Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

Eörsi László ugyanezen címmel nemrégiben megjelent történettudományi munkája elfogultság és sztereotípiák nélkül elemzi 1956 őszének forradalmi eseményeit-a főváros kilencedik kerületében, amely heves csatározások színhelye volt akkoriban is.

Az 1956-os tematika az új rendszer legitimációs ideológiájának alapvető kérdésköre. Az 1990-es parlament első számú törvénye ki is mondta ezt a legitimációs szükségletet, amikor törvényt hozott arról, hogy 1956 többé nem "ellenforradalom", hanem "forradalom és szabadságharc".¹ Történészek serege kezdett foglalkozni a korábban elhallgatott és meghamisított történelem újrakutatásával és újraértelmezésével. Hamarosan egész intézetet szerveztek a témakör kutatására, majd 1998-ban, a Politikatörténeti Intézettel egyetemben az állami költségvetés csaknem megvonta az összes támogatást az 1956-os Intézettől is.² Itt most fordulat lesz e témakör kutatásában, pontosabban nem is a kutatásában, hiszen egy új intézet szakmai hátterét egyelőre még csak körvonalazni sem lehet, hanem nyilván új interpretációk születésére kell majd számítanunk, amelyek a soros-aktuális ünnepek kiszolgálását segítik elő. (Egy kollégám úgy fogalmazott, hogy a történetírás jelentékeny mértékben többé nem a politika szolgálólánya, hanem prostituáltja.) Amíg az új művek megjelennek, addig egy új "56-os" könyvre szeretném a figyelmet felhívni: Eörsi László: Ferencváros, 1956. A terület fegyveres csoportjai (Budapest, 1956-os Intézet, 1997.).

Azt eddig is tudtuk más, szaktörténeti vagy a labdarúgással foglalkozó publikációkból, hogy a Ferencvárosban, amely a szovjet csapatok budapesti bevonulásának útvonalába esett, különböző okokból erős volt a "nemzeti elkötelezettség", "nemzeti indulat" hagyománya. Emellett Eörsi joggal emelte ki a lokálpatriotizmus és a kisközösségek szerepét a városrész mindennapi életében. A legerősebb összetartás a legszegényebb területeken (Illatos út, Vágóhíd, Mária-Valéria-telep), és a Középső-Belső-Ferencvárosban (Üllői út-Ráday utca-Mester utca, Tűzoltó utca, Ferenc körút) volt, amely egy sűrűbben lakott, városias település volt már a háború előtt is. S a kerület a maga kispolgári jellegével a két világháború között erős ipari, nagyipari karaktert is öltött. Ez a háttér alkalmas volt arra, hogy lakossága a nemzeti és lokálpatrióta identitás alapján szembeszálljon a megszálló szovjet csapatokkal. Hozzá kell azonban tennünk mindehhez még valami mást is: nem a magyar munkásság egésze tekintette a szovjet csapatokat megszállóknak, vagy ha sokan annak tekintették is, erősebb volt annak érzése, hogy ugyanezek a csapatok szabadították fel Magyarországot a náci Németország alól, aminek pozitív értéke a rákosista elnyomás ellenére sem halványult el. Ez a körülmény is magyarázza, hogy a fegyveres ellenállás ferencvárosi gócában néhány száz, többnyire munkásember vett rész, akiknek többsége még fiatal éveiben járt, sok volt közöttük az ipari tanuló. Ahogyan Eörsi írja: "sokféle indítékból" fogtak fegyvert, amiben "szerepet játszhatott a hazafiság éppúgy, mint a kalandvágy, az egzisztenciális elkeseredettség vagy a szovjet partizánfilmekből ellesett harci romantika". A résztvevők politikai iskolázatlansága, az egész harc spontaneitása és mindenfajta politikai ésszerűség, kompromisszum félredobása önmagában is jelezte a fegyveres ellenállás korlátait.

A ferencvárosi és józsefvárosi komponenshez, mint történeti háttérhez mindenképpen hozzá kell kevernünk még egy színt, amelyről Eörsi nem tesz említést: a nyilas párt erős gyökereire gondolunk ezekben a kerületekben. Az 1939-es választásokon minden negyedik budapesti a nyilas pártra szavazott, de a VIII. és IX. kerületben ez az arány még rosszabb volt. Ez a "tradíció" a helyi lakosság jelentős csoportjának részéről az új rendszerrel és magával a rákosista rezsimmel szemben is erősebb ellenállást inspirálhatott, nem pedig baloldali szimpátiákat.

Eörsi könyve az első sortól az utolsóig következetesen a legnagyobb fokú tárgyszerűségre törekszik, még ott sem megy át ideológiai célzatú fejtegetésekbe, ahol erre a téma igazán erősen csábít. Ez a dicséretes hozzállás nem párosul semmiféle sanda sugalmazással, a szerző egyértelműen a munkástanácsok szocialista célkitűzéseinek nézőpontjával vizsgálja és értékeli az eseményeket, nézőpontját nem kényszeríti rá az olvasóra, pusztán jelzi a maga értékrendjét.

Azok, akik – az 1-es számú törvénnyel szemben állva – 1956-ot ma sem hajlandók forradalomként értékelni, akceptálhatják a mű hatalmas tényanyagát, amelyek pro és kontra tartalmaznak tényeket a végső értékelés szempontjából. A magam részéről mindenekelőtt azt bocsátom előre, hogy Eörsi könyve szaktudományos eszközökkel (ne feledjük, jelentős forráskritikai és forráselemző muka áll a könyv mögött, amit egy szakmai folyóirat nyilván nagyobb terjedelemben méltányolna) ad acta teszi a mai jobboldali rezsim ideológiai purifikátorainak hamisságait. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a ferencvárosi felkelők között, főképpen a parancsnokok között, s nemcsak a Tűzoltói utcaiak (Angyal István-, Szirmai Ottó-csoport) esetében, erős volt a baloldali, szocialista elkötelezettségű beállítódás, ami a harci morál lényeges komponense volt. Ez az ideológiai magatartás bukkant fel például az Iván Kovács és a Pongrácz Gergely közötti konfliktusban, a baloldaliaknak a köztársasági téri véregzéshez való elítélő viszonyában vagy éppenséggel az Angyal István és Dudás József Blaha Lujza téri konfliktusában. Például Angyal követelését, hogy a corvin köziek küldjék el a 17 évesnél fiatalabbakat és a horthysta tiszteket, Pongráczék elutasították. Angyal Dudásékat nemcsak ellenforradalmároknak tartotta, hanem egyenesen banditáknak, akik lejáratják a felkelőket. (98-99.) A felkelők közötti eltérő tradíció, gondolkodás, politikai reflexek és erkölcsi magatartásformák bemutatása során írja Eörsi László (112.), hogy Angyal, Csongovai, Szirmai véleménye szerint (tegyük hozzá, akárcsak a központi pártemberek pártálláspontja szerint, akik, Kádárral az élen, legalábbis november 1-ig forradalomról beszéltek) "a forradalomban ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak". (Pozíciójukat jelezve, november 7-én kitűzték a vörös zászlót a piros-fehér-zöld és a fekete mellett. "Angyalt megrendítette a tény, hogy a forradalom ünnepén kommunisták támadnak kommunistákat.") "Kádár János meghívta a csoport képviselőit az MSZMP október 31-e délutáni alapító gyűlésére, a pártközpont Nádor utcai épületébe." Csongovai a "munkástanácsok szocializmusáról" és a nemzeti függetlenség összekapcsolásáról, valamint a múlt hibáiról beszélt. (84. és 232-233.) A Tompa-Ráday utcai csoporton belül a bal-, illetve jobboldali szembenállást a két – kivégzett – vezető, Bárány János és Ozsvát Károly közötti különbség is mutatja. Erről így ír Eörsi László: "ők ketten ellentétes értékrendet képviseltek a forradalom idején, mintegy szemléltetve, hogy a felkelők közt is milyen óriási erkölcsi és politikai különbségek voltak." Ozsvát közönséges gyilkos volt, az egykori rendőr részt vett a Köztársaság téri lincselésben, a felkelés bukása után pedig feljelentette számos felkelőtársát. (213., 273.)

Tehát a fegyveres harcok története is azt látszik bizonyítani, hogy – eltérően a mai rendszer ideológiai konstruktőreinek neobarokkos-ünnepies, provinciálisan magyarkodó, élesen antiszocialista beállításaitól – az 1956-os felkelés magában foglalta a demokratikus szocializmus mozgalmi, politikai és ideológiai komponenseit, amelyek mind a sztálinista diktatúra, mind a kapitalista restauráció kiiktatását szorgalmazták. Itt nemcsak a munkástanácsok mindenfajta pártosodást elutasító, antikapitalista, a magántulajdonos rendszer elvetésére és az állami bürokratikus tulajdonnak közösségi tulajdonnal való helyettesítésére irányuló beállítódását húznám alá, hanem azt a módot is, ahogyan maguk felkelők hangot adtak mindennek és megfogalmazták ezt az irányvonalat. Ez utóbbi vonatkozás bemutatása Eörsi László könyvének egyik legfontosabb érdeme.

A műből az is kiderül, hogy a megtorlás időszakában a legsúlyosabb ítéleteket éppen a felkelés baloldali vezérei ellen hozták Tutsekék. Alighanem arról volt szó, hogy Kádár a "munkástanácsi szocializmus" vezéreiben reális alternatívát látott saját magával szemben, egy másik szocialista hatalmi centrum lehetőségét érzékelte. Ennek kikutatására még várni kell, de az már ma is jól kivehető, hogy a felkelőknek egy pillanatra sem voltak esélyei a szovjet túlerővel szemben. S az az "ahistorikus" feltételezés is nyilvánvalónak látszik az 1956-os (és az 1989-98-as) tények tükrében, hogy a szovjet katonai beavatkozás elmaradása esetén a (fegyveres) felkelés egymással kibékíthetetlenül szembenálló irányzatokra esett volna szét, ami a polgárháború kitörésének lehetőségét valószínűsítette volna.

Új kutatási eredményeket vehettünk kézbe, ami új elméleti elgondolások lehetősége előtt is utat nyithat. Például e kutatások tükrében nem is olyan egyértelmű, hogy 1956-ban kik voltak a forradalmárok, és kik nem. A könyvet minden olvasó embernek ajánlhatjuk, legyen szó diákról vagy tanárról, munkásról vagy munkanélküliről.

Jegyzetek

¹ A "hogyan nevezzük" dilemmáját Lukács György 1957-ben úgy oldotta meg, hogy egyik megfogalmazást sem akceptálta, hanem a különböző tendenciák összefonódása miatt (is) a "sajnálatos októberi eseményeket" kövekezetesen felkelésnek nevezte.

² Egész tiltakozási mozgalom keletkezett az intézetek elleni kendőzetlenül politikai célú eljárás miatt, amely mozgalom azonban nem tudta megakadályozni a költségvetési támogatás megvonását és ebből a pénzből egy új jobboldali kormányintézet létrehozását. A tiltakozást gyengítette, hogy az 56-os Intézet kuratóriuma elutasította a két intézet közös szolidaritás kinyilatkoztatását. Az "igazságot" egy nyilatkozatában az "56-os" Pongrácz Gergely mondta ki a rá jellemző egyenességgel: elég volt 1956 reformkommunista kisajátításából, 56-ot vissza kell adni a "pesti srácoknak". Ismerve Pongrácz politikai és ideológiai beállítódását, ettől a kijelentéstől sok jót nem lehetett várni. Ez a szélsőjobboldal hamisítatlan hangja volt, amely ma nagyon tetszik a hatalom birtokosainak.

Magyarországon is ismert az amerikai politológus elmélete arról, hogy korunkban a macdonaldizálódás és a dzsihád kultúrája áll szemben egymással. Ezúttal a McDonald-társadalom antidemokratikus vonásairól értekezik. A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Az álmodott jövőben pedig az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztató ipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak.

Az egész világot behálózó amerikai hamburger-kultúra inkább közömbös, semmint ellenséges a demokráciával szemben. Közösségek és polgárok – tehát potenciálisan rossz vásárlók – nélküli új társadalmat kíván teremteni, egy új emberi fajta, a fogyasztó civilizációját. Ez az új, globális kultúra nemcsak az őt reakciós szemszögből elemzőket golyózza ki a mezőnyből, de saját vetélytársait is, akiknek pedig egy nemzetközi civil társadalom az álmuk, amelyet a legkülönfélébb kultúrák szabad polgárai alkotnának.

A gyarmatok és a helyi kultúrák, akárcsak a gyarmatosítók meg a világpiac együttműködést hazudnak egymásnak. Az előbbi azért, mert a minimumra szeretné csökkenteni alávetettsége mértékét, az utóbbi pedig hegemóniáját stabilizálandó. Ám ezzel az együttműködéssel is az a helyzet, mint az óriáskígyóval, amelyik nyulat evett: a valódi hatalom kizárólag az egyik oldalon összpontosul. A McVilág-óriáskígyó is pár másodpercre még magára ölti az elnyelt kultúrák színeit. A Los Angeles-i barriókban latin meg reggae elemekkel tarkított popzene szól; Párizsban francia sört isznak a Big Mac-hez; Kelet-Európában a hamburgert bolgár marhahúsból készítik; EuroDisneylandben meg franciául beszélő Mickey egérrel találkozhatunk. A MusicTv (MTV), a McDonald’s és Disneyland – végeredményben trójai falovak, a más nemzetek kultúrájába beszivárgó amerikai kultúra ikonjai.

A McVilág tulajdonképpen maga Amerika. Egy integrációt és uniformizációt hozó, gazdasági, technológiai és ökológiai erőktől alakított jövőt álmodó Amerika. Ebben a jövőben az informatikai technológiák, a kereskedelmi kapcsolatok és a szórakoztatóipar által tökéletes hálózatba kapcsolt országok egyetlen hatalmas szórakoztató parkot alkotnak. A hamburger-kultúra még azokon a területeken is hatékonyabbnak bizonyul, ahol a vallás és a vérségi kapcsolatok (törzsi összetartás) ereje gátolja kibontakozását. Az iráni fundamentalisták egyik fülükkel talán még mollahuk szent háborúra hívó szavaira ügyelnek, a másikkal azonban Rupert Murdoch csatornáját, a Star Televisiont figyelik, amelyiken már sokadszor megy a Dinasztia.

Európában, Ázsiában és Amerikában a piac hatására már erősen erodálódott a nemzeti önrendelkezés; új kultúra született: a nemzetközi bankok, kereskedelmi szervezetek, transznacionális érdekszövetségek (pl. OPEP), a világméretű médiabirodalmak (pl. CNN, BBC), és multinacionális cégek kultúrája. Új urak egy új világban, melyben a nemzetállamok többé már nem képesek szabályozni saját gazdaságukat, s még kevésbé képesek irányítani a nemzetközi piacok tőkeáramlását.

Jóllehet sem közös érdekeket, sem egységes törvénykezést nem szolgál, a piac mégis egységes fizetőezközt és közös nyelvet követel. A dollárt és az angolt. Sőt, mindenhol egyforma viselkedési formákat ültet el, egy egyszerre urbánus és kozmopolita életvitel sablonjait. A segédpilóta és az informatikus, a filmrendező és a bankár, a színházi híresség és a filmcsillag, a környezetvédelmi szakember meg az olajmágnás, a demográfus, a könyvelő, az ügyvéd és a sportoló mind-mind egy új emberfajtát képviselnek. Számukra vallás, kultúra, etnikai hovatartozás csak mellékes momentumok. Identitásukat mindenekelőtt foglalkozásuk határozza meg.

De az új világkultúra hozadékai nemcsak anyagi formák, meg különféle áruk széles skálája, hanem az ikonok vagy az esztétikai rendszer is ide tartoznak. Ez egy külsőségekre redukált kultúra; itt a ruha teszi az embert, s a külső bizonyos ideológiát közvetít. Üzletházak, magántulajdonba vett közterületek és kertvárosi villanegyedek lettek az elüzletiesedett civilizáció új templomai. Egy-egy új termék nem is annyira áru, hanem inkább ikon, egy egységes érzésvilág megteremtésének eszköze. S ezt a közös planetáris tudatot logók, sztárok, slágerek és márkanevek közvetítik. Az erőviszonyok lassan befolyásként kezdenek működni; az ideológia fokozatosan bitekben és videoklipekben megnyilvánuló hangzó anyaggá, videológiává alakul.

A videológia a hagyományos politikai ideológiánál zavarosabb, ezért lényegesen hatékonyabban képes értéket fecskendezni az arra ácsingózó világpiacba. Ezeket az értékeket nem kormányzati kényszer vagy egy autoriter oktatási rendszer diktálja, hanem álkultúrtermékek pumpálják őket a köztudatba. A filmekből vagy reklámokból pedig materiális javak, a divat és a szórakozás kiegészítői származnak. Az Oroszlánkirály, a Jurassic Park vagy a Titanic nem egyszerűen filmek, hanem valódi keresletgenerátorok: élelmiszert, zenét, ruhát és játékokat adnak el.

Amerika világméretűre duzzadt hamburger-kultúrája szinte feltartóztathatatlan. Japánban például a hamburger és a sültkrumpli tulajdonképpen kiszorította a sushit meg a tésztaféléket; a fiatalok, csak mert az olyan "cool", angol kifejezésekkel vagdalkoznak, pedig alig értik őket. Franciaországban, ahol nem egészen tíz éve a puristák még ádáz harcot vívtak az angol eredetű kifejezések térhódítása ellen, az egészséges gazdasági fejlődést mára már a párizsi Disneyland sikerén mérik. Az, hogy Halloween hirtelen francia ünnep lett – élénkítendő a Karácsony előtti holtszezont -, nem több mint ennek az amerikanizálódási folyamatnak egyik lehangoló illusztrációja.

De van itt más is, nem csak az uniformizálódás. A törzsi villongások, a terrorizmus, a vallási szélsőségek, a szélsőjobbos fanatizmus és a polgárháborúk megingathatatlan valóságával szemben csúfos vereséget szenvedtek a Fukiyama-szósszal nyakon öntött, vége-a-történelemnek próféciák. Ám a mikro-konfliktusok állandósulásával, a McVilág piacok hatására létrejövő homogenizálódás feltételezhetően a kereskedelmet és a fogyasztást stimuláló makro-békét teremt. Ezzel végleg az információt, a kommunikációt és a szórakoztatást uralók kezébe adja a kultúra feletti, az emberi sors feletti hatalmat. Ez azt is jelenti, hogy Paul Kennedy félelmei teljességgel megalapozatlanok. ő ugyanis attól tartott, hogy a hagyományos, anyagi javakra alapozott gazdaság összeomlásával Amerika csillaga is lehanyatlik. Ennél különben már az a variáció is valószínűbbnek tűnik, mely az információtechnikai hatalmára, s nem a hazai össztermékre, vagy ipari termelékenységére támaszkodó új nagyhatalom kialakulását tételezi.

Létezik-e a kereskedelemnél eredendően globalizálóbb hatású folyamat; a nemzeti sorssal szemben a kapitalizmusnál közönbösebb ideológia; a piacnál nagyralátóbb vállalkozás? Az óriáscégek több szempontból is sokszor fontosabb szerepet játszanak a nemzetközi ügyek intézésében, mint az egyes nemzetek vagy nemzetiségek. Multinacionálisként emlegetjük ezeket a vállalatokat, holott helyesebb volna "posztnacionálist" vagy "antinacionálist" mondanunk. Hiszen elutasítják a határoknak vagy a provincializmusnak még a gondoltát is. Egyáltalán bárminek, ami akár idő, akár tér tekintetében gátat szabna működésüknek. "A Reebok világában nincsenek határok" – hirdeti a sportcipő-gyártó cég szlogenje.

Az USA-ban egy protekcionalizmust támogató, népszerű matricán a következő mondatot olvashatjuk: "Az igazi amerikai amerikait vesz." S nagyon sokan úgy vélik, hogy az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás (NAFTA) sérti az amerikai munkások érdekeit. Na de melyik autó a legamerikaibb? Talán a Chevy, amit más országokból importált alkatrészekből szerelnek össze Mexikóban, hogy aztán onnan exportálják az Államokba, ahol a fogyasztók azt hihetik, valóban amerikai kocsit vesznek? Vagy esetleg a Ford, ami Németországban török munkaerővel készül, és Nigériába exportálják? A világpiacon már sem a tőke, sem a munkaerő, sem pedig a nyersanyag nem meghatározó tényező. A tálalás a döntő. Az, hogy az információ, a kommunikáció és az adminisztráció – az új gazdaság valódi irányadói – miként manipulálják ezt a három elemet.

Ezek az inkább virtuális, mint kézzelfogható gazdasági irányítók ellenszegülnek a "minimális állami beavatkozás" ideológiájától kikezdett kormányzati kontroll-szervek területi és fizikai rendszerezésének. Sok elemző már teljesen magától értetődőnek kezeli a virtuális vállalat koncepcióját, ami néhány évvel ezelőtt, mikor Robert Kuttner útjára indította, még kivételesnek számított. Kuttner találmánya egy olyan vállalat, mely nem egy kötött telephelyen, állandó csapattal működő konkrét entitás, hanem számítógépen, telefonon és faxon bonyolított időleges kapcsolatok állandó mozgásban lévő halmaza.

Az előbbi definíciót alapul véve: hogyan is lehetne összeegyeztetni a globalizációt a nemzeti, demokratikus önrendelkezés hagyományos koncepciójával? Egy bizonyos, a piac diktálta új kényszerek láthatatlanok, sőt, a választási és fogyasztói szabadság tetszetős retorikájától kísérve még kívánatosak is. "Mi megadjuk önnek a szabadságot – hirdeti egy sültkrumpligyártó cég reklámja az USA-beli Midwestben -, mert nálunk Ön választhatja a szószt!" Szabadságunk egyre inkább ilyen formát ölt: eldönthetjük, hogy milyen szósszal kérjük az egyetlen létező fogást.

A 60-as években Herbert Marcuse megjósolta a személyiség redukálódását: elég némi konformizmus, terror helyett technológiai uralom, s a civilizáció máris kizárólag "egydimenziós embereket" termel. Ám akkoriban a marcusei dialektikának egy másik oldala – a tiltakozás lehetősége (capacité de contestation) – került előtérbe, s előbbi próféciája túlzónak tűnt. S még ha érzékelte is az ipari kultúra egységesítő, sőt totalitárius irányzatainak erősödését, bízott abban, hogy majd lazul a szorítás.

Marcuse félelmei ma megint aktuálisak, hiszen a piac rendkívül ügyesen olvasztja magába a különbségeket és a tiltakozásokat, és keni el, információ és tálalása közti csúsztatásokkal, az ideológiai ellentéteket. A világméretűvé duzzadt fogyasztási láz olyan társadalommal fenyeget, melyben a vásárlás lenne az egyetlen emberi aktivitás, s következésképpen az embei lényeg meghatározója. Az üzletházak szerkezetében, ahol a közös tereket kiszorítják a kereskedelem ösztönzésére kialakított irodák, az egyén egydimenziójúsága kitapintható, térbeli formát nyer. Ezek a centerek Privatópia megtestesítői. A közönséges, soknemzetiségű és veszélyes tömegek számára elérhetetlen városé, a nyugalom és a biztonság szigorúan őrzött univerzumáé.

A piac tömjénezői rendszerint úgy tekintik ezt a kritikát, mint ráadást Herbert Marcusénak, az ő szemükben egyébként lila gőzös próféciáira. Sokan támogatják azt az elképzelést, mely szerint a fogyasztói társadalom, még ha ízlésromboló is, a választási lehetőségek megsokszorozásával megteremti a fogyasztói demokráciát. Ám a piac világában köttetett kapcsolatok nem helyettesíthetik a társadalmiakat. Nem magával a kapitalizmussal van probléma, hanem azzal az elképzeléssel, hogy a kapitalizmus önmagában is választ adhat minden emberi szükségletre, s megoldást kínálhat az összes problémára. S ugyanúgy, mint régen, amikor bizonyos haladó gondolkodók azt hitték, hogy egy paternalista kormányzat minden gondot képes lenne megoldani, most az anti-etatista konzervatívok erősen kételkednek nem csak abban, hogy az állam bármit is megoldana, de abban is, hogy a piac sikert arathat ott, ahol az állam előzőleg megbukott.

Végzetesen összemosódott két állítás: az a józan és szélesen megalapozott tétel, mely szerint a gazdasági termelékenységnek és a tőkefelhalmozódásnak nincs jobb eszköze, mint az óvatosan szabályozott piac, keveredik azzal a zavaros kijelentéssel, hogy csak egy teljesen szabályozatlan piac képes kitermelni és szétosztani mindazt, amihez ragaszkodunk. A tartós fogyasztási cikkektől kezdve a szellemi értékekig, a tőkeújratermeléstől a társadalmi igazságosságig, a jelenlegi rentabilitástól a jövő századoknak megőrzött környezetig, Disneylandtől a magas kultúráig, a személyes boldogulástól a közjóig. Ez az elképzelés egyeseket arra indít, hogy olyan tisztán közhasznú egységeket, mint az oktatás, a kultúra, a teljes foglalkoztatottság, a társadalombiztosítás vagy a természetes élőhelyek védelme, a magánszektorba utaljanak.

Szabadságjogainkat és a közjót valójában csak az oly sokszor kikezdett állam garantálhatja. S ha felszámolják is az államot, azt nem a függetlenség érdekében teszik, hanem, hogy a világcégek és a fogyasztói materializmus jármába kényszerítsék a polgárt. Ezt az evidenciát olyan amerikai konzervatívok is elfogadják, mint M. William Benett vagy Patrick Buchanan. A piac nem arra van, hogy véghezvigye, ami a demokratikus közösségek feladata lenne. Ám lehetővé teszi számunkra, hogy mint fogyasztók megmondjuk a gyártóknak, hogy mit is akarunk. Vagy sokkal inkább a gyártóknak ad lehetőséget arra, hogy reklámokon keresztül és a kulturális befolyás útján megmondják nekünk, hogy mi mit szeretnénk. Mindenképpen gátolják a polgári eszmecserét, megakadályozák, hogy megvitassuk a fogyasztóként hozott személyes döntéseink társadalmi következményeit. Mint fogyasztó akarhat az ember egy 220 km/h végsebességű autót, de polgárként biztos, hogy a sebességkorlátozás mellett teszi le a voksát, ami egyfelől üzemanyagot takarít meg, másfelől garantálja a közúti biztonságot.

Egy piac mindig inkább egyezményes, mint közösségi. Az egyén egóját mindenben kiszolgálja, ám az általános jólét iránti vágyakat már nem elégíti ki. Tartós fogyasztási cikkeket és tűnékeny álmokat kínál, s nem teremt közösségi összetartást, öntudatot. Ezért szerveződnek olyan identitásformáló, nem demokratikus közösségek, mint a klánok és szövetségek. Ha nem tudunk a demokratikus közössségek számára lehetőséget biztosítani arra, hogy összetartozási igényüket kifejezésre juttassák, az így keletkező vákuumot a szabadság és az egyenlőség rovására a nem demokratikus közösségek fogják kitölteni. A lakószövetségek helyét gengszterek veszik át, az önkéntes csoportosulásokét pedig maffiák.

Azoknak, akiknek megvannak a megfelelő eszközeik, a piac biztosítja a kívánt javakat, de a vágyott életformát már nem. Néhányaknak gazdagság jut, a legtöbbeknek kilátástalanság; méltóság pedig senkinek. Az a közel huszonhatezer nemzetközi és nem állami szervezet egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy felvehesse a harcot a McVilág ötszáz legnagyobb multinacionális cégével szemben. Az ötszázas listát egyébként az amerikai Fortune magazin közölte. Ugyan mit ér a Pentagon Disneylandhez képest? A Pentagon egyetlen amerikai katona életét sem merné kockára tenni, míg a Disney cég üzleti bátorsága nem ismer határokat: Floridában, Celebration-ben egy villaparkot hozott létre; New Yorkban megszerezte és rendbehozatta a Times Square-t, valamint kísérletet tett a Függetlenségi Háború eredeti hadszíntereinek rekonstruálására, mondván, "azok a területek úgyis kihasználatlanok".

Vajon eredményesebben gondoskodik a United States Information Agency (USIA) az USA dicsőségéről, mint Hollywood? S mennyit nyom a latban az ázsiai válsággal küszködő ENSZ, vagy akár a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a tőzsde 1500 milliárd dolláros napi forgalmával szemben?

A demokratikus közösségek igényeit kielégíteni képtelen piac a túléléshez elengedhetetlen önszabályozásra sem képes többé. Képtelen kitermelni a monopólium-vírus és a saját természetében rejlő végletes mohóság elleni védekezéshez szükséges antitesteket. A piac saját természetének kiszolgáltatva annyira "legyengül", hogy végül nem csak az árutermelőktől, de a fogyasztóitól is megszabadul; pedig a kettő – amint azt Henry Ford felfedezte – tulajdonképpen egyet jelent. Ez tehát a McVilág-paradoxon: lerombolja a fogyasztók anyagi bázisát, amire pedig szüksége van ahhoz, hogy termékeit versenyképes áron adhassa el; túltermelést és alacsony munkahelykínálatot produkál, nem vévén észre, hogy ezek szorosan összefüggenek.

A privatizációval foglalkozó ügyvédek váltig állítják, hogy a piac, lényegéből adódóan, demokratikus. Ismét összetévesztik a fogyasztóként hozott személyes döntéseket az állampolgárként hozottakkal. A 27 féle aszpirin közti választás nem hasonlítható össze egy általános társadalombiztosítási rendszer megszavazásával. Viszont a fogyasztói autonómia rendszeres hangoztatása kedvez a termelőknek, igen népszerű diskurzusra ad lehetőséget: Nem tetszik az egyhangú hamburgerkultúra? Ne a termelőket hibáztassa, hanem a fogyasztókat!

Mintha az a 200 milliárd dollár, amit az USA-ban évente reklámra költenek, csak dekorációra menne el! Mintha a fogyasztói igények a semmiből születnének! Mintha azokat a szükségleteket és vágyakat, amelyekből a piac táplálkozik, nem maga a piac alakítaná és generálná! Mintha nem a New Yorker-ben nemrégiben közölt esszé után "vásárlás- tudományként" emlegetett tevékenység lenne a fogyasztói ipar tanácsadóinak egyik legjövedelmezőbb profilja! Azt tanítják a kiskereskedőknek, hogy miként lehet ügyesen elhelyezni az árut, és üzletükben vásárlásra ösztönző légkört teremteni.

A hagyományos piacok telítődése és az árutúltermelés folytán a kapitalizmus már nem engedheti meg magának, hogy kizárólag valós fogyasztói igényekre termeljen. Az igényeket mesterségesen, ösztönzéssel, tálalással, reklámmal vagy kulturális befolyásolással gerjesztik, hogy felszívják az árukínálatot. Míg a hagyományos gazdaság a testet célozta meg, addig a virtuális szolgáltatások új gazdasága az elmét és a lelket veszi célba. "Nem akarom, hogy a vevőknek az a benyomásuk legyen, hogy egy ruhaüzletben kóvályognak – magyarázza Dona Karen divattervező -; azt szeretném, hogy úgy érezzék, mintha egy teljesen új közegben mozognának, mintha kivonnám őket a mindennapi létükből, hogy eddig teljesen ismeretlen élményekkel találkozanak, melyeknek semmi közük az öltözködéshez, de saját egyéni identitásukat juttatja kifejezésre."

Az amerikai termékek világméretű keresletéhez az igényeket is hasonló mértékben kell gerjeszteni. A nagynevű cégek – Coca-Cola, Marlboro, Nike, Hershey, Levi’s, Pepsi, Wrigley vagy McDonald’s – mikor amerikai termékeket adnak el, magát Amerikát adják el. Eladják kultúráját, annyiszor hangoztatott gazdagságát, képzeletvilágát, sőt, még a lelkét is. A marketing árucikkeket és szimbólumokat egyaránt érint; nem termékeket kíván eladni, hanem életstílusokat és sablonokat. A vagyonos városi, a kemény cow-boy, a hollywoodi csillag életét, vagy a végtelen Édenkert, a szociális érzékenység, a "political correct", a meghódított üzleti világ sablonjait kínálja. Ez utóbbiba nem egyszer belevegyülnek – groteszk módon – a fekete gettók életképei. Ám az itt megjelenített feketék amolyan nemtörődöm repper-félék, vagy a Michel Jordan típusból valók, de semmiképpen sem a szociális segélyből élő börtöntöltelék fajta.

A Coca-Colának nem sok esélye van a teaivó nemzeteknél: Ázsiában az atlantai vállalat hadat üzent a bennszülött teakultúrának. A mediterrán országokban megszokott kényelmes, otthon elköltött ebéd nagyban gátolja a gyorséttermek térhódítását. Ám azok a láncolatok, melyek itt gyökeret eresztettek, csakúgy, mint a hollywoodi akciófilmek, alapjaiban rengetik meg a családi értékeket. A hamburger-kultúrákban a munka az első, az emberi kapcsolatok csak aztán következnek, a gyors átlép a lassún, és az egyszerű győz az összetett felett.

De hasonlóképp fékezi a hatékony tömegközlekedés az autópiacot, s következésképpen jelentős károkat okoz az acéliparnak, továbbá a cement-, a gumi-, és a petróleumgyártásnak. A hagyományos mezőgazdasági életmód (hajnali kelés, munka a mezőn reggeltől estig, lefekvés szürkületkor) nehezen egyeztethető össze a tv-nézési szokásokkal. Azok, akik nem nézik a tv sportközvetítéseit, nemigen vesznek edzőcipőt. A mértékletesség morális logikája, ami keresztények, hithű muzulmánok és laikus aszkéták számára egyaránt kedves, ütközik a piac fogyasztói logikájával. A cigarettagyártók pedig kénytelenek célba venni a fiatalokat, mert termékeik folyamatosan megtizedelik a régebbi fogyasztókat.

A technikai kütyük, melyek azt ígérik, hogy "kiszabadítanak" minket az irodából, valójában egy folyamatosan duzzadó munkaburokba zárnak. Az autonómia címén a faxok, a mobilok és a különféle modemek kezünk-lábunk megkötözve kiszolgáltatnak minket a "bárhol, bármikor végezhető" munka elektronikus csápjainak. A sétálómagnó munkahelyi vagy szabadidős zenehallgatásra való; azután arra ösztönöz, hogy rendszeres, a nap 24 óráját kitöltő kazettákat vegyünk. A dzsoggingolás is egy sor új termék – sportkazetták, sportcipő – megvásárlására késztet. De fordítva is igaz, a sportcipők rengeteg kazettát és walkmant adnak el.

A piaci öntörvényűség McVilág-i univerzumában a nagyvállalatok vezetői nem ítéltettek talán eleve a felelőtlen polgár szerepére? S az eddig részidős polgárnak végképp teljes fogyasztói munkakört kell vállalnia ahhoz, hogy minden eladható legyen? A régi belvárosok és üzleti negyedek, ahol még sokfajta tevékenységet folytattak, most kihaltak, a tömbszerű, csak az eladásra koncentráló üzletkomplexumok viszont dugig vannak. Ezek a centerek és plázák pedig mindent elkövetnek, hogy saját profitéhségükhöz mért új emberfajtát kreáljanak.

A McVilág egyre szélesedő univerzumának fővárosai és szórakoztató centrumai az üzletközpontok. Nem találunk bennük sem színházat, sem gyermekellátót, sem egy nyugodt helyet, ahol megszólíthatnánk a járókelőket, sem vallási kegyhelyet, sem egy polgármesteri hivatalt, mezőgazdasági szövetkezetet, vagy iskolát… Nincs ott más, csak üzletek hosszú sora, s mindegyik arra tör, hogy megfosszon minket identitásunktól, hogy semmi ne maradjon belőlünk, csak a fogyasztó; azt követelik, hogy mondjunk le polgári mivoltunktól, hogy minél jobban kiélvezhessük a vásárolgatás magányos örömeit.

Létezik egy tévhit, még a fogyasztói autonómiát érintőnél is régibb és szilárdabb, mely szerint a piac demokratikus, és még maguknál a fogyasztóknál is szabadabb. Pedig a nagyából lojális kapitalista konkurrencia is csak a keynesi politikát folytató demokratikus kormányzatok őrködésével tudott kibontakozni. Az önmagának kiszolgáltatott piac képtelen hasonló eredményt elérni. Ami annyit tesz, hogy a konkurens piacok életképessége még sosem volt annyira veszélyeztetett, mint a dereguláció és az állami kivonulás jelenlegi szakaszában. S főként, mivel információ, szórakoztatás és telekommunikáció azonos gazdasági szektorban összpontosul. Az "információs szórakoztatás eme tv-szektorában" fúzió és monopólium szinte már kötelező.

A Walt Disney, miután megszelidítette az Oroszlánkirályt és birodalmához csatolta a Times Square-t, 19 milliárd dollárért visszavásárolta a Capital Cities/ABC-t, valamint megvette az Anheim Angeles base-ball-csapatát. Murdoch Ruppert és cége, a New Corporation, a Los Angeles Dodgers-t vásárolta meg, mintegy a tv-csatornát élénkítendő, továbbá megvette a Fox Televisiont is, hogy versenyben maradhasson az Atlanta Brave-es Ted Turnerrel (a Time Warner alelnöke) meg a Florida Marlins-os Wayne Huizingával (Block-Buster Video) szemben. De mire jó egy kommunikációs rendszer, vagy egy kábelcsatorna, ha az embernek nincs mit sugároznia?

"Szinergiaként" [energiaközpontosulás] emlegetik ennek a feltartóztathatatlan, vertikális integrációnak a rendezőelvét. "Monopólium", egy kis eufemizmussal. A McVilág-univerzum legtöbb konglomerátumnak mintájára a Disneynek sem csak stúdiói, szórakoztató parkjai meg sportcsapatai vannak, de tulajdonát képezi több kiadó, tv-csatorna, újság, sőt, új városok is… Egy vállalati vezető teljesen elámult a Disney üzleti stratégiáján, mert a cég az ABC visszavásárlásával már nem világ-, de univerzális méreteket öltött. Ugyanezt a stratégiát követi a Paramount is, amelynek pont azelőtt sikerült megszereznie a Simon and Schustert, a Madison Square Garden, a Knicks kosárlabdacsapat és a Rangers hokicsapat tulajdonosát, mielőtt őt magát is fölvásárolta a Viacom. A nagy halat megeszi a még nagyobb.

Egy hardvergyártónak érdemes szert tennie egy operációs rendszereket gyártó cégre. Akinek tv-állomásai vannak, az vegyen sugárzási jogot; Ted Turner is ezt tette, mikor megvette és kicsit kipofozta az MGM filmrepertoárját. De ugyanígy járt el Bill Gates is, a Microsoft tulajdonosa: megvette a múzeumoktól a gyűjtemények terjesztésének a jogát, ezek így elérhetők lesznek a Microsoft CD-ROM-jain.

Bill Gates, hogy a konkurens Networköt kiüsse a nyeregből, minden egyes Windows operációs rendszerrel felszerelt számítógépre, valamint a hálóra ingyen feltette saját navigátorát, az Explorert. Akciója olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még az igazságügyi hivatalt is felrázta szendergéséből, aki aztán kénytelen volt trösztellenes eljárást indítani. A Ruppert Murdoch féle New Corporation saját kiadóját (Harper Collins) használta fel arra, hogy fennhatóságát Kínára is kiterjessze. A Cristopher Pattennel, Hongkong ex-kormányzójával kötött megállapodást végül semmisnek nyilvánították, azzal az indoklással, hogy a szerződés Kínára nézve túlságosan diszkriminatív. A McVilág-univerzumban az értékek és a választási szabadság pluralizmusának eszméjét rendre legyőzi a praktikum.

Volt idő, mikor állam és piac pólusai között még létezett egy középső, de mindenképpen létfontosságú út. Kezdetben a civil társadalom volt az amerikai polgári céltudatosság és a demokratikus erők bázisa. Sok jelentős vívmánya közül az egyik az volt, hogy megosztotta az állammal a köz dolgai iránti felelősséget, valamint hogy közösen ügyeltek az általános érdekek, illetve a közjó tiszteletben tartására. A civil társadalom közvetítő szerepet tölthetne be állam és magánszektor között. Összekapcsolhatná egy magába zárkózó törzs féltékenyen őrzött, s a magára hagyott fogyasztó egyre elmosódottabb identitását. Híd lehetne a dzsihád és a hamburger-kultúra között. Mivel állam és piac között nem létezhet középút, fogyasztóként még talán elvegetálunk valameddig, de az állampolgárnak nincs esélye a túlélésre.

(Fordította: Mihályi Patricia)

Fegyverek a halálosztagoknak Nagy-Britannia és az USA szerepe a kelet-timori vérengzésben

Ann Clwyd és Alice Mahon képviselőkkel mint a Brit Parlament Emberjogi Csoportjának megfigyelői mentünk Kelet-Timorra, hogy a függetlenségről szóló népszavazást felügyeljük augusztus 30-án. Mint az ENSZ által kiküldött megfigyelőknek, az volt a feladatunk, hogy biztosítsuk a szavazóhelyiségekhez való eljutás és általában a választás zavartalanságát.

A városnak egy függetlenségpárti részén működtünk, és szemtanúi voltunk a milíciák támadásainak. Kint az utcán embereket öltek meg. Az első napon, mialatt a Timori Nőszervezet gyűléséről jöttünk visszafelé, belekeveredtünk a függetlenség-pártiak és a rendőrök közötti összetűzésbe, amiben a milíciák szintén részt vettek.

A szavazás napjának reggelén fél hatkor már több mint 500 ember állt sorban szavazásra várva. Ez volt a helyzet egész nap minden szavazóhelyiségnél. A 46000 regisztrált választóból 98% szavazott. Szemtanúi voltunk erőszakos és brutális eseményeknek, kődobálásnak, lövöldözésnek a szavazóhelyiségek környékén, és házak felgyújtásának. Az embereket nyíltan megfenyegették a milicisták, és a szavazás lezárulta után az ENSZ helyi alkalmazottait meggyilkolták.

Az ENSZ nemzetközi munkatársai ragyogó munkát végeztek mind a regisztráció, mind a lebonyolítás folyamán. Kétség nem férhet ahhoz, hogy a szavazás tiszta volt. A szavazás utáni éjszaka a milíciák tevékenysége fokozódott. Lőttek azokra az ENSZ helikopterekre is, amelyek a szavazatokat vitték Dilibe összeszámlálásra.

Amint a nemzetközi megfigyelők visszavonultak, a mészárlás egyre nagyobb méreteket öltött. Azóta hallottam, hogy azokat az embereket, akikkel találkoztunk, és akik segítettek nekünk, megölték. A Belo Püspök Béke Központot, ahol hat ország parlamenti képviselőivel találkoztunk, porig égették.

A bekövetkezett eseményeket lehetett előre látni. Az indonéz erők és az elégtelen számú ENSZ rendőrök között a bizalom hiánya mindig biztos recept volt a bajra. Az alapvető hiba a május 5-i egyezmény volt, és a benne Indonéziával szemben megnyilvánuló hozzáállás.

Most óriási nyomás és a média hatására Habibi elnököt arra kényszerítették, hogy egyezzen bele a milíciákat lefegyverző nemzetközi erők beengedésébe, és a hatalom átadásába az ENSZ által felállított polgári közigazgatásnak, ha ebbe az indonéz parlament is beleegyezik. Végképp abszurd azonban, hogy az indonéz csapatok, amelyek felelősek az emberi jogok megsértéséért, a tervek szerint békefenntartó szerepet fognak játszani az ENSZ erők oldalán. A mostani mészárlásokat megelőzően, Kelet-Timor – akkoriban egy függetlenségre törekvő portugál gyarmat – 1974-es megszállása és bekebelezése után az indonéz hadsereg és az őt támogató félkatonai halálosztagok szisztematikusan végezték ki az ellenkezőket, összesen több mint 200 ezer embert.

Ma, amikor nyolc kelet-timoriból hetet elüldöztek otthonából, élelmiszerre és gyógyszerre van sürgősen szükség. A falvakban a körülmények nagyon rosszak voltak augusztus végén, és azoknak, akik még mindig ott vannak, járványokkal kell szembenézniük.

A kelet-timori tragédiának nem csak belső okai voltak. Azok a kormányok, amelyek ellátták Indonéziát fegyverekkel, hozzájárultak a megszállás fenntartásához és más felkelések elfojtásához is. Nagy-Britannia sok repülőgépet, kézifegyvert, kommunikációs felszereléseket és páncélozott szállítójárműveket szállított az indonéz rezsimnek. A munkáspárti kormány le tudta volna állítani, és le is kellett volna állítania az eladásokat 1997 májusában. Nem tették.

Az egymást követő brit kormányok szégyenletes szerepet játszottak azzal, hogy fegyverszállításokkal támogatták az emberi jogokat megsértő indonéz hadsereget. A mostani események után biztosra vehető, hogy a kormány tisztába jön ezzel, és nem egyszerűen felfüggeszti, hanem leállítja a fegyvereladásokat Indonéziának.

Az elmenőben lévő generációhoz tartozom, ezért megbocsátják nekem, ha személyes hangon beszélek arról, ami számomra fontos, és úgy vélem, esetleg az utókor számára is hasznos lehet. A szocializmus évei alatti kulturálódás kérdéséről szeretnék egy-két gondolatot megemlíteni. Például az oktatásról. Azelőtt abban, hogy ki tanulhatott tovább, a vagyoni helyzet volt meghatározó, tehát a műveltség monopolhelyzetet biztosított azok számára, akiknek anyagi lehetőségeik lehetővé tették, hogy tovább tanulhassanak. A háború előtti utolsó békeévben például a középiskolai tanulók százalékában a munkás- és a – Zápolya János uramék meghatározása szerinti – parasztszármazású tanulók aránya 3,4 illetve 0,6 százalék volt. Az egyetemeken még rosszabb volt ez az arány. Vagy vegyük a könyvkiadást. 1937-ben közel 4000 mű jelent meg Magyarországon kb. félmilliós példányszámban. 1979-ben ezzel szemben több mint 8000 művet adtak ki mintegy 93 millió példányban. Hadd említsem meg, hogy a magyar klasszikusok – Adytól Zrínyiig – milliós példányszámban jelentek meg az Olcsó Könyvtárban, kötetenként 3 forintért. Mindezt azonban csupán a kulturálódás általános jellemzéseként említem meg, a következőkben jobbára a színházakról szeretnék szólni.

Magyarország 19 megyéje közül tízben volt állandó színház. Falun általában két nyilvános helyre lehetett menni: a templomba és a kocsmába. Mi a következőket csináltuk. Győrött például új színházat avattunk, Szabolcsban, Fejér megyében és Vasban pedig felújítottuk a meglévő színházakat. Budapesten megnyílt a Várszínház, megújult az Operaház, és hadd említsem meg, hogy majdnem minden községben – az említett “nyilvános helyeken” kívül – kultúrházak létesültek. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megalakult az Egyetemi Színpad, és ami azelőtt sohasem létezett, az általános iskolás korú gyermekek számára ugyancsak Budapesten, megnyílt az úttörő Színház és az Ifjúsági Színház. Az utóbbi, illetve a Faluszínház léteseítésében, amelyről részletesebben szeretnék szólni, tevőlegesen is részt vettem.

A Faluszínház 1951-ben alakult meg, abban az időben, amikor az országnak több mint a felében nem volt villany. Márpedig a színházi előadás nélkülözhetetlen feltétele a fény. Kezdetben maximlámpákkal vagy agregátorokkal világítottunk. Ha színházi körülményeket akartunk teremteni olyan nyilvános helyeken, mint pl. a kocsma, ez csak úgy sikerülhetett, hogy egyidejűleg a kocsmában nemcsak a színház működött, hanem az ivó is – részegekkel az előterében… Kezdetben a háromfelvonásos darabok mellett irodalmi értékű egyfelvonásosokat is igyekeztünk bemutatni, amelyek után filmeket vetítettünk. Egy ilyen alkalommal az egyik kelet-magyarországi falucskában megkérdeztem egy bácsit az előadás végeztével, hogy mi tetszett neki jobban, a színházi előadás vagy a film. A bácsi rám nézett és visszakérdezett: “Hát melyik volt a film?” Amikor a személyzet előkészítette a színháztermet a filmvetítésekre, a székeket természetesen a vetítőgépnek háttal állították be. A közönség bejött, s a székeket visszafordította a gépekkel szemben. Ez alig 50 évvel ezelőtt történt… Azért arról is beszélhetnék, hogy miközben 100 évvel ezelőtt a magyar nemesség egy része – legalábbis Eötvös József szerint – nem tudott írni és olvasni, az 1960-as években André Wurmser és Louise Mamiac Lettres de Budapest című művükben a mi országunk kultúrpolitikájával érvelt a francia kultúrpolitika hibáival szemben. Ezt annak kapcsán kell elmondanom, hogy mi a Tartuffe-öt egyfolytában majdnem hétszázszor adtuk elő. Egy ilyen előadást jött megtekinteni André Wurmser, és felesége, Louise Mamiac írta meg azután a könyvet, amelyet említettem.

Nos, erről a Tartuffe-előadásról kell egy pár szót szólnom. Az előadás nem tetszett mindenkinek. Hogy mást ne mondjak, voltak olyan helyek, ahol az egész előadás ideje alatt harangoztak… Az sem volt ritka, hogy letépték a plakátokat, vagy kijavították az előadás időpontját, sőt olyan is előfordult, hogy a plakátokat leszedték és egy másik faluba vitték el, mintha ott lett volna az előadás. De a legmeglepőbb az volt, hogy az előadás közben bizonyos ideig a közönség a földre térdelt, mintha imádkozna. Persze ez nem kis zajjal járt, s megakasztotta volna az előadást, ha a mi színészeink fegyelmezetlenek lettek voltak. ők azonban, bár először kővé váltak, azután mégiscsak folytatták az előadást. Megtörtént az is, hogy a kályhába valamilyen bűzös, füstölgő anyagot tettek, úgyhogy ki kellett nyitni az ablakot, s csontig hatoló hideg lett a teremben… Ilyen gyakran előfordult. Végül is azonban Molière-t befogadta a mi tág szívű közönségünk. Véleményem szerint a mi érdemünk az volt, hogy a kultúra értékei iránti érdeklődést sikerült felkeltenünk a nép körében. És a mai parasztember, aki az istállóból kikötötte a tehenet és autót állított be a helyébe, többé már nem állít be oda tehenet. Vagy ha mégis beállít, akkor általában fejőgéppel dolgozik a feleségével, mert a fia vagy katonatiszt vagy egyetemre jár… Kezdetben nem volt ritka, hogy nagy dologidőben, például aratáskor, a falu kiürült. Mindenki a földeken dolgozott. Az esti előadás 10 órakor vagy még később kezdődött, mert amikor a parasztok a földekről hazajöttek, még az állatokat is meg kellett etetniük. Aztán megjelentek a kombájnok, amelyek meghatározott koreográfia szerint arattak. A gépek megjelenésével az előadások falun is ugyanúgy 7 órakor kezdődtek, mint Budapesten.

Nekünk a színházi előadásokkal lehetőleg olyan hatást kellett elérnünk, hogy a néző lelkében, a tudatán keresztül, a cselekedeteire is kiható változás következzék be. Tehát hogy konfliktushelyzetben döntenie kelljen, s úgy döntsön, hogy a hős magasztos szerepével azonosul. Ennek bizonyos értelemben voltak hátulütői is. Békés megyében például – hangsúlyozom, fontos, hogy melyik megyéről volt szó – annak idején napirenden volt a jelmondat, miszerint az “egyházi reakciót el kell szigetelni”. Nos, az egyik faluban egy alkalommal ez szó szerint is megvalósult. A Tartuffe előadásának hatására az “egyházi reakciót” úgy “szigetelték el”, hogy a miséző közönséget befalazták a templomba… De volt másfajta hatásra is példa, amikor a Tűzkeresztség című Urbán Ernő-darab nyomán egész falvak léptek be a téeszbe. Avagy megemlíthetem a Baranyában történteket is. Itt a megye déli részén olyan súlyosak voltak a nemzetiségi és más ellentétek, hogy a hatóságok kényszerintézkedéseket akartak bevezetni. Katonaság vonult egyes falvakba, s munkára akarták kényszeríteni a parasztokat. Azok ugyan kimentek a földekre, de nem dolgoztak. Eljátszottuk Major Ottó Határszélen című darabját, amely teljesen analóg problémákat vetett fel azokkal, amelyek azon a vidéken a valóságban is előfordultak. A játék olyannyira meggyőző volt, hogy a darab hatására a kényszerintézkedéseket vissza lehetett vonni: a parasztok önként kimentek a földekre, s elkezdtek dolgozni. A színdarabok hősei, mint mondtam, példaképekké lettek, és a nézők beleképzelték magukat a hősök szerepébe. Megdöbbentő hatású esemény volt például, amikor az egyik darabban az “ingadozó középparasztot” – kényszerrel, ahogyan az gyakran a valóságban is történt – beléptették a téeszbe. Aláírta a belépési nyilatkozatot, hangtalanul ment az ajtó felé, s mielőtt kilépett volna, visszafordult és azt mondta: “Jó estét!” És a nézőtérről többen visszaköszöntek neki: “Jó estét!”

Az azonosulás olyan mértékű volt, hogy például az ellenszenves szerepet játszó színészt megfenyegették, felkiabáltak neki, hogy csak jöjjön ki az előadás végeztével az utcára, majd adnak neki. Olyan is előfordult az Ifjúsági Színházban, hogy az ellenszenves színpadi szereplőre csúzlival u-szöget lőttek fel a színpadra; életveszélyes volt…

Azután a színházi körülmények lassan megváltoztak, a kultúrházak kibővültek, kényelmesek lettek, büfé létesült, a mi zenészeink is szmokingba öltözve játszottak… A nézőtér is kezdett átalakulni, s az emberek már nem piszkos ruhában jöttek a színházba, miután megetették az állatokat, hanem átöltöztek, amihez persze ruhatár is kellett; létesült az is. A színpadon is döntő változások következtek be. Reflektorok kerültek, amelyek a darab hangulatának, az adott napszaknak, időszaknak megfelelő világítást voltak képesek nyújtani. És nem utolsósorban a színészek élete is megváltozott.

A Faluszínház 1951 nyarán alakult, tehát később, mint ahogyan a színházak államosítására sor került, így kimaradt a nagy gazdagodásból. A színészek szerződtetésére a nyári melegben került sor, augusztusban. Történt, hogy az egyik színész, akivel a szerződtetéséről tárgyaltam, kabátban ült le velem szemben. Mondtam neki, vegye le a kabátját. Kinyitotta a kabátot, alatta a zakót, és nem volt rajta ing…

Tehát a színészek állami státusba kerültek rendes havi fizetéssel, ha vidékre kellett menni, napidíjat, szállodapénzt kaptak. Korábban a színészeknek ruhatárral is kellett rendelkezniük, ami feltétele volt a szerződtetésüknek. Ez mind megváltozott, a cipőfűzőtől a melltartóig, az inggombtól a kalapig az állam mindennel rendelkezésre állt. A mi színházunk évente 2000–2200 előadást tartott, illetve amikor az ifjúsági előadásokra is köteleztek minket, még 400 előadással többet. Egy évben 10–14 bemutatónk volt, ennek több mint fele magyar mű, Bródy Sándortól Vörösmarty Mihályig. A fiatal kezdő írókkal módunkban állt szerződést kötni, hogy gondtalanul meg tudják a darabot írni. úgynevezett “megírási szerződéselőleget” adtunk nekik, amit attól függetlenül megkaptak, hogy végül bemutattuk-e a darabot vagy sem.

Hivalkodhatnék egy pár szerzővel: Végh Antal írt felkérésünkre egyszer drámát, azután örsi Ferenc, Hunyadi József, Nyíri Tibor…

Szeretnék valamit Illyés Gyuláról is mondani, A kegyenc párizsi bemutatója kapcsán. Illyés A kegyencet – amelyet Franciaországban “Le Favori” címmel játszottak a párizsi Vieux Colombier színházban, a Szerzői Jogvédő Iroda nélkül juttatta el Franciaországba. így, mivel nem fizette meg az ún. eszmei jogdíjat, hanem megkerülte a magyar államot, sarokba állították. A színházi szakmában pedig az a hír járta, hogy A kegyenc tulajdonképpen magyar vonatkozású, mert Caius Valentinianus valójában Kádárt, Maximus pedig Aczélt jelenti… Lehet, hogy csupán pletyka, de ez olyan pikáns dolog volt. Illyést mindenesetre egy ideig kétségkívül mellőzték. Én elkezdtem szekálni, hogy írjon nekünk egy darabot. Ugyanakkor Németh Lászlót is bíztattuk, hogy írjon előjátékot Kleist Az eltört korsó című drámájához. Ez a mű önmagában ugyanis rövid volt, s nekem valamilyen kiegészítésre volt szükségem. Németh László bemutatójára, Seregélyesre, egy Fejér megyei községbe sikerült elcipelnem Illyés Gyulát is, aki meghökkent, hogy micsoda érdeklődő közönség van jelen. Hazafelé, amikor visszavittem Gödrösre, megemlítette, hogy tényleg foglalkoztatja őt egy darab, s ha volna segítsége, hozzá is fogna. ő azonban szonetteket tud írni, de drámát nem. Erre felvetettem neki, hogy Magyarország legjobb dramaturgját, Czímer Józsefet jól ismerem, felkérem őt, s készséggel segítségére lesz, álljon hát kötélnek. Jó, mondta, beszéljünk erről. Ezután több alkalommal felkerestem, s beszélgetéseink tartalmát összefoglalva, odaadtam Illyésnek az elkészült szinopszisféleséget. így aztán valóban elérkezett az idő, amikor kötélnek állt, s meg is írt egy felvonást. A kérése viszont ekkor az volt, hogy vitassuk meg, amit eddig csinált, s ennek alapján dolgozott tovább. Czímer Józsefen kívül, akinek örökké hálás vagyok a segítőkészségéért, meghívtuk Benedek Andrást is, és a megbeszélések nyomán azután elérhetővé vált, hogy lassan-lassan a darab színre kerüljön. Egyik találkozásunkkor azt mondta nekem Illyés Gyula, hogy örülne, ha a darab Alsópáhokon kerülne bemutatásra. Természetesen ez így is történt, a Bolhabál bemutatója Alsópáhokon (1965 decemberében) tényleg megvalósult.

Ez idő tájt a Rádiónak valamelyik műsorához szüksége volt egy Kodály-interjúra. Eléggé köztudott volt, hogy nekem jó kapcsolatom van vele, ezért felkértek, kíséreljem meg, csináljak vele egy interjút. Felhívtam Kodályt, s elmondtam, hogy a Rádiónak szüksége lenne egy nyilatkozatára, amihez apropó is van, hiszen a mi színházunk nemsokára 10 éves lesz, megkérhetném-e hát arra, hogy nyilatkozzék. Azt mondta: hogyne, jöjjön ide, megcsináljuk.

Ime (az 1961-ben készült) Kodály-nyilatkozat szövege:

“A Déryné Színház munkáját rendkívül fontosnak tartom a nemzetnevelés szempontjából. Tulajdonképpen messzebb sugárzik ki, mint akár a Nemzeti Színház. Mert olyan helyekre jut el, ahová a Nemzeti Színház nem juthat el soha, még a Rádión át sem. A legnagyobb érték, hogy nem lehet az előadások szinvonalát kicsinyelni, mert amit láttam belőlük, pl. egy Hamlet-előadást, mondhatom, annyira kifogástalan volt, hogy bármelyik fővárosi színpadon megállta volna a helyét. Tehát a nép jó előadásban hallja a jó darabokat, nem mint egykor a vidéki szinházak ripacsstílusában, hanem komoly, egészen művészi stílusban adja elő a darabot. S ennek az egész nép művelésére ma még kiszámíthatatlan hatása lesz, mert Shakespeare megszűnik a nép számára is puszta üres név lenni, hanem tartalommal telik meg, és a nép igénye a magasabb műveltség felé ezzel beláthatatlanul fokozódik olyan módon, amit semmi más eszköz nem pótolhat.”

A beszélgetés olyan sikeres volt, hogy felbátorodtam, és azt az ajánlatot tettem, szívesen eljátszanánk a Háry Jánost, ha a darabot – a mi színpadi körülményeinknek megfelelően – kamarásítani lehetne. Kodály olyan izgalomba jött, hogy rögtön hozzájárult, és megígérte a segítségét. Hogy hogyan lehet a Háry Jánost előadni, Kodály szinte rendezői utasításként írta elő számtalan hozzám intézett levelében. Közben külföldre kellett utaznia, de onnan is írt nekem levelet. Pontosan betartva azokat az előírásokat, amelyeket megszabott, a Háryt (1961 tavaszán) végül vidékre vittük, s nagy sikerrel játszottuk.

Persze, az ifjúsági előadások kapcsán azt is el kell mondanom, hogy nem járt ugyanilyen sikerrel a felnőtt tanári közönség előtt a Légy jó mindhalálig című darabunk. Ha nem voltak tanárok az előadáson, a darabnak sikere volt, ha azonban ifjúsági előadást kellett tartanunk, amelyen tanárok is jelen voltak, rendre megbuktunk…

Németh Lászlóval volt még egy kalandom, amit szintén el kell mondanom, s ha szabad, akkor ezt egy 1961 szeptemberében készült hangfelvétel alapján tenném meg.

[Németh László] “Körülbelül hét évvel ezelőtt az Európa Kiadó egy kis füzetet adott ki Kleist két legjobb vagy legalábbis leghíresebb drámájával, az Amphytrionnal, amelyet Szabó Lőrinc fordított és Az eltört korsóval, amelynek a fordítását énrám bízták. Akkoriban nem is gondoltam rá, hogy a darab hamarosan színre kerülhessen, éppen ezért nagyon meglepett, amikor nem is nagy pesti színházaink egyike, hanem éppen a Faluszínház hívott fel és adta elő tervét, hogy a darabot a magyar falunak, vidéknek bemutassa. Figyelmeztettem őket, hogy a darab története egy nagy bukással kezdődik. Goethe Weimarban bizakodva mutatta be a darabot, azt is hitte, hogy a bíró alakítására nagyon jó színésze van, a darab azonban óriási kudarcba fulladt, úgyhogy a fejedelemnek is be kellett avatkozni, hogy a fütyülőket rendreutasítsa. A Faluszínház bátor rendezőjét, igazgatóját ez a részlet nem döbbentette meg, és kitartottak amellett, hogy a darabot mutassuk be. Minthogy azonban Az eltört korsó tulajdonképpen egyetlen felvonás és igen rövid ahhoz, hogy egy estét betöltsön, többféle terv merült fel, hogyan lehet a háromórás esti tartamot elérni. Az egyik terv az volt, hogy zenés betéteket iktassunk be. Ez azonban a darab lefolyását lassította volna, és minthogy itt tulajdonképpen egy 150 évvel ezelőtti detektívtörténetről van szó, tehát magát az érdekességet is lohasztotta volna. így merült fel az a terv, hogy én írjak elébe egy előszót. Erre azért mertem vállalkozni akkor, bevallom, elég könnyelműen és bátran, mert eszembe jutott, hogy valamelyik tanulmányban vagy életrajzban olvastam a darab keletkezésének a történetét, hogy Svájcban Kleist milyen körülmények között írta vagy legalábbis tervezte el ezt a darabot. Ezt a történetet próbáltam, persze a magam képzelete szerint kiszínezve, megírni az előjátékban.”

[Szécsi Ferenc, a darab rendezője] “Ami azonban egy kicsit önvallomás is arról, hogy hogyan is írjunk színdarabot, vagy hogy is írnék én vagy írok én színdarabot.”

[Ipper Pál műsorvezető] “Talán közbeszakítva, vagy félbeszakítva a mestert, engedje meg hogy a rendezőt kérdezzem meg, hogy hogyan merült fel a darab előadásának problémája, amiről majd Pados elvtárs is elmondja a maga véleményét, de elsősorban arról, hogy milyenek voltak a tapasztalatai az előadás, a több mint 150 évvel ezelőtt írt darab előadásának megrendezésével kapcsolatban.”

[Szécsi Ferenc] “Sem a rendezést, sem a színészeket nem állítja kis feladat elé Kleist remekművének a színrehozatala. Különösen megnehezítette, és még felelősségteljesebbé tette ezt a bemutatót, hogy Németh László egy egyfelvonásosnak beillő előjátékot írt hozzá. Nekünk külön öröm volt, hogy a fordításával még a darabot is eljátszhattuk. Nem volt könnyű munkája a színészeknek, és nem volt könnyű munkája a rendezőnek sem. Mi bízunk abban, hogy a mi közönségünk, a Déryné Színház közönsége meg fogja érteni a darabot és az előjátékot, élvezetet fog neki szerezni, tanulságot fog neki szerezni, és a 150 éves remekművet nem hiába mutatjuk be az ország népének.”

[Ipper Pál] “Adjuk most vissza a szót Németh Lászlónak, hiszen csak udvariatlanul félbeszakítottuk.”

[Németh László] “Én a darabnak csak egy próbáján voltam ott, és akkor láttam, hogy milyen óriási, bátor vállalkozás volt ez, amibe a Déryné Színház belevágott. Akkor még a darab nem volt egészen kész, de hát láttam a színészek nagy lelkesedését, jóakaratát, és most néhány perccel az előadás előtt érdeklődéssel várom, hogy a közönség hogyan fogadja majd a darabot.”

[Ipper Pál] “Ha már itt tartunk, akkor térjünk vissza ahhoz a nem lényegtelen kérdéshez, hogy hogyan határozta el magát az állami Déryné Színház, hogy a klasszikusok közül egy ilyenfajta klasszikus darabot mutasson be a falunak.”

[Pados István] A pesti nézők egy része azt képzeli magáról, hogy szellemileg túltáplált. Következésképp olyan fanyar előkelősködéssel ül be olykor a nézőtérre, amely dégoűt-t kelt az emberben. Ilyen előjelekkel lehet aggódni, hogy esetleg a mi közönségünk nem fogadja olyan mértékben helyesen és jól Kleist Eltört korsó című darabját, mint ahogy mi, nemcsak feltételezzük, hanem biztosak vagyunk benne, hogy hallatlan nagy sikerrel fog ez a vidéki színpadokon a közönség elé kerülni. Nos ha úgy tetszik, ennek egy eleven bizonyítéka lesz ez az előadás, és igazolni fogja, hogy ami igaz és érzéseket kelt az emberekben, az betalál az emberek szívébe és azt jól fogadják. És a mi közönségünk, a mi tárt szívű közönségünk ilyen, nem lehet becsapni. És azok az irodalmi alkotásoknak nevezett művek, amelyeket a mai nap lehet ugyan deklarálni, de a közönség egy részében ellenérzést váltanak ki, úgy biztosak vagyunk benne, hogy habár Kleist ezt a művét nem tegnapelőtt írta meg, hanem sok-sok évtizeddel korábban, mégis tud a mi mai közönségünknek olyat mondani, ami helyes és nevelődhet rajta, és gondolatai ébredhetnek a látottak alapján, és ezért helyesnek tartjuk, hogy ezt mi műsorra tűzzük. Egyébként Kleist 150. halálozási évfordulója az alkalom, amelyet a mi színházunk vezetősége helyesen talált meg, s még helyesebben törekszik arra, hogy a Németh László által írt előjátékkal teljesebbé tegye ezt a művet. És mi biztosak vagyunk benne, hogy ez feltétlenül sikeres lesz.”

A Déryné Színház munkájához hozzátartozik, hogy a Magyarok Világszövetsége felkérésére mi az utódállamokban rendszeresen, negyedévenként tartottunk vendégelőadásokat. úgyhogy a határon túli magyarokkal szoros kapcsolatot tartottunk. Igen jellemző, hogy például Ausztriában, Burgenland vidékén sorra, sőt még Grácon túl is, Stájerországban is tartottunk előadásokat, legfőképpen március 15-e környékén. A legkiválóbb kapcsolatunk Jugoszláviával volt. Itt sorozatban kellett előadásokat tartani, és hadd mondjam el még, hogy Romániával, a sepsiszentgyörgyi színházzal is volt kapcsolatunk: csereelőadásokat tartottunk. A leghitványabb kapcsolat a csehekkel volt. Tárgyaltunk, tárgyaltunk örökké, hogy szlovákiai vidékeken fogunk játszani, de ez minden esetben azzal végződött, hogy az ügyet fel kell terjeszteni Prágába, és az értesítés megérkezése után fognak dönteni az előadásról. ám a mai napig a világon semmi nem történt. Ami a Szovjetunió magyarlakta vidékeit illeti, évekig játszottunk ott is. Ott is voltak különleges helyzetek. Egyszerűen nem vették tudomásul például a zónaidőt, és a magyar idő szerint mérték az órát, amiből elég kellemetlen dolgok is származhattak. Ha mi történetesen a zónaidő szerint tűztük ki az előadás időpontját, a közönség pedig a magyar idő szerint akarta megnézni a darabot, abból furcsa dolgok jöhettek ki: esetleg egyáltalán nem volt közönség…

Végezetül az Ifjúsági Színházról szólnék egy pár szót. Az Ifjúsági Színházat akkor Tolnay Klári, Somló István és Benkő Gyula vezette szövetkezeti alapon. Katasztrofális anyagi körülmények között tartották az előadásaikat. Zárgondnok voltam a Pesti Szinháznál és az említett Tolnay-Somló-Benkő-konzorcium vezette színháznál is. Az államosításkor az Ifjúsági Színháznál a dramaturg örkény István, a lektor pedig Devecseri Gábor volt. A színészek ún. szabadlistára kerültek, olyan nagy hírű színész is, mint például Pethes Sándor, akinek az apja is a Nemzeti Színháznál volt. Ez szörnyű helyzet volt. Amikor meghívtuk, hogy a szerződést írja alá, illuminált állapotban ült le elém, kivette a protézisét, elém tette és azt mondta: “Ne tessék engem bántalmazni.” Borzasztó látvány volt. Megrendültem és azt mondtam: “Művész úr, majd inkább holnap szíveskedjék felkeresni.” Pethes Sándorral a legjobb barátságban maradtam a halála napjáig. Érdekessége volt a színháznak, hogy akkoriban reggeltől estig Sztanyiszlavszkij módszeréről volt szó. Idetartozik az, hogy amikor én a Színművészeti Főiskola esti rendezői tanfolyamát végeztem, akkor a helyzetgyakorlatok alapján kialakult egy különös előadási mód, a pamflet. Tulajdonképpen gyilkos etűdöket csináltunk, a napi politikai eseményeket aktualizáltuk, tomboltunk, fiatalok voltunk. Felvetettem, hogy az Ifjúsági Színháznak is kellene igazi színészekkel pamfleteket csinálnia. Hát ennek aztán olyan frenetikus sikere lett, hogy amikor mi pamfletet hirdettünk, jó későre kellett az előadást kitűzni, mert minden alkalommal tömve volt a nézőtér. Szóval, hatalmas sikert értünk el.

Hont Ferenc volt a sztanyiszlavszkiji módszer fő ismerője, ő a Szovjetunióban tanulta. órák hosszat folyt az emlékezés, a színészeknek a könyökükön jött ki, hogy milyen átélési élményeket hogyan kell realizálni a színpadon. Emlékszem például egy olyan pamfletre, ami a következőképpen történt. Természetesen maga Hont játszotta a rendezőt, s Rozsos Istvánnak és Csákányi Lászlónak adta a sztanyiszlavszkiji módszer szerinti utasítást. Behoztak egy széket, s Hont mindegyikük kezébe adott egy baltát és azt mondta: képzeljék el, hogy most itt ebből a székből egy várat fognak készíteni. “Mit kell csinálni?” – kérdezték a színészek. “Mit kell csinálni? Hát át lehet élni, hogyan építenek egy várat” – válaszolta Hont. Erre Rozsos meg Csákányi nekiesett és baltával szétverte a széket. Amikor már hullafáradtak voltak, odafordultak hozzá: “Na most már ez vár?” Hont rejtelmes mosollyal rájuk nézett és azt mondta: “De nem is szék.”

A pamfletezésnek a szezon végére meg is lett az eredménye: szétvertek bennünket. Hont Ferenc a Színháztudományi Intézethez került vezetőnek, engem pedig a Faluszínházhoz helyeztek, amelyet akkor kellett megalapítani. A személyzetis behívott, és a lelkemre kötötte, hogy vegyem tudomásul: ez az utolsó lehetőségem, mert aztán tovább ők nem fognak velem törődni.

Ez mind akkor történt, amikor a napidíj 31 Ft volt. Bár akkor a Nemzeti Színházban nem lehetett volna musicalt játszani, mint ahogy én a mai napig is nagyon nehezen képzelem el, hogy a Royal Shakespeare Companyban vagy akár a Comédie Française-ban ugyanezt meg lehetne tenni…