabad-e a művész témaválasztása? (Egy pillanatra fogadjuk el, hogy csak propagandazene létezik a totalitárius rendszerekben!) Nos, nem kell még Norbert Eliasig sem elmennünk ahhoz, hogy lássuk a fejedelmi udvarok, vagy az egyház kultúrakisugárzó szerepét. J. S. Bach a kötheni herceg udvarában versenyműveket, vagy épp a Wohltemperiertest írta, aztán Lipcsébe költözve hetente kellett kantátát írnia, ráadásul úgy, hogy az evangélikus szertartásrendnek megfelelően meg volt előre határozva a prédikáció témája, a lectio, ezekhez kellett a mesternek szöveget keresnie. A Musikalisches Opfer témája pedig, ha igaz, Nagy Frigyestől származik. Régebbi korokban tehát a tartalmi kérdésekbe való beleszólás természetes volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy a művésznek ne lett volna meg a maga szabadsága. Bachnál invenciózusabb zeneszerzőt keveset fogunk találni. Tokaji András feltevése tehát nem bizonyítja azt, hogy ezekben a rendszerekben is teljes volt a korlátozás (hangsúlyozom: lehetséges, de be kell bizonyítani).

Nem igazán érthetünk egyet a programzenéről leírtakkal sem. Tokaji szerint “a komponisták számára a szöveg általában csak alkalom, ürügy szokott lenni zenei vízióik kifejtésére. Ez még azokban az esetekben is áll, ha jelesebb szerzők művei közül válogatnak.” (41.o.) Nos, ez esetben a helyzet még csak nem is ideológiai állásfoglalás kérdése. Ahhoz, hogy megcáfoljuk, nem kell elfogadnunk azt a Tokaji szerint “álmarxista” gondolatot sem, hogy “a tartalom határozza meg a formát”. Nem biztos, hogy örülne Schubert, ha megtudná, hogy miközben Goethe-versek között válogat, vagy dalciklust ír, csak zenei vízióinak keres megfelelő táptalajt. Tokai célja annak bebizonyítása, hogy a művészi szabadság a “totalitárius” államokban a végsőkig korlátozva volt. Ennek alátámasztására egy l’art pour l’art művészetfelfogást tesz meg etalonként, és mindenről, ami ebbe nem illik bele, elítélően ír. Ebben az esetben a “l’art pour l’art” azt jelenti, hogy a művészt semmi nem korlátozza művészi cselekvési képességében, azt tesz, amit akar, politikától, ideológiától, mindentől függetlenül. Már szóltunk arról, hogy ez valószínűleg nem lehetséges, de még ha el is fogadjuk azt a hozzáállást, hogy a művészetnek ilyennek kell lennie, ezt akkor sem szabad egybemosni a “tartalom-forma” kérdéssel. Az, hogy a művésznek teljes szabadság adatik meg, nem jelenti azt, hogy a szöveg másodlagos szintre degradálódik a szemében. A szabadság éppen annak az eldöntését jelenti, hogy mi számára a fontosabb. A művész fejében a “zenei víziók” általában nem elvont képzetekként jelentkeznek, amihez a szöveg fogja nyújtani a megfelelő formát. Hogy pontosan miből áll egy “zenei vízió”, úgy vélem, igen összetett kérdés, témánk szempontjából nem is fontos megválaszolni, csak azt szeretném jelezni, hogy a tartalmat a szöveghez, a formát a zenéhez egyértelműen hozzárendelni nem szabad. Ezzel valószínűleg a szerző is egyetért, ám nem veszi észre, hogy az általánosítás következtében már nemcsak a propagandáról, de a zene egészéről így beszél. Hogy jelenik meg a tartalom-forma kettősség az instrumentális zenében? Az “álmarxizmus” csak a szöveges műfajok sajátja lehet? Tokaji szerint valószínűleg igen, mivel a “totalitárius” államok a szöveges zenét részesítik előnyben. Tehát a szöveg nélküli műfajoknak nincs tartalma, csak formája, amibe az (ál)marxista ideológia nem tud benyomakodni?

Nem kell választanunk tartalom és forma között ahhoz, hogy megállapítsuk: a zeneszerzők valószínűleg a zenét és a szöveget nem kezelik annyira elválasztva, vízióik nem minden külső élményt nélkülöző “ideák”. Erre a rövid eszmefuttatásra csak azért volt szükség, mert erre az esztétikai koncepcióra alapul Tokajinak az az ítélete, hogy ezekben a rendszerekben a művész meg van fosztva minden szabadságától. A szöveg és a zene közötti mély összefüggésnek szintén olyan hagyományai vannak, hogy ebből a szempontból ugyancsak nem túl totalitárius-specifikus az a megállapítás sem, hogy “a szerzők dallamilag és ritmikailag kiemelték a szöveget” (42. o.) Hasonlóan megalapozatlan az a kijelentés is, hogy “a szocreál zenének éppoly kevéssé volt ‘aranyfedezete’, mint a szövegeinek” (43. o., tegyük hozzá, szocreál zenén Tokaji kizárólag mozgalmi dalokat és tömegdalokat ért). Az, hogy a szövegekről ez a véleménye, még következik a gondolatmenetéből, a zenei elemzést azonban e helyen mellőzi, koncepciójából kifolyólag a szövegre koncentrál.

Mindezek közepette elsikkadnak azok a fejezetek, amelyek ténylegesen a témáról igyekeznek tájékoztatást nyújtani, nem pedig a rendszerek hasonlóságát bizonyítani. Ilyen például az intézményekről szóló fejezet. Valóban fontos az intézményrendszer felvázolása, ha politikai szempontból közelítünk a művészet felé. Sajnos a szerző néhány fontos információ közlése után ismét elkalandozik arra a sikamlós területre, hogy a rendszer mennyire kívánja meg a vele való azonosulást. Ha a “zene” témakörbe ez is belefér, beleférhetett volna egy szisztematikus áttekintés az intézmények működéséről is (igaz, erről a későbbi fejezetekben, elszórtan sok mindent találunk). Hasonló érdeklődéssel olvastam a “propaganda-kamaracsoportok” működéséről is; kár, hogy csak alig több, mint egy oldalon keresztül (47–48. o.). Egy kicsit kevesebb “moralizálás” talán több helyet tudott volna szorítani az érdemi fejezeteknek.

Helytálló például az a megállapítás, miszerint a tömegdalokból, indulókból összefűzött kantáták a “protestáns korál és a köré épített barokk nagyformák” (48. o.) hagyományára vezethetők vissza. Szívesen olvastam volna többet erről a rokonságról, egyáltalán: a tömegdalok, indulók eredetéről. Nem arról van szó, hogy egy történeti áttekintés, genealógiai vonalvezetés mindenképpen szükséges. De ha a szerző értelmezési szempontja a zene funkcionalitása, akkor fel lehetett volna tenni a kérdést: volt-e a protestáns korálok és a munkásdalok, tömegdalok között funkcionális hasonlóság? Bár a szerző a bevezetésben leszögezte, hogy a továbbgondolás az olvasó feladata, az azonban az övé, hogy ha két dolgot összekapcsol, akkor ezt indokolja is meg. A protestáns korált, csakúgy, mint a mozgalmi dalokat, sokan énekelték, olyan emberek, akiket valamilyen gondolat vagy cél összeköt. Nem lehet tehát a dolgot annyival elintézni, hogy a tömeghatás manipulálja az emberek érzelmeit (noha kétségkívül ez is idetartozik), a dolog lényegi eleme a közösséghez tartozás, illetve ennek a közösségi szellemnek a megnyilvánulási formái. Erről ad számot mind a gyülekezet által énekelt korál, mind a “tömegdal” (használjuk ezt most gyűjtőfogalomként). Mivel ebben az esetben nem propagandáról van szó (a protestáns koráloknak a szerző, valószínűleg helyesen, nem tulajdonít propagandafunkciót), így ezt itt jelezni kellett volna. Meg kell említeni, hogy a könyv végén, az utolsó fejezetben a szerző visszatér a kantátákra (a protestáns korál mint az egyházi kantáta alkotóeleme került szóba), ekkor már a közösségi funkció hangsúlyozásával. Az érdekes azonban az, hogy ezen a helyen a “vezéreket” dicsőítő, valóban propagandafunkciót ellátó kantátákról van szó, amelyeknek már ténylegesen nem a közösségi szellem erősítése volt a legfőbb feladatuk.

Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy a zene propagandaeszközként való meghatározása egyrészt túlságosan szűkre szabja azt az értelmezési tartományt, amin belül zenéről beszélünk; másrészt az itt megadott, részben helyes ismérvek minden területre kiterjeszthetőek, ahol a művészetet propagandacélokra használják fel. Ilyen például a közérthetőség – kevés propaganda van, ami nem arra irányul, hogy minél többen értsék meg, a sláger mint a zene áruba bocsátása szintén a nagyobb példányszámok felé törekszik, ehhez hasonlóan: a szöveges zene előnyben részesítése – szöveg nélküli reklám nem nagyon van. A csúsztatás alapjául az a feltevés szolgál, hogy az állam az élet minél nagyobb területén igyekszik befolyást szerezni a “totalitárius” rendszerekben – az, hogy ez a befolyás ténylegesen mennyire terjedt ki a zenei szférára, nem derül ki.

A kóruséletről szóló fejezetben tovább erősödik az a tendencia, hogy a szerző a téma kifejtése helyett a totalitárius diktatúrák bemutatását tartja fontosnak. Ez a rövid eszmefuttatás a “diktatórikus berendezkedés szükségességéről” hasonló felépítéssel rendelkezik, mint a Bevezetés: azaz nem igazán rendelkezik felépítéssel. Először a “már a régi görögök is…” szellemében Platónra vezeti vissza a diktatúrák gyökereit, majd azt a következtetést vonja le, hogy a “szerves fejlődés” gondolata nem egyeztethető össze a kommunista ideológiával – ezt Lukács- és Lenin-idézetekkel támasztja alá.

Nem tudni, mi köze ennek a kórusélethez; ha a szerző ezt a témát fontosabbnak tartja, mint amit a könyv címében megelőlegezett, írhatott volna róla külön könyvet, vagy részletesebben is kifejthette volna. Aki pedig a témáról ilyen szellemben kíván tájékozódni, az valószínűleg nem ezt a három oldalt fogja alapul venni, hanem Popper Open Society-ját, vagy a többször idézett, ám az irodalomjegyzékből valahogyan mégis kifelejtett Friedrich-Brzezinski-kötetet, netalántán Hannah Arendt “klasszikus művét” (amiről egyébként még John Lukacs is azt írta, hogy már a megszületése pillanatában elavult és történetietlen volt…). A fejezet már csak azért is feleslegesnek tűnik, mert a következő oldalakon “az államszocializmus szükségességéről” címszó alatt a totalitárius pártok zenepolitikájáról esik szó, főleg német példákkal, amelyek végén a szerző soha nem felejti el odabiggyeszteni: így volt ez a kommunizmusban is… Az esztétika és a gazdaságpolitika egybecsúsztatása a következő példán figyelhető meg: “Eisler Néhány szó a kapitalista zene…című írásában a modern zenealkotásában uralkodó ‘anarchiáról’, ‘káoszról’ beszélt. Ez összecseng Marx szóhasználatával, aki a kapitalista termelést alapvetően ‘anarchikusnak’ írta le, és annak megszüntetésére javasolta a kommunizmust.” (60. o.) A fejezetből egyébként az derül ki, hogy a totalitárius pártok zenepedagógiája aufklérista volt, támogatta a kóruséletet, a szolfézstanfolyamokat, a nép zenei műveltség-szintjének emelését stb. Ez persze azzal van alátámasztva, hogy az állam mindent a felügyelete alá akart vonni, mégis, a végső kicsengés inkább pozitív. (Itt sem ártott volna differenciálni a két rendszer között, hiszen a kommunista berendezkedés nem csak elveket fogalmazott meg e téren; még a szerző is beismeri hogy “több idejük volt”.) Ezen a ponton kerül egy csoportba Fritz Stein (a Reichsmusikkammer vezetőség tagja), Zsdanov és Kodály, akit egy lapon említeni az előbbiekkel már-már kegyeletsértés, hiszen Kodályt ezen a téren végképp nem vezette ideológia, propagandaszándék, legfeljebb az abba vetett hit, hogy a világ és az emberek boldogabbak lesznek zenével, mint anélkül. Így nem valószínű, hogy “kaján elégtételt” érzett volna, amikor “művelődési elveit sikerült elfogadtatnia és állami rangra emeltetnie a kommunistákkal” (61. o.) Kodály mellesleg visszautasította az MDP felkérését egy új himnusz komponálására. Neve még egy helyen fordul elő, azzal kapcsolatban, hogy a “polgáriak táborában” is voltak hívei a kórusok egységesítésének (Kodály és Bárdos Lajos is pártolta, 81. o.). Talán további vizsgálatot igényelne, hogy a “gleichschaltolás” elítélendő erőszakossága mellett milyen volt a tényleges hatása az akkori zenei életre.

A “Kórusélet” fejezet további részei kisebb részben az NSDAP, nagyobb részben az MKP ’45 utáni kóruspolitikáját fejti ki. A könyvnek ezek a részei igen hasznos és fontos információkat tartalmaznak, nem véletlenül, hiszen a magyar tömegdal kutatása Tokaji igazi szakterülete, több könyve is megjelent erről a témáról. Hangsúlyozzuk: nem a könyv tényanyagával van a probléma. Ebben a fejezetben például páratlanul kimerítő leírást kapunk a magyar kórusok szervezeteiről, a beolvasztási politikáról, valamint arról, hogy ez hasonlóképpen ment végbe a náci Németországban is. Még az előző fejezetből hiányolt intézményrendszerről is kapunk néhány “morzsát”. A probléma ismét a kontextussal van, amibe a szerző a tényfeltáró munka eredményeit beleilleszti. A következtetés ugyanis, amit le kell vonnunk a kórusok egységesítéséből: “a szocializmus tehát a civil szférát rendeletileg betiltotta, és az egész társadalmat az állam által ellenőrzött munkahelyre utalta” (69. o.). Az ilyen fokú általánosítás még a zenei élet egészére is túl meredek, nemhogy a társadalom egészére, noha a magyar történelemnek ebben a szakaszában kétségkívül megvolt az erre irányuló törekvés. Az állam ilyen fokú befolyása valószínűleg soha nem létezett, a cél és a megvalósulás között (szerencsére) mindig volt szakadék. További probléma, hogy úgy tűnik, a szerző hipotézisei alátámasztására onnan veszi az adatokat, ahonnan éppen kényelmesebb: amely adatok a hipotézist jobban alátámasztják (a feladat pont annak a vizsgálata volna, hogy megállja-e a hipotézis a helyét). Ez esetben ugyanis a kórusélet kapcsán a Szovjetunióról egyetlen mondatot sem olvashatunk, itt kényelmesebb volt a magyar kóruséletet górcső alá venni (nyilván ebben Tokaji járatosabb). Hogy a “sztálinizmus” kategóriáját milyen tágan értelmezzük, erre vonatkozóan nem kapunk a könyvből segítséget; a szerző magától értetődőnek veszi, hogy az a sztálinizmus, amit annak tart. Nem beszélve arról a további generalizációról, melynek eredményeképpen a náci Németország és a fasiszta Olaszország, akár egy bekezdésen belül is összekeverhetőek lesznek. Így lehetséges az, hogy a premisszákat a magyar adatok szolgáltatják, a következtetés pedig az NSDAP-re vonatkozik (67–68. o.). Hiányoltam továbbá a magyar kórusélet későbbi fejlődését, a kórusok tényleges működésének a bemutatását is. Vagy az már nem tartozik a “sztálinizmus” értelmezési tartományába? Csak addig érdekes számunkra a magyar kórusélet, amíg a “szalámitaktikáról” beszélhetünk? Milyen volt a kórusok repertoárja, a tömegdalok és a többi kórusmű milyen arányban szerepelt a műsorokon? Mikortól jelennek meg egyházi darabok (egyáltalán: mennyire vannak betiltva)? Meglehet, a szerző ezekről a kérdésekről kiterjedt kutatást végzett, ám ezekről ebben a művében is beszámolhatna. E nélkül meglehetősen egyoldalú és tendenciózus képet kapunk a magyar kórusmozgalomról, arról pedig, hogy a Szovjetunióban mi történt, semmilyent. Nem csak azokat a korábbi eredményeket kellett volna beemelni, amelyek segítségével összekapcsolhatjuk a címben szereplő két fogalmat.

A könyv központi magját a “vörös” és “barna” dalokról szóló fejezet alkotja. Tokaji kimutatja egyrészt a repertoárok közös elemeit, az átvételeket, átköltéseket, azt, hogy a fasiszták hogyan használták fel a kommunista mozgalmi dalokat és indulókat. Eközben természetesen ismét kitér a két ideológia közös gyökereire, arra: nem véletlen, hogy fel tudták használni a másik csoport dalait, hiszen a társadalmi rétegbeli és ideológiai átfedések ezt lehetővé tették stb. Igen részletesen foglalkozik a közösségi zenéléssel, közösségi műfajokkal is. Sajnos itt is megfigyelhető, hogy az ideológia kedvéért a társadalmi hátteret figyelmen kívül hagyja: “…a ‘masszovaja pesznya’ sem volt más, mint egy osztály nélküli társadalom megteremtése, a visszaálmodott aranykor idillje” (114. o.). Az obscsinának rendkívül erős hagyománya és hatása volt Oroszországban; a közösségi formák társadalmi gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint az ideológiai szálak. Ez a közösségi hagyomány nem említhető egy lapon azzal az uniformizálással, ami a náci Németország célkitűzése volt. A szerző, ha éppen úgy adódik, szívesen keveri össze a célkitűzéseket a megvalósulással, talán így teljesítve azon ígéretét, hogy a kettő közötti szakadékot át fogja hidalni (amire kísérletet csak a könyv utolsó lapjain tesz). Egyébként az ünnepségek, tömegmegmozdulások németországi elemzésénél nem ártott volna utalni a középkori, sőt ókori hagyományokra, ha már beskatulyáztuk “konzervatívnak”, múltba nézőnek a náci rendszert (ami természetesen szintén erős sarkítás, Hitler sokkal inkább volt “forradalmár”, mint “reakciós”, hogy ismét John Lukacsot idézzük).

Ezek után mint gyakorlatilag hegemón műfajt, az indulót emeli ki, ezzel is bizonyítva, hogy a totalitárius berendezkedések nemcsak hasonló célokat követtek, de a célok eléréséhez is hasonló eszközöket használtak fel. Kritikánk ismételten nem a “tényekre” irányul. Ezen a ponton be kell kapcsolnunk a szerző egy korábbi munkáját, amelyben Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című könyvét kritizálja. E dolgozat keretei között nem célunk bekapcsolódni a vitába, így nem ebben a kérdésben akarunk állást foglalni. Elemzésünk szempontjából azért van szükség a vita felidézésére, hogy lássuk, Tokaji ugyanabba a hibába esett, mint amit Maróthynak felró. Többször szóltunk már “kirekesztésről”, “csúsztatásról”. Idézzük fel, mire is irányult a Maróthy-ellenes polémia!

Tokaji András Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című kötetének közel harmadát szenteli annak bebizonyítására, hogy – Maróthy álláspontjával ellentétben – a mozgalmi dalok nem képviselnek egy, a polgári műfajoknál magasabb minőséget; a munkásnépzene nem a polgári zenén túli jelenség. Kissé leegyszerűsítve, az egyik kardinális kérdés az, hogy a polgári műfajokkal érintkezve, azokat saját zenei világába beépítve, a munkásság esztétikai, művészeti szempontból képes-e olyan művet létrehozni, ami meghaladja a polgári “eredetit”? Tokaji szerint nem, hiszen az átvételekkor, átdolgozásokkor a dalok mélyebb rétegében nem következett be minőségi változás. Számunkra most a hangsúly az átvételen, a travesztián van, hiszen újabb könyvében Tokaji a “vörös” és a “barna” dalok közötti érintkezést vizsgálja. A szerző szerint “a nemzetiszocializmus sokkal ideologikusabb beállítottságú volt annál, és sokkal élesebben állt szemben a marxizmussal, hogy az ilyen és ehhez hasonló applikációkat a véletlen művének lehetne tulajdonítani” (92. o.), … “a két mozgalom mélyebb, sorsszerű összetartozására és ellentétére utalnak”, akárcsak az olyan stílusjegyek, mint például a “daktilikus lüktetés” (93. o.). A mozgalmi dalok kutatásában az egyik alapvető paradigma e dalok rétegeinek feltárása (mennyiben folklorizálódtak, érintkeztek a zenei magaskultúrával, más “osztályok” zenéivel stb.). Világos tehát, hogy ebben a műfajban az érintkezések, átvételek, travesztiák, plágiumok teljesen “hétköznapi” jelenségek és a kutatók – köztük Tokaji – nem vonják le azt a következtetést, hogy a polgári dalok és a munkásdalok azért hasonlóak, mert a két “osztály” szerkezete, társadalmi háttere hasonló. Átvihetjük ezt a vörös és barna dalokra: az átvétel nem bizonyít semmit, legfeljebb az érintkezést.

Különösen fontos a szerzőnek az a megjegyzése, amit egy francia induló “realizálásával” (a hagyományos kifejezési formák fokozatos lehántása) kapcsolatban az új munkásdalról ír: “egy fikarcnyit sem különbözik a francia forradalom több ezernyire tehető hasonló indulójától. Minket ez nem lephet meg; eddigi felfogásunk szerint is a polgári indulók intonációitól és nem azok ellenében voltak a népszerű munkásindulók népszerűek.” (Mozgalmi dalok…112. o.) A szerzővel ebben tökéletesen egyetérthetünk. Az induló sajátos intonációja az, ami mozgásba hozza a tömeget, ami által sikeres lehet. Függetlenül attól, hogy az induló műfaját milyen politikai berendezkedés használja fel. Ebből a szempontból nincs különbség a vörös és a barna dalok között, de ide sorolhatjuk az 1848-as dalok jelentős részét is, hasonlóan a francia forradalom hagyatékához, anélkül azonban, hogy kijelentenénk, ezekben a mozgalmakban ugyanazon célért küzdöttek volna a résztvevők. Ez azért fontos a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából, mert – mint már említettük – a két rendszer par excellence műfajának Tokaji az indulót teszi meg. Bár felveti, hogy a két rendszer hasonlósága “nem abban a köznapi tényben áll, hogy a kétféle repertoárban azonos művek is vannak” (126. o.), az induló mint tipikus műfaj, szerinte már bizonyító erejű. Pedig Maróthyt kritizálva pont azt állította, hogy “a művészi világkép egyes változásai (és tegyük hozzá: hasonlóságai! – T. P.) a politikai szférán kívül eső okokra is visszavezethetők” (Mozgalmi dalok…116. o.). Sajnos, mint erről később szó lesz, a dolog tovább bonyolódik azzal, hogy kiderül, csak a hatalom megszerzésének pillanatáig uralkodik az induló…

A legfontosabb azonban most következik: Maróthy csúsztatásai. Tokaji szerint csúsztat akkor, amikor a polgári zene “bárgyú” rétegének elemzését kiterjeszti a polgári zene egészére, valamint akkor, amikor a “munkásnépzenét” lényegében a politikai, illetve a közhasznú műfajokra korlátozza. (Mozgalmi dalok…122. o.) Amennyiben a szocialista realista irányzatok fölénye politikai síkon dől el, groteszk értékítéletek születnek (127. o.). Ezzel is egyet tudunk érteni, ám a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából ez ismét a visszájára fordul. Valóban groteszk értékítélet lenne, ha azt mondanánk, hogy Sosztakovics Dal az élmunkásról című műve esztétikailag magasabb értéket képvisel, mint a Leningrádi szimfónia, vagy az I. csellóverseny. Ám éppen ezért nem értjük, hogy ez utóbbiak miért maradtak ki a könyvből. Úgy tűnik, pontosan a politikai szempont, jelen esetben a két rendszer hasonlóságának bizonyítása volt az, ami Tokaji vizsgálódási körét a politikai és közhasználatú műfajokra korlátozta (félreértés ne essék, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a szerzőt vezették volna politikai megfontolások). Ha a zenei magas kultúrát esztétikailag magasabb rendűnek tartjuk a tömeg- és mozgalmi dalnál, miért nem eshet szó erről (vagy miért nem változtatta meg a szerző a könyv címét)? Sosztakovics neve miért csak a Zene helyett káosz-cikk kapcsán kerül elő? Csak ismételni tudjuk, amit eddig is: a propaganda- és politikai-hatalmi funkció szinte egyedül érvényesül a könyvben, bebizonyítandó, hogy a civil szféra gyakorlatilag nem létezett.

Úgy tűnik, az utolsó fejezet hivatott kitölteni a kitűzött és megvalósult célok között tátongó űrt (“A konszolidáció után”). Magyarán szólva, a könyv nagy része a “prediktatorikus” szakaszról szólt volna, a hatalom megszerzéséről. Így azonban sok minden összekeveredik és még kevésbé érthető, hogy a hatalom megszerzésére irányuló tendenciák (feltételezett) hasonlóságából miért következik a diktatúrák hasonlósága (tegyük hozzá: a Szovjetunióban a “hatalom megragadása”, a személyi kultusz kiteljesedése a viszonylag konszolidált NEP-korszak után következik, ellentétben a német helyzettel). Itt van például a “tömegdal” problémája. A vörös és barna dalokról szóló fejezetben az indulóról azt olvashattuk, hogy “a kétfajta szocializmus…ugyanazt az eredetében és végeredményében antidemokratikus szellemű zenei műfajt részesítette előnyben” (126. o.) A hatalom megszerzése utáni szakaszban azonban “a tömegdal már nem volt forradalmi dal; a stabilizáció szellemének megfelelően már nem egy osztályban, hanem a szocialista társadalom egészében gondolkodott, és elveszítette korábbi harcos jellegét”(130. o.), “…az induló himnusszá vált” (131. o.). Ezek szerint az induló, az “antidemokratikus zenei műfaj” mégsem tartozik a harcos diktatúrák sajátosságai közé, csak a hatalom megragadásának eszköze. A tempók lelassulnak, a harci jelleg stilizálttá válik. Ez azonban összekuszálja a könyv eddigi gondolatmenetét. Hiszen eddig pont a militarizmusról, a propagandáról olvashattunk. Amennyiben ez csak a hatalom megszerzésének eszköze volt, még inkább megkérdőjeleződik, hogy kiemelhető-e mint a két rendszer zenei életének legfőbb sajátossága, stílusjegye. Hasonlóan kuszálódnak össze a mozgalmi dalról és a tömegdalról alkotott fogalmaink. Az elejtett megjegyzésekből az vehető ki, hogy a mozgalmi dal gyökerei a spontán megnyilvánulásban keresendők, a tömegdal ellenben felülről van a tömegekre ráerőltetve és nem fejezi ki a tömegek céljait. Mint Tokaji korábbi munkájában, a Mozgalom és hivatalban írta: “velük a tömegek egyetlen céljukat sem tudják elérni, közelebb hozni” (240. o.). A mozgalmi dalokról azonban a következőket írja: “Mozgalmi dalnak nevezzük a (szervezett) munkásosztály olyan dalait, amelyek az osztály társadalmi és politikai helyzetével és harcaival foglalkoznak.” (uo. 8. o.) A mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvben pedig a következőket olvashatjuk: “…egyre nagyobb szerepet kap a szubjektív motiváció. Továbbra is lényeges, hogy ‘honnan jönnek’ a tagjai, de egyre fontosabb, hogy merre tartanak. Végső soron tehát a mozgalmidal-repertoár állandó, ‘rendeltetésszerű’ használata hozzásegíti a csoportokat ahhoz, hogy tagjai ‘sorstársakból’ osztálytudatos ‘elvtársakká’ váljanak” (Mozgalmi dalok…14. o.) Ezekből az idézetekből az tűnik ki, hogy a szerző a mozgalmi daloknak pozitív, míg a tömegdaloknak kifejezetten negatív funkciót tulajdonít. A tömegdal szimplán politikai jelenség. “A valódi (spontán megvalósult) tömegdalok funkciói azonosak a forradalmi dalok funkcióival, a konszolidáció után, központi kezdeményezésre létrehozott dalok azonban – az őket kitermelő struktúrában – a torz, dogmatikus-szektás struktúra kiszolgálói, fetisizálói és fenntartói voltak.” (Mozgalom és hivatal, 241. o.) Jelen kötetben az indulók, a mozgalmi dalok azonban antidemokratikus formát öltenek. Az előbbi idézetekben megfigyelhető spontán jellegről, “szubjektív motivációról” már nem esik szó, csupán arról, hogy a tömegeket ezekkel a dalokkal manipulálták, kívülről motiválták. A mozgalmi dalok eredeti jelentése tehát eltűnik és a tömegdal definíciójába emelődik be. Persze a valószínűbb az, hogy a szerző az összes, ebben a könyvben szereplő zeneművet a “tömegdal” kategóriájába sorolja. Ez azonban még inkább alátámasztja eddigi kritikánkat arról, hogy Tokaji erősen szelektíven bánik a “totalitárius államok” zenei életével. Hiszen a hatalmi-manipulatív-propagandisztikus típus mellett van egy sokkal természetesebb, belső motiváción alapuló típus is ebben a műfajban, ebből a könyvből azonban ez eltűnik. Ez a torzítás tovább erősíti azt az amúgy is hamis képet, hogy az “alulról jövő” kezdeményezések teljes egészében el voltak vágva, az állam, úgy, ahogy van, rátenyerelt a társadalomra. Tovább bonyolítja a dolgot az utolsó fejezet, mely szerint a könyv nagy része a “motorok leállása” előtti szakaszról szól – így végképp nem tudni, a propagandafunkciót mennyire tartsuk jellemzőnek és egyedülállónak.

Dolgozatunkat a Mozgalom és hivatal című mű befejező gondolataival zárjuk. Ezen a helyen Tokaji a zeneszerzők és a tömegdal viszonyáról ír: “ők ugyanis soha sem tudtak véglegesen lemondani az esztétikai szempontról. Ezért szinte állandóan viaskodtak egyrészt a praktikus szempontokkal, másrészt a giccsel, harmadrészt a sematizmus-okozta esztétikai torzulásokkal. Így jött létre azután az a helyzet, hogy tömegdalaink sokkal kevésbé lettek népszerűek, mint amennyire népszerűek lehettek volna, és ezért kerülhettek előtérbe az esztétikai szempontok. Holott egyáltalán nem arról volt szó, mintha zeneszerzőink a prakticista vonalvezetés adta lehetőségeket teljesen kimerítették volna. Hanem sokkal inkább arról, hogy őszinte ellenállásukba ütközött és az így bekövetkezett kudarc jó hivatkozási alapnak bizonyult – éppen praktikus szempontból! – a dogmatikus gyakorlat lassú felszámolására.” (240. o.) A hosszabb idézetet annak bemutatására szántuk, ami a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvből kimaradt. Ezen a ponton szólnunk kell végül a “művészi szabadságról”, hiszen végső soron a kérdés az, hogy ezt a szabadságot hogyan értelmezzük. Volt már szó arról, hogy a művész mennyire nincsen elvágva a külvilágtól, saját társadalmától, a kortól, amiben él. Szabadsága ebből a szempontból nincs, “zenei víziói” nem tisztán adottak. Szabadságában áll továbbá jó esetben eldönteni, mit választ műve témájául. Ebben a “totalitárius” rendszerek esetében, de más, régebbi korok esetében is erős korlátozásnak volt a művész kitéve. A zeneszerzők azonban, ezt Tokaji is így látja, csak részben voltak rákényszerítve olyan témák, műfajok használatára, amik ellenkeztek saját esztétikai ítéleteikkel. Ebben az esetben természetesen a politikumot súlyos felelősség terheli. Maradt azonban a másik, jelentősebb rész, amit a hatalom szabadon hagyott. Ez a döntő pont. Tokaji koncepciója ugyanis csak abban az esetben állhat fenn, ha ezt a szférát tagadjuk. Ezt azonban ő sem teszi, sőt, az idézetből az derül ki, ez a terep a fontosabb, a minőségi alkotások itt születtek. A szabadság további korlátozása lehet a gondolat- és véleménynyilvánítás korlátozása. Mint fentebb írtuk, ebben “teljes sikert” egyetlen diktatórikus berendezkedés sem tudott elérni. A kutatás feladata pontosan azt megvizsgálni, hogy a szabadság korlátozását a zeneszerzők hogyan élték meg, mennyiben érezték kényszerítőnek a maguk számára a korlátokat, ki tudtak-e alóluk bújni stb. Miért ítélte el Sosztakovics Prokofjevet és Sztravinszkijt? Mert ők elhagyták a hazájukat. Mi tarthatta otthon Sosztakovicsot, annak ellenére, hogy a rendszerhez ő is kritikusan viszonyult? Meddig ért hát el a “hatalom keze”? További feladat volna a magas kultúra tényleges eredményeinek és jellegzetességeinek a számbavétele. Nemcsak a hasonlóságoké, hanem az egyedi jellegzetességeké, hiszen így tudunk pontosabb, körülhatároltabb képet alkotni az egyes területekről. Mik a szovjet zene specifikumai, milyen helyet foglal el a század kultúrájában? Hogyan viszonyultak a rendszerhez az olyan nagy nevű művészek, mint Szvjatoszlav Richter, Herbert von Karajan, Anton Webern vagy David Ojsztrah? Hogyan viszonyultak az egyes szerzők a “tömegdal-szerzéshez”, kik álltak be a sorba és kik nem (és miért)? Csak néhány olyan kérdést gyűjtöttem itt össze, amiről szívesen olvastam volna.

Amennyiben a zeneszerzők szándékai, esztétikai törekvései és a tömegdalok között akkora szakadék állt fenn, mint amekkora a fentebbi idézetből kiderül, jogosan marasztalhatjuk el Tokajit, amiért a másik oldalt nemcsak, hogy nem vizsgálta, de teljesen kifelejtette a könyvből. Pedig a zenei élet elsősorban azokon múlik, akik létrehozzák – a zeneszerzőkön. Ha ezek a zeneszerzők zenei szempontból ennyire periferiálisnak tartották a tömegdalok zenéjét, akkor a “zene” sem a tömegdalokban keresendő. Ezzel egyébként Tokaji is egyetértene, hiszen még a mozgalmi dalról is azt írta, hogy “a proletariátus harci fegyvere, nem műalkotás”. A műalkotások vizsgálata azonban nem témája ennek a kötetnek.

Bibliográfiai adatok

Tokaji András: Mozgalom és hivatal. A tömegdal Magyarországon 1945–1956. Bp., Zeneműkiadó, 1983.

Tokaji András: Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944. Zeneszociológiai vitairat. Bp., Művelődéskutató Intézet, 1986.

Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp., Balassi Kiadó, 2000.

Maróthy János: Zene és polgár, zene és proletár. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966.

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledésének. Több évnyi hûvös viszony és az éles viták után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni.

A New York-i és washingtoni támadások új lendületet adtak az Egyesült Államok és Oroszország közeledéséhez. Több évnyi hűvös viszony és az éles megfogalmazások után az orosz kormány látványosan igyekszik katonai és politikai szövetségessé válni. Más kérdés, hogy a Kreml, mereven ragaszkodva a szabadpiaci elvekhez, barátságát a lehető legdrágábban kínálja. Különös, hogy éppen azt akarja a Nyugattól megszerezni, amit a Nyugat mindig is remélt Oroszországtól. Moszkva a Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) való csatlakozásról és a NATO-kapcsolatok megerősítéséről beszél, még a belépés lehetőségét is latolgatva. Magyarán Oroszország célja a teljeskörű integráció azokba a nyugati intézményekbe, amelyekben neki már nem lesz nagy súlya. Oroszország ezáltal gyakorlatilag Észtországgal és Lengyelországgal helyezi magát egy szintre, amelyek az utóbbi tíz év során stratégiailag semmi másra nem törekedtek a külpolitikában, mint hogy a Nyugatba beolvadjanak.

A Kreml és a Nyugat persze eltérően gondolkozik az integrációról. Ám jelen esetben az ördög egyáltalán nem a részletekben lakozik. Az orosz elit célja nagyjából ugyanaz, mint a nyugati elité. Hogy ezek a célok mennyire egyeznek a széles társadalom érdekeivel, az más kérdés. A NATO-ügy nagyon egyszerű. A teljes tagság már csak amiatt sem valószínű, mert óriási költségekkel jár. Vagy minden katonai műszaki szabványt felül kellene vizsgálni, a hadsereget leszerelni és újjászervezni, vagy a NATO-t kellene újjászervezni, ami nemigen fog megtörténni. Így hát legjobb esetben valamiféle társult tagság jöhet szóba. Ez azt jelentené, hogy Oroszország részesévé válna a szövetség politikájának, de teljes értékű döntéshozói jogkör nélkül. Cserébe az orosz fegyvergyártók azt remélik, hogy bejuthatnak bizonyos piacokra, például újra felfegyverezhetik egykori szövetségeseinket a Varsói Szerződésből, ezúttal a NATO kebelén belül.

Másfelől a WTO-tagság mostanában első számú törekvése az oroszországi oligarcháknak. Az 1990-es évek elején az újonnan alakuló vállalkozói réteg tartott a nyugati nagybefektetők oroszországi jelenlététől. Nagyobb forrásokkal és több tapasztalattal rendelkeztek, öt perc alatt felvásárolhatták volna az ország összes minőségi tartalékát. Most, hogy a vagyonfelosztás alapjában lezajlott, az oligarchák helyzete megerősödött. A hároméves gazdasági növekedés és a magas olajárak következtében elegendő tőkét halmoztak fel ahhoz, hogy az ország határain kívülre terjeszkedjenek. Ennek érdekében számos olyan korlátozást akarnak megszüntetni, amelyek a hazai piacot védik.

Oroszország WTO-tagsága egyértelműen az oroszországi multiknak fog kedvezni, és hátrányosan fogja érinteni a kis- és középvállalkozásokat. Eddig ez volt a tapasztalat mindenütt, Afrika és Latin-Amerika országaitól kezdve Dél-Koreáig.

Az Oroszország nemzetközi szervezetekbe való bejutásának gondolata jól illeszkedik a German Gref-féle gazdasági program neoliberális reformjainak új hullámába. A kormány, amely egy éve jelentette be, hogy ezt az irányvonalat követi, még mindig nem volt hajlandó életbe léptetni azt, talán attól való félelmében, hogy ezáltal destabilizálná a társadalmi helyzetet. Az áldozat nem lenne értelmetlen, ha “a nyugati gazdasági szervezetekbe való belépést” azzal az ígérettel szolgálja, hogy végül a mi életszínvonalunk sem lesz alacsonyabb, mint Németországé vagy a franciáké.

A WTO-tagság egyik baja, hogy csak néhányan lesznek a győztesei, míg mások – várhatóan a többség – a vesztesei. Minden döntésnek ára van. Nagyobb baj azonban, hogy a társadalom egy nagy csoportja, sőt a vállalkozói réteg tekintélyes hányada fog kimaradni a döntési folyamatokon túl még a fontos ügyek megvitatásából is. Az orosz polgárok többségének jóformán fogalma sem volt a Nemzetközi Valutaalapról (IMF), amíg nem az írta elő azokat a szabályokat, amelyek szerint jelenleg élünk. Ugyanígy most sem igazán értik, mi fán terem a WTO, és mik a belépés velejárói.

A szovjet rendszer legalább elvben engedélyezte a döntések felülbírálatát. A demokratikus Nyugat teremtette nemzetközi intézményhálózat a megváltoztathatatlanságon alapul. Már meghozott döntéseket felülvizsgálni vagy visszavonni szinte lehetetlen. A WTO-tagság olyan halálos ítélet, amely ellen az elítéltnek nincs joga fellebbezni. Csak az a különbség, hogy ezt az ítéletet mi szabjuk ki önként önmagunkra.

(Fordította: Battyán Katalin)