A polgári forradalmak, amelyek Európában a 16. század közepétől kezdve az első világháború végéig lezajlottak, általában nem zárkóztak országhatárok közé. A napirendre kerülő átalakulás az esetek többségében kapcsolatba került a külvilággal, és ez a kapcsolat igen gyakran a háborús konfliktus formáját öltötte magára. A németalföldi forradalom a spanyolok ellen viselt háborút, az angol forradalom az írekkel és a skótokkal hadakozott, a klasszikus francia átalakulás pedig a királyok egész koalíciója ellen vette fel a küzdelmet. Hasonló összeütközések a 19. század csaknem valamennyi polgári forradalmában fellelhetők.
A polgári forradalom és a külföld konfliktusa az összeütközés indítékát tekintve három fő csoportba, típusba sorolható.
Az első esetben a konfliktus a forradalom osztályküzdelmeiből előállott sajátos belpolitikai helyzet terméke. A forradalom vezető rétege az általa kívánt konszolidációt a belső erőkre hagyatkozva nem tudja végrehajtani, és a belső megszilárdulás szükséges feltételeinek kialakítása érdekében a nemzetközi osztályharc eszközéhez folyamodik. A konfliktusnak ezt a formáját a leginkább szemléletes formában a 18. század végi francia forradalom “állította elő”. A királyok ellen hirdetett és kezdeményezett háborúnak 1792-ben az volt a funkciója, hogy az ancien régime mögül kidöntse a nemzetközi támfalat, hogy a nemesi osztályt a további ellenállás céltalanságáról meggyőzze, és a foganatosított változások tudomásulvételére kényszerítse. A feltételezések szerint a királyok nemzetközi méretű kapitulációja után XVI. Lajosnak és a mögötte álló nemességnek nem maradhatott más választása, mint a burzsoázia által ismételten felkínált kompromisszum elfogadása, a szerzett vagyon és az öröklött kiváltság kombinációján alapuló politikai rendszer jóváhagyása. A forradalmi háború a burzsoázia igényeinek megfelelő, de a belpolitika eszközeivel el nem érhető konszolidáció feltételeit volt hivatva megteremteni.
A forradalom és a külföld konfliktusának második típusa az összeütközésnek az a fajtája, amely a külföld kezdeményezéséből áll elő. Az intervenció származhat a konzervatív szolidaritásból, a megdöntött feudális rend iránti szimpátiából. A beavatkozás indítékai között azonban mindig erősebb a forradalmi láncreakciótól való félelem, s a fellépés így főként a forradalom terjedésének megakadályozására irányul. Az intervenciós tendencia az európai polgári átalakulás egész időszakában észlelhető volt, leginkább azonban a szent szövetségi korszakban valósult meg. A Bourbonok spanyol forradalom ellen indított háborúját, a Habsburgok többrendbeli itáliai intervencióját, a konzervatív szolidaritás által inspirált beavatkozás eme tipikus példáit mind a bécsi kongresszust követő évek produkálták. A kívülről jövő fegyveres beavatkozást a konzervatív szolidaritás mellett sok esetben a hatalmi érdek ösztönözte. Az érdekelt hatalom ilyenkor nem az érintett országon belül végbement társadalmi–politikai változások miatt fogott fegyvert, hanem a forradalom által kilátásba helyezett erőviszony-eltolódás megakadályozása érdekében. Ebbe a kategóriába kell sorolnunk a fellépésnek azt a válfaját, amely ugyancsak a hatalmi érdek szavát követve, a háborúzó forradalom oldalára áll. Példának az 1821-ben indult görög felkelést említhetjük, amely Törökország elleni harcában megnyerte az angol és francia, majd végül az orosz fegyveres támogatást.
A forradalom és a külföld konfliktusának harmadik típusa a forradalom által strukturális okok miatt kezdeményezett háború. Az európai polgári forradalmak többsége tulajdonképpeni feladatának betöltése mellett az előző történelmi korszakból örökbe kapott problémák megoldására is vállalkozni kényszerült. A centralizált, az etnikai állományt a gazdasági integráció alapján egyesítő állam ismeretlen volt a korai polgári forradalmak Európájában, de ez az államtípus még a forradalmak utolsó hullámának időszakában sem vált általánossá. A modern centralizált állam létrehozása, az eredetileg a feudális abszolutizmus tevékenységi körébe tartozó funkció ellátása majdnem mindenütt a forradalmakra várt. A forradalom ezt a funkciót vagy abban a formában gyakorolta, hogy a gazdasági és etnikai tekintetben együvé tartozó, de politikai értelemben széttagolt területeket egyesítette, vagy pedig úgy, hogy a politikai egységgé emelkedett közösséget kiszakította a különféle elemeket magába záró dinasztikus konglomerátumból. Az integráló funkció általában a nyugat-európai forradalmakra várt. A forradalom, akár az egyesítés, akár a szétbontás formájában tűzte napirendre az esedékes változtatást, mindenképpen beleütközött a feudalizmus nemzetközi (helyesebben: dinasztiaközi) jog- és államrendjébe, amely a status quo megváltoztatásának fegyverrel állt útjába. A forradalom, amely helyzetéből adódóan nem térhetett ki funkciójának gyakorlása elől, maga is rákényszerült arra, hogy a fegyverekre apelláljon.
A forradalom, amely a 19. század közepén a modern polgári társadalmi–politikai rend kialakítására vállalkozott, a strukturális konfliktus lehetőségével, mi több, bizonyosságával számolhatott. A kontinens középső és keleti részén szinte középkori rendetlenségben apró államocskák és az egykori önálló államokat, illetve ezek maradékait magába foglaló soknemzetiségű államok helyezkedtek el. Itália tíz, Németország harmincnyolc önálló államra tagolódott, ugyanakkor határaik az egykori történelmi államok területébe is belevágtak. A Habsburg Monarcia határai között tizenegy nemzet és csaknem ugyanennyi középkori állam, illetve állammaradék helyezkedett el meglehetősen összekuszált jogi és etnikai feltételekkel. A soknemzetiségű Oroszország és a Balkán-félsziget legnagyobb részét birtokló Törökország hasonló gordiuszi csomó volt, az amúgy is megkésett elrendezés azonban itt a 19. század közepén sem volt még időszerű. Németország, Olaszország és a Habsburg Monarcia esetében azonban, ahol a feltételek megértek az elrendezésre, a forradalmi átalakulás a szerkezeti adottságokból következően eleve nemzetközinek, az adott országhatárokon túlra terjedőnek, az adott etnikai–politikai–történeti egység keretein túllépőnek számított.
A 19. század közepén esedékes újjárendezés nemzetközi jellegének kialakulását az alapvető adottságok mellett egyéb tényezők is előmozdították. A forradalom szempontjából főként a kedvezőtlen külső hatással lehetett számolni. Annak lehetősége, hogy a dinasztiák azonosítják magukat a nemzetközi egyesítés vagy felszabadítás ügyével, és ennek kapcsán egy-két lépést együtt tesznek a forradalommal, a század közepén tulajdonképpen sehol sem állott fenn. A kényszerű alternatívát ekkor még a későbbi nemzeti dinasztiák, a Savoyaiak és a Hohezollernek sem érezték, ezért tőlük is inkább aktív szembeszegülést, mint segítséget lehetett várni – a Habsburgokról és a Romanovokról nem is beszélve. Arra is kevés jel mutatott, hogy valamely nagyhatalom saját érdekeitől vezettetve pártját fogja az átalakulásnak. A nagyhatalmi politika inkább a forradalmi–nemzeti átalakulás aktív ellenfelének számított. Franciaország számára a vesztfáliai béke óta a német széttagoltság tette lehetővé a terjeszkedést, aligha lehetett ezért arra számítani, hogy Párizsból segédkezet nyújtanak az egységes Németország kialakításához. Az angol külpolitika sem tekintette a maga számára hátrányosnak az európai széttagoltságot, a Habsburg Monarciát pedig az európai egyensúly legfőbb elemének tartotta. A cári Oroszország számára alapjában véve ugyancsak kedvező volt a német széttagoltság, a Habsburg Monarchia léte pedig a lengyel területek közös birtoklása révén a cári orosz integritás biztosítékának számított. Olyan elsődleges hatalmi érdekek voltak ezek angol, orosz és francia részről egyaránt, amelyek egy háborút is megértek. A konzervatív szolidaritás a Szent Szövetség virágkora óta sokat veszített ugyan intenzitásából, de még a század közepén is eleven ideológiai–politikai hatótényező volt, és most is arra sarkallt, hogy – országhatároktól függetlenül – a veszélyeztetett ancien régime segítségére siessen. A közép–kelet-európai forradalmi–nemzeti átalakulás ugyanakkor nem remélhette, hogy a nyugat-európai forradalomtól kap érdemleges támogatást. Az esedékes újabb francia forradalomnak, miként a 18. század végén, most sem volt nemzeti–állami tennivalója, de a változott viszonyok között arra sem volt többé szüksége, hogy a feudalizmus nemzetközi frontjának áttörésében közreműködjék.
A közép–kelet-európai térségben a 19. század közepén esedékes átalakulások tehát a szerkezeti adottságok folytán összekapcsolódtak egymással, és a hatalmi–politikai érdekeltségek révén a külpolitikával is érintkezésbe kerültek. A kapcsolat szinte az elméletileg lehetséges valamennyi formában jelentkezett: függés, kölcsönös függés, kizárás, hatás, kölcsönhatás egyaránt kialakult. Hogy valamely forradalom a többi forradalommal és a hatalmi politikával szemben milyen helyet foglal el, számos objektív és szubjektív tényező összhatásának eredménye volt, de közülük különösen három körülménynek: a nemzeti célkitűzés karakterének, a demográfiai adottságoknak, valamint a politikai–földrajzi elhelyezkedésnek volt döntő jelentősége.
Az olasz forradalmi–nemzeti mozgalom a részleges függőség esetét példázza. A függőség részint a célkitűzésből (Itália felszabadítja magát), részint a politikai–földrajzi elhelyezkedésből (az Ausztriával való érintkezésből) fakadt. Demográfiai adottságai alapján az olasz mozgalom nem szorult arra, hogy törekvéseit külső körülményekhez: hatalmi politikához vagy egyéb nemzeti mozgalomhoz igazítsa. De a függés tekintetében is helyénvaló a “részleges” megszorítás alkalmazása, mert az itáliai igények teljesülése nem tételezte fel a Habsburg Monarcia felbomlását. Az egységes olasz nemzeti állam kialakulása európai méretű átrendeződés nékül is végbemehetett.
A Habsburg Monarchián belüli nemzeti mozgalmak esetében mind a “kölcsönös függés”, mind a “kizárás”, mind a “függés” terminusának alkalmazása indokoltnak látszik. A mozgalmak belül kölcsönösen függtek egymástól és valamennyien függvényei voltak a külső forradalmi és hatalmi–politikai alakulásnak. A külső tényezőktől való függés még a mérsékelt nemzeti program megvalósítására is vonatkozik. Sem a magyar, sem a cseh nemzeti program nem tételezte fel eredetileg a Habsburg Monarchia dezintegrációját. Ahhoz azonban, hogy a Monarcián belüli elképzelések megvalósuljanak, megfelelő németországi alakulásra volt szükség. A magyar kívánságok teljesülése az osztrák örökös tartományok Németországgal való egyesülésétől függött, a cseh elképzelések megvalósulása csak a Habsburg Monarcia és a kialakuló egységes Németország teljes elhatárolódása esetén jöhetett szóba. A függőség mértékét csak fokozta a nemzeti programokban jelentkező extrémitás. Különösen szembetűnő volt ez a magyar mozgalom esetében, amely a történelmi jogok alapján igényelt területen hétmilliónyi (összegében saját etnikai állományánál erősebb) idegen ajkú népesség fölötti uralomra aspirált. A demográfiai adottságok sem voltak olyanok ebben a térségben, amelyek a külső feltételek mellőzésére lehetőséget adtak volna. A hiányzó adottságokat nem pótolta, inkább apasztotta, hogy mindegyik mozgalom nagyobb területen akarja céljait érvényesíteni, mint amekkorát etnikai értelemben ténylegesen birtokolt. A Monarchián belül jelentkező nemzeti mozgalmak az érintett területek földrajzi kapcsolatai, egyes területek vegyes etnikai birtoklása folytán részint feltételezték, részint kizárták egymás megvalósulását. Objektív adottságaik, pontosabban: fogyatékosságaik következtében célkitűzéseik elérése azonban elsősorban külső tényezőktől függött.
A német nemzeti–forradalmi mozgalom esetében leginkább a hatásgyakorlás képessége jellegzetes. Ennek a mozgalomnak rendkívül kedvező adottságai voltak. A negyvenmilliós német nemzet a korabeli Európában igazi “grande nation”-nak számított. A demográfiai adottságok a potenciális nagyhatalom rangját biztosították, és lehetővé tették a nemzeti mozgalom számára, hogy ügyeit a külső körülményekre való tekintet nékül, tehát a nagyhatalmi politika és a többi nemzeti mozgalom igényeinek mellőzésével intézze. A monumentális lélekszám a külső kihatás képességét is biztosította. A külső hatás lehetősége a demográfiai adottságok mellett a politikai–földrajzi körülményekkel is összefüggött. A német etnikum centrálisan helyezkedett el, és egyszerre érintkezett a lengyelek, az olaszok és a magyarok lakta területekkel. Az egységes német nemzeti állam megalakulása így nemcsak a középkori állami széttagoltság megszüntetését helyezte kilátásba, hanem egyben megkérdőjelezte a szomszédos soknemzetiségű birodalmak egzisztenciáját, illetve integritását. Igaz, az egységes Németország magába szándékozott foglalni Csehországot, és nem tisztázta a lengyel területek sorsát, melyek nem tartoztak ugyan a Német Szövetséghez, de Poroszországnak részét alkották. Ezek a belső ellentmondások azonban, a demográfiai arányoknak megfelelően, csak jelentéktelen mértékben csökkentették a német nemzeti mozgalom erejét. Németországban olyan átrendeződés készült, amely méreteiben és várható kihatásában a 18. század végi francia újjáalakulásra emlékeztetett.
A magyar forradalom nemzetközi helyzetéről és az egész európai negyvennyolc sorsáról beszélve, úgy tetszik, az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani a németországi helyzet alakulásának vizsgálatára. Ha premisszánk helyes, és Németország lehetőségeiben valóban Franciaországhoz mérhető, akkor a magyar forradalom egyéb külső vonatkozásai, a nemzetiségi kapcsolatok csakúgy, mint a hatalmi–politikai viszonylatok némiképp más megítélés alá esnek, és legfontosabbnak annak megválaszolása tűnik, hogy a német forradalom vajon miért nem váltotta valóra a hozzá fűzött, jogosnak látszó reményeket. E vizsgálatok elvégzés még jövőbeni feladat, és itt most az általunk felvetett kérdés megválaszolására sem vállalkozhatunk. Csupán néhány szempont jelzésére, amelyek talán további megfontolást érdemelnek.
A német politikai és szellemi decentralizáció, a német policentralizmus lehet az egyik vizsgálódási kiindulópont. Az a sajátos állapot, amelyet egy korábbi írásunkban úgy fogalmaztunk meg, hogy a német forradalomnak nem volt Párizsa. A francia forradalmat annak idején – egyebek mellett – a milliós főváros léte tette klasszikussá, amely elhatározó befolyást gyakorolt a franciaorsági változásokra. Német vonatkozásban ebből a szempontból Berlin, Bécs és Rajna-vidéki városok helye és szerepe vizsgálatot érdemel, és egyáltalán a város és vidék viszonyának beható analízise szükséges. A vizsgálatnak másodszor a német dinasztiák és a német feudális erőknek a német nemzeti üggyel kapcsolatos állásfoglalására kell figyelmet fordítania. Arra kell tulajdonképpen magyarázatot adni, miért nem jött létre a németországi forradalom Koblenze. Annak idején a francia forradalmat, mint ismeretes, az emigráció fenyegető magatartása, majd a külföld beavatkozása mozdította el több alkalommal a holtpontról. Milyen körülmények váltották ki, hogy a német polgári forradalom nem használhatta organizációs céljaira a külső fenyegetésből adódó óriási hajtóerőt? Végül a német Piemont-problematika is behatóbb megvilágítást igényel. Az elbai hercegségek felszabadításáért indított háború egész Németországban nagy lelkesedést váltott ki, a frankfurti nemzetgyűlés mégsem tudott mire menni vele. Milyen sajátos körülmények okozták, hogy a német forradalom nem tudta kamatoztatni az elnyomott területek felszabadításában rejlő hatalmas mozgosító- és szervezőerőt?
A magyar forradalom teljesítménye, akár a kor, akár a francia forradalom mértékrendszerét használva, kétségkívül a legjelentősebb Közép–Kelet-Európában. Ennek a forradalomnak volt Párizsa: Pest az igazi forradalmi főváros módjára diktált az országnak. Ez a forradalom fél év alatt megtette azt az utat, amelyhez a franciáknak két esztendő kellett: eljutott a Valmyval felérő pákozdi győzelemhez. Igaz, a külső tényezők indulásakor kezére játszottak, és a sajátos körülmények fokozott erőfeszítésre sarkallták. A Habsburg Birodalmon belüli különállás elérése a német forradalom segítségével történt, annak a német forradalomnak a segítségével, amely a perszonálunióra szándékozott redukálni az egyesülő német államok Németországon kívüli kapcsolatait. A magyar Valmy sem érkezett volna el a nemzetiségek fegyveres ellenállása nélkül, amely ellenállás kérdésessé tette a magyar függetlenségnél is többre becsült magyarországi szupremáciát. Nagyon jellemző ebben a tekintetben, hogy a magyar forradalom, miközben a nemzetiségekkel szemben nagy határozottságot mutatott, Ausztriával szemben továbbra is rendkívüli mérsékletet tanúsított. Erősen kérdéses, hogy a magyar forradalom Olmütz nélkül eljutott volna-e Debrecenig, a “feltétel nélküli alávetés” kilátástalansága nélkül a Függetlenségi Nyilatkozatig.
De végtére is eljutott, és az eredetileg a magyar különállás és a magyar szupremácia védelmére mozgásba hozott erők, úgy tűnt, a Habsburg Birodalom szétvetésére is elegendőnek bizonyulnak. A győztes magyar honvédsereg negyvenkilenc tavaszán a jog szerint is független Magyarország legnagyobb részét birtokba vette, és az új magyar államiságot a restaurációval és a partikularizmussal szemben egyaránt biztosította. A független állam önerőből, minden külső segítség nélkül született, és konszolidációjához sem igényelt mást kívülről, csupán semlegességet. Hogy milyenek lettek volna egy ilyen magyar hegemóniára alapozott független, soknemzetiségű Magyarország távolabbi kilátásai, annak taglalásába itt nem kell belebocsátkoznunk. A Habsburg Monarchia léte vagy nemléte európai kérdés volt, és valamennyi nagyhatalom külpolitikájában az osztrákbarát tendenciák jutottak túlsúlyra. Angol jóváhagyással a cári Oroszország másfél százezres hadserege indult a független Magyarország ellen.
A magyar forradalom maximális erőfeszítéseivel már megközelítette lehetőségeinek felső határát, a legnagyobb európai hatalom ellen azonban az erők meghatványozása is kevés lett volna. Egyedül az európai forradalmi–nemzeti mozgalmak segíthettek.
Segíthettek, de csak elméleti értelemben. A nemzeti–forradalmi mozgalmak közül csupán a német volt olyan, amely az összes külső körülmény figyelmen kívül hagyását megengedhette magának, és egyben képes volt bármiféle nagyhatalmi intervenció visszaverésére. A német polgári forradalom azonban, amely a nemzeti célok elérése érdekében ki akarta aknázni a nemzet óriási erőforrásait, ekkorra már maga is hajótörést szenvedett. A német fejlődés belső akadályait semmiféle külső akadály nem mozdíthatta el. A magyar történetírás kedvenc vitája arról, hogy mi lett volna akkor, ha Pest idejében a bécsi forradalom segítségére siet, és ha Görgey Komárom után Buda helyett Bécsnek fordul, valójában hibás körben forog. A német fejlődés irányát az adott objektív feltételek mellett semmiféle külső hatással nem lehetett megváltoztatni. A német forradalom nem tudta megszervezni önmagát, és e képesség hiánya a német egység és vele együtt a magyar forradalom sorsát is eldöntötte. A független Magyarország ragyogó fegyverténye csak negyvennyolc epilógusa lehetett. A forradalom Közép–Kelet-Európában nem tudta törleszteni a magára vállalt nemzeti–állami adósságot. Az európai forradalmi periódus lezárult anélkül, hogy a dinasztikus Európa államhatárain a legkisebb változtatást is végrehajtotta volna. Erőfeszítései mindamellett érződtek, és nyomot hagytak a későbbi rendezéseken.