A mai Magyarország alternatívái két irányból látszanak érkezni a szerző szerint: egyesek kényszerből (szociók), mások önszántukból (ökók) próbálnak megvalósítani olyan posztkapitalista életformákat, amelyek kiutat jelenthetnek az összeomlással fenyegető és egyre mélyülő általános válságból. E két markánsan különböző csoport találkozásában rejlő lehetőség, a találkozások minősége nagyban meg fogja határozni a közösségi kezdeményezések sikerességét. Van másik Magyarország?

Egy fiatal pár fogja magát, és a Dunakanyarba költözik egy aprócska hétvégi házba, ahol víz csak a távoli kútban van, fűteni csak egy kis vaskályhával lehet, a technika vívmányai közül csupán az internetet nem tudják nélkülözni – erről tudósít az Index egyik videója.

Mások messzi, világtól elzárt, elnéptelenedett vidéken, a rengeteg erdő közepén telepednek le családostul, hogy természetközeli életet éljenek, távol a gyűlölt kötöttségektől, saját normáik szerint.

De van-e valóban esélyünk szabadulni, kiszakadni és elindulni egy megálmodott posztkapitalista életforma felé? Elvileg igen, ez derül ki például Cristoph Spehr: Az ökocsapda és az Észak felszámolása c. írásából (Eszmélet 39. 1998. ősz), mely az uralmi viszonyok piramisának szemléletes leírását adja. Ne feledjük – mondja Spehr – hogy az uralmi viszonyoknak is a természet a végső forrása. Itt egyaránt gondolunk a külső természetre és az emberre. A piramisban a komplex uralmi viszo­nyok úgy épülnek föl, hogy az erőforrásokat az alsóbb szintek rendre felfelé továbbítják. Minél magasabb szinten helyezkedik el valaki ebben az építményben, annál mesterségesebb-mesterkéltebb világban él, de létének alapja akkor is a természet, melyet az alsóbb szintek lakói továb­bítanak számára. A természetre mindenképp szükségük van a piramis tetején élőknek is, ezért állandóan szükségük van a lentiek szolgálatára, akik a fölfelé továbbítást végzik. Más szavakkal, a piramis csúcsán élők léte bizony az alattuk levők munkálkodásától függ. Minél magasabbra jutott valaki, annál függőbb, annál kevésbé szabad. A függetlenség csak a piramis alján volna megszerezhető – állítja Spehr. Ugyanis csak az itt élők férhetnek hozzá közvetlenül az elemi természethez, csak ők ismerhetik azokat a tevékenységeket és életmódokat, amelyek a hatalmas építmény nélkül is működőképesek és biztosítják a fennmaradásukat. A piramis alsó szintjén élők tehát elvileg szabadok és akár le is válhatnának a pi­ramisról. De hát akkor miért nem teszik meg ezt? Mert a felsőbb szinten élőknek van egy ravasz módszerük, hogy hatalmuk megőrzése céljából szüntelenül akadályozzák ezt a függetlenedést. A módszer lényege az, hogy a csúcson lévő hatalmasok a piramis alapjainál úgy változtatják meg a természetet, hogy az használhatatlanná váljon az alsó szint számára. A tőkés rendszer legfőbb támasza ebben az ipar volt.

Az ipari munkamegosztás (és az iparszerű mezőgazdálkodás is) a természetet olyan egységekre tagolta, melyek önmagukban használha­tatlanok, s csak a felső szinten egyesíthetők újra, megvalósítva a felső szint természettel való ellátását. A piramis alján a termelők egy önmagá­ban értéktelen résztudás birtokában végeznek rész-munkafolyamatokat speciális eszközökkel, melyeknek nem tulajdonosai, s többé semmit nem tudnak az egészről, amellyel munkájuk összefügg. Elfelejtették azokat az ismereteket, amelyek lehetővé tennék, hogy közvetlen anyagcserét foly­tassanak a természettel, önellátókká váljanak. Ha innen nézzük, létüknek csak akkor van értelme, ha kizsákmányolják őket, mivel részképességük, résztudásuk önmagában haszon nélkül való. De hát miért kellene bele­törődniük ebbe, mikor elvi szinten oly kézenfekvőnek tűnik a megoldás: az alsó szinten élők, ha úgy tetszik nekik, újra összerakhatnák ezt az uralmi viszonyok által mesterségesen darabokra szabdalt természetet és visszaállíthatnák az ember és a külső természet szerves egységét, melyben a részek új értelmet kapnak. Elméletileg teljesen elképzelhető, hogy a termelés ilyen módon szerveződjön, s ez a szerveződés formálja át az emberek egymás közötti viszonyait is. Nevezhetjük ezt talán egy közösségi gazdálkodás, egy közösségi társadalom alapsejtjeinek.

Érzelmeinkben egyre többen vágyunk túllépni a kapitalizmuson, el­méletben el tudjuk képzelni, hogy ez megtörténhet, de a legfontosabb az, hogy ha figyelmünket erre koncentráljuk, akkor egyre több gyakorlati alkotó elemét is felfedezhetjük ennek az újfajta szerveződésnek. Fontos azonban, hogy látásunkat ne zavarják meg, felfedező kedvünket ne ve­gyék el eközben megrögzült ideológiai és politikai előítéleteink; a lényeget próbáljuk megragadni a felszíni formák kavalkádja mögött.

Szociók és ökók

Kik azok, akik a legkönnyebben a közösségi gazdálkodás alanyaivá vál­hatnak? Először is azok, akik a piramis alján küszködtek az önmagában használhatatlan, részekre bontott természettel, és akiknek léte az ipari társadalomban akkor kapott csak értelmet, ha kizsákmányolták őket. Most gyengélkedik az ipar, ezért nagyrészt fölöslegessé váltak. De ők vannak legközelebb a természethez, s így, ha élelmiszer-biztonságu­kat keresik, ha egyáltalán életben akarnak maradni, rákényszerülnek, hogy helyreállítsák mikrokörnyezetükben a természetes világukat, s így fönn tudják tartani magukat, elszakadva a piramistól. Őket nevezem a szocióknak. Másodszor, azok is a közösségi gazdálkodás alkalmas alanyai lehetnének, akik valamivel följebb vannak a piramisban, vala­hogy meg tudnak még élni az uralmi viszonyok hálóját használva, de idegennek érzik maguktól ezt az életformát, nem vágynak technokrata karrierre, szabadulni akarnak a fogyasztói társadalom kényszereitől egy természetközeli életforma igézetében. Tartalmas emberi kapcsolatokra vágynak, olyan közösségre, amelynek kötőanyaga nem a pénzszerzés, a versengés, hanem az együttműködés. Az ökoszisztéma egységének helyreállításáért környezettudatosan elkötelezettek, mivel úgy látják, hogy a természet nem bontható szektorokra. Őket ökóknak nevezem. Az ökók, akik közül sokan diplomások, s rendelkeznek némi pénzzel ahhoz, hogy új életet kezdjenek, tudatos elhatározásból költöznek ki családostul távoli falvakba, ahol harmóniában akarnak élni a természettel. Önellátó élet­módot próbálnak megvalósítani, legalább részlegesen függetlenedve a piramis államától és hivatalos piacától, s ennek érdekében fognak hozzá valamilyen formában a mezőgazdálkodáshoz. Igyekeznek megtermelni maguknak az élelmiszerüket, próbálnak elszakadni a közművektől, kiala­kítják a tanulás, a művelődés és a kulturális tevékenység helyi kereteit, újfajta közösséget építenek saját normáik szerint, újfajta szokásokkal, újfajta hagyománnyal.

A falun élő szociók, akiket a történelem viharai esetenként a városi iparba vittek, majd visszavetettek a faluba, nem tudatos elhatározásból, hanem megélhetési kényszerből foglalkoznak mezőgazdálkodással. Ők vagy valóban nagyon szegények, vagy pedig szegénynek, hátrányos helyzetűnek érzik magukat. Nekik nem a szabadságot, a megsza­badulást jelenti a falu, hanem a reménytelenséget. Az idősebbek az iparszerű szocialista mezőgazdaságban vagy az iparban dolgoztak, de munkahelyük megszűnt, fölszámolták, csődbe jutott. Alkalmi munkáktól kezdve kényszervállalkozásig, közmunkákig sok mindennel próbálkoz­tak, időlegesen segélyeken tengődtek. Néha megjelent a körzetükben egy iparvállalat, melynek egy időre az alkalmazottai lettek, de ezek a vállalatok rövid ideig voltak csak életképesek. Ez a réteg, társadalmi szocializációja folytán nem érezte vonzó célnak, hogy kertet műveljen, csirkét tartson, nem érezte úgy, hogy társadalmi presztízse volna ennek a munkának vagy önbecsülést adna, csupán a túlélés kényszeréből próbálkoztak ilyesmivel. Helyzetüket nehezíti, hogy valójában nincsenek mezőgazdasági ismereteik, vagy csupán az iparszerű mezőgazdálkodás egyes részfolyamatairól, s ez az önmagában használhatatlan készség és jártasság nem segíti őket, ha önellátással akarnak boldogulni. Az ökók, akik tudatosan válnak le a rendszer piramisáról, ugyanazon a terepen vannak, mint a szociók, akik viszont a leválás passzív alanyai, fölösle­gesek a rendszer számára. A két társaság óhatatlanul találkozik, sok minden függ attól, hogyan alakul majd kapcsolatuk a jövőben, képessé válnak-e az együttműködésre a széttagoltság megszüntetése érdekében, vagy pedig újra kezdik a piramisépítést.

Kikapcsolni azt, ami elválaszt a használati értéktől

A szabadulás, az önellátás, az autonómia felé haladva vannak különböző fokozatok. Miután a kapitalizmus személyében is radikálisan elkülönítette egymástól a termelőt és a fogyasztót, iszonyatosan sok mesterségesen kialakított áttételen kell keresztülvergődni ahhoz, hogy az egyén meg­szerezze azokat a javakat, melyek nélkülözhetetlenek természetes szük­ségleteinek kielégítése céljából. A természetes világból, ahol az egyén szükséglete jelentkezik, hogy használati értékén mérve megszerezze a javakat, át kell lépnie először a közgazdasági értelemben vett értékek művi világába, és az itt képződött akadályokat legyőzve tudja csak meg­szerezni a számára fontos dolgot, hogy azután ismét visszatérjen ezzel – mint zsákmánnyal – a maga természetes világába. Minél több áttételt, minél több koloncot jelentő „közgazdasági” akadályt képes kiküszöbölni az egyén alapvető szükségleteinek kielégítése során, annál jobban növekednek esélyei az önellátásra és ennek segítségével személyes autonómiájának megteremtésére. Részleges győzelemnek tekinthető a függetlenedés útján – a termelő és a fogyasztó szempontjából egyaránt – már az is, ha a nagykereskedelmi láncot kihagyva sikerül a helyi piacon értékesíteni vagy beszerezni az alapvető élelmiszereket.

Helyi piac, zöldségközösség – a termelő és a fogyasztó közelítése

Napjainkban a „helyi élelem” fontos kulcsfogalom ökológiai és szociális szempontból egyaránt. Ökológiai szempontból nyilvánvaló, hogy az élelmiszerek utaztatása körben a földgolyón súlyos környezeti terhelést jelent. A termékek, amelyekhez hozzájutunk, a hosszú szállítás miatt szintén szennyezettebbek, minőségüket kedvezőtlenül befolyásolja, hogy nem frissek, tartósítani kell őket, illetve például a gyümölcsöt nem lehet érett állapotban leszedni, mert nem bírja a szállítást. Ismerjük a szemre szép, hatalmas, színes barackot, melybe beleharapni már nem érdemes, mert beletörik a fogunk. A helyben termett barack, ha azonnal értékesíteni tudják, zamatosabb, ízletesebb. Ha a szociók szempont­jából vizsgáljuk a témát, azt látjuk, hogy nálunk, Magyarországon leg­inkább az önkormányzatok elhivatottságán múlik, hogy a helyi piacok jól funkcionáljanak, ti. elsősorban az önkormányzatok szokták segíteni és koordinálni az élelmiszerek online értékesítését. A Helyi Termék Szövetség országos hálózatának honlapján regisztrálhatják települé­süket önkormányzati tagok, de közvetlenül helyi termelők, gyártók is. A híradásokban a legtöbbet Rozsály, Túristvándi, Panyola pozitív példáját szokták emlegetni. Panyolán találták ki például azt a megoldást, hogy a helyi boltban biztosítanak egy méternyi polcot a helyi termékeknek. Így jól jár a helyi termelő, akinek nem kell külön piacengedélyt kiválta­ni, és jól jár a kereskedő is, aki így olcsóbban tudja adni az árut. (Ha nem élelmiszerről van szó, hanem más használati tárgyakról, ruhákról, gépekről, könyvekről stb., akkor helyenként jól működnek a közvetlen cserepiacok is, ahol pénz közvetítése nélkül cserélnek gazdát a tárgyak [Várpalota, Magyarok Szövetsége]).

Számtalan lehetőség van arra, s ebben nemzetközi minták is segíte­nek (Transition network), hogyan lehet a hosszú kereskedelmi láncolat kikerülésével a termelőtől a fogyasztóig eljuttatni a mezőgazdasági terményeket Az internetes értékesítés mellett ilyenek például a ház­tól, gazdaságtól értékesítés, a bevásárló körök, a dobozrendszerek, a házhoz és gyűjtőpontra szállítás, az „úton-útfélen” értékesítés, a „szedd magad” akciók. Ezeknek a lehetőségeknek a megismerteté­sében fontos szerepet játszanak például a Védegylet csoportjai, a Tudatos Vásárlók közösségei. A Humusz honlapján tájékozódhatunk ezekről a kezdeményezésekről, a honlapon megtalálhatók a megtar­tott rendezvények videói, amelyeken részletesen ismertetik ezeket a gyakorlatokat. Vannak például úgynevezett „szatyor”-közösségek: a városi fogyasztók egy csoportja számára lista alapján egy közvetítő vásárol be a környékbeli őstermelőktől. Budapesten, Szegeden, Kecs­keméten, Debrecen környékén több ilyen közösség működik. Ezeknél a formáknál nagyon fontos, hogy személyes ismeretségen alapulnak, s egy szorosabb, közvetlenebb város-vidék kapcsolat kialakítását segítik elő. A Közösségileg Támogatott Mezőgazdaság (Community Supported Agriculture – CSA) nemzetközileg elterjedt formái között szerepel olyan megoldás, hogy fogyasztók egy csoportja megvásárol egy mezőgaz­dasági szolgáltatást, bizonyos mértékig vállalja a termelési kockázatot. Szerződést kötnek egy gazdával arra, hogy az rendszeres időközönként egy láda friss terményt juttat el számukra, mindig azokból, amelyek a szezontól, időjárástól függően a legérettebbek, legízletesebbek. Termelők és fogyasztók jól ismerik egymást, közvetlen kapcsolatban állnak egymással, a termelő állandó visszajelzéseket kap, pontosan föl tudja mérni az igényeket. Előfordulhat olyan is, hogy a fogyasztó egy időszakban nem pénzzel, hanem munkával fizet a terményekért, maga is részt vesz a termelésben. Elképzelhető még több másféle módja is a pénz kiküszöbölésének, mindez közvetlen megegyezés kérdése. Ilyen rendszer működik sikeresen például Vác és Tahitótfalu között (Három Kaptár gazdaság), valamint Szegedre és Budapestre is szállítanak zöldségdobozt az Évkerék ökotanya gazdái.

Közösségi kertek – városi tanya

Léteznek már nálunk is közösségi kertek. Ha ezt vizsgáljuk, Magyaror­szágon ennek két vonulata van. Az egyik esetében elsősorban hátrányos helyzetű településekről van szó, a kezdeményezés alapvetően súlyos szociális problémákat próbál enyhíteni, szociális földprogramhoz, szo­ciális szövetkezethez kapcsolódik, s irányítói, szervezői alapvetően az önkormányzatok. Vannak városi közösségi kertek is, amelyek kezdemé­nyezői, szervezői ökók, különböző civil szervezetek. Náluk a környezettu­datosság és a közösségépítés, a tartalmas együttlét igénye a legerősebb motiváció. Békásmegyeren van például a Reclaim the fields nemzetközi mozgalmához tartozó Földkelte szerveződés kertje, ami ma már csak zárt baráti kertként működik, de a közösségi kertek megjelenésében fontos szerepe volt. A legaktívabbak a Védegylet különböző munkacsoportjai, érdemes figyelni a honlapjukat, ahol mindig találhatók új kezdeményezé­sek, projektek, programok, videók. A Kortárs Építészeti Központ indította el a Millenáris parki Lecsós Kert névre hallgató kezdeményezést, ahol a résztvevőknek névre szóló parcellájuk van, ahol kedvükre kísérletez­hetnek, és ahol rendszeresen meghívott előadók tartanak fejtágítást az érdeklődőknek a kertészkedés fortélyairól. Óbudán az önkormányzat bocsátott rendelkezésre egy kihasználatlan területet a helyiek számára kisparcellás közösségi kert létrehozására. A városi kertészkedés (urban farming) rengeteg példáját szolgáltatja az Átalakuló városok (Transition network) nemzetközi hálózata. Magyarországon a Wekerle-telep tarto­zik ebbe a hálózatba, ahol több más közösségi kezdeményezés mellett nemrég alakítottak ki közösségi kertet, amely mintakertként fog működni, ahol a gyermekek is ismerkedhetnek a kertműveléssel. Olvashatunk olyan híradást is, hogy hajléktalanszálló udvarán alakult közösségi kert. A riportban megszólaltatott hajléktalan arról beszél, hogy itt tevékeny­kedve úgy érzi, mintha visszatérne, vagyis hazatérne abba az időbe, amikor még hajléka volt és normális emberi életet élt. Nálunk is terjed az a világtendencia, hogy az élhetőbb környezet érdekében igyekeznek minél több területet zölddé tenni a városokban. Elviekben a „városi kert”, a „városi tanya” a zöldség-önellátásról is szól, de nálunk ez nem terjedt még el annyira, hogy valódi súlya legyen a gyakorlatban. Vannak olyan példák a világban, ahol egyértelműen a megélhetés, az élelmiszer­ellátás kényszerítő szükséglete a városi kertészkedés fő motivációja – például Detroitban, az egykori autóipar területein. Lepusztult ipartelepek volná­nak nálunk is, ahol hasonló foglalatosságot lehetne folytatni. Fontos ez a mozgalom abból a szempontból is, hogy mintakertek alakulnak, ame­lyeket mindenki tanulmányozhat a gyakorlatban, tanulhat belőle, hogyan csinálhat hasonlót. Nálunk még nem alakult ki igazán, de kívánatos lenne, ha elterjedne a kertmegosztás (share garden) Angliában rendkívül gyakori modellje: akinek van kertje, de valami miatt nem képes művelni, az rendelkezésére bocsátja a művelendő területet olyanoknak, akik mű­velni szeretnék, szükségük van rá önellátás céljából, és rendelkeznek megfelelő jártassággal. Nem fizetnek bérleti díjat, hanem a megtermelt termény egy részét odaadják a tulajdonosnak. A korábban említett bé­kásmegyeri kert ezen az elven működik még ma is.

Cserekörök, klímabarát települések

Az a tapasztalat, hogy azok a települések, közösségek, ahol kialakult és működésnek indult már egyfajta termeléssel kapcsolatos közösségi kez­deményezés, ott más területeken más közösségi kezdeményezések is létrejönnek, a kulturális programoktól kezdve a különböző csereklubokig, szívességi körökig. A közös tevékenység erősíti a személyes kapcsolato­kat, bizalmat épít az egymást egyre jobban megismerő emberek között, s ez mindig újabb kezdeményezéseket indít ugyanabban a körben. A pénzt kiküszöbölő csere megvalósítására szolgálnak a csereklubok, cserekörök. Itt valóságos pénzt nem használnak, az csupán virtuális értékmérő. Ha az egyik tag a másiknak elvégez valamilyen szolgáltatást, akkor ő kap ezért egy virtuális összeget, akinek a szolgáltatást végezte, attól pedig levonják azt. A legrégibb cserekör nálunk a Talentum, mely ma is rendszeres időközönként tart tagjainak összejöveteleket. Sikerrel működik egy számítógépes program alapján például a Pilisi cserekör és a várpalotai Bakony cserekör. Ők nemcsak szigorú elszámolás alapján dolgoznak, hanem pénz nélkül, szívességi alapon segítséget nyújtanak idős embereknek – megjavítják az elromlott háztartási gépüket, vagy például csőtörés esetén azonnal segítenek. Sokan pénz híján telje­sen reménytelen helyzetbe kerülnének, ha nem kapnának segítséget problémáik megoldásában. Léteznek a Humusz-házhoz kapcsolódó cserekörök is, mint például a Suska-kör. Nagyon sikeres Békésben, a Körösök vidékén a KörösKör, ami hasonló elv alapján működik és szintén az interneten szerveződik. Találkozunk olyan esettel is, amikor beindul egy cserekör, a tagok egyre jobban megismerik egymást, megerősödik a közösség, összebarátkoznak, s elindítanak másfajta kezdeményezéseket is. Például a Facebookon szerveződő Kőbányai cserekör tagjai elhatá­rozták, hogy kialakítanak együtt egy közösségi kertet Nógrád megyében. Egyelőre lejárnak művelni ezt a területet, de van, aki már odaköltözött. Pilis, ahol a cserekör szintén igen sikeres, foglalkozik közösségileg támogatott kertészkedéssel, s egyúttal a klímabarát települések sorába is tartozik. A klímabarát települések arra szerveződtek az MTA Szocio­lógiai Intézetének támogatásával, hogy válasszanak olyan témát, amely a klímaváltozás okozta kihívásokkal szemben keres megoldást. Pilisen többek között azt vizsgáltak, hogy különböző katasztrófahelyzetekben milyen megoldást, kiutat lehet találni, hogyan lehet prognosztizálni az emberek viselkedését. A klímabarát települések hálózatától némileg elkülönült és külön honlappal rendelkezik a kisközösségek hálózata. Ők úgy látják, hogy nehézségeket okoz, ha az önkormányzatok bevonásával kell szerveződni klímabarát célokra, mert a testületen belüli pártvillon­gások ezt akadályozzák, ezért kisebb létszámú, független közösségben gondolkodnak, mely személyes kapcsolatokra épül. Filozófiájuk az, hogy van egy természetes határ, ameddig egy közösség növekedhet, e határon túl már új közösséget kell alapítani, mert túl nagy létszám ese­tén a közösség elbürokratizálódik, hierarchikussá válik, ellehetetlenül a közvetlen részvételen alapuló konszenzuskeresés.

Szociális gazdaság – egy sajátos szimbiózis

A piramistól – az államtól, illetve az állam által képviselt hivatalos piactól – való független létfeltételek megteremtése, mint szóltunk már róla, kétirá­nyú folyamatot jelent. Egyrészt egyre növekvő mértékben megfigyelhető egy spontán törekvése az állampolgároknak, hogy szabaduljanak annak a fogyasztói társadalomnak a kényszereitől és kötöttségeitől, melynek megtestesítője, képviselője az állam. Másrészt megfigyelhető a kapita­lista államnak az a törekvése, hogy valami módon szabaduljon azoktól az állampolgároktól, akiknek eltartása – mivel valódi munkalehetőséget nem tud biztosítani számukra – egyre nagyobb gondot jelent.

Szociális földprogram

A szociális földprogramot a Népjóléti Minisztérium vezette be 1992-ben, mint szociálpolitikai eszközt. Kistelepülések kértek termőföld-használa­tot, szaporítóanyagot, munkagépet, egyéb eszközt. A program elsőként Békés (Sarkad, Mezőgyán) és Szabolcs-Szatmár (Tiszabecs, Rozsály) megyében indult el. Ma már azt mondhatjuk, hogy az ország majd min­den részén próbálkoztak vagy próbálkoznak szociális földprogrammal. Az általános cél az volt, hogy a mezőgazdasági termelésre alkalmas környezetben élő, de mezőgazdasági termelésre alkalmas feltételekkel kevéssé, illetőleg nem rendelkező szociálisan hátrányos helyzetű csalá­dok megélhetését segítsék. Kedvezményes szolgáltatásokat, juttatásokat nyújtanak (mint természetbeni szociális szolgáltatást), ami lehetőséget teremt háztáji jellegű mezőgazdasági kistermelésre vagy állattartásra. A szociális földprogram célcsoportjai mindenekelőtt: tartósan munka­nélküliek, alacsony jövedelmű sokgyermekesek, idősek, megváltozott munkaképességűek, romák. Az 1993. évi III. törvény 47. §-a szerint a földprogram a családi gazdálkodás támogatása természetbeni szociális ellátás formájában. A működtető a települési önkormányzat vagy társu­lásai, önkormányzatok által létrehozott szociális közhasznú szervezetek (alapítvány, közalapítvány, közhasznú társaság). A településeken a szociális földprogram a helyi szociális ellátórendszer részévé vált. Az önkormányzat rendeletet alkot a működésről, a kedvezményezettség feltételeiről, a résztvevők kötelezettségeiről, jogairól. A hátrányos helyzetű családok egyénileg kötött szerződésekkel juthatnak hozzá a program által biztosított juttatásokhoz. A minisztérium honlapján található ismertető szerint a program alapelvei a következők: A hátrányos helyzetű családo­kat aktivizálni kell a megélhetésüket kiegészítő munkavégzés lehetővé tételével (elsősorban kézimunka-igényes növénytermesztés, illetve időráfordítást igénylő kisállattartás ösztönzése a cél). Fontos a családok önsegítő képességeinek és munkavégző készségeinek megerősítése a foglalkoztatási esélyek növelése érdekében (a program által biztosított eszközrendszerhez illeszkedő képzést kaphatnak, illetve szükség esetén mentális gondozásban részesülnek). Egyének, családok célzott szociális segítségnyújtását kell megvalósítani, differenciált, a szükségleteknek megfelelő szolgáltatásokat biztosítani. Más-más típusú támogatás kerül előtérbe a helyi program sajátosságaitól függően. A helyi erőforrások, vagyis a munkaerő, termelői tudás, kihasználatlan gazdasági infrastruk­túra, táji sajátosságok optimális kihasználása a cél. A hangsúly a helyi körülményektől függően vagy az önellátásra vagy a piaci értékesítésre helyeződjön. Helyben kell eldönteni, hogy egy vagy több tevékenysé­get folytassanak-e. A programtól a következő eredmények várhatók: a munkaerő piacra való visszajutása vagy önálló megélhetés. Javul a megélhetési biztonság a hátrányos helyzetű rétegek körében. A népes­ségmegtartó erő nő. Helyi erőforrások hasznosulnak. Erősödik a társa­dalmi tolerancia. Az öngondoskodás igénye nő, a rászorultság csökken.

2004-től a földprogramokat megvalósító települések a támogatási források drasztikus csökkenésével szembesültek. Az Unió illetékesei úgy ítélték meg, hogy a földprogram valójában bújtatott mezőgazdasági támogatás, ezért uniós forrásból nem részesedhet. A földprogramok működtetése szempontjából a forráscsökkenés ellenére alapvető jelentő­sége volt annak a 2006. évi FVM-rendeletnek, mely lehetővé tette, hogy a szociális földprogramot megvalósító települések a Nemzeti Földalapból mezőgazdasági művelésre alkalmas területeket igényeljenek. A pályázati kiírásban ez olvasható: Területi korlát: 1 fő részére legfeljebb 1 hektár területnagyságú földrészlet juttatható. A program céljára földet legalább két évre, legfeljebb tizenöt évre lehet vagyonkezelésbe adni. Feltételek: A települési (kerületi) önkormányzat a program céljára kizárólag a saját településén fekvő földrészleteket kaphat. A tulajdonviszonyok tisztázat­lansága, rendezetlensége, a hiányos nyilvántartások miatt azonban ez a földigénylés eléggé nehézkesen működik. A helyzet inkább romlott, mintsem javult ezen a téren.

Szociális szövetkezet

A szociális gazdaság további bővülését jelentette, hogy Magyarországon a szövetkezetekről szóló 2006. évi X. törvény és a szociális szövetkeze­tekről szóló 141/2006. (IV. 29.) Kormányrendelet megteremtette a szo­ciális szövetkezet mint szervezeti forma létjogosultságát, mely a legtöbb helyen szorosan kapcsolódik a földprogramhoz. A jogszabályok viszont itt már arra kötelezik a résztvevőket, hogy pénzforgalmat generáljanak, miközben a tagság nagy részénél a legnagyobb jelentősége továbbra is az önfenntartásnak lenne. Mezőgazdasági tevékenységgel csupán 50 százalékban foglalkozhatnak. A szociális szövetkezeteknél külön problémát jelent az is, hogy a megalakuláshoz kapnak támogatást, a működéshez nem. A jogszabályok viszont megkötik a működés kereteit. Gyakran előfordul ezért, hogy lelkesen megalapítanak egy szociális szö­vetkezetet, de utána az hamarosan működésképtelenné válik Legújabb fejlemény, hogy 2012 márciusában megjelentek a szociális szövetkezetek működését szabályozó törvénynek olyan javasolt módosításai, melyek egy része a Szoszöv elnöksége szerint kedvezőtlen irányba befolyásolná a működés lehetőségeit. Ilyen például az a javaslat, mely kötelezően 500 főből álló, munkaerő kölcsönzésre szakosodott foglalkoztatási szövetsé­get hozna létre, s nem természetes személy is tagja lenne.

Közmunkaprogramok

A gazdasági válság elmélyülésének időszakában a szociális gazda­ságban megjelentek a különböző közmunkaprogramok. A szocialista kormányzat idején az Út a munkához program, a Fidesz kormány idő­szakában pedig a Start program. A Start munkaprogram hét projektből áll, ezeken belül többek között mezőgazdasági munka, belvízelvezetés, földutak rendbetétele, a közúthálózat javítása, illegális hulladéklerakók felszámolása, újak kialakulásának megelőzése a feladat. Egy korábbi kormányzati elképzelés szerint a közmunkával olyasféle szociális föld­programot kívánnak létrehozni, amelynek a szakmai háttere jobban megalapozott. Először is, a kisebb településeken fel kell mérni a lakosság élelmiszerszükségletét, amely alapján meg lehet tervezni az ellátáshoz szükséges mennyiségeket, másrészt azt, hogy milyen gazdálkodási módra van szükség, mennyi állatot kell tartani, milyen növényeket kell termelni, ehhez hogyan lehet földet biztosítani. A tervek szerint olyan gazdálkodási rendszert kellene kialakítani, oktatási programmal, tan­gazdasági programmal is összekapcsolva, amely a jövőbe mutatóan, mezőgazdasági szakmai szempontból, vidékfejlesztési szempontból is elfogadható. Ezért az ökológiai gazdálkodást kellene elsősorban segíte­ni, valamint a saját őshonos állatok tartását támogatni a hagyományos gazdálkodás keretében. Az elképzelés szerint, ha a jövőben egy szociális szövetkezet alakul ebből a foglalkoztatásból, akkor már ezt a modellt használják, ne pedig az „iparszerű, tömegtelepeken folyó állattartást végezzék”, ami energetikailag, környezeti szempontból is követhetetlen. A cél a minőségi, ökológiai mezőgazdaság illetve a helyi gazdaság és társadalom erősítése – húzta alá az azóta már lemondásra kényszerült államtitkár.

Ha belepillantunk a szociális gazdaság működésével kapcsolatos hatástanulmányokba, híradásokba, akkor azt látjuk, hogy a szociális földprogram kimondottan a kistelepülések és aprófalvak programja (a te­lepülések háromötödén), és mindenekelőtt a települési önkormányzatok látnak benne fantáziát; s végül úgy alakulnak a dolgok, hogy alanyi jogon mindenki részt vesz benne. Szociális földprogram, szociális szövetkezet, közmunkaprogram és önkormányzat sajátos szimbiózisban élnek. Az intézményes és jogi keretek ugyanis eléggé kuszák, kiszámíthatatlanok országos és térségi szinten egyaránt, egy új politikai garnitúra megjele­nésével mindig változnak a feltételek. Ugyanakkor ez a szimbiózis – ha a településen hagyományai vannak az együttműködésnek és az önkor­mányzat vezetése elkötelezetten az ott élők érdekében dolgozik – kedve­ző lehetőséget teremt a helyi társadalom megerősödésére. A hátrányos helyzetűeket, szegényeket integrálja, védi és segíti a közösség, mely zárt rendszerként működik. Ez a szimbiózis védőburkot jelent a piacgazdaság kiszámíthatatlansága ellen, lehetővé teszi a szimbiózisban együtt élők önellátását. Ha egy-egy földprogram túl is lép az önellátás kategóriáján, a piac szereplőivel általában a termelőket integráló szervezet (legyen az települési önkormányzat vagy egy közalapítvány) lép üzleti kapcsolatba. Az önellátó szimbiózisban élő szocióknak természetesen időről-időre meg kell küzdeniük azokkal az állami elvárásokkal, melyek állandóan pénzforgalom generálására ösztönöznék őket. Az élelmiszer-önellátás eleve bűnös, gyanús dolog az állam szemében (mi lesz az adókkal, járulékokkal?), de vannak másfajta példák is. A szociók számára, akik szemléletükben a piacgazdaság körülményei között sem távolodtak el túlságosan a használati értéktől, teljesen megmagyarázhatatlan például, hogy miért értéktelen tevékenység az, ha saját idős, beteg hozzátarto­zójukat ápolják. Idegen tőlük az a piaci logika (amit az állam képvisel), miszerint nekik a szomszéd hozzátartozóját kellene pénzért ápolni, miközben a szomszéd az ő hozzátartozójukat ápolná pénzért. Ha nem az állam, hanem a helybeliek szempontjából indulunk ki, ott a legjobb a helyzet, ott a legerősebb a közösségi kohézió, ott tudják teljesen meg­szüntetni a nyomort, ahol a védőburkot a legjobban sikerül megőrizni. Persze ehhez föld is kell, ahol közösségi gazdálkodást lehet folytatni. Az egyik legpozitívabb példa Rozsály. Amikor 1992-ben felbomlott a Rákóczi Mgtsz, a képviselőtestület úgy döntött, nem minden földet ad magánkéz­be. Nyolcvanöt hektár föld önkormányzati tulajdonban maradt. Egy évvel később az önkormányzat létrehozta a Rozsály Községért Jóléti Szolgálat Helyi Alapítványt, amely az önkormányzati föld egy részének bérlője. „Az önellátás Rozsályon úgy indult, hogy először felmértük a szükségletet, mennyit kell termelnünk az önkormányzati földeken, mennyi zöldségre, húsra van szüksége a konyhánknak” – mondja Sztolyka Zoltán, aki 2006 őszétől polgármester Rozsályon. „Mindent, ami kell, megtermeljük magunknak. A földműveléshez szükséges eszközpark megvan […] Van saját földünk, traktorunk, traktorosunk, sertésünk. A sertés trágyát ad, ami a földbe kerülve visszaadja a talaj erejét. A sertésből ebéd készül, amit a gyerekeink esznek meg. A felesleget megeszik a sertések, ami­ket a saját vágóhidunkon vágunk le. Minden mindennel összefügg, és az egésznek az alapja a saját föld. Ha valami hiányzik a láncból, akkor külsőst kell igénybe venni. Minél több külsőst veszünk igénybe, annál kiszolgáltatottabbak leszünk” – foglalja össze a rozsályi önfenntartás lényegét a polgármester. „A gázt a kilencvenes évek végén mindenhová bekötötték, de a lelkesedés gyorsan alábbhagyott, mert rájöttünk, hogy a gáz jóval drágább, mint a tűzifával való fűtés. A cigánysoron nincs is olyan, aki gázzal fűtene” – mondja Sztolyka. Hogy függetlenedjenek a közművektől, az önkormányzat intézményeiben is hamarosan áttérnek a helyi tüzelésre. Elsőként az általános iskolában, ahová már be is szerelték a venyigekazánokat. Van szociális bolt, amivel mindenki jól jár. A termelő is, mert egy kis jövedelemforráshoz jut, a vásárló is, mert olcsóbban kapja meg a terményeket, és az a hat közmunkás is, akik korábban a kereskedelemben dolgoztak, de munkanélkülivé váltak. A szociális gazdaság nagyon jól működik még például Túristvándiban, Panyolán. Vannak sikeres alapítványi kezdeményezések is, például a Máltai Szeretetszolgálat Befogadó Falu programja Tarnabodon. Hajléktalanokat fedélhez juttatnak nem kifogástalan állapotú, de még lakható házakban, s lehetővé teszik számukra anyagok, eszközök biztosításával, szaktanács­adással, hogy kertjükben részleges önellátásra tudjanak berendezkedni. Összességében elmondhatjuk, hogy a szociális gazdaság ott működik a legjobban, ahol az önkormányzat nem pusztán gazdasági kérdésnek tekinti a szegénységben élő rétegek ügyét. Ahol több más területen is erős a közösség kohéziója, egymást erősíti a többféle kapcsolódás. Ha megnézzük ezeknek a településeknek a honlapját, az állandóan frissül, mindig történik valami a faluban, és többen vannak, akik szívesen írnak erről, szívesen készítenek fotókat, videókat az eseményekről. Gazdag programok vannak, gazdálkodási tanfolyamoktól kezdve közösségi ren­dezvényekig, kézműves foglalkozásokig, amatőr színjátszókig, utcaszín­házi előadásokig. Hogy a kultúrának, a művészetnek milyen hatalmas kohéziós ereje lehet egy település életében, arra jó példát szolgáltat a Freskófalu Szociális Szövetkezet. Bódvalenke egy túlnyomórészt romák lakta, reménytelenségbe süllyedt település volt. A szennyező ipari tevé­kenység annyira tönkretette az ott élők környezetét, hogy hosszú idő kell még ahhoz, hogy ismét mezőgazdasággal foglalkozhassanak. Az oda­költöző művészek a helybeliekkel együtt a házak falára hatalmas, színes freskókat festettek, ez beindított egyfajta falusi turizmust, ami bevételhez juttatta a helyieket és enyhítette a problémákat. Mátraverebélyen, ahol szintén romák laknak többségben, sikerrel működik a keramikus szoci­ális szövetkezet. A művészeti tevékenység – a kézművesség, a zene, a tánc, a színház – tipikusan olyan terület ahol nagyon közel tudnak kerülni egymáshoz ökók és szociók. Először a gyermekek válnak erre fogékonnyá, utána a felnőttek is fokozatosan bekapcsolódnak. Megemlíthetünk példaképp egy olyan formálódó szerveződést is, mint a pécsi Üres tér – színész, képzőművész fiatalok kezdeményezése, akik performanszokat tartanak romák által lakott negyedekben. Mint látjuk, a szociális gazda­ság tehát segítséget nyújt az önellátás feltételeinek megteremtésére és fenntartására. Ez a fejlesztés ellentmondásos fogalmával írható le, nem teljesen alulról szerveződő dolog – de ahol jó önkormányzati vagy alapítványi vezetők foglalkoznak vele, ott a közösség már nem egysze­rűen végrehajtó, hanem elindul azon az úton, hogy fenntartható módon megszervezze magát, szükség esetén a hivatalosan megfogalmazott állami elvárások ellenében is.

Látunk egy fotót. Vidéki táj. Laikus szemlélő számára műveletlen föld­nek tűnik. Ha egy olyan cikket illusztrál, melyben munkanélküli falusiak­ról van szó, akkor a fotó azt a címet kapja: „Reménytelenség”. Ha egy ökofalu életét bemutató cikket illusztrál ugyanaz a fénykép, akkor a címe: „Harmóniában a természettel”. Mit látunk bele a tájba, észrevesszük-e a lehetőségeket, ez a fontos. A krízis mindig új lehetőséget is jelent. A fotó attól kap értelmet, hogy milyen életforma összefüggésébe helyezzük azt, ami a szemünk előtt van.

Szövetkezet – de milyen?

Szövetkezésre szükség van, de nem olyan szövetkezésre, mint amilye­nek a ma létező szövetkezetek. Ezek valamiféle részvénytársaságok, s a jogszabályok által szigorú keretbe foglalt mai formájukban nem alkalma­sak arra, hogy a közösségi társadalom felé jelentsenek átmenetet. Arra ugyanis nincs lehetőség, hogy a szövetkezet tagjai saját autonómiájukat megerősítsék, saját önellátásukról tudjanak gondoskodni. Az EU-n belül a tendencia az, hogy szövetkezet címen szakosodással, nagyfokú koncent­rációval gazdasági társaságok alakulnak, melyek teljesen beilleszkednek a globális piacgazdaságba. Nem olyan típusú együttműködésről van szó tehát, amelyben a társuló, szövetkező egyének a polgáritól eltérő kapcsolatokat hozhatnának létre.

Az ökók próbálkozásai: élőfalvak, ökofalvak

A kényszerből falun élő szegény szocióktól eltérően az ökók tudatosan kívánnak a természettel harmonizáló életet élni. Ezért egy minimum né­hány családból álló közösség, minél kedvezőbb, minél érintetlenebb ter­mészeti környezetben alapít egy új falut, felújítja egy régi falu házait, vagy elfoglalja egy még működő település egy részét. Ennek a mozgalomnak kiterjedt nemzetközi beágyazottsága van. A ma világszerte mindenfelé megtalálható ökofalvak többsége egy nagy nemzetközi hálózat, a Global Ecovillage Network (GEN) tagja. A hálózat konzultatív státusszal rendel­kezik az ENSZ-ben. Magyarországon a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának volt egy projektje – A Fenntarthatóság előőrsei -, amely az ökofalu kezdeményezések tanulmányozását és támogatását tűzte ki cé­lul. „Projektünk célja, hogy keresse a »fenntarthatóságra törekvő mutációkat«, segítsen ezek megmaradásában és fejlődésében. Amíg egy fenn­tarthatatlan globális rendszer keretei között működnek, természetesen nem tudnak teljes mértékben fenntarthatók lenni. Azonban megvan az elkötelezettségük és az esélyük, hogy fenntarthatóvá váljanak. A célunk, hogy e mintaközösségek megmaradjanak, megerősödjenek, és például szolgáljanak.” (Azóta kiderült, hogy a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának intézménye sem bizonyult fenntarthatónak. Vagyis nem bi­zonyult hosszú életűnek ez esetben sem az a törekvés, hogy a politika eszközeivel, intézményeivel felülről segítsék a kedvező változásokat.) Az ökofalu kezdeményezésekkel kapcsolatban áll több egyetem, főiskola is, mint például a Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kara, a gödöllői Szent István Egyetem vagy a Pécsi Egyetem néprajzosai, kulturális antropoló­gusai. Az ökofalu­-mozgalomnak szerteágazó gyökerei vannak, többféle törekvést egyesít. 1. Szerzetesi és világi spirituális közösségek, amelyek számára az önerőre támaszkodás, a decentralizáció, a hatalmi központtól való leválás, függetlenedés a fontos. 2. Ide tartoznak olyan civil kezde­ményezések is, mint a hippi, környezetvédő, ökofeminista, békeaktivista mozgalmak. 3. Alternatív oktatási mozgalom, amely elutasítja az állami oktatást és a specializált tudás helyett holisztikus gondolkodásra helyezi a hangsúlyt. 4. A Gandhi, Fritz, Schumacher nevéhez fűződő köztes technológia fejlesztése. A mozgalom hivatalos kezdetének az 1995-ben, a skóciai Finhornban megrendezett „Ökofalvak és fenntartható közössé­gek” konferenciát tekintik. Itt kimondják: az emberiség már rendelkezik azzal a tudással és azokkal az eszközökkel, amelyekkel a társadalmi és ökológiai problémák orvosolhatók. Példákra van szükség, amelyek meg­mutatják, hogy ez hogyan lehetséges. Ne csak beszéljünk róla, valósítsuk meg. Az emberek építsék fel saját házaikat, alakítsák ki saját közössé­geiket és hagyjanak fel a világ más területeinek kizsákmányolásával. A közösségeknek tudniuk kell egymásról, interneten kapcsolatban kell állniuk, ezért van szükség a GEN hálózatra. A három regionális hálózat ekkor már a Föld egész területét lefedi. A GEN tagjai Magyarországról: a Galgafarm, a Gaia Alapítvány, a Gyürűfű Egyesület, a Máriahalom Biofalu, a somogyvámosi Krisna-Völgyi Indiai Kulturális Központ és Biofarm, az orosházi Magyarországi Nemzeti Hálózat. A GEN hálózaton kívül is vannak még ökofalvak, melyeket számon tart az Ökoszolgálat Alapítvány: Visnyeszéplaki Faluvédő és Közművelődési Egyesület, Or­mánság Alapítvány (Drávafok), Káli Medence Környezetvédelmi Társa­ság (Salföld), Bokorliget Alapítvány (Szentantalfa), Természetes Életmód Alapítvány (Agostyán), Gömörszőlősi Oktató Központ – Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért, Hantos Kastély Ökológiai Alapítvány és Mezőföld Népfőiskola Társaság (Hantos-Kishantos), Robinson Ökofalu

(Délegyháza), Sokoró Ökológiai Park Alapítvány (Győrújbarát), Ökorégió Alapítvány a Fenntartható Fejlődésért (Dötk).

Nehéz pontos adatokat mondani, mert ez egy állandóan mozgásban levő, fejlődő, változó dolog. Sokfelé szerveződnek új közösségek – mos­tanában például többször lehetett olvasni-hallani a pázmándi mesefa­lu-kezdeményről, vagy a héregi szerveződésről. Sokféle szempontból lehet csoportosítani az ökofalvakat, de ki lehet emelni a legjellemzőbb jegyeket:

• természetes, helyi, házilag előállítható anyagok használata az épít­kezéshez (pl. vályog, fa);
• törekvés az élelmiszer-önellátásra, alapvetően vegyszermentesen;
• „olyan mezőgazdálkodás, amely mind gazdasági, mind ökológiai, mind pedig szociális szempontból egyaránt hosszú távon fenntartható”;
• megújuló energiák használata (vízmelegítésre napkollektor, fűtésre kemencében, kazánban fa vagy más biomassza elégetése, áram szél­energiával stb.);
• alternatív szennyvíztisztítás (általában ún. nádgyökérzónás tisztítás, vagyis egy kis nádas-tó használata ilyen célra);
• a közösségi élet, a hagyományok megtartásának fontossága;
• rendezvények, táborok, népfőiskolai kurzusok szervezése. Állandóan vannak tanfolyamok, előadások, amelyek a gazdálkodás, az életvezetés, a közösségszervezés gyakorlati problémáiról szólnak.

Nagyon fontos az ökofalvak és ökokezdeményezések internetes jelen­léte. Magyarországon még tapasztalhatók hiányosságok ezen a téren; van, ahol le kell győzni az idegenkedést, de már sokat javult a helyzet. Vannak magyar nyelvű ökofalu­-szervezéssel foglalkozó honlapok, amelyek segítik az összes gyakorlati lépést, a földterület kiválasztásától kezdve a közösségi döntéshozatal fórumainak létrehozásáig. Sok anyag található az interneten, mely segíti a kertészeti tapasztalattal kevésbé vagy egyáltalán nem rendelkező embereket is, hogy a legkiválóbb mi­nőségű zöldségeket, gabonaféléket és gyümölcsöket állítsák elő mini­mális földterületen, elenyésző munkával. Megismertetnek a bio­-ökológiai alapelvek alkalmazásával mind a talajművelésnél, mind a termesztendő növények kiválasztásánál. Az ökofaluban a legáltalánosabb cél olyan kisgazdaság kialakítása, ahol a család a maga számára termeli meg az étkezéshez szükséges növényeket, illetve ha a család nem vegetáriánus, akkor a saját szükségletére tart tyúkokat, kecskét, tehenet vagy disznót. A gazdasághoz gyümölcsfák is tartoznak. Vannak olyan falvak, ahol szinte kizárólag csak önellátásra termelnek (Gyűrűfű, Visnyeszéplak). Van, ahol az önellátáson kívül a környéket is ellátja zöldséggel a biogazdaság (Galgafarm). Az önellátó gazdálkodásnak az a lényege, hogy az alap­vető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítjuk elő, és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerül. Az árutermelő gazdálkodással ellentétben itt a gazdasági kiszolgáltatottsá­gért leginkább felelőssé tehető értékesítési kényszer nem jelentkezik. A hagyományos önellátó gazdálkodásban ugyanis a rendszer természetes velejárója, hogy minden évjáratban képződik valamiből viszonylag nagy mennyiségű eladhatatlan termény, amire rugalmasan alkalmazkodó helyi gyümölcsfeldolgozás épül, illetve a feldolgozás számára is értéktelen rész helyben takarmányként hasznosul. A technika alkalmazásánál nagyon fontos az a gyakorlat, amit a „köztes technika” jelent. Tehát nem olyan technikára vágynak, ami feleslegessé teszi az emberi kéz és értelem munkáját, hanem olyanra, amely segít abban, hogy ez a munka valóban hatékony legyen. (Nem a gépet kiszolgáló ember, hanem az embert kiszolgáló gép.)

Ökofalvak, ökoeszmeiség és ökológiai gazdálkodás

A valóságtól elvonatkoztatott, beszűkült gazdaságelméletek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a mezőgazdaságnak önmagán túlmutató jelen­tősége van, elsősorban azért, mivel primer szükségleteink kielégítésére nélkülözhetetlen. Ha az ipari termelés leáll, attól még az élet folytatódhat, de mezőgazdasági termelés nélkül nem. Ha egy súlyos válság folyamán minden összeomlani látszik, akkor logikailag elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy sok mindent nyugodtan veszni hagyha­tunk – nem kell energiát pazarolnunk a megmentésére -, de a mezőgaz­dasági termelést nem. A mezőgazdaság ökológiai szempontból is többet jelent önmagánál: a növényi fotoszintézis révén oxigéntermelő, tehát a zöld fotoszintézisen alapuló környezetfenntartás csak a mezőgazdaság révén képzelhető el. Persze nem mindegy az, hogy milyen mezőgazda­ság ez, mert az iparszerű mezőgazdasági rendszerek nem begyógyítják, hanem kiterjesztik a Föld sebeit. A teljes következetességgel végigvitt ökológiai mezőgazdálkodás viszont nem kevesebbre képes, mint hogy egyre nagyobb területen helyreállítsa az ökoszisztéma épségét, miköz­ben fajtaválasztékával a gazdálkodók önellátását is biztosítani tudja. Az ökológiai gazdálkodás tehát az ökoszisztéma egészének fenntartható­ságát kívánja megőrizni, miközben az ökoszisztéma helyi adottságait veszi alapul. Helyi éghajlat, talajviszonyok, növény- és állatvilág valamint a gazdálkodó ember egy egységes rendszerbe tartoznak. Az ökológiai gazdálkodás ilyen értelemben alulról szerveződik. A termelésnek a helyi adottságokból kiindulva kell kielégíteni a helyi szükségleteket, úgy, hogy az embernek a természettel folytatott anyagcseréjében a természet ne károsodjon, a biodiverzitás fennmaradjon. (A biodiverzitás megőrzése fontos a természetes növényvédelem megvalósítása szempontjából). Amit az ember kivont magának a természetből, azt helyben vissza kell pótolnia természetes anyagokkal, vegyszerek használata nélkül (kom­posztálás, szerves trágyázás, vetésforgók). Öntözéses művelést nem alkalmaznak, ezt inkább károsnak tekintik, ehelyett a talaj szerkezeté­nek, természetes vízháztartásának helyreállítására igyekeznek gondot fordítani. A talajban található mikroorganizmusok védelmében a durva mechanikai beavatkozásoktól is meg kell kímélni a talaj szerkezetét. Nem alkalmazhatók ezért az iparszerű mezőgazdaság nagy teljesítményű gépei – általában a kézi munka hangsúlyos a gépi munkával szemben. Ha használnak egyáltalán gépeket, akkor ez a helyi feltételekhez igazított kreatív „köztes technika”. Van viszont egy olyan high tech, amit nagyon jól tud alkalmazni az ökológiai mezőgazdálkodás, ez a térinformatika. Nálunk a hantosi mintagazdaság volt az első, melyet úgy alakítottak ki, hogy előtte a műholdas rendszer segítségével pontosan felmérték a területet, részletesen elemezték a talajviszonyokat. A következetesen végigvitt ökológiai gazdálkodás határozott elképzelést alakított ki a birtok­méretekről. A biodiverzitás fenntartása érdekében nem monokultúrákat telepítő nagybirtokok kellenek, hanem olyan méretű kisebb gazdaságok, melyek a termelők számára még áttekinthetők, kezelhetők, s amelyeken különböző növénytársulások vannak. Az állattartás is pontosan illeszkedik ebbe a rendszerbe, az állatok létszáma a terület eltartó képességétől függ. Kerülik a tápokat, saját termelésű takarmányt, abrakot állítanak elő, a legelést biztosítják.

Ökológiai gazdálkodás vagy árutermelés?

Az ökológiai gazdálkodás alapelveivel ismerkedve a racionálisan gon­dolkodó olvasónak különös heuréka élménye van, amikor olyat olvas például, hogy a talaj hosszú távú termelékenységét kell fönntartani egy zárt rendszerben, ezért nem szabad arra törekedni, hogy a termőföldet kizsarolva mind nagyobb és nagyobb termésátlagokat érjünk el. Vagyis nem vezérelhet bennünket a profitszerzés elve. Az ökológiai gazdálkodás alapelve szerint annyit kell termelni, amennyivel a helyi szükségletek kielégíthetők, némi tartalékot képezve, vagyis az ökológiai gazdálkodás­hoz az önellátás illik. A helyi szükségletek kielégítése után keletkezett szerves hulladékot pedig vissza kell juttatni a talajba, már csak ezért sem tanácsos áru formájában elszállítani a terményeket, mert akkor sérül a körforgás elve, nincs már egyensúlyban az input és az output. Vagyis nincs export. Legfeljebb annyi engedményt lehet tenni, hogy a saját szükségletek kielégítése után fennmaradt feleslegből a közvetlen környe­zetet, nagyváros esetén 40-50 km-es környezetet látják el terményekkel. (Ebben az esetben különböző természetes eljárásokkal több anyagot kell visszajuttatni a talajba.) A következetes ökológiai mezőgazdálkodás elve ellentétes a profit elvével. Ha az ökológiai mezőgazdálkodás követke­zetes megvalósulásáért harcolunk, akkor több értelmes célért küzdünk egyidejűleg: 1. Ennek a gazdálkodási módnak nagy a munkaerő-igénye, így ezáltal sok ember értelmes, komplex munkát végezve fenn tudja tartani a saját élelmiszerbiztonságát, közvetítők nélkül. 2. A közösen végzett értelmes munka, mely mindenkitől egyaránt követel szellemi és fizikai erőfeszítéseket, erősít minden más közösségi kapcsolódást is. 3. Minél nagyobb területre terjed ki a következetes ökológiai mezőgazdál­kodás, annál többet teszünk strukturális szinten a környezetvédelemért (egyidejűleg történik a talajszerkezet javítása, mikroklíma helyreállítása, biodiverzitás fenntartása stb.). 4. Mivel ez a gazdálkodási mód ellentétes a profit elvével, ha ezt következetesen képviseljük, egyúttal biztosak lehetünk abban is, hogy következetes antikapitalisták vagyunk. A fen­tiekből logikusan következik, hogy a kapitalista állam, a kapitalista EU és valamennyi kapitalista nemzetközi gazdasági szervezet – miközben szavakban szüntelenül hangsúlyozza az ökológiai szemlélet fontosságát – gyakorlati tevékenységével mindent megtesz az ökológiai mezőgazdál­kodás visszaszorítására. A statisztikákat nézve azt látjuk, hogy mikor az ökológia szellemi divattá vált, akkor egy ideig nőttek az EU legnagyobb GDP-vel rendelkező országaiban az ökológiai művelésbe vont területek, azután ez a folyamat megállt és ma már a csökkenés jellemző. Az EU egész agrártámogatási rendszere (területalapú támogatás) deklaráció­jában nem, de hatásában olyan, hogy nem az ökológiai gazdálkodást támogatja, hanem az iparszerű művelést folytató nagybirtokot, ahol a termékek könnyen egységesíthetők. Az ökológiai rendszerszemlélet elvszerű végigvitelében a termelők sem következetesek. Az ökológiai elvnek már eleve ellentmond, hogy a Biokultúra Egyesület által minősí­tett, címkézett termékek 90%-a exportra megy. Ez annyit jelent, hogy az embereket kikapcsolják az ökoszisztémából, a termékek pedig utaznak, szennyezve a környezetet, eközben pedig sérül a „helyi termék” elve, a helyi szükségletre, önellátásra termelés elve, s bár szigorú előírásokat tartanak be, mégis egyre iparszerűbb kereteket ölt ez a termelés, az ideálisnál nagyobb méretű birtokon.

Az ökológiai gazdálkodás, az ökók és a szociók

Lantos Tamás, a drávafoki Ormánság Alapítvány munkatársa egy „öko”, aki már régóta szerves összefüggésben gondolkodik ökológiai gazdálko­dásról, ökókról és szociókról. Az alapítványi honlapon található írásából idézzük: „Magyarországon vidékfejlesztésen általában azt értik, hogy jövedelemhez kell juttatni a helyi lakosságot. Esetleg hozzáteszik, hogy vigyázzunk a védett növényekre is. Én azonban úgy gondolom, hogy az adott táj működőképes szerkezetét kell biztosítani. Ha ugyanis bizonyos szerkezeti elemek hiányoznak, akkor azok pótlása csak külső tőke be­vonásával történhet. Ezzel azonban szép lassan – és általában észre­vétlenül – az egész táj külső vezérlés alá kerül. Márpedig a fejlesztésnek nem előnye, hanem kudarca a soha véget nem érő külső beavatkozás. Ennek csak addig kell tartania, amíg az adott rendszer képessé válik a megfelelő működésre. A fejleszteni kívánt rendszert ugyanúgy hagyni kell leválni a fejlesztőkről, mint a fölnövő gyereket a szüleiről. Ma az a felfogás uralkodik, hogy nyitott tájakat kell létrehozni. Mi pontosan az ellenkezőjét mondjuk. Egy ökológiai rendszer is csak akkor képes stabi­lan működni, ha önszabályozó alrendszerek hálózatából tevődik össze. Ez a tájra is vonatkozik: egy táj kisebb egységekből rakódjon össze, és önálló egységként legyen része egy nagyobb tájnak, ahogy például az Ormánság a Dél-Dunántúlnak. Ha önszabályozó egységekből áll a kis­térség, akkor az egységek alkalmassá válnak arra, hogy saját érdekeiket képviselő, független »individuumok« legyenek.”

Ha a szociók szempontjából vizsgáljuk az ökológiai gazdálkodást, az a legfontosabb, hogy az önellátásban élelmiszer-biztonságot nyújt. A nyomorgóknak legelső helyen nem jövedelemre, hanem élelmiszer­biztonságra van szükségük. A jövedelemből ez az esetek többségében nem teremthető meg. Amartya Sen beszélt arról egyszer, hogy voltak (talán vannak is) társadalmak, amelyekben „volt szegénység, de nem volt nyomor”. A szegénység azt jelenti, hogy valaki nélkülözi a felesleges dolgokat, a nyomor pedig azt, hogy ami a létszükségletéhez kell, azt nélkülözi. Hatalmas különbséget jelent egy társadalomban, hogy valaki nélkülözi ugyan a fölösleges dolgokat, de a társadalom úgy szervezi meg magát, hogy minden tagja képes legyen legalább a túlélésre, ha rossz körülmények között is. Nálunk most a szegénység megszüntetése illuzórikus célkitűzés. Az éhezés, a nyomor megszüntetése azonban le­hetséges, s éppen azáltal, ha a helyi közösségek, helyi ökók hozzásegítik a nyomorgókat, hogy kertjeikben vagy közösségi földterületen termeljék meg maguknak az önellátásukhoz szükséges zöldséget, gyümölcsöt, tart­sanak állatokat. Az ökológiai gazdálkodás a legalkalmasabb arra, hogy kis területen, kevés eszközzel, anyaggal létrehozzanak egy önfenntartó gazdaságot. Nem kellenek hozzá drága vegyszerek, műtrágyák, tápok, gépek, hanem figyelmes munka kell és tudás. Ilyen tudás alapjaiban valamikor létezett a parasztgazdaságokban, de az iparszerűvé tett me­zőgazdálkodás időszakában ez a tudás elenyészett; most sok mindent újra kell tanulni. (A háztáji is ennek az iparszerű mezőgazdaságnak a tartozéka volt annak idején – ennek a hagyománya nem folytatható egy az egyben.) Nagyon fontos szerepe van ezért az ökofalvakban kialakított gazdaságoknak, amelyek mintát jelenthetnek mások számára. A kertek műveléséhez csak úgy lehet visszatérni, ha ezt a gyakorlatban tanuljuk meg. Példákra, mintákra, jó gyakorlatok megismerésére van szüksége annak, aki ökológiai gazdálkodást akar folytatni.

Javaslatok az egyik honlapról

Magyarország közel 3.200 települése közül több száz küzd az elöregedés és elnéptelenedés problémájával. Sok ilyen településen vannak lakatlan házak, megműveletlen földterületek. Fel kell mérni ezen települések lehetőségeit, hogy milyen alternatívát tudnak biztosítani a letelepedés elősegítéséhez. Sok olyan település létezik, ahol tartós letelepedésért cserébe ingyenes, vagy kedvezményes bérlési lehetőség adódna. Esetleg idősek gondozásáért cserébe lakhatást lehetne biztosítani. Ahol alapvető élelmiszerek megtermelésére van alkalmas terület, ami meg­művelhető…. Ez már egyfajta kiindulópont lehetne a váltani szándékozó egyéneknek, családoknak és közösségeknek.

Hogy látjuk a jövőnket mi, városlakók? Mit tegyen egy állás nélkül, kapcsolatok nélkül maradt kulturális antropológus, filmesztéta, tanár, rendezvényszervező vagy porszívóügynök, ha a számlák összecsap­nak a feje fölött? Hogyan jut élelemhez? Mihez kezd egy fillér nélkül? Milyen reális alternatívára készüljön föl, ha ma még talán nincs ebben a helyzetben, de az egzisztenciavesztése várhatóan bekövetkezik? Ho­gyan történjen ez a fölkészülés? A természeti tájban, amit a korábban hivatkozott fotón látunk, ott vannak az elemei többféle lehetséges jövendő világnak. Annak megfelelően, hogy melyik jövő felé igyekszünk, lehet a kép címe Reménytelenség vagy Harmónia. Azt nem tehetjük meg, nem áll módunkban, hogy egyes elemeket kidobjunk a képből, mintha nem is léteztek volna, másokat meg kiemelünk, mint egyedül létezőket. Azt viszont megtehetjük, hogy egymással kapcsolatba hozva ezeket az elemeket, erősítjük, gyengítjük vagy módosítjuk a jelentésüket. Aki a piramisnak a természettel közvetlenül érintkező alsó szintjén van, vagy odament, csak az tudja megszüntetni a természet fragmentáltságát, csak az tudja visszaállítani a természetes kapcsolódásokat. Csak itt, ezen a szinten, a piramistól leválva képesek szerveződni egy közösségi társada­lom alapsejtjei, ahol mindenki számára lehetővé válik az erőforrásokhoz való termelő hozzáférés, ahol termelő és fogyasztó kettőssége meg­szűnik. Kialakulhat az a természetes állapot, ahol a mezőgazdaságnak az a legfőbb rendeltetése, hogy a helyi közösség minden tagját lássa el élelemmel. Spehr azt is írja az „Ökocsapdá”-ban, hogy „az alapvető élelmiszerek előállítására való képességet tudatosan helyre kell állítani az iparosodott északi országokban is. A gyarmati rendszer következ­ményei Északon is éreztetik hatásukat: a Harmadik Világ országaiból származó élelmiszer-behozatal, illetve a saját mezőgazdaság rendkívüli kemizációja és gépesítettsége nélkül a lakosság megélhetése rögtön veszélybe kerülne.” Ez a tendencia azóta egyre jobban láthatóvá válik, egyre erősödik. Örvénylik a Glóbusz körül az élelmiszer export-import, de élelmiszer-biztonság nincs, a legfejlettebb országokban sem. Egyre többen jövünk rá, hogy élelmiszer-biztonságunk hiánya miatt szociók vagyunk, s ezért ideje lenne ökóként viselkednünk. Ideje volna újra ér­telmes egésszé összerakni a részekre bontott természet önmagukban használhatatlan darabjait.

Aki értelmes cselekvésre vágyik, az ne a piramis tetejére törekedjen, hanem a legalsó szintre, mert csak ott van lehetőség áttételek nélkül kapcsolatba kerülni a természettel. Mikor a legalsó szinten helyreállt már az ember és természet anyagcseréjének egysége, ezután érdemes csak fölfelé indulni és elfoglalni új tereket és összefüggéseket. Olyan ütemben és olyan arányban, ahogy az önállósuló legalsó szinten a folyamat kiteljesedik. Érzelmileg szabadulni vágyunk a fennállóból és elvileg, elméletileg, logikailag el tudjuk képzelni a szabadulás útjait. De hogyan valósítsuk meg ezt a gyakorlatban? Törekedjünk feljutni a politikai hatalom piramisának csúcsára és onnan kényszerítsük ki keményen a társadalom tagjaiból az alulról szerveződést: „ökók és szociók egyesülje­tek, foglaljatok magatoknak földeket, hagyjátok el városaitokat és térjetek vissza falura, kertjeitek ökológiai műveléséhez”? A történelmi példák rendre azt igazolják, hogy a felülről irányított kisebb közösségek ezáltal csak még jobban széthasadnak a közösségi termelés szempontjából használhatatlan öko és szocio részekre. Ne feledjük, a piramis csúcsán levőknek létérdekük a széttagoltság fenntartása, hogy biztosítva legyen ellátásuk a természet javaival.

Egy Madridban készült videón az Occupy mozgalom résztvevői azt skandálják elkeseredetten, hogy „senki nem képvisel minket”. Teljesen igazuk van, mivel a piramis épületének felsőbb szintjein szorgoskodók va­lóban nem a 99 százalékot képviselik. Nem azért, mert eleve gonoszak, romlottak, korruptak, hanem azért, mert a piramis felépítése és keringési rendszere ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. Milyen kényelmes dolog pedig, mennyire megszoktuk már, hogy rábízzuk magunkat valamilyen képviseletre, s utána azt hibáztathatjuk valamennyi bajunkért. Az Occupy mozgalomnak azonban a világ több pontján, New Yorktól Tel-Avivig, Athéntól Isztambulig többször volt már olyan ihletett pillanata, amikor a demonstrálók a madridiakhoz hasonlóan egyszer csak felismerték, hogy ott állnak az elfoglalt téren teljesen szabadon, a piramis a távolban kicsinek látszik, fejük fölött nincs más, csak a végtelen égbolt, és való­ban nem képviseli őket senki. Ezután mindig magukat kell képviselniük, bármilyen fárasztó is legyen az. A fáradság jutalma az lenne, hogy végre saját szükségleteik kielégítésére vehetnék birtokba a természetet, és nem kell többé a piramist éltető keringésrendszert táplálniuk. Fájdalmas fejlemény, ha a felismerés ihletett pillanatai a semmibe vesznek. „A leg­nagyobb szükségünk a türelemre van. Az egyetlen dolog, amitől félek, hogy valamikor majd hazamegyünk, utána pedig majd egyszer egy év­ben találkozunk, sört iszunk és nosztalgiázva emlékezünk, hogy milyen kellemes időt töltöttünk itt együtt. Ígérjük meg magunknak, hogy nem ez fog történni” – mondta Slavoj Žižek az Occupy Wall Street kapcsán. Mindnyájunk vesztesége az, ha valahol „az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti”.

A tőke mint történelmi örökmozgó apológiájának újabban termőre fordult egyedeiben már semmi nyoma a forradalmiságnak: alázatosan alávetik magukat a tőke ellenőrizhetetlen parancsolatainak, ennek történeti hanyatlása szakaszában. Mind egybehangzón nyilatkozzák, hogy a rendszernek nincs alternatívája – leplezi le a XXI. század klasszikusa korunk polgári ideológiájának fő vonalát.

Egy klasszikus olyan könyv, amelyik a többi előtt jár; ha pedig valaki előbb olvassa a többit, csak utána ezt, az is tüstént ráismer, hogy ennek hol a helye a könyvek családfáján. (Italo Calvino: Miért olvassunk klasszikusokat?)

Nincs történelmi párhuzam ennyi és ennyire súlyos, sürgős megoldásra váró problémára. A dolog iróniája, hogy soha korábban nem volt kedve­zőbb helyzetben az az eszmekör, amelyik a tőke fönnálló rendszerének örökkévalóságát bizonygatja. Ha áttekintjük e nagyhatalmú ideológiának a tőkés fejlődés során befutott pályáját, azt látjuk, hogy a klasszikus liberalizmusban fogant kezdeteitől fogva máig jócskán megváltozott a kifejezési formája. Forradalmi gyökérből sarjadt, még a kapitalizmus tör­ténetileg emelkedő szakaszában, ez a rendszer megszilárdulásához és anyagi szükségletei újratermeléséhez legmegfelelőbb, optimista tápanya­got tartalmazó apologetikus növény. A tőke mint történelmi örökmozgó apológiájának újabban termőre fordult egyedeiben már semmi nyoma a forradalmiságnak: alázatosan alávetik magukat a tőke ellenőrizhetetlen parancsolatainak, ennek történeti hanyatlása szakaszában. Mind egy­behangzón nyilatkozzák, hogy a rendszernek nincs alternatívája. Nem meglepő, hogy a válság súlyosbodtával elszaporodnak az ideológusok, akik hajlamosak kiagyalni, vagy ami egyszerűbb, átvenni és szajkózni a mesék világába való „vége”-tételeket: „az osztályharc vége”, „a munka vége”, „az ideológia vége”, „a történelem vége”. Legújabban valaki nem átallotta kinyilatkoztatni a „gazdasági kor” végét.¹

Úgy is mondhatnánk, hogy a rendszer ellentmondásai kiéleződésével megindult ideológiai hanyatlás, amely már 1848 csatározásaiban is meg­nyilvánult, végtére szépen összeborul a történelmi lehanyatlással, vagyis annak lehetetlenségével, hogy akár a minimális egyensúlyt is sikerülne kialakítani a teljes ingatagságban, amit a rendszer állandóan teremtődő, mindenkor megoldhatatlan s egyre súlyosbodó ellentmondásai idéznek elő, merthogy ez a rendszer már a legdrámaibb időszakába fordult: a tőke társadalmi anyagcsere-rendszerének szerkezeti válságába.

Ezt mondja ki a magyar filozófus, Mészáros István, életműve legsúlyo­sabb darabjában, A tőkén túl – Közelítések az átmenet elméletéhez című könyvében, amely a kortársi világ problémái fölött való 25 évi töprengés gyümölcse. Az e könyvben olvashatók eredetisége a tőke által irányított társadalmi újratermelés jelenlegi szakaszáról lefolytatott, aggályosan pontos történeti vizsgálódásból fakad, valamint azoknak a fő eszméknek a kíméletlen bírálatából, amelyek ráülepedtek a tényekre és az elméleti távlatokra. Ehhez Marx és Engels, Rosa Luxemburg, Gramsci és Lukács voltak és maradtak elemzésének legfőbb fogódzói, abban az értelemben, hogy ők kínáltak számára egyfajta radikális, fölszabadító kilátást.

Mészáros konokul ragaszkodik hozzá, hogy időszerűsíteni kell a marxi kategóriarendszert, ez teszi lehetővé számára, hogy a tőkének Marx óta legélesebb és legradikálisabb kritikáját építse föl, olyan tézi­sek összefüggő együttesével, amelyek némelyike polémiából született, és mindegyike gondolatindító. Saját megfogalmazásának megalapozó premisszája Marxtól származik, aki a tőkét özönvíz előtti kategóriának tartotta. Mészáros a tőke ilyen transzhistorikus vetületének fonalát veszi föl. Ez a dimenzió mutatkozik meg a tőke rendkívüli képességében, amellyel sikerül biztosítania annak a folytonos továbbéltetését a törté­nelem legváltozatosabb formáiban, ami alapvető természetéből fakad, vagyis a munka leigázásának folyamatosságát.

A huszadik századnak az információk gondos részletezésével elemzett tényei A tőkén túl lapjain jól szemléltetik azt a tételt: ha a tőke a kapita­lizmus előtt is létezett – például kereskedőtőke alakjában -, s ha tökéle­tesebb történeti formájában mind a mai napig realizálódik, akkor bizony a helyére is léphet olyasmi (amiként a szovjet tapasztalat bizonyította), ami hiába a kisajátítók kisajátításán és a magántulajdon jogi-politikai eltörlésén alapszik, mégis érintetlenül hagyja a tőke birtokolta ellenőr­zés szerkezetfüggő, konstitutív formáit, bár ezt az ellenőrzést az állam, nem pedig a magántőkés gyakorolja. A lényeg az, hogy fönnmaradjon a munka tényleges alávetése a tőkének.

A tőke ellenőrzési módja ugyanis nem holmi elvont jogalapon nyugszik, s nem vezethető le semmilyen törvényes jogcímből afféle egyszerű jog­viszony módjára. A tőke ellenőrzési módja azon a gyakorlati alapon áll fönn folytatólagosan, hogy ez egy olyan társadalmi viszony, amelyikkel ontológiailag összeférhetetlen a tőke és a munka minden rendű-rangú kibékítési kísérlete. És ahhoz, hogy ezt az ellenőrzést folytatólagosan gyakorolni lehessen, e társadalmi viszony eseti szükségleteinek sokol­dalúsága megköveteli, hogy sokoldalú megszemélyesítései alakuljanak ki, amelyek anyagi valóságukat kölcsönzik a tőkeviszonynak:

„…mind az egyes tőkések, mind az egyes munkások csupán a tőke és a munka megszemélyesítőiként funkcionálnak benne [a tőkerend­szerben], és viselik az uralom és az alárendeltség következményeit, amelyek az egyes megszemélyesítők s a közti viszonyból adódnak, amit megszemélyesítenek. Így például az értéktörvény, amely az értéktöbblet termelését szabályozza, „úgy jelenik meg, mint kény­szer, amelyet a tőkések egymással és a munkásokkal szemben alkalmaznak – tehát valójában mint a tőke mindkét féllel szemben érvényesülő törvénye”.² (Mészáros 2008, 221)

Ontológiai ellentmondás állt elő tehát a tőke társadalmi-történeti jellege és az egész emberiség között, amely elidegenülten van alávetve vak parancsolatainak. Vagyis:

„Az emberi lények abszolúte szükségesek a tőkének, s ugyanakkor teljesen fölöslegesek is számára. Ha nem az lett volna, hogy a tőkének szüksége van eleven munkára a maga bővített újraterme­léséhez, a neutronbombás holocaust rémálma bizonyosan valóra válik. De minthogy az efféle »végső megoldás« nem adatik meg a tőkének, ellentmondások dehumanizáló következményeivel kerülünk szembe, meg az uralmi rendszer növekvő válságával.” (Mészáros 2010, 253-254)

Az ellenőrizhetetlen társadalmi anyagcsere-mód természete magya­rázza az ellenőrzésére tett számtalan próbálkozás kudarcát, a posztka­pitalizmusét éppúgy, mint a szociáldemokrata politizálásét. Olyan ellen­intézkedések alkalmazásával vetettek volna gátat a tőketerjeszkedés logikájának, amelyeket Mészáros a legkisebb ellenállás irányvonalához sorol, ezért aztán úgy elsöpörte őket a történelem, hogy esélyük sem maradt a visszatérésre.

Minthogy így áll a helyzet, Mészáros szerint sohasem volt még ennyire szükség – akármilyen kedvezőtlenek legyenek is a megvalósításához nélkülözhetetlen föltételek rövid távon – egy szocialista offenzíva kiala­kítására. Ehhez mindenekelőtt ugrásszerű változtatásra van szükség: le kell számolni az egész defenzív magatartással, ami az öncélú szak­szervezeti és politikai küzdelmet jellemezte mind ez ideig. Ám a filozófus szerint a rendszernek ilyen cselekvési eszközökkel való elutasítására a továbbiakban is szükség lesz; mégpedig mint egy olyan ellenőrzési mód igenlése felé vezető közvetítésekre, amelyik egy nem-antagonisztikus és csakugyan tervezhető társadalmi anyagcsere-rend sajátja.

A föladat nehéz. Ezért aztán Mészáros művétől sem szabad kész vá­laszokat, forradalmi iránymutató recepteket várni, ellenben munkájának azt a sürgető felelősségre-figyelmeztetését kell alaposan megfontolni: az embereknek – valódi társadalmi szubjektumok minőségében – a saját kezükbe kell venniük történelmük irányítását.

Szintézis in statu nascendi

Mészáros művének klasszikus jellegét szerzője radikális, fölszabadító humanizmusa határozza meg. Nagysága abból a tényből fakad, hogy épp ebben a XXI. században ilyen: egy olyan korban, amelyik minden lehető módon pusztító és elembertelenítő, mélységes nyomorúság bélyegét viseli magán. Ez a jellemszilárdság, végtére is, annak az el­kötelezettségnek a gyümölcse, amely a szerzőt egy életre szólón fűzi az emberiség fölszabadulásáért és harmonikus egésszé fejlődéséért vívott harchoz.

E folyamat egyik kezdeti mozzanatát 1971-re tehetjük, amikor Angliá­ban nyilvánvalóvá vált, hogy a Marx's Theory of Alienation (Marx elide­genedés-elmélete) című könyv kivételes fogadtatásban részesült: másfél év alatt három kiadást ért meg.³ Maga Mészáros egy sor olyan körülmény összejátszásának tulajdonította a műve iránti fölfokozott érdeklődést, amelyek „drámai nyomatékot adnak a tőke globális szerkezeti válsága fölerősödésének”, következésképpen „az elidegenedés bírálata, úgy látszik, ismét történelmi időszerűséget nyert”.⁴ (Mészáros 2006, 15)

Azóta sok víz lefolyt a sátáni malom lapátkerekén, és az ellenintézke­dések és föllépések meddősége, amelyek ezt az állítólagos örökmozgót megzabolázni lettek volna hivatottak, csak tovább rontottak az 1970-es évek elejétől már amúgy is súlyos helyzeten. A jelenlegi állapot ezért igencsak azt valószínűsíti, hogy immár valóban itt az idő, hogy sürgősen, határozottan és ténylegesen szembeszálljunk az elidegenedés hatalmá­val – túl azon, hogy mindenekelőtt, halogatás nélkül, újra kell gondolnunk ennek már Marx ifjúkori művében megfogalmazott kritikáját.

Mészáros mindjárt az idézett könyve bevezetésében leszögezi, hogy nem pusztán fogalmi s nem is szubjektív bírálatára vállalkozik egy olyannyira valóságos és roppant horderejű problémának, amilyen az elidegenedés. Az ő megközelítése más. Lássuk.

Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájában fölvázolja egy új, forradalmi „humán tudomány” fő jellemzőit – egyfelől szemben áll a filozófia elvont egyetemességével-általánosságával, másfelől a „természettudományok” eldologiasult elaprózottságával és parcialitásával -, mégpedig egy nagy összegző eszme nézőpontjából, s ez nem más, mint a „munka elidegenedése” mint egy egész „elidegene­dés-komplexum” gyökere.

Mészáros ebből a nézőpontból jelöli ki a marxi univerzumban megteen­dő hosszú útja ontológiai távlatát, s ilyen módon áll ki Marx fiatal korától érett koráig megalkotott egész művének konkrét és történeti totalitása – dialektikus egysége – mellett.

Az elemzés ilyen iránya világos bizonyíték rá, hogy Mészáros a marxiz­musnak ahhoz az irányzatához tartozik, amelyik – még ha számszerűleg kisebbségben van is az összességhez képest – elkötelezetten arra törek­szik, hogy megcáfoljon egy dilemmát okozó téveszmét, amely a Második Internacionáléból eredt, s amely lebecsüli és nemegyszer elutasítja a fia­tal Marx állítólagos „idealista kilengéseit”, szemben avval, ami „magasabb rendű dialektikus materializmus”. Ugyanez okból, vagyis mert semmiképp sem ért egyet e durván apologetikus misztifikálással – ami Sztálin alatt hivatalos értelmezés rangjára emelkedett -, minden alkalmat megragad, hogy küzdjön az instrumentális marxizmus nyomorúsága ellen. Leszögezi:

„A »fiatal Marx kontra idős Marx« (vagy épp a fordítottja) típusú meg­közelítés számos változatában van valami közös. Mégpedig az arra irányuló erőlködés, hogy szembeállítsák a politikai gazdaságtant a filozófiával, vagy a filozófiát a politikai gazdaságtannal, és Marx tekintélyével támasszák alá ezt a hamis alternatívát. Általánosság­ban szólva, akik meg akarnák kerülni a szabadság és az egyén életbevágó – és persze, valamiképp elvont – filozófiai problémáit, azok a »tudós« vagy »érett közgazdász« Marx oldalára állnak, míg azok, akik szeretnék, ha a marxizmus gyakorlati hatalma-ereje (ami elválaszthatatlan attól, hogy lerántja a titokzatosság leplét a tőkés gazdaságról) soha nem is létezett volna, a »fiatal filozófus Marxot« magasztalják. […] Csupán az olvasó idejét vesztegetnénk ezeknek az értelmezéseknek az elemzésével, ha nem volnának mindamellett ideológiailag jelentősek.” (Mészáros 2006, 208)

Figyelemreméltó, hogy Mészáros érdeklődése Marx kezdeti stúdiumai iránt épp a Kéziratok-ban megjelenő fordulat döntő pontjára összponto­sult: az elidegenedésre, amelynek kiindulópontja a munka. Ilyenképpen az, hogy vizsgálódás tárgyává tette az elidegenedés fogalmát, akként, ahogyan ott megjelent, alkalmul szolgált neki ahhoz, hogy föltárja a je­lenkor egyik legsúlyosabb problémájának ontológiai gyökerét, s egyúttal megvilágítsa egy szintézis kialakulási folyamatát in statu nascendi – előszeretettel utal e kifejezéssel az elemzett műre -, az elsőre a sok közül, amelyek a sokdimenziós és radikális eszmék átfogó s összefüggő rendszerét hozták létre.

Jóllehet e rövid cikk nem szándékozik elmélyedni a Mészáros alapos tanulmányában kifejtett fogalmi univerzumban, mégis, a semmiképp sem kívánatos leegyszerűsítő elszegényítés kockázatával is érdemes itt említést tenni legalább a szóban forgó szintézis megértési folyamatának fölötte gazdag és lényeges két aspektusáról; mindkettő arra a konkrét történeti közegre enged rálátást, amelyben Marx a hegeli idealizmus, illetve a feuerbachi materializmus kritikáját megfogalmazta.

Az első annak az egész komplexumnak az újraértelmezésére vonatko­zik, amit az Aufhebung fogalma rejt magában. Ez a német szó egyaránt jelenthet „fölülmúlást, hatálytalanítást, megőrzést, megszüntetést (vagy behelyettesítést) valamely magasabb szintre emelés által”.

Mészáros szerint ez a fogalom ad kulcsot Marxnál az elidegenedés megértéséhez, „nem pedig fordítva”, ahogy tévesen föltételezik. Hasonló­képp válik lehetővé Mészárosnál (2006, 11) a Kéziratok egyik legzseniáli­sabb elemzése két fogalom segítségével: az elsőrendű közvetítés – vagyis „a termelőtevékenység mint olyan, az emberi állapot abszolút ontológiai tényezője” – és a másodrendű közvetítés, vagyis a magántulajdonból, a cseréből, a munkamegosztásból fakadó elidegenedett „közvetítés közvetítése” ez a két fogalom. Ezekre a kiindulópontokra támaszkodva képes Mészáros nagyon eredeti módon föltárni a Marxot Hegelhez fűző „megszüntetve megőrzés” viszonyának valódi összefüggéseit.

Marx-stúdiumainak elmélyítése, kibővítve a Grundrissében és A tőké­ben való alámerüléssel – a XX. század igen fontos és fölötte zavarba ejtő tényeinek fényében – igazolta számára a Marx fölállította kategória­viszonylatok aktualitását, ráeszméltette, és fölerősítette benne annak tudatát, hogy szükség van egy új szintézisre, a tőkerendszer egyre kritikusabbá váló működésének új összefoglalására.⁵ Úgy látta, maga Marx munkássága követeli meg ezt, mert abban:

„… minden mikrokozmosz: makrokozmosz; innen művének rend­kívüli nyitottsága. Az a tény, hogy a mű befejezetlen, nem fontos, annál is inkább, mert bár sok járatlan út nyílik belőle, világos, hogy milyen irányba mutatnak. Mindig egyetemes dimenziókba futnak, bármiről legyen is szó.” (Mészáros 1984, 21)

Nem véletlen, hogy a Kéziratokban benne rejlő s a benne foglaltakon túlmutató (ha úgy tetszik, immanens és transzcendens) kérdések vizsgá­lata, ami a leginkább tárgyhoz illő módon valósult meg a Marx's Theory of Alienation-ben, ez maga is efféle in statu nascendi szintézis.

És hogy ez a munka egy roppant hosszú távú terv alappillére volt, annak bizonyítékával szolgál a harmadik angol nyelvű kiadás Előszava, amelyben a szerző azt írja:

„Ami ezt a kötetet illeti, barátaim és kritikusaim úgy vélik, hogy a jelenkor társadalmi-gazdasági fejlődésének – kiváltképp az utol­só fejezetekben terítékre kerülő – néhány főbb kérdése némileg rendszeresebb elemzést igényelne. Ámbár úgy hiszem, a Marx elidegenedés-elmélete keretei nemigen engedélyeztek sokkal többet, mint épp ezeknek a kérdéseknek a csupán meglehetősen sommás taglalását, a bírálatok tartalmával való egyetértésem nem is lehetne teljesebb. Valójában már évek óta ezeknek a körmünkre égő ügyeknek a részletes vizsgálatán dolgozom – remélem, hogy dűlőre jutok velük, s rövid időn belül megjelentethetem ezekről szóló tanulmányomat.” (Mészáros 2006, 15)

Ilyen előzmények után vágott neki Mészáros István a tőke társadalmi anyagcsere-rendje ellen írott, eleddig leghatalmasabb, legerőteljesebb kortársi marxista kritika megalkotásának. E hatalmas szintézisre-törekvés legnagyobb és legteljesebb eredményét vehetjük szemügyre, amint már cikkünk elején mondottuk, A tőkén túl-ban; s tekintettel arra, hogy megva­lósításának szándéka az 1960-as évekből datálódik, Mészáros mifelénk legismertebb könyvei mind-mind a jelenkor legsúlyosabb problémáiról szóló tágabb és egyre mélyebbre hatoló töprengéseinek termékei.⁶

Így tehát, amikor az 1970-es években és az 1980-as évek elején a Marx elidegenedés-elmélete iránti érdeklődést főként egy fiatal filozófus­nak (Mészárosnak) az úgyszintén fiatal Marx művén végzett mélyreható elemzése eredeti, immanens, ködoszlató volta váltotta ki, csak kevesen sejthették, hogy egy tágabb szintézis születésével van dolguk. Mára viszont ez az érdeklődés jelentősen kibővült, nagy mértékben annak köszönhetőn, hogy számos, akkor még csírájában meglevő fogalom és eszme kifejlődésének lehetünk tanúi.

Ezért és sok más okból, nagy művének lapjairól minden bizonnyal egy bonyolult, ámde szilárdan megalapozott totalitás tárul elénk. Semelyik része nem tekinthető monografikusnak vagy atipikusnak az egész mű együttesében, s Mészáros arra sem tartott igényt, hogy bármiféle „sajá­tos újdonsággal” álljon elő Marx ügyében. Hozzá, valamint Engelshez, Leninhez, Rosa Luxemburghoz, Lukácshoz, Gramscihoz, Bolívarhoz, Mariáteguihez, Che Guevarához és más elődeihez a rajtuk túlfutó távlat fűzi, meg a hála, hogy „vállaikon állhat”, s így történelmi alkalma nyílik rá, hogy sokrétűbben, konkrétabban és közvetítésekben gazdagabban kémlelje a beépítendő horizontot.

Mészáros, a maga történeti korával összhangban élő filozófus begyűjti a marxizmus klasszikusainak fölbecsülhetetlen értékű termését, s a tőkerendszer anyagi és ideológiai megnyilvánulásai s megvalósulásai mai alakjainak megfelelőn időszerűsíti. Pontosan ezért, mert aktuálissá képes tenni az elméletet a történelem parancsolatai szerint, áll előttünk úgy Mészáros, mint a XXI. századi marxizmus eredeti klasszikusa, aki döntő elemekkel szolgálhat számunkra a tőke világának bírálatához és – talán – forradalmi átalakításához, éppenséggel akkor, amikor ez a világ a legpusztítóbb és legembertelenebb vetületeiben nyilvánul meg előttünk.

(Fordította: Csala Károly)

Eredeti megjelenés: Ivana Jinkings és Rodrigo Nobile (szerk.): István Mészáros e os desafios do tempo histórico, São Paulo, Boitempo Editorial, 2011, 95-102.

Jegyzetek

¹ Lásd Tony Judt, az USA-ba áttelepült angol történész – a 2005-ben megjelent, nagy port fölvert könyv: Postwar. A History of Europe Since 1945 szerzője – nyilatkozatát a Mais! Folha de S. Paulo 2009. szeptember 13-i számának 5-6. oldalán.

² Az idézőjelben szereplő szavak lelőhelye: Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Budapest, Kossuth, 1988, 102.

³ A könyv első brazíliai kiadásának idején, 1981-ben (A teoria da alienação em Marx. São Paulo, Zahar), Mészáros István neve még csak a közönség szűk körében volt ismeretes ebben az országban. Ez a kör, általánosságban szólva, azokból állt, akik errefelé Lukács György munkásságát tanulmányozták, azét a filozófusét, akivel Mészáros 1949-től kezdődőn, akkor még a budapesti egye­temen, szoros kapcsolatba került tanítványaként, titkáraként, barátjaként.

⁴ A harmadik kiadáshoz készült s a további kiadásokban újraközölt „Előszó” írásának kelte: 1971 november.

⁵ Mészáros 1951-től kezdve több ízben beszélt erről a kérdésről Lukáccsal. „Azt mondogatta, nagyon nyugtalanítja, hogy abban a történelmi helyzetben nem lehet összefoglaló művet, szintézist alkotni. Bizonyos értelemben ebben áll Lukács tragédiája: amennyiben ő volt az évszázad leginkább átfogó szintézisteremtő gon­dolkodója. […] Mármost, ez egyfajta önkorlátozássá alakult át, ha úgy tetszik, a körülmények megokolásává, arra alapozva, hogy a föltételek még nem értek meg hozzá, és csak szűkebb aspektusokra irányuló, monografikus munkák készítésére van lehetőség. Ily módon számára a szintézis megszűnt alapvető szükség lenni. Monumentális szintézis ígéretével kezdte, ami az eldologiasodásnak, a proletari­átus tudatának az elemzése, és csak szűkre fogott, monografikus tanulmányokig jutott el. Ennek dacára azonban a szintézis folyton föllelhető nála, de csak mint egy-egy fejezet, mint egy-egy közbülső-közvetítő – monografikus – mű része. Példaként említem e szintézis elemeit A fiatal Hegelben s azután, természetesen, a két utolsó munkájában, az Esztétikában és az Ontológiában. A politika mint lényegi közvetítés hiánya az Ontológiában, például, komoly problémák forrása.” Részlet egy brazil folyóirat szerkesztőségének adott Mészáros-interjúból: „Lukács kora és a mi korunk: szocializmus és szabadság”. (Mészáros 1984)

⁶ Az idevágó könyvek eredeti angliai, illetve – zárójelben – brazíliai megjelenése: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin, 1970. (A teoria da alienação em Marx. São Paulo, Zahar, 1981; São Paulo, Boitempo, 2006.)

The Necessity of Social Control. London, Merlin, 1971. (A necessidade do controle social. São Paulo, Ensaio, 1987.)

Aspects of History and Class Consciousness. London, Routledge & Kegan Paul, 1971. (Aspectos de Historia e consciência de classe. São Paulo, Ensaio, 1993.)

Philosophy, Ideology and Social Science. Brighton, Harvester/Wheatsheaf, 1986. (Filosofia, ideologia e ciência social. São Paulo, Boitempo, 2008.) The Work of Sartre: Search for Freedom. Brighton, Harvester/Wheatsheaf, 1979. (A obra de Sartre: busca da liberdade. São Paulo, Ensaio, 1991.) The Power of Ideology. Brighton, Harvester/Wheatsheaf, 1989. (O poder da ideologia. São Paulo, Ensaio, 1996; Boitempo, 2004.)

Hivatkozott irodalom

Mészáros, István 1970: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press Mészáros, István 1984: Tempos de Lukács e nossos tempos: socialismo e liberdade. Ensaio, São Paulo, 13. sz. 9-29.

Mészáros, István 2006: A teoria de alienação em Marx. São Paulo, Boitempo

Mészáros István 2008: A tőkén túl. Első rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010: A tőkén túl. Harmadik rész. Budapest, L'Harmattan – Esz­mélet Alapítvány

Giovanni Arrighi a jelenkori kapitalizmus rendszerszintű ellentmondásainak vizsgálata során felvetette azt a provokatív hipotézist, miszerint az Egyesült Államok hegemóniájának elenyészését követően egyetlen állam sem lesz képes felvállalni a globális hegemón szerepét, s ezáltal a globális kapitalizmus további működőképessége is kérdésessé válik. Később viszont Kínának mint új hegemónnak a felemelkedését valószínűsítette. Ám a gazdasági, geostratégiai és ökológiai tényezők alaposabb vizsgálata azt sugallja, hogy Arrighi túl optimista volt Kínával kapcsolatban: a kínai hegemónszerep előtt éppúgy rendkívüli akadályok tornyosulnak, mint a tőkés világrendszer további hosszú távú fennmaradása előtt.

Bevezetés

A történeti társadalomtudományok – amikor a legjobb formájukat nyújtják – feltárják a jelenkor rejtett jelentését azáltal, hogy a jelent, visszatekintve a múltbéli trendek kontextusába, illetőleg előretekintve, a lehetséges jövők kontextusába helyezik. Giovanni Arrighi A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című műve a történeti társadalomtudomány e legmagasabb rendű megtestesülését példázza. Amikor Arrighi több mint 15 évvel ezelőtt megírta e könyvet, egyáltalán nem riadt vissza, hogy felvállalja a jövendőmondó kevéssé irigylésre méltó szerepét. A hosszú huszadik század legelső lapján nyíltan kijelenti, hogy elsődlegesen abból a célból vizsgálja a modern világrendszer korábbi átalakulásait, hogy megértse azokat a feltételeket, amelyek mellett a „tőkés világgazdaság új és kiterjesztett alapokon nyugvó rekonstrukciója végbemehet, és hogy amennyiben tényleg végbemegy, milyen formát ölthet”. (Arrighi 1994, 1, kiemelés tőlem – J. G.)

A tőkés világgazdaság lehetséges jövőbeli pályáinak (beleértve az esetleges felbomlást is) előrejelzése még a legjobb körülmények között is kockázatos. A rendszer óriási méreteit és a részek közti kölcsönhatásokat tekintve egy ilyen vállalkozás számos szakmai kockázatot rejt magá­ban. Ez még akkor is így van, ha az előrejelzés széles körű kutatásra, lényegre törő fogalomalkotásra és képzelőerőre támaszkodik – márpe­dig Arrighinek e téren nemigen akadt párja. A hosszú huszadik század széles távlatú előrejelzéseinek egyik prózai kockázata, hogy a vizsgálat tárgyával kapcsolatban oly sok releváns adat áll rendelkezésre, hogy a háttérben megbúvó „ismeretlen ismeretlenek” szinte szükségszerűen kisiklatják az előrejelzéseket. Egy másik probléma a történelmi véletlenek bizonytalan szerepe. Még alapvetőbb veszély, hogy az előrejelzést koráb­ban észre nem vett és figyelmen kívül hagyott, a modern világrendszer fejlődését kormányzó tendenciák „felfedezésére” alapozzák.¹ A hosszú huszadik században Arrighi valóban tesz néhány nagyon tanulságos felfedezést – vegyük például azt a meglátását, hogy mély megfelelés van a hegemonikus ciklus és a pénzügyi rendszer expanziója között – de fennmarad a kockázat, hogy más, ugyanilyen észrevétlen és figyelmen kívül hagyott tendenciák feltáratlanok maradnak.

A hosszú huszadik század leginkább gondolatébresztő következte­tései a világrendszer-léptékű újratermelés azon halmozódó strukturális ellentmondásaival kapcsolatosak, amelyek az egyre inkább policentrikus világrendszerben a katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti, egyre mélyülő szakadékban gyökereznek. A probléma ilyetén való megfogal­mazása vezeti el Arrighit ahhoz az áttörést jelentő következtetéséhez, hogy a következő rendszerszintű felhalmozási ciklus – már ha lesz ilyen egyáltalán – vezető ereje egy olyan szereplő lesz, amely széttöri a katonailag átütő hatalommal bíró szuverén állam tradicionális formáját. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy e formulázások forradalmi potenciálja csak akkor realizálódhat teljes mértékben, ha megszabadítjuk a javít­hatatlanul „szociáldeterminisztikus” perspektívától, és szocio-ökológiai elméleti tartalommal gazdagítjuk.

Későbbi írásaiban – amelyek többségét beválogatta az Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] című 2007-es könyvébe – Arrighi magabiztosan elemzi az USA hanyatlása és Kína felemelkedése közti dialektikus kölcsönhatást. De eközben elbagatellizálja korábbi meggyőző­dését, mely szerint a hegemón-váltás korábban példa nélküli törésekkel jár, végveszélybe sodorva a modern világrendszer újratermelődését, be­letaszítva a rendszert a feltartóztathatatlan sodródás állapotába.² Habár Arrighi haláláig lehetségesnek tartotta, hogy a rendszer valami drasztiku­san másba alakuljon át, mint ami azelőtt volt (Arrighi 2010; Arrighi 2007), kevés kétség lehet aziránt, hogy immár a hegemón szerep kínai átvétele volt az a motívum, amely a leginkább lekötötte a figyelmét.³ Azzal, hogy elfordította figyelmét a hegemón pozíció megöröklése előtt tornyosuló akadályokról, Arrighi lényegében marginalizálja A hosszú huszadik szá­zad azon elméleti megfontolásait, amelyek legalább potenciálisan javít­hatják a tőkés felhalmozás világméretekben ható, erősödő geoökonómiai és szocio-ökológiai korlátaival kapcsolatos megértésünket.

1. Kelet-ázsiai geoökonómia A hosszú huszadik században

1.1. A japán termelési hálózatok és a felemelkedő kontinentális Kína

Minden történeti társadalomtudós beleeshet – bármilyen szilárdak legye­nek is a társadalmi rendszerek fejlődésével kapcsolatos modelljeik, vagy bármilyen éleslátó legyen is a történeti interpretáló képességük – abba a csapdába, hogy tévesen nagyobb szerepet tulajdonít bizonyos szerep­lőknek, mint amekkorát a későbbi fejlemények fényében ténylegesen játszottak. Arrighi A hosszú huszadik században ott hibázott, amikor azt feltételezte, hogy japán bázisú transznacionális nagyvállalatok feldolgo­zóipari és beszerzési hálózatai maradnak a belátható jövőben azok a szívószálak, amelyek a kelet-ázsiai globális tőkés felhalmozási folyamat újrarendeződésének a koktélját kevergetik. Japán elhúzódó stagnálása nyomán – amelyet a tokiói ingatlanpiac és a Nikkei-index közel húsz évvel ezelőtti összeomlása idézett elő – mára már avíttnak tűnik a japán keirecukra^a , mint a Kelet-Ázsiára rátelepedő felülmúlhatatlan kolosszu­sokra tekinteni. A keirecuk halványuló elsőbbsége nyilvánvalóvá válik, mihelyt a legnagyobb kínai társaságok mellé sorakoztatjuk fel őket, az olyan állami behemótoktól kezdve, mint az olajóriások (Sinopec, China National Petroleum Company, China National Offshore Oil Company), az acélgyártók (Baosteel), vagy a távközlési óriáskonszernek (China Mobile, China Netcom, China Telecom), a részben vagy teljesen magántulajdonú konszernekig, mint a Legend Holdings, a Huawei Technologies, vagy a TCL. Ezek a cégek saját jogon jelentős külföldi befektetőkké váltak, és sok esetben előkelő helyezéssel szerepelnek a Global Fortune 500-as listáján.⁴ Azt a benyomást, hogy immár nem a japán transznacionális vállalatok és messzire nyúló termelési és beszállítói hálózatai képezik a kelet-ázsiai felhalmozási folyamatok élvonalát, csak megerősíti az a tény, hogy a japán fejlesztő államot, amely egykor az ugródeszka szerepét játszotta a japán transznacionális vállalatok kirajzásához, jelentős mér­tékben dekonstruálták, illetve az „angolszász” részvényesi kapitalizmus képére szabták át (Dore 2006)⁵

Igaz, a 2000-es évek elejére-közepére a japán gazdaság végre lerázta magáról a tartós deflációs másnaposságot, és ami lényegesebb, a ja­pán transznacionális vállalatok továbbra is integráns részét képezték a kelet-ázsiai gazdasági expanziónak a Kínába való közvetlen tőkebefek­tetéseken keresztül, valamint a high-tech alkatrészek és berendezések iránti falánk kínai kereslet kielégítésével. (Bello 2009, Harris 2005, 11) Ám épp Kína tőke és import iránti kereslete volt az, amely felélesztette a japán multik profitabilitását, és hajtóerőként szolgált a rég esedékes japán kilábaláshoz (Bello 2009; Harris 2005, 11; Tucker 2009).⁶ A robusztus kínai növekedés szolgált e lokomotív motorjaként, az az új szerep, amit Kína mint a világpiacra irányuló kelet-ázsiai export elsődleges platformja kezdett játszani, nem pedig a japán feldolgozóipari-beszállítási hálózatok által vezérelt termékáramlások. (Hung 2009, 16) A puding próbája egy­értelmű eredményt hozott a 2008-2009-es kelet-ázsiai, „hegyes V-alakú” recesszió során, amelyet a Wall Street és a londoni City által kibocsátott strukturált hiteltermékek összeomlása okozott. A Kínába irányuló japán tőkejavak exportja megroggyant, pusztító hatást kifejtve a japán felhalmo­zási folyamatra, ami azzal fenyegetett, hogy a japán bankrendszer ismét belezuhan az örvénybe. (Bello 2009; Hung 2009, 16; Tabuchi 2009)

Nem kell túlságosan szigorúan megítélni Arrighit amiatt, hogy nem látta előre, miszerint a kontinentális Kína nyersanyag- és termékpiacai ilyen gyorsan és mélyrehatóan magukba olvasztják a globális japán feldolgozóipari hálózatokat, alávetve őket a kínai gazdaság ritmusának – nyugodtan elismerhetjük, hogy egy ilyen nagyszabású és ambiciózus műben szükségképpen előfordulnak ilyesfajta hibák.⁷ De annak, hogy Arrighi nem látta előre Kína előtérbe lépését, mélyebb metodológiai gyökerei is lehetnek. Arrighi tisztánlátását elhomályosíthatta a történeti kapitalizmusról szóló elmélete, amely braudeliánus módon előtérbe tolja a koncentrált pénzügyi és katonai hatalom parancsnoki posztjait, és a kétféle hatalom közti dinamikus szinergiát. Precízebben fogalmazva, Arrighi talán braudeliánus elfogultsága miatt taglalja aránytalanul hosszan a japán pénztőke és az Egyesült Államok „második hidegháború” során véghezvitt agresszív újra-felfegyverkezése közti paradox kapcsolódáso­kat – miközben viszonylag csekély figyelmet fordított arra, hogy egy Kína lokációs előnyeivel, méreteivel és szuverenitásával rendelkező ország talán képes lehet arra, hogy az amerikai-japán kapcsolatok alapvető ellentmondásait a maga javára fordítsa. Mint azt R. Taggart Murphy (2006) és Kees van der Pijl (2006) megmutatta, a japán pénz és az amerikai hatalom közti furcsa szövetség ellentmondásossága az 1985-ös Plaza-egyezményben nyert ideiglenes feloldást. A jennek a dollárhoz viszonyított felértékelésével az egyezmény politikailag lehetővé tette, hogy Japán tovább exportáljon feldolgozóipari termékeket az Egyesült Államokba, miközben meghitelezze az amerikai költekezést (beleértve Reagan túlméretezett Pentagon-költségvetését), anélkül, hogy ez olyan súlyos protekcionista reakciót provokáljon ki, amely felboríthatná az egész amerikai-japán viszonyrendszert. (Pijl 2006, 309-310) Csakhogy a jen árfolyama mindkét fél által előre nem látott magasságokba szökött. Ennek egyik következménye annak a folyamatnak a felgyorsulása volt, amelynek során a japán (és más északkelet-ázsiai) transznacionális vállalatok áthelyezték a beszállítói lánc alacsonyabb hozzáadott értékű összetevőit a délkelet-ázsiai gazdaságokba. (Bello 2009; Tabb 1996, 257; Pijl 2006, 309-310) Ennek nyomán a délkelet-ázsiai termelési tényezők ára megemelkedett, ami viszont felgyorsította az olcsó munkaerőt kereső külföldi befektetések beáramlását a Kína part menti városi övezeteiben kiépülő exportplatformokba. (Lo 1999, 17; Pijl 2006, 309)

1.2. Kínai-japán feszültségek és a regionális együttműködés korlátai

Az igazságosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi igenis hangsúlyossá tette, hogyan vált egy régión belüli centrifugális folyamat – nevezetesen a nagyvárosi termelőtőke kirajzása az olcsóbb földet és munkát kínáló hátország irányába – a legfőbb katalizátorává annak, hogy Kelet-Ázsia globális felhalmozási központtá vált (Arrighi 1994, 344-349). Arrighi megállapítja, hogy a „repülő ludak^b legújabb fázisát a japán, dél-koreai és tajvani transz­nacionális vállalatoknak (és közvetítőiknek) az olcsóbb föld és az alacsonyabb bérű munkaerő reményében a Mao utáni Kínába és a doi moi^c által fémjelzett Vietnamba való kirajzása jelentette. (Arrighi 1994, 347) De itt lelhető fel Arrighi látásmódjának egy újabb fogyatékossága, amely zavaró tényezőként nem csupán A hosszú huszadik században, hanem az azt követő munkáiban is jelen van. A csendes-óceáni térség más elemzőihez (Balakrishnan 2009, 16; Beeson 2009; Hung 2009, 6-7; Palat 2004) hasonlóan Arrighi is világosan látja, hogy a kelet-ázsiai gazdasági potenciál 1945 utáni megugrása nem érthető meg az USA hidegháborús geostratégiájának kontextusán kívül, annak figyelembe vétele nélkül, hogy e geostratégia több csatornán keresztül is hozzá­járult a térség „tőkés szigetcsoportjának” dinamikus növekedéséhez. (Arrighi 1994, 338-342) De a kelet-ázsiai fejlődés jövőbeli pályájának vizsgálata közben Arrighi furcsamód félreteszi ezt a gondolati keretet, a hozzá tartozó geopolitikai kérdésfeltevésekkel együtt. A jövő vizsgálata­kor Arrighi ahhoz a nézethez tartja magát, hogy az amerikai hegemón időnkénti benyomulásai ellenére a kelet-ázsiai civilizációs folytonosság sértetlen.⁸ Tekintettel arra, hogy Japán választott vezetői a legutóbbi évtized nagyobbik részét azzal töltötték, hogy az Egyesült Államokkal való „különleges kapcsolathoz” való ragaszkodás jegyében kitartóan visszautasították az ázsiai identitást (közben pedig elbagatellizálták Ja­pán ázsiai történelmének kevéssé vonzó mozzanatait) (Kingston 2007; Selden 2009b), Arrighi álláspontja igencsak vakmerő.

Arrighi lényegében azt állítja, hogy akármilyen összetett államközi feszültségek sújtják a térséget, közép- és hosszútávon a de facto re­gionális gazdasági integráció erői szükségképpen diadalmaskodnak e feszültségek felett – és ez az álláspont eleve viszonylag triviálissá minő­síti a szóban forgó feszültségek elemzését. Következésképpen kurtán elintézi azon lehetséges utak sokaságát, amelyeken haladva a szoro­sabbá váló kelet-ázsiai gazdasági kapcsolatok nem csapnak át a régió autonóm hatalmi centrumként való kiemelkedésébe. Arrighi sem annak a lehetőségét nem veszi számba komolyan, hogy még egy meggyengült Egyesült Államok is sikeresen játszhatja tovább egyensúlyozó stratégiáját a régióban, sem pedig azt a fenyegetőbb lehetőséget, hogy az Egyesült Államoknak a mostaninál csekélyebb, vagy nem létező katonai-biztonságpolitikai jelenléte a térségben éppenséggel kiélezi azokat a hosszú ideje fennálló feszültségeket, amelyek (egyesek illúzióival szemben) mély gyökerekkel bírnak, az amerikai birodalmi intrikáktól függetlenül is (Calder 2006; Selden 2009b).⁹

A japán transznacionális vállalatok immár jól bejáratott gyakorlata, hogy Kínába telepítik át termelésüket, tőkejavakat és high-tech alkat­részeket importálva Japánból a kínai telephelyre, majd a befejezett késztermékeket visszaexportálják Japánba (és a világpiacra) (Pijl 2006, 318). Ez olyannyira igaz, hogy 2004-től kezdve – először azóta, hogy az Egyesült Államok a hidegháború leplét borította Kelet-Ázsiára – Japán és Kína egymás legfőbb külkereskedelmi partnerei (Shorrock 2005). Egyes kutatók szerint az egyre kiterjedtebb kínai-japán kereskedelmi forgalom arra ösztönzi majd a japán és kínai uralkodó eliteket, hogy ne csupán fejlesszék kétoldalú kapcsolataikat, hanem együttesen építsenek ki pánázsiai intézményeket, felhatalmazva őket arra, hogy kézbe vegyék a regionális problémák (légszennyezés, pénzügyi instabilitás, árfolyam­-egyensúlytalanságok, atomfegyverek terjedése, megújuló energia stb.) megoldását, kiiktatva az Egyesült Államok közvetítő szerepét (Beeson 2009).¹⁰ De az Egyesült Államoktól független regionális együttműködés­hez szükséges horgonyt, a baráti kínai-japán viszonyt illetően a felol­datlan múlt visszhangjai és a jelenkor politikai tehetetlenségi nyomatéka erősebbnek bizonyulhat, mint a gazdasági kapcsolatok puszta bővülése (Pei – Swaine 2005; Pijl 2006, 326, 328; Selden 2009b).

A Japánban 2009-ig kormányzó Liberális Demokrata Párton (LDP) be­lül évtizedek óta folyamatosan erősödő neonacionalista jobboldal, és az, hogy japán államfők és csúcsszintű LDP-vezetők sorozatosan inzultálták a japán háborús bűnökre élénken emlékező kínai közvéleményt, közis­merten mérgezik a kétoldalú kapcsolatokat (Feffer 2009; McCormack 2007). Ezek a fajta gesztusok főként azért jelentenek veszélyt a kínai­-japán kapcsolatokra, mert a Kínai Kommunista Párt (KKP) felső vezetését harcias retorikára kényszerítik, különben a rezsim – amely a lakosságot a posztszocialista korszakban folyamatos nacionalista propagandával bombázza – hitelét veszítené (Pijl 2006, 328; So 2009, 58). Ha a na­cionalista szenvedély kielégítéséről van szó, a KKP legfőképpen az új középosztályra koncentrál, amely Kína felemelkedését saját jólétéhez kapcsolja, és amely ragaszkodik hozzá, hogy Kínát tisztelettel kezeljék a nemzetközi színtéren – különösképpen a japánok (Shorrock 2005; Shirk 2007, 11). Valójában a növekvő jóléttel és önbizalommal párhuzamosan a kínai új középosztálynak a japán megszállás során elkövetett atrocitá­sokkal kapcsolatos neheztelése is egyre nő – ezt bizonyítja a 2009-ben készült, a nankingi mészárlás brutalitását látványosan megelevenítő „Élet és halál városa” című film döbbenetes népszerűsége (Tsai 2009). A japán kormányzati provokációkra adott vehemens reakciók – érkezzenek akár a kínai közembertől, akár az állampárt szóvivőjétől – tovább erősítik a bizal­matlanság és a félelem érzését a japánokban, miután a rosszul informált japán lakosság jelentős része úgy értelmezi e vehemenciát, mint Kína agresszív szándékainak perdöntő bizonyítékát (Overholt 2007, 37).

Súlyos hiba lenne azonban, ha az ilyesfajta sértéseket és kölcsönös vádaskodásokat tekintenénk a kínai-japán feszültségek gyökér-oká­nak. Elvégre az LDP újnacionalista „revizionista” szárnya csak az egyik geopolitikai irányzat Japánban, méghozzá a japán nagytőke, illetőleg a nagytőke állami bürokráciában ülő klientúrája szilárd támogatása nélkül – valójában még saját pártjukon belül sem követik őket egyöntetűen (Calder 2006; Hughes 2009, 843; Sevastopulo 2006).

A valóság az, hogy a (kínai-japán együttműködésre alapozott) kelet­-ázsiai szintű intézményépítés útjában álló akadályok mélyen struktu­rálisak. Meglehet, hogy nem az LDP „revizionista” frakciójának nacio­nalista fellángolása az az imázs, amelyet a japán uralkodó elit a világ, és különösen Japán ázsiai szomszédjai számára közvetíteni szeretne. Bármennyire otromba is ez az irányzat, valójában a japán geostratégiai körökben elterjedt aggodalomból táplálkozik – amelyben osztoznak az LDP és a JDP mindkét szárnyának politikacsinálói. A japán uralkodó elit valamennyi szekcióját mélységesen aggasztja, hogy Kína gyors ütemű gazdasági felemelkedése kezd jelentős erőkülönbséget generálni Kína és Japán között, és Japán regionális befolyásának is bealkonyul (Hughes 2009, 840), mihelyt a kettejük közti viszony „aszimmetrikus függőségi viszonnyá” alakul át (Hughes 2009, 841). A japán elitből sokan pártolják a multilaterális problémamegoldást Kelet-Ázsia vonatkozásában. De ez főként azért van, mert látják, hogyan tromfol rá Kína a Japán által felve­tett regionális kezdeményezésekre a saját maga által indított és vezérelt kezdeményezésekkel; és a multilateralizmusra mint alkalmas eszközre tekintenek, amellyel meggátolhatják, hogy Kína még jobban beelőzze Japánt, és Kelet-Ázsia többi részét egyre inkább saját vonzáskörébe vonja (Hughes 2009, 847, 855). Így például, miután Kínának sikerült liberalizálnia kereskedelmét az ASEAN csoporttal 2002-ben, ezzel formalizálva a kínai piacok dél-ázsiai exportőrökre gyakorolt erősödő gravitációs hatását, Japán ellenlépésként megkötötte saját gazdasági integrációs szerződését, amely kereskedelemmel, befektetésekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos lépéseket egyaránt tartalmaz (Hughes 2009, 847).

És az elit egyetlen szekciója sem javasolja, hogy Japán kizárólagosan, vagy akár elsősorban a regionális politikai integrációra támaszkodjon Kína növekvő hatalmának ellentételezéseképpen. Valamennyien tá­mogatják az Egyesült Államokkal való biztonsági egyezménynek, mint a Kína növekvő regionális lábnyomával és ütőképességével szemben szükséges védelmi eszköznek a továbbélését (Hughes 2009, 855).

Világos, hogy egy regionális multilateralizmus iránt nyitottabb Japán alkalmanként visszautasíthat egyes specifikus amerikai kezdeményezé­seket és taktikai megoldásokat. Így például a JDP régóta bírálja, hogy az Egyesült Államok egyszerűen „félreteszi” az ENSZ-t, amikor nem sikerül elnyernie annak támogatását saját előre eldöntött geostratégiai célkitűzéseihez (McCormack 2007, 132). De ezzel együtt Japán nem fogja kétségbe vonni az USA átfogó geopolitikai előjogait (Calder 2006; Kambayashi 2009; McCormack 2007, 4-5; Selden 2009b; Yamaguchi 2007). Japán uralkodó elitje tudatosan döntött a Kínával kapcsolatos do­mináns amerikai megközelítés majmolása mellett – „létesíts kapcsolatot (kereskedelmileg), de biztosítsd be magad (katonailag)” (Barma – Ratner – Weber 2007; Bhadrakumar 2007a; 2007b) – valamint amellett, hogy e közös megközelítés katonai aspektusaiban felvállalja a másodhegedűs szerepét. E döntést Japán biztonságpolitikai érdekeinek hűvös mérle­gelésével hozták meg (Pijl 2006, 326). Azóta nem tértek el érdemben e megközelítéstől, hogy 1996-ban megfogalmazták a Clinton-Hasimoto közös nyilatkozatban – ekkor jutottak a japán döntéshozók arra a követ­keztetésre, hogy Kína megfélemlítő hadműveletei a Tajvani szorosban arról a lehetőségről árulkodnak, hogy a kínai gazdasági felemelkedést esetleg „expanzionizmus” (sic) fogja kísérni (Hughes 2009, 841).

Az, hogy Japán továbbra is az Egyesült Államokhoz köti saját kelet­-ázsiai geostratégiáját, szorosan összefügg azzal a folyamattal, amelytől épp ellentétes hatást várnak. Nevezetesen a kibontakozó kínai-japán gazdasági kölcsönös függés, ahelyett, hogy mérsékelné Japánnak az amerikai birodalommal szembeni alárendelődését, éppenséggel pregnánsabbá teszi ezt az alárendelődést. Murphy (2006, 58) tömör megfogalmazásában:

„Japán háború utáni belenyugvása az amerikai protektorátus státuszá­ba részben […] annak a hitnek tudható be – e hitben a tokiói politikai elit nagy része osztozik -, hogy az amerikai védelem alternatívája az új Kínai Birodalomba való betagozódás lenne, hűbéres államként. Ahogy Japán Kínától való gazdasági függése mélyül, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá az amerikai ellensúly jelentősége […]”

Ahhoz, hogy Japán a mostanihoz mérhető szerepet játsszon a kelet­-ázsiai ügyek koordinálásában egy valóban független keretrendszerben, határozottan ki kellene nyilvánítani az amerikai felügyelettől való autonó­miát. Az autonómia ilyen kinyilvánítása nem csupán az amerikai globális dominancia számára lenne korszakos törés, hanem annak szempontjából is, amit Murphy „belső hatalmi elrendezés”-nek nevez, és amely egészen azóta kormányozza Japánt, amióta az amerikai megszállók beindították a „fordulaton^d a késői 1940-es években (Murphy 2006, 44). Az amerikai imperializmus készséges csatlósaként való hatvan évnyi létezés mély lenyomatot képezett a japán politika és társadalom genetikai struktúrá­ján (McCormack 2007); az Egyesült Államokkal való radikális szakítás irányába nyomást kifejteni képes és hajlandó politikai erők együttese olyannyira marginális, hogy gyakorlatilag nemlétezik.¹¹

2. A Gazdagság (Ázsia) és az Erő (Egyesült Államok) közti aszimmetria elméleti következményei

Arrighi talán nem látta előre, hogy Kína milyen hamar válik a regionális növekedés hajtóerejévé (vagyis a következő rendszerszintű ciklus sa­rokpontjává), valamint elbagatellizálta a Kína és Japán között nagyon valóságosan és nagyon makacsul létező geopolitikai szakadékot. De azok az elméleti megfontolások, amelyek figyelmét a japán transzna­cionális termelési és beszerzési hálózatokra vonták, teljes mértékben helytállóak voltak, akkor is és most is. Arrighi a helyzet legsarkalatosabb jellegzetességét ragadta meg, a két kölcsönösen kiegészítő aszimmetria együttlétezését: „a katonai erőfölény és a tőkés felhalmozásban mutatko­zó fölény oly mértékben szétválni látszott geopolitikailag, mint korábban soha” (Arrighi 1994, 22).¹² Ahhoz képest, hogy immár a hegemón-státusz hanyatló évtizedeibe kellett volna lépnie, az Egyesült Államok páratlan mértékű, közel abszolút politikai-katonai dominanciát élvezett a világ­rendszeren belüli primátusért hipotetikusan versenybe szálló jelöltek felett. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem próbálta meghosszabbítani fénykorát azzal, hogy a gyors felemelkedés útjára lépett centrumország vállalati részvényeibe és államadósságába fekteti tőkéjét, és járadékosi jövedelmet húz ezekből a befektetésekből. Ehelyett az Egyesült Államok példátlan mértékű folyó fizetési mérleg deficitet produkált e felemelkedő hatalommal szemben (Arrighi 1994, 15). A mérleg másik oldalán Japán­nak, mint a rendkívül magas termelékenységű felhalmozási folyamatok térbeli és szervezeti csomópontjának a státusza elegendő kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy Japán legyen az első számú jelölt a világ­rendszer vezető hatalmának a pozíciójára. De Japán gyakorlatilag az aktuális hegemón katonai protektorátusaként szinte vazallusi pozícióban van, és emiatt rendellenesen passzív az államközi politika szférájában. Pénzforrások sem érkeznek Japánba a korosodó hegemóntól, amely megkönnyíthetné az utóbbi számára saját hanyatlását azáltal, hogy a világrendszeren belül a tőkés felhalmozás elsődleges színterének kor­mányát és vállalatait megfinanszírozza. Ehelyett valószerűtlen módon Japán fizet sarcot a jelenlegi központnak azzal, hogy sokkal nagyobb értékben vásárol annak (alacsony hozamú) likvid pénzügyi eszközeiből, mint megfordítva (Arrighi 1994, 15).

Arrighi úgy próbálta megfejteni e paradoxont, hogy elméletileg meg­alapozott összehasonlító vizsgálat alá vetette az összes eddigi hege­monikus átmenetet (ibero-­genovai, holland, brit, amerikai), a világrendszer evolúciójának mérföldköveit. E vállalkozás egy sor konceptuális áttörést eredményezett a történeti társadalomtudományban.¹³ Függetlenül a tény­től, hogy eredetileg részben a japán transznacionális nagyvállalatoknak a világrendszer fejlődésében játszott szerepének téves értékeléséből fakadtak, ezek az áttörések éppolyan jelentősek ma, a XXI. század első évtizedét követően is (ha nem még inkább). Az e kutatásokban foglalt innováció lényege azokban az ellentmondásos strukturális trendekben ragadható meg, amelyek a globális tőkés rend érési folyamatát kísérik, ahogy ez a rend végigmegy az egymást követő felhalmozási cikluso­kon (avagy hegemóniákon). Ahogy ezek az ellentmondásos trendek kibontakoznak, egyre inkább szétrobbanással fenyegetik a rendszer alapvető állványzatát, tehát a rendszert magát. Minden egymást követő rendszerszintű ciklus növekvő feszültséget táplál (1) a hegemón vezető hatalomnak a tőkés centrumon belüli kisebb partnereihez képest foko­zódó politikai-katonai túlsúlya (Arrighi 1994, 32-33), (2) a tőkés termelés és csere legdinamikusabb csomópontjainak fokozódó térbeli szóródása (Arrighi 1994, 32-33), és (3) a hegemón szerepét betöltő központnak (vagy központok szövetségének) a tőke világméretű bővített újratermelé­sét lehetővé tevő intézményes infrastruktúra megfelelő vezérlésére való növekvő képtelensége között. Ez a növekvő képtelenség abból is fakad, hogy bármely központ (vagy központok szövetsége) területi kiterjedése és az általa mozgósítható szervezeti kapacitások egyre inkább elégtelen­nek bizonyulnak a globális rendszerhez viszonyítva, amely minden egyes ciklus során a komplexitás új rétegeivel gazdagodik, és amelyen belül egyre szövevényesebbé válik a részek kölcsönös függése (Arrighi 1994, 14, 32-33). Ez az utolsó pont talán Arrighi legmarkánsabb hozzájárulása a világrendszer-kutatáshoz, mivel ezen nyugszik az a vitatható állítása, mely szerint lehetséges, hogy az Egyesült Államok hanyatlását nem egy új hegemón felemelkedése, hanem súlyosbodó és talán leküzdhetetlen rendszerszintű káosz követi majd (Arrighi 1994, 6, 79).¹⁴

3. Lehetséges-e a globális rendszer Kína-központú újraszervezése?

3.1. Arrighi újragondolja Kínát és a következő rendszerciklust

Az egyre leküzdhetetlenebb ellentmondásokkal, valamint ezeknek a vi­lágrendszer lejárati idejét érintő következményeivel kapcsolatos okfejtés Arrighi leginkább figyelmen kívül hagyott elméleti innovációi közé tartozik. Meglepő ez a figyelmetlenség, ha figyelembe vesszük, hogy a világrend­szer-elmélet sok követője előszeretettel fedez fel kumulatív trendeket a tőkés világrendszer diszkrét események által övezett evolúciójában (ld. például Boswell – Chase-Dunn 2000; Chase-Dunn – Lawrence 2009). Azért is meglepő, mert a világrendszer-kutatók és útitársaik körében egyre közkeletűbbé válik az a nézet, hogy a globális rend felmérhetetlen nagyságú és ismeretlen következményekkel járó vízválasztó válságá­hoz érkezett (Amin 2004, 17; Wallerstein 1996; Went 2001-2002, 490). E kutatók állításai ugyanazt a patthelyzetet tükrözik, amelyet Arrighi tisztán felismert több mint egy évtizeddel ezelőtt. Jelen formájában a világrendszert gúzsba köti a politikai-katonai uralmi pozíció – az USA¹⁵ -, illetve a tőkés növekedés legrobusztusabb helyszíne – a kelet-ázsiai partvidék, amelynek mára integráns részeivé váltak a part menti urbánus Kína gyári körzetei, pénzügyi csomópontjai és kutatóközpontjai – között fennálló, potenciálisan végzetes meg nem felelés (McNally 2009).¹⁶ Továbbá, ez a meg nem felelés egy olyan környezetben áll fenn, ahol egyetlen hegemónjelölt sem rendelkezik azokkal a méretekkel és fizikai­-szellemi kapacitásokkal, amelyek elégségesek lennének a globális ura­lom és felhalmozás új feltételeinek a kimunkálásához a kölcsönhatások egyre sűrűbb hálójával átszőtt világrendszerben; még Kína sem, amint azt később kifejtem. A felszínen tehát meglepőnek tűnik, hogy Arrighi komolyan fontolóra veszi, hogy a Bush-adminisztrációnak az amerikai uralom meghosszabbítására irányuló hiábavaló erőfeszítései talán csak Kína hegemón pozícióba való felemelkedését gyorsítják. (Arrighi 2005a, 2005b; 2007) De az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy Arrighit a ténylegesen végbement változások bírták rá, hogy háttérbe tolja saját korábbi álláspontját, hogy felülvizsgáljon egy olyan hipotézist, amelyet mások talán (helytelenül) merev elméleti alaptételként fogalmaztak volna meg.

Ez az átértékelés alapvetően konzisztens A hosszú huszadik század szellemével, sőt a betűjével is. A korábbi hegemonikus átmenetek szinte véletlenszerű jellemzőinek tárgyalásakor Arrighi megjegyzi, hogy „e szer­vezeti képességek megszerzése (amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy ország a tőkés felhalmozás új fázisának élére álljon – J. G.) sokkal inkább a tőkés világgazdaság változó térkonfigurációjában előálló pozicionális előnyök eredménye volt, semmint az innovációé mint olyané” (Arrighi 1994, 14). E megjegyzésre szorosan rímel, ahogy az 1990-es évektől kezdve a kelet-ázsiai felhalmozási folyamat gazdasági átstrukturálódása és térbeli rekonfigurációja kéz a kézben haladt. A régión belüli felhalmo­zási dinamika ennek eredményeképpen előálló területi újrarendeződése e dinamika motorját Kínába tolta át, egy államba, amelyről plauzibilisen feltételezhető, hogy rendelkezik a globális politikai gazdaság „új és ki­terjesztett alapokon” nyugvó újraszervezéséhez szükséges méretekkel és képességekkel. A Kínai Népköztársaság fokozatos „piaci reform és nyitás” politikáját régóta azzal a tudatos céllal űzi, hogy fokozza Kína technikai-tudományos és gazdasági modernizációját és nemzeti erejét más kelet-ázsiai országokhoz és a világhoz mint egészhez viszonyítva (Hart – Landsberg – Burkett 2004, 30; Harvey 2005, 122-123; So 2003, 11-12, 15-16; So – Chiu 1995, 150-152). De az alacsony költségű, exportra termelő telephelyeket és a kolosszális kínai piacon hídfőállást kereső, centrumországokból érkező transznacionális társaságok (és a kínai diaszpóra-tőkések) aktív közreműködése nélkül e stratégia, amely végül áthelyezte a régió felhalmozási dinamikájának a súlypontját a ten­gerparti urbánus Kínába, nem lett volna ilyen átütően sikeres.¹⁷ Ebben rejlik a párhuzam Arrighi Hosszú huszadik századbeli elemzésével a múltbéli hegemonikus átmenetek nem-célirányos természetéről. Annak ellenére, hogy az USA explicit módon céljának tekinti uralmi pozíciójának kitolását a „lejárati időn” túlra, saját termelővállalatai segítették Kínát hoz­záférni azokhoz a tényezőkhöz, amelyek birtokában Kína képes magát mint lehetséges hegemonikus utódot láttatni.¹⁸

Azzal, hogy egyenlő geopolitikai függetlenséget tartott fenn az összes fontos tőkés központtal szemben – e központok mindegyike készségesen „saját” transznacionális tőkéit támogatja, ha Kína felmérhetetlen munka-, termék- és fogyasztói piacához való hozzáférésről van szó -, Kína képes volt szembeállítani őket egymással, először az egyiktől, aztán a másiktól kialkudva kedvezményeket, halmozva ezzel hegemonikus kapacitásait. Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi elámul azon, hogyan képes Kína felszerelést és technológiaimportot kiharcolni az Európai Uniótól az USA unilateralizmusával szembeni közös harc nevében (Arrighi 2007, 208); az, hogy ezzel a fajta érveléssel igyekszik alátámasztani a Kína­-központú hegemonikus átmenet realisztikus voltát, mutatja alapvető hű­ségét A hosszú huszadik században kimunkált magyarázó kerethez. De ha létezik olyan világtörténelmi jelenség, amely ékesen mutatja, milyen látnoki volt Arrighinek a világrendszert a fékezhetetlen káosz felé sodró ellentmondásokkal kapcsolatos okfejtése, akkor az éppen Kína elmúlt évtizedbeli „békés felemelkedése”.

3.2. Kína és az Egyesült Államok ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönös függése

Ha szaván fogjuk A hosszú huszadik század Arrighijét, és csatlakozunk ahhoz az állásponthoz, hogy a világrendszer expanziójának egy újabb sikeres ciklusához olyan államra, illetve olyan kapitalista szereplőkre van szüksége, amelynek eszközökkel-kapacitásokkal való ellátottsága expo­nenciálisan nagyobb, mint amivel a „hosszú” huszadik század (1873-??) politikai és üzleti szereplői rendelkeztek, akkor nehéz elgondolni, hogyan lenne képes egy Kína-központú rendszerszintű ciklus megfelelni e feltételnek (Harvey 2009). Kína földrajzi kiterjedése és robusztus politi­kai-katonai autonómiája ellenére merész dolog azt állítani, hogy ezek a földrajzi és kapacitásbeli tényezők exponenciálisan nagyobb erőforrás­-ellátottsággá adódnak össze, ami pedig szükséges (bár nem elégséges) feltétele annak, hogy Kína keresztülvezethesse a világrendszert az expanzió egy újabb körén. Japánnal összevetve – amely közismerten hiányt szenved stratégiai nyersanyagkészletekből, és amely katonai biztonságát illetően még mindig a nyugat-csendes-óceáni térségben bevethető amerikai haderőtől függ – Kína erőforrások figyelemre méltó portfóliójával rendelkezik. Gazdaságának mérete megduplázódott az elmúlt 25 év minden hét évében (Tabb 2008, 23), GDP-je megnégy­szereződött 1989 és 2004 között (Anderson 2010, 91). Annak ellenére, hogy hírhedten magas Gini-együtthatóval^e rendelkezik, Kína egy főre jutó GDP-je 12-szer akkora, mint amekkora 30 évvel ezelőtt volt, és ez erőteljesen hozzájárul a KKP uralmának stabilitásához (Yao 2010). Kína meredeken növekvő feldolgozóipari kapacitással és globális kibocsátási részesedéssel büszkélkedhet (Glyn 2005; Harris 2005, 10), mára a világ másológépeinek, DVD-lejátszóinak és mikro­sütőinek kétharmadát gyártja (Tabb 2008, 23), és nemrég előzte meg Németországot a világ első szá­mú exportőrének címéért folytatott versenyben (Wolf 2010). Jól ismert tény, hogy Kína több mint kétezer milliárd dollárnyi devizatartalékkal rendelkezik (Anstey 2010), hogy a konvencionális és nukleáris katonai erők egyre ütőképesebb arzenáljáról ne is beszéljünk (Righter 2008). Mindeme erőforrások felett egy szilárd és stabil pártállam rendelkezik, amely féltékenyen őrzi a nehezen megszerzett nemzeti szuverenitást (Anderson 2010, 94; Harris 2005, 9; So 2009, 56).

De sok olyan attribútumot, amely Kínát látszólag lehetséges hege­monikus utóddá teszi, fenntartással érdemes kezelni. Kínának mint a világgazdaság ipari műhelyének a reputációja elhomályosít néhány kulcsfontosságú tényt. A centrumországokba irányuló kínai export túl­nyomó része „külföldi tulajdonban lévő vállalatok által gyártott, külföldi márkájú termék […] Kína a bevételnek csak kis hányadában részesül” (Shirk 2007, 26; lásd továbbá Hart-Landsberg – Burkett 2004, 13; Harvey 2005, 124; Panitch 2010, 82; Tabb 2008, 5; Walker – Buck 2007, 52).¹⁹ Továbbá, Kína technológiai szempontból függő helyzetben maradt a legtöbb magas hozzáadott értékű gazdasági ágban (Engardio et al. 2007; Hart-Landsberg 2008), és Kína mérföldkőnek számító au­tóipari, civil légi szállítási, számítógépchip és napenergetikai szektorai erősen függenek importált találmányoktól, vagy pedig globális mércével elavultnak számító megoldásokat alkalmaznak (Roberts – Engardio 2009, 40-42).

Pusztán a fentiek alapján kétségbe vonni Kína hegemonikus kilátá­sait természetesen egyet jelentene azoknak a módszertani elveknek a feladásával, amelyekhez Arrighi oly állhatatosan ragaszkodik A hosszú huszadik században (és azt követően is). Egy állam hegemonikus po­tenciálja nem ítélhető meg kizárólag az adott ország mérhető területi, katonai-politikai, GDP- vagy egyéb adottságainak a riválisok összesített adottságaival való egybevetésén (Arrighi 1994, 15). A hegemonikus po­tenciál azon is alapszik, hogy mennyire képes az állam a maga előnyére átformálni a külső geopolitikai és világpiaci környezetet, amelyben ő és az összes többi állam cselekszik.²⁰

Arrighi metodológiai állítása, mely szerint az állam hegemonikus poten­ciálját nem lehet megfelelően megítélni annak számításba vétele nélkül, hogy az állam adottságai milyen módon lépnek dialektikus kölcsönha­tásba a tőkés felhalmozás és az államhatalom globális hálózataival, kétségtelenül helytálló. Mégis, Arrighi túlbecsüli a kínai hegemonikus utódlás valószínűségét. Ez részben azért van, mert nem fogadja meg saját tanácsát: gondosan diagnosztizálni kell a hanyatló hegemonikus blokk hanyatlása, illetőleg a feltételezetten felemelkedőben lévő hege­monikus blokk felemelkedése között fennálló, ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönhatásokat. (Arrighi 1994, 9) Az Adam Smith Pekingben c. mun­kájában Arrighi kijelenti, hogy a megnyerhetetlen Iraki megszállással és a széles értelemben vett „terror elleni háborúval”, amely tovább rombolja az Egyesült Államok hitelességét kisebb partnerei szemében, a Bush-adminisztráció felgyorsította az Egyesült Államok hegemonikus hanyat­lásának már feltartóztathatatlan folyamatát (Arrighi 2007). Ám Arrighi elhamarkodottan feltételezi, hogy az amerikai dominancia csökkenése egyben Kína hegemonikus felemelkedését is jelenti, miközben elmu­lasztja végiggondolni azt a hipotézist, hogy az Egyesült Államok és Kína „szorosan átölelik egymást, és olyan menüettet járnak, amely részben haláltánc” (Jones 2005, 108). Vagyis Arrighi lényegében figyelmen kívül hagyja annak a lehetőségét, hogy az amerikai és a kínai felhalmozási rezsimek oly szorosan egymáshoz kapcsolódnak, hogy az Egyesült Államok dominanciájának halványulása ahelyett, hogy olyan vákuumot teremtene, amely lehetővé tenné a Kína-központú felhalmozási ciklus megkezdődését, inkább Kínát is lelöki a felemelkedés útjáról.

Arrighi hajlamos alábecsülni, hogy milyen nagymértékben függ Kína prosperitása és stabilitása a jól bejáratott „Kína termel és hitelez, az USA kölcsönvesz és elkölt” elrendezéstől, amely összeköti a két gazdaságot. 1997-től kezdve a kínai GDP állótőke-felhalmozásra fordított aránya meg­döbbentő méreteket öltött, miközben a béreknek a nemzeti jövedelemben való részesedése 40% alá esett (Cheng 2007; Righter 2008). Miközben Kína gigantikus exportőrré nőtte ki magát a fejlett tőkés világ mindhárom makro­-régiójának (Egyesült Államok, az EU és Kelet-Ázsia többi része) relációjában, egyedül az Egyesült Államok volt felelős a folyó fizetési mérleg hatalmas többletének felszívásáért (Brenner – Jeong 2009; M. Li 2008c, 28-29). A kínai exportvezérelt fejlődési modell megfelelő működése – és az új, exportorientált épített környezet újabb és újabb rétegeinek „strukturált koherenciája” (Harvey 1989) – ilyenformán a világ pénztőke-tulajdonosainak túszává vált, hogy ugyanis azok hajlandóak-e fenntartani az eszközbuborékokat (különösen az ingatlanbuborékot), illetőleg a hitelfelvétellel (különösképpen lakás-jelzáloggal) finanszírozott amerikai fogyasztást (Hart-Landsberg – Burkett 2004, 49, 66; Jones 2005, 110; M. Li 2008c, 23-25; Panitch 2009).

A 2008-2009-es válság már megmutatta, hogy a hidegháború utáni amerikai és kínai gazdasági expanzió milyen szorosan összefüggött. Kína hirtelen beleragadt a masszív exportkapacitások és a kínai export iránti erőtlen külső kereslet közti meg nem felelés csapdájába (Bello 2009; Brenner – Jeong 2009). Ahhoz, hogy számottevő esély legyen a kínai felemelkedés sikeres folytatódására, a KKP-nak át kell alakítania fejlődési modelljét – nem csupán pénzügyi és költségvetési prioritásait, hanem a kínai osztályviszonyokat és a régiók közti viszonylatokat is (Petras 2005). A kínai uralkodó rezsim azonban nem látszik képesnek, vagy akár kész­nek a szükséges nagyarányú módosítások végrehajtására.

A kínai állami tulajdonú bankok olcsó hitelekkel való elárasztása, illetve a állami beruházás számos nagyméretű infrastruktúra-projekttel való felduzzasztása nem oldotta meg a kínai felhalmozási mód túlzott exportfüggőségének problémáját. Az olcsó hitelek és az infrastruktúra­projektek tovább duzzasztják a már amúgy is túlzott kapacitásoktól szenvedő iparágakat (Hung 2009, 22). Eközben nem sokat tettek a tömegfo­gyasztás élénkítése érdekében (Balakrishnan 2009, 17; Hung 2009, 22; Kwong 2009; Yang 2010). Amióta csak a Hu Csin-tao – Ven Csia-pao vezetés elkezdte propagálni a „harmonikus társadalom” és a „tudomá­nyos fejlődés” fogalmait 2004-ben, a KKP adókedvezményekkel és a szegényeket, különösen a falusi szegényeket segítő jövedelemkiegészítő támogatásokkal törekedett a kínai felhalmozási modell hátrányos mel­lékhatásainak (ezen belül a szörnyűséges társadalmi-politikai felfordu­lás fenyegetésének) a tompítására (Hung 2009, 20; Selden 2009a; So 2009, 55-56). Bizonyos mértékig ezt a megközelítést alkalmazták a KKP gazdaságösztönzési kiadásainak elosztásakor is: nyugdíj-kiegészítések a leépített állami vállalati munkásoknak, fizetésemelések az általános iskolai tanároknak és hasonlók (Barber et al. 2009; Jacobs 2009). De ezek a kiadások viszonylag csekélyek voltak, ha összevetjük a vasúti és közúti építkezésekre, illetve a bankok feltőkésítésére fordított óriási összegekkel (Hung 2009, 22).

Amikor a részvénypiaci és ingatlanpiaci buborékok kipukkannak – ez elkerülhetetlen -, Kína ismét a külső piacoktól fogja várni, hogy fenn­tartsák a hazai növekedést és hogy fenntartsák a társadalmi stabilitást (Ariff 2009; Ito – Rial 2010). De a recesszió utáni másnapossággal küzdő világgazdasági környezetben e külső piacokról ki fog derülni, hogy jórészt eltűntek (Balakrishnan 2009, 17; Bello 2009). Nem csupán azért tűntek el, mert az Egyesült Államokban (és a fejlett Észak más előőrseiben) a fogyasztási kiadásokat megtámogató eszközpiaci luftballonok kidurran­tak, és mert az emögött meghúzódó túlzott tőke­akkumuláció még mindig ott bujkál a globális rendszerben (Balakrishnan 2009, 18). E külföldi felve­vőpiacok azért is köddé válnak, mert Kína addigra sokrétű protekcionista intézkedéssel fog szembenézni, amely válaszreakció lesz a feltételezett árfolyam-politikai merkantilizmusra – ide sorolható az a fenyegetés, hogy az Egyesült Államok árfolyam-manipulációra hivatkozva 27,5%-os általá­nos vámot vet ki az összes kínai importtermékre. (Anstey 2010; Beattie – Dyer 2010; Bradsher 2010; Callinicos 2010; Pettis 2010).

Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi éleslátóan jellemzi a fő dilemmát, amely béklyóba köti az Egyesült Államok próbálkozásait a Kína felemelkedésére adott adekvát válaszadásra (Arrighi 2007, 305). De Arrighi szemlátomást kevésbé van tisztában azzal, hogy az Egyesült Államokban ennek eredményeképpen előálló belpolitikai bizonytalanság hogyan teszi vészesen instabillá az amerikai-kínai geopolitikai kölcsönös függés egész építményét – és hogyan csökkenti Kína hegemón pozícióba való gördülékeny felemelkedésének esélyeit. Valahányszor az Egyesült Államok antidömping vádakat hangoztat Kínával szemben a WTO-n belül, vagy Kína állítólagosan „alulértékelt” jüanja ellen borzolja a kedélyeket, ezzel növeli egy adok-kapok jellegű kereskedelmi háború (és a csökkenő kínai exportbevétel) lehetőségét. Kína dollártartalékainak felülvizsgálatá­val vághat vissza az amerikai protekcionizmus eszkalálódása esetén – e fenyegetést kínai tisztségviselők nyíltan hangoztatják a válság kitörése óta. (Batson 2009; Pettis 2010). De egyelőre ez a fenyegetés nem hiteles. Ahhoz, hogy a fenyegetés hiteles legyen, bizonyítani kell, hogy létezik reális hosszú távú stratégia a dollár világpénz-státuszának aláásására és a dollár felváltására. De ehhez szükséges lenne Kína és Japán össze­fogása, miután Japán a dollárhegemónia másik legfontosabb támasztéka. És ahogy azt korábban elmagyaráztuk, Japán még a JDP bizonytalan kezű irányítása alatt is erősen vonakodik közvetlen kihívást intézni az Egyesült Államok politikai dominanciájával szemben – mivel kétosztatú külpolitikájának egyik része épp e dominanciára való támaszkodás.

4. A globális tőkés újratermelés szocio-ökológiai korlátai

A politikai-katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti növekvő arány­talanságot tovább komplikálja az a követelmény, hogy a következő he­gemón hatalomnak történelmileg példátlan méretekkel és szervezeti ké­pességekkel kell rendelkeznie, az eddigi ciklusváltások tanúsága szerint. Arrighi megfigyelései segítenek a globális tőkés expanzió és a további expanzió biofizikai korlátai között történelmileg létrejött viszonyrendszer vizsgálatában is. De mivel Arrighi látásmódja rövidlátóan „társadalmi determinista” – vagyis szinte vak arra, ahogyan a világrendszer területi terjeszkedése és felhalmozása mindig is az emberi társadalom és a természet közti anyagcsere rendszerébe ágyazódott (Moore 2009, 3-6, 8) -, nem kapcsolja össze a „normális” hegemonikus átmenet méretbeli és kapacitásbeli korlátaival kapcsolatos éleslátó megállapításait annak felismerésével, hogy küszöbön áll a folytatódó rendszerszintű terjeszke­dés beleütközése a szocio-ökológiai korlátokba.

A hosszú távú előrejelzéseknek a megfigyelt szabályosságokra ala­pozása (legyenek ezek akár ciklikusak, akár kumulatívak) azzal a koc­kázattal jár, hogy e szabályszerűségek bizonyos rejtett, így nem észlelt és elméletileg nem feldolgozott feltételeken alapulhatnak. E feltételek, valamint az, hogy azok megléte mennyire alapvető, talán csak akkor válik manifesztté és elméletileg kezelhetővé, amikor korábbi diszkrét létezésük már nem vehető adottnak – vagyis pontosan amikor kezdenek elpárologni. Amikor 15 évvel ezelőtt Arrighi az utolsó simításokat végezte A hosszú huszadik századon, nem vette tudomásul, hogy a világrend­szer-szintű újratermelés a múltban, jelenben és jövőben mennyire függ geofizikai feltételek bizonyos specifikus kombinációjától. Az értékter­melés szocio-technikai forradalmainak hosszú sorozatát az üzletileg kiaknázható fosszilis energiaforrások bőséges hozzáférhetősége tette lehetővé (Altvater 2006, 42), valamint az éghajlat, amely elegendően stabil és enyhe volt ahhoz, hogy bátorítsa és díjazza a munkamegtakarító beruházások alkalmazását (Clark – York 2005, 403-409; Simms 2005). De a történeti társadalomtudósok egy része most kezdi felismerni, hogy ez a konfiguráció gyorsan erodálódik (Foster 2009; Grimes 1999; M. Li 2007, 2-3).

Még az általában óvatos Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) is csat­lakozott az energiagazdászok kórusához, akik úgy tartják, hogy nagyjából a következő évtizeden belül – de nagy valószínűséggel hamarabb – a konvencionális nyersolaj kitermelt évi mennyisége eléri csúcspontját, majd visszavonhatatlanul csökkenni kezd (Connor 2009; Foster 2009, 92-99; Klare 2008, 35-43). Eközben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2007-es Negyedik Értékelő Jelentése óta lefolytatott vizsgálatok azt jelzik, hogy az emberi beavatkozás miatt végbemenő éghajlatváltozás a korábbi konszenzusos becslésnél gyorsabban bonta­kozik ki, és az ökoszisztémára gyakorolt hatása is súlyosabb (Hansen et al. 2008; UNEP 2009). A klimatológus közösségből mára sokan úgy vélik, hogy ha az üvegházhatású gázok jelenlegi kibocsátási trendjei akár csak egy további évtizeden keresztül folytatódnak, a globális felmelegedési folyamat ugrásszerű és bizonyosan katasztrofális fordulata következik be (Leahy 2009; M. Li 2008b, 51-53).

A történeti társadalomtudományok azon képviselői, akik teljes mérték­ben számolnak a fentiekben vázolt riasztó szocioökológiai tendenciákkal, hajlanak arra a konszenzusos véleményre, hogy a terjeszkedő világka­pitalizmus valószínűleg nem lesz képes felülkerekedni a konvencionális olaj kimerülése és a rákövetkező klímakáosz okozta problémákon (Clark – York 2008, 22; Moore 2008, 59-62). E hozzávetőleges következte­tésüket mindenekelőtt két megfontolásra alapozzák. Először, az olaj mint olcsó, sűrű és hordozható energiaforrás (és mint tömegszerűen alkalmazható nyersanyag az ipari mezőgazdasághoz) nem helyettesít­hető előnyös tulajdonságai azt jelentik, hogy a globális kőolaj-kitermelés abszolút hanyatlása súlyosan és előre nem látható módokon fékezni fogja a tőke bővített újratermelését (Goff 2003, 195-204; M. Li 2007). Másodszor, a drámai éghajlati átalakulás és annak vadul megjósolha­tatlan következményei közepette a tőkés módon produktív természeti és épített környezet helyreállítása és megőrzése a megtermelt értéktöbblet oly masszív eltérítését igényelné az úgynevezett geo-engineering pro­jektek irányába, hogy az megbénítaná a felhalmozási folyamatot (Jones 2005; O'Connor 1998, 170, 246-247).

Az, ahogyan Arrighi elmossa a tőkés világgazdaság szocio-ökológiai alapjait, valamint azokat a geofizikai akadályokat, amelyeket a rendszer megteremt, majd próbál leküzdeni, egy teoretikus lenyomatot is magán visel. A világkapitalizmus Arrighi-féle braudeliánus konceptualizációja – a pénzügyi erőközpontok és a katonai hatalmi központok ezoterikus szférá­ja, amely a termelés és csere banális síkja felett lebeg – hajlamossá tesz arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk az anyagi élet környezeti ellentmondá­sait. Akármi legyen is Arrighi figyelmetlenségének az eredete, most már megengedhetetlen lendületes spekulációkba bocsátkozni Kína hegemón pozíció felé való meneteléséről úgy, mintha a fosszilis energiakényszerek és az erősödő globális felmelegedés nem képezne meghatározó erejű feltételeket a tőkés világgazdaság jövője számára – beleértve annak le­hetséges pusztulását is. A világrendszer-szintű újratermelésre gyakorolt hatásával az energiaforrások szűk keresztmetszeteinek és a szélsőséges klimatikus zavaroknak egymást erősítő jellege még irreálisabbá teszi a hanyatló Egyesült Államok és az emelkedő Kína közötti, eleve nem túl valószínű hegemonikus átmenetet (Li 2008, 10) – különösen, ha figye­lembe vesszük, hogy ezek a szűk keresztmetszetek és zavarok egyaránt gyakoribbá teszik majd Kína jól dokumentált paraszt- és munkástiltako­zásait, és gyengítik a kínai államnak a számtalan válságra való reagálási képességét (French 2005a; Gulick 2004b; M. Li 2010; Silver 2003, 167; Solinger 2005; Yang 2005).

4.1. Kína a csukódó geohistóriai ajtóba szorul

Természetesen az elmúlt tizenöt évben végbement viharos ütemű kínai felhalmozás maga is jócskán hozzájárult a világkapitalizmus expanziós logikája és a tőkés értékesítési folyamatban kitermelt, felhasznált és kimerített energiakészletek közti növekvő feszültséghez. 2000 és 2004 között a világ energiafogyasztás-növekedésének 40%-a Kínának volt betudható (Wen – Li 2006, 140), csakúgy, mint az olajfelhasználás növe­kedésének 35%-a 2002 és 2007 között (Klare 2009). Kína külföldi olaj- és gázkészletek iránti sebesen növekvő kereslete a fosszilis üzemanyagok világpiaci árának egyik legfőbb meghatározó tényezőjévé vált (Hatemi – Wedeman 2007, 104; Li 2008, 2), és lendületes ipari növekedésének folytathatósága a fosszilis üzemanyagok gyorsan növekvő importjának foglyává teheti (Auerback 2005; M. Li 2010).

A KKP sokrétű stratégiával igyekszik függetleníteni saját felhalmozási teljesítményét és ezzel társadalmi kohézióját az olaj- és gázimportra való túlzott hagyatkozástól. E stratégia, amelyet a 2006-os ötéves tervben formalizáltak, olyan elemeket tartalmaz, mint Kína iparszerke­zetének korszerűsítése a kevésbé anyagigényes, termékegységre jutó kisebb hulladék-kibocsátással járó iparágak fejlesztésével (Bezlova 2007; McKay 2007), vagy a feldolgozóipari termelőfolyamatok alacsony energiahatékonyságának a javítása (Bezlova 2007; Economy 2007b; McKay 2007). De mind az ágazati szerkezet korszerűsítése, mind pedig az energiahatékonyság frontján Kína jócskán alulteljesített a 2006-os ötéves tervben megjelölt célokhoz képest, nem utolsósorban azért, mert a pekingi minisztériumok és bürokráciák nagymértékben veszítettek ama képességükből, hogy a nemzeti terveket megfelelően végrehajtassák helyi szinten (Economy 2007a; Economy 2007b; Kahn – Yardley 2007). Így aztán a KKP-nak az importált szénhidrogén-üzemanyagoktól való függőség mérséklését célzó stratégiájában a hangsúlyt a hazai (megújuló és nem megújuló) energiaforrások fokozott kiaknázására kell helyeznie. A kínai döntéshozók 2020-ra a nukleáris erőművek által előállított villamos energia megötszörözését irányozták elő, a vízenergia-kapacitás megdup­lázását, valamint a szélenergia-kapacitás radikális bővítését – ez utóbbi már jócskán folyamatban van (M. Li 2008a, 6-7; Parenti 2009); 2030-ra Kína napenergia-termelő kapacitásainak erőteljes növekedését is tervbe vették (M. Li 2008a, 7). De a konvencionális elemzések gyakran elsikla­nak ama tény felett, hogy a pártállam több és jobb hazai energiaforrással kapcsolatos tervének végrehajtása előrevetíti a tömeges zendülések kirobbanását, és ez éppúgy igaz a terv „zöld és karcsú”, mint a „piszkos és drabális” alkotóelemeire.

Kína egyike azon néhány országnak, ahol a köztisztviselőket még mindig elbűvölik a gigantikus gátépítési projektek (amelyeket immár a Világbank se hajlandó támogatni), pedig náluk az efféle projektek már be­bizonyították, hogy nagyon is képesek népi megmozdulásokat kirobban­tani. Kína hidroenergetikai arzenáljának koronaékszere természetesen a Három-szoros gát, miközben e gát építését a Jangce-völgy kitelepített lakóinak ismétlődő tiltakozásai kísérték. De még a látszólag ártalmatlan, kisméretű megújuló-energia projektek is kollektív erőszakhoz vezethet­nek. Amikor a sűrűn lakott Kuangtung (Kanton) tartomány kormányzata a tiszta energiatermelés fellendítésére vonatkozó pekingi utasításnak engedelmeskedve nagy térigényű szélerőmű-farmot épített, a kisajátított paraszti földek tulajdonosai fellázadtak, és legalább húszat közülük a rohamrendőrség golyói öltek meg (French 2006; Kahn 2005).

De a KKP hazai energiaforrásokra való támaszkodást célzó stratégiá­ján belül a hegemonikus felemelkedésre a legnagyobb veszélyt – miután több évszázadnyi „karbon kapitalizmus” után a szénnyelők befogadó kapacitásaik határán túl vannak – az a terv jelenti, hogy a jelenleginél nagyobb mennyiségben bányásszanak és égessenek szenet. Kína a világ messze legnagyobb szénkitermelője és -felhasználója, és közis­mert arról, hogy a szénre mint elsődleges energiaforrására támaszkodik (Heinberg 2008; Kahn – Yardley 2007; Li 2008a, 5; Parenti 2009). Kína szénfogyasztásának volumene megduplázódott 2000 és 2007 között, és főleg emiatt lett Kína az Egyesült Államok mellett a legjelentősebb üvegházgáz-kibocsátó (Bello 2008; Economy 2007a; Heinberg 2008; Li 2008, 2, 5).²¹ 2009-ben Kína még tartotta a hírhedt tempót, amellyel heti átlagban egy-két új szénerőművet helyeztek üzembe (Heinberg 2008; Parenti 2009). E szénerőművek által a 2012-ig várható kibocsátott bruttó széndioxid-mennyiség könnyedén felülmúlja a kiotói egyezmény aláíróitól 2005-2012 során elért nettó kibocsátás-csökkenést (Clayton 2004). Te­kintettel a fennálló Észak-Dél egyenlőtlenségekre mind az egy főre jutó energiafogyasztás, mind pedig az egy főre jutó üvegházgáz-kibocsátás terén, képmutatás lenne a széntüzelésű erőmű-kapacitás szupergyors bővítését célzó kínai programot kipécézni, mint az emberiség elleni ki­vételes környezeti bűntettet (McKibben 2005). De ettől még megmarad az egyszerű és kellemetlen tény: nagyon is lehetséges, hogy e program fogja rászabadítani az atmoszférára azt a széndioxid-többletet, amely előidézi a fékezhetetlen globális felmelegedést, egy olyan katasztrófát, amely nem csupán véget vet a kínai hegemónia ábrándképének, hanem egyben szörnyű pusztítást visz véghez a kínai falusi szegények száz­milliói körében éppúgy, mint a világrendszer többi emberi közösségében (Gulick 2007; Parenti 2009).

Az éghajlatváltozás már most is nagy pusztítást végzett Északnyu­gat-Kína száraz területein, és az ennek eredményeképpen végbemenő sivatagosodás nemcsak a viszonylag csekély emberi népességet, ha­nem a szélirányban lakó kínaiak százmillióit is kedvezőtlenül érinti. Túl azon, hogy pásztorok és a megélhetést korábban is épp csak lehetővé tevő földeken élő földművesek tízmilliói válnak környezeti menekültekké (Economy 2007a), a lopakodva előrenyomuló sivatagok és a visszahúzó­dó füves területek a közvetett okozói azoknak a halálos homokviharoknak is, amelyek mostanra minden tavasszal mérgező nehézfém-szemcsékkel szennyezett homokkal árasztják el Pekinget (Economy 2007a). A lassan permanenssé váló északnyugat-kínai szárazság egyik kevesebbet emle­getett hatása, hogy Észak-Kína vízi útjai egyre kevésbé használhatóak a lecsökkent vízhozam miatt – és ez érinti a Sárga-folyó mellékfolyóit, következésképp a Sárga-folyót magát is.

A kínai vidéki szegények körében a rák okozta halálozások megugrása közelebbről meg nem becsült mértékben annak tudható be, hogy Kína fo­lyói immár nem szállítanak elegendő vizet ahhoz, hogy a szokásszerűen beléjük szórt kockázatos vegyületek felhíguljanak (Nolan 2004, 27) – és ezzel visszakanyarodtunk a globális felmelegedés valóságához.

A kínai vidék nincstelen parasztsága nem áll tétlenül, miközben a vi­zek által hordozott mérgek elveszik családtagjaik (és falvaik más lakói) életét. Kína széleskörű tiltakozó „incidenseinek” növekvő részében a népi osztályok olyan helyi állampárti tisztségviselők ellen szervezked­nek, akiket felelősnek tartanak az ökoszisztémákat szennyező halálos koncentrációjú karcinogén vegyületekért, amelyekben a hétköznapi emberek élnek, dolgoznak és játszanak (Economy 2004, 19; French 2005b; Magnier 2006). Némely fontos vonatkozásban Kína hazai sütetű „környezeti igazságosság” mozgalmai nemigen hasonlítanak a globális Észak fejlett tőkés demokráciáinak mozgalmaihoz. A károsult parasztok gyakran ráébrednek, hogy a játékszabályok nem nekik kedveznek: a helyi bíróságokon a bírák többnyire pont azokat a tisztviselőket szolgálják, akikkel szemben a petíciókat beadták (Economy 2007a). Így aztán a környezeti igazságosságért kampányolók időnként közvetlen akcióhoz folyamodnak – beleértve az erőszak alkalmazását is (Economy 2007a; French 2005b). 2005-ben például Csöcsiang tartomány egy sor heves demonstráció színhelye volt – ezekben 30-40 ezer dühös paraszt szeny-nyező vegyi- és gyógyszeripari üzemeket vett körbe, amelyeket a helyi tisztviselők nem voltak hajlandóak bezáratni; a rákövetkező összecsa­pásokban kormányzati tulajdont romboltak le, és megölték a biztonsági személyzetet (Economy 2007a; French 2005b; Magnier 2006). Amikor a klímaváltozás kockázatait és költségeit igyekeznek kiszámolni, a KKP környezetgazdászai és a zöld nemzetközi NGO-k csupán az olyasféle számításokra koncentrálnak, hogy az emelkedő óceánok hány ipari parkot, vagy hány hold termőföldet árasztanak majd el a partmenti te­rületeken stb. Ez a könyvelői megközelítés képtelen meglátni azt, hogy végső soron Kína falusi szegényei lesznek annak a döntőbírái, hogy a globális felmelegedés geofizikai jelensége miképpen formálja majd Kína veszélyek övezte fejlődési pályájának szocioökológiai jelenségét.

Következtetés

A hosszú huszadik század számos felbecsülhetetlen adalékkal szolgál a globális tőkés rendszer ciklikus és kumulatív fejlődésének megértéséhez. Úgy vélem, hogy Arrighi egyik leginkább úttörő jellegű teljesítménye az a megfigyelés, hogy mindegyik egymást követő hegemonikus rezsim az államnak és a tőkének a korábbi ciklushoz képest térbelileg kiterjedtebb, funkcionálisan pedig széleskörűbb képességekkel bíró szövetségén nyugszik. Ugyanilyen fontos az a végkövetkeztetése, hogy mivel a világ geoökonómiai rendje egyidejűleg oly sűrű szövetűvé és oly kiegyen­súlyozatlanná vált – ami legtisztábban a katonai erő és a felhalmozott tőkék tömege közti strukturális és térbeli szakadásban mutatkozik meg -, hogy teljes mértékben reális lehetőség, hogy az Egyesült Államok hegemóniáját követő korban nem emelkedik fel egy új hegemón rezsim, amely képes lenne olyan nagyságrendű erőforrásokat mozgósítani, ami a globális rendszernek az expanzió egy újabb hosszú hullámán való keresztülnavigálásához szükséges volna. Más szavakkal, A hosszú huszadik század egyik legértékesebb hozzájárulása a globális tőkés újratermelés (halmozódó) gátjainak az elméleti végiggondolása. Azon­ban e végiggondolás részleges, mert nem épít elégséges mértékben annak gondos analízisére, hogy milyen utakon-módokon függött mindig is a hosszú távú globális tőkés terjeszkedés a különféle ökológiai erő­források alacsony költségű – és a tőkés racionalitás saját logikájának perspektívájából nézve, csekély következményekkel járó – kiaknázásától; míg mára ez egyre inkább fenntarthatatlannak mutatkozik. Továbbá, a tőkés újratermelés akadályainak az elméleti végiggondolása utóbb háttérbe szorult, Arrighinek a felemelkedő Kína iránti lelkesedése miatt²² , amelynek hatására úgy vélte, hogy Kínában megvan a valóságos potenciál ahhoz, hogy keresztülvezesse a globális rendszert a jelenlegi patthelyzeten, miközben bebetonozza saját magát mint a vélelmezetten fenntartható „világpiaci társadalom” kelet-ázsiai oszlopát. A Kína lehet­séges hegemonikus küldetésével kapcsolatos Arrighi-féle spekulációk egy sor rendkívül kényelmetlen konceptuális kérdést vetnek fel – ezek megválaszolására ehelyütt nincs mód.²³ Legyen most annyi elegendő, hogy több mint ironikus az a tény, hogy a globális tőkés újratermelés ellentmondásainak alábecsülése és Kína felemelkedésének remény­teli értékelése párhuzamosan jelenik meg Arrighinél. Amint azt más világrendszer-elemzők aprólékos gonddal kimutatták, pontosan Kína üstökösszerű felemelkedése – beleértve e felemelkedés bioszférikus következményeit e törékeny geohistóriai pillanatban – teszi eddig soha nem látott mértékben kérdésessé számos vonalon a modern világ­rendszer további életkilátásait (Li 2008).²⁴ Ezzel együtt, a tőkés világ­gazdaság önmegsemmisítésével kapcsolatos „egységes mezőelmélet” kidolgozására irányuló további erőfeszítések során A hosszú huszadik század nélkülözhetetlen segítségnek fog bizonyulni.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Eredeti megjelenés: Journal of World-Systems Research, XVII [2011], 1; http://jwsr.ucr.edu/archive/vol17/Gulick-vol17n1.pdf

Szerkesztői Jegyzetek

a , Keirecu: „vállalatcsoport”, a második világháború után ki-, vagy újraalakult japán vállalatbirodalmak japán elnevezése.

b , Eredetileg Japánból származó hasonlat annak a folyamatnak a leírására, amelynek során a kelet-ázsiai országok egymás után bekapcsolódnak a gaz­dasági-ipari fejlődésbe. Japán a „vezérlúd”, közvetlenül Japán mögött repülnek a „kis tigrisek” (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong), őket követi Malaysia, Indonézia, stb.

c , Doi moi: „átépítés”, az 1986-ban kezdődő piaci reformok vietnámi gyűjtőneve.

d , A fordulat [reverse course] azt jelentette, hogy az Egyesült Államok a kínai forradalom és az éleződő hidegháború hatására a korábbi irányvonallal ellentét­ben támogatni kezdte Japán újraiparosítását, egyidejűleg pedig a demokratikus jogok korlátozására és kommunistaellenes tisztogatásokra utasította a japán kormányzatot.

e , A jövedelmi, illetve vagyonegyenlőtlenség leggyakoribb mutatószáma. A két elméleti szélsőérték 0 és 1; ha a mutató értéke 0, tökéletes az egyenlőség, ha 1, a teljes jövedelem (vagyon) egyetlen személy/háztartás kezében összpontosul.

Jegyzetek

¹ Azért tettem a „felfedezés” szót idézőjelbe, hogy felhívjam a figyelmet arra, aminek a harcedzett világrendszer-kutatók számára már nyilvánvalónak kellene lennie (és amit Arrighi is készséggel elismerne): Arrighi úttörő jellegű követ­keztetései jelentős mértékben más szerzők elméleti és empirikus munkáinak kreatív szintéziséből erednek – beleértve olyan szerzőket is, akik kívül esnek a világrendszer-paradigmán.

² Ezek a tematikus hangsúlyok az 1999-es Káosz és kormányzás a modern vi­lágrendszerben [Chaos and Governance in the Modern World System] lapjain még evidensen nyomon követhetőek. (Arrighi – Silver et al. 1999)

³ Így például A hosszú huszadik század 2010-es második kiadásához írt utószó­ban Arrighi ezt írja: „egy Kelet-Ázsia központú világpiaci társadalom a jelenleg folyó globális politikai-gazdasági átalakulás sokkal valószínűbb kimenetelének tűnik ma, mint tizenöt évvel ezelőtt […] Kína egyre inkább az Egyesült Államok mint vezető hatalom hiteles alternatívájává lép elő az USA régióján belül és azon túl is.” (Arrighi 2010)

⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című műben Arrighi, Beverly Silver és munkatársaik módosítják az azzal kapcsolatos elemzést, hogy mely szereplők alakítják a kelet-ázsiai termelési-beszerzési rendszereket, kö­vetkezésképpen a kelet-ázsiai és globális politikai-gazdasági rendszert: a japán keirecuk mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a diaszpórában élő kínaiak üzleti hálózatai (Arrighi – Silver et al. 1999, 280). Mikor Arrighi az Adam Smith Pekingben-t írta, mindkét „államszerű üzleti hálózatnak” kisebb figyelmet szentelt, ehelyett a kínai kormány tulajdonában lévő, vagy a kormány által szponzorált nagyvállalatok kaptak meghatározóbb szerepet a narratívában.

⁵ Ennek szemléletes példája az a könyörtelenség, amellyel a nagy japán mun­káltatók (NEC, Nissan, Panasonic stb.) a világgazdaság összehúzódására reagáltak 2008-2009-ben, tízezrével bocsátva el a munkásokat, amerikai versenytársaikhoz hasonlóan (Tabuchi 2009).

⁶ Ironikus csavarnak is felfogható, hogy Kína erőteljes növekedése egyben a japán gazdaság neoliberális karcsúsításának lehetővé tételéhez is hozzájárult. A japán bankrendszer rendbetételét segítette a kínai orientációjú japán multik helyreállt profitabilitása; a gyenge jövedelmezőség szorításából kiszabadult bankok képesek voltak beragadt hitelkinnlevőségeik tetemes hányadát leírni, megszabadítva ezzel a japán termelő szektort rossz hatékonyságú többletka­pacitásainak nagy részétől. (The Economist 2005, 24)

⁷ A hosszú huszadik század második kiadásának utószavában Arrighi beismeri korábbi figyelmetlenségét: „Amikor A hosszú huszadik századot írtam, nem voltam teljesen tudatában annak, hogy milyen méreteket öltött és milyen követ­kezményekkel jár Kína nekirugaszkodása a kelet-ázsiai gazdaság centrumában” (Arrighi 2010).

⁸ Később Arrighi bővebben is kifejtette e nézetét (2002a), és élete végéig fenn­tartotta. Idézet egy 2009-ben készült interjúból (Arrighi 2009, 89-90): „Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionalizmus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandósá­gát, az egymással szemben követett politikákat […] Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen megtorpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.”

⁹ Az Adam Smith Pekingben 10. fejezetében Arrighi elismeri, hogy az Egyesült Államokkal fennálló biztonsági partnerség kiterjesztésével Japán újfent az USA Kelet-Ázsiával kapcsolatos stratégiai célkitűzéseihez igazodik, és bizonyos ér­telemben specifikusan Kína felemelkedésével szemben áll csatasorba (Arrighi 2007, 281-282, 288, 294, 299-300). De Japánnak azt a hajlandóságát, hogy „ázsiai Britanniaként” az Egyesült Államokat szolgálja, inkább Koizumi minisz­terelnök politikai irányultságával, semmint napjaink japán politikai intézményi berendezkedésének mély strukturális jellemzőivel magyarázza (lásd ezzel kap­csolatos érvelésemet e cikk folytatásában). Továbbá, mikor annak a lehetőségét tárgyalja, hogy az USA visszavonja Kelet-Ázsiában állomásozó birodalmi légióit (Arrighi 2007, 301), nyilvánvalóvá válik, mennyire túlbecsüli Japán vazallus­státuszát mint a kínai-japán ellenségeskedés kiváltó okát. Felmérések azt mutatják, hogy a kínai közvélemény jóval kedvezőbben viszonyul az Egyesült Államokhoz, mint Japánhoz (Committee of 100… 2008).

¹⁰ Palat (2005) e vélemény árnyalt verzióját fejti ki, fenntartva, hogy Kína kelet-ázsiai gazdasági hatalommá való emelkedése mérsékli a feltámadó japán imperializ­mussal kapcsolatos regionális félelmeket; így az egymást átfedő japán és kínai kereskedelmi és befektetési hálózatok Kelet-Ázsiában egészében véve javítják az autochton monetáris, vagy akár a biztonsági együttműködés esélyeit a régióban.

¹¹ Mi több, az Egyesült Államokkal szakítani kész politikai erők koalíciója (már amennyire ilyen egyáltalán létezik Japánban) magában foglalja azokat a jobb­oldali széleket, akik szíves-örömest leráznák magukról az amerikai birodalmi gyámkodást – hogy aztán visszaköveteljék Japánnak azt a speciális küldetését, hogy az alsóbbrendű ázsiaiak önzetlen jótevője legyen (Feffer 2009; Pijl 2006, 326). Más szavakkal, abszolúte semmi okunk nincs abban bízni, hogy egy ilyen koalíció hipotetikus felemelkedése tompítaná, nem pedig kiélezné a kínai-japán ellentéteket.

¹² A hosszú huszadik század második kiadásában Arrighi több alkalommal is jelzi az olvasóknak, hogy ez a „financiális és katonai hatalom példa nélküli bifurkációjával” kapcsolatos észrevétel az eredeti mű egyik kulcsfontosságú mondanivalója.

¹³ E projekt továbbvitelére a Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című munkában került sor (Arrighi – Silver et al. 1999).

¹⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben tartalmazta e tézis mélyebb kidolgozását (Arrighi – Silver et al. 1999, 275-278).

¹⁵ 2008 szeptemberében az USA kongresszusa 612 Mrd dolláros katonai költség­vetést hagyott jóvá; az inflációt is figyelembe véve ez a legnagyobb hadikölt­ségvetés a második világháború vége óta (C. Johnson 2008).

¹⁶ A globális jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálata során Arrighi ritkán mulasztja el megjegyezni, hogy a legutóbbi két és fél évtized során Kína gyors gazdasági növekedése (következésképpen az egy főre jutó kínai GNP gyors növekedése) volt az egyetlen ellenható tényező, amely nélkül a globális jövedelemegyen­lőtlenséggel kapcsolatos összkép drasztikus romlást mutatna (Arrighi 2002b, 81-83).

¹⁷ Globális üzleti tanácsadók által lefolytatott elismert kutatásokból (Gu 2005) kiderült, miért optimális telephely Kína a transznacionális vállalatok számára, fogyasztásicikk-gyártási folyamataik kihelyezéséhez. Amikor csak lehetséges, a multik olyan országokba telepítik termelő leányvállalataikat, ott építik ki be­szerzési hálózataikat, ahonnan a készterméket a helyi és a globális piacokra is teríteni tudják. Ez csökkenti azt a kockázatot, amit a kizárólag a telephely-­országon kívüli piacokra való hagyatkozás magában hordoz. És ami még lénye­gesebb: megteremti annak a lehetőségét, hogy az állóeszköz-beruházásokat és a beszállítói láncok kiépítését néhány kulcsfontosságú földrajzi pontra kon­centrálva – nem pedig sok marginális helyszínen szétszórva – valósítsák meg, csökkentve ezzel a helyi jogszabályokhoz való igazodás termékegységre jutó költségét (nem beszélve a megvesztegetési költségekről) és egyéb tranzakciós költségeket. Különösen a munkások fogyasztói kosarába kerülő termékeket gyártó és forgalmazó, centrum­országokból érkező óriásvállalatok igyekeznek olyan országokba koncentrálni tengerentúli összeszerelő üzemeiket és beszál­lítói kapcsolataikat, ahol jelentős belső keresletre számíthatnak a szóban forgó termékek iránt. Még ha a kínai fejlesztési modell végső soron exportvezérelt is, Kína lakossága oly hatalmas, hogy az ottani „új középosztály” vásárlóereje – tehát a fogyasztási cikkek iránti belföldi kereslet is – óriási (Harvey 2005, 137). Hasonló elemzést ad Lynn (2003).

¹⁸ Gowan (2004) szépen összegzi az amerikai politikának azt a sajátosságát, hogy minduntalan enged az „üzleti internacionalisták” érdekeinek, de ugyanakkor állandó jelleggel az „Amerika (sic) az első” pózába vágja magát – ez a szokásos módja az „üzleti internacionalizmus” hazai lakosságot sújtó következményei miatt termelődő népi elégedetlenség kézben tartásának, miközben a valóságban mindig az „internacionalistáké” a végső szó.

¹⁹ Ennek beszédes példáját adja Tabb: „az IPodokon a „Made in China” olvas­ható, de igazából csak az összeszerelést és a tesztelést végzik ott. Egy IPod értékéből csak 3,7 dollárnyi marad Kínában. Az Apple zsebeli be a bruttó profit 80%-át. (Tabb 2008, 5)

²⁰ Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi maga is úgy érvel, hogy a brit hegemónia csúcspontját követően az utódlásért vetélkedő két elsődleges jelölt (Németország és az Egyesült Államok) győzel­mi kilátásait a korábbi átmenetekhez képest erősebben befolyásolták a belső mérettel és a mozgósítható szellemi-fizikai-technikai kapacitások tömegével kapcsolatos attribútumok, mivel „a vezető tőkés állam világhatalma oly nagyra nőtt elődeihez és kortárs versenytársaihoz képest […]” (Arrighi 1994, 60-61). Vajon a belső méreteknek és képességekkel való ellátottságnak a sikeres he-gemonikus utódlásban játszott szerepével kapcsolatos idézett értékelés nem érvényes a Pax Americana korszakának alkonyán?

²¹ Megdöbbentő módon a kínai szénbányákban keletkezett földalatti tüzek mára az atmoszférába kerülő teljes széndioxid-mennyiség 3%-ára rúgnak – ez töb­bé-kevésbé megfelel az Egyesült Államok személyautói és kisteherautói által kibocsátott mennyiségnek (Heinberg 2008; T. Johnson 2008).

²² Habár lelkesedése kétségtelenül óvatos (Arrighi 2010; 2009, 85).

²³ Ilyenek például: melyek a hasonlóságok és a különbségek a feltételezett „vi­lágpiaci társadalom” és a globális tőkés rendszer között? Tényleg létezik valós intellektuális igazolása annak az állításnak, hogy egy, a mai Kínához hasonlatos állam által vezetett megreformált nemzetközi rend valamiképpen nem-kapitalista lehetne (Panitch 2010)? És amennyiben a Kína-központú „világpiaci társadalom” és jelenlegi geopolitikai rend közötti különbségek tényleg felülmúlják a hason­lóságokat, akkor nem lenne több értelme a hegemón-pozícióba jutott Kínát a tőkés világgazdaság tagadásaként felfogni, nem pedig a helytartói palást örököseként?

²⁴ Azt a találó meglátását extrapolálva, hogy a tőke-állam kapcsolatrendszer minden, egymást követő hegemonikus rezsimben belsővé tette az áruterme­léssel és a biztonsággal kapcsolatos feladatok bizonyos, korábban külsődleges mozzanatait, A hosszú huszadik század utolsó, poszthumusz kiadásában Arrighi kijelenti, hogy a globális rendszer következő hegemón hatalma előtt álló feladat, hogy teljes egészében vegye számba az ipari felhalmozásnak a természeti kör­nyezetre és az emberi lényekre gyakorolt romboló hatását, és ezáltal biztosítsa mind a természet, mind a munka újratermelődését. Túl azon a fogós kérdésen, hogy egy ilyen „teljes számbavétel” egyáltalán összeegyeztethető-e egy olyan társadalmi-gazdasági renddel, amely a felhalmozást helyezi előtérbe, van itt még egy kellemetlen empirikus körülmény: rövid időre a KKP beindította a „zöld GDP-számbavétel” kísérleti programot, amely azonban gyorsan kegyvesztetté vált és teljes egészében megszüntették (Li – Lang 2010).

Hivatkozások

Altvater, Elmar 1998: Global Order and Nature. In: Roger Keil et al. (Eds.): Political Ecology: Global and Local. London, Routledge

Altvater, Elmar 2006: The Social and Natural Environment of Fossil Capitalism. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Socialist Register 2007: Coming to Terms with Nature. London, Merlin, 37-59.

Altvater, Elmar 2009: The Plagues of Capitalism. Speech delivered to 2009 World Social Forum. Europe Solidaire Sans Frontieres. January 30. http://www.europe-solidaire.org/spip.php?article12913

Amin, Samir 2004: Obsolescent Capitalism. London, Zed Press

Anderson, Perry 2010: Two Revolutions. New Left Review 61, 59-96.

Anstey, Chris 2010: Roach Rebuffs Krugman Call to Pressure China on Yuan. Bloomberg, March 19. http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20670001&sid=adVYlGeWMUJI

Ariff, Mohamed 2009: China's economic clout may be an illusion. New Straits Times, August 19.

Arrighi, Giovanni 1994: The Long Twentieth Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2002a: The African Crisis: World Systemic and Regional Aspects. New Left Review 15, 5-36.

Arrighi, Giovanni 2002b: Global Inequalities and the Legacy of Dependency Theory. Radical Philosophy Review 5 (1-2), 75-85.

Arrighi, Giovanni 2005a: Hegemony Unravelling – I. New Left Review 32, 23-80.

Arrighi, Giovanni 2005b: Hegemony Unravelling – II. New Left Review 33, 1-34.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2009: The Winding Paths of Capital. New Left Review 56, 61-94. Magyarul: A kapitalizmus kanyargós ösvényei – David Harvey interjúja Giovanni Arrighivel. Eszmélet 84 (2009. tél).

Arrighi, Giovanni 2010: The Long Twentieth Century. (New and Updated Edition) London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni -Silver, Beverly et al. 1999: Chaos and Governance in the Mo­dern World System. Minneapolis, University of Minnesota

Arrighi, Giovanni – Lu Zhang 2010: Beyond the Washington Consensus: A new Bandung? In: Jon Shefner – Patricia Fernandez-Kelly (Eds.): Globalization and Beyond: New Examinations of Global Power and its Alternatives. University Park, Penn State University Press

Auerback, Marshall 2005: What Could Go Wrong in 2005? TomDispatch.com January 21. http://www.tomdispatch.com/post/2141/auerback_a_tour_of_economic_disaster_2005_style

Balakrishnan, Gopal 2009: Speculations on the Stationary State. New Left Review 59, 5-26.

Barber, Lionel – Dyer, Geoff – Kynge, James – Zhang, Lifen 2009: Wen Jiabao: does not see it as China's role to save capitalism from itself. Financial Times, February 1. http://www.ft.com/cms/s/0/ae6805b4-f08c-11dd-972c-0000779fd2ac.html

Barboza, David 2010: Contrarian Investor Sees Economic Crash in China. New York Times, January 8. http://www.nytimes.com/2010/01/08/business/global/08chanos.html

Barma, Naazneen – Ratner, Ely – Weber, Steven 2007: A World without the West. National Interest online, July 1. www.nationalinterest.org/General.aspx?id=92&id2=14798

Batson, Andrew 2009: China Takes Aim at Dollar. Wall Street Journal, March 24.

Beattie, Alan -Dyer, Geoff 2010: China export surge stirs US anger. Financial Times, June 10.

Becker, Jasper 2003: China in an energy quandary. Asia Times Online, August 28. http://www.atimes.com/atimes/China/EH28Ad01.html

Beeson, Mark 2009: East Asian Regionalism and the End of the Asia-Pacific: After American Hegemony. The Asia-Pacific Journal, 2, January 10. http://japanfocus.org/-mark-beeson/3008

Bello, Walden 2008: Will Capitalism Survive Climate Change? Focus on the Global South, March 31. http://www.focusweb.org/philippines/commons/articles/126-will-capitalism-survive-climate-change

Bello, Walden 2009: Asia: The Coming Fury. Foreign Policy in Focus, February 9. http://fpif.org/fpiftxt/5855

Bezlova, Antoaneta 2007: China: Sustainable Development Gets Priority. InterPress Service, March 6. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=36822

Bezlova, Antoaneta 2008: Balking at Changing Dollar-Centric Economic Order. InterPress Service, November 21. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=44800

Bhadrakumar, M. K. 2007a: US Shadow over China-Russia Ties. The Asia-Pacific Journal, April 2. http://www.japanfocus.org/products/details/2395

Bhadrakumar, M. K. 2007b: China begins to define the rules. Asia Times Online, January 20. http://www.atimes.com/atimes/China/IA20Ad03.html

Biel, Robert 2006: The Interplay between Social and Ecological Degradation in the Development of the International Political Economy. Journal of World-Systems Research, 1, 109-147.

Bodeen, Christopher 2010: China's sandstorms blast Beijing with dust, sand. Washington Post, March 22.

Boswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Boulder, Lynne Rienner

Bradsher, Keith 2010: China Uses Rules on Global Trade to Its Advantage. New York Times, March 14. http://www.nytimes.com/2010/03/15/business/global/15yuan.html

Brenner, Robert – Jeong, Seonjin 2009: On the Current World Crisis. The Hankyoreh, January 29. http://www.hani.co.kr/arti/society/society_general/335869.html

Bunker, Stephen 1984: Modes of Extraction, Unequal Exchange, and the Progressive Underdevelopment of an Extreme Periphery: The Brazilian Amazon, 1600-1980. The American Journal of Sociology, 5, 1017-1064.

Calder, Kent E. 2006: China and Japan's Simmering Rivalry. Foreign Affairs, 2, 129-139.

Callinicos, Alex 2010: Don't overstate China's power. Socialist Worker, February 13. www.socialistworker.co.uk/art.php?id=20210

Chan, John 2004: Mass protests in China point to sharp social tensions. World Socialist Website, November 1. http://www.wsws.org/articles/2004/nov2004/chin-n01.shtml

Chan, John 2008: Chinese president visits Japan: Tensions remain beneath talk of warmer ties. World Socialist Website, May 16. http://www.wsws.org/articles/2008/may2008/japa-m16.shtml

Chan, John 2010a: Mass protest against US base on Okinawa. World Socialist Website, April 29. http://www.wsws.org/articles/2010/apr2010/japa-a29.shtml

Chan, John 2010b: Japanese finance minister quits. World Socialist Website, January 19. http://www.wsws.org/articles/2010/jan2010/japa-j19.shtml

Chase-Dunn, Chris – Lawrence, Kirk 2009: The Next Three Futures: Another US Hegemony, Global Collapse, or Global Democracy? Paper presented at the annual conference of the International Studies Association, Exploring the Past, Anticipating the Future Session, New York City, February 17. http://irows.ucr.edu/papers/irows47/irows47.htm

Cheng, Eva 2007: China: Wage share plunges. Green Left Weekly, October 19. http://www.greenleft.org.au/2007/728/37739

Christie, Renfrew 1980: Why Does Capital Need Energy? In: Petter Nore – Terisa Turner: Oil and Class Struggle. London, Zed

Clark, Brett – York, Richard 2005: Carbon metabolism: Global capitalism, climate change, and the biospheric rift. Theory and Society, 34, 391-438.

Clark, Brett – York, Richard 2008: Rifts and Shifts: Getting to the Root of Environmental Crises. Monthly Review, 6, 13-24.

Clayton, Mark 2004: New coal plants bury „Kyoto”. Christian Science Monitor, December 27.

Committee of 100 (2008): Hope and Fear: Full Report of C-100's Survey on American and Chinese Attitudes Toward Each Another. New York, Committee of 100

Connor, Steve 2009: Warning: Oil supplies are running out fast. The Independent, August 3. http://www.independent.co.uk/news/science/warning-oil-supplies-are-running-out-fast-1766585.html

Cruz de la Castro, Renato 2000: Whither Geoeconomics? Asian Affairs, An American Review, No. 4, 201-221.

Deng, Peng 2002: Embracing the Polar Bear? – Sino-Russian Relations in the 1990s. Journal of Third World Studies, 2, 113-139.

Dore, Ronald 2006: Japan's New Miracle Economy: Neoliberalism and the Poverty of Wealth. The Asia-Pacific Journal, November 9. http://japanfocus.org/products/topdf/2267

Economy, Elizabeth 2004: The River Runs Black: The Environmental Challenge to China's Future. Ithaca, NY – London, Cornell University Press.

Economy, Elizabeth 2007a: The Great Leap Backward? Foreign Affairs, September/October 2007. http://www.foreignaffairs.org/20070901faessay86503/elizabeth-c-economy/thegreat-leap-backward.html

Economy, Elizabeth 2007b: China vs. Earth. The Nation, May 7. http://www.thenation.com/article/china-vs-earth

Engardio, Pete – Roberts, Dexter – Balfour, Frederik – Einhorn, Bruce 2007: Broken China. Business Week, July 23. www.businessweek.com/magazine/content/07_30/b4043001.htm

Fargione, Joe et al. 2008: Land Clearing and the Biofuel Carbon Debt. Science, 319, 1235-1238.

Feffer, John 2009: Japan: The Price of Normalcy. The Asia-Pacific Journal, January 10. http://japanfocus.org/_John_Feffer-Japan__The_Price_of_Normalcy

Feffer, John 2010: Pacific Pushback: Has the U.S. Empire of Bases Reached Its High-Water Mark? TomDispatch.com, March 4. http://www.tomdispatch.com/blog/175214/tomgram:_john_feffer,_can_japan_say_no_to_washington/

Foster, John Bellamy 2005: The Ecological Revolution. New York, Monthly Review Press

French, Howard 2005a: Land of 74,000 Protests (But Little Is Ever Fixed). New York Times, August 24. http://www.nytimes.com/2005/08/24/international/asia/24letter.html?pagewanted=all

French, Howard 2005b: Riots in Village in China as Chinese Pollution Protest Heats Up. New York Times, July 19.

French, Howard 2006: Police in China Battle Villagers in Land Protest. New York Times, January 17. http://www.nytimes.com/2006/01/17/international/asia/17china.html

Fu, Jing 2010: Urban-rural income gap widest since reform. China Daily, March 2. http://www.chinadaily.com.cn/china/2010-03/02/content_9521611.htm

Glyn, Andrew 2005: Imbalances of the Global Economy. New Left Review, 34, 5-37.

Goldman, Michael – Schurman, Rachel 2000: Closing the „Great Divide”: New Social Theory on Society and Nature. Annual Review of Sociology, 563-584.

Gowan, Peter 2004: Triumphing Toward International Disaster: The Impasse in American Grand Strategy. Critical Asian Studies, 1, 3-36.

Grimes, Peter 1999: The Horsemen and the Killing Fields: The Final Contradiction of Capitalism, In: Walter Goldfrank – David Goodman – Andrew Szasz (Eds.): Ecology and the World-System. Westport, CT, Greenwood

Gu, George Zhibin 2005: China's competitiveness in a strong yuan world. Asia Times Online, August 2. http://www.atimes.com/atimes/China/GH02Ad02.html

Gulick, John 2004a: A Critical Appraisal of Peter Gowan's „Contemporary Intra-Core Relations and World-Systems Theory”: A Capitalist World-Empire or US-East Asian Geo-Economic Integration? Journal of World-Systems Research, 2, 502-515.

Gulick, John 2004b: Insurgent Chinese Workers and Peasants: The „Weak Link” in Capitalist Globalization and US Imperialism. In: Daniel Burton-Rose – George Katsiaficas – Eddie Yuen (Eds.): Confronting Capitalism: Dispatches from a Global Movement. Brooklyn, NY, Soft Skull, 292-306.

Gulick, John 2007: Socio-Ecological Instability in China. Peace Review, 3, 315-322.

Hansen, James – Sato, Makiko – Kharecha, Pushker – Beerling, David – Berner, Robert – Masson-Delmotte, Valerie – Pagani, Mark – Raymo, Maureen – Royer, Dana L. – Zachos, James C. 2008: Target Atmospheric CO2: Where Should Humanity Aim? The Open Atmospheric Science Journal, 2, 217-231.

Harris, Jerry 2005: Emerging Third World powers: China, India, and Brazil. Race and Class, 3, 7-27.

Hart-Landsberg, Martin 2008: The Realities of China Today. Against the Current, November/December. http://www.solidarity-us.org/node/1940

Hart-Landsberg, Martin – Burkett, Paul 2004: China and Socialism: Market Reforms and Class Struggle. Monthly Review, 3, 7-123.

Harvey, David 1989: The Place of Urban Politics in the Geography of Uneven Capitalist Development, In: David Harvey: The Urban Experience. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, UK, Oxford University Press

Harvey, David 2009: Why the US Stimulus Package Is Bound To Fail. Reading Marx's Capital with David Harvey. February 12. http://davidharvey.org/2009/02/why-the-us-stimulus-package-is-bound-to-fail/

Hatemi, Peter – Wedeman, Andrew 2007: Oil and Conflict in Sino-American Relations. China Security. 3, 95-118.

Hatoyama, Yukio 2009: Japan must shake off US-style globalization. Christian Science Monitor, August 19. http://www.csmonitor.com/Commentary/Opinion/2009/0819/p09s07-coop.html

Heinberg, Richard 2008: Coal in China. MuseLetter #195. June 27. http://old.globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china

Hirai, Junichi 2004: After the elections. International Viewpoint, February. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article108&var_recherche=Hirai

Hiro, Dilip 2009: Defying the Economic Odds. TomDispatch.com, May 3. http://www.tomdispatch.com/post/175067/dilip_hiro_the_newest_superpower

Hornborg, Alf 2001: The Power of the Machine. Walnut Creek, CA, Altamira

Hughes, Christopher 2009: Japan's response to China's rise: regional engagement, global containment, dangers of collision. International Affairs, 4, 837-856.

Hung, Ho-fung 2009: America's Head Servant? The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, November-December, 5-25.

Ito, Aki – Rial, Patrick 2010: Rogoff Says China Crisis May Trigger Regional Slump. BusinessWeek.com, February 24. http://www.businessweek.com/news/2010-02-24/rogoff-says-china-crisis-may-trigger-regional-slump-update1-.html

Ito, Takatoshi 2010: China's property bubble is worse than it looks. Financial Times, March 17. http://www.ft.com/cms/s/0/9b09f824-3163-11df-9741-00144feabdc0.html.

Jacobs, Andrew 2009: China Fears Tremors as Jobs Vanish From Coast. New York Times, February 23.

Johnson, Chalmers 2008: We Have the Money. TomDispatch.com, September 28. http://www.tomdispatch.com/post/174982/chalmers_johnson_the_pentagon_bailout_fraud

Johnson, Tim 2007: Warming triggers „alarming” retreat of Himalayan glaciers. McClatchy Newspapers, June 7. http://www.mcclatchydc.com/163/story/16151.html

Johnson, Tim 2008: China's coal fires belch fumes, worsening global warming. McClatchy Newspapers, November 17. http://www.mcclatchydc.com/226/story/55758.html

Jones, Mark 2005: Battle of the Titans, In: Andrew McKillop – Sheila Newman (Eds.): The Final Energy Crisis. London, Pluto Press

Kahn, Joseph 2005: Police Fire on Protestors in China, Killing Several. New York Times, December 9.

Kahn, Joseph – Yardley, Jim 2007: As China Roars, Pollution Reaches Deadly Extremes. New York Times, August 26. http://www.nytimes.com/2007/08/26/world/asia/26china.html?ex=1188705600&en=6ae4a672525a05e7&ei=5070&emc=eta1

Kambayashi, Takehiko 2009: Briefing: Why power may shift in Japan. Christian Science Monitor, http://www.csmonitor.com/World/Asia-Pacific/2009/0819/p10s04-woap.html

Kingston, Jeff 2007: Japan, Just a Puppet of America? The Japan Times, July 8.

Klare, Michael 2005: Revving Up the China Threat. The Nation, October 24. http://www.thenation.com/doc/20051024/klare

Klare, Michael 2006: Containing China. TomDispatch.com, April 18. http://www.tomdispatch.com/index.mhtml?pid=78021

Klare, Michael 2008: Rising Powers, Shrinking Planet. New York, Metropolitan Books

Klare, Michael 2009: Oil 2009: Be Careful What You Wish For. TomDispatch. com, January 8.

Kunitomi, Kenji 2007: Neo-liberal counter-reform and militarization. International Viewpoint Online Magazine, 386. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article1212

Kwong, Peter 2009: No Reform or Relief in China. Agence Global, April 27. http:// www.agenceglobal.com/Article.asp?Id=1984

LaFraniere, Sharon 2009: Possible Link Between Dam and China Quake. New York Times, February 6. http://www.nytimes.com/2009/02/06/world/asia/06quake.html?partner=rssemc=rss

Leahy, Stephen 2008: Record Financing For Biofuels, Not Food. InterPress Ser­vice, February 4. http://www.ipsnews.net/news.asp?idnews=41066

Leahy, Stephen 2009: Time Running Out on Vows to Act, Scientists Warn. InterPress Service, September 24. http://www.ipsnews.net/print.asp?idnews=48577

Li, Minqi 2007: Capitalism with Zero Profit Rate?: Limits to Growth and the Law of the Tendency of the Rate of Profit to Fall. University of Utah Department of Economics Working Paper Series, No. 2007-05. www.econ.utah.edu/~mli/CV%20(minqi-Utah).doc

Li, Minqi 2008a: Peak Energy and the Limits to China's Economic Growth: Prospect of Energy Supply and Economic Growth from Now to 2050. Political Economy Research Institute Working Paper, 189, December. http://www.peri.umass.edu/fileadmin/pdf/ working_papers/working_papers_151-200/WP189.pdf

Li, Minqi 2008b: Climate Change, Limits to Growth, and the Imperative for Socialism. Monthly Review, 3, 51-67.

Li, Minqi 2008c: An Age of Transition: The United States, China, Peak Oil, and the Demise of Neoliberalism. Monthly Review, 11, 20-34.

Li, Minqi 2010: The End of the „End of History”: the Structural Crisis of Capitalism and the Fate of Humanity. Science and Society, 3, 290-305.

Li, Vic – Lang, Graeme 2010: China's „Green GDP” Experiment and the Struggle for Ecological Modernisation. Journal of Contemporary Asia, 1, 44-62.

Li, Xinxin 2003: Ten Hidden Dangers Affecting China's Economic Operations. Beijing Liaowang in Chinese, November 24, 6-8.

Lo, Dic 1999: The East Asian Phenomenon: The Consensus, the Dissent, and the Significance of the Present Crisis. Capital and Class, 67, 14-15.

Los Angeles Times (2005): Scapegoat, Made in China. April 16. http://www.latimes.com/news/printedition/opinion/la-ed-trade16apr16,1,4414212.story

Lynn, Barry 2003: Trading with a Low-wage Tiger. The American Prospect, 2, http://www.prospect.org/print/V14/2/lynn-ba.html

Magnier, Mark 2006: As China Spews Pollution, Villagers Rise Up. Los Angeles Times, September 3. http://articles.latimes.com/2006/sep/03/world/fg-enviro3

McCormack, Gavan 2005: Koizumi's Coup. New Left Review, 35, 5-16.

McCormack, Gavan 2007: Client State: Japan in the American Embrace. London – New York, Verso

McKay, Huw 2007: From growth to „quality of growth”. Asia Times Online, March17. http://www.atimes.com/atimes/China/IC17Ad05.html

McKibben, Bill 2005: The Great Leap. Harper's Magazine, 1867, 42-52.

McKibben, Bill 2006: The Coming Meltdown. The New York Review of Books, 1. http://www.nybooks.com/articles/18616

McNally, David 2009: From Financial Crisis to World-Slump: Accumulation, Financialisation, and the Global Slowdown. Historical Materialism, 2, 35-83.

Mead, Walter Russell 2007: The Great Fall of China. Los Angeles Times, De­cember 30.

Mooney, Paul 2004: China faces up to growing unrest. Asia Times Online, Novem­ber 16. http://www.atimes.com/atimes/China/FK16Ad01.html

Moore, Jason W. 2008: Ecological Crises and the Agrarian Question in World-Historical Perspective. Monthly Review, 6, 54-62.

Moore, Jason W. 2009: Ecology and the Accumulation of Capital. (Unpublished manuscript prepared for the workshop Food, Energy, Environment: Crisis of the Modern World- System, Fernand Braudel Center, Binghamton University.) 9-10 October 2009.

Mouawad, Jad 2009: Oil Industry Sets a Brisk Pace of New Discoveries. New York Times, September 24. http://www.nytimes.com/2009/09/24/business/energy-environment/24oil.html?_r=4&adxnnl=1&adxnnlx=1253823214-gOUKnCPuYHLssi65Q2h+Gw

Murphy, R. Taggart 2006: East Asia's Dollars. New Left Review, 40, 39-64.

Negroponte, John 2007: Annual Threat Assessment of the Director of National Intelligence. Washington, D.C., Office of the Director of National Intelligence

Nolan, Peter 2004: China at the Crossroads. Cambridge, UK, Polity

O'Connor, James 1998: Natural Causes. New York, Guilford

Overholt, William 2007: Asia, America, and the Transformation of Geopolitics. New York, Cambridge University Press

Palat, Ravi 2004: Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London – New York, Routledge Curzon

Palat, Ravi 2005: On New Rules for Destroying Old Countries. Critical Asian Studies, 1, 75-94.

Panitch, Leo 2009: The Financial Crisis and American Power: An Interview with Leo Panitch. Socialist Project. E-bulletin, No. 186. February 16.

Panitch, Leo 2010: Giovanni Arrighi in Beijing: An Alternative to Capitalism? Historical Materialism, 1, 74-87.

Parenti, Christian 2009: Can China Catch a Cool Breeze? The Nation, April 15. http://www.thenation.com/print/article/can-china-catch-cool-breeze

Pei, Minxin – Swaine, Michael 2005: Simmering Fire in Asia: Averting Sino-Japanese Strategic Conflict. Carnegie Endowment Policy Brief, No. 44.

Petras, James 2005: Statism or Free Markets? China Bashing and the Loss of US Competitiveness. Counterpunch Online, October 22-23. http://joun.leb.net/petras10222005.html

Pettis, Michael 2010: How will an RMB revaluation affect China, the US, and the world?. http://mpettis.com/2010/03/how-will-an-rmb-revaluation-affect-china-the-us-and-the-world

Pijl, Kiis van der 2006: Global Rivalries from the Cold War to Iraq. London, Pluto Press

Righter, Rosemary 2008: Black Smoke over China. Times Literary Supplement, January 30.

Roberts, Dexter – Engardio, Pete 2009: The China Hype. Business Week, No­vember 2, 36-42.

Schwartz, Nelson 2009: Rise in Jobless Poses Threat to Stability Worldwide. New York Times, February 15.

Searchinger, Timothy et al. 2008: Use of U.S. Croplands for Biofuels Increases Greenhouse Gases Through Emissions from Land Use Change. Science Express, February 7. http://www.princeton.edu/~tsearchi/writings/Searchinger_ et_al-ScienceExpress.pdf

Selden, Mark 2009a: China's Way Forward? Historical and Contemporary Perspectives on Hegemony and the World Economy in Crisis. The Asia-Pacific Journal, March 24. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3105

Selden, Mark 2009b: East Asian Regionalism and its Enemies in Three Epochs: Political Economy and Geopolitics, 16th to 21st Centuries. The Asia-Pacific Journal, February 25. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3061

Sender, Henny 2009: China to stick with US bonds. Financial Times, February 11. http://www.ft.com/cms/s/0/ba857be6-f88f-11dd-aae8-000077b07658.html?nclick_check=1

Sevastopulo, Demetri 2006: Japan foreign chief warns of nationalism in Asia. Financial Times, May 4.

Shah, Sonia 2004: Crude: The Story of Oil. New York. Seven Stories Press

Shirk, Susan 2007: China: Fragile Superpower. Oxford, UK, Oxford University Press

Shorrock, Tim 2005: Bright Side to Stormy Sino-Japanese Ties. InterPress Service, December 14. http://www.ips.org/asiaamerica/morevoices/2005/china-japan2.html.

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, UK – New York, Cambridge University Press Simms, Andrew 2005: Ecological Debt. London, Pluto

Smith, Richard 1997: Creative Destruction: Capitalist Development and China's Environment. New Left Review I/222, 3-41.

So, Alvin 2003: The Communist Path of Developmental State: The Chinese Experience. (Unpublished manuscript)

So, Alvin 2009: Rethinking the Chinese Developmental Miracle. In: Ho-fung (Ed.): China and the Transformation of Global Capitalism. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

So, Alvin – Chiu, Stephen 1995: East Asia and the World Economy. Thousand Oaks, CA, Sage Publications

Solinger, Dorothy 2005: Worker protests in China – plentiful but preempted? Taipei Times, February 19. 9.

Tabb, William 1996: The East and the World Today. Social Justice, 1-2, 250­262.

Tabb, William 2008: IBSA and the BRICs: State Logic versus Capital Logic Approaches to Projecting 21st Century Globalisation. Paper presented as keynote address at the Global Studies Association Annual Conference. New York City, Pace University, June 8.

Tabuchi, Hiroko 2009: Japan's Economy Plunges at Fastest Pace Since '74. New York Times, February 16.

Takeda, Louise 2003: Political Ecological Economics: An Emerging Transdisciplinary Approach to Sustainability. The Interdisciplinary Journal of International Studies, 1, 41-57.

The Economist (2005): Koizumi Gets His Way. Sep. 15. http://www.economist.com/node/4400754

The Economist (2006): A giant stirs, a region bridles. May 11. http://www.economist.com/node/6911187

The Economist (2008): Japan's New Government. September 26. http://www.economist.com/agenda/displaystory.cfm?story_id=12322328

Thompson, Drew 2009: Beijing's GDP Numerology. Foreign Policy, March 10. http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/03/09/beijings_gdp_numerology

Tsai, Michelle 2009: China's Other Massacre. Foreign Policy, June 2. http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4960

Tucker, Noah 2009: Did China Cause the Crisis? 21st Century Socialism, February 2. http://21stcenturysocialism.com/article/did_china_cause_the_crisis_01808.html

UNEP (2009): Climate Change Science Compendium 2009. Nairobi, United Nations Environmental Program Walker, Richard – Buck, Daniel 2007: The Chinese Road. New Left Review, 46, 39-66.

Wallerstein, Immanuel 1996: The Global Possibilities, 1990-2025. In: Terence K. Hopkins – I. Wallerstein et al.: The Age of Transition: Trajectory of the World System 1945-2025. London, Zed Books

Wallerstein, Immanuel 2005: The U.S., China, and India. Commentary No. 166. August 1. http://www.binghamton.edu/fbc/166en.htm

Watts, Jonathan 2004: On the water front. The Guardian, November 11. http://www.guardian.co.uk/china/story/0,7369,1348274,00.html

Wen, Dale – Li, Minqi 2006: China: Hyper-Development and Environmental Crisis. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Coming to Terms with Nature. Monmouth, UK, Merlin Press

Went, Robert 2001-2002: Globalization: Towards a Transnational State? A Skeptical Note. Science and Society, 4, 484-491.

Wolf, Martin 2010: China and Germany unite to impose global deflation. Finan­cial Times, March 16. http://www.ft.com/cms/s/0/cd01f69e-3134-11df-8e6f-00144feabdc0.html

Xinhuanet (2009): Melting glaciers on China's Qinghai-Tibet plateau water source „worrisome”. February 4. http://news.xinhuanet.com/english/2009-02/04/content_10763469.htm

Yamaguchi, Mari 2007: Fukuda wins poll, likely next PM. Associated Press, September 23.

Yang, Lian 2005: Dark Side of the Chinese Moon. New Left Review, 32, 132-­140.

Yang, Yao 2010: The End of the Beijing Consensus. ForeignAffairs.com, February 2. http://www.foreignaffairs.com/articles/65947/the-end-of-the-beijing-consensus

Yardley, Jim 2004: Rivers Run Black, and Chinese Die of Cancer. New York Times, September 12.

York, Geoffrey 2007: Japan's right wing re-emerges. Toronto Globe and Mail, August 7.