Elhunyt Tőkei Ferenc az Eszmélet elnöke.

Tőkei Ferencet a folyóiratot megalapító szerkesztői kollektíva kérte fel az elnöki tisztségre 1989-ben. Ez a csapat ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas-hetvenes években járt egyetemre, és amely számára Tőkei Ferenc frissen megjelent történelemfilozófiai mûvei a szellemi gyúanyagot képezték a 68-as forrongás közegében. Megmutatták, hogy a marxi elmélet az államszocialista viszonyok között sem veszíti el kritikai élét.

Tőkei elméleti munkásságának klasszikus területei – ez már ma is látható – a szocializmus radikálisan újragondolt perspektíváihoz kapcsolódtak. Tőkei Ferenc az olyan fogalmakat, mint közösség, állam, társadalom, (világ)forradalom, pénz-tőke, tulajdon, osztály stb. történetfilozófiai mélységben tárgyalta, kivonta azokat a hivatalos legitimációs ideológia ("marxizmus-leninizmus") elhervasztó szómágiáinak özönéből, új és eredeti tartalommal töltötte meg a tárgyalt kategóriákat.

A szerkesztőségi elnöki funkció konkrét tartalma fokozatosan alakult ki, menet közben változott is. Olvasóink, barátaink gyakran megkérdezték, vajon Tőkei elnöksége szimbolikus jelentőségű-e. Mit csinál ő az Eszmélet elnökeként? Nos, ez messze nem szimbolikus elnökség volt, bár jelentősége nem a különféle találkozókon való részvétel vagy írásai közlésének gyakoriságával mérhető. A kezdeti időszakban több-kevesebb rendszerességgel látogatta a szerkesztőségi gyűléseket, ez azonban a későbbiekben teljesen elmaradt. Eleinte az Eszmélet Baráti Kör rendezvényein is fel-feltűnt, de aztán jelezte: oda nem jön többet. Zavarta az aktuálpolitizálás, zavarta, hogy egyesek nem tudnak különbséget tenni a felszínes politizálás és a társadalomtudomány között, de igazából ez a zavar nem személyekhez kapcsolódott: az zavarta, hogy eltűnt Magyarországról – még a baloldal berkeiből is – az érdemi társadalomelméleti vita.

Magyarországon a hatvanas és a nyolcvanas évek között virágkorát élte a formációelmélet, a különböző rendű és rangú mechanizmusviták. Kibontakozóban volt a politikatudomány és fellendülőben a szociológia. A mai társadalomtudományi nívóról visszatekintve kiváló színvonalú értekezéseket produkáltak olyan kutatók és tudóspalánták, akik azóta elvesztek a politika, az államigazgatás, vagy akár az üzleti világ forgatagában. Ezekben a tanulmányokban és vitákban Tőkei Ferenc művei megkerülhetetlenek voltak, diszciplinától függetlenül. Félreértés ne essék: nem valamiféle adminisztratív kényszer miatt volt ez így, hanem azért, mert a társadalmi formák elmélete nemzetközi méretekben is inspirációt, kihívást jelentett a kortárs társadalomtudományok számára, és ezt legjobban Tőkei interpretációjából lehetett megismerni.

Mi, akik a nyolcvanas években jártunk egyetemre, a marxizmus két hazai klasszikusát tartottuk számon: Tőkei Ferenc volt az élő, Lukács György a már nem élő klasszikus. Személyesen egyiküket sem ismerhettük. Az ázsiai termelési mód elmélete – amellyel a politikai gazdaságtan oktatása kezdődött a közgazdaságtudományi egyetemen, vagyis amellyel maga az egyetem kezdődött – ugyanolyan távolságból szólt hozzánk, mint mondjuk Az esztétikum sajátossága.

Az Eszmélet olvasói szerzőként egy sorozat keretében találkozhattak Tőkei Ferenccel. Ez az ő személyre szabott sorozata volt: Üzenetek a XIX. századból. Bevezetővel, megjegyzésekkel, provokatív eszmefuttatásokkal fűszerezett idézetek voltak ezek Marxtól és néha Engelstől, annak demonstrálására, hogy e két klasszikus elemzései mennyire aktuálisak tudnak lenni, milyen magvas igazságokkal tudnak szolgálni a mai világ megértéséhez is.

Az Üzenetek… is tanúsítják: Tőkei azok közé tartozott, akik az 1989-es fordulatban a marxi elemzést látták beigazolódni. Mivel olyan filozófiai kategóriák jártak a fejében, mint a szükségszerűség vagy a termelőerők, nem lepődött meg olyan fejleményeken, amelyek másokat megleptek, és fegyelmezetten tudomásul vett olyan történelmi változásokat, amelyeket mások esetleg jellemhibáknak, összeesküvésnek vagy árulásnak tulajdonítottak. És ami még fontosabb: Tőkei a kilencvenes években sem tekintette úgy a maga marxista világnézetét, mint amellyel valamiféle partikularitást vállalna fel. Számára a tudományos meggyőződés és a politikai konjunktúra két külön dolog volt.

Az Eszmélet szerkesztőségének elnökeként Tőkei Ferenc elutasított minden olyan értékítéletet, amely politikai vitákhoz, azokban elkövetett állásfoglalásokhoz kapcsolódva minősített volna tudós pályatársakat. Háborús uszító magatartása ellenére is nagy filozófusnak tartotta Heller Ágnest, és újabb keletű baloldali elemzései ellenére sem kedvelte Tamás Gáspár Miklóst. Elismerően tudott nyilatkozni Tellér Gyuláról, pedig ő aztán tényleg nemszeretem figurává vált a baloldali értelmiség szemében az utóbbi években. Mindez valószínűleg azért volt így, mert Tőkei köztünk élve is történelmi távlatból szemlélt mindent és mindenkit, ellenszenvei ellenére is tudott nagyvonalú lenni és megbocsátó, ám bizonyos kereteken kívül az elvszerű elzárkózás pozícióját részesítette előnyben. Ugyanakkor megvetéssel nyilatkozott – de csak szűk baráti körben – azokról a marxista értelmiségiekről, akik privilégiumaik átmentése érdekében a rendszerváltás folyamatában feladták rendszerkritikai álláspontjukat. Személyekről tehát könnyű volt vele vitatkozni, de nem ezek voltak az igazán fontos viták, hiszen Tőkei Ferenc tisztában volt azzal a ténnyel, hogy korunk szellemi atmoszférájának szerves és elválaszthatatlan része a denunciálás, a kirekesztés, a megbélyegzés, az intellektualitás és a kultúra iránti megvetés.

Fontos volt számunkra, hogy Tőkei milyen témákat javasolt napirendre tűzni, illetőleg milyen problémák, milyen stílus felé próbált orientálni bennünket. A kilencvenes évek derekán szorgalmazta például azt, hogy foglalkozzunk többet a harmadik út problematikájával, mégpedig filozófiai megközelítésben. Ez is közrejátszott abban, hogy éppen abban a számban (43.) kerítettünk sort egy a harmadik úttal kapcsolatos vitára, amellyel lapunk alapításának tizedik évfordulóját kívántuk megjelölni.

Érdekes módon sohasem lobbyzott azért, hogy az Eszméletben gyakrabban vegyük elő az ő személyes kutatásainak tárgyát, vagyis Kínát. Épp, hogy mi szerettük volna, ha ő maga ír nekünk Kínáról, az ottani reformok formációelméleti jelentőségéről. Úgy tűnt: nem akar kiérleletlen elemzéssel előállni. Ilyenkor látszott igazán, mennyire átérzi saját szerepét, azt, hogy csak felelőssége tudatában nyilatkozhat társadalomelméleti kérdésekről, még olyan időszakban is, amikor erre látszólag kevesen figyeltek volna oda. Az Eszméletben így csak egyszer foglalkoztunk Kínával (a 31. számban), bár mi is tisztában voltunk azzal, hogy inkább a téma égető fontossága miatt tettük ezt, és nem a rendelkezésre álló anyagok kiérleltsége okán.

Elnökünk a kulturális jelleg erősítésében látta a lap jövőjét, ami persze nem műalkotás-elemzést jelentett volna elsősorban, hanem talán inkább a társadalmi totalitást bemutató tanulmányokat. Ennek pontos definíciójáig sohasem jutottunk el, de gyakran hozta fel példának Peter Taylor modernitás-elméleti írását vagy más szempontból Mészáros István filozófiai nagyelméletét. A publicisztikának még a látszatát is el akarta kerülni az Eszméletben, viszont jónak tartotta az esszét mint műfajt.

Tőkei Ferenc halálával az Eszmélet nemcsak elnökét vesztette el, de egyben leghűségesebb olvasóját is. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy Tőkei mindent elolvasott, ami megjelenésre várt lapunkban. Nemcsak mennyiségi kérdés volt ez: Tőkei – ha lehet ilyen kifejezést gyártani – minőségi olvasást végzett. Kiadói-szerkesztői korszaka (hatvanas évek) óta reflexszerûen tudott észrevenni tárgyi tévedéseket, rossz nyelvi megoldásokat, idegen kifejezések helytelen alkalmazását, szabálytalan hivatkozást, félrefordításokat. Az ilyen jellegű hibák kiszűréséhez is igen fontos segítséget nyújtott éveken át. Mi több, néhány hónapja az ő beavatkozása mentett meg bennünket attól, hogy közöljünk egy külföldi lapból átvett interjút, amely – számunkra észrevétlenül – már megjelent egy másik hazai folyóiratban.

Tőkei Ferenc életének hetedik évtizedében is naprakész volt mindig: maximálisan lépést tartott a korral, annak technikai újításaival. Sok fiatalabb kollégánál hamarabb és nagyobb odaadással vetette bele magát a számítógépes szövegszerkesztésbe, majd pedig az internet világába. És amit mi, egy-két idegen nyelvet ismerő pórnép talán fel se bírunk fogni ésszel: neki a számítógépen és az interneten a kínai írásjeleket is kezelnie kellett, aminek megoldása külön erőfeszítéseket kívánt.

A legutóbbi néhány évben az internet adott lehetőséget az elnök és a szerkesztőség közötti kommunikáció tökéletesítésére, a korábbi fennakadások elhárítására. Mert hát fennakadások voltak: egy minden értelemben új lapnál, mint amilyen az Eszmélet, semmi sem megy olyan gördülékenyen, mint az üzleti alapon álló sajtóban. ő is és a szerkesztőség is sok gonddal, gyakori időzavarral küzdött, s amikor ebből feszültség támadt, jó volt látni, hogy Tőkei kész minden konstruktív megoldási javaslatot fontolóra venni. Nyitott volt például arra is, hogy lakásán rendszeresen rendezzünk beszélgetéseket egyetemistákkal, ám ezt a tervet hirtelen felbukkant, végzetes betegsége keresztülhúzta.

Így egymás közt beszélhetünk róla: Tőkei gyengélkedései, kisebb korábbi betegségei a barátok és munkatársak körében visszatérő beszédtémát szolgáltattak mindig. Néha az volt a benyomásunk: mint az iskolások, úgy használja ki az "orvosi igazolást" arra, hogy érdektelen értekezletek, tartalmatlan közszereplések helyett inkább otthon dolgozhasson. Mert dolgozott ő rengeteget: ismét a Kína-tanulmányok kerültek oktató-kutató munkája fókuszába. Elhalmozta magát teendőkkel, rendszeresen utazott.

Tudomásul kell vennünk: ezúttal nem az olvasási penzuma szólította el, és nem a számítógép kísértésének engedett. A könyvhalmazok és folyóiratkupacok magukra maradtak a zsúfolt dolgozószobában. A marxizmusnak ma nincs élő klasszikusa Magyarországon. Tőkei Ferenc üzenetei azonban bizonyosan meghallgatásra találnak majd a XXI. században is.

A világhírű gondolkodó alig ismert írása a szocializmust elemzi, mégpedig olyan irányzatként, amely társadalmi-etikai célra irányul, és ez a cél nem más, mint meghaladni az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát.

Okos dolog-e a szocializmus kérdésében véleményt nyilvánítania annak, aki nem szakember a közgazdaságtan és a társadalmi problémák terén? Számos ok miatt gondolom azt, hogy a válasz: igen.

A kérdést először vizsgáljuk meg a tudományos ismeretek szempontjából! Úgy tűnhet, nincsenek lényegi módszertani különbségek a csillagászat és a közgazdaságtan között: a tudósok mindkét területen általánosan elfogadható törvényeket igyekeznek feltárni, amelyek a jelenségek egy meghatározott csoportjára érvényesek, s ezt annak érdekében teszik, hogy a jelenségek összefüggéseit minél tisztábban megérthessék. A valóságban azonban mégiscsak léteznek módszertani különbségek. A közgazdaság területén általános törvényeket felfedezni azért nehéz, mert a vizsgált gazdasági jelenséget rendszerint sok olyan tényező befolyásolja, amelyeket nehéz önállóan, egymástól függetlenül értékelni. Ráadásul az emberi történelem ún. civilizált korszakának kezdetétől felhalmozódott tapasztalatokat nagy mértékben befolyásolták és korlátozták olyan körülmények, amelyek természetüket tekintve cseppet sem csak és kizárólag gazdaságiak. Például, a jelentős történelmi államok többsége hódításoknak köszönheti létét. A hódító nép törvényileg és gazdaságilag a legyőzöttek fölötti privilegizált osztály lett. Magukhoz ragadták a földtulajdon monopóliumát, a papságot is a saját soraikból nevezték ki. A papság az oktatás kézbentartásával a társadalmi osztályok közötti megosztottságot állandósította, és olyan értékrendet teremtett, amelynek révén hatni tudott – javarészt öntudatlanul – az emberekre a társadalmi viselkedési normák terén.

A történelmi hagyomány, hogy úgy mondjam, a múlthoz tartozik, ám sehol a világon nem léptünk még túl az emberiség fejlődésének azon a szakaszán, amelyet Thorstein Veblen "ragadozó korszaknak" nevez. A megfigyelhető gazdasági tények is erre a periódusra utalnak, és még a folyamatokból levonható törvényszerűségek sem alkalmazhatók más időszakokra. Mivel a szocializmus valódi célja pontosan az, hogy az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát meghaladja, a jelenlegi közgazdaságtudomány csak keveset tud mondani nekünk a jövő szocialista társadalmáról.

Másodsorban, a szocializmus társadalmi-etikai célra irányul. A tudomány azonban nem hozhatja létre a célokat, és még kevésbé képes ezt a gondolatot az emberekbe beleültetni. A tudomány legfeljebb azokat az eszközöket adhatja az emberek kezébe, amelyekkel elérhetnek bizonyos célokat. De ezeket a célokat magukat is fényes etikai elvekkel rendelkező személyiségek gondolják ki, és – ha ezek nem légvárak, hanem életképes és hatékony célok – később sok-sok olyan emberi lény azonosul velük és valósítja meg őket, akik szintén félig öntudatlanul meghatározzák a társadalom lassú fejlődését.

Ezen okok miatt kitartóan őrködnünk kell azon, hogy ne becsüljük túl a tudományt és a tudományos módszereket, amikor az emberiség problémáiról van szó; és nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a szakembereknek van joguk véleményt nyilvánítani a társadalmi szervezetet érintő kérdésekben.

Számtalanszor elmondták már, hogy az emberi társadalom válságos állapotba került, és stabilitása súlyosan megingott. Jellemző erre a helyzetre, hogy az egyes ember közömbösen, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz a kicsi vagy nagy csoporthoz, amelyhez tartozik. Hadd illusztráljam egy személyes példával, mire is gondolok! Nemrég az újabb háború veszélyéről beszélgettem egy intelligens és jóindulatú férfival. Én kifejtettem, hogy egy újabb háború az emberiség létét veszélyeztetné, s megjegyeztem, hogy csak egy nemzetek fölötti szervezet tudna megfelelő védelmet nyújtani a veszéllyel szemben. És ekkor az én látogatóm halkan és szenvtelenül azt mondta: "Miért ellenzi annyira az emberi faj eltűnését?"

Bizonyos vagyok abban, hogy még egy évszázaddal ezelőtt sem tett volna ilyen könnyedén senki hasonló kijelentést. Ilyen mondatot csak az mond, aki hiába próbál egyensúlyt elérni önmagában, és többé-kevésbé elvesztette a siker reményét is. Vajon egyfajta fájdalmas magány és elszigeteltség kifejeződése-e ez, melytől manapság oly sokan szenvednek? Mi lehet az oka? Van-e kiút?

Könnyű ilyen kérdéseket feltenni, de aligha lehet választ találni rájuk a legcsekélyebb bizonyossággal is. Mégis, a tőlem telhető legjobb választ próbálom itt adni, bár teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy érzéseink és céljaink gyakorta ellentmondásosak és homályosak, és nem fejezhetőek ki egyszerű, könnyed formulákkal.

Az ember egyidejűleg magányos lény és a társadalom része. Magányos létezőként megpróbálja megvédelmezni saját létét és a hozzá közel állókét, megpróbálja kielégíteni személyes vágyait, kifejleszteni veleszületett képességeit. Mint társadalmi lény viszont arra vágyik, hogy elnyerje embertársainak elismerését és szeretetét, hogy osztozzék a többiek élvezeteiben, vigasztalja őket bánatukban, hogy javítsa életfeltételeiket. Csak ezeknek a változó, állandóan egymással hadakozó céloknak az együttese adja meg az egyes ember különleges jellemét, és ezek specifikus kombinációja határozza meg, milyen mértékben képes az individuum belső egyensúlyt elérni és egyben hozzájárulni a társadalom jólétéhez. Könnyen meglehet, hogy ennek a két fő hajtóerőnek a viszonylagos erejét nagyjából örökletes tényezők határozzák meg. De a végső formát öltő személyiséget jelentősen alakítja az a környezet, amelyben az egyén felnő, az a társadalmi szerkezet, amelyben gyermekkorát éli meg; alapvetően befolyásolják őt ennek a társadalomnak a hagyományai és az, milyen viselkedéstípusokat részesít előnyben ez a társadalom.

A "társadalom" mint absztrakt elmélet az egyes ember számára egyet jelent a kortársaihoz, illetve az összes megelőző generációhoz való direkt és indirekt kötődéseivel. Az egyén képes egyedül gondolkodni, érezni, küzdeni és dolgozni is, de olyannyira függ a társadalomtól – fizikai, szellemi és érzelmi létében egyaránt -, hogy lehetetlen elemezni vagy megérteni őt a társadalmi kereteken kívül. Hiszen a "társadalom" látja el az embert élelemmel, ruhával, ez biztosítja otthonát, szerszámait, nyelvét, gondolkodási sémáit és gondolatai javarészét is; életét annak a múltban és a jelenben élt és élő sok-sok millió más embernek a munkája és hozzájárulása teszi lehetővé, akik mind a rövidke szó, a "társadalom" fogalma mögött rejtőznek.

A fentiekből következik tehát, hogy az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni – akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozását lehetővé tevő képességünk, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos értelemben az emberiség képes életét a saját kezébe venni, és hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik.

Az ember születésekor örökletes biológiai kondíciókkal rendelkezik, amelyeket állandónak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk – ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi faj jellemzői. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, amely az idő múlásával maga is változik, s amely az egyén és a társadalom közötti viszony lényegi alakítója. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően. Akik az emberiség előrehaladását kívánják elősegíteni, erre a tényre alapozhatnak: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek kipusztítanánk egymást, vagy hogy a kegyetlen, önző sors játékszerei lennénk.

Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint fentebb már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen centralizált termelő apparátust eredményeztek, amelyek nélkülözhetetlenek. Mindörökre elmúlt az az idő – amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik -, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot.

Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően egoista késztetéseit állandóan hangsúlyozza, míg társadalmi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzése foglya lévén, bizonytalannak, magányosnak érzi magát, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az élet bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak áldozza magát.

Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást – nem erőszakkal persze, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök – azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig – törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában.

Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben "munkásoknak" fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelési eszköz – bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelési eszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás új termékeket állít elő, amelyek a tőkés tulajdonát képezik. E folyamat lényegi eleme az a viszony, mit is állít elő a munkás és ezért mennyit kap – a valódi értéken. Amennyiben a munkaszerződés "szabad", a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke.

A magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, ami elősegíti a nagyobb termelési egységek kialakulását a kisebbek rovására. A fejlemények eredménye egy oligarcha magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. Igaz ez azért is, mert a törvénykező testületeket is politikai pártok választják, amelyeket alapvetően a magántőkések finanszíroznak, illetve más módon tartják őket a markukban; a tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. Ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik – közvetlenül vagy közvetetten – a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az individuumnak nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie.

A tőkés magántulajdonon alapuló gazdaság adta körülmények között a helyzetet két alapelv megléte jellemzi: az első, hogy magánkézben vannak a termelési eszközök (a tőke), és a tulajdonosok szeszélyeiknek megfelelően rendelkeznek velük; a második pedig, hogy a munkaszerződés szabad. Persze igaz, ebben az értelemben nincs tiszta tőkés társadalom. Különösen is fontos, hogy a munkások hosszú és kemény politikai harcok eredményeképpen elérték, hogy bizonyos csoportjaik számára megteremtődött a "szabad munkaszerződés" kifinomultabb formája. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a "tiszta" kapitalizmustól.

A termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben "a munkanélküliek hadserege". A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküli és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak profitábilis piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat eredményez. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam.

Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket.

Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelési eszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt – szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehetséges a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségéval ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát?

Átmeneti korszakunkban a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása óriási jelentőséggel bír. Mivel a jelen körülmények között ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják, úgy vélem, ennek a folyóiratnak igen fontos közéleti funkciója van.

(Ez a cikk eredetileg a Monthly Review első számában, 1949 májusában jelent meg. Fordította: Baráth Katalin)

Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elöl alkalmazotti szinten nincs kitérő.

A szex vajon mi?
egy zenész: Pain

A globalizáció vajon mi?
Ne dumát munkát!
egy falfirkáló munkás

"...növekedett a kultúra testén tátongó szakadék
(vagyis a társadalmi hozzáértés lemaradt a technológiai hozzáértéshez képest)" 

G. W. Allport 1954

A globalizáció megöli gyermekeit, a globalizáció felemeli a vele lépést tartókat

Az ellentétpárok csodája, hogy csak együttesen igazak és mondanak valamit a megismerhető világunkról. Néha meg még együttesen sem juttatnak sehova. Ilyenkor van az, hogy a népmesebeli parasztlány menne is meg nem is, sohasem jut el Mátyás királyhoz. Induljunk hát mi is egy mesebeli útra, kiindulva a globalizációhoz kapcsolódó közhelyek két legszélsőségesebb, egymásnak leginkább ellentmondó változatából. Keresve sem találnánk népszerűbb témát a világot mindinkább átszövő, az átlagpolgár számára kevéssé érthető jelenségnél. (Baj csak akkor lesz, ha a cikk végigolvasása sem ad majd megoldási kulcsot a nyájas olvasó kezébe a globalizációs csapdákkal szembeni védekezéshez. Pedig nem fog, tehát baj lesz.) Az alábbiakban a globalizációval kapcsolatos két vélekedést kísérelem meg röviden összevetni, fekete-fehér, igen-nem, tehát dichotom leszek, hogy azután szélsőségektől sem mentesen az alkalmazottak, a munkavállalók helyzetének nagyon jó, vagy nagyon rossz változásait vehessem sorra.

A nagyon pozitív forgatókönyv a következőképpen fogalmaz: a világ összeszűkülésével, a közlekedés, a telekommunikáció felgyorsulásával az információk hozzáférhetőbbekké válnak az egyszerű átlagember számára. Nem lesz hát miért összeesküvés-elméleteket szőnünk, hiszen mindannyian ugyanazon hírforrások és híranyagok birtokában hozzuk majd döntéseinket. A telefónia, majd az információs szupersztráda, a www helyek baktérium gyorsaságú elszaporodása, a 24 órás elérhetőségünket biztosító mobiltelefon és laptop magukkal hozzák a kapitalizmus kialakulásának valódi okát, vagyis a származástól független felfelé irányuló mobilitás lehetőségét. Ezt az új típusú egyenlő esélyességet a felemelkedésre nevezzük Athén-forgatókönyvnek. (Z. Karvalics 1995) Ez tehát a szélsőségesen optimista nézőpont, időutazás a múltba, az 1700-as évek végére, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagybetűs eszméinek korszakába. Feltétlen hit a megszerezhető hír és az azt összerendezni képes tudás, szaktudás győzelmében.

A másik forgatókönyv, a szélsőségekhez illő módon, nagyon fekete képet helyez elénk az új korszakról. Egyenesen Orwell-lel példálódzik, azt fejtegetve, hogy az információ mennyiségének ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése ellehetetleníti az egyéni befogadást. A továbbiakban nincs mód arra, hogy önállóan kereshessük meg a számunkra érdekes és életbevágóan fontos híreket, vagy azokat megtalálva, képesek legyünk az irdatlan mennyiség befogadására, feldolgozására. Tehát szükségessé válnak a nagy központi információ-feldolgozók, csúcsszámítógépek, Nagy Testvérek, akik megszűrik az információkat helyettünk. Számunkra megmaradnak a már kellően megtisztított, érthető formátumba öntött (néhány éve még azt írtam volna cenzúrázott, és most is azt írom az infotainment szocializmusról), jól követhető, érthető hírecskék. E nagyon pesszimista forgatókönyvnek Koestler és Huxley¹ után szabadon az orwelli forgatókönyv nevet adhatjuk. Ebben a képben még messzebbre utazunk történelmünkben, talán még a feudalizmus koránál is előbbre a valamikori abszolút despoták korszakába. (Vagy a jóval közelebbi múltba, a totális diktatúrákhoz.) Ebben a pesszimista világban azután megvalósul a 20 – 80 társadalom, amikor a népesség 20%-a feléli a GDP 80%-át. A maradék, a többség éhezik. A munka értelmét veszti, a turbókapitalizmus tittytainmentté alakul át. Tits, mint cicik és entertainment, mint szórakoztatás, amely két szóból az angol fogalom összeáll. (Martin-Schumann 1998) Idehaza a "cickólesők"² elnevezést javasolnám Grétsy Lászlónak. Ebből tényleg látszik, hogy a polgárbarát társadalomtudósok infotainmentjénél sokkalta többről van szó. A vizuális csecsszopók számára is érthetően, tessék elképzelni, lelki szemekkel látni, amint szellőnyi könnyedséggel fel-le hintáznak a szabadon eresztett cickók nyaranta. Az augusztusi kánikulában nem is lehet mással foglalkoznunk, tökéletesen elegendő a nézelődés a gondolataiban nem mélázó férfiember számára. (Ki beszél ilyenkor már Mexikóról!)³

Tengernyi Romulus és Rémus – avagy ilyen és olyan értelemben

Tehát ez a két szélsőséges jövőkép verseng egymással az információs korszak beköszöntése óta. Mielőtt tovább mennék, s megkísérelve a két forgatókönyvben elhelyezni a dolgozókat, tegyünk egy kis kitérőt. Nézzünk meg egy alapfogalmat, amely elhozta az új korszakot a mindennapok karosszékébe. A mai napok stílusához illően ismét betűszóról van szó. A CMC-ben furcsa mód ezúttal nem újabb autógyári megafúziót jelöl a három betű. (Amúgy megfigyelték már a mesebeli hármas visszaköszönését napjaink betűszavaiban? Körülbelül ugyanannyira jellemzőek, mint a kettes, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas és ennél hosszabban kódolt fogalmak és cégnevek.) A feloldásra a következő magyarázatot adja a fogalom-szerző: Computer Mediated Community (Baym 1995), vagyis számítógépek közvetítette kommunikáció, amelynek következtében szükségtelenné válik a személyes találkozás, a fizikai megjelenés. A gondolatok vásárának többé nem szab határt a távolság és az idő, mindenki írhat és olvashat, amennyit csak bír.

Ennyit az értelmiség internacionalizálódásáról.

De a technológia adta változások ugyanezt megteszik a kétkezi melóssal is, ettől kezdve a kérdés már közügy. Érinti mindkét osztályt, nem csak a társutasoknak jutott ki a világpiac. Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elől alkalmazotti szinten nincs kitérő. Vagyis előbb vagy még előbb ki kell dolgozni a saját válaszunkat a megváltozott termelési feltételekre. A sarkítások mentén tovább haladva erre két lehetőségünk kínálkozik: mintha Athént építenénk újjá, csak kicsit tökéletesebben, vagy mintha űr-odüsszeiává változtatnánk az 1948-as megírásakor futurisztikus 1984-et.

Szebbik arcunk: Athén dolgozóinál járva

Akik a számítástechnika emberi arcra formálhatóságában hisznek, úgy látják, hogy a megfelelő szabályok szerint kialakított globálisan-virtuálisan felgyorsult világ képessé teszi a gazdáit (mindannyiunkat) a jószágok igazságosabb elosztására. Olyan világképeket álmodnak, ahol ember embernek társául szegődik, és az egyenlőbb életesélyek kialakítására segítségül hívja a számítástechnikát meg a vele összenőtt elektronikai iparágakat. (Meggyőződésem, hogy ezt az összenövést már csak néhány évig kell külön is megemlíteni, azt követően evidencia lesz, hogy a számítógép egyben videó, televízió, hűtőgép és miegymás egy tárgyban.) Ebben a történetben a bolygónk körül rohangáló tőkét a számítógépek segítik az emberiség szolgálatába állítani. Athén egyik híve, Szántó Borisz egyenesen Technikai Társadalmi Funkcionális Rendszerként (idézi Z. Karvalics 1995) látja a jövőnket. A ma válságait okozó gazdasági csapdákat a számítógépekkel összekötött, IT tudással felvértezett emberek a világ különböző pontjairól képesek lesznek megszelídíteni. Megéljük azt is, hogy a programozó-matematikusok és egyéb sohasem volt szakmák: webmesterek és rendszeroperátorok (Sysopok) mentik meg az élelmiszerbolti eladókat és a géplakatosokat munkahelyük elveszítésétől⁴.

A biztos kezekben tartott technológiai modernizáció hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a folyamatos gazdasági növekedés eredményeit képesek legyünk a társadalom minden rétegében egyenletesebben elosztani. A jóléti államban létrejött "munkabékék" (l. a németországi Mitbestimmung intézményét, ahol munkás, menedzser és tulajdonos együtt döntött a cégüket érintő fontosabb kérdésekről) mára elveszőben lévő fogalmai újjá éleszthetőekké válnak a jövőben. A közös társadalmi, jóléti felemelkedést megint csak elkíséri a Sozialmarkwirschaft, a társadalmi konszenzuson és szolidaritáson alapuló döntéshozatal. Az informatikára, robottechnológiára alapozott gazdasági növekedés mind több munkahelyet és munkást tesz feleslegessé.

E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt három évtizedben a gépiparban, a bányászatban és szinte a teljes szekunder szektorban. A mezőgazdasági munkásság megfogyatkozása még korábban kezdődött, ma már csak a végeredményként jelentkező statisztikai adatok utalnak a változás kiemelkedő jelentőségére. A mostanában megindult változások már a szolgáltató szektor fogyókúráját vetítik előre, ahová napjainkig folyamatos volt a munkaerő beáramlása. A szolgáltatásról az elemző közgazdászok mostanáig úgy beszéltek, mint aminek négyzetesen emelkedő munkaerőigénye még sokáig munkát ad az első két szektorban munkanélkülivé vált dolgozóknak. Az információtechnológia megdöbbentő sebességű fejlődése azonban átrendezte a fennálló status quót. A negyedik szektorként helyet követelő tudásipar alig két évtized alatt ráállt mai fejlődési pályájára, amelynek csúcsa még nehezen megbecsülhető, de bizonyosnak tűnik, hogy a legmeghatározóbb eleme lesz a gazdaságnak. Ezzel megfosztja a jelenlegi szolgáltató ipart rövid ideig birtokolt vezető szerepétől. A munkavállalók számára ez azt fogja jelenteni, hogy újabb vándorlásra lesznek (vannak) kényszerítve, ezúttal a szolgáltatás után az információiparban kell munkahelyet keresni maguknak.

A gazdaság legfőbb húzóágazatává váló "szolgáltató-informatikai ipar", vagyis a jelenleg létező tercier és a most kialakuló informatikai ipar közös területéből kiépül egy új gazdasági szféra, amely képes lesz a jelenlegi munkanélküliek befogadására. Ráadásul mindezt olyan kedvező feltételekkel teszi majd meg, amelyekről ez idáig csak álmodozhattunk. A számítástechnika és a telekommunikáció összenövése lehetővé teszi az otthoni munkahelyek tömeges kialakítását. Az édesanyák, sőt az édesapák sem lesznek többé elszakítva családjuktól. Lehet bevásárolni, hűtőszekrényt feltölteni az interneten, a "hálón" keresztül. (Az első, interneten tejet és húst önmaga megrendelő, számítógéppel egybekötött frizsidert az elmúlt évben dobták piacra.) Ebben a forgatókönyvben a technológiai fejlődés segít megoldani a kapitalizmus kialakulásával meginduló negatív folyamatot, a tradicionális kisközösségek szétzilálását, a gyermeküket nevelő anyák munkába állítását és ennek eredményeként a gyermekek agyonintézményesített nevelését.

Az otthonról végezhető munka mellett a munkával töltött idő is csökkeni fog, hiszen a gépek sok mindent elvégeznek helyettünk. A munkaidő csökkenésével nőni fog a gyermeknevelésre, a kikapcsolódásra fordítható szabadidő. (Megéljük, hogy a szabadidő javára túl is lépjük majd a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egykori pártállami jelszavát.)

Ugyanakkor a rövidebb munkaidő nem hozza magával a fizetések csökkentését, mert a számítógépek kezelése a dolgozó népesség többségétől megköveteli majd, hogy hagyja el családja egykor volt tradicionális kétkezi foglalkozásait és válasszon a maga számára a szimbolikus tudásiparból építkező szakmát. Az iparos, szalag melletti munkák csökkenése, majd eltűnése átstrukturálja a jelenlegi bérrendszert is. Mivel a munkavégzés módja közel hasonló lesz, az előállított termék pedig egyre kevésbé emlékeztet matériára, és nem lesz kézzel fogható, a munkabérek sem alakíthatóak ki az előállított tárgybeli érték alapján. Optimista forgatókönyvíró szemmel azt várhatjuk, hogy a társadalom egésze eléri a megélhetési bérnek megfelelő jövedelmeket, a jövedelem-olló összezárul, megállítva a társadalom darabokra, fizetési osztályokra hullását.

Ez hát Athén városának és a beszélgetésekre alkalmas meleg kerteknek a forgatókönyve. A jövő szimbolikus tudásra és technostruktúrára alapozott jószág-elosztási elképzelése. Lesz elegendő jó mindenki számára, vegyük csak el azt, amiből megélünk, amire szükségünk van magunk és családunk jólétéhez. Ebben a boldog életben lesz segítségünk az információtechnológia, amely átvezet a globalizálódott világ nehézségein.

Így lesz ez 2_84-ben⁵

A második forgatókönyvben nincsenek rózsaszín oldalak, ennek írói meg vannak győződve arról, hogy a globalizáció tovább tördeli világunkat. A folyamatos tőkekoncentráció, a trösztök újjászerveződése odavezet, hogy minden cégnek ugyanazon jogszabályoknak kell megfelelnie, de a legnagyobbaknak írunk majd kicsit kedvezőbb szabályzókat. Néhány gigantikus konszern fogja uralni a piacot és a termelést. A dolgozókra ínséges napok várnak, hiszen teljesen kiszolgáltatottá válnak a gigantikus, glóbusz szinten uralkodó, monopolpiacot teremtő cégóriásokkal szemben. Kénytelenek lesznek elfogadni a felajánlott minimális fizetéseket, hiszen nem lesznek konkurens vállalatok, ahonnan magasabb jövedelmekkel kellene elcsábítani a szakképzettebb munkatársakat. Egy-egy iparág egy-egy óriás kezében összpontosul, egy akarat, egy jövőkép lesz csak, amelyet a cég igényei és érdekei szabnak meg. A tőke koncentrációja a dolgozó embereknek, a széles tömegeknek elhozza a butaság új korát, silicio sapiensekkel telnek majd meg az utcák, gyárak és a falanszterek. Nem lesz szükség arra, hogy kevéske vezetőn (mai szóval top menedzseren) kívül a termelők tömegei is értsék, esetleg befolyásolják a termelési folyamatokat. Számukra az olcsó bérmunka és a fogyasztás, a fogyasztás és harmadszor is a fogyasztás marad egyedüli osztályrészül. Annak megítélése, hogy a tömegek mit állítsanak elő és fogyasszanak el, a globalizáció és a technicizáció nagy nyertes rétegének feladata lesz. Új elit nő ki a gazdasági és az informatikai csúcsvezetés összefonódásából, s – visszatérve egy korábbi korszak jelöléséhez -, válik új meitokratikus elitté. Birtokába kerül a döntéshozatalhoz szükséges összes információ és a kapcsolati, valamint a technológiai tőke. A többségi társadalom kiszorul abból a szerepéből is, hogy némi információ birtokában legalább alkalmanként voksaival legalizálja a fennálló politikai-gazdasági rendet, ezzel végbemegy a gazdasági élet után a politikai élet gleichscaltolása is.

A folyamat kezdetét a kilencvenes évek elején kezdtük el írni, amikor egyre-másra születtek az adóparadicsomok, az elvándorolt tőke visszacsalogatására a nemzeti, kormányzati, önkormányzati programok a vámmentes iparterületekről, adókedvezményekről, zöldmezős beruházási kedvezményekről. A tőke és a konszernek pedig oda mentek, ahol a(z ön)kormányzat a legalacsonyabbra tette az adófizetési kötelezettségeket. A licit végére a polgárokat szolgáló adóbevételek negatívba fordultak, azaz a cégeket befogadó városok, országok fizettek azért, hogy az adott multi letelepedett, utat épített és munkahelyeket teremtett. Már ma is ott tartunk, hogy az országos kormányzatok sem tárgyalópartnerei a globális multiknak (l. pl. a Volkswagen németországi adóbefizetéseit, amelyek már évek óta negatívba fordultak át, annak ellenére, hogy a cég folyamatosan nyereséges. Martin-Schumann 1998) Tehát sem a civil társadalom, sem a törvényesen megválasztott kormányok nem képesek többé befolyásolni a tőkemozgást. A nemzetközi téren zajló tőkevándorlás kordában tartására csak egy Világállam lenne képes, ilyen azonban nincsen és nem is remélhető, hogy az egymással versenyben álló nemzetállamok képesek lennének kialakítani valamilyen ehhez hasonló szervezetet (l. csak a Népszövetség bukását és az ENSZ kétségbeesett tehetetlenségét). A tőke tehát globális, az államok pedig lokálisak, az aszimmetria, a súlycsoportbeli különbség kiegyenlíthetetlen. A kiépült számítástechnikai telekommunikációs hálózatok a tőke oldalára álltak, elősegítik a tőkejövedelmek elektronikus mozgását, azt, hogy perceken belül a világ bármely pontján megjelenhessenek.

A technikai fejlődéssel a profit megtermelése is mind kevésbé múlik az alkalmazottakon, avagy bármiféle emberi manuális tevékenységen: a robotkar nem kérdez, csak szerel. Az új korszakban nemcsak a megtermelt tőkejövedelmek mozgása változik meg alapvetően, de az előállításukhoz szükséges munka is értékváltozáson megy keresztül. A tőzsdei árfolyam-nyereség és a megtermelt extraprofit nem függ többé a kétkezi munkától.

A fizikai munkával előállítható termékmennyiség és a szellemi munka által előállított szimbolikus javak értékbeli szétválása a prekapitalizmus korában indult meg. A globalizáció korszakában azonban már a szellemi munka kerül termelékenységben olyan távolra a tőzsdeügynöki munkától, mint hajdan a szántó paraszti munka a hercegi kincstárostól.

A Cégnek szüksége lesz kevéske agyra (menedzserekre), akik figyelemmel kísérik, előre igyekeznek kiszámítani a legkisebb tőzsdei, nyersanyag lelőhelybeli, technológiai változásokat; őket tisztességesen, a fényűző élethez megfelelő módon megfizeti, hiszen léte függ döntéseiktől, felkészültségüktől. A többieknek megmarad az a dicstelen szerep, hogy kiszolgálják a gépsorokat, ahogyan ezt már ma is megteszik Ázsia számos országában. (Elég csak Kína hirtelen megugró GDP gyarapodásának hátterét firtatnunk, vagy Tajvan látványos sikerein elméláznunk.) A gépeket ellátó munkások szakértelme a minimumra fog csökkeni, eltűnik a szakmunkásréteg, a munkáért kapott bérnek pedig semmi köze nem lesz a megélhetési jövedelemhez. Sőt, mivel milliók (milliárdok?) szorulnak a gyárkapun, a termelési folyamaton kívülre, maga a munkavégzés, a jövedelem megkeresése is kikerül a tömeg mindennapos gyakorlatából. A népesség többségére egyszerűen nem lesz szükség, ennek következtében – jövedelem híján – fogyasztani sem lesz képes. A néhány fennmaradó cégnek semmi szüksége nem lesz rájuk, a kormányok pedig szegények lesznek a segélyezésükre. Kialakulnak tehát a nincstelen és felesleges, tengődő tömegek, haszontalan és céltalan élettörténetekkel töltve meg a világot.

A munkában maradók számára állandó versenyt és a munkahely elveszítésének félelmét jelenti a mindenki számára beköthető számítógépes-telekommunikációs hálózat (amelyet egykor internetnek hívtak). A helyi közösségek, brigádok és munkakollektívák, bármennyire is szervezettek lesznek, nem tudnak tárgyalóféllé válni munkaadóikkal szemben. A szakszervezetek, üzemi tanácsok legkisebb megmozdulása azonnal megtorolható lesz, akár a teljes termelés elmozgatásával a világ más pontjára. (L. a Caterpiller szakszervezeteinek vereségét a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban. Amikor a szakszervezet sztrájkot hirdetett, a menedzsment pedig áttelepítette az érintett gyártókapacitást egy másik kontinensre. A több évig elhúzódó küzdelem a szakszervezetek teljes megsemmisülésével és elbocsátásokkal végződött. Berger 1992) A továbbiakban a menedzsment az információs technológiára alapozva bármikor megtehet majd hasonló lépéseket, az on-line multimédia tehát állásgyilkosként fog szerepelni a dolgozó számára. Mivel az informatikai hálózat segítségével a megfelelő munkás akkor és ott vehető elő a kalapból, ahol és amikor szükség van rá, feleslegessé válik az állandó, határozatlan idejű foglalkoztatás. A just-in-time dolgozók korszaka jön el, alig száz évvel azután, hogy Henry Ford a futószalag mellett megszervezte az alkatrészek elhelyezését. Amit a japán autóipar tovább tökéletesített a just-in-time alkatrész-mennyiségi ellátással. Ott tartunk, hogy a munkás is megfelelő koncentrációban, szakértelemben és időben adagolhatóvá válik a termelési folyamatban.

A dolgozók szemszögéből a megélhetési jövedelmek elveszítése mellett még egy jelentős veszélye van a kialakuló helyzetnek, a történeti szolidaritás szétrombolódása. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább megfigyelhető jelenség (újabb divatos betűszóval élve, talán megbocsátja a kedves olvasó, de már nem állhatom meg) a NIMBY, a Not In My Back Yard, vagyis bárhol tehetsz bármit, bárkivel történhet bármi, csak az én hátsó kertem és fertályom maradjon tiszta. Tehát a megmaradt dolgozó osztály tagjai is erőteljesen megosztottak és kijátszhatóak lesznek egymással szemben. Nem marad más, csak a puszta életben maradásért vívott harc és a globálisra hízott cégek kiszolgálása.

Befejezésképpen

Ez tehát a két szélsőséges forgatókönyv, amelyek mentén a globalizáció és az információtechnológia által átszabott világunk az elkövetkező néhány évben, talán még évtizedben változni fog. Mindez jó-e vagy rossz? Történeti szemlélettel nincsen értelme ezen töprengenünk, a tények, ha futurológiát építünk is belőlük, egyszerűen csak vannak.

Az azonban már elgondolkodtató kérdés, hogy melyik forgatókönyv szerint szeretnénk rendezni? Mert a jövő befolyásolható, leginkább a múltból az.

Irodalom

Baym, Nancy K.: The emergency of community in computer-mediated communication in Cybersociety, London – New Delhi – Thousand Oaks: Sage 1995

Berger, Peter L.: A kapitalista forradalom Budapest, Gondolat 1992

Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei História 2000/2

Martin, Hans-Peter és Schumann, Harald: A globalizáció csapdája Budapest, Perfekt 1998

Z. Karvalics László: Információs társadalom Budapest, BME 1995

Jegyzetek

¹ Ez a hivatkozás természetesen teljesen helytelen, valójába Orwell 1984 c. regényéről van szó, amelyet George Orwell írt.

² A Magyar Hírlap 2000. május 7-ei számában a 7. oldal vezércikkírója keményebben fordított. ő a csopatásos szopatás magyar jelentésébe feledkezett bele. Te kedves olvasó ne ragadj le két szinonimánál, folytasd bátran a megkezdett sort!

³ Az asszociáció befejezését mindenkinek saját forgatókönyv írói vénájára bízom annak alapján, hogy a futball vagy a Világbank és a közgazdaságtan hozza inkább lázba.

⁴ Bizonyára kiderül, hogy Jedi lovagok is léteznek, és erre már csak néhány évet kell várnunk. (Úgy hiszem, 2002 és 2004 lesznek a nevezetes dátumok.)

⁵ Ide írják be a tetszőleges évszázadot egy és kilenc között.

Ausztriában Jörg Haider vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt. A nemzetközi reagálások jellege vegyesnek mondható. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Ausztriában Jörg Haider határozott, biztos kezű vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt, és ez a fejlemény kínos fogadtatásra talált Európa legtöbb országában, sőt az Egyesült Államokban is. A reagálások sora, a visszhang mégis vegyes. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Fasizmus és antifasizmus

A Karintiával közös határú Friuli-Venezia Giulia régióban és más észak-olasz területeken formálisan rokonszenveznek az osztrák fordulat megszemélyesítőjével. Ennek legfőbb oka az, hogy a karintiai helyi politikában Haider már évekkel ezelőtt szívósan radikális, racionalista érdekvédő magatartást tanúsított, amit divatos, liberális, piac-kapitalista felfogással párosított. Óvakodott attól, hogy idegengyűlöletét kiterjessze az adó- és vámkedvezményekkel odacsalogatott olasz vállalkozókra. E koordináták köré helyezett nyilatkozataival megszerezte magának a populizmus címkéjét, annak olcsóságával, de atmoszférateremtő, kommunikatív vagányságával a politika Rambójának képzetét keltve¹.

Az olasz politikai újságírás a Haider-szindróma jelentkezése után a karintiai pártvezetőre és pártjára ragasztotta a liberál-nacionalista minősítő jelzőt, amely a maga kificamított közvetítõ közvetettségével összeköti őket a szélsőjobboldali fasisztoid jelenségekkel és tendenciákkal, ám a fasiszta Németországot magasztaló megnyilatkozásaival maga Haider is jócskán tett arról, hogy a zsurnalisztika rátapintson az elvi-ideológiai és politikai összefüggésekre, bizonyos analógiákra. Mellesleg a történelmileg szétvert, de lefutottnak ma sem tekinthető fasizmus (anno 1922 és 1933) mesteri módon használta föl céljaihoz. Az első világháborús vereséget követő német revansvágyat, valamint Olaszországban a győzelem után következő “megcsonkított” békét, a kiábrándított nagyhatalmi allűrökből eredő, felszított tömegelégedetlenséget, a mindkét országban erre a pszihózisra hangolt nacionalizmust és populizmust.

További olyan izmusok vagy azok önkényesen összevegyített elemei sem hiányoztak a készletből, mint a rasszizmus illetve éppenséggel a szocializmus. A fasiszták ezzel az eszköztárral hódították meg a befolyásolható tömegek tudati és érzelemvilágát, kolosszális megtévesztő és beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gerjesztve. Ennek részeként festékmáz gyanánt hagyták a demokratikus frazeológiát; a demokrácia intézményrendszerének, sőt még a jogállamiságnak a fügefalevelét is meglibbentette egy-egy fuvallat, viszont a hatékonyság hiányában elmarasztalt liberalizmus kiszorult a színtérről. Helyébe lépett a célratörő eredményesség, más szóval a “sikerorientáltság” ideológiája, az anarcho-szindikalizmustól (Sorel) kölcsönvett aktivizmus. A siker a háborús kudarcok és krízisek után rendkívül fontossá, a tudat és érzelemvilág épülését szolgáló tényezővé vált. Sikerre volt szükség a gazdaságban, a bel- és külpolitikában. Elgondolható, hogy micsoda óriási sikertudat-forrást jelenthetett Németországban a revans lebegtetése, vagy az olaszoknál a gyarmatbirodalom stabil megalapozásának illúziója, és hogy mindennek kiegészítéseként rámutattak a zsidó “idegenségre” mint a kudarcok és sikertelenségek okozójára.

Az összehasonlító és aggodalmaskodó elemzések tehát nem indokolatlanok, ha a fentiekhez még hozzávesszük azt, hogy az 1922-es és 1933-as, valamint az 1999/2000-es választási mechanizmusok és a trendjeikből rajzolt koalíciós esélyek, majd a megvalósuló konstrukciók mentén szintén adódnak párhuzamok. Ebből a szempontból is indokolt annak a vizsgálata, hogy a pluralista parlamentáris polgári demokrácia liberális viszonyai között az e viszonyokat veszélyeztető monumentumok hogyan keletkeznek ma, illetve mi lehet az ellenszerük.

Ezzel összefüggésben a történelmi emlékezet és emlékeztetés különösen hasznos lehet az olasz példa alapján, mert Itália a fasizmus (egyik) szülőföldjének, ugyanakkor a fasizmus ellenzéke és a jobboldaliság elleni küzdelmek kísérleti terepének tekinthető. Az I. világháború utáni és az 1999/2000 fordulójára kialakult viszonyok laboratóriumi körülményeket produkáltak mindenekelőtt a liberalizmus felborulása és szétesése, s az ennek nyomán előálló hihetetlen zűrzavar vonatkozásában, amitől nem függetleníthetőek az ausztriai állapotok sem. A zűrzavar az II. világháború után maga alá temette a polgári demokrácia intézményrendszerét, és ma is sokan attól tartanak – liberális, demokratikus oldalról ezért intenek vigyázó éberségre Ausztria apropóján –, hogy a polgári demokráciára veszély leselkedik. Tudvalevő, mi lett az akkori zűrzavar vége.

Úgy tűnik, napjainkban a zűrzavar kordában tartott, ellenőrzés alatt álló folyamat. A fejlett gazdasággal rendelkező, erős, és nagyhatalmi pozíciójú országokat a kicsiny Ausztria politikai fejleményei nem befolyásolhatják meghatározó módon, ennek ellenére a hatalmának teljében lévő Egyesült Államok és az integráció útján haladó Európai Unió a bécsi hírekre riadót fújt. Izrael az éles konfrontációt választotta, és máshonnan is kemény diplomáciai lépéseket eszközöltek, amelyeket Bécsnek figyelembe kellett vennie.

A demokratikus felsorakozás – mint jeleztük – mégsem egyértelmű és ez nemcsak a reagálások ellentmondásaiban ütközik elő, hanem abban is megmutatkozik, hogy a baloldali reakciók szintén vegyesek, és a baloldal maga is megosztott. A baloldal sorompóba állítása és segítségül hívása a jobboldal elleni fellépésben nélkülözi a munkásmozgalom egészének antifasiszta hagyományát, ehelyett a szélsőjobb és szélsőbal párhuzamos emlegetése csak növeli a zűrzavart (meggyőződésünk szerint gyengíti a jobboldal elleni küzdelmet). Az 1922-es és 1933-as helyzet az 1999/2000-essel ennyiben úgyszintén egybevethető.

Ismeretes, hogy 1922-ben és 1933-ban a kialakult zűrzavaros állapotok azzal váltak teljessé, hogy a munkásmozgalom baloldali erőire óriási nyomás nehezedett, végül vereséget mért rájuk a jobboldal, pontosabban a jobboldal nevében a fasizmus. A zűrzavaros válsághelyzet fasiszta megoldásának éppen ez lett az egyik legfontosabb kísérő mozzanata. A krízisek fasiszta típusú megoldása azonban csak átmeneti és tragédiába torkolló lehetett, mialatt a munkásmozgalom – mindenekelőtt annak a kommunista komponense – magához tért, és élenjáróan harcolt a fasizmus ellen. Horribile dictu ebben az esetben a sztálini Szovjetunióról, valamint a több milliós nemzetközi kommunista mozgalomról van szó, amely elszánt, példamutató, bátor harccal, véráldozatot sem kímélve, hősiesen szállt szembe a fasizmussal. A Francia Kommunista Pártot például a “kivégzettek” pártjának keresztelték el 1945 után, mert számtalan tagja fizetett az életével a német fasisztákkal szembeni fegyveres ellenállásban. Az Olasz KP érdemei sem kisebbek ennél.

Idetartozóan szót érdemel, hogy az egész kommunista mozgalom – de vegyük csak a tetemre hívott nyugat-európai kommunista pártokat – sem hibáztatható a szovjet vagy más kelet- és közép-európai egykor hatalmi státusú kommunista pártok vétségeiért. Ezek a pártok hatalomra kerülés híján, a demokratikus környezet ellenőrzése mellett nem követhették el a sztálini bűnöket, sőt e bűnök ismertté válásakor kritikával éltek a személyi kultusz, a személyi és párt-terror, a politikai elmélet dogmatizmusának elfajulásaival és következményeivel szemben. Bizonyos idő elteltével erejüktől telhetően küzdöttek is kritikájuk érvényesítéséért, elhatárolódtak a torzulásoktól, irányvonalukba integrálták a politikai demokrácia követelményrendszerét, már a fasizmus elleni harc stratégiájára vetítve, nem beszélve a későbbi távlatokról.

Mindenképpen különbségek vannak a kommunizmus eredeti eszmerendszere és társadalomfelfogása, valamint a ráépült mozgalom történeti íve és annak különféle variánsai között. A különbségtétel a munkásmozgalom alkotóelemei és fejlődésük problematikus oldalai között a Haider-jelenség fényénél aktuálisabb, mint az vélhető, ugyanis a Haider-jelenség megítélésében, a jobboldali, szélsőjobboldali tendenciák felerősödésében, aligha tagadható, hogy a munkásmozgalom XX. századvégi meggyengülése, elsősorban a kommunista mozgalom partvonalra szorítása szerepet játszik. Csak azért nem használom a kommunista mozgalom veresége kifejezést, mert II. János Pál szerint az 1989/90-es fordulatnak nincsenek győztesei és vesztesei, azonban a munkásmozgalom és annak kommunista összetevői részéről a mai zsivajban csak elhaló gyenge hangok hallatszanak, míg a szélsőjobb felől igen erőteljes az üvöltő artikuláció.

A szélsőjobb artikulációját jellemzi elsősorban – amitől a jobboldal egésze legfeljebb hangszerelési árnyalatokban különbözik –, hogy a kommunizmust és a fasizmust egy kalap alá veszi, hovatovább helyenként a fasizmus szörnyűségeit a kommunizmus borzalmaival magyarázza, mintegy igazolva ezzel történelmi küldetését és kvázi felmentve felelőssége alól. Hitlernek úgymond meg kellett előznie Sztálint, aki elindította volna a harcot – a feltételezések szerint – Európa és a demokrácia értékei ellen². Ebben a tézisben formálódik meg a Szovjetunió, a kommunista mozgalom összeomlása utáni bizonytalan dadogás, amely nem tud mit kezdeni a ténnyel: a kommunista-bolsevista rendszer részt vett a fasizmus leküzdésében.

Évtizeddel a rendszerváltás után talán szóba lehetne hozni, hogy a kommunista hagyomány értékelése – hasonlóan a többi történelmi-politikai mozgaloméhoz – igényli a tényeket, annál inkább, mert a jelek szerint itt-ott tovább él ez a hagyomány, esetleg egyenesen kommunista formában, esetleg poszt-formában, vagy a szociáldemokráciába olvadva, vagy önálló baloldali áramlatként. A jelek szerint az integrált Európa életében is jut neki hely. De maradjunk a történelemnél, a nácizmus-bolsevizmus reakció-viszonylatnál és induljunk ki abból, hogy a XX. századi történelmi folyamatokban mi minek volt a reakciója, és mi volt ezeknek a történeti sorrendje.

A bolsevizmus, mint ismert, megszületett már a századfordulóra, megszilárdulása azonban az I. világháború idejére, az emberiség ellen századunkban elkövetett első nagy gaztettre, a szociáldemokrácián is foltot ejtő militarizmusra válaszoló reakcióban gyökerezett, méghozzá abban a korhadt, gyűlölt önkényuralmi társadalmi rendszerben, amely 1905-ben a leghatározottabban a forradalmi útra lépett. A bolsevizmus antimilitarista akciója abszolúte mocsoktalan, tiszta, tisztességes és nagyhatású reakció volt a háború vérgőzére, egész szennyáradatára. Ennyit a “reakciók” történeti sorrendjéhez, nem megkerülve, de nem itt tárgyalva a mozgalom későbbi történetének problémáit.

A történelmi folyamatok értékelésének hiányosságaiból történelmi tudatzavarok, a jelenlegi viszonyok értékelésének nehézségeiből pedig a dezorientáltság zavarai állnak elő, amelyek hozzájárulnak a munkásmozgalom erőinek bénultságához és késleltetik a baloldal erőinek összefogását, a baloldal erőinek egységes mozgósítását a jobboldal ellen. A szociáldemokrácia – mint történelme során annyiszor – el van foglalva a kapitalizmus adminisztrációjával, a munkásmozgalom kommunista szárnya pedig az 1989/90-es összeomlás után útkereső metamorfózison esik át, erejét és arcélét gyakorlatilag elveszítette, ma többnyire a politikai partvonal labdaszedőjének keserű kenyerét eszi. Mindez előidézi Haider csillagzatának emelkedését és a hozzá hasonló figurák tündöklését. Olaszországban a neofasisztából posztfasisztává vedlett Gianfranco Fini legitim politikai tényező, a tőle megkülönböztethető, de a minduntalanul jobbra kacsintó és jobboldali funkciókba sodródó populista Umberto Bossi Haiderrel szolidarizál – sajátos módon kisajátítva magának a Finit megillető politikai szövetséget. Fini látványosan elhatárolódott Haidertől, jóllehet pártja, a Nemzeti Szövetség (Allenaza Nazionale – AN) aktivistái a Bossi vezette Északi Liga militánsait túllicitálva üdvözlik az ausztriai eseményeket.

Bossi és Haider politikájának közös vonásai

Kettejük politikájának virtuális egybeesése, a gyakorlati lépések és fogások azonos jellege nem a véletlen műve. Az idegengyűlölet és ezzel együtt a helyi érdekvédelem szélsőséges, az idegennel szembeállított formája, provinciális partikularizmusa az Alpok mindkét oldalán jellemző. A különbség az, hogy Bossi mozgalmának szubkultúrájában és a leader személyiségében nincs semmi, ami fasiszta lenne. 1945-ben Észak-Olaszországban a fasizmus annyira lejáratódott, hogy eszmei-politikai alapjáról a közéleti mező ott egyszerűen közelíthetetlen. Ezért is Bossi az északi populista. Rómától délre pedig Fini AN-jéhez a fasiszta örökség gerincén nevelt támogatók mellett azok csapódnak, akik egyébként – ha nem lennének déliek – Bossi híveit gyarapítanák, tehát a déli populisták és a hozzájuk idomuló jobbra húzó csoportok.

Bossi személyes múltjában bizonyos szakszervezeti és baloldali elkötelezettséget, családi alapon kimutatható antifasizmust is számon tartanak. Jellegzetes módon bumeránggá tudta változtatni D’Alema elhamarkodott megjegyzését – célzással a fasizmusra – Bossi és Haider közös nevezőjéről azzal, hogy feleségének családjában a holokauszt áldozatokat szedett. (D’Alema igyekezetének másfelől persze az a magyarázata, hogy meg akarja bontani az újbóli Berlusconi-Fini-Bossi vezette pártokból formálódó jobboldali választási tömörülést, amely a tavasszal esedékes helyhatósági választásokon a baloldaltól több évtizede birtokolt pozíciókat hódíthat el. Ennek előjátékaként 1999-ben Bologna 1945 óta kommunista kézen lévő polgármesteri székét a választók átszavazták a jobboldalra.)

A szavazatokért folyó küzdelemben minden apróság számít, a szavazatokkal megszerzett hatalom birtoklása természetesen a leglényegesebb választót befolyásoló tényező. Bossi például 1994-ben belement ugyan a Berlusconival és Finivel kötött választási és kormánykoalícióba, de rövid idő után meggondolta magát a “fasiszta” Fini miatt, valamint kerülendő a korrupció gyanújába eső Berlusconival való politikai azonosítás kockázatát, felrúgta a kérészéletű kormányzati összefogást, és önállósította magát. A választó kegyeiért folytatott, egymást keresztező manőverek és manipulációk vészjóslóan emlékeztetnek az 1922-es prefasiszta liberális zűrzavarra.

Hic et nunc nem feladatunk azzal a történelmi párhuzammal szemléltetni mondanivalónkat, amelyre a “szakemberek már régen rámutattak”, nevezetesen, hogy “milyen mély összefüggések és áttételek nyomán nőtt ki a fasiszta rendszer a liberális államból”³ Itáliában. Viszont nem árt annak távlati veszélyeire figyelmeztetni, amit a jelenlegi helyzet mutatói alapján az erőszakolt koalíciós kormányzati szövetségek előrevetíthetnek. A Schüssel-Haider koalíció ilyen erőszakoltan összetákolt konstrukció, és az újraformálódó Berlusconi-Fini-Bossi hármas sem tökéletesen összedolgozott szövetség. Azért sem lehet az, mert Berlusconi óriási kiterjedésű gazdasági-vállalkozói birodalmat tudhat a magáénak, amit liberális demokrata frázisokba öltöztetve épít tovább, és erről nem kíván lemondani a politikai hatalom megszerzése után sem. Bossi populizmusa Berlusconi gazdasági mamutjával bármikor szembetalálhatja magát, de a Fini mögött álló, egykor fasisztoid elégedetlenségű és ellenzékiségű tábor, a kis és középvállalkozókra építő fasiszta hagyomány – amely a gyökerektől egyáltalán nem szakadt el – érdekei is csak az együttes választási siker fenntartásáig eshetnek egybe a partnerekével.

Kérdés, hogy az efféle hibrid választási szövetségeket mennyire lehet kitenni a választók ösztönös hangulati döntésének, illetve milyen módon lehet redukálni a politikától eltávolodó választói spontaneitást, vagy éppenséggel a politikával szembeni egyre nagyobb közönyt, a választásoktól való távolmaradást. A “nemválasztók” pártja több európai országban számszerűleg növekszik. A jelenség Magyarországon is jól ismert. A kérdés a Haider miatti aktualitása mellett azért sem lebecsülendő, mert a jelenségeknek ez a csoportja a “legjobbnak” tartott polgári demokratikus rendszerek szüleménye; olyan rendszereké, amelyek választási kultúrája fejlett, s a választási erőviszonyok is kiszámíthatóaknak és stabilaknak bizonyultak az eddigiekben. Vajon csak a választók alternatíva-igényével és elégedetlenségével kell-e számolnunk ezekben az esetekben, vagy az okok mélyebbek és nem eléggé ismertek? A történelem mindenesetre kínálja a párhuzamot: 1922-ben Olaszországban liberális talajon kifejlődött elégedetlenségek és populista ösztönösségek vezettek a fasizmushoz, 1933-ban pedig Németországban a nacionál-populizmus még erőteljesebb föllépéssel hódított meg nagy tömegeket katasztrofális következményekkel. Ma az osztrák Haider radikális nacionál-populizmusához kétség sem fér. Amiben kételkedni lehet, az nem más, mint a külsődleges liberális frazeológia, és az ebbe öltöztetett politika távlata.

Egyfelől tehát különbséget kell tenni a választók magatartása és az e magatartást megnyergelő politikusi ambíciók, habitusok, a megformált elvi-ideológiai álláspontok között. A megkülönböztetett két magatartás közötti viszony alakulását ugyancsak több szempontú elemzés tárgyává téve válhatnak érthetőbbekké vagy követhetőbbekké adott országokban a politikai folyamatok.

Végiggondolva e jelenségek láncolatát, D’Alema összehasonlítása Haider és Bossi között, törekvése a választók eltántorítására Bossitól érthetőbbé és magyarázhatóbbá válik, ha figyelembe vesszük az észak-olasz választók hangulatának rezdüléseit a Haider sikerét éltető falfirkák politikai tartalmán. Ezek nyugtalanságra adnak okot, illetve tükrözik a várható választói magatartást. Észak-Olaszországban más módon is érzékelhető a választó és a választott képviselő attitűdje. A Friuli-Venezia Giulia régió helyi közigazgatását irányító jobboldali – Berlusconi és Bossi pártjaira épülő – végrehajtó szerv (giunta) táviratban biztosította szolidaritásáról Haidert⁴. Az osztrákot támogató hullámhoz csatlakozott a trieszti polgármester, Riccardo Illy független vállalkozó, akit viszont a bal-közép választói ereje emelt a város első emberének pozíciójába. Illy Haidert elismerő nyilatkozatában kiemelte gazdaságpolitikájának vállalkozásbarátságát, liberális piaci szemléletét, olajozott működését, megfejelve ezt azzal a kijelentéssel, mely szerint “Haider nem szélsőséges”⁵.

Ezzel egyidejűleg provokációnak hatott a holokauszt sújtotta családok és a velük együttérzők körében az az ötlet, hogy Haider – a triesztiek üzenetére reagálva, s kihasználva a politikája és személye iránt kinyilvánított támogatást – kvázi békéltető gesztusként kifejezte óhaját a város környéki egykori náci haláltábor meglátogatására. Olasz területen a San Sabba-nak nevezett helységben volt az egyetlen krematóriummal felszerelt koncentrációs tábor, ahol a németek 5000 embert öltek meg. A táborok SS legényeiről nyilatkozta Haider, hogy “kitűnő németek” voltak; a koncentrációs táborokban pedig nem genocídium folyt, hanem – szerinte – föltehetően normális hadiipari tevékenység. A látogatás ötlete, majd a trieszti és karintiai vezető között elkezdődött meghívásos alapú látogatás-egyeztetés ellen az egykori táborban kialakított múzeum munkatársai és gondnoksága, továbbá a trieszti zsidó közösség tiltakozott. A kormány nevében D’Alema miniszterelnök “innopportunus”-nak minősítette a meghívást.

Mindezek alátámasztásaként Bossi a Haider-szindróma heveny szakaszában, a jelzett kísérőjelenségek közepette az olasz szenátusban elmondott beszédében (február 3-án) egyetértéséről biztosította Haider törekvéseit, kormányra kerülését abból a szempontból is pozitíve értékelve, hogy az új osztrák kormánykoalíció véget vetett az ausztriai “történelmi kompromisszum”-nak. Bossi idegengyűlöletében odáig megy, hogy nem szíveli a Délről Északra vándorolt és ott letelepedett hofitársait, a valahai vendégmunkásokat sem, akiknek szabad munkaereje és “integrált” szorgalma nélkül az olasz “gazdasági csoda”, az 1960-as évek prosperitása nem valósulhatott volna meg. Északi felsőbbrendű árja-tudata még kevésbé viseli el az albán, a cigány bevándorlókat, az arab világból, Ázsiából és Afrikából jövő megélhetést kereső szinesbőrüeket. A migrációk kiváltójaként ugyanakkor a globalizáció, az internacionalizálódott gazdasági érdekeltségek menedzsmentjét jelölte meg; szerinte “ők a mai nácizmus képviselői, mivel az ellenőrizetlen migrációkkal szétzúzzák a népeket”⁶. Népek alatt a fejlett gazdasággal büszkélkedő, sokat (túl sokat) adózó észak-olasz lakosság értendő, akiknek az adójából befolyt pénzeket a korrupt Róma elfecsérli, odaajándékozza a “lógós” délieknek, külföldieknek, vagy ha nem, hát föléli saját maga.

A “történelmi kompromisszum” – mint ismeretes – az olasz politika elmúlt évtizedeit döntően befolyásoló két nagy tömegpárt vezetőjének, a kommunista Enrico Berlinguernek és a kereszténydemokrata Aldo Morónak a koncepciója, amely még az 1970-es években a két párt akár kormányszintű együttműködését célozta volna. A probléma Bossi-féle kritikai felidézése több szempontból sem állja meg a helyét, különösképpen nem osztrák párhuzamban. Az olasz kommunista párt ezzel a politikával kívánt áttérni a meddő ellenzékiségből a kormányzati felelősségvállalásra, ami 31%-os választási támogatottságának kijárt volna. Bossi demagógiájáról és politikai illetéktelenségéről árulkodik az a sajátos körülmény, hogy az 1970-es években napirenden lévő politikai kurzus-változtatás lehetőségéből semmi nem valósult meg, ő mégis folytonosan létező adottságként beszél erről annak ürügyén, hogy egyes régiókban, helyi szinteken létrejött összefogás a kommunisták és kereszténydemokraták között, mi több, az 1990-es évek balközép koalíciói is (Romano Prodi és jelenleg Massimo D’Alema kormánya) a két nagy történelmi párt örököseinek együttműködésére épültek (a teljesen megváltozott hazai és nemzetközi feltételek közötti, abszolút ideológiamentes és ideológiáktól független pragmatizmus jegyében). Ezzel szemben Ausztriában az olasztól jelentékeny mértékben különböző erők “nagykoalíció”-ja valóban működő realitásnak bizonyult évtizedeken keresztül.

Olaszországban az 1970-es években az ideológiamentes politikai együttműködés a két ideológiailag elkötelezett és szembenálló erő között csak a kölcsönös engedmények, tényleges és nagyfokú kétoldalú kompromisszumkészség összetalálkozása esetén vált volna lehetségessé, amit az elképzelést dédelgető két vezetőn és szűk környezetükön kívül senki sem támogatott, sem az olasz politika, sem a nemzetközi tényezők oldaláról. A mai napig kiderítetlen, hogy az akkori Washington és Moszkva által egyként nem jó szemmel nézett “történelmi kompromisszum” meghiúsulásában e nagyhatalmak titkosszolgálataival, esetleg más titkosszolgálatokkal összehangoltan cselekedett-e a Vörös Brigádok terrorszervezete, amikor Aldo Morót 1978-ban elrabolta és meggyilkolta. A “történelmi kompromisszum” hazai ellenzői között voltak Craxi szocialistái például, akik a két nagy párt összefogásának és lehetséges nyomasztó fölényének gondolatára rémeket láttak; látták a zsíros hatalmi-kormányzati pozíciók elvesztésének rémét, meg is tettek mindent a “történelmi kompromisszum” megbuktatása érdekében. Végül is az elképzelés ellehetetlenült.

Eközben a kommunista párt – feladva bizonyos ellenzéki pozíciókat – tulajdonképpen játéktérhez juttatta azokat, akik a továbbra is fennálló és képviselet nélkül hagyott elégedetlen, változatlanul ellenzékiséget követelő, de új, az új gazdasági-szociális problémákat hordozó tömegek között keresték népszerűségüket, mint éppen Bossi. ő az, aki a könnyű vagy álmegoldások ígéretével, megváltó populizmusával, többek között az ország integritásának feladásával, a fejlett Északnak a fejletlen Déltől való elválasztásával ad receptet az északi kisvállalkozók kiterjedt tömegeinek vélt bajára, a pénzügyi fegyelemnek úgymond csak őket sújtó következményeire. Ebben a képletben egy adott tényből eredő igazságmag van mindössze: Északon általában a jobb körülmények miatt jobbak a vállalkozási feltételek is, vagyis a vállalkozások virágzóbbak, jövedelmezőbbek, mint Délen, de ebben szerepet játszik a Délről Északra áttelepült és jelen pillanatig is bevándorló, migráló, Északon demográfiai okok miatt is hiányzó szabad munkaerő.

Bossi az olasz belső összefüggések és a nemzetközi jelenségek félreismerésével eklatáns példája a politikai dilettantizmusnak; zavaros nézetrendszere mindig kártékony volt, és ma is az.

Fini elhatárolódása Haidertől

Fini Bossihoz és Haiderhez viszonyítva csiszolt, pallérozott politikus. Ellentétben Bossival, minden egyes alkalommal kifogástalanul szabott öltönyben, hozzá jól megválasztott nyakkendőben mutatkozik a nyilvánosság előtt, ennél is fontosabb azonban, hogy nyilatkozatainak hangneme kulturált, a modern kommunikáció törvényeit követi. Szabatosan előadott mondandója rendszerint figyelmet, sőt elismerést vált ki. Elismerést azoknál, akik friss tegnapi, tegnapelőtti nyilatkozataiból vonják le következtetéseiket.

Ahogyan a bárdolatlan Bossi sem él régi fogásaival (a szecessziót federalizmusra tompította), Fini még kevésbé operál megkövesedett fasiszta ideológiai tételekkel. Mi több: nap mint nap megpróbálja úgy feltüntetni magát – egyébként sikerrel –, hogy ő a “jobbközép pártokat megszégyenítő mérsékletre” képes AN kifogástalan eleganciájú és demokratikus vértezetű vezére, aki pártjának fasiszta gyökérzetét kitépte az olasz politikai talajból, és szakított ezzel a terhes örökséggel. Ezt a pózt vette föl legújabb könyvbemutatója (“Egy polgári Olaszország”) alkalmával, amikor is módot talált a Haidertől való elkülönülés megfogalmazására.

Valószínűleg mindenki azt várta, hogy Fini keblére öleli Haidert mint a szomszédos Ausztriában tevékenykedő, vele rokon elviségű politikust, akiben tartós közeli szövetségesre tehet szert ebben a mai politikailag össze-vissza kuszált nemzetközi életben. Ezzel szemben éles választóvonalat húzott. Szerinte “Haider Európa-ellenes”⁷, amit az osztrák nagyon rossz néven vehetett, mert mindenáron el akarja oszlatni ezt a félreértést, sőt előítéletet; az olasz jobboldali párt viszont támogatja az Unió bővítését. A másik különbség köztük a külföldiek társadalmi integrációjának kérdésében lenne, más szóval a nacionalizmus kérdésében. Az olasz szerint Haider hallani sem akar a legalizált bevándorlók társadalmi integrációjáról, ezzel szemben Fini az ellenőrzés melletti méltányos körülmények megteremtésével igenis integrálni óhajtja a bevándorlókat.⁸

A római olimpiai stadion egyik futballmeccsére a szurkolók egy csoportja elcipelt egy óriási transzparenst, amely a tévékamerákba ordította: “Auschwitz a hazátok, otthonotok a krematórium”. Némi malíciával még azt is megkockáztatnám, hogy ez az üzenet az olasz és nem olasz zsidóságon kívül akár valamennyi Itáliába bevándorló idegennek szólhatott, tekintet nélkül bőrük színére. Ezt Fini is láthatta, amint láthatja a neofasiszták lakta hagyományos római városnegyedek lakóházainak falfelületeire pingált jelszót: “no alla societá multirazziale”, vagyis “nem a sokfajú társadalomra”. Évek óta éktelenítik ezek és hasonlók Rómát, ellenpontozva Fini elmés ideológiai újításait. Tegyük fel, hogy szemet huny a falfirkákra, a tévéjét azonban csak nem kapcsolja ki, amikor Alessandra Mussolini, pártbeli parlamenti képviselőtársa, a Duce egyenesági leszármazottja kiáll a stadionok jámborságban nem szenvedő szurkolói mellett, szónokol és lelkesedik értük ugyanúgy, mint Haiderért. Fini persze jól tudja, hogy “bíborrúzsvörös szívókorong” szájával (ez a metafora a Sophia Lorennel is vérrokonságban lévő szép Duce-unoka feltűnésekor ötlött fel) mondhat, amit csak akar, sok új választót nem fog szerezni a pártnak. (Hasonló a helyzet a bőrfejű fickókkal, a párt zsigeri kemény magjával, sőt a nemzetközi támasztékként sem használható, a történelmi leckékben nem kikupált, abszolút tájékozatlan Haider sem hozhat a konyhára semmit.)

Az Európai Unióval kapcsolatos legújabb Fini-álláspont kétségtelenül racionális és üdvözlendő, egyben érzékelteti azt a mélyreható verbális evolúciót, amelyen az olasz jobboldal (sokak szerint változatlanul a szélsőjobb) reprezentánsa az elmúlt bő évtizedben átesett. 1987-es pártfőtitkári beiktatásakor még masszívan hitet tett “2000 fasizmusa” mellett, mivel annak “értéke örök és nem historizálható”⁹.

Fini azóta – Bad Godesberg modelljére – több ízben radikálisan megújította a párt ideológiáját, és persze az sem kizárt, hogy a Fini körül csoportosuló pártelit szellemi fejlődésében őszintén átgondolt tényleges változások mennek végbe, amelyek valóban új minőséget jelentenek. A Fini vezette pártelit azonban a párt megrögzött fasiszta magvával halad együtt, erre az összetéveszthetetlen támogatói körre épít. Egy ilyen fasiszta tradíciójú pártot vezetni, azt bevezetni a demokrácia templomába, nem irigylésre méltó feladat. Tegyük föl, hogy Fini vállalkozása a megfelelő ideológiai revíziót komolyan véve épp erre irányul, hogy ő és pártjának elitje – ellentétben e mögöttük mozgó nyughatatlan ordas csürhével – valóban demokrataként alkalmazkodik az immáron 1922-től és 1933-tól merőben különböző helyzethez. Hihető-e ez? “Hiteles-e Fini?” – kérdezhetnénk a közkeletű fordulattal.

E sorok írásakor nem tudhatjuk, hogyan zárul Haidernek a Triuli-Venezia Giuliából a San Sabba-i lágerbe való meghívásával kapcsolatos kötélhúzás, eljut-e Haider San Sabbába, de azt tudjuk, hogy Fini nem kis meglepetésére néhány évvel ezelőtt, ideológiai revíziójának jegyében látogatást tett Auschwitzban és ott újságírókkal beszélgetve Mussoliniről azt találta mondani, hogy a század legkiemelkedőbb olasz államférfija volt. (Vö. Haider kijelentésével Churchillről, aki szerinte háborús bűnös lett volna…) Igaz, hogy Mussolini haláltáborok helyett a Tirrén-tenger szigetvilágának napsütötte partjaira, rosszabb esetben a Dél (Mezzogiorno) eldugott falvaiba internálta politikai ellenfeleit, a politikai gyilkosság módszeréhez csak a kezdet kezdetén és ritkán folyamodott. (A hatalom kiépítésének kezdeti szakaszában a szociáldemokrata Matteottit tetette el láb alól, és a kommunista pártvezető Gramscit börtönöztette be sok elvtársával együtt, de Gramscit úgy, hogy rendszeres éjszakai ébresztésével a foglárok lehetetlenné tegyék szellemi alkotómunkáját, agyának működését. Ezt megelőzően, a mozgalom indulásakor elnézte, sőt bátorította a rohamosztagos bandák erőszakosságait, nem egyszer gyilkosságait.)¹⁰ Mindez ugyanakkor valóban eltörpül a németek nagyipari technológiájával véghezvitt népirtáshoz képest, az olasz fasizmus bűneiért azonban a Duce felelős; szövetséget fogadott Hitlernek, akinek a segítségével 1943-as bukása után visszakapaszkodott a recsegő történelmi színpadra, de csak a Fhürer bábjának szánalmas szerepében, ami tovább terhelte bűnlajstromát. Végeláthatatlan vitát lehetne folytatni Mussolini örököseinek az örökséghez fűződő viszonyáról, a revízió és a hűség keveredéséről, azokról a fokozatokról, amelyeken lépkedve igyekeztek “megszüntetve megőrizni” a Duce örökét.

Az 1976-ban feltámasztott újfasiszta párt mindent vállalt a múltjából, egyben megkezdte alkalmazkodását az új, demokratikus körülményekhez – főként néhány politikailag invenciózusabb vezetője újító szellemű erőfeszítéseinek köszönhetően. Jóval Fini előtt indult útjára ez a folyamat. Giorgo Almirante neve kívánkozik ide, ő volt az első jelentős újító és “újító”. 1956-ban mondotta a párt kongresszusán: “Kedves bajtársaim, egyetlen kétes dologról van szó, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy lehetünk-e fasiszták a demokráciában. Egyedül mi vagyunk idegenek benne, és ez megtisztelő, de ijesztő nehézség is a demokrácia, a háború utáni Itália számára. A bátorságunk abban állt 1946-ban, hogy az MSI-t cselekvő pártként illesszük a demokráciába”¹¹ (MSI – a párt akkori nevének rövidítése, Movimento Sociale Italiano.)

A neofasiszták újulni vágyó színrelépése azonban nem volt annyira “ijesztő nehézség” a demokrácia és a háború utáni Itália egésze számára, mint ahogy Almirante érzékeltetni próbálta, jóllehet a nehézségek adottak voltak a társadalom jelentősebb rétegei számára a fasizmust ért vereség miatt. Olaszországban éppen az 1956 utáni években az MSI a kereszténydemokraták – ugyancsak újításokra kész – áramlatainak támogatásával nemcsak hogy “illeszkedni” próbált az új demokráciához, hanem egyfajta beépülési kísérletet tett. A kereszténydemokratákat az adott történelmi-politikai hidegháborús szituációban rendkívül nyugtalanította a kommunista és szocialista párt választási ereje. Az foglalkoztatta őket, hogy gyengítsék ezt az erőt, és megbontsák a választói támogatottságát, a sajátjukat pedig megnöveljék – akár jobboldali tartalékból is, noha erről az oldalról jószerivel már csak a szélsőjobb jöhetett számításba. Nyitottnak mutatkoztak azonban balra is, a szocialisták irányába, akik – mint az közismert – 1956-tal (az SZKP Sztálint leleplező XX. kongresszusának és a magyarországi felkelésnek a hírére) felülvizsgálták összefogásukat a kommunistákkal, és kimutatták együttműködési hajlandóságukat a kereszténydemokratákkal. Utóbbiaknál a pontos politikai taktika meghatározását illetően éles viták zajlottak, és ezek viharában Giovanni Gronchi köztársasági elnök 1960-ban Fernando Tambroninak, egy kevésbé tekintélyes kereszténydemokrata párttitkárnak adott kormányalakítási megbízást, miután a sokkal befolyásosabb Antonio Segri – később ő is köztársasági elnök – kudarcot vallott. Tambroni, aki nem volt ugyan politikai nagyágyú, ellenben jó kapcsolatokkal bírt mind a szocialistáknál, mind a neofasisztáknál, úgy gondolta, hogy a bizonytalan, zavaros helyzetben vagy az egyik, vagy a másik oldalról mentőövként szolgáló szavazatokat bizalmi szavazások alkalmával szerzi meg. Egyrészt az olasz parlamenti “átláthatóság” viszonyai között kilógott a lehetséges neofasiszta támogatás lólába, másrészt e lehetőség puszta fölmerülése annyira felbátorította őket, hogy az adott politikai pillanatot figyelmen kívül hagyva az antifasiszta ellenállás egyik városában, Genovában kongresszust kívántak tartani, mégpedig az újítás szellemének jegyében.

A neofasiszták egyik akkori jeles figurája, Filippo Anfuso szerint a genovai kongresszusnak az lett volna a feladata, hogy “szakítson a történelmi fasizmussal, változtassa meg a párt nevét, és szerezze meg az alkotmányos legitimációt”¹², nem utolsósorban a kormány stabilizálása céljából. Anfuso hozzátette ehhez: “ha hagyták volna a kongresszus megtartását, pontosítottuk volna a programunkat, demokratikus meggyőződésünket, garanciákat nyújtva mindenre. Mi több, ha a DC (kereszténydemokrácia) megerőlteti magát, megérti szándékunkat és elfogad bennünket a kormányban, akkor pártként meg is szűnhettünk volna.”¹³. Azaz beolvadtak volna a kereszténydemokráciába.

A genovai neofasiszta kongresszusból, a Tambroni-kormányból nem lett semmi, Genován és az ország nagy részén elemi erővel söpört végig az antifasiszta megmozdulás, amiből kisarjadt a “balra nyitás” politikája, a korai közép-bal (kereszténydemokrata-szocialista) koalíciós elképzelés gyakorlata. Ennek kimerülése külön tanulmányt érne meg. Ezúttal enélkül, de ezzel a történelmi kitérővel kívántuk érzékeltetni Fini Bad Godesbergjeinek előzményeit. Később ugyanis, ami nem sikerült 1960-ban Genovában, az hosszú idő után 1995-ben, a politikai viszonyok gyökeres változásával Fiuggiban bekövetkezett, s azóta is folyamatosan, futószalagszerűen, rutinizáltan újul ideológiájában a Fini párt.

Hogy mennyire fenntartással kezelendő az MSI átváltozása AN-né, azaz a posztfasizmus mennyi kérdőjelet vet föl, arra jellemzésül a fenti történelmi előzményeken kívül érdemes egyet a közvetlen előzmények közül is feljegyezni. Az 1995-ös kongresszus ideológiai téziseinek összeállítására többek között – a művelt és briliáns újságíró hírében álló – Gennaro Malgiero kapott megbízást a párt főtitkárától, akinek azután annak rendje-módja szerint bemutatta elkészített vázlatát. Fini elolvasta és elfogadta az ideológiai revízió e mesterművét, állítólag kissé kiakadva a következő soroktól: “Az AN szellemisége sok dologból áll, az a nemzeti kultúra szövi át, amely bennünket mindenképpen Dante és Machiavelli, Rosmini és Gioberti, Mazzini és Corradini, Croce, Gentile és Gramsci fiaivá is tesz”¹⁴. Fini természetesen rákérdezett Gramscira. Gramscit is ide kell vennünk – hangzott a válasz, mert az AN-nek “illeszkednie kell a nemzeti gondolathoz, annak globalitásához. Az új populista mozgalmak nem különülhetnek el attól, ami ebben a rendkívüli században történt.”¹⁵

Fini elfogadta az érvelést és a kongresszuson nem kis vita és pártszakadás közepette (az új vonallal egyet nem értők maradtak a “régi” MSI-ben) átértékelte a fasizmust, az antifasizmust, a demokráciához és a baloldalhoz fűződő viszonyt – szavakban mindent. A maga nemében páratlan revízió egyik gyöngyszeme a következő: “Az olasz jobboldaltól – amely nem a fasizmus édes gyermeke – annak félrebeszélések nélküli megerősítését kell kérnünk, hogy ismerje el az antifasizmust mint lényeges történelmi mozzanatot a fasizmus által lábbal tiport demokratikus értékekhez való visszatérésben.”¹⁶

Egyedül abban lehet egyetérteni az ideológiai revíziót végző posztfasisztákkal, hogy a XX. század rendkívüli periódus az emberiség történelmében; olyan század, amelyben egymást váltották a legeltökéltebb ideológiai fellendülések és összeomlások; amelyben az ellentmondások sokszor nem a tényekből, nem a dolgokból, hanem egymásból következtek és egymásba mentek át: Gramscit például utólag azok is elismerik, akiknek elődei módszeresen előkészítették fizikai megsemmisülését. Lehet ez ugyanakkor a generációk természetes cseréjének velejárója, és a változásokban fel lehet ismerni a tényleges komolyság elemeit is, de a folyamat teljesebb kibontakozásához valószínűleg még további generációváltás szükséges, és főként az, hogy az új generációkban legyen képesség a komolynak tűnő kezdeményezések ellenőrzésére és hitelesítésére.

Ma még Finiről és főleg pártjáról az olasz értelmiség és a kultúra meghatározó tényezői nem azt a bizonyítványt állítják ki, amit a posztfasiszták megigényeltek maguknak Fiuggiban (vagy amit megigényeltek volna maguknak Genovában). A párt “Kulturális Pantheonjában az élen még mindig Mussolini helyezkedik el a maga írásaival, akihez csatlakoznak a klasszikus szerzők – Gentilétől Spisztóig, Costamagnától Roccóig – mind, a jobboldali és fasiszta gondolat marginális alakjaitól, a harmincas évek francia romantikus fasisztáinak generációjától az európai fasizmusok tragikus vezéreiig, mint Codreanu és Primo de Rivera. Kiemelkedő hely illeti Julius Evolát, a tradicionális anti-modern gondolat teoretikusát, akinek művein kultikus tisztelettel nevelkedtek egész generációk, és akinek felfogása radikálisan ellenkezik a demokráciával.”¹⁷

Összegzés

A Haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálatának fenti ideológiai elemzése egyike a lehetségeseknek; de ha az egyik oldalról krematóriumot mondanak, akkor másfelől legyen szabad hasonló erősségű ellenérveket sorjáztatni. A szindróma politikai megítélésekor sem vonatkoztathatunk el az ideológiai szempontoktól, mégis Európa hatalmi intézményei és tényezői az európai politikai pluralizmusnak megfelelően többféle politikai technikát és politikai viszonyt javasolnak Haiderhez és a szélsőjobbos tendenciákhoz kapcsolódóan. Van ebben ténylegesen egy olyan mélységű megfontolás és racionalitás, ami a demokrácia erejéből, a jelenlegi dezideologizált és pragmatizmus-orientált, nemzetközileg uralkodó viszonyokból fakad; ezeknek ama közös ideológiai nevezőjéből, amely kivetette magából a szélsőséges politikai áramlatokat és kellően tud védekezni ellenük – jóllehet nincs egységesen elfogadott mérce (lásd éppen a fasizmus-kommunizmus összevetésének visszatérő és hamis párhuzamát), és az adott mozgásfolyamatok, avagy a koszovói albánok mellett kiálló és a törökországi kurdokról elfelejtkező magatartás felszíne sem tükörfényes mindenütt.

Hogy világos és konkrét legyen a mondandónk, Peter Handke paradoxonját idézem: Haider ellen nyilván nem lehet majd a NATO bombázóit vezényelni Bécs és Klagenfurt fölé. Ezzel szemben helyesebbnek látszik az, ha nem szorítják politikai gettóba Haidert és a hasonszőrűeket, hanem a “demokrácia eszközeivel” (Romano Prodi) folytatott politizálással közömbösítik törekvéseiket és azok következményeit, illetve demokratikus úton lehetetlenítik el tevékenységüket. S ha már ezekkel a módszerekkel nem sikerült csírájában elfojtani akármelyik szélsőjobboldali csoportosulás megerősödését, kibontakozását és hatalomra kerülését, akkor minden demokratikus eszközt igénybe véve kell(ene) elérni, hogy ez a helyzet megváltozzék és visszatérjen előzetes állapotába.

Ebbe a logikába illeszthető Karl Lamersnek, a CDU tekintélyes külpolitikusának fejtegetése Haiderről. Szerinte is jobboldali populistáról, jó szimatú opportunistáról van szó, aki ezt az adottságát választási síkon remekül ki tudja használni. “Veszélyes lenne elszigetelni őt, mivel személyében az osztrák választók egyharmada ölt testet; mintha azt mondanánk három választópolgár közül egynek, hogy a szavazata nem számít. Örökös fenyítésre ítélni Haidert mindenképpen veszélyesebb, mint kinyitni neki a kormány kapuját. Egyébként a kapcsolatok a populistákkal úgy rendezhetőek el a legjobban, ha a kényelmes ellenzéki szereptől mentesítik és arra kötelezik őket, hogy vállalják (kormánypárti) felelősségüket.”¹⁸ Az olasz újságnak nyilatkozva érvei között a német politikus még elmondta, hogy hasonló megfontolásokból, és látva az exkommunista Massimo D’Alema megtérését a polgári demokrácia játékszabályaihoz, kormányra jutását a CDU annak idején nem ellenezte. Mi több: miután a posztfasiszta Gianfranco Fini és pártja hasonló fejlődésen ment keresztül, a kormányzást illetően velük szemben is ejtették a kifogásokat. Csak kívánni lehet, hogy ez az érvelési logika Haider miatt ne sérüljön, hacsak nem sérült már eleve – más más okból – mind D’Alerma, mind Fini miatt, amint erről fentebb kifejtettük véleményünket.

Lamers interjúja azzal fejeződik be, hogy a Haider-szindróma reakcióiban választási érdekeket kell keresni. Ez a megjegyzés legalább annyira elgondolkodtató, mint a Fini-D’Alema párhuzam, mert Lamers ezzel jelzi, mennyire őszintétlen és manipulatív viszonyban van a politika a választóval. A választó nem direkt és őszinte véleményeket hall, hanem eleve manipuláltnak minősítetten az ellenkező előjelű indirekt és zavaros állásfoglalással kénytelen küszködni. Ehhez hasonló gyanúperrel kell élnünk azokat a reagálásokat olvasva, amelyek Schröder szociáldemokrata német kancellár nyilatkozatára reflektáltak, miután Schröder Haiderhez hasonlította Finit, és azt “üzente”, hogy Finiék újbóli kormányra kerülése esetén az EU-nak meg kell ismételnie a Haiderrel szemben alkalmazott szankciókat. Erre Fini politikáját nem más, mint D’Alema és az olasz köztársaság elnöke, Carlo Azeglio Ciampi vették pártfogásba, állítván: Fini pártja “demokratikus”, az olasz jobboldal nem “neofasiszta”. Befejezésül írhatnám: no comment, ám bőséggel visszautalhatok a “liberális zűrzavarról” tett megjegyzésekre, kiegészítve ezeket azzal, hogy a szélsőjobboldal elleni demokratikus küzdelmet nem segíti elő a liberalizmus szabados felfogása és elvi-politikai zűrzavara, az ideológiai emlékezettől elrugaszkodó politikai technika.

Jegyzetek

1 Haider sikerének okairól, interjú Klaus Ottomeyerrel, ÉS LIBERATION 2000. február 18.

2 Ezekről a kérdésekről beszél például Fritz Pál a Népszabadságnak (2000. január 12.) adott interjújában.

3 Enzo Santinelli: Fasizmus és újfasizmus, Gondolat, Kossuth 1976. 7. oldal.

4 Corriere della sera, 2000. február 4.

5 Corriere della sera, 2000. február 3.

6 Ugyanott: Tudósítás Umberto Bossi szenátusi beszédéről. (A hang kísértetiesen emlékeztet a miép-es frazeológiára.)

7 Népszabadság, 2000. február 9. (A jobboldal is lehet modern)

8 Ugyanott.

9 Piero Ignazi, Postfascisti? Societa editrice, il Mulino, Bologna 1994, 71. oldal.

10 A. Gramsci: Marxizmus–kultúra–művészet, Budapest 1965. (Sallay Géza előszava)

11 Ld. Petőcz György: A történelem mítoszai, Mozgó Világ 2000/1. sz. (Eredeti forrás: Gion Enrico Rusconi, Resistenza e postfascismo, Societá editrice il Mulino, Bologna 1995. 103.oldal. Mind az idézet fordításában, mind értelmezésében eltértünk Petőcz Györgytől.)

12 Giorgo Galli: Storia della D.C., Editori Laterza, Roma-Bari 1978. 202. oldal.

13 Ugyanott 463. oldal.

14 Bruno Vespa: Dieci anni che hanno sconvolto l’Italia 1989–2000, Mondadori RAI-ERI Cles (TN) 1999. 316.oldal.

15 Ugyanott.

16 Ugyanott.

17 Piero Ignazi, id. mű 117. oldal.

18 Il Giornale, 3 febrario 2000. (Elfogadtuk a kommunista D’Alemát, Haidert miért nem?)

A BBC közvéleménykutatása szerint a most lezárult évezred gondolkodója Karl Marx (akinek nevét egyetem viselte egykor Budapesten), megelőzve olyan elméket is, mint Einstein, Newton vagy Szent Tamás. Ebből kiindulva közlünk összeállítást arról, miként fest a múlt századi tudós életműve és gondolatvilága az ezredfordulóról visszatekintve – Nyugaton és itthon.

Az eszmetörténeti visszapillantás mellett aktuális külpolitikai kitekintést tartalmaz e lapszámunk. Foglalkozunk a tavasz legjelentősebb európai politikai fejleményével, a Haider-jelenséggel, valamint a kelet-európai átalakulás egyes mozzanataival. Közöljük annak a vádiratnak a szövegét, amelyet az Egyesült Államok volt igazságügyminisztere írt Bill Clinton ellen.

Tartalomjegyzék

1. Borisz Kagarlickij : Út a fogyasztáshoz
2. Immanuel Wallerstein : A rasszista albatrosz
3. Pankovits József : A haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálata
4. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Geopolitikai gondolkodás a Szovjetunió utáni Oroszországban
5. Peterdi Nagy László : Oroszország és a posztmodern – Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása c. könyvéről
6. Terry Eagleton : Csak aprópénzét veszíthette – Francis Wheeen: Karl Marx c. angol nyelvű könyvéről
7. Francis Wheen : Marx a toplista élén
8. Karl Marx : Idézet morzsák
9. Paul Le Blanc : Kik azok a szocialisták?
10. Salvatore Puledda : A történelmi humanizmus válsága és az új humanizmus
11. Thad Williamson : Az ökológiailag fenntartható gazdaság
12. Ramsey Clark : Vádirat Bill Clinton ellen
13. Kovács-Eichner György : Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut?