Az "egységes" világot gazdasági értelemben a világpiac hozta létre, de valójában nagyon is ökológiai jelenség. A "racionális világuralom" törekvései a források kimerüléséhez és a természetes hulladék-elnyelők telítődéséhez vezettek. A gazdasági folyamatok és az ökológiai krízisek globalitása új kihívásokat állít a politikai szabályozással szemben. Már nem a nemzetállamok a "nemzetközi porond" legfontosabb szereplői.

Ha beszélhetünk egyáltalában "világrendről", akkor az csakis a 20. században lehetséges. Az ezt megelőző évszázadok "globális rendjei" sohasem az egész világot, hanem annak csak az éppen akkor ismert és elérhető részét foglalták magukba. Amennyiben ezek a világok politikai elképzelések mentén, rendként működtek, folyamatosságukat a szuverén nemzetállamok erőviszonyainak egyensúlyban tartásával biztosították. Ilyen nemzetközi rend volt például a harmincéves háborút követő vesztfáliai békerendszer ("pax westphalica"), amelynek alapelve egészen a 20. századig érvényben maradt (Miller). A nemzetállamokon alapuló rendszerben azonban túlságosan sok tényezőt kellett szabályozni ahhoz, hogy a nehézségi erő newtoni törvényéhez hasonlóan "az erők egyensúlyát" megvalósítsa. Ez a törekvés aztán könyörtelenül megbukott, amikor megszűnt a rendszer átláthatósága, és túlságosan sok, különböző súllyal és érdekekkel bíró szereplőt kellett volna egyensúlyban tartani. Ez a hanyatlás akkor indult meg igazán, amikor az imperializmus korában a nemzetállamok – amelyek szuverenitását éppen azon képességük jelenti, hogy határokat tudnak szabni – nemzetállami határaik kitolásával a világ meghódítására törekedtek. Nem nehéz belátni azt, hogy ez már akkor is konfliktushoz vezet, ha csak két nemzetállam követi ugyanazt az elvet. A két világháború a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rend korszakának végét jelenti.

Bár a nemzetállamok már nem törekednek arra, hogy a földrajzi területhez és az azon élő néphez kötött hatalmuk és szuverenitásuk birtokában a "nagyhatalmak koncertjének" – mint például a vesztfáliai rendszernek – aktív szereplői legyenek, de egészen a 70-es évekig megőrzik szuverén jogukat a főbb nemzetgazdasági jelzőszámok (mint az árfolyam és a kamatok) meghatározása tekintetében. Így lehetséges az, hogy a II. világháború után a teljes foglalkoztatás és a szociális egyenlőség politikája kerül napirendre úgy, ahogyan azt Keynes elméletileg megalapozta (1936), és Lord Beveridge politikai programmá emelte (1946) – természetesen a kapitalista gazdaság keretein belül. A nemzetközi intézmények pedig segítő kezet nyújtanak e nemzetállami célok megvalósításában. Csak az 1970-es évek elején, az 1944-ben létrehozott árfolyamrendszer összeomlásával történik változás. A nemzetállamoknak a pénzhez mint eszközhöz kötött gazdaságpolitikai szuverenitása megszűnik, mivel területi szuverenitásukat részben át kell engedniük bizonyos szupranacionális erőknek és egy hegemón hatalomnak. A pénz, a valuta, a pénzügyek és a kereskedelem szabályozására létrejött nemzetközi intézmények azóta mélyreható változáson mennek keresztül funkcióik tekintetében. A háború utáni időszak világrendje már ebben a fejlődési szakaszban törékennyé válik, és nemcsak 1989-ben, az ellenséges nagyhatalom eltűnésével. Ezzel párhuzamosan a nemzetállamok (és régiók) a kamatok, az árfolyamok és az árak feletti szuverenitásuk elvesztését egy másik területen, a "telephelyeken" igyekeznek ellensúlyozni: politikai programot dolgoznak ki a "rendszerszerű versenyképesség" előállítására.¹ A költségeket csökkenteniük kell annak érdekében, hogy az adottságként megjelenő, befolyásolhatatlan árak (termékárak, árfolyamok, kamatok) mellett a "hosszan tartó konjunktúra-hullám" végén – amikor a piacok stagnálnak, és világméretűvé váló racionalizálási versenyfutás van kialakulóban – képesek legyenek a konkurrenciával lépést tartani. Nem csoda, hogy a bérszabályozás a gazdaságpolitika stratégiai fontosságú tényezőjévé válik (Altvater-Mahnkopf, 1993). A nemzetállam ebben a helyzetben "versenyállammá" válik (J. Hirsch), amely "telephelyeket" biztosít más "telephelyekkel" szemben. Mindez nem is jelent gondot mindaddig, amíg a bővülő világpiac "pozitív összegű játékot" tesz lehetővé. Amikor azonban "nulla összegű" vagy "negatív összegű játékok" határozzák meg a szabályokat, akkor a telephelypolitika a költségek externalizálásának romboló és veszélyes stratégiájává válik. (Erre a későbbiekben még visszatérünk.)

A háború utáni rend még ötven évig sem maradt fenn. A berlini fal összeomlása 1989-ben, amely a "létező szocializmus" porba hullásának látványos szimbóluma volt, a bipoláris világ végét jelentette, s azóta "új világrendről" beszélünk. A 20. század végének és a 21. század kezdetének világa a "hidegháború győzelme" és a "történelem vége" után alternatívák hiányában olymódon engedelmeskedik a racionális világuralom elvének, hogy gazdaságilag a piac, politikai szempontból pedig formális-demokratikus szabályok irányítják az ezen alapuló rendszert (l. Niethammer és Anderson vitáját a "posthistoire"-ról). A világuralom ezen elvének követése számos kérdést vet fel, amelyekre az "új világrend" keretein belül új válaszokat kell találni, mivel a bipolaritás és Bretton Woods korszakának "régi válaszai" már kevésnek vagy éppen szándékával ellentétes hatásúnak bizonyultak: Hogyan kell viszonyulni ahhoz, hogy a Föld politikai értelemben vett déli féltekéjén (amely nem feltétlenül esik egybe a földrajzival) az elmúlt évtizedek fejlesztési erőfeszítései kudarcot vallottak? Milyen szabályrendszerekben kell megállapodni ahhoz, hogy a mára már ellenőrizhetetlenné vált nemzetközi pénzügyi és valutáris kapcsolatok terén "rendet" lehessen tenni? Elképzelhető-e, hogy az "északi Nyugat" által megvalósított modernizáció és iparosítás továbbra is követendő minta legyen a "posztszocialista Kelet" és az "alulfejlett" Dél minden régiója számára? Javíthatja-e a "telephelyek versenyképességét" minden nemzet egyszerre, vagy csak egymás kárára lehet ezt megvalósítani? Hogyan kell hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy a racionális világuralom tökéletesítésével egy időben a természet "visszaüt", hogy a globális ökoszisztémák – víz, levegő, föld és a jéghegyek – egyensúlyukból kibillenni látszanak, és a "racionális világuralmat" a "tárgyak bosszúja" teszi nevetségessé? A bűvészinasok ugyan megsuhintották pálcáikat, de parancsolni már nem tudnak nekik. Ami a legvégzetesebb, hogy nem is szabad ezzel próbálkozniuk, mert, mint a nemzetközi verseny résztvevőinek, számos hátránnyal kell számolniuk akkor, ha külön utakra tévednének. A bűvészinasok küzdelmét a természet szenvedi meg.

A globális ökológiai kérdésekről 1992 júniusában, Rio de Janeiro-ban rendezett UNCED-konferencia óta Rio-t úgy tekintik, mint az első lépések egyikét a gazdasági-ökológiai paradoxon elismerése felé. A vesztfáliai rend megbukott a nemzetállamok földrajzi határokat átlépő törekvései miatt. A háború utáni rendben a nemzetállami határok sérthetetlenségét ugyan a legmesszebbmenőkig érvényesítették, de más határok mégsem maradtak sértetlenek. Az egyik oldalon a határok nélküli növekedésnek egy olyan rendje áll, amely a modernizáció, az iparosítás és a fogyasztói társadalom jellegzetességeit vonultatja fel, a másik oldalon pedig az a tény, hogy határai vannak a globális ökoszisztéma terhelhetőségének, és hogy új politikai szabályrendszerek kialakítására van szükség ember és természet viszonyának rendezésére. Ezen új elveknek és szabályoknak már neve is van: fenntarthatóság (sustainability). Ez azonban még nem az érett gyümölcs, először még gondozni kell, hogy aztán le lehessen szüretelni. Rio azoknak az elveknek a szócsöve, amelyek az újat és a közöset jelenthetik az "új világrendben", mert minden konfliktuson túlmenően szabályokat kell találni a globális erőforrások és hulladékok kezelésére.

Az alapvető kérdés természetesen az, hogy az a Rio-ban mozgásba lendült folyamat, amely az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés szabályozását tűzi ki célul, egyáltalán komolyan vehető-e a világpiaci verseny könyörtelen elvárásainak megfelelni kényszerülő "versenyállamok" számára, vagy az történik-e, mint a bűvészinas esetében, amikor a racionális világuralom programjának követése – főleg a többi bűvészinassal folytatott küzdelem következtében – általános katasztrófába torkollik.

A "racionális világuralom" követésének programja

A múltban a környezeti ártalmak csak lokális vagy regionális hatással bírtak, mert az ember hozzáférése a globális forrásokhoz csak nagyon szűk keretek között volt lehetséges. Az athéni szmog, a szennyvízgondok és a bűz Rómában, a faállomány pusztulása és az ebből fakadó karsztosodás a Balkán-hegységben, a kultúra hanyatlása a Húsvét-szigeteken mind a regionális ökoszisztémákba történő durva beavatkozás következményei voltak, ezek azonban alig érintették a Föld ökoszisztémájának működését. A racionális világuralom csak az újkorban válik globális elvvé, amikor több elvetélt kísérlet (pl. a vikingek próbálkozásai) után az Ibériai-félsziget "marinheiro"-inak sikerült a "Pangea kontúrvonalait" (Crosby), azaz a valamikor egységes őskontinens kontinentális részei között húzódó óceáni vízválasztókat Európa felől átlépni. Elfoglalták és gyarmatosították az óceán túlsó felén létrejött "neo-európai" kolóniákat, és alávetették őket a belső és külső természettel való bánásmód európai formáinak. Egyébként is, nemcsak emberek vándoroltak e távoli területekre, hiszen magukkal vitték állataikat, növényeiket és betegségeiket is, amelyek részben ugyanolyan feltartóztathatatlanul és ellenségesen vették birtokukba a földet, és tették ellenségeikké a többi élőlényt, mint ahogyan azt a "teremtés koronái" korábban tették (részletesen l. Crosby ). A világ erőszakos europaizálása során erőteljesen csökkent a fajok eredendő sokfélesége is, és mindezek következtében az evolúció pályája is europaizálódott a nagy felfedezések óta.

A korábbi évszázadokkal ellentétben ma már a világ minden régiója belekerült a térbeli expanzió és az időbeli növekedés gazdasági elveinek bűvkörébe. Nincsenek már fehér foltok a térképen, a "civilizált" nemzetek köre, a "charmed circle" már nem a "civilizálatlan világtól" való elhatárolódásában definiálódik, amely világba Sir Thomas Holland a 20-as években még Kínát és Perzsiát is besorolta (Rigaux, 388.).

A modern kapitalista termelési mód az ipari forradalommal indul virágzásnak. Amikor a fosszilis energiahordozók (kezdetben a szén, aztán a kőolaj) már nemcsak a főzéshez és fűtéshez, hanem a munkavégzéshez szükséges energia előállításához is rendszeresen alapul szolgálnak, a természet által behatárolt biotikus energiákat – megint csak a természet adta lehetőségek kiaknázása által – jelentős mértékben növelni lehet.² Az energiaátalakító-rendszerek (ide tartozik a gőzgép is), amelyek először is a szénben (majd később a kőolajban) tárolt energiát hasznos energiává alakítják át, másodsorban pedig sokkal több hasznos energiát termelnek (szenet bányásznak a földkéregből), mint amennyi inputot belefektetnek, elsöprik a termelékenység emelése elől az elháríthatatlannak tűnő akadályokat. Az ember és az állat biotikus, "endoszomatikus" ereje természettől fogva korlátozott. Egy ökör, egy ló, de az ember sebessége sem emelhető az állati vagy emberi léptékkel mérhető szint fölé, még ha a világrekordok utáni hajsza ezt célozza is. A fosszilis energiahordozók, az "exoszomatikus erők" (Lotka) felhasználása tehát hatalmas előrelépést jelentett a sebesség növelésében, a térbeli mobilitásban és hatótávolságban, a munka termelékenységének, a termékmennyiségnek és ezáltal a "nemzetek gazdagságának" emelésében. Nicholas Georgescu-Rhoegen (1986) ebben az összefüggésben a termelékenység növelése módszereiben lezajlott "prométheuszi forradalomról" beszél, amelyet az – európai, majd a neo-európai – emberiség az energiarendszer, a termelési mód és a társadalmi szerveződés átalakításával megvalósított. Marx a "Tőke termelési folyamata" című elemzésében bemutatja, hogyan teszi lehetővé a meghajtógépek, erőátviteli berendezések és szerszámgépek együttese a "nagy iparban" a munkának a tőke alá történő, már nem csupán formális, hanem valódi alárendelődését a relatív értéktöbblet termelése érdekében (MEW 23. 331.). Az alapelv a munka termelékenységének emelése; ennek megvalósítása egyrészt a fosszilis energiahordozók feletti rendelkezést előfeltételezi, másrészt azt a képességet, hogy ezeket az energiaforrásokat az egy munkásra jutó termelés növelése érdekében ésszerűen fel tudják használni. Ebben a folyamatban a társadalom is átalakul. Az energetikai forradalom egyben társadalmi forradalom is.

Csak ettől kezdve lehet igazán világuralmat gyakorolni. "Hódítsátok meg a Földet!"- szólt korábban az isteni ige, amelyet azonban csak emberi módon, azaz tökéletlenül lehetett megvalósítani. Napjainkra azonban az isteni ige valóság lett, mert megvalósíthatóvá vált. Az a szabály, hogy az idő minden egyes egysége egyben a nyereség része is, és hogy ebből fakadóan "az idő: pénz", olyan meghatározó elvvé válhat, amely a társadalmi változást a forradalmon kívüli időszakokban is gyorsítja. A tőke törekszik a körforgási idő nélküli körforgásra (Marx MEGA II 1.2. 543.), tehát egy térben kötetlen gazdaságot és társadalmat igényel, amelyet a neoklasszikus modellek oly magától értetődően és ebből következően oly kritikátlanul előfeltételeznek. Semmi sem marad állandó. Egy statikus vagy komparatív-statikus elmélet teljesen alkalmatlan ennek az újnak a megragadására: a változás normalitássá válik, a folyamatosság pedig stagnálást, krízist jelent. "A pre-indusztriális világot egyfajta meghatározó folyamatosság jellemezte, még az olyan nagy fordulatok ellenére is, mint a római birodalom, az iszlám vagy a kínai dinasztiák felvirágzása és bukása… Ez a folyamatosság szakadt meg 1750 és 1850 között." (Cipolla, 2.). Ezentúl a változás az alapelv, amely minden egyes embertől állandó alkalmazkodási képességet követel. A világuralom őrültsége, tragikuma és végzete ugyanis abban rejlik, hogy senki sem talál nyugalmat benne. Az örök nyughatatlanság, az otthon melegének elveszítése (Bloch értelmében), a szociális kötődések felbomlása a világuralom győzelmének fonákját adják. A flexibilitásról, mobilitásról és deregulációról folytatott jelenkori vitákban a folyamatos változás, valamint a rugalmas, mobil, érdekektől mentes alkalmazkodóképesség erénnyé, követésre méltóvá válik. A társadalmat azonban megfosztják szociális összetartó erejétől, ha a térbeli kötődést és az időbeli rutint elnyomják, lehetetlenné teszik. (Klauss, 1989., Klauss, 1990). Ezáltal olyan szabadon lebegő társadalmi erők keletkeznek, amelyek könnyen rendelkezésére állhatnak a populista és autoriter behatásoknak.

A világ egységes gazdasági és ökológiai térré, globális bazárrá vált, amelyben mindenütt, ahol megvan a szükséges pénzzel rendelkező vásárlóerő, könnyen megvásárolható az a citrom, amelyről Goethe még mint távoli országok gyümölcséről álmodott. Ez jelenti a törést a hosszú "előtörténettel" szemben, amely az ipari viszonyok profanitása következik.

Pénz és szén szövetsége

A "világuralom racionalitása" nemcsak a termelőerőkre bukkan rá, amelyek segítenek a puszta ötlet vagy az isteni ige történelmet megformáló realizálásában. Sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalmi formák átalakítása a "prométheuszi forradalomnak" történelmileg lökést adjon. A pénz itt a gazdaság meghatározó társadalmi formája és médiuma. A "pénz kvantitativizmusa", amelyet Arisztotelész még erősen kritizált a társadalmat széthúzó hatása miatt, jól láthatóan bontakozik ki, amikor az anyag és energia technikailag változó rendszerei az "oikosz" és a "polisz" időbeli és térbeli határait messze maguk mögött hagyják, és az emberi és állati (endoszomatikus) energiát (exoszomatikusan) megsokszorozzák. A modern pénzgazdálkodás számára, amely már a 14. században létrejött a felső-itáliai városokban, a prométheuszi forradalom fosszilis energiahordozói olyan hajtóerőt jelentettek, amely a mai globális pénzügyi spekuláció hetedik mennyországába emeli. A 20. század szállítási és kommunikációs csatornáinak segítségével a pénz és tőke térbeli és időbeli dinamikája előtt szélesre tárulnak a kapuk. Az akadályt képező szállítási és kommunikációs költségeket minimálisra redukálják, amikor szén és pénz egy életre szóló szövetséget kötnek (legalábbis az ipari társadalmakban). Fosszilis energiahordozók nélkül nem lenne sem kapitalista termelési és felhalmozási folyamat, sem modern monetáris világpiac. Hogyan is lehetne különben a másodperc töredéke alatt dollármilliárdokat Hong Kongból New Yorkba, vagy Tokióból Londonba eljuttatni? És csak azért, mert idő és tér lassan szinte megsemmisül a "technikai haladás" révén (úgy, hogy a gazdaságot büszkén, de meggondolatlanul már "virtuális" világként emlegetik), kell a La Plata, a Rio Grande, a Rajna, a Po és a Volga között elterülő "telephelyeknek" nagyon is valóságos teljesítményeket – bérköltségek, infrastruktúra, az állami hatóságok hozzáértése stb. – felmutatniuk, hogy megkaparinthassák a "virtuális" pénzügyi piac szabadon befektethető forrásait.

Ha nem létezne az a lehetőség, hogy a munka termelékenysége a fosszilis energiahordozók és a technikai rendszerek révén egy megfelelő társadalmi forma keretein belül növelhető, azaz ha nem létezne a gazdasági növekedés, akkor a hitelbe adott pénz kamatának beszedése nagyon hamar felemésztené az adós gazdasági alapjait. Nem is létezhetne tartósan kamat, ha nem sikerülne gazdasági többletet produkálni és ezt mennyiségileg emelni, miközben a minőségi termelési feltételeket a "relatív értéktöbblet termelésénél" forradalmasítják. A többlet a kapitalista viszonyok között értékként kerül a felszínre (értéktöbblet), de materiális oldalától nem válik el. Mert az "érték hordozója" Marx szerint a "használati érték". Az összefüggés meglehetősen közvetett, de létezik. A monetáris mennyiségeknek a reál- (és társadalmi) viszonyokhoz való kötődése a központi eleme Arisztotelész, Augustinus és Aquinói Szent Tamás intő szavainak a kamat társadalomromboló hatásával kapcsolatban (innen a máig érvényes kamatszedési tilalom az iszlámban). Amint azonban megszűnik a biotikus energia korlátozottsága a fosszilis energiahordozók megjelenésével, egyszerre lehetséges a szerves növekedési folyamat üteméhez és korlátaihoz immáron nem kötött termelésbővülés és a (monetáris) többlet megcélzása is. A kamatokat fel lehet emelni, és ki is lehet őket fizetni, anélkül, hogy a közösség társadalmilag szétzilálódna, vagy az egyén anyagilag csődbe menne. Pontosan ellenkezőleg, a kamat gyakorolja a "monetáris költségvetési restrikció" szerepét, és ezzel stimuláló hatást gyakorol a termelésre: a hitelfelvevőt a munka termelékenységének fokozására, tehát technikai, munkaszervezeti és menedzsment-stratégiai innovációra kényszeríti. A fosszilis energiahordozók és a pénz a kapitalizmus társadalmi formációjában szinergikus kapcsolatba lépnek, kölcsönösen emelik egymás dinamikáját. Pénz nélkül a szén és a kőolaj még a földkéreg alatt pihenne, és a fosszilis tűzelőanyagok nélkül a "pénz kvantitativizmusa" ártalmatlan tündérmese lenne.³

A 18. század "prométheuszi", ipari és energiagazdálkodási forradalma után időbeli eltolódással egy világméretű nyersanyag- és energiagazdaság alakul ki. Míg a premodern időkben az emberek csak térben korlátozott mértékben voltak képesek az energiahordozók (elsősorban fa) szállítására (Debeir), és emiatt "telephelyeiket" is az energiahordozók elérhetősége határozta meg, a kapitalista társadalmak a világ minden tájáról képesek nyersanyag- és energiaigényüket biztosítani, hogy aztán a nagy energia- és nyersanyagátalakító központokban a használati értékek olyan formáit alakítsák ki, amelyek megtöltik a "modern jóléti társadalom" kirakatait és megvalósítják a "nemzetek gazdagságát". Az energiamultik a "global sourcing" segítségével ehhez az irányvonalhoz kötötték stratégiáikat. Ez azonban a hosszabb időn keresztül történő tárolás lehetőségét, a könnyű szállíthatóságot, és a primer, szekunder, valamint a végső energiák egyszerű átalakíthatóságát (pl. a szenet hővé, mozgási energiává, vagy fordítva, a mozgási energiát hőenergiává és elektromos energiává) előfeltételezi. Ezeket a feltételeket a fosszilis energiahordozók tökéletesen teljesítik. Mivel a lelőhelyekhez való hozzáférés az egész világon biztosított, ezért az ipari telephelyek kiválasztása már nem a nyersanyag-ellátottság, hanem más kritériumok függvénye. A "just-in-time" vagy a "lean production" rendszerei csak akkor váltak megvalósíthatóvá, amikor a nyersanyag-gazdaság nemzetközivé vált, és a termelő-, illetve kitermelőhelyek közötti ellentét kialakult. A "versenyző állam" szén hiányában nem tudná eljátszani szerepét, legyen bármennyi pénze. A modern ipari rendszereknek az emberiség történelme szempontjából oly hatalmas fellendülése akkor vált lehetségessé, amikor a társadalmak abban a helyzetben voltak, hogy a technikát és a társadalmi intézményeket rendszerbe tudták foglalni, és a rizikómenedzsment kihívásainak az exoszomatikus energia segítségével meg tudtak felelni (ehhez l. Altvater, 1992. 47.). Rizikó csak akkor állhat fenn, amikor az energiapotenciált olyan célirányos munka érdekében koncentrálják, amely extrém mértékben meghaladja az emberi léptéket, és ezáltal kizárólag komplex technikai apparátussal és átfogó társadalmi előkészületekkel lehet folyamatos ellenőrzés alatt tartani.

A globalizálódás azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a modern ipari rendszerek fejlődése egyszerre és egyenletesen megy végbe, vagy hogy integrált kitermelő- és termelőrendszerek jönnének létre. A 20. század második felének "világrendjét" sokkal inkább az az ellentét jellemzi, amely egyik oldalról a fejlett, északi ipari társadalmak magas versenyképességű nyersanyag- és energiaátalakító rendszerei, másik oldalról pedig a kevésbé fejlett országok déli nyersanyagkitermelő rendszerei között fennáll ("szintrópia-szigeteknek" nevezi Hans Peter Dürr a koncentrált nyersanyagok tárolóhelyeit). Egyáltalán nincs biztosítva az, hogy pontosan azoknak az országoknak és régióknak van a legjobb esélyük a gazdasági jólét megteremtésére, amelyek nyersanyagban gazdag területekkel rendelkeznek. Míg a 19. században a nyersanyagban való gazdagság még a telephely hatalmas előnyének számított, addig a 20. században kialakult munkamegosztás azoknak az országoknak kedvezett, amelyek nem voltak rászorulva a nyersanyagexportra, hanem technikai és szervezeti innovációk, valamint kvalifikált munkaerő segítségével képesek voltak előrenyomulni a világpiacon. Ezen alapul már évtizedek óta az európai ipari országok versenyképessége, ezért hozzák fel mostanában példaként Ázsia "dinamikus gazdaságait" (Japánt, később Dél-Koreát és Tajvant). A nyersanyagban gazdag és nagy területtel rendelkező országok, mint Argentína és Brazília – de a jövőben akár Oroszország, Kazahsztán vagy Ukrajna – ezzel szemben a területükön elterülő "szintrópia-szigetekkel" inkább a világ többi részének ipari rendszerváltásához járulnak hozzá, és csillapítják azok energiaéhségét, ahelyett, hogy saját – nem létező vagy harmatgyenge – iparukat látnák el. Az exportált energiahordozók révén az ipari országok számára lehetőséget adnak arra, hogy azok megtartsák és emeljék jólétük színvonalát, miközben a kitermelt nyersanyagok után csak "fekete űr" marad.

Kitermelés versus termelés

A fejlett ipari világ rendjének a kitermelő-vidékek "rendetlensége" felel meg (l. ehhez Altvater, 1992 és 1993). A nyersanyagtermelő országoknak sikerül az "árrendszer átható erejét" (Innis, 252.) a belső cserearányok kialakításához úgy felhasználni, hogy a munka és a tőke a nyersanyagszektorból az iparba irányul. Az ipari termékeket versenyképesen kellene előállítani és a világpiacon eladásra kínálni, hiszen csak ekkor volna gazdasági értelme a tényezők átáramoltatásának a kitermelőszektorból a termelőszektorba. Azok a régiók és nemzetek azonban, amelyek az "alapvető termékek" kitermelésétől és piacra dobásától függnek, hátrányba kerülnek, mert megfelelő gazdaságpolitikával meg kell oldaniuk azt a kettős problémát, miszerint adott világpiaci cserearányok (terms of trade) mellett a belső terms of trade-et úgy kell kialakítani, hogy az képes legyen a feldolgozóipar "szisztematikus" versenyképességét a nemzetgazdaságon belül a nyersanyagszektorral szemben, a világpiacon pedig a többi konkurráló feldolgozóiparral szemben fenntartani. A "szisztematikus versenyképesség" tehát mindig egyszerre vonatkozik az ágazaton belüli és az ágazatok közötti konkurrenciára. Ez a tény gyakran elkerüli a versenyképességet elemzők figyelmét.⁴ A legtöbb elemzésben az ágazaton belüli verseny áll előtérben a más országokból, telephelyekről származó, egymással összehasonlítható termékek: például a japán autók német, amerikai, olasz autókkal szemben; a brazil érc az ausztráliai érccel szemben. Sokkal nehezebb a helyzet akkor, amikor egy bizonyos országban az ágazatok közötti, tehát a nyersanyagszektorból a feldolgozóiparba irányuló tényezőáramlás okait kell megragadni, ennek magyarázata és részletes kifejtése azonban itt nem lehetséges.⁵ Érdemes lenne az iparosítás és a modernizáció endogén és exogén akadályairól folytatott fejlődéselméleti vitákba a versenyképesség elméletének néhány "újkeletű" észrevételét is beilleszteni, természetesen az egyre keményebbé váló ökológiai szigorítások figyelembe vételével.

Azt, hogy a nyersanyagokban gazdag, erőforrásokat kitermelő országok és az erőforrásokat felhasználó ipari országok közötti fejlettségbeli különbségek egyáltalán ilyen problémává váltak, elsősorban a termelés és fogyasztás normáinak és eszményképeinek teljes körű, a kommunikációs média által megvalósított globalizációja okozta. A fejlődés ma már nem "csak" egy "nemzetgazdaság" termelőerőinek kihasználása a nemzeti cél érdekében, mint ahogy azt 150 évvel ezelőtt Friedrich List a Smith és Ricardo által fémjelzett, a klasszikus kozmopolitizmus jegyében zajló szabadkereskedelem "komparatív költségelőnyeivel" szemben támasztott nagy elvárásokkal szemben kifejtette. A fejlődés ma a globális rend ígérete, a termelés és a fogyasztás globális modelljének példaképe. Az alulfejlettség ebből kifolyólag tehát nem csak azért probléma, mert alacsony az egy főre jutó jövedelem más társadalmakhoz képest, hanem azért is, mert a siker kritériuma, a modernizáció és az iparosítás a világ sok táján egyáltalán nem járt sikerrel. A szabványok, a normák és az értékek ráadásul könnyen változnak. A lécet – és ez is a modell kifejeződése – a versenyben legsikeresebbek mindig magasabbra és magasabbra teszik. A pénz említett kvantitativizmusa a nemzetközi verseny szabályait és dinamikáját is meghatározza. Semmi sem marad úgy, ahogyan volt, minden versenyző kényszert érez arra, hogy átugorja a lécet, sőt hogy még magasabbra helyezze. A verseny szelleme áthatja az állami politikát is, az állam "versenyző állammá" (J. Hirsch) válik, és a "telephelyek versenyképességének" védnökeként lép fel, amely telephelyek között azonban a kitermelőközpontok és -régiók általában nem a legjobb pozíciókat foglalják el.

A verseny és a globális ökoszisztéma terhelhetősége

Van-e köze ennek az egésznek a globális ökológiához? A versenyképesség és a fejlődésben elért sikerek a termelés bővülésében (a felhalmozás "aranykorának" bizonyos feltételei mellett a foglalkoztatás növelésében is) öltenek testet. A pénzben mért nemzeti termék növelése csak akkor lehetséges, ha az anyag- és energiainputok felhasználása is nő – még az energiafelhasználás hatékonyságának javulása esetén is.⁶ Így formálódik – az erőforrások szűkössége mellett – a globális rend másik problémája: A termelési és fogyasztási szférában végbemenő anyag- és energiaátalakítási folyamat során keletkező melléktermékek elhelyezése megterheli, sőt túlterheli a folyós, gáznemű és szilárd halmazállapotú káros anyagokat elnyelő természetes tározókat. Ezek a tárolók ugyanolyan véges kapacitásúak, mint azok az erőforrások, amelyeknek a kívánt használati értékké történő átalakítása során ezek keletkeznek. A kérdés tehát az, hogy "nem kellene-e komolyan venni azt, hogy talán az energia- és a tárolási probléma mégis növekedést gátló hatású lehet" (Wissenschaftlicher Beirat, 158.). A globális rend ökológiai problémáját tehát egy "forrás"- és egy "tárolás"-problémára lehet felosztani. Az első alkotta a modern ökológiai viták kezdetén a fő problémát, és a Római Klub jelentésének is ez alkotta gerincét. A második kérdéskör később került felszínre, de lehet, hogy fontosabb, mint az előző. Itt kell azonban figyelembe venni azt is, hogy az egyes konkrét esetekben ez a megkülönbözetés nem mindig bizonyul megfelelőnek. Az erdők például források, hiszen a fa (az erdő egyéb nyersanyagforrásaitól eltekintve) alapanyagként és energiahordozóként is felhasználható. Ugyanakkor az erdő a széndioxid-kibocsátás fő elnyelője is, hiszen a biomassza által beépül a növekedési folyamatba. Mindezeken kívül pedig az erdők – és különösen a trópusi esőerdők – életteret biztosítanak az élőlények sokaságának.

A globális ökológiai probléma ebből következően elvben hármas természetű: 1. A kimeríthető, véges forrásokat az emberiség az utolsó cseppig kifosztja, a kimeríthetetlen, megújítható forrásokat pedig messze regenerációs képességükön túl (ki)használja. 2. A természetes elnyelőket olyan mértékben terheli, hogy a felvevő- és a regenerációs képességük már felmondja a szolgálatot. 3. A források és az elnyelők túlterhelésével az élőlények élettere megsemmisül, ők pedig nem képesek az emberhez hasonlóan olyan "exoszomatikus eszközök" kiépítésére, amelyek segítségével egy, a megváltozott környezeti feltételekhez igazított, "második" természetet lehet kiépíteni. Ha a "környezetek" változása gyorsabban következik be, mint ahogy a belső természet ahhoz alkalmazkodni tudna, akkor a fajok kipusztulnak, "méghozzá legalább ezerszer nagyobb arányban, mint ahogy ez a természet által vezérelve az elmúlt 65 millió év alatt történt" (Wissenschaftlicher Beirat, ⁷.). A katasztrófa pontosan abban rejlik, hogy az időbeli játéktér annyira beszűkül (többek között az időben és térben gyorsuló és hódító imperializmus következtében), hogy teljesen kudarcot vall minden erőfeszítés, amely a radikálisan megváltozott környezethez való alkalmazkodásra irányul.

A globális ökoszisztémák túlzott kihasználása a kapitalista, személyi birtokláson alapuló társadalmakban érvényesülő "játékszabályok" alapján annak az eredménye, hogy a résztvevők saját racionális érdekeiket követik. A "játék" végül a "köz tragédiájává" fajul: az egyéni racionalitás nemcsak kollektív irracionalitásba csaphat át (ennek a témának szentelik magukat a társadalomtudományok születésük óta). A többi, ugyanolyan individuális és racionális érdekektől vezérelt szereplő közötti érintkezés, és a korlátozott erőforrásokhoz és elnyelőkhöz való közös hozzáférés (ami azt is jelenti egyben, hogy az egyéni cselekedet minőségileg és mennyiségileg is mások számára folyamatosan változtatja ezeket, és ez már önmagában is megkérdőjelezi a szereplő individualitásának feltételezését) még az egyéni érdekek érvényesítését is csak átmenetileg teszi lehetővé, vagyis csak addig, amíg a források korlátai nem lesznek érzékelhetőek, amíg a teherbíróképesség nagyobb mint a terhelések összege.

Mindez azonban a fejlődés igénye és a konkurrencia által stimulált termelésnövekedésnek megint csak határokat szab, amely határoknak tulajdonképpen az exoszomatikus energiákhoz való visszanyúlással áthidalhatónak kellene lenniük: ezek a teherbíróképesség, a globális ökoszisztémák terhelhetőségének határai, "a termelés és fogyasztás ökológiai mértékének" határai. Az exoszomatikus gépezetek, amelyek felhasználóik korlátozott endoszomatikus erőit megsokszorozzák, szintén problémát okoznak: ugyanúgy önállósítják magukat, mint a bűvészinasok varázspálcái. A fejlődés eddigi menete "az árrendszer átható erejének", a pénz dinamikájának és a piacok innovációs potenciáljainak logikáját követte. Az ebből a logikából levezetett szabályok és eljárási alapelvek nem alkalmasak a "globális köz" túlságos kihasználása problémájának elkerülésére, vagy amikor már fennáll a probléma, megoldásokat felmutatására annak megszüntetésére. A modern (kapitalista) társadalmak az előtt a nem túl örömteli alternatíva előtt találják magukat, hogy rendelkeznek ugyan egy kigondolt monetáris, gazdaságilag hatékony piaci árakon alapuló szabályozási rendszerrel, amely azonban sajnos teljesen alkalmatlan olyan szabályok kialakítására, amelyek a természettel való anyagcserét és az ezzel kapcsolatban felmerülő globális ökológiai problémákat kezelni tudná. Minél tovább tart a "világuralom racionalitása" programjának követése, annál inkább bebizonyosodik, hogy a világot valóban uralni lehetetlen, mivel "egy olyan társadalomról, amely nem veszi figyelembe a természet átalakításának következményeit, aligha mondhatjuk, hogy valamennyire is uralja a természetet" (Grundmann, 109.).7 Ha először is léteznének az ökorendszer terhelhetőségének határai regionális és globális szinten, másodsorban, ha a "világuralom racionalitása" a kapitalista termelési mód eszközeivel a források és tározók terhelése nyomán túllő a terhelhetőség határain, ha ezáltal harmadsorban az ökológiai válságok elkerülhetetlenné válnak, negyedsorban akkor merül fel csak a kérdés, hogy hogyan lehet másképp szabályozni az emberek, a társadalmak és a természet közötti anyagcserét globális szinten.

A természet igényeinek racionalizálása – "feltartóztatás"

Elméletileg két válasz létezik az ipari termelési és fogyasztási folyamat által igényelt erőforrások korlátozottsága, illetve a mérgező gázok, szennyvizek és hulladékok elnyelőinek túlterheltsége folytán felmerülő kihívásokra. Az egyik válasz egyszerűen a "feltartóztatás" (containment) (Sachs), ami nem más, mint az erőforrások és a természetes elnyelők túlzott kihasználásának korlátok közé szorítása Délen, a Harmadik Világ országaiban azért, hogy az északi privilegizált országokban folytatódhasson a bejáratott termelési modell és a szívekhez oly közel álló "life style". A globalizált ipari társadalom ökológiai költségeit tehát szintén "externalizálják" egy olyan világban, amely éppen a kapitalista értékesítési logika térbeli és időbeli dinamikája alapján egyre "kisebb" lesz, és ezáltal kizárja az externalizálás lehetőségét. A széndioxid-kibocsátás nem képes olyan üvegház-hatást létrehozni, amely csak a Föld déli féltekéjén érvényesül, és a felmelegedés a Földön mindenütt hat. Nemcsak az Antarktisz felett van ózonlyuk, hanem az Arktisz felett is, és a fajok kiirtásának következményei az élet evolúciója szempontjából minden embert, sőt minden élőlényt is érintenek, nemcsak ma, hanem évezredekkel később is. Bár az érintettség nem egyenlően oszlik meg (erről a későbbiekben még szólunk), de nincs a Földön olyan ország, régió, amely kibújhatna ez alól. A pénzügyi kompenzáció (például egy, a forrásait tekintve egyre kevésbé elégséges "Globális Környezeti Alapon" keresztül) nem sokat segít, inkább részét képezi a megoldandó problémáknak. A megosztott világ, a korlátozási kísérletek "globális apartheidjének" modellje hosszú távon nem csak ökológiai szempontból nem lehetséges.

A "feltartóztatás" a záróvonal stratégiája: elismeri, hogy a térbeli-időbeli expanzió lassanként már rendíthetetlen falakat dönget, így a privilegizáltaknak igényeiket meg kell védeniük a "kielégítetlen" nemzetekkel szemben. Noam Chomsky könyvében az 500 éves tőkés világrenddel kapcsolatban Winston Churchillt idézi, aki – a vesztfáliai rend gondolatmenetéhez hűen – az "éhes nemzetek" veszélye kapcsán egyértelműen területi kielégítetlenségről beszél, és korlátok közé szorításukat a már "elégedett nemzetek" védelmével indokolja (Chomsky, 9.). A "kielégítetlenekkel" szembeni containment ma már más, meta-territoriális, ökológiai dimenziót kapott. A kapitalista fejlődés korábbi korszakaihoz kapcsolódó térbeli-időbeli rezsimekhez képest a különbség teljesen nyilvánvaló. A kapitalizmus korai időszakának kolonializmusa a fehér foltokat igyekezett meghódítani, alávetni és kizsákmányolni; gyarmatokként próbálta őket a kapitalista nemzetállamok bűvkörébe bevonni, miközben azok nem voltak elég civilizáltak ahhoz, hogy ne ártsák magukat a gyarmatosított kontinensek dolgaiba. A 19. és 20. század imperialista államai minden erőfeszítést megtettek azért, hogy a már területileg felosztott világot térben újrastruktúrálják – e vállalkozásuk során háborús konfliktusokba keveredtek, amelyek aztán a világháborúkban csúcsosodtak ki, hiszen a hegemónia megszerzéséért és a világ új rendjéért folyt a harc. A nemzetállamok voltak azok, amelyek a hatalom territoriális (és államnemzeti, és ezáltal mindig rasszista alapú) kiterjesztésében részt vettek, és így a vesztfáliai rendet, amelynek az erőket kellett volna egyensúlyoznia, végleg romba döntötte. A korlátozás stratégiája, tehát nem a territoriális kiterjesztés, hanem a gazdasági, politikai és társadalmi elszigetelés stratégiája a Föld teljesen új térbeli szerkezetét hozza magával. Az elmúlt évtizedekben, a háború utáni rend során kialakult és a nemzetközi rendszer struktúráiba belevésődött privilégiumok tovább élnek. A jómódú társadalmak igyekeznek biztosítani a forrásokhoz és az elnyelőkhöz való hozzáférést, de az ökoszisztéma felismert határai miatt gondjuk van arra, hogy a korlátozások mindenekelőtt a másiknál jelenjenek meg. Azt az elvet, hogy a Föld természeti forrásaira mindenki egyenlő mértékben igényt tarthat, hogy a szükségletek és a kielégülés lehetőségei mindenki számára egyenlőek, felváltja egy olyan elv, amely a korlátozott ökoszisztéma használatának kiadagolását hirdeti. E kiadagolás során az emberiség egy kis része nagy mértékben részesedik a forrásokból, míg az emberiség nagyobbik fele csak kis hozzáférést kap azokhoz. A kiadagolási folyamatot az ármechanizmus vezényli (hiszen azok a G7-állampolgárok, akiknek az egy főre jutó éves jövedelmük 20000 USA-dollár körül van, sokkal nagyobb részt hasíthatnak ki, mint azok a G77-állampolgárok – azaz a 77 fejlődő ország lakosai -, akiknek az egy főre jutó éves jövedelme alig teszi ki az 500 dollárt), amit az "új világrendben" politikai és katonai eszközökkel tökéletesítenek. Miközben az ármechanizmus és a piac által megalkotott kiadagolás önmaga által és procedurálisan is legitimálásra kerül, a politikai és katonai beavatkozások különleges legitimációjára van szüksége, amelyhez többek között azok a kísérletek is tartoznak, amelyek az ENSZ-nek új alapokat hoznának létre.

Az ipari társadalom termelési módja és életformája "oligarchikus javaknak" (Harrod, Hirsch) számítanak, mert nem elérhetők a Föld minden lakója számára. Az ipari társadalomban paradox módon – mert tulajdonképpen az ipari társadalom "jóléte" hatalmas lehetőségeket rejt magában, hogy az emberi képességeket az egyenlőség jegyében újraossza – nem lehet megvalósítani azt, hogy minden kontinens, kultúra és faj egyenlő hozzáféréssel rendelkezzen a Föld erőforrásaihoz annak érdekében, hogy a nagyon is különböző igényeiket ki tudják elégíteni, és hogy az életesélyeknél és a jövedelmek elosztásánál igazságosság valósuljon meg.

A legfejlettebb világban jelenleg előszeretettel alkalmazott ipari modellre építve nem lehet "igazságos" világrendet létrehozni. De nem létezik olyan társadalmi mechanizmus sem, amely a gazdaság és társadalom alapelveit (költségvetési szigor, profitelv, az egyéni jólét legitimáló ereje, verseny) megőrizve képes lenne a globális erőforrásokhoz való hozzáférést korlátozni. Az ökológiai válság egy civilizációs válság méreteit kezdi ölteni (Anders). Az ökoszisztéma megőrzését nem lehet megalapozni, ha nem történik változás a termelés és a fogyasztás módjában, amelyek a természethez való hozzáférés egyenlőtlenségének alapját alkotják. Ha tehát a földgolyó ökológiai lepusztulását sajnálatra méltónak találják, és ezzel egy időben a világrend vezérelvei a "történelem végén", a piacot, a tőkefelhalmozást, a parlamenti demokráciát megkérdőjelezhetetlennek nyilvánítják, akkor az ökológiai érvek konzervatív, autoriter felhangot kapnak, ami sok ökológiai vita sajátja.⁸ Fordított esetben azonban megmutatkozik, hogy az ökológiai diskurzusok igénylik a társadalmi igazságosság normáira való hivatkozást. Mert ha a természettel szemben támasztott igények adagolása elkerülhetetlen, és ha jó ok van arra, hogy ezt ne a piac ármechanizmusa irányítsa, akkor az ökológiai egyenlőség valamely elméletéből kell azokat a kritériumokat levezetni, amelyek azonban természetesen jobb híján csak feltevésként léteznek (vö. Ely).

"Fenntarthatóság" – hamis ígéretek?

Ha más választ keresünk az ökológiai kihívásokra, akkor elképzelhető lenne egy olyan rendszer, amely egyenlő elosztást biztosítana a Föld globális forrásaihoz és károsanyag-elnyelőihez való hozzáférési jogokat illetően. Ebben az értelemben a Rio de Janeiro-i konferencia sokak által a rendszer-kialakítás egyik jelentős mérföldköveként értelmezhető (Buckmeier, Simonis, Rowlands), mert ez az UNCED-konferencia a természettel folytatott anyagcsere globális szabályozását célzó más egyezményeknek elébe ment. Egy dolgot emel ki: a "feltételesség" egy olyan formáját, amely a feltétel nélküli szabadkereskedelmet és a szabad vállalkozói kezdeményezést bizonyos mértékig hosszú (de nem túl hosszú) pórázra engedi, anélkül, hogy szót emelne a nemzetállami protekcionizmus elve mellett – amely a nemzetállamok 19. századi világrendjének idejéből származik, még ha ma is van némi aktualitása. Ide tartoznak a ritka növény- és állatfajok védelméről szóló egyezmények (így az 1975-ös "Washington Agreement"), a Bécsi és Montreali FCKW-Konvenció (1985, illetve 1987), és az ezekkel kapcsolatos londoni és koppenhágai utóegyezmények (l. Wissenschaftlicher Beirat, 20.), a Baseli Hulladékegyezmény (1989), amelyet 1994 márciusában Genfben jelentős mértékben szigorítottak, a tokiói és yokohama-i Tropical Timber Trade Organization, és végül a Rio-ban elfogadott és azóta már ratifikált szén-dioxid konvenció, valamint a kevésbé kötelező érvényű egyezmény az erdők védelméről és a fajok változatosságáról, amit szintén Rio De Janeiro-ban írtak alá. Túlzás lenne ezeket az egyezményeket és a környezettel kapcsolatban eddig megszületett mintegy 170 nemzetközi szerződést (l. French, Petersmann, OECD 1991 – ebben a környezettel kapcsolatos multilaterális egyezmények listája is megtalálható) már a fent említett elemekkel rendelkező "rendszer" alappillérének tekinteni, amely a nemzetközi szereplők környezetpolitikai cselekvésének irányát, célját és kereteit megszabná. Egy nemzetközi környezetvédelmi rendszer kialakulásának újszerűsége abban rejlik, hogy a természettel folytatott anyagcsere szabályozása már nemcsak kizárólag a világpiaci árak kérdése, de nem is a már nem igazán szuverén nemzetállamok magától értetődő kompetenciájába tartozik, és a társadalmak közötti ökológiai kiegyenlítődés elemeinek csíráit tartalmazza.

Milyen irányba hathatnak a globális erőforrások és elnyelők használatának politikailag meghatározott (tehát már nem egyedül az ár által definiált) határai, hol kell meghúzni és felállítani őket, és hol kell őket tudatosan ellenőrizni? A terület felett határokat húzni és ellenőrizni őket a szuverén nemzetállamok privilégiuma. A nemzetállamok behatárolt és körülkerített területe azonban sokféle, nem utolsósorban ökológiai behatásnak van kitéve. Melyek a határtalan kozmopolita szabadkereskedelem határai? Csak a pénz költségvetési restrikciója lehet az, tehát nem területi-térségi, hanem (gazdasági értelemben) funkció-térségi határ (e különbségtételhez l. Altvater, 1987.). Csak kereskedelmi szankciókat lehet kivitelezni, amelyek a nemzetközi kamatlábakhoz viszonyítva rentábilisak, profitábilisak. A természetes erőforrások használatának határait, például a káros anyagok kibocsátását a légtérbe nem lehet nemzetállami keretek között megragadni vagy költségvetési megszorításoknak alávetni. Azok a kísérletek, amelyek ilyen irányba mutatnak, vagy azon buknak meg, hogy területileg nem lehet őket behatárolni, vagy azon, hogy a rentabilitási és profitelv követése pontosan az externalizálást szolgálja. Egy terület gazdasági, ökológiai, katonai, etnikai alapon biztosított használati jogok alapján történő "zónásítása" belső határok felállításával egyrészt a területi szempontú és a gazdasági érdekek inkompatibilitásán bukik meg, másrészt a politikai legitimáció létrejöttének logikája miatt (Nitsch).

Az ökológiai szempontú "költségvetési" korlátozások sokkal inkább kettős meghatározottságúak. Először is, passzív módon, azaz a tekintetben, hogy mit eredményeznek az antropomorf behatások a globális ökoszisztéma terhelhetőségében és tűrőképessége szempontjából; másodsorban aktív oldalról, azaz a tekintetben, hogy milyen nagyságúak a terhelések, amelyeket a termelés és a fogyasztás során az emberiség a földgolyóra kibocsát. Ezt az új határt az ökológiai terhelhetőség és a gazdasági terhelés, az "economic scale" és az "ecological scale" között a nemzetközi vitákban – főleg a Brundtland-jelentés megszületése óta (1987) – a "fenntarthatóság" fogalmával jelölik. Ez a fogalom normatív tartalommal van megtöltve, és analitikailag kevésbé merev.⁹ Ésszerűen kapcsolódnia kell a fent leírt globális ökológiai problémákhoz, és meg kell alkotnia az ember és természet közötti anyagcserének olyan vázát, amelynek mértékét a fajok evolúciójának és reprodukciójának képessége adja: Egyrészt nem szabad a forrásokat és elnyelőket regenerációs képességükön felül igénybe venni, másrészt a fajok evolúciójának felül kell kerekednie a pénzvagyon- és (gondolat)birtokosok érdekein, tehát a gazdasági költségvetési restrikciók és a gazdasági szereplők közötti kereskedelem logikáján. Ebből csak egy magas entrópia-fokkal rendelkező monokultúra alakulhatna ki, amelynek túlélőképessége azonban kérdéses. A "tartósságot" termodinamikailag értelmesebben lehetne definiálni (Daly, 1991, Altvater, 1992): az (ökológiai) entrópiatermelési-rátát a Földön nullával kell egyenlővé tenni, azaz az energianövekedésnek (a Napból) és a felmelegedés, szennyvíz, hulladék, légszennyezés formájában megjelenő entrópia-növekedésnek egyensúlyban kell lenniük (Georgescu-Roegen, 1971.; Daly). A globális környezeti szempontú rezsim célnagyságai tehát meghatározásra kerültek, de hogyan kellene e rendszernek működnie?

A "tartósság" elvét két úton lehet megközelíteni. Az ökoszisztéma használata elsősorban attól függ, hogy mennyi forrást termeltek ki, és mekkora emisszió kerül a természetes elnyelőkbe, tehát a termelés és fogyasztás ökológiai méreteitől (Zarsky). Ez a termelés és fogyasztás anyagi-energetikai, tehát a használati érték alapú oldala. Másodsorban, a forrásfelhasználás a világtársadalom növekedési rátájának szintjétől, a jövedelem elosztásától, a termelés és fogyasztás gazdasági méreteitől függ. Ebben az esetben a gazdasági folyamatok használati értékoldaláról van szó (a munka és termelés marxi "kettős természetéhez" való kapcsolatot l. Altvater, 1991 és 1992). Egy nemzetközi rezsim szabályait ezek után az első vagy a második vagy mindkét mértékhez kapcsolódóan egyszerre lehet megszabni. A források és elnyelők használata (ökológiai mérték) megköveteli kötelező kvantitatív határértékek és minőségi normák meghatározását, mint például a CO2-kibocsátás elfogadható szintje, az erdőhasznosítás elvei és módja, a természetes vizek terhelése, a hulladéktermelés és -kezelés beleértve az újrahasznosítás módjait is stb. A forrásfelhasználás kötelezően előírt felső határai politikai konszenzust igényelnek, ahogy az ezekből levezetett tilalmak és parancsok, a gyakorlatba való átültetés hatásos módja és a szankcionálás is. E cél elérése nemcsak technikailag rendkívül nehéz (jó példája ennek a "határérték-vita"), hanem társadalmilag utópikus. És mégis meg kell próbálni, mert nincs más alternatívája a globális ökológiai pusztulásnak.

A gazdasági mérték határainak figyelembe vétele azonban elvben megoldható gazdasági módszerekkel is. A gazdasági szereplőket arra kellene kényszeríteni, hogy az általuk okozott környezetszennyezést kalkulációjukba beépítsék (internalizálják). Ehhez fel lehet használni egyrészről a környezetvédelmi adókat, és el lehet törölni a környezetterhelő szubvenciókat (a szállítási szektorban, a mezőgazdaságban, az energiatermelésben), másrészt ki lehet alakítani a nyilvános szolgálatok tarifáinak jól kiszabott rendszerét. A másik oldalról, az árképzés szabályozásával a vállalat részéről növelhető volna az árak "valóságtartalma". Az eddig externalizált költségeket a szabály szerint internalizálni kell. A liberális piacot preferáló szereplők (de a Világbank közgazdászai is) kedvelik az "ökológiailag helyes ár" koncepcióját, mert ezáltal a már megszokott piacgazdasági diskurzus keretein belül maradhatnak, és abból indulnak ki, hogy az allokáció hatékonyságának növelése a környezetterhelés (externalizált) költségeinek internalizálása az árkalkulációba az erőforrás-felhasználás és a károsanyag-kibocsátás csökkenéséhez vezet (egy adott jövedelmi szintet feltételezve). Többek között azért lehet komoly kétségeket támasztani a környezet "helyes árak" segítségével történő tehermentesítéséhez fűzött elvárásokkal szemben, mert, példának okáért, a Világbank "szerkezeti kiigazítási kölcsönei" kapcsán végzett empirikus vizsgálatok azt mutatták, hogy bár a "conditionality", amelyhez minden esetben hozzátartozik a helyes ár megállapítása is, javítja az allokáció hatásfokát, és ezáltal csökkenti az ökológiai terhelés gazdasági méretét, de az ökológiai méretre nem hat elegendő mértékben (Zarsky). Azokkal a szabályokkal, amelyek a költségvetési restrikció irányába hatnak az ökológiai szigorításokat nem lehet ésszerűen kidolgozni.

A "helyes ár" illúziója

Ennek magyarázatára okok egész sorát lehet felvonultatni. Először is, az extern ökológiai költségek teljes internalizálása már csak olyan okok folytán sem lehetséges, amelyek a termodinamika 2. alaptételének megfogalmazásához vezettek: az anyag- és energiaátalakítási folyamatok irreverzibilisek, és szétszórt struktúrákat hagynak maguk után, amelyeket még teljes költségkalkuláció segítségével sem lehet visszafordítani. Ideális esetben tehát elképzelhető, hogy az árak tényleg megfelelők, ám ezzel a környezetrombolást csak a költségkalkuláció szempontjából ragadjuk meg, de nem akadályozzuk meg, vagy nem fordítjuk vissza. A problémát még az is növeli, hogy az anyag- és energiatranszformáció hatóköre, hatásfoka és iránya elvileg nem ismerhető tökéletesen, és ezért nem is lehet rájuk vonatkozóan helyes árakat megállapítani.

A második indok arra utal, hogy a piaci árképzés az érvényes piaci feltételek mellett egyáltalán nem vezethet "helyes" árarányok kialakításához. Így a világkereskedelem legalább 25%-a a vállalatokon belül folyik. A világpiaci árak tehát egyáltalán nem a piaci erők szabad játékának eredményei, hanem a nemzetközi vállalatok menedzsmentjének mikroökonómiai ármeghatározó szerepétől függnek (OECD 1993). A harmadik a legfontosabb: a kapitalista pénzgazdálkodásban a pénz költségvetési restrikcióját végző ár, nevezetesen a kamat, nagyon is bizonytalan változó, különösen a gazdasági instabilitás időszakában. Nagysága többé már nem a termelékenység növekedése által generált többlet megcélzásának reális és "természetes" lehetőségeit, ezáltal a profitot és a termelésbe fektetett tőkét tükrözi (mint ahogy a "klasszikusok" feltételezték, és Kurt Wicksell elméletté formálta). A világméretű "adósságfüggőség" és a hitel nemzetközi, ellenben a valuták nemzethez kötött volta mellett – ami aztán folyamatos spekulációkra ad lehetőséget – a kamatban a tőkehitelezések és -befektetések kockázata rejlik. Egy adott tőkemennyiséggel megcélzott termelői felesleg profit formájában jelentéktelen a monetáris világpiacon történő befektetések pénzügyi eszközeinek hozamkalkulációja szempontjából. A kanonikus és iszlám kamattilalom "pre-fosszilis" korszakához hasonlóan a kamat nagysága elválik az adós reális (és társadalmi) teljesítőképességétől. Mivel a mai világban jórészt szuverén adósokról (államokról) van szó, folyamatosan politikailag mérsékelt újraelosztási folyamatokat indítanak a nemzetközi pénzvagyon felett rendelkezők érdekében.

Ilyen "mérséklő erő" elsősorban a Világbank, az IMF, a Londoni és a Párizsi Klub, a baseli BIS, mindazon intézmények tehát, amelyek a háború utáni világrend kialakulásával együtt jöttek létre, vagy – mint a BIS esetében történt – továbbfejlesztették őket, amelyeknek azonban az idők folyamán funkcióváltáson kellett keresztülmenniük. A déli eladósodott országokból érkező nettó transzferek az "északi" országok hitelező bankjaiba ezt a tendenciát erősítik meg.

Sok társadalomban a társadalmi és ökológiai szempontok sérülnek. Ezenkívül a lakosság jelentős része az önellátó termelésbe és a nem szabályozott foglalkoztatás informális szektorába kényszerül. A kamatláb képzése gazdaságilag ugyan racionalizálás, de az ár mint gyorsan és pontosan reagáló piaci ár elméletileg annyira "helyes", hogy a közgazdászok gyakran elutasítják az árképzési folyamatok politikai szabályozását a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Amikor azonban a kamat elszakad a többlettermelés reális feltételeitől, és elsősorban a hitelezés kockázatának nagyságát tükrözi, nem lehet ökológiailag és társadalmilag is helyes, és nem lehet rá racionális döntéseket alapozni.

Negyedsorban: lehet-e a "gazdasági hozadék" korlátozását a nemzetközi kereskedelem egyfajta "ökológiai feltételességével" korlátozni? Az ökológiai feltételesség elfogadása, amely körül nincs más út – amennyiben az UNCED Rio-i és azt követő határozatait komolyan veszik -, a következő alternatívát vonja maga után: az ökológiai normák ellenőrzésének joga vagy a nemzetállamok kezében van, vagy e normák egy nemzetközi kereskedelmi egyezményben kerülnek rögzítésre, és egy nemzetközi intézmény végzi a felügyeletet. Az első esetben szinte elkerülhetetlen egyik oldalról az "öko-dömping", másik oldalról pedig az "öko-protekcionizmus" kialakulása, és az államok közötti kereskedelmi konfliktusok már most előre jelezhetők. Ez a perspektíva azonban nem szabad, hogy elrettentsen bárkit is, mert az ökológiailag nem szabályozott kereskedelem alternatívája semmi esetre sem kedvezőbb. A klasszikusok által beígért "komparatív költségelőnyök" működése, még ha előfeltételezzük is a teljes tőkemobilitást és a munkaerő nemzetközi migrációját, még elméletileg sem megalapozott (Daly). Természetesen egy nemzetközi intézmény létrehozását kellene előnyben részesíteni, amely a rendszer-kialakításnak az UNCED-konferencia után további lökést adhatna. Ebbe az irányba mutatnak "a GATT zöldre festésével" kapcsolatban folytatott viták is (Anderson-Blackhurst). Az ökológiai kondicionalitás mindenesetre ütközne a szabadkereskedelem, a diszkrimináció-mentesség és a legnagyobb kedvezmény elvével, és így aláásnák a GATT tartóoszlopait.¹⁰ Mivel az ökológiai kondicionalitás bevezetése esetén csak korlátozott mértékben lehet a természet erőforrásait igénybe venni, amelyek a jövedelemszint megtartásához elengedhetetlenek, a rezsim kialakítása szükségképpen a transzfer- és kompenzációfizetések elosztásának problémájával fog összekapcsolódni. Ha például létrehoznának egy energia- vagy széndioxid-adót, akkor rögtön kérdések merülnek fel az adóval kapcsolatban (az energiafogyasztóknak, az energia előállítóinak vagy a kőolaj-kitermelőknek kell-e a költségeket állniuk), és arra vonatkozólag, hogy milyen lesz az adó költségvetési hatása az ipari országokban, a nemzetközi intézményeknél, valamint a fejlődő és kőolaj-előállító országokban (Whalley).

A "globális falu" szereplői, avagy lépések egy nemzetközi civil társadalom felé

Még ha "globális ökológiáról", "globális faluról" (McLuhan) vagy "egy világról" beszélünk, ha "globálisan gondolkodunk" és "lokálisan cselekszünk" is, a nemzetközi rendszer különössége pontosan abban rejlik, hogy a környezetszennyezők és a környezetszennyezés kárvallottjai, a bűnösök és az áldozatok még kevésbé állnak közel egymáshoz, ha nemzeti határok osztják fel a területeket, mint egy régión vagy egy nemzeten belül. Ebből következően a nemzetközi öko-diplomácián belüli politikai kooperáció sokkal nehezebben megvalósítható, mint a homogénebb és koherensebb egységek szintjén, ahol pedig szintén nem könnyű a konszenzus kialakítása (Ostrom, Streeten).

Az államok és országcsoportok, a transznacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek, valamint a különböző NGO-k mind saját érdekeiket követik a nemzetközi környezetvédelmi politika színpadán. Ezeket a szereplőket csoportba lehet osztani aszerint, hogy a kárt okozók vagy a kárt elszenvedők érdekeit képviselik-e. Átmeneti kategóriaként számításba lehet venni a "segítségnyújtók" érdekeit képviselő csoportot is (Prittwitz). A szereplők és szereposztás így kialakuló mátrixa alapján már képet lehet alkotni arról, hogy milyen összetett és ellentmondásos az érdekstruktúra nemzetközi szinten akkor, amikor olyan rezsimek kidolgozásáról van szó, amelyek a fejlődés és környezet szabályozását célozzák meg. Egy környezetvédelmi vagy fejlődést szabályozó rendszer kialakítása ugyanolyan nehéz, mint amennyire könnyű a források és tározók használatának szabályozása az "árrendszer átütő ereje" segítségével – természetesen a hatások módját, és nem az eredményeket tekintve. Az alábbi ábra ezeket az összefüggéseket ragadja meg, Simonis ábrázolását fűzve tovább.

A táblázat csak egy dinamikus folyamatról készült pillanatfelvétel. Az, hogy milyen érdekek fűződnek milyen országokhoz, kormányváltás esetén hamar elavulttá válhat. Jó példa erre a Bush- és Clinton-kormányzat közötti átmenet az USA-ban, ami jelentős mértékben hozzájárult a környezet- és fejlődéspolitikai irányvonalak megváltozásához. A kérdés az, hogyan jön létre ez a dinamika a globális, nemzeti és regionális folyamatok, az ökológiai célkitűzések és a társadalmi érdekek között, és mi az, amivel befolyásolni lehet. A gazdasági érdekektől és befolyástól, a kulturális hagyományoktól és "képzetektől",¹¹ egy speciális osztályszerkezet örökségétől, amelyek egy olyan sajátos, nemzetállamon belüli dinamikát hoznak létre, amely hatással van a nemzetközi színtérre is, ebben az összefüggésben ki kell emelni a nem-kormányzati szervezetek meghatározó szerepét is. Az "új világrend" már nem tisztán (nemzet)állami rend többé. A nemzetközi kommunikáció és a különböző hálózatok kialakulása folytán az állam és a kormányzatok diplomatái elveszítették azt a magától értetődő és elvitathatatlan privilégiumukat, hogy a nemzetközi kapcsolatok minden szempontját ők alakítsák. A "civil társadalom" már kész arra, hogy nemzetközivé váljon. Ez is a fosszilis-fordista modell globalizációjának következménye, és biztos, hogy ez a változás nem harmóniában és konfliktusok nélkül fog végbemenni. Ennek során az egyik oldalon a természetes környezet fenyegetettsége miatt létrejönnek az "új érintettségek", míg a másik oldalon a technikailag kivitelezhető nemzetközi hálózatok, amelyek egyre inkább szervezeti formát öltenek, mégpedig mindig a globális kommunikáció éppen aktuális technikai szintjének megfelelően. A nem-kormányzati szervezetek időközben jelentős feladatokat vettek át a nemzetközi egyezmények kidolgozásában, elsősorban a környezet és fejlődés területén, amivel minden gyakorlati kérdésen túl egy államelméleti kérdés is felvetődik.

A nemzetközi rendszerben a legnagyobb tradícióval, a legnagyobb hatalomgyakorlási eszköztárral, gyakorlattal és meg nem kérdőjelezett legitimációval azok a szuverén államok rendelkeznek, amelyek a modern kor kezdetétől fogva a nemzetközi "rendet" alkotják, és amelyekről kezdettől fogva szó van. A nemzetállam szuverenitása kettős értelemben definiált, és egyúttal korlátozott. Az államhatalom egy adott területre vonatkozik, tehát területi, térbeli dimenziója van, és az adott területen élő népből vezethető le, amely mint tulajdonképpeni szuverén a demokratikus rendszereknek megfelelően a mindenkori nemzeti kormányzást legitimált cselekvési teljhatalommal ruházza fel.¹² Teljesen mindegy azonban, hogy hogyan vezetjük le, a hatalom és a szuverenitás, a terület és az államnemzet változáson megy keresztül.

Ha a nemzetállamok mint egyedüli szereplők mai funkcióikkal, játékterükkel és korlátaikkal nem képesek a globális ökológiai és gazdasági problémákra megoldást találni, a globális állam pedig illúzió, akkor az ugyan nem globalizálódott, de nemzetköziesedett civil társadalom köztes intézményeire és szervezeteire a nemzetközi ökológiai rendszer kialakítása során feladatok kettős csoportja hárul. Először is, a nem-kormányzati szervezetek nélkülözhetetlen közvetítői és multiplikátorai lesznek a konszenzusnak minden egyes nemzeti (vagy regionális) társadalomban, hogy a levegő-, víz- és talajszennyezés, az erőforrások kímélése, a fajok életterének fenntartása érdekében hozott radikális, és emiatt meglehetősen népszerűtlen intézkedéseket – amelyek "gazdasági hasznát" nem lehet (és nem is szabad) felbecsülni – belevigye a társadalmi köztudatba, és a politikai érdekérvényesítéstől távol tartsa. A természetes környezet védelmével kapcsolatos érdekek nem a hagyományos értelemben vett osztályérdekek, és nem is partikuláris csoportok horizontálisan elrendezhető diszparitásos érdekei. Minden egyént, minden osztályt és horizontális csoportot érint, akkor is, ha osztályhelyzettől függően egyesek a pénz időleges bevetésével próbálják elhárítani az ökológiai degradációt. Ebben az értelemben igaza van Ulrich Becknek, aki ironikusan megjegyzi: "a szmog demokratikus". A nem-kormányzati szervezeteket ezért nem lehet sem osztályok, sem csoportérdekek mentén meghatározni, inkább ügyészi funkcióik vannak.

Másodsorban, a nem-kormányzati szervezetek azon nemzetközi hálózatok kötőanyagai, amelyeket a nemzetállamok nem képesek összetartani, mivel kizárják őket az állami szintről: a "high politics" alá rendelik őket, mert ott csak a szuverenitás és a hagyományos diplomácia kaphat főszerepet. Ezáltal az NGO-k a nemzetközi civil társadalom alkotóelemei.¹³ Az NGO-k – amelyek számára a szuverenitás és a nemzetállami területi- és funkciótérségi hatalom nem jelentenek vezérlő elvet – jobban képesek artikulálni az "emberi érdekeket" (és az emberek, valamint a népek jogait) a nemzetállamoknál, akik belemennek a nemzetközi tárgyalásokba. Az NGO-k az ökológiai válság globalitásának politikai-formális kifejeződései.¹⁴ A Rio-i tapasztalatok arra is fényt vetnek, hogy az NGO-k közös intermedier jellegük és a politika-alakítás hasonló formái ellenére sem biztos hogy egy hullámhosszon vannak. Bár Rowland "az NGO-társadalom egyik-másik tagja között eddig nem tapasztalt mértékű kooperációról" beszél, leírja az északi és déli NGO-k közötti különbségeket is, amely különbségek a tevékenységük professzionalitásából, a bázishoz való kötödés fokából, és a nagy nemzetállamok képviselőire és a nemzetközi intézményekre gyakorolt hatásukból fakadnak (Rowlands, 215.), amikor például a konferenciadiplomáciában úgy hatnak, mint "homok a gépezetben" (Ullrich-Kürzinger-Wiemann, 168.). Ma már az NGO-k sokszínűsége folytán elfogadhatatlannak tűnik az NGO-k látásmódjának, érdekeiknek, hatalmi forrásainak közös és egységes interpretálása.

Vajon a nemzetközi rezsimalkotás egy nemzetköziesedett civil társadalom kialakulásával "megtetézve" előrelépést jelenthet-e a globális gazdaság "fenntarthatósága" felé? Lehet-e ily módon értelmet adni a bűvészinasok világuralmának? A "világuralom okcidentális modelljét" a több mint 200 évvel ezelőtt elindított iparosítás hatalmas potenciáljával sem a globális térben, sem közép távon (mondjuk egy-két generáció erejéig) nem lehet általánossá tenni, mert ez egy kirekesztő modell, és ma a legfőbb törekvések arra irányulnak, hogy ezt a kirekesztő jelleget újra és újra megvédjék a globális forrásokhoz való hozzáférés egyenlősítésének feltételeivel szemben. Nincs olyan, a mai rendszerben rejlő határ, amelynek elérése esetén a kapitalista növekedés megáll, és az expanzió abbamarad, még akkor sem, ha bizonyos külső határokat már elértek, kivéve, ha ez katasztrófához vezet, amelynek hatása van a mindennapokban. A globális és regionális ökoszisztémák terhelhetőségének határa kívül marad a kapitalista piacgazdaság társadalmi dinamikáján, és ebből következőleg csakis gazdaságon kívüli kritériumok alapján lehet meghatározni. Ez minden kétséget kizárólag egy társadalmi "konstrukciós hiba", amely egyre világosabban látszik, minél inkább közeledik a rendszer a gyakorlatban is annak a világuralomnak a teljes megvalósulásához, amelyre törekszik. Ebből következően a "fenntarthatóság" feltételezése kapitalista körülmények között illuzórikus. Úgy néz ki, hogy végül csak egy "napstratégia" (Scheer) vezethet ki bennünket a "fordista fosszilizmusból".

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Fritz W. Scharpf a nemzetállami "kamatszuverenitás" elvesztéséből olyan következtetést von le, amely a "szocializmus egy osztályban" kínálatpolitikai koncepciójának irányába mutat. A nyitott gazdaságok versenyképességéről folytatott legújabb viták arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nemzetközi versenyképesség alapját a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális struktúráknak a nemzetgazdaságon belüli regionális hálózata képezi (vö. Messner-Meyer-Stamer). Ebben a vitában kizárólag a befolyásolható nemzeti feltételek a felelősek a versenypozíció erősségéért vagy gyengeségéért; a globális rendszer és annak működési mechanizmusa külső adottságként szerepel, és nem mint az egymást kölcsönösen befolyásoló nemzetállami erők eredője. Lényegében még mindig a "nemzetállam" fogalma használatos akkor, amikor a versenyző állam nemzetiségi hovatartozásának koncepciójáról van szó.

² Prigogine és Stengers írják le "azt a mulatségos tényt, hogy Adam Smith éppen a Nemzetek gazdagságán dolgozott…, amikor James Watt ugyanazon az egyetemen az utolsó simításokat végezte gőzgépén. Adam Smith azonban a szén egyetlen hasznát könyvében abban látja, hogy meleget szolgáltat a dolgozóknak" (Prigogine-Stengers 111.). Úgy látszik, a késő 18. század skót egyetemein sem volt könnyű az interdiszciplinaritást a gyakorlatba átültetni.

³ A pénz, a kamat és a fosszilis energiahordozók, tehát a monetáris és az energetikai kategóriák közötti összefüggés rendkívül fontos a kapitalista ipari társadalom fejlődési irányainak megértése szempontjából. Nem csoda, hogy a monetár-keynesiánus elmélet keretein belül az ökológiai kérdések tárgyalása elmarad, és a kritizált neoklasszikusoktól kell kölcsönözni (vö. Betz-Lüken 115.).

⁴ A marxi elméletben az ágazaton belüli verseny az egyéni árnak a "világpiaci árhoz" való igazítását szolgálja, míg az ágazatok között a profitráták kiegyenlítését. A nemzetek versenyképességének vizsgálatakor a tárgy az árak (és költségek) versenye, az ágazatok közötti profit-irányította tőkemozgás általában kimarad.

⁵ Harold Innis Kanada példáján, olyan nyerstermékek, mint tőkehal, szőrme és fa vizsgálatával próbál magyarázatot adni (l. Watkins). Ezt ütközteti aztán Steven Bunker, aki termodinamikai kategóriáival Amazónia elmaradottságát ("underdevelopping the Amazon") igyekszik magyarázni (vö. Altvater, 1987, 1991). Hirschmann az ágazatok közötti kapcsolatok ("linkages") létrejöttének szükségességére utal, és arra is, hogy ezek csak bizonyos körülmények között alakulhatnak ki. Ezekről a "kapcsolatokról" elsősorban az olajexportáló országok kapcsán volt szó, ahol a perverz tényezőár-arányok "holland betegsége" és az osztályspecifikus érdekek jól érvényesülnek (Gregory). Massarat a "fejlődési blokádok" problémáját "Észak manipulációinak" fogja fel a "világgazdaság duális rendszerében", amelyek megakadályozzák, hogy "a déli fejlődő országok erőforrástartalékai tőkejelleget öltsenek" (Massarat 46.).

⁶ 1973 és 1993 között az NSZK-ban a gazdasági teljesítmény 50%-kal, a szén-dioxid kibocsátás 7%-kal emelkedett. Más országok esetében is hasonlóan alakultak ezek az értékek (l. OECD 1991). A gazdasági tevékenységek környezeti hatásainak kiszámítására l. (Wissenschaftlicher Beirat, 1993. 15.).

⁷ Az uralom hiányának egyik aspektusa az is, hogy az ökológiai kommunikáció nem lehetséges a számok és nem-számok által vezérelt bináris piaci kódokon kívül (Luhmann), amely azonban nem elegendő az ökológiai folyamat során az anyagok és energiák átalakítása megragadásához.

⁸ Ebben az esetben nincs lehetőség a konzervatív és ökológiai vitákat adekvát módon ismertetni. L. még Jahn-Wehling, 1991.

⁹ Ráadásul nagyon is kényelmes, mert a "pozitív összegű játék" hatását kelti. E fogalmi ernyő alatt ugyanúgy nyernek a fejlődési stratégiák, mint a környezetvédők. A fogalom közel áll a szintetizáláshoz, mielőtt a környezet és fejlődés közötti ellentmondások analitikusan kioltják egymást. Ezért olyan szegényes az "utóhatások" irodalma, hiányzik a szükséges él (l. Hein).

¹⁰ "A GATT nem utal kifejezett módon környezeti kérdésekre. Ily módon valószínű, hogy a környezetvédelemre alapozott érvekkel alátámasztott ‘unfair’ kereskedelemmel kapcsolatos megállapítások nem igazán fognak kedvező fogadtatásban részesülni a GATT-on belül. Minden bizonnyal GATT eljárásokkal kezelnék ezeket az eseteket, és GATT-ot inkompatibilisnek minősítenék ilyen kérdések esetén." (Whalley 181.). A GATT-egyezmények játékteréről sokkal kedvezőbb interpretációt ad Petersmann 262. vö. Altmann, 1992 és Kulessa, 1992.

¹¹ Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a konvencióban megvédendő erdő milyen képek formájában él a tudatokban: "gonosz, sötét erdő" Dante Inforno-jában, faalapanyag az erdőgazdasági leírásokban, szégyenlős állatok élettere, "Hollywood" és Dino-erdő, a kalandregények zöld pokla…

¹² Ennek kapcsán természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetállamok maguk hozzák létre saját szuverénüket, mint pl. Németországban a ius sanguinis-sel, amely kulturálisan beilleszkedett polgárokat kizár az állampolgárságból, és kulturális és társadalmi szempontból idegeneket pedig állampolgároknak nyilvánítanak, ha "német vért" tudnak felmutatni.

¹³ Glagow utal arra, hogy nem szabad az NGO-kat túlságosan felértékelni. Erejük a beléjük táplált bizalomból származik. A bizalom azonban nagyon törékeny, és egy illékony forrás: ha nem ápolják folyamatosan. Számos NGO állami szálakon függ, tehát nem teljesen független. Néhány NGO még illegális utakat is igénybe vett, hogy a forrásokhoz hozzájusson. Jelentős különbség van ezenkívül az északi és déli NGO-k között: erre utal Rowland is az NGO-knak az UNCED-folyamatban játszott szerepükkel kapcsolatos jelentésben. Vö. a fejlődéspolitikai együttműködés során a környezetvédelmi mozgalmak ábrázolását és az "ökocentrikus" és "eurocentrikus" szemlélet veszélyeit Ullrich-Kürzinger-Wiemann munkájában.

¹⁴ A nemzetközi NGO-hálózatokra jó példa a BUND által alulról támogatott klímavédelem, vagy a "klímaszövetség" (európai városok szövetsége az esőerdők őslakosaival a Föld atmoszférájának megőrzéséért) az esőerdők védelme és a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében; a nagy, nemzetközi szinten tevekenykedő NGO-k, mint a Greenpeace vagy a Friends of the Earth. Ide tartozik azonban például a "business council for sustainable development", amelyben vállalkozók és vállalatok vesznek részt, és amelyet Weinzierl az UNCED-konferenciáról szóló jelentésében a "council for sustainable business" kifejezéssel illeti (Weinzierl 11.). A szakszervezeteknek is kezdeményező szerepet kellene játszaniuk azért, hogy a környezet védelme érdekében nemzetközi szinten hálózatot hozzanak létre, hiszen mint szervezetek jelentős szerepet töltenek be a munka világa érdekeinek képviseletében.

Irodalom

Aglietta, Michel (1979): A Theory of Capitalist Regulation. The US Experience, London.

Altmann, Jörn (1992): Das Problem des Umweltschutzes im internationalen Handel. In: Entwicklung und Umwelt. Schriften des Vereins für Sozialpolitik. Berlin, 215. k. 207-244.

Altvater, Elmar (1987): Sachzwang Weltmarkt. Verschuldungskrise, blockierte Industralisierung, ökologische Gefährdung – der Fall Brasilien. Hamburg.

Altvater, Elmar (1991): Die Zukunft des Marktes. Ein Essay über die Regulation von Geld und Natur nach dem Scheitern des "real existierenden Sozialismus". Münster.

Altvater, Elmar (1991a): Ressourcenkrieg am Golf? Das Öl und die neue moralische Weltordnung. PROKLA 1991. március, 157-168.

Altvater, Elmar (1992): Der Preis des Wohlstands. Umweltpünderung in der neuen Welt(un)ordnung. Münster.

Altvater, Elmar (1993): Die Ökologie der neuen Welt(un)ordnung. Nord-Süd Aktuell, 1993. 1. sz. 72-84.

Anders, Günther (1980): Die Antiquiertheit des Menschen. 2. k. München.

Anderson, Kym-Blackhurst, Richard (szerk.) (1993): Regional Integration and the Global Trading System, New York, London stb.

Anderson, Perry (1992): A Zone of Enlargement. London-New York.

Betz, Karl-Lüken gen. Clasen, Mathilde-Schelkle, Waltraud (1993): Übernutzte Umwelt, unterbeschäftigte Arbeit: Systemkrise oder Systemmerkmal? Berliner Debatte INITIAL ,1993. 6. sz. 115-126.

Buckmeier, Karl (1994): Strategien globaler Umweltpolitik. Münster.

Bunker, Stephen (1985): Underdeveloping the Aamazon. Extraction, Unequal Exchange, and the Failure of the Modern State. Urbana-Chicago.

Cipolla, Carlo M. (1985): Die Industrielle Revolution in der Weltgeschichte. In: Cipolla-Borchardt (szerk.): Europäische Wirtschaftsgeschichte, 3. k. Stuttgart-New York, 1-10.

Chomsky, Noam (1993): Wirtschaft und Gewalt. Vom Kolonialismus zur neuen Weltordnung. Lüneburg.

Crosby, Alfred (1991): Die Früchte des weissen Mannes. Darmstadt.

Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics, Washington, Covelo

Daly, Herman (1994): Die Gefahren des freien Handels. Spektrum der Wissenschaft, 1994. január 40-46.

Debeir, Jean-Claude-Deléage, Jean-Paul-Heméry, Daniel (1989): Prometheus auf der Titanic. Geschichte der Energiesysteme. Frankfurt-New York.

Ely, John (1989): An Ecological Ethic? Left Aristotelian Marxism versus the Aristotelian Right. Capitalism, Nature, Socialism, 1989. 2.sz. 143-156.o.

French, Hilary F. (1993): Reconciling Trade and the Environment. In: Brown, Lester R. (szerk.): State of the World. New York-London, 158-179.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1971): The Entropy Law and the Economic Process. Cambridge-London.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1986): The Entropy Law and the Economic Process in Retrospect. Eastern Economic Journal, 1986. 1. sz. 3-25.

Glagow, Manfred (1992): Nicht-Regierungs-Organisationen (NGO) – Neue Hoffnungsträeger der internationalen Entwicklungspolitik? Entwicklungspolitische Korrespondenz, 1992. 2. sz. 6-8.

Gregory, R. G. (1976): Some Implications of the Growth of the Mineral Sector. The Australian Journal of Agricultural Economics, 1976. 2 sz. 71-91.

Grundmann, Reiner (1991): The Ecological Challenge to Marxism. New Left Review, 1991/187. 103-120.

Harrod, Roy (1958): The Possibility of Economic Satiety – Use of Economic Growth for Improving the Quality of Education and Leisure. In: Problems of United States Economic Development 1. k. New York, 207-213.

Hein, Wolfgang (1993): Umweltorientierte Entwicklungspolitik, Hamburg.

Heins, Volker (1993): "Survival of the fattest?" Genetische Ressourcen und globale Biopolitik. Peripherie 1993. 51-52. sz. 69-85.

Hirsch, Fred (1980): Die sozialen Folgen des Wachstums. Eine ökonomische Analyse der Wachstumkrise. Reinbek.

Hirsch, Joachim (1994): Vom fordistischen Sicherheitsstaat zum nationalen Wettbewerbsstaat – Internationale Regulation, Demokratie und "radikaler Reformismus". Das Argument, 1994. január-február 7-22.

Innis, Harold (1956): Essay in Canadian Economic History. Toronto.

Jahn, Thomas-Wehling, Peter (1991): Ökologie von rechts. Frankfurt-New York.

Klauss, Jochen (1989): Goethe unterwegs. Eine kulturgeschichtliche Betrachtung. Weimar.

Klauss, Jochen (1990): Alltag im klassischen Weimar. Weimar.

Kulessa, Margareta E. (1992): Free Trade and Protection of the Environment: Is the GATT in Need of Reform? Intereconomics 1992. július-augusztus 165-173.

Lipietz, Alain (1993): Berlin, Bagdad, Rio. Münster.

Luhmann, Niklas (1990): Ökologische Kommunikation. Kann die moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen.

Maddison, Angus (1989): The World Economy in the 20th Century. Paris.

Marx, Karl: Das Kapital. MEW, 23. k.

Massarrat, Mohssen (1993): Endlichkeit der Natur und Überfluss in der Marktökonomie. Schritte zum Gleichgewicht. Marburg.

Messner, Dirk-Meyer-Stamer, Jörg (1993): Die nationale Basis internationaler Wettbewerbsfahigkeit. Nord-Süd Aktuell, 1993/1. 98-111.

Miller, Lynn H. (1994): Global Order, Values and Power in International Politics. Boulder-San Fransisco-Oxford.

Niethammer, Lutz (1990): Posthistoire – Ist die Geschichte zu Ende? Reinbek.

Nitsch, Manfred (1993): Vom Nutzen des systemtheoretischen Ansatzes für die Analyse von Umweltschutz und Entwicklung – mit Beispielen aus dem brasilianischen Amazonasgebiet.

O’Connor, James (1991): Mord im Orientexpress. Die politische Ökonomie des Golfkriegs. PROKLA, 1991. szeptember 368-383.

OECD (1991): OECD Environmental Data. Compendium 1991, Paris.

OECD (1993): Intra-Firm Trade. Paris.

Ostrom, Elinor (1993): Governing the Commons. The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge-New York

Petersmann, Ernst-Ulrich (1992): Umweltschutz und Welthandelsordnung im GATT, OECD- und EWG-Rahmen. Europa-Archiv, 1992/9. 257-266.

Polanyi, Karl (1978): The Great Transformation. Frankfurt.

Prigogine, Ilya-Stengers, Isabelle (1986): Dialog mit der Natur. Neue Wege naturwissenschaftlichen Denkens. München-Zürich.

Prittwitz, Volker von (1990): Das Katastrophenparadox. Elemente einer Theorie der Umweltpolitik. Opladen.

Rigaux, Francois (1991): Reflexionen über eine neue Weltordnung. PROKLA 84, 1991. szeptember 384-399.

Rowland, Ian H. (1992): The International Politics of Environment and Development: The Post-UNCED Agenda. Millenium. Journal of International Studies 1992. 2. 209-224.

Scharpf, Fritz W. (1987): Sozialdemokratische Krisenpolitik in Europa. Frankfurt-New York.

Scheer, Hermann (1993): Sonnenstrategie. Politik ohne Alternative. München-Zürich.

Simonis, Georg (1993): Der Erdgipfel von Rio – Versuch einer kritischen Verortung. Peripherie, 1993. december 12-37.

Stiftung Entwicklung und Frieden (1993): Globale Trends 93/94. Daten zur Weltentwicklung. Frankfurt.

Streeten, Paul (1992): The evolution of development thought: facing up to global interdependence. In: Ekins, Paul-Max-Neef, Manfred (szerk.): Real-Life Economics. Understanding Wealth Creation. London-New York.

Ullrich, Detlev-Kürzinger-Wiemann, Edith (1993): Umweltbewegung und Entwicklungspolitik. In: Hein, Wolfgang (szerk.): Umweltorientierte Entwicklungspolitik. Hamburg.

Watkins, Mel (1981): The Staple Theory Revisited. In: Melody, William-Salter, Liora-Heyer, Paul (szerk): Culture, Communication and Dependency. The Tradition of H. A. Innis, Norwood, 53-71.

Weinzierl, Hubert (1993): Der Erdgipfel: Ein Stimmungsbild aus Rio. In: Engelhardt/Weinzierl (szerk.): Der Erdgipfel. Perspektiven für die Zeit nach Rio. 1-21.

Whalley, John (1991): The Interface Between Environmental and Trade Policies. The Economic Journal, 1991. március 180-189.

Wissenschaftlicher Beirat der Bundesregierung Globale Umweltveränderungen (1993): Welt im Wandel: Grundstruktur globaler Mensch-Umwelt-Beziehungen. Bonn.

Zarsky, Lyuba (1993): Lessons of Liberalization in Asia: From Strucutal Adjustment to Sustainable Development, Nautilus Pacific Research. San Diego (Mimeo).

Dramatizált esszé egy drámaírótól. A szatirikus színdarab főszereplője kitaszított értelmiségiből államfővé válik, s közben elveszíti korábbi kritikai attitűdjét, s a gazdasági és politikai nagyhatalmak szolgálójának szerepében találja meg történelmi szerepét.Első felvonás, első szín

G. H.: A kommunizmusban semmi nem működik, pedig mindenki végzi a dolgát. A munkások színlelik a munkát, a rendszer pedig úgy tesz, mintha fizetne érte. Ez az ellenállás egy formája – cseh módra.

Szerkesztő: Borzasztó nehéz lehet sztálinista rezsim uralma alatt dolgozni.

G. H.: Mindent ellenőriznek: a rádiót, a tévét, a könyvkiadókat. Egy pár kisstílű káder kezében vannak az írószövetségek és a nagyobb lapok is. De azért élünk, hála a nyugati szolidaritásnak.

Professzor: Nem az a spekuláns Soros pénzeli a cseh disszidenseket?

G. H.: Mégis mit vár? Amikor az ember egy totalitárius szörnyeteggel áll szemben, onnan fogad el támogatást, ahonnan tud. Az Egyesült Államokban megengedhetik maguknak a luxust, hogy megkérdőjelezzék egyik-másik alapítvány tisztaságát, nekünk viszont mindegyikük támogatása – létszükséglet.

Szerkesztő: A baloldal ebben az országban kettős mércével mér. Elítéli az USA indokínai politikáját, de rendre tartózkodik a szovjetek Kelet-Európában elkövetett visszaéléseinek bírálatától.

Professzor (ingerülten): Ez nem igaz.

G. H. (széles mosollyal): Ugyan már, ön is tudja, hogy van ez. Én persze rokonszenvezem a diáklázadással meg az amerikai polgárjogi mozgalommal. Ez ugyanaz a szabad szellem, mint annak idején, 68-ban Prágában. Azonosultunk Párizzsal, Berkeley-vel; mindnyájan az utált, régi tekintélyelvvel szemben harcoltunk. A szabadságjogok körül forgott minden. Csak hát Nyugaton könnyebb fegyvert fogni. Ez azért demokrácia, az atrocitások ellenére. Jól ismerem (biccent a professzor felé) a kapitalista demokráciákat.

Szerkesztő: A kommunisták alapvetően "burzsoák" a mi demokratikus értékeink nélkül.

G. H. (mosolyog): Imádják a régi palotákat, a csokornyakkendőket meg a szép ingeket, s kezüket-lábukat törik egy vidéki dácsáért. Miközben persze elítélik a másként gondolkodó értelmiségiek "burzsoá életmódját". Nyálukat csorgatják a jó öreg arisztokrácia nádszálkisasszonykái után… Bunkó kommunista majmok.

Szerkesztő: Mennyi ideig volt a Gulágban?

G. H. (fészkelődik a székén, hezitál): Hmm, börtönben, nem koncentrációs táborban… úgy négy hetet.

Professzor: Megkínozták?

G. H.: Inkább pszichológiai nyomást mondanék: faggatózás, folyton ugyanazok az unalmas kérdések. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem írhattam és olvashattam, s a barátaimmal sem beszélhettem.

Szerkesztő: Akár a chilei titkosrendőrség… Amelyet Washington juttatott hatalomra.

G. H. (töpreng a válaszon): Hát, van benne valami. A diktatúráknak megvan a maguk logikája.

G. H.: Úgy buktak meg, ahogyan a fa dől ki, amelynek elrodhadtak a gyökerei: dicsőség és részvét nélkül. A nép csodálatos volt. Az utolsó pár hét eseményeire nem volt még példa a világtörténelemben. Milliók békés tüntetésének hatására a rezsim visszavonulót fúj… s végül elismeri bukását és átadja a hatalmat. Bársonyos forradalom. Salud! (Megemel egy pohár whisky-t, a többiek követik példáját.)

Zenész: Ünnepi koncertet adunk. Végre azt játszhatjuk, amit szeretnénk, s ott, ahol mi akarjuk. Szabadon utazhatunk, olvashatunk és beszélhetünk. Eddig azt gondolták rólunk, hogy csak azért, mert fizetést kapunk és van állásunk, nem gondolkodunk, csak játszuk, ami a kottában áll… De most végre meg lesz mindenünk…, szabadság, civilizált életkörülmények…, ugyanúgy, mint Nyugaton.

Újságíró: Aha, talán. De most majd a nagy amerikai, angol és német cégek által kiadott zenékkel, videó- és magnókazettákkal kell versenyre kelniük. Amúgy igaza van. Az ember inkább éhezzék, semmint hogy az állam vályújából kanalazzon, s tovább írja a hazugságokat a pártsajtóba.

Filozófus: Remek alkalom kínálkozik most a dolgok megváltoztatására; olyanná varázsolunk mindent, mint Svédországban vagy Németországban…, jóléti állam és szabadság. Mostanában egyik gyűlésről a másikra járok. Elképesztő, ahogy az emberek szomjaznak a beszélgetésekre, a dolgok megvitatására. Mindenféle nézet felbukkan: liberális, nacionalista, demokratikus szocialista… A szabad piac, a hajdani földbirtkosok vagy a háború előtti jobboldal hívei egyaránt hallatják hangjukat.

Szabadúszó író: Talán nekünk is lesz egy Margaret Thatcherünk vagy egy Ronald Reaganünk. ők a leghíresebb nyugati politikusok. (Némi rosszalló arckifejezés, nevetés.)

Filozófus: Magától értetődik. ők voltak a legkeményebb antikommunisták… "Ellenségeink ellenségei a barátaink." A legtöbb ember azonban semmit sem tud a Nyugatról, s ezért megint meglopják majd őket, ha nem ismerik ki magukat elég gyorsan.

G. H.: Mi az, csak nem nosztalgiát érzek a hangjában a bukott rezsim iránt? A saját kezünkben van végre a sorsunk – nem könnyelműsködhetünk! Ünnepelhetjük a függetlenségünket, de észre kell vegyük azt is, hogy része vagyunk – mármint a kultúránk, a szokásaink révén – a Nyugatnak. A kommunizmus előtt a nyugati civilizációhoz tartoztunk, nem a szlávhoz.

Szabadúszó író: Vagyis szakítsunk Szlovákiával?

G. H. (elutasítóan legyint): Szó sincs róla. Szlovákiával a kapcsolataink a történelemben gyökereznek. Mi majd irányítunk, ők pedig követnek bennünket.

Képviselő délről: Csodálatos beszéd volt, Grovel! Megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam?

G. H.: Persze, hisz’ így hívnak. (Kedélyes nevetés.)

Képviselő délről: Tudja, amit a marxizmus materializmusáról kifejtett, telitalálat volt. Emlékszem, amikor szegény gyerekként a papa farmján éltem, lelkesítettek a helyi lelkész hasonló leckéi arról, hogyan győzedelmeskedik a lélek a testi szükségletek felett. Mivel sokszor éheztünk, nagy hatással volt rám ez a tanítás.

G. H. (kissé kellemetlenül érzi magát, mozgolódik): Ki tudja… talán ha majd elnök leszek, a szónokolni fogok… (mindenki nevet)

Szenátor New Yorkból: Igazán remek fordulat volt a marxi dialektikát fejreállítani: "A tudat határozza meg a létet, s nem fordítva."

G. H. (mosolyog): Aha. Az ötvenes években egy orosz író "Nem csupán kenyérrel" címmel írt egy könyvet, amely érzékeny pontra tapintott. (Unottan bekap egy falat véres bélszínt.)

Képviselő nyugatról (egy szelet kenyér után nyúl): Hát, bizonyos fokig egyet értek. De azért fizikai táplálék nélkül sem mennénk messzire.

G. H.: Természetesen ez csak hasonlat volt…

Képviselő Texasból: Tudja, Grovel, nagyra tartjuk, hogy értékeli demokráciánk szépségeit. Vannak persze problémáink a nagyobb városokban, de ön ezt úgyis jól tudja. Mindenesetre valamennyi demokrácia közül a miénk a legtökéletesebb, s tudjuk, hogy mint kritikus értelmiségi, ön nem külföldi segélyek érdekében hízeleg.

G. H. (elkomolyodik, tekintete őszinte): Beszédem minden szavát komolyan gondoltam. Nem lehet az embereket csupán osztályhelyzetük vagy osztályérdekeik alapján megítélni. Vannak ennél alapvetőbb szellemi és kulturális jellemzőik is.

Mindenki egyszerre: Ahogy mondja.

Északnyugati képviselő: Fogadok, egy csomó mindent újjá kell építeniük. A kommunisták mindent porrá zúztak. Hallottam, hogy amikor valamelyik szovjet gyártmányú repülőgéppel utaztak, a jegyhez ejtőernyő is járt…

G. H. (nevet): Ha az nem is, de párnát azért ajánlatos vinni, hogy legyen mire leülni. (Mindenki nevet.)

Északnyugati képviselő: Ha kellemesebbé akarja tenni a repülőútjait, csak szóljon, s összehozom egy barátommal a Boeingnél.

Képviselőnő Közép-Nyugatról: Uraim, ez nem a megfelelő alkalom ilyesmihez.

G. H. (átveszi a képviselő névjegykártyáját): Nem felejtem el. Nagyra becsülök minden támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt a kommunista iga levetéséhez. S ezen nemcsak az anyagi javakat értem…, egy működő demokrácia erkölcsi buzdítása legalább olyan fontos.

Képviselő délről: "Az erkölcs határozza meg a létet." Így is lehet mondani, nemdebár?

G. H. (cigarettázik): És hol van az udvari bolond meg az ajtónálló? (Végigméri a pazar berendezést, ironikusan mosolyog.) Ez hát a bársonyos forradalom… (A tanácsadók nevetnek.)

Első tanácsadó: A jómódú, kapitalista életvitel mintapéldányai vagyunk.

Második tanácsadó: Nem a forma, hanem a tartalom az, ami számít.

Harmadik tanácsadó: A demokraták számára semmi sem lehet túl jó.

Negyedik tanácsadó: De mit fognak szólni ehhez a volt trockista barátaim Párizsban?

G. H. (rágyújt): Majd hozzászokunk. Az elnök lakjon csak az elnöki palotában – ezt várja el a közvélemény. Belenyugszunk. Legfeljebb estéről estére váltogatom a hálószobáimat, amíg meg nem szokom. (Felrakja a lábát az asztalra és pöfékel.) Mi a mai menetrend?

Első tanácsadó: Találkozás a Volkswagen cég egyik vezetőjével: Skoda-részvényeket akarnak venni.

Második tanácsadó: Földjeiket visszaigénylő hajdani földtulajdonosok delegációja kér bebocsátást.

Harmadik tanácsadó: A Vatikán képviselője is itt van: az egyházi ingatlanokat követeli vissza – felújítva…

Negyedik tanácsadó: Két munkanélküli nő jelentkezett be a Színészszövetségétől. Azt szeretnék, hogy újra vezessük be a színházak állami támogatását. Mellesleg nagyon csinosak.

G. H. (mosolyog): Kezdjük a színészekkel. Hozzájuk értünk a legjobban. (Két csinos nő lép be. G. H. az üdvözlésükhöz feláll, a tanácsadók is felállnak, néhányuk láthatóan ismeri őket.)

G. H. (kedélyes, de mosolya ironikus): Üdvözlöm önöket a nép elnökének palotájában. Foglaljanak helyet. (Hanyagul ül az asztal szélén.)

Első színésznő: Köszönjük, hogy ilyen gyorsan válaszolt a beadványunkra. Ne haragudjon, hogy ilyesmivel zaklatjuk, de tudja, a színház világa haldoklik; az állami támogatás megvonása volt a kegyelemdöfés. A színésztársadalom több mint 80 százaléka munkanélküli.

Második színésznő: Amikor a Kulturális Minisztériumba mentünk, ott azt mondták, felejtsük el a régi sztálinista szisztémát. Szabadok vagyunk, keressük meg a saját pénzünket.

Első színésznő: Tudja, Grovel úr, mindannyian küzdöttünk a sztálinista cenzúra ellen. Miután aláírtam a Helsinki petíciót, hosszú ideig nem kaptam eljátszható szerepet…

G. H. (közbevág): Tudom, tudom. Volt egy barátnőm az önök társulatából. Mindent elmesélt. (Mosolyog.) Bár nehéz idők voltak, mégis sikerült egymásnak szép perceket szereznünk. Együtt ettünk…

Első színésznő: Nekünk még a Soros Alapítvány pénzéből se jutott. Valahogy mindig ismertebb ellenállók kapták…

G. H. (észreveszi a mondat élét, kissé bosszúsan): Nézzék. Változnak az idők. A szabadságnak ára van, s ha tényleg olyanok akarunk lenni, mint a Nyugat, nem lehet, hogy állam bácsi oldjon meg mindent. Régen persze az állam pénzelte mindazt, amit cenzúrázhatott.

Első színésznő: Nehezen követem. Az egy kommunista állam volt, ez viszont demokratikus állam. Cenzúra nélkül is lehet támogatni.

G. H. (közbevág): Persze, persze (zavartan mosolyog). Nézzék. Beszélek a minisztériummal, hátha lehetséges valamiféle konszolidálás. Azért mégis azt ajánlom, nézzenek valamilyen magánforrás után is. Tudják, az Egyesült Államokban a kulturális tevékenység nagy részét a vállalatok finanszírozzák. Beszéljenek a Volkswagennel. És Sorossal. Miért is ne?

Első színésznő: A kommunista rezsim bukása után lelépett.

G. H. (az órájára tekint): Adják meg a telefonszámukat az egyik tanácsadómnak, és összehozunk még egy találkozót a minisztériummal. Ígérem, minden rendben lesz. (Megkönnyebbülten sóhajt, amikor elmennek.)

Első tanácsadó: Az ilyen elvarázsolt művész-bűvész alakok még mindig a múltban élnek. Nem gondolja?

G. H.: Igaz, vannak problémáink, de mindannyian tudjuk, hogy az átmenet nagyon bonyolult. Ezek csupán apró nehézségek a fellendülés előtt. Sok víz folyik még le a Moldván, mire mindenen túl leszünk. (A tanácsadók egyetértően bólintanak.) Különösen a piacgazdaság kulturális ügyei…, azok felettébb kényes esetek.

G. H. (megint csak irónikusan): Hívja be azt a német elvtársat, aki a Volkswagentől jött. Vele könnyebb dolgunk lesz. Ha a német tőkét és technológiát ötvözzük a cseh szaktudással, csodákra leszünk képesek.

Első tanácsadó: És a kinti bérnek csupán egy ötödével kell számolni.

Második tanácsadó: Piacot is találnak majd.

Harmadik tanácsadó: Megvetjük a lábunkat a Közös Piacon.

Kórusban: A Nyugat részévé válunk!

Első író (az apróhirdetéseket nézegeti az újságban): A Lakáshivatal visszajuttatta a bérházat, amiben lakom, egy volt náciszimpatizánsnak, akinek első dolga volt a négyszeresére felemelni a lakbért, s megpróbált kidobni néhány öreget, akik már vagy 30 éve laktak a házban.

Első színésznő (az újságot olvasgatja): Itt van egy lakás – csak neked: "műterem az óvárosban", csupán 500 $-ért havonta.

Első író: Egyhavi fizetésem!

Második színésznő: Ja, a szabadság ára, édes fiam. Grovel is megmondta.

Második író: Mit is mondott pontosan?

Első színésznő: Azt, hogy kopogtassunk a Volkswagennél vagy a McDonald’snál, hátha támogatnak.

Második író: Miért nem próbáltok meg bekerülni a pornóipar vérkeringésébe? Úgyis "széles látókörű, szakmailag fejlődni vágyó" színésznőket keresnek.

Első színésznő: Egyáltalán nem nevetséges. Az egyik balett-táncosnőnek is hakniznia kell, hogy az albérletét ki tudja fizetni.

Első író: Na és ki olvas még manapság könyvet? Az egyik könyvárus barátom mesélte, hogy raktárban kell tárolniuk Grovel legújabb könyvét, a Tudat és létet, hogy legyen hely a polcon az új Stallone- és Schwartzenegger-videóknak.

Második színésznő: Ennyit a tudat és a lét viszonáyáról…

Második író: Hát igen. Bárki, aki tud valamilyen tulajdonosi jogcímet kreálni s kap egy tanúvallomással alátámasztott igazolást arról, hogy ártatlan politikai menekült, visszajön és követeli valamilyen múltbéli ingatlanját.

Első színésznő: A McDonald’s tárgyalásokat folytat a püspökkel a katedrális részleges bérbevételéről.

Második író: Hamarosan jön a Pápa is, hogy misézzen és mozgósítsa a hívőket. Hosszú ingatlan-visszaigénylő listát is hoz magával, megelőzendő, hogy az amerikaiak és a németek mindent lenyúljanak.

Első színésznő: Még az is lehet, hogy a Disney megveszi a Nemzeti Színházat.

Második színésznő: Miért, nem hallottad még, hogy diszkó lesz belőle? Az orosz maffia és a New York-i ingatlankereskedők egyik csoportja vásárolja fel. A kábítószerpénzeket itt mossák majd tisztára.

Első író (gúnyosan): Szóbeszéd. A lényeg az, hogy alkalmazkodni kell az új idők új dalaihoz. Dezodorok reklámszlogenjeit fogom írni.

Első színésznő: Csupa émelyítő illat. (Turistacsoport halad el mellettük, az egyik túrista le szeretné fényképezni őket, de nem reagálnak.)

Második színésznő: Lehet hogy pénzt kéne szednünk a turistáktól a pózolásért: "maradvány munkanélküliek a kommunizmusból".

Első író: Á, nem jó, ezek amerikaiak. Legyen inkább: "vállalkozóvá lett hajdani szabadságharcosok".

Második színésznő: Vagy áruljuk gyermekek pornóképeit a jó öreg, erkölcsös briteknek.

Második író: Felhívod Grovel tanácsadóját? Talán elküld turnézni, feltéve, persze, ha befekszel az ágyába.

(Első színésznő füstöt fúj az író arcába.)

Titkárnő: Olc asszony szeretné látni önt, elnök úr.

Olc asszony: Grovel, mennyire örülök hogy látom. Mikor is találkoztunk utoljára? Azon a felső East Side-i adománygyűjtő gyűlésen, ahol azok a Béke és Demokrácia-típusú emberek meg dúsgazdag zsidó befektetési ügynökök jöttek össze?

G. H. (hűvösen, üzletiesen): A memóriája jó, de kissé szelektív. Miben segíthetek?

Olc asszony (egyenesen Grovel szemébe néz): Ingatlanokra nyújtunk be igényt. A kommunisták elkobozták a földjeinket s minden más vagyonunkat, a prágai családi birtokainkkal együtt.

G. H.: Ezt már megvizsgálta a tulajdonjogok helyreállításával foglalkozó bizottságunk.

Olc asszony (mint tanár a diákhoz): De drága Grovelem, még csupán az elején vagyunk. Ön jól tudja, hogy még mindig milyen sok a hatalmon lévő régi, vonalas kommunista. A szokásos bírósági procedúra évekig is eltarthat. (Felemeli a hangját, felháborodottan.) És ez idő alatt azok az állami gazdák továbbra is a mi földjeinken élősködnek majd.

G. H. (kissé kötekedően): Azt akarja, hogy kihúzzam alóluk a földet?

O. A. (fagyosan néz Grovelre): Nézetem szerint, a Világbank és az Egyesült Államok kormányában tevékenykedő barátaink feltétlenül pozitív jelként értékelnék, ha a kormány valódi változásokat eszközölne a piacgazdaság visszafordíthatatlanná tétele érdekében.

G. H. (sóhajt egyet): Igaza van: fontos, hogy megfelelő jelzéseket adjunk az EGK-nak. Fontolóra veszem egy elnöki rendelet kibocsátását.

O. A.: Ön nagyon okos, elnök úr. A nép szeretni fogja. Ha kész lesz a kastélyunk, meghívjuk vacsorára.

G. H. (magában mormol): A "jó társaság" már szeret.

K. L.: Jó reggelt, elnök úr. Itt van a privatizálásra váró vállalatok listája.

G. H. (a listára pillant): Minden benne van a vízen, a levegőn és talán az járdákon kívül. (Kissé gúnyosan.) Ezek hogy maradhattak ki?

K. L.: Azon vagyunk, hogy találjunk egy magántulajdonban lévő vízművet, de annak, amelyre Angliában bukkantunk, rekordmagasságú a kólibaktérium-szennyezettsége és csillagászatiak az árai….

G. H.: A hatékonyságot természetesen egyensúlyba kell hozni a közegészségügy szempontjaival.

K. L.: A vállalatokat hamarosan árverésre bocsátjuk: 50% lesz a külföldi vevőké, 50% pedig a munkavállalóké.

G. H.: Hogyan működik majd a rendszer?

K. L.: A dolgozók megkapják a részvényeket, de a cégeket a befektetők irányítják – felvétel, kirúgás stb.

G. H.: Rendeben. És mi a helyzet az árral?

K. L.: Az ár másodrangú kérdés, elnök úr. Ha a vállalatok bekerülnek a piacra, visszavonhatatlanul a kapitalizmus útjára lépünk. A jó irány az, ha olcsón adunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a németekkel és az amerikaiakkal.

G. H.: Ez egyúttal a NATO-ba és az Európai Közösségbe való bejutást is jelenti. Támogatom. (Kezet ráznak. Ahogy KL elhagyja a színt, Grovel magában motyog.) Mintha valamit is számítana. Már a tegnapi lapokban bejelentette a privatizációt.

A titkárnő egy cseh nacionalista csoport pártvezetőjét jelenti be, aki határozott léptekkel jön be; megölelik egymást.

Otto Bendic: Üdvözlöm, elnök úr.

G. H.: Hagyjuk a formaságokat. Mit ötlöttél ki?

O. B.: A szlovákok érzelgős nacionalizmusa és kisebbségi komplexusa tönkre fogja tenni az országot.

G. H. (elgondolkodva): Túl közel Oroszországhoz és túl messze a Nyugattól.

O. B.: Azt állítják, hogy minden kormánytámogatást elhappolunk, s hogy felszámoljuk a hadiiparukat.

G. H. (feláll székéből és nagy léptekkel fel-le jár a szobában nyakkendőjét simítgatva): Menjenek csak a saját fejük után. De ez egy tragédia! Hiába próbáltam elmagyarázni nekik, hogy az átmeneti időszak milyen fájdalmas lesz mindannyiunknak, s hogy ebből nekik is ki kell venni a részüket.

O. B.: Csak arról tudnak beszélni, hogy a gazdaságuk a hadiiparon alapszik. Meg hogy a munkanélküliség megkétszereződött.

G. H. (ásít, ábrázatán unalom jelei): Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk rávenni őket, hogy maradjanak velünk. Végtére úgyis ők döntenek, legfeljebb majd el kell viselniük a szétválás következményeit. Nekünk itt van Németország; nincs is rájuk szükségünk.

O. B.: De a különválás a mi területünket is kisebbítené.

G. H. (arckifejezése komoly, megfontolt): Igen, ez tragikus lesz… Leragadtak a régi, sztálinista modellnél: nehézipar, fegyverexport… Nem emberségesebb-e ennél még az is, ha több a munkanélküli, viszont kevesebb a gyilkos eszköz? A helyzet tragikus. (Megsimítja selyem nyakkendőjét, majd az asztalt megkerülve kivezeti Otto Bendic-t a szobából. Monológja közben körbe-körbe járkál az irodában.) Annyi minden megváltozott. Ki gondolta volna hogy pont mi, demokraták a NATO-ért fogjuk elhagyni a Varsói Szerződést, és inkább leszünk kisfiúk Németország mellett, mint hogy a szlovákokkal maradjunk. A téeszparasztokat kisemmizzük, hogy visszaadjuk a földet a nagybirtokosoknak. (Arca felvidul, hanghordozása ironikus.) A marxisták persze most mondanák a magukét, hogy a politikám, no meg a tudatom a burzsoá létemet tükrözi. De ki törődik velük többé…, nem léteznek. Bármekkora árat is fizet a társadalom, ez másodrendű kérdés. Újra civilizált, nyugati ország leszünk.

Újságíró: Szóval, elmész Új-Zélandra. Talán a Volkswagen nem fizeti meg a prágai szimfonikusok másodhegedűsét?

Zenész: Valahogy így. De játszhatnék háttérzenét idelátogató olasz üzletembereknek egy nívós bordellóban.

Újságíró: Hát te, mindentudó filozófus barátom, sikerült-e anyádat kommunistából igazi izraeli zsidónak megtérítened?

Filozófus: Felajánlottak egy állást a Negev Egyetemen. Agymosott palesztin foglyokkal kell elsajátíttatnom az új jeruzsálemi zsidó települések erkölcsi normáit.

Újságíró: Igen környezetkímélő eljárás. Sőt, még a titkosrendőrség villanyszámláját is csökkented.

Filozófus: A munkával együtt jár egy rendes lakás is, gyönyörű kilátással a sivatagra.

Újságíró (gúnyosan): Én meg itthon maradok és megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt a bársonyos forradalom elveiért.Tegnap is majdnem meglincseltek a cikkem miatt, amit a könyvtárból eltávolított marxista könyvekről és az egyetemről kirúgott professzorokról írtam. Azt vágták a fejemhez, hogy visszasírom a sztálinizmust.

Zenész: No lám, az új prágai tavasz. Minden nyílás szellőzik.

Szabadúszó író: Tudjátok, miből fizetem az albérletet? Lágypornó-filmek feliratozását csinálom. Litván serdülőlányok és munkanélküli román focisták szerepelnek bennük.

Újságíró: Micsoda kozmopolita kultúra. Mit gondoltok, mi erről Grovel véleménye?

Mind együtt: Ez a demokrácia ára. (Kissé hosszasan nevetnek.)

Szabadúszó író: Ahogy Grovel mondaná: "újra civilizált nép lettünk".

Filozófus: A privatizációt követő létszámcsökkentések és a téesztagok elbocsátása ellenére, a közvélemény-kutatások alapján Grovel még mindig nagyon népszerű.

Zenész: Miért is ne? Minél jobban gyötröd őket, annál jobban élvezik.

Szabadúszó író: Lám-lám, milyen bölcsességekre képes a birkapásztorok leendő hegedűse… Úgy látszik, emigránskám, savanyú a szőlő. Pedig elnökünk tényleg nagy elnök. Megmondta, hogy fel fogjuk támasztani a nemzeti kultúrát, s tessék, elárasztott bennünket a hollywoodi szemét, meg egy középkorú, pocakosodó, sortos angol urakból álló kvartett, amely 60-as évekbeli nótákat énekel fejhangon… Azt is megmondta elnökünk, hogy független politikát folytatunk majd, s íme, koldulni járunk Kohlhoz és össztesszük a kezünket a NATO-uralomért. Grovel tulajdonképpen csodálatraméltó dialektikus.

Újságíró: Ha az amerikai külügyminiszter asszony látogatására gomndolok, erotikus képek jelennek meg a szemem előtt. Albright meghágja Grovelt, míg emez váltig bizonygatja a világnak, hogy ez mennyire más érzés, mint amikor a Medve tette ugyanezt.

Filozófus (merengve, csak úgy maga elé): Hát…, kinek a pap, kinek a papné.

Zenész: És azelőtt?

Szabadúszó író: Megengedhetted magadnak, hogy lakásod legyen. Egy hónap nyaralás, biztos munka és a hatalommal szembeni összetartás jóleső érzése. Most meg? Nyaljuk a nyugatnémetek seggét, három különböző helyen gürizünk, és ráadásul ki is lakoltatnak, hogy jusson szoba amerikai befektetési ügynököknek, akik Prága óvárosában akarják egy letűnt világ kultúrájának levegőjét magukba szívni.

Zenész: Gyógyíthatatlan nosztalgiázó vagy. (Mímeli a hegedülést.) Idézd fel a régi szép időket!

Szabadúszó író: Ha 68-ban nyertünk volna Dubcek-kel, most minden más lenne.

Újságíró: Lenne…lehetne… Felejtsd el Dubceket, Grovelünk van, meg Klausunk és nem Sikünk. Szóval, tedd meg, ami tőled telik! Tanulj angolul és németül, és a megélhetésedért írj a hatalom új embereinek kedvében járó röplapokat! Tudniillik ezt csinálják manapság az értelmiségiek – a szabadpiacon.

Zenész (feláll): Nekem szimpatikusabbak az új-zélandi birkapásztorok.

Filozófus: Én inkább a negevi naplementét kedvelem.

Szabadúszó író: Én meg megkérdezem ott azt a tini prostit, szerezzek-e neki egy tiszta, kanadai diplomatát.

Író: Olyan ez, mintha glasszékesztyűben kéne vécét pucolnod.

Grovel (Előremegy, hogy üdvözölje, közben megigazítja a nyakkendőjét és hízelgő mosolyt ölt. Kezét előrenyújtja a belépőnek.): Külügyminiszter asszony, mennyire örülök, hogy ellátogatott hozzánk. (Kezet ráznak.)

Albright: Boldog vagyok, hogy oly hosszú idő után megint itt lehetek, bár a város sokat változott. Az a rengeteg autó, a szmog…

Grovel: A jólét ára – már mindenkinek van autója.

Albright: Persze, persze. De térjünk inkább a tárgyra. Készen áll-e kormánya arra, hogy alávesse magát a NATO szabályainak?

Grovel (bölcselkedve): Elsőrendű lehetőség ez számunkra, hogy a Nyugat része lehessünk. A legjobb eszköz arra, hogy megszilárdítsuk demokráciánkat és elkergessük az oroszokat.

Albright (öt másodpercig mosolyog, majd megint mint komoly üzletasszony szólal meg): Biztosítani fogjuk a védelmüket, de ennek ára van: a kölcsönösség. Támaszpontokat létesíthetünk, továbbá rakétákat és nukleáris robbanófejeket telepíthetünk országukba bármikor, ha ezt hadászatilag szükségesnek ítéljük.

Grovel (egy pillanatra összehúzza szemöldökét): Ezt természetesen még meg kell vitatni az országgyűléssel, és…

Albright (a szavába vág): Ez nem irodalmi stílusgyakorlat, Grovel. Ön az elnök, döntse el: akar-e a Nyugat része lenni, vagy sem? A terhek jó részét maguknak kell viselniük.

Grovel (alázatosan): Természetesen. Ne értsen félre. Semmi ellenvetésem sincs, de mégiscsak demokráciában élünk. Össze kell hívnom a pártvezetőket. Biztosíthatom, nem lesz semmi probléma. Függetlenségünkhöz mindennél fontosabb, hogy amerikai vezetés alá kerüljünk a NATO-ban.

Albright (cinizmussal és enyhén leplezett megvetéssel a hangjában): Napjainkban csak egyetlen nagyhatalom létezik, Grovel. Jól döntött. Igaz, nem is volt más választása.

Grovel (halványan elmosolyodik): Szabad akaratunkból döntöttünk így, s a nép túlnyomó többségének támogatását élvezzük.

(Albright felkel, kezet ráznak, majd kimegy.)

Albright (monológ): Mikor hagyja már abba ezt a szent-szar szöveget és ezt a kenetteljes magatartást? Nekünk akarja elmagyarázni, hogy mi a NATO eredeti jelentése? Ha-ha. Mi szerveztük meg, mi irányítjuk, s európai szövetségeseinkkel nyalatjuk a talpunkat. (Megáll, töpreng.) Azt hiszem, Grovel annyit zagyvált már erről a szirupos marhaságról a liberálisoknak, hogy maga is elhiszi, hogy képes vizen járni… Hogyan is írta abban a cikkben: "finomítani a NATO céljának, küldetésének és hovatartozásának meghatározásán". Ide hallgass, Grovel, a NATO az Egyesült Államok hatalmáról szól, érted? Arról, hogy a világon mi vagyunk a "number one". (Arca elvörösödik, megáll, gondolkodik, majd felcsillan a szeme.) Azt hiszem, semmi bajunk nem lehet belőle, ha Grovel erkölcsi mázzal keni be menetelésünket az orosz határ felé. Néha azon tűnődöm, hogy vajon nem az én állásomra pályázik-e, amikor azt ecseteli, hogy az "új NATO" az "európai és amerikai civilizáció őre, és így az egész világra kiterjedő védelem főpillére". Mindenesetre nagyon élvezem. Jó érzéssel tölt el addig is, amíg az oroszokat döfködjük. Oh, Grovel, ha bármikor munkára lesz szükséged, beajánllak az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalához. Persze, akkor is csak egy dagályos seggfej marad. Ahányszor találkozunk, mindig az az érzésem, hogy annak a szövegnek a piszkozatát olvassa fel, amelyet másnap lead a New York Times publicisztikai rovatába, vagy nyílt levélként a New York Review of Books-ba. Mégis, ez a dicső szónok megkönnyíti nekünk, liberálisoknak a dolgunkat, hogy jóízűen lenyelethessük saját erőpolitikánkat. (Önelégülten mosolyog.) Egy ilyen szigorú erkölcsi normákkal bíró fickónak térdvédőt kellene hordania. (Vidáman felnevet.)

Grovel (monológ): Ez a nő sötétebb, mint gondoltam. Persze, ha egy nagyhatalom képviselője vagy, akkor is tisztelnek, ha a nevedet se tudod rendesen lebetűzni. Itt volt például Reagan. Elaludtaz üléseken, s mégis egész Európa zseninek hitte. Óh, mennyire megalkuvó ez a nő. Mit meg nem tesz azért, hogy behízelegje magát. Előbb a kongresszus neandervölgyi ősemberei előtt eljátssza, hogy ő kőbaltás harcos az ENSZ-ben, majd mert nő, bekerül a kormányba, azután csehként beszél az európaiakkal, miközben, hogy közép-európai politikájának hitelt szerezzen, zsidónak mutatja magát. (Teátrális mozdulattal széttárja a karját.) Mit meg nem kell még tennem ezért az országért… (Kopognak az ajtón.) Tessék!

Titkárnő (belép): Írók csoportja van itt. Azt állítják, be vannak jelentve.

Grovel: Látni se akarom őket. Biztosan munkát akarnak. Küldje őket a kulturális miniszterhez.

Titkárnő: Azt mondják, eszméik miatt üldözték őket.

Grovel (ingerülten): A sztálinista Írószövetség akciója lehetett a nómenklatúra egy részével szemben. (Megnyomja a csengőt, egyik tanácsadója besiet.) Vezesse ki azokat a munkanélküli sztálinistákat.

Tanácsadó: Mármint a középkorú irodalomprofesszorokat?

Grovel: Honnan tudja hogy irodalmat tanítanak?

Tanácsadó: Egyikük a tanárom volt. Dubceket támogatta, s ezért kirúgták a sztálinisták. Csöppnyi lakásában adott órákat.

Grovel: Jól van. Beszéljen vele. Esetleg kereshet munkát neki valamelyik középiskolában.

Szabadúszó író: Üdvözlök mindenkit osztálytalálkozónk alkalmából… Bár lehet, hogy nem kéne ilyen divatjamúlt kifejezést használnom…

Zenész: Éppen le voltak árazva az Államokból induló járatokra a jegyek, s így olcsón hazajöhettem. El kell adnom elhunyt anyám lakását.

Filozófus: Otthagytad Új-Zélandot?

Zenész: Ja. Az ottani munkáspárti kormány Grovel nyomdokaiba lépett, és megvonta az állami támogatást a zenekartól. Azt mondták, keressünk magunknak farmereket, akik támogatnának.

Filozófus: És Amerikában vannak még közpénzek?

Zenész: Valamennyi van, de leginkább van egy sereg hivatásos adománygyűjtő, aki mindannyiunk után sápot húz. A pénzeszsákok az alapítványba fektetett tőkét levonhatják az adójukból, s még nevük és a nejeik neve is bekerül a programfüzetbe. (Az asztalhoz fordul.) Hát te, drága Maimonides barátom? Még mindig a Negeven adsz órákat a feltételezett terroristák házai felrobbantásának jogosságáról?

Filozófus (keményen): Az antiszemitizmus megint fölütötte fejét Közép-Európában. Jelenleg a jeruzsálemi Zsidó Egyetemen tanítok. A székemet egy jónevű new york-i konfekciógyárostól és családjától szereztem. Egyszerűen csodálatos. Évente csupán egyetlen szemináriumot és egy előadássorozatot tartok "Mit jelent zsidónak lenni?", "Vegyes házasságok: veszély vagy lehetőség?" s hasonló témákról, olyan filantróp csoportoknak, mint például a Hadassah.

Újságíró: Ne izgass fel… Ez majdnem olyan izgalmas, mint régi amerikai szappanoperák kéziratait átírni a cseh tévénézők számára. A lényeg az, hogy jól fizetnek, és a gyerekeim nemzetközi cégek tejfelesszájú igazgatóinak kölykeivel járhatnak ugyanabba a magánsuliba. Csehül is német vagy angol akcentussal beszélnek. Mindenesetre többre viszik majd, mint én.

Szabadúszó író: Nekem nincs szerencsém. Nem vagyok körülmetélve. Nem sikerült egyetlen vezérigazgatót se megnyernem, hogy támogatást adjon a számítógépemhez…, annyit meg nem tudok inni, hogy megjöjjöm az étvágyam a felmelegített amerikai szappanoperákhoz.

Filozófus: Sértett antiszemita vagy.

Zenész: A múltban élsz.

Újságíró: És miből tartod el magad?

Szabadúszó író: Grovel könyveit árulom az utcán, 90%-os árengedménnyel.

Író: És hol van ebben haszon?

Szabadúszó író: Ingyen kapom őket a raktárból.

Zenész: Elég csupán Grovelt árulni? Ennyire sok fogy?

Szabadúszó író: A külföldi turisták veszik a lefordított Groveleket, különösen ha ráhamisítom az aláírását és az ajánlását. Érdekes, egy csomó furcsabeszédű amerikai keresi a Szellem a lét felett című könyvet, amit az egyik politikusuk ajánlott nekik. Rájuk sózom mindet, s a fordító hibájára fogom címbeli eltérést. Marx és Lenin összeseket is adok el régiségkereskedőknek. Az olcsó Tolsztoj-, Dosztojevszkij- és Gorkij-kiadásokért 50 centet kapok példányonként attól a kevés korosodó csehtől, aki még olvas. Szóval reggel írok, délután árulok.

Filozófus: És télen?

Szabadúszó író: A feleségem egy utazási irodánál dolgozik… Olyan tájakról írok útleírásokat, amelyeket sohasem láttam.

Újságíró: Gazdag fantáziát kívánó műfaj. S mi lett a bársonyos forradalomról írt regényeddel?

Szabadúszó író (Beszélni kezd, de észreveszi hogy a többiek nem figyelnek. A filozófus lengén öltözött turistákat néz. A zenész a Financial Times egy példányát lapozgatja, az újságíró pedig éppen egy ásítást nyom el.): Nagyjából a kétharmada van kész. A forradalom elárulásáról szól. Arról, hogy hogyan fordult a visszájára minden, amiért harcoltunk. (Megáll.)

Filozófus: Nos, uraim, nekem mennem kell. Az üzletemberek és filozófusok közös konferenciájára vagyok hivatalos, amelynek témája a vállalatfelvásárlások etikai aspektusa.

Szabadúszó író: Mivel mentegetőznél, ha rajta kapnának?

Zenész: Nekem is mennem kell. Díszelőadást próbálunk Grovel és nagybecsű vendége, Albright alkirály tiszteletére.

Szabadúszó író: Dugj egy cigarettát a szájába, és mondd, hogy semmit sem változott.

Újságíró (összeszoríjta ajkait, döbbenten bólogat): Önmagadat pusztítod. Tudod, élveztem kívülállóként szemlélődni, amikor te fiatalon a jó ügyért, a sztálinizmus ellen harcoltál, pláne mikor a Nyugat is mellétek állt. Soros szórta a millióit, az Amnesty jelentéseket írt, a Nemzeti Alap a Demokráciáért pedig fizetett. Bármit is írtál, zseniálisat vagy szart, ha kritikus volt, biztos lehettél benne, hogy a New York Times, a Le Monde, vagy a New York Review of Books vevő volt rá. (Megáll, mondandóját lassan, de határozottan folytatja.) Ez az idő azonban elmúlt. Megkapták, amit akartak. Az elnök-vezérigazgató urak befészkelték magukat a kormányhivatalokba, ahol Klaus-szal, Grovellel és a többiekkel üzletelgetnek. Nem érdekli őket többé a másként gondolkodó kritika. Ez a vállalkozók, az üzletemberek, az új idők ünnepeltjeinek kora. Öngyilkosság folytatni az írást az újonnan megjelent pornóiparról, az osztálykülönbségekről, a privatizációs visszaélésekről, az újgazdagokról. Kit érdekel mindez? A fiatalokat biztosan nem. Nézz körül! A gimis lányok német üzletembereket bűvölnek Calvin Klein farmerokért, diszkós éjszakákért, míg fiúik a székesegyház oldalába hugyoznak a sörparti után. A Pápa pedig Grovelt magasztalja, s 327 jól jövedelmező ingatlan visszaigénylő listáját lobogtatja az orra előtt.

Szabadúszó író: Nagyon ihletett vagy. Neked kellene megírnod a könyvem.

Újságíró: Nézd. Tudom mit gondolsz a múltbéli elvtársainkról. Mindent eladtak, ugyanúgy, mint én is. De én legalább tisztában vagyok vele.

Szabadúszó író: A jó öreg cseh módszer: a felszín alatt tombol a harc, míg kifelé összhang mutatkozik. Hát nem ez az, amit annyira gyűlöltünk a Dubcek utáni időkben?!

Újságíró: Igazad van, de te sem tudsz más kiutat. És a legrosszabb az, hogy manapság senki nem áll melléd, ha a globális kapitalizmussal akarsz szembeszállni. Inkább érdemes a felszín alatt, apróbb dolgokért küzdeni.

Szabadúszó író: Példának okáért, szappanoperáid hősei használjanak újrahasznosítható óvszert. Biztonságos szex, és még a zöldeknek is tetszik.

Újságíró: Eközben te egyik munkahelyről vándorolsz a másikra és legnagyobb ellenséged, Grovel Havel könyveit árulod.

Szabadúszó író: Hát nem érted? Úgy állok bosszút rajta, hogy 25 centért adom a Tudat és létet.

Újságíró: Azt hiszed érdekli? Nem is emlékszik a könyv címére. Új könyvet ír Zöld bársony címmel, melynek kezdő sora így hangzik: "Itt jönnek a brókerek: vesd szét a lábad és élvezz!"

Szabadúszó író (fanyarul vigyorog): Ennek is meglesz a böjtje. A cseh emberekből nem lehet hülyét csinálni. A munkások egy nap rá fognak ébredni arra, hogy többet dolgoznak mint a németek, de ötödannyi a fizetésük, mint azoknak.

Újságíró: Te tényleg álmodozó vagy. Az idősebbek még tudják, hogy elvesztettek valamit: a biztonságot, terveiket, szabadidejüket, de a nyugdíjig kitartanak. A fiatalabbak azért dolgoznak, hogy fogyaszthassanak. Eszük ágában sincs lázadozni. A munkakörülményekkel nem törődve, nekik minden áron hifitorony és saját kis Volkswagen kell. A kapitalista pedig azt kapja, amit a kommunista csak megpróbált elérni.

Szabadúszó író: Mindenhez idő kell. Sok idő… Addig is, ha szükséged van valakire, aki név nélkül besegít a szappanoperák fordításába, csak hívj fel.

Újságíró: Szó se lehet róla. Inkább mintázok rólad egy hőst, aki még a klozettpapírt is újrahasznosítja.

(Függöny.)

(Fordította: Szabó Veronika)

Talán "Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve.

Talán "A Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve, és talán a legjellemzőbb azok közül, amelyekből az Intézet filozófiai munkássága kialakult. A "kultúripar" kritikája nagyban befolyásolta a diskurzus egészét. Egyike volt az első kísérleteknek, amelyek megpróbálták Marxot nemcsak Freuddal összekapcsolni, hanem Nietzschével is, és felszólított azoknak a civilizációval kapcsolatos optimista feltételezéseknek a feladására, amelyek a totalitarianizmus és háború időszakában nem voltak tovább tarthatók. Szembeszállt az ortodox dialektikával arra hivatkozva, hogy túl magas az az ár, amit a fejlődés minden teleologikus fogalma megkövetel, és ez az egyre inkább fenyegetett szubjektivitás feltámasztását bármilyen radikális projektum középpontjába helyezi. Rámutat a szubjektum és az objektum közötti "nem-megfelelés" tényére, kiemeli a tárgyiasítás egyfajta radikális megértését, és új antropológiai alapot nyújt a dialektikus elemzéshez.

Véleményem szerint azonban a Felvilágosodás dialektikája továbbra is – ahogyan én hívom – egy meghasadt remekmű. Érvelésem egyértelmű: nem célom korunk két nagyon fontos gondolkodójának jelentős művét kétségbe vonni, inkább a politikai elméletnek a kortárs kritikai elméletbe való visszahelyezését javaslom. Az elnyomottak valódi küzdelme iránti elkötelezettséget, amely az Intézet eredeti szándéka volt, egyfajta antipolitikai politikai forma váltotta fel, és a Felvilágosodás dialektikája a legjobb példa erre. Természetesen a könyv megpróbált szembeszállni a felvilágosodásnak éppen a felvilágosodás projektumából eredő korlátaival. De számot ad politikai és történelmi eseményekről is metatörténelmi és metapolitikai perspektívából. Ezen kívül politikai eseményeket rendel filozófia kategóriák alá, és szétválasztja az elméletet a gyakorlattól olyan történelmi hagyományok elemzése során, mint a felvilágosodás és nem szándékolt átalakulása a fasizmus forrásává. Annak előrelátása, ami később Adorno híres kijelentésévé válik, miszerint "az Egész rossz", elveszi a fejlett ipari társadalomtól a köztes kategóriák és a minőségi különbségtételek lehetőségét. Az a visszautasítás, amellyel figyelmen kívül hagyja az intézményeket, mozgalmakat és küzdelmeket, pontosan ahhoz a politikai félretájékozottsághoz és hiperintellektualizált szektarianizmushoz vezet, amelyet a kritikai elmélet új formáinak meg kell haladniuk.

A Felvilágosodás Max Horkheimer és Theodor Adorno gondolkodásának két jelentésével foglalkozik. Egyrészt tartalmaz egy történelmileg specifikus tudományos "tudáselméletet", amely Európában a 17. és a 18. században fejlődött ki a teológikus dogma ellenében, másrészt pedig egy antropológiai küzdelmet a tévedéssel és a babonával. A két dolog összetartozik, és ily módon az egyik valódi kritikája feltételezi a másikét. Ebből adódik vállalkozásuk radikalizmusa: a felvilágosodás kritikája az emberi történelem kritikájának elősegítőjévé válik. A tudományos racionalitás a felvilágosodás filozófiai módszerének tűnik, amennyiben "objektív" vagy instrumentális tulajdonsága könnyen alááshatja a vallás és mítosz dogmáit olyan normatív vonatkozások nevében, mint a szabadság és a tolerancia. De az ilyen racionalitásnak megvan a maga dinamikája, és ereje fokozatosan mindenfajta nem-tudományos tannal szembefordul, beleértve azokat a felszabadító értékeket is, amelyek magát a tudományos projektumot elindították. Azonban pontosan eddig a pontig eltűnik az a képessége, hogy küzdjön az elnyomással szemben, és (David Hume kifejezésével élve) az "érzelmek rabszolgájává" válik.

Az egyenletes fejlődés feltételezésétől megcsalatva, a tudományos racionalitástól megmérgezve, a természet haszonelvű uralásától önelégülten a felvilágosodás hirdetői gyakorlatilag pontosan azt idézték elő, amit el kívántak nyomni: nem véletlen, hogy a Minima Moralia-ban Adorno azt írhatta, hogy "a humanizmus legmélyén, mint valós lelke, ott lázad egy dühöngő rab, aki – mint egy fasiszta – börtönné változtatja a világot". Úgy tűnik, a felvilágosodás racionalitása egyre inkább azonossá válik az "uralom racionalitásával", és azok az irracionális elvek, amelyeket le akart rombolni, most saját termékeként jelennek meg. Ezért Horkheimer és Adorno számára a fasizmus (avagy minden olyan birodalom, amelyet a bürokratikus uralom behálóz) a felvilágosodás örökségének és, mint Helmut Dubiel helyesen írta, "a hatalomra jutása előtt nem negatív, hanem inkább pozitív értelemben győzedelmeskedő körülményeknek" egy kinövése.

A mitológia eredetileg a természet irányítására törekedett, és most, a fasizmus korában, a felvilágosodás egyszerűen helyet csinál neki. Ilyen a felvilágosodás valós – ha el nem is ismert – öröksége, amely – a szerzők szerint – Kanttól kezdve Sade-on át Nietzschéig tart.

Kant lefejezte a teológia igazság-kijelentéseit és a metafizika minden formáját a tudományos objektivitás nevében; Sade tette meg a következő logikus lépést és minden tárgyat eszköznek tekintett személyes elégtételéhez, éppen úgy, ahogy Nietzsche, aki könyörtelen volt szkepticizmusának kritikai alkalmazásában, a történelmet azon önkényes elfoglaltság eszközének vélte, amelynek során bármely adott egyén "életösztöneinek" kitágítása a cél. A fogyasztói javak termelése "objektíve" fenntartja ezt a fejleményt, és amennyiben csereérték formája a minőségi különbségeket mennyiségi különbségekké alakítja át, szükségszerűen szembefordítja a technikai racionalitást minden metafizikai és normatív aggállyal. A felvilágosodás elvágja a reflexivitás lehetőségét, amely eredetileg létrehozta. A helyzet megváltozott: az emberek most "hatalmuk növekedéséért azzal fizetnek, hogy attól idegenednek el, amivel hatalmukat gyakorolják. A felvilágosodás úgy viselkedik a dolgokkal szemben, ahogy egy diktátor az emberekkel szemben. Csak annyira ismeri őket, amennyire manipulálni tudja őket."

Az önkényes hatalom gyakorlása kiegészít egy folyamatot, amely alárendeli az egyéni szükségleteket és vágyakat az objektív piaci kritériumok kénye-kedvének, és elveszi tőlük azt a lehetőséget, hogy bármi mást mondjanak az önkényes vagy technikai ítéleteken kívül. Ráadásul: megszabadítja az irracionálist és az ösztönöst attól, amit általában lelkiismeretnek hívnak. A tárgyiasítás eme dinamikája a kapitalizmusban kezdettől fogva magától értetődő. A konformista és profitvezérelt "kultúriparban" jelenik meg, amely a "közös nevezőt" keresi termékei számára, és felforgatja a kritikai véleményezés legalapvetőbb lehetőségét. De tetőpontja az antiszemitizmusban és a gázkamrákban van. Ezért írhatja Horkheimer és Adorno: az antiszemita viselkedés olyan helyzetekben alakul ki, ahol a szubjektivitásuktól megfosztott, megvakított embereket szabadjára engedik mint szubjektumokat. Azoknak, akiket érint, cselekedeteik gyilkosak és ezért érzéketlen reflexek, amint a behavioristák megállapítják – anélkül, hogy értelmeznék a dolgot. Az antiszemitizmus mélyen bevésődött séma, civilizációs rituálé. A pogromok az igazi rituális gyilkosságok, amelyek az értelem és az igazság tehetetlenségét szemléltetik – ami viszont határok között tarthatja őket… A tett önmagában autonóm végzetté válik, és saját céltalanságát vezeti félre.

Horkheimer és Adorno a "felvilágosodást" lényegében annak a leleplezésével azonosította, ami az instrumentális racionalitás – vagy ahogy Kant nevezte: a "tiszta ész" – határain túl van. Elsősorban filozófiai kifejezésekkel vagy ideológiaként írták le, amely – Karl Korscht követve – a "megélt tapasztalat" egy formája. Azonban a folyamat során végül is felszámolják a dogmatikus, történelmietlen filozófiai érdeklődés alapvető formájával való foglalkozást, amivel a kritikai elmélet eredetileg szembe kívánt helyezkedni. Egy szó sincs Locke politikai zsenijéről, Voltaire és a filozófusok által vívott csatákról az igazságtalansággal és dogmatizmussal szemben, Tom Paine meg nem alkuvó radikalizmusáról vagy Simon Bolivar bátorságáról, nem beszélve a felvilágosodás példaképeinek hatásáról arra, amit a nagy liberális amerikai történész, R. R. Palmer "a demokratikus forradalom korszakának" nevezett. Ez Horkheimer és Adorno értelmezése szerint valahogy mind másodlagos, ha nem irreleváns a felvilágosodás filozófiája, "dialektikája" szempontjából. A dolog lényege az, hogy egyszerűen sosem veszik számításba azokat a tényleges folyamatokat, amelyekkel a felvilágosodás példaképeit – szemben ezen gondolatok kritikusaival – összekapcsolták. Azt is érdemes meggondolni, hogy semmi sincs, ami legalább megközelítené az "ellenfelvilágosodás" életben tartott vitáját, nem beszélve politikai hatásáról. A Felvilágosodás dialektikája az elejétől fogva egy mélységesen bizonytalan és absztrakt minőséget képvisel: az egész hamissá válik, és kritikájuk azt a tárgyiasítást tükrözi, amivel szemben küzdeni akart. Valójában a szerzők sosem szívlelték meg Nietzsche azon találó észrevételét, amelyet Adorno szeretett idézni: "mindenütt hasonlóságokat látni, mindent azonosnak venni a rossz látás jele". Természetesen Horkheimer és Adorno különböző esszékben és beszélgetésekben, valamint Az autoritariánus személyiségben (The Authoritarian Personality) felismerték a republikánus és fasiszta rezsimek közötti különbségeket. Ám a Felvilágosodás dialektikájában, legnagyobb hatású politikai munkájukban nem azt a közhelyet hirdették, hogy a fasizmus a liberális társadalmakban jelentkezik, hanem inkább azt, hogy a fasizmus a "felvilágosodás" folyatatása. Ezt a helyzetet – bármely definíciójukat vesszük is – történelmileg és politikailag félreértették. A fasizmus az 1848-as forradalomra adott öntudatos ideológiai válasz volt, melynek demokratikus értékei Lessingtől, Mendelssohntól és a német felvilágosodásból származnak, csakúgy, mint a modernitás két nagy hajtása: a liberalizmus és a szocializmus. A nácik tömegbázisát elsősorban olyan prekapitalista osztályok alkották, mint a parasztság és a kisburzsoázia, amelyek érdekeit közvetlenül fenyegette a kapitalista termelési folyamat és két domináns osztálya. A burzsoázia nagy része és a proletariátus nagy többsége – a maguk részéről – olyan gyenge párthalmazzal azonosította magát, amelyben jelen volt a liberalizmus kontinentális formája és az a szociáldemokrata párt, amely formálisan még mindig az ortodox marxizmushoz kapcsolódott. Ezek voltak a Weimari Köztársaság támogatói és a nácik ellenségei. A nácik szóban és tettben háborút is indítottak ellenük. A Felvilágosodás dialektikája ezeket a valós történelmi konfliktusokat antropologikus köddé változtatja: a metapolitikai eltörli a politikait. Odüsszeusz története, amelyben csak a szubjektivitás elpusztításával őrizhető meg a szubjektum, jó példa erre. Hasznos kiemelni a civilizáció kezdeteibe visszanyúló dinamikát, aminek a csúcspontja a koncentrációs tábor rabja volt számmal a karján. Ám a vita szele, a benyomás, amit kelt, a hamis konkrétság és a rosszul alkalmazott okság egy formáját eredményezi. Nem az instrumentális ész hozta létre a nácizmust, s még csak nem is rombolta le az egyének azon képességét, hogy normatív ítéleteket hozzanak. A nácizmus inkább két olyan mozgalom közötti összeütközés terméke, amelynek tagjai nagyon is képesek voltak különféle ítéleteket hozni mind érdekeikkel, mind értékeikkel kapcsolatban. Az a próbálkozás, hogy mennyiségileg különböző jelenségeket egyetlen címszó alatt egyesítsünk, csakis pszeudo-dialektikus álokoskodást, történelmi félretájékozottságot és politikai zavart kelthet.

Ami a dialektikát illeti, egyáltalán nem szokatlan, hogy Horkheimer és Adorno azt írja, hogy "a liberális elmélet gondolatként igaz. Olyan társadalomképet tartalmaz, amelyben irracionális harag többé nem létezik és kitörési pontokat keres. De mivel a liberális elmélet feltételezi, hogy az emberek közötti egység elméletben már megvalósult, védőiratként szolgál a létező körülményekhez." Az a döntés, amivel a "felvilágosodást" annyira kiszélesítik, hogy befogadhassa legnagyobb és legöntudatosabb kritikusait – Sade-ot, Schopenhauert, Bergsont és Nietzschét – a szóban forgó eset félrevezető történelmi változatát adja. Ezen gondolkodók egyike sem azonosította magát a legkevésbé sem a felvilágosodás politikai elméletével vagy a hozzá kapcsolódó gyakorlattal. Antiliberálisok és antiszocialisták, antidemokratikusok és antiegalitariánusok, antiracionalisták és történelemellenesek voltak. Tekintettel a politikaelméletre, a vállalkozás meghatározatlansága mellett, annak is van értelme, hogy Adorno később azt írja: "nem utolsó a gondolat előtt álló feladatok közül az, hogy a nyugati kultúrával ellentétes minden reakciós érvet a progresszív felvilágosodás szolgálatába állítsunk". Azonban, mint általában, e felszólítás progresszív jellemzőjét meghatározatlan/absztrakt szinten hagyták. Adorno sosem gondolta végig a jobboldali ideológia és a baloldali gyakorlat összeolvasztására tett kísérletek keltette ellentmondásokat.

Horkheimer és Adorno folytatást akart írni a Felvilágosodás dialektikájaként ismert "töredékekhez". Dekonstruktív pesszimizmusuk később helyet csinált annak, amit Horkheimer a "felvilágosodás megmentésének" nevezett. Van egy olyan felfogás, amely szerint – és különösen szerinte – ami számít, az "annak a pozitív dialektikus doktrínának a fejlődése, amelyet még nem írtak meg". Ám a dolog lényege az, hogy ez a "pozitív" doktrína sosem érett meg. Néhányan gondolkodásuk töredékes jellegében vélik felfedezni ennek okát, de Marx "Tézisek Feuerbachról" című munkája is töredékes és aforisztikus; mások az olyan marxi fogalmak elutasítására gondolnak, mint az osztály, ám a rezsimek és mozgalmak közötti megkülönböztetés nem függ az osztályelemzéstől. Szeretnék egy másfajta véleményt ajánlani: az ok, amiért nem alakult ki "pozitív dialektikus doktrína" (hogy nyersen fogalmazzak): a szerzők nem tudtak semmi "pozitívat" mondani. Az eseményelemzés metapolitikai és metatörténelmi formája, megközelítésük eldologiasító jellege ugyanúgy mindent körülvett, mint annak a fejlett ipari társadalomnak a monolit adminisztratív formája, amelyet elképzeltek. Nem volt helye köztes kategóriáknak vagy megkülönböztetéseknek: minden intézmény egyenlően szenvedett az instrumentális ész hatásaitól: sosem volt olyan felfogás, hogy adott intézmények kiterjeszthetnék a szabad tapasztalat határait a polgárok számára oly módon, ahogyan mások nem. A bürokrácia mint olyan, a kommodifikáció mint olyan, az állam mint olyan lett a probléma. A Felvilágosodás dialektikája által keltett dinamika megszüntette olyan kategóriák létrehozásának a lehetőségét, amelyekkel szolidaritást vállalhatunk vagy akár csak megkülönböztetéseket tehetünk: a logikus kimenetel valójában egy meg nem alkuvó elkötelezettség aziránt, amit Adorno "negatív dialektikának" nevezett, és amely a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelésen (non-identity) alapul, és aziránt, amit Horkheimer egy másik, vallásosabb alkalommal "a teljesen más keresésének" nevezett.

Mindketten lényegében úgy gondolták, hogy a felszabadító ellenállás pillanata a magántapasztalat kis birtokán alapul. Pesszimizmusuk csupán a szélsőbalos diákkövetőik által alkalmazott utópikus perspektíva egyik oldala: az "Egész" az, ami számít, és az átalakítási próbálkozások sohasem elég radikálisak, mivel mind a forradalomnak, mind a reformnak bizonyos mértékben vissza kell térnie az instrumentális racionalitáshoz. Többé már nem elég köztes kategóriák vagy megkülönböztetés nélküli formában rögzíteni a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelést. Az instrumentális ész kritikája önmagában is kritikára szorul. A politikának kell a metapolitika, a történelemnek a metatörténelem helyébe lépnie. A szubjektivitásnak a társadalom behatolásaitól való megőrzésére tett kísérlet olyan kategóriák nélkül, amelyekkel az intézmények és mozgalmak között minőségi megkülönböztetések tehetők, csak kicsivel lesz több, mint egy elvont gyakorlat, amely azon alapszik, amit Thomas Mann eredetileg "hatalom-oltalmazta szellemiségnek" nevezett. Ha a kritikai elmélet valóban meg akarja őrizni "pozitív dialektikai" jellegét, akkor ki kell emelnie pozitív céljait és politikai egyezségeinek jellegét. Azt állítom, hogy ezek elsősorban a felvilágosodásból származnak, és azt is állítom, hogy ezek önmagukban is a valóban progresszív jövőbeli mozgalmak alapjául szolgálhatnak.

(Fordította: Gedeon Béla)

(Az írás előadás formájában hangzott el a Tel-Avivi-i Egyetem konferenciáján [Critical Theory in Context], a Frankfurti Iskola alapításának 50. évfordulója alkalmából, 1998 júniusában.)

A posztkommunista országok, sőt az egész emberiség számára égetően fontos tanulságokkal szolgálhat a nemzeti felszabadító küzdelmek során kikristályosodott politikai, ideológiai, ellenállási áramlatok kritikai elemzése. Az Eszmélet nemrég elhunyt tanácsadójának egyik utolsó írása azt vizsgálja, milyen korrelációk állapíthatók meg a nemzeti (antiimperialista) és a társadalmi (antikapitalista) mozgalmak fellendülése és visszaszorulása, bizonyosságai és illúziói között.

Ne taszítsuk a történelmi feledésbe a föld rabjainak harcait, reményeit, útkeresését!

Szinopszis

A posztkommunista országok, sőt az egész emberiség számára égetően fontos tanulságokkal szolgálhat a nemzeti felszabadító küzdelmek során kikristályosodott politikai, ideológiai, ellenállási áramlatok kritikai elemzése.

Milyen korrelációk állapíthatók meg a nemzeti (antiimperialista) és a társadalmi (antikapitalista) mozgalmak fellendülése és visszaszorulása, bizonyosságai és illúziói között? Az új világrend kialakításában milyen arányban játszik szerepet a hegemóniáért küzdő USA, Németország és Japán; az átalakuló, magasan kvalifikált középosztály, és a Dél és Észak városaiban koncentrálódó kitaszított, marginalizálódó tömeg? A fokozódó társadalmi és nemzeti egyenlőtlenségek közepette elkerülhető lesz-e a vallási, etnikai fanatizmus, a terrorizmussal való manipulálás, a burkolt és a nyílt agresszivitás hosszan tartó hulláma, nem utolsó sorban a Földközi-tenger térségében?

A felvetett kérdések megválaszolásához érdemes eltöprengeni azokon a felismeréseken és aggodalmakon, amelyeket az ötvenes években Frantz Fanon fogalmazott meg. Mit mond nekünk ma Fanon? Melyek azok a tézisei, amelyek a halála óta elmúlt több mint három évtizedben mind aktuálisabbá váltak? Három kérdéskörre utalnék: 1. Az erőszak történelmi fázisai; 2. Az erőszak társadalmi bázisai; 3. A harmadik világ új történelmi pályája, az emancipálódás új követelményei és az ezekhez kapcsolódó aggodalmak.

I. Az erőszak történelmi fázisai

1. A gyarmati hódítás szakaszában alkalmazott erőszak. Töprengés: hogyan módosította a világ felosztásáért és újraosztásáért folyó harc módozatait és hatásait

• a jaltai és a potsdami egyezmény;
• a hidegháború;
• a szovjet birodalom összeomlása.

2. A gyarmati rendszer konszolidálódásának a szakasza. A gyarmatosítottak egy része megtagadja, feladja identitását. Ezáltal lealacsonyodik, abban a reményben, hogy fölemelkedhet, ha azonosul az uralkodók értékrendszerével, életvitelével. A gyarmatosítottak többsége azonban magába fojtja a vele szemben gyakorolt agresszivitást. Tehetetlensége következtében agresszivitását önmaga, környezete és közössége ellen fordítja; őrjöngésbe, fanatizmusba menekül.

Töprengés: Napjainkban mind erőteljesebben érvényesülnek az uniformizálódás tendenciái. Elsősorban az amerikai hegemóniát erősítő normák, a tolerancia, a modernitás válnak az egyes cselekvés bevett kritériumaivá. A fennálló egyenlőtlenségek eközben táplálják az etnikai és a vallási feszültségeket, felszínre hozzák az emberekben rejlő erőszakot, ezáltal elősegítik a szélsőjobboldali és a fundamentalista mozgalmak térnyerését.

A véglegesen letelepedni akaró bevándorlók kettős követelménnyel szembesülnek: szeretnék megtartani különbözőségüket, és szeretnének még inkább beolvadni a fogadó országba. Kettős igenlés és tagadás.

3. Az erőszak dialektikájának átirányulása a valóságos ellenség ellen: a gyarmatosítók legyőzése és kiűzése. A gyarmatosítottak ebben a szakaszban visszanyerik emberi mivoltukat. A függetlenségi háború közös céljai elősegítik az etnikai és a vallási fanatizmus visszaszorítását, oldhatóvá teszik a megcsontosodott hagyományokat, enyhítik a nagycsaládokon belül a kiszolgáltatottság viszonyait öregek és fiatalok, férfiak és nők között. (Lásd Fanon: Az algériai forradalom ötödik éve.) A harc a szolidaritás kovászává lesz.

Töprengés: Nélkülözhetetlen-e a forradalmi szakítás a nemzeti és társadalmi emancipációhoz, vagy a következő időszakban új módon merül föl a forradalmi és a reformista stratégiák összekapcsolása?

II. Az erőszak társadalmi alapjai és tartalékai

Fanon alapvető felismerése: a kirekesztett, marginalizált falusi és városi rétegek létszámuk és helyzetük következtében döntő szerepet játszhatnak a függetlenségi harcok radikalizálódásában. A falvak a harcosoknak élelmiszert, menedéket, emberi tartalékot biztosítanak. A parasztság kész csatlakozni a harchoz, hogy visszaszerezze a földet, amelyet a gyarmatosítók raboltak el tőle. A városokban a faluról jött létbizonytalanságba sodródottak, a bádogvárosokban tengődők, a hierarchikusan tagolt informális szektor hálózataihoz kapcsolódók, a prostituáltak, a bandákba verődött fiatalok, a fosztogatók ismerik a legjobban a terepet, ami megkönnyíti számukra a bujkálást és a menekülést. Fegyvereket, gyógyszert, információkat tudnak szerezni, terrorcselekményeket előkészíteni és végrehajtani. A kisemmizetteket semmilyen érdek nem köti a gyarmati világhoz, ők az utolsókból lehetnek az elsők.

A marginalizálódás problematikája. – Ez Fanon halála óta, az utóbbi harmincöt év során vált korunk válságának egyik fő problémájává, Délen és Északon egyaránt. Összefügg a világgazdaságban bekövetkezett ismert mutációkkal és a demográfiai robbanással, amely hozzájárult az urbanizáció és a nemzetközi munkaerővándorlás aggasztó fölgyorsulásához. 2015-re hét-nyolc milliárd földlakóra számítanak. A leglényegesebb változást a településszerkezet módosulása jelenti majd: négymilliárd fölé emelkedik a városlakók száma. A 19. század elején a világ lakosságának 3%-a élt városokban; a 20. század végére ez eléri az 50%-ot. 2000-ben a 25 tízmillió főt meghaladó városi agglomerációból 19 a legszegényebb országokban lesz. Nagyrészt ezekben összpontosul majd mind a világ anyagi és szellemi gazdagsága, mind pedig nyomora. Ricardo Petrella professzor a megapoliszokat a jövendő kriminalizált világ egyik fő forrásának tartja. Százmilliók foglalkoznak majd illegális kereskedelemmel, pl. fegyver- és kábítószer-kereskedéssel, avagy gyermekek és átültethető szervek csempészetével. Már napjainkban több mint 600 millió emberi lény zsúfolódik össze a bádogvárosokban, amelyek többnyire etnikai, vallási és rokoni kapcsolatok szerint tagolódnak. Tíz- és tízmillió ember vándorol városról városra, akik a legtöbbször már a bádogvárosokban sem tudnak letelepedni. Szétszakadnak a családok, egyedül maradnak az öregek, a szeméttelepeken való vegetálás és túlélés vagy a haldoklás alternatívájával.

A társadalmi és létbizonytalanság az önvédelem és a puszta létfenntartás különböző válfajaira kényszeríti a lakosság mind szélesebb tömegeit. (Apátia, illegális ügyeskedés, fekete munka, tolvajlás, kemény bűnözés, koldulás, más rétegekben a korrupció, a spekuláció, a mindenen keresztül gázoló érvényesülés, mindenfajta szolidaritás elutasítása.) A gazdasági és a politikai kalandorok ebben a közegben építik ki hálózataikat. A terrorizmus és a fanatizmus a tehetetlenség és a lázadás, a kilátástalanság és a reménykedés sajátos keveréke. Az önvédelem legelterjedtebb formái ennek az ellentmondásokkal telített közbülső állomásai.

A hagyományos jobboldali és baloldali pártok nincsenek felkészülve arra, hogy a marginalizáltaknak erre a tömegére kiterjesszék a befolyásukat. Félő, hogy a következő évtizedekben azok a mozgalmak és pártok tesznek szert tömegbázisra a lesüllyedt és az ezután lesüllyedő rétegekben, amelyek kaotikus lázadást, vélt ellenség elleni fölforgatást hirdetnek, amely ellenséget "meg kell semmisíteni", mert ez megoldást hoz. A terrorizmus nem csökkenti, hanem növeli majd a presztizsüket, mert a médiumok percre készen terjesztik a tetteikkel kapcsolatos szenzációkat. A terrorizmus a nyílt és a burkolt politikai és ideológiai manipuláció eszközévé válik, mégpedig mind azok részéről, akik szervezik és folytatják, mind azokéról, akik a terrorizmus elleni harcot hirdetik. (Az utóbbiak a demokrácia védelme ürügyén korlátozhatják a demokráciát, és gyakorolhatnak fegyveres vagy egyéb nyomást azokra az országokra, amelyek veszélyeztetik vagy sértik a világpolitika alakulását elsősorban befolyásoló hatalmak érdekeit.)

A Földközi-tenger térségének távlatilag napirendre került európai integrációja valószínűleg beleütközik ezekbe a jelenségekbe és érdekekbe. A térség gazdasági és geostratégiai jelentősége miatt nem valószínű, hogy a mediterrán térségben e problémák józan belátása, tartós harmónia és megbékélés következik be, hogy meghonosodna a sokak által hirdetett (keresztény, muzulmán, zsidó) pluricivilizáció és gazdagító kölcsönhatása. Ha pedig a földközi teger medencéjének húsz országa között a versengés és az ellenségeskedés kerül az előtérbe, az nem csak ezek integrációját futtathatja holtvágányra, hanem elkerülhetetlenül destabilizálja egész Európát, miközben a világhegemónia súlypontja Kelet- és Dél-Kelet-Ázsiára tevődik át.

III. A "harmadik világ" új történelmi pályája. Az emancipáció követelményei és a velük kapcsolatos aggodalmak

Fanon számára a felszabadító háború célja nem korlátozódik egy-egy ország önrendelkezési jogának az érvényesítésére, amely ország határát a gyarmatosítók az egymás közötti harc menetében önkényesen szabták meg. A gyarmatbirodalmak bomlása új történelmi pályát nyitott meg, az emancipáció új követelményeit írta elő, nemcsak a függetlenedő ázsiai és afrikai népek, hanem az egész emberiség számára.

A tényleges függetlenség kivívása Fanonnál feltételezi az elhatárolódást, az elszakadást azoktól a társadalmi csoportoktól, amelyek létfeltételei, életvitele, érvényesülése sok tekintetben a gyarmatosítók világához kötődött. A munkásság, a nemzeti vállalkozóréteg és a gyarmatosítók által otthon vagy a metropoliszban kiképzett értelmiség jobb feltételek között él, és igyekszik fenntartani kedvezményezett helyzetét a túlnyomó többséggel szemben, ezért a kompromisszum híve, a kiegyezést szorgalmazza.

A többség viszont szakításra vágyik azzal a társadalmi-civilizációs modellel, amelyet Európa alakított ki és akart az egész világra rákényszeríteni. Európa utánzása Fanon szemében az európai uralom visszaállítását jelentené. (Ne felejtsük, Aimé Césaire tanítványa volt, aki Discours sur le colonialisme című művében élesen tárja föl a gyarmatosítók barbarizmusát a gyarmati népekkel szemben!) Ám Fanon, miközben elveti a kapitalizmust, a kiutat nem a szovjet mintán alapuló "nem-kapitalista" útban keresi. Nem indokolja ugyan ennek az akkoriban kibontakozó változatnak a meg nem említését, de az ok sejthető: számára az emancipáció alanya a parasztság. Attól tart, hogy a függetlenedés a parasztok rovására fog végbemenni. A fővárost mesterséges képződménynek (a nyugati világ előretolt bástyájának) tekinti. Aggodalmai azóta bizonyítást nyertek: a város alárendeli a falvakat, a függetlenségi háború alatt hozott áldozatokat a vezető sajátítja ki, akiből despota lesz, az értelmiségiek pedig a párt és az államgépezet tisztségviselői. Attól tart, hogy olyan gazdasági, politikai, katonai és szellemi elit alakul ki, amely inkább a nyugati világhoz kapcsolódik, mint a saját népéhez.

Ez a parasztközpontú felfogás Fanonnál nem azonosítható egy archaikus társadalomhoz, a misztifikált ősmúlthoz való visszatérés óhajával. (Ô elveti, elítéli a négritude felfogását.) Nézetei inkább a maoizmus, a guevarizmus, az újbaloldal téziseivel rokoníthatók. Gyaníthatóan azt reméli, hogy ki lehet majd építeni valamiféle paraszti önigazgató rendszert, amely újjáéleszti és gazdagítja a szolidaritást az emberi közösségeken belül. Tudomásom szerint nem ismerte Polányi Károly írásait, amelyek közel állnak ezekhez az illuzórikus (?) törekvésekhez. (Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei helyett a társadalmi kötelékek fenntartása élvez elsőbbséget.) Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Kemény Vagyim és Kiss Károly tanulmányát (A kaláka alakváltozatai. Reciprocitás nem archaikus társadalomban): "A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremoniális kapcsolatokból fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják… A szimmetria intézményesült struktúrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását… A reciprocitás a gazdaságot integráló formává válhat, képes más integrációs sémákat, mint a redisztribúciót, mint a piaci cserét alárendelt módszerként alkalmazni." (Eszmélet, 1996. 30. sz. 57.) Láthatjuk, hogy Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint primitív, civilizálatlan elődöket vagy téves útra futott átmeneti próbálkozásokat mutatja be. Mint mondja, az agresszív euro-amerikai civilizáció első hadteste "gazdasági mechanizmusainak a terjedése… a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva".

Fanon tehát nem állt egyedül elképzeléseivel, s ha emancipációs eszménye nem is, aggodalmai annál inkább igazolódtak. Ám a legutóbbi évtizedek tapasztalata azt bizonyítja, hogy Fanon, a marxisták is tévedtek, amikor egyvalamely társadalmi osztályt emeltek ki a forradalmi változás hordozójaként és az emancipáció fő letéteményeseként. A parasztság ugyanis (nem utolsó sorban éppen Észak-Afrikában) felbomlik, és a városokba és környékükre (vagy a metropoliszba) menekül, az európai munkásság pedig jórészt vagy középosztályosodik, vagy marginalizálódik.

Fölvetődik a kérdés: Mi lesz a kapitalizmussal, ha a klasszikus "harmadik világ" felbomlik "alóla"?

A baloldali, forradalmi gondolkodók igen gyakran megelégedtek azzal, hogy bírálják, "leleplezzék" a világkapitalizmus torzulásait, azt a vonását, hogy mindinkább fokozza az egyenlőtlenségeket, lealacsonyítja az emberi viszonyokat és a társadalom minden szféráját alárandeli a profitnak; hogy bemutassák az általa vezérelt globalizálódás visszásságait. Elmulasztják azonban alaposabban megvizsgálni azt, mi módon tudott alkalmazkodni a fejlett kapitalizmus azokhoz az ellentmondásokhoz, amelyeket kitermelt, és hogyan tudta felbomlasztani azokat az irányzatokat, amelyek veszélyeztették uralmát, sőt fennmaradását. Pedig a kapitalizmus túlélte az első világháborút, a tőkés berendezkedés meghaladásának első kísérleteit, de még a "szocialista világrendszer" kiterjedt kihívását, saját gyarmatrendszerének a szétesését is. Túlélte, bizonyos értelemben még a maga javára is fordította a munkás- és a felszabadító mozgalmak második világháború utáni nagy fellendülését is. De túlélheti-e a szovjet birodalom összeomlását is, amikor már önmagával áll szemben? Létezhet-e a centrum periféria nélkül? Újból meztelenné vált a király?

Az Egyesült Államok kivívta az elvitathatatlan világhegemóniát. A világ bármely részén képes katonailag megvédeni az érdekeit. Ám a jelek szerint nincs eszköze ahhoz, hogy kezelje az új állapotba került világrendszer feszültségeit. A periféria meddig viselheti el, hogy az alkalmazott megoldások a külső (és a belső) perifériák mind újabb változatait hozzák létre?

Sokak látják úgy, hogy a századvégen a politikai égboltról eltűntek a vezérlő csillagzatok, a jövő pedig sűrűsödni látszó köd. Ám "a történelem hosszú lélegzése" (Braudel) arra biztat, hogy ami a múltban értékes, az nem vész el. A forradalmak ebben a században elbuktak, de több vonatkozásban hozzájárultak a világban mégis végbement pozitív változásokhoz. A világkapitalizmus döntési központjai rákényszerültek, hogy rendszerükbe olyan reformokat építsenek be, amelyekért – az elitek kemény ellenállásával szemben – korábban a legkülönbözőbb haladó mozgalmak indultak harcba. Napirenden maradtak a társadalmi, a nemzeti, az emberi emancipáció kérdései. Ennyiben a hozott áldozatok nem voltak hiábavalók. A szörnyű torzulások, az összeomlások, a térvesztések ellenére a múlt józan kritikai elemzése hozzájárulhat a valódi vívmányok továbbéléséhez, a jövő útjainak a kitapogatásához. Ez kitapintható a régi és az új társadalmi mozgalmakban, még a volt gyarmati és az egykori szocialista országokban is, bár az önvédelem és a nosztalgiák jogos és "deviáns" változatai sok esetben összekeverednek.

Az én nemzedékem (több változatban) megélte a kapitalizmus meghaladásának kísérleteit, a spanyol köztársaság védelmében, a fasizmus és a német megszállás ellen vívott harcokat, részese volt a gyarmati népek függetlenségi harcának támogatásáért, a szocializmus torzulásainak a kiküszöböléséért folytatott küzdelmeknek. Most már a mai és a holnapi fiatalabb és fiatal nemzedék feladata lesz, hogy a XX. század sikereiből, tévedéseiből, illúzióiból és bűneiből levonja a következtetéseket.

Az emberiség emancipálódása a sokrétű múlthoz kapcsolódó újrakezdések sorozata. A történelem ma is munkálkodik a fennálló világrendszer túléléséért és egy új világrend kialakításáért. A "föld rabjai" – ha összetételük és előrevivő erőik átalakulóban vannak is – folytatják a harcukat és az útkeresésüket. A jelek szerint meg kell tanulniuk a forradalmi szakítást összehangolni a reformer jellegű előrehaladással.

Fanon, ha ma élne, bizonyára egyetértene Régis Debray nemrégiben tett megállapításával: "Az utópiák kimúlása nem a megadást jelenti, hanem a visszatérést a lényeghez, az ellenálláshoz."

Az Eszmélet Baráti Kör 1998. szeptember 7-én kerekasztal-vitát rendezett az emberi jogok és a szociális jogok problémaköréről. A beszélgetés során a téma elméleti és gyakorlati vonatkozásai egyaránt terítékre kerültek. Az alábbiakban a vita legérdekesebb részleteibe tekinthetnek bele olvasóink. A résztvevők: Szigeti Péter politológus, Németh György közgazdász és Bánfalvi István szociálpolitikus. Szerkesztőségünket Krausz Tamás képviselte.

Krausz Tamás (történész, ELTE Ruszisztikai Központ): Az emberi jogok mégoly példás betartása sem vezeti ki az emberek millióit egy szegény országban az éhínség, a szűkösség körülményei közül. Mi a tartalma történetileg és politikailag az emberi jogokról szóló egész vitának? A 20-as, 30-as évek orosz-szovjet történeti tömegtudatát vizsgálva arra a végkonklúzióra juthatunk, hogy a Szovjetunióban nem egyszerűen politikai okokból nem lehetett felvetni az emberi jogokkal kapcsolatos vitákat. Ennek a hiánynak a hátterében az áll, hogy emberek milliói a világnak ebben a régiójában – miként ma az iszlám világában – az emberi jogok kérdését soha sem önmagukban vetették fel, hanem mindig úgy, hogy előbb – a "gondoskodó állam" történelmi tradíciójának is megfelelően – az államtól követelték a szociális problémák megoldását, a "kenyér-kérdést" helyezve az emberi jogok kérdése elé.

Napjainkban is szervesen összekapcsolódnak az emberi jogok és a szociális jogok, ám – ha másképpen is az egykori államszocializmus országaiban – legtöbbször ellentét feszül a kettő között. Ennek sok oka van, de a mai Magyarországon minden bizonnyal a legszembetűnőbb módon ez az ellentét a cigány-kérdés kapcsán jelenik meg. A legjobb szándékú liberális harcosok (az emberi jogok hivatásos élharcosaitól a liberális feministákig) megpróbálják e bonyolult szociális kérdéskört emberjogi kérdésre szűkíteni. Ezzel képmutató módon homályban marad, hogy a cigányok (más kisebbségek vagy a nők, a homoszexuálisok stb.) emberi jogai nem garantálhatók a szociális és gazdasági problémák megoldása nélkül. Vagyis: az emberi jogok és szociális jogok – ugyanazon problémakör két oldalát képezik.

Szigeti Péter (politológus, MTA Politikai Tudományok Intézet): Krausz Tamás a történeti oldal felől közelíti meg a kérdést. Abban, amit ő mond, az a fontos, hogy Oroszországban az orosz történelem különössége magyarázza, miért nem kerültek előtérbe az emberi jogok, tehát a nyugati fejlődéstől való eltérés különössége adja meg a dolog lényegét. A II. világháború után, az antifasiszta ellenállás nyomására is, van az emberi jogoknak egy fellendülő korszaka, ami progresszív mércével az emberi jogokat és a szociális jogokat valamilyen módon összekapcsolja. Napjainkban – egyelőre kevéssé definiált módon – a globális problematikákhoz kapcsolódik egy olyan beállítódás, amely az egészséges, biztonságos környezethez, a békéhez való jogot vagy a humanitárius segélyezéshez stb. való jogot alapvető emberi jognak tekinti. Ez az, ami újként köszöntött be, miközben az 1945-től a szervezett kapitalizmus jóléti állama támogatta az alapvető szociális jogok definícióját in praxi. 1979-től a Reagan-Thatcher-féle fordulat behoz egy olyan politikai gyakorlatot, ami széttördeli a jogok bővülő katalógusát és nemzetközileg egységes felfogását. A végbement neokonzervatív fordulat a 70-es évek végétől napjainkig a konzervatív erkölcs és a liberális gazdasági elmélet jegyében igyekszik a szociális jogokat visszavenni. Nem ismeri el a szociális jogokat, mert azokat a tulajdont korlátozó jogoknak tekinti és így szembeállítja őket az emberi jogokkal.

Németh György (közgazdász, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem): Számomra az alapvető emberi jogok fogalmilag és történetileg egyértelműen megragadhatók függetlenül attól, hogy ki milyen szakterületet művel, ám szociálpolitikával és közgazdaságtannal egyidejűleg foglalkozván nem vagyok fogékony a neoliberális érvelésre. Így a szociális jogok vonatkozásában fel kell tenni a kérdést, vajon az emberi társadalom újratermelése a piac uralma alá kerülhet-e, vagy a piac logikája alól feltétlenül ki kell vonnunk az emberi társadalmat. Ez a probléma a gyakorlatban világosan körvonalazódott a Bokros-csomag kapcsán. Hisz állampolgári jogokként jelentkeztek olyan szociálpolitikai "struktúrák", mint például a családi pótlék, aminek van egy jogelméleti magyarázata, de adható egy közgazdasági indoklás is. Az ember újratermelését nem szabad a piacra bízni, aki pedig gyereket vállal, az pozitív tevékenységet lát el a társadalom életében. A gyerekek a következő generációban közjavaknak tekinthetők, és ami közjószágnak tekinthető, az bizonyos szempontból a társadalom közös költségén nevelendő fel. Tehát adott esetben az állampolgári jog azt jelenti, hogy a jövedelmek egy bizonyos részét újraosztják az embereknek, valami jelentéktelen pénzt mindenki kap állampolgári jogon. A neoliberális érvelésben az állampolgári jog mint közgazdasági terminus technicus gyakorlatilag a költségek leszorítását szolgálja, mivel azt mondja ki, hogy itt gyakorlatilag az emberek magántevékenységéről van szó, és a többi embernek ehhez nem lehet köze. Valójában a jövedelmek újrafelosztásáról van szó. Ilyen értelemben nagy tragédiának tekinthető a szocializmus megszűnése, mert akármilyen volt is ez a kelet-európai szocializmus, olyan kihívást jelentett Nyugat-Európára és az USA-ra nézve, ami az ottani társadalmak "összecementezését", szociális integrálását szolgálta. 1989-90 óta ez a nyomás nem nehezedik többé a nyugati társadalmakra, bár már Thatcher és Reagan idején érezni lehetett, hogy ez a nyomás egyre csökken. Úgy tűnik, mintha mostanában merült volna ki ez a neoliberális politika, mintha mostanában kezdenének megfordulni a trendek mindenekelőtt a pénzpiacok szabályozása tekintetében.

A másik technikai kérdés, hogy létezik az állampolgári jogoknak egyfajta túlhajtása. Semmiképpen sem úgy kell támogatni egy következő generációt és az emberek újratermelését, hogy egyes emberek az így képződő jövedelmek reményében vállaljanak gyermekeket. A kormányoknak, az államoknak olyan gyermekek megszületését kell támogatniuk, akiket a szüleik egyébként is akarnak, csak bizonyos anyagi megfontolások miatt haboznak vállalni őket. Tehát ilyen szempontból technikai kérdésekről van szó és nem klasszikus jogi kérdésről.

Bánfalvi István (szociálpolitikus, a Fraternité RT elnök-vezérigazgatója): Nem ideológiai, hanem szociálpolitikai szempontból közelítek a témához, bár elismerem, hogy tele van a kérdés ideológikus momentumokkal és értékválasztásokkal. Ha a szociális kérdést mint szociális jogi problémát nézzük, jó pár éve létezik Magyarországon igen színvonalas, igényes szakirodalom és szakmai vita (például Takács Albert, Ferge Zsuzsa, Kardos, Gyulavári és mások munkásságára utalnék).

Néhány éles kérdést szeretnék felvetni, amelyeket magam sem tudok megoldani. Valami mozgásteret érdemes definiálni, melynek keretei között a szociálpolitikai gondolkodás egyáltalán mozogni képes. Nyilván senki nem vitatja itt, hogy az ember nem tud úgy szabad lenni, hogy a létezéséhez szükséges anyagi feltételek hiányoznak vagy korlátozottak. A másik alaptézis, hogy a szociális értelemben vett jogi deklarációk semmit nem jelentenek. Szélsőséges elnyomás idején, a radikálisan antiszociális politika mellett is lehetnek gyönyörűen cizellált szociális jogok az alkotmányban, ám akinek eszébe jut érvényesíteni őket, az ellen valamilyen formában eljárnak. Vajon értelmes dolog-e jogilag kikényszerítni, dekralálni olyan létfeltételeket, amelyeket az államnak kellene biztosítania közpénzből, s aminek megvalósítása úgyis gazdasági feltételtől, politikai akarattól függ? Utalnék itt Sajó András nagyon éles álláspontjára: sokan ezt az egész ügyet szkeptikusan nézik, és azt mondják, hogy ne nagyon deklaráljuk e jogokat, mert akkor az egész tematika lejáratódik. Ez a szélsőség is hozzájárult ahhoz, hogy eleddig nem született új alkotmányunk, tehát éppen a szociális jogok kérdésköre miatt történt így, ami nagyon figyelemre méltó. Szabad-e belevenni az alkotmányba e jogokat; ha igen, akkor mit?

Németh György: Aki azt mondja, hogy a cigánykérdés emberi jogi kérdés, az a dolog egyszerűbb oldalát fogja meg. Ha azt mondjuk, hogy szociális kérdés, akkor ennek igen komoly anyagi konzekvenciái vannak. Fel kell emelni, iskolázni kell, integrálni kell a cigányokat a társadalomba. Tehát az emberi jogi és a szociális felfogás kijátszható egymással szemben. A klasszikus közgazdaságtanban ezt úgy tárgyalják, hogy létezik a hatékonyság és a méltányosság, és a kettő csak egymás rovására tud érvényesülni. Ha azt mondom, hogy hatékony vagyok, akkor érvényesítem a piac logikáját, ami az emberi társadalom egy részét a perifériára szorítja, nyomorba dönti. Ha a neoliberális áramlatok ellen kívánunk érvelni, akkor a közgazdaságtanban kell többet és jobbat mondani. Hiszem, hogy a hatékonyság és a méltányosság nem feltétlenül kerül szembe egymással. Példának okáért a közgazdasági szakirodalom igen jelentős része foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ha csökkentik az adókat, miképpen fokozódik a gazdasági növekedés. Még a kormányzati tévedéseknek és melléfogásoknak is van szakirodalma, de nincs olyan elmélet, amely kimondaná, hogy mi az a szint, amely alá a költségvetés kiadásait már nem lehet csökkenteni. Egy Magyarországon is – a Nemzeti Bank által – publikált IMF-kiadványban olvastam: egy spanyol származású, az IMF-alkalmazásában álló közgazdász szerint a költségvetés bizonyos szint alá nem csökkenthető, mert akkor az emberek az utcára vonulnak, gerillaháború kezdődik, a munkaerő nem lesz kellően kiképzett, nem tud kellő hatékonysággal részt venni a termelésben stb. Ahelyett, hogy e problémakör komoly elemzését adnák, Magyarországon azt ajánlják, bizonyos szempontból és bizonyos érdekeknek megfelelően persze gazdaságilag racionálisan, hogy exportoffenzívával kell a gazdasági növekedést elérni, nem a belső piac számít. A FIDESZ a járulékok csökkentésére készül, mert megígérte, hogy csökkenti a munkaadók járulékait. Azt gondolom, hogy ez semmiképpen sem a munkaadók terhe, hanem az élőmunka áráról van szó. Ezt a Horn-kormány sem merte megtenni, még a legkeményebb Bokros-csomag idején sem, hisz akkor is csak másfél százalékkal csökkentette ezeket a járulékokat. Ez valójában közgazdaságilag sem igazán racionális, fékezi a meghirdetett "modernizációt", hiszen olyan helyeken emeli a profitot, ahol modernizációval, technikai fejlesztéssel kellene növelni a hatékonyságot, termelékenységet.

Szigeti Péter: A helsinki folyamatban a brezsnyevi vezetés alkut kötött az emberi jogokkal és beengedett egy olyan ideológiát, amely delegitimálja a szocialista eszmerendszert. Ez számomra azt jelenti, hogy a szovjet típusú szocialista jogtudomány "elfelejtette" tanulmányozni az emberi jogok természetét, és nem látta, hogy a polgári társadalom alapjáról magyarázott emberi jogok nem azonosak például azokkal az emberijog-értelmezésekkel, amelyeket a magyar szocialista jogtudomány is megfogalmazott: a köztulajdon, a teljes foglalkoztatottság a lakosság szociális joga. A marxi elméletből egyáltalán nem következik, hogy az emberi jogokat mellőzzük, hanem be kell látni: az emberi jogok megítélése-értelmezése nem lehet azonos a liberalizmus különböző történeti formáinak interpretációival. Tehát az a kérdés, hogy az ember mitől produktív lény. A piac és a kényszerfenyegetés hatására jön-e létre a teljesítmény – ilyen emberkép ma a meghatározó -, vagy az alkotó erő és a szabadság motiválja teljesítményre az embert, nem pedig a külső kényszer.

A mai polgári társadalomban azok, akik a szociális jogokat meg akarják alapozni, annyit tudnak mondani, hogy természetesen a magántulajdon mellett ez csak egy kompenzáció, de szükséges valamilyen okból. A magyar alkotmánybírók közül négy a szociális jogok mint alanyi jogok mellett volt, a többi ellene. Ugyanígy az alkotmányozásban volt egy olyan álláspont, amelyik az elvek szintjén, programként elismerte e jogokat, de úgy látta: ne foglalkozzunk vele, mert úgysem teljesíthető. A másik álláspont hívei pusztán csak annyit mondanak: a mindenkori kormány az adott gazdasági körülmények között döntse el, mi a célszerű. Egy harmadik álláspont szerint legyen a tőkés társadalmon belül is egy alanyi jog, ami biztosít egy bizonyos minimális szintű megélhetést mindenki számára. Ez az adott körülmények között viszonylag progresszívebb álláspont. Ugyanakkor látni kell, hogy ha a magántulajdont emberi jogi státusba tesszük, akkor már semmiféle közösségi tulajdonhoz, berendezkedéshez nem juthatunk el. A szocialista, a marxista megközelítés a magántulajdont egyrészt nem helyezi az emberi jog státuszába, másrészt pedig a tulajdonnak a népességeltartó képessége érdekli, és nem az, hogy az egyes magántulajdonosnak mennyi hasznot hajt.