All posts by sz szilu84

Vasutassztrájk 2000 (interjú)

A közvélemény számára az elmúlt tíz év a vasutassztrájkok története is. Sokan ebből a történetből csak a bérharcot látják, holott alapvető gazdasági problémák megoldatlanságáról van szó. Mindezekről a problémákról az év elején lezajlott sztrájkokra visszatekintve beszélgettünk május elsején az Eszmélet Baráti Körben Márkus Imre szakszervezeti vezetővel.

A közvélemény számára az elmúlt tíz év a vasutassztrájkok története is. Sokan ebből csak a bérharcot látják, holott alapvető gazdasági problémák megoldatlansága húzódik emögött. Ezekről beszélgettünk május 1-jén az Eszmélet Baráti Körben Márkus Imre szakszervezeti vezetővel,az év elején lezajlott sztrájkokra visszatekintve.

Eszmélet: Melyek a vasutat érintő legfontosabb gazdasági problémák?

Márkus Imre: A magyar privatizáció, illetve az állami tulajdon átalakítása, ami a kilencvenes évek elején kezdődött, a vasutat ez idáig nagyrészt érintetlenül hagyta. A tulajdonos magatartása sem változott; tovább folytatódott a "megrendelés igen, szolgáltatás ellenértékének kifizetése nem" képlettel összefoglalható gyakorlat. Ez jellemezte az államszocializmus utolsó éveit, és a kilencvenes éveket is. A MÁV-ból az évtized elejére mintegy négyszáz milliárdnyi forint hiányzott, most pedig mintegy hatszáz-milliárd. Egy normális, európai szintű vasút működtetéséhez ennyi befektetés kellene.

Az állammal, vagyis a tulajdonossal a MÁV menedzsmentjének folyamatosan vitája volt a soron következő költségvetési tárgyaláson. Kialakult egy csendestársi viszony az adott MÁV vezetés és a szakszervezetek között, és amit a tárgyalóasztalnál a KHVM és a Pénzügyminisztérium nem volt hajlandó elfogadni, azt mi szépen becsomagoltuk egy kollektív bértárgyalásba. Ez a módszer annak ellenére működött, hogy 1990 óta öt-hat MÁV menedzsment váltotta egymást.

Amikor a szocialista párt 1994-ben hatalomra került és kormányt alakított, Békesi pénzügyminiszter elképzelései szerint akarták EU konformmá tenni a magyar vasutat. Ez 3500 kilométer mellékvonal megszüntetését jelentette volna, mondván, hogy azok veszteségesek. Holott ez a teória közgazdaságilag és vállalkozáspolitikailag is hibás, Magyarországon ugyanis nem a mellékvonalak vesztesége nagy, hanem a fővonalaké, ahol a személyszállítás nagy része zajlik. Mert minél több ember utazik a vasúton, annál nagyobb a veszteség.

Mi ezt a koncepciót megtámadtuk; nem vártuk a szocialista párttól, hogy ezzel jön elő, hiszen a vasút problémája ezzel nem oldható meg. Ráadásul nem is EU konform a megoldás, hiszen Magyarország egyes régióit hátrányosan érintette volna: a kelet- és dél-magyarországi térségekben alig maradt volna vasúti közlekedés, miközben Nyugat-Magyarországon egyetlen vonal szűnt volna meg, a kőszeg-szombathelyi, amely viszont gazdaságosan üzemeltethető. Úgy tűnt, hogy a kormányt "bevitték a sűrűbe", és nem is igazán tudja, mit mond.

Ennek következtében 1994 decemberében és 1995 áprilisában sor került a sztrájkra. Nem sokkal később, május elsején Horn Gyulával a Városligetben (sör és virsli mellett) sikerült megállapodni a rendezésről. Akkor még a három vasutas szakszervezet sokkal távolabb állt egymástól, mint ma. Mégis létrejött Horn Gyula irodájában egy megbeszélés Lotz Károly miniszterrel, Kálnoki Kiss Sándor akkori MÁV elnökkel, Rigó Zoltán akkori vezérigazgatóval, a három reprezentatív szakszervezet vezetőjével, és természetesen az ügyeket vezető Kiss Elemérrel.

Az alku eredményeként a kormány vállalta, hogy hároméves költségvetési támogatást biztosít a MÁV-nak. Ennek a lényege egy kiszámítható középtávú finanszírozás volt, aminek alapján már létrejöhetett az alku a szakszervezetek és a menedzsment között is. Ekkor rendezettnek látszottak a viszonyok. Igen ám, csakhogy fél év múlva leváltották a MÁV vezérkarát, arra hivatkozva, hogy csináltak 13 milliárd forint veszteséget. A mai napig tisztázatlan módon hoztak egy új menedzsmentet. Átmeneti állapot jött létre, ami három évig tartott, és nem kerültünk közelebb a MÁV gazdasági problémáinak megoldásához.

Eszmélet: Milyen változást hozott az 1998-as kormányváltás?

Márkus Imre: Az Orbán-kormány legelőször is rá akarta erőltetni a 13,3%-os béremelést a vasútra, ami nem sikerült, és csináltunk belőle 16%-ot. Ekkor még a kormány nem érezte magát annyira erősnek, hogy nekimenjen a szakszervezeteknek. Ebben az időben a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete, amely a Ligához tartozik, még külön úton járt, és nem írta alá a megállapodást. 1999 őszére azonban jött a totális ellentámadás a kormány, a minisztérium és a MÁV oldaláról. Bele akarták kényszeríteni a szakszervezeteket a sztrájkba. Az 5,8%-os bérfejlesztési javaslatot azért tették, mert ha azt elfogadjuk, akkor egy puskalövés nélkül letettük a fegyvert, és mi magunk számoltuk fel Magyarországon a szakszervezeti mozgalmat. Ha belemegyünk a háborúba, akkor átgázolnak rajtunk. A céljuk az volt, hogy a szakszervezeteket valamilyen módon szétrobbantsák.

A hatalom jól ismerte fel, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon a szakszervezetek versengése meggyengítette a munkavállalói érdekképviseletet. Ezt akarta most kihasználni a kormány. Semmi másról nem szólt a történet. Nem tudták elképzelni, hogy ezúttal a munkavállalókért érzett felelősség, meg az ésszerű önvédelem nem engedi a szakszervezeteknek a különutat, és ez a konfliktus egy platformra kényszerít bennünket. Félretettük a konfliktusainkat, és azt mondtuk: együtt kell szembeszállnunk a kormánnyal.

A sztrájk során a tárgyalásos helyzetet úgy tartotta fenn a MÁV, hogy naponta egy-két órát kívánt tárgyalni, de az a hivatalos tárgyalás is azzal telt, hogy valakinek volt egy ötlete, a másik szünetet kért, vagyis tíz perc tárgyalást követett harminc-negyven perc szünet. Utána tíz-tizenöt perc összegzés, és valakinek már mennie is kellett. Decemberben megvolt a kilencórás sztrájk, miközben a kormány jogászai azt vizsgálták, hol hibáznak a szakszervezetek, hogy azonnal bírósági pert lehessen csinálni az ügyből. Nagyon sok keresetet meg feljelentést adtak be, tehát az alkotmány- és jogellenesség gyanúja folyamatosan ott lebegett a munkavállalók fölött. Pszichikai kényszer volt ez, amihez helyenként fizikai kényszer is párosult.

Eszmélet: Mondhatjuk-e, hogy a kormány azért akarta sztrájkban tartani a szakszervezeteket, hogy az elmúlt tíz év alatt összegyűjtött sztrájkalapot lemerítse?

Márkus Imre: Egyértelműen. Én nem tagadom, hogy százmilliós nagyságrendű sztájkalapokat képeztek az elmúlt időszakokban. Minden szakszervezet megpróbálta a lehetőségekhez képest összeszedni magát. De azért fontos volt számunkra, hogy ne sztrájkoljon mindenki, csak a forgalommal összefüggő munkakörök álljanak meg, hogy az egyhetes sztrájkra ne menjen rá a gatyánk. Az irodisták vagy a raktárosok attól még nyugodtan megkaphatták a rendes fizetésüket, hogy egyébként sztrájk volt. Más volt tehát a sztrájk természete, mint korábban. Azelőtt arra koncentráltunk, hogy minél nagyobb tömegtámogatásunk legyen. Most azt mondtuk, hogy legyen minél vékonyabb, mert biztos, hogy nekünk fognak jönni. Minden szakszervezet tudta, hogy ez élet-halál harc lesz.

A hatvan órás sztrájk azért lett 60 órára meghirdetve és nem 72-re, mert tudtuk, hogy nem fognak megállapodni. Teszteltük az embereket, hogy mire képesek. Ilyen sztrájkra még nem volt példa Magyarországon, a vasút 150 éves történetében. A tárgyalásokon a vezérigazgatót kötelezték a részvételre, de ő meg nem volt ura a szavának. Semmilyen ígéretet nem tehetett, megállapodási lehetősége nem volt. Az emberi viszonyok a nullára redukálódtak. Arra sem volt képes a vezérigazgató, hogy 17 órakor, a tárgyalások befejezésekor elmondja nekünk, az utána következő sajtótájékoztatón bejelenti, hogy jogellenes sztrájk címén feljelent bennünket. A sajtótájékoztatón tudtuk ezt meg mi is. Ha már idáig eljutunk, akkor nincs miről tárgyalni. Azért van hidegháború a MÁV-nál, mert a velem tárgyaló partner nem képes arra, hogy először velem közölje, mi fog történni. A sajtóból tudom meg, és ennek üzenetértéke van.

A megállapodás végül létrejött, a sajtó nyilvánossága előtt írtuk alá. Hogy jutottunk el ide? A szakszervezetek mérlegelték a helyzetet, amikor az utolsó másfél százaléknyi bértömeg fedezetét berakattuk a kollektív szerződésbe étkezési hozzájárulásként. Tehát azt a forrást, amit eredetileg jutalmakra szántak (vagyis oda akarták adni a sztrájktörők díjazására stb.), odatettük étkezési hozzájárulásként a vasutasoknak (1400 forintról 2200-ra emelkedett, ami nettóként értendő). Azt mondtuk, most kell aláírni a megállapodást. Felhívtuk a vezérigazgatót az irodámból, ahol ott volt mindhárom szakszervezet vezetője, és mondtuk, hogy átmegyünk aláírni. Jó, gyertek. Be a kocsiba, átmentünk, jött velünk a sajtó is. Bementünk a főbejáraton a sajtó kíséretében, de közben a vezérigazgató a hátsó ajtón keresztül elmenekült, hogy ne kelljen neki aláírni a megállapodásokat, mert tudta, hogy akkor vége lenne a sztrájknak. ők pedig azt akarták, hogy amíg van pénz a sztrájkalapban, addig ne legyen vége. Nem is tudták volna újraindítani a vonatokat, mert az ő forgatókönyvükben ez a megállapodás nem szerepelt.

A sztájk alatt olyan vezénylési módszereket alkalmaztak, hogy ha valakit felhívtak a lakásán, megkérdezték tőle, sztrájkolni megy-e be, vagy dolgozni. Ha azt mondta: sztrájkolni, akkor azt válaszolták, ne jöjjön be, mert nem akarták, hogy legyen két vasutas egymás mellett, akik erősítik egymást abban, hogy sztrájkolni kell. Lélektani hadviselés folyt. Aki meg bement, azt olyan teher alatt tartották (fenyegetés, kényszerítés), amit igen nehéz volt elviselni. Előfordult, hogy egyedül dolgozó kollégánkhoz rendésszel, gumibottal és néha jogásszal együtt ment ki a főnök, hogy egy-egy vonat továbbítására kényszerítse. Sokszor csak annyi időre váltottak le egy sztájkolót, amíg átengedtek egy vonatot, aztán visszahelyezték szolgálatba. Viszont számos olyan leváltás történt, hogy a leváltónak nem volt képesítése. Imádkoztunk, nehogy baleset történjen, hiszen annak szörnyű következményei lettek volna. De a MÁV vezetőinek és a hatalomnak ez nem számított.

Eszmélet: Milyen tapasztalatokat szereztetek a médiával kapcsolatban?

Márkus Imre: Mi, szakszervezetiek a klasszikus módon készültünk, mint ahogy az elmúlt tíz évben is. Józan paraszti ésszel, józan érvekkel odaültünk a kamerák elé, és mondtuk a magunkét, gondolva, hogy az elég is lesz. Tévedtünk. Ennek a konfliktusnak a legnagyobb tanulsága, hogy a szakszervezetek a kommunikációs háborút teljes mértékben elvesztették. Nem azért, mert képtelenek lennénk rá, hanem, mert nem volt rá pénz, és későn is kezdtünk hozzá. Ellenfeleink olyan előnyre tettek szert, amit nem lehetett behozni. Nem használtuk ki a belső információs lehetőségeket, például röplapokat kellett volna fölrakni a még elégséges szolgáltatásban közlekedő vonatokra, hogy miről is szól a történet. Mert az nem függ attól, hogy egy főszerkesztő kiszerkeszti-e. Utólag sokan mondták, hogy legalább az ülésre letehettük volna a röplapjainkat, de nem gondoltunk rá.

A másik oldalon viszont precíz előkészületek folytak, a MÁV sajtóirodájában a következő napi forgatókönyv mindig meg volt írva. Volt olyan nap, amikor eggyel előbbi lapot adtak ki, és mi elolvastuk az újságban, hogy tegnap ezt meg ezt tárgyaltuk. Pedig akkor még nem is tárgyaltuk meg, de ez nem számított. Hatalmas gépezet lépett működésbe. A MÁV-nál terülj asztalkámmal egybekötve rendeztek sajtófórumot az újságíróknak, szabadjegyek osztásával egybekötve, a hatvan órás sztrájk után. A délutáni sajtótájékoztatók anyagát a MÁV már délelőtt megíratta, így mindegy is volt, hogy mi történt a tárgyalásokon napközben, délelőtt már az újságírók kezében volt az ideológia.

Ha mi mindezekre PR menedzserekkel felkészülünk, akkor se lehet sokat tenni. Mert az aljasságra az ember nem tud felkészülni. No, de ez nagy figyelmeztetés. Ha a jobboldal elindul egyszer, akkor ott kő kövön nem marad. Ezt mi megtapasztaltuk a bőrünkön. És eddig csak azokról a jogszabályokba nem ütköző eljárásokról beszéltem, amelyek egyértelműek voltak. A jogelleneseket, a telefonügyleteket, fenyegető leveleket nem említettem, pedig azok hozzátartoznak a legkisebb vasutas konfliktushoz is. Mindezek mellett rendszeresen meghirdetik, hogy ukrán vendégmunkások jönnek majd…

Eszmélet: Hogyan reagált a társadalom?

Márkus Imre: Soha nem látott mértékű szolidaritás mutatkozott a sztrájk mellett. Ez először is anyagi támogatásban jelent meg, hiszen több szakszervezet is milliós nagyságrendű összegeket küldött a sztrájkalapba. Persze nem olyan sokat, mint ami időnként megjelent a sajtóban, vagyis nem tíz- meg százmilliós nagyságrendről van szó. Mégis, az elmúlt évekhez képest ez egy tíz mérföldes ugrás volt.

Szerencsére a társadalom nem volt vevő azokra a manipulációkra, amelyekkel megpróbálták összeugrasztani a vasutasokat a pedagógusokkal meg egészségügyiekkel, mondván: "ennyit keres egy mozdonyvezető, annyit meg te, értelmiségi". Felháborító volt, ami megjelent az esti (állami) tévéhíradóban, ahol a közölt adatok alá írták, hogy a Vasutasok Szakszervezete a forrás. Én kértem a főszerkesztőt, hogy igazítsuk helyre, amit meg is tett, de másnap már ennek nem volt hatása. A tévénéző azt jegyezhette meg, hogy a mozdonyvezető 118 ezret keres, de nem volt hozzátéve, hogy hány órában. Mert nem 168 órában, és nem 172-ben, hanem sokszor 190-ben meg 200 órában havonta, szombati és vasárnapi műszakban, éjjel-nappal.

Az én hibám is volt – meg néhány kollégám kishitűsége -, hogy a privatizáció problémáját nem hangsúlyoztuk ki eléggé. Hagytuk, hogy a sztrájk bérsztrájk szintjén maradjon, holott ebben a konfliktusban ez volt a legkevesebb. Úgy tűnik, a mi fejünkben sincs rend, és nem tisztáztuk még, hogy egy munkaügyi konfliktusban zászlóra lehet-e tűzni a privatizáció kérdését. Miért pozitívabb, ha a bérről beszélünk? Mert az egy klasszikus szakszervezeti szöveg. Már látjuk: nagy hiba ehhez ragaszkodni.

Ugyanakkor az állam is tett róla, hogy ez bérsztrájkként jelenjen meg, és így a vasutasokat össze lehessen ugrasztani a többiekkel. Hogy ezek már tíz éve csak elégedetlenek, erről sok szó eshetett. De hogy közben az igazi veszély a vasút és a vasúti ingatlanok kiárusítása, meg a vasúti üdülőké és sportlétesítményeké, ez mind a színfalak mögött zajlott. Ebből a szempontból a kereskedelmi televíziók sem jártak el korrektebbül, mint az állami tévé. Persze nem voltunk naivak, tudtuk, a média a hatalom kezében van, a hatalom eszköze, lényegében a tulajdonos osztály fegyvere.

Eszmélet: Mondanál néhány szót arról, hol tart a privatizáció a vasútnál?

Márkus Imre: A MÁV-nál napirenden levő téma a portfóliók eladása. Több mint száz korlátolt felelősségű társaságról van szó, amelyek jelentős része kifejezetten nagy értéket és specifikációs tevékenységet képvisel (járműjavítók, pályafenntartási kft-k stb.). Az, hogy a kertészeti kft-t ki veszi meg, és az állomáson kinek a muskátlija lóg az emberek feje fölött, az ugye mindegy az utasnak. A nagyobb kérdés a háttéripar.

Olyan helyzeteket kell elképzelni, mint hogy például egy lengyel nevű, holland érdekeltségű, de amerikai tőkével működő társaság járműjavító cégeket akar vásárolni, de már Aradon vett is egyet. Mi attól tartunk, hogy itt megveszik a konkurenciát, lakat kerül a kapura, és Aradon olcsóbban megjavítják a vasúti kocsikat. A másik nagy vagyontömeg a sportingatlanok. Mi lepleztük le például Debrecenben, hogy hogyan akarták egy kft-nek átjátszani az ottani ingatlanokat fillérekért. A MÁV-nak nagyon sok ilyen ingatlana van, elég kimenni Zuglóba, és megnézni a BVSC-t meg a környékét. Ezen túl az üdülőingatlan is jelentős, balatonparti és dunaparti telkekről is szó van, nem beszélve az úttörővasútról. Sejthető, hogy itt már ki is nézték maguknak, melyik csoport mit tud megszerezni.

Eszmélet: Milyen változásokon megy keresztül maga a szakszervezeti mozgalom?

Márkus Imre: A szakszervezeti mozgalomra ellentmondásos hatást gyakorol a konfliktus, mivel nagyon sok belépő és kilépő tag van. Kilépnek azok a kollégáink, akiknek a munkaköre jobban főnöki kötődésű, és ajánlott most nem szakszervezeti tagnak lenniük. Belépnek viszont azok, akik eddig a szakszervezeti megosztottság miatt, meg a radikalizmus, a keményebb fellépés hiánya miatt nem voltak tagok. Átmenetileg a vasutas szakszervezetekben egy hullámvölgy következik, mert megtiltották a munkahelyeken a szervezkedést, és a tagdíjlevonást megtagadta a MÁV. Ez azt jelenti, hogy a lakáson, szabadidőben, hétvégén kell megkeresni az embereinket, új nyilatkozatokat kell tenni, hogy most átutalási számlán fizet-e vagy csekken, esetleg zsebből. Mindennek a pénzügyi feltételrendszerét ki kell alakítani. Ez nehéz lesz, de át fogjuk vészelni. Átmenetileg többezres létszámcsökkenésről van szó. De a végén nem lesz taglétszám-csökkenés, és közjegyzővel fogjuk ezt leigazolni, mert ugye arra jár munkaidő-kedvezmény.

Egyébként pedig a tisztségviselők üldözése folytatódik. Létszámcsökkentés, zsarolás, pofázás – a legkülönbözőbb módszerekkel. Vannak olyan kemény módszerek, amelyekhez a Bethlen-Peyer paktum idején sem folyamodott a hatalom, pedig akkor a vasutasok meg a postások be voltak tiltva. Most szinte teljes terror uralkodik. Hogy mikor tárgyalhatunk, azt a munkáltató dönti el. Ami most van, az se nem munkabéke, se nem jogállamiság. Tárgyalások nélküli helyzet van, és a fiúk úgy próbálják irányítani az országot, hogy abból a munkavállalók, a szakszervezetek kimaradjanak. Azt hirdetik, hogy ők itt a jó gazda, a gondoskodó állam megtestesítői, holott egészen másról van szó.

A legjelentősebb változás a mai szakszervezeti mozgalomban az, hogy a hat konföderáció együttműködik, az egységet, a közös fellépést keresi. Vége az önálló kiskirályságoknak, az "egyenlő távolságot tartunk" doktrínának, és hasonló őrültségeknek. Rendezni kell a sorainkat. Mindenki tegyen rendet a saját szakszervezetében, és utána megbeszéljük, hogy együttesen mit tudunk tenni. Ennek érdekében nem elég meghirdetni az eszméket: tenni kell! A mi szakszervezetünk egyeztetett már az MSZP és az MSZOSZ vezérkarával, valamint a Vasas Szakszervezettel, és a konzultációk folytatódnak. Mi minden baloldali párttal le tudunk ülni, ha csak egyetlen egy kérdés is van, amiben segíteni tudunk egymásnak. Ehhez az újjászerveződéshez várunk segítséget a baloldali értelmiségtől.

Mi szól a szocializmus mellett?

A világhírű gondolkodó alig ismert írása a szocializmust elemzi, mégpedig olyan irányzatként, amely társadalmi-etikai célra irányul, és ez a cél nem más, mint meghaladni az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát.

Okos dolog-e a szocializmus kérdésében véleményt nyilvánítania annak, aki nem szakember a közgazdaságtan és a társadalmi problémák terén? Számos ok miatt gondolom azt, hogy a válasz: igen.

A kérdést először vizsgáljuk meg a tudományos ismeretek szempontjából! Úgy tűnhet, nincsenek lényegi módszertani különbségek a csillagászat és a közgazdaságtan között: a tudósok mindkét területen általánosan elfogadható törvényeket igyekeznek feltárni, amelyek a jelenségek egy meghatározott csoportjára érvényesek, s ezt annak érdekében teszik, hogy a jelenségek összefüggéseit minél tisztábban megérthessék. A valóságban azonban mégiscsak léteznek módszertani különbségek. A közgazdaság területén általános törvényeket felfedezni azért nehéz, mert a vizsgált gazdasági jelenséget rendszerint sok olyan tényező befolyásolja, amelyeket nehéz önállóan, egymástól függetlenül értékelni. Ráadásul az emberi történelem ún. civilizált korszakának kezdetétől felhalmozódott tapasztalatokat nagy mértékben befolyásolták és korlátozták olyan körülmények, amelyek természetüket tekintve cseppet sem csak és kizárólag gazdaságiak. Például, a jelentős történelmi államok többsége hódításoknak köszönheti létét. A hódító nép törvényileg és gazdaságilag a legyőzöttek fölötti privilegizált osztály lett. Magukhoz ragadták a földtulajdon monopóliumát, a papságot is a saját soraikból nevezték ki. A papság az oktatás kézbentartásával a társadalmi osztályok közötti megosztottságot állandósította, és olyan értékrendet teremtett, amelynek révén hatni tudott – javarészt öntudatlanul – az emberekre a társadalmi viselkedési normák terén.

A történelmi hagyomány, hogy úgy mondjam, a múlthoz tartozik, ám sehol a világon nem léptünk még túl az emberiség fejlődésének azon a szakaszán, amelyet Thorstein Veblen "ragadozó korszaknak" nevez. A megfigyelhető gazdasági tények is erre a periódusra utalnak, és még a folyamatokból levonható törvényszerűségek sem alkalmazhatók más időszakokra. Mivel a szocializmus valódi célja pontosan az, hogy az emberiség fejlődésének ragadozó korszakát meghaladja, a jelenlegi közgazdaságtudomány csak keveset tud mondani nekünk a jövő szocialista társadalmáról.

Másodsorban, a szocializmus társadalmi-etikai célra irányul. A tudomány azonban nem hozhatja létre a célokat, és még kevésbé képes ezt a gondolatot az emberekbe beleültetni. A tudomány legfeljebb azokat az eszközöket adhatja az emberek kezébe, amelyekkel elérhetnek bizonyos célokat. De ezeket a célokat magukat is fényes etikai elvekkel rendelkező személyiségek gondolják ki, és – ha ezek nem légvárak, hanem életképes és hatékony célok – később sok-sok olyan emberi lény azonosul velük és valósítja meg őket, akik szintén félig öntudatlanul meghatározzák a társadalom lassú fejlődését.

Ezen okok miatt kitartóan őrködnünk kell azon, hogy ne becsüljük túl a tudományt és a tudományos módszereket, amikor az emberiség problémáiról van szó; és nem szabad azt gondolnunk, hogy csak a szakembereknek van joguk véleményt nyilvánítani a társadalmi szervezetet érintő kérdésekben.

Számtalanszor elmondták már, hogy az emberi társadalom válságos állapotba került, és stabilitása súlyosan megingott. Jellemző erre a helyzetre, hogy az egyes ember közömbösen, sőt ellenségesen viszonyul ahhoz a kicsi vagy nagy csoporthoz, amelyhez tartozik. Hadd illusztráljam egy személyes példával, mire is gondolok! Nemrég az újabb háború veszélyéről beszélgettem egy intelligens és jóindulatú férfival. Én kifejtettem, hogy egy újabb háború az emberiség létét veszélyeztetné, s megjegyeztem, hogy csak egy nemzetek fölötti szervezet tudna megfelelő védelmet nyújtani a veszéllyel szemben. És ekkor az én látogatóm halkan és szenvtelenül azt mondta: "Miért ellenzi annyira az emberi faj eltűnését?"

Bizonyos vagyok abban, hogy még egy évszázaddal ezelőtt sem tett volna ilyen könnyedén senki hasonló kijelentést. Ilyen mondatot csak az mond, aki hiába próbál egyensúlyt elérni önmagában, és többé-kevésbé elvesztette a siker reményét is. Vajon egyfajta fájdalmas magány és elszigeteltség kifejeződése-e ez, melytől manapság oly sokan szenvednek? Mi lehet az oka? Van-e kiút?

Könnyű ilyen kérdéseket feltenni, de aligha lehet választ találni rájuk a legcsekélyebb bizonyossággal is. Mégis, a tőlem telhető legjobb választ próbálom itt adni, bár teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy érzéseink és céljaink gyakorta ellentmondásosak és homályosak, és nem fejezhetőek ki egyszerű, könnyed formulákkal.

Az ember egyidejűleg magányos lény és a társadalom része. Magányos létezőként megpróbálja megvédelmezni saját létét és a hozzá közel állókét, megpróbálja kielégíteni személyes vágyait, kifejleszteni veleszületett képességeit. Mint társadalmi lény viszont arra vágyik, hogy elnyerje embertársainak elismerését és szeretetét, hogy osztozzék a többiek élvezeteiben, vigasztalja őket bánatukban, hogy javítsa életfeltételeiket. Csak ezeknek a változó, állandóan egymással hadakozó céloknak az együttese adja meg az egyes ember különleges jellemét, és ezek specifikus kombinációja határozza meg, milyen mértékben képes az individuum belső egyensúlyt elérni és egyben hozzájárulni a társadalom jólétéhez. Könnyen meglehet, hogy ennek a két fő hajtóerőnek a viszonylagos erejét nagyjából örökletes tényezők határozzák meg. De a végső formát öltő személyiséget jelentősen alakítja az a környezet, amelyben az egyén felnő, az a társadalmi szerkezet, amelyben gyermekkorát éli meg; alapvetően befolyásolják őt ennek a társadalomnak a hagyományai és az, milyen viselkedéstípusokat részesít előnyben ez a társadalom.

A "társadalom" mint absztrakt elmélet az egyes ember számára egyet jelent a kortársaihoz, illetve az összes megelőző generációhoz való direkt és indirekt kötődéseivel. Az egyén képes egyedül gondolkodni, érezni, küzdeni és dolgozni is, de olyannyira függ a társadalomtól – fizikai, szellemi és érzelmi létében egyaránt -, hogy lehetetlen elemezni vagy megérteni őt a társadalmi kereteken kívül. Hiszen a "társadalom" látja el az embert élelemmel, ruhával, ez biztosítja otthonát, szerszámait, nyelvét, gondolkodási sémáit és gondolatai javarészét is; életét annak a múltban és a jelenben élt és élő sok-sok millió más embernek a munkája és hozzájárulása teszi lehetővé, akik mind a rövidke szó, a "társadalom" fogalma mögött rejtőznek.

A fentiekből következik tehát, hogy az egyénnek a társadalomtól való függése természeti törvény, amelyet nem lehet felszámolni – akárcsak a hangyák és a méhek társadalmát. Míg azonban a hangyák és a méhek életfolyamatait a legapróbb részletekig merev, örökletes ösztönök szabályozzák, az emberi lények társadalmi viselkedése és kölcsönkapcsolatai rendkívül változatosak és változékonyak. Az emlékezet, az új kombinációk kidolgozását lehetővé tevő képességünk, a szóbeli kommunikáció áldása lehetőséget adott az emberi társadalmak olyan fejlődésére, amelyet nem biológiai szükségszerűségek irányítanak. Ez mutatkozik meg a hagyományokban, az intézményekben és szervezetekben; az irodalomban, a tudományos és a gyakorlati eredményekben, a művészetekben. Ez magyarázza azt is, hogyan lehetséges, hogy bizonyos értelemben az emberiség képes életét a saját kezébe venni, és hogy ebben a folyamatban a tudatos gondolkodás és az akarat is szerepet játszik.

Az ember születésekor örökletes biológiai kondíciókkal rendelkezik, amelyeket állandónak és megváltoztathatatlanoknak tekinthetünk – ideértve azokat a természeti igényeket is, melyek az emberi faj jellemzői. Ráadásul életünk során elsajátítunk egy olyan kulturális hagyományt, amelyet a kommunikáció és számos egyéb befolyás révén teszünk magunkévá. Ez a kulturális szövet az, amely az idő múlásával maga is változik, s amely az egyén és a társadalom közötti viszony lényegi alakítója. A modern antropológia azt tanítja nekünk az ún. primitív kultúrák összehasonlító elemzése révén, hogy az emberi lények társadalmi viselkedése jelentős eltéréseket mutathat az elfogadott kulturális mintáktól és a társadalmat meghatározó szervezetek típusaitól függően. Akik az emberiség előrehaladását kívánják elősegíteni, erre a tényre alapozhatnak: az emberiség biológiai meghatározottsága nem vezet szükségszerűen oda, hogy mi, emberek kipusztítanánk egymást, vagy hogy a kegyetlen, önző sors játékszerei lennénk.

Ha azt kérdezzük magunktól, hogyan kellene a társadalom szerkezetének és az ember kulturális magatartásának megváltoznia annak érdekében, hogy az emberek élete a lehető legkielégítőbb legyen, akkor nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy vannak bizonyos feltételek, amelyeket nem tudunk megváltoztatni. Mint fentebb már említettem, az ember biológiai meghatározottsága gyakorlati okokból változatlan marad. Továbbá az elmúlt századok technikai és demográfiai fejleményei is létrehoztak bizonyos, szintén megváltoztathatatlan állapotokat. A viszonylag nagy népsűrűség és a létfenntartásunkhoz szükséges javak szélsőséges munkamegosztást és rendkívül erősen centralizált termelő apparátust eredményeztek, amelyek nélkülözhetetlenek. Mindörökre elmúlt az az idő – amely visszatekintve olyan idillikusnak látszik -, amikor az egyes ember vagy viszonylag kis embercsoportok teljesen önellátók lehettek. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az emberiség már ma is világméretű termelési és fogyasztási közösséget alkot.

Most érkeztem el oda, hogy röviden összefoglalhatom, miben látom korunk válságának lényegét. Az egyénnek a társadalomhoz való viszonyára gondolok. Az egyes ember ma sokkal jobban tudja, mint elődei valaha, mennyire függ a társadalomtól. De ezt a függést nem pozitív ténynek, szerves kapcsolatnak, védelmező erőnek tekinti, hanem sokkal inkább olyan organizmusnak, amely fenyegeti természetes jogait vagy akár gazdasági létét. Sőt, a társadalomban elfoglalt helyzetéből következően egoista késztetéseit állandóan hangsúlyozza, míg társadalmi mozgatói, amelyek természettől fogva gyengébbek, fokozatosan sorvadnak. Öntudatlanul is saját önzése foglya lévén, bizonytalannak, magányosnak érzi magát, aki már nem képes az élet naiv, egyszerű és őszinte élvezésére. Az élet bármilyen rövid és nehéz, mégis lehet értelme az ember számára, de csak akkor, ha a társadalomnak áldozza magát.

Véleményem szerint a bajok eredendő forrása a kapitalista társadalomban manapság tapasztalható gazdasági anarchia. Előttünk áll a termelők óriási közössége, amelynek tagjai szünet nélkül arra törekszenek, hogy kollektív munkájuk gyümölcseitől megfoszthassák egymást – nem erőszakkal persze, hanem egészében véve a törvényes rend betűihez híven. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük: a termelőeszközök – azaz a teljes termelési kapacitás, amely lehetővé teszi, hogy előállítsuk a szükséges dolgokat a fogyasztási cikkektől a beruházási javakig – törvényesen lehetnek, és nagyrészt törvényesen is vannak egyesek magántulajdonában.

Az egyszerűség kedvéért az alábbi fejtegetésben "munkásoknak" fogom nevezni mindazokat, akiknek nincs a tulajdonában termelési eszköz – bár ez nem esik egészen egybe a fogalom megszokott használatával. A termelési eszközök tulajdonosa abban a helyzetben van, hogy meg tudja vásárolni a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás új termékeket állít elő, amelyek a tőkés tulajdonát képezik. E folyamat lényegi eleme az a viszony, mit is állít elő a munkás és ezért mennyit kap – a valódi értéken. Amennyiben a munkaszerződés "szabad", a munkás fizetését nem az általa termelt javak valódi értéke határozza meg, hanem a munkás minimális igényei és az, hogy a tőkés szerint mekkora a javak előállításához szükséges munkaerő mennyisége az állásért versengő munkások számához viszonyítva. Meg kell értenünk, hogy a munkás keresetét még elméletben sem határozza meg az általa előállított termék értéke.

A magántőke láthatóan egyre kevesebbek kezében koncentrálódik, részben a tőkések közötti verseny miatt, részben a technikai fejlődés és az egyre differenciáltabb munkamegosztás következtében, ami elősegíti a nagyobb termelési egységek kialakulását a kisebbek rovására. A fejlemények eredménye egy oligarcha magántőke, amelynek elképesztő hatalmát nem tudja hatékonyan ellenőrizni még egy demokratikusan szervezett politikai társadalom sem. Igaz ez azért is, mert a törvénykező testületeket is politikai pártok választják, amelyeket alapvetően a magántőkések finanszíroznak, illetve más módon tartják őket a markukban; a tőkések gyakorlati okokból szétválasztják a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. Ennek aztán az a következménye, hogy a nép képviselői valójában nem védelmezik megfelelően a lakosság elnyomott rétegeinek az érdekeit. Mi több, a fennálló viszonyok közepette a magántőkések egyértelműen ellenőrzik – közvetlenül vagy közvetetten – a fő információhordozókat (a sajtót, a rádiót, az oktatást). Ezért aztán az individuumnak nagyon nehéz, sőt sok esetben gyakorlatilag lehetetlen objektív következtetésekre jutnia vagy politikai jogaival értelmesen, saját érdekeinek megfelelően élnie.

A tőkés magántulajdonon alapuló gazdaság adta körülmények között a helyzetet két alapelv megléte jellemzi: az első, hogy magánkézben vannak a termelési eszközök (a tőke), és a tulajdonosok szeszélyeiknek megfelelően rendelkeznek velük; a második pedig, hogy a munkaszerződés szabad. Persze igaz, ebben az értelemben nincs tiszta tőkés társadalom. Különösen is fontos, hogy a munkások hosszú és kemény politikai harcok eredményeképpen elérték, hogy bizonyos csoportjaik számára megteremtődött a "szabad munkaszerződés" kifinomultabb formája. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a "tiszta" kapitalizmustól.

A termelés nem a felhasználásért, hanem a profitért folyik. Nincs biztosíték arra, hogy mindazok, akik képesek és akarnak is dolgozni, mindig találnak majd maguknak munkát, hiszen szinte mindig ott áll a háttérben "a munkanélküliek hadserege". A munkás állandóan attól retteg, hogy elveszti állását. Mivel a munkanélküli és a rosszul fizetett munkások nem biztosítanak profitábilis piacot, a tőkések visszafogják a fogyasztási cikkek termelését, aminek nagy áruhiány a következménye. A technikai fejlődés általában a munkanélküliség növekedésével jár, nem pedig azzal, hogy a munkavégzés a dolgozók számára könnyebbé válik. A profitszerzés, a gazdaság alapvető mozgatórugója összekapcsolódik a tőkések egymás közötti versengésével, s ebből fakad a tőke felhalmozásának és hasznosításának bizonytalansága, amely egyre súlyosabb válságokat eredményez. A korlátlan versengés óriási munkaerő-pocsékolással jár, és az egyes ember társadalmi tudatát is elcsökevényesíti, mint arról már korábban szóltam.

Az egyes egyénnek ez az elkorcsosulása szerintem a kapitalizmus legsúlyosabb bűne. Ettől szenved egész oktatási rendszerünk. A gyerekekbe beépült a túlzott versenyszellem, s azt tanulják meg, hogy a mohó szerzés garantálja eljövendő sikeres karrierjüket.

Meggyőződésem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a súlyos helyzetből: a szocialista gazdaság megteremtése, amelyhez a közösségi értékeket hangsúlyozó oktatási rendszer járul. Ilyen gazdaságban a társadalom tulajdonában vannak a termelési eszközök, amelyeket tervszerűen hasznosítanak. A tervgazdaság, amely a közösség szükségleteihez igazítja a termelést, el tudja osztani a munkát a munkaképes állampolgárok között, és minden férfinak, nőnek és gyereknek biztosítja a megélhetést. Az egyes ember nevelése nemcsak a benne rejlő képességek kibontását segíti elő, hanem eléri azt is, hogy az egyén felelősséget érezzen embertársai iránt – szemben jelen társadalmunk szellemével, amely isteníti a hatalmat és a sikert.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a tervgazdaság már maga a szocializmus. A tervgazdaság mint olyan együtt járhat azzal is, hogy az egyes embert tökéletes rabszolgává alacsonyítja. A szocializmus megteremtéséhez néhány különösen bonyolult társadalmi-politikai probléma megoldására van szükség: hogyan lehetséges a politikai és gazdasági hatalom mindent átható centralizációja ellenére megakadályozni, hogy a bürokrácia teljhatalomra tegyen szert és fennhéjázó legyen? Hogyan lehet megvédeni az egyes ember jogait, hogyan lehet a demokrácia segítségéval ellensúlyozni a bürokrácia hatalmát?

Átmeneti korszakunkban a szocializmus problémáinak és céljainak tiszta megfogalmazása óriási jelentőséggel bír. Mivel a jelen körülmények között ezeknek a problémáknak a szabad és korlátlan megvitatását erős tabuk tiltják, úgy vélem, ennek a folyóiratnak igen fontos közéleti funkciója van.

(Ez a cikk eredetileg a Monthly Review első számában, 1949 májusában jelent meg. Fordította: Baráth Katalin)

Város kerttel és 1984 kicsit tökéletesebben

Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elöl alkalmazotti szinten nincs kitérő.

A szex vajon mi?
egy zenész: Pain
A globalizáció vajon mi?
Ne dumát munkát!
egy falfirkáló munkás
"...növekedett a kultúra testén tátongó szakadék
(vagyis a társadalmi hozzáértés lemaradt a technológiai hozzáértéshez képest)"
G. W. Allport 1954

 

A globalizáció megöli gyermekeit, a globalizáció felemeli a vele lépést tartókat

Az ellentétpárok csodája, hogy csak együttesen igazak és mondanak valamit a megismerhető világunkról. Néha meg még együttesen sem juttatnak sehova. Ilyenkor van az, hogy a népmesebeli parasztlány menne is meg nem is, sohasem jut el Mátyás királyhoz. Induljunk hát mi is egy mesebeli útra, kiindulva a globalizációhoz kapcsolódó közhelyek két legszélsőségesebb, egymásnak leginkább ellentmondó változatából. Keresve sem találnánk népszerűbb témát a világot mindinkább átszövő, az átlagpolgár számára kevéssé érthető jelenségnél. (Baj csak akkor lesz, ha a cikk végigolvasása sem ad majd megoldási kulcsot a nyájas olvasó kezébe a globalizációs csapdákkal szembeni védekezéshez. Pedig nem fog, tehát baj lesz.) Az alábbiakban a globalizációval kapcsolatos két vélekedést kísérelem meg röviden összevetni, fekete-fehér, igen-nem, tehát dichotom leszek, hogy azután szélsőségektől sem mentesen az alkalmazottak, a munkavállalók helyzetének nagyon jó, vagy nagyon rossz változásait vehessem sorra.

A nagyon pozitív forgatókönyv a következőképpen fogalmaz: a világ összeszűkülésével, a közlekedés, a telekommunikáció felgyorsulásával az információk hozzáférhetőbbekké válnak az egyszerű átlagember számára. Nem lesz hát miért összeesküvés-elméleteket szőnünk, hiszen mindannyian ugyanazon hírforrások és híranyagok birtokában hozzuk majd döntéseinket. A telefónia, majd az információs szupersztráda, a www helyek baktérium gyorsaságú elszaporodása, a 24 órás elérhetőségünket biztosító mobiltelefon és laptop magukkal hozzák a kapitalizmus kialakulásának valódi okát, vagyis a származástól független felfelé irányuló mobilitás lehetőségét. Ezt az új típusú egyenlő esélyességet a felemelkedésre nevezzük Athén-forgatókönyvnek. (Z. Karvalics 1995) Ez tehát a szélsőségesen optimista nézőpont, időutazás a múltba, az 1700-as évek végére, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség nagybetűs eszméinek korszakába. Feltétlen hit a megszerezhető hír és az azt összerendezni képes tudás, szaktudás győzelmében.

A másik forgatókönyv, a szélsőségekhez illő módon, nagyon fekete képet helyez elénk az új korszakról. Egyenesen Orwell-lel példálódzik, azt fejtegetve, hogy az információ mennyiségének ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése ellehetetleníti az egyéni befogadást. A továbbiakban nincs mód arra, hogy önállóan kereshessük meg a számunkra érdekes és életbevágóan fontos híreket, vagy azokat megtalálva, képesek legyünk az irdatlan mennyiség befogadására, feldolgozására. Tehát szükségessé válnak a nagy központi információ-feldolgozók, csúcsszámítógépek, Nagy Testvérek, akik megszűrik az információkat helyettünk. Számunkra megmaradnak a már kellően megtisztított, érthető formátumba öntött (néhány éve még azt írtam volna cenzúrázott, és most is azt írom az infotainment szocializmusról), jól követhető, érthető hírecskék. E nagyon pesszimista forgatókönyvnek Koestler és Huxley1 után szabadon az orwelli forgatókönyv nevet adhatjuk. Ebben a képben még messzebbre utazunk történelmünkben, talán még a feudalizmus koránál is előbbre a valamikori abszolút despoták korszakába. (Vagy a jóval közelebbi múltba, a totális diktatúrákhoz.) Ebben a pesszimista világban azután megvalósul a 20 – 80 társadalom, amikor a népesség 20%-a feléli a GDP 80%-át. A maradék, a többség éhezik. A munka értelmét veszti, a turbókapitalizmus tittytainmentté alakul át. Tits, mint cicik és entertainment, mint szórakoztatás, amely két szóból az angol fogalom összeáll. (Martin-Schumann 1998) Idehaza a "cickólesők"2 elnevezést javasolnám Grétsy Lászlónak. Ebből tényleg látszik, hogy a polgárbarát társadalomtudósok infotainmentjénél sokkalta többről van szó. A vizuális csecsszopók számára is érthetően, tessék elképzelni, lelki szemekkel látni, amint szellőnyi könnyedséggel fel-le hintáznak a szabadon eresztett cickók nyaranta. Az augusztusi kánikulában nem is lehet mással foglalkoznunk, tökéletesen elegendő a nézelődés a gondolataiban nem mélázó férfiember számára. (Ki beszél ilyenkor már Mexikóról!)3

Tengernyi Romulus és Rémus – avagy ilyen és olyan értelemben

Tehát ez a két szélsőséges jövőkép verseng egymással az információs korszak beköszöntése óta. Mielőtt tovább mennék, s megkísérelve a két forgatókönyvben elhelyezni a dolgozókat, tegyünk egy kis kitérőt. Nézzünk meg egy alapfogalmat, amely elhozta az új korszakot a mindennapok karosszékébe. A mai napok stílusához illően ismét betűszóról van szó. A CMC-ben furcsa mód ezúttal nem újabb autógyári megafúziót jelöl a három betű. (Amúgy megfigyelték már a mesebeli hármas visszaköszönését napjaink betűszavaiban? Körülbelül ugyanannyira jellemzőek, mint a kettes, négyes, ötös, hatos, hetes, nyolcas és ennél hosszabban kódolt fogalmak és cégnevek.) A feloldásra a következő magyarázatot adja a fogalom-szerző: Computer Mediated Community (Baym 1995), vagyis számítógépek közvetítette kommunikáció, amelynek következtében szükségtelenné válik a személyes találkozás, a fizikai megjelenés. A gondolatok vásárának többé nem szab határt a távolság és az idő, mindenki írhat és olvashat, amennyit csak bír.

Ennyit az értelmiség internacionalizálódásáról.

De a technológia adta változások ugyanezt megteszik a kétkezi melóssal is, ettől kezdve a kérdés már közügy. Érinti mindkét osztályt, nem csak a társutasoknak jutott ki a világpiac. Szellemi termékek és lekötetlen tőkejavak keringenek a világhálón, ami ma már azt is jelenti, hogy a tőke ott száll ki kicsit megpihenni, ahol a legképzettebb a munkaerő és a legkevesebb a képzettséghez viszonyított munkabér. Ez elől a hatás elől alkalmazotti szinten nincs kitérő. Vagyis előbb vagy még előbb ki kell dolgozni a saját válaszunkat a megváltozott termelési feltételekre. A sarkítások mentén tovább haladva erre két lehetőségünk kínálkozik: mintha Athént építenénk újjá, csak kicsit tökéletesebben, vagy mintha űr-odüsszeiává változtatnánk az 1948-as megírásakor futurisztikus 1984-et.

Szebbik arcunk: Athén dolgozóinál járva

Akik a számítástechnika emberi arcra formálhatóságában hisznek, úgy látják, hogy a megfelelő szabályok szerint kialakított globálisan-virtuálisan felgyorsult világ képessé teszi a gazdáit (mindannyiunkat) a jószágok igazságosabb elosztására. Olyan világképeket álmodnak, ahol ember embernek társául szegődik, és az egyenlőbb életesélyek kialakítására segítségül hívja a számítástechnikát meg a vele összenőtt elektronikai iparágakat. (Meggyőződésem, hogy ezt az összenövést már csak néhány évig kell külön is megemlíteni, azt követően evidencia lesz, hogy a számítógép egyben videó, televízió, hűtőgép és miegymás egy tárgyban.) Ebben a történetben a bolygónk körül rohangáló tőkét a számítógépek segítik az emberiség szolgálatába állítani. Athén egyik híve, Szántó Borisz egyenesen Technikai Társadalmi Funkcionális Rendszerként (idézi Z. Karvalics 1995) látja a jövőnket. A ma válságait okozó gazdasági csapdákat a számítógépekkel összekötött, IT tudással felvértezett emberek a világ különböző pontjairól képesek lesznek megszelídíteni. Megéljük azt is, hogy a programozó-matematikusok és egyéb sohasem volt szakmák: webmesterek és rendszeroperátorok (Sysopok) mentik meg az élelmiszerbolti eladókat és a géplakatosokat munkahelyük elveszítésétől4.

A biztos kezekben tartott technológiai modernizáció hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a folyamatos gazdasági növekedés eredményeit képesek legyünk a társadalom minden rétegében egyenletesebben elosztani. A jóléti államban létrejött "munkabékék" (l. a németországi Mitbestimmung intézményét, ahol munkás, menedzser és tulajdonos együtt döntött a cégüket érintő fontosabb kérdésekről) mára elveszőben lévő fogalmai újjá éleszthetőekké válnak a jövőben. A közös társadalmi, jóléti felemelkedést megint csak elkíséri a Sozialmarkwirschaft, a társadalmi konszenzuson és szolidaritáson alapuló döntéshozatal. Az informatikára, robottechnológiára alapozott gazdasági növekedés mind több munkahelyet és munkást tesz feleslegessé.

E folyamatnak voltunk tanúi az elmúlt három évtizedben a gépiparban, a bányászatban és szinte a teljes szekunder szektorban. A mezőgazdasági munkásság megfogyatkozása még korábban kezdődött, ma már csak a végeredményként jelentkező statisztikai adatok utalnak a változás kiemelkedő jelentőségére. A mostanában megindult változások már a szolgáltató szektor fogyókúráját vetítik előre, ahová napjainkig folyamatos volt a munkaerő beáramlása. A szolgáltatásról az elemző közgazdászok mostanáig úgy beszéltek, mint aminek négyzetesen emelkedő munkaerőigénye még sokáig munkát ad az első két szektorban munkanélkülivé vált dolgozóknak. Az információtechnológia megdöbbentő sebességű fejlődése azonban átrendezte a fennálló status quót. A negyedik szektorként helyet követelő tudásipar alig két évtized alatt ráállt mai fejlődési pályájára, amelynek csúcsa még nehezen megbecsülhető, de bizonyosnak tűnik, hogy a legmeghatározóbb eleme lesz a gazdaságnak. Ezzel megfosztja a jelenlegi szolgáltató ipart rövid ideig birtokolt vezető szerepétől. A munkavállalók számára ez azt fogja jelenteni, hogy újabb vándorlásra lesznek (vannak) kényszerítve, ezúttal a szolgáltatás után az információiparban kell munkahelyet keresni maguknak.

A gazdaság legfőbb húzóágazatává váló "szolgáltató-informatikai ipar", vagyis a jelenleg létező tercier és a most kialakuló informatikai ipar közös területéből kiépül egy új gazdasági szféra, amely képes lesz a jelenlegi munkanélküliek befogadására. Ráadásul mindezt olyan kedvező feltételekkel teszi majd meg, amelyekről ez idáig csak álmodozhattunk. A számítástechnika és a telekommunikáció összenövése lehetővé teszi az otthoni munkahelyek tömeges kialakítását. Az édesanyák, sőt az édesapák sem lesznek többé elszakítva családjuktól. Lehet bevásárolni, hűtőszekrényt feltölteni az interneten, a "hálón" keresztül. (Az első, interneten tejet és húst önmaga megrendelő, számítógéppel egybekötött frizsidert az elmúlt évben dobták piacra.) Ebben a forgatókönyvben a technológiai fejlődés segít megoldani a kapitalizmus kialakulásával meginduló negatív folyamatot, a tradicionális kisközösségek szétzilálását, a gyermeküket nevelő anyák munkába állítását és ennek eredményeként a gyermekek agyonintézményesített nevelését.

Az otthonról végezhető munka mellett a munkával töltött idő is csökkeni fog, hiszen a gépek sok mindent elvégeznek helyettünk. A munkaidő csökkenésével nőni fog a gyermeknevelésre, a kikapcsolódásra fordítható szabadidő. (Megéljük, hogy a szabadidő javára túl is lépjük majd a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás egykori pártállami jelszavát.)

Ugyanakkor a rövidebb munkaidő nem hozza magával a fizetések csökkentését, mert a számítógépek kezelése a dolgozó népesség többségétől megköveteli majd, hogy hagyja el családja egykor volt tradicionális kétkezi foglalkozásait és válasszon a maga számára a szimbolikus tudásiparból építkező szakmát. Az iparos, szalag melletti munkák csökkenése, majd eltűnése átstrukturálja a jelenlegi bérrendszert is. Mivel a munkavégzés módja közel hasonló lesz, az előállított termék pedig egyre kevésbé emlékeztet matériára, és nem lesz kézzel fogható, a munkabérek sem alakíthatóak ki az előállított tárgybeli érték alapján. Optimista forgatókönyvíró szemmel azt várhatjuk, hogy a társadalom egésze eléri a megélhetési bérnek megfelelő jövedelmeket, a jövedelem-olló összezárul, megállítva a társadalom darabokra, fizetési osztályokra hullását.

Ez hát Athén városának és a beszélgetésekre alkalmas meleg kerteknek a forgatókönyve. A jövő szimbolikus tudásra és technostruktúrára alapozott jószág-elosztási elképzelése. Lesz elegendő jó mindenki számára, vegyük csak el azt, amiből megélünk, amire szükségünk van magunk és családunk jólétéhez. Ebben a boldog életben lesz segítségünk az információtechnológia, amely átvezet a globalizálódott világ nehézségein.

Így lesz ez 2_84-ben5

A második forgatókönyvben nincsenek rózsaszín oldalak, ennek írói meg vannak győződve arról, hogy a globalizáció tovább tördeli világunkat. A folyamatos tőkekoncentráció, a trösztök újjászerveződése odavezet, hogy minden cégnek ugyanazon jogszabályoknak kell megfelelnie, de a legnagyobbaknak írunk majd kicsit kedvezőbb szabályzókat. Néhány gigantikus konszern fogja uralni a piacot és a termelést. A dolgozókra ínséges napok várnak, hiszen teljesen kiszolgáltatottá válnak a gigantikus, glóbusz szinten uralkodó, monopolpiacot teremtő cégóriásokkal szemben. Kénytelenek lesznek elfogadni a felajánlott minimális fizetéseket, hiszen nem lesznek konkurens vállalatok, ahonnan magasabb jövedelmekkel kellene elcsábítani a szakképzettebb munkatársakat. Egy-egy iparág egy-egy óriás kezében összpontosul, egy akarat, egy jövőkép lesz csak, amelyet a cég igényei és érdekei szabnak meg. A tőke koncentrációja a dolgozó embereknek, a széles tömegeknek elhozza a butaság új korát, silicio sapiensekkel telnek majd meg az utcák, gyárak és a falanszterek. Nem lesz szükség arra, hogy kevéske vezetőn (mai szóval top menedzseren) kívül a termelők tömegei is értsék, esetleg befolyásolják a termelési folyamatokat. Számukra az olcsó bérmunka és a fogyasztás, a fogyasztás és harmadszor is a fogyasztás marad egyedüli osztályrészül. Annak megítélése, hogy a tömegek mit állítsanak elő és fogyasszanak el, a globalizáció és a technicizáció nagy nyertes rétegének feladata lesz. Új elit nő ki a gazdasági és az informatikai csúcsvezetés összefonódásából, s – visszatérve egy korábbi korszak jelöléséhez -, válik új meitokratikus elitté. Birtokába kerül a döntéshozatalhoz szükséges összes információ és a kapcsolati, valamint a technológiai tőke. A többségi társadalom kiszorul abból a szerepéből is, hogy némi információ birtokában legalább alkalmanként voksaival legalizálja a fennálló politikai-gazdasági rendet, ezzel végbemegy a gazdasági élet után a politikai élet gleichscaltolása is.

A folyamat kezdetét a kilencvenes évek elején kezdtük el írni, amikor egyre-másra születtek az adóparadicsomok, az elvándorolt tőke visszacsalogatására a nemzeti, kormányzati, önkormányzati programok a vámmentes iparterületekről, adókedvezményekről, zöldmezős beruházási kedvezményekről. A tőke és a konszernek pedig oda mentek, ahol a(z ön)kormányzat a legalacsonyabbra tette az adófizetési kötelezettségeket. A licit végére a polgárokat szolgáló adóbevételek negatívba fordultak, azaz a cégeket befogadó városok, országok fizettek azért, hogy az adott multi letelepedett, utat épített és munkahelyeket teremtett. Már ma is ott tartunk, hogy az országos kormányzatok sem tárgyalópartnerei a globális multiknak (l. pl. a Volkswagen németországi adóbefizetéseit, amelyek már évek óta negatívba fordultak át, annak ellenére, hogy a cég folyamatosan nyereséges. Martin-Schumann 1998) Tehát sem a civil társadalom, sem a törvényesen megválasztott kormányok nem képesek többé befolyásolni a tőkemozgást. A nemzetközi téren zajló tőkevándorlás kordában tartására csak egy Világállam lenne képes, ilyen azonban nincsen és nem is remélhető, hogy az egymással versenyben álló nemzetállamok képesek lennének kialakítani valamilyen ehhez hasonló szervezetet (l. csak a Népszövetség bukását és az ENSZ kétségbeesett tehetetlenségét). A tőke tehát globális, az államok pedig lokálisak, az aszimmetria, a súlycsoportbeli különbség kiegyenlíthetetlen. A kiépült számítástechnikai telekommunikációs hálózatok a tőke oldalára álltak, elősegítik a tőkejövedelmek elektronikus mozgását, azt, hogy perceken belül a világ bármely pontján megjelenhessenek.

A technikai fejlődéssel a profit megtermelése is mind kevésbé múlik az alkalmazottakon, avagy bármiféle emberi manuális tevékenységen: a robotkar nem kérdez, csak szerel. Az új korszakban nemcsak a megtermelt tőkejövedelmek mozgása változik meg alapvetően, de az előállításukhoz szükséges munka is értékváltozáson megy keresztül. A tőzsdei árfolyam-nyereség és a megtermelt extraprofit nem függ többé a kétkezi munkától.

A fizikai munkával előállítható termékmennyiség és a szellemi munka által előállított szimbolikus javak értékbeli szétválása a prekapitalizmus korában indult meg. A globalizáció korszakában azonban már a szellemi munka kerül termelékenységben olyan távolra a tőzsdeügynöki munkától, mint hajdan a szántó paraszti munka a hercegi kincstárostól.

A Cégnek szüksége lesz kevéske agyra (menedzserekre), akik figyelemmel kísérik, előre igyekeznek kiszámítani a legkisebb tőzsdei, nyersanyag lelőhelybeli, technológiai változásokat; őket tisztességesen, a fényűző élethez megfelelő módon megfizeti, hiszen léte függ döntéseiktől, felkészültségüktől. A többieknek megmarad az a dicstelen szerep, hogy kiszolgálják a gépsorokat, ahogyan ezt már ma is megteszik Ázsia számos országában. (Elég csak Kína hirtelen megugró GDP gyarapodásának hátterét firtatnunk, vagy Tajvan látványos sikerein elméláznunk.) A gépeket ellátó munkások szakértelme a minimumra fog csökkeni, eltűnik a szakmunkásréteg, a munkáért kapott bérnek pedig semmi köze nem lesz a megélhetési jövedelemhez. Sőt, mivel milliók (milliárdok?) szorulnak a gyárkapun, a termelési folyamaton kívülre, maga a munkavégzés, a jövedelem megkeresése is kikerül a tömeg mindennapos gyakorlatából. A népesség többségére egyszerűen nem lesz szükség, ennek következtében – jövedelem híján – fogyasztani sem lesz képes. A néhány fennmaradó cégnek semmi szüksége nem lesz rájuk, a kormányok pedig szegények lesznek a segélyezésükre. Kialakulnak tehát a nincstelen és felesleges, tengődő tömegek, haszontalan és céltalan élettörténetekkel töltve meg a világot.

A munkában maradók számára állandó versenyt és a munkahely elveszítésének félelmét jelenti a mindenki számára beköthető számítógépes-telekommunikációs hálózat (amelyet egykor internetnek hívtak). A helyi közösségek, brigádok és munkakollektívák, bármennyire is szervezettek lesznek, nem tudnak tárgyalóféllé válni munkaadóikkal szemben. A szakszervezetek, üzemi tanácsok legkisebb megmozdulása azonnal megtorolható lesz, akár a teljes termelés elmozgatásával a világ más pontjára. (L. a Caterpiller szakszervezeteinek vereségét a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban. Amikor a szakszervezet sztrájkot hirdetett, a menedzsment pedig áttelepítette az érintett gyártókapacitást egy másik kontinensre. A több évig elhúzódó küzdelem a szakszervezetek teljes megsemmisülésével és elbocsátásokkal végződött. Berger 1992) A továbbiakban a menedzsment az információs technológiára alapozva bármikor megtehet majd hasonló lépéseket, az on-line multimédia tehát állásgyilkosként fog szerepelni a dolgozó számára. Mivel az informatikai hálózat segítségével a megfelelő munkás akkor és ott vehető elő a kalapból, ahol és amikor szükség van rá, feleslegessé válik az állandó, határozatlan idejű foglalkoztatás. A just-in-time dolgozók korszaka jön el, alig száz évvel azután, hogy Henry Ford a futószalag mellett megszervezte az alkatrészek elhelyezését. Amit a japán autóipar tovább tökéletesített a just-in-time alkatrész-mennyiségi ellátással. Ott tartunk, hogy a munkás is megfelelő koncentrációban, szakértelemben és időben adagolhatóvá válik a termelési folyamatban.

A dolgozók szemszögéből a megélhetési jövedelmek elveszítése mellett még egy jelentős veszélye van a kialakuló helyzetnek, a történeti szolidaritás szétrombolódása. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre inkább megfigyelhető jelenség (újabb divatos betűszóval élve, talán megbocsátja a kedves olvasó, de már nem állhatom meg) a NIMBY, a Not In My Back Yard, vagyis bárhol tehetsz bármit, bárkivel történhet bármi, csak az én hátsó kertem és fertályom maradjon tiszta. Tehát a megmaradt dolgozó osztály tagjai is erőteljesen megosztottak és kijátszhatóak lesznek egymással szemben. Nem marad más, csak a puszta életben maradásért vívott harc és a globálisra hízott cégek kiszolgálása.

Befejezésképpen

Ez tehát a két szélsőséges forgatókönyv, amelyek mentén a globalizáció és az információtechnológia által átszabott világunk az elkövetkező néhány évben, talán még évtizedben változni fog. Mindez jó-e vagy rossz? Történeti szemlélettel nincsen értelme ezen töprengenünk, a tények, ha futurológiát építünk is belőlük, egyszerűen csak vannak.

Az azonban már elgondolkodtató kérdés, hogy melyik forgatókönyv szerint szeretnénk rendezni? Mert a jövő befolyásolható, leginkább a múltból az.

 

Irodalom

Baym, Nancy K.: The emergency of community in computer-mediated communication in Cybersociety, London – New Delhi – Thousand Oaks: Sage 1995

Berger, Peter L.: A kapitalista forradalom Budapest, Gondolat 1992

Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei História 2000/2

Martin, Hans-Peter és Schumann, Harald: A globalizáció csapdája Budapest, Perfekt 1998

Z. Karvalics László: Információs társadalom Budapest, BME 1995

Jegyzetek

1 Ez a hivatkozás természetesen teljesen helytelen, valójába Orwell 1984 c. regényéről van szó, amelyet George Orwell írt.

2 A Magyar Hírlap 2000. május 7-ei számában a 7. oldal vezércikkírója keményebben fordított. ő a csopatásos szopatás magyar jelentésébe feledkezett bele. Te kedves olvasó ne ragadj le két szinonimánál, folytasd bátran a megkezdett sort!

3 Az asszociáció befejezését mindenkinek saját forgatókönyv írói vénájára bízom annak alapján, hogy a futball vagy a Világbank és a közgazdaságtan hozza inkább lázba.

4 Bizonyára kiderül, hogy Jedi lovagok is léteznek, és erre már csak néhány évet kell várnunk. (Úgy hiszem, 2002 és 2004 lesznek a nevezetes dátumok.)

5 Ide írják be a tetszőleges évszázadot egy és kilenc között.

A rasszista albatrosz

A nemrég Budapesten járt amerikai tudós a világrendszer-elmélet keretei közé ágyazva vizsgálja a Haider-jelenséget, az újfasizmus fellendülését Közép-Európában. Elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy a rasszizmus elleni küzdelem is oszthatatlan: nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Az égre!…Szemed, vén

Tengerész,

mily ördögi fényű, riadt..!

mért oly feketén…?!” –,

Nyilammal én

lelõttem a szent madarat!”

Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről, I. 79-82. (Szabó Lőrinc ford.)

 

Coleridge költeményében a vihar kietlen tájra sodor egy hajót. A tengerészek egyetlen vigasza egy albatrosz, mely megosztja velük élelmét. De Coleridge tengerésze megmagyarázhatatlan okból – lehet, hogy puszta gőgből – lelövi a madarat. Emiatt a hajó minden utasának szenvednie kell. Az istenek megbüntetik a gonosz cselekedetet. A többi tengerész a madarat elpusztító hajós nyakába akasztja az albatroszt. Az albatrosz, a barátság szimbóluma most a bűn és a szégyen szimbóluma lesz. Az utazás egyetlen túlélője ez a tengerész. És egész hátralévő életét kitölti az, hogy szembe kell néznie tette következményeivel. Az élő albatrosz az a másik énünk, amely idegen, távoli tájakon segítségünkre siet. A halott albatrosz, mely nyakunkban lóg, dölyfünk: rasszizmusunk hagyatéka. Nincs nyugtunk tőle, foglyai vagyunk.

Jó egy évvel ezelőtt felkértek, hogy Bécsben tartsak előadást A társadalomtudomány az átmenet korszakában címmel. Előadásom egy sorozatba illeszkedett volna bele, melynek összefoglaló címe a következő volt: Von der Notwendikeit des Überflüssigen – Sozialwissenschaften und Gesellschaft. A felkérést boldogan elfogadtam. Azt hittem, abba a Bécsbe jövök, mely olyan ragyogó szerepet játszott a világ társadalomtudományának megteremtésében különösen 1870–1930 között, a Traum und Wirklichkeit korszakában. Bécsben élt Sigmund Freud is – én őt tartom a huszadik századi társadalomtudomány legjelentősebb alakjának. Bécs legalábbis addig otthont adott neki, amíg élete alkonyán a nácik arra nem kényszerítették, hogy Londonba meneküljön. Élete egy fontos szakaszában Bécsben élt Joseph Alois Schumpeter és Polányi Károly is. E két, politikailag oly nagy mértékben szembenálló figura szerintem a huszadik század két legjelentősebb gondolkodója a politikai közgazdaságtan terén, ám mindkettőt háttérbe szorították és jelentőségüket sem ismerték fel. És Bécs volt tanárom, Paul Lazarsfeld otthona is, akinek úttörő jelentőségű, a politikára irányuló kutatásai és módszertani újításai az Arbeitlösen von Marienthal című művével kezdődtek – e tanulmánynak társszerzője volt Marie Jahoda és Hans Zeisel. Szóval, ebbe a Bécsbe készültem én előadást tartani.

S aztán ránk szakadt a legutóbbi ausztriai választások korántsem magától értetődő eredménye s ennek következménye, az FPÖ (Szabadságpárt) – a Freiheitliche Partei Österreichs – kormányzati szerepe. Az Európai Unió többi állama nyomatékosan elutasította ezt a rendszerváltozást, és mindennemű kétoldalú kapcsolatot felfüggesztett Ausztriával. Újra el kellett hát döntenem, hogy jövök-e, s még mindig haboztam. Ha ma itt vagyok, annak két oka van. Először is, szerettem volna kifejezni szolidaritásomat a másik Ausztriával, mely feltűnően mutatja jelenlétét az új kormány beiktatása óta. A másik és talán az elsőnél jóval fontosabb oka jelenlétemnek az, hogy mint társadalomtudós, magamra vállaljam a felelősségből rám eső részt. Mi együtt nyilaztuk halálra az albatroszt. Mindannyiunk nyakában ott lóg. S mindannyiunknak lelki és szellemi küzdelmet kell vívnunk egy új, másfajta történelmi rendszer újjáalakítása, megteremtése érdekében; ez az új rendszer majd maga mögött hagyja a rasszizmust, ami modern világunkat oly mélyen és oly gonoszul irányítja. Ezért új címet adtam előadásomnak: “A rasszista albatrosz: a társadalomtudomány, Jörg Haider és a Wiederstand”.

Ha a tényeket nézzük, s csak arra vagyunk kíváncsiak, mi történt Ausztriában, akkor a felszínen minden nagyon egyszerűnek látszik. Hosszú ideig két nagy és meghatározó párt gyakorolta a hatalmat Ausztriában, az egyik az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), a másik pedig az Osztrák Néppárt (ÖVP). Az egyik balközép, a másik jobbközép és kereszténydemokrata beállítódású volt. Kezdetben elsöprő közös választói támogatottságuk az 1990-es években folyamatosan csökkent. Aztán az 1999-es választásokon az FPÖ első ízben – igaz, csak néhány száz szavazattal, de – megelőzte az ÖVP-t, amely így második lett. A két, korábban meghatározó jelentőségű párt között ezután folytatott tárgyalások a nemzeti koalíciós kormány létrehozásáról nem jártak eredménnyel, az ÖVP pedig az FPÖ-t kérte fel partnerének. Az ÖVP ezen döntése nagyon sok osztrákot, többek között Klestil elnököt is mélységesen felháborította. De az ÖVP kitartott, és a kormány megalakult.

A döntés a többi EU-állam politikai vezetőjét is felháborította, vagy inkább meglepte. Együttesen úgy határoztak, hogy felfüggesztik kétoldalú kapcsolataikat Ausztriával, és az EU azóta is kitart ezen álláspontja mellett, bár akadnak néhányan, akik kétségbe vonják a döntés bölcsességét. Az EU magatartását viszont sok osztrák elítélte, és nemcsak azok, akik támogatták a jelenlegi kormánykoalíció megalakítását, hanem ellenzékiek is. ők azt hangsúlyozták, hogy az EU eltúlozza azokat a veszélyeket, melyek az FPÖ kormányzati szerepéből következhetnek. “Haider nem Hitler” – mondták nézeteik alátámasztására. Mások azzal érveltek, hogy Haiderhez hasonló politikusok minden EU-tagállamban vannak, sőt bizonyos mértékig a kormányok munkájában is részt vesznek. Ezért tehát – mondták az EU-lépés bírálói – álszent volt az EU döntése. Végül pedig néhány osztrák (és más európai is) azt állította, hogy az EU részéről az lett volna a helyes lépés, ha várakozó álláspontra helyezkedik, és akkor – és csakis akkor – marasztalja el az új kormányt, ha az arra ténylegesen alkalmat ad. Közben Ausztriában is elindult a Wiederstand, mely azóta is folytatódik.

Elemzésem tárgya most nem az FPÖ-nek mint pártnak és nézeteinek vizsgálata, hanem az EU kemény ellenállásának vizsgálata az FPÖ kormányzati szerepével szemben, illetve az osztrák ellenzéki reakciók és a Wiederstand okainak kutatása. A hatást és az ellenhatást egyaránt csak akkor érthetjük meg, ha elemzésünket Ausztriánál szélesebb körre, a világrendszer egészére, ennek valóságára terjesztjük ki, és számba vesszük, mit mondtak a társadalomtudomány művelői ezekről a viszonyokról. Ennek érdekében azt javasolom, hogy ezt a szélesebb kontextust négy időkeretben tekintsük át, melyek a következők: a modern világrendszer 1989 óta, a modern világrendszer 1945 óta, a modern világrendszer 1492 óta, illetve a modern világrendszer 2000 után. Ezek persze szimbolikus dátumok, de ebben az esetben a szimbólumoknak nagy a jelentőségük. Lehetővé teszik, hogy egyszerre vizsgáljuk a valóságot és a valóságról alkotott képzeteket. Remélem, ezzel sikerül együttérzésemet érzékeltetnem az osztrák Wiederstanddal, és egyúttal szeretném mint társadalomtudós a saját morális és intellektuális felelősségemet is megfogalmazni.

1. A világrendszer 1989 óta

1989-ben összeomlott az ún. szocialista tömb. Közép-Kelet-Európa országai, melyek a Brezsnyev-doktrína (pontosabban a jaltai egyezmény) szellemében a szovjet övezetbe tartoztak, most látványosan kinyilvánították politikai autonómiájukat a Szovjetunióval szemben, és mindegyik ország megkezdte a rendszer lebontását. Két év sem telt el, és széthullott a Szovjetunió Kommunista Pártja is, sőt, maga a Szovjetunió is tizenöt önálló államra esett szét. Ha a kommunista államok történelme Kelet-Ázsiában és Kubában különbözött is az európai országokétól, ennek csekély hatása volt ahhoz képest, amilyen következményeket a kelet-európai események a világrendszer geopolitikai állapotára gyakoroltak.

1989 óta a világ figyelme jórészt a volt kommunista országokra összpontosult. A társadalomtudomány művelői végeláthatatlan konferenciákon elemezték az átmenet jellemzőit, így egy idő óta már létezik a “tranzitológia” tudománya. Eközben a korábban a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz tartozó területeken és a Szovjetunió kaukázusi régióiban számtalan piszkos polgárháború dúlt, melyek nagy többségében aktív szerepet játszottak az idegen hatalmak. Ezeket a konfliktusokat, melyeket a hosszú ideje tartó etnikai szembenállás eredményezett, sok tudós az “etnikai tisztogatás” fogalmával írta le. Még azokban az országokban is, amelyek elkerülték a súlyos belső összecsapásokat (mint például a Cseh Köztársaság, Magyarország vagy a balti államok), felvillantak a láthatólag újraéledő etnikai feszültségek szikrái. Ezzel egyidejűleg Afrika vagy Indonézia (hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük) számos pontján országos vagy helyi polgárháborúk robbantak ki.

A páneurópai világban (ezalatt Nyugat-Európa, valamint Észak-Amerika és Ausztrália értendő, de Közép-Kelet-Európa nem) a polgárháborúk elemzésekor a tudósok főképpen arra koncentráltak, hogy a volt kommunista tömb országai esetében a civil társadalom gyengeségét és az emberi jogok érvényesítésének történelmi mellőzését hangsúlyozták. Aki a nyugat-európai sajtót rendszeresen olvassa, elkerülhetetlenül felfigyel arra, hogy a volt kommunista területekkel kapcsolatban gyakorlatilag egyetlen “problémára” szűkült a Nyugat érdeklődése. A problémát de facto úgy határozták meg, mint a páneurópai világra jellemző modernitáshoz mért kelet-európai elmaradottságot.

Közben pedig legalább ennyire feltűnő, milyen mértékben hanyagolták el – a sajtóban, a politikában, de legfőképpen a társadalomtudományokban – annak vizsgálatát, hogyan változott meg 1989 óta maga a páneurópai világ. Azok a politikai rendszerek, amelyek nemzeti logikájukat arra a tényre alapozták, hogy a “hidegháború” résztvevői, most egyszeriben azt tapasztalták, hogy a negyven év alatt kialakult struktúrák értelmüket vesztették mind a szavazók, mind a politikusok számára. Miért kellene fennmaradnia Olaszországban a kereszténydemokrácia állandó többségére épített pentapartiti (illetve a tangentopoli) rendszerének, ha véget ért a hidegháború? Mi tartotta volna egyben Franciaországban a gaullista pártot, Németországban pedig a kereszténydemokrata uniót? Vajon miért ragaszkodna az Egyesült Államok Republikánus Pártja a “kétoldalú külpolitika” kívánalmaihoz? S mi az önkép összeomlásának eredménye? A páneurópai világ meghatározó konzervatív pártjai egyre veszítenek erejükből, ízekre szaggatják őket a gazdasági liberalizmust hirdető új szélsőségesek és az inkább szociális érzékű konzervativizmus közti ellentétek; az lett a kérdés, vajon olyan politika formálódjon-e, mely az állampolgárok megrokkant erkölcsiségének feljavítását várja az államtól, vagy pedig a paternalista alapú szociális biztonsági hálót újrafoltozó államot vágyja vissza. És e frakciók mögött olyan szavazók és támogatók állnak, akik attól tartanak, hogy a nagy zűrzavarban megszerzett társadalmi pozícióikat és jövedelmüket alapvető veszély fenyegeti.

De vessünk csak egy pillantást a balközép pártokra, amelyek többsége szociáldemokratának nevezi magát! Ezek a pártok is bajban vannak. A kommunizmus összeomlása valójában csak betetőzte az egyre fokozódó kiábrándulást, mely a régi baloldal mindhárom megjelenési formáját érintette: a kiábrándulás egyaránt vonatkozott a kommunista pártokra, a szociáldemokrata pártokra és a nemzeti felszabadítási mozgalmakra. A kiábrándulás tragikus kezdetét 1968 világforradalma jelentette. A kiábrándulást nem éppen paradox módon a fentebb említett mozgalmak sikereinek következményei okozták, nevezetesen az, hogy e mozgalmak világszerte megszerezték a kormányzati hatalmat. Mikor ugyanis hatalomra kerültek, cseppet sem mutattak elegendő erőt történelmi ígéreteik beváltására, holott korábban azt állították, ha megszereznék az államhatalmat, akkor új társadalmat építenének, azaz a társadalmat lényegileg egalitariánusabbá, demokratikusabbá formálnák.

A hagyományos baloldal Nyugat-Európában elsődlegesen a szociáldemokráciát jelentette. És 1968, de még inkább 1989 óta az történt, hogy az emberek mint pis aller szavazhatnak ezekre a pártokra, de senki sem kerekedik táncra az utcákon, ha e pártok győzelmet aratnak. Senki nem várja tőlük, hogy forradalmat vigyenek véghez – még békés formában sem. De mind között legkiábrándultabbak saját vezetőik, akik a Der Mitte centrista nyelvezetét beszélhetik csak. E baloldali pártokból való kiábrándulás együtt járt az állami struktúráktól való eltávolodással is. Korábban polgáraik tolerálták az államokat, sőt néha egyenesen a társadalmi átalakulás lehetőségét is az államtól várták. Most viszont egyre inkább a korrupció, a fölösleges erőszak megtestesítőjének tekintik, mely nem a polgárok javát szolgálja, hanem terhet jelent.

Ebből a leírásból világosan kitűnik, hogy Ausztria az általános páneurópai folyamatoknak csak egyik pontja. Miért volna szükség nemzeti koalícióra a posztkommunista korszakban? De miért is kellene egyáltalán olyan pártokra szavazni, amelyek elsődlegesen a Proporz kérdésével foglalkoznak? Ebben a kontextusban kell szemlélnünk azt a tényt, hogy 1999. október 3-án az FPÖ 26,9%-ot szerzett a választásokon. Kétségtelen, hogy 1945 óta ez a legmagasabb szavazati arány, melyet egy szélsőjobb párt Európában elnyert. 1995-ben Le Pen Nemzeti Frontja 15,1%-ot kapott Franciaországban, s már az is sokkolta a közvéleményt. Akkor azonban a két fő konzervatív párt kitartott amellett, hogy semmiképpen sem kér a Nemzeti Front támogatásából. Aztán 1998-ban, amikor a helyi választásokon az eredmények alapján sok körzetben a konzervatív pártok csak a Nemzeti Front szavazataival együtt alkothattak volna többséget, öt körzeti vezető figyelmen kívül hagyta ezt az országos hatáskörű döntést, és elfogadták a NF támogatását a helyi kormányzatok megalakításában. Ezeket a helyi vezetőket azonban nyomban kizárták a két fő konzervatív nemzeti pártból, az RPR-ből és az UDR-ből. Másrészt viszont Olaszországban Berlusconi kormányt alakíthatott Fini és az Alianza Nationale támogatásával – ez a párt gyakorlatilag olyan, mint Haider pártja, azzal a csekély különbséggel, hogy Fini a választások előtt hangsúlyosan megtagadta neofasiszta múltját.

Miért helyezkedett akkor az EU olyan hajthatatlan álláspontra – amint jónéhány osztrák felveti – éppen az Ausztriában történtekkel kapcsolatban? A válasz valóban nagyon egyszerű. Az EU országai mind attól tartanak, hogy mivel saját államaik gyakorlatilag semmiben sem különböznek Ausztriától, hamarosan hasonló helyzetben találják magukat, és választópolgáraik csábítónak találhatják az ÖVP által választott utat. Saját maguktól való félelmeik váltották ki erőteljes ellenreakciójukat. Ugyanakkor az osztrákok tiltakozása az EU álláspontjával szemben csak értetlenségükkel magyarázható: nem akarták megérteni, hogy Ausztria valóban átlépte azt a határt, amelyet Nyugat-Európa maga állított fel – nem 1999-ben, hanem 1945-ben. Hadd magyarázzam meg egészen világosan álláspontomat! Egyetértek az EU döntésével, az Ausztriával meglévő kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésével. Meggyőződésem, ha ezt nem teszik meg, akkor valóban hátára kaphat minket egy olyan ideológiai dagály, amely darabokra szaggatja, szigetekké tördeli Nyugat-Európát. De az is igaz, hogy az EU döntése mögött jó adag képmutatás, pontosabban önáltatás húzódik meg. Hogy mi ennek az oka, ahhoz nem elég, ha a világrendszer 1989 óta zajló történéseit vizsgáljuk, hanem vissza kell lépnünk 1945-ig.

De mielőtt ezt tenném, hadd szóljak még a világ társadalomtudományának 1989-cel kezdődött fejezetéről. Ez egyszerűen siralmas. Mindenki – gyakorlatilag a politikai meggyőződésétől is függetlenül – csak és kizárólag a globalizációról beszél, mintha e fogalom nem lenne több tűnékeny retorikai eszköznél abban a folytonos küzdelemben, amelyet a kapitalista világrendszer vív a határokat nem ismerő terjeszkedés érdekében. Az egész csak porhintés. Akárcsak a vég nélküli siránkozás az etnikai feszültségekről – bár ebben nemcsak a társadalomtudomány művelői, hanem az emberjogi aktivisták is ludasak. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy az etnikai konfliktusok ne volnának rémítő és szörnyű valóságunk részei, hanem arról, hogy ez a probléma hangsúlyozottan nem csak és kizárólag a kevésbé szerencsés, a kevésbé bölcs, a kevésbé civilizált népeket érinti. A jelenség teljesen normális következménye világrendszerünk egyre mélyülő és növekvő egyenlőtlenségeinek, és hatástalan vele szemben az erkölcsi intelem, illetve az, ha a tiszták és fejlettek úgymond beavatkoznak a tisztátalanok és az elmaradottak által ellenőrzött területek életébe. A világ társadalomtudománya nem kínál nekünk hasznavehető elemzési módszereket ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a világrendszerben 1989 óta, és ezért ahhoz sincsenek eszközeink, hogy a mai osztrák valóságot megértsük.

2. A világrendszer 1945 óta

1945-ben véget ért a nácizmus uralma, vége szakadt szörnyű rémtetteinek is. Az antiszemitizmust nem Hitler, de még csak nem is a németek találták ki. Az antiszemitizmus az európai világ mélységes rasszizmusának már hosszú ideje legfontosabb megjelenési formája volt, modern változata pedig legalább egy évszázada már népbetegség volt Európa-szerte. Ha valaki ebből a szempontból veti össze az 1900-as Párizst és Berlint, akkor azt tapasztalja, hogy a helyzet Berlinben semmivel sem rosszabb. Az aktív antiszemitizmus mindenhol jelen volt – a II. világháború alatt is, sőt, az Egyesült Államokban is.

De hát miért váltott ki – legalábbis 1945 után – szerte a világon olyan nagy felháborodást a nácizmus? A válasz követelő szükségesség, nem kerülhető meg. A felháborodást az Endlösung eredményezte. Igaz, hogy 1945 előtt a páneurópai világban gyakorlatilag mindenki nyíltan és önfeledten antiszemita volt, de azt senki sem akarta, hogy ezek az érzelmek az Endlözungig fajuljanak. Hitler végső megoldása nem egyezett a rasszizmusnak a kapitalista világgazdaságban betöltendő, eredeti szerepével. A rasszizmus célja ugyanis nem az, hogy egyes embercsoportokat kirekesszen, még kevésbé az, hogy elpusztítsa őket. A rasszizmusnak az a funkciója, hogy mindenkit a rendszeren belül tartson, de egyeseket Untermenschsé minősítsen, vagyis gazdaságilag kizsákmányolhatónak, politikailag pedig bűnbaknak tehesse meg őket. A nácizmus azt a bűnt követette el, amit a franciák dérapage-nak neveznek – vagyis elvesztette a mértéket, túllépte a határokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak a szellem kiszabadult a palackból.

Az embernek illett rasszistának lennie, de az Endlösungnál tudnia kellett a határt. Mindig is kifinomult játszma volt ez, bár kétségtelenül volt már korábban is déparage – de soha nem ilyen mértékű, a világrendszernek ilyen központi arénájában –, és soha, soha nem ennyire szemmel láthatóan. 1945-ben a náci koncentrációs táborokat felszabadító szövetséges csapatok katonái egyénileg valóban mélyen meg voltak rendülve. A páneurópai világnak mint közösségnek meg kellett találnia a módját annak, hogyan tudja a szellemet visszaparancsolni a palackba. Ezt folyamatosan, a rasszizmus nyilvános használatának betiltásával, mindenekelőtt az antiszemitizmus visszaszorításával érték el. Így vált az antiszemitizmus tabu-nyelvvé.

A társadalomtudósok belementek a játékba. 1945 után egyik könyvet írták a másik után a faji gondolat értelmetlenségéről1, arról, hogy nem léteznek olyan kimutatható különbségek a társadalmi csoportok között, amelyek genetikai sajátosságokkal magyarázhatók. A holocaust emlékezete beépült az iskolai tananyagba. A németek kezdetben kissé vonakodva, de végül bizonyos erkölcsi bátorságot is tanúsítva megpróbálták bűnösségüket elemezni, és ezzel a szégyen súlyát enyhíteni. És 1989 után kétségtelenül vonakodva bár, de a tisztázásban csatlakoztak hozzá a páneurópai világ többi országai. Franciaország és Hollandia kezdte beismerni saját bűnrészességét abban, hogy hagyta, hogy a déparage megeshessen, illetve, hogy voltak állampolgárai, akik aktívan is részt vettek a folyamatban. Az EU erőteljes, Haider-ellenes fellépésének egyik oka az, hogy Ausztria mint állam mind a mai napig adós bűnrészességének beismerésével, sőt, kitart amellett, hogy alapvetően maga is áldozat volt. Lehet, hogy az osztrákok többsége nem akarta az Anschlusst, bár ez eléggé nehezen hihető, ha az ember megnézi a korabeli híradófelvételeket, amelyek a Bécsbe bevonuló nácikat üdvözlő osztrákokat mutatják. Ám annak sokkal nagyobb a jelentősége, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a zsidókat és a cigányokat kivéve mindenki németnek minősült, és a többséget ez iszonyú büszkeséggel töltötte el.

Az a felismerés, hogy a II. világháború a rasszizmust teljesen lejáratta, két lényeges következménnyel járt az 1945 utáni páneurópai világban. Először is, ezek az országok minden alkalmat megragadtak nemzeti erényeik hangsúlyozására, annak megmutatására, hogy mint integratív nemzetek ők nem alacsonyodtak le a rasszizmus szintjére, és hogy a szabadság terréniumai lévén gyökeresen különböznek “az ördög birodalmától”, a Szovjetuniótól; a Szovjetunióban uralkodó faji megkülönböztetés tehát a nyugati propaganda kedvenc témája lett. Mindenféle társadalmi és politikai döntés ebből a kísérletből fakadt: az Egyesült Államokban 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság törvényben ítélte el a faji megkülönböztetést; ezzel magyarázható a páneurópai világ minden országának Izrael-barát politikája; sőt, még a nyugati keresztény világban az ökumenikus szemlélet feltámasztása is erre vezethető vissza (akárcsak annak az eszmének a hangsúlyozása, hogy létezik közös zsidó-keresztény örökség).

Másodszor, ezzel együtt és legalább ennyire szükségszerűen mégis helyre kellett állítani az “egészséges” rasszizmus eredeti szerepét annak érdekében, hogy az embereket fogva tarthassa a rendszer – de Untermenschekként. Ha a zsidókat már nem lehetett rabszolgákként kezelni és a katolikusok sem voltak erre alkalmasak a protestáns országokban, akkor valahol távolabb kellett ezeket az embereket megtalálni. Az 1945 utáni korszakban – legalábbis eleinte – hihetetlen gazdasági fellendülés zajlott, s ezzel egyidejűleg a páneurópai világban radikálisan csökkent a születések száma. Ennek a világnak több munkáskézre lett volna szüksége, mint bármikor azelőtt, ehelyett egyre kevesebb gyerek született. Ezzel vette kezdetét az a periódus, amelyet a németek finoman Gastarbeitern-korszaknak neveznek.

Kikből is verbuválódott ez a vendégmunkások hada? Mediterrán emberek mentek el dolgozni a nem mediterrán országokba, latin-amerikaiak és ázsiaiak vándoroltak Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, fekete afrikaiak és dél-ázsiaiak bukkantak fel Európában. És 1989-től a volt szocialista országokból egyre többen mennek Nyugat-Európába. Ezek az emberek mind azért hagyták el szülőföldjüket, mert el akartak menni, mert Nyugat-Európában munkát tudtak találni, és persze a páneurópai országoknak égető szükségük volt az ő munkaerejükre ahhoz, hogy prosperálhassanak. Ugyanakkor azonban szinte kivétel nélkül a társadalmi piramis legalján kaptak csak helyet – gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt.

Amikor a világgazdaság az 1970-es években a hosszú Kondratyev-ciklus B-szakaszába lépett, és 1945 óta első ízben növekedni kezdett a munkanélküliség, kézenfekvően a vendégmunkások lettek a bűnbakok. A szélsőjobb erői, amelyek 1945 óta abszolút törvényen kívüliek és marginálisak voltak, hirtelen újra lábra kaptak, gyakorta a vezető konzervatív pártokon belül vagy önálló struktúrákként újjáéledtek (s ez utóbbi esetben nemcsak a konzervatív pártok támogatására számíthattak, hanem nagyon sok esetben a balközép munkáspártokéira is). Az 1990-es évekre ezek a pártok láthatóan megerősödtek; ennek okait korábban már említettem.

A vezető politikai pártok bizonytalankodtak e többé-kevésbé nyíltan rasszista pártok megítélésében. Pánikba estek, hogy a szellem ismét kiszabadul a palackból, és feldúlja államaik társadalmi nyugalmát. Voltak, akik azt mondták, ezeket a szélsőjobb pártokat hatástalaníthatják azzal, ha szelídített formában ugyan, de a vezető pártok is átveszik a bevándorlók elleni jelszavakat. Másoknak az volt a véleménye, hogy ezek a szélsőséges erők olyan vírust jelentenek, amelyet minél gyorsabban el kell szigetelni. Önök jól ismerik ezeket az érveket, hiszen itt és most, Ausztriában naponta hallják őket.

Szó ami szó, a társadalomtudomány most sem segített valami sokat. A nácizmus jelenségét a német történelmi helyzet egynéhány sajátosságából próbálták levezetni ahelyett, hogy észrevették volna, az egész világrendszer már hosszú ideje játszik a tűzzel, és csak idő kérdése, mikor lobban valami lángra. A társadalomtudományok művelői azzal voltak elfoglalva, hogy a világ tudomására hozzák saját erkölcsi bátorságukat (valódi érdemeikre majd mindjárt kitérünk), és hogy feloldozzák a páneurópai világot a háború utáni, látszólag nem rasszista hivatalos retorikára hivatkozva, miközben a páneurópai fajgyűlölet 1945 után éppen olyan virulens volt, mint 1933-ban vagy 1945 előtt. Egyszerűen csak a gyűlölet és félelem tárgya változott meg. Hiszen manapság is az ún. “civilizációs szakadékról” (ezt a fogalmat is egy társadalomtudós vezette be) vitatkozunk, nemde?

Amennyire én látom, az a tény, hogy az EU elítéli Ausztriát, maga is a rasszizmus jegyeit mutatja. Mit is mond tulajdonképpen az Európai Unió? Valójában azt mondja: Haiderek lehetnek, az sem kizárt, hogy egészen természetesek a páneurópai világ határain kívül, sőt, olyan közel eső országokban is megengedhetők, mint Magyarország vagy Szlovénia. De a Haiderek elképzelhetetlenek, megengedhetetlenek a civilizált Európában. Nekünk, európaiaknak meg kell őriznünk erkölcsi magasabbrendűségünket, és Ausztria esete azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felsőbbrendűségünk egy szép napon ellehetetlenül. Igaz: Ausztria valóban veszélyezteti az európaiak erkölcsi magasabbrendűségének megőrzését, és Ausztriának valahogyan vissza kell térnie a helyes útra a jelenlegi tűrhetetlen eltévelyedéséből. De az EU kifogásai ingatag erkölcsi alapokon állnak. Nyugat-Európa egyetemes értékei maguk is mélységesen leértékelődtek a páneurópai világ krónikus, eredendő rasszizmusa következtében.

Ennek megértéséhez, valamint annak a sajátos helyzetnek a megítéléséhez, hogy vajon a társadalomtudomány miért nem tárta fel ezeket a tényeket, szemügyre kell vennünk a modern világrendszer 1492 utáni fejlődését.

3. A világrendszer 1492 óta

Amikor az európaiak először partra szálltak az amerikai földrészen, és meg akarták hódítani a területet, úgy találták, hogy a bennszülött lakosság számukra teljesen ismeretlen tulajdonságokkal rendelkezik. Voltak olyan népek, amelyek egyszerűen szervezett, vadászó és gyűjtögető társadalmat alkottak. Más népek viszont kifinomult és magasan szervezett birodalmakban éltek. Mindkét formáció fegyverzete és fizikai ellenálló képessége elégtelennek bizonyult a benyomuló gyarmatosítókkal szemben. Ezt követően az európaiaknak el kellett dönteniük, milyen bánásmódot alkalmaznak a leigázottakkal szemben. Voltak olyan európaiak, akik óriási földterületekre tettek szert (gyakorlatilag a történelem során először), és ezeket minél hamarabb ki akarták zsákmányolni, ennek érdekében pedig nem riadtak vissza attól, hogy a bennszülött lakosságot rabszolgaként dolgoztassák. A szörnyű bánásmódot azzal igazolták, hogy a bennszülöttek barbárok, semmi másra nem alkalmasak, mint szolgáknak.

Ugyanakkor voltak keresztény evangélisták, akiket elborzasztott az európai conquistadoroknak a bennszülöttekkel szemben tanúsított szörnyű bánásmódja, és kitartóan hangsúlyozták, milyen fontos és mennyire lehetséges is a bennszülöttek lelkét megnyerni a keresztény üdvözülésnek. Egyike volt ezeknek a humanistáknak Bartolomé de las Casas, akinek szenvedélyes és harcias álláspontja jól megmutatkozott a híres és klasszikussá vált 1550-es vitában, melynek tárgyát a “mások, a különbözők” képezték. De már 1547-ben rövid összefoglalót írt V. Károly császárnak (és mindenki másnak), melyben beszámolt az Amerikában zajló szörnyűségekről, s a következőképpen összegezte a történteket:

“A keresztények azért öltek meg és tettek tönkre olyan sok kiváló lelket, mert aranyat akartak, szédületesen meg akartak gazdagodni rövid idő alatt, és saját képességeiket messze meghaladó, magas pozícióba akartak emelkedni… E népek iránt [melyek oly szelídek, oly türelmesek és olyan könnyen leigázhatók] sem tiszteletet, sem belátást, sem megbecsülést nem tanúsítanak… Nem úgy bántak velük, mint vadállatokkal (bárcsak Isten adta volna, hogy olyan gondosan bánjanak velük, mint a vadállatokkal); a vadállatoknál sokkal rosszabbul bántak velük, úgy bántak velük, mint a trágyával.”2

Kétségtelen, Las Casas az emberi jogok szenvedélyes és harcos védelmezője volt. Említésre méltó tény, hogy ő volt a Chiapas első püspöke; ez a terület ma az újzapatisták központja. Itt még ma is küzdelmet kell folytatni azon célokért, amelyekért Las Casas 500 évvel ezelőtt küzdött: a bennszülötteknek az emberi méltósághoz és földjeikhez való jogaiért. Ezek az emberek ma alig élnek jobban, mint Las Casas idejében. Van is olyan álláspont, amely Las Casast és a többi újskolasztikus spanyol teológust, filozófust és jogászt Grotius elődeinek tekinti, “a modern emberi jogvédelem megalapozóinak”.3

Az uralkodót eleinte meggyőzték Las Casas érvei, és kinevezte őt az indiánok védnökévé. Később azonban meggondolta magát, és 1550-ben Vallodalidban különleges bírói testületet hívott össze, hogy Las Casas és az uralkodó egy másik tanácsadója, Juan Ginás de Sepúlveda a testület előtt megvitathassa álláspontját. Sepúlveda, aki Las Casas megingathatatlan ellenfele volt, négy okot sorolt fel az indiánokkal való szörnyű bánásmód igazolására, amelyet Las Casas megcáfolt. A négy érv a következő: ezek az emberek barbárok, és ezért természetes állapotuk a civilizáltabb nemzeteknek való alávetettség. Bálványimádók, gyakorolják az emberáldozatot, s ez igazolja a hódítók fellépését a természeti törvények elleni bűnök megakadályozása érdekében. A beavatkozás azzal igazolható, hogy ártatlan életeket mentenek meg. Ráadásul az intervenció elősegíti a keresztény hit elterjesztését. Ezek az érvek döbbenetesen időszerűeknek hangzanak. Elég, ha a kereszténység fogalmát a demokrácia fogalmával váltjuk fel.

Ezekre az érvekre Las Casas a következőképpen reagált. Egyetlen népet sem igázhat le egy másik népet azzal az ürüggyel, hogy kulturálisan állítólag fölötte áll a leigázottnak. Nem lehet senkit sem olyan bűnért megbüntetni, melyről elkövetője nem tudja, hogy az bűntett. Erkölcsileg csak akkor igazolható az ártatlanok megmentésére való hivatkozás, ha maga a megmentés nem okoz súlyosabb ártalmakat másoknak. A kereszténységet nem lehet karddal terjeszteni. Ezek az érvek szintén hihetetlenül időszerűen hangzanak.

Néhányan ezért Las Casast tekintik a Comuneros utolsó képviselőjének; ők alkották az első jelentős társadalmi tiltakozó mozgalmat, mely a XVI. század első harmadában Spanyolországban szerveződött. A mozgalom demokratikus és kommunisztikus elveket vallott. Las Casas ellenérvei gyakorlatilag a spanyol birodalom alapelveit ingatták volna meg, ez volt az oka annak, hogy később V. Károly megvonta Las Casastól a támogatást.4 Amikor Las Casas kifejti, mit ért a barbár fogalmán, kitart amellett, hogy “bárki képes arra, hogy kordában tartsa a barbárok dominanciáját”, s ezzel arra emlékeztette a spanyolokat, hogyan bántak velük annak idején a rómaiak.5 Vannak azonban olyanok is, akik azt mondják, Las Casas tulajdonképpen a “jó” gyarmatosítás teoretikusa volt, olyan reformer, aki “fáradhatatlanul, élete végéig kitartott amellett az álláspontja mellett, hogy a gyarmatosító rendszerből következő problémákat az encomienda elvén alapuló megoldásokkal semlegesítsék”.6

A legérdekesebb azonban az, hogy senki sem tudja, hogyan döntött a nagy vitában a különleges bíróság. Bizonyos értelemben e tény a modern világrendszer szimbóluma. Született-e valaha is döntés bármely kérdésben? Képesek vagyunk-e dönteni? Igaz-e, hogy Las Casas, az antirasszista, az elnyomottak védelmezője maga is csak a “jó” gyarmatosítás intézményesítését kívánta volna elérni? Szabad-e, lehet-e karddal hirdetni az evangéliumot? Ezekre a kérdésekre soha nem kaptunk választ, pedig logikusan következtek a dolgokból, illetve politikailag olyan lényegesek voltak, hogy véget vethettek volna mindenféle vitának. Az is lehet, hogy e kérdésekre nincsenek válaszok.

Las Casas működése óta megteremtettünk egy kapitalista világgazdaságot, mely aztán addig terjeszkedett, míg magába nem szippantotta az egész földgolyót, s amely mindig, minden pillanatban a fajgyűlölettel igazolta a hierarchiáját. A tekintetben is mindig bizonyosságra volt szüksége, hogy legyen egy meghatározott embercsoport, amely megkísérli ennek a rasszizmusnak a legsúlyosabb következményeit enyhíteni, és el kell ismeri, hogy néhányan közülük értek is el némi sikert. Ugyanakkor mindig voltak tömegmészárlások, Endlösung az Endlözung előtt, igaz, azok kevésbé bürokratikusan, szisztematikusan és hatékonyan szervezettek voltak, és a nyilvánosság kisebb körei szereztek róluk tudomást.

Ah – mondják most önök –, de aztán kitört a francia forradalom, és megszületett a Déclaration des Droits de l’Homme. Részben igazuk van, de részben nagyot tévednek! Való igaz, hogy a francia forradalom a hierarchia, az előjogok, az elnyomás elleni tiltakozást fejezte ki, s ezt az egyetemes egyenlőség alapján tette. E tiltakozás szimbolikus kifejeződése volt a “monsieur” (úr) megszólítás elvetése és a “citoyen” (polgártárs) kifejezéssel való helyettesítése. Hát ez itt a bökkenő – Shakespeare-rel szólva. Hiszen a polgár eszméje eredetileg mindenkire kiterjedt. Minden állampolgárnak joga volt véleményt nyilvánítania a kormányzatban, nem csak az arisztokraták szűk körének. E gondolatmenetnek az a bökkenője, hogy ha egy bizonyos jogot a csoport minden tagjára ki akarunk terjeszteni, akkor először valakinek el kell döntenie, kik a tagjai ennek a csoportnak. És ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy lesznek olyan személyek, akik nem tagjai a csoportnak.

A polgártárs eszméje nyilvánvalóan éppen annyira kirekesztő, mint amennyire egyenlősítő, befogadó. A polgári lét kirekesztő mivolta éppen olyan lényegi eleme volt a polgári világnak a francia forradalom óta, mint a befogadás készsége. Amikor Karl Lueger, a hírhedt bécsi politikus 1883-ban kijelentette: “Wir sind Menschen, Christlichen Österreicher”7, akkor tulajdonképpen a polgársághoz való tarozás korlátait határozta meg; azokat, melyeket a bécsi választók helyesnek tartottak annak ellenére is, hogy a császár ellenezte e határokat. Lueger például nem fogadta be ebbe a csoportba a zsidó magyarokat8 , akiket ő éppen annyira idegeneknek tartott, mint a külföldi tőkéseket, akikről szintén rossz véleménnyel volt. Vajon ez protofasizmus volt, ahogyan sokan vélik, vagy csak “kiszámított szélsőségesség”, miként John Boyer állítja?9 Manapság gyakran felteszik ezt a kérdést Jörg Haiderrel kapcsolatban. De vajon van-e jelentősége, melyik a helyes válasz? A politikai eredmény gyakorlatilag így is, úgy is ugyanaz.

Ugyanakkor, amikor a francia forradalom a polgár ezen eszméjével számtalan szellemi aknát fektetett le, a tudomány világát is jelentős válság rázta meg. E változás azt követően állott be, hogy a tudás szekularizálódott, miután a filozófia sok évszázados küzdelem után kivált a teológiából. De ekkor már többről volt szó, mint a tudás szekularizációjáról. Nagyjából a XVIII. század második feléig két fogalom: a tudomány és a filozófia, ha nem is szinonim, de majdnem azonos jelentést hordozott, a század végére azonban már ontológiai ellentétet jelentettek. Elfogadottá vált a két kultúra, a modern világrendszer tudományos struktúrája eme egyedi sajátosságának, a tudás alapvető meghasadtságának ténye. Ezzel a meghasadtsággal aztán együtt járt egyfelől az igazság (a természettudományok területe), másfelől a jó és a szép (a filozófia vagy humaniórák/Geisteswissenschaften területe) kutatásának intellektuális és intézményi elkülönülése. Ez az alapvető törés szabta meg a társadalomtudományok további fejlődésének irányát, és – véleményem szerint – azt a sajátosságát is, hogy képtelen a kapitalista világrendszer egyik alkotóeleméről, a rasszizmusról beszélni. A továbbiakban ezzel a problémával egy kicsit részletesebben is foglalkozom.

A francia forradalom két döntő kulturális öröksége az a gondolat volt, hogy a politikai változások természetes jelenségek és hogy a szuverenitást nem az uralkodó, sem nem a nemesek egy csoportja, hanem maga a nép hordozza.10 A második gondolat egyszerűen csak a polgár fogalmának logikus gyakorlati kifejeződése volt. Következményeit tekintve mindkét örökség szélsőségesen radikálisnak mutatkozott, és sem a jakobinus diktatúra bukása, sem pedig az utána következő napóleoni rezsim összeomlása nem volt képes ezeket az eszméket megakadályozni abban, hogy áthassák a világrendszert, és általánosan elfogadottá váljanak. A hatalom gyakorlói rákényszerültek arra, hogy számításba vegyék ezt az új geopolitikai realitást. Ha a politikai változások természetesnek tekintendők, akkor megnő a jelentősége a rendszer működését vizsgáló tudományoknak, hiszen a folyamatokat így jobban lehet ellenőrizni. Ez adta a döntő lökést a társadalomtudományok intézményes kialakulásához; ez az ismereteknek az a csoportja, melynek célja a társadalmi cselekvés, a társadalmi változások és a társadalmi struktúrák magyarázata.

Nincs most lehetőségünk arra, hogy elemezzük a társadalomtudományi intézményesülés történetét. Ezt alaposan elvégezte egy nemzetközi bizottság, amelynek vezetője voltam. A beszámoló címe: Open the Social Sciences11. Mindössze két dolgot fejtenék itt most ki részletesebben: az egyik a társadalomtudomány helyének kérdése a két kultúrában, illetve hogy milyen szerepet játszott és játszik a társadalomtudomány a rasszizmus megértésében.

A két kultúra a tudomány területét olyan választóvonalak mentén osztotta fel, amit ma természetesnek tekintünk, pedig senki még csak elképzelni sem tudta volna ezt a XVII. században vagy korábban. A természettudomány kizárólagos területének tekinti a természet világát. A humaniórákra szállt az eszmék világa, a kulturális termelés és az intellektuális spekuláció vizsgálatának feladata. Amikor a társadalmi valóság vizsgálatára került sor, akkor a két kultúra egymással versengett. Mindketten azt állították, hogy ez a terület valójában hozzájuk tartozik. Mikor aztán a társadalomtudományi intézmények helyet kaptak a XIX. századi újraszerveződő egyetemi rendszerben, akkor a társadalomtudomány területeit részekre szaggatta ez az episztemiológiai vita, ez a Methodenstreit. A társadalomtudományok tábora megoszlott, némelyek mai fogalmaink szerint – különösen kezdetben – erősen az idiografikus, humanisztikus (történelem, antropológia, orientalisztika) irányba fordultak el, mások viszont inkább a nomotetikus, szcientista megközelítést (közgazdaságtan, szociológia, politikatudományok) képviselték. Mindennek témánkra gyakorolt hatása abban mutatkozik meg, hogy a társadalomtudományok erősen megosztottak voltak a tekintetben, hogy kizárólag csak a valóság vizsgálatával kell-e foglalkozniuk, vagy feladatuk emellett a kutatása is. Ezt a kérdést a társadalomtudományok mindmáig nem válaszolták meg.

Ami a rasszizmus kérdését illeti, a legdöbbenetesebb tény az, hogy a társadalomtudományok a XIX. század végétől egészen 1945-ig sohasem néztek szembe közvetlenül ezzel a témával. Közvetetten igen, ám ennek eredménye lesújtó. Kezdjük a történelemmel, az egyetlen olyan modern társadalomtudománnyal, amely ezen a néven, a maihoz hasonló koncepcióval már jóval a XIX. század előtt is létezett. A XIX. században a történelem ún. tudományos forradalmon esett át, s ennek a folyamatnak a meghatározó figurája Leopold von Ranke volt. Önök mindannyian tudják, Ranke ragaszkodott ahhoz, hogy a történészeknek úgy kell a történelmet megírniuk, “wie es eigentlich geweswn ist”. Ez azt jelentette, hogy a múltat elsődlegesen a tanulmányozott korszakból származó anyagok alapján kell újraírni. Ezért megnőtt az archívumok, a múlt írott dokumentumai tárházainak szerepe, s mint forrásokat a dokumentumokat kritikailag kellett elemezni.

Most nem térek ki arra, hogy később azért bírálták ezt a módszert, mert nyilvánvalóan arra korlátozza a történészt, hogy csaknem kizárólag politika- és diplomáciatörténettel foglalkozzék, az állammal és az uralkodókkal kapcsolatos írásokat elemezze. Nem térek ki arra sem, hogy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az archívumok az adatok döntő forrásai, akkor ezzel a történelmet kizárólag a múltra irányítjuk, aminek időbeli határait az szabja meg, hogy az egyes államok mennyi betekintést engednek a kutatóknak az archívumok anyagaiba. Engedjék meg, hogy a történelemírásnak csak egyetlen aspektusát idézzem fel azzal kapcsolatban, milyen volt az 1945 előtti gyakorlat. A történelem csak és kizárólag az ún. történelmi népek történetével volt azonos. Ez nem csoda, ha a fenti módszerre gondolunk.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában csakúgy, mint máshol, a történelmi nép koncepciója nem pusztán tudományos megközelítésként élt, hanem politikai fegyver is volt. Világos, kik alkotják a történelmi népeket és melyek ezek. Azok a népek, amelyek erős, modern államokba szerveződtek, s amelyek azért finanszírozzák és arra kérik történészeiket, hogy róluk írjanak. Képzeljék el, még az 1960-as években is előfordult, hogy egy történész, név szerint H.R. Trevor-Roper arra a hihetetlen következtetésre jutott, hogy Afrikának nincs történelme. De az ember felteheti a kérdést, vajon hány kurzust látogathattak a XIX. században a bécsi egyetemen a hallgatók mondjuk a szlovén történelemről. S vajon ma hány ilyen kurzus van? Maga a fogalom, történelmi nemzet rasszista kategóriát visz a történelmi gyakorlatba. Nem véletlen tehát, hogy ha megnézzük az 1945 előtti történetírást, akkor a művek (legalább) 95%-a öt történelmi nemzet vagy térség történetével foglalkozott, ezek: Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, a német területek (szándékosan választottam ezt a megfogalmazást) és az olasz államok. A maradék öt százalék nagyjából-egészében a kevésbé jelentős európai államokkal foglalkozik, például Hollandiával, Svédországgal vagy Spanyolországgal. Hozzá kell tennem, hogy csekély százalékban ugyan, de írtak még az európai középkorról, illetve a modern Európa elődeiről: az ókori Görögországról és Rómáról. De nem beszéltek az ókori Perzsiáról vagy az ősi Egyiptomról. Vajon lehetett-e számítani a német területekkel foglalkozó történészekre a közvélemény tájékoztatásában abban a vitában, amelyet Karl Lueger és társai működése keltett Bécsben a XIX. század utolsó harmadában? Azt gondolom, semmiképpen sem.

Vajon jobban szerepelt-e a társadalomtudományok többi ága? A közgazdászok szorgalmasan dolgoztak azon, hogy egyetemes érvényű elméleteket fogalmazzanak meg a homo economicusról. Híres meghatározásában Adam Smith azt mondja, hogy minden ember “csereberélni és kereskedni” akar. Könyvének, A nemzetek gazdagsága című műnek célja az volt, hogy meggyőzzön bennünket (és a brit kormányt), mindenkinek azonnal fel kell hagynia azzal, hogy beavatkozzon az emberi természetbe. Amikor Ricardo a komparatív előnyök eszméjére alapozva megalkotta a nemzetközi kereskedelem elméletét, egy később szintén elhíresült hipotetikus illusztráló példára hivatkozott, melyben Anglia és Portugália volt a két, összevetett ország. Azt nem árulta el, hogy a példa vajon valós, történeti alapon nyugszik-e. Azt sem magyarázta el, hogy a brit hatalom ezt az ún. komparatív előnyt mennyire kényszerítette rá a sokkal gyengébb portugál államra.12

Igen, néhány közgazdász valóban azt állította, hogy a korabeli angol történelem nem feltétlenül azonos az egyetemes törvények alapvonalaival. Gustav von Schmoller valóságos mozgalmat szervezett, ez volt az ún. Staatswissenschaften, melynek célja a gazdasági elemzések történeti szempontú módszerének alkalmazása volt.13 Egy bécsi közgazdász, Karl Menger vezette az ilyen megközelítés ellen tiltakozó támadásokat, s végül is sikerrel járt, pedig a Schmoller-féle módszernek erős támogatói voltak a porosz egyetemi rendszerben. Másrészt a klasszikus közgazdaságtant a Schmollerénél jóval élesebb bírálat is érte. Polányi Károly A nagy átalakulás (The Great Transformation) című könyvét Angliában írta, miután 1936-ban elhagyta Bécset. De a közgazdászok nem olvassák Polányit. Ha egy mód van rá, a közgazdászok nem szívesen foglalkoznak a politikai gazdaságtannal; a vezető közgazdász, Polányi e jelentős műve a rasszizmus problémáját alapvetően piaci döntési kérdésként tárgyalja.14

A mértékadó közgazdászok látható megvetése aziránt, hogy bármiféle olyan kérdést elemezzenek, ami kívül esik a ceteris paribus keretein, szükségszerűen eredményezi azt a beállítódást, hogy nem tartanak elemzésre alkalmasnak semmiféle olyan magatartást, amely nem igazodik a piac normáihoz – vagyis ahhoz, amit a közgazdászok normáknak tekintenek. A tettetett politikai ártatlanság, mely ezen előfeltevésekből következik, megakadályozza, hogy a rasszista mozgalmak gazdasági forrásait vagy következményeit elemezzék. Egyszerűen kizárják a tudományos analízisből ezt a problémát. De ami még rosszabb, a fenti megközelítésből az is következik, hogy a rasszistának minősíthető vagy éppen a rasszizmus korlátozására irányuló viselkedést gazdaságilag irracionális magatartásnak kell tekinteni.

A politikatudományok művelői sem könnyítették meg a dolgunkat. Mivel e tudományág alapvetően a jogtudományokból fejlődött ki, eleinte alkotmányossági kérdéseket vizsgált, s a rasszizmus elemzését a formális törvénykezés tárgykörébe utalta. Az apartheid Dél-Afrika azért volt rasszista, mert a törvénykezési rendszer formálisan is diszkriminatív volt. Franciaországot viszont nem tekinthették rasszistának, mert ott nem volt ilyen törvényi diszkrimináció – legalábbis a nagyvárosokban. Az egyes államok alkotmányainak elemzésén kívül a politikai tudományok művelői 1945 előtt kidolgoztak egy általuk “összehasonlító kormányzati” módszernek nevezett analízist is. De vajon mely kormányzatokat hasonlították össze? Régi ismerőseinket, az öt jelentős páneurópai országot: Nagy-Britanniát, Franciaországot, az Egyesült Államokat, Németországot és Olaszországot. Egyetlen más országot nem tartottak elemzésre érdemesnek, hiszen a többi állam nem volt valóban civilizált. Attól tartok, ebbe a kategóriába tartozott a különös fenevad, az Osztrák-Magyar Monarchia is. Remélhetnénk, legalább a szociológusok, akik az egyetemi rendszeren belül a politikai radikálisok hírében álltak, többet tettek a helyzet feltárása érdekében. Sajnos, nem ez az igazság. ők voltak mind között a legrosszabbak. 1945 előtt kétféle szociológus-iskola létezett. Volt egyrészt egy csoport – különösképpen az Egyesült Államokban –, amely nyíltan igazolta a fehér felsőbbrendűség koncepcióját. A másik csoport tagjai lényegében a szociális munkával vagy vallási tevékenységgel foglalkozók köréből szerveződtek, akik a nagyvárosokban élő jogfosztottak helyzetéről írtak, és magyarázatot kerestek a vizsgált alanyok “devianciájára”. Ezek a leírások általában jó szándékúak, bár atyáskodó hangvételűek voltak, ám az a kiindulópont, hogy e viselkedésformák deviánsak, és hogy a középosztály normáihoz kell őket idomítani, kétségbevonhatatlan ténynek minősült. És mivel az alacsonyabb társadalmi osztályokat rendszerint – és nem csak az Egyesült Államokban – etnikailag is a középosztályoktól különböző egyedek alkották, e csoport rasszista kiindulópontja egyértelmű és világos még akkor is, ha ők maguk esetleg nem ismerték fel e tényt.

És ami aztán a legtragikusabb a helyzetben: mind a négy alapdiszciplína – a történelem, a közgazdaságtan, a politikatudományok és a szociológia – csak és kizárólag a páneurópai világot elemezte, melyet a modernitás és a civilizáció csimborasszójának tartott. Univerzalizmusuk előfeltételezte a modern világrendszer hierarchikus felépítését. Az Európán kívüli területek elemzését meghatározott tudományágak végezték: a “történelem nélküli”, barbár népekkel az antropológia foglalkozott, az orientalisztika a nem nyugati típusú “fejlett civilizációkat” elemezte, melyek valahogy képtelenek voltak a modernitáshoz felzárkózni az európai beavatkozás és társadalmi dinamikájuk átszervezése nélkül. Az etnográfia hallani sem akart az általa vizsgált “törzsek” történeti változásának gondolatáról: ezek változatlanok voltak legalábbis a “kulturális kontaktus” időszaka előtt. Az orientalisztika pedig ezeket a társadalmakat történetileg állandónak tekintette.

Az Európán kívüli világ jelentette a “hagyományt”; a páneurópai világ egyet jelentett a modernitással, a fejlődéssel, a haladással. A világ ilyenformán két félre oszlott: a Nyugatra és a többi részre. Érdemes felidézni, hogy a modern világ elemzésére a társadalomtudományok egyszerre három diszciplinát is bevezettek annak érdekében, hogy a jelenkor társadalmi szabályait feltárják; e három a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia. De az Európán kívüli világ elemzéséhez nemcsak a történelemre nem volt szükség, hanem a páneurópai világ leírásához kifejlesztett szentháromságra sem. Ez abból fakadt, hogy a társadalmi cselekvést elkülönült szférákra “differenciálták” – volt a piac, az állam és a civil társadalom –, s e differenciálást a modernitás vívmányának vagy inkább valódi lényegének tekintették. Mivel a filozófia és a tudomány már korábban szétvált, senki és semmi nem figyelmeztette a tudományágak művelőit arra, hogy a különválás a liberális ideológia tétele volt és nem a társadalmi valóság kézzelfogható jelensége. Így hát nem csoda, hogy a társadalomtudományok nem siethettek a segítségünkre, amikor a nácizmust próbáltuk megérteni. E tudományok 1945 utáni fejlődése pedig – bár igazított az irányvonalon – nem adott segítséget a Haider-jelenség magyarázatában sem. És – számunkra most talán ez a legfontosabb – nem volt magyarázat a Wiederstandra sem, legfeljebb mint valami újabb deviáns cselekvéssorra, mely iránt az ember érezhet vonzalmat – bár ehhez kissé lekezelő módon viszonyultak.

A társadalomtudósokat annyira lefoglalták a modern világrendszer születése körüli harcok, hogy nem bírták felvenni a küzdelmet a létező, funkcionáló világrendszer megértéséért. A tudományos elfogulatlanság érvényesítése az egyház elleni harcot jelentette (illetve ebből adódóan az állam elleni küzdelmet is), mert az egyház megpróbált ránehezkedni a tudósokra. Amikor Weber a világ kiábrándultságáról beszélt, a teológia nyelvén szólalt meg annak ellenére is, hogy maga ténylegesen kikelt a porosz nacionalizmus ellen. Csak az I. világháború által meggyalázott polgári értékek láttán kezd Weber ismét ráébredni – a müncheni egyetem hallgatóinak tartott híres beszédében (“Wissenschaft als Beruf”) –, hogy a társadalomtudományok nem tarthatják magukat előkelően távol a mindig is megbabonázott világtól:

Nicht das Blühen des Sommers liegt vor uns, sondern zunächst eine Polarnicht von eisiger Finsternis und Härte, mag äusserlich jetzt siegen welchen Gruppe auch immer. Denn: wo nichts ist, da hat nicht nur der Kaiser, soendern auch der Proletarier sein Recht verloren. Wenn diese Nacht langsam weichen wird, wer wird dann von denen noch leben, deren Lenz jetzt scheinbar so üppig geblüht hat?15

4. A világrendszer 2000 után

Az a tény, hogy az FPÖ ilyen sok szavazatot szerzett, illetve hogy az EU ilyen erőteljesen reagált e tényre, egyaránt jelzésértékű, bár nem az első jelei a mostani válságnak. A jövőbe vetett, megingathatatlan optimizmust, a bizonyosságnak azt a tudatát, hogy a jövőben minden egyre jobb lesz, már korábban felváltotta a félelem, hogy nem így történik majd, s ez a félelem lassan áthatotta az egész nyugati világot. A biztos hitet, hogy a központi, irányító, racionalista reformizmus lassan, de biztosan a helyes irányba vezet – amint ezt Ausztriában, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is hitték –, most határozott szkepticizmus váltotta fel a mértékadó politikai erők ígéreteit illetően: függetlenül attól, hogy ezek a politikai erők a balközéphez vagy a jobbközéphez tartoznak-e. Örökre eltűnt a XIX. századi liberális ideológia által hirdetett konszenzus: alapjai 1968-ban inogtak meg, és 1989-ben végképp sírba szálltak.

A világrendszer, melynek mi magunk is részei vagyunk, a kaotikus átalakulás hosszú időszakába lépett. Az átalakulás végeredménye gyakorlatilag megjósolhatatlan. Igaz viszont, hogy a jövőt mi magunk is formálhatjuk. A komplex tudományok is ezt az álláspontot támasztják alá.16 S ezt a szemléletet kellene ma a társadalomtudományoknak közvetíteniük.17 És ebbe a kontextusba kell belehelyeznünk Jörg Haider és a Wiederstand jelenségét is. Az összeomlóban lévő világrendszerben – melynek strukturális alkalmazkodási lehetőségei a végsőkig kimerültek – a hatalommal és kiváltságokkal rendelkezők nem fognak tétlenül állni, és nem fogják szó nélkül tudomásul venni helyzetük fenyegetettségét. Összefognak annak érdekében, hogy más alapelveken ugyan, de hasonlóan hierarchikus és egyenlőtlen világrendszert hozzanak létre. ők Jörg Haidert demagógnak és veszélyes figurának tekintik. Haider ugyanis oly kevéssé érti napjaink valóságát, hogy még azt sem fogta fel: ahhoz, hogy az osztrákok megőrizhessék jelenlegi életszínvonalukat, évente kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyi emigránst kellene Ausztriának a következő 25–50 évben befogadnia, hogy rendelkezésre álljon az a munkaerő-szükséglet, amely képes volna az egyre jobban elöregedő osztrák társadalom nyugdíjasait eltartani. Egyértelmű a veszély, hogy a haideri demagógia a páneurópai világot csak még gyorsabban taszítja a pusztító polgárháborúk felé. Bosznia és Ruanda szörnyűségei ott élnek mindannyiunk tudatában. Az Európai Unió vezetői látják ezt. És látja ezt Klestil elnök is. De nyilvánvaló, hogy az ÖPV vezetői nem vesznek róla tudomást.

E folyamatokkal egyidőben azonban megszerveződött az ellenállás is. Az ellenállásban azok az erők öltenek testet, melyek a kapitalista világrendszer válságát az FPÖ és az EU vezetőinek véleményétől eltérően ítélik meg. De vajon van-e nekik világosan kialakult képük arról, mit is akarnak? Valószínűleg csak halvány elképzelés él bennük. Itt volna, lehetne jelentős szerepe a társadalomtudományoknak – feltéve, ha a társadalomtudományok a továbbiakban nem különítik el az igazság és a jó keresésének terrénumait, vagyis ha a tudomány újra kész összerakni a két kultúra elemeit. Csak az olyan tudomány alkalmas e feladatra, amely az állandó változás tényéből és az ebből fakadó lehetőségekből kiindulva nyit teret a kreativitásnak és az igazi, új racionalitásnak (Max Weber ezt nevezte materielle Rationalität-nek).

Hiszen mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy egy lényegében irracionális történelmi rendszer fejlődési lehetőségeit feltárjuk, és a mai halódó és kiüresedett rendszer helyébe állíthassuk. Mindenképp szükséges a rasszista privilégiumok mély gyökereinek feltárása, mivel ezek az előjogok teljes egészében átszövik a mai világrendszert, meghatározzák annak minden egyes intézményét – beleértve a tudásnak és persze magának a Wiederstandnak az erőit is. A gyors változások világában élünk. Olyan rossz dolog ez? Az eljövendő évtizedekben számtalan újabb válsággal és változással kell szembenéznünk. És bizony Bécs is meg fog változni. De a változások mostanában gyakoribbak lettek, mint korábban, és sokkal gyorsabbak, mint azt valaha is képzeltük. A társadalomtudományok félrevezettek minket a múltról formált hamis képzeteikkel. Hamis képet festettek a tradicionális világról, melyben – oh – minden szépen, lassan változott. Az a világ valójában sohasem létezett. És persze nem létezik ma sem, sem Ausztriában, sem bárhol másutt a világban. E bizonytalanság közepette a jövő csak akkor lesz láthatóvá, ha megkíséreljük múltunkban a jót és a szépet felfedezni, és ezeket a elemeket beépítjük elképzelt jövőnk képébe. Olyan világot kell teremtenünk, amelyben az emberek képesek élni. Ehhez persze szükség van a képzelőerőnkre is. És hozzá kell látnunk, hogy felszámoljuk a mélyen bennünk lakozó rasszizmust is.

1968-ban, a franciaországi diáklázadások idején a diákság vezére, Daniel Cohn-Bendit, a vörös Dani elkövette azt a taktikai hibát, hogy Németországba utazott. Mivel nem francia, hanem német állampolgár volt, de Gaulle kormánya meg tudta akadályozni visszatérését Franciaországba. Ekkor Párizsban a diákok a következő jelszavakkal vonultak az utcákra: “Mindannyian német zsidók vagyunk. Mind palesztin arabok vagyunk”. Nagyon jó jelszó volt ez, nekünk is át kellene vennünk. De sajnos hozzá kell tennünk (ha őszinték akarunk lenni) azt a jelszót is: “Mindannyian Jörg Haiderek vagyunk”. Ha le akarjuk győzni a világ Jörg Haidereit, akkor először alaposan magunkba kell szállnunk. Hadd mondjak el önöknek egy jellemző példát. Amikor megalakult az új osztrák kormány, az izraeli kormány nagyon korrekten hazahívta nagykövetét tiltakozása jeléül. Alig egy hónappal később az izraeli parlament nehéz helyzetbe hozta Barak miniszterelnököt. Elfogadott ugyanis egy törvényjavaslatot, melyben a képviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy csak akkor lehet érvényes a Golan-fennsíkról való kivonulásról döntő népszavazás, ha azt az ún. “különleges többség” megszavazza. Ez egyszerűbben szólva annyit jelent, hogy ez a megszorítás gyakorlatilag jogfosztottá teszi ebben a kérdésben az izraeli arab állampolgárokat. És e törvényjavaslat egyik legharcosabb előterjesztője Natan Saranszkij és orosz emigránsokból álló pártja volt. Ez a Saranszkij nem más, mint aki korábban a Szovjetunióban a kormány de facto antiszemita politikája elleni tiltakozásul börtönbe került, s ezzel az egész világ rokonszenvét elnyerte.

A rasszizmus elleni küzdelem oszthatatlan. Nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Engedjék meg, hogy elmeséljek még egy anekdotát – méghozzá egy meglehetősen különös anekdotát. A legutóbbi amerikai elnökválasztási küzdelemben a republikánus jelölt jelentős előnyre tett szert Dél-Karolinában. A döntő versengés során George W. Bush úgy szeretett volna jelentős támogatást szerezni az úgynevezett keresztény jobboldal köreiben, hogy beszédet tartott az ezen erők egyik fellegvárának számító Bob Jones Egyetemen. A problémát csak az a tény okozta, hogy a Bob Jones Egyetem két dologról volt ismert: arról, hogy a pápát antikrisztusnak tekintik, és ezért elítélik (az egyetem fundamentalista szellemű protestáns intézmény), illetve hogy az egyetem megtiltotta hallgatóinak, hogy más bőrszínűekkel járjanak együtt. Az elnökjelöltet, George W. Busht ez a látogatás később kellemetlen helyzetbe hozta. Ekkor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem adott hangot nemtetszésének ebben a két kérdésben az egyetemen tartott beszédében (vagyis a nyílt katolikusellenességet és a különböző fajtájúak közötti együttjárást illetően).

Az anekdotának nem az a csattanója, milyen kellemetlen helyzetbe került Bush, hanem az, hogyan szeghetők meg az 1945 utáni tabuk. Érdekes volt ugyanis az egyetem elnökének, III. Bob Jonesnak a reakciója, amikor a közvélemény felháborodására reagált. III. Bob Jones megjelent Larry King műsorában a CNN-ben. Larry King első kérdése III. Bob Joneshoz így hangzott: Miért tiltotta meg az egyetem a hallgatóknak, hogy más fajtájúakkal járjanak együtt? A válasz így hangzott: Elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint nincsenek különbségek, azaz csak “egy világ” létezik. Larry King erre azt válaszolta, hogy szerinte egy dolog az, ha nem értenek egyet az “egy világ”-elmélettel, és egészen más dolog az, ha megtiltják két fiatal együttjárását. Bob Jones ezt visszautasította, de aztán ragaszkodott ahhoz, hogy sem ő, sem az egyetem nem rasszista (ez a nagy tabu), és hozzátette, hogy az egyetem éppen ezen a napon visszavonta ezt a tiltást, mondván, nincs nagy jelentősége, és mindenképpen kevésbé alapvető fontosságú, mint a kereszténység elterjesztésének eszméje. Úgy vélem, ez az eset jól mutatja, hogy néhány rasszista a nyilvánosság hatására – legalább taktikailag – hajlandó engedni. Ez tanulságos lehet azon konzervatív erőknek is, amelyek rettegnek a szélsőjobb ellenük irányuló esetleges támadásaitól.

De a taktikai húzástól függetlenül tény marad, hogy a rasszizmus továbbra is él. Az albatrosz ott van a nyakunkban. Olyan gonosz erő ez, amely bajt hoz ránk. A Wiederstand erkölcsi kötelességünk. Elemzés nélkül azonban nem lehet értelmesen és hasznosan cselekedni, a társadalomtudományoknak pedig erkölcsi és szellemi feladatuk is egyben, hogy az elemzést elvégezzék. De ahogyan óriási erőfeszítést igényel, hogy kiirtsuk magunkból a rasszizmus legkisebb jelét is, éppen olyan nagy erőfeszítéseket követel majd a társadalomtudományoktól az, hogy túllépjenek azon a gyakorlaton, amely megbénított minket. Remélhető, hogy az elavult módszer helyébe újabbat, hasznosabbat állítanak majd. Hadd ismételjem meg újra előadásom eredeti címét: “A társadalomtudományok az átmenet korszakában”. Ilyen korszakban mindannyiunknak óriási szerepe lehet az események alakulásában. A szerkezeti változások időszakában vad kilengések tapasztalhatók, és még a kis lökéseknek is jelentős következményei lehetnek – szemben a kiegyensúlyozottabb, stabilabb korokkal, amikor a nagy lökéseknek is legföljebb kis hatásuk szokott lenni. Ez azonban nemcsak lehetőség, hanem egyben erkölcsi kötelesség is számunkra. Ha az átmeneti korszak végére a világ nem lesz szemmel láthatóan jobb, mint amilyen most, akkor csakis magunkat hibáztathatjuk. S ez a “mi” nem jelent másokat, mint a Wiederstand résztvevőit. Ez a “mi” – a társadalomtudósok. Ez a “mi” nem jelent másokat, mint minden tisztességes, átlagos embert.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Az UNESCO egész sorozat ilyen könyvet támogatott.

2 Bartolomé de las Casas: Très brèves relations de la déstruction des Indes, Paris, La Découverte, 1996 [1547], 52.

3 Angel Losada: “Ponencia sobre Fray Bartolomé de las Casas”, in Las Casas el la Politique des Droits de l’Homme (Institut d’Etudes Politique d’Aix & Instituto de Cultura Hispánica, Aix-en-Provance, 12-13-14. Octobre, 1974), Gardanne: Imp. Esmenjaud, 1976, 22.

4 Lásd Vidal Abril Castello: “Bartolomé de Las Casas, el último Comunero”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit.

5 Henry Mechoulan: “A propos de la notion de barbare chez Las Casas”, Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 179.

6 Alain Milhou: “Radicalisme chrétien et utopie politique”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 166.

7 Helmut Andics: Ringstrassenwelt, Wien 1867–1887. Luegers Ansteig, Wien: Jügend und Volk, 1983, 271.

8 Lueger elítélte a zsidó szocialistákat, a zsidó liberálisokat és a zsidó szabadkőműveseket.

9 John W. Boyer: Political Radicalism in Late Imperial Vienna: Origins of the Christian Social Movement, 1848–1897, Chicago: University of Chicago Press, 1981, xii.

10 Lásd ez én “The French Revolution as a World-Historical Event”, Unthinking Social Science, Cambridge: Polity Press, 1991, 7–22. [Németül: “Die Französishe Revolution als welthistorische Ereignis”, Die Sozialwissenschaften »kaputtdenken«, Weinheim: Beltz Athanäum Verlag, 1995, 12–30.]

11 Open the Social Sciences: Report of the Gulbenkian Commission on the Restructuring of the Social Sciences, Stanford: Stanford Univ. Press, 1996. A német fordítás I. Wallerstein: Die Sozialwissenschaften öffnen: Ein Bericht der Gulbenkian Kommission zur Neustrukturierung der Sozialwissenschaften, Frankfurt: Campus Verlag, 1996.

12 Lásd S. Sideri: Trade and Power: Informal Colonialism in Anglo-Portuguese Relations, Rotterdam: Rotterdam Univ. Press, 1970.

13 Lásd Ulf Strohmayer: “The Displaced, Deffered or was it Abandonad Middle: Another Look at the Idiograhic-Nomothetic Distinction in the German Social Sciences”, Review, XX, ¾, Summer/Fall 1997, 279–344.

14 Lásd Gary S. Becker: The Economics of Discrimination, 2nd ed., Chicago: University of Chicago Press, 1971.

15 Max Weber: “Wissenschaft als Beruf”, Geamtausgabe, Bd. 17, hrsg. Von W. Jo. Mommsen u.a., Tübingen: Möhr, 1992, 251. “Nem a nyár virágai hivogatnak bennünket, sokkal inkább a jeges sötétség és súlyos megpróbáltatások sarki fagyossága – függetlenül attól, kívülről szemlélve melyik csoport látszik győztesnek. Nincs már semmi, nemcsak a császár, hanem a proletariátus is elvesztette jogait. Amikor ez a jeges éjszaka lassan elmúlik, vajon kik lesznek még az élők sorában azok közül, akiknek a tavasz olyan pompázatosan bontotta szirmait?” “A tudomány mint hitvallás, in Max Weber Állam, politika, tudomány; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 139. oldal.

16 Lásd elsősorban Ilya Prigogine La fin des certitudes, Paris: Odile Jacob, 1996. [In English: The End of Certainty, New York, Free Press, 1997]

17 Két újabb munkámban próbáltam e szemléletet érvényesíteni: Utopistics, or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York, New Press, 1998; és T.K. Hopkins & I. Wallerstein coords: The Age of Transition: Trajectory of the World-System, 1945-2025, London, Zed Press, 1996.

A haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálata

Ausztriában Jörg Haider vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt. A nemzetközi reagálások jellege vegyesnek mondható. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Ausztriában Jörg Haider határozott, biztos kezű vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt, és ez a fejlemény kínos fogadtatásra talált Európa legtöbb országában, sőt az Egyesült Államokban is. A reagálások sora, a visszhang mégis vegyes. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Fasizmus és antifasizmus

A Karintiával közös határú Friuli-Venezia Giulia régióban és más észak-olasz területeken formálisan rokonszenveznek az osztrák fordulat megszemélyesítőjével. Ennek legfőbb oka az, hogy a karintiai helyi politikában Haider már évekkel ezelőtt szívósan radikális, racionalista érdekvédő magatartást tanúsított, amit divatos, liberális, piac-kapitalista felfogással párosított. Óvakodott attól, hogy idegengyűlöletét kiterjessze az adó- és vámkedvezményekkel odacsalogatott olasz vállalkozókra. E koordináták köré helyezett nyilatkozataival megszerezte magának a populizmus címkéjét, annak olcsóságával, de atmoszférateremtő, kommunikatív vagányságával a politika Rambójának képzetét keltve1.

Az olasz politikai újságírás a Haider-szindróma jelentkezése után a karintiai pártvezetőre és pártjára ragasztotta a liberál-nacionalista minősítő jelzőt, amely a maga kificamított közvetítõ közvetettségével összeköti őket a szélsőjobboldali fasisztoid jelenségekkel és tendenciákkal, ám a fasiszta Németországot magasztaló megnyilatkozásaival maga Haider is jócskán tett arról, hogy a zsurnalisztika rátapintson az elvi-ideológiai és politikai összefüggésekre, bizonyos analógiákra. Mellesleg a történelmileg szétvert, de lefutottnak ma sem tekinthető fasizmus (anno 1922 és 1933) mesteri módon használta föl céljaihoz. Az első világháborús vereséget követő német revansvágyat, valamint Olaszországban a győzelem után következő “megcsonkított” békét, a kiábrándított nagyhatalmi allűrökből eredő, felszított tömegelégedetlenséget, a mindkét országban erre a pszihózisra hangolt nacionalizmust és populizmust.

További olyan izmusok vagy azok önkényesen összevegyített elemei sem hiányoztak a készletből, mint a rasszizmus illetve éppenséggel a szocializmus. A fasiszták ezzel az eszköztárral hódították meg a befolyásolható tömegek tudati és érzelemvilágát, kolosszális megtévesztő és beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gerjesztve. Ennek részeként festékmáz gyanánt hagyták a demokratikus frazeológiát; a demokrácia intézményrendszerének, sőt még a jogállamiságnak a fügefalevelét is meglibbentette egy-egy fuvallat, viszont a hatékonyság hiányában elmarasztalt liberalizmus kiszorult a színtérről. Helyébe lépett a célratörő eredményesség, más szóval a “sikerorientáltság” ideológiája, az anarcho-szindikalizmustól (Sorel) kölcsönvett aktivizmus. A siker a háborús kudarcok és krízisek után rendkívül fontossá, a tudat és érzelemvilág épülését szolgáló tényezővé vált. Sikerre volt szükség a gazdaságban, a bel- és külpolitikában. Elgondolható, hogy micsoda óriási sikertudat-forrást jelenthetett Németországban a revans lebegtetése, vagy az olaszoknál a gyarmatbirodalom stabil megalapozásának illúziója, és hogy mindennek kiegészítéseként rámutattak a zsidó “idegenségre” mint a kudarcok és sikertelenségek okozójára.

Az összehasonlító és aggodalmaskodó elemzések tehát nem indokolatlanok, ha a fentiekhez még hozzávesszük azt, hogy az 1922-es és 1933-as, valamint az 1999/2000-es választási mechanizmusok és a trendjeikből rajzolt koalíciós esélyek, majd a megvalósuló konstrukciók mentén szintén adódnak párhuzamok. Ebből a szempontból is indokolt annak a vizsgálata, hogy a pluralista parlamentáris polgári demokrácia liberális viszonyai között az e viszonyokat veszélyeztető monumentumok hogyan keletkeznek ma, illetve mi lehet az ellenszerük.

Ezzel összefüggésben a történelmi emlékezet és emlékeztetés különösen hasznos lehet az olasz példa alapján, mert Itália a fasizmus (egyik) szülőföldjének, ugyanakkor a fasizmus ellenzéke és a jobboldaliság elleni küzdelmek kísérleti terepének tekinthető. Az I. világháború utáni és az 1999/2000 fordulójára kialakult viszonyok laboratóriumi körülményeket produkáltak mindenekelőtt a liberalizmus felborulása és szétesése, s az ennek nyomán előálló hihetetlen zűrzavar vonatkozásában, amitől nem függetleníthetőek az ausztriai állapotok sem. A zűrzavar az II. világháború után maga alá temette a polgári demokrácia intézményrendszerét, és ma is sokan attól tartanak – liberális, demokratikus oldalról ezért intenek vigyázó éberségre Ausztria apropóján –, hogy a polgári demokráciára veszély leselkedik. Tudvalevő, mi lett az akkori zűrzavar vége.

Úgy tűnik, napjainkban a zűrzavar kordában tartott, ellenőrzés alatt álló folyamat. A fejlett gazdasággal rendelkező, erős, és nagyhatalmi pozíciójú országokat a kicsiny Ausztria politikai fejleményei nem befolyásolhatják meghatározó módon, ennek ellenére a hatalmának teljében lévő Egyesült Államok és az integráció útján haladó Európai Unió a bécsi hírekre riadót fújt. Izrael az éles konfrontációt választotta, és máshonnan is kemény diplomáciai lépéseket eszközöltek, amelyeket Bécsnek figyelembe kellett vennie.

A demokratikus felsorakozás – mint jeleztük – mégsem egyértelmű és ez nemcsak a reagálások ellentmondásaiban ütközik elő, hanem abban is megmutatkozik, hogy a baloldali reakciók szintén vegyesek, és a baloldal maga is megosztott. A baloldal sorompóba állítása és segítségül hívása a jobboldal elleni fellépésben nélkülözi a munkásmozgalom egészének antifasiszta hagyományát, ehelyett a szélsőjobb és szélsőbal párhuzamos emlegetése csak növeli a zűrzavart (meggyőződésünk szerint gyengíti a jobboldal elleni küzdelmet). Az 1922-es és 1933-as helyzet az 1999/2000-essel ennyiben úgyszintén egybevethető.

Ismeretes, hogy 1922-ben és 1933-ban a kialakult zűrzavaros állapotok azzal váltak teljessé, hogy a munkásmozgalom baloldali erőire óriási nyomás nehezedett, végül vereséget mért rájuk a jobboldal, pontosabban a jobboldal nevében a fasizmus. A zűrzavaros válsághelyzet fasiszta megoldásának éppen ez lett az egyik legfontosabb kísérő mozzanata. A krízisek fasiszta típusú megoldása azonban csak átmeneti és tragédiába torkolló lehetett, mialatt a munkásmozgalom – mindenekelőtt annak a kommunista komponense – magához tért, és élenjáróan harcolt a fasizmus ellen. Horribile dictu ebben az esetben a sztálini Szovjetunióról, valamint a több milliós nemzetközi kommunista mozgalomról van szó, amely elszánt, példamutató, bátor harccal, véráldozatot sem kímélve, hősiesen szállt szembe a fasizmussal. A Francia Kommunista Pártot például a “kivégzettek” pártjának keresztelték el 1945 után, mert számtalan tagja fizetett az életével a német fasisztákkal szembeni fegyveres ellenállásban. Az Olasz KP érdemei sem kisebbek ennél.

Idetartozóan szót érdemel, hogy az egész kommunista mozgalom – de vegyük csak a tetemre hívott nyugat-európai kommunista pártokat – sem hibáztatható a szovjet vagy más kelet- és közép-európai egykor hatalmi státusú kommunista pártok vétségeiért. Ezek a pártok hatalomra kerülés híján, a demokratikus környezet ellenőrzése mellett nem követhették el a sztálini bűnöket, sőt e bűnök ismertté válásakor kritikával éltek a személyi kultusz, a személyi és párt-terror, a politikai elmélet dogmatizmusának elfajulásaival és következményeivel szemben. Bizonyos idő elteltével erejüktől telhetően küzdöttek is kritikájuk érvényesítéséért, elhatárolódtak a torzulásoktól, irányvonalukba integrálták a politikai demokrácia követelményrendszerét, már a fasizmus elleni harc stratégiájára vetítve, nem beszélve a későbbi távlatokról.

Mindenképpen különbségek vannak a kommunizmus eredeti eszmerendszere és társadalomfelfogása, valamint a ráépült mozgalom történeti íve és annak különféle variánsai között. A különbségtétel a munkásmozgalom alkotóelemei és fejlődésük problematikus oldalai között a Haider-jelenség fényénél aktuálisabb, mint az vélhető, ugyanis a Haider-jelenség megítélésében, a jobboldali, szélsőjobboldali tendenciák felerősödésében, aligha tagadható, hogy a munkásmozgalom XX. századvégi meggyengülése, elsősorban a kommunista mozgalom partvonalra szorítása szerepet játszik. Csak azért nem használom a kommunista mozgalom veresége kifejezést, mert II. János Pál szerint az 1989/90-es fordulatnak nincsenek győztesei és vesztesei, azonban a munkásmozgalom és annak kommunista összetevői részéről a mai zsivajban csak elhaló gyenge hangok hallatszanak, míg a szélsőjobb felől igen erőteljes az üvöltő artikuláció.

A szélsőjobb artikulációját jellemzi elsősorban – amitől a jobboldal egésze legfeljebb hangszerelési árnyalatokban különbözik –, hogy a kommunizmust és a fasizmust egy kalap alá veszi, hovatovább helyenként a fasizmus szörnyűségeit a kommunizmus borzalmaival magyarázza, mintegy igazolva ezzel történelmi küldetését és kvázi felmentve felelőssége alól. Hitlernek úgymond meg kellett előznie Sztálint, aki elindította volna a harcot – a feltételezések szerint – Európa és a demokrácia értékei ellen2. Ebben a tézisben formálódik meg a Szovjetunió, a kommunista mozgalom összeomlása utáni bizonytalan dadogás, amely nem tud mit kezdeni a ténnyel: a kommunista-bolsevista rendszer részt vett a fasizmus leküzdésében.

Évtizeddel a rendszerváltás után talán szóba lehetne hozni, hogy a kommunista hagyomány értékelése – hasonlóan a többi történelmi-politikai mozgaloméhoz – igényli a tényeket, annál inkább, mert a jelek szerint itt-ott tovább él ez a hagyomány, esetleg egyenesen kommunista formában, esetleg poszt-formában, vagy a szociáldemokráciába olvadva, vagy önálló baloldali áramlatként. A jelek szerint az integrált Európa életében is jut neki hely. De maradjunk a történelemnél, a nácizmus-bolsevizmus reakció-viszonylatnál és induljunk ki abból, hogy a XX. századi történelmi folyamatokban mi minek volt a reakciója, és mi volt ezeknek a történeti sorrendje.

A bolsevizmus, mint ismert, megszületett már a századfordulóra, megszilárdulása azonban az I. világháború idejére, az emberiség ellen századunkban elkövetett első nagy gaztettre, a szociáldemokrácián is foltot ejtő militarizmusra válaszoló reakcióban gyökerezett, méghozzá abban a korhadt, gyűlölt önkényuralmi társadalmi rendszerben, amely 1905-ben a leghatározottabban a forradalmi útra lépett. A bolsevizmus antimilitarista akciója abszolúte mocsoktalan, tiszta, tisztességes és nagyhatású reakció volt a háború vérgőzére, egész szennyáradatára. Ennyit a “reakciók” történeti sorrendjéhez, nem megkerülve, de nem itt tárgyalva a mozgalom későbbi történetének problémáit.

A történelmi folyamatok értékelésének hiányosságaiból történelmi tudatzavarok, a jelenlegi viszonyok értékelésének nehézségeiből pedig a dezorientáltság zavarai állnak elő, amelyek hozzájárulnak a munkásmozgalom erőinek bénultságához és késleltetik a baloldal erőinek összefogását, a baloldal erőinek egységes mozgósítását a jobboldal ellen. A szociáldemokrácia – mint történelme során annyiszor – el van foglalva a kapitalizmus adminisztrációjával, a munkásmozgalom kommunista szárnya pedig az 1989/90-es összeomlás után útkereső metamorfózison esik át, erejét és arcélét gyakorlatilag elveszítette, ma többnyire a politikai partvonal labdaszedőjének keserű kenyerét eszi. Mindez előidézi Haider csillagzatának emelkedését és a hozzá hasonló figurák tündöklését. Olaszországban a neofasisztából posztfasisztává vedlett Gianfranco Fini legitim politikai tényező, a tőle megkülönböztethető, de a minduntalanul jobbra kacsintó és jobboldali funkciókba sodródó populista Umberto Bossi Haiderrel szolidarizál – sajátos módon kisajátítva magának a Finit megillető politikai szövetséget. Fini látványosan elhatárolódott Haidertől, jóllehet pártja, a Nemzeti Szövetség (Allenaza Nazionale – AN) aktivistái a Bossi vezette Északi Liga militánsait túllicitálva üdvözlik az ausztriai eseményeket.

Bossi és Haider politikájának közös vonásai

Kettejük politikájának virtuális egybeesése, a gyakorlati lépések és fogások azonos jellege nem a véletlen műve. Az idegengyűlölet és ezzel együtt a helyi érdekvédelem szélsőséges, az idegennel szembeállított formája, provinciális partikularizmusa az Alpok mindkét oldalán jellemző. A különbség az, hogy Bossi mozgalmának szubkultúrájában és a leader személyiségében nincs semmi, ami fasiszta lenne. 1945-ben Észak-Olaszországban a fasizmus annyira lejáratódott, hogy eszmei-politikai alapjáról a közéleti mező ott egyszerűen közelíthetetlen. Ezért is Bossi az északi populista. Rómától délre pedig Fini AN-jéhez a fasiszta örökség gerincén nevelt támogatók mellett azok csapódnak, akik egyébként – ha nem lennének déliek – Bossi híveit gyarapítanák, tehát a déli populisták és a hozzájuk idomuló jobbra húzó csoportok.

Bossi személyes múltjában bizonyos szakszervezeti és baloldali elkötelezettséget, családi alapon kimutatható antifasizmust is számon tartanak. Jellegzetes módon bumeránggá tudta változtatni D’Alema elhamarkodott megjegyzését – célzással a fasizmusra – Bossi és Haider közös nevezőjéről azzal, hogy feleségének családjában a holokauszt áldozatokat szedett. (D’Alema igyekezetének másfelől persze az a magyarázata, hogy meg akarja bontani az újbóli Berlusconi-Fini-Bossi vezette pártokból formálódó jobboldali választási tömörülést, amely a tavasszal esedékes helyhatósági választásokon a baloldaltól több évtizede birtokolt pozíciókat hódíthat el. Ennek előjátékaként 1999-ben Bologna 1945 óta kommunista kézen lévő polgármesteri székét a választók átszavazták a jobboldalra.)

A szavazatokért folyó küzdelemben minden apróság számít, a szavazatokkal megszerzett hatalom birtoklása természetesen a leglényegesebb választót befolyásoló tényező. Bossi például 1994-ben belement ugyan a Berlusconival és Finivel kötött választási és kormánykoalícióba, de rövid idő után meggondolta magát a “fasiszta” Fini miatt, valamint kerülendő a korrupció gyanújába eső Berlusconival való politikai azonosítás kockázatát, felrúgta a kérészéletű kormányzati összefogást, és önállósította magát. A választó kegyeiért folytatott, egymást keresztező manőverek és manipulációk vészjóslóan emlékeztetnek az 1922-es prefasiszta liberális zűrzavarra.

Hic et nunc nem feladatunk azzal a történelmi párhuzammal szemléltetni mondanivalónkat, amelyre a “szakemberek már régen rámutattak”, nevezetesen, hogy “milyen mély összefüggések és áttételek nyomán nőtt ki a fasiszta rendszer a liberális államból”3 Itáliában. Viszont nem árt annak távlati veszélyeire figyelmeztetni, amit a jelenlegi helyzet mutatói alapján az erőszakolt koalíciós kormányzati szövetségek előrevetíthetnek. A Schüssel-Haider koalíció ilyen erőszakoltan összetákolt konstrukció, és az újraformálódó Berlusconi-Fini-Bossi hármas sem tökéletesen összedolgozott szövetség. Azért sem lehet az, mert Berlusconi óriási kiterjedésű gazdasági-vállalkozói birodalmat tudhat a magáénak, amit liberális demokrata frázisokba öltöztetve épít tovább, és erről nem kíván lemondani a politikai hatalom megszerzése után sem. Bossi populizmusa Berlusconi gazdasági mamutjával bármikor szembetalálhatja magát, de a Fini mögött álló, egykor fasisztoid elégedetlenségű és ellenzékiségű tábor, a kis és középvállalkozókra építő fasiszta hagyomány – amely a gyökerektől egyáltalán nem szakadt el – érdekei is csak az együttes választási siker fenntartásáig eshetnek egybe a partnerekével.

Kérdés, hogy az efféle hibrid választási szövetségeket mennyire lehet kitenni a választók ösztönös hangulati döntésének, illetve milyen módon lehet redukálni a politikától eltávolodó választói spontaneitást, vagy éppenséggel a politikával szembeni egyre nagyobb közönyt, a választásoktól való távolmaradást. A “nemválasztók” pártja több európai országban számszerűleg növekszik. A jelenség Magyarországon is jól ismert. A kérdés a Haider miatti aktualitása mellett azért sem lebecsülendő, mert a jelenségeknek ez a csoportja a “legjobbnak” tartott polgári demokratikus rendszerek szüleménye; olyan rendszereké, amelyek választási kultúrája fejlett, s a választási erőviszonyok is kiszámíthatóaknak és stabilaknak bizonyultak az eddigiekben. Vajon csak a választók alternatíva-igényével és elégedetlenségével kell-e számolnunk ezekben az esetekben, vagy az okok mélyebbek és nem eléggé ismertek? A történelem mindenesetre kínálja a párhuzamot: 1922-ben Olaszországban liberális talajon kifejlődött elégedetlenségek és populista ösztönösségek vezettek a fasizmushoz, 1933-ban pedig Németországban a nacionál-populizmus még erőteljesebb föllépéssel hódított meg nagy tömegeket katasztrofális következményekkel. Ma az osztrák Haider radikális nacionál-populizmusához kétség sem fér. Amiben kételkedni lehet, az nem más, mint a külsődleges liberális frazeológia, és az ebbe öltöztetett politika távlata.

Egyfelől tehát különbséget kell tenni a választók magatartása és az e magatartást megnyergelő politikusi ambíciók, habitusok, a megformált elvi-ideológiai álláspontok között. A megkülönböztetett két magatartás közötti viszony alakulását ugyancsak több szempontú elemzés tárgyává téve válhatnak érthetőbbekké vagy követhetőbbekké adott országokban a politikai folyamatok.

Végiggondolva e jelenségek láncolatát, D’Alema összehasonlítása Haider és Bossi között, törekvése a választók eltántorítására Bossitól érthetőbbé és magyarázhatóbbá válik, ha figyelembe vesszük az észak-olasz választók hangulatának rezdüléseit a Haider sikerét éltető falfirkák politikai tartalmán. Ezek nyugtalanságra adnak okot, illetve tükrözik a várható választói magatartást. Észak-Olaszországban más módon is érzékelhető a választó és a választott képviselő attitűdje. A Friuli-Venezia Giulia régió helyi közigazgatását irányító jobboldali – Berlusconi és Bossi pártjaira épülő – végrehajtó szerv (giunta) táviratban biztosította szolidaritásáról Haidert4. Az osztrákot támogató hullámhoz csatlakozott a trieszti polgármester, Riccardo Illy független vállalkozó, akit viszont a bal-közép választói ereje emelt a város első emberének pozíciójába. Illy Haidert elismerő nyilatkozatában kiemelte gazdaságpolitikájának vállalkozásbarátságát, liberális piaci szemléletét, olajozott működését, megfejelve ezt azzal a kijelentéssel, mely szerint “Haider nem szélsőséges”5.

Ezzel egyidejűleg provokációnak hatott a holokauszt sújtotta családok és a velük együttérzők körében az az ötlet, hogy Haider – a triesztiek üzenetére reagálva, s kihasználva a politikája és személye iránt kinyilvánított támogatást – kvázi békéltető gesztusként kifejezte óhaját a város környéki egykori náci haláltábor meglátogatására. Olasz területen a San Sabba-nak nevezett helységben volt az egyetlen krematóriummal felszerelt koncentrációs tábor, ahol a németek 5000 embert öltek meg. A táborok SS legényeiről nyilatkozta Haider, hogy “kitűnő németek” voltak; a koncentrációs táborokban pedig nem genocídium folyt, hanem – szerinte – föltehetően normális hadiipari tevékenység. A látogatás ötlete, majd a trieszti és karintiai vezető között elkezdődött meghívásos alapú látogatás-egyeztetés ellen az egykori táborban kialakított múzeum munkatársai és gondnoksága, továbbá a trieszti zsidó közösség tiltakozott. A kormány nevében D’Alema miniszterelnök “innopportunus”-nak minősítette a meghívást.

Mindezek alátámasztásaként Bossi a Haider-szindróma heveny szakaszában, a jelzett kísérőjelenségek közepette az olasz szenátusban elmondott beszédében (február 3-án) egyetértéséről biztosította Haider törekvéseit, kormányra kerülését abból a szempontból is pozitíve értékelve, hogy az új osztrák kormánykoalíció véget vetett az ausztriai “történelmi kompromisszum”-nak. Bossi idegengyűlöletében odáig megy, hogy nem szíveli a Délről Északra vándorolt és ott letelepedett hofitársait, a valahai vendégmunkásokat sem, akiknek szabad munkaereje és “integrált” szorgalma nélkül az olasz “gazdasági csoda”, az 1960-as évek prosperitása nem valósulhatott volna meg. Északi felsőbbrendű árja-tudata még kevésbé viseli el az albán, a cigány bevándorlókat, az arab világból, Ázsiából és Afrikából jövő megélhetést kereső szinesbőrüeket. A migrációk kiváltójaként ugyanakkor a globalizáció, az internacionalizálódott gazdasági érdekeltségek menedzsmentjét jelölte meg; szerinte “ők a mai nácizmus képviselői, mivel az ellenőrizetlen migrációkkal szétzúzzák a népeket”6. Népek alatt a fejlett gazdasággal büszkélkedő, sokat (túl sokat) adózó észak-olasz lakosság értendő, akiknek az adójából befolyt pénzeket a korrupt Róma elfecsérli, odaajándékozza a “lógós” délieknek, külföldieknek, vagy ha nem, hát föléli saját maga.

A “történelmi kompromisszum” – mint ismeretes – az olasz politika elmúlt évtizedeit döntően befolyásoló két nagy tömegpárt vezetőjének, a kommunista Enrico Berlinguernek és a kereszténydemokrata Aldo Morónak a koncepciója, amely még az 1970-es években a két párt akár kormányszintű együttműködését célozta volna. A probléma Bossi-féle kritikai felidézése több szempontból sem állja meg a helyét, különösképpen nem osztrák párhuzamban. Az olasz kommunista párt ezzel a politikával kívánt áttérni a meddő ellenzékiségből a kormányzati felelősségvállalásra, ami 31%-os választási támogatottságának kijárt volna. Bossi demagógiájáról és politikai illetéktelenségéről árulkodik az a sajátos körülmény, hogy az 1970-es években napirenden lévő politikai kurzus-változtatás lehetőségéből semmi nem valósult meg, ő mégis folytonosan létező adottságként beszél erről annak ürügyén, hogy egyes régiókban, helyi szinteken létrejött összefogás a kommunisták és kereszténydemokraták között, mi több, az 1990-es évek balközép koalíciói is (Romano Prodi és jelenleg Massimo D’Alema kormánya) a két nagy történelmi párt örököseinek együttműködésére épültek (a teljesen megváltozott hazai és nemzetközi feltételek közötti, abszolút ideológiamentes és ideológiáktól független pragmatizmus jegyében). Ezzel szemben Ausztriában az olasztól jelentékeny mértékben különböző erők “nagykoalíció”-ja valóban működő realitásnak bizonyult évtizedeken keresztül.

Olaszországban az 1970-es években az ideológiamentes politikai együttműködés a két ideológiailag elkötelezett és szembenálló erő között csak a kölcsönös engedmények, tényleges és nagyfokú kétoldalú kompromisszumkészség összetalálkozása esetén vált volna lehetségessé, amit az elképzelést dédelgető két vezetőn és szűk környezetükön kívül senki sem támogatott, sem az olasz politika, sem a nemzetközi tényezők oldaláról. A mai napig kiderítetlen, hogy az akkori Washington és Moszkva által egyként nem jó szemmel nézett “történelmi kompromisszum” meghiúsulásában e nagyhatalmak titkosszolgálataival, esetleg más titkosszolgálatokkal összehangoltan cselekedett-e a Vörös Brigádok terrorszervezete, amikor Aldo Morót 1978-ban elrabolta és meggyilkolta. A “történelmi kompromisszum” hazai ellenzői között voltak Craxi szocialistái például, akik a két nagy párt összefogásának és lehetséges nyomasztó fölényének gondolatára rémeket láttak; látták a zsíros hatalmi-kormányzati pozíciók elvesztésének rémét, meg is tettek mindent a “történelmi kompromisszum” megbuktatása érdekében. Végül is az elképzelés ellehetetlenült.

Eközben a kommunista párt – feladva bizonyos ellenzéki pozíciókat – tulajdonképpen játéktérhez juttatta azokat, akik a továbbra is fennálló és képviselet nélkül hagyott elégedetlen, változatlanul ellenzékiséget követelő, de új, az új gazdasági-szociális problémákat hordozó tömegek között keresték népszerűségüket, mint éppen Bossi. ő az, aki a könnyű vagy álmegoldások ígéretével, megváltó populizmusával, többek között az ország integritásának feladásával, a fejlett Északnak a fejletlen Déltől való elválasztásával ad receptet az északi kisvállalkozók kiterjedt tömegeinek vélt bajára, a pénzügyi fegyelemnek úgymond csak őket sújtó következményeire. Ebben a képletben egy adott tényből eredő igazságmag van mindössze: Északon általában a jobb körülmények miatt jobbak a vállalkozási feltételek is, vagyis a vállalkozások virágzóbbak, jövedelmezőbbek, mint Délen, de ebben szerepet játszik a Délről Északra áttelepült és jelen pillanatig is bevándorló, migráló, Északon demográfiai okok miatt is hiányzó szabad munkaerő.

Bossi az olasz belső összefüggések és a nemzetközi jelenségek félreismerésével eklatáns példája a politikai dilettantizmusnak; zavaros nézetrendszere mindig kártékony volt, és ma is az.

Fini elhatárolódása Haidertől

Fini Bossihoz és Haiderhez viszonyítva csiszolt, pallérozott politikus. Ellentétben Bossival, minden egyes alkalommal kifogástalanul szabott öltönyben, hozzá jól megválasztott nyakkendőben mutatkozik a nyilvánosság előtt, ennél is fontosabb azonban, hogy nyilatkozatainak hangneme kulturált, a modern kommunikáció törvényeit követi. Szabatosan előadott mondandója rendszerint figyelmet, sőt elismerést vált ki. Elismerést azoknál, akik friss tegnapi, tegnapelőtti nyilatkozataiból vonják le következtetéseiket.

Ahogyan a bárdolatlan Bossi sem él régi fogásaival (a szecessziót federalizmusra tompította), Fini még kevésbé operál megkövesedett fasiszta ideológiai tételekkel. Mi több: nap mint nap megpróbálja úgy feltüntetni magát – egyébként sikerrel –, hogy ő a “jobbközép pártokat megszégyenítő mérsékletre” képes AN kifogástalan eleganciájú és demokratikus vértezetű vezére, aki pártjának fasiszta gyökérzetét kitépte az olasz politikai talajból, és szakított ezzel a terhes örökséggel. Ezt a pózt vette föl legújabb könyvbemutatója (“Egy polgári Olaszország”) alkalmával, amikor is módot talált a Haidertől való elkülönülés megfogalmazására.

Valószínűleg mindenki azt várta, hogy Fini keblére öleli Haidert mint a szomszédos Ausztriában tevékenykedő, vele rokon elviségű politikust, akiben tartós közeli szövetségesre tehet szert ebben a mai politikailag össze-vissza kuszált nemzetközi életben. Ezzel szemben éles választóvonalat húzott. Szerinte “Haider Európa-ellenes”7, amit az osztrák nagyon rossz néven vehetett, mert mindenáron el akarja oszlatni ezt a félreértést, sőt előítéletet; az olasz jobboldali párt viszont támogatja az Unió bővítését. A másik különbség köztük a külföldiek társadalmi integrációjának kérdésében lenne, más szóval a nacionalizmus kérdésében. Az olasz szerint Haider hallani sem akar a legalizált bevándorlók társadalmi integrációjáról, ezzel szemben Fini az ellenőrzés melletti méltányos körülmények megteremtésével igenis integrálni óhajtja a bevándorlókat.8

A római olimpiai stadion egyik futballmeccsére a szurkolók egy csoportja elcipelt egy óriási transzparenst, amely a tévékamerákba ordította: “Auschwitz a hazátok, otthonotok a krematórium”. Némi malíciával még azt is megkockáztatnám, hogy ez az üzenet az olasz és nem olasz zsidóságon kívül akár valamennyi Itáliába bevándorló idegennek szólhatott, tekintet nélkül bőrük színére. Ezt Fini is láthatta, amint láthatja a neofasiszták lakta hagyományos római városnegyedek lakóházainak falfelületeire pingált jelszót: “no alla societá multirazziale”, vagyis “nem a sokfajú társadalomra”. Évek óta éktelenítik ezek és hasonlók Rómát, ellenpontozva Fini elmés ideológiai újításait. Tegyük fel, hogy szemet huny a falfirkákra, a tévéjét azonban csak nem kapcsolja ki, amikor Alessandra Mussolini, pártbeli parlamenti képviselőtársa, a Duce egyenesági leszármazottja kiáll a stadionok jámborságban nem szenvedő szurkolói mellett, szónokol és lelkesedik értük ugyanúgy, mint Haiderért. Fini persze jól tudja, hogy “bíborrúzsvörös szívókorong” szájával (ez a metafora a Sophia Lorennel is vérrokonságban lévő szép Duce-unoka feltűnésekor ötlött fel) mondhat, amit csak akar, sok új választót nem fog szerezni a pártnak. (Hasonló a helyzet a bőrfejű fickókkal, a párt zsigeri kemény magjával, sőt a nemzetközi támasztékként sem használható, a történelmi leckékben nem kikupált, abszolút tájékozatlan Haider sem hozhat a konyhára semmit.)

Az Európai Unióval kapcsolatos legújabb Fini-álláspont kétségtelenül racionális és üdvözlendő, egyben érzékelteti azt a mélyreható verbális evolúciót, amelyen az olasz jobboldal (sokak szerint változatlanul a szélsőjobb) reprezentánsa az elmúlt bő évtizedben átesett. 1987-es pártfőtitkári beiktatásakor még masszívan hitet tett “2000 fasizmusa” mellett, mivel annak “értéke örök és nem historizálható”9.

Fini azóta – Bad Godesberg modelljére – több ízben radikálisan megújította a párt ideológiáját, és persze az sem kizárt, hogy a Fini körül csoportosuló pártelit szellemi fejlődésében őszintén átgondolt tényleges változások mennek végbe, amelyek valóban új minőséget jelentenek. A Fini vezette pártelit azonban a párt megrögzött fasiszta magvával halad együtt, erre az összetéveszthetetlen támogatói körre épít. Egy ilyen fasiszta tradíciójú pártot vezetni, azt bevezetni a demokrácia templomába, nem irigylésre méltó feladat. Tegyük föl, hogy Fini vállalkozása a megfelelő ideológiai revíziót komolyan véve épp erre irányul, hogy ő és pártjának elitje – ellentétben e mögöttük mozgó nyughatatlan ordas csürhével – valóban demokrataként alkalmazkodik az immáron 1922-től és 1933-tól merőben különböző helyzethez. Hihető-e ez? “Hiteles-e Fini?” – kérdezhetnénk a közkeletű fordulattal.

E sorok írásakor nem tudhatjuk, hogyan zárul Haidernek a Triuli-Venezia Giuliából a San Sabba-i lágerbe való meghívásával kapcsolatos kötélhúzás, eljut-e Haider San Sabbába, de azt tudjuk, hogy Fini nem kis meglepetésére néhány évvel ezelőtt, ideológiai revíziójának jegyében látogatást tett Auschwitzban és ott újságírókkal beszélgetve Mussoliniről azt találta mondani, hogy a század legkiemelkedőbb olasz államférfija volt. (Vö. Haider kijelentésével Churchillről, aki szerinte háborús bűnös lett volna…) Igaz, hogy Mussolini haláltáborok helyett a Tirrén-tenger szigetvilágának napsütötte partjaira, rosszabb esetben a Dél (Mezzogiorno) eldugott falvaiba internálta politikai ellenfeleit, a politikai gyilkosság módszeréhez csak a kezdet kezdetén és ritkán folyamodott. (A hatalom kiépítésének kezdeti szakaszában a szociáldemokrata Matteottit tetette el láb alól, és a kommunista pártvezető Gramscit börtönöztette be sok elvtársával együtt, de Gramscit úgy, hogy rendszeres éjszakai ébresztésével a foglárok lehetetlenné tegyék szellemi alkotómunkáját, agyának működését. Ezt megelőzően, a mozgalom indulásakor elnézte, sőt bátorította a rohamosztagos bandák erőszakosságait, nem egyszer gyilkosságait.)10 Mindez ugyanakkor valóban eltörpül a németek nagyipari technológiájával véghezvitt népirtáshoz képest, az olasz fasizmus bűneiért azonban a Duce felelős; szövetséget fogadott Hitlernek, akinek a segítségével 1943-as bukása után visszakapaszkodott a recsegő történelmi színpadra, de csak a Fhürer bábjának szánalmas szerepében, ami tovább terhelte bűnlajstromát. Végeláthatatlan vitát lehetne folytatni Mussolini örököseinek az örökséghez fűződő viszonyáról, a revízió és a hűség keveredéséről, azokról a fokozatokról, amelyeken lépkedve igyekeztek “megszüntetve megőrizni” a Duce örökét.

Az 1976-ban feltámasztott újfasiszta párt mindent vállalt a múltjából, egyben megkezdte alkalmazkodását az új, demokratikus körülményekhez – főként néhány politikailag invenciózusabb vezetője újító szellemű erőfeszítéseinek köszönhetően. Jóval Fini előtt indult útjára ez a folyamat. Giorgo Almirante neve kívánkozik ide, ő volt az első jelentős újító és “újító”. 1956-ban mondotta a párt kongresszusán: “Kedves bajtársaim, egyetlen kétes dologról van szó, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy lehetünk-e fasiszták a demokráciában. Egyedül mi vagyunk idegenek benne, és ez megtisztelő, de ijesztő nehézség is a demokrácia, a háború utáni Itália számára. A bátorságunk abban állt 1946-ban, hogy az MSI-t cselekvő pártként illesszük a demokráciába”11 (MSI – a párt akkori nevének rövidítése, Movimento Sociale Italiano.)

A neofasiszták újulni vágyó színrelépése azonban nem volt annyira “ijesztő nehézség” a demokrácia és a háború utáni Itália egésze számára, mint ahogy Almirante érzékeltetni próbálta, jóllehet a nehézségek adottak voltak a társadalom jelentősebb rétegei számára a fasizmust ért vereség miatt. Olaszországban éppen az 1956 utáni években az MSI a kereszténydemokraták – ugyancsak újításokra kész – áramlatainak támogatásával nemcsak hogy “illeszkedni” próbált az új demokráciához, hanem egyfajta beépülési kísérletet tett. A kereszténydemokratákat az adott történelmi-politikai hidegháborús szituációban rendkívül nyugtalanította a kommunista és szocialista párt választási ereje. Az foglalkoztatta őket, hogy gyengítsék ezt az erőt, és megbontsák a választói támogatottságát, a sajátjukat pedig megnöveljék – akár jobboldali tartalékból is, noha erről az oldalról jószerivel már csak a szélsőjobb jöhetett számításba. Nyitottnak mutatkoztak azonban balra is, a szocialisták irányába, akik – mint az közismert – 1956-tal (az SZKP Sztálint leleplező XX. kongresszusának és a magyarországi felkelésnek a hírére) felülvizsgálták összefogásukat a kommunistákkal, és kimutatták együttműködési hajlandóságukat a kereszténydemokratákkal. Utóbbiaknál a pontos politikai taktika meghatározását illetően éles viták zajlottak, és ezek viharában Giovanni Gronchi köztársasági elnök 1960-ban Fernando Tambroninak, egy kevésbé tekintélyes kereszténydemokrata párttitkárnak adott kormányalakítási megbízást, miután a sokkal befolyásosabb Antonio Segri – később ő is köztársasági elnök – kudarcot vallott. Tambroni, aki nem volt ugyan politikai nagyágyú, ellenben jó kapcsolatokkal bírt mind a szocialistáknál, mind a neofasisztáknál, úgy gondolta, hogy a bizonytalan, zavaros helyzetben vagy az egyik, vagy a másik oldalról mentőövként szolgáló szavazatokat bizalmi szavazások alkalmával szerzi meg. Egyrészt az olasz parlamenti “átláthatóság” viszonyai között kilógott a lehetséges neofasiszta támogatás lólába, másrészt e lehetőség puszta fölmerülése annyira felbátorította őket, hogy az adott politikai pillanatot figyelmen kívül hagyva az antifasiszta ellenállás egyik városában, Genovában kongresszust kívántak tartani, mégpedig az újítás szellemének jegyében.

A neofasiszták egyik akkori jeles figurája, Filippo Anfuso szerint a genovai kongresszusnak az lett volna a feladata, hogy “szakítson a történelmi fasizmussal, változtassa meg a párt nevét, és szerezze meg az alkotmányos legitimációt”12, nem utolsósorban a kormány stabilizálása céljából. Anfuso hozzátette ehhez: “ha hagyták volna a kongresszus megtartását, pontosítottuk volna a programunkat, demokratikus meggyőződésünket, garanciákat nyújtva mindenre. Mi több, ha a DC (kereszténydemokrácia) megerőlteti magát, megérti szándékunkat és elfogad bennünket a kormányban, akkor pártként meg is szűnhettünk volna.”13. Azaz beolvadtak volna a kereszténydemokráciába.

A genovai neofasiszta kongresszusból, a Tambroni-kormányból nem lett semmi, Genován és az ország nagy részén elemi erővel söpört végig az antifasiszta megmozdulás, amiből kisarjadt a “balra nyitás” politikája, a korai közép-bal (kereszténydemokrata-szocialista) koalíciós elképzelés gyakorlata. Ennek kimerülése külön tanulmányt érne meg. Ezúttal enélkül, de ezzel a történelmi kitérővel kívántuk érzékeltetni Fini Bad Godesbergjeinek előzményeit. Később ugyanis, ami nem sikerült 1960-ban Genovában, az hosszú idő után 1995-ben, a politikai viszonyok gyökeres változásával Fiuggiban bekövetkezett, s azóta is folyamatosan, futószalagszerűen, rutinizáltan újul ideológiájában a Fini párt.

Hogy mennyire fenntartással kezelendő az MSI átváltozása AN-né, azaz a posztfasizmus mennyi kérdőjelet vet föl, arra jellemzésül a fenti történelmi előzményeken kívül érdemes egyet a közvetlen előzmények közül is feljegyezni. Az 1995-ös kongresszus ideológiai téziseinek összeállítására többek között – a művelt és briliáns újságíró hírében álló – Gennaro Malgiero kapott megbízást a párt főtitkárától, akinek azután annak rendje-módja szerint bemutatta elkészített vázlatát. Fini elolvasta és elfogadta az ideológiai revízió e mesterművét, állítólag kissé kiakadva a következő soroktól: “Az AN szellemisége sok dologból áll, az a nemzeti kultúra szövi át, amely bennünket mindenképpen Dante és Machiavelli, Rosmini és Gioberti, Mazzini és Corradini, Croce, Gentile és Gramsci fiaivá is tesz”14. Fini természetesen rákérdezett Gramscira. Gramscit is ide kell vennünk – hangzott a válasz, mert az AN-nek “illeszkednie kell a nemzeti gondolathoz, annak globalitásához. Az új populista mozgalmak nem különülhetnek el attól, ami ebben a rendkívüli században történt.”15

Fini elfogadta az érvelést és a kongresszuson nem kis vita és pártszakadás közepette (az új vonallal egyet nem értők maradtak a “régi” MSI-ben) átértékelte a fasizmust, az antifasizmust, a demokráciához és a baloldalhoz fűződő viszonyt – szavakban mindent. A maga nemében páratlan revízió egyik gyöngyszeme a következő: “Az olasz jobboldaltól – amely nem a fasizmus édes gyermeke – annak félrebeszélések nélküli megerősítését kell kérnünk, hogy ismerje el az antifasizmust mint lényeges történelmi mozzanatot a fasizmus által lábbal tiport demokratikus értékekhez való visszatérésben.”16

Egyedül abban lehet egyetérteni az ideológiai revíziót végző posztfasisztákkal, hogy a XX. század rendkívüli periódus az emberiség történelmében; olyan század, amelyben egymást váltották a legeltökéltebb ideológiai fellendülések és összeomlások; amelyben az ellentmondások sokszor nem a tényekből, nem a dolgokból, hanem egymásból következtek és egymásba mentek át: Gramscit például utólag azok is elismerik, akiknek elődei módszeresen előkészítették fizikai megsemmisülését. Lehet ez ugyanakkor a generációk természetes cseréjének velejárója, és a változásokban fel lehet ismerni a tényleges komolyság elemeit is, de a folyamat teljesebb kibontakozásához valószínűleg még további generációváltás szükséges, és főként az, hogy az új generációkban legyen képesség a komolynak tűnő kezdeményezések ellenőrzésére és hitelesítésére.

Ma még Finiről és főleg pártjáról az olasz értelmiség és a kultúra meghatározó tényezői nem azt a bizonyítványt állítják ki, amit a posztfasiszták megigényeltek maguknak Fiuggiban (vagy amit megigényeltek volna maguknak Genovában). A párt “Kulturális Pantheonjában az élen még mindig Mussolini helyezkedik el a maga írásaival, akihez csatlakoznak a klasszikus szerzők – Gentilétől Spisztóig, Costamagnától Roccóig – mind, a jobboldali és fasiszta gondolat marginális alakjaitól, a harmincas évek francia romantikus fasisztáinak generációjától az európai fasizmusok tragikus vezéreiig, mint Codreanu és Primo de Rivera. Kiemelkedő hely illeti Julius Evolát, a tradicionális anti-modern gondolat teoretikusát, akinek művein kultikus tisztelettel nevelkedtek egész generációk, és akinek felfogása radikálisan ellenkezik a demokráciával.”17

Összegzés

A Haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálatának fenti ideológiai elemzése egyike a lehetségeseknek; de ha az egyik oldalról krematóriumot mondanak, akkor másfelől legyen szabad hasonló erősségű ellenérveket sorjáztatni. A szindróma politikai megítélésekor sem vonatkoztathatunk el az ideológiai szempontoktól, mégis Európa hatalmi intézményei és tényezői az európai politikai pluralizmusnak megfelelően többféle politikai technikát és politikai viszonyt javasolnak Haiderhez és a szélsőjobbos tendenciákhoz kapcsolódóan. Van ebben ténylegesen egy olyan mélységű megfontolás és racionalitás, ami a demokrácia erejéből, a jelenlegi dezideologizált és pragmatizmus-orientált, nemzetközileg uralkodó viszonyokból fakad; ezeknek ama közös ideológiai nevezőjéből, amely kivetette magából a szélsőséges politikai áramlatokat és kellően tud védekezni ellenük – jóllehet nincs egységesen elfogadott mérce (lásd éppen a fasizmus-kommunizmus összevetésének visszatérő és hamis párhuzamát), és az adott mozgásfolyamatok, avagy a koszovói albánok mellett kiálló és a törökországi kurdokról elfelejtkező magatartás felszíne sem tükörfényes mindenütt.

Hogy világos és konkrét legyen a mondandónk, Peter Handke paradoxonját idézem: Haider ellen nyilván nem lehet majd a NATO bombázóit vezényelni Bécs és Klagenfurt fölé. Ezzel szemben helyesebbnek látszik az, ha nem szorítják politikai gettóba Haidert és a hasonszőrűeket, hanem a “demokrácia eszközeivel” (Romano Prodi) folytatott politizálással közömbösítik törekvéseiket és azok következményeit, illetve demokratikus úton lehetetlenítik el tevékenységüket. S ha már ezekkel a módszerekkel nem sikerült csírájában elfojtani akármelyik szélsőjobboldali csoportosulás megerősödését, kibontakozását és hatalomra kerülését, akkor minden demokratikus eszközt igénybe véve kell(ene) elérni, hogy ez a helyzet megváltozzék és visszatérjen előzetes állapotába.

Ebbe a logikába illeszthető Karl Lamersnek, a CDU tekintélyes külpolitikusának fejtegetése Haiderről. Szerinte is jobboldali populistáról, jó szimatú opportunistáról van szó, aki ezt az adottságát választási síkon remekül ki tudja használni. “Veszélyes lenne elszigetelni őt, mivel személyében az osztrák választók egyharmada ölt testet; mintha azt mondanánk három választópolgár közül egynek, hogy a szavazata nem számít. Örökös fenyítésre ítélni Haidert mindenképpen veszélyesebb, mint kinyitni neki a kormány kapuját. Egyébként a kapcsolatok a populistákkal úgy rendezhetőek el a legjobban, ha a kényelmes ellenzéki szereptől mentesítik és arra kötelezik őket, hogy vállalják (kormánypárti) felelősségüket.”18 Az olasz újságnak nyilatkozva érvei között a német politikus még elmondta, hogy hasonló megfontolásokból, és látva az exkommunista Massimo D’Alema megtérését a polgári demokrácia játékszabályaihoz, kormányra jutását a CDU annak idején nem ellenezte. Mi több: miután a posztfasiszta Gianfranco Fini és pártja hasonló fejlődésen ment keresztül, a kormányzást illetően velük szemben is ejtették a kifogásokat. Csak kívánni lehet, hogy ez az érvelési logika Haider miatt ne sérüljön, hacsak nem sérült már eleve – más más okból – mind D’Alerma, mind Fini miatt, amint erről fentebb kifejtettük véleményünket.

Lamers interjúja azzal fejeződik be, hogy a Haider-szindróma reakcióiban választási érdekeket kell keresni. Ez a megjegyzés legalább annyira elgondolkodtató, mint a Fini-D’Alema párhuzam, mert Lamers ezzel jelzi, mennyire őszintétlen és manipulatív viszonyban van a politika a választóval. A választó nem direkt és őszinte véleményeket hall, hanem eleve manipuláltnak minősítetten az ellenkező előjelű indirekt és zavaros állásfoglalással kénytelen küszködni. Ehhez hasonló gyanúperrel kell élnünk azokat a reagálásokat olvasva, amelyek Schröder szociáldemokrata német kancellár nyilatkozatára reflektáltak, miután Schröder Haiderhez hasonlította Finit, és azt “üzente”, hogy Finiék újbóli kormányra kerülése esetén az EU-nak meg kell ismételnie a Haiderrel szemben alkalmazott szankciókat. Erre Fini politikáját nem más, mint D’Alema és az olasz köztársaság elnöke, Carlo Azeglio Ciampi vették pártfogásba, állítván: Fini pártja “demokratikus”, az olasz jobboldal nem “neofasiszta”. Befejezésül írhatnám: no comment, ám bőséggel visszautalhatok a “liberális zűrzavarról” tett megjegyzésekre, kiegészítve ezeket azzal, hogy a szélsőjobboldal elleni demokratikus küzdelmet nem segíti elő a liberalizmus szabados felfogása és elvi-politikai zűrzavara, az ideológiai emlékezettől elrugaszkodó politikai technika.

 

Jegyzetek

1 Haider sikerének okairól, interjú Klaus Ottomeyerrel, ÉS LIBERATION 2000. február 18.

2 Ezekről a kérdésekről beszél például Fritz Pál a Népszabadságnak (2000. január 12.) adott interjújában.

3 Enzo Santinelli: Fasizmus és újfasizmus, Gondolat, Kossuth 1976. 7. oldal.

4 Corriere della sera, 2000. február 4.

5 Corriere della sera, 2000. február 3.

6 Ugyanott: Tudósítás Umberto Bossi szenátusi beszédéről. (A hang kísértetiesen emlékeztet a miép-es frazeológiára.)

7 Népszabadság, 2000. február 9. (A jobboldal is lehet modern)

8 Ugyanott.

9 Piero Ignazi, Postfascisti? Societa editrice, il Mulino, Bologna 1994, 71. oldal.

10 A. Gramsci: Marxizmus–kultúra–művészet, Budapest 1965. (Sallay Géza előszava)

11 Ld. Petőcz György: A történelem mítoszai, Mozgó Világ 2000/1. sz. (Eredeti forrás: Gion Enrico Rusconi, Resistenza e postfascismo, Societá editrice il Mulino, Bologna 1995. 103.oldal. Mind az idézet fordításában, mind értelmezésében eltértünk Petőcz Györgytől.)

12 Giorgo Galli: Storia della D.C., Editori Laterza, Roma-Bari 1978. 202. oldal.

13 Ugyanott 463. oldal.

14 Bruno Vespa: Dieci anni che hanno sconvolto l’Italia 1989–2000, Mondadori RAI-ERI Cles (TN) 1999. 316.oldal.

15 Ugyanott.

16 Ugyanott.

17 Piero Ignazi, id. mű 117. oldal.

18 Il Giornale, 3 febrario 2000. (Elfogadtuk a kommunista D’Alemát, Haidert miért nem?)