Recenzió rovatunkban – rendhagyó módon – egy kötet összefoglaló fejezetét közöljük Hetényi Zsuzsa gondozásában. A könyv, amely 1993-ban jelent meg oroszul Moszkvában Egy mítosz története címmel (Isztorija odnogo mifa), Dudakov több éves munkájának gyümölcse. Újdonsága, hogy nemcsak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című koholmánykönyv (amely tavaly magyar nyelven is megjelent) régóta ismert (ha sajnos nem is eléggé közismert) sorozatos plágiumtörténetét tárja fel, hanem azt is elemzi, milyen antijudaista és antiszemita irodalmi és dokumentumelőzményei voltak ennek a századeleji uszító iratnak az európai, és elsősorban az orosz irodalomban.
A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei irodalmi hamisítvány, amely a XIX. század végén az orosz titkosrendőrség megbízásából készült azzal a céllal, hogy legyen mivel “bizonyítani” a világuralom megszerzésére irányuló zsidó összeesküvés létezését.
Szerkezet és tartalom
A Jegyzőkönyveknek két változata ismert: a jobban elterjedt a Nilusz-féle feldolgozás, amelyet 1903-ban hoztak nyilvánosságra, a másik pedig, amely az előzőtől csak a jegyzőkönyvek számozásában és néhány lényegtelen szövegrészben tér el, G. Butmi de Katzman kiadásában jelent meg 1905-ben.
Nilusz változata a Biblia keresztény kiadásainak stílusában íródott. A kiadó elgondolása szerint ez fokozza a szöveg érzelmi hatását: az olvasó egy ellenevangéliumot, vagyis a Sátán evangéliumát tartja a kezében. A kiadás azt a látszatot kelti, mintha a zsidó képviselők valóban létezett, a világhatalom megragadásának stratégiájáról tanácskozó illegális üléseinek 24 “jegyzőkönyvét” tartalmazná, amelyek következtetése, hogy végül a világot a három “bölcs” által kinevezett, Dávid nemzetségéből való “Izraeli király” fogja irányítani. A király önkényuralkodóként kormányozza az emberiséget, és abban az esetben, ha meghal vagy súlyos beteg lesz, a “bölcsek” átadják a hatalmat soron következő kiválasztottjuknak.
Az első tíz jegyzőkönyv a keresztény államok összeomlásának programját fejti ki. Az összeesküvők elgondolása szerint a társadalom bomlasztásának hatásos módozatai a demokratikus szabadság- és emberi jogok propagálása, a sajtó megvesztegetése, a pénz kultuszának meghonosítása, monopóliumok létesítése és ezzel együtt a gazdasági háborúskodás kikényszerítése, a szabadkőművesek titkos tevékenységének támogatása. Az összeesküvők a fegyverkezési hajsza fokozására, a hadsereg és a rendőrség létszámának növelésére, a “goj” államok közti háborúk provokálására, az anarchia, a teljes önkény és a züllés propagálására hívnak fel. A bomlasztás eszközei a szabadkőművesek kell legyenek, noha többségük nem is tud róla, hogy a páholyok eredendő rendeltetése a zsidó “nemzetközi szuperállam” szolgálata. Az összeesküvők meggyőződése szerint a szabadkőművesek bomlasztó hatásával szemben a demokratikus államok a legsebezhetőbbek.
A további 14 jegyzőkönyv (illogikus ismétlődésekkel) a világuralomhoz és az új állami berendezkedéshez vezető átmenetet írja le. A demokráciával szemben ideálként az önkényuralmi kormányzási formát magasztalják fel.
A kiadást a fordító “magyarázatai” zárják, melyekben közli, hogy a Jegyzőkönyveket a Cion bölcsei (nevüket nem adja meg) írták alá, és konspirációs úton szerezték meg őket a Franciaországban, a “Cioni főhivatal” levéltárában található, jegyzőkönyveket tartalmazó könyvből, majd röviden ismerteti a zsidó összeesküvés történetét, amelyet Salamon más “bölcsekkel” együtt i.e. 929-ben kezdeményezett; a “bölcsek” akarata egyik legaktívabb végrehajtójaként tarzuszi Pált (Pál apostolt) nevezi meg.
A már eleve abszurd feltételezés mellett, amely szerint több száz, sőt ezer évre előre el lehet tervezni a világ meghódítását, a művelt olvasó a Jegyzőkönyvekben bizonyára felfedezi az európai “írás” hagyományának teljes hiányát: nincs bennük utalás sem a Bibliára, sem a Talmudra, az eszkatológikus jóslatokban nincs egy szó sem a Messiás eljöveteléről és a megszabadulásról, a jövő zsidó birodalmát pedig úgy értelmezik, mint “Visnu bálvány apológiáját”. Ám ugyanakkor az előítéletekkel rendelkező emberekre ez a durva hamisítvány éppen az összeesküvés ügyesen felvázolt légkörével és fenyegető titokzatosságával nagy hatást gyakorol.
A bennük található konkrét események alapján kizárt, hogy a Jegyzőkönyveket 1895 előtt állították volna össze.
A Jegyzőkönyvek politikai előtörténete
A zsidó összeesküvés kísértete már a középkorban ott bolyongott a keresztények képzeletében, ezzel kapcsolatos az a hamis vád, hogy a konstantinápolyi és jeruzsálemi nemzetségfők parancsára a zsidók megmérgezték a kutakat. Álhírek terjedtek a rabbik titkos tanácskozásairól, ahol rituális gyilkosságokat és a kolostorok megbecstelenítését készítették elő. Spanyolországban, Portugáliában, majd később Európa más országaiban is a vallási szempontú vádaskodást egyre inkább felváltotta a politikai szempont; bizonyára akkor volt igény először arra, hogy olyan hamis vádiratokat állítsanak össze, amelyek megalapozzák a zsidóüldözést. Egy 1485-ben keltezett hamisítványban (Párizsban 1583-ban jelent meg), a sztambuli rabbik és a spanyol zsidók levelezésében a rabbik azt tanácsolják spanyol hitsorsosaiknak, akiket a kereszténység felvételére kényszerítettek, hogy gyermekeiket kereskedői, orvosi, gyógyszerészi, papi és ügyvédi pályára küldjék, mert ezzel árthatnak leginkább a keresztényeknek és idővel majd leigázhatják őket. Ezt a hamisítványt provokatív jelleggel használták fel az újkeresztények ellen, majd Franciaországban és Németországban a XIX. században többször kiadták.
A zsidók politikai összeesküvésének eszméje a keresztény államok ellen 1807-ben került a figyelem középpontjába, miután Napóleon összehívta az I. szanhedrint. A. Toussenel, Goujeneau de Mussot, E. Drumont, E. Düring, A. Steckker és mások műveikben a politikai összeesküvés eszméjét különböző szempontok szerint dolgozták fel. Németország reakciós köreiben a XIX. század 60-as éveitől kezdve bontakozik ki az a feltevés, hogy a zsidók és a szabadkőművesek megegyeztek abban, hogy együttesen aláássák a keresztény világ erkölcsi alappilléreit, Franciaországban átvették ezt a koholmányt, amely a Dreyfus-perben jelentős szerepet játszott. Az Oroszországban J. Brafman által 1869-ben kiadott írás, A Kahal könyve (harmadik kiadásának éve: 1888) azzal vádolta a zsidókat, hogy szervezetten zsákmányolják ki a keresztény lakosságot.
1873-ban jelent meg németül Baselben az orosz állam titkosügynöke, V. A. Oszman-Bej (F. Millengen) a Világ zsidó meghódítása című értekezése, amely 1874-ben megjelent oroszul is, s a későbbiekben többször újranyomták. A szerző azt állítja, hogy a zsidók eredendő rendeltetése a világuralom; önkéntesen vonultak diaszpórába azzal a céllal, hogy előkészítsék az emberiség lerohanását és 1840-ben Krakkóban, a “zsidó világgyűlésen” vitatták meg a sajtó kisajátítását.
A zsidó összeesküvés eszméje “művészi” formában Herrmann Gödsche (álneve John Retcliffe) Biarritz-Róma (1866-1870) című regényében jelent meg, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei számára az egyik közvetlen forrás. A regény egyik fejezetét – A zsidó temető Prágában – 1872-ben fordították le oroszra, majd több alkalommal újra kiadták, egyebek között A rabbi beszéde címen. A fejezet Izrael 12 nemzedéke képviselőinek “soron következő”, titkos gyűlését írja le a “szent rabbi” sírjánál, ahol a kereszténység szétzúzásának és a júdeai királyság megalakításának tervét vitatják meg. Egyes orosz írók regényeit, mint például V. Kresztovszkij Egyiptomi sötétség (1881) és Ny. Vagner Sötét ügy (1881; az újrakiadás címe: Sötét út) című műveit szintén áthatja a világméretű összeesküvés eszméje.
A 80-as évek antiszemita sajtójában széles körben terjedt az 1874-es keltezésű Crémier-levél című hamisítvány, amely a világ zsidóságának közeli győzelmét jósolta meg: “Nincs messze az a nap, amikor a föld minden gazdagsága egyedül a zsidóké lesz”. Ettől fogva a zsidóellenes támadások alapvető célpontjává az Alliance Israélite (Zsidó világközösség) válik.
1879-1880-ban jelent meg I. Ljutosztanszkij A Talmud és a zsidók (1-3. kötet) című “munkája”, amely szerzője végtelen ostobaságát tükrözi. A Vek című folyóirat 1882-ben publikálta A szabadkőművesek nagy titka című értekezést, melynek szerzője minden valószínűség szerint O. Przseclavszkij volt (az értekezést könyvalakban fia adta ki 1909-ben Moszkvában, A francia szabadkőművesek nagy titkának leleplezése címen). A mű tartalmazza a zsidó-szabadkőműves összeesküvésről szóló kitalációk teljes választékát, ami később a Jegyzőkönyvek szövegét képezte. Az értekezés megjelentetése előtt a kéziratot átadták a birodalom magasrangú hivatalnokainak, közöttük a csendőrség főnökének, A. Drentelnek is.
Az 1890-es években a belügyminisztérium levéltáraiban a zsidó összeesküvést “leleplező” számtalan jelentés és feljegyzés gyűlt össze. Közöttük van a rendőrségi ügyosztályról A zsidóság titka elnevezésű feljegyzés, 1895. február 10-i keltezéssel, amelyet G. Szliozberg jelentetett meg Ju. Gyelevszkij Cion bölcseinek jegyzőkönyvei: egy hamisítvány története (Berlin, 1923) című könyvének függelékében. A titkosrendőrség vezetői, akik a kibontakozó antiszemita mozgalmat a saját céljaikra akarták felhasználni, egy olyan “dokumentum” összetákolását tervelték ki, amely a széles tömegek számára érthető nyelven mutatja be a “világzsidóság” vezető szerepét Oroszország forradalmi mozgalmában és egyben diszkreditálja az ellenzéki pártok jelszavait. A zsidóság titka című feljegyzés a forradalmi mozgalommal folytatott harc feladatát tartotta szem előtt, amikor “népszerűsítő megfogalmazásban, nyomtatásban napvilágra hozta az egész keresztény világ és részben Oroszország elleni titkos, zsidó terveket”.
Európában a XVIII. század második felétől kezdve széles körben terjedt a hamisítványkészítés. Egy részüket politikai célokból gyártották. A legnagyobb szenzációt, amely közel esett a jegyzőkönyvek megírásának idejéhez és helyéhez, a francia antiklerikális író, Leo Taxil extravagáns kirohanása váltotta ki. 1885-ben bejelentette, hogy bűnbánatot tart és visszatér a katolikus egyház kebelébe, majd a Vatikán megbízásából megírt egy sor művet, amelyek a szabadkőművesekről szóló legostobább kitalációkat tartalmazzák (“dokumentumokkal” bizonyítja kapcsolatukat az ördöggel). Ám 1897-ben Taxil kijelentette, hogy összes szabadkőművesek elleni publikációja nem más, mint misztifikáció, amely a katolikus népbutítás leleplezésére szolgált. A másik hamisítvány Az emberiség legkülönb fiának, szent Isszusznak élete című hamisított evangélium (állítólag Kasmirban találták…). 1894-ben jelentette meg franciául (orosz fordítása 1895-ben készült) az orosz titkosszolgálat ügynöke, Ny. Notovics, Az igazság a zsidókról (1889) című antiszemita könyv szerzője.
Gyakran készültek Oroszországban irodalmi hamisítványok a XIX. században. Heves vitát váltott ki a névtelen szerzőtől származó Lengyel katekézis (1863), amely a oroszok elleni lengyel felkelés bukása után íródott. A lengyeleket azzal vádolták, hogy behatoltak a hatalom legfelső köreibe, mert felülről akarnak mindenképpen kárt okozni Oroszország érdekeinek.
A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítése és korai terjesztése
A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítésével kapcsolatos hadműveletet a konspiráció szakmai szabályainak betartásával hajtották végre: készítői közül a titkot később sem szegte meg senki. Ennek ellenére a hamisítványt kivizsgáló Ju. Gyelevszkij, V. Burcev, P. Miljukov, Sz. Szvatyikov egy sor a Jegyzőkönyvek előállításával kapcsolatos tényt tárt fel.
Nilusznál utalást találunk Franciaországra, ahol eredetileg található volt a Jegyzőkönyvek kézirata. Radzivill herceg és Henrietta Herblet tanúbizonysága szerint, az orosz politikai rendőrség ügynökei, M. Golovinszkij és I. Manuszevics-Manujlov (az utóbbi zsidó, kora gyermekkorában keresztelkedett ki) a titkosszolgálat külföldi részlege vezetőjének, Sz. Racskovszkijnak az utasítására (aki később a rendőrségi ügyosztály igazgatóhelyettese lett) Párizsban gyártottak egy dokumentumot, amely a zsidó összeesküvést leplezi le. Franciaországban a Nemzeti Könyvtárban fennmaradt Maurice Jolly Beszélgetések Macchiavelli és Montesquieu között az alvilágban avagy a Macchiavellista politika a XIX. században (1864) című könyvének egy olyan példánya, amelyet valószínűleg a hamisítvány szerzői láttak el speciális széljegyzetekkel. Jolly pamfletje ugyanakkor nem érintette sem a zsidókérdést, sem a szabadkőműveseket; a gúnyirat groteszk formában III. Napóleon császár önkényuralmi törekvéseit leplezte le. A Jegyzőkönyvek szerzői Jolly könyvéből a “Cion bölcseinek” beszédeihez a macchiavellista szellemű, a hatalom megragadásának stratégiájáról szóló monológokat vették alapul: a Jegyzőkönyvek szövegének majdnem felét a Jolly könyvéből vett plágium teszi ki.
A jegyzőkönyvek megalkotásának kezdeményezője minden valószínűség szerint P. Racskovszkij, a politikai provokáció nagymestere volt. Fiatal korában a Népakarat anarchista szervezet tagja volt, és azt javasolta, hogy az általa szerkesztett Orosz zsidó című hetilapot a párt hivatalos orgánumaként használják fel. Miután Racskovszkij átkerült a titkosszolgálat hivatali állományába, a rendőrségi ügyosztályon feketeszázas röplapokat kezdett kiadni és terjeszteni, egyike volt az Orosz Nép Szövetsége megalapítását kezdeményezőknek. A Jegyzőkönyvek közvetlen összeállítójának a hivatásos irodalmárt, M. Golovinszkijt tartják, aki a titkosszolgálat megbízásából az orosz emigránsok megfigyelésével foglalkozott Párizsban. Nem kizárt, hogy I. Manuszevics-Manujlov újságírót, a titkosszolgálat régi munkatársát beavatták Golovinszkij feladatába, és segítséget nyújtott neki munkájában. A hamisítvány készítői plágium céljából Jolly könyve mellett más könyveket is felhasználtak, többek között a hitehagyott I. Cion tudós fiziológus és konzervatív publicista (1842–1912) pamfletjeit Sz. Ju. Vitte pénzügyi politikája ellen. Magának Cionnak a részvétele a Jegyzőkönyvek készítésében, ahogy néhány kutató feltételezi, kevésbé hihető: ő az effajta megrendelést a zsidó reáliák nagy ismeretével hajtotta volna végre.
Ahhoz, hogy a Jegyzőkönyveket eljuttassák Oroszországba, Racskovszkij felhasználta Juliana (Jusztina) Glinka titkos ügynök szolgálatait. Azt a pletykát terjesztették, hogy Glinka Franciaországban a titkos zsidó gyűjteményből megszerzett egy szupertitkos dokumentumot; ezt a változatot fejti ki a kikeresztelkedett Sz. Litvinov-Efron (1849-1925) Zsidók között című elbeszélésében (1896). Később a náci propaganda mint a Jegyzőkönyvek “eredetiségének” bizonyítékára hivatkozott erre az elbeszélésre. Hogy a “párizsi hölgynek” Racskovszkij adta át a “dokumentum” kéziratát, Nilusz mesélte el 1909-ben az őt meglátogató A. du Chaille-nak. A Jegyzőkönyvek kéziratát A. Szuhotyin, Juliana Glinka közeli ismerőse adta át barátjának, F. Sztyepanovnak. 1927-ben Sztyepanov elmesélte, hogy először 100 példányt sokszorosított a Jegyzőkönyvekből, majd 1897-ben kinyomtatta a tulai kormányzóság egyik nyomdájában (a kiadás helyének és idejének megjelölése nélkül). Nilusz és de Butmi a Jegyzőkönyvek kéziratának másolatait Szuhotyintól kapták meg. Sztyepanov kis példányszámú kiadása észrevétlen maradt, ám de Butmi és különösen Nilusz publikációi idővel világhírnévre tettek szert.
A Nilusz-féle változatot a kiadó előszavával A zsidó világuralom megszerzésének programja címen egy pétervári újságban, a Znamjában (1903) az ismert feketeszázas, a kisinyovi pogromra felbujtó P. Krusevan jelentette meg. 1905 őszén egyszerre látott napvilágot a Jegyzőkönyvek két kiadása: az egyik Nilusz A nagy kicsiben avagy az Antikrisztus mint politikai lehetőség című könyvében, amelyben “szellemi útkereséseit” taglalja, és külön könyvben, de Butmi szerkesztésében Bajaink gyökere címen. A Leleplező beszédek: Az emberiség ellenségei új címmel megjelent második kiadás előszavában feltüntetik a kézirat “fordításának” dátumát – 1901. 12. 9.; a fordító jegyzeteiben azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket a cióni képviselők írták alá, akiket nem szabad a cionistákkal összekeverni; a kiadó ugyanakkor vitatja ezt a jegyzetet. 1911-ben megjelenik Nilusz könyvének új kiadása Közeleg az Antikrisztus eljövetele címen. Az előszóban a jegyzőkönyvek közreadója közli, hogy 1901-ben kapta a kéziratot és megkockáztatja azt a feltevést, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei nem hitelesek: “Esetleg megvádolhatnak azzal – nem minden alap nélkül –, hogy a bemutatott dokumentumnak apokrif-jellege van”. 1917-ben Nilusz újból kiadja könyvét Közeleg már, itt van a közelünkben címen, amelyben kijelenti, hogy a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek kéziratát A. Szuhotyintól kapta, és hogy a jegyzőkönyvek nem mások, mint a zsidó vezéreknek a világ meghódítására kidolgozott stratégiai terve, amit Theodor Herzl képviselt az I. Cionista kongresszuson.
A fanatikusok elkeseredett erőfeszítései ellenére a Jegyzőkönyveket az orosz társadalom széles rétegei nem fogadták kedvezően, nem támogatták. Sőt, még a feketeszázasok olyan vezetői is, mint a Novoje vremja publicistája, M. Menysikov, akit Juliana Glinka 1902-ben arról próbált meggyőzni, hogy tényleg ő rabolta el a Jegyzőkönyveket a “zsidó fővárosból”, Nizzából, elutasította az ügyetlen hamisítványt. A Jegyzőkönyvek terjesztői nem tudták megnyerni az udvar támogatását sem. Noha tény, hogy az 1905-ös forradalom tetőfokán bemutatták a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit II. Miklósnak, aki a csendőrtábornok tanúsága szerint teleírta a margót megjegyzéseivel: “Micsoda mély gondolat!… Milyen pontos, mikor a program megvalósításáról esik szó!… Nincs semmi ok kételkedni az eredetiségében…” stb. A titkosszolgálat külföldi részlegének munkatársait, akik “felfedezték” a Jegyzőkönyveket, nagyvonalúan megjutalmazták. Ám amikor a jobboldal politikusai azt javasolták, hogy használják fel széles körben a politikai harcban a Jegyzőkönyveket, a miniszterek tanácsának elnöke, P. A. Sztolipin titkos vizsgálatot rendelt el, amelynek eredményét, vagyis azt, hogy kétségtelenül hamisítványról van szó, jelentette a cárnak. II. Miklós ezt írta a tervezetre: “A Jegyzőkönyveket el kell kobozni, a tiszta ügyet nem szabad piszkos módszerekkel védelmezni”. Oroszország hatalmi szerveinek negatív viszonyulása a Jegyzőkönyvekhez szigorú formát öltött: nem engedélyeztek semmiféle hivatkozást a Jegyzőkönyvekre, még a Bejlisz-per előkészítésének idején sem.
A Jegyzőkönyvek csak a misztikus körökben találtak valamiféle visszhangra: van hivatkozás Nilusz könyvére Pavel Florenszkij magiszteri értekezésében; a vologdai érsek, Nyikon osztotta a Jegyzőkönyvek eredetiségének eszméjét; a szépirodalomban Je. Scsavelszkaja A XX. század sátánistái (1909) és a Vörösök és feketék (1911) című regényeiben támogatta a “szabadkőművesség-ellenes” hagyományt. Műveiben a zsidó összeesküvők üléseit írja le több oldalon (vezetőjük egy Sz. Vittére nagyon is emlékeztető figura), s az összeesküvők beszédében a “bölcsek” monológjai ismétlődnek.
Az első világháború éveiben jutottak el először a Jegyzőkönyvek külföldre: a cár nagybátyja, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, a kaukázusi front parancsnoka, az ismert zsidóüldöző parancsolta meg, hogy fordítsák le a Jegyzőkönyveket angolra és terjesszék a szövetségesek között; H. Weizmann visszaemlékezései szerint a Jegyzőkönyvek népszerűek voltak a brit tisztek körében a Közel-Keleten.
A Jegyzőkönyvek történetében az 1918-as év jelentett fordulatot. A cári család meggyilkolása Oroszország forradalmi hatalmi szerveinek utasítására, tömeges és misztikus színezettől sem mentes érdeklődést keltett az antiszemita hamisítvány iránt. Azt a hírt, hogy Kolcsak hadseregének nyomozói Alekszandra Fjodorovna cárnő szobájában megtalálták Nilusz A nagy kicsiben című könyvét (a Bibliával és Tolsztoj Háború és békéjével együtt), amelyet néhány hónappal az események előtt ajándékoztak neki, a monarchista és az egzaltációra hajlamos keresztény körökben úgy fogadták, mint a vértanú cárnő végrendeletét, amelyben a tragédia valódi bűnöseiként a zsidókat jelöli meg. A Jegyzőkönyveket kiadták Novocserkaszkban, a Don-melléki Rosztovban, Harkovban; terjesztésükben tevékeny szerepet vállalt V. Puriskevics, az ismert antiszemita, aki az Önkéntes hadsereg propagandaosztályán szolgált. M. Novomejszkij és mások tanúsága szerint a zsidó-szabadkőműves összeesküvés Kolcsak admirális rögeszméjévé vált: a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei megjelentek Omszkban, Irkutszkban, Vlagyivosztokban, Habarovszkban. A fehérgárdista sajtó különféle változatokban szintén publikálta a Zunder-dokumentumot (a Crémier-levél új verziója), amit úgymond a Vörös Hadsereg parancsnokának iratai között találtak. A jegyzőkönyvek és más hamisítványok propagandája a fehér seregekben és Petljura osztagaiban a legkegyetlenebb pogromokat vonta maga után, addig soha nem látott számú áldozatokkal.
A bolsevikok győzelme után Oroszországban betiltották a Jegyzőkönyvek terjesztését, csupán néhány illegális nacionalista, szovjetellenes körhöz jutott el. Ám ugyanakkor a fehér emigráció által Európába exportált Jegyzőkönyvek vésztjósló szerepet játszott a jobboldali mozgalmak, különösen a német nemzeti szocializmus ideológiájának kialakulásában. Az orosz feketeszázas mozgalmat a nácizmussal A. Rosenberg egyesítette, aki 1918 végén jött Oroszországból Németországba, ahol a náci párt hivatalos ideológusa és filozófusa lett. 1923-ban Hitler kinevezte Rosenberget a Völkischer Beobachter főszerkesztőjének, ahol az megjelentette a Jegyzőkönyveket, később pedig tevékenyen hozzájárult milliós példányszámú német és más nyelvű kiadásához. (A Jegyzőkönyvek első német fordítását Gottfried zur Beek álnéven Müller von Hausen adta ki 1919-ben; a másodikat 1920-ban T. Fritsch készítette). A Jegyzőkönyvekkel kapcsolatos náci propaganda széleskörű zsidóellenes hisztériát keltett és előidézte V. Rathenau meggyilkolását, akit a “cióni bölcsek” egyikének nyilvánítottak.
Nehéz objektíven értékelni a Jegyzőkönyvek szerepét a “zsidókérdés végleges megoldása” tervének kidolgozásában. Ám kétségtelen tény, hogy a nácizmus ideológiai alapjaira hatást gyakorolt.
Angliában a Jegyzőkönyvek első fordítását 1920-ban jelentették meg és öt kiadást ért meg. 1921-ben a Morning Post című londoni újság tudósítója, V. Murodan új fordítást adott közre, melyet szintén kiadtak néhányszor. Mind a Morning Star-ban, mind a Timesban megjelentek olyan cikkek, amelyek azt állították, hogy a Jegyzőkönyvek eredetiek. Az autókirály, Henry Ford pénzén adták ki félmillió példányban a Jegyzőkönyveket 1920-ban Bostonban (USA); Ford nagy példányszámú lapjában, a Deurborn Independent-ben népszerűsítette a hamisítványt. Fordnak A nemzetközi zsidóság című könyvét, amely az összeesküvés eszméjét fejlesztette tovább, világszerte terjesztették.
Az 1920-as évektől kezdve Franciaországban szintén kiadták a Jegyzőkönyvek különféle fordításait. A 20-as években, majd különösen 1933-tól kezdve széles körben reklámozták a Jegyzőkönyveket és lefordították (német pénzen) lengyelre, svédre, dánra, finnre, olaszra, magyarra, japánra, arabra és más nyelvekre.
A hamisítás leleplezése
Európa és Amerika zsidó, liberális köreit nyugtalanította a Jegyzőkönyvek körüli botránykeltés; az orosz emigráció demokratikus szárnya szintén leleplezte a hamisítványt és tiltakozott terjesztése ellen. 1920-ban a londoni Times sztambuli tudósítója, F. Graves megtalálta a plágium alapvető forrását – Jolly értekezését, Az alvilági beszélgetéseket. A Beszélgetések és a Jegyzőkönyvek szövegének összevetése annak a Timesnak az oldalain, amely nemrégiben még a Jegyzőkönyveket reklámozta, szemléletesen mutatta be a kompiláció technikáját. 1921-ben az American Hebrew című folyóirat munkatársai egy interjút jelentettek meg Radzivill hercegnővel és Henrietta Herblettel. Külföldön oroszul a 20-as és 30-as években P. Ny. Miljukov, A. Kartasev, Ju. Gyelevszkij, G. Szliozberg, V. L. Burcev cikkei és könyvei láttak napvilágot, amelyek részletesen feltárták a hamisítvány történetét; Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus határozottan elítélte a Jegyzőkönyveket. Franciaországban a Jegyzőkönyvek terjesztése ellen T. Reinack lépett fel, Angliában pedig L. Wolf. Az Egyesült Államok zsidósága szervezetten tiltakozott a Jegyzőkönyvek ellen és megnyerte a közvélemény támogatását. Az amerikai zsidó szervezetek konferenciája elítélte Ford kiadványait; a tiltakozást aláírták W. Wilson, Th. Roosevelt és az ország zsidó vezetői. H. Bernstein (1876-1935) újságíró és A. Shapiro pénzügyi szakember bírósági keresetet nyújtottak be Ford ellen, rágalmazással és az Egyesült Államok zsidóságával szembeni erkölcsi károkozással vádolva. 1927-ben Fordnak kártérítést kellett fizetnie Bernsteinnek, majd L. Marshallnak küldött levelében bocsánatot kért az ország zsidóságától és kijelentette, hogy kivonja a forgalomból A nemzetközi zsidóság című könyvét és megtiltja újrakiadását (ami egyébként nem vetett gátat annak, hogy a náci Németországban nagy példányszámban megjelenjék). Szintén nagy visszhangot keltettek a berni bíróság ülései (1933 novembere – 1935 májusa), ahol Svájc zsidó közösségeinek keresetét tárgyalták a helyi nemzeti szocialisták ellen, akik a Jegyzőkönyveket terjesztették. A bíróság, miután meghallgatta mindkét fél érveit, kivizsgálta a Jegyzőkönyvek eredetiségének kérdését, majd “hamisítványnak, plágiumnak és értelmetlen hazugságnak” nyilvánította a kötetet és a svájci nácikat pénzbüntetésre ítélték. A berni Legfelső bíróság 1937 októberében elutasította a vádlottak fellebbezési kérelmét, s ezzel hatályosnak ismerte el az elsőfokú bíróság ítéletét.
A Jegyzőkönyvek tömeges terjesztése
Az Egyesült Államokban és Svájcban lefolytatott bírósági kivizsgálások gátat szabtak a Jegyzőkönyvek további terjesztésének a demokratikus államokban. Ennek ellenére az antiszemiták nem szüntették be a Jegyzőkönyvek kiadását és lefordítását újabb nyelvekre. Felerősödött az a tendencia is, amelynek szellemében a Jegyzőkönyveket összefüggésbe hozták a cionista mozgalommal. A bölcsek monológjai szerzőségét Theodor Herzlnek, Max Nordaunak, és leggyakrabban Ahad-ha-Amnak tulajdonították. Németországban a nemzeti szocialista hatalomátvétel után a Jegyzőkönyvek terjesztését állami feladattá tették; 1934 és 1935 között az ország összes iskolájában tanították a Jegyzőkönyveket. Weltdienst néven különleges szolgálatot szerveztek az antiszemita röplapok kiadására, amelyek sorában többek között a Jegyzőkönyvek is megjelentek, az összes európai nyelven. Ahogy kezdetét vette a német megszállás, óriási példányszámban adták ki a Jegyzőkönyveket, s azok beépültek a meghódított népek tudatába. Vlaszov tábornoknak a németek oldalán harcoló ún. Orosz felszabadító hadseregében a propagandaosztály szintén foglalkozott a Jegyzőkönyvek terjesztésével.
Németország és szövetségeseinek szétzúzása után a világ közvéleménye megismerte, mi az igazság a Holocaustról: a Nürnbergi perben elítélték a náci genocídium gyakorlatát. A Jegyzőkönyvek kiadása leállt. Ám nemsokára az arab nacionalisták, akik érdekeltek voltak a cionizmus lejáratásában, terjeszteni kezdték a Jegyzőkönyveket. Többször kiadták Egyiptomban, Szíriában, Szaud-Arábiában és más országokban. A 40-es évek végén és az 50-es évek elején a Jegyzőkönyvek kísértete megjelent a kommunista országokban is, amikor kezdetét vette a zsidó értelmiség üldözése ( a “kozmopoliták” elleni kampány, az “orvosper”, Slansky pere, a “Krími ügy”), noha magát a hamisítványt nem hozták forgalomba. Egyébként 1968-ban Lengyelországban a templomokban nyíltan árusították a Jegyzőkönyveket, és nemsokára a Szovjetunióban is újból előtérbe került a zsidók “ezeréves összeesküvésének” eszméje – Ju. Ivanov Vigyázz, cionizmus! (Moszkva, 1969) című könyvében. Ettől fogva a “cionizmus elleni harc” a szovjet propaganda egyik legfontosabb irányzata lett. Ny. Jakovlev, O. Mihajlov. V. Pigaljov és mások írásaiban is megjelentek a Jegyzőkönyvek elképzeléseit továbbfejlesztő, szabadkőművesség-ellenes kirohanások; a zsidó-szabadkőműves összeesküvés témáját a szépirodalomban I. Sevcov és V. Pikul vitte tovább.
A Jegyzőkönyvek a XX. század végén
A kommunista rendszer összeomlásához vezető politikai válság Európa keleti részén az antiszemitizmus új hullámát váltotta ki. Még a 70-es években terjesztették a Szovjetunióban az antiszemita körök V. Jemeljanov Decionizáció című, Párizsban kiadott könyvét, amely bőségesen idézte a Jegyzőkönyveket és misztikus borzongást keltett a zsidókkal szemben. A 80-as évektől kezdődően Moszkvában, Leningrádban, Novoszibirszkben, Szverdlovszkban és Minszkben a Pamjaty és az Otyecsesztvo nevezetű “hazafias” társaságok szónokai válogatott részleteket olvastak fel a Jegyzőkönyvekből, kommentárokkal látták el, provokatív céllal összevetették Oroszország októberi forradalom utáni történetének eseményeit a “bölcsek” jóslataival. Az antiszemita “szamizdat” keretei között egy újabb hamisítvány látott napvilágot, Az orosz zsidó katekézise, amely a hagyományos zsidóképet idézte fel – az orosz nép gonosz ellenségéét. A mai Oroszországban, Belorussziában és más köztársaságokban szabadon terjesztik az ismét kiadott Jegyzőkönyveket. Folyóiratok közlik a szöveget, antiszemita karikatúrákkal illusztrálják. A Jegyzőkönyvek iránti érdeklődést a jobboldali erők sajtójának “tekintélyes” orgánumai (a Molodaja Gvargyija, a Nas szovremennyik és más folyóiratok) melegítik fel, ahol újból megvitatják a Jegyzőkönyvek eredetiségének vagy hamisítvány voltának már régen megoldott kérdését, és céloznak arra, hogy a cári család kivégzése 1918-ban valamint a parasztság megsemmisítése a 30-as években tulajdonképpen “rituális gyilkosságok” voltak, melyet a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben olvasható terveknek megfelelően hajtottak végre. Kelet-Európa országaiban nagy példányszámban terjesztik a Jegyzőkönyvek fordításait; a demokratikus zsidó körökben nyugtalanságot váltott ki a Jegyzőkönyvek újbóli megjelentetése Magyarországon és Romániában. Az iszlám országokban is egyre-másra kiadják a hamisítványt. Az iraki elnök, Szaddám Huszein következő kijelentésében vitathatatlanul a Jegyzőkönyvekben kifejtett mítosz tükröződik: “Az összes nyugati vezető bábfigura a cionisták kezében” (1991 októbere).
A Jegyzőkönyveket nem felejtették el a demokratikus berendezkedésű országokban sem. Az Egyesült Államokban többek között a “fekete muzulmánok” egyes vezetői használják fel a hamisítványt saját céljaikra.
(1993)
(Fordította: Szőke Katalin)
További irodalom a kérdésről
Bernstein, H. The Truth about “The Protocols of Zion”. New York 1971.
Bernstein, H. The History of a Lie. New York 1928.
Burcev, V. Protokoli Szionszkih mudrecov. Dokazannij podlog. Párizs 1938.
Delevszkij, Ju. Protokoli Szionszkih mudrecov. (Isztorija odnogo podloga). Berlin 1923.
Frankel, J. Prophecy and Politics: Socialism, Nationalism and the Russian Jews (1862–1917). Cambridge 1981.
Kiš, Danilo: Királyok és bolondok könyve. IN: A holtak enciklopédiája. Budapest 1990. 129–173.
Kohn, N. Warrant for Genocide. The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. London 1970.
– ugyanez oroszul: Moszkva 1990.
Poliakov, L. L’histoire de l’antisémitisme. Vol. 4. Les totalitarismes du XXe siécle: Un phénoméne historiqe dépassé? Barcelona 1986.; Paris 1987.
