Orbán Viktor első kormánya másfél évig volt hivatalában. Szalai Erzsébet egy év tapasztalatai alapján írt empírikusan megalapozott és elméletileg igényes szociológiai és szociálpszichológiai elemzést erről a kormányról. Interjúi, amelyeket többnyire az alanyok nevének mellőzésével készített és közöl, forrásértékkel bírnak mindazok számára, akik a korszak politikai folyamatainak kutatói. Az Orbán-kormány strukturális és lélektani elemzésén keresztül a szerző felvázolja a rendszerváltás egészéről alkotott fogalmi rendszerét is (bár erről az olvasó rendelkezésére állnak Szalai Erzsébet korábbi, jól ismert művei is). Azokon az oldalakon, ahol különösebben nem elemzi, ott színvonalasan dokumentálja az 1998–99-es időszak történéseit.
A recenzió egy olyan időszakban született, amikor munkához látott a második Orbán-kormány, vagyis azután, hogy a Szalai által hiteles, kritikai értelmiségiként jellemzett Matolcsy György átvette a kormány gazdasági tárcáját. Ez a fejlemény pedig több ponton is érinti a könyv téziseit és következtetéseit. (Az új helyzetre Szalai Erzsébet a Népszavának adott interjúban reagált 1999. december 20-án. Lásd: Trojkák harca a hatalomért. A szerk.)
Szalai egy fontos és aligha kétségbevonható megfigyelésre alapozza elemzését. Eszerint az Orbán-kormányon belül két hatalmi centrum alakult ki az 1998-as választások megnyerését követő időszakban. Az egyik a politikai “trojka” (Orbán, Stumpf, Kövér), a másik pedig a technokratákból álló gazdasági hármasfogat (Surányi, Chikán, Járai), kívülről megtámogatva Martonyi János külügyminiszterrel (a trojka vezéregyénisége azonban egyértelműen Surányi György). Ez a két csoport meg-megütközik a gazdaságpolitika különféle ügyeiben, és az eredmény szükségképpen a második csoport győzelme. Még akkor is, ha a látszat esetenként ezzel ellentétes.
A második Orbán-kormány első lépéseit szemlélve ez utóbbi megállapítás már önmagában is meglepő, hiszen az Orbán-kormány első másfél évének egyik fő motívuma volt Surányi György módszeres szekálása, Járai Zsigmond menedzserbetegsége (és lemondási szándékának folyamatos lebegtetése), nem különben a túlzottan liberálisnak ítélt Chikán Attila bírálata, ami végül is a gazdasági miniszter menesztéséhez vezetett. Szalai azonban nem áll meg a sajtóban “három tenorként” jellemzett gazdasági trojka sikereinek és hatékonyságának hirdetésénél; levonja azt a következtetést is, hogy úgy általában nincs alternatívája az általuk képviselt globalizációnak – legalábbis nemzeti keretek között.
Szalai gondolatmenetét a fentiek alapján kétszeresen is merésznek tekinthetjük. Egyrészt azért, mert minden látszat ellenére a nemzeti oldal egyértelmű vereségét állapítja meg az első év mérlegelése alapján, másrészt pedig azért, mert egyetlen példából, vagyis az Orbán-kormány egyéves működéséből egy általános, globális érvényű következtetést von le a világgazdaság és -politika sajátosságaival kapcsolatban is.
Hogy az Orbán-kormányban meghatározó szerepet kapó értelmiségiek nemzeti orientációjának aktuális megfogalmazását a globalizáció kritikája adja, az egészen nyilvánvaló. Ilyen kritikusa a globalizációnak például Bogár László politikai államtitkár a Miniszterelnöki Hivatalban, aki 1998 szeptemberében, a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődés-gazdaságtani Szakosztályában elmondott előadásában a globalizációt civilizációs zsákutcának nevezte, és a feladatok között arról is szólt, hogy ellenhatalmat kell építeni a nemzeti bankokkal szemben, amelyek a mai világban nem nemzeti érdekeket képviselnek.
A kérdés csak az, névértéken lehet-e kezelni a nacionalista erőket; el kell-e hinni, hogy nemzeti érdekeket védelmez az, aki magáról ezt állítja? Illetőleg van egy másik tisztázandó kérdés is. A mai politikában elsődleges politikai konfliktusként kezelik sokan a nemzeti és a globális érdekek ellentétét – kérdés azonban, hogy valóban felsőbbrendű-e ez az ellentét a tőke és a munka hagyományos ellentéténél, illetve általában az osztálykonfliktusoknál. Elfogadható-e a nemzeti tőke az egész nemzet érdekeit képviselő csoportnak? (Arról a nüanszról nem is beszélve, hogy ez esetben mit tekintünk a nemzet egészének: 9, 10, 13 vagy 15 millió magyart?) Érdekes módon ezek jobbára csak szűk körben vitatható témák, a jelentősebb tudományos és médiafórumokon a globális és nemzeti pólusok mentén folyik a diskurzus.
Az Orbán-kormány megalakulását követő másfél évben Tamás Gáspár Miklós volt az egyetlen az ismertebb értelmiségiek közül, aki nagy nyilvánosságot kapott egy olyan állítással, miszerint a Fidesz-kormány osztálypolitikát folytat, mégpedig a nemzeti burzsoázia és a középosztály politikáját. Szalai egyetért TGM-mel abban, hogy osztálypolitikáról van szó, ám vele szöges ellentétben arról beszél, hogy az Orbán-kormány politikája elsősorban a multinacionális tőkét szolgálja. Szerinte az Orbán-kormány története alapvetően azt bizonyítja, hogy a kilencvenes évek második felére végképp és teljesen beszűkült a magyar politika mozgástere, mégpedig azért, mert a multinacionális vállalatok lefedték a termelő és szolgáltató szektorokat, és még inkább a magyar exportot. Álláspontja szerint az Orbán-kormánynak emiatt már sokkal több korláttal és kényszerhelyzettel kellett megküzdenie, mint a Horn-kormánynak. Sokkal kisebb volt a jobbközép koalíció mozgástere, mint elődjéé.
Szalai nem téved a multik dominanciáját illetően: valóban a mozgástér szűkösségét jelzi, ha egy ország exportjának háromnegyedét mintegy huszonöt vállalat adja, és abból több mint húsz külföldi tulajdonban van. Az igazán szűk mozgástér azonban akkor áll fenn, amikor az országnak – fogyasztásához képest – egyáltalán nincs, vagy csak alig van számottevő exportalapja. (Ebben az esetben ugyanis egy olyan strukturális deficit keletkezik, amely a külföldi befektetők mellett a külföldi hitelezőknek, illetőleg azok hivatalos és informális képviselőinek is kiszolgáltatja a kormányzatot és az országot.) Márpedig az 1993–94-es időszakot ez jellemezte, és utólag sem könnyű igazolni, hogy az Antall-Boross kormány megmutatta – vagy legalább el tudta képzelni – a kivezető utat, a gazdaság rekonstrukcióját lehetővé tevő megoldásokat.
Ily módon Szalai egyébként kiváló elemzésének Achilles-sarka nem más, mint a közgazdasági szemlélet háttérbe szorulása. Sok szó esik ugyan gazdasági szereplőkről, intézményekről, nézetekről, az elemzésben és a következtetések megfogalmazásában azonban nem játszanak komoly szerepet a közgazdasági megfontolások vagy összefüggések. Szalai döntően szociológusként (illetőleg egy kicsit szociálpszichológusként is) viszonyul a közelmúlt történéseihez, s így következtetései – mint maga az elemzés is – kiválthatják az egyoldalúság vádját. Ez a vád azonban nem annyira súlyos, mint ahogy azt első látásra gondolhatnánk.
Érdemes ebből (és csakis ebből) a szempontból Szalai elemzését összevetni Tellér Gyuláéval, akinek – ugyanabban az időszakban keletkezett, szintén aktuálszociológiai indíttatású – összegző tanulmányát sorozat formájában közölte nemrég a Magyar Nemzet, majd önálló kötetben is megjelentette – Würtz Ádám illusztrációival – a Kairosz Kiadó. Szalai döntően az Orbán-kormányról, míg Tellér a Horn-kormányról ír, de a módszertani hasonlóság mindenképpen összevethetővé teszi a két kötetet, és néhány fontos tartalmi kapcsolódási pont is kimutatható. Tellér azon állításaival, miszerint “a Horn-kormány politikája a magyar társadalom és a magyar gazdaság kérdéseit egy szűk csoportérdek szempontjából kezelte” (92. o.), és lényegében a hazai nómenklatúraburzsoázia és a nemzetközi pénzügyi befektetők érdekeit szolgálta ki, valószínűleg Szalai sem vitatkozna.
Ami a Tellér által felsorolt és dióhéjban ismertetett privatizációs ügyeket és egyéb visszaéléseket illeti, egy valóságos politikai vádirattal van dolgunk. Erre a vádiratra az érintett személyeknek és pártjaiknak vagy jogi úton kell megfelelniük, vagy le kell vonniuk a politikai konzekvenciákat. Enélkül ezek a politikai erők nem újulhatnak meg és nem állhatnak elő a XXI. század hiteles programadóiként. Tellér vádiratának élét azonban messzemenően tompítja az a körülmény, hogy a szerző nem tesz különbséget a politikai, a gazdaságpolitikai és a jogi felelősség kategóriái között. A gazdaság- és társadalomtörténeti kontextus, amelyben az MSZP–SZDSZ kormány működését vizsgálja, az utóbbi negyed század fejleményeinek egyoldalú vázlatára épül, s emiatt válik kriminalizálhatóvá az 1994-98-as időszak kormánypolitikája (ami ilyenformán fontos muníciót jelentett az Orbán-kormány különféle belpolitikai manővereihez).
Lehet, hogy a Horn-kormány lopott, csalt és hazudott, de 1.) ettől még nem tekinthető a Kádár-rendszer közvetlen örökösének, és 2.) semmiképp nem állítható, hogy tevékenysége ebben merült volna ki. A Horn-kormánynak és holdudvarának részvétele a poszt-kommunista eredeti tőkefelhalmozásban egy fontos aspektusa a kilencvenes évek történetének, de nem kizárólagos, sőt talán nem is meghatározó mozzanata az MSZP–SZDSZ koalíció működésének. Egy teljes értékű elemzés nem feledkezhet meg az ország nemzetközi integrációjában elért eredményekről, az oktatási és kulturális szféra bizonyos vívmányairól, és – a brutális pénzügyi stabilizáció ellenére – a szociális kohézió fenntartását célzó erőfeszítésekről.
Mivel a rendszerváltás időszakának társadalomtudományi paradigmáit a politológia és a közgazdaságtan uralta, kétségtelenül indokolt megvilágítani a folyamat szociológiai aspektusait. Ez mind Szalai, mind Tellér esetében érdemként könyvelhető el. Tellér azonban – mivel eleve politikai vádiratot akar fogalmazni – meg sem kísérli, hogy szociológiai elemzését elméletileg is megalapozza. Szalai – korábbi műveihez hasonlóan – messzemenően eleget tesz ennek a kritériumnak, amitől könyve valódi tudományos művé válik. Az más kérdés, hogy vajon a legadekvátabb szociológiai hagyományhoz nyúlt-e segítségért, amikor a századelő olasz tudósától, Vilfredo Paretótól vett kölcsön egy metaforát a hazai politikai trendek jellemzésére. E hasonlattal a Fidesz-politikusokat konzerváló–megtartó, vagyis oroszlán-természetű elitcsoportnak mutatja be (szemben a lebontó kreativitással jellemezhető “rókákkal”). A Fidesz–MPP – sok szavazója meglepetésére – valóban konzervatív kormánypárttá vált, de nemcsak azért, amiért Szalai annak tartja őket (hogy ti. megerősítik a betelepült multinacionális vállalati szektor dominanciáját), hanem azért is, mert ezt a dominanciát egy kevéssé produktív, inkább történelmi kvalitásokra apelláló, járadékokra aspiráló középosztály nevében igyekszik a lehetőségekhez mérten lazítani.
Szalai szerint – már a magyar tapasztalatok is bizonyítják: – a globalizációnak nincs alternatívája nemzeti keretek között, és a baloldal feladata nemzetközi méretekben keresni a jelenlegi globalizációs trendekkel szemben kialakítható megoldásokat. E feladatmeghatározással nem lehet vitatkozni, már csak azért sem, mert a baloldal vezető teoretikusai már 1848-ban a világméretű összefogásban látták a progresszív alternatívát. Az alapvető egyetértés mellett azonban mindenképpen szükséges pontosítani a fenti megállapítást.
A politikai publicisztika – és részben a szakirodalom – furcsán, abszolutizálva beszél a kormányzati mozgástér fogalmáról. Vagy van mozgástér, vagy nincs – sarkítja véleményét sok elemző, ami a globalizációval összefüggésben egyértelműen azt jelenti, hogy korábban (a keynesiánus időkben) volt mozgástér, most viszont egyáltalán nincs. A politika történetét tanulmányozóknak azonban tudniuk kell, hogy e tekintetben a globalizáció (a pénz- és tőkepiacok liberalizációja) nem hozott döntő változást; a kormányzás mindig is a kényszerhelyzetek és lehetőségek egy adott konstellációjában működött. A parlamenti demokráciára épülő polgári kormányzás a legritkább esetekben kínált lehetőséget a “hatalmon” levőknek a társadalmi és gazdasági folyamatok teljes átformálására. Az államügyek intézése sokkal inkább volt jellemezhető kötélhúzásként. A polgári kormányzás ilymódon történő megvalósítása pedig nem véletlenszerű: beépíti a rendszerbe a korrekciók lehetőségét és a szabályozás képességét, de garantálni kívánja a polgári rend struktúráit: a szociológiai értelemben vett status quo-t.
A status quo őrzése azonban csak kiforrott és stabil társadalmakban elsődleges feladata a polgári kormányzásnak; egy korszakos átalakulás körülményei között erről nem beszélhetünk. Ahol az átalakulás a kor diktátuma, ott a mindenkori kormányok is nagyobb eséllyel befolyásolhatják az események menetét. Ebből a szempontból Magyarországon a korszakos átalakulás 1998-ban sem volt lezártnak tekinthető, függetlenül a vállalati szférában és az exportstruktúrában beállt változásoktól.
Szalai alapgondolata, miszerint a globalizációval szemben nincs alternatíva nemzeti keretek között, olyan általános megállapítás, amely egy trendet jelöl, de semmiképp sem determinálja az élet minden apró részletét. A politika szempontjából azonban az élet ezen apró részletei is nagy jelentőséggel bírnak. Lehet, hogy a globalizáció egy ellenállhatatlan “megatrend”, de szemmel láthatóan más-más módon érvényesül a világ különböző részein és országaiban. Ha csak a mi régiónkat tekintjük: az elmúlt tíz évben másképp globalizálódott Oroszország, Lengyelország, Magyarország és mondjuk Szlovénia. Az eltérő utakban pedig a helyi adottságok, döntések, érdekérvényesítési törekvések különbözősége mutatkozik meg.
E pontosítás nélkül Szalai Erzsébet ugyanoda jutna, mint Tellér Gyula és a hazai jobboldal más apologétái, akik szerint a globalizációnak ugyan nincs alternatívája, de Antall és Orbán legalább megpróbálták. Nincs kétségünk afelől, hogy az efféle konklúzió ellentétes lenne Szalai Erzsébet szándékaival.
Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globalizáció. Kísérlet az 1998 tavaszán hatalomra került kormány szociológiai és szociálpszichológiai elemzésére. Budapest: MTA PTI / Új Mandátum Könyvkiadó, 1999
Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP—SZDSZ koalíció idején. Budapest: Kairosz Kiadó, 1999
