A politika új elmélete (lehetőségek)

A politika a közösség ügyeinek intézését jelenti elsősorban. A kérdés az, milyen közösség milyen ügyeinek milyen feltételek között történő, és mennyire hatékony intézéséről van szó, és hogy mindebből mit profitál a társadalom egésze. A politika reális elméletéhez csak úgy tudunk eljutni, ha kiszűrjük a mindennapi manipuláció hatásait, és megszabadulunk az illúzióktól.

Ha nem akarunk az utópista szocializmus csapdáiba tévedni, nem indulhatunk ki sem egy feltételezett aranykor eszméjéből, valamiféle “visszatérési” programot alkotva – amennyiben a jelen állapotokat tagadni akarjuk, minthogy egyébként csakugyan tagadásra érettek –, sem valamilyen “Sollen” eszméje nem vezérelhet bennünket. A valóság burkában megbúvó lehetőségeket (s a valóságos, korszerű emberi szükségleteket) kell kutatnunk. Esetleg azokat, amelyeket soha senki nem vizsgált még. Ilyen lehetőségek mindig vannak. A politika ügyében is.

A tudomány azonban természetéből adódóan nem képes megragadni a valóság teljességét, számára csak a megvalósult lehetőség hozzáférhető – a fizikusok szerint csak az, ami mérhető –, vagy miként Henri Bergson fogalmazott: a tudomány a már befutott intervallum végpontjába helyezkedik s onnan tekinti át az egész folyamatot. A politikát vizsgáló tudományok is. A rendkívül mozgékony társadalmi élet hiteles vizsgálata tehát, bármilyen meglepő, törvényszerűen igényel a tudományostól eltérő eljárásmódokat is. A tapasztalaton kívül. Részint mert a tudomány mint ismeretrendszer maga is általánosított tapasztalat, részint mert a tapasztalat alacsonyabb szinten a tudománnyal azonos módon a már befutott intervallum végpontjában található. Konfuciusz szerint: a tapasztalat olyan lámpás, amit a hátunkon hordunk s a megtett utat világítjuk meg véle. Már ha megvilágítjuk.

Egy dolog történetét ismerni annyi, mint magát a dolgot ismerni – vallja Hegel. Tudományos tapasztalatok is igazolják a napi tapasztalatokkal egybecsengően, ez az álláspont kétségtelenül helyes, igazsága megcáfolhatatlan. ám ez az igazság nem zár ki más igazságokat. Amint a közelmúlt magyar történelme tanúsítja – amikor is mind az országgyűlés, mind a kormányok, mind a hivatalok sokasága hirtelen támadt és főként jogászi pályáról áttévedt történészektől vált zsúfolttá –, sem a valódi, sem a vélt történelmi ismeretek önmagukban nem szavatolják a történelmi szemléletet, főként annak adekvát voltát. Sőt! Erre, mifelénk soha annyira történelmietlenül nem tekintettek a valóságra, soha annyira nem tobzódott a voluntarizmus – talán a Rákosi-érát kivéve –, mint mostanában. Az igazi történelmi szemlélet követelménye ugyanis nem korlátozódik valamiféle időbeli relációra, mint abban a nálunk honos szűkkeblű változatban, melyben a “történelmi” múlt emlegetése kizárólag jelenbeli érdekeket szolgál. A történetiség követelménye: az összefüggések teljességének követelménye, különös tekintettel a fejlődés mozzanatára, azaz dialektikai követelmény. A dolgok objektív dialektikai természetének szubjektív fel- és elismerése. Dialektika nélkül nem megy.

Nézzük tehát a politikát. Ha igényesek vagyunk, azt vizsgáljuk, hogy milyen ma s mitől lett azzá, ami. Előítéleteinket s korábbi hasznosnak bizonyult ismereteinket félre kell tennünk, ha ki akarunk törni abból a szemléleti kalodából, amelybe saját egyoldalú gyakorlatunk s a mai talajtalan hatalmi struktúra manipulált sugallata betonozott be minket is a másokétól eltérő világnézetünk ellenére és ma már szinte a fejlődés kívánatos esetének véljük például a politikai “váltógazdálkodást”, vagy legalábbis elkerülhetetlennek. Szemléleti ügyről lévén szó, nem árt nyíltan feltenni a kérdést: a politikai viszonylatokban – amelyekből nem felejthetők ki az osztályviszonyok, bármilyenek is – és intézményekben, bevett eljárásmódokban, a politikai cselekvés dologi és egyéb állandósult feltételeiben rögzült objektív logika akaratunktól s tudatunktól függetlenül mennyire s milyen módon módosítja eleven politikai nézeteinket és magatartásunkat. Magyarul: soha-nem-volt, egészen új helyzetben egészen új módon kell feltenni a kérdéseket, hogy egészen új válaszokat adhassunk rájuk. Szerintem ez se most, se máskor nem igen jellemző ránk.

A fentiek szerint a valóság, a tényleges társadalmi lét vizsgálatában jelentős szerep jut a megbízhatóság szempontjából a filozófiának, épp a lehetőségek hallatlan fontossága miatt. Hegel a lehetőségek négy fő formáját különbözteti meg (“A logika tudománya”): az elvont lehetőség, a reális lehetőség, a szétszórt vagy szórványos valóság (zerstreute Wirklichkeit) és a megvalósult lehetőség (valóság) alkotja a lehetőségek mozgássorát, oda s vissza. A történelem, mint a társadalom sajátos időbelisége e lehetőségek sorainak mozgása – oda és vissza. Míg a megvalósult lehetőség a szaktudomány – köztük a közgazdaságtan, szociológia, történettudomány, politológia, társadalomlélektan stb. – kutatási területe, a többi lehetőség-tartomány a filozófia, az irodalom, a művészeti gondolkodás terepe úgy is mint kognitív, úgy is, mint értékítélet alkotására képes úgynevezett társadalmi tudatformáké (a vallásnak főként a túlélési “technikák” bizonyos fajtáinak felfedezésében s kezelésében van alig túlbecsülhető s egyre növekvő szerepe). De ne becsüljük le mindebben a gyakorlati politikai gondolkodás és a ténylegesen működő erkölcsi magatartás szerepét sem. Mást ne mondjunk: a nép(ek)nek elege van abból, ami van. Bennünket mindenesetre elsősorban a filozófia lehetőségei érdekelnek pillanatnyilag.

A magyar történelem egyik sajátossága, társadalmunk fejlődésének zaklatott voltából következően is, hogy az önálló filozófiai gondolkodás mint társadalmi tényező, nem alakult ki. A legfontosabb filozófiai gondolatok lírai köntösben jelentek meg, vagy a lírához közeli irodalmi formákban, Csokonaitól Berzsenyin át Kölcseyig, Vörösmartytól Petőfin át Madáchig, Vajda Jánostól Adyn át József Attiláig. Nagy hátrány, de ugyanakkor páratlan lehetőség számunkra. Nem azt állítom, hogy nálunk több gondolat található a lírában, az irodalomban, mint másutt, hanem csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy bennünk talán több érzékenység fejlődött ki ezek értékének, filozófiai tartalmának észrevételére, mint a nálunk szerencsésebb történelmi adottságú értelmiségiekben, mondjuk, mint a németekben, akiktől a tudományos magatartás állítólag örökérvényű normáit – érthetően – mindmáig tanuljuk. Használjuk ki e lehetőséget. Képlékeny valóságunk felméréséhez a szaktudományokon kívül nemcsak filozófiára lesz szükségünk, hanem művészi intuícióra is. Az idő sürget, minden lehetőséget merészen meg kell ragadni.

Vizsgálatunk választott tárgyát, a politikát tekintve, korlátozódjunk egyelőre a politikai pártok fogalomkörére. Itt a legnyilvánvalóbb ugyanis, hogy az intézményekben, dolgokban, a rutineljárásokban rögzült objektív logika mennyire kényszerpályákra terel minket, anélkül, hogy észrevennénk. A politikai párt az a szent tehén, ami megkerülhetetlen, amit tűrni kell, bármilyen pimaszul legeli le legszebb veteményeinket, ami nélkül a politikában sem gondolkodni, sem cselekedni, sem boldogulni nem lehet, ami politikában és politikán kívül mindenre rányomja a bélyegét. Pedig mindössze egy használhatatlan, sőt káros történelmi kövület, amin átok ül, mint a fáraók sírjain, s ezredévek múltán is szedi halálos áldozatait a gyanútlanok között. Használhatatlan lenne? Nos, én nem állítom, hogy ma nem lehet tüzet csiholni két száraz fapálca összedörzsölésével. Csak – kivételes esetektől eltekintve – nem érdemes. A politika halász-vadász vagy legfeljebb kézműves korszakából ittragadt politikai pártokat múzeumba kell rakni, emlékeztetőül. Nyilvánvalóan igazak ugyanis a következő ítéletek: 1. Az egypárt-rendszer nem vált be; 2. A többpárt-rendszer nem vált be. Nálunk legalábbis. Következésképpen: a pártrendszer – elvetendő. Valami más megoldást kell keresnünk. Hamar! Valami ugart vagy irtásföldet. Bár ismert a kisajátítás módszere is.

Megállapodottabb társadalmakban, ahol gyakorlatilag két párt van, mint Nagy-Britanniában, lassanként Németországban és Frankhonban is, vagy egy párt van ugyan, de kettőnek látszik, mint az USA-ban (ott a hagyományos pártok bármelyikén belül két politikus vagy irányzat “politikája” gyakran jobban különbözik egymástól, mint ahogyan a két pártnak tekintett pártoké egymástól), kényelmesen váltógazdálkodnak politikailag. Ráérnek, birtokon belül vannak. Mi, birtokon kívüliek, követhetjük ezt a metódust? Aligha. Próbáljuk meg nagy vonásokban jellemezni a politikai pártokat, közös jegyeik alapján, hogy megnyugtató választ kaphassunk.

A pártok pártütés útján keletkeztek valamikor, a történelmi régmúltban. Az uralkodó osztályon belül egy rész – latinul: pars, partis – valami okból elkülönült s a többitől eltérő törekvéseket fejezett ki valamilyen módon. Rendszerint partikuláris – a többiekével szembenálló, nem-közvetítő – érdekekre épültek szerveződéseik. Ritkán képviseltek valódi dialektikai különösséget. Voltak összeesküvések, klikk-szerveződések, ligák, alkalmi és tartósabb szövetségek és hasonlók, de mindig az elkülönülés volt a jellemző. Ezekből formálódtak később a modern értelemben vett politikai pártok, vagy mint afféle harci vezérkarok, stratégiával és taktikával vértezetten, erősen militarista vonásokkal terhelten, vagy mint alkalmi választási irodák. Mindez közismert. Amit ez ügyben mindmáig nem vizsgáltunk kellően: a partikularitás princípiumának szükségszerű következményei. Ezek – a teljesség igénye nélkül – a következők: más elkülönültekkel mindig szembenállnak, együttműködésre csak kényszerűségből hajlanak; vezért, rendszerint karizmatikus egyéniségű vezért igényelnek; felépítésük feltétlenül hierarchikus; az érdekek érvényesítésében elsődleges módszerük az “ütköztetés”, tehát szükségképpen alacsony hatékonyságú; nem tűrik a belső ellenzéket, hajlamosak a szemléleti és szervezeti megmerevedésre; lételemük a bűnözői mentalitás és magatartás (azaz: “kerül amibe kerül – másnak; csak nekem, nekünk legyen némileg előnyös”), az értékszemlélet hiánya; törekvés a vezető szerepre más pártokkal, politikai erőkkel szemben, a kiszorítós taktika alkalmazása saját tehetetlenségi nyomatékuk folytán; hajlam a képmutatásra, rejtőzködésre, azaz a különérdek titkolására, ezzel együtt – szükségszerűen – az erkölcsi tényezők negligálására; önigazolásul saját törekvéseiket, nézeteiket, érdekeiket, normáikat stb. áttétel nélkül azonosítják (rendszerint öntudatlanul) az emberivel, az egyetemessel stb.; abban a hitben cselekszenek, hogy vannak saját értékeik (lásd: a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia értékei, “baloldali”, liberális, konzervatív értékek stb.), holott csak szubjektíve választottak – ha választottak – az emberi nem egyetemes érték-készletéből; a kritikai szellem hiányából is eredően általános elmélet-ellenesség, ebből következően – s nem véletlenül – értelmiség-ellenesség; helyet követelvén a nap alatt, mindig mindent átpolitizálnak, s tizedrangú ügyeket gyakran a politikai ügy rangjára emelnek és így tovább. Nem vitás, hogy ezek egyenként és együttesen más-más módon és mértékben jellemzik az egyes pártokat, de bizonyos, hogy valahogyan mindegyiket jellemzik. Nem szubjektív tévedésből, nem kifáradás következményeként, hanem természetükből eredően, azaz nem pusztán tapasztalati tény a fentiek szerinti jellemezhetés. Ezzel együtt, alacsony társadalmi hatékonyságuk ellenére megfeleltek a társadalmi szükségleteknek mindaddig, amíg – technikai hasonlattal élve – a gőzgép előtti színvonalon nyújtott teljesítmény elegendő volt legalább a történelmi vegetáláshoz. Birtokon belülieknek ma is megfelel nagyjából. De lassanként az atomkort is magunk mögött tudhatjuk.

Szigorúan a politika egynemű közegében mozogva s elkerülve lehetőleg a moralizálás, esztétizálás, a pénzügyi és jogszemléleti bornírtság és hasonló korlátoltságok, esetleg tárgytévesztések csapdáit, a politika mibenlétére kell újból rákérdeznünk, a lényegig hatolás következetes igényével.

Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a politika a közösség ügyeinek intézését jelenti elsősorban – eredetileg és mindmáig – valamely és bármely társadalomban. A kérdés az, milyen közösség milyen ügyeinek milyen feltételek közt történő mennyire hatékony intézését, s abból mit profitál a társadalom többi része és egésze. Aki e kérdésekre válaszolni tud, helyesen képes minősíteni az adott politikát, függetlenül attól, hogy a minősített politika képviselői és hívei mit hisznek és mit hirdetnek magukról. Ezt jelenti a politika mint társadalmi cselekvésforma. ám minden cselekvésforma közvetlen tartalma meghatározott társadalmi viszonyok s azok “hordozóinak” valamely összessége. A cselekvés tárgya ezek közül kerül ki; ezek főként az osztályviszonyok s az azokat kifejező érdekviszonyok. Szociológusaink ugyan eltüntették az osztályokat, mondván: az osztályok olyannyira megváltoztak mind méreteikben, mind összetételüket, azaz “tagjaikat” illetően – mintha az osztály valaminő klub volna –, hogy már nem is azok. Szemmel láthatóan abból a téves hiedelemből indultak ki – mint az egykori MSzMP KB, amely időnként aggályosan “megszámlálta” az osztályt s úgy találta, hogy mint egyetlen s nagy létszámú, a legjelentősebb osztály, nem csoda hát, hogy társadalmunk “vezető ereje” –, hogy az osztály számlálható halmazt jelölő kategória. Holott nem az, ahogyan erdészek s más normális emberek tapasztalatai szerint az erdő fogalma sem az. Világos ugyan, hogy buta ember, aki nem látja a fáktól az erdőt, de errefelé s kivált mostanában kifejezetten okos, sőt modern, aki nem látja a munkásoktól a munkásosztályt, a polgároktól a burzsoá osztályt stb. Van persze újabban ismét “középosztály”, a maga csak költőileg értelmezhető mivoltában, errefelé tehát fölösleges valóságos osztályokat kutatni. így aztán a politika tetszés szerint csoportosult ügyes fiúk trükkje lehet. Holott a politika lényege szerint osztályviszonyok akaratlagos, többé-kevésbé tudatos kifejeződése, aminek következtében önálló politikai arculata csak valóságos osztályoknak lehet. Amint az tapasztalható is. Ha szociológusaink a KB ostoba, antimarxista osztály-felfogását kritizálták volna – ahogyan azt néhányan megtettük, sajnos eredmény nélkül –, együtt talán többre mentünk volna. Az osztályok ugyan ma is kitartóan léteznek, noha “határaik” globális méretekben csakugyan megváltoztak, belső “arányaik” eltolódtak (lásd: ázsiába, Afrikába áthelyezett kékgalléros munka), de valóban döntő változást – hogy torzulást ne mondjunk – szenvedett társadalmi, történelmi funkciójuk. Történelmi küldetésüket, szerepüket a korábbival azonos módon nem láthatják el többé. A pénztőke mint egyedülvaló világhatalom korlátlan uralmának ténye idézte elő ezt a soha-nem-volt helyzetet. E pénztőke személyes megjelenítőinek maroknyi klikkje saját osztályjellegét ugyan nem, de osztály-jogosítványait s ezzel történelmi jogosultságát is önkezével s tudatosan semmisítette meg, vele együtt a másokéit is, a politikát, a semmiből teremtés emberi csodáját véglegesen úri huncutsággá silányítva. A világpénz-hatalom előtti mind teljesebb egyenlőség, e hatalomnak való egyértelmű kiszolgáltatottság önmagában véve hatályon kívül helyez minden történelmi küldetést, osztályérdek-jogosultságot az értelmüket vesztett partikularitások teljes garnitúrájával egyetemben, vélük az ezt kifejező politikai pártokat is. Nem lehet többé hatékony osztálypolitikát folytatni. Sehol. Senkinek. Különösen nem egy ország kereteiben, magárahagyottan. Az objektív politikai viszonyok átrendeződése, jellegtelenülése átrendezte a politika mint cselekvésforma szükségleteit és lehetőségeit, szükségképpen átrendezi a politikai tudat, a politika mint sajátságos társadalmi tudatforma szükségleteit és lehetőségeit is. Tehát a politika-elméleti feladatokat is. Ez az új elmélet csak kollektív munka, alapos, sokoldalú vita eredménye lehet. A viszony, cselekvésforma, tudatforma hármas-egységében kell gondolkodnunk a politikáról, ha igényesek vagyunk, méghozzá ebben a sorrendben meghatározott vizsgálati tárgynak értelmezve. Ha az osztály-különös dialektikai lehetősége (mely közvetített egyes és általános között) elveszett, más különösséggel kell pótolni (különben a politika jogosultsága s lehetősége tűnik el). Olyan szubjektív különösséggel, amely történelmileg képződött objektív különöst fejez ki. Ma!

Sejtéseim szerint objektíve az osztály-együttműködés ügye került előtérbe a pénztőke mint világhatalom elleni egységfront különös elemi szükségleteiből következően, úgy, ahogyan azelőtt soha. E feladat megoldására a partikularitás szülte s azáltal meghatározott politikai pártok mint intézményesült történelmi kövületek teljesen alkalmatlanok. Ma a választók, szinte mindenütt a világon, nem a jobbat választják közülük, hanem a kevésbé rosszat, mivel olyanok, amilyenek. A világmozgalommá terebélyesedett, noha elsősorban tagadásra hajlamos laza szerveződésű mozgalmak szolgáltathatnak az új szerveződéshez modellt, ha mintát nem is. Minimális, könnyen áttekinthető érdekazonosságra építve (ez a minimum: túlélés – emberi módra!), minimális, épp csak a mozgósíthatóságot és cselekvőképességet garantáló szervezettséggel működő, elevenségét megőrző mozgalom lehet a megoldás, mely elkerüli a párttá szerveződés veszélyeit. Megfelelő, a célt szolgáló tartozékokkal kiegészítve. Ehhez át kell rendezni gazdasági szemléletünket is. A ma már eszközből önállósult univerzális céllá torzult extra profit helyébe az élet minden területén a valóságos emberi, egyéni és közösségi szükségleteket kell termelési célul kitűzni, amihez a termelőtőke is megnyerhető szövetségesül, nem taktikai, hanem történelmi kompromisszum keretében. át kell rendezni igényeinket is, kiszűrve a manipulációk szülte ál-igényeket, mindennapi kenyerünktől a rajzfilmekig. Minden rendű és rangú illúziók gyökeres kiirtására törekedve. A politikai illúziókkal kezdve.

Naiv, esetleg irracionális elképzelés? Naivvá manipulált, velejéig irracionális korunkban épp ennek ne lenne helye? Ha már a ráció annyira csődöt mondott. ámbár. Gondoljuk csak meg!

Dávid és az ő parittyája. Közismert.

A szétszórt – vagy szórványos – valóság (zerstreute Wirklichkeit) létezik a politikában is. Meg a többi lehetőség-fajta. Kutassuk, fedezzük fel!