Ha mostanában Gore-Tex cipőt viselt vagy a United Airlines gépein utazott, olyan céget támogatott, ahol a részvények többsége munkások kezében van, munkavállalói részvény-tulajdonosi programon, MRP-n keresztül. Az elmúlt tíz évben az MRP-k száma és vagyonuk jelentősége nagy mértékben nőtt. MRP-k 11 000 amerikai vállalatban működnek, 2 500-ban a munkások kezében van a részvények többsége. Az MRP egyfajta munkavállalói juttatási rendszer. Részvényeket kap mindenki, aki legalább egy évig teljes munkaidőben a vállalatnál dolgozott. A juttatások a relatív fizetésen alapulnak. Amikor egy alkalmazott elhagyja a vállalatot, eladhatja részvényeit a piacon (ha a részvény jelen van a tőzsdén), vagy a vállalat visszavásárolja egy kívülálló becsüs által megállapított áron (ha nincs jelen a tőzsdén).

A munkavállalók az esetek 2%-ban lemondanak a fizetés egy részéről az MRP-ért cserébe, az esetek felénél a más (nem pénzbeli) juttatások rendszere változik meg. Az MRP-k jellemzően jobban támogatnak más nyugdíj-programokat, mint az MRP-t nem alkalmazó vállalatok. Az általános vélekedéssel ellentétben csak az MRP-k 1%-át hozzák létre csődközeli vállalatok megmentésére. Az MRP-k többsége "zárt" táraságokban indult be (ezek olyan cégek, melyeknek részvényei eredetileg egy személy kezében voltak), nem pedig nyílt részvénykereskedésben résztvevő cégekben. A munkavállalók tulajdonában lévő részvények aránya jellemzően a nyílt tulajdonlású vállalatoknál az alacsonyabb. De a nyílt tulajdonlású cégek általában nagyobbak, így a részvénytulajdonos munkások körülbelül fele nyílt tulajdonban lévő vállalatoknál található. Az MRP-k felénél a munkavállalók kivásárolták egy sikeres cég részvényeinek egy részét, a fennmaradó esetekben a MRP-t az alkalmazottak juttatásainak részeként használják.

Az MRP-ket egy bizottság irányítja, akiket a közgyűlés választ. A nyílt forgalmú vállaltoknál az alkalmazottaknak meg kell szabniuk az igazgatósági tagoknak, hogy hogyan szavazzanak részvényeikkel, a zárt tulajdonlásúaknál ez teljesen a vállalton múlik. Az alkalmazottak csak 40%-ban kaptak teljes szavazati jogot a többségi munkás-tulajdon esetében.

Amikor a munkások a részvények többségét birtokolják, és teljes körű szavazati joggal rendelkeznek, lehetőségük van a saját igazgatótanácsbeli tagjuk megválasztására, de gyakran arra szavaznak, aki már eddig is az igazgatótanács tagja volt. A nem menedzseri állásban lévő alkalmazottaknak csak mintegy 4-5% van képviselve az igazgatótanácsokban.

Egy michigani és ohioi jelentés szerint az MRP-k nagyobb valószínűséggel hoznak létre munkavállalói részvételi programokat, például önszabályozó csoportokat, mint az MRP nélküli cégek. De az MRP-k alig egyharmada vonja be a munkásokat a munka-szintű döntésekbe.

A Nemzeti Munkavállalói Tulajdonosi Központ 1987-es jelentése szerint az MRP-k 8-11%-kal erőteljesebben nőttek, mint társaik. Több további kutatás erősítette meg ezt az eredményt. Természetesen a munkások számára is vannak kockázatok, mivel nem minden MRP váltja be a hozzáfűzött reményeket. Az MRP-k 0,8%-a ment tönkre, veszélybe sodorva ezzel a munkások nyugdíj-ellátását.

A munkástulajdonban lévő szövetkezeteknek három alapvető tulajdonságuk van:

• az éppen alkalmazásban állók a vállalat tulajdonosai,
• a fontos kérdésekben a döntéseket egy ember – egy szavazat elven hozzák meg,
• a munkát, a béreket és más jövedelmeket demokratikus alapon osztják el.

Több száz hagyományos (többségében kisméretű) szövetkezet létezik ma az Egyesült Államokban, de pontos számukat senki sem ismeri. A munkás-tulajdonlás egy elterjedtebb formája a Munkavállalói Részvénytulajdonosi Program (MRP). Az MRP egyfajta munkavállalói javadalmazási program, melyben a vállalat saját részvényeit adja alkalmazottainak, cserében kevesebb szövetségi adót kell fizetnie. Az esetek zömében a munkások a vállalat részvényeinek kevesebb mint a felét birtokolják, így nem képesek a vállalat irányítására. És még a legtöbb munkás-többségű cégben is a magasabb fizetésű alkalmazottak kapnak több részvényt. A döntéshozatali mechanizmus tehát nem az egy ember – egy szavazat elven működik, habár számos MRP igenis előírja a tagok közti demokráciát.

A szövetkezeteknek több különböző formája ismert: termelői, fogyasztói vagy munkás-tulajdonban lévők, itt most az utóbbiról esik szó. A MRP-kel ellentétben a tisztán munkástulajdonú szövetkezeteket teljes mértékben a munkástulajdonosok irányítják, általában egy munkás – egy szavazat alapon (bár léteznek olyan szövetkezetek, melyek nem tulajdonosi alkalmazottakat is foglalkoztatnak).

A munkásszövetkezetek legelterjedtebbek a könyvesboltok, építkezési és felújítási vállalatok, élelmiszerboltok, pékségek, éttermek és furnérlemezgyártók között. Az Egyesült Államokban ma működő szövetkezetek számát 150-1000-re becsülik. 1991-ben az ICA 154 szövetkezetet számlált össze, 6 545 alkalmazottal. (Az ICA nyilvántartásai szerint 87 000 alkalmazott dolgozik olyan MRP-knél, ahol a munkavállalók a többségi tulajdonosok, 68%-uk bír teljes szavazattal.) A Dick Gilbert (Appalachian Cooperative Organization) felmérése szerint a munkásszövetkezetek kétharmada 25-nél kevesebb tagot számlál.

Pontos adatok beszerzése a szövetkezetekről azért nehézkes, mert az állami cégjegyzék nem tesz különbséget szövetkezet és más tulajdonosi formák között. Az IRS, és a Munkaügyi Minisztérium, melyek ugyan számon tartják az MRP-ket, a szövetkezetekkel nem foglakoznak. Az egyetlen információszerzési lehetőség tehát a felmérések készítése, melyek egyrészt drágák, másrészt megbízhatatlanok.

Carol DiMarcello, az ICA szakértője szerint a szövetkezetek más cégekhez hasonló sikerességgel működnek, de csődjüket nagyobb figyelem övezi, különleges irányítási formájuk miatt. A bukásnak három oka lehet: piaci verseny, tőkehiány vagy személyes ellentétek.

Betsy Bowman és Bob Stone ezt írják a munkásszövetkezetekről:

"Szocialisták vagyunk, mert hiszünk abban, hogy a szocializmus véget vetne a az emberi munka elnyomorító piaci viszonyainak és a kapitalisták által dominált emberi kapcsolatoknak. Azért támogatjuk a szövetkezeteket, mert demokratikus ellenőrzést biztosítanak a profitok felett, megakadályozzák, hogy néhány gazdag kezében összpontosuljon a tőke, és segítenek egy osztálymentes társadalom elérésében.

Ez tesz minket a baloldalon olyan különlegessé. A legtöbb szövetkezeti aktivista a munkástulajdonlást ‘harmadik útként’ értelmezi, kapitalizmus és szocializmus között. Sok szocialista úgy gondolja, hogy a szocializmushoz vezető egyetlen út a politikai hatalom megragadása, mely központi tervezéshez vezet – a munkahelyi demokrácia elterjesztése nem eredményes. A szocialisták több szempontból ellenzik a szövetkezeteket.

Először is, Marx 1864-ben azt írta, hogy a kapitalisták politikai hatalma szembeszállna mindenfajta szövetkezeti kísérlettel. És ezt a történelem igazolta is! Amikor a kapitalisták úgy érezték, a szövetkezetek veszélyeztetik létüket gazdasági háborút indítottak a szövetkezetek ellen: rágalomhadjáratba, beszállítói bojkottba, szabotázsokba kezdtek, de legfőképpen megtagadták a hitelnyújtást. De: az ehhez hasonló támadások leszerelhetők, ha a spanyol Mondragón példáját követjük – kiépítünk egy szövetkezeti hálózatot, amely lehetővé teszi, hogy a szövetkezetek támogassák egymást, szövetkezeti bankokat hozunk létre, hogy finanszírozzák az újonnan alakuló és terjeszkedni kívánó szövetkezeteket.

Száz évvel ezelőtt Beatrice Potter egy másfajta ellenérvet fogalmazott meg. Több tucat brit szövetkezetet megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy életük korlátozott, vagy mert tönkremennek, vagy mert sikerük esetén kapitalista vállalatok vásárolják fel őket. De Derek Jones legújabb kutatásai kimutatták, hogy a szövetkezetek éppen olyan hosszú ideig képesek fennmaradni, mint a hasonló iparágban működő hagyományos társaik.

Harmadrészt, Rosa Luxemburg állítása szerint a munkások sohasem lesznek képesek annyi tőkét összegyűjteni, hogy megvásároljanak vagy beindítsanak a modern gazdaság működésének megfelelő vállalatokat. De négy kiterjedt szövetkezeti hálózat létezik ma a világon, mindegyiküknek jelentős tőkét kellett felhalmozniuk a beruházásokhoz. Nemcsak a Mondragónt találjuk meg köztük, hanem a 150 000 tulajdonost számláló Bologna-környéki hálózatot, a kanadai tengeri tartományokban működő Coop Atlantic Szövetséget, és a Japán Seikatsu hálózatot.

Végül, a szövetkezet-szkeptikusok azt állítják, amíg a szövetkezet kapitalista körülmények között működnek, kénytelenek egymással versengeni a piacokért és a profitért, folytatni fogják tehát a kizsákmányolást. Csak a tervgazdaság képes a piacok romboló dinamikáját leküzdeni. De a szövetkezetek nem kívánnak mindenáron terjeszkedni, mint ahogy kapitalista társaik teszik. A kapitalista cégek számára a terjeszkedés növeli az egy részvényre eső jutalékot. A szövetkezetek számára a terjeszkedés a munkás-tulajdonosok számának növekedését és több jövedelmet jelent, tehát az egy munkásra jutó profit nem emelkedik. Ez viszont csak akkor áll fenn, ha a szövetkezetek nem alkalmaznak bérmunkát (mint ahogy a Mondragón is tette) – ez egy fontos elv, ami mellett az aktivistáknak ki kell állniuk.

Az emberi szükségletekre és nem a profitra irányuló termelést tökéletesen csak a demokratikusan tervezett világgazdaság képes biztosítani. A szövetkezeti hálózatok kiépítése azonban az első lépés ennek a célnak az elérésében."

Hogy az orosz gazdasági reformok tragikus hatást gyakoroltak az életszinvonalra, az már-már közhelynek számít. Újabban napvilágra kerültek a dicstelen átalakulást erkölcsi értelemben is megkérdőjelező tények. A múlt év végén kerültek nyilvánosságra megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz ügyleteiről.

1998 novemberében derült égből villámcsapásként kerültek nyilvánosságra különböző megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszterrel, Anatolij Csubajszszal kapcsolatban. Például az, hogy 90 000 dollárt kapott egy, az Uneximbank tulajdonában lévő kiadótól. A bank nyerte el az orosz privatizáció során a Szvjazinveszt (telekommunikációs vállalat) és a Norilszk Nikkel – a világ legnagyobb nikkelkitermelő vállalatának – többségi tulajdonjogát. Az ügyletek értéke meghaladja a 2,5 milliárd dollárt. A közvélemény legnagyobb megrökönyödésére azt állították, hogy a 90 000 dollár előleg volt egy, a privatizációról szóló könyv megírására.

Később kiderült, hogy nemcsak Csubajsz, de egy sor más kormányzati szereplő kapott hasonló összegeket ugyanezzel az üzlettel kapcsolatban: Bojko privatizációs miniszter, Mosztovoj, az állami csődbizottság feje, valamint Kazakov, az elnöki kormányzat második rangidős tagja. Ezt a három embert Jelcin menesztette – Csubajsz ugyanakkor megtarthatta miniszterelnök-helyettesi állását.

És ez nem az első ilyen botrány volt. A privatizációt felügyelő miniszter, Kok, távozni kényszerült, miután kiderült, hogy 100 000 dolláros "előleget" vett föl egy, az Uneximbankkal kapcsolatban álló cégtől. A privatizácóval összefüggésben azóta többször emeltek vádat.

Korrupciós botrányok Csubajsz és Kok "előlegeit" megelőzően és utána is voltak Oroszországban. Például Borisz Nyemcovval, a másik miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban is. A Times augusztus 6-i cikke szerint:

"hétfőn …Alexander Minkin nyomozóriporter egy másolatot közölt a Novaja Gazeta lapjain egy telefonbeszélgetésről, amelyet Nyemcovnak és Szergej Liszovszkijnak, egy befolyásos médiacsoport fejének tulajdonítanak. Ezek szerint a miniszterelnök-helyettes több mint 60 000 fontot követelt volna Liszovszkijtól nemrég megjelent könyve, ‘A vidék’ után, hogy azt még beleszámolhassa vagyonbevallásába."

Minkin el nem tudta képzelni, hogyan érdemelhet emlékiratok egy vékonyka kötete ilyen nagy összegű előleget. Nyemcovot megvádolták, hogy három nappal elhalasztotta az általa beterjesztett antikorrupciós törvény elfogadtatását, ezzel számos kormányhivatalnok számára lehetővé téve, hogy kikerüljék teljes vagyonuk bevallását. Nyemcov vizsgálatot rendelt el telefonja lehallgatásának ügyében – azaz nem tagadta, hogy a beszélgetés lezajlott. December 10-én a Times újabb cikkében a következő jelent meg:

"Az orosz uralkodó elit egy újabb, potenciálisan romboló hatású korrupciós botrányba csöppent tegnap, miután egy tucat magas rangú kormányhivatalnok titkos bankszámláiról szivárogtak ki részletek.

Az utóbbi hónapok botrányai után, minek során négy prominens reformpárti politikust bocsátottak el, akik hatalmas előlegeket vettek föl egy meg nem jelent könyvért, egy moszkvai újság nyilvánosságra hozta, hogy több mint 70 közéleti személy, köztük miniszterek, tábornokok és diplomaták tartottak százezer font nagyságrendű összegeket egy gyanús kis moszkvai bankban.

A Moszkovszkij Komszomolec szerint, amelynek sikerült hozzájutnia a lista másolatához egy államügyészi hivatalból, a kompromittáló bizonyítékok azután kerültek napvilágra, hogy a nyomozók átvizsgálták a Rato Bank elnökének irodáit…

‘A nyomozók nem hittek a szemüknek a nevek és az elhelyezett betétek láttán’ – írja Alekszandr Kinstejn, a sztorit nyilvánosságra hozó nyomozóriporter. A nevek többsége közismert személyiségek neve volt: miniszterek, Jelcin elnök közvetlen munkatársai, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornokai, sőt a miniszterelnök-helyettesek egyike.

A felsorolt betétesek közt volt Anatolij Kruglov tábornok, az Állami Vámbizottság elnöke: az ő és felesége számláján több mint 70 000 font betétállomány volt… Valentin Kovaljov volt igazságügyi miniszter számláján 160 000 font; Sztarovojtov tábornok, a Szövetségi Kommunikációs és Információs Ügynökség feje és felesége nevén 150 000 font volt.

Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy illegális úton szerzett pénzekről lenne szó, de ezek az összegek egy kicsit nagyok egy olyan országban, ahol egy miniszter havi fizetése kb. 600 font. A számlák gyanút keltettek, mert titokban tartották őket. A betétesek még csak soha nem is jártak a bankban, és az ügyfelek számlákkal kapcsolatos ügyeit mindössze egy nagyon megbízható alkalmazott intézte."

Noha számos botrány pattant ki Oroszországban, a legnagyobb horderejű ügy az, ami egyszerre érinti a miniszterelnökhelyettes Csubajsz személyét, és Oroszország egyik legnagyobb bankját – az Uneximbankot.

Csubajsz könyvelőleg-ügyét már-már hitetlenkedve fogadta a nyugati média. Az Economist november 22-i számában például azt írták: "Úgy tűnik, Oroszország mindeddig legeredményesebb reformere, a miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz politikai öngyilkosságot követett el."

Chrystia Freeland a Financial Times november 21-i számában úgy fogalmazott: "Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Az orosz reformok atyja alig egy hónappal a tőzsdei összeomlás után erejét vesztette."

A fentiek azután hangzottak el, hogy a nyugati kormányok öt évig masszív támogatást nyújtottak Csubajsznak. Richard Morningstar, az ex-Szovjetuniónak nyújtott amerikai segélyek koordinátora egy interjúban elárulta, hogy ez a segítség jóval túllépte a szóbeli segítség fogalmát: “Ha mi nem támogattuk volna pénzügyileg Csubajszot, gondolja, hogy kiharcolhattuk volna a privatizáció megvalósítását? Valószínűleg nem. Néhány száz millió dollár [ennyi az átlagos bilaterális segély Oroszországnak juttatott mennyisége] nem lehet elég egy ország megváltoztatására, de Csubajsz megsegítésére céltámogatásnak igen." Hasonlóan, amikor az IMF 1995-ben döntött a 6,4 milliárd dolláros hitelkeret Oroszország rendelkezésére bocsátásáról, az egyik feltétel az volt, hogy Csubajsz játssza a központi szerepet a kormányzat gazdasági programjában.

Csubajsz a segélyt az orosz privatizációt illető elképzelése miatt kapta. Az angol nyelvű sajtó hosszú ideig dicshimnuszokat zengett róla. A Daily Telegraph 1996. január 17.-i számában például így: "[Csubajsz] csaknem egyedül végezte el az ingyenes kuponok mielőbbi kibocsátását, ami mintegy százötvenmillió embert tett potenciális részvénytulajdonossá." Csak nemrégiben ismerték el, hogy a folyamattal kapcsolatban súlyos kétségek merültek fel. Az Economist csoport által kiadott Business Central Europe novemberi számának vezércikkéből is ez az utólagos felismerés tűnik ki:

"Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Oroszország ami hibát lehetett, azt elkövette a privatizáció ütemének erőltetésekor. A gyors átalakítással a reformerek megakadályozták a kommunizmus visszatérését, tették ezt azonban úgy, hogy az 1992-es tömeges privatizáció eredményeként számos vállalat tisztázatlan tulajdoni viszonyok közé került, miközben bankárok egy meglehetősen kicsiny csoportja fillérekért vásárolt fel privatizált vállalatokat, ezáltal mérhetetlen vagyonra és hatalomra szert téve… Az 1995-ös botrány, hiteleknek vállalati részesedésért való folyósítása … azt eredményezte, hogy egy maroknyi bankár a semminél alig valamivel többért jutott a legértékesebb vállalatokhoz."

A Newsweek december 1-i számában ugyanerről az jelent meg: "Az orosz gazdaság Csubajsz és reformpárti kollégái elkapkodott (és hanyagul végrehajtott) elmúlt hat évi privatizációja ellenére egyetlen hatalmas csődtömeg."

Az orosz privatizáció Csubajsz-féle elképzelése a kezdetektől ellentmondásos volt. A vállalati tulajdont privatizációs kuponok útján akarták szétosztani a lakosság között. Ezúton – állítólag – korrekt módon juthattak volna részesedéshez a felgyülemlett hatalmas orosz állami tulajdonból. A kuponok forgalomképesek voltak. Aki eladta, az rögtön hozzájuthatott mondjuk egy pár üveg vodkához. A lakosság legnagyobb része számára a kuponok útján eszközölt ilyesfajta "befektetés" hamar eltűnt. Ugyanakkor néhány ember hihetetlen mértékben gazdagodott meg azon a tulajdonon, amelyet a kuponok útján akartak szétosztani.

Csubajsz maga is elismerte jóval a történtek után, hogy "A privatizációs folyamat során nem sikerült létrehozni egy széles tulajdonosi kört. Az elképzelés megbukott, a súlyos hibák miatt, amelyeket elkövettünk, bizonyos konkrét pénzügyi intézmények miatt, a kuponbefektetési alapok miatt, amelyek betétesek százezreivel foglalkoztak. A munka irányítását rosszul szerveztük meg …ennek eredményeként emberek százezreinek érdekeit sértettük meg. A privatizációnak ez volt az a része, amely a legnagyobb politikai visszhangot váltotta ki."

A folyamatot kísérő reakciók legszemléletesebb példája Csubajsz egy, a széles nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése nyomán támadt. Azt mondta, hogy minden privatizációs kupon legalább egy Volga gépkocsi árával azonos értékű.

Az orosz állampolgár számára egy kupon értéke a privatizációs folyamat elején két üveg vodka volt, a végén pedig mintegy két kiló kolbász. Ezt jelentette egy állampolgárnak az orosz állami tulajdonból való részesedés reálértékben – abban a gazdaságban, amelyik valaha a világ legnagyobbjai közé tartozott, és hat évtizeden keresztül teljes egészében állami tulajdonban volt.

A Csubajsz által támogatott privatizációs folyamat 1995-97 között új szakaszához érkezett: ez volt a "hitelért tulajdont" elgondolása. Azaz: a vállalatnak hitelt nyújtó bank részesedést szerzett a vállalatban, aminek következtében úgynevezett Pénzügyi Ipari Csoportok (PICS) alakultak. Az Uneximbank bocsáthatta például árverésre a Norilszk Nikkel, a világ legnagyobb kohászati központjai egyikének számító cég részvényeit, majd megvette a részvényeket messze a piaci ár alatt. A Reuters hírügynökség 1998. december 1-én ezt írta: "Nehéz akár egyetlen olyan esetet is találni, amikor a kormányzat korrekt áron szabadult meg vállalati érdekeltségektől."

A Russia Review, az angol nyelvű Moscow Times hetente megjelenő kiadványa, amely a privatizációs folyamat támogatójának számít, a folyamatot így látja: "A Pénzügyi Ipari Csoportok jelentősége 1995 végén nőtt meg a hitelért tulajdont elgondolása kapcsán. Az ötletet Vladimir Potanyinnak, az Uneximbank elnökének tulajdonítják… Mindössze 779 millió dollárnyi hitelért nyolc vállalat került néhány kiválasztott bank tulajdonába, így a Potanyin vezette Uneximbankéba is. A vállalatok az orosz gazdaság legkiemelkedőbbjei, olyan óriások, mint például a Jukosz [olajipari cég], a Norilszk Nikkel és az Aeroflot. Az oroszok csak túszként (zalozsnyik) emlegetik ezeket a vállalatokat, amelyek 336 millió dollárért, mondhatni az Uneximbank ölébe pottyantak…"

Csaknem az összes PICS részt vett az olajüzletben – tekintve, hogy ez Oroszországban a legbiztosabb üzlet, és a fizetség mindig készpénzben érkezik. 1998 nyarának végéig a PICS-k olajtársaságokat vásároltak föl az államtól szinte semmiért.

Amikor 1998 elején a negyedik legnagyobb olajtársaság, a Szidanko 34%-os részvénypakettjét bocsátották aukcióra, mindössze két vevő jelentkezett: az Uneximbank és az Alfa. A győztes az Unexim lett; a nevetségesnek mondható 20 millió dolláros vételárért és plusz 60 millió dolláros befektetési kötelezettségért egy 6,5 milliárd dolláros piaci kapitalizációjú társaság tulajdonosa lett. Ez csak kiegészítése annak az 51%-nak, amit az Unexim még 1997 januárjában szerzett 130 millió dollárért a hitelért tulajdont koncepció keretében. Mivel a törvény legalább két ajánlattevő jelenlétét írja elő az árverésen, hihetőnek tűnik, hogy az Alfa csak szívességet tett az Uneximnek, amikor benyújtotta licitjét.

Ez az üzlet az Uneximbank-csoport legerősebb vállalatát hozta létre: "Potanyin, mint üzletember és jó kormányközeli kapcsolatokkal rendelkező személy akkor érkezett karrierje csúcspontjára, amikor 1996 augusztusában miniszternek jelölték, ahol sikerült nyolc hónapot eltöltenie, mielőtt a kormányátalakítás kivetette volna a nyeregből…

Potanyin a hatalom berkeiben eltöltött idejét nem vesztegette haszontalanul, a PICS-k közül az Unexim rendelkezik valószínűleg a legjobb politikai kapcsolatokkal. A tyumeni olajprivatizációig az Unexim kaparintotta meg a legjobb cégeket Oroszországban, a legtöbbet az olajszektorban nevetségesen alacsony áron.

Az Uneximbank-csoport 34 tagot számlál… De ami a csoport jövőjét igazán biztosítja, az a Szidanko olajtársaság. 1996 végén az ötödik legnagyobb olajkitermelő vállalat 51%-a nyomorúságos 20 millió dollárért került az Uneximbank birtokába a hitelért tulajdont konstrukció keretében, további 60 millió dolláros befektetési kötelezettség vállalásával, miközben az Uneximbank-csoport másik vállalata, az Interros az 1997. januári privatizációs árverésen további 34%-ot szerzett meg 130 millió dollárért."

A sokat emlegetett hitelért tulajdon botrányai után további viták övezték azt a tendert, melynek eredményeként 1997 nyarán az Unexim jutott az orosz telekommunikációs céghez, a Szvjazinveszthez. Ezt követően Kok privatizációs minisztert posztja elhagyására kényszerítették. Szeptember 15-én Mihail Kodorovszkij, a Menatep Bank vezérigazgatója az orosz televízióban kijelentette, hogy Jelcin közölte a bankok vezetőivel, Koknak azért kellett mennie, mert "a bankok egyike olyan többletinformációval rendelkezett, amely Kok miniszteren keresztül szivárgott ki". A Wall Street Journal november 19-i számában így írtak erről:

"Amíg Csubajsz könyvügye ki nem pattant, az év szenzációja Alfred Kok, előző privatizációs miniszter 100 000 dolláros szerződése volt, ami a privatizáció történetének az ő szemszögéből történő megírására vonatkozott. A szponzor az a kiadó, amelyik – nem fogják kitalálni – kapcsolatban áll az Uneximbankkal, ugyanazzal a társasággal, amelyik Csubajsz előleg-ügyében is szerepet játszott."

Az ehhez hasonló műveletek olyan megállapításokat eredményezték mind az orosz, mind a nyugati sajtóban, hogy Csubajsz támogatja az egyik konkrét pénzügyi csoportot. Az Economist november 22-i számában:

"Csubajsz magára maradt egyetlen szövetségesével – az Uneximbankkal, egy hatalmas magánbankcsoporttal. Az Uneximbank a hitelért tulajdont koncepció nyomán jutott szinte ingyen olyan óriásvállalatokhoz, mint Oroszország negyedik legnagyobb olajtársasága vagy legnagyobb nikkelkitermelője. Sajnálatos módon az Uneximbank volt az is, amelyik megvette azt a kiadóvállalatot, amelyik a mintegy 450 000 dolláros előlegeket folyósította Csubajsz és más kollégái számára."

A privatizációt övező gazdasági botrányokon felül számos politikai találgatás látott napvilágot Csubajsz személye körül. Az orosz elnökválasztási kampány tetőfokán, június 19-én két személyt tartóztattak le, akik az orosz kormányirodából tartottak kifele – 500 000 dollárral egy kartondobozban. Az egyik Arkagyij Jesztyafejev, Csubajsz előző sajtótitkára, akkor az ORT televízió főigazgató-helyettese, a másik Szergej Liszovszkij, az elnökválasztási kampány egy szervezője volt.

1996. november 15-én Moszkva egyik legnépszerűbb napilapja, a Moszkovszkij Komszomolec egy állítólagos magnófelvétel-másolatot közölt le, melyen Jelcin újraválasztási kampányának vezetője, Csubajsz hallható, amint az ügy eltussolásáról beszél.

A másolat szerint június 22-én Csubajsz egy találkozón arról beszélt, hogyan tudná valaki elhagyni az országot. A felvétel szerint a következőket mondta: "van egy másik variáció is… Rosztropovics autóval megy Finnországba, Ön vele megy, csak semmi formalitás, mi majd segítünk, hogy rendes körülmények között megérkezzen. Már foglaltunk helyet a Finnországból Törökországba tartó gépre, szépen elrepül Törökországba, minden rendben lesz. Egy lényeges: 4-5 hónapig Törökországban kell tartózkodnia, úgyhogy vigyen elég pénzt magával, hogy minden rendben legyen, probléma nélkül."

Lezajlott állítólag egy másik beszélgetés is Csubajsz és az elnöki főtanácsadó, Viktor Iljusin között is az érintett személyek védelméről: "Csubajsz: Arkagyij Jesztyafejev tisztában volt mindennel! Tudta, hogy milyen kocázatot vállal! Teljes mértékben. Még csak kérdései sem voltak. Abszolút megbízható ember. Bizonyára [érthetetlen szöveg] egymillió dollár egy dobozban tegnap…

– Iljusin: Mondtam a főnöknek [Jelcin], amikor tegnap beszéltünk… ‘Borisz Nyikolajevics, ha most akarnánk, 15-20 embert kaphatnánk el a President Hotel előtt, akik sporttáskákban viszik ki a pénzt az épületből’."

A Moszkovszkij Komszomolec álllítólagos másolata szerint Csubajsz és Iljusin ezután azt vitatta meg, hogyan lehet elérni, hogy az érintett személyek ne kerüljenek a főügyésszel kapcsolatba:

"– Iljusin: Először megmondom neki [Jelcinnek], hogy találkoztunk – mivel ő adott engedélyt az energiaügyi miniszterekkel való találkozásra – megmondom, hogy a találkozó létrejött, és szerintünk szükség lenne Szkuratov [a főügyész] utasítására, hogy ezek az emberek biztonságban legyenek…

– Csubajsz: Van itt néhány dolog, amit meg kell érteni. Nos, tényleg. ők a bőrüket kockáztatják, és nekünk azt kellene mondanunk: ‘Elnézést, de harmadika után [július 3. – az elnökválasztás második fordulója] maguknak kell kimászniuk ebből.’ Ez egyszerűen nem elég jó. Ezt határozottan ellenzem. Hiszen bűnvádi eljárásnak néznek elébe! Igen, így történt, Iljusin és Csubajsz itt van, ők meg ott. De mi küldtük oda őket! Senki más, csakis mi!… Hogyan nézzek az emberek szemébe? …Ön megtette a dolgát, azután elválunk. És azután elítélik öt évre – hát sajnálom, ez benne volt a pakliban."

Majd megbeszélték, hogyan lehetne késleltetni az orosz főügyészt az ügy kivizsgálásában:

"– Csubajsz: Az alapkérdés: megakadályozzuk-e a dokumentumok eljuttatását Szkuratovhoz?…

Iljusin: De azt nem tudjuk megakadályozni, hogy az anyagok eljussanak az Ügyészi Hivatalba, ha ő azt kéri.

Csubajsz: Miért nem? Egy [érthetetlen szöveg] Borisz Nyikolajevicstől [Jelcin] Szkuratovnak, egy másik Kovaljovnak [a Szövetségi Biztonsági Hivatal igazgatója], hogy halasszák el az ügyet és kész.

Iljusin: Akkor elhalasztják, kétségkívül."

Csubajsz tagadta ezen szalagok hitelességét, a Moszkovszkij Komszomolec nem vonta vissza állításait – amiért senki sem perelte be. Az államügyészi hivatal büntetőjogi nyomozást rendelt el a pénz ügyében, de 1997 áprilisában azt megszüntette, minthogy "a nyomozás nem találta meg a pénz származási helyét, és a tényt, hogy valaki veszteséget szenvedett el ennek következményeként, nem lehetett megerősíteni".

Az említett gazdasági programok és politikai botrányok ismeretében nem meglepő, hogy a közvéleménykutatások szerint Csubajsz az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa. 1997 elején a Novaja Gazetában megjelent közvéleménykutatás szerint az orosz lakosság 75%-a nem bízik Csubajszban. Az Orosz Közvéleménykutató Központ május 24-én közölt felmérése szerint arra a kérdésre, hogy "Helyesli, vagy nem helyesli összességében Csubajsz első miniszterelnökhelyettesi tevékenységét?" a "nem tudja" válaszolókat leszámítva 83% kifogásolta Csubajsz tevékenységét áprilisban, és 82% májusban.

Míg a nyugati sajtó nem adott az ilyen eseményeket megillető mértékben helyet a tudósításokban az orosz helyzetnek, Oroszországban az események kellő visszhangra találtak. Csubajsz ostorozása általános volt, és nem csak a baloldalról.

Csubajsz egyik legfőbb bírálója Jurij Luzskov, moszkvai polgármester volt. 1996 júliusában például Luzskov kijelentette: "Úgy gondolom, ő [Csubajsz] döntötte romba a privatizációt, és a kupon nemcsak Oroszország, de az emberiség történetének egyik legnagyobb csalása."

Sztaniszlav Satalin, aki egyik szerzője az "500 Napos Tervnek" (Oroszország kapitalista gazdasággá történő átformálására), megállapítja: "Csubajsz általános tevékenysége, tapintatlan és durva magatartása gyűlöletessé tette nevét Oroszországban."

A liberális vezető, Grigorij Javlinszkij, a Jabloko párt vezére, aki az orosz-nyugati kapcsolatok egyik fő támogatója, a privatizációval kapcsolatban azt nyilatkozta: "Csubajsz elérte, hogy már senki nem hisz neki, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új játékba akar kezdeni."

Hogy eltereljék a figyelmet ezekről a fejleményekről, azt kezdték terjeszteni, hogy az újonnan felbukkanó anyagok többsége a Csubajsszal szemben álló újságoktól származik. A Time december 15-i számában például azt írta: "az Anatolij Csubajszot lejáratni kívánó kampány továbbra is erős… a múlt héten nyugati újságíróknak tartott sajtótájékoztatón Csubajsz nem volt hajlandó hivatalosan megnevezni, hogy ki csinálja ezt… A kampány arra a 450 000 dollárra összpontosít, melyet Csubajsz és négy kollégája előlegként kapott egy, a privatizációról szóló könyvre."

Kétségtelenül igaz, hogy a leleplező cikkek Csubajsz ellenfeleitől származnak. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy igazak-e, vagy sem? A könyvelőleg ügyében elismerték, hogy igaz.

A sajtó szabadságát a különböző, egymással ellentétes nézőpontok médiában történő kifejtése szavatolja. Léteznek Csubajsszal szemben álló lapok, amelyek természetesen alig várják, hogy a fentiekhez hasonló leleplező cikkek jelenjenek meg, és vannak más lapok, amelyek Csubajsz támogatóinak számítanak, és ezért nem szentelnek ennek akkora figyelmet. De az angol nyelvű sajtó még a beismert tényeket is alulreprezentálta – ennek tárgyalása következik.

Az információk jelentőségükön aluli értékelése vagy elhallgatása a nyugati sajtóban – aminek következményeként a Csubajsz körüli leleplezések nagy meglepetést keltettek – egyik oka a politikai elfogultság. Az Economist november 22-i számában például elismerte, hogy: "kétségbeesett ragaszkodás a múlt heti összeomláshoz. Csubajsz nagyot botlott, elbukott a saját maga által gerjesztett botrányban." Mindemellett Csubajsz általános helyzetét tekintve a lap azt írta: "Csubajszot is megilleti az ártatlanság vélelme."

A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy az orosz korrupciót érintő ténymegállapításokat egy jó ideig félre tették. Egy kiegyensúlyozott nyugati sajtó legalábbis felhívta volna ezekre a figyelmet – akkor nem lett volna az ezt követő leleplezéseknek ilyen sokkoló hatása. Ahogy Leonyid Bersidszkij, a Kapital című orosz nyelvű gazdasági hetilap szerkesztője november 27-én írta: "Oroszország legutóbbi korrupciós botrányában nem az a lényeg, hogy a piaci reformokat egy korrupt klikk hajtotta végre. Bármilyen furcsa is, a leglényegesebb az, hogy a botrány mocskos leleplezéseinek nyomán a Nyugat végre rájött, hogy miért döglődik az orosz gazdaság."

A "Nyugati sajtó: a tények mellőzése" alcímmel azt írta: "Miután kipattant a könyvre felvett előleg ügye, többen vádolták a nyugati sajtót azzal, hogy túlzott jóindulattal viseltetik Csubajsz és ‘fiatal reformerei’ iránt… vajon korábbi botlásai, amelyek közismertek voltak Oroszországban, miért nem jelentek meg szinte soha a nyugati sajtóban?"

Kétségtelen, hogy a korábbi botrányok jelentőségüket tekintve lényegesen kisebb súllyal szerepeltek, és volt néhány egészen sajátságos példa arra, hogy a tények meg sem jelentek. Csak ennek tudható be, hogy a korrupciós megállapítások meglepetésként érték a nyugatot, noha az orosz média már hosszú ideje folyamatosan foglalkozott az üggyel. Ráadásul míg bizonyos elhallgatások csupán politikai okokra vezethetők vissza, azt is figyelembe kell venni, hogy egyes esetek nem jártak-e közvetlen anyagi előnnyel.

Kitűnő példája annak, hogy bizonyos lapok a fontos eseményekről mennyire nem adtak hírt, az a szenzációs cikk a moszkvai angol nyelvű The Exile október 23-i számában, ami a Kok-féle privatizációs botrányról szól. Az újság határozott kommunista-ellenességéről ismert, legfontosabb témája mindenféle szenzációs ügy és a szex. Ezt a cikket azonban érdemes teljes terjedelmében ismertetni, tartalma önmagáért beszél. A cikkben említett Jordan a Renaissance Capital, egy befektetési cég elnöke, Borisz Jordan. Az említett cég éppen fúzióra készül az MFK-val – az Uneximbank-csoport egyik tagjával.

"Az Exile olvasói bizonyára emlékeznek, hogy Jordan üzleti partnere, az Uneximbank, kényes helyzetbe került, amikor kiderült, hogy nyilvánvalóan csúszópénzt juttattak a korábbi állami privatizációs miniszternek, Alfred Koknak könyvre szóló előleg címén. Az Exile e héten tudomására jutott információk szerint Jordan egy hozzátartozója alapította azt a svájci árnyékvállalatot, amelyen keresztül a könyvelőleget kifizették.

…Oroszország legsikeresebb üzletemberei azok, akiknek sikerült jó kapcsolatokat kiépíteniük a privatizáció lebonyolításában szerepet játszó kormányhivatalnokokkal. A legismertebb esetek az úgynevezett ‘hitelért tulajdont’ pályázatok voltak 1995-ben…

Az MFK-Renaissance kapcsolatba hozható azoknak az aukcióknak az egyik legnagyobb nyertesével, a befolyásos Uneximbankkal. Az elmúlt nyáron az Unexim újabb sikereket könyvelhetett el az állami tulajdon két nagyszabású (Szvjazinveszt és a Norilsz Nikkel II) aukcióján, ami az üzleti konkurrenciát, különösen Borisz Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt a bank tisztességtelen versennyel való megvádolására késztette.

Az Unexim riválisait különösen az dühítette, hogy a bank 21,5%-os részesedést szerzett a Szvjazinvesztben, az üzlet létrehozásában Jordan segédkezett… Ezután az árverés után a vesztesek és nyertesek lejáratási kampányba kezdtek egymás ellen, amit az orosz közvélemény a ‘bankárok háborújának’ nevez…

A Kok elleni ügy egy 100 000 dolláros könyvelőleg körül zajlik, amit hivatalos jövedelembevallásában ez év nyarán nyújtott be. A Novaja Gazetában és Financial Timesban megjelent cikkek kiderítették, hogy a svájci Servina kiadóvállalatot, amely azt a bizonyos előleget folyósította, az Uneximbank zürichi fiókja utasította a könyv megjelentetésére… Az előleg már csak a hatalmas összeg miatt is gyanús – kevés szerző van a világon, aki ilyen összegek fölött rendelkezik -; ráadásul az a tény, hogy a könyv, amely még meg sem íródott, az első a Servina négyéves történetében…

E héten kiderült, hogy a Servinát jegyző, Szekretan Trojanosz nevű jogi cég elnöke Borisz Jordan egy hozzátartozója. Egy telefoninterjú során Tyihon Trojanosz megerősítette, hogy ő Jordan rokona, és ‘rendszeres kapcsolatban’ áll vele.

‘Az ő édesanyja az én unokatestvérem’ – mondta. ‘Jó családi kapcsolataink vannak.’

Trojanosz nem kommentálta a lehetséges érdekellentétet, ami Jordan szerepét illeti a telekommunikációs árajánlatban… Nem nyilatkozott a Servina és az Uneximbank kapcsolatáról.

A Renaissance Capital egy szóvivője a Jordan és a Servina között fennálló kapcsolatot véletlen egybeesésként aposztrofálta. ‘Trojanosz úrnak van egy nagy cége, és több orosz üzletfele. Nem ésszerűtlen a feltételezés, hogy neki és Jordan úrnak egymást keresztező érdekeik lehetnek, ez azonban puszta véletlen.’ A Renaissance szóvivője azonban nem tagadta a Jordant és Trojanoszt összefűző családi köteléket (‘Trojanosz úr egy unokatestvér, akit egyszer elmozdítottak …’)

Megfigyelők szerint ez a kapcsolat puszta létezése okán is etikai problémákat vet fel. A Kroll Associates, egy nemzetközi kereskedelmi nyomozócég egy munkatársa, Richard Prior az ügy vázlatának hallatán, a nevek ismerete nélkül azt mondta, hogy egy ilyen családi kapcsolat ‘etikai problémákat’ vetne fel. Mint mondta: ‘Ha egy ilyen családi kapcsolat kiderülne, az érdekellentétekhez vezetne…’

A Kok-ügyet vizsgáló moszkvai főügyészi hivatal munkatársa, Tatjana Maszlova nem nyilatkozott arról, hogy a kormánynak tudomása lenne a kapcsolatról."

A Moscow Times saját állítása szerint a vezető angol nyelvű üzleti lap Oroszországban. Elvárható lenne tehát, hogy az ügyről beszámol, ezt azonban nem tette meg. Az Exile így ír erről: "mi… kellemetlenül nyilvánvalóvá tesszük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk." A Moscow Times más tészta: "Néha azonban bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teszik a dolgukat, mint példának okáért a múlt héten. Miután az Exile leközölte leleplező cikkét Borisz Jordanról (a Boston Globe-bal egyidejűleg, mert az abban szereplő cikket az Exile szerkesztője, Matt Taibbi közösen írta David Filipovval, a Globe irodavezetőjével), a Moscow Times feltűnően hallgatott. Napok teltek el, majd egy hét, végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Times hagyta elúszni a sztorit…

Amint ez kiderült, a Moszkovszkij Komszomolec, a Nyezaviszinaja Gazeta, az orosz NSN hírszolgálat, és a Radio Maximum is átvette a mi Jordan-sztorinkat, Amerikában élő hazánkfiáról…

Persze nem kötelező bárkiről bármit írni – ez a sajtószabadság. Ha a Moscow Times soha egyetlen sort nem ír Jordanról, nem aggályoskodnánk amiatt, hogy elszalasztják a sztorit. Csakhogy a Moscow Times ódákat zengett róla, ittléte teljes ideje alatt…

Amíg a Radio Maximum a mi Jordan-sztorinkat sugározta, a Moscow Times a tőzsdekrachról írt. Október 29-i címlapsztorija arról értekezett, hogy mi a szerelmi vallomás újságírói megfelelője."

Az Oroszországban felfedett dolgok kétszeresen is botrányosak.

Az első és legfontosabb a privatizációs folyamat mélységesen korrupt volta. A kuponos privatizáció, amit a vagyon lakosság közötti szétosztásaként vezettek be a köztudatba, a töbséget valójában megfosztotta bármiféle vagyontól. Ezzel párhuzamosan gigantikus összegek vándoroltak kis csoportok kezébe gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a hírhedt "hitelért tulajdont" elképzelés, és az ezt követő privatizációk útján tehették meg. Mára bebizonyosodott, hogy ezeket vezető minisztereknek – köztük két egymást követő privatizációs miniszternek és az első miniszterelnök-helyettes Anatolij Csubajsznak – juttatott, könyvelőlegnek álcázott összegekkel érték el.

Másodszor: az ezen botrányokra vonatkozó bizonyítékok folyamatosan jelen voltak az orosz sajtóban, és felbukkantak különböző politikai beállítottságú vezető pozíciójú orosz személyiség kijelentéseiben. De a nyugati sajtóban mindennek nyoma sem volt – a vádemelések villámcsapásként érték a nyugati közvéleményt, amikor azok teljesen nyilvánvalóak voltak Oroszországban. Az orosz helyzetről szisztematikusan félrevezető képet tápláltak.

Az ilyesfajta botrányok ismerősek Nagy-Britanniában a Hamilton-ügyből és más ügyekből. Oroszországban azonban ezek a fejlemények a politikai rendszer központi figuráit és az orosz pénzügyi intézmények legnagyobbjait érintik. A szóban forgó összegek nem ezer fontok, hanem százezer dollárok a korrupció és milliárd dollárok a megvalósult üzletek kapcsán. Az érintettek egy része még mindig hivatalban van, és ugyanazok az intézmények működnek.

A korrupcióval csak Oroszország birkózhat meg. A nemzetközi médiának viszont kötelessége, hogy feltárja a valós helyzetet, hogy ismertesse az Oroszországban megjelenő anyagokat, amint azok megjelennek, és ne okozzon meglepetést az olvasóknak a bekövetkező fejlemények során.

(Fordította: Kővári Gábor)

A szerző szerint az úgynevezett "orosz válság" oka nem más, mint a neoliberális sokkterápia elvei alapján megkísérelt válságkezelés és gazdasági rendszerváltás. A Nemzetközi Valutaalap felelőssége közvetlenül is tettenérhető. A lejárt IMF-receptek helyett inkább olyan intézkedésekre lenne szükség Oroszország talpraállításához, amelyek az egykori New Dealre emlékeztetnek.

Az orosz tudósok valaha arról voltak híresek, hogy útjára bocsátották az első műholdat. Mai kollégáik a túlélésért zöldséget termesztenek a kiskertben. Nem ám holmi nyugdíjasokról van szó, akik jól megérdemelt szabadidejükben kertészkednek, hanem főállású dolgozókról – bányászokról, tanárokról csakúgy mint tudósokról -, akik alapszükségleteiket igyekszenek kielégíteni a gazdasági összeomlás peremén. Az ember nap mint nap elmegy dolgozni, megteszi amit a munkáltatója megkíván, de hetek, sőt hónapok telnek el fizetés nélkül. Az emberek mégis maradnak, hisz így mégis részesülnek a járulékos juttatásokból – más fizető munka pedig úgysincs.

A dolgozók többségének – az állami és a magánszektorban egyaránt -, ezt jelentette a nyugati mintájú "reform" Oroszországban. Ezt a jelenséget a média csak ez év augusztusában kezdte válságként emlegetni, amikor Oroszország képtelen volt eleget tenni a nyugati bankokkal és befektetőkkel szemben fennálló fizetési kötelezettségeinek, akik szerencsét próbáltak az orosz államkötvényekkel.

Azután a meglepően sok év után, amit oly sok orosz végigszenvedett, most mégis úgy tűnik, hogy a Nyugat által sugallt, az orosz kapitalizmus mihamarabbi fölépítését célzó neoliberális program önmaga súlyától roppan össze. Ezt a programot hét éve készítették el Jelcin legfőbb közgazdasági tanácsadói – az IMF szakértőinek szoros közreműködésével.

Ma bármely Oroszországba látogató megtekintheti az IMF programjának hatását. A nemzeti kibocsátás a felére, a beruházás a negyedére esett vissza 1991 óta, és még csak remény sincs a felépülésre. A pénzszűke olyan mértékű, hogy a tranzakciók felét barterüzletek útján végzik el. A tűzhöz közel lévők kis, ám befolyásos csoportja szerezte meg a korábbi Szovjetunió legértékesebb tulajdonainak nagy részét, miközben a többség a szegénység és reménytelenség mocsarába süllyed. A gazdasági-szociális összeomlás 1991 óta több mint kétmillió ember idő előtti halálát okozta – alkoholizmus, gyilkosság, öngyilkosság, fertőző betegségek és a stresszel összefüggésbe hozható betegségek következtében.

A soha nem látott gazdasági visszaesés ellenére egészen a közelmúltig az orosz bankárok csak egyre gazdagabbak lettek, a részvénypiac pedig szárnyalt az orosz olaj-, gáz- és fémkereskedelemnek köszönhetően. Mindehhez a nyugati bankok nyújtottak segítő kezet, amennyiben finanszírozták azt a spekulatív rohamot, amely fölhajtotta a részvényárakat, így téve az orosz tőzsdét 1997-ben a világ egyik legjövedelmezőbb részvénypiacává. Aztán 1998 késő tavaszán az árak esni kezdtek, a befektetők pedig elkezdték kivonni pénzüket az országból.

A Clinton-kormány – félve, hogy Jelcin képtelen lesz kikeveredni a kialakuló pénzügyi krízisből — nyomást gyakorolt a mindaddig vonakodó Nemzetközi Valutaalapra, hogy az jóváhagyjon egy 22,6 milliárd dolláros gyorssegélyt július 13-án. A segély azonban hiábavalónak bizonyult. Négy héttel később a válság a befektetők menekülésével újrakezdődött, és az orosz kormánynak 300 százalékos kamatot kellett felajánlania a kötvényvásárlóknak.

Miután Washington visszautasította Jelcin kétségbeesett kérelmét további pénzek iránt, Oroszország megtette az elképzelhetetlent: rákényszerült arra, hogy külföldi adósságai visszafizetését 90 napra felfüggessze, egész adósságállományát átütemezze, és leértékelje a rubelt. A pánik bekövetkezett, az addig szárnyaló orosz bankok hirtelen a szakadék szélén találták magukat, a betétesek képtelenek voltak pénzükhöz jutni, a boltok polcai pedig egy szempillantás alatt kiürültek. A pénzügyi krízis csakhamar politikai válságba csapott át, ahogy Jelcin, hazai támogatottsága megcsappanásával, saját parlamentje megerősödött ellenzékével találta szemben magát.

Az orosz eufóriának pénzügyi válságba torkollása két okra vezethető vissza. Az egyik annak felismerése volt, hogy a Valutaalap a hatalmas kölcsönök és szigorú gazdasági intézkedések (vagy ismertebb nevén: a "szerkezeti kiigazítási program") ellenére képtelen megoldani az ázsiai pénzügyi válságot. Ennek tovagyűrűző hatásaként késő tavasszal a nemzetközi befektetők között bizonytalanság támadt az úgynevezett "fejlődő piacokkal" (emerging markets) szemben. Hasonlóan fontosnak tekinthető az olaj és más nyersanyagok árának rendkívüli csökkenése 1998 során, amely az orosz olajexport ellenértékét felére csökkentette az év első hat hónapjában az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva. Ez a két fejlemény késztette a befektetőket tőkéjük visszavonására Oroszországból.

Az ország hamarosan megindult a klasszikus adósságcsapda felé. Noha a költségvetési hiány a GDP 5%-ára rúgott, ami csak mérsékelten magasnak mondható, a nyár elejére a mind nagyobb tőkekiáramlás arra késztette a kormányzatot, hogy a hiány finanszírozására felvett kölcsönök kamatait egyre növekvő ütemben emelje. Nem javította a helyzetet, hogy ezek a kölcsönök rendkívül rövid lejáratúak voltak, esedékességük csak hetek kérdése volt, ami a visszafizetési problémát csak jobban elmélyítette. Júliusra a havi kamatfizetések a havi adóbevételt negyven százalékkal haladták meg. Felismerve a helyzet tarthatatlanságát, a befektetők a Valutaalap hatalmas segélyei ellenére hanyatt-homlok menekültek az országból.

Az orosz pénzügyi válság igazi oka azonban mélyebben keresendő, mint az ázsiai pénzügyi járvány, vagy a nyersanyagárak rövid távú ingadozása. Oroszország pénzügyi összeomlásának végső oka a reálgazdaság immár majd’ hét éve tartó szabadesése. Elvégre a pénzügyi szektor nem szárnyalhat a végtelenségig, ha az áruk és szolgáltatások előállítása összeomlóban van.

Hogy hogyan és miért döntötte végnélküli zuhanásba az orosz gazdaságot az IMF által inspirált neoliberális program, azt megírtam a Dollar and Sense egy korábbi számában (Russia in Shock. 1993. június). Az IMF sürgetésére Oroszország pillanatok alatt lerombolta előző gazdasági rendszerét – megszüntetve a központi tervezést, és az import, valamint a tőkemozgások felett gyakorolt ellenőrzést, mindezt a legtöbb állami vállalat magánkézbe adásával egyetemben. Azt várták, hogy az egyéni kezdeményezések által pillanatok alatt létrejön egy új és hatékony kapitalista rendszer, és ennek egyik feltétele, hogy az állam mindenből kimaradjon. De korunkban egy kapitalista rendszer kiépítése aktív állami szerepvállalást és jelentős időt igényel. A régi gazdasági rendszer megszüntetésével – új létrehozása híján – a gazdaság és a társadalom káoszba süllyedt.

Az infláció leküzdésére az IMF ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország szigorú költségvetési és monetáris politikát folytasson, azaz: fogja vissza a közkiadásokat, valamint tartsa szűken a pénz- és hitelállományt. Ez aztán biztosította, hogy a javak és szolgáltatások iránti csökkenő kereslet komoly visszaesést okozzon. Végül az orosz kormány csak úgy tudta teljesíteni a kötelező költségcsökkentési célt, hogy fokozta a bérek és közüzemi díjak kifizetéseinek késleltetését. A közüzemek tehát nem tudják kifizetni munkásaikat, ezzel mintegy láncreakciót indítva el a kifizetetlen bérek és adók terén a gazdaságban.

Ilyen körülmények között azután semmiféle IMF-prédikációnak nem lehet foganatja az adók beszedésével kapcsolatban. Sokat írtak például a kormány sikertelen próbálkozásáról, hogy behajtsa a Gazprom, a privatizált földgázmonopólium hatalmas adóhátralékát. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy a költségvetés kifizetetlen gázszámlája meghaladta a Gazprom adóelmaradását – hála az IMF által kikényszerített kiadáscsökkentésnek.

Amint a pénzügyi válság szele megcsapta Oroszországot, az IMF ragaszkodott a "szokásos" megoldáshoz: a költségvetési kiadások további lefaragása, magasabb adók, hitelvisszatartás. Egy olyan országnak ezt javasolni, melynek termelése 50%-kal esett vissza – ez egész egyszerűen abszurdum. Bármelyik közgazdasági tankönyv kézbevételével meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen leépülés mellett az áruk és szolgáltatások iránti kereslet további csökkentése az amúgy is súlyos válságot tovább mélyíti – ahogy azt Herbert Hoover elnök is bizonyította az 1929-32-es években.

Oroszország neoliberális stratégiája, úgy látszik, kútba esett. Megbukott gazdasági téren, és nem sok támogatója maradt az országban – noha ez nem gátolja meg a nyugati hatalmakat a "tartani a gazdasági irányvonalat" szlogen szajkózásában. A neoliberális stratégia támogatói mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem létezik más alternatíva. Az orosz ellenzék, baloldal és centrum, kidolgozott egy alternatív gazdaságpolitikai stratégiát. Oroszország legjobb közgazdászai vettek részt részletes gazdasági tervek kialakításában. Ezeknek a terveknek három közös vonása van: 1. a középpontban mindenképpen az orosz ipar és mezőgazdaság talpraállítása áll; 2. a gazdaságot hazai fogyasztási cikkek termelésére kell ösztönözni a nyersanyagok exportja és a fogyasztási javak importja helyett; 3. az államnak aktív szerepet kell vállalnia a gazdaság talpraállításában és a hosszú távú fejlesztésben, ezeket nem szabad a piacra hagyni. Csak jelzésszerűen felsorolunk néhány intézkedést, amit az ellenzéki csoportok javaslatai tartalmaznak:

• Nagyszabású infrastrukturális beruházások beindítása a szállítás, energia, telekommunikáció és egészségügyi szolgáltatások területén. Ez egyaránt növelné a keresletet, és enyhítené a kínálat szűk keresztmetszeti problémáit.
• Elmaradt fizetések azonnali teljesítése a közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, kormányzati vásárlások ellenértékének megtérítése a magánvállalkozásoknak. Ez megkönnyítené az elmaradt bérek kifizetését a magánszektorban is, és serkentené a keresletet az orosz kibocsátás iránt.
• Hitelek becsatornázása a produktív szférába: iparba, építőiparba és mezőgazdaságba a spekuláció helyett.
• Azon vállalatok visszaállamosítása, melyek valós értékük alatti áron találtak új gazdára – befolyásos "belső" emberek és bűnözők személyében. Ez erősítené azt a meggyőződést, hogy anyagi ellenszolgáltatást becsületes munkával is meg lehet szerezni, nemcsak "tűzközeli" helyzetből.
• Növelni a költségvetési támogatást a tudomány, technológia, oktatás és közegészségügy területein. Ez egyaránt szükséges a gazdaság és a lakosság hosszú távú egészségéhez és jólétéhez.
• Néhány kiválasztott hazai iparcikk és mezőgazdasági termék időleges védelmét biztosítani, hogy az orosz termelők lehetőséget kapjanak a modernizációra, és a felkészüljenek a nyugati cégekkel való versenyre.

Egy olyan nagy ipari országnak, mint Oroszország, nem szerencsés fogyasztási cikkeinek felét importból fedezni. (A moszkvai élelmiszerfeldolgozóipar nyersanyagainak mintegy 85-90%-a importból származik.)

• Az orosz nyersanyagok és energiahordozók hazai felhasználásának ösztönzése export helyett, ugyanakkor néhány elsődleges termék további exportálása devizabevétel érdekében.
• Az orosz tőkemozgások ellenőrzése azzal a nem titkolt céllal, hogy megállítsák az oligarchák tőkemenekítését, és meggyengítsék a rövid távú külföldi hitelektől való túlzott függést.
• Ellenőrzést gyakorolni a devizaváltások fölött, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a Mercedesek és luxuscikkek vásárlása felől átirányítsák az átlagos fogyasztók jóléte és az orosz ipar újjáépítésének területére.

A visszaállamosítási elképzeléstől eltekintve egyik terv sem túl radikális. Nem egyet közülük az amerikai kormányzat is fölhasznált a New Deal idején, ami megmagyarázza, miért hivatkozik az orosz ellenzék folyamatosan az amerikai New Dealre, mint programjaik "forrására".

Ha Oroszország végleg hátat fordít a neoliberalizmusnak, és felvállal egy, a fentiekhez hasonló programot, jó esélye van arra, hogy a katasztrofális gazdasági összeomlást megfordítsa, amit gazdasági felépülés és terjeszkedés követhet. Oroszországnak nincs szüksége nyugati segélyekre vagy befektetésekre. Mindene megvan, amire csak szükség lehet: bőséges nyersanyag, képzett munkaerő, diverzifikált gazdasági bázis és egy potenciálisan hatalmas belső piac.

Ha Oroszország megszabadítható lenne attól a neoliberális politikától, amely gúzsba kötötte és lerombolta gazdasági potenciálját, ismét növekedésnek és fejlődésnek indulhatna. A sors iróniája, hogy a növekedő orosz gazdaság felkeltené a hosszú távú befektetők érdeklődését is, akik sokat segíthetnének, ha nem nélkülözhetetlenek is, a fellendülésben. Ezek a befektetők attól az Oroszországtól ijedtek meg, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika hét éve oly könnyen sebezhetővé és szegénnyé tett.

(Fordította: Kővári Gábor)

Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

 

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.