1. Forradalom és korszellem

1989-ben a francia forradalom 200. évfordulóján konferenciák tucatjain fogalmazták meg az “új diskurzust”, amely – ideológiailag előkészítve a kelet-európai rendszerváltást – a forradalmat a terror és a rendkívüli állapot tematikájára redukálta. Innen már csak egy lépés volt a szocializmus egész történetének kriminalizálása, ami a kapitalizmusnak a világrendszer kelet-európai félperiféráján való totális visszaállítása után végbe is ment. Ez az új “hagyomány” 1997-ben az orosz forradalom 80. évfordulójának tudományos megemlékezéseit is jelentős részben jellemezte: a forradalom csak véletlen, a hatalmi elitek “hibáinak” reakciója – a forradalmak mélyebben fekvő gazdaság- és társadalomtörténeti okairól úgyszólván csak a “taccsvonalon” kívülre tett marxista történészek beszélnek és írnak. Mindennek megfelelően egyes magyar iskolákban már nem is igen tanítják a forradalmak történetét, hacsak nem a magyar forradalmakról van szó. Sok helyen csupán úgy emlegetik a forradalmat, mint a modern történelem valamilyen lényegtelen eseményét vagy tematikáját. Petőfi “királyokat akasztó” verseit kiszorították a szerelmes versek, József Attila “tőkét döntögető” költeményei helyett is az új “demokratikus és piacgazdasági” tematika került előtérbe. A hazai állapotokat jól jellemzi, hogy az ország első egyetemén már évek óta nem szerepel az orosz irodalmi államvizsga anyagában sem Gorkij, sem Solohov… De így van ez sokfelé Oroszországban is. S mindennek okai jól ismertek azok számára, akik egyáltalán tudomásul kívánják venni e jelenséget.

Az egész jelenségkör természetéhez tartozik, hogy a modern kapitalizmusnak általában már nincsen szüksége semmiféle forradalmi retorikára, hacsak nem a reklám részeként, ahol mondjuk az arckrémek, a bankkártyák és a számítógépek “forradalmi” megújításáról szólnak korábban jobb sorsra érdemes színészek. A kelet-európai neokapitalizmusoknak pedig végképpen nincsen szükségük semmiféle forradalmi legitimációra, mivel maga a rendszer a forradalmak tagadásaként szilárdította meg magát az elmúlt években. Ez még Magyaroszágon is igaz, ahol az 1956-os felkelést az új parlament – mindjárt rendszerváltás után – törvényileg forradalommá nyilvánította. A valóságban azonban az új rendszer a maga előtörténeteként a Horthy-rendszertől az amerikai demokráciáig sok mindenre hivatkozott, de azt, hogy forradalmi eredetű lett volna, a régió vezető politikusai és ideológusai sem igen hangsúlyozták. A magyar kultúra “nemzeti hivatalosai” nem tudtak mit kezdeni sem az 1848-as forradalom Petőfijével, sem annak “világszabadságával”, amely a “bőség kosarát” mindenki számára “egyaránt” kínálta fel. De az új hatalmi elit 1956 munkástanácsainak antikapitalista hagyományával sem tudott zöldágra vergődni. Olyannyira, hogy a munkástanács-örökséget saját, 1956-ra épülő legitimációs (liberális és nemzeti) ideológiájából is száműzte mint utópiát vagy eltévelyedést. Tehát csak a látszat szerint van arról szó, hogy kizárólag az orosz forradalmat akarják kidobni a progresszív társadalmi mozgások és mozgalmak történetéből. A tét a forradalom maga, hiszen a forradalom tétje maga a tőkés magántulajdonra és magánkisajátításra épülő rendszer. Kelet-Európában még a “polgári” forradalmak is antikapitalista követelésekkel készítették elő a talajt a még radikálisabb, valóban antikapitalista forradalmak számára. Gondoljunk például 1918–1919 Magyarországára, 1917 februárjára és októberére Oroszországban, 1945–1948 Kelet-Európájára, a munkás- és nemzeti tanácsokra, a közösségi–állami kisajátításokra stb.

Az orosz forradalom valóban nem egyeztethető össze az egyetemes profit-logikával, még a februári, ún. polgári demokratikus szakasz sem, mert demokratikus burzsoázia hiányában ennek hajtóereje is a munkásság, illetve a földet erőszakos úton kisajátító parasztság volt. Mit lehet ma kezdeni azzal a forradalmi hagyománnyal, amely már 1917 tavaszán az üzemek munkásellenőrzését hirdette, a hatalmat pedig a munkás- és katonaszovjetek kezébe kívánta átadni? A forradalmat befejezettnek tekintő Ideiglenes Kormány két össze nem békíthető törekvést, az emberi szabadságjogokat és a háború folytatását kínálta alternatívaként, amit a háborús szenvedés és mérhetetlen pusztulás az emberek többsége számára elfogadhatatlanná tett.

A forradalom végső soron nem kevesebbet hagyott az utókorra, mint a tőke és a bürokrácia nélküli fejlődés lehetőségét. Egyebek között ezzel függ össze, hogy a mai orosz és magyar, lengyel, illetve cseh ideológusok a forradalom “utópiáját” minden módon diszkreditálják. Ha kell Sztálinból és a sztálinizmusból, ha kell Hitlerből vezetik le a forradalmat, vagy éppenséggel fordítva, a forradalomból Sztálint és Hitlert. Bármilyen történelemhamisításra készek, csakhogy az “utópiától” megszabaduljanak. Az új rendszer legitimációja azonban a többi forradalommal is szembekerül.

Már a francia forradalom is integrálhatatlan a modern polgári gondolkodás számára, mert a népek, nemzetek és egyének egyenlőségének puszta kimondásával is ellentmond a tőkés világrendszer működésének, legyen szó bármely történelmi korszakról. Az orosz forradalom pedig meg is fogalmazta, sőt, elméletileg megalapozott célként tűzte ki a tőkés világrendszer egyetemes átalakításának igényét, amelynek során “szabad egyének, szabad társulásai” rendelkeznének a világ anyagi és szellemi gazdagsága fölött. A forradalmi “utópia” a magán- és az állami tulajdonnal szemben a társadalmi közösségek tulajdonát tételezte fel, amelytől – ha más okok miatt is – éppen úgy rettegtek Sztálin vaskalapos hivatalnokai, mint a tőkés nagyhatalmak kormányzatai.

Az államszocializmus kelet-európai bukása után a kapitalista berendezkedéseknek tehát nincs többé szükségük semmiféle forradalmi legitimációra. A forradalom, amely sérti az üzleti érdekeket, nem jelenthet semmiféle haladást az emberi történelemben. Habermasnak a kelet-európai rendszerváltásról megfogalmazott tézisét, a “korrekciós forradalmat” lényegét tekintve jól cáfolta néhai Antall József miniszterelnök, amikor a társadalmi igazságosságot követelő hangokra reagálva kioktatólag megjegyezte: “tetszettek volna forradalmat csinálni”. Minden típusú forradalmi tradíció és legitimáció idegen magától a korszellemtől. Maga a forradalomtalanítás, ahogyan egy magyar kurzuslovag megfogalmazta, alkotja a neoliberális–neokonzervatív kánon kiinduló- és végpontját.

2. Forradalom a félperiférián

A mai vitákról szólva a rendszerváltás periódusának egyik tipikus “baloldali” dogmájára utalunk, amely a visszájára fordította a régi sztálinista érvelést “a szociáldemokrata revizionizmus történelmi árulásáról”. Most – olykor régi vágású marxisták is – Kautsky vagy az orosz mensevikek elgondolásainak felmelegítésével Lenint nevezik “revizionistának”, mint aki “revideálta” Marx arra vonatkozó elgondolását, hogy szocialista forradalom csak a legfejlettebb országokban győzhet. Eltekintve attól, hogy Marx és különösen Engels e tárgyban mondott mást is, a konkrét történeti anyag tükrében sem célszerű a forradalmat, a forradalom sorsát, kirobbanását és életben maradásáért folytatott harcát egy ember teljesítményéből, elméleti nézeteiből vagy politikai törekvéseiből levezetni. Ugyanis Lenin a maga alapvető téziseit az orosz forradalom specifikumairól jóval később fogalmazta meg annál, hogy a forradalom maga győzött volna. Nem Lenin, hanem a történelem volt revizionista: a szocialisták nem adhatták át a hatalmat a feketeszázaknak, már csak önvédelemből sem.

A mai kritikák szerint (nyugati szovjetológusoktól Gorbacsovig–Jakovlevig, tőlük a magyar neofita Lenin-kritikusokig) Leninnek – úgymond – nem kellett volna átvennie 1917 októberében a hatalmat és akkor … polgári demokrácia lett volna Oroszországban. Meg kis nyúl, mondhatnánk, hiszen az első világháborúból megörökölt történelmi szituáció a hatalomkoncentráció és a rendkívüli intézkedések egész rendszerét zúdította Oroszországra. A konkrét történelmi anyagokat elemző újabb munkák bemutatják, hogy a “csrezvicsajscsina”, a rendkívüli állapot és a neki megfelelő intézkedések szisztémája megvalósult mind a bolsevikok, mind a fehérgárdisták kiterjedt uralma, mind az alkotmányozó gyűlés urainak hatalma idején. Miután Oroszországban, miként a félperiférián akkoriban mindenütt, hiányoztak a polgári-demokratikus fejlődés alapjai (“még” Magyarországon is), nincs történelmietlenebb dolog, mint egy nem létező, nem reális perspektíva nézőpontjából tekinteni a történelemre. Alapvető metodológiai megfontolás, hogy a történelmet csak olyan nézőpontból “szabad” értelmezni, amely a forradalmi folyamatban benne rejlő autentikus alternatívákat tükrözi vissza. Csak nagyon naiv vagy nagyon is tudatos ideológusok (a hamis tudat manipulatív felhasználói) bírálhatják Lenint azért, hogy nem állította vissza a polgári demokráciát és a kapitalista piacgazdaságot a maga “normális”, valójában “usztrjalovista–kolcsakista” formájában.

Lenintől Gramscin és Rosa Luxemburgon át Lukácsig “mindenki” tudta, hogy a “félperifériába” beleragadó forradalom sorsa nem határozhatja meg a világfolyamatok döntő tendenciáit. Ám e “kísérletek” nélkül nem lehetséges a “tőke zsarnokságának” meghaladása. Ma már annak tapasztalatait kellene vitatnunk, hogy az államszocializmus bukása után az újabb forradalmi fellendülésnek milyen tévutakat kellene elkerülnie.

Természetesen a mai kor Lenin-bírálata, azaz revizionizmus-bírálata sem ok nélkül született meg. A rendszerváltást “levezénylő” reformkommunista hatalmi elit “szociáldemokratizálódásnak” volt mindez az ideológiai burka. Az ex-marxista hatalmi és/vagy ideológiai elit számos képviselője szerte Kelet-Európában “megtért” a rickerti–kanti értékelmélethez,¹ amely a történelmi folyamatot “véletlen” események és folyamatok halmazaként vizsgálja. A “forradalomtalanítás” azonban terméketlen gondolati és politikai erőfeszítés, mert valójában semmi sem utal arra, hogy a történelemből a forradalmak kiiktathatók lennének, sőt éppen ellenkezőleg, korábban soha nem tapasztalt – a félperifériát és a centrumot egyaránt megragadó – tömegmozgások gazdasági és társadalmi feltételei érlelődnek. A kifejlődő mozgalmak konkrét formáit ma még korai lenne találgatnunk. Ám akik e folyamatban tudatosan részt vesznek, valószínűleg hamarabb érzékelik majd a közeledő mozgások moraját…

Jegyzet

¹ Magyarországon l. erről Pach Zsigmond Pál kritikai megjegyzéseit, Magyar Tudomány,1996. 7. sz.

“A bűnt meg kell torolni. De miért éppen azon, aki elkövette?” – értetlenkedik Nietzsche. Megesik, hogy Nietsche kritikájának van alapja, és ténylegesen a bűn elkövetőjét büntetik. Sokan azonban ennek az ellenkezőjét vélik tapasztalni: nem az igazi bűnösök lakolnak, illetve az igazi bűnösök nem lakolnak. “E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról aranylánc függjön; s íme a helyett ő függ a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranylánc van, pedig hóhérkötélen kéne függnie” – írja Petőfi. “Aki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített” – panaszkodik Tiborc.

A kultúrtörténeti példák hosszan sorolhatók. Ezek a példák arra utalnak, hogy az igazságszolgáltatás nem feltétlenül az igazságosságot szolgálja, hanem gyakran társadalmi igazságtalanságok megvalósításának eszköze. Arra utalnak, hogy a jogi gyakorlat nem egyenlő mércével mér: az igazságszolgáltatásnak vannak kedvezményezettjei, kivételezettjei. Arra utalnak, hogy valamennyi államilag szabályozott rendszerben vannak olyan – hatalommal rendelkező – kiváltságos csoportok, amelyek kiváltságaikat a jogrendben is érvényre juttatják. Egyrészt kivonhatják magukat az érvényben levő jog hatálya alól. Másrészt egyes jogi szabályokat, törvényeket a maguk érdekei szerint hozatnak, illetve működtetnek. Bűn és bűnhődés szétválásának ez az egyik, a jogrendszer egészében érvényesülő formája. Mindez azonban nem fogyatékossága, hanem alapja, létfeltétele az intézményesített jogrendszernek. A jogi szférát éppen ez a szétválás, tartalmi egyenlőtlenség élteti. Ha egy társadalomban hierarchikus különbségek vannak, egyebek mellett intézményes jogrend segítségével igyekeznek mérsékelni az egyenlőtlenségek, hierarchiák, igazságtalanságok miatti konfliktusokat. Minden intézményes jogrendszer fölöslegessé válna, összeomlana, ha azonos mércével mérné, egyenlőnek tekintené a gyengét és az erőset. Mivé fajulna az államrend, ha a törpe egyének egyenlőnek képzelnék magukat a gazdasági vagy a politikai hatalom képviselőivel, vagyis érvényesíteni akarnák a jogilag deklarált egyenlőséget? Az erősek – mint ez lenni szokott – élnek erőfölényükkel, és számos esetben hatályon kívül helyezik a törvényt. Történelmi tapasztalatok mutatják, hogy az erősebb joga erősebb jogként érvényesül a gyakorlatban. Jogállam vagy nem létezik, vagy társadalmi hierarchiát testesít meg. Társadalmi hierarchiák hiányában maga a bürokratikus állam veszítené el a funkcióját, létalapját.

A jogrendszer életszerű – vagyis a társadalmi hierarchiákat tükröző – “igazságtalansága” nem a jog hibája, a jogi “igazságtalanságokkal” szembeni kritika valójában a hierarchikusan berendezett társadalom és állam bírálatát fejezi ki burkolt formában. Miért ez a közvetett, áttételes kritika? Ennek oka lehet spontán vagy tudatos. Az első esetben öntudatlanul a felszínen, a jogi gyakorlat jelenségeiben vélnek igazságtalanságokat felismerni, és nem haladnak tovább ezek tartalmi gyökeréig. A második esetben eredményes manipulációval állunk szemben: hatásosan érvényesül, sikeresen működik a tudatos figyelemelterelés, amelynek célja, hogy a lényegről, az egyenlőtlenségek forrásáról, a tényleges vétkesekről átirányítsa a kritikát a felszíni jelenségekre, a puszta következményekre. Úgy védelmezi a fennálló viszonyokat, hogy részjelenségek bírálatával igyekszik semlegesíteni, hatástalanná tenni az érdemi, a gyakorlati konzekvenciákkkal is járó kritikát.

Boszorkányok pedig vannak

Bűn és bűnhődés szétválasztásának van egy másik, a jogi gyakorlatban érvényesülőnél rejtőzködőbb, de még hatásosabb formája: a boszorkányképzés, fantomgyártás, gonoszalkotás politikai technikája.

Egyszerű pszichológiai összefüggés: a jelenségek, a tapasztalati tények mögött magyarázatokat keresünk. Ahol következményeket észlelünk, ott kíváncsiak vagyunk az okokra. Meggyőződésünk, hogy ahol igazságtalanságokat, bűnöket vélünk felismerni, ott a bűnösöket is meg lehet találni.

Társadalmi igazságtalanságokat (kizsákmányolást, hierarchiát, alávetettséget, zsarnokságot, visszaéléseket, nyomort) sokszor és sokan tapasztalnak. A társadalmi igazságtalanságok felszámolásáról, illetve egy igazságosabb társadalom megvalósulásáról sokszor és sokan álmodoznak. Némelyek közülük az igazságos társadalom megvalósításának útjában álló akadályokról is gondolkodnak. Így jutnak a társadalmi igazságtalanságok okozóihoz, elkövetőihez.

Mit tesznek az igazságtalanságok haszonélvezői, okozói, felelősei? Igyekeznek a figyelmet elterelni magukról, saját felelősségükről, és azt másokra hárítani. Mivel az igazságtalanságok társadalmi tényén nem kívánnak változtatni, megoldásként marad a tudati-lelki tényeken való változtatás: a bűnöskeresés irányának eltérítése, vagyis a tényleges elkövetők helyett mások “befeketítése”. Ilyenkor csillapíthatatlan politikai–hatalmi szükséglet keletkezik hiteles, hatásosan működő ellenségképzetek kialakítására. Bevetésre kerül a politikai technika egyszerű pszichológiai fogása, a közgondolkodás szervezett megdolgozása: a társadalmi bajokért felelőssé tehető fantomok méretre gyártása.

Fantomok, “gonoszok”, “ellenségek” mindig vannak, bármikor fellelhetők, mert a kiváltságokat élvezőknek – mint mumusokra – szükségük van rájuk. De nemcsak nekik, hanem a vesztesek, kisemmizettek jelentős részének is szüksége van rájuk: mindazoknak, akik vagy nem találják a tényleges vétkeseket, vagy nem vállalják a velük szembeni cselekvést.

Kik ezek a valódi ellenségeket lélektanilag helyettesítő fantomok, mumusok? Koronként, helyszínenként, csoportonként mások bizonyulnak hatásosnak, ezért bevethetőnek: panteonjukban megtalálhatók a különböző máshitűek, a különböző másként gondolkodók, a különböző másként élők (ezért deviánsnak minősítettek), a különböző idegenek, a különböző kisebbségek, a különböző kommunisták.

Az 1840-es évek Európájában divatban volt a kommunistákkal ijesztgetni az elégedetlenkedő állampolgárokat, illetve a politikai ellenfeleket kommunistának bélyegezni. “Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei ne híresztelnék, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?” Ha ez a megfogalmazás igaz, akkor valamiben minden számottevő politikai szereplő egyforma: valamennyi megkapta a kommunista jelzőt valakitől. Ha az európai hatalmasságok nem alkotják meg és nem helyezik üzembe a kommunizmus fantomját, ha nincs ez a ködösítés, akkor nem alakul ki a tisztázási kényszer, és valószínűleg nem jön létre a Kommunista Kiáltvány. A Kiáltvány deklarált célja, hogy “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel” szemben tisztázza magát: nyilvánosságra hozza a kommunisták tényleges elképzeléseit és törekvéseit. Az elképzelések és törekvések széleskörű tudatosítása nem vesztette el aktualitását: a kommunizmussal való ijesztgetés hatásosnak bizonyult, és azóta is szép karriert fut be.

Ennél is fontosabb, hogy az utolsó százötven évben nem változott meg a tőkés rendszer alaptermészete. A társadalmi hierarchiák és antagonizmusok ma áttételesebben, nehezebben átlátható, bújtatott formákban jelentkeznek, de lényegük – világméretekben tekintve – ugyanaz maradt. A Kiáltványban vázolt történet rólunk is szól, a Kiáltvány hozzánk is beszél. Ez indokolja, hogy, megkíséreljük mai szemmel olvasva is értelmezni. Jelen írás néhány olyan problémakört érint, amelyek a következő század társadalmi küzdelmei számára tanulságosak lehetnek.

Történelmi humanizmus = kommunizmus (Kik a kommunisták, és mit akarnak?)

A Kiáltvány történelemszemlélete – általános megközelítésben – két alappilléren nyugszik. 1. A közelmúlt megítélése: “A burzsoáziának a történelemben fölöttébb forradalmi szerepe volt.” 2. A jövő lehetősége: “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

Az idézetek az emberiség világtörténelmének olyan felfogására utalnak, amely három fejlődési fokot, fejlettségi szintet különböztet meg. A kapitalizmus előtti társadalmakat a “helyi elzárkózottság”, a hagyományokban gyökerező változatlanságra való törekvés, a természeti hatalmaknak történő kiszolgáltatottság, a társadalom tagjai közötti alá–fölé rendeltség jellemzi. Ehhez képest a “burzsoázia korszaka” kiszélesíti az ember szabadságát: szétszakítja az egyének közötti születési hierarchiákat, az ipar segítségével megnöveli az emberi erőket (termelőerőket), az egész korszakot a “termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások” kísérik. Ennyiben a “burzsoázia korszaka” progresszív volt minden korábbi társadalmi rendszerhez képest, de a Kiáltvány keletkezésének idején már elveszítette progresszivitását, és az emberiség objektív lehetőségeihez viszonyítva világtörténelmi hanyatlást képvisel. (“A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a polgári civilizáció és a polgári tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak; ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket… A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.”) A burzsoá korszakban – a tőke kényszere hatására – már kifejlődött társadalmi erők (termelőerők, emberi képességek) bázisán humánus történelmi alternatívára nyílik lehetőség: a társadalmi egyének – a tőke kényszerét lerázva – birtokba vehetik és a maguk érdekében működtethetik a létrejött társadalmi erőket. Megérett a helyzet arra, hogy a “polgári civilizáció” meghaladásában érdekelt szubjektív erők koncentrálása (“a proletariátus osztállyá alakítása”) révén a “burzsoázia korszakát” – belátható időn belül – világtörténelmileg pozitív alternatíva váltsa fel: “minden egyes ember szabad fejlődését” biztosító társulás, vagyis kommunizmus.

Mit tesznek a kommunisták a jelzett cél megvalósulása érdekében? Egyrészt: “a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik”. Másrészt: “a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik”. “A munkásosztály közvetlen céljaiért és érdekeiért küzdenek, de a jelen mozgalomban egyszersmind a mozgalom jövendőjét képviselik.”

Mit nem tesznek a kommunisták, nehogy a végső célról (a humánus alternatíváról) eltereljék a figyelmet? Egyrészt “nem állítanak fel külön elveket”. Vagyis nem külsődleges, ezért elvont eszményeket akarnak megvalósítani, hanem csupán az egyének szabad fejlődését akadályozó társadalmi korlátokat (politikai állam, pénz által közvetített gazdálkodás) kívánják eltávolítani. Másrészt nem alkotnak külön pártot. Ehelyett mint a különböző munkásszervezetek jobbik énje tevékenykednek: a munkásokat részleges célok követése helyett a humánus társadalom útjában álló összes akadály felszámolására orientálják.

A fentiek magyarázzák, hogy százötven év elteltével az objektíve lehetséges humánus társadalom helyett miért élünk továbbra is a “burzsoázia korszakában”, és hogy miért rosszabbak ma az esélyek “minden egyes ember szabad fejlődésére”, mint akkor. A munkásságot szervező, orientáló csoportok a proletariátus erőit megosztották az alábbiakkal.

A munkásság nemzeti cselekvésében nem tudták, illetve nem akarták érvényesíteni az egész proletariátus közös érdekeit.

A munkásságnak a burzsoázia elleni küzdelmeiben nem tudták, illetve nem akarták az összmozgalomnak, illetve a mozgalom jövőjének érdekeit is érvényesíteni.

Elvont elvek, elméletek felállításával, taktikai kompromisszumokkal stb. gátolták, hogy a napi konfliktusokból eredő harc olyan megoldási irányt vegyen, amely szervesen összekapcsolódik a végső céllal (a minden egyes ember szabad fejlődését lehetővé tévő társulás létrehozásával). A munkások vezetői a politikai hatalom meghódítását eszköz helyett célnak tekintették. Több energiát vetettek be a politikai hatalom meghódítása érdekében, mint azért, hogy a szabad egyének társadalmának programjával az emberek rokonszenvét meghódítsák.

Nem tudták, illetve nem akarták a proletármozgalmat belülről hatékonyan befolyásolni, ezért a burzsoá rendbe beilleszkedő burzsoá intézményt, külön pártot alakítottak.

Burkolt polgárháborúk a polgári civilizációban

Közismertek a “burzsoázia korszakának” – a Kiáltványban is – progresszívnek minősített mozzanatai. A tőke növekedési–felhalmozási természete kikényszeríti a termelés társadalmi erőinek állandó gyarapodását. Létrejön a modern nagyipar: a gépesítés forradalmasítja a termelést. A nagyipari tömegtermelés létrehozza a világérintkezést, a világpiacot. A “polgári civilizáció” túllép a nemzeti egyoldalúságokon: a termelési eljárásokat és a fogyasztási cikkeket éppúgy, mint a szellemi termékeket az emberiség közkincsévé teszi. Ezáltal “valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbat is, belerántja a civilizációba”.

Forradalmasító és civilizáló tevékenységét a tőke (illetve megszemélyesítője, a burzsoázia) konfliktusok árán és antagonizmusok létrehozásával viszi végbe. A Kiáltvány a jelen konfliktusait, feszültségeit két síkon közelíti meg, egy közvetlenül megjelenő, felszínibb és egy mélyebb, rejtettebb szinten. Egyrészt burzsoák és proletárok (tőke és munka), másrészt piacgazdaság és humánum (tőke és ember) kibékíthetetlen ellentétét elemzi.

1. A fennálló rendszer szerkezete, belső tagolódása minden korábbihoz képest egyszerűbbé válik: döntően termelő nem-tulajdonosok és nem-termelő tulajdonosok (bérmunkások és tőkések) alkotják. A piaci konkurrencia következtében a tőkés magántulajdon fokozatosan megsemmisíti a munkával szerzett tulajdont. Távlatilag mindenki burzsoává vagy proletárrá válik, illetve burzsoá vagy proletár álláspontra helyezkedik. (A proletárok köre nem korlátozódik a közvetlen termelőkre, hanem magába foglalja a legkülönbözőbb tulajdonnélküli csoportokat: “A burzsoázia… bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.”) A két nagy társadalmi osztály között kezdettől fogva “burkolt polgárháború” folyik.
2. A tőkések bérmunkások fölötti uralmánál is lényegesebb sajátossága a kapitalizmusnak a piacgazdaság (a dolgok) személytelen uralma minden emberen: így munkáson és tőkésen egyaránt. Ez utóbbi az előbbi uralom végső alapja.

Könnyen értelmezhető a bérmunkások alávetettsége a gazdasági objektumoknak. “A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására… A polgári társadalomban tehát a múlt uralkodik a jelenen… A polgári társadalomban a tőke önálló és személyisége van, a munkálkodó egyén ellenben önállótlan és személytelen.” A gazdasági tárgyak hatalma, logikája, természete uralkodik az emberi akaraton. A tőke belső természetéből fakad, hogy minden határon túl növekednie kell, és végső fokon ez határozza meg a tőkések gazdasági magatartását is. A burzsoázia az ipar haladásának “akarat nélküli és ellenállásra képtelen” hordozója – fogalmaz a Kiáltvány. Végső soron tehát a tőkés is önállótlan, alávetett. A dolgok hatalma növeli az emberi erőket (a termelőerőket, termelő képességeket), de az emberi erők a dolgok erejeként tevékenykednek.

A Kiáltványban jelzett “burkolt polgárháború” a tőkés–munkás ellentétnél lényegesen tágabb, általánosabb dimenziót kap a piacgazdaságnak az emberek fölötti uralmában. E polgárháború valójában a dolgok logikája és az emberek, a személytelen gazdasági (intézményi) racionalitás és a személyes emberi racionalitás között zajlik. A személyek (így a tőkések és a bérmunkások is) csupán hordozói e kétfajta logika (kétfajta racionalitás) konfliktusának.

Civilizációs alternatíva: termelő egyének társulása

Ebben a “burkolt polgárháborúban” mutatkozik meg a kommunizmusnak nevezett humánus társadalom alternatívája. A Kiáltvány az emberek társadalmi emancipációjának, az emberi oldal győzelmének gyakorlati lehetőségeit keresi. Olyan társadalmi rendszer megvalósítására orientál, amelyben a dolgozó ember eszközből céllá válik, a gazdasági javak pedig célból eszközzé alakulnak át. (Marx későbbi szavai szerint: az a “termelés és a fogyasztás mértéke, amit az egyéniség teljes kifejlődése megkövetel”.) A célnak tekintett ember koncepciójából következik a kommunizmus alapelve: “minden egyes ember szabad fejlődése”. Ez a gazdasági logika elszemélytelenítő tendenciájának humanista ellenalternatíváját jelenti: az egyének sokfélesége megvalósulásának, a különböző személyiségek, sokoldalú egyéniségek kibontakozásának lehetőségét. (A későbbiekben Marx a kapitalizmus utáni történelmi lehetőséget a “szabad egyéniségek” társadalmának nevezi. Itt bekövetkezhet a társadalom szükséges munkájának redukálása azért, hogy az egyének szabad ideje, egyéniségük működése és fejlődése számára rendelkezésre álló ideje növekedjen.)

Az egyének emancipálódása a piacgazdaság uralma alól, valamennyi egyén szabad fejlődésének társadalmi kiindulópontként kezelése a Kiáltványban nemcsak humánus megfontolások miatt következik be. A humánummal egyidejűleg gazdaságossági érvek is megfogalmazódnak. A gyári nagyipar kialakulásával a “burzsoázia korszaka” betöltötte világtörténelmi szerepét. A tőkés termelési viszonyok a fejlődés ösztönzőjéből az emberi erők optimális továbbfejlődésének gátjává váltak: megbéklyózzák a kialakult termelőerők, emberi képességek szabad működtetését (túltermelési válságok, monopolizált tulajdon stb.). A termelőerők szabad fejlődésének már létrejött világtörténelmi lehetősége: az egyének fejlődésének össztársadalmi méretekben történő biztosítása.

A nagyipar megszüntette az ínséget a társadalom erőinek szintjén, de nem szüntette meg az egyének szintjén. A nagyipar társadalmi gazdagságot termel, de a “burzsoázia korszakában” a társadalmi gazdagság magánelsajátítása folyik. A tőke társadalmi hatalom, de magántulajdonként “monopolizálható társadalmi hatalom”. A nagyipar kialakulásától kezdve az emberiség civilizációs alternatíva előtt áll: választhat a “polgári civilizáció” jelene és egy humánus civilizáció lehetősége között. Az előbbi a technikai fejlődést, a tárgyi–dologi gazdagságot, az utóbbi az emberi fejlődést, a különféle személyiségek gazdagságát, egyéniségek sokoldalúságát preferálja.

Nem nehéz észrevenni, hogy a kapitalista és a humánus alternatíva küzdelme az utóbbi százötven évben nemcsak politikai síkon zajlik: a két civilizációs lehetőség között az egyes társadalmak, sőt az egyének életfolyamatában is folyik egyfajta “burkolt polgárháború” (pl. vagyonosodás kontra egyéniséggé válás).

A Kiáltvány megfogalmazása és szellemisége szerint adottak az objektív feltételek ahhoz, hogy a történelmi fejlődés humánus irányt vegyen. A “burzsoázia korszakában” létrejött termelőerők (azaz emberi erők) bázisán az a világtörténelmi fejlődés mércéje, ezért valamely társadalom fejlettségének mutatója, hogy milyen mértékben teszi tagjait autonóm személyiségekké, szabad egyéniségekké. Eszerint ami az egyének szabadságát növeli, az a történelmi fejlődést szolgálja, illetve ami az egyének szabadságát veszélyezteti, az e fejlődést gátolja. Innen tekintve azok a társadalmak, amelyek a gazdasági növekedést az egyének szabadságának ellenében, elszemélytelenítésük árán érik el, elmaradottaknak minősülnek.

Állami piacgazdaság a centrumkapitalizmusban

“Kommunista forradalomról” a Kiáltvány két összefüggésben szól: mint politikai forradalomról és mint társadalmi forradalomról. Az előbbi tartalma a “demokrácia kivívása”. Vagyis a dolgozó többség “uralkodó osztállyá emelése”: a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által. Az utóbbi a civil társadalom forradalma: a civil társadalom polgári formájának felváltása a civil társadalom humánus formájával, vagyis termelő egyének társulásával. A tényleges cél a civil társadalom forradalma, ennek megvalósulásához segédeszköz a politikai forradalom. (Először 1843-ban fogalmazta meg Marx, hogy a politikai állam mozgásához képest a civil társadalom folyamatainak van elsőbbsége, meghatározó szerepe.)

A Kiáltvány a történelmi alternatívák optimista változatát valószínűsítette: a tőkés szabadverseny, szabadkereskedelem radikálisan növeli a termelőerőket, amelyek egyre inkább ellentétbe kerülnek a tőkés viszonyokkal. A gazdasági, valamint a társadalmi feszültségek kiéleződnek és beletorkollnak a munkásság politikai forradalmába. Ez a végeredmény, a politikai hatalom meghódítása adja meg jelentését (történelmi szerepét és helyiértékét) a tőkés szabadversenynek.

Az utóbbi százötven év történelmében nem az a változat valósult meg, amelyet a Kiáltvány preferált. Az iparilag élenjáró (a világot gazdaságilag és katonailag uraló) úgynevezett centrumországokban a tőkés állam különböző politikai intézkedésekkel beavatkozott a gazdasági folyamatokba. Ezzel megakadályozta, hogy a piacgazdaság öngyilkosságot kövessen el, azaz összeomoljon. Az állami beavatkozás kétirányú. Egyrészt a társadalmi–politikai feszültségek, másrészt a gazdasági–piaci feszültségek csökkentését szolgálja.

A szabadpiaci rendszer jellemző sajátossága, hogy – mivel nem a fizetőképes kereslet, hanem a technikai kapacitás határozza meg a termelést – állandó túltermelésben szenved. A túltermelési válság elkerülése miatt kénytelen mind a külső, mind a belső piac folyamatos bővítésére törekedni. Mint a Kiáltvány is kiemeli: “új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket”. Ez azonban gazdaságon kívüli, direkt politikai eszközöket is igényel. Az előbbi – végső soron – gazdasági gyarmatosítást és az immanens feszültségeknek a gazdaságilag hátrányos helyzetű régiókba való kihelyezését jelenti (“egyik nemzet kizsákmányolása a másik által”). A belső piac bővítése finomabb eszközökkel történik. Itt – jelentős mértékben – a piaci kereslet olyan megszervezése megy végbe, amelynek során fölösleges árukat transzformálnak szükségessé: a fogyasztási igények szervezett manipulálása révén enyhítik a túltermelés feszültségeit.

A szabad piacgazdaságot államilag szabályozott piac (az állami és a piaci törvényeket elegyítő piacgazdaság) váltotta fel. Ez valójában fékezi a termelőerők kihasználását és fejlődését, ugyanakkor biztosítja a számukra inadekváttá vált tőkés viszonyok között tartását.

Hogy a bérmunkásság politikai radikalizálódását megakadályozza, a tőkés államnak olyan formális jogokat és gyakorlati életesélyeket (“életszínvonalat”) kellett biztosítania, amelyek rövid távon a gazdaságilag kizsákmányolt munkásokat is érdekeltté teszik az adott rendszer fennmaradásában. Emiatt mérsékelni kellett a tőke szabadságát: korlátozni kellett az egyes tőkések mohóságát az össztőke (a tőkésosztály egésze) javára, nevezetesen a tőkés rendszer folyamatos működőképessége és politikai stabilitása érdekében.

A centrumkapitalizmus politikai stabilizálásához jelentősen hozzájárult a hazai munkásság sajátos kettős helyzete: egyidejűleg kizsákmányolt és a tőkés értéktöbblet társfogyasztója. A centrumországok munkásosztálya egyrészt bérmunkás, másrészt mint kizsákmányoló nemzet polgára – állampolgári jogon – ő is részesedik a gazdaságilag gyengébb régiókból szerzett profitból. Egyrészt tőkésosztályának és tőkésosztálya nem-termelő alkalmazottjainak eltartója, másrészt a kizsákmányolt nemzetek proletariátusának eltartottja. (Ez utóbbi státus a Kiáltvány lumpenekről adott jellemzését is felidézi: “élethelyzete következtében hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa”.) A kettős érdekeltség (osztályérdek és közvetlen anyagi jólét) dilemmájában végső fokon az utóbbi győz – ami a tőkés rendszerrel való gyakorlati kiegyezést, politikai osztálykompromisszumot eredményez.

Kommunista forradalom a civil társadalomban?

A centrumkapitalizmus gazdasági és katonai erőfölénye, illetve munkásságának felemás érdekeltsége következtében nincs közvetlen lehetőség a “burzsoázia korszakának” politikai meghaladására. De ez kevés ok arra, hogy a civilizáció polgári alternatíváját ne tekintsük a humánus alternatívájához viszonyítva retrográdnak (fejlődésellenesnek, emberellenesnek és – amit Marx csak későbbi írásaiban elemez – a természeti környezetre ártalmasnak).

Felmerül a kérdés: Mi a teendő akkor, ha (a Kiáltvány értelmében vett proletár álláspontról, kommunista, azaz humánus értékrendben) a mai kapitalizmus retrográdnak minősül, de nincs közvetlen politikai–hatalmi lehetőség a meghaladására? A közvetlen politikai lehetőség hiánya nem jelenti egyúttal a társadalmi és kulturális lehetőségek hiányát.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miként alakult ki a tőkés rendszer. A burzsoázia a maga képére formálta a civil társadalmat – ezzel alapozta meg a politikai hatalmát. A politikai hatalom átvétele általában akkor következett be, amikor a civil társadalomban már megnyerte a harcot: amikor ott már átvette a hatalmat. A politikai forradalmak lényegében a civil társadalomban bekövetkezett hatalomátvételt szentesítették és intézményesítették. A munkásság osztályküzdelmeinek történetében viszont a politikai csatározásokhoz képest meglehetősen alárendelt szerepet játszik, sőt szinte teljesen figyelmen kívül maradt az a lehetőség, hogy az emberek a civil társadalomban kezdjenek hozzá egy civilizációs forradalom megalapozásához. Elhanyagolódott az emberek közötti társadalmi kapcsolatokban, gazdálkodásbeli módszerekben, életformákban, értékrendekben rejlő humánus alternatíva tudatosítása és gyakorlati alkalmazása.

Legalább két olyan cselekvési lehetőség van, amelyek – bár nem helyettesíthetik a politikai hatalom meghódítását, mégis – elősegítik a “burzsoázia korszakának” meghaladását.

1. A humánus civilizáció alternatívájának világtörténelmileg magasabbrendű lehetőségként való elméleti és gyakorlati tudatosítása azért, hogy az egyes egyének – gondolkodásukban és életükben – minél kevesebb engedményt tegyenek az ezzel ellentétes mindennapi elvárásoknak.
2. Egyének, csoportok, osztályok szintjén a magasabb rendű lehetőséghez való közeledés gyakorlati lépései, amelyek a politikai hatalom nélkül, sőt annak ellenében is megtehetők. Melyek ezek a gyakorlati lépések? Egyrészt kialakíthatók olyan életformák (termelési formák, önkéntes társulások, szabadidő-formák), amelyek elősegítik az egyének személyes szabadságának növekedését, valamint közösségi kapcsolatainak gazdagodását. (Világszerte számos ilyen irányú spontán kísérlet létezik kisebb-nagyobb csoportok részéről.) Másrészt lehetséges törekedni arra, hogy a humánus civilizáció alternatívája egyfajta ellenhatalommá szerveződjön a civil társadalomban. Ez olyan párhuzamos hatalom tudatos kiépítését jelenti, amely mind a politikai állammal, mind a civil társadalom államilag manipulált mechanizmusaival szemben “burkolt polgárháborút” folytat.

Boszorkányok pedig vannak (II.)

Az úgynevezett rendszerváltás idején cikk jelent meg (egyetemi professzor tollából) a Kommunista Kiáltványról. (SzemTanú, 1990. 2. sz. A cikket átvette a Népszabadság.) A szerző a nagyotmondás hirtelen beköszöntött szabadságának friss bódulatában érdekes kijelentéseket tesz.

A Kiáltványban például az olvasható, hogy a polgárság egy része a proletariátus álláspontjára helyezkedik: “ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig”. Megemésztve és elmélyítve a gondolatot, a SzemTanú szerzője levonja a következtetést: “A kiáltvány nagy veszélye, hogy egyszerűsítéseivel a történelmet az anyag mozgására szűkíti le, és kizár belőle minden morális, szellemi, eszmei önmozgást.”

Olvasható a Kiáltványban, hogy a kommunisták szándéka olyan társadalom létrehozása, amelyben cél az ember, az egyének szabad fejlődése: “életfolyamatának kibővítése, gazdagítása, előmozdítása”. A gazdasági javak, a “múltbeli munka”, a dolgok e cél megvalósulásának segédeszközei. A kommunista társadalom mindenkinek biztosítja a “személyes tulajdont”, nevezetesen társadalmi termékek, létfenntartási eszközök, az “élet újratermelésére szolgáló munkatermékek személyi elsajátítását”. Ennek feltétele: munkavégzés a társadalom számára rendelkezésre álló termelési eszközökkel. Bekövetkezhet az ipari és a mezőgazdasági termelés egyesítése, ezáltal a város és a falu közötti ellentét megszűnése. Az egész termelés “a társult egyének kezében összpontosul”, akik összességük szükségleteinek kielégítésére termelnek. Így megszűnnek egyrészt a tulajdonnélküli dolgozók és a nem-dolgozó tulajdonosok osztályellentétének létfeltételei, másrészt a pénz által közvetített csere (“kalmárkodás”) létfeltételei. Az osztálykülönbségek eltűnésével és a termelésnek a termelők közös szükségleteihez való igazításával “a közhatalom elveszti politikai jellegét”. Az olvasottak után a SzemTanú szerzője mély lélegzetet véve leírja: “Hogyan kívánják ezt a világot berendezni, nem tudhatjuk. Építésről nem esik szó, csak rombolásról.” A kommunizmus kísértete – úgymond – a káosz kísértete. (Mindehhez képest jelentéktelen pontatlanság az a kijelentés, amely szerint 1848-ban Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok szerzőjeként volt ismert. Mint köztudott, a GFK először 1932-ben jelent meg.)

Nehezen feltételezhető, hogy a cikk szerzője (vagy legalább a szerkesztőségek valamelyik tagja) ne lenne tisztában azzal, hogy a cikk számos alapállítása hamis. Mi lehet az oka annak, hogy egy tudós professzor – hiteles szemtanúként – olyan állításokhoz adja a nevét, amelyekről maga is tudja, hogy nem igazak?

Elképzelhető, bár kevéssé valószínű, hogy egyszerűen a szerzőnek a tényektől elrugaszkodó “morális, szellemi, eszmei önmozgásával” állunk szemben. Elképzelhető (bár csak erős fantáziával), hogy súlyos anyagi gondok vitték rá a cikk megírására, és a tudományos korrektséggel szembeni torzításokat a felvevő piac ideológiai kényszere magyarázza. Végül elképzelhető, hogy a cikk – Lukács György kifejezésével – “társadalmi megbizatást” hivatott ellátni, és a politikailag irányított korszellemet jellemző “boszorkányképzéshez” kívánt hozzájárulni.

Minden társadalmi és politikai rendszert lényegileg minősít, hogy belső konfliktusaival, egyenlőtlenségeivel, igazságtalanságaival miképpen próbál szembenézni. Tényleges feloldásuk érdekében cselekszik, vagy bűnbakokat keres, és fantomok, boszorkányok, ellenségek gyártásával igyekszik a felelősséget magáról áthárítani.

A Kiáltvány hatástörténete megmutatja, hogy az nemcsak a marxista gondolkodóknak és a munkásmozgalom radikális irányzatainak volt stratégiai iránytűje, hanem a polgári tudományosság fontos reprezentánsaira is jelentős hatást gyakorolt.¹ Nemcsak a burzsoázia haladó történelmi tetteként értékelt polgári nemzetállam leírásában és termelési módjának megmagyarázásában, hanem éppen a tudományos anticipáció erejével. Miben igazolódott, s mennyiben dőlt meg e mű alaphipotézise az elmúlt másfélszáz évben? Ezt vizsgálva éppúgy szembe kell néznünk a korai, elbukott szocialista kísérletekkel, mint a jelenkori globalizációval és az ennek nyomása alatt degradálódó nyugati jóléti államokkal. Ugyanis a tőkeviszony dinamikája 1848-ban hűbéri, ma nemzetállami korlátokat döntött és dönt le.

A Kiáltvány a modern burzsoáziát egy hosszú fejlődési folyamat, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások termékének tekintette. Olyannak, amely megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. “A burzsoázia alig százéves uralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve.” (MEM. 4. k. 446.). A polgári társadalom termelőerőinek kifejlődése azonban a hűbéri társadalomban ment végbe. Ledöntve minden prekapitalista korlátot, termelési formát és közösségi alakzatot, a burzsoázia saját képére formálta a társadalom termelési, érintkezési és tulajdoni viszonyait. Létrehozta a modern osztálytársadalmat, amely a bérmunka és a tőke alapviszonyára épül.

A Kiáltvány gondolatmenete ezután az osztállyá szerveződés és a ciklikus gazdasági válságok problémájával folytatódik, s arra a végső következtetésre jut, hogy miképpen egykor a polgári termelőerők szétfeszítették a feudális termelési viszonyokat s formákat, azonképpen fogják a szocializmus termelő erői meghaladni a polgári társadalom válságokkal terhes termelési viszonyait. “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (460.)

Eltekintve most a ciklikus gazdasági válságok természetének kérdésétől, elemzésünket korlátozzuk az utolsó két állításra. Nekem úgy tűnik: 1848 óta, a számottevő antikapitalista kísérletek ellenére sem következett be sem az, hogy egy ilyen kísérlet az önmagát túlélt polgári termelési viszonyokkal szembekerülő szocialista termelőerők alapzatán jött volna létre, sem pedig az, hogy ezek a kísérletek eljutottak volna “a szabad egyének szabad szövetsége” társadalomszervező elvéig. (Viszont mivel a második állítás feltételezi az elsőt, ezért azon végképp nem kell csodálkoznunk, hogy a második sehol sem valósult meg). Szögezzük le: a Kiáltvány az ún. egyenlő fejlődés, a termelési módok és formák megváltozása klasszikus magyarázó sémájának álláspontján íródott. Jogos és heves polémiája a reakciós szocializmusok ellen összhangban áll mindezzel. A szöveg csak egyetlen ponton, a IV., “taktikai” fejezetben bújik ki az egyenlő, szinkronban végbemenő fejlődés gondolati keretéből: akkor, amikor feltételezi, hogy a Németországban küszöbön álló polgári forradalmat egy fejlettebb proletariátussal hajtják majd végre, mint a XVII. századi angol és a XVIII. századi francia polgári forradalmakat, amiért a polgári forradalom csak egy proletár forradalom közvetlen előjátéka lehet.

Az egyenlőtlen fejlődés (itt és ekkor) még csak a permanens forradalom gondolati csírájaként jelenik meg, hogy aztán az elbukott 1848-as forradalmak után, az ötvenes évektől – ismert, de itt nem kifejtendő módon – egyre nagyobb súllyal essék a latba. Marxnál és Engelsnél azonban a szocialista áttörés fő szabálya kétségtelenül az egyenlő fejlődésre épült, az egyenlőtlen fejlődés ennek csak komplementere. (Lásd például a Kiáltvány 1882-es orosz kiadásához írt előszó utolsó bekezdését.)

A XX. századi történelem, nem függetlenül a világháborúktól, viszont jórészt ezen utóbbi vonalon – az egyenlőtlen fejlődés vonalán – bomlott ki. A tőkés világgazdaság és a nemzetileg, regionálisan és fejlettségi szintek szerint is differenciált világrendszer ellentmondásainak következtében jöttek létre a korai szocialista kísérletek. Ugyanazon rendszer mozgástörvényei hozták létre őket, mint amelyek hét évtizeddel később megdöntötték.

Lenin marxizmusa és a sztálini korszak marxizmus–leninizmusa mást sem tett, mint a ténylegesen megváltozott történelmi körülmények közepette alkalmazta, s érvényességi körén gyakran túlterjesztette² az egyenlőtlen fejlődés elvét, magyarázatát. A viszonylagos elmaradottság talaján létrejött szocialista kísérletek és az egyenesen elmaradott afrikai és ázsiai országok és térségek önmagukat szocialistának nevező praxisformái úgy fordították meg – esetenként sok csalódást okozva mozgalmaiknak – a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok közötti ellentmondások feloldására vonatkozó marxi és engelsi felfogást, mintha az ellentmondások “ott és akkor” fellépő politikai formáinak megoldásai maguk lehetnének az elmaradott termelőerők pótlékai: helyettesíthetnék az alacsony gazdasági és kulturális fejlettségi szintet. Röviden: a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának a pótléka. Valójában az államilag szervezett szocializmusokból, melyek de facto nem-kapitalista modernizációs kísérletek voltak, azért lehetett visszamenet, mert – szemben az 1936-os sztálini alkotmánnyal és a fejlett szocializmus erre támaszkodó brezsnyevi ideológiájával – sohasem érték el a gothai program kritikájában körvonalazott alsó fok fejlettségét. (A marxi elmélet kategóriarendszerébe illeszkedő minősítéssel az átmenet fázisáig jutottak, a Gazdasági-filozófiai kéziratok³ nyers, politikai szocializmusáig, amely a magántulajdon negatív megszüntetéséig jut el, politikai természetű és despotikus formában.)

Helyezkedjünk-e ennek következtében a “termelőerők mindenen áttörő, automatikus fejlődésének” kautskyánus álláspontjára? Ennek fényében az orosz forradalom és a “ténylegesen létező szocializmus” a szocialista forradalom előfeltételeinek be nem várásának bűnébe fogant, és olyan kísérletté válik, amelyik önmagában hordozta törvényszerű összeomlását. A korai, korán jött forradalmak lendülete és erőfeszítései csak a késleltetett (és dicstelen) összeomlások változatait produkálhatták. A klasszikus áttörés következetes, egyenlő fejlődésre koncentráló interpretációja szerint a tőkés világpiacon úrrá lenni nem tudó politikai szocializmusok alulfejlett termelőerőikkel a XX. században képviselték azt, amit a Manifest korában a bukásra ítélt prekapitalista formák.⁴

A Kiáltvány legátfogóbb gondolati tartalma – túl az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés dilemmáin – mégiscsak az antikapitalista emancipáció. Amíg az első világháború előtti, a két világháború közötti és a hatvanas évek nemzeti felszabadító mozgalmaiig terjedő időkben sokféle ilyen emancipatorikus szándékú mozgalom létezett, addig az utóbbi húsz évben már csak sporadikusan lehetünk tanúi ilyen törekvéseknek. Amíg a világrendszer domináló tényezőjét jelentő monopol- és szervezett kapitalizmus szituációjában érvényes volt, hogy az imperialista hatalmak közötti ellentétek háborúkhoz vezettek, ezek pedig az egyenlőtlen fejlődés jegyében elősegítették – különösen a vesztes és/vagy alulfejlett országokban – az antiimperialista mozgalmak és a szocialista kísérletek politikai előfeltételeinek megteremtődését, addig a globalizálódó neokapitalista szituációban megváltoztak az erőviszonyok: a centrum a Pax Americana jegyében kiterjesztette befolyását és pacifikálja a korábban fennhatósága alá nem tartozó térségeket.

A centrumban a szervezett kapitalizmus jóléti államának és a félperiférián az államszocialista kísérleteknek a visszaszorítása nyomán egyértelműen a “kapitalizmus kapitalizálása” az uralkodó tendencia. mintha a globalizációval egyenesen a burzsoá internacionalizmus győzedelmeskedett volna a nemzetállami (és regionális) keretekbe szerveződött államszocializmusok és a kispolgári nivellálást és ellenállást képviselő jóléti állami kompenzációk felett. Valóban, a multi- és transznacionalizált dominanciájú tőkés világgazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszerrel és a rá jellemző szervezetekkel (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet stb.) a világpiacot már majdnem az egész földtekére kiterjesztette. Ahol még létezik ellenállás, mint a népi Kínában (vagy az iszlám világ elkeseredett, romantikus antikapitalizmusának formájában), ott sem láthatók az ellentársadalom formációváltást hordozó csírái.

Éles ellentmondás, hogy amíg a verseny globális, nem tűr helyi korlátokat, addig a résztvevőknek mindig lokálisan kell megteremteniük versenyképességüket. Ahol a globalizáció liberális felfogása (minimális állam) jegyében nem tesznek semmit a versenyképesség növeléséért, ott helyileg pusztul bele ebbe a népesség. Ugyanis a globalizáció szintje – az ellenállás területeinek kivételével – eltüntetheti azokat a nemzetgazdaságra jellemző szabályozási formákat, melyek korábban a polgári nemzetállamokat és az államszocialista rendszereket egyaránt jellemezték. A deregulációval, a dezetatizációval, a privatizációval és a kormányzati politikáktól függetlenedő, a nemzetközi pénzpiacok valutaversenyéhez igazodó központi banki magatartásokkal az államok gazdasági szuverenitásuk jelentős részét vesztik el. Az ezredvégen a folyamat nyertesei a globális pénztársadalom magántulajdonosai, a világpolgárság; vesztesei azok a helyi munkatársadalmak, amelyeknek reprodukciós színvonalát negatív, alulkínálati versenyre kényszerítik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendszer függési viszonyai. Az osztályellentét a világgazdaság szintjére került. A mai kapitalizmus globálisan erős – helyileg sebezhető természetű. Mindez potenciálisan nem megszünteti, hanem napirenden tartja a Kiáltvány emancipációs üzenetét. Az inga visszalendült, egyrészt mert az államfejlődés huszadik századi íve a minimális, éjjeliőr állam és a keynesi jóléti állam után a dezetatizációnál és a deregulációnál tart a jelenlegi globalizálódó világrendszerben. Másrészt mert politikai tagoltságban is az 1914 előtti helyzetet idézi fel, amelyben döntően nemzeti-konzervatív és liberális erők⁵ versenyeztek. Mégsem ott vagyunk, ahol 150 évvel ezelőtt voltunk. Nem, mert egykor a polgári nemzetállam tört át minden prekapitalista termelési módon, formán és közösségi alakzaton, ma pedig a globális kapitalizmus éppen e nemzeti korlátokat dönti le: a polgári nemzetállam történelmileg legfejlettebb formáját, a szervezett kapitalizmus keynesi jóléti államát. E folyamat megértéséhez a “hosszú távlat” (“longue durée” – F. Brandel) történelmi perspektívájába kell helyeznünk a nemzetállami létmódot, melyben ez ideig a polgári osztályuralom és az államszocialista kísérletek egzisztáltak.

A kapitalizmus Európa-központú világrendszerként keletkezett a XVI. században és a westfaliai béke után államok közötti rendszerként terjedt a XX. század végéig. Így a “világ műhelye”, a XIX. századi Anglia a világpiac önkényura lehetett a szabadkereskedelemmel és a gyarmatai feletti uralommal. Közel sem epizodikus jelentőségű fejleményt, hanem az eszmék társadalmi változásokat előkészítő szerepét kell látnunk abban, hogy David Ricardo tanítása a nemzetközi kereskedelem komparatív előnyeiről ebben az országban született meg.⁶

A XX. században ezt a nemzetállami rendszert két nagy kihívás érte: Európa egyik külső, nyugati peremén emelkedett fel az Egyesült Államok, míg a keletin a Szovjetunió. Az USA a századvégen már egyáltalán nem szabadkereskedelemmel, hanem két és többoldalú irányított kereskedelmi és pénzügyi rendszerrel és amerikai multinacionális vállalatok vertikális szervezeteivel hálózza be a világgazdaságot. Regionális katonai szövetségek sorával együtt: ez voltaképpen az euro-atlanti integráció. Ennek következtében a világgazdasági rendszer hegemón tényezője lett.

Az európai eredetű nemzetállami rendszer másik kihívója a Szovjetunió (1917/24–91) volt, amely a világgazdaság alóli emancipáció nemzetállami keretei között maradva, regionális szövetségeseivel együtt elért modernizációs eredményei ellenére sem élte túl a hidegháború végét, és kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erőinek. A kelet-európai térség és más perifériák eredményes iparosítása és a parasztság össznépességen belüli kisebbségbe kerülésének mély társadalmi változása ellenére a periféria a világrendszerben periférikus maradt. A centrum újabb, 4. technikai forradalma következtében ugyanis a periféria iparosítása az ipar periferizálódásával, azaz leértékelődésével járt (Arrighi).⁷

A tőkés világgazdaság centrumországai – a fogalomhasználat megkerülhetővé teszi a “multinacionális versus transznacionális tőke” vitát – termelési előnyeiket kereskedelmi előnyökké, a kettőt együtt pénzügyi előnyökké fokozták. Így politikai, intézményi–szervezeti és kultúripari–ideológiai összefüggésekben is domináns helyzetet élvezhetnek.

Ezek után alapkérdés: mi szenvedett vereséget és milyen tapasztalatot hagyott maga mögött az 1917–1989/91-ig terjedő időszak?

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel –, melyek népesség-eltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengőő kapitalista árugazdaságok. Lukács György famózus mondása – a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál – igazolódni látszik az utód kelet-európai új rendszerek alulteljesítésében. (Ha tekintetbe veszik, hogy a mondás azonos adottságú országok összevetésére érvényes.)⁸

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése – a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és – a részmunka–összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – nem lehetett kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A “direkt irányításos tervgazdálkodás” szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője a Marx által feltételezett kommunizmusnak, és nem is hozzá vezető út, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár a regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

5. Az átmenet periódusában szükségképpen megjelenhet a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s a társadalom válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista kezdeményeit, elemeit, mint ez a nyolcvanas évtizedben történt, vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant, az egyenlőtlen fejlődés következtében létrejött antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmenetiségével, s a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak erősítésére törekszik, s a néphatalom intézményein keresztül kontrollálja a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő restaurációs hatásokat. (Persze ha Kína is elesik, akkor nehéz lenne továbbra is fenntartani egy ilyen értelmezést.)

6. Az árugazdasági viszonyokra épülő átmenetiség politikai felépítménye hosszú távon nem lehet sem az önmagát lerontó, identitását és cselekvőképességét a gyűjtőpárttá válás és a látens pluralizmus következtében elvesztő egypárti hatalomgyakorlás, sem a polgári parlamentarizmus utánzata, sem a kettő megvalósult kombinációja. A makrogazdasági irányítás demokratikus legitimációja és az üzemen belüli termelői, részvételi, önigazgatói szocializációs formák kibontakoztatása nélkül a társadalomirányítás annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális “elitnek” a kezébe kerül(t), amely az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként túlhatalmat szerzett magának a munkatársadalommal szemben.

7. Az eddigiekből adódik a következtetés az átmeneti társadalom politikai formájára nézve: annak a többletmunka feletti társadalmi rendelkezés, a felhalmozás és a fogyasztás, az egyéni és a közfogyasztás arányának és szerkezetének a specifikumára kellett volna épülnie. (Ettől lehet a tervezés demokratikus, és egy korai, szocialista orientációjú rendszer legitim.)

A világgazdaság és politika kölcsönös függési rendszerében a globalizációval a nemzetállamok gazdasági önrendelkezésüket jelentős mértékben elvesztették (noha történelmi, nyelvi és kulturális identitásukat megőrizték). Az államok fölötti globális integrációs szint azonban a kizsákmányolás és a nagyburzsoázia új hegemóniáját valósítja meg. A szociálisan, kulturálisan, vertikálisan és horizontálisan egyaránt sokféleképpen tagolt világrendszer különbségei és ellentétei a centrum–félperiféria–periféria függési viszony alapzatán ellentmondásokká alakulhatnak. Ezek feloldása tartósan azonban csak akkor vezethetne átmenethez, majd formációváltáshoz, ha az eddigi mozgásformából való kitörés feltételei radikálisan megváltoznának. Ha a tőke nemzetköziesedésével adekvát formákat tudna kiküzdeni a munkatársadalom nemzetköziesedése.

Jegyzetek

¹ Max Weber – a “polgárság Marxa” – “a legmagasabbrendű tudományos alkotásnak értékelte” a Kiáltványt (Hahn István: Utószó. In: Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979, 549.), de ismeretes, hogy Talcott Parsons is a korszakos gondolkodót megillető tisztelettel kezeli Marxot (Sociological Theory and Modern Society. New York–London, 1967).

² Amikor a “Mi a teendő?” ökonomizmussal szembeni helyes álláspontját, azt, hogy a politikai osztályharcot elsőbbség illeti meg a gazdasági osztályharccal szemben, átértelmezik, s a harci formák viszonyát észrevétlenül már mint a politikum gazdasággal szembeni elsőbbségét tételezik, (N. Hartmann terminusával) ilyen kategóriahibát követnek el. A gazdaság ontológiai elsőbbségét csak a vágyak szintjén lehetett eltüntetni. A kategóriahiba a forradalomelméletbe úgy került át, hogy a szocialista forradalom típussajátosságaként tételezték, hogy itt a politikai forradalom után következik a társadalmi forradalom.

³ Lásd: “Magántulajdon és kommunizmus” szerkesztői címmel ellátott fejezetet, a 3. pontig bezárólag, amely már átvisz a magántulajdon pozitív megszüntetésének fázisába.

⁴ Megjegyzendő, hogy egy ilyen interpretáció – eredményét tekintve – nagyon közel esik a liberális ideológia azon változatáéhoz, amelyik a korai, politikai szocialista rendszereket, tévesen, a refeudalizációval azonosítja.

⁵ A mai, liberalizálódó szociáldemokrácia fő vonalát már ide lehet számítani. A változás létalapja az, hogy a szociáldemokrácia objektíve kiesett a számára oly kedves, a kommunizmus és a polgári liberalizmus közötti harmadik erő szerepéből.

⁶ Hasonlóan ahhoz, ahogyan Hugo Grotius (A háború és a béke joga) című művében (1625) a feltörekvő Hollandiában, a XVII. századi tőkés mintaországban (Marx), a tengeri kereskedelem szabadsága mellett érvelt, a spanyol és a portugál abszolutizmus közötti, a pápa által szentesített tengeri kereskedelem felosztása ellen. Továbbá hasonlóan ahhoz, ahogyan a globalizáció liberális ideológusai ma a centrumkapitalizmus érdekeinek kifejezőiként semmit sem kívánnak és tudnak mondani arról, hogy a helyi társadalmak, közösségek milyen gazdasági, társadalmi és gazdaságpolitikai eszközrendszerrel növelhetnék versenyképességüket. (Vö.: Groupe de Lisbonne: Limites à la compétitivité. Sous la direction de Ricardo Petrella. Édition Labor, 1995. 53.)

⁷ A nemzetállamokra épülő államközi rendszer és módosulása leírását Giovanni Arrighitól vettük át. (Az Amerikai Szociológiai Társaság 90. éves évfordulójára, [Washington, DC., 1995. 09. 19–23.] írt tanulmányból, melynek címe: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. eszmélet, 30. sz. 169–197.)

⁸ A közepes fejlettség (félperiféria) talaján mindkét, a kapitalista és az államszocialista rendszer gazdaságpolitikája számára is felvetődött ugyanaz a dilemma: vagy bezárkóznak, s ezzel lemondanak a technikai és technológiai recepcióról, s ez esetben nem zsákmányolják őket ki a fejlettebbek, de ekkor minden innovációt a saját, korlátozott erejükből fejleszthetnek csak ki, felidézve a további lemaradás veszélyét – vagy pedig nyitnak, bejön a fejlettebb technológia, de ennek ára van: a nyitás, a tőkebehozatal előnyei függő, kizsákmányolt helyzettel járnak együtt.

Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása c. tanulmánya (Marx Centouno, 6. 1991.) azt igazolja, hogy a rendszeridegen és a rendszerkonform félperifériás diktatúrák összehasonlításában, az előző, a volt államszocialista országok mérlege kedvezőbb, mint a velük összehasonlítható dél-európai és latin-amerikai, a világgazdaságba integrálódótt rendszerkonform diktatúráké (Eszmélet, 15–16. sz. 145–180.).

A polgári forradalmak, amelyek Európában a 16. század közepétől kezdve az első világháború végéig lezajlottak, általában nem zárkóztak országhatárok közé. A napirendre kerülő átalakulás az esetek többségében kapcsolatba került a külvilággal, és ez a kapcsolat igen gyakran a háborús konfliktus formáját öltötte magára. A németalföldi forradalom a spanyolok ellen viselt háborút, az angol forradalom az írekkel és a skótokkal hadakozott, a klasszikus francia átalakulás pedig a királyok egész koalíciója ellen vette fel a küzdelmet. Hasonló összeütközések a 19. század csaknem valamennyi polgári forradalmában fellelhetők.

A polgári forradalom és a külföld konfliktusa az összeütközés indítékát tekintve három fő csoportba, típusba sorolható.

Az első esetben a konfliktus a forradalom osztályküzdelmeiből előállott sajátos belpolitikai helyzet terméke. A forradalom vezető rétege az általa kívánt konszolidációt a belső erőkre hagyatkozva nem tudja végrehajtani, és a belső megszilárdulás szükséges feltételeinek kialakítása érdekében a nemzetközi osztályharc eszközéhez folyamodik. A konfliktusnak ezt a formáját a leginkább szemléletes formában a 18. század végi francia forradalom “állította elő”. A királyok ellen hirdetett és kezdeményezett háborúnak 1792-ben az volt a funkciója, hogy az ancien régime mögül kidöntse a nemzetközi támfalat, hogy a nemesi osztályt a további ellenállás céltalanságáról meggyőzze, és a foganatosított változások tudomásulvételére kényszerítse. A feltételezések szerint a királyok nemzetközi méretű kapitulációja után XVI. Lajosnak és a mögötte álló nemességnek nem maradhatott más választása, mint a burzsoázia által ismételten felkínált kompromisszum elfogadása, a szerzett vagyon és az öröklött kiváltság kombinációján alapuló politikai rendszer jóváhagyása. A forradalmi háború a burzsoázia igényeinek megfelelő, de a belpolitika eszközeivel el nem érhető konszolidáció feltételeit volt hivatva megteremteni.

A forradalom és a külföld konfliktusának második típusa az összeütközésnek az a fajtája, amely a külföld kezdeményezéséből áll elő. Az intervenció származhat a konzervatív szolidaritásból, a megdöntött feudális rend iránti szimpátiából. A beavatkozás indítékai között azonban mindig erősebb a forradalmi láncreakciótól való félelem, s a fellépés így főként a forradalom terjedésének megakadályozására irányul. Az intervenciós tendencia az európai polgári átalakulás egész időszakában észlelhető volt, leginkább azonban a szent szövetségi korszakban valósult meg. A Bourbonok spanyol forradalom ellen indított háborúját, a Habsburgok többrendbeli itáliai intervencióját, a konzervatív szolidaritás által inspirált beavatkozás eme tipikus példáit mind a bécsi kongresszust követő évek produkálták. A kívülről jövő fegyveres beavatkozást a konzervatív szolidaritás mellett sok esetben a hatalmi érdek ösztönözte. Az érdekelt hatalom ilyenkor nem az érintett országon belül végbement társadalmi–politikai változások miatt fogott fegyvert, hanem a forradalom által kilátásba helyezett erőviszony-eltolódás megakadályozása érdekében. Ebbe a kategóriába kell sorolnunk a fellépésnek azt a válfaját, amely ugyancsak a hatalmi érdek szavát követve, a háborúzó forradalom oldalára áll. Példának az 1821-ben indult görög felkelést említhetjük, amely Törökország elleni harcában megnyerte az angol és francia, majd végül az orosz fegyveres támogatást.

A forradalom és a külföld konfliktusának harmadik típusa a forradalom által strukturális okok miatt kezdeményezett háború. Az európai polgári forradalmak többsége tulajdonképpeni feladatának betöltése mellett az előző történelmi korszakból örökbe kapott problémák megoldására is vállalkozni kényszerült. A centralizált, az etnikai állományt a gazdasági integráció alapján egyesítő állam ismeretlen volt a korai polgári forradalmak Európájában, de ez az államtípus még a forradalmak utolsó hullámának időszakában sem vált általánossá. A modern centralizált állam létrehozása, az eredetileg a feudális abszolutizmus tevékenységi körébe tartozó funkció ellátása majdnem mindenütt a forradalmakra várt. A forradalom ezt a funkciót vagy abban a formában gyakorolta, hogy a gazdasági és etnikai tekintetben együvé tartozó, de politikai értelemben széttagolt területeket egyesítette, vagy pedig úgy, hogy a politikai egységgé emelkedett közösséget kiszakította a különféle elemeket magába záró dinasztikus konglomerátumból. Az integráló funkció általában a nyugat-európai forradalmakra várt. A forradalom, akár az egyesítés, akár a szétbontás formájában tűzte napirendre az esedékes változtatást, mindenképpen beleütközött a feudalizmus nemzetközi (helyesebben: dinasztiaközi) jog- és államrendjébe, amely a status quo megváltoztatásának fegyverrel állt útjába. A forradalom, amely helyzetéből adódóan nem térhetett ki funkciójának gyakorlása elől, maga is rákényszerült arra, hogy a fegyverekre apelláljon.

A forradalom, amely a 19. század közepén a modern polgári társadalmi–politikai rend kialakítására vállalkozott, a strukturális konfliktus lehetőségével, mi több, bizonyosságával számolhatott. A kontinens középső és keleti részén szinte középkori rendetlenségben apró államocskák és az egykori önálló államokat, illetve ezek maradékait magába foglaló soknemzetiségű államok helyezkedtek el. Itália tíz, Németország harmincnyolc önálló államra tagolódott, ugyanakkor határaik az egykori történelmi államok területébe is belevágtak. A Habsburg Monarcia határai között tizenegy nemzet és csaknem ugyanennyi középkori állam, illetve állammaradék helyezkedett el meglehetősen összekuszált jogi és etnikai feltételekkel. A soknemzetiségű Oroszország és a Balkán-félsziget legnagyobb részét birtokló Törökország hasonló gordiuszi csomó volt, az amúgy is megkésett elrendezés azonban itt a 19. század közepén sem volt még időszerű. Németország, Olaszország és a Habsburg Monarcia esetében azonban, ahol a feltételek megértek az elrendezésre, a forradalmi átalakulás a szerkezeti adottságokból következően eleve nemzetközinek, az adott országhatárokon túlra terjedőnek, az adott etnikai–politikai–történeti egység keretein túllépőnek számított.

A 19. század közepén esedékes újjárendezés nemzetközi jellegének kialakulását az alapvető adottságok mellett egyéb tényezők is előmozdították. A forradalom szempontjából főként a kedvezőtlen külső hatással lehetett számolni. Annak lehetősége, hogy a dinasztiák azonosítják magukat a nemzetközi egyesítés vagy felszabadítás ügyével, és ennek kapcsán egy-két lépést együtt tesznek a forradalommal, a század közepén tulajdonképpen sehol sem állott fenn. A kényszerű alternatívát ekkor még a későbbi nemzeti dinasztiák, a Savoyaiak és a Hohezollernek sem érezték, ezért tőlük is inkább aktív szembeszegülést, mint segítséget lehetett várni – a Habsburgokról és a Romanovokról nem is beszélve. Arra is kevés jel mutatott, hogy valamely nagyhatalom saját érdekeitől vezettetve pártját fogja az átalakulásnak. A nagyhatalmi politika inkább a forradalmi–nemzeti átalakulás aktív ellenfelének számított. Franciaország számára a vesztfáliai béke óta a német széttagoltság tette lehetővé a terjeszkedést, aligha lehetett ezért arra számítani, hogy Párizsból segédkezet nyújtanak az egységes Németország kialakításához. Az angol külpolitika sem tekintette a maga számára hátrányosnak az európai széttagoltságot, a Habsburg Monarciát pedig az európai egyensúly legfőbb elemének tartotta. A cári Oroszország számára alapjában véve ugyancsak kedvező volt a német széttagoltság, a Habsburg Monarchia léte pedig a lengyel területek közös birtoklása révén a cári orosz integritás biztosítékának számított. Olyan elsődleges hatalmi érdekek voltak ezek angol, orosz és francia részről egyaránt, amelyek egy háborút is megértek. A konzervatív szolidaritás a Szent Szövetség virágkora óta sokat veszített ugyan intenzitásából, de még a század közepén is eleven ideológiai–politikai hatótényező volt, és most is arra sarkallt, hogy – országhatároktól függetlenül – a veszélyeztetett ancien régime segítségére siessen. A közép–kelet-európai forradalmi–nemzeti átalakulás ugyanakkor nem remélhette, hogy a nyugat-európai forradalomtól kap érdemleges támogatást. Az esedékes újabb francia forradalomnak, miként a 18. század végén, most sem volt nemzeti–állami tennivalója, de a változott viszonyok között arra sem volt többé szüksége, hogy a feudalizmus nemzetközi frontjának áttörésében közreműködjék.

A közép–kelet-európai térségben a 19. század közepén esedékes átalakulások tehát a szerkezeti adottságok folytán összekapcsolódtak egymással, és a hatalmi–politikai érdekeltségek révén a külpolitikával is érintkezésbe kerültek. A kapcsolat szinte az elméletileg lehetséges valamennyi formában jelentkezett: függés, kölcsönös függés, kizárás, hatás, kölcsönhatás egyaránt kialakult. Hogy valamely forradalom a többi forradalommal és a hatalmi politikával szemben milyen helyet foglal el, számos objektív és szubjektív tényező összhatásának eredménye volt, de közülük különösen három körülménynek: a nemzeti célkitűzés karakterének, a demográfiai adottságoknak, valamint a politikai–földrajzi elhelyezkedésnek volt döntő jelentősége.

Az olasz forradalmi–nemzeti mozgalom a részleges függőség esetét példázza. A függőség részint a célkitűzésből (Itália felszabadítja magát), részint a politikai–földrajzi elhelyezkedésből (az Ausztriával való érintkezésből) fakadt. Demográfiai adottságai alapján az olasz mozgalom nem szorult arra, hogy törekvéseit külső körülményekhez: hatalmi politikához vagy egyéb nemzeti mozgalomhoz igazítsa. De a függés tekintetében is helyénvaló a “részleges” megszorítás alkalmazása, mert az itáliai igények teljesülése nem tételezte fel a Habsburg Monarcia felbomlását. Az egységes olasz nemzeti állam kialakulása európai méretű átrendeződés nékül is végbemehetett.

A Habsburg Monarchián belüli nemzeti mozgalmak esetében mind a “kölcsönös függés”, mind a “kizárás”, mind a “függés” terminusának alkalmazása indokoltnak látszik. A mozgalmak belül kölcsönösen függtek egymástól és valamennyien függvényei voltak a külső forradalmi és hatalmi–politikai alakulásnak. A külső tényezőktől való függés még a mérsékelt nemzeti program megvalósítására is vonatkozik. Sem a magyar, sem a cseh nemzeti program nem tételezte fel eredetileg a Habsburg Monarchia dezintegrációját. Ahhoz azonban, hogy a Monarcián belüli elképzelések megvalósuljanak, megfelelő németországi alakulásra volt szükség. A magyar kívánságok teljesülése az osztrák örökös tartományok Németországgal való egyesülésétől függött, a cseh elképzelések megvalósulása csak a Habsburg Monarcia és a kialakuló egységes Németország teljes elhatárolódása esetén jöhetett szóba. A függőség mértékét csak fokozta a nemzeti programokban jelentkező extrémitás. Különösen szembetűnő volt ez a magyar mozgalom esetében, amely a történelmi jogok alapján igényelt területen hétmilliónyi (összegében saját etnikai állományánál erősebb) idegen ajkú népesség fölötti uralomra aspirált. A demográfiai adottságok sem voltak olyanok ebben a térségben, amelyek a külső feltételek mellőzésére lehetőséget adtak volna. A hiányzó adottságokat nem pótolta, inkább apasztotta, hogy mindegyik mozgalom nagyobb területen akarja céljait érvényesíteni, mint amekkorát etnikai értelemben ténylegesen birtokolt. A Monarchián belül jelentkező nemzeti mozgalmak az érintett területek földrajzi kapcsolatai, egyes területek vegyes etnikai birtoklása folytán részint feltételezték, részint kizárták egymás megvalósulását. Objektív adottságaik, pontosabban: fogyatékosságaik következtében célkitűzéseik elérése azonban elsősorban külső tényezőktől függött.

A német nemzeti–forradalmi mozgalom esetében leginkább a hatásgyakorlás képessége jellegzetes. Ennek a mozgalomnak rendkívül kedvező adottságai voltak. A negyvenmilliós német nemzet a korabeli Európában igazi “grande nation”-nak számított. A demográfiai adottságok a potenciális nagyhatalom rangját biztosították, és lehetővé tették a nemzeti mozgalom számára, hogy ügyeit a külső körülményekre való tekintet nékül, tehát a nagyhatalmi politika és a többi nemzeti mozgalom igényeinek mellőzésével intézze. A monumentális lélekszám a külső kihatás képességét is biztosította. A külső hatás lehetősége a demográfiai adottságok mellett a politikai–földrajzi körülményekkel is összefüggött. A német etnikum centrálisan helyezkedett el, és egyszerre érintkezett a lengyelek, az olaszok és a magyarok lakta területekkel. Az egységes német nemzeti állam megalakulása így nemcsak a középkori állami széttagoltság megszüntetését helyezte kilátásba, hanem egyben megkérdőjelezte a szomszédos soknemzetiségű birodalmak egzisztenciáját, illetve integritását. Igaz, az egységes Németország magába szándékozott foglalni Csehországot, és nem tisztázta a lengyel területek sorsát, melyek nem tartoztak ugyan a Német Szövetséghez, de Poroszországnak részét alkották. Ezek a belső ellentmondások azonban, a demográfiai arányoknak megfelelően, csak jelentéktelen mértékben csökkentették a német nemzeti mozgalom erejét. Németországban olyan átrendeződés készült, amely méreteiben és várható kihatásában a 18. század végi francia újjáalakulásra emlékeztetett.

A magyar forradalom nemzetközi helyzetéről és az egész európai negyvennyolc sorsáról beszélve, úgy tetszik, az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani a németországi helyzet alakulásának vizsgálatára. Ha premisszánk helyes, és Németország lehetőségeiben valóban Franciaországhoz mérhető, akkor a magyar forradalom egyéb külső vonatkozásai, a nemzetiségi kapcsolatok csakúgy, mint a hatalmi–politikai viszonylatok némiképp más megítélés alá esnek, és legfontosabbnak annak megválaszolása tűnik, hogy a német forradalom vajon miért nem váltotta valóra a hozzá fűzött, jogosnak látszó reményeket. E vizsgálatok elvégzés még jövőbeni feladat, és itt most az általunk felvetett kérdés megválaszolására sem vállalkozhatunk. Csupán néhány szempont jelzésére, amelyek talán további megfontolást érdemelnek.

A német politikai és szellemi decentralizáció, a német policentralizmus lehet az egyik vizsgálódási kiindulópont. Az a sajátos állapot, amelyet egy korábbi írásunkban úgy fogalmaztunk meg, hogy a német forradalomnak nem volt Párizsa. A francia forradalmat annak idején – egyebek mellett – a milliós főváros léte tette klasszikussá, amely elhatározó befolyást gyakorolt a franciaorsági változásokra. Német vonatkozásban ebből a szempontból Berlin, Bécs és Rajna-vidéki városok helye és szerepe vizsgálatot érdemel, és egyáltalán a város és vidék viszonyának beható analízise szükséges. A vizsgálatnak másodszor a német dinasztiák és a német feudális erőknek a német nemzeti üggyel kapcsolatos állásfoglalására kell figyelmet fordítania. Arra kell tulajdonképpen magyarázatot adni, miért nem jött létre a németországi forradalom Koblenze. Annak idején a francia forradalmat, mint ismeretes, az emigráció fenyegető magatartása, majd a külföld beavatkozása mozdította el több alkalommal a holtpontról. Milyen körülmények váltották ki, hogy a német polgári forradalom nem használhatta organizációs céljaira a külső fenyegetésből adódó óriási hajtóerőt? Végül a német Piemont-problematika is behatóbb megvilágítást igényel. Az elbai hercegségek felszabadításáért indított háború egész Németországban nagy lelkesedést váltott ki, a frankfurti nemzetgyűlés mégsem tudott mire menni vele. Milyen sajátos körülmények okozták, hogy a német forradalom nem tudta kamatoztatni az elnyomott területek felszabadításában rejlő hatalmas mozgosító- és szervezőerőt?

A magyar forradalom teljesítménye, akár a kor, akár a francia forradalom mértékrendszerét használva, kétségkívül a legjelentősebb Közép–Kelet-Európában. Ennek a forradalomnak volt Párizsa: Pest az igazi forradalmi főváros módjára diktált az országnak. Ez a forradalom fél év alatt megtette azt az utat, amelyhez a franciáknak két esztendő kellett: eljutott a Valmyval felérő pákozdi győzelemhez. Igaz, a külső tényezők indulásakor kezére játszottak, és a sajátos körülmények fokozott erőfeszítésre sarkallták. A Habsburg Birodalmon belüli különállás elérése a német forradalom segítségével történt, annak a német forradalomnak a segítségével, amely a perszonálunióra szándékozott redukálni az egyesülő német államok Németországon kívüli kapcsolatait. A magyar Valmy sem érkezett volna el a nemzetiségek fegyveres ellenállása nélkül, amely ellenállás kérdésessé tette a magyar függetlenségnél is többre becsült magyarországi szupremáciát. Nagyon jellemző ebben a tekintetben, hogy a magyar forradalom, miközben a nemzetiségekkel szemben nagy határozottságot mutatott, Ausztriával szemben továbbra is rendkívüli mérsékletet tanúsított. Erősen kérdéses, hogy a magyar forradalom Olmütz nélkül eljutott volna-e Debrecenig, a “feltétel nélküli alávetés” kilátástalansága nélkül a Függetlenségi Nyilatkozatig.

De végtére is eljutott, és az eredetileg a magyar különállás és a magyar szupremácia védelmére mozgásba hozott erők, úgy tűnt, a Habsburg Birodalom szétvetésére is elegendőnek bizonyulnak. A győztes magyar honvédsereg negyvenkilenc tavaszán a jog szerint is független Magyarország legnagyobb részét birtokba vette, és az új magyar államiságot a restaurációval és a partikularizmussal szemben egyaránt biztosította. A független állam önerőből, minden külső segítség nélkül született, és konszolidációjához sem igényelt mást kívülről, csupán semlegességet. Hogy milyenek lettek volna egy ilyen magyar hegemóniára alapozott független, soknemzetiségű Magyarország távolabbi kilátásai, annak taglalásába itt nem kell belebocsátkoznunk. A Habsburg Monarchia léte vagy nemléte európai kérdés volt, és valamennyi nagyhatalom külpolitikájában az osztrákbarát tendenciák jutottak túlsúlyra. Angol jóváhagyással a cári Oroszország másfél százezres hadserege indult a független Magyarország ellen.

A magyar forradalom maximális erőfeszítéseivel már megközelítette lehetőségeinek felső határát, a legnagyobb európai hatalom ellen azonban az erők meghatványozása is kevés lett volna. Egyedül az európai forradalmi–nemzeti mozgalmak segíthettek.

Segíthettek, de csak elméleti értelemben. A nemzeti–forradalmi mozgalmak közül csupán a német volt olyan, amely az összes külső körülmény figyelmen kívül hagyását megengedhette magának, és egyben képes volt bármiféle nagyhatalmi intervenció visszaverésére. A német polgári forradalom azonban, amely a nemzeti célok elérése érdekében ki akarta aknázni a nemzet óriási erőforrásait, ekkorra már maga is hajótörést szenvedett. A német fejlődés belső akadályait semmiféle külső akadály nem mozdíthatta el. A magyar történetírás kedvenc vitája arról, hogy mi lett volna akkor, ha Pest idejében a bécsi forradalom segítségére siet, és ha Görgey Komárom után Buda helyett Bécsnek fordul, valójában hibás körben forog. A német fejlődés irányát az adott objektív feltételek mellett semmiféle külső hatással nem lehetett megváltoztatni. A német forradalom nem tudta megszervezni önmagát, és e képesség hiánya a német egység és vele együtt a magyar forradalom sorsát is eldöntötte. A független Magyarország ragyogó fegyverténye csak negyvennyolc epilógusa lehetett. A forradalom Közép–Kelet-Európában nem tudta törleszteni a magára vállalt nemzeti–állami adósságot. Az európai forradalmi periódus lezárult anélkül, hogy a dinasztikus Európa államhatárain a legkisebb változtatást is végrehajtotta volna. Erőfeszítései mindamellett érződtek, és nyomot hagytak a későbbi rendezéseken.

A posztkommunista országok, sőt az egész emberiség számára égetően fontos tanulságokkal szolgálhat a nemzeti felszabadító küzdelmek során kikristályosodott politikai, ideológiai, ellenállási áramlatok kritikai elemzése. Az Eszmélet nemrég elhunyt tanácsadójának egyik utolsó írása azt vizsgálja, milyen korrelációk állapíthatók meg a nemzeti (antiimperialista) és a társadalmi (antikapitalista) mozgalmak fellendülése és visszaszorulása, bizonyosságai és illúziói között.

Ne taszítsuk a történelmi feledésbe a föld rabjainak harcait, reményeit, útkeresését!

Szinopszis

A posztkommunista országok, sőt az egész emberiség számára égetően fontos tanulságokkal szolgálhat a nemzeti felszabadító küzdelmek során kikristályosodott politikai, ideológiai, ellenállási áramlatok kritikai elemzése.

Milyen korrelációk állapíthatók meg a nemzeti (antiimperialista) és a társadalmi (antikapitalista) mozgalmak fellendülése és visszaszorulása, bizonyosságai és illúziói között? Az új világrend kialakításában milyen arányban játszik szerepet a hegemóniáért küzdő USA, Németország és Japán; az átalakuló, magasan kvalifikált középosztály, és a Dél és Észak városaiban koncentrálódó kitaszított, marginalizálódó tömeg? A fokozódó társadalmi és nemzeti egyenlőtlenségek közepette elkerülhető lesz-e a vallási, etnikai fanatizmus, a terrorizmussal való manipulálás, a burkolt és a nyílt agresszivitás hosszan tartó hulláma, nem utolsó sorban a Földközi-tenger térségében?

A felvetett kérdések megválaszolásához érdemes eltöprengeni azokon a felismeréseken és aggodalmakon, amelyeket az ötvenes években Frantz Fanon fogalmazott meg. Mit mond nekünk ma Fanon? Melyek azok a tézisei, amelyek a halála óta elmúlt több mint három évtizedben mind aktuálisabbá váltak? Három kérdéskörre utalnék: 1. Az erőszak történelmi fázisai; 2. Az erőszak társadalmi bázisai; 3. A harmadik világ új történelmi pályája, az emancipálódás új követelményei és az ezekhez kapcsolódó aggodalmak.

I. Az erőszak történelmi fázisai

1. A gyarmati hódítás szakaszában alkalmazott erőszak. Töprengés: hogyan módosította a világ felosztásáért és újraosztásáért folyó harc módozatait és hatásait

• a jaltai és a potsdami egyezmény;
• a hidegháború;
• a szovjet birodalom összeomlása.

2. A gyarmati rendszer konszolidálódásának a szakasza. A gyarmatosítottak egy része megtagadja, feladja identitását. Ezáltal lealacsonyodik, abban a reményben, hogy fölemelkedhet, ha azonosul az uralkodók értékrendszerével, életvitelével. A gyarmatosítottak többsége azonban magába fojtja a vele szemben gyakorolt agresszivitást. Tehetetlensége következtében agresszivitását önmaga, környezete és közössége ellen fordítja; őrjöngésbe, fanatizmusba menekül.

Töprengés: Napjainkban mind erőteljesebben érvényesülnek az uniformizálódás tendenciái. Elsősorban az amerikai hegemóniát erősítő normák, a tolerancia, a modernitás válnak az egyes cselekvés bevett kritériumaivá. A fennálló egyenlőtlenségek eközben táplálják az etnikai és a vallási feszültségeket, felszínre hozzák az emberekben rejlő erőszakot, ezáltal elősegítik a szélsőjobboldali és a fundamentalista mozgalmak térnyerését.

A véglegesen letelepedni akaró bevándorlók kettős követelménnyel szembesülnek: szeretnék megtartani különbözőségüket, és szeretnének még inkább beolvadni a fogadó országba. Kettős igenlés és tagadás.

3. Az erőszak dialektikájának átirányulása a valóságos ellenség ellen: a gyarmatosítók legyőzése és kiűzése. A gyarmatosítottak ebben a szakaszban visszanyerik emberi mivoltukat. A függetlenségi háború közös céljai elősegítik az etnikai és a vallási fanatizmus visszaszorítását, oldhatóvá teszik a megcsontosodott hagyományokat, enyhítik a nagycsaládokon belül a kiszolgáltatottság viszonyait öregek és fiatalok, férfiak és nők között. (Lásd Fanon: Az algériai forradalom ötödik éve.) A harc a szolidaritás kovászává lesz.

Töprengés: Nélkülözhetetlen-e a forradalmi szakítás a nemzeti és társadalmi emancipációhoz, vagy a következő időszakban új módon merül föl a forradalmi és a reformista stratégiák összekapcsolása?

II. Az erőszak társadalmi alapjai és tartalékai

Fanon alapvető felismerése: a kirekesztett, marginalizált falusi és városi rétegek létszámuk és helyzetük következtében döntő szerepet játszhatnak a függetlenségi harcok radikalizálódásában. A falvak a harcosoknak élelmiszert, menedéket, emberi tartalékot biztosítanak. A parasztság kész csatlakozni a harchoz, hogy visszaszerezze a földet, amelyet a gyarmatosítók raboltak el tőle. A városokban a faluról jött létbizonytalanságba sodródottak, a bádogvárosokban tengődők, a hierarchikusan tagolt informális szektor hálózataihoz kapcsolódók, a prostituáltak, a bandákba verődött fiatalok, a fosztogatók ismerik a legjobban a terepet, ami megkönnyíti számukra a bujkálást és a menekülést. Fegyvereket, gyógyszert, információkat tudnak szerezni, terrorcselekményeket előkészíteni és végrehajtani. A kisemmizetteket semmilyen érdek nem köti a gyarmati világhoz, ők az utolsókból lehetnek az elsők.

A marginalizálódás problematikája. – Ez Fanon halála óta, az utóbbi harmincöt év során vált korunk válságának egyik fő problémájává, Délen és Északon egyaránt. Összefügg a világgazdaságban bekövetkezett ismert mutációkkal és a demográfiai robbanással, amely hozzájárult az urbanizáció és a nemzetközi munkaerővándorlás aggasztó fölgyorsulásához. 2015-re hét-nyolc milliárd földlakóra számítanak. A leglényegesebb változást a településszerkezet módosulása jelenti majd: négymilliárd fölé emelkedik a városlakók száma. A 19. század elején a világ lakosságának 3%-a élt városokban; a 20. század végére ez eléri az 50%-ot. 2000-ben a 25 tízmillió főt meghaladó városi agglomerációból 19 a legszegényebb országokban lesz. Nagyrészt ezekben összpontosul majd mind a világ anyagi és szellemi gazdagsága, mind pedig nyomora. Ricardo Petrella professzor a megapoliszokat a jövendő kriminalizált világ egyik fő forrásának tartja. Százmilliók foglalkoznak majd illegális kereskedelemmel, pl. fegyver- és kábítószer-kereskedéssel, avagy gyermekek és átültethető szervek csempészetével. Már napjainkban több mint 600 millió emberi lény zsúfolódik össze a bádogvárosokban, amelyek többnyire etnikai, vallási és rokoni kapcsolatok szerint tagolódnak. Tíz- és tízmillió ember vándorol városról városra, akik a legtöbbször már a bádogvárosokban sem tudnak letelepedni. Szétszakadnak a családok, egyedül maradnak az öregek, a szeméttelepeken való vegetálás és túlélés vagy a haldoklás alternatívájával.

A társadalmi és létbizonytalanság az önvédelem és a puszta létfenntartás különböző válfajaira kényszeríti a lakosság mind szélesebb tömegeit. (Apátia, illegális ügyeskedés, fekete munka, tolvajlás, kemény bűnözés, koldulás, más rétegekben a korrupció, a spekuláció, a mindenen keresztül gázoló érvényesülés, mindenfajta szolidaritás elutasítása.) A gazdasági és a politikai kalandorok ebben a közegben építik ki hálózataikat. A terrorizmus és a fanatizmus a tehetetlenség és a lázadás, a kilátástalanság és a reménykedés sajátos keveréke. Az önvédelem legelterjedtebb formái ennek az ellentmondásokkal telített közbülső állomásai.

A hagyományos jobboldali és baloldali pártok nincsenek felkészülve arra, hogy a marginalizáltaknak erre a tömegére kiterjesszék a befolyásukat. Félő, hogy a következő évtizedekben azok a mozgalmak és pártok tesznek szert tömegbázisra a lesüllyedt és az ezután lesüllyedő rétegekben, amelyek kaotikus lázadást, vélt ellenség elleni fölforgatást hirdetnek, amely ellenséget "meg kell semmisíteni", mert ez megoldást hoz. A terrorizmus nem csökkenti, hanem növeli majd a presztizsüket, mert a médiumok percre készen terjesztik a tetteikkel kapcsolatos szenzációkat. A terrorizmus a nyílt és a burkolt politikai és ideológiai manipuláció eszközévé válik, mégpedig mind azok részéről, akik szervezik és folytatják, mind azokéról, akik a terrorizmus elleni harcot hirdetik. (Az utóbbiak a demokrácia védelme ürügyén korlátozhatják a demokráciát, és gyakorolhatnak fegyveres vagy egyéb nyomást azokra az országokra, amelyek veszélyeztetik vagy sértik a világpolitika alakulását elsősorban befolyásoló hatalmak érdekeit.)

A Földközi-tenger térségének távlatilag napirendre került európai integrációja valószínűleg beleütközik ezekbe a jelenségekbe és érdekekbe. A térség gazdasági és geostratégiai jelentősége miatt nem valószínű, hogy a mediterrán térségben e problémák józan belátása, tartós harmónia és megbékélés következik be, hogy meghonosodna a sokak által hirdetett (keresztény, muzulmán, zsidó) pluricivilizáció és gazdagító kölcsönhatása. Ha pedig a földközi teger medencéjének húsz országa között a versengés és az ellenségeskedés kerül az előtérbe, az nem csak ezek integrációját futtathatja holtvágányra, hanem elkerülhetetlenül destabilizálja egész Európát, miközben a világhegemónia súlypontja Kelet- és Dél-Kelet-Ázsiára tevődik át.

III. A "harmadik világ" új történelmi pályája. Az emancipáció követelményei és a velük kapcsolatos aggodalmak

Fanon számára a felszabadító háború célja nem korlátozódik egy-egy ország önrendelkezési jogának az érvényesítésére, amely ország határát a gyarmatosítók az egymás közötti harc menetében önkényesen szabták meg. A gyarmatbirodalmak bomlása új történelmi pályát nyitott meg, az emancipáció új követelményeit írta elő, nemcsak a függetlenedő ázsiai és afrikai népek, hanem az egész emberiség számára.

A tényleges függetlenség kivívása Fanonnál feltételezi az elhatárolódást, az elszakadást azoktól a társadalmi csoportoktól, amelyek létfeltételei, életvitele, érvényesülése sok tekintetben a gyarmatosítók világához kötődött. A munkásság, a nemzeti vállalkozóréteg és a gyarmatosítók által otthon vagy a metropoliszban kiképzett értelmiség jobb feltételek között él, és igyekszik fenntartani kedvezményezett helyzetét a túlnyomó többséggel szemben, ezért a kompromisszum híve, a kiegyezést szorgalmazza.

A többség viszont szakításra vágyik azzal a társadalmi-civilizációs modellel, amelyet Európa alakított ki és akart az egész világra rákényszeríteni. Európa utánzása Fanon szemében az európai uralom visszaállítását jelentené. (Ne felejtsük, Aimé Césaire tanítványa volt, aki Discours sur le colonialisme című művében élesen tárja föl a gyarmatosítók barbarizmusát a gyarmati népekkel szemben!) Ám Fanon, miközben elveti a kapitalizmust, a kiutat nem a szovjet mintán alapuló "nem-kapitalista" útban keresi. Nem indokolja ugyan ennek az akkoriban kibontakozó változatnak a meg nem említését, de az ok sejthető: számára az emancipáció alanya a parasztság. Attól tart, hogy a függetlenedés a parasztok rovására fog végbemenni. A fővárost mesterséges képződménynek (a nyugati világ előretolt bástyájának) tekinti. Aggodalmai azóta bizonyítást nyertek: a város alárendeli a falvakat, a függetlenségi háború alatt hozott áldozatokat a vezető sajátítja ki, akiből despota lesz, az értelmiségiek pedig a párt és az államgépezet tisztségviselői. Attól tart, hogy olyan gazdasági, politikai, katonai és szellemi elit alakul ki, amely inkább a nyugati világhoz kapcsolódik, mint a saját népéhez.

Ez a parasztközpontú felfogás Fanonnál nem azonosítható egy archaikus társadalomhoz, a misztifikált ősmúlthoz való visszatérés óhajával. (Ô elveti, elítéli a négritude felfogását.) Nézetei inkább a maoizmus, a guevarizmus, az újbaloldal téziseivel rokoníthatók. Gyaníthatóan azt reméli, hogy ki lehet majd építeni valamiféle paraszti önigazgató rendszert, amely újjáéleszti és gazdagítja a szolidaritást az emberi közösségeken belül. Tudomásom szerint nem ismerte Polányi Károly írásait, amelyek közel állnak ezekhez az illuzórikus (?) törekvésekhez. (Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei helyett a társadalmi kötelékek fenntartása élvez elsőbbséget.) Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Kemény Vagyim és Kiss Károly tanulmányát (A kaláka alakváltozatai. Reciprocitás nem archaikus társadalomban): "A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremoniális kapcsolatokból fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják… A szimmetria intézményesült struktúrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását… A reciprocitás a gazdaságot integráló formává válhat, képes más integrációs sémákat, mint a redisztribúciót, mint a piaci cserét alárendelt módszerként alkalmazni." (Eszmélet, 1996. 30. sz. 57.) Láthatjuk, hogy Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint primitív, civilizálatlan elődöket vagy téves útra futott átmeneti próbálkozásokat mutatja be. Mint mondja, az agresszív euro-amerikai civilizáció első hadteste "gazdasági mechanizmusainak a terjedése… a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva".

Fanon tehát nem állt egyedül elképzeléseivel, s ha emancipációs eszménye nem is, aggodalmai annál inkább igazolódtak. Ám a legutóbbi évtizedek tapasztalata azt bizonyítja, hogy Fanon, a marxisták is tévedtek, amikor egyvalamely társadalmi osztályt emeltek ki a forradalmi változás hordozójaként és az emancipáció fő letéteményeseként. A parasztság ugyanis (nem utolsó sorban éppen Észak-Afrikában) felbomlik, és a városokba és környékükre (vagy a metropoliszba) menekül, az európai munkásság pedig jórészt vagy középosztályosodik, vagy marginalizálódik.

Fölvetődik a kérdés: Mi lesz a kapitalizmussal, ha a klasszikus "harmadik világ" felbomlik "alóla"?

A baloldali, forradalmi gondolkodók igen gyakran megelégedtek azzal, hogy bírálják, "leleplezzék" a világkapitalizmus torzulásait, azt a vonását, hogy mindinkább fokozza az egyenlőtlenségeket, lealacsonyítja az emberi viszonyokat és a társadalom minden szféráját alárandeli a profitnak; hogy bemutassák az általa vezérelt globalizálódás visszásságait. Elmulasztják azonban alaposabban megvizsgálni azt, mi módon tudott alkalmazkodni a fejlett kapitalizmus azokhoz az ellentmondásokhoz, amelyeket kitermelt, és hogyan tudta felbomlasztani azokat az irányzatokat, amelyek veszélyeztették uralmát, sőt fennmaradását. Pedig a kapitalizmus túlélte az első világháborút, a tőkés berendezkedés meghaladásának első kísérleteit, de még a "szocialista világrendszer" kiterjedt kihívását, saját gyarmatrendszerének a szétesését is. Túlélte, bizonyos értelemben még a maga javára is fordította a munkás- és a felszabadító mozgalmak második világháború utáni nagy fellendülését is. De túlélheti-e a szovjet birodalom összeomlását is, amikor már önmagával áll szemben? Létezhet-e a centrum periféria nélkül? Újból meztelenné vált a király?

Az Egyesült Államok kivívta az elvitathatatlan világhegemóniát. A világ bármely részén képes katonailag megvédeni az érdekeit. Ám a jelek szerint nincs eszköze ahhoz, hogy kezelje az új állapotba került világrendszer feszültségeit. A periféria meddig viselheti el, hogy az alkalmazott megoldások a külső (és a belső) perifériák mind újabb változatait hozzák létre?

Sokak látják úgy, hogy a századvégen a politikai égboltról eltűntek a vezérlő csillagzatok, a jövő pedig sűrűsödni látszó köd. Ám "a történelem hosszú lélegzése" (Braudel) arra biztat, hogy ami a múltban értékes, az nem vész el. A forradalmak ebben a században elbuktak, de több vonatkozásban hozzájárultak a világban mégis végbement pozitív változásokhoz. A világkapitalizmus döntési központjai rákényszerültek, hogy rendszerükbe olyan reformokat építsenek be, amelyekért – az elitek kemény ellenállásával szemben – korábban a legkülönbözőbb haladó mozgalmak indultak harcba. Napirenden maradtak a társadalmi, a nemzeti, az emberi emancipáció kérdései. Ennyiben a hozott áldozatok nem voltak hiábavalók. A szörnyű torzulások, az összeomlások, a térvesztések ellenére a múlt józan kritikai elemzése hozzájárulhat a valódi vívmányok továbbéléséhez, a jövő útjainak a kitapogatásához. Ez kitapintható a régi és az új társadalmi mozgalmakban, még a volt gyarmati és az egykori szocialista országokban is, bár az önvédelem és a nosztalgiák jogos és "deviáns" változatai sok esetben összekeverednek.

Az én nemzedékem (több változatban) megélte a kapitalizmus meghaladásának kísérleteit, a spanyol köztársaság védelmében, a fasizmus és a német megszállás ellen vívott harcokat, részese volt a gyarmati népek függetlenségi harcának támogatásáért, a szocializmus torzulásainak a kiküszöböléséért folytatott küzdelmeknek. Most már a mai és a holnapi fiatalabb és fiatal nemzedék feladata lesz, hogy a XX. század sikereiből, tévedéseiből, illúzióiból és bűneiből levonja a következtetéseket.

Az emberiség emancipálódása a sokrétű múlthoz kapcsolódó újrakezdések sorozata. A történelem ma is munkálkodik a fennálló világrendszer túléléséért és egy új világrend kialakításáért. A "föld rabjai" – ha összetételük és előrevivő erőik átalakulóban vannak is – folytatják a harcukat és az útkeresésüket. A jelek szerint meg kell tanulniuk a forradalmi szakítást összehangolni a reformer jellegű előrehaladással.

Fanon, ha ma élne, bizonyára egyetértene Régis Debray nemrégiben tett megállapításával: "Az utópiák kimúlása nem a megadást jelenti, hanem a visszatérést a lényeghez, az ellenálláshoz."