Az 1999. évi balkáni háborút a szemlélő úgy látja, mint katonai akciók által kiváltott humanitárius katasztrófát, melynek az orvoslására indított katonai akció még nagyobb humanitárius katasztrófát okozott. Ez a mérleg nem foglalkozik a sokszor megvitatott kérdésekkel, hogy kinek volt igaza és miben, milyen akció volt szükséges és mi volt ballépés – egyszerűen leírja a 99-es év első nyolc hónapjának Jugoszlávia/Koszovó térségben történt eseményeit.

A ‘Szövetséges Erők’ hadműveletnél a NATO az év elején meglévő humanitárius katasztrófát használta mint ‘casus belli-t’, amelynek megszüntetése céljából avatkozott be. Ilyen megokolással nem ez az első katonai művelet. Hasonló humanitárius érvelést használtak az ENSz 688-as határozatában a kurdok védelmében valamint a szomáliai beavatkozásnál. így ez az érvelés egyre gyakrabban használt a nemzeti szuverenitás elvét megsértő katonai beavatkozások számára, habár jogilag vitatott.

A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is.

Két fontos terület van, ahol a környezeti károk jelentősek. Ezek egyike a NATO-bombázások hatására a környezetbe (talaj, víz, levegő) került mérgező hatású vegyi anyagok. A másik – a “humanitárius háború” szempontjából jelentős terület – a NATO által használt elszegényített uránium tartalmú lövedékek kérdésköre. E területek mellett még az infrastruktúra rendszerek (áram, víz, szennyvíz) lerombolása említendő, de valójában minden rombolás negatív környezeti hatással járt. Egyes vegyi anyagok illetve az elszegényített uránium lövedékek környezetbiztonsági szempontból másképp értékelendőek, mivel kis mennyiségben is nagy mértékben mérgezőek, bizonyos körülmények között lassan bomlanak le és képesek nagyobb távolságokat megtenni a levegőbe. Ezek közül az anyagok közül sok képes beépülni az élő szervezetekbe és a bioakkumuláció folyamatával a tápláléklánc szempontjából magasabb rendű állatokban és az emberekben nagyobb koncentrációban halmozódik fel, káros hatását sokkal erősebben fejtve ki, mint a tápláléklánc alacsonyabb fokán álló szervezetekben.

A NATO-bombázások 1999. március 24-ével kezdődő 78 napján a becslések szerint 1200 repülőgép 25000 repülést hajtott végre Jugoszlávia felett. Ezekből körülbelül 17 000 célpontja több mint 80 ipari létesítmény volt.

Kiemelkedőek ezek közül a pancevói petrokémiai és műtrágya gyártó ipartelepek elleni valamint az újvidéki olajipari komplexum elleni támadások, melyek hatására nagy mennyiségű mérgező vegyi anyag került a levegőbe, a talajba és a vizekbe.

A legjelentősebb szennyezések tételes listája így néz ki:

Több tonna rákkeltő hatású etilén-dikloridot engedtek a Dunába a robbanásveszély elkerülése végett;

körülbelül 50 tonna olaj emulzió került a Dunába a nem működő szennyvíztisztító berendezéseken keresztül.

Több mint 100 tonna folyékony ammónia szivárgott egyenesen a Dunába a pancevói Azotara nitrogén-feldolgozó üzemből.

Az olajipari komplexumból több mint 1000 tonna, a vinil-klorid monomer üzemből pedig több mint 1400 tonna etilén-klorid került a Dunába a bombázások eredményeképp.

Nátronlúgból néhány ezer tonna folyt a Dunába egy csatornán keresztül az olajipari komplexumból.

Sósavból közel ezer tonna jutott a Dunába. A teljesen lerombolt vinil-klorid üzemből több mint 1000 tonna rákkeltő hatású vinil-klorid monomer és azok égéstermékei kerültek a levegőbe, ahol ezeknek a koncentrációja 7200-szorosa lett a megengedett értéknek.

A Pancevót ért 1999. április 17–18-i bombázás miatt az orvosok a támadások idején a közeli Belgrád külvárosaiban élő nőknek azt ajánlották, hogy két évig ne vállaljanak gyermeket illetve azoknak, akik 9 hetesnél rövidebb ideje voltak terhesek abban az időszakban, abortuszt javasoltak.

Az orosz Hidrometeorológia és Környezeti Nyomkövető Szolgálat (Rosgidromet) a pancevói olajkészletek égésének hatásáról, a korom és benzopirén terjedéséről (az olaj égésekor korom, nehézfémek, kén-dioxid, nitrogén-oxidok és aromás szénhidrogének szabadulnak fel) készített elemzést. A számítások szerint Európa tíz országának jelentős területe szenvedett szennyeződést a tüzek következtében. A benzopirénhez hasonlóan más mérgező anyagok is felszabadultak és hasonló módon terjedhettek a Balkánon és Közép-Európában. A görögországi Xanthi-i egyetem közleménye szerint 1999 áprilisában a dioxinok, a furánok, és a poliklórozott bifenilek (PCBk) szintje jelentősen megugrott Észak-Görögországban. Ezekről a vegyületekről azt kell tudni, hogy hosszú ideig fennmaradnak a környezetben és nagy távolságokra képesek eljutni. Mindezek mellett felborítják a szervezet hormonháztartását és számos egészségügyi probléma okozói:

• rák és daganatok
• idegi eredetű viselkedési rendellenességek, mint például tanulási rendellenességek, vérmérsékletbeli változások
• immunrendszeri változások
• szaporodási problémák és a nemiséget érintő rendellenességek
• rövidebb ideig tartó tejelválasztás anyáknál
• cukorbetegség gyakoribb előfordulása.

Ezek a problémák hosszú évek múltán és esetleg az utódokban is jelentkezhetnek.

Az orosz modellezés szerint a pancevói ammónia-kiömlés mérgező hatásai egy 32–50 kilométer hosszú, 90–150 négyzetkilométeres nagyságú területen érvényesültek.

Jugoszláviában egyes transzformátor állomásokon használnak még poliklórozott bifenilekből álló Pyralene nevű anyagot, amelyből egy liter képes körülbelül egy milliárd liter vizet beszennyezni. így minden transzformátor állomás, amelyet ipari telepeken vagy az elektromos ellátó hálózat részeként elpusztítottak, ilyen anyaggal szennyezte a környezetet. Számos transzformátor állomás esetében a pyralene-t már kicserélték kevésbé ártalmas anyagokkal, de az így kivont pyralene-t a környéken tárolták, ahol ki volt téve a bombázásoknak.

A környezetbe került vegyi anyagok mellett az elszegényített uránium-lövedékek okoznak majd komoly egészségügyi problémákat. Ez nem csak Jugoszlávia és Koszovó területére vonatkozik, hanem a környező országokra is. Könnyen elképzelhető, hogy a Dél-Magyarországon több tízszeresére megemelkedett alfa háttérsugárzás ennek a jele.

De mik is az elszegényített uránium-lövedékek és mi a hatásuk?

Az Egyesült államok légierejéből a “Szövetséges Erők” hadművelet során bevetettek úgynevezett “tankölő” A10-es Thunderbolt II-es, repülőgépeket. Ezen gépek elsődleges feladata a páncélozott járművek megsemmisítése, másodlagosan mentőakciók biztosítása.

Az A10-es gépek fegyverzetének fontos része egy 30 mm-es, nyolc csövű Gatling ágyú, amely 3900 lövedéket tud kilőni percenként. Az ágyú úgynevezett elszegényített uránium (depleted uranium – DU) lövedéket használ.

Emellett a Jugoszlávia ellen bevetett Tomahawk cirkáló rakéták is tartalmazhattak stabilizáló anyagként elszegényített urániumot.

A DU lövedékek hatékony tankellenes “áthatolók”, mivel rendkívül nehezek (1,7-szer olyan nehezek, mint az ólom). Titániummal ötvözve az uránium rendkívül kemény. Ezenkívül az anyag előnyös tulajdonsága, hogy becsapódás esetén ég. Az Egyesült államok hadserege azért fejlesztette ki a DU lövedékeket, mert a fém maga rendkívül olcsó. A soványított uránium az az anyag, amely visszamarad, amikor dúsított, maghasadásra képes urániumot választanak el a természetes urániumból. így tulajdonképpen újra feldolgozzák a máskülönben veszélyes hulladéknak minősülő anyagot. Az elszegényített anyag főként uránium U 238 izotópot (felezési idő 4.5 milliárd év) és mellette egyéb radioaktív elemeket tartalmaz.

A DU lövedék toxikus és radioaktív. Amikor 500° C fölé hevül levegőn (például detonáció következtében), akkor lassan oxidálódik, fenntartva az égést és 80 %-ban belélegezhető 0,5-5 mikron nagyságú üveggyöngyszerű aerosolt képez. Ez az üvegbe foglalt uránium aerosol nagyon könnyű, tűz és szél által többször tíz kilométer távolságra képes eljutni a kibocsátási helytől elekrosztatikus erők által a levegőben maradva (ez nem maximális távolság – erre a távolságra van adat). Az aerosol sokkal veszélyesebb, mint a természetben előforduló uránium részecskék a talajban vagy az élelmiszerekben. Egy GAU-8/A “áthatoló” repülő 30 mm-es ágyújában a lövedék 272 gramm DU-t tartalmaz.

Az urániumoxid részecskék mind belélegzéssel, mind pedig élelmiszer és ital útján bejuthatnak a szervezetbe.

Az uránium, mint más nehéz fém, kémiailag rendkívül mérgező. Élelmiszerrel vagy vízzel lenyelve kis mennyiség is visszafordíthatatlan károsodást okozhat a vesékben. Mind a bélcsatornán, mind pedig a tüdőn keresztül felszívódva a véráramba kerülhet.

Belélegzett urániumoxid részecskék le tudnak telepedni az emberi tüdőben, a hordozó szervezetet növekvő dózisú alfa sugárzásnak kitéve. Ez tüdőrákot és fibriózist okozhat bármely korban lévő emberben, és különösen gyermekek számára veszélyes.

Amennyiben évek során a véráramba jut a DU, a májra és vesékre is hat, valamint beépülhet a csontokba, ahol a vérképzést károsítja. Az uránium át tud hatolni a placentán is, születési rendellenességeket okozva, és az anyatejjel is a csecsemőbe juthat. Károsíthatja a spermát és a petesejtet is, genetikai károsodást okozva az utódokban.

Kutatók úgy gondolják, hogy az úgynevezett öböl háború szindróma kiváltó okainak egyike az elszegényített uránium lövedékek használata, valamint a bombázások következtében felszabaduló vegyi anyagok (amelyek hasonlóképp felszabadultak a jugoszláviai bombázások következtében).

A DU hatása gyermekek számára pusztítóbb. A gyerekek közelebb vannak a földfelszínhez, és több urániumot építenek be a csontjaikba növekedés közben, s hosszabb életidejük alatt hosszabb ideig lappangó rákos megbetegedések is kiteljesedhetnek a szervezetükben. Jelentések szerint Dél-Irakban nagymértékben megnövekedett a halva születések, születési rendellenességek, leukémia és más rák fajták aránya azoknál a gyermekeknél, akik 1991 óta születtek.

Május 4-én az Egyesült államok Védelmi Minisztériumának sajtótájékoztatóján Wald tábornok beismerte, hogy az A10-esek DU lövedékeket használnak Jugoszláviában.

Az ENSZ egyik kisebbségek védelmével foglalkozó jelentése genocídiumnak, népirtásnak minősíti a DU fegyverek alkalmazását.

Hosszabb távon a szennyezés terjedhet és távolabbi helyekre is eljuthat a szennyezett területen termelt élelmiszerekkel, tejjel és természetes úton is.

A környezeti károk, melyeket a jugoszláv háború okozott, valójában még feltáratlanok, hiszen hosszabb távon, öt-tíz éven belül mutatkozik meg a hatásuk, természetükből adódóan pedig keveset lehet tenni ellenük most, hogy a baj már megtörtént. Még csak előzetes értékelések vannak – bár az ENSZ Környezetvédelmi Programja talán már októberben elkészíti jelentését. Igaz, ezek nagy része “politikailag korrektre” lesz fésülve, ha nyilvánosságra kerül, hogy ne váltson ki indulatokat a nemzetközi szervezeteket legnagyobb mértékben támogató országok ellen.

Minden bizonytalanság esetére is biztos, hogy a NATO-beavatkozás eredményeképp Jugoszlávia egyes területein és Koszovóban a lakosság egészségi állapota romlani fog és az átlagéletkor csökkenésével is számolhatunk. A környező országokra gyakorolt hatás megítélése már nehezebb, de az elmondható, hogy nem lett egészségesebb a környezetünk és mi sem. A Nagy-Britannia-i Coghill Research Laboratories becslései szerint az elszegényített uránium “használatából” következően a háborús zóna közelében élő 20 millió ember számára hatszorosára nőhet a leukémia, a rák, a dózis-függő születési rendellenességek kockázata.

Felmerül a “humanitárius beavatkozás” kérdése is. A NATO illetékes döntéshozói tisztában voltak a Pancevóra mért légicsapások következményeivel, az elszegényített uránium káros hatásáról is hallottak, ha ezt nem is fogadják el vagy próbálják alulértékelni. Bizarr, hogy a koszovói albánok, akiknek a megsegítésére a beavatkozás tulajdonképp történt, több nemzedéken keresztül fognak szenvedni az elszegényített uránium hatásaitól.

Ez a háború nem volt tiszta, és humanitárius jellege is csak a propaganda szintjén érvényesült.

Hivatkozások:

A Pollution Episode of Organix Semi-Volatile Compounds from the war-zone of Kosovo, detected in Xanthi Greece. S. Rapsomanokis, C. Zerefos, D. Melas, N. Tsangas. URL: http://www.duth.gr/cosovo/pollution.html

Assessment of environmental pollution in the Balkans and adjacent territories caused by NATO rocket and bomb strikes against Yugoslav territory. Hydrometeorological and Environmental Monitoring Service of the Russia Federation, Moscow, 1999.

Assessment of the Environmental Impact of Military Activities During the Yugoslavia Conflict. Preliminary Findings, June 1999. The Regional Environmental Center, URL: http://www.rec.org/

CRL – Coghill Research Laboratories, 1999.: The Use of Depleted Uranium (DU) Bullets and Bombs by NATO Forces in Yugoslavia. URL: http://www.cogreslab.demon.co.uk/

U. S. Department of Defense – Press Briefing, 1999. május 3.: URL: http://www.fas.org/man/dod-101/ops/docs99/t05031999_t0503asd.htm

Independent Commission of Inquiry Hearing to Investigate U.S./NATO War Crimes Against the People of Yugoslavia. Selected Research Findings, International Action Center, 1999. URL: http://www.iacenter.org/warcrime/index.html

NATO bombing unleashes environmental catastrophe on Europe. Press Release, May 14, 1999. International Action Center, URL: http://www.iacenter.org/natodu.htm

United Nations Commission on Human Rights Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities Forty-ninth session Report by the Secretary-General submitted pursuant to Sub-Commission, Resolution 1996/16. E/CN.4/Sub.2/1997/27 24 June 1997

Az Európa Tanács 1999. szeptemberében delegációt küldött Horvátországba, Montenegróba, Koszovóba és Makedóniába a rendezéshez és újjáépítéshez szükséges feltételek megismerése céljából. Ebben a testületben egyetlen magyarként én a kulturális és oktatási bizottságot képviseltem. Maga a téma megnevezése is tükrözi a nyugati politika teljes bizonytalanságát. Horvátország a legkevésbé sem tartja magát “délkelet-európai országnak”, míg Románia és Bulgária kifejezetten megsértődött azon, hogy kimaradt a felmérésből. A pontos cím a “volt Jugoszlávia tagköztársaságai” lett volna, de a horvátok számára a “jugoszláv” szó múlt időben is vörös posztó. A jelentést angol nyelven írtam, a hivatalos magyar fordítás csikorgó idegenszerűsége nem az én hibám. Koszovóban most tombol az etnikai terror a szerbek ellen, Horvátországban lapzártáig kérdéses a szabad választások megrendezhetősége, a Nyugat kegyét kereső montenegrói és makedón vezetés rettegve figyeli szerbbarát ellenzékét és albán kisebbségét. A jelentés annyit ad vissza mindebből, mint amennyi egy nemzetközi szervezet (utólag egyhangúlag elfogadott) riportjától várható. Keveset, szinte semmit, de a tények és a veszélyek érzékeltetésével valami keveset mégis. Montenegró, Koszovó és Makedónia a kialakulóban levő euro-atlanti birodalom protektorátusa, egyfajta mandátum-területe, s nagyjából elégedett is ezzel a helyzetével. Horvátország ugyanakkor mindent elkövet, hogy protektorátusból Magyarországhoz vagy Szlovéniához hasonlóan névleg egyenrangú tartomány legyen az új Washington-Brüsszel-i szent birodalomban. Egyáltalán nem kizárt, hogy ennek érdekében a jelentésben említett fél-diktatorikus állapotok demokratizálására is hajlandó lesz.

8535. sz. okmány 1999. szeptember 21.

Délkelet-Európa és Koszovó

A Kulturális és Oktatási Bizottság Véleményezése

Rapportőr: Hegyi Gyula, Magyarország, Szocialista Pártcsoport

Minden konfliktusban az első áldozatok között vannak a kulturális intézmények és műemlékek, iskolák és egyetemek illetve a média. Sok írónak, professzornak, újságírónak és más értelmiséginek azonban – akármelyik oldalon áll is – személyes felelőssége van az etnikai ellentétek és a Balkán szívében zajló véres, nacionalista bacchanália kirobbantásában. Miután a kommunizmusnak Jugoszláviában bealkonyult, az országnak – mint viszonylag szabad és fejlett országnak – minden esélye megvolt arra, hogy békés átmenettel jusson el a demokráciába. Az értelmiségiek azonban (pontosabban sok szerb író és tudós) “Nagy Szerbia” nevében nacionalista alapon való átalakulást kezdeményeztek. Ezt a vágyukat később sok horvát, muszlim és albán értelmiségi is visszhangozni kezdte, és természetesen a hazai és külföldi politikusok manipulációi is érvényre jutottak.

Nekünk, mint a Közgyűlés Kulturális Bizottságának, az a feladatunk, hogy védelmezzük a válság kulturális áldozatait. Ezzel egyformán fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy milyen különleges felelősséggel tartoznak a kultúra, az oktatás és a média területén dolgozók a nacionalizmus, rasszizmus és etnikai gyűlölködés elleni harcért. A bombák megállíthatják az agressziót, a fegyveres testületek helyreállíthatják a közrendet, a jogászok lefektethetik a demokrácia alapjait, de a problémák gyökere továbbra is ott van a felszín alatt, ha nincs meg a társadalomban a tolerancia igazi szelleme. Ez csakis a kultúra és a nevelés eszközeivel érhető el.

Annak is tudatában kell lennünk, hogy egy olyan soknemzetiségű, különböző vallásokat követő és hihetetlenül összetett régióban, mint amilyen Délkelet-Európa, a kultúra és az oktatás problémáinak megoldása nem ismerhet országhatárokat.

Az első kísérlet akkor történt ezen problémák teljes mélységükben való felderítésére, amikor Hegyi Gyula rapportőrként a Gazdasági ügyek Bizottságának szervezésében látogatást tett Horvátországban, Montenegróban, Koszovóban és a korábban Jugoszláviához tagköztársaságaként tartozó Macedóniában 1999. szeptember 7 – 12. között. Az idő azonban sajnálatos módon nagyon rövidnek bizonyult arra, hogy valamennyi problémát mélységében meg lehessen vizsgálni, ezért ez a jelentés főleg a médiára koncentrál, részben pedig az oktatásra. A legfontosabb megállapításokról szóló beszámoló mellékelve van.

Ezen összefoglaló meglehetős rövidsége ellenére bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Az Európa Tanácsnak Koszovóban segítenie kell mind a nemzetközi törekvéseket, mind pedig a helyi intézményi rekonstrukciót, amelyek célja az oktatási rendszer reformja, oktatási illetve felsőoktatási politika létrehozása, a tanárképzés biztosítása, a kulturális élet újjáélesztése, hatékony média jogi szabályozás létrehozása illetve a média önszabályozása alapjainak lefektetése.

Ezzel egyenrangúan sürgős feladat a kulturális örökség védelme, a műemlékekben okozott károk felbecslése illetve olyan program létrehozása, amelynek célja a kulturális örökség rekonstrukciója függetlenül annak etnikai eredetétől. Szükség van ifjúsági és sport programokra is, amelyek sokat tehetnek a feszült légkör enyhítésében.

Hasonló célkitűzések alkalmazhatók Montenegróra is, amely több figyelmet érdemel szervezetünktől, annak ellenére, hogy erre nincs külön megbízásunk. Ilyen szellemben azonnal meg kell kezdeni a munkát Szerbiában is a demokratikus és reformista körökkel együttműködve, anélkül, hogy Milosevics esetleges távozására várnánk.

Nagyobb, regionális kitekintésben előtérbe kell kerülnie a kölcsönös kulturális kapcsolatok előmozdításának a nyíltság, a tolerancia és kölcsönös megértés jegyében.

Ezeken a területeken az Európa Tanács gyakorlata és tapasztalata valószínűleg az első és legnagyobb egész Európában, és a Koszovóban illetve körülötte kialakult helyzet példa nélküli kihívást jelent szervezetünk számára.

A Kulturális és Oktatási Bizottság szeretné kiegészíteni azokat a következtetéseket és ajánlásokat, amelyeket a Politikai ügyek Bizottságának jelentése tartalmaz. A módosítási javaslataink a következők:

1. 4. bekezdés: a “szerb és roma lakosság” után a következő szöveg beillesztése: “és az ortodox kulturáis örökség továbbra is fennálló, törvényellenes rombolása”

2. a 6. bekezdés után: egy 7. bekezdést kellene beilleszteni a következő szöveggel: “A Közgyűlés úgy véli, hogy a hosszútávú béke és demokratikus stabilitás ebben a térségben csak olyan módon érhető el, ha a kulturális és oktatási politika nagyon gyorsan a helyére kerül. Ezeknek ki kell zárniuk az etnikai gyűlölködést és támogatniuk kell a demokratikus értékeket, az emberi jogok és a kulturális különbségek tiszteletben tartását. A civil társadalom rekonstrukciója, különös tekintettel a fiatalokra, ugyanolyan fontos, mint a kulturális örökség helyreállítása.”

3. A 14. bekezdésben, az i, albekezdés után, egy új albekezdést kellene betenni a következő szöveggel: “ javaslatokat kell kidolgozni a kultúra, az oktatás és a média terén teendő intézkedésekre, amelyeket azonnal meg kell valósítani Koszovóban, valamint általánosságban véve az egész térségben.”

A LÁTOGATÁS ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE

Horvátország

Horvátországban régi hagyománya van a jó újságírásnak és a polgári közvéleménynek. A jelenlegi helyzet veszélye az, hogy a média szabadsága jobban függ a politikai szándéktól, mint az infrastruktúra fejlesztésének valóban megalapozott szükségességétől. A független újságírók és ellenzéki politikusok szerint a kormányon levő párt (HDZ) és a Tudjman elnök körüli személyek szigorú ellenőrzést gyakorolnak a horvát média felett.

Minden létező televíziós csatornáról úgy hírlik, hogy teljes mértékben a kormányon levő párt ellenőrzése alatt áll és tény, hogy valamennyi teljes mértékben állami tulajdonban van. Egy frekvenciasávot megvásárolt egy üzletember, akiről úgy tudják, hogy “az Elnök embere”, aki egy negyedik csatornát akart létrehozni, ami eddig még nem valósult meg. Az ellenzékben levő szociáldemokratáknak van bizonyos befolyásuk a Rijekai Körzeti TV-re.

A rádió és tévécsatornák számára a frekvenciasávokat biztosító állami testület Tudjman elnök hivatalának közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ezen testület egyes tagjai ugyanakkor az elnök tanácsadói is.

Mivel a horvátok 80 %-a csak a televízión keresztül szerez információt, a helyzet rosszabb, mint aggasztó. A választások hajnalán a hat ellenzéki párt továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a választási törvények önmagukban nem képesek biztosítani a választás tisztaságát, ha a média függetlensége nincs meg. Amint a képviselőiktől megtudtam, “a horvát televízió teljes egészében a kormánypárt propagandájának szolgálatában áll, és az ellenzék nem tud semmilyen befolyást gyakorolni az országos televízióra, különösen az elkövetkezendő választási kampány idején”. A politikai válság elkerülése és a tiszta választások biztosítása érdekében ezeket a problémákat minél hamarabb meg kell oldani.

Minthogy a hirdetések 90 %-a az állami tévéé, a rádió és a nyomtatott média nem rendelkezik a megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy alternatív információ forrást építsen ki. Egy nemrégiben elfogadott törvény szerint maximum a tévétársaság tulajdonjogának 25 %-a adható át külföldieknek. A Fórum 21-nek, egy független újságírókból álló csoportnak két célja van: átalakítani az állami tévét igazi közszolgálati televízióvá és egyenlő esélyek biztosítása a magántévéknek.

Az állami tulajdonban levő rádiók kötelező előfizetési díjakat szednek, de nagyon kevesen hallgatják őket. Körülbelül tíz valóban független helyi állomás van a 115 közül. Az engedélyeket hatóságok adják ki, és sokan panaszkodnak a döntések részrehajlásai miatt. Zágráb térségében a lakosság 8 %-a hallgatja az állami rádiót, míg pl. több mint 22 % hallgatja a független Radio 101-et. A Radio 101 engedélye azonban csak a zágrábi sugárzásra terjed ki. E rádió jövedelmének 95 %-át teszik ki a hirdetések, és egyes hirdetőkről úgy hírlik, nem elég bátrak ahhoz, hogy független rádióban hirdessenek. Még ennél is rosszabb, hogy a lakosság jövedelmének általános csökkenése majdnem 25 % kiesést okozott a Radio 101 hirdetésből származó bevételeiben.

A városi lakosság hozzájuthat a kritikus programokhoz és politikai vitákhoz, illetve foghat idegen nyelvű adásokat, de a vidéki lakosság főleg az állam által ellenőrzött televíziós programokat nézi.

Van néhány független napi- és hetilap. A példányszámok szerint – de nem a megjelent újságok száma szerint – elmondható, hogy a nyomtatott média egyharmada független vagy nyíltan ellenzéki. Olyan vélemények vannak, hogy a HDZ a privatizációt a média feletti politikai befolyás eszközeként használja fel.

Zágrábban járva és újságírókkal beszélgetve az ember nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy az egész politikai élet végtelen botránysorozat körül forog körbe és körbe. Ezeket független újságok vizsgálják és feltárják – de nincs visszajelzés, a történetek nem tükröződnek a közvéleményben.

Az újságok fő terjesztője a TISAK, amely hatalmas országos vállalat. Standok ezreivel rendelkezik. A TISAK-ról is az a nézet, hogy a kormány ellenőrzése alatt áll. Másrészt néhány ellenzéki újságot is nyomtatnak a VJESNIK nyomdában, amelyet a kormánypárt ellenőriz. Független szerkesztőktől azt hallottam, hogy a lapoknak azonnal ki kell fizetniük a nyomdaköltséget, míg az újságjaik értékesítéséből bejövő bevételeket csak hónapokkal később kapják meg a TISAK-tól. Arról értesültem, hogy a TISAK 3 millió kunával tartozik az ellenzéki hetilapnak, a Nacional-nak. Az újság szerkesztőségében a rendőrség házkutatást is végzett és fenyegetéseket kaptak.

Horvátország jelentős lépéseket tett a háborús károk elhárításáért, valamint a sérült kulturális intézményei és műemlékei helyreállításáért. Egyértelműen el kell határolnunk egymástól azokat a bátor erőfeszítéseket és biztató előrehaladást, amelyeket a horvát nép és kormány tett ezen a területen, illetve azokat a botrányokat és antidemokratikus tendenciákat, amelyek a média világában tapasztalhatók. Ez a helyzet veszélyeztetheti az elkövetkezendő választásokat.

Montenegro

A függetlenségért harcoló helyi politikai erők szerb-pártiak, sőt Milosevics-pártiak voltak néhány évvel ezelőtt. Ma a montenegrói kormány nem akar a mai belgrádi vezetés túsza lenni. Ezt a hozzáállást a nemzetközi közösségnek tisztelnie kell.

örülni kell annak a törekvésnek, hogy közvetlen kapcsolatokat szeretnének létesíteni más országokkal és kormányokkal anélkül, hogy az elszakadás irányában a végső lépést erőltetnék. Ez különösen a kulturális kapcsolatok terén érvényesül; a művészetekben, a tudomány, az irodalom, az oktatás és a média területén. Ez a kulturális csere hasznos lehet a külföldi partnerek számára is, minthogy Montenegro messze van az ún. McWorld tömegkultúrától és világunkat igazi kulturális értékekkel tudja gazdagítani. Az Európa Tanács fontos szerepet játszhat ezen kapcsolatok kiépítésében.

Akárcsak a montenegróiakat, a médiát is megosztja a Szerbiával való kapcsolatok kérdése. A négy napilap közül egyik a kormány tulajdonában van (Pobeda) és egy másik a szerbbarát csoportoké (Glas Crna Gorci). A többi kettő a helyi kormányzatokhoz áll közel. Igy van ez a rádió és tévé csatornákkal is, és vezetőik büszkék arra, hogy nyíltan támogatják Djukanovic-ot a Milosevics rezsim ellenében.

Bár ezt a hozzáállást tisztelni kell, az általánosságban demokráciapárti montenegrói kormánynak is szüksége van a független ellenőrzésre és áttekinthetőségre. Az egyik állandó fórum a Monitor nevű független hetilap, amely 9000 példányban jelenik meg. Ezt a hetilapot nemrégiben 400,000 DM összegre bírságolta meg Belgrád. Most körülbelül ezer példányt csempésznek belőle Szerbiába, hogy független információt biztosítsanak az ottani lakosság rendelkezésére. A Monitor a központi, belgrádi rezsimmel szemben a podgoricai kormányt támogatja. Másrészt azonban megpróbálja a helyi botrányokat kiteregetni. Amint egy független újságíró elmondta, a kormány néhány tagja (A Négy Család) gyanús privatizációs ügyekbe keveredett és – bár ez nem bizonyítható tökéletesen – vannak korrupcióra és szervezett csempészetre utaló jelek is. úgy tűnik, hogy a kormány néha megkéri a Monitort, hogy csendesítse le ezeket a botrányokat (“… tudtok a problémáinkról Miloseviccsel kapcsolatban…”). 1997 óta azonban már tolerálják a hetilap kritikus hozzáállását. A Monitor átlagos olvasója 35 éves és magas szintű képzettséggel rendelkezik. A montenegróiakat – mint egy szakértő elmondta – főleg a politika és a sport érdekli. Erősen, sőt túlzottan átpolitizált társadalom.

Az állami rádió és tévé albán nyelven sugároz naponta egy órát. A tévé mindent megtesz annak érdekében, hogy a szerb nézők számára érdekes politikai programokat biztosítson és ellensúlyozza a belgrádi propagandát.

Vannak albán általános és középiskolák, de az albán tanárok képzése nem elégséges. Ezt még a hivatalos szakértők is elismerik. Másik aggasztó tény az, hogy az albán iskolákban tanított anyagot az állami hatóságok nem ellenőrzik. A Kulturális és Oktatási Minisztérium képviselői ezzel kapcsolatban elfogadták a kritikát, ami a világ ezen részén eléggé szokatlan. A tankönyvek adaptálása és nyomtatása is nehezen megoldható probléma Montenegróban.

A hasonló történelmi hagyományok és kulturális értékek miatt Montenegro fontos kapcsolat lehet a szerb demokratikus erők számára, ha nem is a belgrádi ellenzéki politikusoknak, de az értelmiségieknek és a jószándékú egyszerű embereknek mindenképpen.

Koszovó

Az elmúlt hónapok alatt kétszáznál több nemzetközi szervezetet regisztráltak Koszovóban. Politikusok, újságírók, művészek és mindenféle más, fontos személyiségek utaznak nap mint nap Pristinába. Ironikusan még azt is mondhatnánk, hogy Pristina “divatba jött”. A lakosság valódi szükségletei azonban kevéssé ismeretesek még számunkra, az európai döntéshozók számára is.

A jugoszláv hadsereg által az albán lakosság ellen folytatott, megbocsáthatatlan etnikai tisztogatás után 150 ezer szerb hagyta el a térséget önként vagy kényszerből. Majdnem a teljes szerb lakosság – beleértve az értelmiséget is – elhagyta Pristinát és ugyanígy tett sok ipari, repülésügyi stb. szakértő is.

A roma lakosság még ennél is nyilvánvalóbb módon ártatlan áldozata az albán szélsőségeseknek. Az etnikai tisztogatás elfogadhatatlan és a nemzetközileg elfogadott kisebbségi jogok járnak minden etnikai kisebbségnek a térségben.

Az ún. “szerb kulturális elsőbbségnek” most már vége, és az albánok oktatását mindenféle területen támogatnia kell a nemzetközi közösségnek. Ebben a vonatkozásban a koszovói albán civil társadalom azon erőfeszítéseit, hogy a párhuzamos oktatási rendszer fenntartására törekednek azt követően is, hogy 1991. óta a legtöbb albán professzort és hallgatót elűzték a Pristinai Egyetemről, mindenképpen biztatónak kell tekintenünk. Információim szerint a felsőoktatás (az adott körülmények között elég logikusan) a humán területekre koncentrált. Egy modern társadalomban azonban szükség van más tudományos területek szakembereire is, ami azt jelenti, hogy több berendezésre és költséges infrastruktúrára van szükség.

Sajnálatos módon az oktatás most a Koszovóban maradt szerbek számára vált nehezen hozzáférhetővé. Ebben az évben valószínűleg csak nagyon kevés szerb hallgató és tanerő lesz az egyetemen, és a szerb hallgatóknak nem állt módjukban befejezni tanulmányaikat, mivel nem tudtak másik egyetemre átiratkozni a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban.

A média helyzete pillanatnyilag nem túl biztató Koszovóban. Az első tévéállomás éppen csak elkezdett sugározni – albánul és szerbül. A napi két órás (benne öt perc szerb) televíziós adásidő azonban inkább csak kezdet, mint a valódi megoldás. A Radio Koszovo napi 10 órát sugároz albánul, szerbül és törökül. Mind a két állomást az EBESZ Médiaügyek Osztálya tartja ellenőrzése alatt.

Viták folynak a donor szervezetek és a különféle nemzetközi szervezetek között arról, hogy ki a médiaügyek felelőse. A svájci kormány pénzügyi támogatást ajánlott fel egy hivatalos rádiócsatorna létrehozására, amelynek “UNMIK Hangja” lenne a neve, de a helyszínen senki sem akart ilyen jellegű hivatalos rádiót. Az EBESZ szakértői azt javasolják, hogy a felajánlott eszközöket és pénzt a Radio Koszovo céljaira kellene felhasználni helyette. Szükség lenne a szerkesztőségek és a médiaprogramokhoz használt eszközök számára valamilyen helyiségekre. Még nem dőlt el, hogy honnan származzon a Radio Pristina dolgozóinak fizetése. Az EBESZ fenntartja azt a nézetét, hogy ez nem az ő dolguk. A tévéadókat (amelyeket a NATO bombák leromboltak) újjá kellene építeni, de kinek?

Nincs frekvencia-ellenőrzés a rádióadásoknál és bizonyos albán magánállomások szerbek ellen gyűlölködő kampányműsorokat sugároznak. A pszichológiai háttér könnyen érthető, de a gyűlölködésre uszító beszédeket többé nem szabad tolerálni.

Világos médiajog-alkotásra és hatékony ellenőrzésre, illetve szankciókra van szükség, beleértve azt is, hogy tiltó szabályozást kell hozni az etnikai és faji gyűlölködés ellen a médiában. Az Európa Tanács Média Szekciója 1999 augusztusában szakértői látogatást szervezett Pristinába a Koszovói EBESZ Misszió kérésére annak érdekében, hogy tanácsot adjanak a médiaszektor (sajtó, rádió, televízió) jövőbeli szabályozására vonatkozóan. A szakértők hangsúlyozták, hogy szükség van egy független szabályozó-hatóság létrehozására az adók vonatkozásában, amelynek feladatkörébe tartozna azon döntések ellenőrzése is, amelyeket bármely jövőbeli szabályozó-hatóság hoz. általánosabban szólva a szakértők aláhúzták annak szükségességét, hogy egy megfelelő jogi keret kellő gonddal való létrehozása szükséges egy kettős sugárzó rendszer kialakításához, amely a kereskedelmi adóállomásokból illetve a független közszolgálati adóállomásokból állna.

Jelenleg nincs szerb nyomtatott média Koszovóban. A politikai vélemények pluralizmusa nem létezik az albán sajtóban. úgy mondják, hogy a Koszovói Felszabadítási Szervezet (KLA) szoros ellenőrzést gyakorol az újságok többsége felett, beleértve a legfontosabb napilapokat is, mint pl. a Rilindja, Kohn Ditare és Kosova Sor. A Rugovához közel álló csoportok ellenőrzik az újonnan alapított Dardanna Expres c. lapot, valamint a magazin típusú Bota Sot c. újságot. Nincs olyan fórum, ahol a független értelmiség juttathatná kifejezésre nézeteit. Amint az EBESZ egyik média-szakértője kifejezte és sajnálatosnak találta: még Milosevics idejében is volt néhány kisebb újság, amelyek elkötelezettség nélkül adtak hangot független nézeteknek, míg jelenleg mindent vagy a KLA vagy Rugova pártja tart ellenőrzés alatt.

A normál üzleti tevékenység hiánya Koszovóban megnehezíti azt, hogy piaci alapon működő sajtót lehessen létrehozni. A külföldről jövő segítség és beruházások nagyon szükségesek ahhoz, hogy a médiában kialakuljon a pluralizmus.

Az ortodox keresztény hagyomány most nagy veszélynek van kitéve és az Európa Tanácsnak mindent meg kell tennie azért, hogy a sokféle etnikumot illetve Koszovó gazdag kulturális örökségét megőrizze.

A NATO-bombázások idején a kulturális örökségben okozott károk még eléggé korlátozottak maradtak és főleg a történelmi épületek szomszédságában lehulló bombákból eredtek (pl. a 14. századi kolostor Granicában és a 13-14. századi apátság Pec városában). Megsemmisültek azonban 18. században épült faházak (Damilovic) és az óvárosi központok Djaconovic és Pec városokban.

Jelentések vannak bizonyos mecsetek megrongálásáról is, amit az elvonuló szerbek követtek el közvetlenül a KFOR csapatok megérkezése előtt.

A helyzet azóta jelentősen romlott annak következtében, hogy a KLA “elégtételt” vesz a szerb ortodox örökségen. 1999. augusztus 13-án a Jugoszláv államok Szövetsége konzulátusa az Európa Tanácsnak egy olyan listát adott át, amelyben 32 “lerombolt, megrongált és kifosztott kolostor és templom szerepel, amelyek Koszovóban illetve Metohija-ban találhatók”. Ennél részletesebb listát lehet találni a Decani internetes honlapon, amelyet Fr. Sava hozott létre (www.decani.yunet.com – augusztus 19-ig 40 épületet soroltak fel és fényképek illetve dátumok is szerepelnek). Egy másik lista is van, amelyet Artamje püspök adott át Diaz de Mera-nak (ebben 42 épület szerepel, amelyeket június 13. és augusztus 4. között rongáltak meg vagy romboltak le). A Koszovóban történő eseményekről – beleértve a kulturális örökséget – részletes információt ad a nemrégiben megnyílt honlap: www.kosovo.com. Szeptember 14-én ez a honlap jelentette be az eddig valószínűleg legsúlyosabb veszteséget: a Saint Cosma ill. Damian templomra vonatkozóan, amely a Zociste kolostorban található és a tizennegyedik században épült. Híres volt a műemléknek minősülő freskóiról, most azonban földig rombolták. Ezen információ legnagyobb részét független források is megerősítették.

Az UNESCO két szakértőt küldött ki júliusban egy tíznapos misszióra. A PACE missziót, amelyre augusztus végén került sor, Diaz de Mera vezette, aki a műemlékekről a Kulturális örökség Albizottság elnökeként is kutatást folytatott. úgy tűnik azonban, hogy az Európa Tanács, az UNESCO illetve az NGO-k más akciót nem szerveztek (az Europa Nostra aggodalmát fejezte ki, de nem tudott beavatkozni).

Macedónia, a korábbi jugoszláv tagköztársaság

Macedónia súlyos veszteségeket szenvedett el a háborúból adódóan. Az ártatlan áldozat szerepéből kilépve fontos szereplőjévé kell váljon a balkáni béke és rekonstrukciós folyamatnak. A folyó két partján sétálva Skopjében az ember érzi a kulturális és szellemi szakadékot a modern macedón Skopje és a leginkább albánok lakta iszlám Skopje között. Ez a tény színt ad a városnak, de a tragikus körülmények következtében új bajok forrásává is válhat. Ezért a legfontosabb cél az, hogy a különböző etnikumok közötti béke fennmaradjon.

A nemzeti össztermékben bekövetkezett hirtelen visszaesés és a munkanélküliség megugrása ellenére Macedónia a költségvetéséből 15%-ot szán az oktatásra. Független állammá válva Macedónia – amint ezt hivatalos szakértőktől hallottam – kész arra, hogy minden szinten kiképezze a szükséges szakembereket.

Az általános és középiskolák szintjén vannak kisebbségi nyelviskolák az albán és a török gyerekek számára. A macedón kormány megpróbálja a muszlim (albán és török) lányokat a lehető legtovább az iskolában tartani, de ez nem könnyű dolog. Az oktatásuk úgy tűnik, hogy fontosabb a hatóságok számára, mint a saját családjaiknak. A Világbank külön programokat szponzorál a roma gyerekek oktatására.

A Tetovo-i Egyetem helyzete nagyon feszült.

Mind a kormánypárti mind pedig az ellenzéki politikusok és újságírók panaszkodnak a gyenge infrastruktúrára, amelyben a médiának működnie kell. A nyomdagépek nagyon régiek és az állami papírkészletek nem elegendőek. A tévé- és rádióstúdiók elavultak. Macedónia az egyetlen olyan független balkáni ország, ahol nincs egyetlen házi műholdas program sem.

Az állami tulajdonú tévé- és rádióállomások mellett van néhány kereskedelmi tévé és sok rádióállomás, köztük kalózadók is, amelyek engedély nélkül működnek. Az új kormány elkezdte az eljárásokat a kalóz rádiók ellen. Ezt azonban csak akkor lehet elfogadni, ha minden állomásnak megvan arra az esélye, hogy hivatalosan bejegyeztesse magát.

A média helyzete az elkövetkezendő elnökválasztás során döntő fontosságú lesz. Az EBESZ-szel folytatott konzultáció után a médiatörvény módosításra került és most már minden jelölt számára ingyenes kampányidő áll rendelkezésre. Többen figyelmezettek azonban arra, hogy a kampányidők fair beosztása nem jelenti automatikusan azt, hogy a jelöltek fair bánásmódban is részesülnek. A jobboldali politikusok arról panaszkodnak, hogy a magánkézben levő média “bizonyos körökhöz tartozik”, másfelől a szocialista-ellenes kormánynak saját napilapja van a Privatizációs ügynökségen keresztül. Az újságok terjesztési díja rendkívül alacsony (5–10%), ami elősegíti azt, hogy különböző újságok jelenhessenek meg. Minthogy a lakosság közel egyharmada a fővárosban él, nagy példányszám fogy a városi újságos standokon.

Az állami rádió alkalmazottai úgy vélik, hogy ők “pártatlanabbak, mint az állami tv”. úgy tűnik, hogy a legfontosabb politikai és gazdasági programokat az állami rádión keresztül sugározzák, de ezt nem tudtam személyesen ellenőrizni. Független források szerint a kampányszabályokat eddig a médiában betartották. A legintenzívebb kampányhetek azonban még előttünk állnak.

A Macedón Parlament kulturális bizottságának elnöke sürgeti, hogy Magyarország létesítsen egy ún. Alfa TV-t Budapesten, amely olyan szerepet játszana, mint a francia-német Channel Arte, egész Közép-Kelet-Európa számára sugározva műsorokat. A projektet az előző magyar kormány beindította, de a legutóbbi választás után ellaposodott. Legfrissebb információm szerint van arra esély, hogy ezt az ígéretes projektet újra lehessen éleszteni.

A beszámolót adó bizottság: Politikai ügyek Bizottsága (8533.dok.)

Véleményező bizottság: Kulturális és Oktatásügyi Bizottság

A véleményezést a bizottság jóváhagyta 1999. szeptember 20-án, a közgyűlés elfogadta 1999. szeptember 22-én

A bizottság titkársága: Mr Ary, Mrs Theophilova, Ms Kostenko

Bevezetés

A világgazdaság néhány hónapig a teljes összeomlás szélén állt. 1998 szeptemberében az Egyesült államok pénzügyi irányítása úgy határozott, hogy a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek – ennek a rendkívül befolyásos, kétes hírű alapnak az alapítói sorában két Nobel-díjas is van – lehetőséget ad arra, hogy “privát” egérúton előre meneküljön, és ezzel megakadályozta a globális pénzügyi rendszer katasztrófáját. 1992 januárjában a brazil valuta drasztikus leértékelése nyomán újra felsejlett az árucikkek árának teljes összeomlása, ami tovább erősítette volna a világgazdaságra nehezedő deflációs nyomást. Mint írásunkból is kitetszik majd, meglehetősen kétséges, vajon a világgazdaság képes lesz-e az idén vagy jövőre elkerülni a súlyos visszaesést.

A globális gazdasági hanyatlás nem túl vidám perspektíváján túl azonban létezik egy másik, hasonlóan baljós forgatókönyv is, mely sajnálatos módon megvalósulással fenyegeti világunkat. Ez pedig az a lehetőség, hogy a pénzügyi világrendszer irányítóinak – az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának és a Nemzetközi Valutaalap vezetőinek – erőfeszítései eredményeképpen egyidejűleg útját lehet állni a globális visszaesésnek és a jelenlegi “globális pénzügyi felépítmény” bármiféle strukturális reformjának. Ennek következményeként még inkább felgyorsul majd az a folyamat, amelyben – John Gray szavaival (in False Dawn: The Delusions of Global Capitalism. London, Granta, 1998) – a “rossz kapitalizmusok” megfojtják a “jó kapitalizmusokat”. A hasonló álláspontot képviselő washingtoni “piaci fundamentalisták” megittasultak attól, hogy sikerült a rendszert egyben tartaniuk, és azt szeretnék, ha az európai és ázsiai kapitalizmusok fokozatosan lemondanának azokról a védekező mechanizmusokról, amelyekkel ezek a társadalmak megkísérelték megszelídíteni a piacot. E forgatókönyv szerint a globális összeomlás veszélye továbbra is kísért, de közeledésének tempója lefékezhető mindaddig, amíg a szociális jóléti intézményeket a világgazdaságnak nem sikerül teljes egészében ellehetetlenítenie.

E súlyos veszélyeket látva valóban meglepő, milyen gyenge azoknak a hangja, akik a világgazdaság radikális átszervezését javasolják. Bár a világgazdaság különböző színterein időről időre fellángol a neoliberalizmussal szembeni tiltakozás, a szembenállók gyakorlatilag elszigetelten tevékenykednek. úgy tűnik, a neoliberalizmust elutasítók mögött nem áll szervezett, nemzetek fölötti mozgalom, mely a kezdeményezéseket összehangolná, vagy a neoliberalizmussal szemben koherens alternatívát dolgozna ki. Röviden, a probléma nem annyira az, hogy a közvélemény támogatja–e, esetleg megadással elfogadja-e a neoliberális elképzeléseket, hanem sokkal inkább az, vajon az értelmiség és a politikacsinálók miért nem képesek a neoliberális fölénynek meggyőző alternatíváját kidolgozni.

Ez a sikertelenség még zavarba ejtőbbnek tetszik, ha figyelembe vesszük az Európában és Észak-Amerikában az 1960-as évek társadalmi mozgalmaiban született baloldali értelmiség intellektuális kifinomultságát és létszámát. Vajon miért van az, hogy az én generációm teoretikus és militáns elméi – akiket intellektuálisan az új baloldal formált – nincsenek ott a neoliberalizmus elleni világmozgalom frontvonalában? Ez a tanulmány két, idevágó kérdést fogalmaz meg. Először is választ keres arra, miért maradtak némák a neoliberalizmus kritikusai. A tanulmány ezen a ponton a társadalomelmélet politikai vetületeire utal majd, vagyis arra, milyen gyakorlati következményekkel járnak az értelmiség tökéletesen elvont, teoretikus döntései. Másodsorban, megkísérel felvázolni egy alternatív támadási tervet a neoliberalizmussal szemben, ami lehetőséget adna arra, hogy egyként mozgósítsa a kritikus értelmiséget és azokat a milliókat, akik a neoliberális rendszer jelenlegi vagy jövőbeli áldozatai.

Az első megközelítés abból a megállapításból indul ki, melyet J.K. Gibson-Graham fogalmaz meg a The End of Capitalism (As we Knew It) – Cambridge, Mass.: Blackwell, 1996 – című művében. E szerint a marxizmus ma lefegyverzi a tömegmozgalmakat. Támadhatatlan e logika – a marxizmus a kapitalizmus globális, koherens és egységes rendszerét posztulálja, amit felszámolni is csak mint egészet lehet, nincsenek olyan részleges reformok, melyek a jövőbeli küzdelmek biztos alapjául szolgálhatnak. Ezért van az, hogy amikor a fejlett vagy a fejlődő világban azt mondják a munkásoknak és a parasztoknak, hogy az őket sújtó jelenlegi bajok a világkapitalizmus termékei, akkor erre nem a radikális kapitalizmusellenes harc a tipikus válasz, hanem a legmélyebb kétségbeesés, mert még akik felismerik is a jelenlegi rendszer igazságtalan mivoltát, azok sem látják a status quo semmilyen gyakorlati alternatíváját.

De vigyük egy lépéssel tovább ezt az állítást. Intellektuális fejlődésem az 1960-as években az Egyesült államokban formálódott, amikor a “kapitalizmus” kifejezést jó társaságban nem illett használni. A “kapitalizmus” kétes fogalom volt, amit csak az orosz és a kínai kommunisták vettek a szájukra. A konzervatívok “szabad vállalkozásról” beszéltek, a liberálisok pedig “vegyes gazdaságot” emlegettek. De még ennél is alapvetőbb, hogy “vulgármaterialistának” nevezték, és ezért egyértelműen elutasították azt a magyarázatot, hogy a társadalom gazdasági szerveződése adja a szélesebben vett társadalom kereteit. Ebben a történelmi kontextusban elképesztően radikális lépésnek minősült, amikor az újbaloldal “kapitalizmusnak” nevezte társadalmi rendszerünket.

ám lehetetlen volna eltúlozni azokat a változásokat, amelyek az utóbbi harminc évben mentek végbe. Ma azok nevezik a rendszert kapitalizmusnak, akik védelmezőiként lépnek fel. Az üzleti sajtó rutinszerűen beszél a kapitalizmus fogalmáról, és mára a terminológia el is vesztette minden kritikai élét. Sőt, odáig jutottunk, hogy ma már nem “vulgármaterializmus”, hanem a józan hétköznapok elfogadott magyarázata az, hogy a szélesebben vett társadalom kereteit a gazdasági struktúra határozza meg. Ennél is fontosabb azonban, hogy azt a meghatározó marxi tételt, miszerint a kapitalizmus mint rendszer globális, egységes és koherens, ma már a neoliberalizmus apostolai hangoztatják a leglelkesebben. Ebből a tételből indulnak ki, amikor azt állítják, hogy az egyes nemzeteknek nincs más választásuk, mint hogy végigjárják a szokásos utat: privatizálnak, deregulálnak, és megszorítják a közszférák kiadásait, ha az egyre kompetitívebb kapitalista világrendszerben meg akarnak élni.

Egyszóval, a világ burzsoáziájának mára már Marx lett az első számú teoretikusa, a baloldali értelmiség pedig elveszettnek érzi magát. Ifjúkori ábrándjainkat, legvérmesebb reményeinket, hogy megváltoztassuk a társadalmainkról folyó vitákat, várakozáson felül sikerült beváltanunk. ám ahelyett, hogy a tömegek kezébe saját felszabadításukat szolgáló, kritikai eszközöket adtunk volna, a neoliberálisokat segítettük hozzá ahhoz a terminológiához és magyarázathoz, mely igazolja kinyilatkoztatásukat, hogy a történelem az ő oldalukon áll. Hogyan lehetséges az, hogy a marxizmus, miután jó egy évszázadon át a kapitalizmusellenes küzdelmek hathatós mozgósító eszköze volt, egyszerre csak váratlanul a világ burzsoáziájának kedvenc ideológiájává lépett elő?

Vissza Marxhoz

Vissza kell térnünk Marxhoz, hogy megértsük, hogyan kerültünk a jelenlegi helyzetbe. Elméleti műveiben Marx komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy “denaturalizálja” a kapitalizmust; bemutatja azt a folyamatot, amelynek során a kapitalizmus kialakult, szembeállítja a társadalom termelőerőinek másféle szerveződéseivel, és foglalkozik azzal, hogyan lehet meghaladni. De politikai természetű írásaiban Marx ettől eltérő úton jár: itt inkább úgy tekinti a kapitalizmust, mint valami természeti erőt, mint egy hurrikánt vagy egy árvizet, mely minden útjába kerülő dolgot átformál. E természeti képek egyik legkülönösebb példájára a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művében bukkanhatunk, ahol a polgári forradalmakat szembeállítja a proletárforradalmakkal. A polgári forradalmak diadalmasan halmoznak sikert sikerre,

“…A proletárforradalmak viszont, mint a XIX. század forradalmai, állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriásként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

"Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!”

(MEM, 8. kötet, 108. oldal)

A fenti bekezdés Herkulesnek az óriással, Anteusszal vívott küzdelmét idézi fel. Az óriás újra meg újra erőre kap, valahányszor a földre zuhan. Marx itt a kapitalizmust Anteusszal azonosítja, emberek feletti természeti erőnek látja, amely erőt és kitartást merít ellenfele minden erőfeszítéséből. Meglepő ez a kép, mivel a kapitalizmus legyőzését iszonyatosan nehéz küzdelemnek ábrázolja: Marx valójában azt teszi, amit a fentebb említett Gibson-Graham a kapitalizmus ellen fellépő tömegek lefegyverzésének nevez.

Amikor azonban Marx a kapitalizmust természeti rendszerként megjelenítő retorikai fordulatokat használ, azzal egészen sajátos célja van. Hogy a kapitalizmust a társadalom minden elemét átható, a társadalmon szisztematikusan uralkodó rendszernek ábrázolta, annak elsődleges célja az volt, hogy eleve ellehetetlenítse azokat a reformista stratégiákat, amelyek a társadalom alapvető gazdasági struktúráit érintetlenül hagyják. Marx úgy látta, a munkásmozgalmat állandóan kísérti a reformok szelleme, és ezért kitartóan hangsúlyozta meggyőződését, hogy csak a radikális forradalom, a gyökeres átalakulás képes a munkásmozgalom céljait megvalósítani. Hogy tehát a kapitalizmust természeti rendszerként ábrázolta, azzal azt hangsúlyozta, hogy csak egy jóval súlyosabb ellenerő – a proletárforradalom ereje – képes megtörni a kapitalista egyeduralmat.

Marx azonban egyáltalában nem tartott attól, hogy a feladat monumentalitásának hangsúlyozása elerőtleníti a munkásosztályt. Nem is jelenthetett Marx számára semmiféle kockázatot, hogy a kapitalizmus megdöntésének nehézségeit emelte ki, hiszen a kapitalista fejlődés szünet nélkül és nyilvánvalóan tovább gyarapította a proletariátus létszámát. A kapitalizmus természeti erőnek mutatkozott, de lényegi sajátossága volt, hogy állandóan növeli sírásóinak tömegeit. Az ipari munkásság száma évről évre nőtt, e puszta mennyiségi növekedés volt a szocialista mozgalom döntő, bátorító tényezője. Ez a kézzelfogható valóságos tény adta a szocialista erőfeszítések sikereinek jövőbeli ígéretét még azokban a társadalmakban is, amelyekben az ipari munkásság pillanatnyi lélekszáma az összlakosságnak csak kis hányadát jelentette.

Ha azonban az ipari munkásság számbeli növekedésén állt vagy bukott a marxizmus mozgósító ereje, akkor egyértelmű a következmény. A huszadik század második felében az ipari munkásság számaránya minden fejlett országban az összlakosságon belül csökkenő tendenciát mutat. Ez a tendencia azonban önmagában még nem volna akadálya egy hathatós antikapitalista politika kimunkálásának. Más társadalmi csoportokkal szövetségben az ipari munkásság még mindig meg tudná határozni a választási eredményeket számtalan országban. Inkább az a probléma, hogy amikor az ipari munkásság fejlődési pályája azzal kecsegtetett, hogy hamarosan a társadalom többségét alkotják, a munkásosztály pártjainak politikai egyeduralma egyértelműnek és természetesnek tűnt. Komolyabb politikai erőfeszítés nélkül is össze lehetett állítani egy győztes koalíciót; az ember könnyedén el tudta képzelni, hogy a kapitalista fejlődésből ez automatikusan következik. Amikor azonban megtorpant ez a számbeli növekedés, a politikai feladat sokkal félelmetesebb lett, mert most eltérő érdekeket hordozó, különböző társadalmi csoportokat kellett egységes politikai erővé formálni. Ebben az új összefüggésben jelentett problémát Marxnak az az elképzelése, mely a kapitalizmust természeti rendszerként szemléli, hiszen az ember többé nem bízhatott abban, hogy a rendszer természetes fejlődése majd kitermeli a rendszer sírásóinak politikailag egységes tömegét.

Az újbaloldali mozgalom

Nem szabad elfelejtenünk, hogy kezdetben az újbaloldal – főként az Egyesült államokban – sem politikai céljait, sem optimizmusát nem a marxizmusból eredeztette. Az újbaloldal radikalizmusa számtalan forrásból táplálkozott – mindenekelőtt a déli emberjogi mozgalmak, a Ghandi-féle erőszakmentesség, illetve a New Deal radikálisabb áramlatai (a törvényi realizmus maradványait is beleértve) alkották a gyökerét. Az újbaloldal egyes dokumentumaiban, például a Port Huron-i Nyilatkozatban egyértelműen arról van szó, hogy adott egy erősen strukturált rendszer, melyet át kell alakítani, ám hiányzik az elemzésből a marxizmus nyelvezete és az a képzet is, hogy a gyökeresen átformálandó rendszer természeti erejű, mindent átható jellegű.

Csak az 1960-as évek végén fordult a marxista elemzéshez az újbaloldal, akkor, amikor saját korlátaiba ütközött. Amikor a mozgalom még virágában volt, jellemző volt rá a nem marxista indíttatású radikalizmus és a strukturális reformok stratégiája. ám amikor a mozgalom megtapasztalta a vereség ízét, és merev elutasításra találtak kísérletei a hathatós politikai szövetségek kialakítására, akkor fordult a marxizmus felé, mely a kapitalista intézmények megrögzöttségét és mindent átható jellegét hangsúlyozta.

Az újbaloldal hamar elvesztette ugyan politikai jelentőségét, de ez az új marxista szemlélet fontos szerepet játszott a tudományos megközelítés átformálódásában. A legkirívóbb példája annak, hogy a marxizmus vette át a meghatározó áramlat funkcióját, valószínűleg Immanuel Wallersteinnek a kapitalista világrendszert elemző műve volt, melynek első kötete 1974-ben jelent meg, és az Amerikai Szociológiai Társaság nagydíjjal jutalmazta. Egy évtized sem telt el, és az elemzések központi fogalma lett a kapitalizmus. Egy újabb évtized pedig még ennél is jelentősebb változást hozott. A fogalom elvesztette minden kritikai jelentését, mert a neokonzervatívok, a Reagan-hívők és a thatcheristák kapitalistának nevezték magukat, sőt, még büszkék is voltak rá.

A jobboldalnak ez a retorikai elmozdulása többről szólt, mint annak idején a “Black is beautiful – A fekete szép” jelszava, mely a korábban elutasítást kifejező fogalomnak adott új jelentést. A jobboldal továbbment, és szabadon, saját logikája és igényei szerint integrálta a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a marxista felfogását. Míg a századelőn a polip – e sokkarú szörny – hatásos antikapitalista képzetként működött, most a jobboldal nyíltan vállalta, hogy e képnek megfelelően láttassa, amint a kapitalizmus csápjai elérnek a világ minden sarkába és a társadalmi élet minden zugába. Persze, szándékuk az volt, hogy ezáltal is igazolják tézisüket, mely szerint a világ népei számára “nincs más alternatíva”, mint engedelmeskedni e mindenható rendszer logikájának.

A kapitalizmus változatai

Az elmúlt évtizedben sok értelmiségi folyamodott új elméleti megközelítéshez és retorikai eszközökhöz, amikor rádöbbentek, hogy a fogalomhasználat radikálisan megváltozott. Ma azt a jól ismert állítást hangoztatják, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata létezik, tehát hibás a neoliberálisoknak az az állítása, hogy a kapitalizmus egyetlen, egységes logikájú rendszer volna. Elsősorban a kapitalizmus japán és “rajnai modellje” alapján számos meggyőző tényt gyűjtöttek össze, hogy a fejlett piaci társadalmakban a legfontosabb intézményi variációk felvázolhatók legyenek. Ezáltal persze jelentősen fejlődött elméleti közelítésünk, de e nézetnek a neoliberális állításokkal szembeni hatékonysága enyhén szólva korlátozott.

Az első nehézséget az a probléma okozza, melyet Gray így jellemzett: vannak “rossz kapitalizmusok, melyek jót eredményeznek”. Az angol–amerikai típusú kapitalizmus aránytalanul nagy mértékben határozta meg a pénzügyi és kereskedelmi tranzakciók nemzetközi játékszabályait. Egy darabig az Egyesült államok tudatosan arra használta ezeket a játékszabályokat, hogy csökkentse a kapitalizmus különböző típusai közötti távolságot.

Nyilvánvaló ez például akkor, amikor az Egyesült államok kitartóan próbálja Japánt pénzügyi piacainak liberalizálására rábírni, illetve amikor az Egyesült államok és az IMF megkísérli a súlyosan eladósodott kelet-ázsiai kapitalista modellt megmenteni. De e folyamatnak vannak hanyagul működő elemei is. Például az európai pénzügyi egységesülés folyamatai azzal a veszéllyel járhatnak, hogy aláássák a munkaerő és a menedzsment közötti kooperációt, azaz a kapitalizmus német változatának alapjait rendítik meg. Továbbá, amikor európai és japán részvénytársaságok igazgatótanácsai elkezdenek irigykedni az egyesült államokbeli igazgatótanácsok felduzzasztott béreire, akkor járványszerűen kezd terjedni az Egyesült államokban és Nagy-Britanniában tapasztalható “betegség”, a növekvő jövedelmek és a vagyoni egyenlőtlenség kórja. Nem nagy dolog olyan forgatókönyveket írni, melyek szerint a kapitalizmusnak a kooperatívabb és kevésbé egyenlőtlen formáit fokozatosan meggyengítik e társadalmak egyre mohóbb felső osztályai. A legtragikusabb végű forgatókönyv szerint csak azért sikerült még a kapitalizmus különböző típusait regisztrálnunk, hogy múzeumokban és könyvtárakban megmentsük őket az utókor számára, arról viszont lekéstünk, hogy megóvjuk őket a kapitalista integráció természeti erőinek pusztító hatásaitól.

A második probléma abban áll, hogy az eltérő típusú kapitalizmusokról szóló elméletek fokozatosan leszoktak a kapitalizmusnak mint természeti rendszernek a kritikai megközelítéséről. Pontosabban, alig-alig kísérelték meg megmagyarázni, hogy a kapitalizmusnak ezek az eltérő változatai hogyan illeszkednek bele valamilyen nagyobb rendszerbe. Meg kell hagyni, a kapitalizmus sokféleségét hangoztató elméletben implicite ott van, hogy nincs olyan egységes rendszer, amely természeti erőként működne. De a marxista képzet súlya és ereje – melyet most a neoliberális érvelés szégyentelenül hasznosít – hamar elsodorja az implicit jelentést. Ez az oka annak, hogy a kapitalizmus sokféleségének elmélete nem tudott kitörni a tudományos elszigeteltségből.

Az egyik alternatíva: a kapitalizmus mint konstruált rendszer

A különféle kapitalizmusok létezéséről szóló koncepció elmélyítésének és továbbfejlesztésének módszere az, ha átformáljuk a nemzetközi kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek a fogalmát, és ezzel egyidejűleg elutasítjuk a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek a képzetét. Amikor a nemzetközi kapitalizmust természetes rendszernek tekintjük, akkor a különböző társadalmakat egyetlen egységes és koherens nemzetek feletti mechanizmusnak tételezzük, mely saját, erőteljes logikája szerint működik. Immanuel Wallerstein például kimutatta, hogy hihetetlenül erős folytonosság mutatkozik abban, ahogyan a rendszer logikája az elmúlt három évszázadban érvényesült. Végső soron a kapitalista világrendszer olyan organizmushoz hasonlít, mely meghatározott ciklusokban nő és fejlődik, de alapvető jellemvonásai nem változnak az idők folyamán. Mihelyt a rendszer beindul, már csak egyetlen lényeges változás állhat be: a rendszer pusztulása, amikor is egy másik rendszernek adja át a helyét. Emiatt van az, hogy a változás természete a dupla vagy semmi; vagy megsemmisül a teljes rendszer, vagy logikája fennmarad és tovább él. Elképzelhető, hogy a rendszerrel szembeforduló mozgalmak jelentős győzelmeket aratnak, de ezek a győzelmek nem módosítják a rendszer alapvető logikáját, ezért e győzelmek nagyon könnyen visszafordíthatók.

Az alternatív álláspont ezzel szemben azt állítja, hogy mind az egyes társadalmak keretein belül, mind nemzetközi rendszerként a kapitalista berendezkedés nem természetes állapot, hanem újra meg újra szüksége van a megtervezésre és újragondolásra. A kapitalizmus nem hagyatkozhat a puszta folytonosságra az idők során, mert állandóan újabb ellenmondásokat és konfliktusokat szül, melyeket meg kell oldani vagy tudatos cselekvéssel el kell fojtani. E nézetet Polányi fejti ki a fiktív árucikkekről szólva. A piaci rendszer azon az illúzión alapul, hogy minden termelési tényező – beleértve a földet, a munkát és a pénzt – áru, melyet azért termelnek, hogy a piacon eladják. Ezt az áru-státuszt garantálni kell, máskülönben nincs biztosíték arra, hogy az ármechanizmus egyensúlyban fogja tartani a keresletet és a kínálatot. A föld, a munka és a pénz azonban nem valódi áruk; nem azért jönnek létre, hogy a piacon eladják őket. “A kapitalizmus megtervezésének” szükségessége nem más, mint állandó erőfeszítés a valóság és a piaci modell között tátongó űr felszámolására. Nem pusztán a hiátus elfedése a kérdés, hanem olyan korrekciós intézményi szerveződés létrehozása, mely működteti a rendszert az elmélet és a valóság közötti eltérés ellenére is.

E tervező tevékenység egyik lényeges területe a gyakran vitatott pénzügypolitika kérdésköre. A társadalmakban nem lehet arra számítani, hogy a piaci mechanizmusok majd maguktól meghatározzák a pénz- és hitelkínálatot. Ha a pénzkínálat növekedése túl gyors vagy túl lassú, az egyaránt katasztrofális hatással jár. Tehát állandóan szükség van a pénzkínálatot szabályozó menedzsment politikai tapasztalatára, hogy a piacgazdaságok működjenek, és ezeknek a tapasztalatoknak állandóan változniuk és fejlődniük kell, hiszen a pénzügyi újítások és egyéb változások mindig megmásítják a helyzetet. ám e pénzügyi irányítás politikai gyakorlatának a puszta ténye is új problémák sorát szüli, mivel állandóan ellentmondásba kerül egymással a rendszernek a politikai menedzsment iránti igénye és az az alapvető ideológiája, hogy hagyni kell, a piac szabályozza önmagát.

A pénzügypolitika nemzetközi szinten még ennél is sokkal vitathatóbb kérdés, hiszen itt egymásba fonódnak a következő problémák: a globális pénzkínálat növekedési rátájának megállapítása, a nemzetközi kifizetések lebonyolítása, valamint a nemzetgazdaságok és a világgazdaság működésének összehangolása. A XIX. században az aranyalapnak szánták azt a szerepet, hogy automatikusan egyidejűleg megoldja mindezeket a problémákat, de ez csak ideológiai tételezés volt. Valójában, az aranyalap mechanizmusának működtetése azt kívánta, hogy Nagy-Britannia állandóan latba vesse politikai és katonai hatalmát. Miután pedig a rendszer soha nem is tudta betölteni a neki szánt szerepet, ezért további nemzetközi és nemzeti erőfeszítéseket kívánt az életben tartása. Mint azt az elmúlt húsz évben a nemzetközi óvadékok és adósság-átütemezések története mutatja, a nemzetközi pénzügyi rendszer irányítása állandó politikai erőfeszítéseket igényel, ha el akarják kerülni a végzetes hibákat és az eszkalálódó pénzügyi válságokat.

A kapitalizmusnak mint megtervezett rendszernek ebből a felfogásából az következik, hogy a kapitalizmusnak sokféle változata van, és ezeket az eltérő formációkat sokféleképpen lehet a világrendszerbe beilleszteni. A beillesztés néhány formája – például a neoliberálisok által olyannyira kedvelt forma is – abba az irányba hat, hogy ha csak lehet, csökkentse a kapitalizmus változatainak számát a nemzeti vagy a regionális szinteken. De más integrálási rendszerek sokkal jobban elviselik a sokféleséget az egység szintjén. Továbbá a fentiekből az is következik, hogy miként a kapitalizmus eltérő formáinak megdöbbentően eltérő hatása lehet a szegények és a dolgozók gazdasági kiszolgáltatottságára és egyenlőtlenségére, a nemzetközi integráció különböző típusai éppen annyira össze is egyeztethetők a kizsákmányolt osztályokat támogató reformokkal.

Mindebből logikusan adódik a következtetés, hogy míg a kapitalizmusnak mint természetes rendszernek van egy állandó, lényegi eleme, amelyet csak gyökeres átalakulás tud megváltoztatni, addig a megtervezett rendszerként elgondolt kapitalizmust meg lehet reformálni, illetve békés úton is át lehet alakítani. Kétségtelen, az ilyen reformkísérletek merev ellenállásba ütköznek, és még akkor sem garantált a tartós fennmaradásuk, ha győzedelmeskednek. A status quo védelmezői bizonyosan mindig fel fognak lépni a reformok ellen, mondván, azok ellentmondanak a rendszer alapvető logikájának, és a reformok visszavonását követelők valószínűleg évtizedekig kitartanak meggyőződésük mellett. De egy megtervezett rendszernek a lényegéhez tartozik, hogy állandóan át kell alakítani, ez pedig azt jelenti, hogy elképzelhetőek olyan forgatókönyvek, melyek szerint az átalakítás lépései egyre közelebb viszik a rendszert egy egalitariánusabb formához, különösen abban az esetben, ha ezek a reformtörekvések módosítani tudják a globális integráció formáját is.

Lépések a rendszer átalakítása érdekében

Nyilvánvalóan nem elég kimondanunk, hogy a kapitalizmus megszerkesztett rendszer. A feladat az, hogy megvilágítsuk, hogyan van megszerkesztve – vagyis hogy láthatóvá váljon, az eltérő és gyakran ellentmondásos gyakorlat hogyan ötvöződik egybe valamivé, mely az egységes és természetes entitás benyomását kelti. Ha megtaláljuk ezeket az illesztékeket, akkor képesek lehetünk az átalakítás munkáját elvégezni. Még tovább feszítve e metafora határait, kimondhatjuk, hogy a közös cselekvés akkor a leghatékonyabb, ha ezekre az illesztékekre gyakorolunk nyomást, hiszen a struktúra itt a leggyengébb. És ha a szerkezeten repedések mutatkoznak, akkor alaposan megnő a lényegi változás esélye. ám hangsúlyoznunk kell a XX. század egyik lényegi tanulságát – a szemmel látható törések jelentősen megnövelik annak veszélyét, hogy a jobboldali mozgalmak önkényuralmi vagy fasiszta formára szabják át a társadalmat. Vagyis minden, az átalakítást kezdeményező felelős politikai stratégiának tisztában kell lennie a jobboldali veszéllyel.

Most pedig három olyan illesztékre vagy törésvonalra fogok koncentrálni, amelyek azt a képzetet erősítik, hogy a kapitalizmus koherens és természetes rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen kapcsolódást számításba veszek, bizonyosan vannak még fontos mechanizmusok, melyekre nem térek ki. Nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az alábbiakban leírt három törésvonalnak egyforma jelentősége lenne – némelyik inkább jellemző az egész struktúrára, mint a többi. De az alábbi mechanizmusok mindegyike mellé rendelhetünk olyan politikai stratégiát, melynek eredményeképpen újabb látható és funkcionális repedések keletkeznek.

Az első törésvonal: az önszabályozó piacok elmélete

A kapcsolódási mechanizmusok közül erről már esett szó. Az önszabályozó piacok elmélete nem valami struktúra feletti elem, melyet intellektuális erőfeszítés hívott életre, hogy a már létező piacgazdaságoknak értelmet adjanak. Éppen ellenkezőleg, az önszabályozó piac elmélete kezdettől jelentős szerepet játszott a kapitalizmus megformálásában és abban, hogy a rendszer koherensnek tűnjék. Ez az egyik központi tétele Polányi A nagy átalakulás (The Great Transformation) című művének – vagyis hogy a történelem menete 1795 és 1933 között gyökeresen eltérő utat járt volna be, ha a gazdasági liberalizmus nem játszott volna központi szerepet az angol–amerikai gondolkodásban. De még ennél is jelentősebb e gondolkodásmód hatása az 1944 óta tartó korszakra – egyébként ebben az évben jelent meg Polányi A nagy átalakulás és Hayek út a szolgasághoz című műve. Igaz, Hayek műve 1944 poklában emberi hangot jelentett, ám az önszabályozó piacok teóriájának feltámasztására épült elméletének a legvérmesebb reményeit is túlszárnyalva sikerült igazolnia a piaci erők szerepének megnövekedését mind az egyes társadalmakon belül, mind pedig a különböző társadalmaknak a világgazdaságba való beilleszkedésének folyamatában.

De ha elismerjük az önszabályozó piacok elméletének kiemelkedő jelentőségét, akkor az inkább meghökkenésünket növeli. Miért is tud egy mélységesen helytelen világszemlélet ilyen elképesztő hatással lenni hosszú történelmi periódusokra? Elég, ha csak a “sokkterápia” katasztrofális következményeire gondolunk a korábbi szovjet blokk országaiban, hogy megerősödjünk abban a hitünkben, az önszabályozó piacok elmélete kimondottan alkalmatlan eszköz a világ értelmezésére. Ebben az esetben azonban egyértelmű, hogy az önszabályozó piacok elmélete bátorságot öntött a politikai döntéshozókba, hogy olyan irányvonalat kövessenek, amely teljesen figyelmen kívül hagyta a számtalan figyelmeztető jelet, melyek mind arra intettek: ez a politika aligha hozza meg a kívánt eredményt. Kedvenc példám a The Wall Street Journal egyik cikkéből vett idézet, ebben egy pénzügyes professzor ír a Hosszú Távú Tőke Menedzsmentnek (LTCM), e kétes hírű alapnak a közeli összeomlásáról, mely végtelenül kifinomult matematikai modellek alapján kötött óriási pénzügyi fogadásokat.

“Sorozatban történtek olyan események, amelyeket nem lehetett előre kalkulálni. Megesnek az ilyen katasztrófák. De nem a modellekben van a hiba.”

A logika támadhatatlan – a Hosszú Távú Tőke Menedzsment vezető tudósai az önszabályozó piacok elméletére alapozták modelljeiket, amelyek kétségtelenül helyesek, a valóságban van a hiba, mert előre nem látható katasztrófákat produkált.

Legjobb tudásunk szerint az önszabályozó piacok elmélete két forrásból meríti erejét. Az első, hogy nemcsak arról beszél ez az elmélet, hogyan működnek a piacok, hanem az emberi természet és az emberi szabadság elmélete is, mely Locke és Newton gondolatain alapul. Mélyében az a nézet munkál, melyet “társadalmi naturalizmusnak” nevezhetnénk, és ami a piacot tekinti természetesnek, az államot pedig a kultúra önkényes birodalmának.¹ Ebből fakad, hogy a piacok azért képesek önmagukat szabályozni, amiért a természet is engedelmeskedik az ember által meg nem változtatható törvényeknek. A társadalmi naturalizmus logikájának a kegyelemdöfést Malthusnak a szegények törvényét elemző klasszikus kritikája adta meg. Ha a szegényeket támogatásban részesítjük, akkor az felerősíti azokat a természeti folyamatokat, melyek az éhezés veszélye vagy valósága révén szabályozzák a lélekszámot, vagyis a szegények helyzete így bizonyosan rosszabb lett, mint a segítség hiányában lett volna. Az a tény, hogy ez az érvelés továbbra is érezteti hatását az USA és Nagy-Britannia jóléti politikájának alakulásában, ékes bizonyítéka annak, hogy a társadalmi naturalizmus befolyással van a valóságról kialakított képre.

Másodszor, a társadalmi naturalizmust szinte megszakítás nélkül támogatja az üzleti érdekből alkalmazott önszabályozó piaci elmélet stratégiai használata. Tudjuk, az ilyen retorika használata a legtöbbször erősen szelektív, hiszen bizonyos üzleti érdekek a legkülönbözőbb formában tartanak igényt az állami támogatásra. De az önszabályozó piacokra való hivatkozás segítségül hívása még mindig gyümölcsöző vállalkozás, mert korlátozza a lehetőségét is annak, hogy az állam és az üzleti érdekek kölcsönösségi rendszere kiépülhessen. Például, logikus volna, ha az állam irányítói jelentős összegeket ajánlanának fel a közös tudományos kutatások támogatására, cserében pedig mondjuk azt kérnék, hogy az üzleti körök emeljék fel az alacsony keresetűek bérét és javítsák munkakörülményeiket. De az önszabályozó piacokra hivatkozva az üzleti érdekek képviselői követelik az előbbit, és ezzel egyidejűleg megtagadják az utóbbit.

Ez volt az a két sajátosság, amely az önszabályozó piacok elméletét mind a klasszikus, mind a neoklasszikus gazdaságtanok központi elemévé tette. És ahogyan Michel Callon nemrég emlékezetünkbe idézte (“Introduction”, in Michel Callon, ed. The Laws of the Market, Oxford: Blackwell, 1998), a közgazdaság tantárgy hozzájárult az ésszerű gazdasági szereplők kiformálódásához, akiknek a meglétét ezen teóriák axiomatikusan kezelik. Igaz ugyan, hogy az önszabályozó piacok elméletét a gazdaságtudomány bűnrészessége tartja életben, de a dolog ennél bonyolultabb. Az illeszkedési vonal valójában kettévágja ezt a tudományágat, mert a közgazdaságtan egyfelől magába foglalja az önszabályozó piacok elméletét, másfelől viszont innen indul ki ennek az elméletnek a kritikája is. Kétségtelen, az elmúlt kétszáz évben ez a kritika az angol–amerikai gazdaságelméleteknek kisebbségi és heterogén irányzata maradt. Ismeretes azonban az is, hogy közgazdászok számos generációja azonosult az önszabályozó piacok elméletét megkérdőjelező Keynes gondolatrendszerével, és hogy milyen óriási intellektuális erőfesztést igényelt Keynes örökségének kilúgozása. Sőt, manapság – annak a válságnak a hatására, amely 1997–ben Thaiföldön kezdődött – ismét megfigyelhető, hogy egyesek elfordulnak a gazdaságelmélet fővonalától abban az alapvető kérdésben, vajon valóban rábízhatjuk–e magunkat az önszabályozó piacokra. Bár nincsenek Keyneshez hasonló szellemi nagyságok soraikban, de mégis fontos, hogy a divatos nézeteket valló közgazdászok közül például Joseph Stiglitz, Paul Krugman és Jagdish Bhagwati megkérdőjelezték azt a vélekedést, hogy a világgazdaság rendszere képes az önszabályozásra. Azt állítják, ha az Egyesült államok Pénzügyminisztériumának sikerülne is elérnie azt a célt, hogy megerősödjék az IMF, illetve hogy az egyes országok között erősödjék a politikai együttműködés, és ezáltal a nemzetközi piacok áttekinthetőbbek és kiszámíthatóbbak legyenek, ezek a lépések akkor sem biztosítanák a globális pénzügyi stabilitást. Ezek a kritikus hangok azt bizonyítják, hogy ez az illeszkedési vonal is gyengül, és egyre törékenyebb lesz.

Hogy milyen politikai előnyökkel jár a társadalmi naturalizmus és az önszabályozó piac elméletének megkérdőjelezése, azt jól megmutatták az 1930–as, 1940–es évek tapasztalatai. Abban a korszakban csekély politikai hatása volt azoknak a megállapításoknak, hogy bizonyos politikai kezdeményezések nem vágnak egybe az önszabályozó piacgazdaság természetes fejlődésével, hiszen szavazók millióinak rendült meg a bizalma a piaci önszabályozás racionalitásában és hasznosságában. Ez viszont másrészt azt eredményezte, hogy az üzleti élet sokkal visszafogottabban tudta csak aduját, az önbeteljesítő proféciák módszerét kijátszani. A mai feltételek közt a konzervatív ellenfelek azt fogják állítani, hogy a kormányzatnak a munkanélküliség csökkentésére irányuló kezdeményezése például beleavatkozik a piac önszabályozásának mechanizmusába, és ezért káros következményekkel jár, például a fizetési mérleg válságát vagy a kamatok emelkedését okozza. Aztán pedig, amikor az üzleti élet ezekre a figyelmeztetésekre úgy reagál, hogy külföldre menekíti a tőkét, akkor a jóslat beteljesedett, és íme, újra világossá válik mindenki számára, hogy a kapitalizmus természeti erőit nem lehet megfékezni, és általában a kormányok kihátrálnak az aktívabb politizálás rövid flörtjéből.

Amikor azonban a közvélemény elveszti bizalmát a piaci önszabályozás tökéletességében, akkor az önbeteljesítő proféciák politikája még összetettebben lép működésbe. Fennáll annak a veszélye, hogy a progresszív kormányzati törekvések hatására bekövetkező tőkeexportot szándékos politikai szabotázsnak tekintsék és a gazdasági hatalommal való visszaélésnek. Az ilyen akcióknak tehát lehetnek olyan politikai következményei is, hogy a kormány az üzleti szabadságot korlátozni tudja, az üzleti életnek akár azt a területét is, hogy szabadon külföldre küldheti a tőkét.

Röviden, ha az önszabályozó piacok elméletét sikerül meggyengíteni, akkor nagy lépést tettünk előre annak a játéktérnek az elsimítására, ahol a kormányzati politika formálódik. A gazdasági hatalommal rendelkezőknek ez az ideológia megkönnyíti, hogy hatalmukat saját politikai céljaik érdekében használják fel. De ha elvesszük tőlük ezt az ideológiát, problematikussá válik a pőre gazdasági hatalom használata, és jelentősen nő a lehetőség, hogy az egyes javaslatokat, érveket valóságos értékük, nem pedig az minősíti, vajon összeegyeztethetőek-e a XVIII. századi társadalmi naturalizmus elméletével.

A második töréspont: a tőkepiacok és az árupiacok egyensúlya

Marx írásaiban a pénzügyi tevékenység általában szoros kapcsolatban áll az anyagi termeléssel, amiből az következik, hogy mind a tőke, mind az áruk körforgását az értéktörvény szabályozza. Kétségtelen, a Marx nyomdokában járó gondolkodók (Lenin, Buharin) felismerték a pénztőke növekvő jelentőségét, de a kapitalizmust továbbra is egységes rendszernek tekintették. Keynes alapvető felismerése volt, hogy az árupiacokat valóban egyensúlyban tartja a kereslet és a kínálat, ám semmi nem igazolta azt a vélekedést, hogy a tőkepiacoknak akár rövid távon, akár hosszú távon egyensúlyban kell lenniük. A híressé vált bekezdésben ez az a veszély, amikor “a vállalkozás a spekuláció örvényében buborékká válik”. Keynes azt javasolta, hogy válasszák ketté a kétféle piacot, és különbözőképpen szervezzék meg őket, ezt a gondolatot tartalmazza a “beruházás társadalmasítására” vonatkozó javaslat. Röviden, Keynes felismerte, hogy nincs szükségszerű és megkérdőjelezhetetlen kapcsolat az árupiacok és a tőkepiacok szervezeti felépítése között. Keynes eme felismerését az “eltérő típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalom az utóbbi időben tovább finomította, amikor azt vizsgálta, a fejlett piacgazdaságokban a pénzügyi rendszer eltérő struktúráinak milyen politikai és gazdasági következményei vannak.

Igaz, hogy Keynes feltárta az elméletnek ezt a gyenge pontját, de a neoliberalizmus képviselői fáradságot nem kímélve dolgoztak e pont megerősítésén. A neoliberálisok egyszerűen axiomatikusnak tekintik, hogy a szabad piacok kívánatosak az áruk számára, de még fontosabbak a tőkének. A neoliberálisok tudatosan használják faltörő kosnak a pénzügyi liberalizációt, hogy meggyengítsék az angol–amerikai normáktól különböző gazdasági struktúrákat. Az 1980-as és 1990-es években sok országban paradigmatikus volt a tőke ellenőrzésének felszámolása. A közvéleményt gyakorlatilag kihagyták ebből a pénzpolitikai irányváltásból, melynek hatására pedig iszonyatosan megcsappant a kormányok azon képessége, hogy sikerrel ellenállhassanak a világpiaci erők nyomásának.

Egyszóval, miközben a neoliberálisok nagy vehemenciával gyakorolták a pénzügyi liberalizációt, addig ezzel szemben gyakorlatilag nem létezett olyan irányzat, amely a nemzetközi pénzügyi folyamatok újraszabályozását követelte volna. Nem tűnnek nagyon meggyőzőnek azok a magyarázatok, hogy ezek a problémák túl bonyolultak vagy túl misztikusak a társadalmi mozgalmak számára. A környzetevédelmi mozgalom tömegtámogatásra tudott szert tenni olyan, viszonylag elvont környezeti problémák felvetésében, mint például a globális felmelegedés – ebben a kérdésben az embereknek meg kell érteniük a jelenlegi viselkedésük és annak jövőbeli következményei közötti bonyolult kapcsolatot.

Nem sokkal nehezebb megértetni azt a problémát sem, hogy a pénzügyi liberalizáció növeli a pénzügyi összeomlás lehetőségét, aminek egyenes következménye a szegénység és a létbizonytalanság milliókat fenyegető veszélye. Véleményem szerint azért nem alakultak ilyen mozgalmak, mert mind az értelmiség, mind az aktivisták alábecsülték e kritikus illeszkedési pont jelentőségét.

A harmadik törésvonal: az osztályhatalom és a hatékonyság

Ez az alapvető illeszkedési vonal vezeti le azokat a feszültségeket, amelyek elsősorban “az új osztályelméletekben” és “a posztindusztrializmus elméleteiben” öltöttek testet. E szemlélet szerint – melynek gyökerei Veblenig és Marxig nyúlnak vissza – a tudomány és technológia egyre nagyobb szerepet játszik a termelőfolyamatokban, és ez eltávolítja egymástól a technológiát működtetőket és azokat, akik csak le akarják aratni a profitokat. Sokan naívan azt gondoltuk, hogy ez az ellentmondás majd automatikusan megoldódik valahogy úgy, ahogy a XIX. századi ipari munkásság kiformálódott, ám a feszültségek nem oldódnak.

E korábbi megfogalmazásoknak két lényegi hibája volt. Az első az, hogy ezeket a feszültségeket kizárólag technológiai fogalmakkal írták le – mintegy a termelőerők versus termelési viszonyok marxista gondolat kiterjesztéseként. Az új technológiák elsajátítása csak egyike annak a sok területnek, ahol a tehetősek osztályérdekei összeütközésbe kerülhetnek a gazdaság hatékony működésével. A második hiba pedig az volt, hogy a konfliktust elsődlegesen osztálykategóriákban, nem pedig intézményi kategóriákban gondolták el. Ha a feszültségeket intézményi fogalmakkal írjuk körül, akkor lehetőség nyílik olyan stratégiák kimunkálására, amelyek az uralkodó osztályról le tudják választani természetes szövetségeseiket. Különösen is jól láthatóvá válik, hogy a nagy korporációk és a gazdagok szövetsége mentén miképpen formálódik egy újabb törésvonal, amely feltűnően érzékeny minden külső nyomásra.

A lehetséges konfliktusok egyik színterét már leírtuk. A tehetőseknek érdeke a tőke szabad mozgása, de ez kétségtelenül a valuta árfolyamok ingadozását és a gazdasági tevékenység szintjének változását eredményezi, s ezzel megnehezíti a hatékony egyéni és vállalati tervezést. Ezért a legtöbb nonfinancial részvénytársaság könnyen tudott hasznot húzni az olyan rezsimekből, amelyek szabályozták a tőkemozgásokat, és sokkal stabilabb valuta árfolyamokat biztosítottak. Hasonló feszültségek fordulnak elő az adópolitika területén is. Míg a gazdagok általában tiltakoznak a progresszív adórendszer ellen, és inkább az állami kiadások növekedését nyirbálnák meg, ezzel szemben a részvénytársaságok sokszor nyernek a progresszív adózási rendszerrel, mert ez a módszer nagyobb vásárlóerőt hagy az átlagos fogyasztó kezében, illetve a növekvő állami költségvetésből nagyobb összegek jutnak az infrastruktúra fejlesztésére, a részvénytársaságoktól való vásárlásokra.

Tágabb értelemben a “különböző típusú kapitalizmusokkal” foglalkozó irodalomban jónéhány munka vizsgálja a japán gazdaságot – különösen Dore ezen témájú műve –, és ezek mind azt hangsúlyozzák, hogy a japán részvénytársaságok inkább az “érdekeltek” (stakeholders) – köztük az alkalmazottak – érdekeit érvényesítik, mint a részvényesekét. Ez arra mutat, hogy intézményi reformok a részvénytársaságok igazgatásának módszereiben is változásokat hozhatnak. És egyre több jel utal arra, hogy a közvélemény pontosan körülhatárolt szabályokat igényel, melyek az angol–amerikai modellben körülírják a kormányzatnak a nagy részvénytársaságok menedzsmentjéhez való viszonyát. A felsőbb körök vitát folytatnak a részvénytársaságok irányításának szabályairól. E viták előzményeit a részvénytársaságok átvételekor lecsapódott tapasztalatok, illetve a részvénytársasági üzletpolitika rövid távú perspektívái miatti aggodalom jelentette. Széles körű vita folyik a részvénytársasági felelősségről, és terítékre kerülnek olyan elképzelések, mint például a kisbefektetők korporációja kibővített választmánnyal vagy a részvénytársaságok újjáalakítása. Sőt, a munkásmozgalom még az Egyesült államokban is egyre többet vitázik a “tőkestratégiákról” – azaz olyan módszerekről, amelyek a cég irányítóinak magatartását pénzügyi eszközökkel tudják befolyásolni.

Mindez persze csak egy nagyszabású kísérlet bevezetőjének tekintendő, e kísérlet nyilvánvalóvá teszi majd, hogy a részvénytársaságok olyan társadalmi konstrukciók, amelyekben specifikus pénzügyi és jogi szabályok szervezik a profit előállítását. A legutóbbi időkig azonban az ilyen kísérleteket naivaknak minősítették, mondván, arra akarják a leopárdot rávenni, hogy vegetáriánus legyen, mert a részvénytársaságoknak csak és kizárólag a profit maximalizálása a céljuk. Mivel pedig mind a neoliberalizmus, mind a marxizmus természeti rendszernek tekinti a kapitalizmust, ezért nem voltak képesek a részvénytársaságokban tudatosan szervezett intézményeket látni, amelyeket át lehet alakítani. A korporációk átalakítása ugyanakkor a legdöntőbb eleme az átfogóbb folyamatnak, azaz a kapitalizmus mint rendszer lebontásának.

Következtetés: a dekonstrukció felé

Mihelyt a kapitalizmust megszerkesztett rendszernek tekintjük, mely szervezettségében sokkal logikusabbnak és koherensebbnek mutatja magát, mint amilyen a valóságban, lehetővé válik a tudatos átalakítás stratégiáját végiggondolni, és ezek a lépések különböznek a jelenlegi progresszív stratégia bevett gyakorlatától.

Kétségtelenül ez a tanulmány csak néhány elemmel járult hozzá ahhoz, hogy ez az alternatíva konkrét formát nyerjen. Nem beszéltem például arról a kritikus pontról, hogyan lehet mozgalmakat szervezni ezen töréspontok mentén. Sok munka van még hátra, mielőtt kitűzőket kezdenénk gyártani és kampányokat indítanánk. És persze nincs kizárva az sem, hogy ez az elemzés túlságosan absztrakt, és ezért lefordíthatatlan a politikai konfliktusok valóságos nyelvére.

Mégis úgy vélem, létezik “harmadik út” a neoliberalizmus és a szocializmus hagyományos elképzelése között, mely gyökeresen különbözik Clinton és Blair lapos apologetikájától. Emiatt is szükséges megkülönböztetni az általam felvázolt dekonstruktív stratégiát más politikai irányzatoktól, például a szociáldemokráciától és a New Deal liberalizmusától. Egyfelől megegyezik ezekkel az irányzatokkal abban, hogy szintén a reformizmus útját kívánja járni. Nem azon van a hangsúly, hogy a töréspontokra akkora nyomást gyakoroljunk, hogy mint Sámson tette, az egész struktúra összeomoljon. Ellenkezőleg, miután feltártuk ezeket a törésvonalakat, új helyükre új tartópilléreket kell tenni, hogy a szerkezet súlyát elviseljék. Egy reformista mozgalomnak egyszerre kell működésben tartania a rendszert olyan profitteremtő reformok bevezetésével, melyek egyidejűleg stabilizálják a rendszert és politikai teret biztosítanak a további reformok számára.

A különbség abban van, hogy a szociáldemokrácia és a New Deal liberalizmus baloldalibb változata egyként azon a premisszán alapult, hogy a kapitalizmus természetes rendszer, melynek logikáját egy erős állam kiegyenlítő nyomása ellensúlyozza. Mintha csak a kapitalizmus szeszélyes folyamrendszer volna, mely minden tavasszal megárad, tehát a reformereknek az volna a dolga, hogy gátakat és csatornákat építsenek az áradás pusztítását lefékezendő. Ha az áradások nem húzódnak vissza, akkor a gátrendszert magasabbra és erősebbre kell építeni. Ez a logika késztette a szociáldemokráciát arra, hogy az állammal mint intézménnyel szemben túl nagy igényeket támasszon.

Az általam vázolt dekonstruktív politika nem irányul az állam ellen, sőt, sok tekintetben továbbra is az állam erejére épít. Az állam lehetőségein múlik, hogy a nemzetközi tőkemozgást ellenőrizze és a progresszív adózást kikényszerítse. Mi több, a testületi irányítás átalakítása szintén az állam jogi és szabályozó szerepén múlik. E dekonstruktív politika sokkal kevésbé központosított mechanizmusokkal számol a szociális szolgáltatások, az infrastruktúra kiépítése, a megfelelő munkahelyek teremtése és a többi biztosítása terén, mert már nincs szükség a központi államhatalomra, ami az egyetlen ellensúlya lehet a természeti erőként működő kapitalizmusnak.

Más szóval, míg a szociáldemokrata reformstratégiák az államot szükséges ellenerőnek tekintették a kapitalizmussal mint természeti rendszerrel szemben, a lebontás politikája inkább a cselgáncs stratégiájára épül, melyben az ellenfél saját súlya és ereje egyben a sebezhetőség forrása – vagyis szöges ellentéte a Marx által a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című műben felvázoltaknak. Egyes esetekben ez úgy zajlik majd, hogy az üzleti életről leválasztjuk természetes szövetségeseit, máskor pedig úgy, hogy kihasználjuk az üzleti közösségben már meglévő megosztottságot. De gyakorta előfordul az is, hogy az állam teljesítőképességének viszonylag kis növekedése nem várt lehetőségeket nyit meg a reformok előtt. Az Egyesült államok történetében például a Munkások és Munkáltatók Nemzeti Tanácsának létrehozásához nem volt szükség az állam szerepének nagyarányú kiterjesztésére. Ellenkezőleg, e viszonylag korlátozott szervezeti és szellemi kapacitásokkal rendelkező ügynökség jelentős mértékben megváltoztatta az üzlet és a munka relatív hatalmát.

Végül, a lebontás politikája nem fogadja el azt az álláspontot, hogy tiszta fogalmi választóvonal létezne a kapitalizmus és egy gyökeresen eltérő társadalmi rendszer között. A reformfolyamatok kimenetelét sokesélyesnek tekinti. Mivel a kapitalizmus nem saját logikával megáldott, koherens rendszer, hanem egymásnak ellentmondó gyakorlatok együttese, melynek mesterséges egysége és koherenciája van, ezért lehetetlen előre tudni, mikor hagytuk magunk mögött a kapitalizmus birodalmát. A valódi kérdés az, vajon a jelenlegi állapotokból kiindulva kiépíthetők-e olyan társadalmi intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy lépésről lépésre kiterjesszük az egyenlőség, a demokrácia és az egyéni szabadság horizontját. Most, az évezred végén, ebben a kockázatokkal teli pillanatban is igennel válaszolnék.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzet

¹ A “társadalmi naturalizmus” fogalma a Margaret Somers-szel közösen végzett kutatásainkra támaszkodik, illetve Margaret Somers korábbi cikkeire: “What’s Political or Cultural about Political Culture and the Public Sphere? Toward an Historical Sociology of Concept Formation”, Sociological Theory 13:2 July 1995, “Narrating and Naturalizing Civil Society and Citizenship Theory: The Place of Political Culture and the Public Sphere”, Sociological Theory 13:3 November 1995.

A kelet-timori tragédia ennek a szörnyű évszázadnak az egyik legmegdöbbentőbb története. Emellett morális szempontból is különösen fontos számunkra, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb okból. A nyugati bűnrészesség közvetlen és döntő volt benne.

Ebből egyenesen következik, hogy eltérően a tényleges ellenségek bűntetteitől, ezeket le lehet állítani olyan eszközökkel, amelyek mindig is rendelkezésre álltak, és rendelkezésre állnak most is…

Diplomáciai, egyházi és katonai forrásokra hivatkozva ausztrál újságírók megírták már júliusban, hogy “modern rohampuskák, gránátok és aknavetők százait halmozták fel arra az esetre, ha az (Indonézián belüli) autonómiát visszautasítják az urnáknál.”

Figyelmeztettek, hogy a hadsereg által irányított milíciák a terület nagy részének erőszakos megszállását tervezik, ha a terror ellenére a nép mégis kifejezi akaratát.

Mindezt a “külföldi barátok” is jól látták és értették, sőt tudták azt is, hogyan vethetnének véget a terrornak, de ehelyett késlekedtek, hezitáltak, tétova és ellentmondásos reakcióikat pedig az indonéz tábornokok könnyen értelmezhették úgy, hogy “zöld utat” kaptak kegyetlen munkájuk folytatásához.

óriási bátorságról és hősiességről bizonyságot téve, lényegében a teljes lakosság elment szavazni, sokan közülük bujkálásból előjőve…

Az indonéz megszálló erők ekkor úgy viselkedtek, ahogy azt a helyszíni megfigyelők előre megmondták. A felhalmozott fegyverekkel és a mozgósított erőkkel jólszervezett hadműveletbe kezdtek.

Mindenkit elkergettek, aki a szörnyű történetet a külvilágba eljuttathatná, megszakították a kommunikációs csatornákat, s halomra gyilkoltak, vagy ismeretlen helyre üldöztek tízezreket, égetve és rombolva, megölve papokat és apácákat, ki tudja hány szerencsétlen áldozatot.

Dilit, a fővárost lényegében lerombolták. Csak találgatni lehet, mi történt vidéken, ahol a hadsereg szabadon tombolhatott.

Még a legutóbbi gaztetteket megelőzően, igen megbízható egyházi források szerint 1999-ben 3000–5000 embert öltek meg, nagyságrendekkel többet, mint Koszovóban a NATO-bombázások előtt.

A nagyságrend elérheti akár a ruandai szintet is, ha a “külföldi barátok” továbbra is csak a fejüket csóválják visszafogottan, és ragaszkodnak álláspontjukhoz, miszerint Kelet-Timoron a belső biztonság “az indonéz kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük” – ahogy az amerikai külügyminisztérium hivatalos közleménye fogalmazott pár nappal az augusztus 30-i népszavazás előtt.

Sokkal kevésbé lett volna képmutató azt mondani az év elején, hogy Koszovó belső biztonsága “a jugoszláv kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük.”

Indonézia kelet-timori bűntettei mérhetetlenül nagyobbak voltak csak ebben az évben is, nem beszélve az erőszak és terror évtizedei alatt – nyugati támogatással, ezt sosem szabad elfelejtenünk – elkövetett dolgokról.

Mellesleg, Indonéziának semmiféle joga nincs arra a területre, amelyet lerohant és elfoglalt, eltekintve a nagyhatalmak támogatásán alapuló igénytől.

A “külföldi barátok” azt is megértették, hogy a megszállt területeken a közvetlen beavatkozás, bár jogos lenne, nem feltétlenül szükséges. Ha az Egyesült államok tisztán, egyértelműen foglal állást, megmondva az indonéz tábornokoknak, hogy a játéknak vége, ez éppen elég lett volna. Ugyanez igaz az elmúlt negyedszázadra, amikor az USA létfontosságú katonai és diplomáciai támogatást nyújtott a megszálláshoz és az atrocitásokhoz.

Ezeket Suharto tábornok irányította – hozzáírva egy újabb fejezetet borzalmas életrajzához –, mindig a Nyugat támogatásával, és gyakran helyeslése közepette. Még a Clinton-kormányzat is dícséretben részesítette.

ő “a mi emberünk”, jelentette ki a kormány washingtoni látogatása alkalmával, röviddel azelőtt, hogy kegyvesztett lett, mert elveszítve önuralmát, vonakodva hajtotta végre az IMF parancsait.

Ha a korábbi zöld jelzés pirosra változtatása nem elég, Washingtonnak és szövetségeseinek bőséges eszköztár áll a rendelkezésére: a gyilkosoknak szánt fegyverek eladásának leállítása; jelentéktelen fenyegetés helyett bírósági eljárás kezdeményezése a hadsereg vezetői ellen háborús bűntettek miatt; a gazdasági támogatások felfüggesztése – ezek egyébként is elég homályosak…

Nincs okunk húzódozni attól sem, hogy a békefenntartó erők vegyék át a megszálló terrorista hadsereg helyét, ha ez szükségesnek látszik. Indonéziának nincs több joga arra, hogy “felkérjen” külföldi csapatokat a beavatkozásra – ahogy Clinton elnök érvelt –, mint Szaddam Husszeinnek Kuwaitba “behívni” külföldi csapatokat, vagy a náci Németországnak 1944-ben Franciaországba. A békefenntartó erők küldésének ilyen szépítgető terminológiával való leplezése nem sokat számít addig, míg nem ringatjuk magunkat olyan illúziókba, és megértjük, mi is történt, és mit von ez maga után a jövőben.

(Fordította: Heltai László)

Ha nem akarunk az utópista szocializmus csapdáiba tévedni, nem indulhatunk ki sem egy feltételezett aranykor eszméjéből, valamiféle “visszatérési” programot alkotva – amennyiben a jelen állapotokat tagadni akarjuk, minthogy egyébként csakugyan tagadásra érettek –, sem valamilyen “Sollen” eszméje nem vezérelhet bennünket. A valóság burkában megbúvó lehetőségeket (s a valóságos, korszerű emberi szükségleteket) kell kutatnunk. Esetleg azokat, amelyeket soha senki nem vizsgált még. Ilyen lehetőségek mindig vannak. A politika ügyében is.

A tudomány azonban természetéből adódóan nem képes megragadni a valóság teljességét, számára csak a megvalósult lehetőség hozzáférhető – a fizikusok szerint csak az, ami mérhető –, vagy miként Henri Bergson fogalmazott: a tudomány a már befutott intervallum végpontjába helyezkedik s onnan tekinti át az egész folyamatot. A politikát vizsgáló tudományok is. A rendkívül mozgékony társadalmi élet hiteles vizsgálata tehát, bármilyen meglepő, törvényszerűen igényel a tudományostól eltérő eljárásmódokat is. A tapasztalaton kívül. Részint mert a tudomány mint ismeretrendszer maga is általánosított tapasztalat, részint mert a tapasztalat alacsonyabb szinten a tudománnyal azonos módon a már befutott intervallum végpontjában található. Konfuciusz szerint: a tapasztalat olyan lámpás, amit a hátunkon hordunk s a megtett utat világítjuk meg véle. Már ha megvilágítjuk.

Egy dolog történetét ismerni annyi, mint magát a dolgot ismerni – vallja Hegel. Tudományos tapasztalatok is igazolják a napi tapasztalatokkal egybecsengően, ez az álláspont kétségtelenül helyes, igazsága megcáfolhatatlan. ám ez az igazság nem zár ki más igazságokat. Amint a közelmúlt magyar történelme tanúsítja – amikor is mind az országgyűlés, mind a kormányok, mind a hivatalok sokasága hirtelen támadt és főként jogászi pályáról áttévedt történészektől vált zsúfolttá –, sem a valódi, sem a vélt történelmi ismeretek önmagukban nem szavatolják a történelmi szemléletet, főként annak adekvát voltát. Sőt! Erre, mifelénk soha annyira történelmietlenül nem tekintettek a valóságra, soha annyira nem tobzódott a voluntarizmus – talán a Rákosi-érát kivéve –, mint mostanában. Az igazi történelmi szemlélet követelménye ugyanis nem korlátozódik valamiféle időbeli relációra, mint abban a nálunk honos szűkkeblű változatban, melyben a “történelmi” múlt emlegetése kizárólag jelenbeli érdekeket szolgál. A történetiség követelménye: az összefüggések teljességének követelménye, különös tekintettel a fejlődés mozzanatára, azaz dialektikai követelmény. A dolgok objektív dialektikai természetének szubjektív fel- és elismerése. Dialektika nélkül nem megy.

Nézzük tehát a politikát. Ha igényesek vagyunk, azt vizsgáljuk, hogy milyen ma s mitől lett azzá, ami. Előítéleteinket s korábbi hasznosnak bizonyult ismereteinket félre kell tennünk, ha ki akarunk törni abból a szemléleti kalodából, amelybe saját egyoldalú gyakorlatunk s a mai talajtalan hatalmi struktúra manipulált sugallata betonozott be minket is a másokétól eltérő világnézetünk ellenére és ma már szinte a fejlődés kívánatos esetének véljük például a politikai “váltógazdálkodást”, vagy legalábbis elkerülhetetlennek. Szemléleti ügyről lévén szó, nem árt nyíltan feltenni a kérdést: a politikai viszonylatokban – amelyekből nem felejthetők ki az osztályviszonyok, bármilyenek is – és intézményekben, bevett eljárásmódokban, a politikai cselekvés dologi és egyéb állandósult feltételeiben rögzült objektív logika akaratunktól s tudatunktól függetlenül mennyire s milyen módon módosítja eleven politikai nézeteinket és magatartásunkat. Magyarul: soha-nem-volt, egészen új helyzetben egészen új módon kell feltenni a kérdéseket, hogy egészen új válaszokat adhassunk rájuk. Szerintem ez se most, se máskor nem igen jellemző ránk.

A fentiek szerint a valóság, a tényleges társadalmi lét vizsgálatában jelentős szerep jut a megbízhatóság szempontjából a filozófiának, épp a lehetőségek hallatlan fontossága miatt. Hegel a lehetőségek négy fő formáját különbözteti meg (“A logika tudománya”): az elvont lehetőség, a reális lehetőség, a szétszórt vagy szórványos valóság (zerstreute Wirklichkeit) és a megvalósult lehetőség (valóság) alkotja a lehetőségek mozgássorát, oda s vissza. A történelem, mint a társadalom sajátos időbelisége e lehetőségek sorainak mozgása – oda és vissza. Míg a megvalósult lehetőség a szaktudomány – köztük a közgazdaságtan, szociológia, történettudomány, politológia, társadalomlélektan stb. – kutatási területe, a többi lehetőség-tartomány a filozófia, az irodalom, a művészeti gondolkodás terepe úgy is mint kognitív, úgy is, mint értékítélet alkotására képes úgynevezett társadalmi tudatformáké (a vallásnak főként a túlélési “technikák” bizonyos fajtáinak felfedezésében s kezelésében van alig túlbecsülhető s egyre növekvő szerepe). De ne becsüljük le mindebben a gyakorlati politikai gondolkodás és a ténylegesen működő erkölcsi magatartás szerepét sem. Mást ne mondjunk: a nép(ek)nek elege van abból, ami van. Bennünket mindenesetre elsősorban a filozófia lehetőségei érdekelnek pillanatnyilag.

A magyar történelem egyik sajátossága, társadalmunk fejlődésének zaklatott voltából következően is, hogy az önálló filozófiai gondolkodás mint társadalmi tényező, nem alakult ki. A legfontosabb filozófiai gondolatok lírai köntösben jelentek meg, vagy a lírához közeli irodalmi formákban, Csokonaitól Berzsenyin át Kölcseyig, Vörösmartytól Petőfin át Madáchig, Vajda Jánostól Adyn át József Attiláig. Nagy hátrány, de ugyanakkor páratlan lehetőség számunkra. Nem azt állítom, hogy nálunk több gondolat található a lírában, az irodalomban, mint másutt, hanem csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bennünk talán több érzékenység fejlődött ki ezek értékének, filozófiai tartalmának észrevételére, mint a nálunk szerencsésebb történelmi adottságú értelmiségiekben, mondjuk, mint a németekben, akiktől a tudományos magatartás állítólag örökérvényű normáit – érthetően – mindmáig tanuljuk. Használjuk ki e lehetőséget. Képlékeny valóságunk felméréséhez a szaktudományokon kívül nemcsak filozófiára lesz szükségünk, hanem művészi intuícióra is. Az idő sürget, minden lehetőséget merészen meg kell ragadni.

Vizsgálatunk választott tárgyát, a politikát tekintve, korlátozódjunk egyelőre a politikai pártok fogalomkörére. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis, hogy az intézményekben, dolgokban, a rutineljárásokban rögzült objektív logika mennyire kényszerpályákra terel minket, anélkül, hogy észrevennénk. A politikai párt az a szent tehén, ami megkerülhetetlen, amit tűrni kell, bármilyen pimaszul legeli le legszebb veteményeinket, ami nélkül a politikában sem gondolkodni, sem cselekedni, sem boldogulni nem lehet, ami politikában és politikán kívül mindenre rányomja a bélyegét. Pedig mindössze egy használhatatlan, sőt káros történelmi kövület, amin átok ül, mint a fáraók sírjain, s ezredévek múltán is szedi halálos áldozatait a gyanútlanok között. Használhatatlan lenne? Nos, én nem állítom, hogy ma nem lehet tüzet csiholni két száraz fapálca összedörzsölésével. Csak – kivételes esetektől eltekintve – nem érdemes. A politika halász-vadász vagy legfeljebb kézműves korszakából ittragadt politikai pártokat múzeumba kell rakni, emlékeztetőül. Nyilvánvalóan igazak ugyanis a következő ítéletek: 1. Az egypárt-rendszer nem vált be; 2. A többpárt-rendszer nem vált be. Nálunk legalábbis. Következésképpen: a pártrendszer – elvetendő. Valami más megoldást kell keresnünk. Hamar! Valami ugart vagy irtásföldet. Bár ismert a kisajátítás módszere is.

Megállapodottabb társadalmakban, ahol gyakorlatilag két párt van, mint Nagy-Britanniában, lassanként Németországban és Frankhonban is, vagy egy párt van ugyan, de kettőnek látszik, mint az USA-ban (ott a hagyományos pártok bármelyikén belül két politikus vagy irányzat “politikája” gyakran jobban különbözik egymástól, mint ahogyan a két pártnak tekintett pártoké egymástól), kényelmesen váltógazdálkodnak politikailag. Ráérnek, birtokon belül vannak. Mi, birtokon kívüliek, követhetjük ezt a metódust? Aligha. Próbáljuk meg nagy vonásokban jellemezni a politikai pártokat, közös jegyeik alapján, hogy megnyugtató választ kaphassunk.

A pártok pártütés útján keletkeztek valamikor, a történelmi régmúltban. Az uralkodó osztályon belül egy rész – latinul: pars, partis – valami okból elkülönült s a többitől eltérő törekvéseket fejezett ki valamilyen módon. Rendszerint partikuláris – a többiekével szembenálló, nem-közvetítő – érdekekre épültek szerveződéseik. Ritkán képviseltek valódi dialektikai különösséget. Voltak összeesküvések, klikk-szerveződések, ligák, alkalmi és tartósabb szövetségek és hasonlók, de mindig az elkülönülés volt a jellemző. Ezekből formálódtak később a modern értelemben vett politikai pártok, vagy mint afféle harci vezérkarok, stratégiával és taktikával vértezetten, erősen militarista vonásokkal terhelten, vagy mint alkalmi választási irodák. Mindez közismert. Amit ez ügyben mindmáig nem vizsgáltunk kellően: a partikularitás princípiumának szükségszerű következményei. Ezek – a teljesség igénye nélkül – a következők: más elkülönültekkel mindig szembenállnak, együttműködésre csak kényszerűségből hajlanak; vezért, rendszerint karizmatikus egyéniségű vezért igényelnek; felépítésük feltétlenül hierarchikus; az érdekek érvényesítésében elsődleges módszerük az “ütköztetés”, tehát szükségképpen alacsony hatékonyságú; nem tűrik a belső ellenzéket, hajlamosak a szemléleti és szervezeti megmerevedésre; lételemük a bűnözői mentalitás és magatartás (azaz: “kerül amibe kerül – másnak; csak nekem, nekünk legyen némileg előnyös”), az értékszemlélet hiánya; törekvés a vezető szerepre más pártokkal, politikai erőkkel szemben, a kiszorítós taktika alkalmazása saját tehetetlenségi nyomatékuk folytán; hajlam a képmutatásra, rejtőzködésre, azaz a különérdek titkolására, ezzel együtt – szükségszerűen – az erkölcsi tényezők negligálására; önigazolásul saját törekvéseiket, nézeteiket, érdekeiket, normáikat stb. áttétel nélkül azonosítják (rendszerint öntudatlanul) az emberivel, az egyetemessel stb.; abban a hitben cselekszenek, hogy vannak saját értékeik (lásd: a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia értékei, “baloldali”, liberális, konzervatív értékek stb.), holott csak szubjektíve választottak – ha választottak – az emberi nem egyetemes érték-készletéből; a kritikai szellem hiányából is eredően általános elmélet-ellenesség, ebből következően – s nem véletlenül – értelmiség-ellenesség; helyet követelvén a nap alatt, mindig mindent átpolitizálnak, s tizedrangú ügyeket gyakran a politikai ügy rangjára emelnek és így tovább. Nem vitás, hogy ezek egyenként és együttesen más-más módon és mértékben jellemzik az egyes pártokat, de bizonyos, hogy valahogyan mindegyiket jellemzik. Nem szubjektív tévedésből, nem kifáradás következményeként, hanem természetükből eredően, azaz nem pusztán tapasztalati tény a fentiek szerinti jellemezhetés. Ezzel együtt, alacsony társadalmi hatékonyságuk ellenére megfeleltek a társadalmi szükségleteknek mindaddig, amíg – technikai hasonlattal élve – a gőzgép előtti színvonalon nyújtott teljesítmény elegendő volt legalább a történelmi vegetáláshoz. Birtokon belülieknek ma is megfelel nagyjából. De lassanként az atomkort is magunk mögött tudhatjuk.

Szigorúan a politika egynemű közegében mozogva s elkerülve lehetőleg a moralizálás, esztétizálás, a pénzügyi és jogszemléleti bornírtság és hasonló korlátoltságok, esetleg tárgytévesztések csapdáit, a politika mibenlétére kell újból rákérdeznünk, a lényegig hatolás következetes igényével.

Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a politika a közösség ügyeinek intézését jelenti elsősorban – eredetileg és mindmáig – valamely és bármely társadalomban. A kérdés az, milyen közösség milyen ügyeinek milyen feltételek közt történő mennyire hatékony intézését, s abból mit profitál a társadalom többi része és egésze. Aki e kérdésekre válaszolni tud, helyesen képes minősíteni az adott politikát, függetlenül attól, hogy a minősített politika képviselői és hívei mit hisznek és mit hirdetnek magukról. Ezt jelenti a politika mint társadalmi cselekvésforma. ám minden cselekvésforma közvetlen tartalma meghatározott társadalmi viszonyok s azok “hordozóinak” valamely összessége. A cselekvés tárgya ezek közül kerül ki; ezek főként az osztályviszonyok s az azokat kifejező érdekviszonyok. Szociológusaink ugyan eltüntették az osztályokat, mondván: az osztályok olyannyira megváltoztak mind méreteikben, mind összetételüket, azaz “tagjaikat” illetően – mintha az osztály valaminő klub volna –, hogy már nem is azok. Szemmel láthatóan abból a téves hiedelemből indultak ki – mint az egykori MSzMP KB, amely időnként aggályosan “megszámlálta” az osztályt s úgy találta, hogy mint egyetlen s nagy létszámú, a legjelentősebb osztály, nem csoda hát, hogy társadalmunk “vezető ereje” –, hogy az osztály számlálható halmazt jelölő kategória. Holott nem az, ahogyan erdészek s más normális emberek tapasztalatai szerint az erdő fogalma sem az. Világos ugyan, hogy buta ember, aki nem látja a fáktól az erdőt, de errefelé s kivált mostanában kifejezetten okos, sőt modern, aki nem látja a munkásoktól a munkásosztályt, a polgároktól a burzsoá osztályt stb. Van persze újabban ismét “középosztály”, a maga csak költőileg értelmezhető mivoltában, errefelé tehát fölösleges valóságos osztályokat kutatni. így aztán a politika tetszés szerint csoportosult ügyes fiúk trükkje lehet. Holott a politika lényege szerint osztályviszonyok akaratlagos, többé-kevésbé tudatos kifejeződése, aminek következtében önálló politikai arculata csak valóságos osztályoknak lehet. Amint az tapasztalható is. Ha szociológusaink a KB ostoba, antimarxista osztály-felfogását kritizálták volna – ahogyan azt néhányan megtettük, sajnos eredmény nélkül –, együtt talán többre mentünk volna. Az osztályok ugyan ma is kitartóan léteznek, noha “határaik” globális méretekben csakugyan megváltoztak, belső “arányaik” eltolódtak (lásd: ázsiába, Afrikába áthelyezett kékgalléros munka), de valóban döntő változást – hogy torzulást ne mondjunk – szenvedett társadalmi, történelmi funkciójuk. Történelmi küldetésüket, szerepüket a korábbival azonos módon nem láthatják el többé. A pénztőke mint egyedülvaló világhatalom korlátlan uralmának ténye idézte elő ezt a soha-nem-volt helyzetet. E pénztőke személyes megjelenítőinek maroknyi klikkje saját osztály–jellegét ugyan nem, de osztály-jogosítványait s ezzel történelmi jogosultságát is önkezével s tudatosan semmisítette meg, vele együtt a másokéit is, a politikát, a semmiből teremtés emberi csodáját véglegesen úri huncutsággá silányítva. A világpénz-hatalom előtti mind teljesebb egyenlőség, e hatalomnak való egyértelmű kiszolgáltatottság önmagában véve hatályon kívül helyez minden történelmi küldetést, osztályérdek-jogosultságot az értelmüket vesztett partikularitások teljes garnitúrájával egyetemben, vélük az ezt kifejező politikai pártokat is. Nem lehet többé hatékony osztálypolitikát folytatni. Sehol. Senkinek. Különösen nem egy ország kereteiben, magárahagyottan. Az objektív politikai viszonyok átrendeződése, jellegtelenülése átrendezte a politika mint cselekvésforma szükségleteit és lehetőségeit, szükségképpen átrendezi a politikai tudat, a politika mint sajátságos társadalmi tudatforma szükségleteit és lehetőségeit is. Tehát a politika-elméleti feladatokat is. Ez az új elmélet csak kollektív munka, alapos, sokoldalú vita eredménye lehet. A viszony, cselekvésforma, tudatforma hármas-egységében kell gondolkodnunk a politikáról, ha igényesek vagyunk, méghozzá ebben a sorrendben meghatározott vizsgálati tárgynak értelmezve. Ha az osztály-különös dialektikai lehetősége (mely közvetített egyes és általános között) elveszett, más különösséggel kell pótolni (különben a politika jogosultsága s lehetősége tűnik el). Olyan szubjektív különösséggel, amely történelmileg képződött objektív különöst fejez ki. Ma!

Sejtéseim szerint objektíve az osztály-együttműködés ügye került előtérbe a pénztőke mint világhatalom elleni egységfront különös elemi szükségleteiből következően, úgy, ahogyan azelőtt soha. E feladat megoldására a partikularitás szülte s azáltal meghatározott politikai pártok mint intézményesült történelmi kövületek teljesen alkalmatlanok. Ma a választók, szinte mindenütt a világon, nem a jobbat választják közülük, hanem a kevésbé rosszat, mivel olyanok, amilyenek. A világmozgalommá terebélyesedett, noha elsősorban tagadásra hajlamos laza szerveződésű mozgalmak szolgáltathatnak az új szerveződéshez modellt, ha mintát nem is. Minimális, könnyen áttekinthető érdekazonosságra építve (ez a minimum: túlélés – emberi módra!), minimális, épp csak a mozgósíthatóságot és cselekvőképességet garantáló szervezettséggel működő, elevenségét megőrző mozgalom lehet a megoldás, mely elkerüli a párttá szerveződés veszélyeit. Megfelelő, a célt szolgáló tartozékokkal kiegészítve. Ehhez át kell rendezni gazdasági szemléletünket is. A ma már eszközből önállósult univerzális céllá torzult extra profit helyébe az élet minden területén a valóságos emberi, egyéni és közösségi szükségleteket kell termelési célul kitűzni, amihez a termelőtőke is megnyerhető szövetségesül, nem taktikai, hanem történelmi kompromisszum keretében. át kell rendezni igényeinket is, kiszűrve a manipulációk szülte ál-igényeket, mindennapi kenyerünktől a rajzfilmekig. Minden rendű és rangú illúziók gyökeres kiirtására törekedve. A politikai illúziókkal kezdve.

Naiv, esetleg irracionális elképzelés? Naivvá manipulált, velejéig irracionális korunkban épp ennek ne lenne helye? Ha már a ráció annyira csődöt mondott. ámbár. Gondoljuk csak meg!

Dávid és az ő parittyája. Közismert.

A szétszórt – vagy szórványos – valóság (zerstreute Wirklichkeit) létezik a politikában is. Meg a többi lehetőség-fajta. Kutassuk, fedezzük fel!