Vannak bizonyos témák, amelyeknek már a felvetése is manipulatív, viszont – ha már egyszer politikai vitatémává váltak – nem lehet nem foglalkozni velük. Ilyen téma a szovjet és a náci rémtettek összevetése, még pontosabban a holokauszt és a gulág összehasonlítása. E XX. századi történelmi problémákkal foglalkozik összeállításunk, azzal az igénnyel, hogy elválasztható legyen egymástól a politikai sztereotípia és a történettudományi analízis. A mai Magyarországon az elméleti kiszáradás olyan mértéket öltött, hogy Enzo Traverso itt közölt írása komoly felüdülést jelenthet azok számára, akik a marxizmus elméleti megújulása iránt érdeklődnek. Új gondolatok és új viták reményében ajánljuk az olvasó figyelmébe e tanulmányt.

Az aktualitások közül ezúttal a WTO körüli tiltakozásokba és vitákba pillantunk bele, ami kapcsolódik a bemutatásra kerülő Le Monde Diplomatique-ból átvett felhíváshoz is.

Tartalomjegyzék

1. Daniel Singer : Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)
2. Csanády András : A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései
3. Andor László : A ketrec szociológiája – Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globbalizáció és Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején c. könyveiről
4. Szavelij Dudakov : A Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. könyvről
5. Enzo Traverso : A marxizmus Auschwitz után
6. Krausz Tamás : GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója
7. V. P. Buldakov : A GULAG jelenség
8. NKVD : A GULAG fogjainak hozzájárulása a nagy honvédő háborúban aratott győzelemhez
9. Peter Bergel : Egy szemtanú beszámolója a WTO elleni tömegtüntetésekről
10. Michel Chossudovsky : A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet
11. Immanuel Wallerstein : Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai
12. Richard C. Lewontin, Jean Pierre Berlan : Genetikaipar: az élő szervezet kisajátítása
13. Lugosi Győző : Le Monde Diplomatique
14. Lugosi Győző : ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére

Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.

Az erkölcsi mező meghatározó szerepe a politikai folyamatokra nézve

A politika – vagyis a közügyek intézése – nem csupán az ehhez való intézményi keretek meglétén múlik, hanem döntő mértékben az ezeket megtöltő szubjektumon, e keretek emberi-kulturális tartalmán. Azon a közfelfogáson és közakaraton, amely az intézmények társadalmi hátterében áll, s amely azok működéseit reflektálja. Alátámasztja és igazolja ezeket, vagy épp ellenkezőleg: nem felel meg ezen működéseknek, cáfolja és akadályozza őket.

Azok a politikai intézmények, amelyeket a pártállami diktatúra felszámolása nyomán nálunk az új közhatalom létrehozott, döntő mértékben a nyugati mintákon és előképeken alapulnak. Vajon mik lehetnek azonban azok az inherens eszmék és elvek, amelyek megtöltik és működtetik ezeket az intézményeket nálunk, s amelyek ezek hátterében állnak, közfelfogásunkat és társadalmi magatartásunkat meghatározzák? Hogyan és mennyire képesek az átvett formákban megjelenni és hatni?

Ezzel a kérdéssel határozott formában először Szlovákiában találtam magam szembe. Ott ugyanis, azokban a magyar falvakban – amelyeknek vállalkozói adottságait vizsgáltam – meghökkentő különbségekbe ütköztem. Nevezetesen: míg a vizsgált körzet egésze siralmasan elesett állapotban van, néhány tiszta (vagy túlnyomó többségű) református falu határozottan jól él. Képes volt lehetőséget találni erre az átalakulás nyomasztó körülményei között is. Miért? Hogyan?

Igen ám, de… valamelyest más az, amit Erdélyben a Kalotaszegen találtam, és megint más, amit a Homoród-vidéki székely falvakban. Hogyan lehetne mindezeket átfogóan értelmezni? Szlovákiai vizsgálatommal egyidejűleg vettem részt egy egyháztörténeti tanácskozáson, amelynek kérdésfeltevése a kereszténység ókori és mai társadalmi hatására irányult… és amelyben kitüntetett szerepet kapott Max Webernek a kapitalizmus és a protestantizmus összefüggését illető értelmezése. Az a konferencia a keresztény tanítás elterjedésére vonatkozólag tette fel a kérdést.

Max Weber¹ szerint a megfelelő etikai közeg előfeltétele az intézmények működésének, létre kellett tehát jönnie már azokat megelőzve, jelen lennie és hatnia az intézmények keletkezésének, kialakulásának folyamatában. Ő ezt elsősorban az ipari kapitalizmus és a radikális (kálvini) protestáns etika viszonyára nézve mutatta be (homályosabban pedig a zsidó prófétai tanításra nézve is). így kellett legyen ez – annak idején – a középkori kereszténység és a feudalizmus kapcsolatában is. Tanulmányában Weber határozottan arra mutat rá, hogy az etikai elhivatottság közszelleme nélkülözhetetlen az ipari tőke felhalmozási folyamatának beindulásához és megszilárdulásához.

Eszerint a társadalmi tőke működéséhez nem elegendő az egyes tulajdonok öncélúsága és elkülönültsége, hanem ezzel együtt nélkülözhetetlen azok tartós fennállása, rendszeres növekedése és zavartalan kapcsolata, együttműködése is. Ehhez pedig szükséges a tulajdonos személyének a tulajdon ügyével szembeni alárendelődése, mindannyiuk megbízható készsége arra, hogy ne csak a maguk rövidtávú érdekét és élvezetét tartsák szem előtt, hanem tekintsenek és lépjenek túl azon: egyesítsék azt a közügy önzetlen, alázatos szolgálatával, valamiképpen oldódjanak fel ebben a szolgálatban.

Ehhez a felemelkedéshez azonban hatalmas hajtóerő szükséges. Elegendő nagy ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni a felszabadult egyén természetes önzésével – tiszta magáért-valóságával. Az egyénnek ez a magából kimozdulása, túllépése önnön korlátain történelmileg újfajta transzcendencia. Weber ezen a ponton határozottan szembehelyezkedik Marx elgondolásával, amely szerint a gazdasági alap döntő mértékben meghatározná a társadalmi felépítményt, és előhívná abból a neki megfelelő tudatot. Tovább is megy és Sombartnak – aki a századforduló után már éles bírálója Marxnak – veti szemére, hogy fenntartotta az alap és a felépítmény mechanikussá egyszerűsített viszonyát.

Weber a „modern" tőke viselkedésében olyan tudati késztetést, erkölcsi motivációt feltételez, amely nem következik- s ezért nem is nyerhető – a korábbi, középkori keresztény szemléletből és tanításból, hanem annak radikális átértelmezését és újrafogalmazását követelte meg. Ezt az új transzcendentalitást Weber a protestáns puritanizmusban véli megtalálni, amely Kálvin dogmatikáján alapul, magja pedig az ő eleve-elrendelés (predestináció) tana.

Ezután újraolvasva Webert, fogtam fel, hogy ő viszont nem a folyamatra – a reformátori tan kiformálódásának és elterjedésének menetére – irányítja figyelmét, hanem annak tartalmi-szerkezeti sajátosságaira, amelyek az új gazdasági rend beindulásában nélkülözhetetlennek bizonyultak. Még ez az utóbbi sem azonos a jelen helyzetünkből fakadó kérdéssel, hiszen mi éppen, hogy nem tudjuk: hol és miféle lehet az az etika, amely alkalmas erkölcsileg megalapozni a mi átalakulásunk folyamatát.

Ám fogadjuk el, hogy Weber olyasmiről beszél, aminek a maga idejében volt értelme, de… hogy állunk vajon ezzel ma, itt Közép-Európában, Magyarországon?

H. Pirenne² magának a tőke kifejlődésének belső folyamatában mutat be hasonló fajta előfeltételezettséget. E fejlődés egyes szakaszainak egymásból következését, az újabb formáknak a korábbiakra épülését hangsúlyozza. Legalaposabban a kereskedelmi tőkének a középkor folyamán való európai mérvű kibontakozását és elterjedését ábrázolja, különös gondot fordítva az egyre szövevényesebb és sajátszerűbb pénzfolyamatok feltárására, egészen addig, amikor az árupiac mellett már egyre mozgékonyabbá formálódik magának a pénznek- és a munkaerőnek i piaca is. Ezzel nyílik meg a továbbhaladás kapuja a kereskedelmi kapitalizmusból a nagyipariba.

Míg Weber a protestáns etikáról elsősorban mint a tőkés gazdaság működésének előfeltételéről beszél, J. Habermas³ ugyanilyen összefüggést mutat ki a polgári nyilvánosság és a tőkés társadalom központi cselekvésének intézménye, a jogállam között. A társadalmi kommunikáció formáinak és hálózatának kiépülése nélkül nem működhetnének, de még létre sem jöhettek volna a demokratikus cselekvés – döntés és végrehajtás – intézményei. Az állam formalitása ezen az informális hálózaton, mint alapon nyugszik. Ennek kommunikációs terében, mezejében folyamatosan képződik az a szerteágazó közfelfogás, amelyből , azután tagolt döntéshozó apparátussá formálja meg magát a jogállam.⁴

Weber és Habermas egyaránt a klasszikus ipari kapitalizmustól és annak modernitásáról beszélnek, s korképükben a modernitás eszmeköre két ágra hasad – követve és kivetítve magának a tőkés társadalomnak az alapvető belső ellentétét, tagoltságát. E kettő: a liberalizmus és a szocializmus. Előbbi az ipari tőke nézőpontjának, utóbbi pedig a tőke alá rendelt munkáénak felel meg, annak kifejeződése szemléletben és gondolkodásban. Ez az egyszerű sarkalatos kettősség, amelyet az ipari fejlődés élvonalában átéltek és megállapítottak a századelőn, azóta szövevényesebb lett. Azóta világszerte megnövekedett a társadalmi mobilitás és így – elsősorban a sikerrel modernizálódott területeken – mindenfelé különnemű csoportok és kultúrák élnek együtt, de még ezek különneműségei is többfélék. Bennük a tőkés rend különböző fejlettséggel és mértékkel van jelen. Különböző fokokon uralja a társadalom egészét.

Ennek nyomán a mi századvégünk posztmodern erkölcsfilozófusai már erkölcsi pluralizmusról értekeznek, azaz multi-kul-turális együttélésről, vagy éppenséggel posztmorális társadalomról.⁵

Bevezetés: a jelen bajai

A nálunk, Kelet- és Közép-Európában megindult rendszerváltás jegyében a polgári közhatalom intézményi kereteit a szabadon választott parlament megalkotta. Jogi értelemben tehát van itt nyilvánosság és reprezentáció: pártstruktúra, választás és testületek, törvény, törvényhozás; közhivatalok és hivatalnoki kar, igazságszolgáltatás és bűnüldözés. Mindezek működnek is formális értelemben. Viszont továbbra is úgyszólván minden hiányzik, ami egy demokrácia spontán működésének nélkülözhetetlen informális eleme. A mai magyar politikai mezőnyben nem mutatkoznak tisztázott, jól azonosított eszmék és elvek – így nincsenek összefüggő programok, átfogó stratégiai alternatívák sem. Nagyon alacsony szintű az együttműködés a különböző szárnyak, pártok és csoportok között, amelyek féktelenül igyekeznek érvényesíteni érdekeiket egymással szemben. Okkal ok nélkül marják egymást a szembenállók, s még a csoportérdek alól is kilóg a gátlástalan egyéni önzés. Hatalmassá duzzadt a nyerészkedés, a korrupció, a gyanúsítás.

Vajon mi teszi ilyenné ezt az átalakulást – a mai kelet-európai politikai életet?

Az újkor kialakulásának magyar öröksége

Ez a társadalom nagymértékben és többdimenziósán heterogén. Benne az együttlevő különféle történeti lerakódásoknak és etikai normáknak azonban nincs rendezett pluralitása, a részeket

átfogó, magasabb egysége. Ha a legfejlettebb országok társadalmát és gazdaságát illetően esetleg van értelme posztmodernitásról és posztmoralitásról beszélni, a mi társadalmunk túlnyomó részére nézve ennek sok értelme nem lehet. Nem túl vagyunk a kifejlett kapitalizmuson, hanem inkább előtte még. Népességünk nagy része még falvakban, vagy falusias településeken él. A deklarált egyenlőség és autonómia függönye mögött felekezetek, osztályok és nemzetek súlyozott jogokat és megkülönböztetéseket hordoznak – az anyagi és szellemi tulajdonosok, a római keresztények és a nyugati nemzetek bujtatott, hallgatólagos előnyeivel.

Ha a legfejlettebb országokban a reformáció nyomán a protestáns etika a kapitalizmus szellemét gerjesztette fel, ahhoz képest itt még ma is inkább a félfeudális agrárkapitalizmus szelleme uralkodik. Kapitalizmust törekszünk csinálni, de tegnapelőttit, és azt is megalapozó szelleme, természetes előfeltételeinek megléte, céltudatos létrehozása nélkül.

Átalakulásunk széltében elfogadott kiinduló feltevése az, hogy nálunk már volt egyszer kapitalizmus (polgári társadalom), s ezért véget vetve az erőszakolt megszakításnak – ahhoz kell visszatérni, onnan és azzal elindulni újra. Arra nézve azonban, hogy hova is kellett vajon visszatérni – 1849-hez, 1920-hoz, 1944-hez, 45-höz vagy 49-hez -, elmaradt az elvi tisztázás. Az ilyen ügyekben felmerült javaslatokat és igényeket nem átfogó történelmi-etikai értékelés, hanem pragmatikus jogértelmezés alapján folytatott huzavona döntögette el rendre. Megvagyunk hát, továbbra is abban a naiv feltevésben, hogy nálunk a rekapitalizáció rendelkezik a kellő erkölcsi alapzattal, illetve hogy ilyesmire, lehet, nincs is igazán szükség.

Hol is vannak hát vajon a hátunk mögött a magyar társadalom Kialakulásának nyitva maradt kérdései? Történelmünknek azok az eseményei-szakaszai, amelyeken úgy haladtunk túl, hogy a bennük felvetődött kérdésekre, ellentmondásokra megoldáshoz nem jutottunk, noha az egyetemes emberi történetben máshol kiérlelődött rájuk a megoldás. Igaz, nem különböző helyeken – hol itt, hol ott -, hanem már jó ideje mindig nagyjából ugyanott: a tőlünk nyugatra fekvő Európa világában.

Az etnikailag magyar, „bennszülött" vallások

Úgy gondolom, legalább 300 évre kell visszatekinteni: a reformáció, a török kiűzése és a fejedelemség összeroppanása, valamint a kuruc mozgalmak pontjáig. Amik akkor és azóta történtek, máig hatnak, meghatározzák életünket, behatárolják lehetőségeinket.

A forradalom az európai újkor társadalmi átalakulásainak műfaja. Nyitánya a reformáció (eltekinthetünk a korábbi eretnek lázadásoktól), a továbbiak pedig ennek gondolatkörében és etikai alapjain haladnak, egyre élesebben szembehelyezkedve a kereszténység középkori konkrétságaival és szimbolikájával – mégis annak eszméit értelmezve újra és újra.

1.) Nálunk – a hatalmi és gazdasági elakadásunknak megfelelően – a protestantizmus nem tudott úgy kibontakozni, illetve meghódított terét és súlyát úgy megtartani az ellenreformációval szemben, hogy betölthesse azt a szerepet, amit Nyugat-Európában, az ottani polgárosodás folyamatában betöltött. így azonban nem a polgárosodás célja vált benne meghatározóvá, hanem a hagyományos, későfeudális társadalomszerkezetben adódó rendi pozíciók önvédelme, sőt még megkésett kiépítése is. Amely rétegek, területek Magyarországon abban a helyzetben voltak, hogy megvédhették (protestáns) felekezeti álláspontjukat, azok töltötték meg a továbbiakban a maguk érdektartalmával felekezeti tanaikat és ezek rendszerét – a későfeudális társadalom egészében adott összefüggések keretein belül és azokhoz képest.

A kései feudalizmus kulcsszereplője a nagybirtokos osztály volt. Főnemesség és főpapság, amely vonszolta magával a hozzá láncolt paraszti rétegeket: jobbágyságot és zsellérséget (később cselédséget és idénymunkásokat), sőt a kézműves-kereskedő polgárságot is. A vallásháborúk idején közülük sokan helyezkedtek szembe az idegen uralkodóházzal, és tértek protestáns hitre. A török kiűzése, az Erdélyi Fejedelemség bukása és az ellenreformáció során azonban rekatolizáltak, és magukkal rántották a tőlük függő és rájuk támaszkodó paraszti és polgári sokaságot is. A türelmi rendelet nem állította helyre a megelőző állapotot – hiszen nem párosult immár a nemzeti, illetve lokális függetlenséggel, és nem szüntette meg a katolikus vallás kitüntetett helyzetét.

Ilyenképpen a magyar katolicizmus maradandóan az ellenreformáció és a monarchikus birodalom eszmeköréhez kapcsolódott – felső, egyházpolitikai szintjén. Alsó – népi – szintjén viszont a korábban protestáns tömegek katolikussá visszatérített részének kezéből sem lehetett többé kicsavarni a nemzeti és rendi függetlenség eszményeit. Ebben a tekintetben tehát a „nép" az alsó-papság egy részével együtt nemzeti érzületű – pszeudo-protestáns, kuruc-katolikus – maradt, olyasformán, mint manapság Latin-Amerikában a felszabadítási teológia hívei. Alighanem kulcsmozzanata ennek II. Rákóczi Ferenc janzenizmusa, és személyének kultikus össznemzeti tisztelete. A felvilágosult abszolutizmus nem tudott Rákóczi titkos, népi szentté avatásával mit kezdeni, csak a kiegyezés eklektikus nagyvonalúsága adta meg ehhez a hatalom megkésett jóváhagyását.

2.) Eképpen a protestantizmus nálunk a patriarchális, kisbirtokos paraszti-kézműves osztálytartalomban rögződött. Kisebbségi helyzetében csak kezdeti, konzervatív formái tudtak szervesen kifejlődni és megszilárdulni. Egyfelől restaurálódott benne a klerikalizmus – a zsinat-püspöki szervezettel -, másfelől viszont ez beágyazódott a maradvány-faluközösség patriarchális demokratizmusába, annak – olyan-amilyen – önkormányzata egyesült a presbitérium tekintélyelvű helyi hatalmával. Ezekből szövődött a magyar konzervatív, történelmi kálvinizmus⁶ (lásd Juliáné Brandt adatait). A protestantizmus ilyen agrárius-kelet-európai értelmeződése egészen a pártállami átalakulásig nem tudta elveszíteni időszerűségét. A Horthy-korszak hatalmi súlypontja még mindig a felekezeti egyensúly törekvésének jegyében és annak eszmekörében fogalmazódott meg (az erdélyi menekült református elit: Teleki, Bethlen, Ravasz, Makkai).

Ezért az agrár-társadalom alsó rétegeinek kiútkeresése, etikája egyfelől az erőszakos és teljes negativitásba, másfelől az extatikus irracionalitásba torkollt. A századforduló óta egyre erősödtek a végidőket váró protestáns szekták (erről ld.: Darvas J. – Kovács Imre), a csődbe-csapdába került paraszti egzisztenciák menedékei (mint az indián szellemtánc mozgalmak 1880 után az USA-ban, és jelenleg Brazíliában /Boglár/), és a kurucság örököse, az agrárszocialista mozgalom.

3.) Nem hagyhatjuk ki teljesen a számvetésből a paraszti életben megőrződött kereszténység előtti, pogány hagyományréteg jelenlétét sem, mert ez, mint konkrét formákban élő babonaság de legalább, mint arra való ködös hajlam – határozottan jelen van mindmáig vidéki életünkben, találkozik és összekapcsolódik az újabb nyugati divathullámokkal.

A jövevény vallások és etikák

A török kiűzetése után nyugatról betelepített és betelepülő közösségekkel olyan vallási és etikai képletek jelentek meg Magyarországon, amelyek nem tudtak feloldódni a korábban itt kialakultakban, alapvetően azért, mert ezek a közösségek már régi otthonaikban polgárosultabbak voltak, illetve azzá válhattak itteni megtelepülésük körülményei folytán. Az itt őshonos keresztény felekezetek betelepült hívei határozottan más etikai elveket követtek, mint a hazaiak. Például Tolnában a völgységi német katolikus telepesek határozott felhalmozó-árutermelő stratégiával éltek, míg a mellettük lévő hegyháti régió református, magyar lakossága a két háború közötti időben is önellátó-felélő stratégiával gazdálkodott⁷ . Ezzel szemben a szintén tolnai Nagyszékely településen⁸ a magyarok és a telepített németek egyaránt reformátusok voltak, ám a közös hiten lévő két egyházközség 200 év alatt sem volt képes egybeolvadni, hanem külön templomaik és papjaik voltak.

A helyreállított Magyar Királyság széli tartományainak idegen népei nagy számban települtek be, és rohamosan asszimilálódtak (főképp a dualizmus idején). A Tóth, Horváth, Román-Oláh, Németh, stb. családnevek ma sok oldalt töltenek meg a telefonkönyvekben, hasonlóképpen az e nemzetek nyelveinek képzőivel (esik, -ics, -vics, -án, …) alkotott nevek. Az asszimiláció azonban ilyen tempóban nem hatol el az egzisztencia belső – a családi szocializációban nyugvó – rétegeihez. A városokra betelepülő német polgárság – tőkések, értelmiségiek és szakmunkások – jelentős része luteránus. Ők alkotják máig a magyar evangélikus egyház gerincét. Noha intézményesen nem a kálvini tanítás alapján állnak, ők mégis pietisták (ennek az etika-átvételnek a történelmi útvonaláról lásd M. Webert).

Az eddigiekben kizárólag a római hagyománykörből fakadó etikai ágazatokat vettük szemügyre. Semmiképp nem mellőzhető azonban a nálunk jelenlévő hagyományoknak az e körön kívüli csoportja. Elsősorban a zsidóság, akik is Európa nagy részében kiemelkedő szerepet játszanak a kapitalizáció folyamatában, nálunk azonban ennél is többet: az ország kiterjedt vidékein, hosszabb időn át kizárólag ők képviselik a tőkét – illetve a tőkés szemléletet, viszonyulást, azaz etikát. A rendi hagyományban megragadt rétegek antiszemitizmusa ez ellen való tiltakozás. A tulajdon-nélküliek részéről antikapitalizmus, a tulajdonosokéról pedig a versenyképtelenségből fakadó indulat.

Weber a kapitalizmus szellemének vizsgálata kapcsán tárgyalja ugyan a sajátos zsidó etikai habitust (A zsidó párianép eredete címmel), de nem veti egybe kimondottan a protestantizmuséval. Annak alapján, ahogy a protestáns dogmatikában a predestináció kálvini gondolatát mutatta be központi jelentőségűnek, úgy az ótestamentumi hagyományban alighanem a zsidó nép kiválasztatását kellene hasonló súlyú meghatározottságnak tekintenünk. A kétféle kiválasztatásból fakadó motiváció feltétlenül hasonló egymáshoz, de semmi esetre sem azonos. A hit adományakiváltság bár, de azt bárki elérheti. Míg a választott népbe szüle-les végzetszerű megkülönböztetés-kiváltság és kötelezettség.

A nem római etikai örökségről szólva csupán megemlítem az ortodox felekezetet és a cigányságot, mint akik a kapitalizálódásra való készség tekintetében a sorvégén állnak. Ilyen is van.

A polgári forradalom etikája – és veresége

A szabadságharc radikális polgári irányzatának szoros volt a kapcsolata a protestáns felekezetiséggel (Petőfi, Wesselényi, Szemére stb.) – különös módon elsősorban a luteránus egyházzal. Maga Kossuth is evangélikus („udvari papja", Ács Gedeon jelentős háttéri szerepet játszik). A Szabadságharc bukása utáni megtorlás is keményebben sújtotta őket, mint a reformátusodat⁹ . Figyelmet érdemlő mintája ennek az aradi tizenhárom.

A szabadságharc elbukott, s vele együtt a jobbágyfelszabadítás és az iparosítás radikális, reményteljesebb változata. A győztes uralkodóház a Birodalom munkamegosztásában Magyarországot rögzítette mezőgazdasági szerepében; a nagybirtokot feudális függőségeiben és hatalmi előnyeiben, vele szemben pedig a parasztságot ráutaltságában és elmaradottságában. Halmozódott és egyre súlyosabbá vált a történelmi késés, és rögződtek a rendi hagyományú etikai pozíciók.¹⁰

A magyar „modernitás" avagy európaiság

A nemzet és annak öntudata – célkitűzései és cselekvésmódja egyre inkább ehhez az egzisztenciális tartalomhoz idomul. A gyáripar soványan születik, ezért a városodás továbbra is elsősorban mezővárosokat nevel, amelyeknek valóban városi tartalma csupán közigazgatási és kézműves-szolgáltatási jellegű – tehát az agrár környezet által meghatározott¹¹ . A modernizáció csak vékonyan, ennek az alaprétegnek a felszínén képződik. Nem belőle sarjad ki azonban, hanem rátelepül. Importként érkezik inkább a kevés nagyobb, ipari városba, és szellemi-etikai szubkultúraként, szigetekben tenyészik. Az asszimilációra ugyan mindkét fél törekszik, de annak inkább csak külsőségeit képes megragadni, belső köreiben mindkettő ironizál és háborog fölötte.

A modernizáció komplementáris két politikai-kulturális irányzata a liberalizmus és a szocializmus¹² – elszigetelt és féllegális marad, szervetlenül illeszkedik a rendi hagyományokhoz, s azokat – a megfelelő iparosodási-folyamatok nélkül – semmiképp nem tudja felemészteni. A kereskedő, gyáripari tulajdonos és műszaki vezető réteg, valamint a szabadfoglalkozású értelmiség zsidó, örmény, sváb, morva. Liberalizmusa egészében áll szemben a megrekedt, túlnépes agrártársadalommal (szabadkőművesség).

A bennszülött rétegek modernizációs ideológiái

A modernitás másik, nem tulajdonosi ága a szocialista irányzat. Ennek elemei bejutottak a falusi társadalom eszmevilágába és ötvöződtek az ott őrzött keresztény-agrárius reform törekvésekkel. Ezek hagyományos alakja a kuruc-protestantizmus. A kettőből kialakult ötvözet az agrárszocializmus: egy mitikus színezetű népi-nemzeti mozgalom, amely néhány évtized alatt kitermelte a maga értelmiségi elitrétegét is. Ez a falukutatók, parasztpróféták, népi eredetű és ihletésű művészek eléggé népes csoportja. Az ő vizsgálódásuk és agitációjuk nyomán pedig a II. világháború idejére már egy széles nemzeti-demokratikus értelmiség nevelkedett ki („igazi kuruc-magyar"), amelyen belül megtalálható volt a politikai irányzatok teljes spektruma, a szélsőjobbtól a szélsőbaloldalig.

Ha nem is teljesen magábanállóként, de kiemelkedik ebből a mezőnyből Bibó szinkretikus poszt-protestantizmusa: a nemzeti és értelmiségi – protestáns eredetű – elhivatottság egyetemes emberivé átértelmeződése. Bíbó műve nem elsősorban tudományos teljesítményével, hanem etikai emelkedettségével, illetékességével – mint a legszervesebb magyar, illetve Közép- és Kelet-Európai önértelmezés – vívott ki egyöntetű elismerést a hazai értelmiség szinte teljes spektrumában, és a térségünk iránt érdeklődő külföldiekben.

Ezzel átellenben a hazai protestantizmus hivatalos, egyházi formájában viszont antiintellektuálisan ötvöződött a pietizmus és a történelmi-nemzeti kálvinizmus öröksége¹³ . A Monarchia felbomlását követően szinte nyomtalanul kilúgozódott a teológiai racionalizmus és (a vele rokon) kultúr-protestantizmus – korábban erőteljes – irányzata. Az egyre radikálisabb új fundamentalizmus sem városon, sem falun nem tudott magába fogadni szinte semmit a modernitásból. A szocialista és a liberális pólust egyaránt kritikátlanul konzervatív alapállásból utasítja el.

A baloldal etikai transzcendenciája

Ugyanakkor a forradalmi baloldal osztályetikája alapvetően elutasító az egész agrár-társadalommal – és a hozzá tartozó keresztény hagyománnyal – szemben. Mivel azonban negativitása nem üres, hanem kritikai, erkölcsi tekintetben megkísérelte elsajátítani és a maga számára érvényben tartani az európai (római) keresztény normákat. Ez a negativitásban megmaradó forma azonban magában előfeltételezi a tagadottnak a jelenlétét – rajta kívüli fennállását -, mivel azt nem sikerült elsajátítania, s ezzel a maga benső mozzanatává tennie. Ilyen módon függő transzcendentalizmusa ezért utópikus, vagyis evilági – és eme oldatlan ellentmondásában tragikus. Határozottan utasít el minden gondolatot, amely az emberi egzisztencia bármilyen reményen örökkévalóságára alapozza az erkölcsi szükségességet. Ezzel szemben utópiáját erkölcsi-politikai feladattá tűzi ki, s elérésére stratégiát alkot, és szervezetet épít. Már ezekben a militáns vonásaiban is szembehelyezkedik a protestantizmussal, méghozzá részben visszafelé lépve a katolicizmus és annak hierarchikus, hatalmi vonásai felé.

Sztálin – és az ő nevében nálunk Rákosi – felszámolta a lenini bolsevizmust és annak a tényleges forradalmi helyzethez – az abban spontán működő heroizmushoz – kötődő erkölcsi alapjait. Helyében a proletárdiktatúrát átalakította terrorista-bürokratikus despotizmussá. A félelmet és gyanakvást építették ki a társadalmi cselekvés alapzatává, általános motívumává. Ezzel helyettesítették-gerjesztették az etikai transzcendenciát.

A II. világháború után nálunk lezajlott átalakulás időszakából feltétlenül külön figyelmet érdemel a NÉKOSZ mint különleges erkölcsiségű mozgalom. Etikája intellektualizálni tülekedett a szegényparaszti (és arra emelve a nemzeti) egzisztencia öntudatát, mint konkrét, kommunisztikus közösséget, és erre alapozta az elit társadalmi cselekvését. Ez az etikai konstrukció mindmáig nem vesztette el teljesen vonzását és példaériekét (szakkollégiumi mozgalom).

Újraindulás a háború után

A felszabadulás utáni parlament első párt-spektrumában nem volt leien a katolikus-feudális, de a polgári-liberális zsidó, és a német-pietikus csoport sem. Ezek törekvéseiket vagy más reprezentációkba rejtve, vagy parlamenten-kívüli eszközökkel érvényesítették. Így az urbánus modernitást a parlamentben egyedül a szociáldemokraták képviselték formálisan, szabályszerűen. A hatalom centruma, gyűjtőhelye viszont az akkori Kisgazda Párt tradicionalizmusa: kistulajdonosi etikai protestantizmusa volt, a történelmi (episzkopális, ortodox) kálvinizmus. A német eredetű (svájci, holland) pietizmus a református egyházban ekkor még csak, mint szektás ízű, belső ellenzéki reformmozgalom működött. Innen tekintve határozott szimbolikus jelentősége van annak, hogy az alakuló országgyűlés a debreceni Nagytemplomban ült össze, így minden tulajdonosi réteg a Kisgazda Pártba tömörült, illetve annak homlokzata mögött vonult fel a politikai színpadra – ezért lett az Kisgazda és Polgári -, majd onnan lépegettek elő, és önállósultak – a baloldal által eleve megbélyegezve. Emígy éledt újjá a katolicizmus politikai szereplése is (Mindszenthy, Barankovics, Balogh stb.)

A kommunista hatalom és kizárólagosság

A hatalomátvétel folyamatában azután a parasztpárti kuruc-protestantizmust és a szociáldemokrata dolgozói pragmatizmust e pártok teljes tagságával – nagyrészt ugyan csak adminisztratíve, de – közvetlenül a Kommunista Párt kebelezte be. A református nemzeti egyházban viszont a korábbi kritikai belső ellenzéki csoportokat emelték hatalomra. A háború válságos éveiben kibontakozott ébredési-ellenállási mozgalom vezető személyiségeiből lettek püspökök: (Bereczki Albert és Péter János). Erdei, Darvas, és Veress Péter mindhárman miniszterek, s a két előbbi egyben református egyházkerületi (?) főgondnokok lettek. A pártállami vezetés mindezeket felügyelete alá vonta és opportunus együttműködésre kényszerítette.

A falusi osztályharc kiélezése – a kollektivizálás és a kulák-üldözés – olyan engesztelhetetlen ellentéteket gerjesztett a falvakban, amelyek nem voltak feloldhatók a hagyományos etikai gondolatkörben, annak még a legszélső, agrárszocialista gyűrűjében sem. Ez már nemcsak a kisgazdákat, hanem a volt parasztpártiakat is eltaszította a kommunistáktól.

A reform-kommunizmus

1953-56-tal viszont a sztálini zsarnoki hatalom helyébe Hruscsov és Brezsnyev lágyított apparátusi diktatúrája lépett. Ennek nemzetközi védőernyője alatt Magyarországon Kádár megkíséreIte feléleszteni és kiépíteni a lenini NEP koncepcióját – egy merőben új falusi politikával párosítva -, kompromisszumok elkeseredett sorozatának árán és révén.

Mindezekkel azonban a kommunista etikai transzcendentalizmus és annak társadalmi és szervezeti bázisa nemhogy talpra állt volna, hanem sorvadt tovább, egyre több teret nyitva a nyersen materiális egyéni és testületi önérdekeknek. Előmozdította ezt a befejezetlen reformok kettőssége, a nyílt legális fórmák mögötti rejtett, hallgatólagosan engedélyezett informális réteg, a gazdaság, a kultúra és a politika területén egyaránt. Az apparátusi tiltakozás (W. UIbricht, E. Honecker, stb) nem volt képes érdemileg új, hatékony etikai alternatívát megfogalmazni a sztálini heroikus terrorizmus és az apparátusi-kispolgári pólusokon túl.

A hiánygazdaság keretei között általánossá vált a kinek-kinek kínálkozó helyzeti előnyök kihasználása, ezzel pedig a társadalom kisebb-nagyobb privilégiumok kusza sokaságára bomlott széjjel; a leghígabb jelenségi-materiális szinten dezintegrálódott. Először az orvosok, kereskedők, jegyeladók nyúltak bele a közös tálba, de szervezett formát is kapott ez a dolog: megjelent az IKKA és a káder boltok, az elit-intézmények üdülői, étkezdéi. Aztán a fusizás, magánépítkezés, maszekolás, a gebin, a háztáji árutermelés, adókerülés… és mindezek csendes tudomásulvétele a hivatalosság, a központ részéről. Ebben kimondatlanul elismerést nyert a sivár fogyasztói privatizmus, és annak utilitárius etikája. A vezetés pedig mindezt el kellett fogadja, mert hivatalos keretei között nem volt képes kielégíteni a méltányos, reprodukciót biztosító fogyasztói elvárásokat. Az azokra irányuló követeléseket pedig csak megfélemlítéssel – a sztálini módszerekhez visszaközelítve – lett volna képes elhallgattatni.

Gorbacsov és a glasznoszty nem hozott etikai programot, csupán a Brezsnyevi örökség elutasításának és felszámolásának programját, tehát üres negatívumot. Ezzel pedig – szándéka ellenére – nem vezetett tovább, hanem csak vissza a tőke restaurációjához és a szocializmus egészében való felszámolásához.

Előzmények:

1. A szocialista urbanizáció és átrétegződés során falusi tömegek özönlöttek városba, és vitték magukkal lokális közösségi öntudatuk, moráljuk maradványait, amely szerint az idegenekei szemben csak a vendéglátás határáig kötelez az erkölcs. így i városi nagytársadalmi közeg eleve felmentést nyújtott antiszociális késztetéseiknek.
2. Mivel a diktatúra minden eszközt megengedett magának (hiszen azok alkalmazását szentesítette a cél!), az abszolút ellenségesség jegyében, erkölcsileg ugyanerre feljogosítva érezték magukat a vele szembehelyezkedők – jogos védekezésük címén. Ennek szerves része volt a mimikri, a színt nem vallás, a leplezkedő hazugság és a köztulajdon gátlástalan meglopása, herdálása.
3. Túlfelől viszont a Kádár-féle szövetségi politikában a hatalom elvtelen kompromisszumokat kötött. A csendes reformok ügyében összekacsintott a rendszer ellenzékének egy-egy részével – az éppen aktuális taktikai kontextustól függően -, s gyakorta szemet hunyt az antiszocialista magatartással és opportunista látszatkeltéssel szemben is. Aczél pedig a kulturális elit körében gyakorolta ennek a rögtönzésekkel és személyes elfogultságokkal átszőtt szövetségi taktikának az illetékes vetületét.
4. Ez a világos határok nélküli rugalmasság megint csak feloldotta azok lelkiismeretét, akik elfogadták a benne felkínált személyes előnyöket. Szabaddá tette őket arra, hogy jelmezüket kedvük és főképp pillanatnyi érdekük szerint cserélgessék. Így derülhetett ki egyszeriben a 80-as évek végén, hogy a pártállami elitet már nem feszélyezik a szocializmus eszményei és tanai, hanem tagjainak többsége mindenestől készen áll a kapitalizmus restaurációjára.
5. Az átfogóbb polgári közösség – nemzeti, vallási – tudatát széles körben és mélyen kompromittálta az ateista és internacionalista propaganda és az egyházi vezetésekkel szemben ezzel egyidejűleg folytatott korrumpáló kulturális-ideológiai ellenőrzés.
6. Akik megirtóztak az egész jelenlévő, eliszaposodott társadalmi közegtől – beleértve annak múltját is -, azok közül egyre többen tértek ezoterikus szellemi utakra: szektás és egzotikus közösségekbe menekülnek.

Imígyen alakuló cél- és eszközrendszerével a békés egymás mellett élés versenyében a szocialista fél egyértelmű vereséget szenvedett. Csendes közmeggyőződéssé vált a kapitalista rendszer fölénye – és ezen meggyőződés részeként az a várakozás, hogy abba átlépve minden intézmény jobban fog működni és mindenki jobban fog élni, mint addig, az állam-szocializmusban. Ide azonban ki-ki hozta magával – és azóta is gyakorolja, továbbépíti – még amott kialakított szemléletét és etikáját. Nemcsak az egyének, hanem az intézmények is, és nemcsak kimondva-megfogalmazva, hanem hallgatólagos egyetértés, lappangó evidenciaként is.

Ez a szociális várakozás, illetve ígéret a társadalom egészére nézve (kiváltképp a kelet-európai térség tekintetében) nyilvánvalóan nem teljesült: a társadalom alsó harmada tragikus szegénységbe süllyedt, és felemelkedésre nincs kilátása, illetve csak Kevés és távoli, ha van.

A tőkés restauráció

Az alapítás sajátosságai

Az új hatalom informális megegyezéssel jött létre: a reformkommunista apparátus és a rejtőzködő, az álarcos és a féllegális ellenzék között. A megegyezés annak megnyilatkozása és bizonysága, hogy valamennyiük alapvető célja közös már: az átlépés a jóléti, magántulajdoni társadalomba. A megegyezés feltételei és döntő implikációi a következők:

• a korábbi uralom részéről: a büntetlenség és a folytonosság garantálása;
• az ellenzék részéről: demokratikus, nyitott versenyhelyzet teremtése a hatalom és a tulajdon szerzésének és birtoklásaik terén, szabad egyesülés a politikában és a gazdaságban;
• a károsultak rehabilitációja, kárpótlása és a privatizáció egyenlő esélyekkel (?).

Ez a megegyezés a továbbiakra nézve magából következőleg kizárt minden érdemi erkölcsi bírálatot és önbírálatot, mert:

– Benne minden korábban ellenzéki, antikommunista erő győztesnek van elismerve. Ennélfogva a továbbiakban annak is tekintette – és tekinti – magát, és alapjaiban igazolva látta minden eddigi tettét és gondolatát. Nemcsak antikommunizmusát, hanem opportunizmusát, a Kádár-korszakban folytatott elvtelen és karrier-alkalmazkodását is. Sőt, nemcsak az elnyomatás alatti kényszerhelyzetben elkövetetteket, hanem az azelőtti, a Horthy-korszak és a háború során történteket is: az akkori antiszociális meggyőződést, elkötelezettséget, illetve azokkal a hajdani politikai erőkkel való utólagos azonosulást és szolidaritást. Ebből érthető, hogy az a jobboldal, amely az induláskor még nép-nemzetinek vallotta magát és a népi írók mozgalma erkölcsi örökösének, egy-két év alatt átszíneződött a két háború közti úri osztály szellemi-öntudati örökösévé és már igényt is tartott ennek anyagi-tulajdoni folyományaira is.

– A szocialista oldal viszont, mint vereséget szenvedett és eszeiben megcáfolt lépett be az új rendszer keretei közé. Teljesen tisztázatlan maradt, hogy mit is tartanának fenn korábbi elveikből. A szociális piacgazdaság és -védőháló legendája átmenetileg sem győzött meg senkit – bizonyára magukat a szocialistákat sem -, hiszen itt nem állottak fenn azok a nyugati körülmények, amelyekre ezt alapozták. Nem volt sem érdemi elméleti megalapozása, sem hihető financiális háttere. A párton belüli csoportok addigi belső – még elvinek mondható – ellentétei és különbségei lényegtelenekké váltak. Most már végképp nem ezek egyesítették-osztották őket, hanem a közöttük aktív és felelős személyek érdekközössége és intézményi kapcsolatai – alapvetően az őket illető status quo megőrzésének és sikeres folytatásának érdeke.

A megegyezés – a fentieknél fogva – kizárta viszont a legális és formális politikai életből és tevékenységkörből azokat, akik nem tartoztak a fenti kettős meghatározottság körébe. Az új hatalmi szerkezetben – elsősorban a parlamentben – való jelenlét, reprezentáció erősen korlátozó előfeltételekhez volt és van kötve: meghatározott csoporttudat, kiépült kapcsolatrendszer és szervezett egység, választói támogatottság, továbbá ezek tárgyi előfeltételei: nyilvánosság és intézményi keret – és mindezek financiális fedezete. Az átalakulás későbbi kárvallottjai mindezekhez nem juthattak hozzá, viszont a meglévő elit-csoportok közül – következetesen – őket nem vállalja fel és nem képviseli semelyik. E kárvallottak szemében most a tőkében való csalódás nyilvánvalóan kompromittálja mindazokat az elit-rétegeket – és az azok homlokzatára festett eszméket -, amelyek a fordulat előtt nekik is boldogulást ígértek.

Ilyen közvetlen előzmények után a múlt reális értékelésének semmi esélye nem maradt. Nincs csoport, amely olyan etikai álláspontra helyezkedett volna, hogy elsajátíthatná érdemileg a vele ellentétes álláspont illetve formáció igazságát, lényeges tartalmait, sem az akkori cselekvő, sem a szenvedő oldal illetve réteg erkölcsi ítéletét tekintve, azok érdemi önkritikájaképpen. Önkritika egyáltalán és sehol nincsen, és nincs súlya a közvélemény ítéletének, hiszen a közéletben és a hatalomban nincs valódi reprezentáció sem. Márpedig az átalakulás vesztesei – vagyis a társadalom legalsó jövedelmi és műveltségi rétegei – nem rendelkeznek érdekeik világos megértésének, azok racionális politikai megjelenítésének és érvényesítésének eszközeivel. Ezért ügyükben és nevükben csakis az elit valamely csoportja léphetne fel, ilyen csoport azonban nincs. Nem adódik az érdekek, a kompetenciák és az ideológiák együttes hálózatában.

A weberi tanulság szerint hiányzik innen az az egyetemleges létértelmezés, amely képes lenne a jelen valóságának megfelelően kijelölni a történelmi feladatokat, és ennek alapján kategorikusan ki tudná szabni az azokhoz vezető cselekvés módját: a megoldásra képes etikát. A kálvini tanítás ugyanis – a maga idején – nem kalapból vagy kabátujjból varázsolta elő cselekvési normáit, hanem – ámbár szimbolikus eszközökkel, de – a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével.

A köztulajdon privatizációjának folyamata

A nyílt piac megvalósulásával rövidesen szertefoszlott a hiánygazdaság – és ezzel együtt megszűntek a belőle táplálkozó helyi monopóliumok. Ellenben a korábbi privilégiumok – amelyeket az apparátusi és értelmiségi elit birtokolt és élvezett – jelentős része átválthatónak bizonyult, érvényesíthető maradt az új – kezdeti – körülmények között, és a régi-új elit elszántan és bőségesen élt is e lehetőséggel. Volt, amit törvénybe iktattak – pártállásra való tekintet nélkül, közösen -, volt, amit átmentettek párt, illetve csoport méretekben, és volt, amit egyszerűen egyéni érdekeiknek és individualizmusuknak szabadjára eresztésével birtokba vettek.

Az osztozkodás

A köztulajdon elemei fölötti pártállami rendelkezés széles körű monopolizálása észrevétlenül nyúlt át a tulajdoni kisajátításba.

1.) Már az Új Gazdasági Mechanizmus időszakában kérdésessé vált az egyéni érdekeltségeknek a birtokláshoz és tulajdonláshoz való viszonya, a vállalati önállóság reprezentációjának ügye. Az ekörül zajló hosszas huzavona és az ennek során kiépült rejtett és függő maszekségek úgyszólván észrevétlenül mentek át a privatizációs folyamatba, ott pedig felerősödtek és elvadultak antiszociális vonásaik.

– Amit ma kegyeletteljesen spontán-, vagy előprivatizációnak becéznek, az a hierarchikus állampárti elit csoportérdekének gátlástalan érvényesítése volt a mögöttük következő, de hatalom nélküli szak- és szabad értelmiséggel szemben, kiváltképp annak fiatal korosztálya, valamint a vállalatok és intézmények dolgozói közössége egészének rovására. Milyen fokon volt ez szervezett – felülről irányított, de legalábbis jóváhagyott -, ezt, lehet, sohasem fogjuk megtudni. Mindenesetre a vállalati vagyonok kimentése VGMK-kba és GMK-kba, majd Kft-kbe lesúj-tóan megfelelt az apparátusi érdekeknek és az állampárti stratégiának.

– Azután ez képes volt zavartalanul folytatódni a privatizációs törvény megalkotásában: az új politikai elitek megegyezésre tudtak jutni közös érdekeik ügyében. Jogilag létrejött és zavartalanul működik mindmáig az egyszerűsített privatizáció című varázslat – a vállalati vezetés számára biztosított elővételi lehetőség, vagyis az intézményes lenyúlás. Az eszközöknek e vezetés javára történő kiárusítása egészében, vagy részletekben. A pártvagyon „bespájzolása", a közalapítványok feletti rendelkezés a megfelelő kurátorok kinevezésével, megválasztásával. Ebben a tragikusan etikaellenes cselekménysorban a pártok és magánszemélyek érdekei végzetesen összefonódtak a köztulajdon kisajátítására. Az apparátusi réteg azonban nemcsak ilyen közvetlen, anyagi előnyeit aknázta ki, hanem a másodlagosakat is: kapcsolati, tájékozottsági, műveltségi, hivatali-igazgatási „tőkéjét" is, egyetlen szóval: készenálló hálózatát.

– Nem tartozik igazán a köztulajdon privatizációjának folyamatába, de azért belelóg annak panorámájába azoknak a kis maszekoknak az elég tág köre, akik a Kádár-korszakban fusizgattak, aztán – vagy kiváltották az iparengedélyt valamikor útközben, vagy nem, de – önállósultak, és a rendszerváltást követően megálltak a lábukon mint vállalkozók, esetleg sikerrel fel is növekedtek. Ők a létező kapitalizmus igaz mesealakjai.

2.) Az állampárti elittel és annak folyamatossági legitimitásával szemben a szocialista átalakítás veszteseinek legitimitása vonult fel.

– Az annak idején felszámolt intézmények és társadalmi pozíciók megszakított legalitásának helyreállítására irányuló követelések sora. Ezeknek a követeléseknek az alanyai politikai és tulajdoni aspirációikat attól függetlenül támasztották, hogy közben, a pártállami időkben milyen pozíciókat értek el és töltöttek be. Kiemelkedő példája ennek a két MDF miniszterelnök, akik mindketten igazgatói rangot értek el és vállaltak a szocialista rendszerben. Tehát annak az elitnek is tartozékai, annak a hatalomnak is részesei voltak, és csak ők különböztették meg magukat „amazoktól" mint titkos, rejtőzködő „ellenállók".

– E két szélsőség között folyamatos és árnyalatokban talán gazdag, de lényegét tekintve elég egynemű az átmenet: a reform(kommun)isták, akikről nemcsak ők maguk – és esetleg a titkos csoportjukba tartozó többiek – tudták, hogy a Kádár-rendszernek bírálói, de bírálatuk olyan mértékben volt lojális, hogy azt lehetett nyíltan gyakorolni, vállalni. Ők ugyanúgy nevezhetők azonban a rendszer haszonélvezőinek is, hiszen mint belső, megbecsült ellenzék, az elitbe (nomenklatúrába?) beletartoztak, és ezt a pozíciójukat az átalakulás során képesek voltak megőrizni, illetve a változott körülményekre konvertálni.

– Velük szemben ott vannak a valódi vesztesek, akiket a pártállami hatalom ténylegesen károsított, megbüntetett nézeteikért, illetve politikai cselekedeteikért. Ezek börtönbe kerültek, elvesztették állásukat, jövedelmüket, nem gyakorolhatták hivatásukat, nem jutottak lakáshoz, gyermekeiket nem vették fel egyetemekre stb. Vagyis kimutatható, tényleges károkat és hátrányokat szenvedtek el. Ők azonban nagyon kevéssé voltak képesek elismertetni veszteségeiket, s hozzájutni elszenvedett káruk reális pótlásához. Egyenlő esélyekhez már nem juthattak; befolyásukat, társadalmi szerepüket nemigen szerezhették vissza; az új elit kialakulásában nem kaphattak helyet maguknak.

– A veszteseknek különleges, átelleni csoportja az emigránsoké/disszidenseké, azoké, akik közülük nem kallódtak el odakinn, hanem képesek voltak beilleszkedni a nyugati világba. Ők sikerüket és a jóléti világba tartozásukat köszönhetik elüldöztetésüknek – már amennyiben itthon tényleges részük volt ilyesmiben. Az ő áldozatuk tehát egyszer már el is vette jutalmát – odakinn. Most hazatérve, itthon másodszor is részesülhettek benne – amennyiben igényt tartottak rá -, ugyanúgy, mint azok, akik itthon ültek, vállalták és megfizették tetteik és gondolataik árát.

3.) Beletartoznak az összképbe a kisarjadó bűnszövetkezetek szervezői és tagjai is, akik a fentebbi legális, vagy féllegális módokon nem jutottak igényük szerinti részhez a közvagyon felosztásából (hiszen, ha hozzájutottak, már nem volt miért bűnözzenek), tehát erőszakkal léptek be az újrafelosztásba.

– Legvégül azok a korábbi dolgozók, akik a restauráció során kiszorultak a szabályszerű foglalkoztatásból, s így megélhetésüket csak a második, szürke-fekete gazdaságban (voltak) kések megtalálni.

Mindezek a felsorolt magatartásformák a közérdekhez való sajátszerű viszonyulásokat tartalmaznak. Viszonyulásukat valamilyen szinten és a nyíltság bizonyos fokán megfogalmazzák, illetve vannak forgalomban számukra a társadalmi kommunikációs mezőben olyan közkeletű megfogalmazások, amelyeket elfogadnak, és amelyekkel azonosítják magukat, viselkedésüket. Ezek a megfogalmazások készülhetnek ugyan különböző jelrendszerekben, de végső fokon minden esetben etikák, etikai természetűek, így áttekintve őket, bízvást megállapíthatjuk, hogy döntő mértékben normatagadó, kisebb részükben pedig kudarcos, meghiúsult etikák.

A modern tőke természetéről

A mai, (poszt)modern tőke nem ugyanaz nagyobban, mint volt ama korábbi, amelyiket az államosítás annak idején nálunk megszüntetett. Éppen ezért ez, a maga sajátszerű formájában, itt egyelőre kevéssé és csak nehezen tud képződni, mivel nincsenek felkészült, megalapozott képviselői. A nemzetközi tőke s a világpiaci hatások nem a hajdan megszakítottnak egyenes folytatásaképpen érkeztek-érkeznek hozzánk, hanem a ma érvényes legújabb meghatározottságaikkal. A tőke képződése merőben másképp zajlik, mint a hajdani, „természetes" folyamatban. Az a nálunk széltében divatozó analógia, mely szerint ami most itt folyik, az eredeti tőkefelhalmozás, teljesen felületi és megalapozatlan. Tartalma nem több, mint hogy ennek is vannak keserves vesztesei, nyertesei pedig ennek is kíméletlenek és gátlástalanok.

Az új meghatározottság magja a hatékonyság, a minőség elvének előtérbe kerülése a korábbi mennyiségi tényezővel – a növekedés és felhalmozás extenziójával – szemben. Már nem a gyártásban alkalmazott munkások és gépek sokasága – azok számának növekedése – a döntő, hanem működésük hatékonysága vált azzá. A továbbhaladás pedig a hatékonyság fokozódása révén valósul meg, a gyártó-berendezésekben megtestesülő hasznos információk „mennyiségében", azok szellemi tartalmában. Ilyen értelemben beszélünk ma információs gazdaságról, szellemi termelésről, szervezett minőségbiztosításról. A fejlett országok gazdasága ma már nem anyagi javakat állít elő elsősorban, hanem szellemieket: információkat és azok anyagi működtetésének eszközeit.¹⁴

Ezzel a változással azonban a tulajdon természete és megőrzésének ügye is gyökeresen megváltozott. A szellemi tulajdont ugyanolyan védelem illeti, mint az anyagit, ámbár a kétféle nem azonos természetű. A tudás ugyanis korlátlanul sokszorosítható: bárki megszerezheti anélkül, hogy kitalálója a magáét elveszítené. A mai tőke igazi nyeresége azonban nem is pusztán magában a tudásban, hanem annak kizárólagosságában van. Abban, hogy amim nekem van, az másnak ne legyen, rajtam kiül azt senki ne használhassa. A szellemi alkotások tulajdoni védelme, felhasználásukra a szerzői monopólium biztosítása az alapja a tőke legújabb fejlődési mechanizmusának. A monopolisztikus előnyökért folytatott versenybe azonban nem tud belépni és benne részt venni akárki, hanem csak azok, akik már rendelkeznek az ehhez szükséges felső szintű, széles körű műveltségi, szervezeti és műszaki adottságokkal. Ezeknek a köre viszonylag szűk – a világtársadalom egészén belül -, és ez a kör együttesen élvez egyre növekvő mérvű műveltségi-tulajdoni monopóliumot. Ez a monopolikus rendszer iszonyú hatalmat ad a benne részesülők kezébe, és velük szemben reménytelenül kiszolgáltatottá teszi a rajta kívülieket, a lemaradottakat, a belőle kirekesztetteket. Korunknak ez a legélesebb, legsúlyosabb konfliktusa, következésképpen e körül fakadnak központi etikai problémái – és egyben innen adódnak a mi rendszerváltásunk fő kérdései is.

A közép-európai társadalmak rendelkeznek elég széles olyan rétegekkel, amelyek képesek teljesíteni a világpiaci verseny által szabott követelmények szintjét. Ezért és ezek által országaik képesek becsatlakozni a mai tőke működési körébe, a világpiac nyílt mezőnyébe. Ugyanakkor a mi országainkban meglehetősen széles a társadalom azon rétege is, amely ilyen szinten nem foglalkoztatható, és azoké is, akik kifizetődőén egyáltalán nem foglalkoztathatóak a mai tőkére szabott feltételek között. Ezeknek a rétegeknek az aránya a többi, tőkeéretthez viszonyítva nálunk még olyan, hogy ad esélyt a beilleszkedésre, felzárkózásra; a vesztesek nincsenek annyian és olyan mélyen, hogy ismét felforgatni kényszerüljenek az elfogadható megélhetéssel rendelkező társadalmat. Ezért ide hajlandó betelepülni a magasan fejlett tőke. Kelet-Európában viszont – tőlünk egy határral arrébb – ez az egyensúly már bizonytalan, vagy éppenséggel nem áll fenn, és azok a kelet-európai társadalmak bizony a felfordulás peremén imbolyognak.

Mi tartja hát őket ebben a helyzetben?

Alapját tekintve az, hogy valamiképpen ők is jelen kényszerülnek lenni a világpiacon, de egy elavult gazdasági felkészültséggel működésmóddal, amit a fejlett kapitalizmus „szelleme" – Weber fogalmát használva – megbénít, kiszorít a piac szabályszerűen működő teréből. Nem is tehet mást, hiszen az a fejlett gazdaság csak a saját működésmódjának megfelelő szabályok alapján maradva képes elérni különleges teljesítményeit, benne maradni nagyiramú fejlődésének folyamatában. A hátramaradott gazdaságok viszont más módon, szűkebb körű együttműködés elavult szabályai szerint működnek. Ezek rendjében, elveiben az a nyitott, fenntartás nélküli együttműködés nincs megalapozva – s ezért nem is folytatható, nem megvalósítható.

Pusztán a törvény fenyegetésével nem kényszeríthető ki a szabályok általános betartása.

Nem lehet minden munkás mögé egy rendőrt állítani; nem lehet minden szerződést bíróság elé vinni és szankcionálni. De még ezen felül: ki tartatja be azután a szabályokat a rendőrökkel és a bírókkal? És kik lesznek azok, akik úgy fogalmazzák meg magukat a szabályokat, törvényeket, hogy azok senkinek ne kedvezzenek, s ezért legyen értelme őket betartani?

A hagyománykötött társadalomban nemcsak az alárendelt, a legelmaradottabb munkaszervezetekben tevékenykedő ember visszamaradott. Ő csak a legkönnyebben rajtakapható és megbélyegezhető. Az elmaradottság szelleme rejtve mindenütt jelen van ezekben a társadalmakban, áthatja, behálózza azok egészét. A politikai és gazdasági elit tagjait is, a törvényhozó testületeket, a felsőoktatást, a bírákat… mindent. Elsősorban és legsúlyosabban azonban falun és a falusias településeken tenyészik; az ott folyó önellátó gazdálkodásban s az ahhoz tartozó szemléletmódban, értékrendszerben – végső fokon annak etikájában: cselekvésmódjaiban, öröklődő szokásaiban.

Efelett a hagyományosság felett a tőke világszerte érvényre tudta juttatni a maga fölényét; tíz év alatt képes volt nálunk is kiterjeszteni és megszilárdítani a maga hatalmát. Nem volt képes azonban magába olvasztani a társadalom hagyománykötöttségét, hanem annak nyílt és rejtett formáit még meg is szilárdította, amikor begyűrte maga alá. Most már a tőke szabályai szerint működik gazdaságunk. A hagyományos pedig szabályszerűtlenné lett, és mint ilyen – szürke- és fekete gazdaság – marginalizálódott. Kiszorult ennek az újnak a perifériájára. Ott húzódott meg, és onnan fúrja vissza magát, ahol a szabályok réseiben utat talál, vagy nyit magának. így az együttélésben a kétféle át is hatja egymást. Mennél keletebbre és mennél délebbre a Föld nyugati központjaitól, annál nagyobb és megrögzöttebb a szürke-fekete hányad.

Délen és keleten nem volt és máig sincs protestantizmus. Emitt a Római Egyház, amott az Ortodoxia őrizte meg kizárólagosságát. – Ennyire igaza lenne Webemek? Délen reneszánsz volt – de nem hozott létre transzcendentális etikát, hanem csak evilági individualizmust és szkepszist. Humanizmusa nem lett több mint felszabadult életöröm. Impozánsabban és teljesebben emberi ugyan, mint a germánok humanizmusának savanyú, álságos reneszánsza, de kapitalizmus mégsem ebből a féktelen elevenségből lett, hanem abból a szikár és fékezett, önmagától elkülönülő transzcendenciából.

A történeti helyzetben adott erkölcsi követelmény és annak lehetséges alanya a politikai mezőben

A fenti vázlat megírásához nem volt tisztázott módszerem, csak kérdésem, és az sem világosan megfogalmazva. Kérdésemben mindössze arról volt csak szó, hogy látva látjuk a politikai élet egyre nyomasztóbb és egyöntetűbb elsilányulását, és szenvedjük tehetetlenül, ahhoz azonban, hogy ez megváltozhasson, okát kéne lelni és érteni ennek.

Miért nem lép fel a politikai életben olyan személy (irányzat, párt, de legalább csoport), amely képes lenne vállalni önmagát és helyzetét – sajátját és az országét, a történelmi pillanatét – olyannak, amilyenek ezek valójában? Miért keveredik mindenki hazugságba, nagyotmondásba, gyűlölködésbe, elhallgatásba? Mi alkotja ezt rossz varázslatot – támasztja ennek kényszerűségét?

Önkéntelenül is két végén egyszerre kezdtem el építeni a gondolat hídját: a jelenből hátrafelé, utolsó megtett lépéseinkben keresve a parancsoló előzményeket, ám ugyanakkor azokról a távolabbi pontokról is errefelé, ahol nemzeti történetünkben már olyan meghatározó események zajlottak, olyan körülmények állottak fenn, amelyek következményei bizonyosan érvényesülnek máig is sorsunk alakulásában és cselekvésmódunkban, amellyel azt mi magunk alakítjuk.

Újkori történelmünkbe eképpen visszapillantva nem találok érvényesülni etikai tisztázódást. Ellenkezőleg: véget nem érő ellentmondásokat látok, amelyek csak újabb és újabb tagadásokat gerjesztenek – anélkül azonban, hogy képesek lennének ezekben kihunyni. A keservesen konzerválódott falu átalakulási kezdeményei mindig újra csak önmagukba hullanak vissza. így a rendiségből kilábolás „normális" kerete – a nemzeti birodalom – sem képes feloldódni, szerkezetét továbbalakítani, és végül gyökerestül megszűnni, sem a nemzeti tradicionális ideológia – és mindezek erkölcsi alapja.

Így következett be aztán, hogy lépésről-lépésre minden transzcendencia és hivatástudat kompromittálódott végül. Maradt a „tiszta" partikularitás – az egyén és a csoportok, legfelül pedig a nemzet – elszánt önzése, s így nem marad hatóképes alapja a tőke és a jogállam működtetésének. Ugyanakkor azonban arra sincs megnyugtató kilátás, hogy ez a transzcendencia-mentesített erkölcsi közeg meglévő adottságaival stabilizálódjék; hogy akár csak rejtve is, de jelen volna benne olyan immanens etikai összegződés, amely kibontakozva kellő indítékokkal láthatná el társadalmunkat az átalakulás kiteljesítéséhez, az újkapitalista rend kiegyensúlyozott működtetéséhez.

Azt viszont merhetjük állítani, hogy történelmi helyzetünkben jól tagoltan és felfoghatóan van jelen ennek a rendnek a hiánya, sőt közvetlenül, készenálló nézeteinkkel való elérhetetlensége. Vagyis: egyértelműen áll velünk szemben az etikai tisztázás követelménye. Nem kerülhető el tehát az újragondolás, sőt ész szerint halaszthatatlan.

A fentebbiekben megkíséreltem bemutatni vázlatosan, milyennek látom elhelyezkedésünket a világtársadalom alap-konfliktusában – amely a fejlődés sodrában bennelévő és az annak peremére szorult országok és társadalmi rétegek között feszül. Ezen helyzetünknek három mozzanatát hadd emeljem még ki.

1.) Mivel kezdünk bekerülni a nyugati fejlett országok szövetségi szervezeteibe, egyre kevesebb szó esik már társadalmunk marginalizálódott rétegeiről. Ha mégis szó esik róluk, úgy abban a bizakodó – önámító – formában, hogy: máris csökken a munkanélküliség, kialakulóban van saját tulajdonosi-vállalkozói osztályunk stb. A politikai és gazdasági elit szűk csoportja, úgy tűnik, csakugyan kezd felzárkózni nyugati mintaképeihez – legalábbis fogyasztói igényeiben és szokásaiban. Ennek mértékében egyre kevésbé képes átélni, és tudomásul venni hazai elmaradottaink helyzetét, azt a kegyetlen tényt, hogy országunk népességének kb. 1/3-a alapvetően alkalmatlan a modern tőkében való felhasználásra, s a gazdaság tőkés szektorából tartósan – nagy részük örökletesen – ki van zárva. Az új urak egyre kevésbé hajlandóak ezek ügyével érdemileg foglalkozni. Márpedig helyzetük gyökeres megváltoztatásához megfelelő tudományos világgazdasági és -társadalmi összkép volna nélkülözhetetlen; szerkezeti forma és normatív motivációs rendszer kellene.

2.) Nemcsak határainkon belüli az előbbi probléma, hanem azon túli is, a szomszédságokban kisebbségként élő nemzettársaink révén. Lerázhatatlan érdekeltségünk és kötelezettségünk áll fenn körös-körül, a határon túli atyafisággal szemben: az Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken élő kisebbségi magyarokkal való szolidaritás a nemzeti illetékesség választóvizévé forrta ki magát. Ők azonban kimozdíthatatlanul vannak beágyazódva többségi polgártársaik állami közösségeibe. Rajtuk segíteni csak azokkal közös sorsuk megoldása révén lehetne. Márpedig azok elmaradottsága a miénknél jóval súlyosabb, hagyománykötöttségük jóval kiterjedtebb, össznépességüknek akkora hányada, amekkorával a hátukon ezidő szerint nem lehetnek képesek bevánszorogni Európába. Ezért nem rázhatjuk le magunkról elmaradottságuk gondjait.

A magyar elit minden erejével el van szánva a Nyugathoz tartásának bebizonyítására, kikényszerítésére. Mit se bánja, ha utolsónak veszik fel a megtelt kocsira, boldogan lépne ki a Déli és Keleti szegénység átkozott köréből – ha nem lógna ott a nyakán a nemzeti szolidaritás kötelezettsége, keserves evidenciája. Ezzel azonban lehetetlenség mit kezdeni adekvát etikai elvek nélkül, az elmaradottak felzárkózásának – árutermelői foglalkoztatásának, integrálásuk reális formájának – felkutatása és meglelő súlyú szervezése nélkül. E nélkül beszélni függetlenségről, kontinentális integrációról, globalitásról – sőt még egyetemességről is – meddő locsogás.

3) Amit el kellene érnie a gondolatnak, az a szétesett erkölcsi-politikai pólusok egymásra vonatkoztatása és együttes kritikája: túlhaladása. Ehhez nélkülözhetetlen a transzcendens motiváció, ahhoz pedig a transzcendentális tudati mozzanat és annak formája. Hol lehet ennek társadalmi alapja, hordozója?

Netán a szétvert és korrumpált értelmiségben?

(A tanulmány első változata az MTA Politikai Tudományok Intézetének belkörű konferenciáján hangzott el, 1999. október 14-én, Mátraházán.)

Jegyzetek

¹ Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982.

² Henry Pirenne: Histoire de l'Europe des invasions au XVf³ siécle (l'Office de Publicité, S. A. Bruxelles, 1936)

³ Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 1971.

⁴ Kürt Lewin elmélete szerint: a viselkedési mező meghatározó élmények téri szövedéke. Nemcsak az egyénre, hanem a közösségre vonatkozólag is.

⁵ Ungvári Z. Imre: Változó értelemben (Kolozsvár, 1998. KOMP-PRESS) c. könyvében elsősorban G. Lipovetskyre hivatkozva tárgyalja ezt a kérdéskört.

⁶ Juliáné Brandt: Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn. Südost Forschungen B: 55, München, 1996.

⁷ Andrásfalvi Bertalan: Falusi műveltségi csoportok Baranyában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

⁸ a) Nagyszékely, adalékok a Tolna megyei falu néprajzához;

b) Válogatás a nagyszékelyi németajkú reformárus egyházközség dokumentumaiból. Mindkettőt kiadta a Nagyszékelyi Alapítvány, 1998.

⁹ Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Athenaeum Rt. Budapest, 1907.

¹⁰ Tóth Zoltán: A rendi norma – Századvég, 1991/2-3.

¹¹ Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

¹² Habermas: i. m. 203. oldaltól.

¹³ Varga Zsigmond: Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen, 1936. Kiadja Debrecen város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület.

¹⁴ Erről a folyamatról elég korán kíséreltem meg képet adni: „A tőkés szellemi termelés felépülésének vázlata" – címmel. Magyar Filozófiai Szemle, 1971/ 3-4. és 5-6. szám

Orbán Viktor első kormánya másfél évig volt hivatalában. Szalai Erzsébet egy év tapasztalatai alapján írt empírikusan megalapozott és elméletileg igényes szociológiai és szociálpszichológiai elemzést erről a kormányról. Interjúi, amelyeket többnyire az alanyok nevének mellőzésével készített és közöl, forrásértékkel bírnak mindazok számára, akik a korszak politikai folyamatainak kutatói. Az Orbán-kormány strukturális és lélektani elemzésén keresztül a szerző felvázolja a rendszerváltás egészéről alkotott fogalmi rendszerét is (bár erről az olvasó rendelkezésére állnak Szalai Erzsébet korábbi, jól ismert művei is). Azokon az oldalakon, ahol különösebben nem elemzi, ott színvonalasan dokumentálja az 1998–99-es időszak történéseit.

A recenzió egy olyan időszakban született, amikor munkához látott a második Orbán-kormány, vagyis azután, hogy a Szalai által hiteles, kritikai értelmiségiként jellemzett Matolcsy György átvette a kormány gazdasági tárcáját. Ez a fejlemény pedig több ponton is érinti a könyv téziseit és következtetéseit. (Az új helyzetre Szalai Erzsébet a Népszavának adott interjúban reagált 1999. december 20-án. Lásd: Trojkák harca a hatalomért. A szerk.)

Szalai egy fontos és aligha kétségbevonható megfigyelésre alapozza elemzését. Eszerint az Orbán-kormányon belül két hatalmi centrum alakult ki az 1998-as választások megnyerését követő időszakban. Az egyik a politikai “trojka” (Orbán, Stumpf, Kövér), a másik pedig a technokratákból álló gazdasági hármasfogat (Surányi, Chikán, Járai), kívülről megtámogatva Martonyi János külügyminiszterrel (a trojka vezéregyénisége azonban egyértelműen Surányi György). Ez a két csoport meg-megütközik a gazdaságpolitika különféle ügyeiben, és az eredmény szükségképpen a második csoport győzelme. Még akkor is, ha a látszat esetenként ezzel ellentétes.

A második Orbán-kormány első lépéseit szemlélve ez utóbbi megállapítás már önmagában is meglepő, hiszen az Orbán-kormány első másfél évének egyik fő motívuma volt Surányi György módszeres szekálása, Járai Zsigmond menedzserbetegsége (és lemondási szándékának folyamatos lebegtetése), nem különben a túlzottan liberálisnak ítélt Chikán Attila bírálata, ami végül is a gazdasági miniszter menesztéséhez vezetett. Szalai azonban nem áll meg a sajtóban “három tenorként” jellemzett gazdasági trojka sikereinek és hatékonyságának hirdetésénél; levonja azt a következtetést is, hogy úgy általában nincs alternatívája az általuk képviselt globalizációnak – legalábbis nemzeti keretek között.

Szalai gondolatmenetét a fentiek alapján kétszeresen is merésznek tekinthetjük. Egyrészt azért, mert minden látszat ellenére a nemzeti oldal egyértelmű vereségét állapítja meg az első év mérlegelése alapján, másrészt pedig azért, mert egyetlen példából, vagyis az Orbán-kormány egyéves működéséből egy általános, globális érvényű következtetést von le a világgazdaság és -politika sajátosságaival kapcsolatban is.

Hogy az Orbán-kormányban meghatározó szerepet kapó értelmiségiek nemzeti orientációjának aktuális megfogalmazását a globalizáció kritikája adja, az egészen nyilvánvaló. Ilyen kritikusa a globalizációnak például Bogár László politikai államtitkár a Miniszterelnöki Hivatalban, aki 1998 szeptemberében, a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődés-gazdaságtani Szakosztályában elmondott előadásában a globalizációt civilizációs zsákutcának nevezte, és a feladatok között arról is szólt, hogy ellenhatalmat kell építeni a nemzeti bankokkal szemben, amelyek a mai világban nem nemzeti érdekeket képviselnek.

A kérdés csak az, névértéken lehet-e kezelni a nacionalista erőket; el kell-e hinni, hogy nemzeti érdekeket védelmez az, aki magáról ezt állítja? Illetőleg van egy másik tisztázandó kérdés is. A mai politikában elsődleges politikai konfliktusként kezelik sokan a nemzeti és a globális érdekek ellentétét – kérdés azonban, hogy valóban felsőbbrendű-e ez az ellentét a tőke és a munka hagyományos ellentéténél, illetve általában az osztálykonfliktusoknál. Elfogadható-e a nemzeti tőke az egész nemzet érdekeit képviselő csoportnak? (Arról a nüanszról nem is beszélve, hogy ez esetben mit tekintünk a nemzet egészének: 9, 10, 13 vagy 15 millió magyart?) Érdekes módon ezek jobbára csak szűk körben vitatható témák, a jelentősebb tudományos és médiafórumokon a globális és nemzeti pólusok mentén folyik a diskurzus.

Az Orbán-kormány megalakulását követő másfél évben Tamás Gáspár Miklós volt az egyetlen az ismertebb értelmiségiek közül, aki nagy nyilvánosságot kapott egy olyan állítással, miszerint a Fidesz-kormány osztálypolitikát folytat, mégpedig a nemzeti burzsoázia és a középosztály politikáját. Szalai egyetért TGM-mel abban, hogy osztálypolitikáról van szó, ám vele szöges ellentétben arról beszél, hogy az Orbán-kormány politikája elsősorban a multinacionális tőkét szolgálja. Szerinte az Orbán-kormány története alapvetően azt bizonyítja, hogy a kilencvenes évek második felére végképp és teljesen beszűkült a magyar politika mozgástere, mégpedig azért, mert a multinacionális vállalatok lefedték a termelő és szolgáltató szektorokat, és még inkább a magyar exportot. Álláspontja szerint az Orbán-kormánynak emiatt már sokkal több korláttal és kényszerhelyzettel kellett megküzdenie, mint a Horn-kormánynak. Sokkal kisebb volt a jobbközép koalíció mozgástere, mint elődjéé.

Szalai nem téved a multik dominanciáját illetően: valóban a mozgástér szűkösségét jelzi, ha egy ország exportjának háromnegyedét mintegy huszonöt vállalat adja, és abból több mint húsz külföldi tulajdonban van. Az igazán szűk mozgástér azonban akkor áll fenn, amikor az országnak – fogyasztásához képest – egyáltalán nincs, vagy csak alig van számottevő exportalapja. (Ebben az esetben ugyanis egy olyan strukturális deficit keletkezik, amely a külföldi befektetők mellett a külföldi hitelezőknek, illetőleg azok hivatalos és informális képviselőinek is kiszolgáltatja a kormányzatot és az országot.) Márpedig az 1993–94-es időszakot ez jellemezte, és utólag sem könnyű igazolni, hogy az Antall-Boross kormány megmutatta – vagy legalább el tudta képzelni – a kivezető utat, a gazdaság rekonstrukcióját lehetővé tevő megoldásokat.

Ily módon Szalai egyébként kiváló elemzésének Achilles-sarka nem más, mint a közgazdasági szemlélet háttérbe szorulása. Sok szó esik ugyan gazdasági szereplőkről, intézményekről, nézetekről, az elemzésben és a következtetések megfogalmazásában azonban nem játszanak komoly szerepet a közgazdasági megfontolások vagy összefüggések. Szalai döntően szociológusként (illetőleg egy kicsit szociálpszichológusként is) viszonyul a közelmúlt történéseihez, s így következtetései – mint maga az elemzés is – kiválthatják az egyoldalúság vádját. Ez a vád azonban nem annyira súlyos, mint ahogy azt első látásra gondolhatnánk.

Érdemes ebből (és csakis ebből) a szempontból Szalai elemzését összevetni Tellér Gyuláéval, akinek – ugyanabban az időszakban keletkezett, szintén aktuálszociológiai indíttatású – összegző tanulmányát sorozat formájában közölte nemrég a Magyar Nemzet, majd önálló kötetben is megjelentette – Würtz Ádám illusztrációival – a Kairosz Kiadó. Szalai döntően az Orbán-kormányról, míg Tellér a Horn-kormányról ír, de a módszertani hasonlóság mindenképpen összevethetővé teszi a két kötetet, és néhány fontos tartalmi kapcsolódási pont is kimutatható. Tellér azon állításaival, miszerint “a Horn-kormány politikája a magyar társadalom és a magyar gazdaság kérdéseit egy szűk csoportérdek szempontjából kezelte” (92. o.), és lényegében a hazai nómenklatúraburzsoázia és a nemzetközi pénzügyi befektetők érdekeit szolgálta ki, valószínűleg Szalai sem vitatkozna.

Ami a Tellér által felsorolt és dióhéjban ismertetett privatizációs ügyeket és egyéb visszaéléseket illeti, egy valóságos politikai vádirattal van dolgunk. Erre a vádiratra az érintett személyeknek és pártjaiknak vagy jogi úton kell megfelelniük, vagy le kell vonniuk a politikai konzekvenciákat. Enélkül ezek a politikai erők nem újulhatnak meg és nem állhatnak elő a XXI. század hiteles programadóiként. Tellér vádiratának élét azonban messzemenően tompítja az a körülmény, hogy a szerző nem tesz különbséget a politikai, a gazdaságpolitikai és a jogi felelősség kategóriái között. A gazdaság- és társadalomtörténeti kontextus, amelyben az MSZP–SZDSZ kormány működését vizsgálja, az utóbbi negyed század fejleményeinek egyoldalú vázlatára épül, s emiatt válik kriminalizálhatóvá az 1994-98-as időszak kormánypolitikája (ami ilyenformán fontos muníciót jelentett az Orbán-kormány különféle belpolitikai manővereihez).

Lehet, hogy a Horn-kormány lopott, csalt és hazudott, de 1.) ettől még nem tekinthető a Kádár-rendszer közvetlen örökösének, és 2.) semmiképp nem állítható, hogy tevékenysége ebben merült volna ki. A Horn-kormánynak és holdudvarának részvétele a poszt-kommunista eredeti tőkefelhalmozásban egy fontos aspektusa a kilencvenes évek történetének, de nem kizárólagos, sőt talán nem is meghatározó mozzanata az MSZP–SZDSZ koalíció működésének. Egy teljes értékű elemzés nem feledkezhet meg az ország nemzetközi integrációjában elért eredményekről, az oktatási és kulturális szféra bizonyos vívmányairól, és – a brutális pénzügyi stabilizáció ellenére – a szociális kohézió fenntartását célzó erőfeszítésekről.

Mivel a rendszerváltás időszakának társadalomtudományi paradigmáit a politológia és a közgazdaságtan uralta, kétségtelenül indokolt megvilágítani a folyamat szociológiai aspektusait. Ez mind Szalai, mind Tellér esetében érdemként könyvelhető el. Tellér azonban – mivel eleve politikai vádiratot akar fogalmazni – meg sem kísérli, hogy szociológiai elemzését elméletileg is megalapozza. Szalai – korábbi műveihez hasonlóan – messzemenően eleget tesz ennek a kritériumnak, amitől könyve valódi tudományos művé válik. Az más kérdés, hogy vajon a legadekvátabb szociológiai hagyományhoz nyúlt-e segítségért, amikor a századelő olasz tudósától, Vilfredo Paretótól vett kölcsön egy metaforát a hazai politikai trendek jellemzésére. E hasonlattal a Fidesz-politikusokat konzerváló–megtartó, vagyis oroszlán-természetű elitcsoportnak mutatja be (szemben a lebontó kreativitással jellemezhető “rókákkal”). A Fidesz–MPP – sok szavazója meglepetésére – valóban konzervatív kormánypárttá vált, de nemcsak azért, amiért Szalai annak tartja őket (hogy ti. megerősítik a betelepült multinacionális vállalati szektor dominanciáját), hanem azért is, mert ezt a dominanciát egy kevéssé produktív, inkább történelmi kvalitásokra apelláló, járadékokra aspiráló középosztály nevében igyekszik a lehetőségekhez mérten lazítani.

Szalai szerint – már a magyar tapasztalatok is bizonyítják: – a globalizációnak nincs alternatívája nemzeti keretek között, és a baloldal feladata nemzetközi méretekben keresni a jelenlegi globalizációs trendekkel szemben kialakítható megoldásokat. E feladatmeghatározással nem lehet vitatkozni, már csak azért sem, mert a baloldal vezető teoretikusai már 1848-ban a világméretű összefogásban látták a progresszív alternatívát. Az alapvető egyetértés mellett azonban mindenképpen szükséges pontosítani a fenti megállapítást.

A politikai publicisztika – és részben a szakirodalom – furcsán, abszolutizálva beszél a kormányzati mozgástér fogalmáról. Vagy van mozgástér, vagy nincs – sarkítja véleményét sok elemző, ami a globalizációval összefüggésben egyértelműen azt jelenti, hogy korábban (a keynesiánus időkben) volt mozgástér, most viszont egyáltalán nincs. A politika történetét tanulmányozóknak azonban tudniuk kell, hogy e tekintetben a globalizáció (a pénz- és tőkepiacok liberalizációja) nem hozott döntő változást; a kormányzás mindig is a kényszerhelyzetek és lehetőségek egy adott konstellációjában működött. A parlamenti demokráciára épülő polgári kormányzás a legritkább esetekben kínált lehetőséget a “hatalmon” levőknek a társadalmi és gazdasági folyamatok teljes átformálására. Az államügyek intézése sokkal inkább volt jellemezhető kötélhúzásként. A polgári kormányzás ilymódon történő megvalósítása pedig nem véletlenszerű: beépíti a rendszerbe a korrekciók lehetőségét és a szabályozás képességét, de garantálni kívánja a polgári rend struktúráit: a szociológiai értelemben vett status quo-t.

A status quo őrzése azonban csak kiforrott és stabil társadalmakban elsődleges feladata a polgári kormányzásnak; egy korszakos átalakulás körülményei között erről nem beszélhetünk. Ahol az átalakulás a kor diktátuma, ott a mindenkori kormányok is nagyobb eséllyel befolyásolhatják az események menetét. Ebből a szempontból Magyarországon a korszakos átalakulás 1998-ban sem volt lezártnak tekinthető, függetlenül a vállalati szférában és az exportstruktúrában beállt változásoktól.

Szalai alapgondolata, miszerint a globalizációval szemben nincs alternatíva nemzeti keretek között, olyan általános megállapítás, amely egy trendet jelöl, de semmiképp sem determinálja az élet minden apró részletét. A politika szempontjából azonban az élet ezen apró részletei is nagy jelentőséggel bírnak. Lehet, hogy a globalizáció egy ellenállhatatlan “megatrend”, de szemmel láthatóan más-más módon érvényesül a világ különböző részein és országaiban. Ha csak a mi régiónkat tekintjük: az elmúlt tíz évben másképp globalizálódott Oroszország, Lengyelország, Magyarország és mondjuk Szlovénia. Az eltérő utakban pedig a helyi adottságok, döntések, érdekérvényesítési törekvések különbözősége mutatkozik meg.

E pontosítás nélkül Szalai Erzsébet ugyanoda jutna, mint Tellér Gyula és a hazai jobboldal más apologétái, akik szerint a globalizációnak ugyan nincs alternatívája, de Antall és Orbán legalább megpróbálták. Nincs kétségünk afelől, hogy az efféle konklúzió ellentétes lenne Szalai Erzsébet szándékaival.

Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globalizáció. Kísérlet az 1998 tavaszán hatalomra került kormány szociológiai és szociálpszichológiai elemzésére. Budapest: MTA PTI / Új Mandátum Könyvkiadó, 1999

Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP—SZDSZ koalíció idején. Budapest: Kairosz Kiadó, 1999

Recenzió rovatunkban – rendhagyó módon – egy kötet összefoglaló fejezetét közöljük Hetényi Zsuzsa gondozásában. A könyv, amely 1993-ban jelent meg oroszul Moszkvában Egy mítosz története címmel (Isztorija odnogo mifa), Dudakov több éves munkájának gyümölcse. Újdonsága, hogy nemcsak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című koholmánykönyv (amely tavaly magyar nyelven is megjelent) régóta ismert (ha sajnos nem is eléggé közismert) sorozatos plágiumtörténetét tárja fel, hanem azt is elemzi, milyen antijudaista és antiszemita irodalmi és dokumentumelőzményei voltak ennek a századeleji uszító iratnak az európai, és elsősorban az orosz irodalomban.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei irodalmi hamisítvány, amely a XIX. század végén az orosz titkosrendőrség megbízásából készült azzal a céllal, hogy legyen mivel “bizonyítani” a világuralom megszerzésére irányuló zsidó összeesküvés létezését.

Szerkezet és tartalom

A Jegyzőkönyveknek két változata ismert: a jobban elterjedt a Nilusz-féle feldolgozás, amelyet 1903-ban hoztak nyilvánosságra, a másik pedig, amely az előzőtől csak a jegyzőkönyvek számozásában és néhány lényegtelen szövegrészben tér el, G. Butmi de Katzman kiadásában jelent meg 1905-ben.

Nilusz változata a Biblia keresztény kiadásainak stílusában íródott. A kiadó elgondolása szerint ez fokozza a szöveg érzelmi hatását: az olvasó egy ellenevangéliumot, vagyis a Sátán evangéliumát tartja a kezében. A kiadás azt a látszatot kelti, mintha a zsidó képviselők valóban létezett, a világhatalom megragadásának stratégiájáról tanácskozó illegális üléseinek 24 “jegyzőkönyvét” tartalmazná, amelyek következtetése, hogy végül a világot a három “bölcs” által kinevezett, Dávid nemzetségéből való “Izraeli király” fogja irányítani. A király önkényuralkodóként kormányozza az emberiséget, és abban az esetben, ha meghal vagy súlyos beteg lesz, a “bölcsek” átadják a hatalmat soron következő kiválasztottjuknak.

Az első tíz jegyzőkönyv a keresztény államok összeomlásának programját fejti ki. Az összeesküvők elgondolása szerint a társadalom bomlasztásának hatásos módozatai a demokratikus szabadság- és emberi jogok propagálása, a sajtó megvesztegetése, a pénz kultuszának meghonosítása, monopóliumok létesítése és ezzel együtt a gazdasági háborúskodás kikényszerítése, a szabadkőművesek titkos tevékenységének támogatása. Az összeesküvők a fegyverkezési hajsza fokozására, a hadsereg és a rendőrség létszámának növelésére, a “goj” államok közti háborúk provokálására, az anarchia, a teljes önkény és a züllés propagálására hívnak fel. A bomlasztás eszközei a szabadkőművesek kell legyenek, noha többségük nem is tud róla, hogy a páholyok eredendő rendeltetése a zsidó “nemzetközi szuperállam” szolgálata. Az összeesküvők meggyőződése szerint a szabadkőművesek bomlasztó hatásával szemben a demokratikus államok a legsebezhetőbbek.

A további 14 jegyzőkönyv (illogikus ismétlődésekkel) a világuralomhoz és az új állami berendezkedéshez vezető átmenetet írja le. A demokráciával szemben ideálként az önkényuralmi kormányzási formát magasztalják fel.

A kiadást a fordító “magyarázatai” zárják, melyekben közli, hogy a Jegyzőkönyveket a Cion bölcsei (nevüket nem adja meg) írták alá, és konspirációs úton szerezték meg őket a Franciaországban, a “Cioni főhivatal” levéltárában található, jegyzőkönyveket tartalmazó könyvből, majd röviden ismerteti a zsidó összeesküvés történetét, amelyet Salamon más “bölcsekkel” együtt i.e. 929-ben kezdeményezett; a “bölcsek” akarata egyik legaktívabb végrehajtójaként tarzuszi Pált (Pál apostolt) nevezi meg.

A már eleve abszurd feltételezés mellett, amely szerint több száz, sőt ezer évre előre el lehet tervezni a világ meghódítását, a művelt olvasó a Jegyzőkönyvekben bizonyára felfedezi az európai “írás” hagyományának teljes hiányát: nincs bennük utalás sem a Bibliára, sem a Talmudra, az eszkatológikus jóslatokban nincs egy szó sem a Messiás eljöveteléről és a megszabadulásról, a jövő zsidó birodalmát pedig úgy értelmezik, mint “Visnu bálvány apológiáját”. Ám ugyanakkor az előítéletekkel rendelkező emberekre ez a durva hamisítvány éppen az összeesküvés ügyesen felvázolt légkörével és fenyegető titokzatosságával nagy hatást gyakorol.

A bennük található konkrét események alapján kizárt, hogy a Jegyzőkönyveket 1895 előtt állították volna össze.

A Jegyzőkönyvek politikai előtörténete

A zsidó összeesküvés kísértete már a középkorban ott bolyongott a keresztények képzeletében, ezzel kapcsolatos az a hamis vád, hogy a konstantinápolyi és jeruzsálemi nemzetségfők parancsára a zsidók megmérgezték a kutakat. Álhírek terjedtek a rabbik titkos tanácskozásairól, ahol rituális gyilkosságokat és a kolostorok megbecstelenítését készítették elő. Spanyolországban, Portugáliában, majd később Európa más országaiban is a vallási szempontú vádaskodást egyre inkább felváltotta a politikai szempont; bizonyára akkor volt igény először arra, hogy olyan hamis vádiratokat állítsanak össze, amelyek megalapozzák a zsidóüldözést. Egy 1485-ben keltezett hamisítványban (Párizsban 1583-ban jelent meg), a sztambuli rabbik és a spanyol zsidók levelezésében a rabbik azt tanácsolják spanyol hitsorsosaiknak, akiket a kereszténység felvételére kényszerítettek, hogy gyermekeiket kereskedői, orvosi, gyógyszerészi, papi és ügyvédi pályára küldjék, mert ezzel árthatnak leginkább a keresztényeknek és idővel majd leigázhatják őket. Ezt a hamisítványt provokatív jelleggel használták fel az újkeresztények ellen, majd Franciaországban és Németországban a XIX. században többször kiadták.

A zsidók politikai összeesküvésének eszméje a keresztény államok ellen 1807-ben került a figyelem középpontjába, miután Napóleon összehívta az I. szanhedrint. A. Toussenel, Goujeneau de Mussot, E. Drumont, E. Düring, A. Steckker és mások műveikben a politikai összeesküvés eszméjét különböző szempontok szerint dolgozták fel. Németország reakciós köreiben a XIX. század 60-as éveitől kezdve bontakozik ki az a feltevés, hogy a zsidók és a szabadkőművesek megegyeztek abban, hogy együttesen aláássák a keresztény világ erkölcsi alappilléreit, Franciaországban átvették ezt a koholmányt, amely a Dreyfus-perben jelentős szerepet játszott. Az Oroszországban J. Brafman által 1869-ben kiadott írás, A Kahal könyve (harmadik kiadásának éve: 1888) azzal vádolta a zsidókat, hogy szervezetten zsákmányolják ki a keresztény lakosságot.

1873-ban jelent meg németül Baselben az orosz állam titkosügynöke, V. A. Oszman-Bej (F. Millengen) a Világ zsidó meghódítása című értekezése, amely 1874-ben megjelent oroszul is, s a későbbiekben többször újranyomták. A szerző azt állítja, hogy a zsidók eredendő rendeltetése a világuralom; önkéntesen vonultak diaszpórába azzal a céllal, hogy előkészítsék az emberiség lerohanását és 1840-ben Krakkóban, a “zsidó világgyűlésen” vitatták meg a sajtó kisajátítását.

A zsidó összeesküvés eszméje “művészi” formában Herrmann Gödsche (álneve John Retcliffe) Biarritz-Róma (1866-1870) című regényében jelent meg, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei számára az egyik közvetlen forrás. A regény egyik fejezetét – A zsidó temető Prágában – 1872-ben fordították le oroszra, majd több alkalommal újra kiadták, egyebek között A rabbi beszéde címen. A fejezet Izrael 12 nemzedéke képviselőinek “soron következő”, titkos gyűlését írja le a “szent rabbi” sírjánál, ahol a kereszténység szétzúzásának és a júdeai királyság megalakításának tervét vitatják meg. Egyes orosz írók regényeit, mint például V. Kresztovszkij Egyiptomi sötétség (1881) és Ny. Vagner Sötét ügy (1881; az újrakiadás címe: Sötét út) című műveit szintén áthatja a világméretű összeesküvés eszméje.

A 80-as évek antiszemita sajtójában széles körben terjedt az 1874-es keltezésű Crémier-levél című hamisítvány, amely a világ zsidóságának közeli győzelmét jósolta meg: “Nincs messze az a nap, amikor a föld minden gazdagsága egyedül a zsidóké lesz”. Ettől fogva a zsidóellenes támadások alapvető célpontjává az Alliance Israélite (Zsidó világközösség) válik.

1879-1880-ban jelent meg I. Ljutosztanszkij A Talmud és a zsidók (1-3. kötet) című “munkája”, amely szerzője végtelen ostobaságát tükrözi. A Vek című folyóirat 1882-ben publikálta A szabadkőművesek nagy titka című értekezést, melynek szerzője minden valószínűség szerint O. Przseclavszkij volt (az értekezést könyvalakban fia adta ki 1909-ben Moszkvában, A francia szabadkőművesek nagy titkának leleplezése címen). A mű tartalmazza a zsidó-szabadkőműves összeesküvésről szóló kitalációk teljes választékát, ami később a Jegyzőkönyvek szövegét képezte. Az értekezés megjelentetése előtt a kéziratot átadták a birodalom magasrangú hivatalnokainak, közöttük a csendőrség főnökének, A. Drentelnek is.

Az 1890-es években a belügyminisztérium levéltáraiban a zsidó összeesküvést “leleplező” számtalan jelentés és feljegyzés gyűlt össze. Közöttük van a rendőrségi ügyosztályról A zsidóság titka elnevezésű feljegyzés, 1895. február 10-i keltezéssel, amelyet G. Szliozberg jelentetett meg Ju. Gyelevszkij Cion bölcseinek jegyzőkönyvei: egy hamisítvány története (Berlin, 1923) című könyvének függelékében. A titkosrendőrség vezetői, akik a kibontakozó antiszemita mozgalmat a saját céljaikra akarták felhasználni, egy olyan “dokumentum” összetákolását tervelték ki, amely a széles tömegek számára érthető nyelven mutatja be a “világzsidóság” vezető szerepét Oroszország forradalmi mozgalmában és egyben diszkreditálja az ellenzéki pártok jelszavait. A zsidóság titka című feljegyzés a forradalmi mozgalommal folytatott harc feladatát tartotta szem előtt, amikor “népszerűsítő megfogalmazásban, nyomtatásban napvilágra hozta az egész keresztény világ és részben Oroszország elleni titkos, zsidó terveket”.

Európában a XVIII. század második felétől kezdve széles körben terjedt a hamisítványkészítés. Egy részüket politikai célokból gyártották. A legnagyobb szenzációt, amely közel esett a jegyzőkönyvek megírásának idejéhez és helyéhez, a francia antiklerikális író, Leo Taxil extravagáns kirohanása váltotta ki. 1885-ben bejelentette, hogy bűnbánatot tart és visszatér a katolikus egyház kebelébe, majd a Vatikán megbízásából megírt egy sor művet, amelyek a szabadkőművesekről szóló legostobább kitalációkat tartalmazzák (“dokumentumokkal” bizonyítja kapcsolatukat az ördöggel). Ám 1897-ben Taxil kijelentette, hogy összes szabadkőművesek elleni publikációja nem más, mint misztifikáció, amely a katolikus népbutítás leleplezésére szolgált. A másik hamisítvány Az emberiség legkülönb fiának, szent Isszusznak élete című hamisított evangélium (állítólag Kasmirban találták…). 1894-ben jelentette meg franciául (orosz fordítása 1895-ben készült) az orosz titkosszolgálat ügynöke, Ny. Notovics, Az igazság a zsidókról (1889) című antiszemita könyv szerzője.

Gyakran készültek Oroszországban irodalmi hamisítványok a XIX. században. Heves vitát váltott ki a névtelen szerzőtől származó Lengyel katekézis (1863), amely a oroszok elleni lengyel felkelés bukása után íródott. A lengyeleket azzal vádolták, hogy behatoltak a hatalom legfelső köreibe, mert felülről akarnak mindenképpen kárt okozni Oroszország érdekeinek.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítése és korai terjesztése

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítésével kapcsolatos hadműveletet a konspiráció szakmai szabályainak betartásával hajtották végre: készítői közül a titkot később sem szegte meg senki. Ennek ellenére a hamisítványt kivizsgáló Ju. Gyelevszkij, V. Burcev, P. Miljukov, Sz. Szvatyikov egy sor a Jegyzőkönyvek előállításával kapcsolatos tényt tárt fel.

Nilusznál utalást találunk Franciaországra, ahol eredetileg található volt a Jegyzőkönyvek kézirata. Radzivill herceg és Henrietta Herblet tanúbizonysága szerint, az orosz politikai rendőrség ügynökei, M. Golovinszkij és I. Manuszevics-Manujlov (az utóbbi zsidó, kora gyermekkorában keresztelkedett ki) a titkosszolgálat külföldi részlege vezetőjének, Sz. Racskovszkijnak az utasítására (aki később a rendőrségi ügyosztály igazgatóhelyettese lett) Párizsban gyártottak egy dokumentumot, amely a zsidó összeesküvést leplezi le. Franciaországban a Nemzeti Könyvtárban fennmaradt Maurice Jolly Beszélgetések Macchiavelli és Montesquieu között az alvilágban avagy a Macchiavellista politika a XIX. században (1864) című könyvének egy olyan példánya, amelyet valószínűleg a hamisítvány szerzői láttak el speciális széljegyzetekkel. Jolly pamfletje ugyanakkor nem érintette sem a zsidókérdést, sem a szabadkőműveseket; a gúnyirat groteszk formában III. Napóleon császár önkényuralmi törekvéseit leplezte le. A Jegyzőkönyvek szerzői Jolly könyvéből a “Cion bölcseinek” beszédeihez a macchiavellista szellemű, a hatalom megragadásának stratégiájáról szóló monológokat vették alapul: a Jegyzőkönyvek szövegének majdnem felét a Jolly könyvéből vett plágium teszi ki.

A jegyzőkönyvek megalkotásának kezdeményezője minden valószínűség szerint P. Racskovszkij, a politikai provokáció nagymestere volt. Fiatal korában a Népakarat anarchista szervezet tagja volt, és azt javasolta, hogy az általa szerkesztett Orosz zsidó című hetilapot a párt hivatalos orgánumaként használják fel. Miután Racskovszkij átkerült a titkosszolgálat hivatali állományába, a rendőrségi ügyosztályon feketeszázas röplapokat kezdett kiadni és terjeszteni, egyike volt az Orosz Nép Szövetsége megalapítását kezdeményezőknek. A Jegyzőkönyvek közvetlen összeállítójának a hivatásos irodalmárt, M. Golovinszkijt tartják, aki a titkosszolgálat megbízásából az orosz emigránsok megfigyelésével foglalkozott Párizsban. Nem kizárt, hogy I. Manuszevics-Manujlov újságírót, a titkosszolgálat régi munkatársát beavatták Golovinszkij feladatába, és segítséget nyújtott neki munkájában. A hamisítvány készítői plágium céljából Jolly könyve mellett más könyveket is felhasználtak, többek között a hitehagyott I. Cion tudós fiziológus és konzervatív publicista (1842–1912) pamfletjeit Sz. Ju. Vitte pénzügyi politikája ellen. Magának Cionnak a részvétele a Jegyzőkönyvek készítésében, ahogy néhány kutató feltételezi, kevésbé hihető: ő az effajta megrendelést a zsidó reáliák nagy ismeretével hajtotta volna végre.

Ahhoz, hogy a Jegyzőkönyveket eljuttassák Oroszországba, Racskovszkij felhasználta Juliana (Jusztina) Glinka titkos ügynök szolgálatait. Azt a pletykát terjesztették, hogy Glinka Franciaországban a titkos zsidó gyűjteményből megszerzett egy szupertitkos dokumentumot; ezt a változatot fejti ki a kikeresztelkedett Sz. Litvinov-Efron (1849-1925) Zsidók között című elbeszélésében (1896). Később a náci propaganda mint a Jegyzőkönyvek “eredetiségének” bizonyítékára hivatkozott erre az elbeszélésre. Hogy a “párizsi hölgynek” Racskovszkij adta át a “dokumentum” kéziratát, Nilusz mesélte el 1909-ben az őt meglátogató A. du Chaille-nak. A Jegyzőkönyvek kéziratát A. Szuhotyin, Juliana Glinka közeli ismerőse adta át barátjának, F. Sztyepanovnak. 1927-ben Sztyepanov elmesélte, hogy először 100 példányt sokszorosított a Jegyzőkönyvekből, majd 1897-ben kinyomtatta a tulai kormányzóság egyik nyomdájában (a kiadás helyének és idejének megjelölése nélkül). Nilusz és de Butmi a Jegyzőkönyvek kéziratának másolatait Szuhotyintól kapták meg. Sztyepanov kis példányszámú kiadása észrevétlen maradt, ám de Butmi és különösen Nilusz publikációi idővel világhírnévre tettek szert.

A Nilusz-féle változatot a kiadó előszavával A zsidó világuralom megszerzésének programja címen egy pétervári újságban, a Znamjában (1903) az ismert feketeszázas, a kisinyovi pogromra felbujtó P. Krusevan jelentette meg. 1905 őszén egyszerre látott napvilágot a Jegyzőkönyvek két kiadása: az egyik Nilusz A nagy kicsiben avagy az Antikrisztus mint politikai lehetőség című könyvében, amelyben “szellemi útkereséseit” taglalja, és külön könyvben, de Butmi szerkesztésében Bajaink gyökere címen. A Leleplező beszédek: Az emberiség ellenségei új címmel megjelent második kiadás előszavában feltüntetik a kézirat “fordításának” dátumát – 1901. 12. 9.; a fordító jegyzeteiben azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket a cióni képviselők írták alá, akiket nem szabad a cionistákkal összekeverni; a kiadó ugyanakkor vitatja ezt a jegyzetet. 1911-ben megjelenik Nilusz könyvének új kiadása Közeleg az Antikrisztus eljövetele címen. Az előszóban a jegyzőkönyvek közreadója közli, hogy 1901-ben kapta a kéziratot és megkockáztatja azt a feltevést, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei nem hitelesek: “Esetleg megvádolhatnak azzal – nem minden alap nélkül –, hogy a bemutatott dokumentumnak apokrif-jellege van”. 1917-ben Nilusz újból kiadja könyvét Közeleg már, itt van a közelünkben címen, amelyben kijelenti, hogy a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek kéziratát A. Szuhotyintól kapta, és hogy a jegyzőkönyvek nem mások, mint a zsidó vezéreknek a világ meghódítására kidolgozott stratégiai terve, amit Theodor Herzl képviselt az I. Cionista kongresszuson.

A fanatikusok elkeseredett erőfeszítései ellenére a Jegyzőkönyveket az orosz társadalom széles rétegei nem fogadták kedvezően, nem támogatták. Sőt, még a feketeszázasok olyan vezetői is, mint a Novoje vremja publicistája, M. Menysikov, akit Juliana Glinka 1902-ben arról próbált meggyőzni, hogy tényleg ő rabolta el a Jegyzőkönyveket a “zsidó fővárosból”, Nizzából, elutasította az ügyetlen hamisítványt. A Jegyzőkönyvek terjesztői nem tudták megnyerni az udvar támogatását sem. Noha tény, hogy az 1905-ös forradalom tetőfokán bemutatták a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit II. Miklósnak, aki a csendőrtábornok tanúsága szerint teleírta a margót megjegyzéseivel: “Micsoda mély gondolat!… Milyen pontos, mikor a program megvalósításáról esik szó!… Nincs semmi ok kételkedni az eredetiségében…” stb. A titkosszolgálat külföldi részlegének munkatársait, akik “felfedezték” a Jegyzőkönyveket, nagyvonalúan megjutalmazták. Ám amikor a jobboldal politikusai azt javasolták, hogy használják fel széles körben a politikai harcban a Jegyzőkönyveket, a miniszterek tanácsának elnöke, P. A. Sztolipin titkos vizsgálatot rendelt el, amelynek eredményét, vagyis azt, hogy kétségtelenül hamisítványról van szó, jelentette a cárnak. II. Miklós ezt írta a tervezetre: “A Jegyzőkönyveket el kell kobozni, a tiszta ügyet nem szabad piszkos módszerekkel védelmezni”. Oroszország hatalmi szerveinek negatív viszonyulása a Jegyzőkönyvekhez szigorú formát öltött: nem engedélyeztek semmiféle hivatkozást a Jegyzőkönyvekre, még a Bejlisz-per előkészítésének idején sem.

A Jegyzőkönyvek csak a misztikus körökben találtak valamiféle visszhangra: van hivatkozás Nilusz könyvére Pavel Florenszkij magiszteri értekezésében; a vologdai érsek, Nyikon osztotta a Jegyzőkönyvek eredetiségének eszméjét; a szépirodalomban Je. Scsavelszkaja A XX. század sátánistái (1909) és a Vörösök és feketék (1911) című regényeiben támogatta a “szabadkőművesség-ellenes” hagyományt. Műveiben a zsidó összeesküvők üléseit írja le több oldalon (vezetőjük egy Sz. Vittére nagyon is emlékeztető figura), s az összeesküvők beszédében a “bölcsek” monológjai ismétlődnek.

Az első világháború éveiben jutottak el először a Jegyzőkönyvek külföldre: a cár nagybátyja, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, a kaukázusi front parancsnoka, az ismert zsidóüldöző parancsolta meg, hogy fordítsák le a Jegyzőkönyveket angolra és terjesszék a szövetségesek között; H. Weizmann visszaemlékezései szerint a Jegyzőkönyvek népszerűek voltak a brit tisztek körében a Közel-Keleten.

A Jegyzőkönyvek történetében az 1918-as év jelentett fordulatot. A cári család meggyilkolása Oroszország forradalmi hatalmi szerveinek utasítására, tömeges és misztikus színezettől sem mentes érdeklődést keltett az antiszemita hamisítvány iránt. Azt a hírt, hogy Kolcsak hadseregének nyomozói Alekszandra Fjodorovna cárnő szobájában megtalálták Nilusz A nagy kicsiben című könyvét (a Bibliával és Tolsztoj Háború és békéjével együtt), amelyet néhány hónappal az események előtt ajándékoztak neki, a monarchista és az egzaltációra hajlamos keresztény körökben úgy fogadták, mint a vértanú cárnő végrendeletét, amelyben a tragédia valódi bűnöseiként a zsidókat jelöli meg. A Jegyzőkönyveket kiadták Novocserkaszkban, a Don-melléki Rosztovban, Harkovban; terjesztésükben tevékeny szerepet vállalt V. Puriskevics, az ismert antiszemita, aki az Önkéntes hadsereg propagandaosztályán szolgált. M. Novomejszkij és mások tanúsága szerint a zsidó-szabadkőműves összeesküvés Kolcsak admirális rögeszméjévé vált: a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei megjelentek Omszkban, Irkutszkban, Vlagyivosztokban, Habarovszkban. A fehérgárdista sajtó különféle változatokban szintén publikálta a Zunder-dokumentumot (a Crémier-levél új verziója), amit úgymond a Vörös Hadsereg parancsnokának iratai között találtak. A jegyzőkönyvek és más hamisítványok propagandája a fehér seregekben és Petljura osztagaiban a legkegyetlenebb pogromokat vonta maga után, addig soha nem látott számú áldozatokkal.

A bolsevikok győzelme után Oroszországban betiltották a Jegyzőkönyvek terjesztését, csupán néhány illegális nacionalista, szovjetellenes körhöz jutott el. Ám ugyanakkor a fehér emigráció által Európába exportált Jegyzőkönyvek vésztjósló szerepet játszott a jobboldali mozgalmak, különösen a német nemzeti szocializmus ideológiájának kialakulásában. Az orosz feketeszázas mozgalmat a nácizmussal A. Rosenberg egyesítette, aki 1918 végén jött Oroszországból Németországba, ahol a náci párt hivatalos ideológusa és filozófusa lett. 1923-ban Hitler kinevezte Rosenberget a Völkischer Beobachter főszerkesztőjének, ahol az megjelentette a Jegyzőkönyveket, később pedig tevékenyen hozzájárult milliós példányszámú német és más nyelvű kiadásához. (A Jegyzőkönyvek első német fordítását Gottfried zur Beek álnéven Müller von Hausen adta ki 1919-ben; a másodikat 1920-ban T. Fritsch készítette). A Jegyzőkönyvekkel kapcsolatos náci propaganda széleskörű zsidóellenes hisztériát keltett és előidézte V. Rathenau meggyilkolását, akit a “cióni bölcsek” egyikének nyilvánítottak.

Nehéz objektíven értékelni a Jegyzőkönyvek szerepét a “zsidókérdés végleges megoldása” tervének kidolgozásában. Ám kétségtelen tény, hogy a nácizmus ideológiai alapjaira hatást gyakorolt.

Angliában a Jegyzőkönyvek első fordítását 1920-ban jelentették meg és öt kiadást ért meg. 1921-ben a Morning Post című londoni újság tudósítója, V. Murodan új fordítást adott közre, melyet szintén kiadtak néhányszor. Mind a Morning Star-ban, mind a Timesban megjelentek olyan cikkek, amelyek azt állították, hogy a Jegyzőkönyvek eredetiek. Az autókirály, Henry Ford pénzén adták ki félmillió példányban a Jegyzőkönyveket 1920-ban Bostonban (USA); Ford nagy példányszámú lapjában, a Deurborn Independent-ben népszerűsítette a hamisítványt. Fordnak A nemzetközi zsidóság című könyvét, amely az összeesküvés eszméjét fejlesztette tovább, világszerte terjesztették.

Az 1920-as évektől kezdve Franciaországban szintén kiadták a Jegyzőkönyvek különféle fordításait. A 20-as években, majd különösen 1933-tól kezdve széles körben reklámozták a Jegyzőkönyveket és lefordították (német pénzen) lengyelre, svédre, dánra, finnre, olaszra, magyarra, japánra, arabra és más nyelvekre.

A hamisítás leleplezése

Európa és Amerika zsidó, liberális köreit nyugtalanította a Jegyzőkönyvek körüli botránykeltés; az orosz emigráció demokratikus szárnya szintén leleplezte a hamisítványt és tiltakozott terjesztése ellen. 1920-ban a londoni Times sztambuli tudósítója, F. Graves megtalálta a plágium alapvető forrását – Jolly értekezését, Az alvilági beszélgetéseket. A Beszélgetések és a Jegyzőkönyvek szövegének összevetése annak a Timesnak az oldalain, amely nemrégiben még a Jegyzőkönyveket reklámozta, szemléletesen mutatta be a kompiláció technikáját. 1921-ben az American Hebrew című folyóirat munkatársai egy interjút jelentettek meg Radzivill hercegnővel és Henrietta Herblettel. Külföldön oroszul a 20-as és 30-as években P. Ny. Miljukov, A. Kartasev, Ju. Gyelevszkij, G. Szliozberg, V. L. Burcev cikkei és könyvei láttak napvilágot, amelyek részletesen feltárták a hamisítvány történetét; Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus határozottan elítélte a Jegyzőkönyveket. Franciaországban a Jegyzőkönyvek terjesztése ellen T. Reinack lépett fel, Angliában pedig L. Wolf. Az Egyesült Államok zsidósága szervezetten tiltakozott a Jegyzőkönyvek ellen és megnyerte a közvélemény támogatását. Az amerikai zsidó szervezetek konferenciája elítélte Ford kiadványait; a tiltakozást aláírták W. Wilson, Th. Roosevelt és az ország zsidó vezetői. H. Bernstein (1876-1935) újságíró és A. Shapiro pénzügyi szakember bírósági keresetet nyújtottak be Ford ellen, rágalmazással és az Egyesült Államok zsidóságával szembeni erkölcsi károkozással vádolva. 1927-ben Fordnak kártérítést kellett fizetnie Bernsteinnek, majd L. Marshallnak küldött levelében bocsánatot kért az ország zsidóságától és kijelentette, hogy kivonja a forgalomból A nemzetközi zsidóság című könyvét és megtiltja újrakiadását (ami egyébként nem vetett gátat annak, hogy a náci Németországban nagy példányszámban megjelenjék). Szintén nagy visszhangot keltettek a berni bíróság ülései (1933 novembere – 1935 májusa), ahol Svájc zsidó közösségeinek keresetét tárgyalták a helyi nemzeti szocialisták ellen, akik a Jegyzőkönyveket terjesztették. A bíróság, miután meghallgatta mindkét fél érveit, kivizsgálta a Jegyzőkönyvek eredetiségének kérdését, majd “hamisítványnak, plágiumnak és értelmetlen hazugságnak” nyilvánította a kötetet és a svájci nácikat pénzbüntetésre ítélték. A berni Legfelső bíróság 1937 októberében elutasította a vádlottak fellebbezési kérelmét, s ezzel hatályosnak ismerte el az elsőfokú bíróság ítéletét.

A Jegyzőkönyvek tömeges terjesztése

Az Egyesült Államokban és Svájcban lefolytatott bírósági kivizsgálások gátat szabtak a Jegyzőkönyvek további terjesztésének a demokratikus államokban. Ennek ellenére az antiszemiták nem szüntették be a Jegyzőkönyvek kiadását és lefordítását újabb nyelvekre. Felerősödött az a tendencia is, amelynek szellemében a Jegyzőkönyveket összefüggésbe hozták a cionista mozgalommal. A bölcsek monológjai szerzőségét Theodor Herzlnek, Max Nordaunak, és leggyakrabban Ahad-ha-Amnak tulajdonították. Németországban a nemzeti szocialista hatalomátvétel után a Jegyzőkönyvek terjesztését állami feladattá tették; 1934 és 1935 között az ország összes iskolájában tanították a Jegyzőkönyveket. Weltdienst néven különleges szolgálatot szerveztek az antiszemita röplapok kiadására, amelyek sorában többek között a Jegyzőkönyvek is megjelentek, az összes európai nyelven. Ahogy kezdetét vette a német megszállás, óriási példányszámban adták ki a Jegyzőkönyveket, s azok beépültek a meghódított népek tudatába. Vlaszov tábornoknak a németek oldalán harcoló ún. Orosz felszabadító hadseregében a propagandaosztály szintén foglalkozott a Jegyzőkönyvek terjesztésével.

Németország és szövetségeseinek szétzúzása után a világ közvéleménye megismerte, mi az igazság a Holocaustról: a Nürnbergi perben elítélték a náci genocídium gyakorlatát. A Jegyzőkönyvek kiadása leállt. Ám nemsokára az arab nacionalisták, akik érdekeltek voltak a cionizmus lejáratásában, terjeszteni kezdték a Jegyzőkönyveket. Többször kiadták Egyiptomban, Szíriában, Szaud-Arábiában és más országokban. A 40-es évek végén és az 50-es évek elején a Jegyzőkönyvek kísértete megjelent a kommunista országokban is, amikor kezdetét vette a zsidó értelmiség üldözése ( a “kozmopoliták” elleni kampány, az “orvosper”, Slansky pere, a “Krími ügy”), noha magát a hamisítványt nem hozták forgalomba. Egyébként 1968-ban Lengyelországban a templomokban nyíltan árusították a Jegyzőkönyveket, és nemsokára a Szovjetunióban is újból előtérbe került a zsidók “ezeréves összeesküvésének” eszméje – Ju. Ivanov Vigyázz, cionizmus! (Moszkva, 1969) című könyvében. Ettől fogva a “cionizmus elleni harc” a szovjet propaganda egyik legfontosabb irányzata lett. Ny. Jakovlev, O. Mihajlov. V. Pigaljov és mások írásaiban is megjelentek a Jegyzőkönyvek elképzeléseit továbbfejlesztő, szabadkőművesség-ellenes kirohanások; a zsidó-szabadkőműves összeesküvés témáját a szépirodalomban I. Sevcov és V. Pikul vitte tovább.

A Jegyzőkönyvek a XX. század végén

A kommunista rendszer összeomlásához vezető politikai válság Európa keleti részén az antiszemitizmus új hullámát váltotta ki. Még a 70-es években terjesztették a Szovjetunióban az antiszemita körök V. Jemeljanov Decionizáció című, Párizsban kiadott könyvét, amely bőségesen idézte a Jegyzőkönyveket és misztikus borzongást keltett a zsidókkal szemben. A 80-as évektől kezdődően Moszkvában, Leningrádban, Novoszibirszkben, Szverdlovszkban és Minszkben a Pamjaty és az Otyecsesztvo nevezetű “hazafias” társaságok szónokai válogatott részleteket olvastak fel a Jegyzőkönyvekből, kommentárokkal látták el, provokatív céllal összevetették Oroszország októberi forradalom utáni történetének eseményeit a “bölcsek” jóslataival. Az antiszemita “szamizdat” keretei között egy újabb hamisítvány látott napvilágot, Az orosz zsidó katekézise, amely a hagyományos zsidóképet idézte fel – az orosz nép gonosz ellenségéét. A mai Oroszországban, Belorussziában és más köztársaságokban szabadon terjesztik az ismét kiadott Jegyzőkönyveket. Folyóiratok közlik a szöveget, antiszemita karikatúrákkal illusztrálják. A Jegyzőkönyvek iránti érdeklődést a jobboldali erők sajtójának “tekintélyes” orgánumai (a Molodaja Gvargyija, a Nas szovremennyik és más folyóiratok) melegítik fel, ahol újból megvitatják a Jegyzőkönyvek eredetiségének vagy hamisítvány voltának már régen megoldott kérdését, és céloznak arra, hogy a cári család kivégzése 1918-ban valamint a parasztság megsemmisítése a 30-as években tulajdonképpen “rituális gyilkosságok” voltak, melyet a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben olvasható terveknek megfelelően hajtottak végre. Kelet-Európa országaiban nagy példányszámban terjesztik a Jegyzőkönyvek fordításait; a demokratikus zsidó körökben nyugtalanságot váltott ki a Jegyzőkönyvek újbóli megjelentetése Magyarországon és Romániában. Az iszlám országokban is egyre-másra kiadják a hamisítványt. Az iraki elnök, Szaddám Huszein következő kijelentésében vitathatatlanul a Jegyzőkönyvekben kifejtett mítosz tükröződik: “Az összes nyugati vezető bábfigura a cionisták kezében” (1991 októbere).

A Jegyzőkönyveket nem felejtették el a demokratikus berendezkedésű országokban sem. Az Egyesült Államokban többek között a “fekete muzulmánok” egyes vezetői használják fel a hamisítványt saját céljaikra.

(1993)

(Fordította: Szőke Katalin)

További irodalom a kérdésről

Bernstein, H. The Truth about “The Protocols of Zion”. New York 1971.

Bernstein, H. The History of a Lie. New York 1928.

Burcev, V. Protokoli Szionszkih mudrecov. Dokazannij podlog. Párizs 1938.

Delevszkij, Ju. Protokoli Szionszkih mudrecov. (Isztorija odnogo podloga). Berlin 1923.

Frankel, J. Prophecy and Politics: Socialism, Nationalism and the Russian Jews (1862–1917). Cambridge 1981.

Kiš, Danilo: Királyok és bolondok könyve. IN: A holtak enciklopédiája. Budapest 1990. 129–173.

Kohn, N. Warrant for Genocide. The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. London 1970.

– ugyanez oroszul: Moszkva 1990.

Poliakov, L. L’histoire de l’antisémitisme. Vol. 4. Les totalitarismes du XXe siécle: Un phénoméne historiqe dépassé? Barcelona 1986.; Paris 1987.